Autonómiát kért az ENSZ-től Hantz Péter
Kérdezett: Sipos Zoltán
A rasszizmusellenes értekezleten az erdélyi magyarság problémáit ismertették a civilek. A bizottság azonban inkább a romák iránt érdeklődött.
Miközben a Hantz Péter által vezetett delegáció az erdélyi magyarság problémáira kívánta felhívni a figyelmet az ENSZ Genfben zajló rasszizmusellenes értekezletén, a román kormány Asztalos Csaba által vezetett küldöttsége egy, főként a romániai cigányság gondjaira fókuszáló jelentést mutatott be tegnap délután. Az országjelentést követő kérdések is leginkább a romák helyzetét firtatták. Bár a Faji Megkülönböztetés Elleni Bizottság (Committee on the Elimination of Racial Discrimination) ülése most ért véget, minden jel arra mutat, hogy a Pro Regio Siculorum Egyesület, a Bolyai Kezdeményező Bizottság és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szignált, 15 oldalas árnyékjelentés nem lesz fontos mérföldkő a székelyföldi autonómiatörekvések történetében. Értelme legfeljebb annyi lehet, hogy a hazai közbeszédben ismét téma a székelyföldi autonómia ügye. Alább párhuzamos interjú olvasható a román kormányt képviselő Asztalos Csabával (Országos Diszkrimináció-ellenes Tanács elnöke) valamint Markó Attilával (Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának elnöke), továbbá az árnyékjelentést megszövegező civilek vezetőjével, Hantz Péterrel.
- Ismertetnék röviden a román kormány által bemutatott jelentést?
A. Cs.: – Jelentésünkben adatokat szolgáltattunk arról, hogy az 1999-2009-es időszakban Romániában hogyan ültettük gyakorlatba a rasszizmus elleni nemzetközi egyezményt. Az ország erre vonatkozó jogi- és intézményrendszerét, esettanulmányokat mutattunk be. A jelentés különös figyelmet szentel a roma kisebbség helyzetének, a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak, valamint a menekültek és idegenek státuszának.
M. A.: – A Románia által elfogadott ENSZ-egyezménynek van néhány cikkelye, mely a diszkrimináció általános tilalmáról, ez irányú cselekedetek foganatosításáról szól. Az előző országjelentéshez képest Romániában egy sor intézmény jött létre ebben a témakörben – például Diszkrimináció-ellenes Tanács, vagy Országos Romaügynökség – mely az egyezmény alkalmazásának lehetőségét kibővítette. Egyébként Románia nem tartozik azon országok közé, melyek ilyen szempontból problémásak – ez tehát egyfajta rutinjelentés az ENSZ számára.
- A magyar közösséggel kapcsolatban mit emeltek ki?
A. Cs.: – Kiemeltük, hogy van politikai képviselet, anyanyelv-használati jog mind az alkotmány, mind a közigazgatás és igazságszolgáltatás szintjén. Az oktatásról elmondtuk, hogy nincsenek korlátozások. Ha párhuzamot vonunk – persze nem lehet párhuzamot vonni – a roma kisebbséggel, akkor a magyar kisebbséggel szemben nincs olyan ellenszenv, mint a romákkal szemben. A magyar kisebbséget illető problémák belföldi szinten kezelhetőek, nem jelentenek olyan gondokat, melyekhez nemzetközi segítségre lenne szükség.
- Mit emelt ki az árnyékjelentésről szóló bemutató?
H. P.: – Közoktatás tekintetében két problémát említettünk: a csángó-magyar oktatás kérdését, illetőleg azt, hogy a román nyelv tanítása és a vizsgáztatás anyanyelvi szintű rendszerben zajlik, épp ezért sokan kiesnek. A magyarság emiatt már a középiskolákban is alulreprezentált. Felsőoktatás tekintetében a hiányszakmákban való magyar alulreprezentáltságot említettük és azt, hogy szükség van magyar állami egyetemre. Székelyföld kérdésében három tematikát említettünk meg: egyik a nyelvi jogok ügye – az, hogy a rendőr nem beszél magyarul, továbbá a dokumentumok zöme román nyelvű. A másik a gazdasági diszkrimináció, aminek jó példája az utak minősége. Probléma még az etnikai arányok megbontása, említettük Székelyföld militarizálását valamint az ortodox egyház expanziós politikáját. Dél-tiroli példára hivatkozva kértük az ENSZ közvetítését a székelyföldi autonómia kérdésében.
- A magyar civilek által összeállított dokumentum megállapításaira hogyan reagálnának?
M. A.: – Számos kérdésben helyesek a megállapítások. Valóban vannak olyan problémák, melyeket a román kormány nem oldott meg, és melyek vita tárgyát képezik a mai napig. Székelyföld autonómiájának vagy a Bolyai egyetemnek az ügye nem a Hantz Péter vagy az RMDSZ ügye, hanem az erdélyi magyarság ügye. Az már más kérdés, hogy mi tárgya és mi nem tárgya e bizottság munkájának.
- Székelyföld autonómiája hogyan kerül a faji diszkriminációra szakosodott bizottság elé?
H. P.: – A faji diszkriminációba simán belefér a kisebbségi jogok kérdésköre, de facto ennek a bizottságnak a hatáskörébe ez a kérdés is beletartozik. Az üzbég jelentés is tele volt kisebbségi problémákkal. Területi autonómia, határok megváltoztatása valóban nem hatásköre a bizottságnak– volt is egy ilyen komment – de a kollektív jogok irányában nagyon receptívek voltak..
- Hogyan zajlik egy ilyen országjelentés, illetve az árnyékjelentés vitája?
M. A.: – A bizottság munkarendjében nincs benne az árnyékjelentés bemutatása. A bizottság tegnap eldöntötte, hogy mielőtt rátérne a rendes programra, néhány percig találkoznak az árnyékjelentést megfogalmazó civilekkel. Itt Hantz Péterék és a Romani Criss, mely szintén árnyékjelentést nyújtott be, elmondhatták, hogy ők mit látnak problémának. Azonban a bizottság tagjai szabadon döntik el, hogy figyelembe veszik-e ezt vagy sem. Az árnyékjelentés tartalmi elemeiről tehát a hivatalos ülésrenden nem esik szó, hanem a bizottság kérdések formájában reagáltathatja a kormány képviselőit. Az árnyékjelentést bemutató civilek jelen lehetnek az ülésen, de nem tehetnek fel kérdéseket. Maga az ülésrend egyébként kétnapos: az első nap a tagállam delegációja bemutatja a jelentést – ez másfél-két óra. Ezután a raportőr mondja el a véleményét a jelentésről, majd a bizottság kérdez. A kérdezz-felelek folytatódik másnap is, három órán keresztül.
H. P.: – Az augusztus 9-i, kétórás zárt ülésen a bizottság technikai részleteket beszélt meg. Itt volt egy kezdeményezés, hogy a civilek egy órában bemutassák álláspontjukat. Itt fél órát beszéltünk mi, fél órát pedig a Romani Criss roma érdekvédő szervezet képviselője. Az országjelentés bemutatása után az a 17-18 bizottsági tag, mely a román országjelentéssel foglalkozik, kérdéseket tehetett fel a román delegációnak.
- A kérdések miről szóltak? Fel lehetett fedezni valamilyen irányú érdeklődést a bizottság tagjai részéről?
A. Cs.: – Főként romákkal, az ő oktatásukkal, valamint a politikusok rasszista megnyilvánulásaival kapcsolatban voltak kérdések. Rákérdeztek a tavalyi, Hargita megyei roma-magyar konfliktusra is. H. P.: – A kérdések négyötöde a romákkal volt kapcsolatos, a fennmaradó húsz százalékban foglalkoztak a magyarsággal.
- A magyar közösséggel kapcsolatban milyen kérdések hangzottak el?
M. A.: – A bizottság a felsőoktatás kérdésére volt kíváncsi – erre mi azt válaszoltuk, hogy ez egy megoldásra váró probléma. Rákérdeztek arra is, hogy a nyelvhasználat hogyan nyilvánul meg a gyakorlatban, az igazságügy és közigazgatás terén. Az árnyékjelentésben Székelyföld autonómiája is benne van, azonban erről nem volt szó, mivel ez nem tárgya sem az egyezménynek, sem a bizottság munkájának. A jelentésünkben nincs konkrét magyar ügy, hiszen a diszkriminációt, mint jelenséget tárgyalja. Ugyanígy valószínűleg a bizottság véleményezésében sem lesz jelen konkrétan magyar ügy. A. Cs.: – Volt olyan kérdés is, hogy mit szólunk az autonómiához. Azonban elhangzott, a bizottság egyéni és nem kollektív jogokról tárgyal. Így Hantzék jelentése politikai és nem emberjogi jelentés, amit nem jó helyen tettek le. Az ENSZ legfeljebb államok, de semmiképpen sem egy állam területén élő közösségek között mediál.
- Mi a véleménye arról az árnyékjelentésben levő kijelentésről, miszerint Székelyföldön erőszakos románosítás folyik?
A. Cs.: – A kommunizmus idején valóban volt erőszakos románosítás, és 1989 után is voltak erre utaló jelek. Azonban ilyen kijelentéseket adatokkal kell alátámasztani, ezek hiányában nem hitelesek. Politikai kijelentésnek el lehet fogadni, azonban most emberjogi kérdésekről tárgyalunk. Egyébként ha az ortodox egyház terjeszkedését tekintjük, akkor valóban felmerülnek bizonyos kérdések, de azt is észre kell venni, hogy a magyarság jelenléte a közigazgatásban folyamatosan nőtt az utóbbi 14 évben, és ma meghaladja az 50 százalékot. Nyelvhasználat, iskolák tekintetében szintén van előrelépés.
- Magyarellenes erőszakról is szó van az árnyékjelentésben..
A. Cs.: – Egy magyarellenes erőszakról szóló emberjogi dokumentum azt feltételezi, hogy leírjuk: ekkor és ekkor egy magyart megvertek, mit tett a rendőrség, és ilyen eset előfordult tízszer vagy hússzor. Persze két-három eset is fontos, de nem mondhatjuk azt, hogy Székelyföldön olyan léptékű magyarverések vannak, mint Vajdaságban vagy Szlovákiában.
- Milyen jogi következményei lehetnek annak az ajánlásnak, amit a bizottság három hónap múlva megfogalmaz a jelentés kapcsán?
M. A.: – Mivel az egyezmény nem érvényesíthető jogilag, az ajánlások figyelembe vétele sem kötelező. Persze nem ildomos nem figyelembe venni ezeket a rendelkezéseket. Azt látom, az utólagos ajánlásokban olyan fogalmazások jelennek meg, mint például hogy az állam folytassa a küzdelmet a diszkrimináció ellen, hogy bővítse jogi kereteit ezen a területen, továbbá hogy figyeljen oda a törvények alkalmazására. Nem hinném, hogy az ajánlásban konkrét dolgok lennének majd. Az ENSZ-re nem jellemző, hogy azt ajánlja a román államnak, hogy oldja meg a magyar egyetem ügyét. Az ENSZ nem akarja megoldani a magyar kérdést. H. P.: – Már a Bolyai egyetemért folyó harc esetében is láttuk, hogy ha megjelenik egy újságcikk, az semmilyen szankciót nem jelent az adott országra nézve, azonban morálisan nyomást gyakorol a politikai döntéshozókra. Egy ilyen ENSZ-jelentés még inkább csorbítja egy ország hírét, és ha ez összeadódik politikai és civil erőfeszítésekkel, akkor ezek együttesen eredményt érhetnek el. Óva intenék azonban mindenkit, hogy pusztán egy ilyen jelentéstől eredményeket várjon. A Romani Criss képviselőjével ugyanakkor megállapítottuk, hogy a román delegáció tagjai nem váltották be elvárásainkat. Sem a roma, sem pedig a magyar közösség legsúlyosabb gondjairól nem beszéltek, egy általános, rózsaszín képet próbáltak festeni, kevés konkrét problémát említve. Ezt mi nagyon károsnak tartjuk.
- Milyen érzés magyarként a román kormányt képviselni egy olyan nemzetközi fórumon, ahol a magyar kisebbség követeléseiről is szó van?
M. A.: – Két szempontot tartok szem előtt: egyrészt hogy intézményvezetőként, a román államot képviselve mire van mandátumom, és mire nem. Továbbá a mandátumom kötöttségein túl vannak egyéni meglátásaim is bizonyos kérdésekben. A román államot képviselve például nem tudom az ENSZ-nél kikiáltani az autonómiát, mert ezt nem teszi lehetővé a mandátumom. Ugyanakkor ennek ellenkezőjét sem fogom megtenni, tehát nem fogom letagadni az autonómia-igényem létét. Ez már a személyes része a dolognak. Esetenként azt tudom mondani, hogy bizonyos kérdésekben nem tudom képviselni a román államot, mert a képviselt ügy ellenkezik a személyes meggyőződésemmel. De hát az ENSZ-ben nincsenek ilyen éles különbségek: a szervezet minden ilyen jellegű dokumentuma igen gyenge, és nélkülözi a konkrét rendelkezéseket. Itt nincs értelme autonómiáról beszélni, mert senki nem veszi a lapot. Az Európa Tanácsban például erre sokkal inkább megvan a lehetőség.
H.P.: – Válasszunk szét dolgokat. Egy ilyen jelentésbe, ha nem is ügyek, de problematika szintjén, bekerülnek dolgok. Magasabb szinten, valóban csak nagyon általánosan fogalmaznak, és csak akkor nevesítenek, ha nagyon nagy baj van. Nekünk nem az a célunk, hogy az ügy a Biztonsági Tanács elé kerüljön, hanem az, hogy folyamodványunknak írásos nyoma legyen, hogy vita induljon az erdélyi magyarság problémáiról. Ezt a célunkat elértük. Transindex.ro

Vita az ENSZ-ben Székelyföldről
Augusztus 9-én nagy érdeklődés mellett mutatták be az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Genfben zajló rasszizmusellenes értekezletén a romániai kisebbségek helyzetéről szóló ,,árnyékjelentést”, amelyet három magyar civil szervezet — a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB), a Pro Regio Siculorum Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) — kezdeményezett.
A jelentésről szóló délutáni vita után az ENSZ képviselői kérdéseket fogalmaztak meg a román állam képviselőinek, egyebek mellett arról, mi a hivatalos álláspontjuk azzal kapcsolatban, hogy a székelyföldi magyarság 90 százaléka autonómiát akar, de felvetették azt is, diszkriminatív, hogy Romániában nem tüntetik fel a gyógyszerek összetevőit, használati útmutatóját magyarul is. Kiderült, az nem tett jót az ügynek, hogy a román kormány hivatalos küldöttségében három magyar képviselő is helyet kapott.
Az ENSZ elé kerülő, a magyar kisebbség helyzetéről szóló jelentés összeállítását Hantz Péter, a BKB elnöke kezdeményezte, és ő dolgozta ki a romániai magyar oktatásról szóló fejezetet. Felkérésére csatlakozott a munkához a Pro Regio Siculorum Egyesület, és összeállították a Székelyföldre vonatkozó fejezetet. Antal Árpád, a Pro Regio elnöke a Háromszéknek elmondta: igyekeztek olyan dokumentumot megfogalmazni, amelyben szerepel az összes, Székelyföldért tevékenykedő politikai és civil szervezet elképzelése, magáénak érezheti az RMDSZ, az MPP, az SZNT, illetve az EMNT egyaránt. Az ENSZ elé terjesztett tizenöt oldalas dokumentum külön fejezetben tárgyalja a székelyföldi magyarság ügyét. A bevezetőben vázolják a térség földrajzi fekvését, adottságait, történelmét és az 1989 utáni törekvéseket, a kudarcba fulladt hivatalos autonómianépszavazás-kezdeményezéseket, illetve azt a 210 000 főt megkérdező nem hivatalos referendumot, amely során a lakosság 90 százaléka kifejezte: területi autonómiát akar Székelyföldnek.
Megoldás: az autonómia
Felsorolják a térség legjelentősebb gondjait: a korlátozott anyanyelvhasználat jogát, a magyarok képviselőinek aránytalanul kis jelenlétét a központi és a helyben működő, de Bukarestnek alárendelt intézményekben, a térség gazdasági háttérbe szorítását, a költségvetési diszkriminációt, a fejletlen infrastruktúrát, a természeti kincsek állami monopólium alá tartozását, az elkobzott javak — pl. Csíki Magánjavak, egyházi vagyon — hiányos visszaszolgáltatását, az etnikai arányok megváltoztatását célzó törekvéseket, a magyarok elleni erőszakos fellépést. Törvényes megoldásként javasolják Székelyföld területi autonómiájának megadását, mely így átalakulhatna egy különleges jogi státussal rendelkező önálló fejlesztési régióvá.
Önálló magyar állami egyetemet
A magyar oktatás helyzetéről szóló fejezet ismerteti a jelenlegi állapotokat: Románia lakosságának 6,6 százaléka magyar, de a felsőfokú oktatásban tanulóknak alig 4,4 százaléka, és közülük csak 1,6 százaléknak van lehetősége anyanyelvén tanulni. A dokumentum számos, a magyarok számára diszkriminatív eljárást sorol fel, majd megoldásként javasolja az államilag finanszírozott önálló Bolyai Egyetem és a magyar marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem visszaállítását, a mérnökképzésben, mezőgazdasági, állatorvosi, művészeti szakokon a magyar oktatás biztosítását, kiemeli, hogy számos szakon nincs magyar képzés, román állami támogatást kér a jelenleg csak Magyarország által finanszírozott Partiumi Keresztény Egyetemnek és a Sapientiának, javasolja a magyar gyerekek számára diszkriminatív román iskolai vizsgák megváltoztatását és a csángók magyar oktatásának szavatolását.
Hátrányos magyar kormányzati képviselet
A Genfben zajló értekezlet egyik furcsasága, hogy a hivatalos román állami küldöttségben három magyar is jelen van, mi több, a delegáció elnöke Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke. Értesüléseink szerint az RMDSZ vállalhatónak találta a dokumentumot, és ígérte, tisztségviselői kiállnak mellette. Sejteni lehetett, s utólag ez beigazolódott, a magyar közösség ügyének nem tett jót, hogy képviselői a román hivatalos delegációban a kormány álláspontját kényszerültek képviselni, az amúgy is erős román lobbi által megdolgozott bizottsági tagok meg is jegyezték, nem csorbulhatnak a magyarság jogai, ha érdekképviselete tagja a kormánynak. Az autonómia kérdéséről Markó Attila kisebbségügyi államtitkár annyit mondott, van a magyarságnak hivatalos képviselete (lásd: RMDSZ), rá kell bízni a kérdést.
Mindezek ellenére Cunnold-Benkő Erika, a Pro Regio Siculorum elnöke, aki oroszlánrészt vállalt a dokumentum kidolgozásában és a székelyföldi fejezet bizottság előtti bemutatásában, igen pozitívnak értékelte, hogy ilyen jelentős nemzetközi fórum elé terjeszthették a romániai magyarság gondjait, és hogy sikerült nagyon nyíltan, őszintén beszélni az igényekről, követelésekről, olyan kérdések kerülhettek terítékre, amelyek eddig nem.
Az ENSZ genfi értekezletének végén összegzik a tapasztalatokat, majd több hónap alatt elkészül egy jelentés. Antal Árpád szerint már az is eredménynek tekinthető, ha említést tesznek arról, hogy a romániai magyarság helyzete még javításra szorul. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székelyek helyett a cigányok gondjai érdeklik az ENSZ-t
Bemutatták árnyékjelentésüket az ENSZ egyik bizottságának a három romániai magyar civil szervezetet képviselő küldöttek, ám a bizottság a Székelyföld autonómiájára vonatkozó dokumentum helyett inkább a Romániában élő cigányok helyzetére volt kíváncsi. A történethez némi magyar–magyar vita is kapcsolódik.
Részben a Romániában élő magyar kisebbség problémáival foglalkozott augusztus 9–10-i ülésén az ENSZ Faji Megkülönböztetés Elleni Bizottsága (CERD) Genfben. A bizottság a román állam hivatalos országjelentését tárgyalta, illetve az ülés előtt két úgynevezett árnyékjelentésből is tájékozódott a kisebbségek romániai problémáiról.
A testülethez eljuttatott árnyékjelentés egyikét három erdélyi magyar civil szervezet – a Pro Regio Siculorum Egyesület, a Bolyai Kezdeményező Bizottság és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács –, a másikat pedig a romák helyzetével foglalkozó Romani Criss Egyesület terjesztette be. Az előbbit dr. Hantz Péter és Cunnold-Benkő Erika képviselte, míg a román kormányküldöttséget Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke vezette, szakértőként a román delegációban további két magyar tisztségviselő, Markó Attila kisebbségügyi államtitkár és Szőcs Domokos is helyet kapott.
Hantz a lapunknak küldött közleményben rámutat: „A magyar civil szervezetek képviselői előadásukban Székelyföld területi autonómiájának, továbbá a romániai magyar oktatásnak a kérdéskörét érintették.” Kitér arra is, hogy a bizottság tagjai számos, a magyar kisebbség helyzetét firtató kérdést intéztek a román kormányküldöttséghez, ám Hantz szerint a kormányküldöttség magyar tagjainak többsége hozzászólásában nem említette a magyar kisebbséget érintő kérdéseket. „A magyar civil szervezetek delegációjának vezetője szerint Markó Attila egyetlen problémakört leszámítva a konkrétumok kerülésében és a román országimázs megőrzésében volt érdekelt.”
Markó Attila az MTI-nek kedden elmondta: Hantz vádja alaptalan, hiszen ő maga is kitért az autonómia kérdésére, annak ellenére, hogy a bizottság csak az egyéni jogok kérdéskörével foglalkozik. Rámutatott: jelezte az ülésen, hogy a magyar kisebbség igényli az autonómiát, és beszélt a romániai decentralizációs törekvésekről, bár az ENSZ-bizottság tagjai már hétfőn közölték: a testület nem foglalkozik az autonómia kérdésével. Szerinte az ENSZ dokumentumai túlságosan általánosak ahhoz, hogy a romániai magyarság még megoldásra váró problémáit orvosolhassák. Emlékeztetett arra, hogy az ENSZ most egyebek között a ruandai népirtást vizsgálja. „Ilyen közegben nehéz azt mondani, hogy Romániában olyan rossz, amikor máshol embereket mészárolnak le az utcán” – mondta Markó Attila.
Asztalos Csaba, a kormányküldöttség vezetője szerint az autonómia megteremtéséhez politikai döntés szükséges, amelynek Romániában kell megszületnie. Asztalos az Origo portálnak nyilatkozva kifejtette azt is, hogy a bizottság tagjai részéről a roma közösség helyzetével kapcsolatban voltak kritikai megjegyzések. A romák oktatáshoz való hozzáférése, a körükben tapasztalható nagyfokú munkanélküliség, illetve az ellenük irányuló gyűlöletbeszéd kérdésére fókuszáltak. Vizsgálták azt is, hogy a gazdasági válság mennyire érinti a nehéz helyzetben lévőket, főleg a szegény romákat.

Székelyföld az ENSZ-ben (Beszélgetés Cunnold-Benkő Erikával a genfi meghallgatás tanulságairól)
Augusztus 10-én és 11-én az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Genfben zajló rasszizmusellenes értekezletén bemutatták a romániai kisebbségek helyzetéről szóló ,,árnyékjelentést”, amelyet három magyar civil szervezet — a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB), a Pro Regio Siculorum Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) — kezdeményezett.
A Pro Regio Siculorum Egyesület ügyvezető elnöke, Cunnold-Benkő Erika politológus részt vett a Székelyföldről szóló fejezet kidolgozásában és bizottság előtti bemutatásában. Igen tanulságos genfi tapasztalatait hazatérte után Sepsiszentgyörgyön osztotta meg velünk.
Hogy került a Pro Regio Siculorum Alapítvány az ENSZ elé terjesztett árnyékjelentés előkészítői közé?
Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke hosszas előkészítés után lehetőséget kapott, hogy bemutassa az ENSZ-nek a magyar felsőoktatás helyzetét. Ő úgy gondolta, jó lenne ezt összekapcsolni Székelyföld területi autonómiájának ügyével. Több szervezetet megkeresett, és végül ránk esett a választása.
Jó néhány hónapos munka után megszületett a végső változat. Milyen szempontokra figyeltetek?
Megvoltak a kritériumok, amelyeket figyelembe kellett vennünk. Igyekeztünk a lehető legreálisabban, legütősebben vázolni az erdélyi magyarság problémáit, helyzetét. Ugyanakkor szerettük volna, hogy szinte minden szervezet számára vállalható legyen a szöveg, nem akartuk mi, a kezdeményezők kisajátítani.
Magyar vádaskodás
― Utólag pont a kormányt képviselő magyarok részéről hangzott el olyan vád, hogy ez a szöveg sokkal inkább politikai volt, mint szakmai. Mi erről a véleményed?
Nyilvánvaló, hogy van politikai része is, nem lehet Székelyföld autonómiájáról úgy beszélni, hogy annak ne legyen politikai felhangja, de elsősorban a szakmai kérdésekre helyeztük a hangsúlyt. Nem is értem a felvetést, a kettő hol ütközik? Miért probléma ez? Az volt a célunk, hogy bemutassuk a létező gondokat, ezt másképp nem lehetett.
A másik, ugyancsak az említett magyarok által megfogalmazott vád az volt, hogy főként kollektív jogokról szóltatok, nem egyéni jogokról?
Nem helyes ez a megfogalmazás. A bemutatót és az árnyékjelentést egyaránt arra hegyeztük ki, melyek azok az egyéni jogok, amelyek sérülnek, ha nincsenek meg a megfelelő keretek. Úgy érzem, ezzel egy kicsit meg is fogtuk a bizottságot. Adott helyzeteket mutattunk be, például, ha a bíróságon nem tudom anyanyelvemen megvédeni egyéni jogomat, akkor az egyéni jogom sérült, ha a rendőr megállít, és nem tudok vele magyarul beszélni, mert román, akkor az egyéni jogom sérült. Olyan helyzetet vetítettünk ki, amely átmenet az egyéni és kollektív jogok között. Azt is elmondtuk, hogy noha a törvények szavatolnak bizonyos jogokat, a valóságban ezek alkalmazása nem történik meg.
Életszerűen
― Hogyan zajlott a gyakorlatban ez a meghallgatás?
A bizottság tizenöt-húsz tagú volt, és rendkívül sokszínű. Voltak benne afrikaiak, ázsiaiak, voltak olyanok, akik támogattak, és olyanok is, akik nem. Kiemelném az ír, az angol és az orosz képviselőt, ők már előzőleg is segítették Hantz Pétert, hogy meghallgatásra kerüljön ez az ügy. Az árnyékjelentést másfél órás, vetítéses előadáson mutattuk be. Nagyon érdekes volt látni, hogy most először szembesültek a kérdéskörrel. Éppen ezért úgy érzem, nagy volt az érdeklődés, új dolgokkal jöttünk, megpróbáltuk pergően, életszerűen bemutatni, s látszólag sikerült az érdeklődésüket felkelteni. A raportőr (a bizottság vezetője) francia volt, amitől az elején tartottunk, de nagyon korrekt volt. A bemutató után gyakorlatias kérdéseket tettek fel, és ebből is láttuk, melyek voltak azok a témák, amelyek felkeltették az érdeklődésüket. Elmondták, valóban látják, hogy történik diszkrimináció, de megkérdezték, hogyan magyarázzuk, hogy az RMDSZ igen fontos politikai szerepet tölt be a román kormányban. Válaszunkból megtudhatták, hogy az RMDSZ is számos beadvánnyal próbálkozik, például a kisebbségi törvénnyel, de nincs elegendő parlamenti többsége, hogy érvényesítse elképzeléseit. Felvetették azt is, miért kell nekünk autonómia, csak azért, hogy kiterjedt nyelvi jogaink legyenek? Mi pedig elmondtuk, az autonómia nemcsak a nyelvi jogokról szól, hanem megakadályozza a régió etnikai összetételének megváltoztatására tett kísérletet, a militarizálást és számos olyan kérdést, amely csak nyelvi jogokkal nem megoldható.
Kérdések a román kormány képviselőihez
― Jelen lehetettek a román kormány képviselőinek meghallgatásán? Az hogyan zajlott?
Megjelent a nagyon népes román delegáció, magát az ENSZ-bizottságot is meglepte, hogy ilyen sokan jöttek. A delegáció vezetője (Asztalos Csaba ― szerk. megj.) ismertette Románia hivatalos jelentését, amely nagyon általánosan nyilatkozott az összes romániai kisebbségről, és leginkább a romákkal foglalkozott. Konkrétumot szinte semmit, politikailag korrekt szövegeket tartalmazott. Az nyilvánvaló volt, hogy a delegáció a román kormány érdekeit védi.
Ezután a raportőr ismertette álláspontját, és megfogalmazta kérdéseit. Nagyon érdekelte őket, hogy a Diszkriminációellenes Tanács vagy az Etnikumközi Hivatal mennyire független intézmény, mennyire hozhat autonóm döntéseket, kitértek a romák helyzetére, a gyakorlati eredményekre voltak kíváncsiak.
Ezt követően tértek rá a mi árnyékjelentésünkre. Megkérdezték az anyanyelvhasználat jogát, a gazdasági diszkriminációt, mert nagyon részletesen beszéltünk arról, hogy az infrastrukturális beruházások, a fejlesztési pénzek elkerülik Székelyföldet. A végén pedig kitértek az autonómiakövetelésre is. A román delegáció tagjai ekkor kezdték fogni a fejüket, mindenki jegyzetelt, addig nagyon vidámak és kedélyesek voltak.
Ezután következtek a bizottság tagjainak személyes kérdései. Nekünk nagyon sokat segített például az orosz küldött, aki ott is diszkriminációt látott, ahol nekünk eszünkbe sem jutott. Rettenetesen fel volt háborodva azon, hogy a román jelentésben az ukránokat, oroszokat és ruténokat egy kategóriába sorolták, és megfogalmazta, ha Románia ilyen lezserül kezel egy ilyen kérdést, elképzeli, hogy milyen lehet a valós helyzet. Felvetette, hogy Románia a hontalanokat és az idegeneket is egy csoportba sorolja. Az ír képviselő azt kérdezte, hogy a bíróságon biztosítanak-e magyar dokumentációt a magyar vádlottnak? Az angol képviselő is sok fontos kérdést fogalmazott meg, s ezért is pozitív a végső benyomásom. Hisz beszéltünk az ügyről, konkrétan, nem általánosan. Szerintem az lepte meg a legjobban a román delegációt, hogy nem egy elvont autonómiahőbörgéssel szembesültek, hanem konkrétumokkal, amelyekkel sokkal nehezebb vitatkozni.
Hátrányban
― Beszéltetek-e a román küldöttség magyar képviselőivel?
Én nem, mert úgy éreztem, nincs, amit beszélnem velük, de Hantz Péter igen. Különben akkor szembesültünk azzal, mit jelent, hogy magyarok vannak a román kormányküldöttségben, amikor a brazil képviselő azzal kezdte a hozzászólását, hogy látja, Asztalos Csabának hívják a küldöttség vezetőjét ― gondolom, a román tag mondta el neki, hisz nem volt ahonnan tudnia, hogy ez magyar név ―, ő abszolút meg van elégedve, és nyugodt a magyarság helyzetével kapcsolatosan, mert ha a román kormánydelegációt egy magyar ember vezeti, nincs miről tárgyalni.
Milyen hozadéka lehet ennek a meghallgatásnak?
Nagyon fontos, hogy immár van írásos bizonyítéka: egy ilyen komoly nemzetközi szervezet odafigyelt Székelyföld gondjaira. Úgy érzem, ha bekerül az ENSZ-dokumentumba, hogy bizonyos problémák azért léteznek az erdélyi magyarság ügyében, és ezeket javítani kell, az már jelentős előrelépés. Bár nem lesz kötelező érvényű, de azért illik az ENSZ ajánlásait betartani. Fontos, hogy sikerült kivinnünk az országból ezt az ügyet egy olyan nemzetközi fórum elé, amely először szembesült vele. Nem szerezhetünk támogatást ezekhez az ügyekhez, ha nem ismerik. Ez, hogy odamentünk, érdeklődtek, mellénk álltak, segítettek, mutatja, hogy a legkevésbé sem veszett ügy, csak meg kell találni azt a hangot, retorikát, amely célravezető. Megváltozott a világ, ma már nem lehet eredményt elérni nemzetközi színtéren a már megszokott, archaikus erdélyi magyar politikai retorikával. Ügyeseknek kell lennünk, meg kell találnunk azt a hangot, ahogy eladható, elfogadtatható az ügyünk. Szerintem ez a tanulság a legfontosabb hozadéka az ENSZ-bizottsági meghallgatásnak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Komplementer elégedetlenségek
Ha azonban törekvéseik komplementer jellegéről megfeledkeznek, lerombolhatják egymás nehezen kivívott sikereit.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének genfi rasszizmusellenes konferenciáján terítékre került az erdélyi magyarság és kiemelten a székelyföldi régió kérdése is. A résztvevők két, számos vonatkozásban eltérő jelentést hallgathattak meg. Egyrészt egy három RMDSZ-es kormánytisztviselőt is tartalmazó román kormánydelegáció által beterjesztett hivatalos jelentést, másrészt három erdélyi civil szervezet, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Bolyai Kezdeményező Bizottság és a Pro Regio Siculorum Egyesület közös „árnyékjelentését”. A sajtóban a felek egymást vádolják, mondván, hogy fellépésükkel ártanak a romániai magyarság ügyének. Az RMDSZ, Asztalos Csaba véleménye szerint azért, mert az ENSZ konferencia nem az a fórum, melyen az erdélyi magyarság közösségi jogai képviselhetők, az ENSZ ugyanis az egyéni jogok alapján áll.
S valóban: a szervezet elnevezése is mutatja, hogy létrehozói a nemzeten államot értettek, ebben a fogalmi keretben pedig a „nemzeti közösség” fogalma gyakorlatilag értelmezhetetlen. Az „árnyékjelentés” szövegezői és előterjesztői meg úgy vélik, hogy a kormánydelegációban részt vevő RMDSZ-es képviselők aláásták az „árnyékjelentés” hitelét.
Úgy tűnik, egyikük sem képes belátni, hogy az volt a természetes, ami történt. Az ENSZ szakértői a két eltérő forrásból jóval hitelesebb képet kaphattak, s maguk kerültek abba a helyzetbe, hogy a két álláspont ellentmondó elemeit megpróbálják valamiképpen összeegyeztetni. Az ilyesfajta szellemi erőfeszítések többet használhatnak a magyar ügynek, mint bármely egyoldalú állásfoglalás vagy tényismertetés.
Az „árnyékjelentés” megfogalmazása és beterjesztése nélkül a kérdéskör feltehetőleg nem is kerülhetett volna az ENSZ elé. A két jelentés meghallgatása már azért is rendkívüli jelentőségű, mert ráterelhette a figyelmet a kérdéskör összetettségére, arra, hogy pusztán az egyéni jogok fogalmi rendszerében az erdélyi magyarság és főként a tömbben élő magyar közösségek, a Székelyföld és Partium bizonyos területeinek helyzete nem értelmezhető.
Az sem jelentéktelen nyereség, hogy a kormányzati sikerek elismerésével a kormányzásban részt vállaló magyar partner pozíciói is erősödhetnek. A román félnek rá kell jönnie arra, hogy az RMDSZ kormányzati részvétele és a magyarságnak tett engedmények hiányában nemzetközi téren nehéz helyzetekbe kerülhet. Magyarán: a magyar kérdést folyamatosan úgy kell kezelnie, hogy az a magyar fél, valamint a nacionalista beállítottságú román közvélemény számára is valami módon elfogadható legyen.
Az „árnyékjelentés” beterjesztése következésként az RMDSZ nézőpontjából is nyereséget jelenthet. Persze az előnyökkel tudnunk kell élni. Be kell látnunk, hogy a politikában – a hazaiban és a nemzetköziben is – bonyolult és csak nagyfokú intelligenciával kezelhető sakkjátszmák folynak. Az, ami ezeket a sakkjátszmákat leginkább megzavarhatja, az elfogultság, a túlzott személyi érzékenység és a nemzeti egység (magyarán: kizárólagosság-igény) manipulatív hangoztatása.
Mindkét félnek tudnia kell, hogy a másik, eltérő eszközökkel bár, de ugyanazokat a célokat igyekszik szolgálni. Ezért az eltérő törekvések nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
Akkor azonban, ha törekvéseik komplementer jellegéről megfeledkeznek, könnyen le is rombolhatják egymás nehezen kivívott sikereit. Ha a román kormányzat magyar képviselői nem ismerik el azt, hogy a romániai magyarságnak a román politikai nemzetbe való közösségi integrációja mindkét nemzeti közösség, a román és a magyar szempontjából is jelentős eredményekre vezetett, az a román-magyar kapcsolatrendszer omolhat össze, amely ezeket a sikereket lehetővé tette. De ha nincsenek az „árnyékjelentéshez” hasonló civiltársadalmi kezdeményezések, a romániai magyar politizálás erkölcsi és politikai tartalékai is kimerülhetnek.
A genfi fellépés annak ellenére is jelentős fejlemény volt, hogy magyar oldalról mindkét fél elégedetlen a másik teljesítményével. Az elégedetlenség mindkét esetben „jogos” is – csak éppen nem szabad túlzásba vinni.
Bíró Béla. Új Magyar Szó (Bukarest)

Beszélgetés Cunnold-Benkő Erikával a genfi meghallgatás tanulságairól
Hétfőn és kedden az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Genfben zajló rasszizmusellenes értekezletén bemutatták a romániai kisebbségek helyzetéről szóló „árnyékjelentést", amelyet három magyar civil szervezet – a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB), a Pro Regio Siculorum Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) – kezdeményezett.
A Pro Regio Siculorum Egyesület ügyvezető elnöke, Cunnold-Benkő Erika politológus részt vett a Székelyföldről szóló fejezet kidolgozásában és bizottság előtti bemutatásában. Igen tanulságos genfi tapasztalatait hazatérte után Sepsiszentgyörgyön osztotta meg velünk.
– Hogy került a Pro Regio Siculorum Alapítvány az ENSZ elé terjesztett árnyékjelentés előkészítői közé? – Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke hosszas előkészítés után lehetőséget kapott, hogy bemutassa az ENSZ-nek a magyar felsőoktatás helyzetét. Ő úgy gondolta, jó lenne ezt összekapcsolni Székelyföld területi autonómiájának ügyével. Több szervezetet megkeresett, és végül ránk esett a választása.
– Jó néhány hónapos munka után megszületett a végső változat. Milyen szempontokra figyeltetek? – Megvoltak a kritériumok, amelyeket figyelembe kellett vennünk. Igyekeztünk a lehető legreálisabban, legütősebben vázolni az erdélyi magyarság problémáit, helyzetét. Ugyanakkor szerettük volna, hogy szinte minden szervezet számára vállalható legyen a szöveg, nem akartuk mi, a kezdeményezők kisajátítani.
Magyar vádaskodás
― Utólag pont a kormányt képviselő magyarok részéről hangzott el olyan vád, hogy ez a szöveg sokkal inkább politikai volt, mint szakmai. Mi erről a véleményed?
– Nyilvánvaló, hogy van politikai része is, nem lehet Székelyföld autonómiájáról úgy beszélni, hogy annak ne legyen politikai felhangja, de elsősorban a szakmai kérdésekre helyeztük a hangsúlyt. Nem is értem a felvetést, a kettő hol ütközik? Miért probléma ez? Az volt a célunk, hogy bemutassuk a létező gondokat, ezt másképp nem lehetett.
– A másik, ugyancsak az említett magyarok által megfogalmazott vád az volt, hogy főként kollektív jogokról szóltatok, nem egyéni jogokról?
– Nem helyes ez a megfogalmazás. A bemutatót és az árnyékjelentést egyaránt arra hegyeztük ki, melyek azok az egyéni jogok, amelyek sérülnek, ha nincsenek meg a megfelelő keretek. Úgy érzem, ezzel egy kicsit meg is fogtuk a bizottságot. Adott helyzeteket mutattunk be, például, ha a bíróságon nem tudom anyanyelvemen megvédeni egyéni jogomat, akkor az egyéni jogom sérült, ha a rendőr megállít, és nem tudok vele magyarul beszélni, mert román, akkor az egyéni jogom sérült. Olyan helyzetet vetítettünk ki, amely átmenet az egyéni és kollektív jogok között. Azt is elmondtuk, hogy noha a törvények szavatolnak bizonyos jogokat, a valóságban ezek alkalmazása nem történik meg.
Életszerűen ― Hogyan zajlott a gyakorlatban ez a meghallgatás?
– A bizottság tizenöt-húsz tagú volt, és rendkívül sokszínű. Voltak benne afrikaiak, ázsiaiak, voltak olyanok, akik támogattak, és olyanok is, akik nem. Kiemelném az ír, az angol és az orosz képviselőt, ők már előzőleg is segítették Hantz Pétert, hogy meghallgatásra kerüljön ez az ügy. Az árnyékjelentést másfél órás, vetítéses előadáson mutattuk be. Nagyon érdekes volt látni, hogy most először szembesültek a kérdéskörrel. Éppen ezért úgy érzem, nagy volt az érdeklődés, új dolgokkal jöttünk, megpróbáltuk pergően, életszerűen bemutatni, s látszólag sikerült az érdeklődésüket felkelteni. A raportőr (a bizottság vezetője) francia volt, amitől az elején tartottunk, de nagyon korrekt volt. A bemutató után gyakorlatias kérdéseket tettek fel, és ebből is láttuk, melyek voltak azok a témák, amelyek felkeltették az érdeklődésüket. Elmondták, valóban látják, hogy történik diszkrimináció, de megkérdezték, hogyan magyarázzuk, hogy az RMDSZ igen fontos politikai szerepet tölt be a román kormányban. Válaszunkból megtudhatták, hogy az RMDSZ is számos beadvánnyal próbálkozik, például a kisebbségi törvénnyel, de nincs elegendő parlamenti többsége, hogy érvényesítse elképzeléseit. Felvetették azt is, miért kell nekünk autonómia, csak azért, hogy kiterjedt nyelvi jogaink legyenek? Mi pedig elmondtuk, az autonómia nemcsak a nyelvi jogokról szól, hanem megakadályozza a régió etnikai összetételének megváltoztatására tett kísérletet, a militarizálást és számos olyan kérdést, amely csak nyelvi jogokkal nem megoldható.
Kérdések a román kormány képviselőihez
― Jelen lehetettek a román kormány képviselőinek meghallgatásán? Az hogyan zajlott?
– Megjelent a nagyon népes román delegáció, magát az ENSZ-bizottságot is meglepte, hogy ilyen sokan jöttek. A delegáció vezetője (Asztalos Csaba ― szerk. megj) ismertette Románia hivatalos jelentését, amely nagyon általánosan nyilatkozott az összes romániai kisebbségről, és leginkább a romákkal foglalkozott. Konkrétumot szinte semmit, politikailag korrekt szövegeket tartalmazott. Az nyilvánvaló volt, hogy a delegáció a román kormány érdekeit védi.
Ezután a raportőr ismertette álláspontját, és megfogalmazta kérdéseit. Nagyon érdekelte őket, hogy a Diszkriminációellenes Tanács vagy az Etnikumközi Hivatal mennyire független intézmény, mennyire hozhat autonóm döntéseket, kitértek a romák helyzetére, a gyakorlati eredményekre voltak kíváncsiak. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Genfről is szól majd az EMEF közvetkező ülése?
Az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum következő ülésének tárgyává tenné az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) az ENSZ faji megkülönböztetés elleni bizottságában történteket.
Tegnap kiadott közleménye szerint a Tőkés László vezette szervezet azért tartja fontosnak a kérdés megvitatását az RMDSZ-szel, mert Genfben a három erdélyi magyar civil szervezet képviselői, valamint a bukaresti kormányt képviselő RMDSZ-es tisztségviselők eltérő álláspontot képviseltek a romániai magyarság kisebbségi közösségi jogai kapcsán.
Amint arról már beszámoltunk, az ENSZ bizottsága előtt a román kormány küldöttsége ismertette a faji megkülönböztetés és a kisebbségek romániai helyzetére vonatkozó jelentését. A testület ugyanakkor meghallgatta három erdélyi szervezet – köztük az EMNT – árnyékjelentését is, amely Székelyföld területi autonómiáját és az erdélyi magyarság önálló oktatási rendszerének kiépítését sürgette.
Közleménye szerint az EMNT elnöksége „nehezményezi és elítéli azt az igyekezetet, ahogyan a román kormányküldöttségnek az RMDSZ színeit képviselő tagjai – különösen Asztalos Csaba delegációvezető, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke és Markó Attila etnikumközi ügyekért felelős államtitkár – próbálták bagatellizálni az árnyékjelentésben felvetett kérdéseket”.
A Tőkés vezette szervezet szerint ezzel felrúgtak egy korábban elfogadott magyar közösségi álláspontot, miszerint kimeríti az etnikai diszkrimináció fogalmát a jelenlegi romániai kisebbségi közösségekre vonatkozó törvényi keret és hatósági gyakorlat. „A konszenzus kialakítása az erdélyi magyar ügy külpolitikai képviseletében tovább már nem odázható” – olvasható a közleményben.
Markó Attilát nem lepte meg az EMNT közleménye. „Nem véletlen, hogy az EMNT politikai síkra kívánja terelni a Genfben történteket, hiszen az árnyékjelentésük sem szakmai, hanem inkább politikai jelentés volt” – jelentette ki lapunknak.
Az államtitkár szerint Tőkésék dokumentumának nem a tartalmával volt gond, hanem a címzettjével. „Én is úgy gondolom, hogy az autonómiáról, az önálló magyar egyetemről beszélnünk kell. De nem a faji megkülönböztetés elleni bizottság előtt. Ez kicsit olyan, mintha egy mezőgazdasági szakbizottság számára hajózással kapcsolatos kérdéseket vetnénk fel” – magyarázta az ÚMSZ-nek.
Markó Attila ugyanakkor tagadja, hogy az árnyékjelentés tartalmát Genfben elbagatellizálta volna. „A bizottság előtt azt mondtam: bár nem témája ennek a testületnek, az autonómia valós igény Székelyföldön. Arról is beszéltem, hogy a magyar közösség alulreprezentált a székely megyék közigazgatásában” – jelentette ki.
Cs. P. T. Új Magyar Szó (Bukarest)

Jó kis diverzió, román módra
Csütörtök este óta zengi a román sajtó, hogy az ENSZ-bizottság visszautasította a székelyföldi autonómiaigényt, forrás és hivatkozás nélkül, de igen nagy elégtétellel követelik Tőkés Lászlótól, vonja vissza a székelyföldi területi autonómiával kapcsolatos kijelentéseit, és leszögezik, ha egy ilyen jelentős nemzetközi fórum ebben a formában nyilvánult meg, a székelységnek tudomásul kell vennie, nem jár neki, soha nem érheti el a területi autonómiát.
Jól irányzott diverzióról van szó, a román politikum így próbálja tompítani a három magyar civil szervezet nagy port felkavaró jelentésének súlyát. Jellemző módon senki nem fáradozott, hogy ellenőrizze az információt, mert könnyen kiderült volna, semmi köze a valósághoz. Az ENSZ faji megkülönböztetést vizsgáló, rasszizmusellenes bizottsága még be sem fejezte konferenciáját, augusztus 27-ig üléseznek Genfben, és novemberben hozzák nyilvánosságra jelentésüket, az egész folyamatnak csak egy momentuma volt a Romániával kapcsolatos árnyékjelentés és kormányjelentés meghallgatása, vitája. A bizottság tagjai a konferencia alatt nem nyilatkoznak, nem mondanak véleményt, ítéletet egyik vagy másik országról. Hosszas, alapos elemzés után dolgozzák ki a jelentést, így novemberig semmit nem tudhatunk sem pró sem esetleges ellenvéleményükről. Mindezt Cunnold-Benkő Erika tisztázta, aki nem csak az árnyékjelentés elkészítésében vett részt, de beleásta magát a bizottság működésének folyamatába is.
A román sajtó tehát felkapta a politikum által bedobott hírt, s félresöpörve az újságírói alapkövetelményeket, elkezdte szajkózni, rádióból, tévéből áradt, hogy lám, az ENSZ is megmondta, szó sem lehet székelyföldi autonómiáról, no meg, hogy hihetőbb legyen a történet, ajánlják a kisebbségi törvény elfogadását. A jól irányzott félretájékoztatás szülőatyja vélhetően Petru Călian demokrata liberális képviselő, aki egy sajtóközleményben kürtölte világgá a ,,jó hírt”, s leszögezte: az ENSZ döntése ,,igazságos ítéletnek tekinthető”, ilyen körülmények között már nem kérhető egy régió autonómiája.
Függetlenül attól, hogy hazug, az állítás célt ért, mert a román köztudatba beivódott: az ENSZ elutasította a székelyek kérését. A későbbi cáfolatok már semmit sem érnek. Mi történik azonban, ha az ENSZ-bizottság novemberi jelentésében majd egészen más szerepel, ha netalán ajánlják a területi autonómia megadását? A román politikum és közvélemény hallgat majd ,,az igen jelentős nemzetközi fórum javaslatára”?
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyar kérdés nem lehet a román állam belügye
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Elnöksége megelégedéssel nyugtázza, hogy az ENSZ Faji Megkülönböztetés Elleni Bizottsága (CERD – Committee on the Elimination of Racial Discrimination) legutóbbi, Genfben zajló ülésén, a Romániára vonatkozó országjelentés vitája során érdemben foglalkozott azzal az árnyékjelentéssel is, amelyet szervezetünk a Bolyai Kezdeményező Bizottsággal (BKB) és a sepsiszentgyörgyi székhelyű Pro Regio Siculorum (PRS) Egyesülettel közösen nyújtott be.
Az EMNT nagyra értékeli azt a szakmai hozzáállást és elkötelezettséget, amelyet partnerszervezeteinek vezetői, dr. Hantz Péter és Cunnold-Benkő Erika tanúsított a dokumentum összeállítása és a bizottság előtti képviselete során.
Ugyanakkor nehezményezi és elítéli azt az igyekezetet, ahogyan a hivatalos román kormányküldöttség RMDSZ-es tagjai – különösen Asztalos Csaba delegációvezető, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke és Markó Attila etnikumközi ügyekért felelős államtitkár – próbálták elbagatellizálni az árnyékjelentésben felvetett kérdéseket.
Tettük súlyosságát növeli, hogy egy már korábban elfogadott, megalapozott magyar közösségi álláspontot rúgtak fel a kormányzati hűség kedvéért. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés résztvevői, Székelyföld választott magyar önkormányzati tisztségviselői által az elmúlt év szeptemberében elfogadott Memorandum – erre alapoz az árnyékjelentésünk is – ugyanis egyértelműen megfogalmazza: az erdélyi magyarokat hátrányosan érinti, és kimeríti az etnikai diszkrimináció fogalmát a jelenlegi kisebbségi közösségekre vonatkozó törvényi keret és hatósági gyakorlat.
Az EMNT egyértelmű álláspontja, hogy ennek igazi ellenszere a közösségi – kulturális és területi – autonómiák közjogi keretének megteremtése, az autonómiák intézményes rendszerének létrehozása és működtetése. Ezt pedig nem tudja kiváltani semmilyen konjunkturálisan kormányzati szerepet vállaló és ezáltal a nemzetállami gyakorlat foglyává váló pártpolitikai képviselet – ahogyan azt a román kormánydelegációban helyet foglaló magyar tisztségviselők a minap Genfben állították.
„A magyar kisebbséget illető problémák belföldi szinten kezelhetőek, nem jelentenek olyan gondokat, melyekhez nemzetközi segítségre lenne szükség” – fogalmazza meg ismételten és egyértelműen a „neptuni” doktrínát a delegációvezető, ismételten – ki tudja, hányadszor – visszaigazolva a modellértékű romániai kisebbségvédelmi rendszer hamis mítoszát.
„Az ENSZ nem akarja megoldani a magyar kérdést” – teszi hozzá hasonló logika mentén a kisebbségi ügyekkel megbízott államtitkár.
Vajon az RMDSZ csúcsvezetői – akik az erdélyi magyar választópolgár akaratából a fentnevezett tisztségviselők kinevezéséről dönthettek – akarják-e?
Megalapozottnak tűnik a feltételezés, hogy nem. A többségi hatalom elvárásainak eleget tenni és annak morzsáiból részesedni viszont igen, hiszenmár 15 éve rendelik alá az önálló erdélyi magyar külpolitikát az egységes nemzetállami érdeket megjelenítő román nemzetpolitikának és jobb esetben elbagatellizálják, de inkább ellehetetlenítik azok munkáját, akik – helyettük – próbálják megragadni a nemzetközi intézmények kínálta lehetőségeket értékeink védelmében és érdekeink érvényesítésében.
Kezdeményezésünk sorsa ismételten rávilágít arra, hogya konszenzus kialakítása az erdélyi magyar ügy külpolitikai képviseletében tovább már nem odázható. Ennek érdekében kezdeményezzük a kérdés megvitatását az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum soron következő ülésén.
Közösségünk jogosan várja el elöljárói egyértelmű kiállását és az egyenes beszédet: inkább a „hazaárulást” a szolgálatos többségi nemzetféltők minősítésében, mint a nemzetárulást.
Az EMNT Elnöksége nevében
Toró T. Tibor, ügyvezető elnök
Szilágyi Zsolt, külpolitikai alelnök. Nyugati Jelen (Arad)

Tőkés: „Az RMDSZ az egységes, homogén nemzetállam doktrínájára alapozott politika foglya”
Tőkés László EMNT-elnök bírálja az RMDSZ-t, amiért nem támogatta az ENSZ faji megkülönböztetést és diszkriminációt vizsgáló bizottságának genfi konferenciája elé terjesztett árnyékjelentést, és úgy véli, a képviselői „az egységes, homogén nemzetállam doktrínájára alapozott politika rabjai”.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, Tőkés László kedden, nagyváradi sajtótájékoztatóján ismertetett egy dokumentumot Az erdélyi magyar kérdés nem lehet a román állam belügye címmel, amelyet Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke és Szilágyi Zsolt, a külpolitikáért felelős alelnök írt alá.
A dokumentum szerint az EMNT „nehezményezi és elítéli azt az igyekezetet, ahogyan a hivatalos román kormányküldöttség RMDSZ-es tagjai – különösen Asztalos Csaba delegációvezető, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke és Markó Attila etnikumközi ügyekért felelős államtitkár – próbálták elbagatellizálni az árnyékjelentésben felvetett kérdéseket”.
A dokumentum aláírói elítélik az RMDSZ képviselőinek „lojalitását” a kormánypárttal szemben, melynek köszönhetően semmibe vették az erdélyi magyarság érdekeit.
„Tettük súlyosságát növeli, hogy egy már korábban elfogadott, megalapozott magyar közösségi álláspontot rúgtak fel a kormányzati hűség kedvéért. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés résztvevői, Székelyföld választott magyar önkormányzati tisztségviselői által az elmúlt év szeptemberében elfogadott Memorandum – erre alapoz az árnyékjelentésünk is – ugyanis egyértelműen megfogalmazza: az erdélyi magyarokat hátrányosan érinti, és kimeríti az etnikai diszkrimináció fogalmát a jelenlegi kisebbségi közösségekre vonatkozó törvényi keret és hatósági gyakorlat“ – derül ki a Tőkés által ismertetett dokumentumból.
A szövegből kitűnik az RMDSZ egyértelmű álláspontja, ennek igazi ellenszere a közösségi – kulturális és területi – autonómiák közjogi keretének megteremtése, az autonómiák intézményes rendszerének létrehozása és működtetése.
A dokumentum szerint az RMDSZ képviselői a nemzetállami gyakorlat foglyaivá váltak, csak így magyarázható a román kormánydelegációban helyet foglaló magyar tisztségviselők szereplése.
„Az RMDSZ most is, akárcsak az elmúlt 15 évben az önálló erdélyi magyar külpolitikát az egységes nemzetállami érdeket megjelenítő román nemzetpolitikának rendeli alá, és jobb esetben elbagatellizálják, de inkább ellehetetlenítik azok munkáját, akik – helyettük – próbálják megragadni a nemzetközi intézmények kínálta lehetőségeket értékeink védelmében és érdekeink érvényesítésében” – áll a dokumentum végén.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

Markó: színesen fogalmaz Tőkés
Eltérően látja az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) a kisebbségekért folytatott küzdelem módozatait – jelentette ki szerdán este Markó Béla Kolozsváron. A szövetségi elnök Tőkés Lászlónak, az EMNT vezetőjének azt a kijelentését kommentálta, miszerint „az RMDSZ a román nemzetpolitika rabja lett”.
„Tőkés kijelentését azzal magyarázom, hogy eltérően ítéljük meg, melyek a kisebbségi jogokért folytatott küzdelem hatékony eszközei” – fogalmazott Markó. Tájékoztatása szerint az RMDSZ politikai eszközökkel, parlamenti és kormányzati jelenléttel kívánja elérni ezeket a jogokat.
„Tőkés László nem tartja megfelelőnek ezeket az eszközöket. Szokása szerint színesen fogalmaz, a rab kifejezést még nem hallottam tőle” – jegyezte meg Markó Béla. A két politikus egyébként egymás mellett ült a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján szerda este.
Mint ismert, legutóbb a Tőkés László vezette szervezet közleményben nehezményezte, hogy a román kormányküldöttség RMDSZ-es tagjai – Asztalos Csaba delegációvezető, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke és Markó Attila etnikumközi ügyekért felelős államtitkár – Genfben, az ENSZ faji megkülönböztetés elleni bizottsága előtt „próbálták bagatellizálni” az EMNT szakembereinek közreműködésével készül árnyékjelentést a romániai kisebbségek helyzetéről.
Az EMNT azt szorgalmazta, hogy az előállt helyzetet az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum következő ülésén vitassák meg a felek. „A konszenzus kialakítása az erdélyi magyar ügy külpolitikai képviseletében tovább már nem odázható” – olvasható a közleményben, amely szerint az RMDSZ politikusai a nemzetállami gyakorlat rabjaivá váltak.
Lapunk korábban megszólaltatta Markó Attilát is ebben az ügyben. Az államtitkár tagadta, hogy az árnyékjelentés tartalmát elbagatellizálta volna. „A bizottság előtt azt mondtam: bár nem témája ennek a testületnek, az autonómia valós igény Székelyföldön. Arról is beszéltem, hogy a magyar közösség alulreprezentált a székely megyék közigazgatásában” – jelentette ki, utalva arra, hogy Tőkésék jelentésének nem a tartalmával volt a gond, hanem a címzettjével.
„Az autonómiáról, az önálló magyar egyetemről beszélnünk kell. De nem a faji megkülönböztetés elleni bizottság előtt. Ez kicsit olyan, mintha egy mezőgazdasági szakbizottság számára hajózással kapcsolatos kérdéseket vetnénk fel” – magyarázta az ÚMSZ-nek.
Amint arról már beszámoltunk, az ENSZ bizottsága előtt a román kormány küldöttsége ismertette a faji megkülönböztetés és a kisebbségek romániai helyzetére vonatkozó jelentését. A testület ugyanakkor meghallgatta három erdélyi szervezet árnyékjelentését is, amely Székelyföld területi autonómiáját és az erdélyi magyarság önálló oktatási rendszerének kiépítését sürgette.
Cs. P. T. Új Magyar Szó (Bukarest)

Felhívás a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar feliratozására
A Bolyai Kezdeményező Bizottság felhívást tesz közzé a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar feliratozása érdekében. A felhívást 18 év fölötti, magyarul és románul is beszélő természetes személyek részére írjuk ki.
Mint ismeretes, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem multikulturálisként határozza meg önmagát, de magyar feliratokat csak mutatóba tűr meg a falain. A magyar akadémiai közösséget fejlődésében akadályozzák, és nyelvi jogaiban súlyosan megsértik.
A Bolyai Kezdeményező Bizottság célja az, hogy egy aktív polgári engedetlenségi akció révén ismételten fölhívja a figyelmet a BBTE-n uralkodó tarthatatlan állapotokra. Ezúttal magánszemélyeket szeretnénk mozgósítani a magyar feliratok kihelyezésére, és fáradozásukat jutalmazni fogjuk.
Az érdeklődők a BKB irodavezetőjétől (0722-679714), kolozsvári irodánkban igényelhetnek kihelyezendő magyar feliratokat. A táblákat egy kis összegű letéti díj ellenében lehet fölvenni, amelyet a táblák kihelyezése után visszaadunk.
A felhívás a táblák elfogyásáig érvényes.
A pénzjutalmakat Molnár Zsolt genfi fizikus, a különdíjakat pedig Szilágyi Endre oktatópilóta, a Galathea Búvárközpont (www.galathea.hu), illetve a Mátyáskert Étterem (www.matyaskertvendeglo.hu) ajánlotta föl.
A vállalt tevékenység elvégzéséről fényképfelvételt kell készíteni, melynek hitelességét a BKB munkatársai helyszíni szemlével ellenőrzik.
Első díj (50 euro és egy kétszemélyes sétarepülés a festői Dunakanyar fölött) jár azért, ha valaki a BBTE főépületének kapusfülkéjétől jobbra elhelyezkedő „Informaţii” felirat alá magyar feliratot helyez el úgy, hogy azt ne lehessen nyom nélkül eltávolítani.
Második díjból kettőt osztunk ki azoknak a személyeknek, akik egy-egy arany színű „Fumatul oprit!” felirat alá elhelyezik annak magyar megfelelőjét, bárhol a BBTE főépületében, úgy, hogy azt ne lehessen nyom nélkül eltávolítani. Jutalmuk 40-40 EUR, továbbá választhatnak egy kétszemélyes gyertyafényes vacsora, illetve két rövid sétarepülés között.
Harmadik díjból (30-30 EUR és egy-egy uszodai merülés könnyűbúvár felszerelésben) hármat osztunk ki azoknak a személyeknek akik egy-egy ezüst színű „Fumatul oprit!” felirat alá elhelyezik annak magyar megfelelőjét a BBTE bármely épületében, és a felirat legalább egy fél órán át a helyén marad. Terveink szerint a táblák kihelyezéséről írt élménybeszámolókat megjelentetjük. Amennyiben valakit pénzbüntetésre ítélnének, nemzetközi gyűjtést szervezünk a támogatására. Tekintettel a lehetséges retorziókra, a felhívásban való részvételt nem ajánljuk a BBTE hallgatóinak.
Várjuk további magánszemélyek és cégek felajánlásait különféle díjakra és különdíjakra. Érdeklődni az iroda@bolyai.eu drótposta címen is lehet. Erdély.ma

Borbély Lászlót az Európai Egészségügyi és Környezetvédelmi Miniszteri Bizottság tagjává választották
Borbély László környezetvédelmi és erdészeti minisztert november 5-én Genfben az Európai Egészségügyi és Környezetvédelmi Miniszteri Bizottság tagjává választották.
Az Európai Egészségügyi és Környezetvédelmi Miniszteri Bizottságban négy környezetvédelmi és négy egészségügyi miniszter vesz részt. A tagok mandátuma két évre szól. A bizottság környezetvédelemért felelős miniszterei Romániát, Azerbajdzsánt, Törökországot és Fehér-oroszországot képviselik.
– Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ennek az európai bizottságnak a tagjává választottak, amely két ilyen fontos területet, mint a környezetvédelem és az egészségügy próbál összehangolni. Tiszta környezet nélkül nem beszélhetünk egészségügyről. Románia számára és számomra is kihívás, hogy hazánk környezetvédelemmel és egészségüggyel kapcsolatos tervei ne csak papíron létezzenek, hanem tudjuk ezeket gyakorlatba is ültetni, konkrét eredményekkel – jelentette be Borbély László kinevezését követően.
A környezetvédelmi miniszter véleménye szerint az Európai Egészségügyi és Környezetvédelmi Miniszteri Bizottság létesítése azért volt szükségszerű, mert kellett egy olyan bizottság, amely az európai környezetvédelmi és egészségügyi politikákat globális szinten ismertesse.
Az Európai Egészségügyi és Környezetvédelmi Miniszteri Bizottság tagjainak munkájával kapcsolatosan Borbély elmondta: a miniszteri bizottság tagjai aktív szerepet vállalnak a prioritások és finanszírozási lehetőségek azonosításában.
Az a tény, hogy Románia már most, a bizottság megalapításakor helyet kapott egy ilyen fontos testületben, arra mutat rá, hogy hazánk fontos nemzetközi szereplő környezetvédelem terén.
Borbély László bizottsági taggá való választásában fontos szerepet játszott az a tény is, hogy 2011 tavaszáig ő tölti be az Egyesült Nemzetek Szövetségének Fenntartható Fejlődés Bizottsága 19. ülésének elnöki tisztét. Népújság (Marosvásárhely)

A szélrózsa magyarjai
Eredetileg, ha jól számolom, Gazda Józsefnek legutóbbi könyvén* kívül húsz kötete jelent meg eddig. Írt művészmonográfiákat Gyárfás Jenőről, Nagy Imréről, Nagy Albertről, Gazdáné Olosz Elláról, valamint művészeti útirajzokat és magyar irodalom tankönyvet is. De legszámosabb könyve – tizenkettő, illetve a mostanival tizenhárom – az úgynevezett oral history (vagy magyarosabban: emlékező történelem) műfajába sorolható.
Azt hiszem, Gazda Józsefet minden további nélkül nevezhetjük az emlékező történelem nagy öregjének. Ezek a népi és nemzetsors szociográfiák jobban hozzájárulnak a székely nemzettudat ébrentartásához, mint akárhány terjengős tanulmány e témában. Igen kemény, évekig tartó gyűjtőmunka, azután feldolgozás, rendszerezés előzi meg a könyvek megjelenését. Számomra emlékezetes már a legelső ilyen könyve is, az Így tudom, így mondom című, amelyet még középiskolásként olvastam 1980-ban, amikor a Kriterionnál megjelent. S ha már emlékező történelemről esik szó, ne hagyjam ki azt se, hogy Gazda József a Székelyföld havi kulturális folyóirat egyik legrégibb, legtermékenyebb, leglelkiismeretesebb és legmegbízhatóbb szerzője is. Az általa összeállított, A Székelyföld történetéből című sorozat már évek óta töretlen népszerűségnek örvend a folyóirat olvasói körében.
De nemcsak ír, hanem szervez is Gazda József, ő a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület vezetője. Az egyesület sokat tesz a magyarságkutatásért, az ebben a témában kiadott szaktanulmányokat tartalmazó évkönyvek, meg a találkozók nyelvészekkel, történészekkel a bizonyság erre. Azt se feledjük, hogy Gazda József a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának egyik alelnöke. Amely nem pártként, hanem civil szervezetként talán a leghangsúlyosabban vállalta fel a székely autonómia ügyét. És akkor még nem is szóltam a világutazói státusáról, azt hiszem, az Antarktiszon kívül már minden kontinensen megfordult. Nem unatkozó turistaként, mindenhol az ott élő magyarok sors­problémái foglalkoztatták. Mondhatni, jó pásztorként a szélrózsa minden irányába szétszóródott magyarok sorsait gyűjtötte össze könyvekbe, ha már az elcsatangoltakat nem tudta hazaterelni. Röviden ennyit a hetvenhatodik évében is fáradhatatlan Gazda Józsefről, elnézést, ha valamit kifelejtettem volna.
Legújabban megjelent könyvének témája épp a nagyvilágban szétszóródva élő magyarság. A harmadik ág enciklopédikus igénnyel megírt és összeállított mű. A két kötetben közel 1200 oldalon a Kárpát-medencén kívüli magyarság élete elevenedik meg ezernél is több, sokszor kalandregénybe illő egyéni sors révén. Ők a "harmadik ág". Merthogy a sok mosásban összement anyaországban találhatóak volnának az első, a körülöttük, de még a Kárpát-medencén belül élő magyarok pedig a második ág. Jó vastag ez a harmadik ág is, sokfelé ágazván maga is, ahány országban magyarok élnek, annyifelé.
Mindenképpen találóbb egy fa szétváló ágaihoz hasonlítani a világ minden táján élő magyarságot, mint egy háromlábú székhez, amint azt egy ismert magyarországi politikus tette. Talán Illyés Gyula híres "ötágú síp" metaforáját akarta lepipálni, elég bénán. Mert igaz ugyan, hogy a háromlábú suszterszék áll a legbiztosabban a földön, akkor sem billeg, ha netán valami vacak bekerül a lába alá, de hogy a világ magyarságának léte épp attól lenne hangsúlyosan stabil, mert háromfelé (?!) szakadtan éli napjait, ehhez több kell, mint költői fantázia, ide már politikusi képzavar szükségeltetik. Hadd idézzem Buda Ferenc szarkasztikus hangvételű, Dal a háromlábú székről című versének egy részletét, melyet éppen ennek a kevéssé ihletett politikusi hasonlatnak az apropóján írt: "Nyolc a póknak hat a légynek / négy lába nőtt a tehénnek / három meg a hunnus népnek." (A teljes vers olvasható a Székelyföld 2011. novemberi számában.)
"Olyan helyre nem lehet menni, ahol magyar ne lenne" – mondja egy adatközlő a könyvben, majd hozzáteszi: "mindenki magyar, csak van, aki tagadja". Túlzás ide vagy oda, Gazda József könyve is bizonyítja, miszerint a világ legeldugottab zugaiban élő legkülönfélébb emberekről is kiderülhet, hogy magyarok, a salvadori zsidó rabbitól a haiti néger kocsmárosig (nem vicc: I. kötet, 19. oldal). Egy kaliforniában élő úr meg azt állítja: "Ott (Los Angelesben) annyi magyar volt, hogy még a taxisofőr is mit mondott? Azt, hogy magyaroktól március 15-én pénzt nem fogad el."
Mivel kapcsolódik ide, hadd említsem meg Szőcs Géza történetét, aki mesélte, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor Genfben volt újságíró, valaki felhívta őt telefonon (neve szerepelt a telefonkönyvben), és magyarul megkérdezte tőle, beszéli-e Svájc államnyelvei közül valamelyiket. Miután Gézától igenlő választ kapott, alkalmi állást ajánlott neki: tolmácsolni kéne egy általa képviselt japán és valamelyik svájci cég között. Az illető egy nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó japán cégnél dolgozott, a magyaron kívül csak angolul beszélt, ezen a nyelven értekezett az őt alkalmazó japánokkal, mégis univerzális tolmácsként alkalmazták, mivel az volt a módszere, hogy bármelyik országban jártak, elővette az ottani telefonkönyveket, és fellapozta a magyar sz betűnél. Ilyen betűvel állítólag csak magyar nevek kezdődnek, és amelyik magyarnak a neve már szerepel a telefonkönyvben, az feltételezhetően elég régóta él abban az országban, hogy ismerje az ottani nyelvet, és közvetíteni tudjon a magyar tolmács meg az őslakosok között. Így a japán cégnek a magyar úr személyében univerzális tolmácsa került, mert mint az illető állította, olyan még nem történt, hogy valamelyik országban ne talált volna ott élő magyart.
Magyarok tehát mindenfelé élnek. Hogy milyen sorsproblémáik vannak, milyen nehézségekkel kellett és kell megküzdeniük, arról e két kötet nyújt igen széles és változatos képet. Nagyon sok fárasztó utazás és rengeteg gyűjtőmunka áll a megírásuk mögött. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozott Gazda József A harmadik ágban, de sikerrel teljesítette: öt kontinens ötven országában élő, különböző időpontokban emigrált, disszidált, kitelepült vagy huzamosabb ideje vendégmunkásként ott dolgozó magyar vall az életéről, kitelepülési és beilleszkedési nehézségeiről, a kényszerből vagy önként elhagyott szülőföldhöz fűződő viszonyáról. És nem utolsósorban magyar anyanyelvéről, melynek csodálatos voltára sokan csak az idegen nyelvi környezetben eszméltek rá.
A régóta folyamatosan tartó kivándorlást időnként nagy menekülthullámok tagolták. A Rákóczi, az 1848–49-es és az 1956-os szabadságharc vagy az első és második világháború nemcsak a harcokban elesettek számával, de az események után tömegesen kitelepülők által is apasztotta a Kárpát-medencei magyarság létszámát. És nem akárkik hagyták el ilyenkor az otthonukat: mindig inkább a tenni vágyók, sorsukon jobbítani akarók mentek el. Hogy a külországokban többnyire igen megbecsült a magyar munkavállaló, annak az is a magyarázata, amit a Venezuelában élő Dózsa Zsiga mond: "Mert Magyarországról a középosztály jött ki elsősorban, nem a munkásosztály. Ez volt a magyar emigráció. S a magyar emigrációnak borzasztó előnye volt, hogy azok jöttek ki, akik tanultak, azok, akiknek fejük volt. Ők hagyták el az országot."
Csakhogy a magyar emigráció előnye az otthoni magyarság hátránya. A külhonban élő magyarok gyakran tömörülnek szervezetekbe, egyesületekbe, klubokba, első, második és harmadik generációs magyarok működtetnek Magyar Házakat. Rendezvényeket szerveznek, könyveket adnak ki, értékes embereket hívnak meg az óhazából előadást tartani, akad, ahol ez már régi hagyományra tekint vissza. És az a furcsa helyzet áll elő, hogy a könyv adatközlői gyakran aggódnak amiatt, mi lesz ezekkel az egyesületekkel, közösségi házakkal, mert ha nem jön hazulról új utánpótlás, ezek lassan megszűnhetnek. Aggódnak az ottani magyarságukért. De hát lehet-e azt kívánni, hogy ezért újabb és újabb magyarok hagyják el a Kárpát-medencét?
Igen sok vágy, kívánság, szándék, reménység rajzolódik ki Gazda József könyvének adatközlőit olvasva. Annak megfelelően, hogy kinek-kinek milyen sors jutott osztályrészül. De végkicsengésül hadd idézzem a szerzőt magát: "Falevél sincs fa nélkül, egyéni sors sincs közös sors nélkül."
Molnár Vilmos
*Gazda József: A harmadik ág, Budapest, 2011, Hét Krajcár Kiadó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A holtak hatalma
A kisebbségi magyar végre kezdi magát újra otthonosan érezni. Úgy, ahogyan a mindenkori újkori Romániában: megkülönböztetve, garantált alkotmányos jogokkal és nyilatkozatokkal körülbástyázva, mely jogok csak és csupán akkor nem működnek, akkor veszítik érvényüket a jogalkalmazók előtt, amikor azokra égető napi szükség lenne. Így újra elő lehet szedni a sublód felső fiókjából – hogy azért kezünk ügyében legyen, minden eshetőségre, amiképpen Nyirő nyugati székelyei is mindig hangoztatták – a panaszokat, sérelmeket, a sérelmi politikát, levelet lehet küldeni Genfbe, Strasbourgba vagy Brüszszelbe, ahová annyi jogsértésről szóló levelet fogunk majd küldeni, hogy a szokott brüsszeli káposzta helyett ebből fogják gyártani az euro-káposztát. (Az eurozóna-pörkölt mellé.) Ugyanis a román kormány odapörkölt az újratemetőknek, avagy a székely vágta Nyirő-díjért kiírt futamát egyelőre törölték.
Kudarcnak azért nem nevezném, sőt, mondta Surgyelán néni a civilfórumon, azaz a szelektív hulladéktárolók alkotta kis téren, hiszen akár elfődelik Uz Bencét, akár nem, abból csak a Jenci fiú nyerhet. („Pentru uz intern”, tette hozzá ránk kacsintva, ezzel is jelezve felénk, hogy nem hiába járt román óvodába, mert megtanulta a kifejezést románul is, az óvó bácsi aranyérkenőcsének tubusáról.) Ha ugyanis a poétát, amint a román híradások nevezik Ny. J.-t, csöndben és mindenféle ceremókus nélkül hozták volna, s kör-esemessel mozgósítják a gyászoló gyülekezetet, mindazokat, akik még olvasnak Nyirőt, nem csupán hallottak harangozni a tévében a halinakötéses sibói bölényről, akkor lett volna egy tisztes méretű, vitézkötéses, busabajuszú temetés, s nyughelyet kapott volna Madrid után Székelyudvarhelyen is az, akinek a nevét most még Potyka mesternek is ki kellett ejtenie. (Legalább olyan nyelvtörő, mint a Sárközié.) Ennek kapcsán azt is megtudtuk, hogy nem nyughat az erdélyi földben az az író, aki ilyen-olyan volt. Valamint azt is, hogy Potyka mester a kisebbségi jogok elkötelezett tisztelője (egyre távolabbról a gyakorlat szerint), akárcsak pártja és ő személy szerint, mint kormánybafőtt.
Huszonkét év óta az újratemetések magyar korszakát éljük. Sőt korábban is, amikor a nemzetnek még jól ment dolga. Hamarjában nem is tudom, kit kellene még ilyen szép organizálással hazahozni, hasonló nagy hírveréssel a következő választásokra időzítve. Majd annak haló pora is azok malmára hajtja a vizet, akik nem kívánatosak, de a demokrácia szabályai szerint nem a kívánalmak alakítják a politikát. Úgy látszik viszont, hogy a holtak igen.
Sebestyén Mihály. Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyarságunk fogyatkozik
Szomorú szívvel szereztünk tudomást arról, hogy az Amerikai Egyesült Államokban 47. évfolyamot megért Székely Nép magyar és a Carpathian Observer angol nyelvű lap utoljára jelentkezett ez év júniusában olvasói, barátai, tagtársai és támogatói előtt. Az előfizetők száma az utóbbi időkben nagyon megcsappant. Sokan elhunytak, többen az óhazába vagy a déli amerikai államokba költöztek anélkül, hogy meghagyták volna a címüket.
Mi Erdélyből köszönettel elmondhatjuk, hogy e lap, az Erdélyi Bizottság hivatalos értesítője az elmúlt 56 esztendőben hűségesen betöltötte hivatását. Pontosan és tárgyilagosan, mindig célzatosan előre mutatva tájékoztatta az otthon élő székely magyar testvéreket a nyugati és otthoni fejleményekről. Másrészt gazdasági felszerelésekkel támogatta falvak népeit, ösztöndíjakat küldött a szegény sorsú székely magyar és magyar csángó diákoknak, ruhát, cipőt és gyermekjátékokat árvaházaknak. A lap, illetve az AEÁ Erdélyi Bizottságának fő érdeme az volt, hogy higgadtan, mindig a tényekre hivatkozva ismertette a magyarság helyzetét az amerikai államférfiakkal, szenátorokkal, képviselőkkel, a külügyminisztérium vezető embereivel, a Pentagon felelős bizottságával, az egyetemek kutatóival és a sajtóval! Tanúvallomásokat is tettek, melyeken értékeltek. Így például a politikai foglyok szabadon bocsátása, a vámkedvezmény visszavonása Romániától mind az ottaniak érdekeit képviselte. Midőn sajnálattal elbúcsúzunk e laptól, hadd szóljak pár sort annak főszerkesztőjéről, dr. Havadtőy Sándorról. Kovásznán született 1924 novemberében abban a házban – a református parókián –, ahol Ignácz Rózsa írónő is. Nekem nemcsak osztálytársam volt nyolc évig a Református Székely Mikó Kollégiumban, hanem barátom és sorstársam egy életen át (88 évesek vagyunk). Amikor az ő édesapja megkeresztelt a kovásznai nagytemplomban, a szülők, akik maguk is mikós diákok voltak, bevonultak a parókiára, hogy az újszülöttre áldomást igyanak. Engem betettek Havadtőy Sándor – aki két hónappal előbb született – ágyacskája mellé. Attól kezdve tart a barátságunk szakadatlanul. Ő elvégezte Kolozsváron a teológiát, majd ösztöndíjjal Genfben doktorált, ahonnan Észak-Amerikába ment, mivel a román állam megsemmisítette az útlevelét, megakadályozva hazatértét Erdélybe. Lelkipásztorként mindent megtett, amit lehetett ott, az óceánon túl, Erdély és az összmagyarság iránti szeretetből. Tegnap azt telefonálta nekem, hogy munkájukat folytassák az Európai Parlamentben megválasztott magyar képviselők, immáron hatásosabban. Munkájukra és magyar nemzetünkre Isten gazdag áldását kéri.
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Naptárbemutató
A Szent Mihály Római Katolikus Plébánia rendezésében a Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermében ünnepélyes keretek között Hantz Lám Irén bemutatta Páll Lajos képeiből szerkesztett naptárt.
Az eseményt felvezető beszédében elmondta: Azt vette észre az emberek szívesebben, nézik a művészi munkát, ha naptár formájában látják. A könyvet, vagy az albumot ritkábban veszik elő. A naptár, funkciójánál fogva, az emberhez közvetlenebb közelségben van.
Ennek következtében történt Páll Lajos képeinek bemutatása naptár formájában, melynek szerkesztője Hantz Lám Irén.
A bemutatón jelen volt: dr. Dankó Szilvia Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzulja, Katona Mihály Korond polgármestere, Tőkés Erika a kiadó részéről.
Páll Lajos Korondon, 1938. április. 3.-án született. Elemi iskoláját szülőfalujában végezte, középiskolái tanulmányait Marosvásárhelyen, a Képzőművészeti Líceumban, 1955-ban érettségizett. ’56-ban felvételizett a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kádár Tibor és Mohi Sándor, a kor két legjobb oktatója voltak a mesterei.
1956. október 27-én diákülést szerveztek a főiskolán, melyen többek között Páll Lajos is részt vett. De amint az események folytatásaként kiderült, nem éppen véletlenségből, jelen voltak, jól átgondolt meghatározásból, mindazok a beépített emberek, akik a belbiztonság kötelékeihez tartoztak.
A jelenlevő nemesen gondolkodó, a diákság érdekeit szem előtt tartó felszólalók felsorolták azokat az elvárásaikat, melyek szerintük a diákok jogos elvárásai voltak a központi vezetőséggel szembe. Ugyanakkor szolidaritásukat is nyilvánosságra hozták a Magyarországon folyó eseményekkel kapcsolatban. Csak egy példát említve: Szovjet csapatokat vonják ki azokból az országokból, amelyeket megszállva tartanak. De kérésük között az is szerepelt, hogy legyen diáklap.
Majdnem két és fél hónappal később, 1957 januárjában, kezdődött a retorzió. Mindazok, akikben bizonyos fokú vezéregyéniséget tudtak felfedezni a lefolytatott diák-gyűlések alkalmával, a belügyminisztérium célkeresztjébe, kerültek. A főcél egy bizonyos, később megvalósítandó tevékenység előkészítése. „Lefejezvén” az egyetemi diákság valamit is érő egyéniségeit. Megkezdődtek a letartóztatások. Rengeteg jóhiszemű és jó adottságokkal rendelkező egyén került börtönbe.
Ebbe a hullámba került bele Páll Lajos is. Aki megjárván a hazai börtönök nehéz utjait, 1962-ben szabadult.
Nem iratkozhatott vissza az egyetemre. Hazatér Korondra. Hazatérve bizonyosodik be, székely optimizmusa nem szenvedett csorbát, nem tört meg.
Mint festőművész és költő hazai földön teljesedik ki. Színei tökéletesen tükrözik azt a belső hangulatot, ami őt, mint alkotó egyént körbevesz.
Nagy szerencséje volt, meg tudott maradni korondinak az élet bármely helyzetében. Egészséges, alkotó ember magabiztonságával, székelység tudatával mindig élni tudott. Ez a magatartás Korond világához kötötte. Képeinek nagy része azt a tájat ábrázolja, melyben élete eltelt.
A sorsa, köszönhetően azoknak, akik tudták, hogy is kell kezelni bizonyos dolgokat, Páll Lajos aránylag fiatalon, megkapta azt a segítséget, mellyel a nyilvánossághoz tudott szólni.
A 1989-es események neki is nagyvilág kapuit megnyitották. Stuttgartban, Genfben, Magyarországon a Vármegye Galériában kiállíthatott. Később Stockholmban. Sokoldalú művész. Festő, faragó, korongozó és költő egy személyben.
Verseiben hűen, szabatosan tükröződik az a világ, melyben él. Korond hangulatát adják vissza. Írásai kötetben, valamint különböző hazai folyóiratokban is megjelentek.
Kolozsváron nem volt gyűjteményes kiállítása. Úgy tervezte 2013.-ban kiállít Kolozsváron is.
Az est alkalmával Molnos Lajos költő, aki szintén korondi születésű, de több évtizede kolozsvárivá vált, felelevenítette emlékeit, Páll Lajossal kapcsolatban.
Amint bevallotta, sajátmaga gondolkodásában soha nem tagadta meg szülőfaluját. Barátsága Páll Lajossal töretlen. Ennek is volt köszönhető, hogy a gyakorlott közéleti szerepléshez hozzászokott Molnos Lajos, esszéhez hasonló előadásában, ismertette a szépszámú közönséggel, Páll Lajos emberi és művészi értékeit. Azt is elmondta, Páll Lajos hozzá közelálló ember, akivel még akkor is tud szót érteni, ha egymás mellett ülve, órákon keresztül nem is szólnak egy szót sem. Jelezvén a székelység olyan tulajdonságát, mely rájuk jellemző. Alkotásaiban a tájat, az emberek hangulatát tudja visszaadni. Ennek is köszönheti sikerének egyik titkát. Mondhatni ugyanazt festi, de mindig más hangulatot, értelmet fedez fel.
Páll Lajos munkásságából is kitűnik, mondja Molnos, mindenik művész saját világában az úr. Azt alkot, amit akar és úgy, ahogy Ő akarja. Szabad, öntörvényű és egyszerű a Páll Lajos világa, mely versekből, festményekből épül fel. A könyveit saját festményeivel illusztrálta. Saját képei alá verseket írt. Azért ment haza Korondra, mert ott találta meg azokat a lehetőségeket, melyek művészi identitása megteremtését tették lehetővé. Páll Lajos festményei, akvarelljei, tusrajzai az alkotó egyéniség sajátos arculatát fejezik ki, melyeket nem lehet összetéveszteni más alkotókkal.
A Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermét, ami talán a város egyik legszebb terme, megtöltötte a közönség. Az a közösség, amely szereti, és közelállónak érzi magához a szépet. Sokan nem sejtve, két nap teltével, 48 órával később, bejárja a világot, köszönhetően a világhálónak a hír arról, hogy Páll Lajos, a Székelyudvarhelyi kórházban, visszaadta lelkét teremtőjének.
Gyászol a család, Korond, Erdély, a romániai magyarság, Magyarország, Európának és a világnak az a része, ahol olyan magyar értelmiség él, akinek tudomása van, mit is alkotott, teremtett, és hagyott maga után Páll Lajos.
Hagyatéka túléli Őt. Gyarapítva azon szellemi értéket, mely a teremtő emberre jellemző.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Önéletrajz Név: dr. Hantz Péter
Születési adatok: Kolozsvár, 1974. február 1.
Lakhely: Bázel
Foglalkozás: biofizikus
Munkahely: Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet, Idegtudományi program Közéleti tevékenység: Erdélyi Kárpát Egyesület, jegyző Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége, elnök Kolozsvári Magyar Diákszövetség, elnök Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, alelnök Bolyai Kezdeményező Bizottság, ügyvivő alelnök Tanulmányok: Genfi Egyetem, PhD elméleti fizikából Eötvös Loránd Tudományegyetem, MSC, fizikus szak, Budapest rövidebb ideig tanulmányokat folytattam a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen és az Oxfordi Egyetemen
Idegen nyelvek: angol, román, német, francia (alapfok), orosz (alapfok) Politikai hitvallás: 1989 óta - a forradalom tizenöt évesen ért - alig volt olyan időszak, amikor ne tevékenykedtem volna egy civil vagy diákszervezetben. Közéleti munkásságom során elsősorban oktatási és külügyi kérdésekkel foglalkoztam. Ezeken a területeken különösen fontos a szakpolitikusok szerepe. Tapasztalataimat továbbra is szívesen hasznosítanám az erdélyi magyarság érdekeinek érvényesítése, és életszínvonalunk emelése érdekében. Szakpolitikusként a jelenleginél sokkal hatékonyabb oktatási rendszer megvalósításáért fogok síkra szállni. A romániai lakosság a kelet-európai átlaghoz képest is alulképzett. Értékes szakképesítés nélkül illúzió jól fizetett állásokra várni, és az életszínvonalunk sem fog emelkedni. Az építkezést a közoktatás javításában kell kezdeni: sürgősen erőforrásokat rendelnék a kisebb települések egyre gyengébb színvonalú iskolái minőségének emelésére, a hátrányos helyzetű csoportok beiskolázási arányainak növelésére. Külön figyelmet fordítanék egy olyan, délutáni foglalkozásokat és nevelést biztosító intézményrendszer kiépítésére, amely a kallódó gyerekek segítésén túl azoknak is támogatást nyújtana, akiknek a szülei külföldön dolgoznak.
A jelenlegi oktatási rendszerben a szükségesnél kisebb a technikusok és szakmunkások képzésére alkalmas intézmények száma, továbbá a felsőfokú mérnöki és természettudományos képzést is bővíteni kell. Fel fogok lépni a diplomagyárak és a diplomás munkanélkülieket termelő egyetemi szakok visszaszorítása érdekében. Elősegíteném a magas hozzáadott értékű termékeket előállító cégek Kárpát-medencei megtelepedését, amelyek a szakképzésben is szerepet vállalhatnak. A magyar lakosság súlyosan alulreprezentált a felsőfokú végzettséggel rendelkező román állampolgárok körében. Részben ez az oka a Székelyföld relatív elszegényedésének. Célom az állami finanszírozású Bolyai Egyetem újraindításának előmozdítása. A Bolyai Egyetem magába foglalná a BBTE és a MOGYE magyar tagozatait, és egy sepsiszentgyörgyi agrártudományi karral is rendelkezne. A Sapientia Egyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem román állami finanszírozásban is kell részesüljön.
Lépéseket fogok tenni a jelenlegi megalkuvó, a lényeges kérdésekben (Székelyföld területi autonómiája, a magyar nyelv hivatalossá tétele, állami magyar egyetem újraindítása) huszonkét éve egy helyben topogó kisebbségpolitika megváltoztatására. Mivel mindenki nagyon jól tudja, hogy hol szenvedünk hátrányos megkülönböztetést, semmi szükség hivatalokat fenntartani a kérdés vizsgálatára. Az erdélyi magyarság Európa egyik legjelentősebb kisebbsége, de tizedannyi jogunk sincsen, mint a lélekszámban jóval kisebb dél-tiroli németeknek, finnországi svédeknek, macedóniai albánoknak vagy moldvai gagauzoknak. „Kérem szépen”-re még sehol nem adtak kisebbségi jogokat. Az ENSZ-nél, az Európai Parlamentben, az EBESZ-nél és Európa Tanácsnál azzal kellett szembesülnöm, hogy az RMDSZ számos politikusa azt a benyomást kelti, hogy az erdélyi magyarságnak nagyon jó dolga van mind gazdasági, mind pedig kisebbségi jogi szempontból. Amikor az általam vezetett küldöttségek bemutatták a valós helyzetet, botrányok törtek ki. El akarom érni, hogy a komolyabb gazdasági érdekeltséggel rendelkező személyek ne kerülhessenek politikai szervezeteink kulcspozícióiba. A romániai viszonyok ismeretében nyilvánvaló, hogy érdekeltségeik tönkretételével zsarolják őket, és nem az a kérdés, hogy beadják-e a derekukat, hanem az, hogy mikor. Jómagam hat éve, az emlékezetes kolozsvári táblaügy óta külföldön élek: 2006-ban magyar feliratokat helyeztem ki a magát multikulturálisnak feltüntető Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, és emiatt viharos körülmények között távoznom kellett egyetemi tanári állásomból és Kolozsvárról is. Több országban is alkalmam volt megismerkedni a magyar diaszpóra életével. Lépéseket tennék annak érdekében, hogy a külföldön élő magyarok által fölhalmozott tapasztalat és kapcsolati tőke hatékonyabban és szervezettebben juthasson el a Kárpát-medencébe. A gyakran informálisan szerveződő magyar közösségek munkájának támogatása, összehangolása a nemzetimázs építése révén is sokszorosan megtérül. Megválasztásom esetén Budapest, Washington és Genf mellett több népszerű egyetemi városban is titkárságot létesítenék. Jelenleg perben állok a román állammal. Ez még néhány évig eltarthat, de a per eredményétől függetlenül szeretnék majd hazaköltözni. Kapcsolatom Erdéllyel élő, közös munkáim vannak otthoni közéleti és tudományos műhelyekkel. Több honlapot is fenntartok, amelyek magyar turisztikai nevezetességeket mutatnak be.
Hantz Péter szenátorjelölt (Románia) sajtótájékoztatót tartott Budapesten, Tőkés László EP-képviselő irodájában.

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

A restitúció elakadására hívta fel az ENSZ figyelmét Izsák Balázs, az SZNT képviselője
Az Egyesült Nemzetek Szövetsége (ENSZ) Genfben zajló a vallási kisebbségekről szóló konferenciáján a romániai egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának az elakadására hívták fel a figyelmet a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) képviselői – tájékoztatott Izsák Balázs, az SZNT elnöke.
A konferencián részt vevő Izsák Balázs elmondta, az SZNT nevében Dabis Attila külügyi megbízott szólalt fel, aki röviden ismertette a székelység és az erdélyi magyarság helyzetét, majd az erdélyi magyar egyházaktól bekért adatok alapján tájékoztatta a konferencia résztvevőit a restitúciós folyamat elakadásáról. A külügyi megbízott arra is kitért, hogy a görögkeleti jogilag ugyan nem államvallás Romániában, a román állam azonban támogatáspolitikájában államvallásként kezeli.
Az SZNT elnöke szerint az állításokat azonnal megpróbálta cáfolni Románia jelen lévő képviselője, aki azt hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok restitúciója diszkriminációmentesen történik, és a görögkeleti vallást nem tekintik államvallásnak a román törvények. Izsák Balázs az MTI-nek elmondta, a Genfben kedden és szerdán lezajlott konferencia a vallási kisebbségek védelmét szolgáló egyik ajánlás előkészítését szolgálja. Hozzátette: a készülő dokumentum egyik cikkelye a kulturális és politikai autonómia ajánlását is tartalmazza azokon a területeken, ahol egy vallási kisebbség többséget alkot.
Az SZNT-elnök azt is megjegyezte, társaival írásban is javasolták, hogy a készülő dokumentumba kerüljön be: az államok átláthatóan támogassák a különböző vallási felekezeteket. MTI
Erdély.ma

Illúziók és valóság. Az Antall-kormány és a cseh-szlovák föderáció
Az alábbiakban Jeszenszky Géza volt magyar külügyminiszter, Magyarország norvégiai nagykövetének gondolatait közöljük a 25 évvel ezelőtt kezdődött rendszerváltozás legnagyobb kudarcával, a nemzeti kisebbségek helyzetének radikális megjavulásával kapcsolatos várakozásai meghiúsulásával összefüggésben. Erről szól készülő könyve, a „Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltozás éveiben" is.
A szlovák-magyar viták hátteréről a Magyar Szemle 2007. decemberi számában megjelent esszémben meggyőző érveket hoztam fel amellett, hogy azok két fő oka az 1920-ban az önrendelkezési és az etnikai elvvel szöges ellentétben álló, igazságtalan határ megvonása, valamint a magyar kisebbséggel szemben azóta követett diszkriminatív politika. A rendszerváltozáskor széles kör hitte, hogy az utóbbit fel fogja váltani a Nyugat-Európában a II. világháború után kialakult nagyvonalú, a kisebbségeket valóban egyenjogúsító, államalkotónak tekintő politika, hogy a közép-európai magyar kisebbségek helyzete Dél-Tirol mintáját fogja követni. Be kívánom mutatni, hogy mi volt ennek az illúziónak az alapja, mi volt az Antall-kormány nemzetpolitikájának a kiinduló pontja. A választások után összeülő országgyűlés egyik első lépése volt Tamás Gáspár Miklós (az erdélyi születésű, ellenzéki tevékenységéről ismert SZDSZ-es képviselő) által előterjesztett határozat („a szomszédos országokban élő magyar nemzeti kisebbségek helyzetéről") elfogadása május 15-én. Figyelemre méltó, hogy a magyar Országgyűlés már ebben a reményekkel teli időszakban is aggasztónak ítélte a magyar kisebbségek helyzetét: „A nemzeti kisebbségekkel szembeni tolerancia hiánya, jogos igényeik elutasítása súlyosan veszélyezteti az egész térség demokratizálódási folyamatait és a jószomszédi kapcsolatok új alapokon történő kiépítését." Orvoslásul kétoldalú tárgyalásokat javasolt a szomszédos országok kormányaival a nemzeti kisebbségek jogait biztosító szerződések kidolgozása céljából. „Alapvető fontosságú a nemzeti kisebbségek identitásának védelme és fejlesztése, a térségben élő nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak törvényes biztosítása, a közéletben és saját ügyeik eldöntésében való részvételük, önszerveződésük és önkormányzatuk keretei – így kulturális autonómiájuk – törvényes garantálása, a nemzetiségi igények kielégítése az anyanyelv használata, az oktatás, a kulturális élet, a vallásgyakorlás és a tájékoztatás terén. [...] A Magyar Köztársaság Országgyűlése kifejezi azt a meggyőződését, hogy az említett célok megvalósítása hozzájárul az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok regionális és egyetemes érvényesüléséhez, a Magyar Köztársaság és valamennyi szomszédja közötti jó viszony megteremtéséhez, a kelet-közép-európai térség békés együttműködésen alapuló demokratikus fejlődéséhez, az európai biztonság és stabilitás erősítéséhez." A határozat zárószavazásakor az előterjesztő lényegében ugyanazokat a célokat fogalmazta meg, mint amelyekért a későbbiekben az Antall-kormány dolgozott: „Aggodalmunkat mérsékelt és józan formában kifejezi ez a határozati javaslat, ugyanakkor elébe megyünk olyan igényeknek és aggályoknak, amelyek a szomszéd országokban okkal vagy oktalanul Magyarországgal szemben megfogalmazódnak. [...] Ugyanakkor természetesen jottányit sem engedhetünk azokból a jogokból, amelyeknek a megadását a határainkon túli magyarság részére a magyar közvélemény elvárja [...] Mi szeretnénk – lehetőleg hosszú időre előrenézve – egy igazi, komoly történelmi ajánlatot nyújtani szomszédjainknak, és mi kinyújtva fogjuk tartani – reméljük – a kezünket akkor is, ha egyelőre még nem fogadják el." A határozatot az Országgyűlés ellenszavazat nélkül, 3 tartózkodással fogadta el. Tehát a szomszédi kapcsolatokban és a kisebbségi jogok széles körű érvényesítéséért folytatott erőfeszítéseinkben számíthattunk az ellenzék lojális magatartására, sőt támogatására. Ebből semmi sem lett.
A „dunai gondolat", a közép-európai szolidaritás megkerülhetetlen eleme és egyben feltétele volt ugyanakkor a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása. E cél megvalósításához nyilvánvalóan jobb esélyt kínál(t) a térség államainak jó egymásközti viszonya. Mindkettőhöz ösztönzést, sőt nyomást reméltünk a nyugati kormányok és közvéleményük magatartásától. Illúzióinkat a kormányfő expozéja is kifejezte: „Új fejezetet kell nyitni történelmünkben, a megértés és a türelem fejezetét sokat szenvedett népünk és a hasonló örökséggel küszködő szomszéd népek között. [...] A közép- és kelet-európai változások kezünkbe adták a nagy lehetőséget, hogy megszüntessük, vagy legalább jelentősen enyhítsük az itt élő népeket régóta szembefordító ellentéteket. [...] Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelőssége a magyar nemzet, mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása mindenütt. Ezért állunk ki – a fennálló nemzetközi szerződések tiszteletben tartásával, azok szellemében – a határainkon kívül élő magyar közösségek önrendelkezési joga mellett, a szomszéd államok kormányainak kinyilvánított ígéreteivel is összhangban."
Szoktak beszélni egy hallgatólagos (mert szóban vagy írásban soha ki nem fejtett) „Antall-doktríná"-ról, amely szerint Magyarország szomszédjaihoz fűződő viszonyát az adott országnak az ott élő magyar kisebbséggel szemben követett magatartásától teszi függővé, a magyar kisebbségek legális képviselőit bevonja a szomszédpolitikai döntésekbe, és önhatalmúlag a határon túli magyarok védőhatalmának deklarálja magát. Véleményem szerint a fenti tételeket merev dogmaként ugyan hiba volna követni a külpolitikában, de vezérelvként helyesek, és minden magyar kormány által követendők. Rosszhiszemű tévedés ugyanakkor azt hinni, hogy a titkon határrevízióról ábrándozó Antall-kormány csak a nyugati demokráciák tiltó szavától megijedve tért volna át az európai intézményekre építő kisebbségi jogvédelem politikájára.
Antall miniszterelnök 1990 júniusában az MDF III. Országos Gyűlésén elhangzott mondata, hogy „lélekben, érzésben 15 millió miniszterelnöke" a kormányprogram tömör összefoglalása volt. Azt üzente a határokon kívül rekedt magyar közösségeknek, hogy vége annak az időszaknak, azaz a kommunizmusnak, amikor a magyar haza látszólag leírta őket, amikor sem erkölcsi, sem gyakorlati segítséget nem nyújtott nekik, s amikor a fejük fölött barátkozott, iszogatott és vadászgatott elvtársi egyetértésben az őket elnyomó vezetőkkel. Románia, valamint az akkor még létező Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió magyarsága azonnal meghallotta e mondatot, erőt merített belőle, a szomszédos fővárosokban ugyanakkor sokan felkapták a fejüket, s az újjáéledő magyar területi követelések rémével kezdték riogatni saját közvéleményüket és a világ kormányait. Márpedig az anyaország ilyen felelősségvállalása általános. Valamennyi határain kívül élő, de származásuknál fogva hozzá kötődő személyekkel rendelkező nyugat-európai országról (kivált az egykor gyarmatbirodalommal rendelkezőkről, vagy a jelentős német diaszpórával rendelkező Németországról) elmondható ez, nem is említve Izrael Államot. Az elmúlt húsz évben az ilyen törődés általánossá vált Európa keleti felében is, beleértve az állampolgárság felvételének a lehetőségét. Az etnikai arányok 1945 utáni – a magyarság hátrányára történt – radikális megváltozása, a nemzetközi közösség határozott álláspontja, nem utolsó sorban pedig valamennyi szomszédunk eltökéltsége folytán a határváltozásra nem volt semmilyen reális lehetőség – ezt készülő könyvem is bizonyítani fogja. Viszont 1990-ben úgy gondoltuk, hogy miközben a nemzetközi fórumokon megszületik a kisebbségi jogok kodifikálása, kétoldalú szinten azok gyakorlati érvényesülését fogjuk letárgyalni és biztosítani. Szomszédjaink fogadják el, hogy magyar nemzetiségű állampolgáraik részei a magyarok kulturális közösségének, az anyaország törődik velük, és ez nem minősül belügyeikbe történő beavatkozásnak. Ugyan Magyarország széles körű jogokat, kulturális autonómiát biztosít a saját területén élő nemzeti kisebbségeknek, ezt nem valamiféle reciprocitási megfontolás, hanem saját elvei alapján teszi. Nagyságrendjük és történelmük alapján ugyanis nem lehet egyenlőségjelet tenni Magyarország és szomszédjai kölcsönös kisebbségei közé. Miközben megengedhetetlen a kisebbségekkel szembeni hátrányos megkülönböztetés, minden nemzeti kisebbséget megillet a pozitív diszkrimináció, mert csak ez biztosíthatja a tényleges egyenjogúságot. Azonnal meg kell kezdeni a határokon átnyúló sokoldalú együttműködést, és ennek érdekében utakat, vasútvonalakat és határátkelőket kell helyreállítani. A kommunista diktatúra alól felszabadult országokban is meg kell honosítani azokat a pozitív példákat és megoldásokat, az autonómiát is beleértve, amelyek Nyugat-Európában már meghonosodtak. Ehhez meg kell változnia a kisebbségellenes mentalitásnak, és ennek alapjait az iskolai oktatásban és a tankönyvekben kell megteremteni. A magyar kormány a kisebbségi jogok teljes körű biztosításában látta valamennyi etnikai jellegű konfliktus ellenszerét, összhangban a nemzetközi közösség kinyilatkoztatott elveivel. Akkoriban még nagyon komolyan vettük a nemzetközi ajánlások jelentőségét, s erősen bíztunk az Európa Tanács normáiban és jogi mechanizmusaiban.
1990. június 5-6-án Koppenhágában került sor a 34 európai és észak-amerikai állam együttműködési kerete, az EBEÉ külügyminiszteri szinten „az emberi dimenzióról" tartott értekezletére. A hidegháborúnak véget vető világtörténelmi jelentőségű változások után ez volt az első jelentős nemzetközi találkozó. Indokolt volt, hogy most, az emberi jogok keleti irányú kiterjedésekor a nemzeti kisebbségek ügye előtérbe kerüljön, hiszen „az új Európa" országaiban jelentős volt ezek aránya. E tényben lehetett ugyan potenciális feszültségforrást látni, valójában inkább a diktatúrát felváltó demokratikus rendszer egyik próbája volt, mind az egyes államokon belül, mind az államközi viszonyban. Saját felszólalásomnak mintegy harmada szólt a kisebbségi problematikáról. „Olyan nemzetközi politikai és jogi szabályozó rendszer kimunkálása a célunk, amely gyakorlati lehetőségeket tartalmaz a nemzetiségek identitásának megőrzésére, egyéni és kollektív jogaik érvényesítésére, valamint hatékony mechanizmusokat hoz létre a jogérvényesítés végrehajtásának ellenőrzéséhez" – összegeztem álláspontunkat. Nagy örömömre gyakorlatilag az összes külügyminiszteri beszédben szerepelt a kisebbségek ügye, mint amit a demokrácia szellemében rendezni kell. A Koppenhágában elfogadott ajánlások (ezek alapjául szolgált öt közép-európai ország, Ausztria, Csehszlovákia [!], Jugoszlávia, Olaszország és Magyarország közös javaslata) a mai napig a legmesszebbre menő nemzetközi dokumentumot jelentik ezen a területen. A legfontosabb pontok: a nemzeti kisebbségeket a valódi egyenlőség biztosítása érdekében különleges intézkedések illetik meg; tilos az asszimiláció erőltetése; saját, közpénzből támogatott oktatási és kulturális intézményeket hozhatnak létre; jogaikat egyénileg, valamint csoportjuk más tagjaival közösen gyakorolhatják. Kiemelkedő jelentőséggel bír a 35. paragrafus, amely szerint a kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk előmozdítására helyi vagy autonóm igazgatási intézményeket hozhatnak létre. Szomszédi kapcsolataink szempontjából is nagy jelentősége volt ezeknek az ajánlásoknak, ekkor még komolyan bíztam megvalósulásukban, hiszen megállapodás született, hogy a következő év derekára Genfbe összehívott szakértői értekezletnek lesz a feladata a koppenhágai ajánlások gyakorlati megvalósítása, kötelező konvencióvá alakítása.
Ma is az a véleményem, hogy ha a Nyugat ebben a kérdésben határozottabb politikát folytatott volna, azt, amit tárgyalásaiban és beszédeiben Antall és én is állandóan sürgettünk, akkor a délszláv válság nem vezetett volna többéves vérontáshoz, a nemzeti-etnikai ellentétek pedig erősödés helyett csillapodtak volna. Persze nagyvonalúbb és távlatosabb nyugati politika esetén az egész közép-európai átmenet gyorsabb és kevésbé fájdalmas lett volna.
Jeszenszky Géza, Felvidék.ma
(Az elemző írás a 2014. január 10-én megtartott Innováció a szlovákiai magyar politikában I. című szakmai konferencia előadásaként készült.)
Felvidék.ma,

Megtört a jég Háromszéken is
Uzon község önkormányzata – Háromszéken elsőként – elfogadta azt a határozatot, amelyben kifejezésre juttatják igényüket, hogy a többi 152 székelyföldi önkormányzattal közösen egyetlen, önálló közigazgatási régióba akarnak tartozni, amely a Székelyföld nevet viselje, és amelynek különleges jogállását egy sarkalatos törvény szabályozza és ahol a magyar nyelv is hivatalos nyelv.
Kiemelt jelentőségű, hogy a határozat ezúttal is egyhangú szavazással született meg, pártállástól függetlenül az összes helyi képviselő megszavazta azt. Bízunk benne, hogy a Székely Nemzeti Tanács felkérésének egyre több önkormányzat tesz eleget, a törvény adta autoritásukkal felmutatva azt a lakossági igényt, amelynek népszavazás által megerősítését a hatóságok antidemokratikus módon megakadályozták.
A sajtóban is megjelent vélekedésekkel ellentétben ez a lépés igen nagy jelentőséggel bír, jól mutatja ezt az is, hogy a határozatot elsőként elfogadó Gyergyószentmiklós önkormányzata már választ is kapott az Európa Tanács főtitkárának hivatalától. Ebben a hivatal jelzi, hogy megkapta a határozatot, illetve tájékoztatásul továbbította azt az Európa Tanács illetékes testületeinek, s biztosította a dokumentumot megküldő polgármestert, hogy munkájuk során figyelembe fogják venni azt. Minél több határozat érkezik meg az elkövetkező időszakban Strasbourgba, Brüsszelbe, Genfbe annál inkább várható, hogy azoknak konkrét eredménye lesz.
A Székely Nemzeti Tanács Sajtószolgálata. Erdély.ma

Kálvin János-szobrot avattak Sepsiszentgyörgyön
Kálvin János első, Erdélyben felállított egész alakos szobrát avatták fel július 10-én, csütörtökön, a hetedik Magyar Reformátusok Világtalálkozóján Sepsiszentgyörgyön. Az eseményen több neves politikus és egyházi vezető is felszólalt.
A szobrot az ennek ötletét elindító, illetve ügyét képviselő Incze Sándor nyugalmazott esperes, a Székely Mikó Alapítvány elnöke, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület elnöke, valamint Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester leplezték le. A 240 centiméter magas szobrot Bocskai Vince szovátai képzőművész tervezte és alkotta meg. A leleplezés alatt a háromszéki egyesített kórus tartott előadást.
Kató Béla püspök ünnepi beszédében Székelyföld egyik legfontosabb őrhelyeként említette a sepsiszentgyörgyi vártemplomot, illetve az ennek árnyékában levő Kálvin-teret, ahol a szoboravató ünnepség zajlott. Mint mondta, a székelyeket úgy ismeri a világ, mint határőr-katona népet, akik Magyarországot és egyben a nyugati kereszténység mellett hitet tett Európa határait védték. Ugyanakkor Genf is őrhely volt, egyik őrének pedig Kálvin János számított, aki a leghitelesebben hirdette Isten igéjét, és, aki bár keveset tudott a magyarokról, útmutatása azonban mégis jelen volt a reformátusok közel öt évszázados tanításában.
„Most pedig Kálvin János bronz szobra beáll a sepsiszentgyörgyi református vártemplomának védői közé, azok közé akik évszázadokon keresztül kiegyenesített kaszával és a hit fegyverével védték ezt a helyet. Ez a szobor ettől kezdve a nyugati keresztyénség határköve is, jelzi, hogy a székelyföldi református közösség az európai protestantizmus erős bástyája” – hangoztatta a püspök.
Gottfried Locher, a svájci HEKS segélyszervezet képviselője elárulta, hogy Genfben sokszor nem látták szívesen Kálvint, de most már mindenki számára ismert: ő úgy közvetítette az evangéliumot, hogy az fontos legyen. „Amikor leleplezünk egy szobrot, nem csak a múltba tekintünk. Ebben az esetben mindenképpen így van, hiszen Kálvin három olyan dolgot hozott a világba, amelyek ma is nagyon fontosak: a Krisztusba vetett hit, egy közösséghez való tartozás, valamint megmaradni egyszerű embernek” – magyarázta a svájci képviselő.
Kálvin János az a nem magyar híresség, akiről a legtöbb utcát nevezték el Magyarországon – magyarázta Balog Zoltán lelkipásztor, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője. „Az élet az erő és a szabadság, ezek pedig megmaradnak. Ha megőrizzük, akkor előbb-utóbb kiviláglanak azok az alapok, amelyeken áll. Ez a szobor is olyan kövön áll, amelynek négy sarka van, ez pedig a magyarság számára a hitet, a kultúrát, a közösséget és a nemzetet szimbolizálja” – hangoztatta Balog, aki hozzátette, ez a négy fogalom határozza meg a magyarság helyét Európában.
A miniszter azt is elmagyarázta, hogy két karakteres része van a szobornak, ezek az arc és a kéz, a többit eltakarja a palást. Amíg az arc azt mutatja, hogy szembe kell nézni az élettel, annak nehézségeivel, addig a kéz azt jelöli, hogy dolgunk, tennivalónk van a világban.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ünnepi beszédében megköszönte, hogy a háromszéki megyeszékhelyet választották a világtalálkozó megszervezésére annak ellenére, hogy jelenleg a város egy „nagy építőtelep”. Mint mondta, ezzel jelezték Háromszéknek és a városnak a fontosságát a Kárpát-medencében. A polgármester elmondta, hogy Székelyföld a nyugati kereszténységnek köszönhetően tudta önazonosságát megőrizni, illetve kiemelte, nem csak a keleti és nyugati vallások határa a térség, hanem Brassónál egy mentális választóvonal is van, amely a székelyeket megvédte a beolvasztástól. „Mert könnyebb ország-, mint kulturális határokat mozgatni, és nem véletlen, hogy az erdélyi magyar egyházak támadásoknak vannak kitéve” – fejtette ki Antal.
A polgármester azt is elmondta, minden kornak szüksége van reformerekre, akárcsak Székelyföld lakóinak, akik szembe kell szállniuk a félelmeikkel, kitartással és hittel kell végigmenniük az úton jogaikért, és a közösségért is ki kell állniuk. Az egyházakkal partnerségben el kell érni az önrendelkezést, és el kell érni, hogy a magyar nyelv regionálisan hivatalos nyelv legyen.
Kelemen Hunor, Románia miniszterelnök-helyettese elmondta, folytatni kell a közterek azon fajta elfoglalását, amikor a magyar történelemben ismert személyiségek szobrait állítjuk fel.
Az eseményen még jelen volt Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Csige Sándor Zoltán vezető konzul, aki a csíkszeredai főkonzulátus képviselőjeként érkezett, valamint Marius Popica, Kovászna megye prefektusa is.
A szoboravatás szabadtéri istentisztelettel zárult.
Bencze Melinda, Székelyhon.ro

Kálvin a mentális határon
A reformációt nem Kálvin indította el, Luther német reformációja nélkül Kálvin el sem képzelhető. Ugyanakkor Luther reformációja Kálvin nélkül történelmi mellékesemény maradt volna. Kálvin János születésének 505. évfordulóján Sepsiszentgyörgyön szobrot állítottak a 7. Magyar Református Világtalálkozó eseménysorozata keretében.
Bő egy évvel ezelőtt, 2013 márciusában fogalmazódott meg a Kálvin-szobor felállításának ötlete, április 15-én pedig Bocskay Vince szovátai szobrász már meg is kapta a felkérést a mű elkészítésére. Kálvin János születésének 505 éves évfordulója Incze Sándor nyugalmazott református esperest, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökét ihlette meg, elképzeléséhez pedig csatlakozott Keresztes László nyugalmazott tanár, az alapítvány titkára is. „Március végén már Antal Árpád polgármester irodájában ültünk – idézte fel Keresztes László –, és értesültünk nagy örömmel, miszerint elképzelésünk találkozik a városvezetés azon tervével, hogy szobrok révén adjanak plusz egyéniséget Sepsiszentgyörgy köztereinek. A városi és megyei önkormányzat mellett rövidesen az Erdélyi Református Egyházkerület támogatását is magunk mögött tudtuk.”
Hogy az alkotó kiválasztását nem előzte meg pályázati kiírás, csak részben magyarázható az időszűkével. „Miután az iskolaalapító Mikó Imre szobrával mindannyian nagyon elégedettek voltunk, s Bocskay Vince a legendás iskolaigazgatónkról, Csutak Vilmosról készült szobor tervét elbíráló bizottságnak is tagja volt, egyértelmű volt, hogy őt kérjük fel Kálvin alakjának megformálására” – hangzott Keresztes László indoklása.
Ott áll, másként nem tehet
A szovátai képzőművész örömmel fogadta a felkérést, még akkor is, ha hithű katolikus létére a nagy reformátor alakjának megörökítésére kérték fel. A többek között Márton Áron püspök egész alakos kolozsvári szobra, a csíkszépvízi Szent László-szobor, vagy a Mikes Kelemen zágoni portrészobra révén megérdemelt hírnévre szert tevő művész Szász Tibor sófalvi református lelkész segítségével igyekezett „felfedezni” magának Kálvint. „Természetesen bennem is élt egyfajta kép róla többek között Sütő András Csillag a máglyán című drámája alapján, de a dokumentálódás sok tekintetben árnyalta ezt a képet. Például abban, hogy milyen szerepet játszott Kálvin Szervét Mihály halálos ítéletének meghozatalában – mondta. – Rengeteg Kálvin-ábrázolás megtekintése után egyre inkább kezdett érdekelni a feladat, két hónap alatt el is készítettem a szobor makettjét.”
Miután sem az elöljárókból álló, sem pedig a szakemberi bizottság – tagjai között Vinczeffy László festővel, Jánó Mihály művészettörténésszel és Damokos Csaba képzőművésszel – nem fogalmazott meg kifogásokat a szobortervvel kapcsolatban, következhettek a megvalósítás fázisai. November elején elkészült a fémszerkezet, amelyre december 31-én a művész felrakta az első adagot a másfél tonnás agyagrétegből. „Kicsit babonából, hogy elmondhassam: még abban az évben elkezdtem az érdemi munkát” – tette hozzá Bocskay Vince némi öniróniával.
A hasonló léptékű munkák többnyire 9-10 hónapot vesznek igénybe, de Kálvin július 10-i születésnapja, illetve az aktusnak a Református Világtalálkozó eseménysorozatába való beillesztése alaposan felgyorsította a ritmust. Így négy és fél hónap múltán már Sánta Csaba szovátai szobrász-bronzöntő műhelyében volt a szobor, július 8-án pedig Csíkszeredába „utazott”, ahol a Dóczi András szobrász-kőfaragó által faragott andezit talapzaton kereste meg a helyét. Egy nappal később a sepsiszentgyörgyi Kálvin-téren állították fel, hogy aztán július 10-én délben több mint kétezer ember jelenlétében adják át az örökkévalóságnak.
Bocskay Vince 2,4 méter magas Kálvin-szobra kevésbé szokványos módon ábrázolja a nagy reformátort. „Először is levettem a fejéről a klasszikus beretet, szerintem fejfedő nélkül jobban érvényesül a koponyaforma. Úgy ítéltem meg, hogy az ugyancsak klasszikus, könyvvel a kezében ábrázolás túlságosan életképszerű, a munkát, a következetességet, az egyéniséget, erőt csupán a kezekkel próbáltam kifejezni. Fontosnak tartottam, hogy stabil térfoglalást sugalljon az „itt állok, másként nem tehetek” lutheri értelmezésében. A szobor méretét ugyanakkor mindig a tér hordozza: egyaránt fontos, nehogy kinője a teret, de azt az érzést se keltse, hogy bele kell nőnie a térbe” – igyekezte jellemezni alkotását a szobrász.
A mintegy 30 ezer euróba kerülő – magánemberek áldozatvállalásának is köszönhető –, immár 23. kültéri Bocskay-alkotás a kevés Kálvin-szobrok egyike a világon. Közülük a legismertebbek a genfi ülő Kálvin, a budapesti Kálvin-téri szobor, a franciaországi dombormű, illetve a soproni mellszobor.
Láthatóvá lenni
A szoboravatáshoz méltó szervezeti keretet nyújtott a 7. Magyar Református Világtalálkozó rendezvénysorozatának háromszéki záró szakasza. Az idei világtalálkozó – amelynek jelmondata: „Legyenek láthatóvá tetteid!” – rendhagyó módon fél éven át tartó rendezvények összessége volt. Május elsején a felvidéki Czeglédi Péter Napokkal indult, a biharkeresztesi Művészeti fesztivállal, majd a délvidéki Bácskossuthfalván rendezett Kálvin-konferenciával folytatódott, május 24-én pedig Debrecenben rendezték a több ezer embert megmozgató egységfesztivált.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is a 90. zsoltár idézésével nyitott Sepsiszentgyörgyön: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon.” Beszédében felidézte azokat az időket, amikor politikai rendszerek falakat húztak az egyházi közösség tagjai közé, amikor gyanakvás, meghurcoltatás járt a hit felvállalásáért. „Ma, amikor hálát adunk azért, hogy ennek az időszaknak vége van, feltesszük a kérdést: miért kell nekünk együvé tartoznunk? A reformáció adta meg a lehetőséget, hogy az egy nyelvet beszélők anyanyelvükön hallgassák Isten igéjét, és az anyanyelvért folytatott küzdelem hozta el, hogy a világ magyar reformátusai ma már nem választhatók el egymástól” – hangsúlyozta.
Őrhelyek és őrzők
Székelyföld egyik legfontosabb őrhelyének titulálta Kató Béla a sepsiszentgyörgyi vártemplomot, illetve az annak árnyékában fekvő Kálvin-teret, a szoboravató ünnepség helyszínét. A székelyeket határőr-katona népként ismeri a világ, akik Magyarországot, egyben a nyugati kereszténység mellett hitet tett Európa határait védték. De Genf is őrhely volt, egyik őrének pedig Kálvin János számított, aki a leghitelesebben hirdette Isten igéjét, és aki – bár keveset tudott a magyarokról – útmutatása révén mégis jelen volt a reformátusok közel öt évszázados tanításában. „Kálvin János bronzszobra beáll a sepsiszentgyörgyi református vártemplomának védői közé, akik évszázadokon keresztül kiegyenesített kaszával és a hit fegyverével védték ezt a helyet. Ez a szobor ettől kezdve a nyugati keresztyénség határköve is, jelzi, hogy a székelyföldi református közösség az európai protestantizmus erős bástyája” – fogalmazott a püspök.
Kálvin János az a nem magyar híresség, akiről a legtöbb utcát nevezték el Magyarországon, tudhattuk meg a rendezvény díszvendégétől, Balog Zoltán lelkipásztortól, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjétől. „Ez a szobor is olyan kövön áll, amelynek négy sarka van, amelyek a magyarság számára a hitet, a kultúrát, a közösséget és a nemzetet szimbolizálják, de ez a négy fogalom határozza meg a magyarság helyét Európában.” Az ő olvasatában a szobor arca azt mutatja, szembe kell nézni az élet nehézségeivel, a kéz pedig azt jelöli, hogy dolgunk, tennivalónk van a világban.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Székelyföld a nyugati kereszténységnek köszönhetően volt képes megőrizni önazonosságát. Az elöljáró kiemelte: nemcsak a keleti és nyugati vallások határa a térség, hanem azon mentális választóvonal közelében is fekszik, amely Brassónál húzódik, és amely a székelyeket megvédte a beolvasztástól. Székelyföld lakóinak szembe kell szállniuk félelmeikkel, kitartással és hittel kell végigmenniük az úton, az egyházakkal partnerségben el kell érni az önrendelkezést, és azt, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvvé váljon a régióban.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Égtek a vonalak adás után - Kitálalt az újságíró
A temesvári forradalom negyed százados évfordulójára
1989 november hetedikén, élő adásban, francia nyelven interjút adtam a genfi TV Híradónak Tőkés Lászlóról. Akkoriban a nemzetközi közvélemény még nagyon keveset hallhatott az üldözött temesvári lelkipásztor kivételesen bátor magatartásáról.
Király Károly vagy Szőcs Géza tiltakozásai alkalmanként már eljutottak Nyugatra, de az ő kálváriájának híre még nem.
Az elmondottakat eddig nem publikáltam, ám most, a temesvári forradalom negyed százados évfordulóján felidézem az interjú születésének ma már kor-dokumentumként értékelhető előzményeit, illetve magát a beszélgetést.
1989-ben Magyarországon fölgyorsultak a rendszerváltozáshoz vezető események, melyekben jelentős szerepet játszott az elnyomott erdélyi magyarok melletti kiállás. Akkoriban újságíróként dolgoztam egy hetilapnál, főképpen kisebbségi és emigrációs témákról írtam, amelyek a „tiltott” kategóriából már átkerültek a „tűrtbe”.
„Támogatásról” persze még nem lehetett szó: saját költségünkön utazva adtuk elő például, különböző református templomokban és művelődési házakban a Forrás Kör erdélyi irodalmi estjeit, melyeknek társ-szerkesztője és rendezője voltam.
Ugyanebben az esztendőben interjút készítettem az akkor már végletekig elkeseredett Sütő Andrással, színdarabjainak betiltásáról, továbbá az itáliai emigráns Illyés Elemérrel, akinek „Erdély változása” című munkája a romániai magyarok XX. századi történelmének egyik leghitelesebb feldolgozása. A Magyarországon hivatalosan még nem rehabilitált Fejtő Ferenccel is akkoriban publikáltam párizsi beszélgetést, melyben ő hangsúlyosan szólt a román emigráns-társával, Eugène Ionesco-val közösen szerkesztett, a Ceauşescu rezsimet keményen elítélő memorandumról.
Kész csoda, hogy nem kerültem rá a Romániából kitiltott „persona non grata”-k gyarapodó listájára. Igaz, amikor nagynéném halála miatt Nagyváradra utaztam, a vasútállomástól szállodai szobámig követtek. Sőt még éjszaka is utánam jöttek a sötét folyosón lévő illemhelyre, ami elég félelmetes volt. Eszembe is ötlöttek Szőcs Géza akasztófa-humoros verssorai a rettegett Securitate tisztről: „ki egész éjjel szállodád / ablaka alatt álldogá’t / s ki bármit megtehet veled, barátom”.
Ilyen előzmények után, az emigráció irodalmáról is publikáló újságíró-irodalmárként kaptam meghívást a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) lugano-i konferenciájára. A gyakran széthúzó nyugati magyar emigrációt főképpen két ügy tartotta össze: az 1956-os forradalom demokratikus eszméinek megőrzése, illetve az elnyomásban élő magyar kisebbségek sorsának figyelemmel kísérése.
1989 novemberének első napjait töltöttem Svájcban: találkoztam a négynyelvű ország – jellemző módon latin nyelvű – Pro Helvetia nevű kulturális alapítványának sajtófőnökével, Vevey-i otthonában fölkerestem Vajay Szabolcs történészt, Argentína UNESCO-diplomatáját, Genfben pedig Nemes Nagel Lajost, aki NAGEL néven akkoriban a világ legelismertebb útikönyv-kiadója volt, mellesleg Ciprus tiszteletbeli konzulja.
A SMIKK-konferencián elsősorban Magyarország jövője, az újra kialakulóban lévő többpárt-rendszer volt a téma, emlékeim szerint az előadók között szerepelt − mások mellett − itthonról Lengyel László, Gecsényi Lajos és Szigethy Gábor, az emigránsok közül Saáry Éva, Határ Győző, Sárközy Mátyás. A svájci emigráns Szőcs Gézával szintén találkoztam, a zürichi pályaudvaron.
A SMIKK egyik alapítója és lelke a Fribourg-ban élő Major-Zala Lajos író volt, aki váratlanul megkért, hogy a nagy nézettségű genfi Téléjournal-nak adjak interjút a romániai magyarság helyzetéről: „Kevés franciául beszélő, az erdélyi helyzetet ismerő anyaországi szószóló vetődik Svájcba” - buzdított, miközben megszervezte szereplésemet. Major-Zala akkoriban jelentette meg a sepsiszentgyörgyi grafikus, Plugor Sándor rajzaival illusztrált erotikus verseit, később pedig a nagybeteg erdélyi művésztárs svájci gyógykezelését is segítette.
Ellátogattam a reformáció nevezetes Genfi Emlékművéhez, remélve, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem szobor-alakja bátorságot adhat, hiszen idegen környezetben, egyenes adásban kellett beszélnem egy kényes kérdésről, ráadásul nem az anyanyelvemen.  Fölvetődhet a kérdés: a svájci közszolgálati televíziót − tehát az ottani közvéleményt is − miért érdekelte egy „magyar ügy”?
A figyelem hátterében a négy hivatalos nyelvvel rendelkező államszövetség nyelvi pluralizmusa állhatott, amelyre már Kós Károlyék is hivatkoztak a transzilvanizmus eszmevilágának kialakításakor, és amelyről Major-Zala így vallott egyik versében:
„A fribourg-i költő / ki magyarul / svájci embert fogalmaz / e négynyelvű hazában / s Európát érzi ujjbegyében”.
Az érdeklődésnek azonban volt egy konkrét, aktuális motivációja is: a legnagyobb svájci médiabirodalom, a Ringier éppen akkoriban kezdte meg tárgyalásait magyarországi jelenlétéről, melyet később Romániára is kiterjesztett.  
Az előzményekhez tartozik még − ha csak közvetetten is −, hogy nem sokkal svájci utazásom előtt Zalatnay István református lelkész kérésére franciára fordítottam Tőkés László édesapjának, Tőkés István egykori genfi teológusnak az életrajzát, remélve, hogy ottani tervezett kitüntetése némi védettséget jelenthet fia számára.
1989-es genfi interjúmat eddig azért sem publikáltam, mert 1990-től nyugdíjba vonulásomig már nem újságíróként, hanem diplomataként dolgoztam.
***
Íme, a Svájcban − és vélhetően a román Securitate-nál − akkoriban komoly figyelmet kiváltó beszélgetés, szó szerinti magyar fordításban (eredetijét videofelvétel őrzi):
A Genfi TV-Híradó Jean-Francois Fournier által készített bevezetője:
„Erdély problémája sokat foglalkoztatja Magyarországot, mivel több, mint 2 millió magyar él ott. Külön világ ez Európa szívében, saját nyelvvel, amely ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, mint a finn, vagyis se nem szláv, se nem germán. Az egyre fogyó magyar népesség egyharmada él Magyarország határain kívül, főképpen a romániai Erdélyben. Saját szülőföldjükön szembesülniük kell Ceauşescu falurombolási terveivel és erőszakos asszimilációs politikájával. Ezért sokan Magyarországra menekülnek.
Vendégünk Balázs Ádám magyar újságíró:
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Ceauşescu despotikus és őrült diktatúrája nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem saját nemzetét, a románt is. A zsidókat csak azért nem, mert őket már korábban, pénzért »eladta« Izraelnek. Ám a nemzeti kisebbségeket duplán elnyomja: a »maradék« németek mellett, főképpen Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, a magyart. Egyre kevesebb iskolájuk van, egyre nehezebben tudnak anyanyelvükön tanulni − ez a rendszer már-már majdnem olyan, mint a fasizmus. Eddig mintegy 30 ezer romániai magyar kért politikai menedékjogot Magyarországon. Néha életüket is kockáztatva szöknek át a határon, ahol még rájuk is lőhetnek. Jelenleg Magyarország minden politikai menekültet befogad a Genfi Konvenció értelmében. A magyarokat, de a románokat vagy a kelet-németeket is. Magyarország nemrégiben három menekülttábort hozott létre.
Végül engedje meg, hogy megemlítsek egy aktualitást. Romániában megkezdődött a szellemi ellenállás. Nemcsak a románok között, Doina Cornea-val az élen, akinek Ön bizonyára ismeri a nevét, de a magyar értelmiségiek körében is.  Egy magyar kálvinista lelkész, akit Tőkés Lászlónak hívnak, tiltakozó levelet szerkesztett, melyet eljuttatott a nemzetközi szervezeteknek. Nagyon bátor ember, hiszen ezzel saját életét is kockáztatja. Mit is akar ő tulajdonképpen? »Nemet« mond a diktatúrára és  »Igent«  a szabadságra, a demokratizálódásra: emberi jogokat követel Európa legnagyobb kisebbségének. Ennek a magyar papnak el kellett hagynia az otthonát, sőt, a despotikus hatalom azt akarja, hogy még a városát is hagyja el. Tőkés László jelenleg a templomban tartózkodik − mint a középkori üldözöttek −, a temesvári Isten Házát választotta menedékül. Remélem, hogy ennek a rettenetes diktatúrának az eltűnése után a magyar nemzetiségnek − és természetesen az egész országnak − demokratikus átalakulásban lesz része.”
 - Köszönöm Önnek, hogy itt volt és reméljük, hogy így lesz!”
***
Mint később megtudtam, az adás után égtek a vonalak: a diktátor svájci „fülei” felháborodottan tiltakoztak, sőt elérhetőségemet tudakolták. A TV-stúdióból egyenesen a vasútállomásra siettem, ahol felültem a hazafelé tartó vonatra.
Másfél hónap múlva Temesváron kitört a forradalom.  
Heti Válasz (Budapest)

Az MPP Szentgyörgyre hívja demonstrálni az erdélyi magyarokat
Sepsiszentgyörgyre hívja demonstrálni az erdélyi magyarokat a polgári párt november 29-ére, a rendezvény a gyulafehérvári nyilatkozatban tett ígéretekre hívná fel a figyelmet. A Krónika által megkérdezett magyar szervezetek később döntenek esetleges részvételükről.
A Magyar Polgári Párt (MPP) nyílt levélben hívja az erdélyi és székelyföldi magyarokat Sepsiszentgyörgyre, hogy a román állami ünnep közeledtével közösen hívják fel a figyelmet az 1918. december elsején elfogadott gyulafehérvári nyilatkozatban tett ígéretekre.
„Őseink földjén méltó körülmények között, nem másodrangú állampolgárként akarunk élni. Erre tettek ígéretet a gyulafehérvári nyilatkozatban román honfitársaink ősei, de az ott megfogalmazottak az ígéret szintjén maradtak. Kérjük hát együtt alapvető jogaink alkotmányos garantálását!” – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott felhívásban. Az MPP az erdélyi magyar pártokat, civil szervezeteket és a történelmi magyar egyházakat is megszólítja.
„Kezdeményezői és cselekvő részesei kívánunk lenni a magyar nemzeti integráció, a magyar megújulás politikájának. Hirdetjük, hogy az erdélyi belmagyar testvérharcot meg kell szüntetni, hiszen közös jövőnk a tét” – áll a Biró Zsolt pártelnök által jegyzett dokumentumban.
A sepsiszentgyörgyi kormányhivatal elé 13 órára összehívott demonstráción a tervek szerint felolvasnak és átadnak Kovászna megye prefektusának egy petíciót, amelyet a kormánynak és Románia új elnökének, Klaus Johannisnak is szánnak. Ebben az MPP azt kéri, hogy Románia rögzítse alaptörvényében a gyulafehérvári nyilatkozatban foglalt ígéreteket.
Mint ismeretes, 1918. december elsején az erdélyi, bánsági és magyarországi románok Gyulafehérváron tartott nemzetgyűlésükön – önrendelkezési jogukra hivatkozva – az általuk lakott területek és a Román Királyság egyesüléséről fogadtak el határozatot, amely a kisebbségek jogaira is kitér.
A gyulafehérvári határozat kimondta, hogy az egyesülés nyomán létrejövő új román állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik révén, és számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak.
Várják a felkérést a szervezetek
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a Krónikának elmondta, tudomása szerint a Magyar Polgári Párt még nem keresett partnereket a sepsiszentgyörgyi tüntetés megszervezéséhez, az általa képviselt szervezet tagjai legalábbis nem kaptak semmiféle felkérést erre vonatkozóan.
Izsák leszögezte: fontosnak tart minden olyan megmozdulást, amely a Székelyföldre és az autonómiatörekvésekre hívja fel a figyelmet. „November végén Genfben leszek az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) által szervezett, kisebbségi kérdésekkel foglalkozó konferencián, de próbálom úgy alakítani a programomat, hogy hazaérjek, és személyesen is részt vehessek a sepsiszentgyörgyi MPP-s megmozduláson” – mondta Izsák.
A szervezet elnöke ugyanakkor elmondta, a Székely Nemzeti Tanács november 8-án munkaülést tartott Marosvásárhelyen, melyen a széki küldöttek – köztük MPP-tagok – is részt vettek, de senki nem vetette fel a gyulafehérvári nyilatkozatra emlékeztető sepsiszentgyörgyi megmozdulás szervezésével kapcsolatos kérdéseket.
Benedek Erika, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) háromszéki szervezetének elnöke lapunk megkeresésére elmondta, az MPP által felvetett téma nem került napirendre a néppártnál sem, mivel a polgári párt nem tájékoztatta az EMNP-t szándékáról.
„Természetesen mi is fontosnak tartjuk, hogy emlékeztessük a többségi nemzet képviselőit a gyulafehérvári nyilatkozatban a magyaroknak tett ígéretekre. Az EMNP egyébként két évvel ezelőtt Baróton kinyomtatta a kiáltvány szövegét és Románia nemzeti ünnepén szétosztottuk a rendezvényen” – mondta a néppárti politikus.
Visszakozik az RMDSZ?
Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi képviselői egyébként Kulcsár Terza József, az MPP háromszéki elnöke szerint korábban jelezték, hogy segítenek a rendezvény megszervezésében. A Krónika szerdán szerette volna megtudni, hogy a szövetség változtatott-e álláspontján, az RMDSZ háromszéki vezetői azonban nem kívántak nyilatkozni az ügyben. A Háromszék napilap egyébként úgy tudja, az RMDSZ már nem tartja időszerűnek a hónap végi megmozdulást.
Amint arról korábban beszámoltunk, az MPP eredetileg december elsején akarta megszervezni a rendezvényt, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat azonban nem adott rá engedélyt. Antal Árpád polgármester, az RMDSZ helyi elnöke akkor azzal indokolta a döntést, hogy az önkormányzatnak és a város lakosságának tiszteletben kell tartania a román nemzeti ünnepet.
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)

Ne tekintsék engedménynek az autonómiát (Székely Nemzeti Tanács)
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) vezetői azt szorgalmazták az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának Genfben zajló kisebbségi fórumán, hogy a nemzetközi közösség ne tekintse a konfliktusokat lezáró engedménynek a kisebbségi autonómiaformákat.
Az SZNT Izsák Balázs elnök által vezetett küldöttsége kedden és szerdán vett részt a genfi fórumon, melyet azért hívtak össze, hogy megvitassa azt a dokumentumtervezetet, amely a kisebbségek elleni erőszak témakörében megalapozza és kiegészíti az Izsák Rita független jelentéstevő által előterjesztett tervezetet. Az SZNT képviselői felszólalásukban nyomatékosították, hogy a dokumentumnak az inkluzív döntéshozatal legjobb eszközeként kell utalnia a területi és a kulturális autonómia különböző formáira. Úgy vélték, hogy a nemzetközi közösség országainak „meg kell haladniuk azt a szemléletet, amely a konfliktusokat lezáró engedményként kezeli a kisebbségeknek biztosított különböző autonómiaformákat”. Szerintük ugyanis az autonómiaformák „az alapvető emberi jogok garanciái, a demokratikus egyensúly intézményei, az államok közötti kapcsolatokban pedig a tartós stabilitás tényezői”. Az SZNT képviselői utaltak az Európa Tanács 2003-ban elfogadott 1334-es határozatára, mely Andreas Gross svájci képviselő jelentése alapján született. Azt tartották a dokumentum előnyének, hogy nem egyoldalúan közelíti meg a kérdést, hanem a kisebbségeivel szemben gyanakvó államok félelmeit is lebontja, kimondva, hogy az autonómiából származó előnyök nem áshatják alá az államok nemzetközileg elismert határait. „A konfliktusok megelőzéséhez az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa azzal is hozzá tud járulni, hogy az Európa Tanács idézett határozatában megfogalmazott elveket és ajánlásokat a nemzetközi közösség szintjén megerősíti, hogy ezek az emberi jogok a demokrácia és a béke előmozdítóivá váljanak az egész világon” – közölte a genfi tanácskozáson ismertetett álláspontját az SZNT. A Székelyföld autonómiájáért küzdő szervezet képviselői szerint az ENSZ-nek ösztönöznie kell „a kisebbségvédelemre vonatkozó legjobb gyakorlatoknak a tagállamok közötti cseréjét”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazahozták Ugron Gábor és felesége hamvait
Pünkösd másodnapján szertartás keretében az ősi, székelyudvarhelyi kriptában helyezték el ábránfalvi dr. Ugron Gábor politikus (1880–1960) és felesége, kéméndi báró Szalay Lívia (1879–1961) hamvait a népes, kilencvenkét tagú Ugron család, rokonaik és nagyszámú tisztelőik zarándoklatzáró alkalmán.
A „szélesre tárt mennykapu előtt”, az újratemetési szertartás alkalmával, az egykor Erdélyért sokat tevő politikusra emlékezve nyilvánvaló volt: az embert nem lehet legyőzni.
Közel két évtizede pünkösdhétfőnként nem csak az Ugron-kápolna ajtaját tárják szélesre, de a kripta zárókövét is eltávolítják, az emlékfeszületre pedig újabb nevek kerülnek: az oltár jobb oldalán elhelyezett kereszten, kis névtáblákon rögzítik a kripta szarkofágjaiban, koporsóiban és urnáiban nyugvók nevét, földi és égi születésnapjuk dátumát. Hétfőtől Ugron Gáborét és feleségéét is. Értük kondította meg az ünnepet jelző csengőt unokájuk, Ugron Béla. Bár jelképesen, egy-egy marék, bakonybéli sírjukról hozott földdel 1995-ben „haza hozták” a Mál-hegyen levő Székely Kálvária végét is jelző családi kriptába, ezen a napon tényleges hazatérésükért mondott hálát az urnás újratemetés nagyszámú résztvevője, hiszen tevékenységével, életével tevőlegesen is Erdélyt szolgálta.
László Attila, a Szent György egyházközség plébánosa felelevenítette életútjának fontosabb állomásait. Az 1880-ban Marosvásárhelyen született Ugron Gábor a betűvetést már négy évesen megtanulta, első iskoláit Székelyudvarhelyen végezte. Budapesti, lipcsei, genfi, tanulmányai után jogi doktorátussal közigazgatási pályára lépett. Három vármegye főszolgabírája volt egyidőben. 1906. február 19-én feleségül vette kéméndi báró Szalay Lívia Karolina Augusztát. Két lányt és három fiút neveltek fel. Felesége szépsége neves képzőművészeket ihletett meg: Lotz Károly életnagyságú festményt készített róla, és Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművész a Kúria, a Legfelsőbb Bíróság előcsarnokában levő carrarai fehér márvány Justitia szobrot róla mintázta.
Az utódok és nép, amelyet Ugron Gábor politikusként szolgált hálával emlékezik, hogy közreműködésével jött létre a védőnői hálózat, sok helyen állítottak a világháborús hősöknek szobrot az ő kezdeményezésére, közte Székelyudvarhelyen a Vasszékelyt. Trianon után, Észak-Erdély visszacsatolásáig nem léphetett ősei földjére. Gazdasági tevékenységével támogatta honfitársait. 1951-től kitelepítették, a következő évben nyugdíját is megvonták. 1953-tól fia, István családjával élt Bakonybélben. Hét év múlva hunyt el, felesége néhány hónappal élte túl.
„Hazatérésükkel számukra a feltámadásra váró csendes várakozás ideje kezdődött” – hangzott el az újratemetésen. Majd a kriptába vezető létrán a család férfi tagjai kézről kézre adták az urnákat, elhelyezték e földi nyughelyen. A kis kápolna és erdő is visszahangozta himnuszunk kérelmét: ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk…
A családi liturgikus találkozó ünnepi szentmisével folytatódott az Ugron-zarándokhelyen. A főcelebráns, Botár Gábor plébános „egyháztapasztalatként” élte meg a somlyói zarándoklatot. Biztatva: ki kell lépni a megszokottból, hogy a a Via Sacrara érkezzünk. Erre buzdított Jakabos Barnabás jezsuita is. Zarándokként, az élet nagy kíséréseit: a személyes biztonságot, a büszkeséget és autonómiánkat elveszítjük ugyan, de megélhetjük Istennek a jelenlétét és azt: Rá hagyatkozhatunk. Ki-ki csendben megköszönte az életét, az ajándékokat, amelyekkel Őt szolgálhatjuk. Hálát mondtak az Ugron család és nagyjaink életéért. Végül azért is, hogy Ugron Istvánné Bánffy Mária néni, aki immár negyvennyolc dédunokának örülhet, idén is részt vehetett a történelmi család őrszem-kápolnájának kiemelt ünnepén.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Örömzene évről évre (IX. Dzsessz- és Improvizációs Zenei Tábor)
„Látva ezt a sok tehetséges fiatal zenészt, akik itt élnek körülöttünk, és annak tudatában, hogy néhány dicséretes próbálkozást leszámítva nincs dzsesszoktatás Romániában, adta magát az ötlet, hogy szervezzünk olyan tábort, ahol neves magyarországi mesterektől tanulhatnak az itteni zenészek” – mondta Lázár Prezsmer Endre művelődésszervező az idén kilencedik alkalommal megszervezett Dzsessz- és Improvizációs Zenei Tábor indulásáról.
A 2007-ben tartott első táborba csak tizenöten jelentkeztek, de azóta egyre nőtt az érdeklődés, az utóbbi években már negyvenen-ötvenen jelentkeztek. Egy részük visszatérő vendég, de új arcok is megjelennek évről évre. Általában olyanok jelentkeznek, akiknek vannak már bizonyos fokú hangszeres ismeretei klasszikus zenében, népzenében, rockzenében, egyesek zeneelméleti előképzettséggel is rendelkeznek, de ez nem elvárás, olyanokat is szívesen látnak, akik csak műkedvelő zenészek. Ebben a mostani táborban is van színész, közgazdász, elektromérnök. Más városokból, országokból is jönnek, eddig valamennyi alkalommal voltak budapesti diákok, de Berlinből, Genfből, Brüsszelből is érkeztek már dzsessz iránt érdeklődő fiatalok. A szervező szerint az évente megtartott tábor és az év közben tartott műhelyfoglalkozások legnagyobb eredménye, hogy Szentgyörgyön kialakult egy erős és igényes zenei élet a zenészek és befogadók szempontjából egyaránt, melynek fenntartása és fejlesztése lenne a további feladat. A tábor művészeti vezetője, Márkus Tibor elmondta: „szíve egyik csücske” ez a rendezvény, amire úgy készül mindig, mintha hazajönne. Sokfelé oktat Magyarországon és külföldön is, de a szentgyörgyi táboroknak van egy nagyon jellegzetes helyi sajátossága: a népzenei gyökerek. Az első rendezvényeken tartottak is attól, nehogy túlságosan befolyásolják, elrontsák azt, aminek lehetőleg meg kellene maradnia tiszta forrásnak. Szerencsére azt tapasztalják, hogy sikerül teljes tisztelettel viszonyulni a hagyományokhoz, tehát nem elvettek az itteni kultúrából, inkább hozzáadtak valamit oly módon, hogy a népzene és a dzsessz fúziójából kialakulóban van egy teljesen új és nagyon értékes zenei irányzat. Márkus szerint már évek óta megfigyelhető folyamat, hogy azok közül, akik itt sajátítják el a dzsessz alapjait, elég sokan jelentkeznek, és felvételt is nyernek a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába. Mint mondta, ha olyan emberekkel találkoznak a táborban, akiknek nagyon kevés zenei alapjuk van, inkább az improvizációs készségüket, a kreativitásukat próbálják fejleszteni. Bármilyen szinten lehet oktatni – állítja –, csak ott és olyan megközelítésben kell elkezdeni, ahol a tanuló befogadókészsége megengedi. Két-három hangból már lehet improvizálni, ha megfelelőképpen használja ezeket az ember. Az Erkel Ferenc-díjas művész így vélekedik a szentgyörgyi közönségről: „Egy zenész mást nem is kívánhat magának, mint azt a fajta érdeklődést és odafigyelést, ami a szentgyörgyi közönség részéről tapasztalható. Bevallom, ha év közben bármikor, akár a tévében Sepsiszentgyörgyről hallok, egy kicsit erősebben ver a szívem…” Veress Albert csíkszeredai színművész visszatérő vendége a tábornak. Szerinte ez jó alkalom arra, hogy jó zenét hallgasson, játsszon, és mivel érzi magán a hangszeres fejlődést, „megéri” eljönnie évről évre. A rendezvény hangulatáról is lelkesen nyilatkozik, mondván: jó érzés pár napra kiszakadni a mindennapokból, és intenzíven azzal foglalkozni, amit talán a legjobban szeret. A táborról azok is pozitívan vélekednek, akik zenei előképzettség nélkül, idén először jelentkeztek: az oktatás emberközeli, egyénre figyelő, a tanárok nemcsak elméleti oktatók, hanem gyakorló zenészek is, igazi mesterek, akik hatalmas zenei tudásuk mellett nyitottak és barátságosak. A végkövetkeztetés egyértelmű: jó érzés itt lenni, a rendezvényt csak ajánlani tudják mindenkinek.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A két világháború közötti magyar revíziós törekvések
A 2. bécsi döntést 1940. szeptember 3-án hirdették ki, és az azt követő napokban Horthy Miklós kormányzó hadparancsban indította útnak a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára megítélt területeket. A 75 éves évfordulón Nagyváradon és Szatmárnémetiben tartottak megemlékező ünnepséget. Raffay Ernő történész, Trianon-kutató, a Horthy-korszak kiváló ismerője idén több erdélyi előadásban is taglalta az 1940-es események történetét. Az évforduló kapcsán a bevonulás előzményeiről és a „kis magyar világról” beszélgettünk.
– Beszélgetésünket Trianonnal kell indítanunk: miként tudott a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszak magyarországi politikai elitje megbirkózni az országra nehezedő megpróbáltatásokkal?
– A Horthy-korszak 1920. március 1-jén kezdődött, amikor Horthy altengernagyot megválasztották a Magyar Királyság kormányzójának. Az ezt megelőző világháború lerombolta az ország gazdaságát. Az 1918. október 31. utáni, Károlyi Mihály gróf vezette kormány katonailag feladta az ország területi integritását, amivel a Tanácsköztársaság egyetértett. Ezt Kun Béla külügyi „népbiztos” meg is erősítette egy Clemenceau-hoz írt jegyzékében. A kommunista diktatúrát leverő, Budapestet 1919. augusztus 4-én megszálló román hadsereg szabályosan kirabolta Magyarország Győrig terjedő területeit. Számításaim szerint a román katonaság 30–40 ezer vagon rabolt holmit vitt el Magyarországról, amiért a mai napig nem fizettek kárpótlást. Magyarországot tehát először gazdaságilag újjá kellett építeni. Ezzel egyidőben a magyarság lelki fölemelését, újjáépítését is meg kellett valósítani. A Horthy-korszak végéig az elvett területeink visszavétele lett a legfőbb lelki és külpolitikai célkitűzés.
– Horthy Miklós kormányzása idején egy ütőképes magyar gazdaságot és szociális ellátórendszert sikerült tető alá hozni. A trianoni előzményeket ismerve hogyan volt ez lehetséges?
– Gróf Bethlen István miniszterelnök kormánya az 1924–1927 közötti évekre elérte a különböző iparágakban az 1913. évi termelékenységet, annak ellenére, hogy az országot megfosztották legtöbb nyersanyagától. 1924-ben 30 millió aranykorona alaptőkével megalakult a Magyar Nemzeti Bank, majd a húszas évek közepén bevezették az értékálló pengőt, amely Európa egyik legerősebb fizetőeszköze lett. A húszas években megszűnt az ország pénzügyi-gazdasági, majd katonai ellenőrzése. A gazdasági világválság kezdetéig tehát a Magyar Királyság pénzügyi-anyagi és külpolitikai szempontból független ország lett. Ennek elérése történelmi jelentőségű tett volt, ugyanis ez teszi majd lehetővé a területi revíziót. A horthysta kormányok komolyan fejlesztették az oktatásügyet és az egészségügyet, annak ellenére, hogy a tüdőbaj népbetegség maradt a korszak végéig. Emiatt is növelték a kórházak és az ezekben lévő betegágyak számát. A Horthy-korszakban a szociálpolitika európai színvonalon állt, ugyanis céltudatos fejlesztését az angol szociálpolitikai helyzethez mérték. Az 1927-es kötelező betegség- és balesetbiztosítási törvény mintegy egymillió dolgozót, plusz a családtagjaikat, azaz több millió magyar állampolgárt érintett. Eszerint a táppénz fizetése a bér 55–75 százalékára nőtt, baleset alkalmával pedig járulékot kapott a dolgozó, amely a fizetés 60-66 százalékát tette ki. Ezen túlmenően a kormányok bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. 1920–1930 között országos lakásépítési programot szerveztek: 10 év alatt 290 ezer új ház és lakás épült, ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer főre jutó orvosok száma a duplájára nőtt, a százezer főre eső kórházi ágyak száma 329-ről 467-re emelkedett. A szociálpolitika nagyot fejlődött; 1930 előtt csak a mezőgazdasági munkások esetében volt elmaradás. Viszont lényegesen csökkent a munkanélküliség: míg 1920-ban 15–20 százalék volt ez az arány, addig e szám 1930-ban lement 10 százalékra. Tehát a két háború közötti magyar kormányok a II. világháborúig modernizációt hajtottak végre, sőt megkísérelték a magyarok uralmát visszaállítani az élet minden területén.
Az újraegyesülés reménye az elszakított részeken
– Az utódállamokban rekedt magyarság számára mit jelentettek a következő évtizedek?
– 1918 óta a szétszakított magyarság ellenséges gyűrűben él: a (cseh)szlovák, román, szerb és horvát állam gyakorlatilag a megszállásuk alá került magyarság megsemmisítésén dolgozik. 1918 ősze óta a megszállás alatti magyarok élete küzdelem a megmaradásért, attól függetlenül, hogy az adott „utódállamban” éppen polgári demokrácia vagy kommunista diktatúra létezik-e. A két világháború között, miután a Magyar Királyságot felvették a Népszövetségbe, Horthy kormányai Genfben komoly kisebbségvédő tevékenységbe kezdtek. Sok eredményt ugyan nem lehetett elérni a korabeli európai hatalmi viszonyok között – ez a felismerés is elmélyítette a magyar politikai elit revíziós szándékait. Mindenesetre a megszállt magyar területeken élő magyarok biztosak lehettek abban, hogy a magyar királyi kormány – és persze a teljes magyar lakosság – a végsőkig mellettük áll. E tudat egységben, együttes revíziós szándékban tartotta a Kárpát-medence magyarságát.
– Mennyiben segítette ez a revíziós tudat a megszállt területek magyarságát a talpraállásban?
– Egyértelműen segítette, hiszen az anyaországtól elszakított nemzettestek néhány év alatt magukra találtak, annak ellenére, hogy a három utódállamban egyaránt meghozott ún. földreformtörvények célja a földvagyon magyar tulajdonosoktól történő elvétele volt. A román állam mind a mai napig nem fizetett kárpótlást a sok milliárdot érő, törvényi erőszakkal elkobzott földekért, birtokokért valamint házakért, vagyontárgyakért. A román megszállás után néhány éven belül anyagi katasztrófahelyzet keletkezett: ebből kiindulva a megmaradt csekély lehetőségre építve kellett megszervezni a nemzetfenntartó tevékenységet. Gondoljunk Kós Károly vagy báró Kemény János tevékenységére: a meghagyott, bár erősen lecsökkentett magyar polgári és arisztokrata vagyonok mozgósításával lehetett fenntartani, sőt kivirágoztatni a magyar szépirodalmat, a szakfolyóirat-tevékenységet, a sajtót, és ami a legfontosabb, a magyar iskolahálózatot. A húszas évektől tudják az erdélyi magyarok, hogy a román hatalom célja a magyar iskolák megszüntetése, amivel a magyar nemzettudatot legyengítve érhetik el az önfeladást.
– Hogyan készült a két világháború között a magyar politikai elit az elszakított nemzetrészek újraegyesítésére?
– Eleinte különféle társadalmi egyesületek rendezvényein beszéltek nyíltan a területi revízióról. A magyar királyi kormány legmagasabb politikai szinten először 1927-ben nyilvánult meg, tehát akkor, amikor a politikai és gazdasági stabilizáció megvalósult: Bethlen István gróf egy debreceni beszédében – minden bel- és külföldi elemző számára megdöbbentő módon – hosszan beszélt a magyar határok megváltoztatásának fontosságáról. A debreceni beszéd után nyílt lett a revíziós kommunikáció: a sajtó mellett megkezdte revíziós tevékenységét a Herczeg Ferenc író által vezetett Magyar Revíziós Liga. A magyar szándék komoly angliai és olaszországi támogatást kapott Rothermere lordtól és Mussolinitől, egy „sajtómágnástól” és egy nagyhatalom első emberétől. Sőt, az 1920. évi trianoni békéről ennek nagyhatalmi megalkotói többen nyilvánosan elismerték, hogy a románok, csehek és szerb politikusok hamis adatokkal becsapták őket. Az 1930-as évek közepére készen állt mind az európai nagyhatalmi politika, mind a hazai belpolitika és a közvélemény a revízió megvalósítására.
Katonai akciót tervezett a honvédség
– Milyen előzményei voltak a 2. bécsi döntésnek?
– Németország külpolitikája és a III. Birodalom katonai megerősítése új helyzetet teremtett Európában. A magyar állam számára – amelynek vezetői nem voltak sem nácik, sem szélsőségesek, csak a magyar érdeket képviselték – az új európai nagyhatalmi erőviszonyok lehetőségeket teremtettek az aktív, revíziós külpolitika kezdeményezésére. 1938 szeptemberében zajlottak a müncheni négyhatalmi tárgyalások. Ezen az angolok és a franciák úgymond „a béke megóvása érdekében”, de valójában gyáva meghunyászkodással Hitler hatókörébe engedték addigi szövetségesüket, Csehszlovákiát, ezt az életképtelen műállamot. A müncheni egyezményhez csatlakozva a lengyel és a magyar kormány azt kérte a négy nagyhatalomtól, hogy segítsék hozzá országaikat a csehszlovák állammal való területi vitáik megoldásához. Ez vezetett az 1939 őszi csehszlovák–magyar tárgyalásokhoz, majd 1939. november 2-án az 1. bécsi döntéshez, amelyben a csehektől visszavettünk mintegy 12 ezer négyzetkilométert, ahol a magyar lakosság aránya 86,6 százalék volt. Ez a területgyarapítás nem Hitler kezéből származott, hanem a magyar és lengyel kormány helyzetfelismeréséből és bátor cselekvéséből. A revízió 1939. március idusán, Kárpátalján folytatódott, amikor az ottani ruszin kormány Hitler elismerését kérte: a Magyar Királyi Honvédség és előtte a Rongyos Gárda bevonult a Kárpátok gerincéig. Ezzel létrejött a lengyel–magyar közös határ, amelyet Lengyelországban a mai napig nagyon fontos pozitív eseménynek tartanak, ugyanis 1939 őszén a megtámadott Lengyelországból e határon menekülnek lengyelek tízezrei az őket megvédő Magyar Királyságba. S jött az 1940-es, sorsdöntő év.
– A magyar revízió felvidéki és kárpátaljai előzményei mennyire készítették elő az Erdélyt érintő 2. bécsi döntést?
– Teleki Pál gróf miniszterelnök 1940 nyarán meglátogatta Hitlert s bejelentette, hogy Magyarország háborút indít Románia ellen, s katonai erővel foglalja vissza az elvett területeinket. Hitler nem árulta el Telekinek, hogy a Wermacht vezérkaránál már készítik a Szovjetunióval szembeni támadás katonai terveit, s mivel szüksége volt a román kőolajra, azt indítványozta a magyar delegációnak, hogy levelet ír a román királynak, amelyben azt javasolja, hogy Románia maga kérje döntőbíráskodással a román–magyar területi vita megoldását. Eközben a szovjet kormány – Molotov külügyi népbiztos révén – kijelentette, hogy az oroszok támogatják a magyar területi igényeket. A román kormány – Gigurtu miniszterelnök és Manoilescu külügyminiszter – közben húzták az időt. Emiatt a Honvéd Vezérkarnál kidolgozták a Románia elleni háború katonai tervei című dokumentumot és a m. kir. 1. és 2. honvéd hadsereget a Tiszántúlra vezényelték, együtt a három, újonnan szervezett magyar hadtesttel. Bizonyos határ menti lövöldözések után, 1940. augusztus 21-én és 27-én Románia maga kérte a döntőbíráskodást, miközben még júniusban a szovjet hadsereg egyszerűen bevonult Moldáviába.
– A magyarok az Erdélyben kért területeknek egy részét kapták meg. Ez a döntés kitől függött?
– 1940. augusztus 16-24. között a Turnu Severin-i tárgyalásokon a román kormány nagyvonalúan előbb 14 ezer, később 27 ezer négyzetkilométert adott volna át Magyarországnak, azzal az előfeltétellel, hogy utána a teljes székelyföldi lakosságot áttelepítsék Magyarországra. A magyar kormány ezt nem fogadta el, helyette a Maros vonaláig kérte a területeket, azzal, hogy Brassó visszatéréséről helyi népszavazás döntsön. (Itt érdemes megjegyeznem, hogy a teljes népességcserét ismét 1977-ben Ceauşescu vetette fel, amit Kádár nem fogadott el). 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában von Ribbentrop német és gróf Ciano olasz külügyminiszter visszaadott Magyarországnak 43 591 négyzetkilométert, annak ellenére, hogy a magyarok legalább 72 ezer négyzetkilométert kértek. Hitler azt mondta Ribbentropnak, mielőtt ez Bécsbe utazott, hogy a magyarok a kért területnek csak legfeljebb kétharmadát kaphatják vissza.
– Mennyire ment nehezen a 2. bécsi döntés érvényesítése?
– A döntést követően a román csapatok, amit tudtak, ismét elraboltak a visszaadandó településekről. Lehet, hogy Teleki Pál grófnak volt igaza, aki nem tárgyalással, hanem katonai támadással akarta területeinket visszavenni Romániától. Az erdélyi részleges revízióról nyilatkozta Tamási Áron a magyar rádiónak: a románok mondják meg a dél-erdélyieknek, hogy „az igazságot is meg lehet szokni.” Annyi bizonyos, hogy a magyar diplomácia fölényesen legyőzte a románt: bebizonyította, hogy amennyiben nemzetközi lehetőség keletkezik – ami a nagyhatalmak közötti érdekellentétből származik –, a magyar kormány képes komoly siker elérésére.
Visszatért erdélyiek a fontos állásokban
– A korabeli filmfelvételek azt mutatják, hogy a magyar lakosság mindenhol kitörő örömmel fogadta az érkező honvédeket. Budapest mennyire alapozott az erdélyiekre az új adminisztráció kialakításában?
– Az a híresztelés tartja magát azóta is, hogy a horthysta hatóságok nem az erdélyieket ültették a hivatalokba, hanem Magyarországról jött emberek kerültek oda. Nos, a hír nem igaz. A Magyarországról jött emberek óriási többsége olyan ember volt, aki 1918–között volt kénytelen elmenekülni a román állami terror elől. 1940 őszén nyilvánvalóan elsősorban őket hozták vissza a különféle fontos hivatalokba.
– Gazdaságilag, társadalmilag mit jelentett az észak-erdélyi magyarság számára a 2. bécsi döntés nyomán beköszöntött négyéves magyar világ?
– A „kismagyar idők” négy éve, bár rövid ideig tartott, mind a mai napig sokat jelent az erdélyi magyarság számára. Mind a négy területi revízió után a magyarság anyagilag és lelkileg egyaránt megerősödött. A visszatért területeken élő magyarok hirtelen szaporodni kezdtek, hiszen volt értelme új életeket világra hozni. Ha a terület-visszacsatolás hosszabb ideig megmarad, ez az erdélyi magyarság lényeges megerősödését jelentette volna, ma nem kellene autonómiára gondolnunk. Ennek az időszaknak a története mindenekelőtt azt a tudatot erősíti, hogy a trianoni és az 1947. évi területi döntés nem örökérvényű: megfelelő anyaországi külpolitikával ezen változtatni lehet.
– A román történetírás az elmúlt évtizedekben tudatosan felnagyított néhány olyan háborús történetet, amiben román civilek sérültek meg, vagy életüket veszítették a magyar csapatok bevonulása során. Hogyan vélekedik erről?
– Ahol a hadseregek mozognak, ott általában vér szokott folyni. Amennyiben a román állam önként belátta volna, hogy semmi joga Kelet-Magyarországra, 1918–1919-ben nem vonult volna be magyar területre. Nem volt kötelező a román haderő és hivatalnokok számára a magyar anyagi javak elrablása; nem volt kötelező a magyar elöljárók megbotozása és az a tömérdek, 22 éven át tartó megalázás, amit a megszállók a magyar őslakossággal szemben elkövettek. A magyarokban nagyon sok feszültség gyülemlett fel a több évtizedes román állami tevékenység következtében. Úgy ítélem meg ezeket az atrocitásokat, mint a hazai, 1919. évi vörösterror-fehérterror összefüggéseit: ne tessék vörösterrort csinálni, s akkor nem lesz fehérterror sem. Ellenkező esetben pedig ne tessék csodálkozni a visszavágáson…
– A román történetírás teljesen más szemszögből közelít a korabeli magyar revíziós törekvésekhez. Szó lehet egyáltalán konszenzusról ebben a kérdésben a két nép történetírói között?
– A román történészeknek nincs igazuk az erdélyi részleges magyar területi revízió minősítésében. Az én álláspontom ezzel szemben az, hogy a 43 591 négyzetkilométer visszatérése jogos tulajdonosához nem volt teljesen igazságos, mert a teljes 103 ezer négyzetkilométer visszatérése lett volna az. Azt javaslom a román történészeknek: gondolkodjanak el azon, hogy hosszú távon nem lehetséges az, hogy államuk elrabol egy szomszéd néptől egy országnyi területet, s ez így marad az idők végezetéig. Javaslom, kezdeményezzék az 1947. évi párizsi szerződés első paragrafusának újratárgyalását: a román népnek is jobb volna megegyezni a területi kérdésben a magyarokkal, mint örökös rettegésben élni a magyaroktól. Akik még a területi autonómia megadásától is elzárkóznak, azok megérdemlik a megszállt területek elveszítését. Jómagam bármikor hajlandó vagyok Bukarestbe utazni a részletek megvitatása céljából. Persze, csak akkor, ha a „horthyfasisztázás” helyett román kollégáim képesek a kultúremberi tárgyalásokra.
A magyar csapatok erdélyi bevonulásának kronológiája 1940. szeptember 5. Szatmárnémeti, Nagykároly, Máramarossziget, Érmihályfalva 1940. szeptember 6. Nagyvárad, Kapnikbánya 1940. szeptember 7. Szilágysomlyó, Dés, Nagybánya 1940. szeptember 8. Zilah, Felsőbánya, Beszterce, Naszód, Bánffyhunyad, Szamosújvár 1940. szeptember 10. Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós 1940. szeptember 11. Csíkszereda, Gyimes, Kolozsvár 1940. szeptember 12. Tusnádfürdő, Barót, Sepsiszentgyörgy, Nagyszalonta 1940. szeptember 14. Kézdivásárhely, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)