Kitermelés vagy erdőirtás?
Hatezer futballpályának megfelelő nagyságú erdőt vágtak ki hat év alatt Hargita megyében – számolt be az ErdélyFM a fővárosi Mezőgazdasági és Erdészeti Kutatóintézet adatairól. Az intézet műholdfelvételek alapján vizsgálta, hogy 2000 és 2006 között miként alakult a térség erdőállománya. Méréseik szerint ebben az időszakban 4300 hektár erdőt irtottak ki a székelyföldi megyében, ebből 246 esetben három hektárnál nagyobb területről tűnt el az erdő – azt feltételezik, hogy ott illegálisan végeztek tarvágást.
KORRUPT RENDŐRÖK. Munkaerő nélkül maradt a brăilai közlekedésrendészet, miután tizenegy alkalmazottját őrizetbe vették, további tíz esetében pedig bírói felügyeletet rendeltek el. A rendőrök ellen csúszópénz elfogadása miatt indult vizsgálat, azzal gyanúsítják őket, hogy a szabálysértő járművezetőktől kapott összeg ellenében szemet hunytak a kihágások felett. Helyükre a közrendészet kötelékében tevékenykedő rendőröket csoportosítanak át, bár a közlekedés terén adódó feladatok ellátásához nem rendelkeznek kellő felkészültséggel. A munkaerőhiány időszakos pótlását a galaci rendőrök bevonásával is próbálják orvosolni a hatóságok. (Digi24)
LASSAN HALAD A SZTRÁDAÉPÍTÉS. Nyolcévnyi szünet után visszatérnek a munkások az észak-erdélyi autópálya Bors–Berettyószéplak szakaszára. Az országos útügyi vállalat Nagyváradon írta alá az építkezés újrakezdésére vonatkozó szerződést egy spanyol és román cégek alkotta konzorciummal. A munkadíj – 2,5 millió euró kilométerenként – fele annak, amit korábban az amerikai Bechtel kért a kivitelezésért. Az RMDSZ az érintett szakasz megépítésére vonatkozó ütemterv felülvizsgálatát kéri – ismertette Cseke Attila képviselő. Az Európai Bizottságnak is elküldött dokumentum, Románia közlekedésfejlesztési stratégiája szerint a Bihar megyei autópálya-szakasz folytatását 2017-ben kezdenék el és 2019-ben fejeznék be. (Digi24)
EGY NAP AZ EGÉSZSÉGÉRT. Gyermekeik egészségi állapotának felmérésére évente egy szabadnapot kaphatnak a szülők vagy a kiskorúak jogi képviselői – erről rendelkezik az a tervezet, melyet az egészségügyi minisztérium honlapján hoztak nyilvánosságra. A rendelkezés szerint a munkaadók nem kötelesek erre a napra javadalmazást biztosítani az alkalmazottaknak. Az egy vagy két gyermeket nevelő szülők, családok egy szabadnapra lennének jogosultak, a három vagy több gyermeket nevelők pedig két napot kérhetnek az általános egészségfelmérés elvégzése érdekében. A szükséges vizsgálatokért az állami egészségügyi rendszerben és a magánszférában tevékenykedő orvosokhoz fordulhatnak a családok. (Agerpres)
NEM KELL PECSÉT? Július elsejétől sem az adóhatóságnak, sem pedig cégeknek nem kell majd lepecsételniük a kiállított számlát – nyilatkozta Eugen Teodorovici. A Marosvásárhelyi Rádió által idézett pénzügyminiszter szerint az új adótörvénykönyvvel sikerül mindenkit bevonni az adózók körébe, ugyanakkor egyszerűsödik az ügyintézés is, melyhez hozzájárulhat például a pecsét eltűnése. Az Európai Unió sok tagállamában már nem is tudják, mire való a pecsét, e tekintetben Moldova Köztársaság Románia előtt jár, ott ugyanis három hónappal ezelőtt kivonták a forgalomból cégek esetében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kié a nagyobb?
Romániában 1998 óta rendelkezik törvény a nemzeti lobogó napjáról és annak megünnepléséről.
Tizenhét évvel ezelőtt a törvényhozók annak apropóján nyilvánították állami ünneppé június 26-át, hogy 1848-ban Havasalföld akkori, Craiován székelő forradalmi kormánya az összrománság zászlajává avatta a trikolórt; igaz, annak még nem a jelenlegi függőleges, hanem vízszintes sávos változatát. A román államiságot szimbolizáló nemzeti lobogó napján elsősorban a védelmi és a belügyminisztérium, továbbá állami intézmények rendeznek ünnepségeket.
És ez így van rendjén, hiszen a hivatalos zászló az egyik legszentebb állami, nemzeti jelképnek számít mindenütt a világon. A budapesti Országgyűlés például tavaly decemberi határozatában március 16-át nyilvánította a magyar zászló és címer napjává, amelyet először idén ünnepeltek meg szerte a Kárpát-medencében.
Amúgy a két lobogó békésen elfér egymás mellett, ha valaki nem hiszi, tekintse meg a népesebb román közösségek lakta magyarországi települések polgármesteri hivataláról készült felvételeket. És ez megint csak rendjén van így. Ott kezdődik a baj, amikor egyesek szerint Románia nemzeti lobogója nem tűr meg maga mellett közintézményen más zászlót, legyen az piros-fehér-zöld vagy aranysávos-kék lobogó. Vagy amikor úgy gondolják, az övék attól lesz szebb és kedvesebb a többinél, ha hosszabbra, szélesebbre, egyáltalán nagyobbra varrják, amit aztán jó magasra kitűznek.
A csíkszeredai óriástrikolór felvonását beharangozó Mircea Duşa védelmi miniszterből nem először könyököl ki a grandománia, avatott ő már 24 négyzetméteres trikolórt is a Székelyföldön. Persze nem véletlen, hogy miért éppen itt, és nem mondjuk Galacon. A vele egy követ fújó román politikusok szerint leginkább a többségében magyarok lakta vidékeken kell fitogtatni a román államiságot, egyáltalán azt, hogy ki az úr a háznál.
Merthogy Duşa fejében erről szól a román zászló emléknapja, nála ez a nemzeti önérzet és büszkeség csimborasszója: hogy kié a nagyobb. Nála a félelem ott kezdődik, ha ez a bizonyosság nincs. Az attól való rettegés, hogy nem neki(k) áll a zászló, hogy a Székelyföld és Erdély ne adj’isten nem Románia.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Romániai menekültügy: kint a bárány, bent a farkas?
A román diaszpóra az egyik legtekintélyesebb létszámú, Európai Unión belüli migráns csoport, ezért nehéz helyzetben van az ország, mikor a bevándorlókról most zajló vitában kell állást foglalnia. Ha a bevándorlóinkat támadjuk, hogy védjük a kivándorlóinkat? A román szélsőjobb nem dilemmázott: a menedékkérők ellen tüntettek Bukarestben, miközben az uniós csúcs elvetette a kvótákat. Parászka Boróka összeállítása.
Ötven ember tüntetett csütörtökön, június 25-én Bukarestben a bevándorlók ellen, a Noua Dreaptă tagjai arra szólították fel Klaus Iohannis államelnököt, hogy a június utolsó hétvégéjén zajló brüsszeli menekültügyi csúcson álljon az olyan „karakán” államfők mellé, mint akik Nagy-Britanniát, Dániát, Írországot képviselik. „Nincs szükségünk arra, hogy a menekültek problémáit Romániába importáljuk” – figyelmeztetett a Noua Dreaptă. A párt szerint a román alkotmány harmadik cikkelye sem teszi lehetővé, hogy „idegen populációkat” telepítsenek-költöztessenek az ország területére. Csehországgal és Szlovákiával kell közösen fellépnünk – hangzott el a bukaresti tüntetésen, ahol nem esett szó arról, hogy a román szélsőjobb a magyar kormány álláspontját is képviseli.
Saját belátásra bízva
Az eredeti tervek szerint, amelyet csütörtökről péntekre virradó éjjel az uniós csúcstalálkozó résztvevői elutasítottak, a tagországok osztoztak volna az Európában menedéket keresők ellátásán azért, hogy tehermentesítsék a két legnagyobb befogadó államot: Görögországot és Olaszországot. A román sajtóban nyilvánosságot látott adatoknak megfelelően 40.000 ember elhelyezéséről kellett dönteni a tervezett kvóta szerint. Minden ellátott után 6.000 eurót fizet támogatásként az Európai Unió.
Románia 1023 segítségkérőt fogadott volna ennek a stratégiának megfelelően Olaszországból, az oda érkezők 4,26 százalékát. Németországra 22, Franciaországra 17, Spanyolországra 11 százalék jutna. Magyarország a Romániai kvóta felét venné át, vagyis az Olaszország felől érkező menedékkérők 2 százaléka számíthat itt segítségre.
Görögországból 16.000 ember kelhet útra, ha a kvótarendszert bevezetik, Romániába félszáz menekült érkezhet ebből az országból: ez az ellátandók 4 százaléka.
Az ENSZ menekültügyi főbiztosa a következő két évre további 20.000 menekült befogadására tett javaslatot: azok az országok, amelyek részt vesznek a segítségnyújtásban, ebben az időszakban összesen 50 millió euró közösségi támogatásban bízhatnak. 27 tagország vehet részt ebben a programban, Románia a segítségkérők 3 százalékát fogadhatja be a továbbiakban. Ez az arány Németországban 16, Franciaországban 12, Nagy-Britanniában 11, míg Spanyolországban 7 százalék.
Az EU-csúcson úgy döntöttek, a tagországok belátására bízzák, hogy hány menekültet vesznek át Görögországtól és Olaszországtól, nem lesz kötelező kvóta, viszont Bulgáriát és Magyarországot – itt érzékelhető a legnagyobb „nyomás” – mindenképpen tehermentesíteni kell. Azt, hogy a kvóta helyett önkéntes alapon mely országok hány menekültet, s miként fogadnak be, arról az uniós belügyminiszterek júliusi találkozóján döntenek.
Ötvenezres romániai kolónia
A BBC adatai szerint a tavalyi évhez képest 149 százalékkal nőtt az Európában menedéket keresők aránya. 62 ezren Olaszországban, 63 ezren Görögországban jelentkeztek a hatóságoknál. A magyar-szerb határt májusban tízezren lépték át ezzel a szándékkal.
A migránsok száma Romániában az utóbbi tíz évben ugrott meg, az uniós csatlakozás előkészítésének utolsó éveiben kezdtek érkezni a letelepedők, munkavállalók, vagy időszakosan itt tartózkodók. A legtöbben a Közel-Keletről érkeztek már a legutóbbi háborús konfliktusok előtt is. Jelentős a Romániában élő szír, jordán, egyiptomi és iráni közösség. Ezekből az országokból többségében vállalkozók, befektetők érkeztek. Törökországból szintén vállalkozókat fogadott be az ország, Kínából többnyire munkavállalók, bedolgozók kértek tartózkodási-letelepedési engedélyt. A gazdasági felmelegedés idején, az Uniós csatlakozás után és a válság kezdete előtt a betelepülők jelentősen hozzájárultak a gazdasági fellendüléshez. Ebben az időszakban dinamikusan nőtt a bevándorlók aránya, évente 35 százalékkal. A válság kezdete után visszaesett a folyamat, az ezredforduló első évtizedének végén a hazai migráns kolónia ötvenezer főt számlált, tízezer ember ideiglenes, a többi huzamos letelepedési engedéllyel rendelkezett. 2011-ben a Soros Alapítvány tett közzé felmérést arról, hogyan viszonyul a romániai társadalom a bevándorlóhoz: ekkor a megkérdezettek többsége úgy vélte: „jót tesz” az országnak a befogadás, elsősorban gazdasági szempontból járulnak hozzá az ide érkezők a fellendüléshez.
Pótolni a távozottakat
A gazdasági válság felgyorsította a romániai munkaerő-elvándorlást, ezért a menekültkérdés az elmúlt hét évben legtöbbször úgy merült fel: pótolhatók-e az országból hiányzó munkások azokkal, akik ide érkeznek? Több javaslat is született a pótlásra: a nyilvánosságot látott stratégiáik szerint Moldáviából, Görögországból, Ukrajnából és Fehéroroszországból is fogadna az ország letelepedőket ahhoz, hogy kiegyensúlyozottá váljon a hazai szociális rendszer. Jelenleg ugyanis 4,5 millió ember kereső (a válság évében 4,8 millió embert regisztráltak ebben a kategóriában!), miközben a nyugdíjasok száma elérte az 5,2 milliót. Bár a nem regisztrált munkavállalókkal együtt a (legálisan, illetve feketén) keresők száma is meghaladja az 5 milliót, egyértelmű: jelentősebb munkaerő-pótlás nélkül nem működtethető tovább a hazai szociális ellátórendszer. A „menekültek”, illetve a Romániába való betelepítés ma az egyik lehetséges forgatókönyv arra, hogyan lehet megelőzni a szociális rendszer összeomlását. Az utóbbi időben az is felmerült, hogy a sokat vitatott Román Kulturális Intézetnek kellene átvennie az ide érkezők kulturális integrációjának segítését.
Idén tavasszal már futott egy program a kulturális elfogadás elősegítésére: a 74 ezer eurós projektet a Diszkriminációellenes Tanács, az Akadémiai Társaság és a Romániai Egészségvédelmi Egyesület munkatársai irányították.
„Gazdag” és „szegény” idegenek
Az eddigi tapasztalatok szerint Romániában nincs „bevándorlóellenes” hangulat továbbra sem, igaz, az ide érkezők többnyire elszigetelt kolóniákban élnek. Marosvásárhelyen nagyon sok külföldi tanul elsősorban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, de jelentős számban jelentkeznek a Művészeti Egyetemre is. A MOGYE külföldi diákjai arról számoltak be: őket „gazdag idegennek” nézik a városban, akiktől magasabb lakbért lehet például kérni. Az intézménynek mindenképpen jelentős bevétele van a külföldről érkező diákok tandíjából: 400 hallgató tanul itt, ők tanévenként fejenként ötezer eurót fizetnek.
Nem csak jól fizető külföldiek gazdagítják a román tanügyet, államot és magánszférát. A külföldi munkavállalók (különösen a szakképzetlen dolgozók) nehéz helyzetben vannak: gyakoriak a foglalkoztatás körülményeire, a fizetés mértékére vonatkozó panaszok. Emlékezetes a iaşi-i Palas bútorgyárban zajlott demonstrációsorozat, az itt dolgozó ötven fős kínai munkáscsoport vonult utcára öt éve a rossz munkakörülmények és alacsony fizetések miatt. A tüntetés összecsapásokba torkollott.
Menekültközpont működik Rădăuţi-on, Temesváron, illetve Galaţi-on is. E központok lakói havi 544 lejes (körülbelül 120 euró) támogatást kapnak az ellátáson kívül fél éven át. A folyósítás meghosszabbítható, ha a kedvezményezett bizonyítani tudja, hogy a rendelkezésére álló idő alatt nem talált munkát. A többség talál munkát: őket a helyi könnyűiparban foglalkoztatják.
Bár a Noua Dreaptă a menekültek ellen tüntetett Bukarestben, egyelőre nincs jele annak, hogy Románia fel szeretne sorakozni Csehország, Szlovákia vagy akár Magyarország mellé a menekültekkel kapcsolatos szigorítások terén. Az utóbbi években folyamatosan gondot jelentett az ország számára a romániai munkavállalókkal szembeni elutasítás, az ő helyzetüket egészen biztosan nem segítené egy ilyen koalíció. Az ideiglenes idegenbe szakadtság érzetét éppen megélő, Törökországban lábadozó Victor Ponta néhány héttel korábban úgy fogalmazott: „európai kötelesség” a menekültek segítsége, befogadása.
erdelyiriport.ro,

Hogyan teljesítettek a magyar középiskolák az országos képességvizsgán?
A nyolcadikosok 79,3 százaléka szerzett átmenő jegyet az országos képességvizsgán, tavaly ez az arány 70,78 százalék volt. Az eredményeket megyékre, iskolákra illetve diákokra lebontva azevaluare.edu.ro honlapon lehet böngészni.
Megnéztük, hogyan teljesítettek a magyar tannyelvű középiskolák és a legjobbakat mutatjuk. Az eredmények alapján a legnagyobb átlagot a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum érte el 8,77-el. Itt egyébként 30 diák vizsgázott. Összehasonlításképpen az országos legjobb a galaci Vasile Alecsandri Főgimnázium 9,62-vel.
Jól teljesített a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium 8,30 (38 diák) és a szintén kolozsvári a Báthory István Elméleti Líceum is 8,20 (72 diák). 8-as átlagot ért el a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (93 diák) és majdnem beérte a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium is 7,91-es átlaggal (28 tanuló).
A nagyváradi Ady Endre Elméleti Lícium 53 vizsgázó diákja 7,94-es átlagot ért el, közel járt a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum is 7,87-el (59 tanuló) és az aradi Csiky Gergely Főgimnázium szintén 7,87-es átlaggal (33 diák), de alig maradt le tőlük a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum 7,85-el (32 diák) és a szintén szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium 7,83 (29 diák) is.
További eredmények: székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium: 7,67 (57 diák), brassói Áprily Lajos Főgimnázium: 7,65 (43 diák), kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum: 7,48 (35 tanuló), kolozsvári Református Kollégium: 7,46 (15 diák), tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum: 7,43 (20 diák), székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium: 7,44 (23 diák), Szatmárnémeti Református Gimnázium: 7,43 (31).
Temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum 7,37 (38), sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium: 7,36 (89 vizsgázó), csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum: 7,28 (40), nagybányai Németh László Elméleti Líceum: 7,28 (17 tanuló), székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző: 7,06 (20 diák), csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium: 7,04 (29), kovásznai Körösi Csoma Sándor Iskolaközpont: 7,00 (18 tanuló).(hírszerk.)
Transindex.ro

Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Közben Koós Ferenc folytatja az Ország Tükre című laphoz intézett levelezését, melyből álljon itt néhány jellegzetes rész: „A rabszolga cigányok szabaddá tétetvén – írja 1864. május 21-én – tömegesen vonultak ki a bojár udvarokból, hol eladdig ingyen munkát voltak kénytelenek végezni.
Ezek helyét többnyire székelyek foglalták el. Ma ritka azon udvar hol öt-hat magyar cseléd ne találtanék. A bojár a magyar cselédet pontossága és igazlelküségéért kedveli leginkább. Az iparos jobban fizettetvén mint honunkban, sietett ismét elfoglalni azon tért melyet ősei bírtak. Lakatos, puskás, asztalos, kovács, bérkocsi tulajdonos s több más iparos méltán megáll a más nemzetiségű iparosok mellett, s ha egyházunk anyagi ereje megengedné, hogy iskolánkat reáliskolává változtathatnók, még sokkal többre haladnánk”.
Azonban nemcsak az ipar terén, hanem a gazdászat, gyógyszerészet, építészet, kereskedés, ügyvédség s művészet terén is jeles magyar képviselőket említ föl a tudósító. Így Călăraşi-ban Mester Ede gyógyszerész az első botanikus kertet állítja fel az országban, míg Hajnal nevű testvére Botoşani-ban valósított meg hasonlót. És a nevek magyar értelmiségiek felsorolásával folytatódnak: Szathmári Károly, Veress, Czakó, Csíki, Horvát, Varga, Borosnyói, Daragi, Tar, Vrányi, Fialla. Mindezek számára „a Hunnia megalakulása – Koós szerint – elsőrendű szükségletnek számított. Aki magyar könyvet akar olvasni Oláhországban, ha erszénye nem engedi, hogy saját költségén hozasson könyvet a hazából, azonnal a Hunniához fordul és vágya ki van elégítve. A Hunnia báljai pedig, míg egyrészről ennek eszközt nyújtanak magyar könyvek vásárlására, másrészt magyar viselet, magyar tánc és szellemnek nemcsak védbástyái, de sőt hatalmas terjesztői is. Azon román ifjak, kik ebben részt vesznek, csak oly jó kedvvel járják nemzeti táncunkat, mint a született magyarok”.
Megtudjuk továbbá a terjedelmes hírlapi levelezésből, hogy a ’48-as forradalom előtti időkben Piteşti-en, Ploieşti-en, Galacon és Brăilán éltek nagyobb számban magyarok. Következett Craiova, Slatina, Focşani, Giurgiu, míg Câmpulung, Târgovişte, Câmpina, Buzău, Călăraşi, Alexandria és Turnu Severin helységekben – Koós szerint – „csak egyes családokra találunk, kik mint orvosok, gyógyszerészek, építészek és mesteremberek igyekeznek megőrizni kebleikben és családjuk körében, elszigetelt helyzetükben is a magyar nemzetiséget, kik itt is becsületére vállnak a nemzetnek”.
S hogy ez így volt, abból is kitűnik, hogy Sükei Imre közbenjárására még a forradalom előtt Argeş megyei orvossá nevezte ki a brassói Székely Károlyt a román kormány, s ezáltal Piteşti-en telepedett le. E lelkes magyar orvosnak 1847-ben sikerült egy ifjú segédlelkészt vinnie Piteşti-re, Kovács Zsigmond személyében, kinek a buzgó orvos biztosított szállást, s aki vasárnapokon magyar istentiszteletet, hétköznap pedig magyar iskolát tartott. Nem sokat virulhatott viszont e kis magyar Sion, mert az 1848-as évben úgy Székely, mint Sükei elköltözött e földi világból, viszont Székely Károly végrendeletileg Piteşti legszebb piacán egy gyönyörű nagy telket s a város határában egy szép szőlőt hagyott, azzal a céllal, hogy előbbire templomot építsenek, a szőlő jövedelméből pedig a lelkész anyagi fedezetét biztosítsák. A fáradhatatlan Kovács Zsigmond addig járt-kelt Piteşti-en, Câmpulungon, Râureni-ben és Bukarestben, míg 1857-ben a hagyakozott telekre iskolát épített, és Horzsa János személyében egy több nyelvet ismerő derék tanítót szerzett. 1858-ban két szép harangot vásárolt, s ezek számára haranglábat épített.
GYŐRFI DÉNES
Előző rész
Szabadság (Kolozsvár), 2015. július 14., Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Szabadság (Kolozsvár)

A székelyek románok?
Modellértékű nemzetpolitika?
Bogdan Aurescu külügyminiszter – a temesvári nemzetközi konferencián – 2015. július első felében Nemzeti kisebbségek Európában… címmel tart előadást. A kisebbségvédelmi keretegyezmény huszadik évfordulóján büszkén jelenti ki, hogy Románia eljutott „a különböző identitások tiszteletéig és pártolásáig”. Akárcsak Ion I. C. Brătianu miniszterelnök a párizsi béketárgyalásokon (1919–20-ban), Aurescu is szemrebbenés nélkül csúsztat.
Elmondja, hogy az interkulturalitás Romániában modellértékű. Mindezt teszi arcpirulás nélkül, miközben tombol a nacionalista őrület. Csak egy példa. Bodzafordulón a székelyföldi román szervezetek összejövetelén, amelyen jelen van a prefektus, egy ortodox püspök, a védelmi minisztérium főtitkára, nagyszámú helyi román önkormányzati képviselő, nem a kölcsönös tisztelet megteremtéséről tanácskoznak. A legfontosabb cél a Kovászna megyei rendőrség épületének tovább építése. Szeretnék a székely polgármesterek megbüntetését, ha a román ünnepeken nem pompáznak piros-sárga-kék szalaggal stb.
Teszik mindezt a hazafiasság örvén, miközben a székelység jogfosztott, mert nincsenek kollektív jogai, ennek hiányában pedig arcátlanság kisebbségvédelmről prédikálni. A miniszter szónokolhatott volna arról, miként kell a meglévő (minimális) kisebbségi jogokat kijátszani, hasonlóképp a kisebbségek felszámolásáról is. Elmesélhette volna, hogyan sikerült rövid idő alatt románosítani Dobrudzsát, elmondhatta volna, hogy a román politikai elit milyen módszerekkel szabadult meg a zsidóktól, németektől. Eldicsekedhette volna, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma negyedével visszaesett – 1,61 millióról 1,22-re –, miközben az erdélyi románság számaránya növekedett.
A székelyek visszahódítása
A román nacionalista gondolkodásban előkelő helyen áll az erőszakos románosítás fasisztoid eszméje – a székelyek román származásának elmélete –, amely az 1900-as évek elején született. Ennek atyja Nicolae Iorga történész. E teória alapja a légből kapott dák-római őshonosság primitív elmélete. A magyarosítás leglátványosabban Székelyföldön valósult meg – írja Iorga –, ezért nevezhető e tájegység a románság nagy temetőjének. Iorga származási teóriája alapján – Trianon, azaz 1920 után – gyökeresedik meg az a gondolat, hogy nem lehet jó román, akinek nem fáj az itteni románság elszékelyesítése. Az 1905-ben írt munkájában több bölcs megállapítást olvashatunk. Így például Székelyföldön százezer román ajkú él, mert a barbár székelyek tömegesen rátelepedtek a Trajánusz (magyarul így ejtjük és írjuk – szerző megj.) óta itt élő műveltebb románokra és asszimilálják őket. Érthető, hogy vérükben a román elem túlsúlyba kerül, melyet a székelyek ösztönösen mindig is éreznek. Történelmük is ezt bizonyítja. Így mindannyiszor, ha a moldvai vajdák seregei megjelentek Erdélyben, a székelyek csatlakoztak hozzájuk, és előszeretettel prédálták a magyar nemesi birtokokat. Etnikai szempontból tehát nem lehet kétségünk afelől, hogy a székelyek valóban magyarul beszélő románok. Meg kell érteni végre, hogy a nemzetközi konferenciákon Bogdan Aurescu és más lelkes buzgó hazafi nem hazudik, mert Romániában egyáltalán nem beszélhetünk a nemzeti kisebbségek elnyomásáról, csak visszahódításról, visszarománosításáról.
Iorga elmélete
Nicolae Iorga fajelmélethez közel álló teóriája olyan törvény megszületéséhez szolgáltat érvet, amely kimondja, hogy a román származású állampolgárok, akik anyanyelvüket elvesztették, gyermekeiket kötelesek román nyelvű iskolába íratni. A parlamenti viták egyikén – 1924. június 24-én – Iorga egyértelműen meg is nevezi, hogy e törvény a Pruton túli ruténekre (szlávokra) és a székelyekre vonatkozik, mivel ezek román származása egyértelmű. A székelyek visszarománosítása jogos, mert „néhány gyűrött, sárga, szeplős arcon kívül a székelyé olyan, mint a mienk, és háza, éneke, tánca is hasonló”. Ezek a „a mi fajtánk”, székellyé vált románok, ezért kell visszafogadni őket. Iorga elmélete nem veszi figyelembe, hogy „a nemzet több, mint faj, és feljebb való annál. Nem a vér és a csontok sorsszerűségéből, hanem egy erkölcsi közösség öntudatából származik – írja Tóth Zoltán történész-akadémikus –, amely több nemzedéken keresztül” alakul ki.
Természetes, hogy az elvakult nacionalista elmélet kiváltja a korabeli magyar sajtó és politikusok kritikáját, de bátorítja a román szélsőségeseket Székelyföld románosítására. Úgy vélik, hogy a korabeli Magyar Párt nem állíthatja, hogy a székelység a magyar nemzet része, mert azok román eredetűek. A magyar felháborodás óriási, Iorga védekezésre kényszerül. Az egyik vita alkalmával Willer Józsefnek – a Magyar Párt képviselőjének – kijelenti, hogy ő a székelyek román eredetét nem állítja, csak az elmagyarosítottakat szeretné visszanyerni. Hasonlót állít 1927-ben is. Úgy véli, ő nem nemzetiségfaló, a székely maradjon meg székelynek, ha bizonyítani tudja eredetét, de legyen mindenki számára világos, „hogy az, aki román templomba jár, és magát oláhnak mondja, az a mi emberünk”. Ők románok még akkor is, ha „azoknak, akik elvették tőlünk”, nem tetszik. Jogos visszakövetelni őket. Ezt meg lehet magyarázni és értetni. Egyértelmű „hogy a név és a vallás szükségképpen kiegészítésként követeli a nyelvet”. Iorga nem következetes, később ismét emlegeti, hogy a román és a székely lélek azonos. A székely kapu trák gyökerű, rokonság van a székelyek és a mócok közt. Ez utóbbit igazolják a népszokások, a pásztorélet és a széki intézmények.
Iorga nyomában
Iorga tézisei nem győzik meg a székelyeket román származásukról, de eszméi ma is élnek. Egyik követője G. Popa-Lisseanu lesz, aki folytatja a székelyek román származtatásának tanát, gyűjti a bizonyítékokat a román haza megnagyobbítására. Lisseanu 1936-ban kiadott könyvében bravúros számításoktól, történelmi csúsztatásoktól sem riad vissza. A székely falvakba – a 16. század második felétől – szórványosan beköltöző román családok természetes asszimilációját úgy mutatja be, mint az őshonos románok tömeges és erőszakos elszékelyesítését. Az oda befogadott románok nagyobb része Moldvából érkezik, de jönnek Havaselvéről és a vármegyékből is. Ők szabad akaratukból, a jobb megélhetés reményében telepednek ide. Mivel különböző időszakokban, nem egyszerre és nem tömegesen érkeznek, ezért a nyelvváltás két-három nemzedéknyi idő alatt megtörténik, a székelyektől csak vallásukban és nevükben különböznek.
Az 1733 és 1760 közötti időszakban 119 székely településen vált teljessé a szórvány román családok asszimilációja. Lisseanu könyvében már ennyi román falu lakosságának elszékelyesítése szerepel. Az egyházi összeírásokban minden olyan települést nyilvántartanak, ahol egyetlen román vallású család is él. Ahol nincs adat, ott néhány román eredetű személynév is bizonyítja a román település elszékelyesítését. Az említett időszakban Háromszék 97 falujából 90-ben élnek román felekezethez tartozók. Azonban „ma – írja Lisseanu – 30 községben nem található egy román se, 38 községben a román lakosságot rég elszékelyesítették, s csak 22 községben normális a növekedés”. A székely falvakban élő román szórvány némi csúsztatással 130–140 ezerre emelkedik, amely a félmilliós székelység keretében a népesség több mint egynegyede. Nyilvánvaló, hogy a hegyvidéki irtásokon, a legeltetésre alkalmas helyeken (például Bodza-vidék) kialakult román tanyabokrok – melyekből később román falvak szerveződnek – románságát is a székely települések románságaként számolja. A népességi adatokkal való zsonglőrködést lehetővé teszi, hogy az 1876-os közigazgatási átszervezéssel Székelyföldhöz nem székely települések is kerültek.
Tény, hogy az 1930-as – egyáltalán nem magyarbarát – népszámlálásban Csík megyében 14,4, Háromszéken 15,7 és Udvarhelyszéken 4,7 százaléknyi román nemzetiségű szerepel. Mivel Marosszék Maros vármegye része, így a székelyek lakta rész románságának meghatározását a három említett szék átlagával számoljuk. A népszámlálás a Lisseanu által emlegetett 130 ezer fős románság helyett 65 ezer főt vesz nyilvántartásba. Ennek fele önálló román falvakban él, mint Háromszéken a Bodza-vidék, Gyergyó északi része stb. A székely falvak településein élő 30 ezer „román” túlnyomó része csak a név romános hangzása és a vallás révén kerül a román etnikum rovatába. Ők a sokat emlegetett elszékelyesített románok, számarányuk Székelyföldön mintegy 6 százalékra tehető.
Származáskutatás után hány román maradna?
Ne felejtsük el, hogy származáskutatással – vallás és névelemzéssel – Dobrudzsában, a Bánságban, a moldvai csángó vidéken, a nagy városokban – Konstancán, Bukarestben, Galacon, Craiován, Jászvásáron stb. – a románok millióiról lehetne kideríteni, hogy nem románok. Azonban a névelemzés a fasiszta-náci eszmekör része. Természetes, hogy a kölcsönös együttélés során az emberek összeházasodnak, vallást cserélnek, átveszik egymás szokásait, öltözetét, szavait. Ha ez nem erőszakkal történik, mint a magyar települések etnikai arányainak megváltoztatása (Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad stb.), akkor természetes asszimiláció zajlik. Ez történt a Kárpátokon túli területeken is. Elrománosodtak a szlávok, a kunok, a magyarok és a szászok. Természetes asszimiláció zajlott Székelyföldön is, hiába bizonygatja Lisseanu, hogy „a székelyvidéki regék és adomák nem egyebek, mint a mi román regéink és adomáink”. Hiába emlegeti a román helyneveket, mert azok is csak az együttélés emlékei. Álszent románosítást és fasiszta szemléletet takar olyan kijelentése, hogy a székely testvérekkel meg kell ismertetni a múltjukat, mert eredetük azonos a „románokéval, míg az ugyanazon vidékeken lakó románok vére vegyelemezve ugyanaz, mint a székelyeké, míg a pusztán lakó magyarok vére más elemzést mutat”. A székelyek „nagyobbrészt testvéreink, elveszett testvérek, de mégiscsak azok”. Fajelméletre utal az olyan megállapítás: ha Székelyföldön magas termetű, jól megtermett emberrel találkozunk, azt jogosan tarthatjuk románnak, mert a magyarok általában alacsony termetűek, fekete szeműek, és kiálló ádámcsutkájuk van.
A székelyek román származtatásának teóriája és az elképzelt történelem oktatása alapja a nacionalizmusnak. Ennek hatása felmérhetetlen kárt okoz Erdély román és magyar népének. A nacionalizmus ma is eszköz, G. Popa-Lisseanu szavaival: erősíti „a nemzeti feltámadás érzését”. Ez tükröződik a szélsőségesek december elsejei felbuzdulásain, amikor Ázsiába küldözgetnek bennünket. Talán a prefektusok is ezért érzik missziónak az erőszakos románosítást. Szerencsére a xenofób nacionalista gondolkodás nem minden román honfitársunkat fertőzte meg. Írásunk nem irányul senki ellen, de ismernünk kell az ordas teóriákat, ha meg akarjuk érteni a körülöttünk zajló magyarellenesség mozgatórugóit.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akik számára Románia maga a paradicsom
Jóllehet Romániát nem hivatalos adatok szerint legalább 3 millió román hagyta el, aki külföldön vállalat munkát, úgy érezve, hogy Romániában lehetetlenné vált az élet, mégis sokak számára az ország az ígéret földje. A menekültekről van szó, akik életüket kockáztatják, és jelentős összegeket fizetnek az embercsempészeknek, csakhogy eljuthassanak Romániába.
Hat menekültközpont
A menekültáradat tehát Romániát sem kerüli el, bár egyelőre a folyamat még nem ad okot komolyabb aggodalmakra. Románia az európai uniós megállapodás értelmében 2400 menekültet fogad majd be a következő két esztendőben, ezért menekültekként 6000 eurót kap az Európai Bizottságtól. Bár a román hatóságok még nincsenek teljes mértékben felkészülve a menekültek befogadására, Románia azonban emberségesebben bánik a menekültekkel, mint Magyarország.
Az országban hat központ várja a menekülteket Bukarestben, Galacon, Radauti-ban, Giurgiuban, Temesváron és Máramaros megyében. Ezekben 920 személynek adhatnak szállást.
Az elszállásolás és az ellátás díjszabásait a menekültközpontok határozhatják meg. A bukaresti menekültközpontban például személyenként és naponta a nyári időszakban 1,99, télen pedig 2,33 lejt kell fizetni. Bizonyos menekültkategóriák számára azonban mindez ingyenes, így például nem kell fizetniük egyebek között a szülők nélkül érkező kiskorúaknak, a nyugdíjas korhatárt elérő, de nyugdíjban nem részesülő személyeknek, a terhes nőknek, a fizikai, lelki vagy szexuális erőszakot elszenvedő menekülteknek.
Azonos jogok
A szállás és ellátás mellett a Romániába érkező menekültek tanácsadásban részesülnek, felkészítik őket a román társadalom hagyományos értékeinek és jellegzetességeinek megismerésére, elsajátítására, a művelődési tárca román nyelvtanfolyamokat szervez számukra. Ezek költségeit részben a román kormány állja, részben uniós alapokból fedezik.
A bevándorlók hat hónapos integrációs programban vesznek részt, ez további három hónappal meghosszabbítható. A román állam valamely segélyformájában részesülők számára erre az időszakra a munkaerő-foglalkoztatási ügynökségek havi 540 lejes térítésmentes anyagi támogatást nyújtanak. A menekültek a sorsukról megszülető döntésig ingyenes tolmácsszolgáltatásra jogosultak.
A menekültügyi eljárás során az illetékes hatóságok egyénenként elemzik a menekültek kérését, megállapítják, milyen veszélyek fenyegetnék, ha visszatoloncolnák őket származási országukba. A menekültek az illetékesek előtt elmondhatják, miért kérik a román állam védelmét. Amennyiben kérésüket visszautasítják, joguk van az igazságszolgáltatáshoz fordulni.
A román fél célja az, hogy a menekültek mielőtt önfenntartóvá váljanak, ne legyen szükségük állami vagy civil társadalmi anyagi támogatásra, és cselekvően bekapcsolódjanak a román társadalom gazdasági, társadalmi és kulturális életébe.
Azok a menekültek, akik a román állam által nyújtott védelem valamely formájában részesülnek, azonos jogokkal rendelkeznek a román állampolgárokkal, jogosultak munkahelyre, lakásra, egészségügyi és társadalombiztosításra, oktatásra.
Rozoga járművek, pénzsóvár embercsempészek
Az idei év első négy hónapjában 69 menekült kért állami védelmet és támogatást Romániában. Tavaly 316, közép-keleti és afrikai menekült érkezett improvizált vízi járműveken a Fekete-tengeren Romániába – legtöbben Szíriából, Irakból, Iránból, Afganisztánból, Szomáliából és Pakisztánból származtak, csecsemőktől kezdve hatvan év fölötti korosztályúak kockáztatták életüket. Idén a menekültek a Fekete-tengeren át 70 személyt szállító vízi járművel érkeztek. Az embercsempészek személyenként 3000, családonként 10 ezer eurót kértek.
A járműveket a fekete-tengeri komplex felügyelő rendszer fedezi fel, a menekülteket a romániai emberi életmentő tengeri szolgálata, vagy a román partőrség szállítja partra, ezt követően orvosi vizsgálatnak vetik alá őket.
Az embercsempészek ellen letartóztatási parancsot adnak ki, 4 és fél év börtönbüntetésre is ítélhetik őket. Büntetésüket Romániában kell letölteniük.
A román törvények értelmében menekültjogot kérőnek tekinthető az a személy, aki írásban vagy szóban az illetékes hatóságok előtt kifejezi erre vonatkozó óhaját. Az idevágó román törvényeknek megfelelően menekültjogot kaphat az a külföldi, akit faji, vallási, nemzetiségi, politikai véleményei vagy valamely társadalmi csoporthoz való tartozása miatt üldöznek. A menekülteknek ügyük végső rendezéséig joguk van Romániában maradni. Amennyiben kérésüket visszautasítják, akkor 15 napon belül el kell hagyniuk az országot. A menedékjogban részesülő személyek meghatározhatatlan ideig maradhatnak az ország területén.
maszol.ro

Dragnea a Keletiben
Aggodalommal nyilatkozott az illegális bevándorlók befogadásáról és az uniós kvótákról Liviu Dragnea, az SZDP ideiglenes elnöke tegnap, miután felkereste a budapesti Keleti pályaudvart. A kormánypárt vezetője a magyar–román labdarúgó Eb-selejtező mérkőzésre érkezett Budapestre, ahol személyesen akart tájékozódni a migránsok helyzetéről.
A Hotnews.ro hírportál beszámolója szerint a politikus kijelentette: „Látni akartam a bevándorlókat, mert a román állam nagyon derűsen ajánlkozik, hogy mi is befogadjuk őket, holott azt sem tudjuk, fel vagyunk-e erre készülve vagy sem”. Dragnea úgy vélekedett, hogy vannak a bevándorlók között szánalomra méltó, elesett emberek, ugyanakkor furcsának tartotta, hogy a többség fiatal férfiakból áll, akik nagyon jól szervezetteknek tűnnek, elrejtik arcukat, amikor filmezik őket. Minden csoportnak megvan a vezetője, és egyetlen céljuk van, hogy eljussanak Németországba – mondta.
BARTÓK BÉLA-SZOBOR NAGYSZENTMIKLÓSON. Bartók Béla szobrát, Aurel Gheorghe Arde­leanu temesvári szobrászmű­vész alkotását avatta fel szülőhelyén, a Temes megyei Nagy­szentmiklóson Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes tegnap. Kiemelte: Bartók Béla életére tekintve látni kell, hogy lelki, szellemi értelemben egyaránt rendkívüli gazdagság örökösei vagyunk. Munkássága példa az egymás felé fordulás, egymás gondolkodásmódjának közelítésére, elfogadására is, tevékenysége minden bizonnyal közelebb hozta egymáshoz a Kárpát-medencében élő embereket. (MTI)
APRÓPÉNZ A MENEKÜLTEKNEK. A belügyminisztérium közlése szerint a hat romániai menekültközpontban (Bukarest, Giurgiu, Galac, Radóc, Nagysomkút, Temesvár) egy menekült eltartása aprópénzből kijön: naponta mindössze 3 lej értékben kapnak ételt, „zsebpénzt” pedig 60 banit. A szállás díja 1,8 lej/nap, minden migránsnak ingyenesen jár az orvosi és kórházi (sürgősségi) ellátás, krónikus betegségek esetén a kezelés. Amennyi­ben a migráns formailag is védettséget kap, kérvényezheti a munkaügyi minisztérium által biztosított segélyt, melynek személyenkénti összege nem haladhatja meg a napi 5,4 lejt. Ezt legfeljebb hat + három hónapig kaphatja kézhez. A letelepedési engedély megszerzése után a bevándorlók társadalmi felzárkóztatásukat elősegítendő programokon vesznek részt, amelyek célja, hogy állami segítség nélkül, önállóan is talpon maradjanak. A program keretében hat hónapig kapnak pszichológiai tanácsadást, felvilágosítják őket jogaikról, és segítséget kapnak a román nyelv elsajátításában is. Miután hivatalosan is megkapják a menekültstátuszt, személyi számot kapnak, amelynek alapján ugyanolyan jogokkal bírnak, mint a román állampolgárok, kivéve, hogy nem szavazhatnak. Munkakönyves állásokat pályázhatnak meg, és biztosított számukra a szabad helyváltoztatás az Európai Unió területén. Amennyiben nem jutnak munkához, a menekültek jogosultak a havi 540 lejes munkanélküli-segélyre. (Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ahol a muzulmánok vannak többségben Romániában
Egy dologban biztos megegyeznek a románokkal. Ők sem kedvelik a bajkeverő magyarokat.
A Konstanca (Constanţa) megyei Dobromir község az egyetlen romániai település, ahol az iszlám vallású lakosság többségben van. Itt évszázadok óta minden nap felhangzik az „Allahu Akbar”, mégsem halt még bele senki.
Romániában 70.000 muzulmán van. Egy részük több száz éve itt él, mások néhány évtizede. Kevesen írtak róluk azelőtt, hogy a radikális iszlám rémületbe ejtette a világot. Az Adevărul egy kampány keretében szeretné felfedni a romániai muzulmánok igazi arcát. Bementünk a házaikba és a dzsámijaikba, hogy megnézzük, miként élnek, imádkoznak és gondolkodnak ezek az emberek, akiket hajlamosak vagyunk oly könnyen megbélyegezni. Találkoztunk iszlámra áttért románokkal, akik továbbra is a keresztény családjuk körében élnek. Beszéltünk üzletemberekkel és vallási vezetőkkel, olyanokkal, akik iszlám alapítványokat hoztak létre és mecseteket építettek. Elmentünk Dobrudzsába, hogy lássuk, miként élnek az ősi közösséghez tartozó muzulmánok és mennyi maradt meg a szokásaikból. Megpróbáltuk megérteni, mit jelent a mai Romániában muzulmánnak lenni.
„Mi is muzulmánok vagyunk”
A dobrudzsai muzulmánok több száz éve élnek a keresztények között. A két közösség eddig sohasem ártott egymásnak vallási okokból. A Konstanca megyei Dobromir községben a muzulmánok többen vannak, mint a keresztények. Ez az ország egyetlen községe, ahol többségben van a muzulmán vallású lakosság: a 3.000 helybéli kb. 60 százaléka török etnikumú román (így! – a szerk.), akik még az oszmán uralom óta maradtak itt, akárcsak a dobrudzsai muzulmánok többsége. Két mecsetük van, iszlám vallást oktató iskoláik, vannak saját hodzsáik, akik a dzsámikban szolgálnak és az a legfontosabb, hogy több száz évnyi tapasztalattal rendelkeznek a keresztény románokkal való békés együttélés terén.
Dobromir központjából nézve az iszlamizálódás veszélye értelmetlen vitának tűnik és Iaşa Remzi, egy testes török a kezével köröz a levegőben, hogy az egész falut átfogja: „Mi, az itteniek, ne lennénk muzulmánok? Mi is muzulmánok vagyunk. Elvágjuk mi valakinek a torkát? Megverünk bárkit? Vagyunk itt románok is, törökök is, cigányok is, mind egy fazékban élünk. Nincs itt semmilyen ellenségeskedés.”
Mehmet Selatin és Matei Vasile munkatársak a polgármesteri hivatalban. Átkarolják egymás nyakát, a török pedig a bajsza alatt mosolyogva néz Vasilére. „Ezt akkor sem gyalázhatnám törökül, ha akarnám. Ismeri a nyelvet, uram, gyermekkorunk óta egymás mellett élünk! Ha disznót vág én is segítek neki. Aztán egy kis bőrke, egy kis pálinka… Segítek neki, miért, verjem talán fejbe?” Vasile is nevet. Megerősíti, hogy jól megérti magát a muzulmánokkal: „Itt nem volt soha semmi.”
Dobrudzsa, a muzulmánok régiója
A hivatalos statisztikák szerint a romániai muzulmánok többsége Konstanca és Tulcea megyékben él, és a legtöbben török és tatár etnikumúak. Több száz éve élnek itt és akadálytalanul gyakorolhatták a vallásukat, a kommunista korszak kivételével, amikor az állam megpróbálta távol tartani őket a dzsámiktól. A Techirgiolból származó, jelenleg egy bukaresti mecsetben szolgáló Osman Aziz imám azt mondja, a kommunisták tilalmai nem riasztották el a muzulmánokat: „A 70-es években Techirgiolban éltem és vallást tanítottam a gyerekeknek. Az ottani polgármesteri hivatal párttitkára azt mondta nekem: «Velem gyűlik meg a bajod, ha folytatod a vallásoktatást». Mire én: «És mit fogsz tenni? Elszeded a kerékpárom elé befogott ökröket?». És folytattam a dolgomat, továbbra is tanítottam a gyermekeket, akik most dzsámiba járó felnőttek.”
Az iszlám a kommunizmus alatt
Senki sem hallott arról, hogy Dobromirban bármikor is lett volna valamilyen vallási jellegű konfliktus. Az itteni emberek nem érnek rá széthúzni, mert a szegénység összefogja őket. Amikor nincs mit enned, nem állsz le azon veszekedni, hogy Istent a templomban, vagy a dzsámiban kell-e keresni. Dobromirban nincs munka, a vizet pedig bödönben kell hordani. A nők április elejétől október végéig a falu közepén, az egész közösséget ellátó kútnál mossák a szennyest. Az utcákon több a szekér, mint a gépkocsi, Ismail Salim kovácsnak pedig még mindig vannak ügyfelei. 800 lejért készít egy szekeret, azonnal befoghatod a lovat elé és elhajthatsz vele. Dobromir község területén tíz évvel ezelőtt volt az utolsó jelentős baleset, amikor frontálisan ütközött két fiatalokat a diszkóból hazaszállító szekér, egyikük meghalt és többen megsebesültek.
Az itteniek szerint a forradalom előtt jobban éltek. Mindnyájan, a törökök és a románok is, a környékbeli TSZ-ekben dolgoztak. Elégedettek voltak, bár a kommunisták arra kényszerítették őket, hogy ne törődjenek annyira a vallással és a szokásokkal. Péntekenként, amikor az iszlámban a legfontosabb ima zajlik, a mecsetek zárva maradtak, mert a muzulmánok kint voltak a földeken. „Otthon azért néha imádkoztunk, mert a mecsetben csak a nagy ünnepeken lehetett, amikor a saját húsvétunkat és karácsonyunkat tartottuk. Akkor otthagytuk még a traktorunkat is és mentünk, akár ki is rúghattak volna bennünket, mert nem dolgozhattunk. Tudta ezt az igazgató is és mindenki, de békén hagytak minket”, mondja Ismail Salim, aki traktorista volt a Dobromiru Deal-i gépállomáson.
Az elrománosítás
A változó idők nyomot hagytak a dobromiri muzulmán közösségen. Az évek során eltűntek egyes szokások. A törökök megőrizték a nyelvüket és a vallásukat, de a román társadalom szokásaihoz is idomultak. „Muzulmánok vagyunk, de Romániában éltünk és átvettük a román szokásokat. Ha már itt élek, mit tehetnék? Csak teázgassak és kávézgassak, mint a törökországiak? Ha nem eszel és iszol, akkor minek élsz ezen a földön? Disznót vágok és megeszem, ez az igazság”, ismeri el Iaşa Remzi.
Dobromirban vegyes házasságok is vannak. A művelődési otthonokért felelős Ali Sari egy ortodox vallású fiúhoz adta hozzá a lányát, de nem bánja: „A fiú tartja a saját vallását is és tiszteletben tartja a feleségéjét is, amikor kell. Ez utóbbi szintén. A gyermekeiket megkeresztelték. Tisztelnek, elégedett vagyok. Egészség legyen!” Mehmet Selatin közbeszól, és előttünk kezd perlekedni vele: „Hiába vagy öreg, akkor is ostobaságokat beszélsz. A lányom egy románhoz akart hozzámenni és tiltottuk tőle. Nekünk megvan a saját vallásunk. Románok vagyunk, Romániában élünk, de a vallásunkat meg kell őriznünk.” Ali röviden letorkolja: „Hát akkor miért eszel disznót, hékás? Ha tartod a vallásodat, akkor miért eszel disznót?” Mehmet feldühödik és égnek emeli a karjait: „Nos, mert Isten engedte, ezért eszem disznót!” A veszekedés hahotázásban ér véget. Dobromirban senkinek sincs baja senkivel.
Mekkát sohasem látott muzulmánok
A muzulmán vallás öt pillérének egyike szerint minden hívőnek kötelessége életében legalább egyszer elmenni Mekkába. A dobromiri muzulmánok ezt a parancsolatot nem tudják betartani, mert túl szegények ahhoz, hogy elutazzanak a messzi Szaúd-Arábiában található szent városba. „Soha nem jutottunk el oda, de még reménykedünk. Szeretnénk elmenni, de itt mindenki szegény és nincs miből elutaznia. A tévében nézzük mi is”, mondja még Iaşa Remzi.
Tolerancia és szegénység
A megamecset és az esetleg Romániába érkező menekültek jelentéktelen témák a dobromiriak számára. A muzulmánok a vállukat vonogatják és nem értik, mi közük lehetne ezekhez a dolgokhoz. „Mi nem más országból érkeztünk, hogy félreállítsuk a románokat, mi itt születtünk, román személyink van.”
Ali Muzechea, a dobromiri közösségét irányító két imám egyike úgy gondolja, hogy az iszlámmal szembeni félelem az ismeretek hiányából fakad: „Az ország egyes térségeiben, ahol nem voltak muzulmánok, nem ismerik az iszlám vallást, és ezért alakulnak ki viták: nem akarunk megamecsetet, nem akarunk muzulmánokat az országban, mert gonoszak és terroristák. De az iszlám vallásnak nincs semmi köze a terrorizmushoz. Tényleg arra kérem a bukarestieket, nyugodjanak meg, mert nincs mitől félniük. Ahogy itt, Dobrudzsában évszázadokig együtt tudtunk élni, ugyanúgy lesz ezentúl is.”
Dobromirban két mecset van, és már senki sem mond semmit. Nemrég fel is újították őket a polgármesteri hivatal pénzéből és néhány török üzletember támogatásával. Eugen Iliescu polgármester azzal dicsekszi, hogy ugyanúgy gondoskodott róluk, mint az ortodox templomokról: „Ha itt lett volna etnikai elkülönülés, akkor belőlem nem lehetett volna polgármester, mert a törökök vannak többségben. Korábban török polgármester volt, most pedig engem szavaztak meg. Felújítottam a dzsámijaikat. Ez számomra normálisnak tűnik. Nem értem, minek vitatkoznak annyit Bukarestben. Ha ott vannak muzulmánok, akkor normális dolog mecsetet építeni nekik, mert nekünk is vannak más országokban templomaink.”
„A menekültekkel bonyolultabb a dolog. Itt is vannak munkanélküliek, olyan fiataljaink, akiknek nem tudunk biztosítani… Most meg jönnek ezek is. Isten tudja, hogy lenne jó!”, Eugen Iliescu, Dobromir község polgármestere.
„Hagyj már lógva, hékás, a törökjeiddel”
Dobromir község polgármesteri hivatalában vagyunk, egy emberekkel lassan megtelő szobában. A polgármester időnként bekukkant és győzedelmesen jelenti:„Még egy. Ő is muzulmán.” Összegyűlt a polgármesteri hivatalban dolgozó összes török és mindenkinek van egy története. Ali Sari azt mondta, hogy fiatalabb korában Erdélyben járt és összeveszett egy eladónővel, mert magyarul kérdezte meg tőle, hogy vásárolni szeretne-e valamit. Ali méregbe gurult és románul káromkodott egyet, hogy jól jegyezze meg. „Mi nem olyanok vagyunk, mint a magyarok, fiúk, hogy gondokat okozzunk, mi csendesek vagyunk.”
Ismail Esma, a takarítónő az ablakon keresztül leste meg a gyermekeit, amikor egy labdarúgó mérkőzést néztek. „Románia játszott Törökország ellen és a gyermekek a tévét ököllel fenyegetve kiabáltak: „«Add már, gyerünk! Most!» És akkor megfordult a fejemben, hogy vajon kinek szurkolnak, kiért kiabálnak ennyire? Gondoltam, a törökökkel, azoknak drukkolnak. És bementem hozzájuk: «Kiknek szurkoltok, hékás, a törökökkel?» A gyermekek megharagudtak rám: «Hagyj már lógva, hékás, a törökjeiddel. Romániának szurkolunk, hogy a mieink győzzenek!».”
Török hírek
De a dobromiri törökök nem hagyták magukat teljesen elrománosítani. Sok mindent feladtak, de a nyelvüket semmiképpen nem hagyták. A muzulmánoknál otthon csak törökül beszélnek és a gyermekek úgy kerülnek iskolába, hogy szinte egy szót sem tudnak románul. „Az elemiben megtörténik, hogy a tanárok feladatot adnak a török etnikumú diákoknak és azok semmit sem értenek belőle. A románul úgy, ahogy tudóknak kell lefordítaniuk a többieknek”, mondja Daniel Stroe, a község papja és ugyanakkor az iskola igazgatója.
És van még valami, ami hozzájárul a török nyelv fennmaradásához a közösségen belül. A dobromiri parasztok, szegénységük ellenére, összegyűjtötték a szükséges pénzt és dél felé irányított parabolaantennákat (így! a szerzőknek láthatóan fogalmuk sincs a parabolaantennák és a műholdak helyzete közötti összefüggésről – a szerk.) szereltek a házaik tetejére. Ezekkel több tíz tévéadót foghatnak. Heves viták zajlanak a törökországi hírekről a kocsmában, vagy biliárdozás közben (a falu központjában van egy billiárdasztal). Éppen merénylet volt Ankarában és a parasztok a pusztítás miatt ingatták a fejüket.
Helyi hagyomány: senki sem érettségizik le
Az iskolában nem okoznak gondot a vallási különbözőségek. Az iszlám és az ortodox vallásoktatás párhuzamosan zajlik, a tanévnyitókon pedig a pópák a Biblia, az imámok a Korán szerint kántálnak. Annak viszont katasztrofális következménye van, hogy a török etnikumú diákok későn tanulják meg a nyelvet (így! a szerzők a román nyelvre utalnak, nem túl finoman másodrangúvá silányítva a más etnikumúak anyanyelvét – a szerk.): az utóbbi években a dobromiri középiskola egyetlen diákjának sem sikerült leérettségiznie, sokakat pedig azért zártak ki, mert még a nevüket sem tudták felírni a vizsgalapra (akkor talán mégsem a román nyelvtudás hiánya az ok – a szerk.).
Számukra kevés alternatíva van. A bátrabbak nyakukba veszik a világot és külföldre mennek, Angliába, Németországba, vagy Olaszországba. Egyesek akár Törökországba is, ahol előnyt jelent a nyelvtudásuk, de rosszabbul fizetik őket és negyedévente meg kell újítaniuk a vízumukat. Az itt maradók állattartásból, juttatásokból és szociális segélyből élnek. A muzulmánok nagy hangon azt állítják, hogy dolgoznának, de nincs ki alkalmazza őket. A polgármester tehetetlennek mondja magát: „Tényleg nincsenek munkahelyeink, mert az ipar itt nem tud fejlődni. Távol vagyunk a közlekedési útvonalaktól, az autópályától, a vasúttól, mindentől…” Dobromirban még mobiljel sincs és az embernek olyan érzése van, hogy ha nem is a világ, de legalábbis az ország végén van. A bolgár határ három kilométerre van és a dobromiriak a bolgár falvak parasztjaival szoktak néha-néha találkozni a határ mellett. „Csórók ők is”, állapították meg a mieink.
Neciatin kétségbeesése
Dobromir szélén van egy régi temető, ahol sok nemzedéknyi muzulmán nyugszik. Már senki sem tudja, mióta. A sírkövek lassan belesüppedtek a földbe, a halottak neveit lekoptatta az eső és a szél. Már csak néhány szögletes kődarab áll ki a fűből.
Ezeken túl, ebben a lehangoló tájban áll néhány szegényes ház, ezek egyikében él Ali Neciatin. Inkább egy tapasztott falú putri, de bent nagy a tisztaság, még egy imádkozásra szolgáló sarok is van. Neciatin megmutatja, hol szivárgott be az eső a cserepeken keresztül, a megrepedezett falakat, az elrothadt tetőt. A szeméből kétségbeesés olvasható ki, Stan Vasile, a sógora pedig kíméletlenül megforgatja a sebében a kést: „Télen rád fog omlani, nincs már mit tenni.” Vasile Galac (Galaţi) környéki, de az élet pont Dobromirig vetette, ahol elvette Neciatin lánytestvérét. Módosabb, jobb háza és még kerítése is van. Azzal dicsekszik, hogy elvégezte a középiskolát: „Mi, akiknek megvan az iskolánk, boldogulunk úgy, ahogy.”
Neciatin amiatt siránkozik, hogy nincs hol dolgozni. Azt mondja, a kommunizmus idején egy TSZ-ben dolgozott és öt gyermeket nevelt. Az egyik meghalt, három szétszéledt a világban, egy másik mezítláb sertepertél körülöttünk. Most már semmije sincs, de még mindig reménykedik, hogy valakitől segítséget kap. Vasile vállon ragadja és brutálisan szertefoszlatja a reményeit: „Manapság mindenki magával törődik, Neciatin. Miért nem akarod megérteni, hogy a polgármester, miután megszavaztad, már nem segít rajtad? Számodra nem marad más, mint az, hogy párnába sírd a bánatodat.” Neciatin megdöbben ennek hallatán: „Rendben van, sógor, de amikor megígérte…” Vasile undorral legyint és felénk fordul: „Segítek neki, amennyire tudok, de nekem is megvannak a gondjaim.”
Neciatin kikísér bennünket a gépkocsihoz, kerülgetve a valaha sírkövekként szolgáló köveket. Úgy sír, mint egy gyermek: „Enni sincs mit.” De igazából a reménytelenség miatt szomorú. A Dobromirban esténként megszólaló imára hívások egyre távolibbnak hangzanak. „Allahu Akbar”, Allah nagyságos. Neciatin kicsi a tapasztott putrijában, a vallás pedig nem nyújt meleget ezeken az őszvégi éjszakákon.
adevarul.ro
foter.ro/cikk

A tasnádiak feje fölött döntöttek a menekülttáborról
Menekültközpontot alakítanának ki egy évekkel ezelőtt bezárt csendőrlaktanyában a Szatmár megyei Tasnádon, a településen azonban előzetesen senkivel nem egyeztettek a témában a kormány vagy a belügyminisztérium illetékesei, akik még az önkormányzat tagjait sem értesítették az elképzelésről.
A migránsokat befogadó, nyitott központ kialakítását Petre Tobă belügyminiszter jelentette be, aki azt is közölte, a bevándorlásügyi hivatal vezetője, Nelu Pop két héttel korábban járt a termálfürdőiről híres, a magyar és az ukrán határhoz is közel lévő településen, és a helyszíni terepszemle után rábólintott az elképzelésre.
„Az a minimum, hogy megkérdeznek”
Tasnádon egyébként hatszáz szíriai menekültet helyeznének el, a régi csendőrlaktanya azonban jelenlegi állapotában nem lenne erre alkalmas, hiszen korábban csak az épületegyüttes egy részét újították fel – tudtuk meg Véron András Levente alpolgármestertől, aki szerint egy ilyen horderejű, a helyi közösség egészét érintő döntés meghozatala előtt „az lett volna a minimum, hogy a városvezetés véleményét is kikérjék".
Az elöljáró bevallása szerint még nem találkozott olyan tasnádival, aki támogtná a migránsok befogadásának tervét. „Napok óta érdeklődik mindenki, hogy mit tudunk erről a menekültközpontról, de hát sajnos a városvezetés sem tud válaszolni a kérdésekre. Annyi biztos, mi is követjük a híreket, vannak Ausztriában, Németországban élő ismerőseink, rokonaink, is és hát nem sok jót hallottunk a szíriai menekültekről. Egy részük legalábbis nem kifejezetten kedves vendég" – fogalmazott Véron András Levente, aki szerint a valamivel több mint 8400 lakosú város nincs felkészülve arra, hogy nyitott menekülttábor működjön a területén.
„Egy állandó létszámú csoporttal még lehetne valamit kezdeni, de attól tartok, nagy lesz itt a jövés-menés, és kezelhetetlenné válik a probléma" – fogalmazott. Az alpolgármester szerint aggodalomra ad okot, hogy a menekültközpont a város legfőbb bevételi forrásától, a termálstrandtól alig száz méterre működne, a menekültekkel való szomszédság pedig elriaszthatja a turistákat. „Ebbe még belegondolni se jó" – jegyezte meg.
Tasnádra egyébként Vasile Mitraşca polgármester szerint évente 250 ezer fürdőlátogató turista érkezik, a Vocea Transilvaniei oldalnak nyilatkozó elöljáró szerint azonban ez a szám drasztikusan csökkenni fog, amennyiben a városnak migránsokat kell befogadnia.
Derült égből villámcsapás
Bendel József, a helyi tanács öttagú RMDSZ-frakciójának vezetője egyenesen hülyeségnek nevezte a belügyminisztérium tervét. „Egy olyan városról beszélünk, ahol a helybeliek közül nem tudunk mindenkinek munkát biztosítani, s ahol a roma kisebbség problémáit sem tudjuk megoldani évtizedek óta – mutatott rá a Krónika érdeklődésére Bendel. – Egyértelmű egyébként, hogy a menekülteknek nem fog tetszeni a csendőrlaktanya, ahol nem kifejezetten szállodai körülmények uralkodnak, közös mosdók vannak és az ingatlan felét nem is újították fel. Az első dolguk az lesz, hogy megpróbálnak innen elmenekülni."
Pakulár István tasnádi református lelkész szerint a Szatmár megyei kisváros lakosságát derült égből villámcsapásként érte a menekülttábor létesítéséről szóló hír. Az RMDSZ városi tanácsosaként is tevékenykedő tiszteletes hétfőn a Krónikának elmondta, egyházkössége egyik híve éppen hétfőn érdeklődött nála az erről szóló szóbeszéd kapcsán, és bár ő sem tud semmit a részletekről, sejtette, hogy helyszínként a termálfürdő tőszomszédságában lévő egykori csendőrlaktanyát szemelték ki.
Ama megjegyzésünkre pedig keserűen kacagott egyet, miszerint a több száz bevándorlót nyitott menekülttáborban szállásolnák el. „Sajnálatos, hogy miközben erre a nemzetpolitikai és -stratégiai szempontból egyaránt kockázatos kérdésre nincs felkészülve az ország, kormányzati szinten olyanok határoztak a menekülttábor létrehozásáról, akik nem fogják viselni a felszínes döntés kezelésének a felelősségét" – állapította meg Pakulár István.
Hozzátette, nincsenek illúziói annak kapcsán, hogy a bukaresti hatóságok esetleg a helyi lakosság ellenkezésének hatására meggondolnák magukat, mivel Ausztriában is létesítettek már menekülttábort az érintett település lakosainak tiltakozása ellenére. Szerinte a helyi képviselő-testületnek mindenképpen meg kellene vitatnia az ügyet, hiszen a település infrastrukturális és gazdasági helyzete sem teszi lehetővé a menekültek befogadását, arról nem beszélve, hogy mindössze két-három orvos látja el a város lakosságát.
„Még hatszáz román, magyar ember vagy ugyanennyi gyerek idetelepítése is terhelné a város működését, hát még az olyanoké, akik teljesen más kultúrát képviselnek" – jegyezte meg a református lelkész, akinek meggyőződése, hogy a létesítmény működése padlóra kényszeríti az idegenforgalmat Tasnádon.
Az országban egyébként hat menekültközpont működik: Bukarestben, Nagysomkúton, Radóczon, Giurgiuban, Galacon és Temesváron. Tasnádon kívül a belügyi tárca tervei szerint az Argeş megyei Câmpulung Muscelen, és a Gorj megyei Bumbeşti-Jiuban is menekültközpont nyílna.
Kvótarendszer: bukaresti következetlenség
Bár a bukaresti hatóságok többször hangsúlyozták, hogy nem értenek egyet a kötelező kvótarendszerrel, az Európai Bizottság döntése értelmében Romániának összesen 6351 migránst kell befogadnia. A román kormány korábban tett felajánlása 1785 bevándorló befogadásáról szólt, Victor Ponta volt kormányfő és Klaus Johannis államfő hónapokkal ezelőtt kifejtett álláspontja szerint ugyanis ennél több menekült elszállásolására nincs kapacitása az országnak.
Az Európai Parlament által megszavazott kvótarendszer alapján Romániának újabb mintegy 4600 menekültet kellene befogadnia az 1700-on felül. A mechanizmusban részt vevő tagállamok áttelepített menedékkérőnként 6 ezer eurót kapnának, amelynek felét előfinanszírozás keretében fizetné az Unió. Johannis szeptemberben leszögezte: Bukarest elutasítja a Brüsszelben kidolgozott kvótarendszert, ellenzi ugyanis, hogy a tagállamokkal való egyeztetés nélkül, „könyvelői módszerekkel" szétosztott embereket fogadjon be.
Románia ebben a szellemben a szeptemberben rendezett európai uniós belügyminiszteri fórumon – Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával együtt – a kötelező kvótarendszer ellen szavazott. Ehhez képest novemberben, a párizsi terrortámadás után az államfő már úgy vélekedett: Romániának szolidárisnak kell lennie, gyakorlatba kell ültetnie a meghozott döntéseket és alkalmaznia kell a kvótákat.
Dacian Cioloş miniszterelnök – aki Románia képviseletében vesz részt az EU állam- és kormányfőinek december 17–18-án tartandó tanácskozásán – a múlt héten közölte, a migránsok állandósított elosztási rendszere nem oldhatja meg a probléma okait, csak a következmények kezelésére alkalmas. Magyarország és Szlovákia a múlt héten megtámadta az Európai Bíróságon a kötelező kvótarendszerről szóló határozatot.
Gyergyai Csaba, Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Megszűnhet a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézet
További több mint hetven állami, országos háttérintézménnyel együtt megszűnhet a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézet.
A 72-73 intézmény, költségvetési szerv várható megszűntetését a Miniszterelnökséget vezető miniszter jelentette be csütörtöki budapesti sajtótájékoztatóján. Lázár János intézményneveket nem említett, de a vs.hu birtokában lévő dokumentum szerint a listán szerepel a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) is. A portál úgy tudja, hogy az NSKI a Veritas Intézetbe olvad be.
Sajtótájékoztatóján a miniszter közölte, hogy az intézmények megszűntetése a bürokráciacsökkentés jegyében történik, és mintegy 50 ezer embert érint. Listájuk összeállítására Lázár János kapott megbízást, a végső döntést a kormány hozza meg februárban.
Székely reptér és gyöngyhalászat
Mint ismert, az alapító okirata szerint száz főt foglalkoztató NSKI létrehozásáról 2012 decemberében döntött az Orbán-kabinet. Élére a miniszterelnök Szász Jenő volt székelyudvarhelyi polgármestert, a Magyar Polgári Párt egykori elnökét nevezte ki.  A magyarországi sajtónak akkor a Fidesz vezető politikusai egyhangúan állították, hogy Szász kinevezése és az intézet létrehozása egy Orbán Viktor és Kövér László házelnök közötti egyezség része volt, miután az MPP politikai projektként kudarcot vallott. 
Honlapja szerint az intézet „a magyar örökség korszerű újrafogalmazását, a magyar jövő tudatos kiépítését igyekszik a maga eszközeivel segíteni és a döntéshozók asztalára tenni”. Az NSKI-nak már működése első évében 1,3 milliárd forintos költségvetése volt, az összeget a magyar sajtó meglehetősen sokallta. Annál is inkább, mert az intézet és közel egymillió forintos fizetésű igazgatója 2013 első hónapjaiban alig adott életjelt magáról.
Amikor pedig életjelt adott, annak negatív visszhangja volt, még budapesti kormánykörökben is. A Maszol 2013 februárjában elsőként számolt be arról, hogy Szász Jenő a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán a kutatóintézet nevében felvetette: a nem egy tömbben élő kisebbségi magyarok esetében el kéne gondolkodni a „kontrollált visszavonulás”, a „területfeladás” lehetőségén. Akkor használta először a „gyöngyhalász-politika” kifejezést is.
Amikor erről a politikáról kérdeztük, Szász Jenő a Maszolnak arról beszélt: elképzelhetőnek tartja, hogy a Kárpátokon túlról, a Zsil völgyéből, Bukarestből „el lehet csalogatni" magyar embereket. „Nem azokat, akiknek hivatali küldetése van a szórványban, hanem mondjuk egy Galacon élő magyar taxist, mert nem biztos, hogy Galacon kellene felnevelnie gyermekeit" – részletezte, ám az elcsalogatás módjára és irányára nem tért ki.
Az NSKI a megalapítása utáni években sem sokat hallatott magáról, az első székely bélyeg bemutatásakor, vagy a székelyföldi repülőtér tervének felröppenésekor fogalkozott többet Szász Jenőékkel a sajtó. Legutóbb ismét a „gyöngyhalász-politika” megvalósítási kísérletével hívta fel magára Erdélyben a figyelmet az intézet.
A Maszol tavaly május közepén szintén elsőként írt részletesen arról, hogy székelyudvarhelyi középiskolákba próbálják csábítani az NSKI képviselői azokat a szórványiskolákban tanuló nyolcadik osztályos diákokat, akik otthon nem folytathatnák már magyar nyelven a tanulmányaikat. Ezt a szándékot utóbb Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes is bírálta.
 Cs. P. T/vs.hu. maszol.ro

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (2.) (Nem volt forradalom, de leverték)
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (egész éjszaka utaztak Brassóból Segesvárra!) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. Orbán László beszédében összehasonlította az 1848-as és az 1956-os forradalmat, hangsúlyozta a két forradalom eszmei azonosságát.
A fiatal tanoncok, esti tagozatos diákok Petőfi-verseket szavaltak, éltették 1848 és 1956 örökségét. Bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. A megemlékező műsor másfél órán át tartott. A fiatalok rendkívül büszkék voltak bátor tettükre! Számukra 1848 és 1956 a világszabadság szent eszméjét jelképezte, ennek bukását siratták Fehéregyházán. Sándor Balázs úgy lett az EMISZ alapító tagja, hogy unitárius teológusként 1956. november elején Brassóban az unitárius lelkészt, Kővári Jakabot helyettesítette. Ekkor találkozott és ismerkedett meg Orbán Lászlóval, együtt határozták el az EMISZ létrehozását. Úgy egyeztek meg, hogy a brassói központot vezesse az alapító elnök, a kolozsvárit pedig Sándor Balázs. Orbán állandóan levelekkel ostromolta Sándort, hogy tartsa magát a megállapodáshoz, ő azonban a magyar forradalom vérbe fojtása után értelmetlennek tartotta az egészet, nem válaszolt. Orbán  minden levél másodpéldányát megőrizte, már-már megszállottan mindent feljegyzett. Egy kék borítékba helyezett levél révén bukott le valójában az EMISZ.
A brassói székhelyű szervezetnek nem volt gyűlésterme. Ezért Orbán  levelet írt a brassói római katolikus és unitárius lelkészeknek, amelyben kérte: biztosítsanak egy kis termet, ahol időnként összegyűlhetnek, elbeszélgethetnek. Lay Imrét bízta meg a levél átadásával. Lay nem volt templomba járó, ezért átadta a barátnőjének, Bajzát Máriának, aki továbbította a lelkészeknek. Később elismerték: provokációra gyanakodtak, és a levelet elvitték a Securitatéra. A felgöngyölítés nagyon gyorsan ment.
A hatalom, a Securitate ravaszul kivárta, hogy a diákok nagykorúvá váljanak, hiszen felnőttként hozhatnak ellenük elrettentő ítéleteket.
Az alapító elnök, Orbán László ellentmondásos személyiség volt. Ebben minden egykori EMISZ-tag egyetért, Gagyi-Balla István tanulmányában részletesen elemzi is. Orbán széles látókörű, szónoki tehetséggel, érzékenységgel megáldott fiatalember volt, egyformán járatos az irodalomban, a napi politikában és a művészetekben. Az unitarizmust megváltó vallásnak tekintette. Gyakran helyettesítette a lelkészeket, a kántorokat, meghallgatta a hívek panaszait, a maga módján próbált segíteni rajtuk. Számos kulturális kezdeményezés elindítója volt. Társainak imponált az is, hogy állandó konfliktusban állott néptanácstitkárként ismert, dogmatikus kommunista édesapjával. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott találhatóak emberi gyengeségei: felületessége, kirívó helyzeteket kereső emberi habitusa. Ha dicsérték, önelégültté vált, önbizalma ilyenkor nem ismert határt. Ha ráijesztettek, hamar megbicsaklott. Túlzott ambíciói is sok kárt okoztak. Több száz oldalas feljegyzései, utólag írt naplójegyzetei bizonyára segítenek ellentmondásos személyisége pontos körülírásában. Ma már egyértelmű: az EMISZ lebukásához nemcsak az ominózus levél járult hozzá, hanem az a nagyfokú naivság is, mellyel a brassói diákok a szervezetüket felépítették, működtették.
1958-ban lavinaszerűen tartóztatták le a szervezet tagjait. Nyitrai Mózes egykori homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész így emlékezett vissza: „1958. augusztus 8-án Oklándra mentünk a feleségemmel a moziba. A moziból kijövet egy-két mondat erejéig kiértékeltük a látottakat. (...) A paplak előtt sötét emberárnyék a holdvilág alatt. A Rácpatak medrében, a papi lakás mellett egy gépfegyver nekiirányítva a kapunak. Az udvaron egy másik gépfegyver. (...) Egy zöld fedelű könyvet (jegyzőkönyvet) kértek tőlem. Egy zöld fedelű füzetet. Adjam elő. Magatartásomból elhitték, hogy fogalmam sincs, miről van szó. A feleségemhez fordultak, ha ő tud róla, adja elő. Kicsit habozott, aztán előadta a füzetet, látva, hogy csak vesztünkre szolgál a mellébeszélés. Orbán Laci önképzőkörének jegyzőkönyve volt, melyet hozzánk rejtett el, mivel a Petőfi-ünnepély után egypárszor bevitték a vallatóba, s hogy a jegyzőkönyvben szereplőket így mentse a letartóztatástól. Nem lehetett! Ki kellett adnia mind a száz-egynéhányat, akiket beszerveztek. Ki kellett adnia Jóanyámat (Nyitrai Mózesnét – a szerző megj.), aki azt a relief koszorút készítette. Meg kellett mondania, hogy készült a szervezkedés. El kellett ismernie, hogy a magyar események késztették a szervezet létrehozására, és hasonlókról álmodoztak gyerektársaikkal. Így lett belőle a veszedelmes EMISZ.”
Az akkori igazságszolgáltatás cinizmusát bizonyítja, hogy a vádiratban „fegyveres szervezkedést” emlegettek, holott a házkutatások során hiába kerestek, még rozsdás fegyvert sem találtak.  1958. augusztus 8-án tartóztatták le Kelemen Imre kerületi unitárius esperest és Végh Mihály homoródújfalvi unitárius lelkészt. Nyitrai Mózes családjából négy személyt szállítottak a marosvásárhelyi Securitatéra. Előzetesen már letartóztatták Orbán Lászlót, az EMISZ más vezetőit, majd rendre a teljes tagságot. A Nyitrai családnál tartott házkutatáskor nemcsak a jegyzőkönyv került elő, hanem az EMISZ Nyitrai Mózesné által varrt két szalagja is, rajta: A haza mindenek előtt!, A szabadság kiragad a halálból!
1959. március 9-e és 19-e között a marosvásárhelyi törvényszék épületében zajlott a 77 letartóztatott monstre pere. Ezúttal is a kolozsvári katonai törvényszék bírói tanácsa és Macskási Pál hadbíró őrnagy döntött ifjú életek további sorsa fölött.
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János egyenként 25 évi szigorított börtönbüntetéssel fizettek EMISZ-tagságukért. A szervezet tagjait 5–20 év közötti börtönbüntetéssel sújtották. Legtöbbjüket azért, mert nem jelentették fel társaikat. Fiatal, munkaképes tagsága volt az EMISZ-nek. Nagy részük a Duna-delta, a Duna-szigetek megsemmisítő táboraiban, Peripráván, Grinden, Salceán, Luciu-Giurgeni-ben, Galacon, a Gironde és az Ileni Levendi rabhajón, Sfistofcán töltött nehéz börtönéveket.
Az olvasó először találkozhat az elítéltek teljes névsorával, valószínű, az egykori börtönviseltek számára is revelációként hat, hogy ennyi fiatal azonosult 1956 eszméivel. Nevüket az országos érdeklődésre való tekintettel a Háromszék online változatában közöljük.
TÓFALVI ZOLTÁN
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János 25 év, Borcsa Mihály (tiszteletbeli EMISZ-es) 20 év (elhunyt), Ambrus János 20 év (elhunyt), Lay Imre 20 év, Balogh-Sipos Mihály 20 év, Erzse Imre 20 év, Sós Lajos 20 év, Deák Géza 20 év, Mátyás Ernő 20 év, Albert Mihály 18 év, Ferencz Tibor 18 év (elhunyt), Nemes József 18 év (elhunyt), Máthé József 18 év (elhunyt), Ördögh Dezső 18 év (elhunyt, Amerikában élt), Lay György 18 év, Lay Günther 18 év, Aczél Ferencz-Károly 17 év, Sebestyén Géza 17 év, Korbuj Péter 17 év, Tiboldi Dénes 16 év, Kelemen Imre 15 év (elhunyt), Kelemen Csongor 15 év, Bálint (Papp) Mihály 15 év, Simon Márton 15 év, Kajcsa István 15 év, Balázs Géza 15 év (elhunyt), Gáll Tibor 15 év, Kölönte Tamás 15 év, Kovács Ferenc 15 év, Dobay Szilveszter 15 év, Krivorik Máté 15 év, Biró Károly 15 év, Deák Gyula 15 év, Fosztó Zoltán 15 év, Kántor Gyula 15 év, Simon Gyula 15 év, Bedő Gábor 13 év, Fazekas Sándor 12 év, Biczó János 12 év, Simon Gyula 12 év (elhunyt), Kósa Mihály 12 év (elhunyt), Dudicska Albert 12 év, Patakfalvi János 12 év, Gergyai Mihály 12 év, Szacsvai György 12 év, Szőcs József 12 év, Varga Sándor 12 év, Bencze József 10 év, Hadházi Béla 10 év, Bódi János 10 év, Szabó Dezső 10 év, Sós Fitori Sándor 10 év (elhunyt), Bibó László 9 év, Olosz Vilmos 9 év, Nyitrai Levente 7 év, Berecz Gyula 6 év, Máthé József 6 év, Szász Gergely 6 év, Tana József 6 év, Ady Béla 5 év, Bede István 5 év, Kajcsa András 5 év (elhunyt), Préda Imre 5 év, Kósa Bálint 3 év, Erzse István 3 év. P. S. A Kádár János-vezette magyar párt- és állami küldöttség 1958 februári romániai látogatása során, miután a küldöttség tagja, Kállai Gyula hangsúlyozta marosvásárhelyi beszédében, hogy Magyarországnak semmiféle területi igénye nincs, a következő kijelentést tette: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Pedig a terrorhullám a látogatás időpontjában sem szünetelt, a letartóztatások folytatódtak. Velitsek Endre marosvásárhelyi agrármérnök és mások felháborítónak találták az ilyen kijelentéseket. Elkeseredett kifakadásukat a „szolgálatos fülek” azonnal jelentették, s Velitsek Endrét és Nagy Samut gyorsított eljárással 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték.
Tovaszállt a remény, amelyet a romániai, erdélyi magyarok az 1956. évi magyarországi forradalomhoz fűztek. A Fodor Pál nevével fémjelzett per tárgyalásán mondotta a nagytekintélyű Odorik Atya: „A mi bűnünk az volt, hogy reménykedtünk!” 
2. P. S. A naiv, gyerekes szervezkedési kísérlet drasztikus megtorlása csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett kirakatper tíz kivégzettjének iszonyatos drámája, a negyvenhét elítélt 1300 évi börtönbüntetése akkor kap igazán történelmi hátszelet, ha a kivégzettek, elítéltek számát összehasonlítjuk Románia újabb kori történetében Nemzetárulási Perként emlegetett  (Procesul Marii Trădării Naţionale), Ion Antonescu marsall, „konkudátor” nevével fémjelzett, háborús bűnösök perével: háborús bűncselekmények elkövetésével huszonnégy személyt állítottak a bukaresti népbíróság bírói tanácsa elé. A bíróság elnöke a kommunista Lucreţiu Pătrăşcanu volt. A per 1946. május 6-án kezdődött, május 17-én hoztak végleges ítéletet: tizenhárom személyt ítéltek halálra, közülük hatot in contumaciam, azaz: távollétében. Lucreţiu Pătrăşcanu javaslatára három személy halálos ítéletét Mihály király életfogytiglani kényszermunkára változtatta. 1946. június 1-jén négy személyt, Ion Antonescu marsallt, Mihai Antonescu volt külügyminisztert, Constantin Vasiliu tábornokot, a Román Csendőrség volt parancsnokát, Gheorghe Alexianut, a Dnyeszteren túli területek volt kormányzóját végezték ki. Háborús bűnökért, az ország második világháborúba sodrásáért, a becslések szerint 350– 380 ezer zsidó, töbszázezer román katona haláláért, a zsidóellenes pogromokért, az ország gazdasági tönkretételéért, katasztrófába sodrásáért felelős politikusok, katonai vezetők közül – a jogerős ítélet alapján – ugyanannyi személyt sújtottak halálbüntetéssel, mint a többpártrendszer, a magyar-román konföderáció gondolatát fölvető Szoboszlai-féle szervezkedés vádlottjai közül! Holott a Szoboszlai-csoport által elkövetett bűnök, bűntettek egy napon sem említhetőek a háborús bűnösök tetteivel! Szoboszlai Aladárt és kilenc sorstársát könyörtelenül kivégezték, holott csak beszélgetések szintjén vitatták az „erdélyi kérdést”, a román-magyar államszövetség gondolatát! A Nemzetárulási Perben csak Ion Antonescu marsall és három társa fizetett az életével a háborús bűnökért! A román bíróságok a magyar vádlottak esetében 1920 óta következetesen mindig a legszigorúbb büntetést szabják ki!
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Letett a román belügyminisztérium a magyar határ mellé tervezett menekülttáborról
Letett a román belügyminisztérium arról, hogy menekülttábort alakítson ki a magyar határ közelében lévő, termálvizéről híres Szatmár megyei Tasnádon – derült ki a tárca honlapján csütörtök este megjelent közleményből.
Petre Toba belügyminiszter tavaly decemberben a román parlament költségvetési bizottsága előtt beszélt arról, hogy a jelenlegi hat befogadóközpont mellett további három kialakítását tervezik. Tasnádon, illetve az Arges megyei Campulung és a Gorj megyei Bumbesti-Jiu városokban is régi csendőr-laktanyákat akartak erre a célra átalakítani.
A közlemény szerint a minisztérium “körültekintő vizsgálat” nyomán arra a következtetésre jutott, hogy a kiszemelt laktanyák nem felelnek meg a követelményeknek, ezért a tárca vezetője elrendelte az átalakításukkal kapcsolatos előkészületek leállítását, ugyanakkor felszólította a bevándorlási hivatalt, hogy keressen más törvényes megoldást a menedékkérők elhelyezésére. A magyar határ mellé tervezett menekültszállóról csütörtöki számában a Magyar Idők című lap is beszámolt, kiemelve: mind az önkormányzat, mind a lakosság élesen tiltakozott ez ellen, hogy a településen hatszáz, elsősorban szír migránsnak alakítsanak ki átmeneti otthont. Kereskényi Gábor, az RMDSZ Szatmár megyei parlamenti képviselője a lap megkeresésére elmondta: a bukaresti kormány senkivel nem egyeztetett elképzeléseiről. Tasnádon tiltakozó akció indult, több ezer aláírást gyűjtöttek. A képviselő, aki interpellációt nyújtott be a belügyminiszternek, úgy vélte: ésszerűbb volna a dél-nyugati határ közelében, Temes vagy Krassó-Szörény megyében elhelyezni a migránsokat. “A legjobb megoldás az lenne, ha Románia is kerítést húzna az adott határszakaszra. Talán még nem késő észbe kapni, hiszen a menekültáradat nem fog enyhülni” – vélekedett.
Romániának 6300 menedékkérőt kell befogadnia, amiről szeptemberben született határozat az uniós igazságügyi és belügyi tárcavezetők találkozóján. Az országban jelenleg hat befogadóközpont működik, ezeknek Bukarest és Giurgiu mellett a Máramaros megyei Nagysomkút (Somcuta Mare), a Suceava megyei Radócz (Radauti), Galati, valamint Temesvár ad otthont. erdon.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (2.)
Lelkipásztor érkezik
A negyvennyolcas magyar emigráció tagjai közül kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Bukarestbe az Erdélyi Református Főkonzisztórium nevezte ki 1855 virágvasárnapján, április elsején kezdte szolgálatát.
1828-ban Szászrégenben született, a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult, Bem József honvédjeként részt vett az 1848-as forradalomban. Hogy be ne zárják, kénytelen volt elhagyni szülővárosát, csak valamivel később fejezhette be vásárhelyi teológiai tanulmányait. Több egykori diáktársával folytatni akarta a Habsburg-iga elleni harcot; volt, akit már azért is bebörtönöztek, mert egy Kossuth-bankót találtak nála. Koós is börtönben ült 1852-ben rövid ideig, de bizonyítékok hiányában kiengedték. (...)
Sok magyar emigráns menekült a Román Fejedelemségekbe, legtöbben Bukarestet választották. Itt szőtte összeesküvését Makk ezredes is, aki a fegyverszállítmányokat irányította. Az összeesküvésre vonatkozó részleteket a megtorlást és az 1852–1857 közötti börtönéveket túlélő áldozatok feljegyzéseiből tudunk, ezeket Koós 1870-ben jelentette meg saját jegyzeteivel Történelmi dolgozatok címmel. Makk József 1851–1854 között lakott Bukarestben, és honfitársai segítségét kérte elszállásolása, kiáltványok kinyomtatása vagy az összeesküvők közötti kapcsolattartás ügyében. Az összeesküvés felgöngyölítésekor több magyart hallgattak ki és tartóztattak le, később be is zártak különböző társadalmi rangú férfiakat és nőket egyaránt, Böhm János gyógyszerész (aki egyik házkutatás során agyvérzésben meghalt) egyik egyszerű szolgálólányától kezdve Pereczky Horváth Teréz grófnőig, aki a Lahovary és Fălcoianu családnál volt nevelőnő. Nagy József szabó, akinek fontos szerepe volt az összeesküvők elszállásolásában, 1852–1857 között ült börtönben feleségével együtt. Dimény lelkipásztor ekkorra meghalt már a börtönben, és akit bújtatott, Váradit is elfogták és kivégezték. (...) Az osztrák hatóságok román támogatással fenyegetőztek, mert „a magyar kutyák nem nyugosznak, s még a nők sem férnek bőrükbe... majd megtanítjuk őket!” A kihallgatások során irgalom nélkül verték a nőket is. Aki végül elárulta őket, egy Biró Mihály nevű Görgény-völgyi földbirtokos volt.
A nagyszebeni bíróság 1857-ben hét személyt ítélt el, kettőjüket életfogytiglani börtönre: Horváth Teréz grófnőt és a Makk ezredesnek szállást adó Boros Istvánt, hárman tíz-tíz évet kaptak – köztük Böhm Paksi Róza, a gyógyszerész özvegye, négy gyermek anyja és Danielis Károly litográfus; a másik litográfust, Pál Andrást két év börtönre ítélték. Török János és Rezei József felcsereket ártatlannak találták. Szerencsére az elítéltek 1857 májusában kegyelmet kaptak. Ilyen körülmények között, a félelem és gyanakvás légkörében érkezett Bukarestbe Koós lelkipásztor. Végigkövethette az utolsó letartóztatásokat, és őt is kihallgatták. 1856-ban, nem sokkal azután, hogy Bukarestbe érkezett, Koós újabb összeesküvés közepében találta magát. Éber Nándor, a Times tudósítója egy csomagot hagyott nála megőrzésre. Ekkoriban fegyvereket szállítottak Galacról Bákóba, és a csomagban a fegyverek leltárlistája volt. A fegyverraktárat felfedezték a hatóságok, de sikerült ez alkalommal is tisztáznia magát a vád alól. 
Koóst évekig megfigyelték az osztrák hatóságok, néhányszor csapdát is állítottak neki, tudván, hogy  magyar menekültek fordulnak hozzá segítségért, azaz útlevelet és pénzt kérni. Bár püspöke intette, hogy ne avatkozzék politikai ügyekbe, Koós segített, ahogy tudott. Két magyar kocsmáros biztosította a szállást és kosztot, a számlát pedig Koós fizette adományokból, de néha a saját zsebéből is. Az egykori forradalmárok csak 1867-ben, az osztrák–magyar kiegyezés után kaptak közkegyelmet. Szabadon hazatérhettek, már nem kellett üldöztetéstől tartaniuk, de egy részük úgy döntött, hogy örökre külföldön marad.
A veszélyek és nehézségek nem akadályozták Koóst abban, hogy a hívei érdekében tevékenykedjék. Néhány értelmiségi és egykori honvéd segítségével, fiatalsága teljes lendületével – még csak 27 éves volt –  a Bukarestbe érkezését követő öt évben lerakta az első művelődési, segélyző és szakmai egyletek alapjait, épített egy iskolát, szerkesztette és kiadta Bukarest első magyar lapját. Néhány újabb év alatt templomot is épített. Vezérlőelveit vallotta a Kárpátokon túli magyarság többsége: hálásaknak lenni a román állam vendégszeretetéért, tisztelni a román törvényeket és hagyományokat, de megőrizni saját nyelvüket, vallásukat és hagyományaikat, azaz  nemzeti identitásukat. Az osztrák konzulátus megfigyelése alatt álló Koós tudta, hogy mennyire kockázatos bárminemű, a nemzeti identitás megőrzésére irányuló szervezkedés, úgyhogy az apró lépések taktikáját választotta. Bukarestbe érkezve láthatta, hogy a református hitközség vezetői német nőkkel házasodtak, a családban németül beszéltek, és gyermekeik már nem ismerték a magyar nyelvet. A magyarok többsége egy furcsa, torzult nyelvet beszélt, melyet alig értett meg. Rájött, hogy nem szorítkozhat kizárólag a lelkipásztori tevékenységre, annál is inkább, mert a kálvinistáknál hetente csak egy istentisztelet van, és az  ünnepi alkalom is kevés.  A magyaroknak sokkal többre volt szükségük, hogy ne felejtsék el anyanyelvüket és kultúrájukat, hogy ne feledjék magyar voltukat: magyar iskolára volt szükségük, hogy el ne tűnjenek.
Az első  magyar újság 
1860-ban érett meg az idő egy napilapra is./.../. A lapkiadás ötlete Váradi Ádámtól származott, aki  javasolta Koósnak, mint a Hunnia elnökének, hogy vegye át a kiadást. Az ötletet az erdélyi sajtó is felkarolta, és nagyszabású előfizető- és támogatótoborzó kampányba kezdett. Habár az eredmény nem volt valami biztató, 1860 május 15.-én megjelent a Bukaresti Magyar Közlöny bemutató száma, ez volt  a bukaresti magyarság első lapja, ugyanakkor az első, a Habsburg Birodalom határain kívüli magyar nyelvű hetilap. A lap nyíltan hirdetett célja az anyaország és a szétszóródott magyarság közti kapcsolat megteremtése, de egyfajta politikai útmutatóként is szolgált a nemzetek, elsősorban románok és magyarok közti jó viszony erősítésében. Nem halt meg a magyar haza felszabadulásának reménye sem.
A lapszerkesztés nem volt zökkenőmentes. A bemutató szám megjelenése után Váradi hirtelen elhagyta az országot és Svájcba távozott. A következő számot már Oroszhegyi Szabó József orvosnak kellett volna szerkesztenie, akinek pesti diákkorából már volt sajtótapasztalata. A forradalom kitörésekor félbeszakította tanulmányait, és katonának állt. 1851-ben elfogták, tíz év börtönre ítélték, ebből ötöt ült le. Kiszabadulása után folytatta tanulmányait, letette az orvosdoktori és szülészmesteri vizsgákat. Elhagyta Magyarországot és Romániába költözött, rövid idővel azután, hogy átvette a lap szerkesztését, a román hatóságok Foksányba és Balta Albă gyógyfürdőre nevezték ki orvosnak.  Oroszhegyi onnan is rendszeresen küldte cikkeit, indított egy politikai és egy román-magyar kapcsolatokról szóló rovatot is. Ez utóbbiban az Andrei Şaguna vezette szebeni Telegraful român lapból lefordított cikkek sorozata jelent meg, fontosnak tartotta, hogy a magyarok megismerhessék a románok róluk alkotott véleményét. A lemondását követelő aradi Românul támadására Oroszhegyi 1862-ben elhagyta Romániát; a kiegyezés után abban reménykedett, hogy galaci konzulnak nevezik ki, de 1870-ben agyvérzésben meghalt. A románok közt töltött éveiről szóló emlékiratai csak 1942-ben jelentek meg, Román élet címmel. Meglepő, hogy ezekben nincs egy magyar név, nem szerepel egyetlen utalás sem honfitársaira, kortársaira.
A bemutatkozó lapszám után szerkesztő nélkül maradt hetilap megjelentetésének felelőssége Koósra hárult. Neve, ideiglenes szerkesztőként, június 16-án jelent meg, a lap tulajdonképpeni első számának fejlécén. Szerencsére még 1855-ből voltak  publicisztikai tapasztalatai, Szathmáry novemberben pedig magyar betűs nyomdával szerelte fel. 
Az első három szám 300-300 példányban jelent meg, később ez 450-re nőtt. A megrendelések, valamint a szerkesztőségnek küldött levelek képet mutatnak a Kárpátokon kívüli román térségben szétszóródó magyarságról, Szörényvártól Călăraşi-ig vagy Botoşani-ig. Harminc példányt küldtek a moldvai csángóknak; Klézsén élt Incze Petrás János, aki az elsők között foglalkozott a csángó néphagyományok gyűjtésével. Petrás már két évtizede misézett magyarul, és hívei mind beszélték anyanyelvüket. A lap néhány példánya Erdélybe, Magyarországra, Bécsbe, sőt még Párizsig is eljutott. Megjelenését még a szebeni Telegraful is üdvözölte, miközben egy augsburgi újság valóságos veszélyként értékelte. 
A hetilap mai szemmel is lenyűgözően sokoldalú volt. A bevándorlókkal megismertették a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális életet, a gyorsabb és hatékonyabb integráció érdekében a román szokásokat és hagyományokat. Ismertettek  betelepülőket közvetlenül érintő törvényes intézkedéseket (tulajdonjogi vagy az állampolgársággal összefüggésben, stb.), bemutatták Cuza korának főbb politikai eseményeit, s a jobbágyok jogi helyzetét, a havasalföldi egészségügyi állapotokat, de foglalkoztak a román történelemmel és kultúrával is. A magyarok bukaresti, de vidéki honfitársaikról is tájékozódhattak a lapból, ez segített eloszlatni a magány és elhagyatottság érzetét./.../ A moldvai csángók keserves sorsáról már a mutatványszámban is szó esett,  részletet közöltek Jerney János 1844-1845-ös útinaplójából. Jerney megállapította, hogy az olasz katolikus misszionárusok megalázó módon büntetik a magyar híveket,  hogy  ,,a magyar népből a magyar érzelmet és nyelvszeretetet minden áron irtogassák, és az általuk könnyeben tanult oláhhoz szoktassák.
 JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 7. (Zavaros évek)
A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.
Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (8.)
A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete.
Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”.
Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta.
A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók.
A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...)
Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.”
Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor.
Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is.
A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress.
Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek.
Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka).
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek) (10.)
Kezdetben a szabályzat a román nyelv és Románia történelmének oktatását csak akkor tette kötelezővé, ha az illető iskolába román gyermekek is jártak. 1903-ban Spiru Haret a királyi himnusz kötelező eléneklését is bevezette, a román nemzeti ünnepeken és iskolai ünnepségek alkalmából szervezett előadásokon is kötelezővé tette a hazafias dalokat, szavalatokat és a román népi táncokat. Haret szerette volna, ha a tanulók a szünetekben is románul beszélnek: „gyermekeink a tízperces szünet alatt nem társalognak eleget románul”, hányta a magyar iskolák vezetői szemére.
A magyar iskolában tilos volt a magyarországi történelem, földrajz és olvasókönyvek használata. Mivel nem voltak Romániában összeállított magyar tankönyvek, a bukaresti református közösség pályázatot írt ki, és egyidejűleg közzétette a Bukaresti Közlönyben a tankönyvekre vonatkozó előírásokat tartalmazó miniszteri rendeletet. (...)
Kertész József tanító, aki Bukarestben tanított 1893–1895 között, összeállított egy, az előírásoknak megfelelő olvasókönyvet a II–III. osztályok számára. Csak a tankönyv kéziratához sikerült hozzájutnunk. A kéziratban Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata is helyet kapott; megzenésítve mindkettő bekerült a református zsoltárok közé: a 346., Isten, áldd meg a magyart kezdetű, illetve a 408., Hazádnak rendületlenül... kezdetű zsoltárként. Ezt a két zsoltárt, az 55., a bibliai Dávidnak a Zsoltárok könyvéből átvett zsoltárával együtt aztán évtizedekre betiltották, mivel „sértik a román nép hazafias érzelmeit”. Az erdélyi református püspökség csak az 1999-es kiadásában vette vissza hivatalosan a három zsoltárt a zsoltároskönyvbe. Kertész tankönyvében volt egy Petőfi- és egy Arany-vers is, Benedek Eleknek egy elbeszélése és egy olvasmány a magyarok eredetéről. Mást semmit sem tudhattak meg a gyermekek Magyarországról; maga az ország neve is csak elvétve bukkan fel a 134 olvasmány során. A szerző különbséget tett a haza és az otthon közt, kijelentve, hogy a romániai magyaroknak Románia az otthonuk. A gyermekek mégiscsak megtudhattak egyet-mást Székelyföldről, két, az erdélyi tankönyvekből átvett olvasmányból.
Kertész tankönyvének eredeti része a románokról és Romániáról s elsősorban a magyar szórványról szól. Hét leckének a román történelem a témája: a fanarióta uralom, a Tudor Vladimirescu vezette felkelés, a román társadalom nagy változásai Cuza alatt, a függetlenségi háború, a plevnai és grivicai harcok, I. Károly király uralkodása. Más olvasmányok Románia természeti szépségeit és jelen megvalósításait mutatják be: a vasúti hálózatot, Sinaiát és Jászvásárt. Több olvasmány is szól a bukaresti magyarok életéről és foglalkozásaikról: a kocsigyártókról, kovácsokról, asztalosokról, kőművesekről, cipészekről stb. A magyarok békésen élnek együtt a románokkal és szeretik őket becsületességükért és szorgalmukért, állítja a szerző. Felsorolja a román városokat, ahol magyar iskola és templom van, és Mihály László etnográfus adatai alapján a moldvai és bukovinai magyar csángó falvakról is említést tesz. A tankönyv a szerző két saját fordítását is tartalmazza: a királyi himnuszét és egy, a Dâmbovița „édes vizéhez” szóló versét.
A tankönyvet jóváhagyták, és 1901-ben meg is jelent. A szerző legjobb szándéka ellenére a könyv a nemzeti történelem emlékezetből való kitörlésével fontos szerepet játszott a magyar szórvány asszimilációjában. 1904-ben több nagy botrány robbant ki az idegen iskolák nem megfelelő működése miatt; a hatóságok és a parlament figyelme elsősorban a Notre Dame de Sion bukaresti és vidéki ( Brăila, Galac és Jászvásár) katolikus iskolahálózatra irányult.
Az Oktatásügyi Minisztérium Állandó Tanácsa megvizsgálta az intézet ellen felhozott vádakat és ideiglenesen felfüggesztette működését. Csak néhány magas rangú ember közbelépésének köszönhették az enyhe büntetést, kiknek gyermekei ebbe a katolikus iskolába jártak; a tanulók közt ortodox papok leányait is megtalálhattuk.
Egy 1904-es parlamenti felszólalásban Petre Grădișteanu szenátor, aki ennek az iskolának, de a magyar református iskolának is esküdt ellensége volt, az idegen iskolák bezárását követelte. Spiru Haret elismerte, hogy ellenőrző eszközei korlátozottak, de már 1903-ban határozatban utasította a Notre Dame de Sion intézet iskoláit, hogy „a román nyelvet és vallást megfelelő módon tanítsák”, és a magyar iskolák csak azzal a „tételesen megszabott feltétellel” működhetnek, hogy „egyetlen román gyermeket se fogadnak”.
Spiru Haret álláspontja az idegen iskolákkal – és általában a nem románokkal – szemben egyre radikálisabbá vált, ahogy az a nacionalista iskoláról (Școala naționalistă) szóló brosúrájában is olvasható. Az idegen felekezeti iskolákat kimondottan veszélyesnek tartotta, és szigorú ellenőrzés alatt akarta tartani. „Valóságos államok az államban – mondta felháborodottan –, amelyekhez senki sem mer hozzányúlni.” Nem akarta, hogy külföldi tanárok tanítsanak ezekben az intézetekben, mivel szerinte ellenségesek voltak a román állammal szemben és a románok megvetésére tanították diákjaikat. Első ízben Haret hozta szóba azokat a más nemzetiségű – és mint ilyen, a román népszámlálásokon figyelmen kívül hagyott – román állampolgárokat, akik kompakt tömegben élnek „évszázadok óta itt letelepedve”. A bolgárok, ruténok, magyarok egész falvairól volt szó, akik elfogadhatatlan módon nem akartak megtanulni románul. A moldvai magyar falvakban a román állam iskolái, ahol kizárólag románul tanítottak, „üresen állnak”, és a gyermekek a „moldvai magyar gyerekek ábécéskönyvét” és a „romániai magyarok kalendáriumát” használják, utalt Poliány Képes Naptárára; ezek a könyvek minden háznál megvoltak, és a papjaik örök kárhozattal fenyegették azokat, akik román iskolába merészelték küldeni gyermekeiket. Azt állította, hogy „nem arról van szó, hogy elfelejtessük nyelvüket, azt megtarthatták”, de fel sem merült a nemzetiségi tannyelvű iskolák alapítása, hanem kizárólag román nyelven folyt a oktatás, a legjobb tanítók segítségével, akik ezért fizetéskiegészítést is kaptak. Ezzel megtörtént volna az asszimilálásuk: „mindenki egyesülése ugyanannak a hazaszeretetnek a jegyében”, ugyanis „egy állam egysége és ereje szükségessé teszi a területén élő nemzetiségek beolvasztását”.
A moldvai csángók elleni offenzívának több évtizedes múltja van a román politikában. Röviddel az 1857-es ideiglenes díván ülése után, Cuza idejében, egy szabófalvi származású képviselőjük révén a csángók román állampolgárokká váltak. Demény Lajos szerint ez a csángó képviselő Ioan Robu, jelenlegi bukaresti katolikus érsek őse volt.
Tudjuk, hogy volt egy szabófalvi származású, Mihai Robu nevű jászvásári püspök a két világháború között. A jászvásári papnevelde, a „janicsáriskola” végzettjeként 1924-ben nevezték ki. Netzhammer püspök így írt erről: „a nemzetiségiek, és mindenekelőtt a magyarok nemkívánatosak”. A román hatóságoknak nem kellett aggódniuk, a csángó püspök kijelentette ugyanis, hogy nincs módjában magyar iskolákat alapítani a csángóknak, és magyar papokat sem tud biztosítani számukra, mert „én nem csinálhatok nemzetiségi mozgalmat, nem is politizálhatok, mert az egyház célja a lelkiség”. Habár az 1866-os alkotmány biztosította a vallásszabadságot a csángóknak is, évtizedekig nyomás nehezedett rájuk, hogy megtagadják nyelvüket. Ismert egy magyar pap esete, aki feletteseitől szigorú megróvásban részesült, amiért magyarul merészelt misézni, merthogy ezzel a nyelvvel „kompromittálta a katolicizmust”. Közvetlenül az egyesülés után, az új kormány azonnal a csángók elrománosítását célzó politikába kezdett, V. A. Urechia, a vallásügyi osztály főnöke jogalkotási lépései révén, amely során a katolikusok is a román állam felügyelete alá kerültek volna. Kormányhatározattal megalapították a jászvásári katolikus püspökséget és papneveldét, azonban ezeket a határozatokat nem léptették érvénybe. Urechia mégis megszerezte a Román Fejedelemségekben tevékenykedő, a Propaganda Fide kongregációnak alárendelt katolikus papok beleegyezését a moldvai magyar papok eltávolításához. Teljesen azonban nem sikerült eltüntetnie őket, 1868-ban, a Forrófalvához tartozó csángó falvakat meglátogató I. C. Brătianu liberális politikus még magyar kémeknek titulálta őket.
A magyarok asszimilációjában döntő és áldatlan szerepet játszott a román állam fennhatósága alatt álló jászvásári katolikus püspökség. 1884-ben a moldvai egyházmegye 65 ezer hívőt számlált; gyanítható, hogy nagyrészük magyar csángó volt, ezt a feltételezést Netzhammer püspök is megerősíti. Véleménye szerint, amelyet jóval később, 1918-ban egy, az osztrák–magyar közös külügyminiszternek, Czernin grófnak benyújtott kérésében is kifejtett, szükséges, hogy a romániai hívek megőrizzék anyanyelvüket, a román kormánynak kötelessége nem gátolni az anyanyelvű hitgyakorlást, és „biztosítani utódaik számára, hogy megtanulhassanak legalább írni és olvasni anyanyelvükön”. Mintegy 80 ezer román állampolgárságú katolikus csángó élt, elsősorban Bákó és Roman körzetében, valamint 3000 bolgár katolikus a főváros környékén (Ciopleán és Popești-en). 1920-ban kijelentette, hogy a moldvai egyházközség „több mint nyolcvan százalékban földműves magyar csángóból” áll. A püspök hivatkozik egy, a D. Sturdza vezette román kormány és Dominicus Jaket jászvásári püspök közti titkos megállapodásra is, amelyben megtiltották a magyar nyelvű prédikációkat és hittanórákat a csángók számára. 1893-tól a katekizmust csak román nyelven tanították.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 13. (Részletek)
A katolikus közösség története nagymértékben eltér a reformátusétól. Miután a Propaganda Fide kongregáció átvette a romániai katolikusok irányítását, és a Barátok (Bărăţia) templomának birtokosa lett, a magyarok nemkívánatossá váltak, ezért csak egyetlen magyar pap maradt. 1883-ban a Vatikánnal folytatott tárgyalások eredményeként megalakult a román állam ellenőrzése alatt álló Bukaresti Katolikus Érsekség.
Habár, ahogy azt Fr. Damé megjegyzi, a katolicizmus régebbi volt a Román Fejedelemségekben, mint az ortodoxia, hívei száma nem volt túl magas, Damé dolgozatának megjelenésekor csak 149 667 katolikus élt két egyházmegyébe, a bukarestibe és a jászvásáriba szervezve; a hívők többsége idegen volt. A katolikusok soha nem tettek közzé nemzeti és anyanyelvi megoszlásról szóló statisztikákat, ilyen téren csak becsült adataink vannak, de mindegyik a magyarok többségéről tanúskodik. Bukarestben a magyarság felekezetre való tekintet nélkül részt vett a Magyar Társaság által szervezett kulturális eseményeken; többször is volt katolikus elnöke a szervezetnek. A magyar katolikusok szellemi központja azonban évtizedeken keresztül a Barátok temploma maradt. A XX. század kezdetén még élt az a hiedelem, hogy ezt a templomot a csíki székelyek építették maguknak. Habár a magyarok közt mindig több volt a katolikus, mint a protestáns (kálvinista, evangélikus vagy unitárius), és a más nemzetű katolikusoknál (osztrákok, németek, olaszok, franciák vagy bolgárok) is többen voltak, sohasem alkottak külön egyházi közösséget, és saját iskoláik sem voltak. Sebestyén Ede újságíró 1902-ben bejutott az érsekség levéltárába, az alábbi számokat adta meg a bukaresti katolikusokra vonatkozóan: 15 ezren a Szent József-templomhoz tartoztak, 35 ezren a Barátok templomához és 805-en a ciopleai templomhoz. A katolikusok többsége tehát magyar kellett hogy legyen. 1886-ban György István katolikus pap kezdeményezte elsőként megszervezésüket: megalakította a bukaresti magyar nőegyletet, később, 1887. január 28-án egy karitatív egyesületet is. Mégis ezek hatékonysága nagyon alacsony maradt. (...) Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb magyar tanuló a román állami iskolát választotta, ami elkerülhetetlenné tette a beolvadást. Ezekben a román iskolákban csak a román történészek nézőpontjából ismerték meg a magyar történelmet, és ez ,,a magyar gyerek lelkét megmérgezi, megöli” – írta Sebestyén Ede. Az újabb, elsősorban Székelyföldről érkezett bevándorlók nem törődtek bele sem a külön egyházközösség, sem a magyar nyelvű iskolák hiányába, panaszt is tettek az anyaországban, sajnos, nem sok sikerrel. Gyökeres változást a bukaresti magyar katolikusok életében 1898-ban Bálinth János pap (1862–1905) megérkezése hozott a magyar katolikus identitás megerősítésében; két lap, a Romániai Magyar Néplap és a Bukaresti Magyar Újság szerkesztője is volt 1900–1903 között. A kereszténység felvételének 900. évfordulója alkalmából, 1900. március 31-én Bálinth megalapította a Szent István Király Egyesületet, és ezzel bevezette Magyarország első, apostoli királyának kultuszát. Eredetileg az egyesület a csíksomlyói búcsú zarándokútjainak megszervezésére alakult. Elnöknek Boga Tamás kocsigyártót választották, a vezetőtanács nagyrészt mesteremberekből állt. 1900 decemberében újjászervezték a katolikus nőegyletet Mária Egyesület néven, a tagok száma meghaladta a háromszázat.
A következő évben Bálinth szerkesztésében megjelent A Bukaresti Szent István Király Egyesület alakulási Emlékkönyve, amely a romániai diaszpóra magyar mestereit magasztalja. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok közt nincs tudós vagy bankár, jegyzi meg Bálinth, ők mégsem a magyarság söpredéke, hanem már a kezdetektől itt megtelepedett kisiparosok, becsületes és szorgalmas, megbecsülésnek örvendő emberek.
A diaszpóra felkarolása érdekében a magyar hatóságok támogatását is kereste, kitartásának köszönhetően a budapesti vallásos társaságok hajlandóak voltak pénzt adni a magyar iskolahálózat és templomok építésére.
1903 szeptemberében Bálinthot Giurgiura helyezik, tevékenysége a románok körében sem maradt észrevétlen. Több román értelmiségi, köztük B. P. Haşdeu, Spiru Haret és Onisifor Ghibu hevesen támadta őt és Hornstein érseket, akárcsak a Poliány-féle Naptárat. Az Apărarea naţională napilap két, egymást követő számában Românism-Ortodoxism alcímmel Haşdeu Hornsteint „a bukaresti magyar propaganda közönséges ügynökének” nevezte, azzal vádolta, hogy mivel megengedte a magyar klubok, egyesületek és egy újság létrehozását Bálinth vezetésével, most ezek a „báránybőrbe bújtatott farkasok pénzt gyűjtenek olyan magyar iskolák számára, mint a galaci”. A napilap a püspököt a román állammal szembeni ellenséges magatartással is megvádolta: „elfeledi Szentséged, hogy a katolikus egyház nem ismer nemzetiséget, hanem csak keresztényeket? S ezért elfeledi, hogy a vallás lelkes terjesztőjéből a sovinizmus, és egy egész, Rómából eredő nép elleni gyűlölet terjesztőjévé válik?... Vajon még meddig élhet vissza ez a titokzatos alak a román nép és állam türelmével?!” Poliány nagy Naptárának megjelenése után Haşdeu biztosította az „aggódó” románokat, hogy a naptárat többé nem fogják eljuttatni moldvai csángó megrendelőinek. Haşdeu lapjában a kor más román kiadványaihoz hasonlóan zsidóellenes támadások is megjelentek. (...) Bálinth erőfeszítéseinek eredményei 1903-tól kezdtek látszani, ebben az évben november 15-én alakult meg az óromániai magyar katolikusok független közössége, amely ezúttal már nem a német közösség filiája volt. Elnökének Poliány Zoltánt választották, a magyar hívők lelkipásztora Nemes Tóth Zsigmond lett.
Az első magyar nyelvű katolikus iskola Bukarestben 1903 szeptemberében nyitotta meg kapuit Spiru Haret minisztersége alatt. Az építkezést Gondorfi műépítész (?) vezette. Az iskola igazgatója Lukász Péter lett. A három fiú- és két leányosztályba 311 tanuló iratkozott be; egy szomszédos épületben volt a tanítók és a papok lakása. 1904-ben a katolikus lányiskola is megnyitotta kapuit a Scaune utca 10. szám alatt, a fiúiskola szomszédságában; több osztályterem, egy díszterem, egy ebédlő és egy tornaterem volt az új épületben. Hamarosan megnyílt ugyanitt egy ingyenes óvoda is. A lányiskola igazgatónője 1903 és 1914 között Baynovics Anna (1879–1914) volt, akit a román kormány is érdemrenddel tüntetett ki. Többszöri bővítés után, 1905-től az iskola adott szállást a német és magyar katolikus iskolák tanfelügyelőségének, de a tanítónők lakásának és egy betegszobának is. (...) A tanulók és tanügyi káderek száma nagyon gyorsan gyarapodott. Az 1906/1907-es tanévben az iskolát 745 tanuló látogatta, ezek közül 695 magyar volt, 37 román, 11 német és 2 más nemzetiségű. A szülők foglalkozása szerint 449 gyermek szülője mester volt, 26-é kereskedő, nyolcnak tisztviselő, 169-nek napszámos, 72-nek cseléd, 21 egyéb. 1907-ben létesült a négyéves polgári lányiskola, egy hároméves szabóiskola és egy inasiskola.
1909. február 16-án nyílt meg az első magyar iskolai menza a fiúiskolában; szimbolikus összegért 500 gyermeknek biztosított meleg ételt, a szegények pedig ingyen kosztozhattak. A katolikus iskolák az ingyenes tízórait is bevezették, ami egy pohár tejből és egy darab kenyérből állt. A Julianus Egyesületnek köszönhetően az iskolai könyvtárat 300 könyvvel látták el. A katolikusok utolsó épületei a Tăbăcari (Tímárok) negyedben, a Cuza-Vodă utca 100. szám alatt épültek fel (jelenleg a Művészeti Népiskola székháza), ugyanis abban a negyedben akkoriban nagyon sok magyar lakott. Már az 1912/13-as tanévtől működött a negyedben egy elemi iskola és egy óvoda, az emeletes épület négy, egyenként 60 fős osztályteremből, egy óvodából, ebédlőből, betegszobából és a tanítók lakásaiból állt. Az iskolát 1913. december 3-án szentelte fel Augustin Kuczka pápai prelátus. Ugyanebben az évben a Juliánus Egyesület iskolai könyvtárat nyitott 235 kötettel. 1903-tól sorra alapították a vidéki magyar katolikus iskolákat is (Pitești-en, Târgoviștén, Brăilán, Krajován, Giurgiuban, Ploiești-en, Buzăuban, Szörényváron és Galacon), magyar nyelvű miséket pedig a buzăui és a brăilai templomokban tartottak. A világháború előtti utolsó statisztikák az 1913/14-es tanévre vonatkoznak; ezek szerint 1244 gyermek tanult Bukarestben.
A román hatóságok elzárkóztak a nemzeti, de legfőképp magyar alapon történő katolikus templomok építésétől. Titu Maiorescu, 1910–1913 közötti miniszterelnök és külügyminiszter az alábbiakkal indokolta olasz kollégáinak egy olasz templom építésének megtagadását: „Gondoljanak csak a magyarok törekvéseire, akik már régóta követelnek egy saját bukaresti magyar templomot, saját lelki segítséggel, magyar nyelven. (...) Itt, egy saját magyar templomot! Nem, ez semmiképp sem lehetséges! (...) Amíg én töltöm be ezt a hivatalt, semmiféle magyar templom sem fog épülni...” 1914. június 4-én Titu Maiorescu visszavonult a politikai életből. Még abban az évben megkezdődött a magyar katolikus templom építése Carol Cortobius (1874–1955) tervei alapján. A templom a Cuza-Vodă utca 102. szám alatt, az iskola mellett épült fel, és Szt. Ilona nevét vette fel, egy gazdag magyar nő, Sterian Ilona után, aki 10 ezer frankot adományozott építésére. Az alapkövet Augustin Kuczka tette le 1914. június 3-án; neki egy későbbi, 80 ezer lejből és egy festett ablakból álló adomány köszönhető. Ősszel Abonyi asszonyság egy harangot adományozott a templomnak. A Szt. Helénát ábrázoló bejárati külső mozaik, valamint a 12, szentekkel díszített, zömében latin feliratú ablak még ma is megvan. A szentek közül öt árpádházi (Sanctus Stephanus, Sanctus Emericus, Sanctus Ladislaus, Sancta Elisabeth és Sancta Margareth). Az adományozókat is feltüntették az ablakokon, ez a magyar nyelvű felirat az egyetlen nyom, mely a templom eredetére utal.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnepi évadot zárt a Tompa Miklós Társulat
Rendkívüli évadot zárt a Tompa Miklós Társulat, amelynek lényeges mozzanata volt a Marosvásárhelyi intézményes színház 70 éves fennállásának megünneplése.
Az első hetven év címet viselő, a színházalapítást idéző ünnepi rendezvénysorozat mellett, amely az előadásokon kívül számos kísérő rendezvénynek is helyet adott, a 2015/2016-os évadban a társulat kilenc bemutatóra és több mint 200 előadásra várta közönségét. Az évad bemutatói: About Übü (rendező: Sorin Militaru), Kályhabúcsúztató (rendező: Gáspárik Attila), Want(rendező: Scott Johnston), Sirály (rendező: Keresztes Attila), Csárdáskirálynő (rendező: Tasnádi Csaba), Rendezés (rendező: Bartis Attila), Az üvegcipő (rendező: Mohácsi János), A kisfiú meg az oroszlánok (rendező: Ruszuly Ervin és Keresztes Attila), A játszma vége (rendező: Tompa Gábor). Ezek mellett pedig számos – immár hagyományosnak számító – rendezvény is színesítette az évad programját: többek között a magyar dráma napján, a magyar kultúra napján, a magyar költészet napján, az Iskola másként héten és a múzeumok éjszakáján.
Az évfordulós évadban több mint 40 ezer nézője volt a Tompa Miklós Társulatnak és a meghívott vendégjátékoknak. A 70 éves színház rendezvénysorozata mellett a fesztiválszereplések és díjak is folyamatos ünneplésre adtak okot: UNITER-jelölések (legjobb női főszereplő, legjobb előadás, legjobb rendezés), UNITER-díj a legjobb rendezésért, Kovács György-díj, hét díj a Magyar Színházak XXVIII. kisvárdai Fesztiválján, valamint részvétel az Országos Színházi Fesztiválon (FNT), a debreceni DESZKA Fesztiválon és a Sepsiszentgyörgyi Szent György Napokon.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház augusztusban kezdi meg a bérletek árusítását a 2016–2017-es évadra. A Tompa Miklós Társulat első premierjére szeptemberben kerül sor, Mezei Kinga rendező Olbrim Joachim csodálatos utazását viszi színpadra. Az ősz folyamán a társulat szerepelni fog az Országos Színházi Fesztiválon Bukarestben, a Galaci Nemzeti Vígjáték-fesztiválon, az Interetnikai Színházi Fesztiválon (IFESZT) Szatmárnémetiben, valamint a Székelyudvarhelyi dráMA fesztiválon.
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnep az erdélyi fúvósmozgalom bástyájában
Jubileumi, huszonötödik alkalommal szervezték meg Rétyen a hagyományos nemzetközi fúvószenekari találkozót. A hétvégi események sora szinte három napot töltött ki, a hagyományhoz híven több helyszínen is felléptek a részt vevő zenekarok.
A péntek esti fogadtatás és utcabál után szombaton az együttesek egy része Sepsiszentgyörgy új főterén vonult fel, majd a Tein kávézó előtt és az Erzsébet park zenepavilonjában koncerteztek. Ugyancsak szombaton Kovásznán a Városi Művelődési Ház előtt, a Kőrösi Csoma Sándor-szobornál mutatkozott be a Galacról érkezett Valurile Dunării együttes, tegnap a fürdővendégeket és helyieket a szentesi zenekar szórakoztatta. Rétyen szombaton megemlékező istentiszteleten vettek részt a zenészek, majd lerótták tiszteletüket a református temetőben álló kettős kopjafánál, az elhunyt rétyi zenészek emlékművénél. Délután a szabadidőközpontban fúvóskoncerteket tartottak, az est a szórakozásé volt, a jó zenét a Szalonspicc zenekar szolgáltatta. A vasárnap jelentette a találkozó fénypontját: délután a számos zenekar, a helybéliek és vendégek nem fértek a Kováts András Fúvószenekar próbaterme előtti útszakaszon, így idén a felvonulás a főút túloldaláról indult. Zenélve, mazsorettektől kísérve masíroztak a szabadidőközpont színpada elé, ahol Dombora Lehel polgármester köszöntötte a jelenlévőket. Az elmúlt 25 év kitartó munkája meghozta az eredményt: Réty kis település, kis közösség, mégis az erdélyi fúvósmozgalom egyik bástyájává vált. Rétyen élt, él és élni fog a fúvószene – hangoztatta az ifjú polgármester, aki magyarul és románul is felszólalt.
A köszöntő után a több száz fúvós közösen játszotta el Borsay Samu Szamos menti indulóját és Müller János Fejérvári indulóját, majd felléptek a zenekarok, a siker nem mAradt el. Ehhez hozzájárult, hogy a kánikula miatt az előadásokat később tartották. A fúvósok bemutatkozását követően a Stoneroots, majd a Back in Time zenekar szolgáltatott zenét a szabadtéri táncmulatságon.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kommunizmus áldozatai után kutatnak
Újabb ásatást indítottak a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER), valamint az Erdélyi Történeti Múzeum régészei tegnap a Duna-deltában, hogy felkutassák a kommunizmus idején az egykori peripravai kényszermunka-táborban megölt politikai foglyok földi mAradványait.
A peripravai munkatábort hivatalosan egy 16 kilométeres gát megépítése és a falu körüli mocsaras terület lecsapolása érdekében alakították ki az 1950-es évek elején, 1959 és 1964 között azonban politikai foglyok ezreit hozták ide. Peripraván főleg a rendszer által ellenforradalmároknak tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt.
Az embertelen fogva tartási körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt legalább 124 (többségében politikai és néhány köztörvényes) fogoly halt meg Peripraván, akiket sikerült eddig azonosítani. Az állami intézet az őrök és parancsnokaik büntetőjogi felelősségén túl a politikai foglyok megsemmisítését elrendelő belügyminisztériumi vezetők elszámoltatása érdekében próbálja feltárni és azonosítani az áldozatok földi mAradványait. A jeltelen sírok felkutatásában a túlélők tanúvallomásaira támaszkodnak, a kihantolt holttestek azonosítása érdekében pedig az intézet júniusban felhívást intézett a munkatáborban eltűnt foglyok családtagjaihoz, hogy DNS-mintákkal segítsék a régészek munkáját. Mivel a tegnap kezdődött ásatás esetleges eredményét a még életben lévő vétkesek büntetőjogi felelősségre vonására akarják felhasználni, a feltárást a katonai ügyészség képviselőjének jelenlétében végzik. A korábbi két (2013-ban, illetve tavaly végzett) peripravai ásatás során 11 jeltelen sírt tártak fel, a benne talált csontokat pedig a tulceai igazságügyi orvostani intézetbe szállították azonosításra. Romániában 2013-ban kezdődött a sajtó által kommunista pribékeknek nevezett egykori börtönparancsnokok büntetőjogi elszámoltatása, eddig kettőnek az ügyében született ítélet. A hírhedt Râmnicu Sărat-i börtön egykori parancsnokát, Alexandru Vişinescut idén februárban jogerősen húsz év börtönbüntetésre ítélték, ő már megkezdte büntetése letöltését. Márciusban alapfokon ugyancsak húszéves szabadságvesztésre ítélték Ion Ficiort, a peripravai munkatábor egykori parancsnokát. Ügyészségi vizsgálat folyik a szamosújvári börtön egykori parancsnoka, Constatin Istrate, illetve George Homostean volt belügyminiszter ellen, akit a gyanú szerint felelősség terhel egy politikai fogoly, Gheorghe Ursu kínvallatások nyomán 1985-ben bekövetkezett haláláért. Júniusban az IICCMER Marian Petrescut, a galaci börtön egykori parancsnokát és helyettesét, Gheorghe Boştinát is feljelentette, előbbit 104, ez utóbbit száz politikai fogoly haláláért tartják felelősnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felértékelődött Bálványosfürdő
„Habár még csak a nyári idény felénél tartunk, már most kijelenthetem, hogy a Háromszéki panziótulajdonosok kiváló idényt fogtak ki, az utóbbi huszonöt év legjobb nyarát éljük” – mondotta érdeklődésünkre Daragus Attila, az Országos Faluturisztikai Szövetség alelnöke.
Daragus szerint idén a magyarországi vendégek száma látványosan növekedett, a tavalyi háromszorosára, s ugyancsak megugrott a Bukaresti, Brassói, konstancai, galaci, argeşi és az ország déli megyéiből a kánikula elől Bálványosfürdőre érkező turisták száma. Egyre többen érkeznek Kolozs, Szilágy és Szatmár megyéből is, akik a tengerpart felé tartva megszállnak Székelyföldön. Az idény a megszokottnál hamarabb kezdődött, az első turisták sokkal korábban érkeztek, mint az előző esztendőkben és még szeptemberre is foglaltak. Június végétől teljes kapacitással működnek a bálványosi panziók, vendégből nincs hiány.
Daragus szerint a terrorista veszély miatt a turisták elsősorban a biztonságukat tartják szem előtt, és inkább a belföldi nyaralást választják, de előnyt jelent a jó meleg nyár is. Kovászna fürdőváros után Bálványos és Torja következik megyeszinten az eladott vendégéjszakák számát illetően. Egyre több azon román turisták száma, akik felfedezték, felfedezik Székelyföld csodálatos tájait, és bizalommal jönnek ide, s itt költik el a nyaralásra szánt pénzüket, mert tudják, hogy nem lopják el a kocsijukat, nem rabolják ki őket. A medvék is turistacsalogatók lettek, sokan jönnek kukázó medvéket nézni. Daragus Attila szerint szépül-gyarapodik Bálványosfürdő, mindenki igyekszik fejleszteni, ahogy a zsebe megengedi. A legnagyobb beruházást a Grand Hotel Bálványos tulajdonosai végezték, a nyugati színvonalú wellnessközpont eddig hiányzott a bálványosi kínálatból, de május óta az is működik. A mofettákat is egyre többen látogatják. Egyelőre Sepsibükszád irányába nem folytatódik az aszfaltozás, a tizennyolcas kilométerkőnél, ahol a betonburkolat kezdődik, abbahagyták a munkát.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Plágiumok? A jéghegy csúcsa
Tegnap Klaus Johannis Galacon azt mondta, az egyes doktorátusok esetében meghozott plágiumítéletek csak a jéghegy csúcsát jelentik, ami az akadémiai etikát és feddhetetlenséget illeti, az oktatás és a kutatás pedig alulfinanszírozott, és „krónikus reformitiszben” szenved.
„Az elmúlt napokban a sajtó sokat írt az egyes doktorátusok esetében meghozott plágiumítéletekről. Ezek csak a jéghegy csúcsát képezik, amikor az akadémiai etikáról és feddhetetlenségről beszélünk. Ez lehet egy első lépés, de az biztos, hogy nem lehet az utolsó. A diplomamunkáknak, a mesteri munkáknak, de még akár az egyetemi évek alatt benyújtott dolgozatoknak
Szabadság (Kolozsvár)

Százezer alá csökkenhet az érettségizettek száma
Huszonhat év után idén először csökkenhet százezer fő alá az érettségi vizsgán átmenő jegyet szerzett romániai végzősök száma – hívta fel a figyelmet egy keddi galaci rendezvényen Sorin Cîmpeanu, a Romániai Rektorok Országos Tanácsának elnöke.
A volt oktatási miniszter az egyetemista szervezetek találkozójának nyitórendezvényén emlékeztetett, hogy évről évre számottevőbb a diáklétszám csökkenése, ami az egyetemek számára is egyre nagyobb gondot jelent. Úgy vélte, ez hosszú távon oda vezethet, hogy Románia nem felel meg az egyetemet végzettek számát előíró uniós elvárásoknak.
„Idén 88 ezer érettségizett végzősünk van, az őszi pótérettségin remélhetőleg még lesz 9–10 ezer, akinek sikerül átmenőt szerezni, de a számuk így sem éri majd el a százezret” – ismertette a fogyatkozó demográfiai mutatókat Sorin Cîmpeanu. Mint mondta, 1990 óta idén először esik százezer alá az érettségizettek száma, holott voltak évek, amikor ez a 200 ezret is meghaladta. Úgy vélte, az új helyzet az egyetemeket is új kihívások elé állítja: egyre nehezebb lesz betölteni a helyeket.
A rendezvényen jelenlévő Mircea Dumitru oktatási miniszter megerősítette a Cîmpeanu által mondottakat, azonban úgy vélte, ezen sem a szaktárca, sem az egyetemek nem tudnak változtatni. „A demográfiai csökkenés negatívan érinti az oktatási rendszert, vannak egyetemek, melyeknek a nyári felvételin nem sikerül betölteni a helyeket” – mondta a tárcavezető. Hozzátette ugyanakkor, hogy az egyetemi autonómia révén a felsőoktatási intézmények maguk határozzák meg a büdzséjüket, ők döntenek az indítandó szakokról, melyeket a munkaerőpiaci elvárásokhoz kell igazítani.
Pap Melinda
Székelyhon.ro

Megnyílt a nagyernyei képzőművészeti alkotótábor
A VII. Zöld Tó alkotótáborba hét elején érkeztek meg a festőművészek, és 14 napig élvezik a szervezők, Márkos Pál és felesége, Hajnal vendégszeretetét, mialatt természetesen alkotnak. Idén 22 román, valamint magyar festőművészt hívtak meg az immár hagyományossá vált táborba, a művészek Bukarestből, Kolozsvárról, Galacról, Tordáról, Marosvásárhelyről érkeztek. Vannak visszatérők is, akik a kezdetektől vendégei az alkotótábornak – tudtuk meg Márkos Páltól, aki hangsúlyozta, akárcsak az előző években, a nagyernyei önkormányzat idén is támogatja a rendezvényt.
"Általában tematizálni szoktuk az alkotótábort, a művészek tájképet, portrét, csendéletet festettek. Ezúttal úgy döntöttünk, szabadon választhatnak témát, kedvük szerint alkothatnak. Tavaly a község templomait, középületeit örökítették meg, korábban a Nagyernye körüli színpompás tájat vitték vászonra. A szervezőkkel való egyezség része, hogy az alkotótáborban részt vevő mindenik művész két festményt adományoz a Márkos családnak, amelynek az elmúlt évek "terméseiből" már szép gyűjteménye van. Márkos Pál szerint a művészek kiváló körülmények között alkothatnak. "Szeretik Erdélyt, az itteni tájat, a vendégszerető embereket. Szívesen térnek vissza évről évre, nagy kedvvel festik meg a Nagyernye körüli tájat, az itt élő embereket" – mondta. A művészek számára kiegészítő programként kirándulást is szerveznek, idén – mivel a résztvevők nagy része első alkalommal jött el – Marosvásárhelyre valamint a Görgény völgyébe látogatnak el.
Az alkotótábor augusztus 25-én, a frissen elkészült festményekből összeállított kiállítással zárul a Márkos család panziójában.
(antalfi)
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 23.(Részletek /23.)
A Kárpátokon túli magyarság asszimilációjának megakadályozására egyik párt sem alakított ki stratégiát. Ellenkezőleg. A kor szemtanújától, Nagy Sándortól tudjuk, hogy az internacionalista gondolatok hatására a Bukaresti magyar szocialisták felszámolták a párt magyar tagozatát és könyvtárát, felléptek a magyar nyelvű iskolák ellen, és felkarolták a magyarok vegyes házasságok útján történő beolvasztását.
A Magyar Pártnak az erdélyi magyarság megmentése volt a prioritása, ahol évszázados kulturális intézményeik haldokoltak. A párt álláspontja szerint a magyaroknak semmi keresnivalójuk sem volt Bukarestben, akik ezt nem értették meg, és csak azért is Bukarestbe jöttek, hát mAradjanak csak magukra, tehetetlenül, megalázva, mindenkitől kitaszítva, hadd menjen el a kedvük a Regáttól. Talán ezért sem bízott Nagy egyik pártban sem, ugyanis ,,mint tudjuk, a jellemnek nincs köze a politikához”. Felelősségérzete arra kényszerítette a lelkészt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a rászorulók megsegítéséért és a diaszpórát választó nemzettársai asszimilációjának lassításáért. Bár a sajtóban is és szóban is kérte az erdélyi magyarokat, hogy ne költözzenek Bukarestbe, senkit sem utasított el, aki mégis a fővárosba jött, és a segítségét kérte. 1926-ban csak 6003 lejt tudott adni 26 rászorulónak. A tettek embereként kétségbeesetten kereste a megoldást megmentésükre; hitvallása szerint a nemtörődömség árulással lett volna egyenlő.
A magyarok beolvasztását nemcsak az állami hatóságok siettették rendkívül hatékonyan, de a vegyes házasságok is. Az első – végeredményben mindent eldöntő – lépés a nevek elrománosítása vagy lefordítása volt már az állami anyakönyvbe vezetéskor, ,,ingyen és bérmentve”; a helyreigazítást csak hosszadalmas és drága bírósági eljárás alapján lehetett kérni. Szintén az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Mégis, megmagyarázhatatlan módon Románia 1925–1928-as évkönyveiben továbbra is szerepeltek az azokban az években még lefoglalt vagy elkobzott, G. G. Cantacuzino, Nicolae Filipescu (volt Scaune) és Sf. Voievozi utcai (ebben az utcában egyenesen két házszám alatt is) katolikus és református iskolák. A magyar gyermekek ezrei jártak tehát román iskolába, ahol románul tanítottak mindent, az ortodox hittan pedig kötelező tantárgy volt; ezek a gyerekek tulajdonképpen már nem is tartoztak a magyar közösséghez, ,,nincsen már mivélünk semmi közösségük”, állapította meg Nagy Sándor. A magyar nép befeketítésén alapuló magyarellenes nevelésnek a magyar gyermekeket sújtó pusztító pszichológiai hatását is elemezte; ezek a gyermekek olyan súlyos lelki traumán estek át, hogy csak az asszimilációban láttak kiutat. A román tankönyvek elhallgatták a magyar kultúra nagy értékeit, a magyarok múltját és jelenét úgy ábrázolták, hogy a tanuló megutáljon és megvessen mindent, ami magyar, így a magyarok örökös ellenséggé, bűnbakká váltak. A magyar ,,vérivó, barbár, ázsiai csürhe nép, mely nyers erejével egy évezredig sanyargatta a derék kisebbségi nemzeteket”. Ez a nevelés meghatározta a románok magyarokról alkotott képét és velük szembeni magatartását, úgyhogy ,,aki csak akarja, nekünk ugrassa és küldje »la Budapesta«, villamosokon, lokálokban, hivatalokban, utcai tumultusban” – állapította meg Nagy. Csak 1930-ban bocsátott ki a Tanügyminisztérium egy körlevelet, amelyben megtiltotta, hogy az oktatási folyamat során sértegessék a nemzeti kisebbségeket, az átirat külön kitért a történelemtankönyvekre. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, ugyanis a magyar papokat nem engedték a román iskolákba. Valójában a két református pap nem is tudott volna eleget tenni a felkéréseknek, a fővárosban ugyanis több száz iskola működött, mindegyikben 3–15 magyar tanulóval. 1925-ben sikerült engedélyt szerezni a magyar nyelvű vallásoktatásra, ez azonban csak a háborítatlanul működő német felekezeti iskolákra volt érvényes, ahol mintegy 40 magyar gyermek tanult. A magyar iskolák vagy legalább a román iskolában működő magyar osztályok hiányát a vasárnapi iskola próbálta pótolni. A református egyház legalább tíz ilyen iskolát tartott fenn, szétszórva a város különböző negyedeiben, a Lânăriei, Turda, Ghica-Tei, 13 Septembrie utcában, a Floreasca, Chitilei vagy a Vitan úton stb. Ezeket az iskolákat mintegy 300 gyermek látogatta, ingyen bibliát, zsoltároskönyveket és gyermekkiadványokat kaptak, hittanórákon, de más tevékenységeken is részt vettek.
Az 1929/30-as tanévben engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban, ez lett az első világháború után az első Bukaresti magyar iskola. Ugyanebben az évben megjelent a gyülekezet lapja, az Egyházi Újság is (1929–1941). Az iskola felekezeti vegyes magániskolaként működött. Református vagy katolikus, magyar anyanyelvű gyermekek iratkozhattak be; a más felekezetűeket csak tanügyminisztériumi engedéllyel vehették fel. A tanulóknak beiratkozási illetéket és tandíjat kellett fizetniük, ellenben a tankönyveket és a tanszereket ingyen kapták. A tanítás az állami tanterv alapján történt, államilag jóváhagyott tankönyvekből. Az iskola a Sf. Voievozi utcai felújított és újrabútorozott régi épületében működött, és a református közösség finanszírozta; minden külföldi támogatás vagy adomány tilos volt. A tanügyben dolgozóknak román állampolgároknak kellett lenniük, le kellett vizsgázniuk nemcsak román nyelvből, de történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából is. Az iskola kettős felügyelet alatt állt: egyrészt a román állam, másfelől az erdélyi református püspökség ellenőrizte, Tőkés Ernő esperes-tanfelügyelő személyében, akit a román állam fizetett. A tanítást 171 tanulóval és négy tanítóval kezdték, az iskola igazgatója Demjén Miklós volt. Az iskola végeztével a tanulóknak le kellett vizsgázniuk román nyelvből egy idegen bizottság előtt. Az 1934. július 27-i 120645-ös számú miniszteri határozat alapján egy különbözeti vizsga után folytathatták tanulmányaikat román iskolákban. Bizonyos járulékos költségek fedezésére (méregdrága villamosbérletek, cipő és ruházat, tízórai) a református gyülekezet karitatív megmozdulásokat kezdeményezett. Az 1932/33-as tanévtől az iskola már hét elemi osztállyal működött. A református vallásoktatás mellett (amit Kányádi Béla lelkész tartott) katolikus hittanórákat is tartottak (dr. Tamás Pál révén), ugyanakkor tanítottak román nyelvet, és a nemzeti tantárgyakat szintén román nyelven. Az iskolának 350 kötetes román és magyar nyelvű könyvtára volt, az iskolaorvosi teendőket Bakk Elek látta el, és két fő foglalkozott az adminisztrációval.
A magyar tanároknak nem volt békés életük Anghelescu minisztersége alatt. 1934-ben bevezették a kötelező tanári képességvizsgákat, amelyeket román nyelven kellett letenni. Az elbukó tanárokat elbocsátották, és megszüntették azokat az erdélyi gimnáziumokat, ahol nem volt már meg a legkevesebb hatfős tanári testület; az elbocsátott tanárok nyugdíjjogosultságukat is elveszítették. Csak az 1938/39-as tanévtől függesztették fel a kötelező románnyelv-vizsgát azok számára, akik állami iskolában végeztek, vagy akik már egyszer sikeresen vizsgáztak. Drasztikus intézkedéseket hoztak az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban is: beszédet csak románul szabadott mondani, előzetes tartalmi engedély alapján, és az előadások legalább fele román nyelvű kellett hogy legyen; a tanulóknak még az órák közti tízperces szünetekben is tilos volt magyarul beszélniük. 1937-től a két magyar ajkú gyülekezet elkezdett nyári táborokat szervezni az iskolásoknak; először a református misszió, egy évre rá a katolikus is összesen 300 tanuló nyaraltatását biztosította erdélyi családoknál. Hegyi Mózes (1908–1943) református missziós pap neve is kapcsolódik a nyaraltatásokhoz, habár ő 1938-ban, csak egy évig volt Bukarestben, utána egy erdélyi parókiára nevezték ki. A Koós Ferenc Kör gyűlésein való részvétele kitetszik a sziguránca 1938. július 1-jei jelentéséből is. Korábban Brăilán paposkodott, ahol nagy áldozatok árán sikerült újjászerveznie az iskolát és felújítania a templomot; vidéki paptól szokatlan módon kiadott egy monográfiát is a brăilai magyar gyülekezetről. Neki is köszönhető, hogy Bukarest és Galac után Brăila lett a harmadik (és egyben utolsó) Kárpát-kanyaron kívüli román város, ahol magyar nyelvű lap, a Gyertyafény (1923. febr. 1.–nov. 1.) jelent meg összesen nyolc számmal.
1929-ben végre megszűnt a Cuza Vodă utcai Szt. Ilona római katolikus templomra kivetett zárlat. A magyar katolikus iskolák azonban egyszer s mindenkorra elvesztek, nemcsak Bukarestben, hanem az egész Kárpát-kanyaron kívüli román térségben. A magyar közösség képviselői és Netzhammer püspök bátortalan próbálkozásai ellenére végleg érvényben mAradt katolikus iskolákban a magyar nyelvű tanítást tiltó határozat. A templommal kapcsolatos információtöredékek a Bukaresti Magyarság lapjaiból és kalendáriumából, majd 1935-től a Szt. Ilona-templom lapjából, a Bucureşti-i Katolikus Tudósítóból származnak. Ez volt az egyetlen magyar lap Bukarestben, amely még 1936 után is megőrizte címében a Bucureşti román toponímiát; ebben az évben jelent meg a törvény, amely a sajtóban a helységeknek csak a román megnevezését engedte használni. Az intézkedést később Ceauşescu is bevezette. A templom 1917 és 1924 között bezárva állt, utána is csak kedden, vasárnapokon és ünnepnapokon tartottak, úgy tűnik, kizárólag román nyelvű misét. Mivel nagymértékű karbantartásra szorult, 1930-ban ismét bezárták. Bár még csak nagy vonalakban sikerült felújítani, 1930 karácsonyától a magyarok végre hallgathattak heti három alkalommal magyar nyelvű misét reggel 6 órától, míg a Barátok templomában, ahol két magyar pap is szolgált, csak hetente egyszer, szombatonként volt magyar mise.
1931 áprilisában megalakult az egyháztanács, amely 400 hívő aláírásával kérte a magyar katolikus közösség újraalakítását, és hogy a románok által elfoglalt valamelyik háború előtti magyar iskolában létesítsenek magyar iskolát vagy legalább magyar tagozatot. A kérés teljesítését állandóan halogatták, új és új feltételekhez kötötték. Bár a templomot a magyarok költségén javították ki és nyitották meg, itt csak alkalomadtán misézett egy-egy magyar pap a Barátok templomából. Javítási munkálatok a Barátok templománál is folytak 1932-ben; ekkor helyezték el az oltár bal oldalán Szent István király szobrát, amely a mai napig ott áll, felirat nélkül. A korabeli dokumentumokban sem említik, de a Bukaresti magyar hívek emlékezete megőrizte.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (Részletek /24.)
1935-től a Szt. Ilona-templom a Jézus Szíve jezsuita társaság felügyelete alá került, ettől kezdve naponta tartottak (román nyelvű) misét, magyarul csak vasárnaponként és ünnepekkor. 1938-ban Söpkéz Richárd Károly hathatós anyagi segítségével a magyaroknak sikerült egy emeletes paplakot vásárolniuk a Cuza-Vodă utcában, a 119. szám alatt (az épületet 1995-ben lebontották).
A templom melletti egykori iskolaépület visszavásárlási jogát is megszerezték. A következő évben az adományozó elhunyt. Söpkéz az Eminescu nyomda, kiadó és könyvesbolt elnöke volt. Ugyanarról a Söpkézről van szó, aki feleségével együtt egy pár gyönyörű festett üvegablakot adományozott jó negyedszázaddal korábban. Egyetlen katolikus magyar sem írt jótevőjük tevékenységéről. Zsidó forrásokból, valamint a román évkönyvekből tudjuk, hogy Söpkéz lehetett a leggazdagabb Bukaresti magyar, az egyetlen, aki már 1923-ban bekerült a High-Life Almanachba. Az évek folyamán különféle, zsidó többségi tulajdonú kereskedelmi vagy ipari társaságnak volt igazgatótanácsi tagja vagy tanácsosa. Egy másik forrásból – melyben neve átírva, Schöpketzként jelenik meg – arról értesülünk, hogy megvásárolta Grigore Cerkez műépítész Victoriei úti házát, amely alkalmas volt fényűző bálok tartására. A kommunista időkben Söpkéz házában volt a Műépítészek Egyesületének székhelye; az 1977-es földrengés után lebontották.
1936-tól a katolikusok két templom építésének is nekikezdenek. A Szt. József-katedrális kanonoka, Josef Schubert kezdeményezésére, a magyar, német és román hívek hozzájárulásából felépítették a Bellu katolikus temetőben a Szt. Teréz-templomot. Ugyancsak adományokból, de ezúttal a magyarok jótékonyságából – melyet Horváth Árpád György (1883–1961), a Barátok templomának papja gyűjtött össze – a katolikusok megvásároltak egy villát a hozzá tartozó telekkel a Colentina negyedben, s átépítették templommá, így készült el Páduai Szent Antal temploma. A harangtorony falán található felirat nélküli, négy méter magas mélydombormű Fekete József műve. Úgy tűnik, hogy itt magyar misét csak keddenként tartottak.
A katolikus magyaroknak két egyesület, egy nőegylet és egy férfiegylet létrehozását is engedélyezték, és jóváhagyták két kórus működését is. Bár voltak a román államnak ilyen kis engedményei, Mikecs Lajos útleírásából az derül ki, hogy Bukarestben a katolikusok románul, németül és franciául gyónhattak, de magyarul nem. Ez valóságos tragédia lehetett a templomjáráshoz szokott vidéki nők ezrei számára. Kudarcba fulladt a moldvai csángók próbálkozása is, nem lehetett magyar papjuk: a Bukaresti katolikus érsekségnek címzett kérésüket a rendőrségnek továbbították, írta ugyancsak Mikecs. 1940 elején a katolikusok mégis reménykedtek, hogy építhetnek egy kultúrtermet a Szt. Ilona-templom közelében.
Ugyanakkor ismervén néhány román kultúrember és több egyesület magyar katolikusok elleni heves kirohanásait, az is csoda, hogy sikerült ezt a pár apró engedményt kicsikarniuk a román államtól. A katolikus magyarok egyik legádázabb ellensége Onisifor Ghibu volt, aki szerint a magyar szentek a revizionizmus szolgálatába álló magyar nacionalizmus jelképei. A Sfinţii unguri în România (Magyar szentek Romániában) című könyvében azt állította, hogy a román államnak sikerült rávennie a pápát, hogy titkos utasításban iktattassa ki a magyar szenteket a vallásos könyvekből, katolikus kalendáriumokból, s szobraikat leverték az iskolákról, templomokról. 1936-ig lerombolták a szobrokat a szatmári és Temesvári piarista középiskolák épületeiről, de a szatmári katolikus katedrálisról is – írta Ghibu. Sikerült meggyőznie a román hatóságokat, hogy „irredenta tartalmuk” miatt tiltsák be még a Szűz Máriához fohászkodó magyar katolikus énekeket, az ún. Mária-énekeket is. Egy 1937. május 11-i, sziguráncánál tett feljelentés szerint egy Bukaresti magyarokból álló csoport, Horváth pappal együtt, az Andronache-erdőben megtartott majálisozás alkalmával megszegte ezt a rendelkezést. A magyarok összetartására újabb csapást mért az evangélikusok és unitáriusok elszakadása a református gyülekezettől. A többségében barcasági származású evangélikusok állítása szerint ők mintegy négyezren lehettek; az 1930-as népszámlálás 12 203 evangélikust jegyez, nemzeti hovatartozás nélkül. Több leszakadási kísérlet után, 1933. július 2-án a magyarok megalakították saját független zsinatpresbiteri evangélikus gyülekezetüket; az eseményt 1934. szeptember 17-én törvényesítették. A közösség lelkipásztora 1934. augusztus 26-tól Sexty Zoltán lett; a presbitériumnak az orvos Papp Béla is tagja volt.
1936-ban az evangélikusok megvásároltak egy ingatlant és evangélikus otthonná alakították át. A miséket azonban a Sf. Voievozi utcai református iskola nagytermében tartották; itt volt a lelkészi hivatal is. Mivel a református közösségnek bért fizettek, állandó konfliktus lappangott köztük. Néhány későbbi adománynak hála, a mai napig több épület is a tulajdonukban van az Occidentului utca 47. szám alatt.
Ugyancsak 1933-ban, június 4-én váltak le a magyar református közösségről az unitáriusok. A közösség életében fontos szerepet vállalt két lelkész, Lőrinczy Dénes és Lőrinczy Géza; ez utóbbi könyvet írt a gyülekezet első öt évéről, majd 1940 körül elhagyta Bukarestet. Az unitáriusok száma mindig rendkívül alacsony volt, az 1930-as népszámlálás 389 főt állapított meg, ezek valószínűleg mind magyarok voltak. Az unitáriusoknak sohasem sikerült parókiát, templomot vagy iskolát építeniük. A Bukaresti magyar evangélikusok és unitáriusok csak vasárnapi iskolákat létesítettek. A református eklézsia folytatta a hívek összeírását, ugyanis városszéli filiákat szándékoztak létrehozni, ahol túlzsúfolt viskókban több ezer munkát kereső magyar élt. Ez a hatalmas munka nemcsak Bukarestben folyt, hanem 1934-től kezdve a Regáti Baráti Misszió segítségével a teljes Kárpátokon kívüli román térségben. Sok magyar azonban inkább elkerülte a regisztrálást, hogy ne kelljen adót fizetnie.
A filiák megalapítása akkor vált sürgetővé, amikor a fővárosi polgármesteri hivatal egy 1936. október 8-i átiratában értesítette az egyházközséget, hogy a királyi palota bővítése miatt kisajátítják a Lutheránus utca 10. szám és a Ştirbei Vodă 9. szám alatti ingatlanjaikat, 1177 négyzetmétert a templommal és a parókia két emeletes házával.
Az egyházközség nemrég fejezte be az 1916-os ágyúzásokban megsérült templom javítását. Képviselői tiltakoztak a kisajátítás ellen, azzal érveltek, hogy Bukarestben nem volt még precedens arra, hogy egy keresztény templomot leromboljanak, az épület alapkövét maga Elena Cuza fejedelemasszony tette le, és a templomkertben több mint ezer hívő van eltemetve. 1937 tavaszán egyházközség alakult a város keleti, egyik legszegényebb negyedében; a 230 fős közösséget dr. Horváth László lelkipásztor vezette. Ezzel egyidőben kezdtek el építeni a Vatra Luminoasă utca 173. szám alatt egy református imaházat, amelyben egy osztályterem is helyet kapott. A 62 fős iskola csak a következő évtől kapta meg a működési engedélyt. Ugyancsak 1937-ben, a város déli részén is hitközség alakult Szighety Béla lelkész irányításával. Egyidejűleg a Giuleşti úti telkükön egy 20 férőhelyes árvaház építésébe is belefogtak. Az alapkövet 1938-ban tették le, de a munkálatok elhúzódtak. A többi, Nagy Sándor által tervbe vett létesítmény, egy öregotthon és egy szülőház, már szóba sem jöhetett.
1940. február 4-én a város északi részének egyházközsége is megalakult, egy bérelt épületben a Chitilei út 42. szám alatt, ennek lelkipásztora Gudor Lajos volt, akinek szándékában állt ősztől engedélyeztetni az iskolát.
Az 1939/40-es tanév statisztikái három iskolát említenek, összesen 294 tanulóval, Bitay Sándor igazgató irányításával. Úgy látszik, hogy mintegy 5000 magyar gyermek a román állami vagy a német evangélikus iskolákba járt; néhányan biztosan a középiskolát vagy akár a főiskolát is elvégezték. Kevesükről van értesülésünk.
Egy majdnem három évig elhúzódó per után 1939. február 12-én jogerőre emelkedett a Koós Ferenc építette templomra kiadott bontási határozat. Az egyház közel 15 millió lejes kártérítést kapott. Ugyanebben az évben a Giuleşti temető szabad telkén letették egy Katona József tervezte inasszállás alapkövét. 1940-ben a hitközség a kártérítés egy részéből, 8,7 millió lejért megvásárolt egy telket ugyancsak a Lutheránus utcában (a CINOR épülete volt 2004-ig). Az év nyarán Katona József belefogott a telken egy hatemeletes toronyház építésébe, amely a Calvineum székháza lett volna. Az épület már majdnem állt, amikor két esemény – a bécsi szerződés augusztus 30-án és a november 10-i földrengés – szétfoszlatta Nagy Sándor minden reménységét a Bukaresti magyarok jövőjét illetően; a valóság még legsötétebb elképzeléseit is felülmúlta. A két esemény következményei katasztrofálisak voltak: Nagy Sándor becslése szerint több mint 30 000 magyar hagyta el Bukarestet, és a református egyházközség összes épülete, a Calvineum mögötti tornatermet (ami még ma is a református egyház tulajdona) leszámítva, használhatatlanná vált.
Az óromániai magyarokra vonatkozó utolsó statisztikai adatok szerint Bukarestben és környékén (Chitila, Olteniţa, Călăraşi, Silistra) 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500. A más felekezetű, elsősorban a katolikus magyarok száma nem ismert.
A Bukarestben maradt tanulók kis létszáma már az iskolák működését veszélyeztette. A tanulók és a tanítók távozása miatt 1940 végére a külvárosi iskolák bezártak. Sorra a papok is elhagyták Bukarestet. Utolsóként, 1941 szeptemberében Kányádi Béla is örökre távozott szülővárosából. A katolikusokról nincsenek adataink.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazdag évad elé néznek a Sepsiszentgyörgyi színházkedvelők
Bőven van miből válogatniuk a Sepsiszentgyörgyi színházkedvelőknek, a városban négy magyar társulat kezd évadot. A Tamási Áron Színház szerda este tartja az első bemutatóját, de az M Stúdió, a Cimborák Bábszínház és az Osonó Színházműhely is várja a közönséget.
Klasszikus és kortárs drámákat egyaránt bemutatnak a Sepsiszentgyörgyi színházak a most kezdődő évadban. A Tamási Áron Színház az új évadban öt bemutatót tervez, az érdeklődők pedig új honlapon érhetik el a társulattal kapcsolatos legfrisseb információkat. A Gyulai Várszínház, a Háromszék Táncegyüttes és a Tamási Áron Színház közös produkciójának, a Sardar Tagirovsky által rendezett Zongotának a Sepsiszentgyörgyi bemutatójára egyébként szerda este 19 órától kerül sor a színház Nagytermében – ez az évad első bemutatója is egyben. Az előadás, ami Tamási Áron Zöld ág című regényének a továbbgondolása, egyfajta emlékállítás és tisztelgés a színház névadója halálának 50. évfordulója alkalmából.
A második előadást Kövesdy István rendezi Igor Bauersima kortárs svájci drámaíró norway.today című szövegéből, amely két fiatal elvágyódását és menekülési kísérletét meséli el. A szilveszteri produkciót, Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatát Zakariás Zalán állítja színpadra, amely a pénz hatalmát abszurd, humorral teli helyzetekkel és tévedésre hajlamos szereplőkkel ragadja meg.
Porogi Dorka Bertolt Brecht A városok dzsungelében című rendezésével olyan a kérdéseket vet fel, mint: mire születünk? Hogyan kell élni? Mit tehetünk egyáltalán a világ ellenében, például egy olyan világ ellenében, ahol nap mint nap hajókon összezsúfolódott tömegek fulladnak a tengerbe? Az évad legutolsó előadását Alexandru Dabija rendezi, Harold Pinter Ünnep című darabja alapján. A szöveg hétköznapi beszélgetésekkel indít, amelyekből később rejtett szerelmi viszonyok és a gyűlölködés lehetősége bontakozik ki.
Az új bemutatók mellett továbbra is műsoron mAradnak az elmúlt évadok legsikeresebb előadásai: a Vízkereszt, vagy amire vágytok és a Liliom, a színház igazgatója Bocsárdi László, az Úrhatnám polgár Sardar Tagirovsky és a Jegesmedvék Zakariás Zalán rendezésében. Mindemellett felújításra kerülnek olyan meghatározó előadásaik, mint A csoda és A fösvény Bocsárdi László, Az ezredik éjszaka Zakariás Zalán és a Kaisers TV, Ungarn Porogi Dorka rendezésében. Az új évad produkcióira a Városi Kulturális Szervezőirodában vagy onlie válthatók jegyek és bérletek.
Táncszínházi western az M Stúdiótól
A Sepsiszentgyörgyi M Stúdió mozgásszínház visszatérő és új alkotókkal egyaránt dolgozik. Az évad első bemutatóját Fehér Ferenc rendezi, akinek nevéhez az előző évek két sikeres produkciója, a Kampf és a Személyazonosság kötődik. Fehér Ferenc ezúttal egy rendhagyó táncszínházi westernt állít színpadra, A Jó, a Rossz és a K**va Anyád című előadást, amelyet várhatóan december elején mutatnak be.
Az évad során két rendező is új színt hoz a társulat repertoárjába – fogalmazott közleményében a teátrum –, hiszen először dolgoznak együtt Radu Afrimmal és Bocsárdi Lászlóval. Radu Afrim Andrea Gavriliu koreográfus közreműködésével állítja színpadra a Bácsfalusy Ernőke csodálatos utazásai a garzonban című előadást, amely koprodukcióban készül a Sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színházzal. Bocsárdi László Bezsán Noémi koreográfussal fog színpadra állítani egy produkciót az M Stúdióban.
Bábok és arcok vonzásában
A Sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház évadnyitó előadását kedden tartotta a Háromszék Táncstúdióban. Az előadás, A rest legényről című magyar népmese bábszínházi adaptációja. Az előadásban az alkotók az asztali bábjátszás és az árnyjáték technikáját ötvözik, a sajátos képi világ mellett pedig nagy szerepet játszik benne a népies zene. Az alkotók az előadást minden 3 év fölötti nézőnek ajánlják.
„Hogyan lehet valaki teljes értékű tagja a társadalomnak úgy, hogy az ő létigazsága nem egyezik meg az elfogadott szabályokkal és elvárásokkal? Ez a mese, a másság elfogadásáról szól. Jankó a világ szemében rest, mégis egyetlen jó cselekedettel olyan tudás birtokába jut, amivel bármit megtehet. Ő mégsem él vissza ezzel a helyzettel, ettől válik igazi mesehőssé” – olvasható a produkció ajánlójában.
A szintén Sepsiszentgyörgyön működő Osonó Színházműhely Galacon kezdi meg az évadot, ahol a Butterfly Effect ITF Független Színházi Fesztiválon mutatja be az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című produkcióját. A fiatalokat érintő társadalmi és szociális problémákról szóló, Fazakas Misi rendezte dokumentarista előadást eddig három kontinens 22 országának 170 településén mutatták be – közölte a társulat.
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László: Romániai és szerbiai magyar vezetőknek nincs keresnivalójuk elcsatolásunk ünnepén
Szerbia nem lehet az EU része, amíg kisebbségellenes állóháborút folytat – erről Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszélt a DélHír szabadkai hírportálnak adott interjújában.
A romániai forradalom és rendszerváltás kiemelkedő alakját a Délvidék elcsatolásának napjának nemzeti nneppé nyilvánításáról, Vajdaság új zászlójáról, ezek romániai párhuzamairól, valamint az intézkedések magyarságra néző üzenetéről beszélgettünk.  
– Tomislav Nikolić szerb köztársasági elnök bejelentette: szeretné, ha november 25., a Délvidék Szerbiához csatolásának napja állami ünnep lenne. Romániában az azonos jelentésű december elseje már ünnepnap, ott milyen üzenetet hordoz a magyarság számára e jelképes dátum?
– Azzal kezdeném, hogy mégis nagy különbség van a két ország között, mivel nálunk, Romániában már 1990-ben nemzeti ünneppé nyilvánították december elsejét. Szerbiában pedig ezek szerint 27 évet kellett várni, amíg kísérteties hasonlósággal ugyanez megtörténjen. Ennek az üzenete még a romániainál is rosszabb, mert 27 év az EU felé haladó szerbiai úton elég kellett volna legyen a kijózanodáshoz. Mindenképpen érthetetlen, hogy ezzel a „belépővel” akar Szerbia az Európai Unióba bejutni. Az üzenet számomra egyértelmű: ami Romániának örömünnep, az a magyarság számára gyászos évforduló, és ugyanez érvényes szerbiai vonatkozásban is. Hihetetlen és elfogadhatatlan, hogy azt ünnepeltetik a románokkal és szerbekkel, hogy más országtól területet vettek el. Ráadásul úgy, hogy ezekben az országokban, tehát mind Romániában, mind Szerbiában a legnagyobb nemzeti kisebbség a magyar. Ezek szerint mi másodrangú állampolgárok vagyunk ezekben az országokban, hiszen arra sem méltatnak bennünket, hogy olyan nemzeti ünnepet válasszanak, amely szétválasztás helyett inkább egyesíthetne bennünket a többségi román vagy a szerb államalkotó néppel. 
– Romániában a politika és a magyarellenes szervezetek mennyire telepedtek rá erre az ünnepre?
– Talán még azt is elfogadhatónak találnám, hogy a lezárt múlt körébe tartozó történelmi évfordulót ünneppé nyilvánítsák, ez azonban Romániában egészen másképpen működik. A román nemzeti többség állami ünnepe az elnyomott magyarság állandó megalázására szolgál, hiszen az egész román közbeszéd és média szinte provokálja a magyarokat december 1-je táján. Ünneplésre akarnak bennünket rákényszeríteni. Számon kérik rajtunk, hogy nem ünneplünk a román többséggel együtt. A saját nemzeti érzékenységükre hivatkoznak, miközben a miénket figyelmen kívül hagyják. Erről tanúskodtak az idei sepsiszentgyörgyi vagy éppen a tavalyi kézdivásárhelyi december elsejei események, ugyanis akkor vádolták terrorizmussal az ottani székely fiatalokat. A szinte színmagyar Kézdivásárhelyen tartották meg a központi állami ünnepséget, ahová a moldvai Galacról és más román többségű városokból hoztak ünneplő sokaságot, hiszen a kézdiszéki székely közösségből bizony nem tellett volna ki az ünneplő tömeg, ezért buszokkal szállították oda a románokat. Ilyenkor külsőségeiben is és az alkalmazott jelszavakban is megnyilvánul a megalázó szándék, magyarellenes rigmusokat kiáltoznak, és miközben betiltják a székely zászlót, térképnyi nagyságú hatalmas román trikolórokat feszítenek ki, csak hogy ezzel is bosszantsák az őslakos magyarságot. Így tehát történelmi értelemben sem beszélhetünk lezárt múltról, hanem állandó politikai kurzusról, a folyamatos jelen értelmében. 
– A tartományi parlament magyar voksokkal fogadta el, hogy a Délvidék zászlaja az a lobogó legyen, amelyet 1848-ban a magyar szabadságharc ellen vonuló szerbek használtak, mindezt nem sokkal az aradi vértanúk emléknapja előtt. Most pedig szintén egy, a magyarság szempontjából sértő napot készülnek nemzeti ünnepé tenni. Az EU mennyire figyel fel ezekre a folyamatokra egy csatlakozni kívánó ország esetében? 
– Erre is találunk párhuzamot Romániában. Éppen egy-két héttel ezelőtt nyilvánította a román parlament állami hőssé Avram lancu parasztvezért, akinek a kezéhez rengeteg vér tapad. 1848/49-ben a magyar szabadságharcot hátba támadva valóságos népirtást végeztek, dúltak-raboltak-gyilkoltak  Aranyosszéken, a Erdélyi-érchegység vidékén, olyan ősi magyar városokban, mint például Nagyenyed. Számomra ugyanezt az üzenetet hordozza a szerbiai 48-as zászló és címer elfogadása. Megítélésem szerint Európában megengedhetetlen kellene, hogy legyen az ilyen történelmi állóháborúk folytatása. Európa nyilvánossága elé kellene vinni ezeket az ügyeket. Szerbia csatlakozási tárgyalásain mindenképpen fel kellene vetni ezeket az eseteket, hiszen addig nem zárhatják le a 23. Integrációs fejezetet, amíg ilyen emberi és kisebbségi jogokat sértő jelképháborút folytatnak ellenünk. 
– Miközben a magyar külügyminisztérium arra kérte a diplomatáit, ne vegyenek részt az idei december elseji ünnepeken, addig Pásztor István jelen volt az újvidéki ünnepségen, ahol az államfő bejelentette a nemzeti ünnep tervét. Ön szerint hogyan kellene hozzáállni az anyaországtól való elszakításunk nemzeti ünneppé való nyilvánításához? 
– A Máért (Magyar Állandó Értekezlet: a Kárpát-medencei magyar pártok legmagasabb szintű egyeztetési fóruma – a szerk.) múlt hét csütörtöki ülésén maga Orbán Viktor emelte ki: nagyon reméli, hogy nemcsak a magyar diplomaták nem vesznek részt Erdély elcsatolásának román nemzeti ünnepségein, hanem a magyar pártok és szervezetek képviselői is hasonlóképpen fognak tartózkodni. Sokan emlékezünk arra a hírhedt koccintásra, amelyre 2002-ben került sor a Kempinski Hotelben a két miniszterelnök, Medgyessy Péter és Adrian Năstase között. Sajnos hozzájuk csatlakoztak az RMDSZ magas rangú képviselői, mint Kelemen Attila képviselő vagy Verestóy Attila szenátor, de ugyanabban az évben a Magyar Polgári Párt vezetője, Szász Jenő – aki ma a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke – Bukarestben román trikolórral a testén ünnepelt Traian Băsescu államfővel, ami már akkor is nagy felháborodást váltott ki az erdélyi magyarok soraiban. Remélem, soha többé ilyenre nem fog sor kerülni. Tehát a megítélésem szerint sem a romániai, sem a szerbiai magyar vezetőknek nincs keresnivalójuk ilyen ünnepi rendezvényeken.
(Szabó Attila – Delhir.info, 2016. december 7.) tokeslaszlo.eu

Megkésve bár, de újabb volt kommunista börtönparancsnokot állítottak bíróság elé
Emberiesség elleni bűncselekmények miatt bíróság elé állította csütörtökön a román legfőbb ügyészség Marian Petrescut, a galaci börtön egykori parancsnokát, akit 102 elítélt, köztük 90 politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek.
Petrescut azzal vádolják, hogy 1959-ben és 1960-ban, a galaci börtön parancsnokaként módszeresen embertelen és megalázó bánásmódnak, testi, lelki kínzásnak vetette alá a politikai foglyokat, megfosztotta őket emberi jogaiktól, politikai meggyőződésük miatt ölt meg embereket. Petrescu embertelen magatartását példázza, hogy áldozatai haláláról a családot nem értesítette, a holttesteket jeltelen sírokba temettette, így a családtagok nem tudják, hol nyugszik a börtönben elpusztult hozzátartozójuk – olvasható az ügyészségi közleményben.
A legfőbb ügyészség arra hivatkozik, hogy a kínzás, embertelen bánásmód, testi sértés és gyilkosság a kommunizmus idején is bűncselekménynek minősült. Az új büntető törvénykönyv (Btk.) szerint az emberiesség elleni bűncselekmények nem elévülnek el. A hatályos román Btk. életfogytiglani, vagy 15-től 25 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtja azt, aki – politikai, faji, vallási, etnikai, szexuális vagy más, a nemzetközi jog szerint elfogadhatatlan okok miatt – alapvető emberi jogaitól megfosztja egy csoport tagjait.
A volt galaci börtönparancsnok ellen a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) tett büntetőjogi feljelentést.
[MTI]
http://itthon.ma/erdelyorszag