Időutazás múltban és jövendőben
Tanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein
A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre.
A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán.
A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben.
Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani.
A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel.
A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt.
Dr. Barabás László projektvezető
Népújság (Marosvásárhely)

Székely kaput avatnak a Keresztúrok találkozóján
Idén ismét Székelykeresztúr rendezi a Keresztúr nevű települések hagyományos találkozóját – ezúttal székely kaput is avatnak.
A Kistérségi napokkal egyszerre szervezik meg a Keresztúr nevű települések tizenhatodik találkozóját Székelykeresztúron. A programsorozat már szerdán elkezdődik, délelőtt a szervező település és Fehéregyháza közötti útvonalon történelmi kerékpártúrára várják az érdeklődőket, délután négy órától pedig Petőfi Sándor székelykeresztúri legendai sírjának megkoszorúzásával tisztelegnek a költő emléke előtt. Este fél tíztől a Keresztúr nevű települések képviselőivel együtt a Zeyk Domokos Szakközépiskola udvarán tábortüzet gyújtanak, majd fél tizenegytől utcabálra várják a táncos kedvű érdeklődőket.
Ünnepélyes zászlófelvonással kezdik a pénteki napot a Millecentenáriumi emlékműnél. Délelőtt fél tíztől ünnepi önkormányzati ülést tartanak, amelyen átadják a Pro Cultura- és a vállalkozói díjakat. Negyed egykor a Kossuth-negyedi Keresztúrok Európai Parkjában székely kaput avatnak a tizenhatodik találkozó emlékére, majd délután háromtól a Gyárfás-kúriánál Petőfi Sándorra emlékeznek, halálának 166. évfordulója alkalmából. Négytől a Keresztúr nevű települések küldöttségei vonulnak a főtérre, a délután folyamán pedig különböző műsorokat tekinthetnek meg az érdeklődők. Este kilenctől Zsuzsa Mihály budapesti operaénekes, valamint Szabó Ádám harmonikás lép fel, tizenegy órától pedig ismét utcabálon rophatják a keresztúriak és vendégeik
Szombat reggel főzőverseny és borvetélkedő zajlik a Zeyk Domokos Szakközépiskolában, de fellép az Ötven Felettiek Zenekara, valamint tűzoltó-bemutató is lesz. Délután öttől nemzetközi néptáncgálát rendez a Pipacsok Néptáncegyüttes, este fél kilenctől pedig a Keresztúrok közös tánca kezdődik. Este fél tíztől a budapesti MégEgyKör zenekar játszik, majd fél tizenegytől a Piramis zenekar koncertezik. Az éjféli tűzijátékot követően utcabállal zárul az ünnepi hétvége.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Őseink példája ad erőt
Székelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület
Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk.
Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése.
Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé.
A ditróiak büszkesége
Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette.
A Tatárdomb és a Lázár-kastély
Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat.
Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába.
Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni.
Örmény templom – Gyergyószentmiklós
A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók.
Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását.
Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható.
Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva
1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte.
Madéfalván
a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel.
A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával.
A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség.
Az emlékezés parkja
Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják.
Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra.
Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál
A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára."
Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Huszonöt éve a község és a térség kulturális életében
Ünnepelt a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület
Fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte október 10-én a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület. A rendezvénynek a segesvári Gaudeamus Ház adott helyet. "Szeretném, ha ez az egyesület még sok évig fennmaradna, már csak névadója iránti tiszteletből is" – jelentette ki Szabó József elnök.
Máthé Loránd diák Petőfi Sándor A nemzethez című versével nyitotta meg a rendezvényt, amelyen Nagy Judit, az egyesület kulturális alelnöke köszöntötte a meghívottakat: dr. Grezsa István miniszteri biztost, Brassai Zsombort, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnökét, Kispálné dr. Lucza Ilonát, a magyarországi Országos Petőfi Társaság elnökét, a kiskőrösi Petőfi- szülőház és emlékmúzeum igazgatóját, Kiskunfélegyházáról Tóth Imre Gyulánét – a Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány elnökét, Csép Éva Andreát, az RMDSZ Maros megyei Nőszervezetének elnökét, Ferencz Orsolya énekművészt, a Petőfi-program ösztöndíjasát, az Országos Petőfi Sándor Társaság tagjait és minden jelenlevőt. Az egyesület elnöke, Szabó József az egyesület megalakulásának körülményeiről számolt be, ismertetve az elmúlt 25 év megvalósításait, a kulturális és gazdasági téren elért eredményeket. Köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatásukkal, hozzáállásukkal, kétkezi munkával lehetővé tették, hogy negyedszázados évfordulót ünnepelhessenek. A rendezvény résztvevői egy időszakos kiállítást is megtekinthettek Petőfi életéről és életművéről. Az ünnepség a segesvári Kikerics néptánccsoport és a Mircea Eliade Főgimnázium diákjainak előadásával zárult. A kettős ünnepről szólva Szabó József lapunknak elmondta, egyrészt az Országos Petőfi Sándor Társaság A költő öröksége határok nélkül című konferencia megszervezésére kérte fel a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet, másrészt idén november 18-án lesz az egyesület 25 éves, ezért úgy gondolták, a két eseményt kissé korábban, egyszerre ünneplik meg.
– Negyed évszázad hosszú idő az egyesület életében. Melyek voltak a kiemelkedő tevékenységek az elmúlt évtizedek során?
– Valójában hosszú idő 25 év az egyesület életében, annál is inkább, hogy szórványban fejti ki tevékenységét. Megalakulásakor sem én, sem mások nem gondoltunk arra, hogy az egyesület 25 év múlva is szerepet vállal a község és a térség kulturális életében. Gábos Dezső, a fehéregyháziak tanító bácsija, a korábbi Petőfi- ünnepségek szervezője hívott meg engem is 1990. november 18-ra, a helyi iskola egyik tantermébe egy Petőfi témájú megbeszélésre. Lelkes fehéregyházi és segesvári emberek társaságában indítványozta a helyi Petőfi-kultusz ápolását célul kitűző művelődési egyesület létrehozását. Így alakult meg még ezen a napon a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, és egy hónappal később jogi bejegyzést nyert a segesvári bíróságon. Amikor kiemelkedő tevékenységekről kell szóljak, elsősorban a minden évben sorra kerülő március 15-i és július végi Petőfi-ünnepélyek szervezésére gondolok. De, mint művelődési egyesület, Petőfi-vers- és prózamondó versenyeket, költőkről, írókról megemlékezéseket, esteket, zenehallgatást, vetítéseket, karácsonyi ünnepségeket, gyereknapokat, humanitárius akciókat is szerveztünk. Legutóbb két nagyobb rendezvényünkön az aradi vértanúkra emlékeztünk tizenkét diák szereplésével, majd a helyi pedagógus hölgyek a szabadságharc nagy asszonyainak sorsát, küzdelmes életét ismertették a hallgatósággal. Két nagyobb megvalósítást is említhetek az elmúlt években, melyben az egyesület tevékenyen részt vállalt: Kiskunfélegyháza városával közösen egész alakos Petőfi-szobrot illetve domborműveket állítottunk a múzeumkertben, illetve gondolok itt a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum által rendezett kiállításra, ahol szintén jelentősen közreműködtünk. A második nagyobb megvalósítás – a mindig fejlesztés alatt álló – Illyés Közalapítvány támogatásával létrehozott Petőfi Magyar Ház, mely nem csupán az egyesületünk székhelye, hanem más helyi magyar közületeknek, szervezeteknek, néha magánjellegű rendezvénynek is helyet ad.
– Hogyan tovább, milyen terveket dédelget mint a Petőfi-múzeum gondnoka, egyesületi elnök?
– Ha egy szórványban tevékenykedő magyar egyesület eléri a 25. évét, akkor talán eddigi tevékenysége nem bizonyult hiábavalónak. Szeretném, ha ez az egyesület még sok évig fennmaradna, már csak névadója iránti tiszteletből is. Az egyre nehezedő gazdasági helyzet, szórványlétünk miatt valójában a terveket csak dédelgetem mind egyesületelnöki, mind pedig emlékhelygondnoki minőségemben. Kulturális téren szeretném, ha az emlékezők kicsiny, de hűséges tábora újra bővülne. A rendszerváltást követően úgy éreztük, Petőfit idézve, hogy: "Föltámadott a tenger, a népek tengere". Alig fértünk a múzeumkertben. Mára viszont úgy érezzük, hogy ez a tenger visszahúzódott, és kellene, hiányzik valami, ami újra megmozdítsa. Gazdasági téren a Petőfi Magyar Ház és környezetének fejlesztése is foglalkoztat. Az utóbbi években az emlékhely, a múzeum állaga sokat fejlődött, mégis mindkettő segítségért kiált. A sokat megért évszázados tuják egyre nehezebben veszik fel a harcot a szélsőséges időjárással. A múzeum tetőszerkezete, falai, környezete felújítást igényel, a felületi tatarozások már nem vezetnek eredményre. Hiszem, hogy az emlékhely és múzeum segélykiáltása eljut azokhoz, akik tehetnek érte, és az 1848–49-es hősök és Petőfi Sándor emléke Segesvár–Fehéregyházán nem morzsolódik fel a közömbösség vagy az anyagiak oltárán. Látogatói vélemények szerint is: ez a hely többet érdemel.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 1. (Nem volt forradalom, de leverték)
A résztvevők számát tekintve ez volt a legjelentősebb, 1956-hoz kapcsolódó erdélyi szervezkedés! A koncepciós perek forgatókönyvének megfelelően: mondvacsinált, hajánál fogva előrángatott, „az ország biztonságát veszélyeztető, a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítéltek el hetvenhét, zömmel szakközépiskolás magyar fiatalt, esti tagozatos diákot, néhány lelkészt, teológust!
Az EMISZ kizárólag Székelyföldet „célozta meg”. Tagjai elsősorban szakközépiskolások, a ma Áprily Lajos nevét viselő egykori római katolikus főgimnázium esti tagozatára járó diákok voltak, csatlakoztak hozzájuk unitárius és római katolikus lelkészek, teológusok, tanárok, szakmunkások, gazdálkodó emberek. Az EMISZ berkeiből mintegy ezer embert hurcoltak meg, közülük hetvenhét személyt állítottak bíróság elé, ítéltek el nehéz börtönévekre. Központja Brassó volt, amely egészen 1959-ig nagyon erős magyar szakmai iskolaközpont, ide jöttek mesterséget tanulni a székelyföldi fiatalok. Az EMISZ ürügyén 1959-től még az írmagját is kiirtották a brassói magyar nyelvű szakoktatásnak. A szervezkedést megkönnyítette, hogy 1956 nyarán a brassói szakmunkástanulók közül többen is megfordultak Magyarországon , „első kézből”  értesültek az erjedési folyamatokról. Azt remélték, hogy a magyar forradalom hatására Romániában is megmozdulásokra kerül sor. Hogy mindez ne érje őket felkészületlenül, szervezkedni kezdtek. Tanácsot kérni elmentek magyar szakos tanárukhoz, Opra Benedekhez, aki figyelmeztette őket a szervezkedésből származó veszélyekre, majd azt ajánlotta: ha mindezt a magyar kultúra érdekében teszik, akkor vonják be a szakmunkás fiatalokat. Az EMISZ-per levéltári dokumentuma százegy vaskos kötet, mintegy százezer oldal! A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában az iszonyatos iratmennyiség áttanulmányozása közel egy évig tartó megfeszített munka! A levéltári dokumentumok alapján a magyarországi Tolnamőzsön elhunyt Orbán László, a Domoszlón jegyzőként dolgozó dr. Kóta Péter feljegyzéseiből, a Romániában élő egykori tagok visszaemlékezéseiből összeáll az EMISZ hiteles története. Az 1956-os magyar forradalom leverése után a brassói fiatalok elhatározták, létrehozzák a szervezetet:  „... Brassó, 1957. Néhány forró- homlokú ifjú dugja össze a fejét ebben a három nemzetiség lakta városban... Tudták, határozottan vallották: 1956. október 23-án szabadságharc volt. Az erdélyi magyarságot is rombolni kezdte a szocialista nemzetköziség román ízű politikája. Valamit tenni kell, legalább fékezni ezt a... nemzeti szétmállasztást... A szövetség behálózta a Barcaságot, Háromszéket, Csíkot, Udvarhelyszéket, Medgyest, Segesvárt, Kolozsvárt. Programot fogadott el és megválasztotta képviseletét. Elnök: Orbán László, társelnökök: Vinczi János és Sándor Balázs, titkár Lay Imre, jegyző Mátyás Ernő, pénztáros Lay György... Munkájuk nyomán a konfirmándusok újra népviseletben állottak az Úr asztalához, Székelyföldön ismét faragták a székely kapukat..., fékezték a vegyes házasságokat, írásban és szóban serkentették a nemzeti öntudatot, amely elsőrendű üggyé vált, számos ifjú és szépkorú immár büszkén vallotta magát magyarnak. Színjátszó csoportok, kórusok alakultak ebben a szellemben... Fehéregyházán 1957. március 15-én fényes nappal, a Securitate ügynökeinek vizslató tekintetétől kísérve, Petőfi Sándor emlékére és tiszteletére másfél órás műsort tartottak a Turulmadaras emlékműnél.” (Orbán László alapító elnök). Hasonló bátor tettre a legvadabb megtorlás, retorzió körülményei között sehol nem került sor! A túlélők sok mindent állítanak – jogosan vagy jogtalanul – Orbán Lászlóról. E sorok írója az egyetlen, aki a százezer oldal mellett áttanulmányozta, kijegyzetelte, fénymásoltatta Orbán László hatkötetes, több ezer oldalas szekusdossziéját! Hiányzik az ügynök dossziékban fellelhető kötelező, saját kézzel írt beszervezési kötelezvény! Ellenben van  dokumentum arról, hogy Márton Áron, Erdély legendás püspöke, a huszadik század legnagyobb magyarja, Lőrinczi Mihály unitárius teológus professzor feleségével együtt fogadta Orbán Lászlót, két napon át tárgyalt velük, elfogadta az EMISZ Székelyföld felrázására irányuló művelődési programját, a pillanatnyi helyzetet rögzítő szociológiai felmérés tervezetét! Orbán László meg tudta szólítani a tanyabokrokról, apró falvakból induló, helyesírási gondokkal küzdő szakmunkástanoncokat, és mindenki megírta szülőfaluja vázlatos történetét! Az egyik EMISZ-tag arra kérte a vezetőséget: akadályozzák meg a Techirghiolon élő testvérbátyja vegyes házasságát. Történészi felelősséggel – sine ira et studio – tárom fel a legnagyobb létszámú politikai per hiteles történetét…
Az alapító tagok 1957 februárjának végén letették az esküt. Minderre Orbán László szüleinek kertjében került sor. Az asztalra rátettek egy kisebb piros-fehér-zöld zászlót, majd Orbán László halkan mondta az eskü szövegét, a tagok rátették kezüket a zászlóra és rendre megismételték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!” Orbán László egy zöld fedelű füzetbe íratta be a tagok névsorát. Céljuk: olyan erdélyi ifjúsági szervezet létrehozása, amely összegyűjti az erőszakos kollektivizálás során tapasztalt túlkapások teljes lajstromát, a kötelező beszolgáltatással járó visszaélések, a falvakat rettegésben tartó „fekete autók” okozta lelki traumák minden fontosabb panaszát. A belső ellenzékhez tartozó értelmiség, a módosabb gazdák igen jelentős része a Duna-csatornánál, a bărăgani kényszerlakhelyen szenvedett hosszú éveken át. A „szocialista humanizmus” nevében olyan égbekiáltó törvénytelenségeket, atrocitásokat követtek el (gondoljunk a falvak szélén agyonlőtt gazdaemberekre, köztük Sánta Lajos vadasdi tanítóra, a kiváló labdarúgó, edző, Bölöni László nagyapjára!), amelyekre – az EMISZ tagjai szerint – ideje volt felhívni a világ közvéleményének figyelmét. 
Az EMISZ-nek alapszabályzata volt, amelyet az IMSZ (Ifjúmunkás Szövetség) szervezeti szabályzata alapján dolgoztak ki. A himnuszukat ma is minden találkozón dúdolják a túlélők. Külön fejezetben tárgyalták az EMISZ szervezeti felépítését, a tagság összetételét, valamint a jogokat és kötelezettségeket. A megalakulást követően elhatározták: az állam által tiltott minden magyar ünnepet köszöntenek, kezdve a vallási ünnepekkel, folytatva március 15-e, augusztus 20-a, október 6-a megünneplésével. 1956. november 4-e után az orosz nyelvtanár tudomására hozták: az orosz nyelvet többé nem tanulják! Szorgalmasan gyűjtötték az erdélyi magyar falvak panaszait, megkezdték az Orbán László feljegyzéseiben emlegetett közművelődési tevékenységet.
Brassó hatalmas olvasztótégely! Az ott tanuló fiatalok szeme láttára sorvadt, asszimilálódott az ottani magyarság. Éppen ezért az EMISZ tagjai próbálták meggyőzni a fiatalokat a vegyes házasságok hátrányairól, megkísérelték legalább lelassítani az asszimiláció folyamatát. Ehhez kapcsolódott az abortusztörvény elleni küzdelmük. Szerették volna megakadályozni a magyarság számbeli apadását. A vegyes házasságok és az abortusz elleni küzdelmet Nyitrai Mózesné Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkésznő javaslatára iktatták programjukba. Terveik között szerepelt: minden magyar településen az EMISZ-szervezet fiókjának létrehozása.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (2.) (Nem volt forradalom, de leverték)
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (egész éjszaka utaztak Brassóból Segesvárra!) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. Orbán László beszédében összehasonlította az 1848-as és az 1956-os forradalmat, hangsúlyozta a két forradalom eszmei azonosságát.
A fiatal tanoncok, esti tagozatos diákok Petőfi-verseket szavaltak, éltették 1848 és 1956 örökségét. Bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. A megemlékező műsor másfél órán át tartott. A fiatalok rendkívül büszkék voltak bátor tettükre! Számukra 1848 és 1956 a világszabadság szent eszméjét jelképezte, ennek bukását siratták Fehéregyházán. Sándor Balázs úgy lett az EMISZ alapító tagja, hogy unitárius teológusként 1956. november elején Brassóban az unitárius lelkészt, Kővári Jakabot helyettesítette. Ekkor találkozott és ismerkedett meg Orbán Lászlóval, együtt határozták el az EMISZ létrehozását. Úgy egyeztek meg, hogy a brassói központot vezesse az alapító elnök, a kolozsvárit pedig Sándor Balázs. Orbán állandóan levelekkel ostromolta Sándort, hogy tartsa magát a megállapodáshoz, ő azonban a magyar forradalom vérbe fojtása után értelmetlennek tartotta az egészet, nem válaszolt. Orbán  minden levél másodpéldányát megőrizte, már-már megszállottan mindent feljegyzett. Egy kék borítékba helyezett levél révén bukott le valójában az EMISZ.
A brassói székhelyű szervezetnek nem volt gyűlésterme. Ezért Orbán  levelet írt a brassói római katolikus és unitárius lelkészeknek, amelyben kérte: biztosítsanak egy kis termet, ahol időnként összegyűlhetnek, elbeszélgethetnek. Lay Imrét bízta meg a levél átadásával. Lay nem volt templomba járó, ezért átadta a barátnőjének, Bajzát Máriának, aki továbbította a lelkészeknek. Később elismerték: provokációra gyanakodtak, és a levelet elvitték a Securitatéra. A felgöngyölítés nagyon gyorsan ment.
A hatalom, a Securitate ravaszul kivárta, hogy a diákok nagykorúvá váljanak, hiszen felnőttként hozhatnak ellenük elrettentő ítéleteket.
Az alapító elnök, Orbán László ellentmondásos személyiség volt. Ebben minden egykori EMISZ-tag egyetért, Gagyi-Balla István tanulmányában részletesen elemzi is. Orbán széles látókörű, szónoki tehetséggel, érzékenységgel megáldott fiatalember volt, egyformán járatos az irodalomban, a napi politikában és a művészetekben. Az unitarizmust megváltó vallásnak tekintette. Gyakran helyettesítette a lelkészeket, a kántorokat, meghallgatta a hívek panaszait, a maga módján próbált segíteni rajtuk. Számos kulturális kezdeményezés elindítója volt. Társainak imponált az is, hogy állandó konfliktusban állott néptanácstitkárként ismert, dogmatikus kommunista édesapjával. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott találhatóak emberi gyengeségei: felületessége, kirívó helyzeteket kereső emberi habitusa. Ha dicsérték, önelégültté vált, önbizalma ilyenkor nem ismert határt. Ha ráijesztettek, hamar megbicsaklott. Túlzott ambíciói is sok kárt okoztak. Több száz oldalas feljegyzései, utólag írt naplójegyzetei bizonyára segítenek ellentmondásos személyisége pontos körülírásában. Ma már egyértelmű: az EMISZ lebukásához nemcsak az ominózus levél járult hozzá, hanem az a nagyfokú naivság is, mellyel a brassói diákok a szervezetüket felépítették, működtették.
1958-ban lavinaszerűen tartóztatták le a szervezet tagjait. Nyitrai Mózes egykori homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész így emlékezett vissza: „1958. augusztus 8-án Oklándra mentünk a feleségemmel a moziba. A moziból kijövet egy-két mondat erejéig kiértékeltük a látottakat. (...) A paplak előtt sötét emberárnyék a holdvilág alatt. A Rácpatak medrében, a papi lakás mellett egy gépfegyver nekiirányítva a kapunak. Az udvaron egy másik gépfegyver. (...) Egy zöld fedelű könyvet (jegyzőkönyvet) kértek tőlem. Egy zöld fedelű füzetet. Adjam elő. Magatartásomból elhitték, hogy fogalmam sincs, miről van szó. A feleségemhez fordultak, ha ő tud róla, adja elő. Kicsit habozott, aztán előadta a füzetet, látva, hogy csak vesztünkre szolgál a mellébeszélés. Orbán Laci önképzőkörének jegyzőkönyve volt, melyet hozzánk rejtett el, mivel a Petőfi-ünnepély után egypárszor bevitték a vallatóba, s hogy a jegyzőkönyvben szereplőket így mentse a letartóztatástól. Nem lehetett! Ki kellett adnia mind a száz-egynéhányat, akiket beszerveztek. Ki kellett adnia Jóanyámat (Nyitrai Mózesnét – a szerző megj.), aki azt a relief koszorút készítette. Meg kellett mondania, hogy készült a szervezkedés. El kellett ismernie, hogy a magyar események késztették a szervezet létrehozására, és hasonlókról álmodoztak gyerektársaikkal. Így lett belőle a veszedelmes EMISZ.”
Az akkori igazságszolgáltatás cinizmusát bizonyítja, hogy a vádiratban „fegyveres szervezkedést” emlegettek, holott a házkutatások során hiába kerestek, még rozsdás fegyvert sem találtak.  1958. augusztus 8-án tartóztatták le Kelemen Imre kerületi unitárius esperest és Végh Mihály homoródújfalvi unitárius lelkészt. Nyitrai Mózes családjából négy személyt szállítottak a marosvásárhelyi Securitatéra. Előzetesen már letartóztatták Orbán Lászlót, az EMISZ más vezetőit, majd rendre a teljes tagságot. A Nyitrai családnál tartott házkutatáskor nemcsak a jegyzőkönyv került elő, hanem az EMISZ Nyitrai Mózesné által varrt két szalagja is, rajta: A haza mindenek előtt!, A szabadság kiragad a halálból!
1959. március 9-e és 19-e között a marosvásárhelyi törvényszék épületében zajlott a 77 letartóztatott monstre pere. Ezúttal is a kolozsvári katonai törvényszék bírói tanácsa és Macskási Pál hadbíró őrnagy döntött ifjú életek további sorsa fölött.
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János egyenként 25 évi szigorított börtönbüntetéssel fizettek EMISZ-tagságukért. A szervezet tagjait 5–20 év közötti börtönbüntetéssel sújtották. Legtöbbjüket azért, mert nem jelentették fel társaikat. Fiatal, munkaképes tagsága volt az EMISZ-nek. Nagy részük a Duna-delta, a Duna-szigetek megsemmisítő táboraiban, Peripráván, Grinden, Salceán, Luciu-Giurgeni-ben, Galacon, a Gironde és az Ileni Levendi rabhajón, Sfistofcán töltött nehéz börtönéveket.
Az olvasó először találkozhat az elítéltek teljes névsorával, valószínű, az egykori börtönviseltek számára is revelációként hat, hogy ennyi fiatal azonosult 1956 eszméivel. Nevüket az országos érdeklődésre való tekintettel a Háromszék online változatában közöljük.
TÓFALVI ZOLTÁN
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János 25 év, Borcsa Mihály (tiszteletbeli EMISZ-es) 20 év (elhunyt), Ambrus János 20 év (elhunyt), Lay Imre 20 év, Balogh-Sipos Mihály 20 év, Erzse Imre 20 év, Sós Lajos 20 év, Deák Géza 20 év, Mátyás Ernő 20 év, Albert Mihály 18 év, Ferencz Tibor 18 év (elhunyt), Nemes József 18 év (elhunyt), Máthé József 18 év (elhunyt), Ördögh Dezső 18 év (elhunyt, Amerikában élt), Lay György 18 év, Lay Günther 18 év, Aczél Ferencz-Károly 17 év, Sebestyén Géza 17 év, Korbuj Péter 17 év, Tiboldi Dénes 16 év, Kelemen Imre 15 év (elhunyt), Kelemen Csongor 15 év, Bálint (Papp) Mihály 15 év, Simon Márton 15 év, Kajcsa István 15 év, Balázs Géza 15 év (elhunyt), Gáll Tibor 15 év, Kölönte Tamás 15 év, Kovács Ferenc 15 év, Dobay Szilveszter 15 év, Krivorik Máté 15 év, Biró Károly 15 év, Deák Gyula 15 év, Fosztó Zoltán 15 év, Kántor Gyula 15 év, Simon Gyula 15 év, Bedő Gábor 13 év, Fazekas Sándor 12 év, Biczó János 12 év, Simon Gyula 12 év (elhunyt), Kósa Mihály 12 év (elhunyt), Dudicska Albert 12 év, Patakfalvi János 12 év, Gergyai Mihály 12 év, Szacsvai György 12 év, Szőcs József 12 év, Varga Sándor 12 év, Bencze József 10 év, Hadházi Béla 10 év, Bódi János 10 év, Szabó Dezső 10 év, Sós Fitori Sándor 10 év (elhunyt), Bibó László 9 év, Olosz Vilmos 9 év, Nyitrai Levente 7 év, Berecz Gyula 6 év, Máthé József 6 év, Szász Gergely 6 év, Tana József 6 év, Ady Béla 5 év, Bede István 5 év, Kajcsa András 5 év (elhunyt), Préda Imre 5 év, Kósa Bálint 3 év, Erzse István 3 év. P. S. A Kádár János-vezette magyar párt- és állami küldöttség 1958 februári romániai látogatása során, miután a küldöttség tagja, Kállai Gyula hangsúlyozta marosvásárhelyi beszédében, hogy Magyarországnak semmiféle területi igénye nincs, a következő kijelentést tette: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Pedig a terrorhullám a látogatás időpontjában sem szünetelt, a letartóztatások folytatódtak. Velitsek Endre marosvásárhelyi agrármérnök és mások felháborítónak találták az ilyen kijelentéseket. Elkeseredett kifakadásukat a „szolgálatos fülek” azonnal jelentették, s Velitsek Endrét és Nagy Samut gyorsított eljárással 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték.
Tovaszállt a remény, amelyet a romániai, erdélyi magyarok az 1956. évi magyarországi forradalomhoz fűztek. A Fodor Pál nevével fémjelzett per tárgyalásán mondotta a nagytekintélyű Odorik Atya: „A mi bűnünk az volt, hogy reménykedtünk!” 
2. P. S. A naiv, gyerekes szervezkedési kísérlet drasztikus megtorlása csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett kirakatper tíz kivégzettjének iszonyatos drámája, a negyvenhét elítélt 1300 évi börtönbüntetése akkor kap igazán történelmi hátszelet, ha a kivégzettek, elítéltek számát összehasonlítjuk Románia újabb kori történetében Nemzetárulási Perként emlegetett  (Procesul Marii Trădării Naţionale), Ion Antonescu marsall, „konkudátor” nevével fémjelzett, háborús bűnösök perével: háborús bűncselekmények elkövetésével huszonnégy személyt állítottak a bukaresti népbíróság bírói tanácsa elé. A bíróság elnöke a kommunista Lucreţiu Pătrăşcanu volt. A per 1946. május 6-án kezdődött, május 17-én hoztak végleges ítéletet: tizenhárom személyt ítéltek halálra, közülük hatot in contumaciam, azaz: távollétében. Lucreţiu Pătrăşcanu javaslatára három személy halálos ítéletét Mihály király életfogytiglani kényszermunkára változtatta. 1946. június 1-jén négy személyt, Ion Antonescu marsallt, Mihai Antonescu volt külügyminisztert, Constantin Vasiliu tábornokot, a Román Csendőrség volt parancsnokát, Gheorghe Alexianut, a Dnyeszteren túli területek volt kormányzóját végezték ki. Háborús bűnökért, az ország második világháborúba sodrásáért, a becslések szerint 350– 380 ezer zsidó, töbszázezer román katona haláláért, a zsidóellenes pogromokért, az ország gazdasági tönkretételéért, katasztrófába sodrásáért felelős politikusok, katonai vezetők közül – a jogerős ítélet alapján – ugyanannyi személyt sújtottak halálbüntetéssel, mint a többpártrendszer, a magyar-román konföderáció gondolatát fölvető Szoboszlai-féle szervezkedés vádlottjai közül! Holott a Szoboszlai-csoport által elkövetett bűnök, bűntettek egy napon sem említhetőek a háborús bűnösök tetteivel! Szoboszlai Aladárt és kilenc sorstársát könyörtelenül kivégezték, holott csak beszélgetések szintjén vitatták az „erdélyi kérdést”, a román-magyar államszövetség gondolatát! A Nemzetárulási Perben csak Ion Antonescu marsall és három társa fizetett az életével a háborús bűnökért! A román bíróságok a magyar vádlottak esetében 1920 óta következetesen mindig a legszigorúbb büntetést szabják ki!
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem "
110 éve született Szabó T. Attila nyelvész, irodalomtörténész
Száztíz éve, 1906. január 12-én született Fehéregyházán dr. Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, levéltáros. A család az édesapa elvesztése után a Kolozs megyei Désre költözik. Iskoláit Désen és a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Református Teológián szerzett lelkészi képesítést. Ezt követően a Maros megyei Kutyfalván vállalt helyettes lelkészi állást. Közben a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen elvégezte a magyar-angol szakot. Helyettes tanár a nagyenyedi Bethlen kollégiumban, később pedig a zilahi Wesselényi Miklós kollégiumban tanít. Alig 28 éves, amikor a debreceni Tisza István Tudományegyetemen megvédi doktori fokozatát.
1936-ban végleg visszaköltözik Kolozsvárra, ahol előbb az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltári kutatója (Kelemen Lajos mellett dolgozott), majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanára. És ugyanebben az évben kinevezik a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1945-ben, amikor megalakul a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ő lesz a nyelvtudományi tanszék vezetője. 1952-ben azonban távoznia kellett az egyetemről, és új megbízatást kapott: beosztották a román-magyar nagyszótár szerkesztőbizottságába, amely a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében készült.
1954–1971 között újból a Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Babes-Bolyai Egyetemen találjuk, ahol magyar nyelvtörténetet tanít.
Az 1940-es években elkezdődik az élő erdélyi nyelvészeti anyag kutatása, gyűjtése és egyeztetése, mely a későbbiekben Erdélyi magyar szótörténeti tár cím alatt jelent meg. Sajnos nem érhette meg a teljes névanyag kiadását. Halála előtt mintegy 650.000 adatot tartalmazó anyagot adott át a Széchényi Könyvtárnak.
Főbb művei: Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971), Nyelv és múlt (1972), Nép és nyelv (1980).
Az Erdélyi magyar szótörténeti tárból négy kötete jelent meg életében (1975-1984), a következő nyolc kötet (V- XII) 1993-2005 között látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában.
1987. március 3-án hunyt el Kolozsváron.
***
Dr. Szabó T. Attilával 1980-ban váltottam levelet, amikor – dr. Kós Károly néprajzkutató sugallatára – kezdtem gyűjteni és feldolgozni Vadasd és vidéke népi vadriasztási módszereit. Érdekelt Vadasd falu eredete, ezért levélben fordultam a nagynevű kutatóhoz, akinek nyelvészeti, helytörténeti és oklevéltári téren kifejtett tevékenységét jól ismertem könyvekből és a bukaresti televízió magyar adásából. (Többször hallottam megszólalni a nyelvészet, helytörténet, oklevélkutatás kérdéskörében.)
Megkeresésemre a következő kézzel írt levelet küldte alulírottnak.
Kolozsvár. 980. IX. 30.
Tisztelt Kolléga Úr!
Érdeklődő és tájékoztató soraira rögtönösen válaszolhatok, sajnos, csak nemleges értelemben. A Tár ezutáni köteteinek millión felüli cédulaanyagából jelenleg csak a K betűig van rendezett anyagom, és így éppen a vadászatra vonatkozó cédulák számomra elő nem keríthetők. Különben is, hogy éppen Vadasdra volna céduláimon éppen ilyen anyag, azt valószínűtlennek tartom.
Ami a Vadasd településnevet illeti, ez világosan a vad szó -s képzős és -d helynévképzős származéka, és eredetileg vadban gazdag helyet jelent. Ez a -d helynévképző van meg a vidék Bánd, Galambod, Vadad, Havad és Sóvárad nevében is.
Sajnálom, hogy nem tudtam más segítséget adni munkájában. Még meg kell azonban írnom, hogy 1973-ban Demeter Lajos tanító-kolléga eljuttatta hozzám Vadasd helyneveinek térképelt gyűjtését. Nem tudom, mi van a gyűjtővel. Dolgozik-e még? Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem és biztatásom a további munkára.
Szívélyes köszöntéssel
Szabó T. Attila
A boríték hátsó oldalán a feladó géppel írt, tégla alakú cetlire kivágott és felragasztott címe olvasható. Ugyanitt látható az erdőszentgyörgyi postahivatalban alkalmazott/ráütött postabélyegző is. A jól kivehető dátum: 1980. október 4., a levélkézbesítés időpontja.
A fenti levél Vadasdra vonatkozó részét mint forrásanyagot legelőször a Népismereti Dolgozatok 1983-ban megjelent Vadriasztás a marosszéki Vadasdon című dolgozatomban közöltem. Később többször, több helyen tettem említést a levélről, írásban és szóban is.
Természetesen a Havadon élő Demeter Lajos (1936–1997) tanítónak rövid időn belül átadtam dr. Szabó T. Attila üzenetét. Sajnos – mint helynév-anyaggyűjtő – már ő sem tudott segíteni a vadasdi helynevek kéziratos gyűjteményének előkerítésében. Mint mondta: a térkép és a lejegyzett anyag egyetlen példányban készült, melyet postán továbbított Szabó T. Attilának, anélkül, hogy másolatot tartott volna meg magának...
Dr. Szabó T. Attilával sosem találkoztam, kézzel írt levelét azonban a jeles magyarok nekem címzett, kötetre szaporodott leveleinek gyűjteményében őrzöm.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Szabott időkben – Gondolatok az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kapcsán
Emlékkonferenciát rendezett Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906. január 12. – Kolozsvár, 1987. március 3.) nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató születésének 110. évfordulója alkalmából január 29-én és 30-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az alábbiakban közzétesszük Szabó T. (E.) Attila biológusnak, Szabó T. Attila fiának a rendezvényen elhangzott előadásának szerkesztett változatát.
Szabott időket nem illik túllépni, ezért a tiszteletköröket átvágva rögtön a dolgok közepébe vágok. In medias res ... ahogy valaha mondották volt. Köszönet a lehetőségért, hogy a meghívás kapcsán elgondolkodhattam két kérdésen: 1. Hogyan határozzák meg a „szabott idők" az egyén, a család, a közösség teljesítményét? És ezt megfordítva (mai magyarul: inverzben): 2. Hogyan határozza meg a teljesítmény az egyén, a család, a közösség – és önmaga, tehát maga a teljesítmény – számára szabott időt? Biztos feleletek ezekre a kérdésekre nincsenek, csak lehetségesek.
Néhány izgalmas elméleti kérdés
Kolozsvárra készülőben Az ember tragédiáját olvastam újra esténként. Madách Imre a második színben Luciferrel mondatja ki: „Minden, mi él, egyenlő soká él, / a százados fa és az egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / midőn napszámát s vágyait betölté. / Nem az idő halad, mi változunk... Látod a hangyát és a méhrajt: / ezer munkás jár dőrén összevissza, / vakon cselekszik, téved, elbukik, / de az egész, mint állandó egyén / együttleges szellemben él, cselekszik / ... Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened / ha vétkezel, fiadban bűnhödől/ köszvényedet őbenne folytatod / amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évmilliókra lesz tulajdonod". (Madách 1862)
Az idézet kapcsán előbb elméleti kérdésekről, a biológiai és nyelvi fejlődés (evolúció) lehetséges párhuzamairól fogok röviden beszélni az idő és az információ viszonya kapcsán. Az időről azért, mert édesapám az idő és az idők embere volt... különleges időérzékkel megáldva. És nehéz időkben élt. Különben is itt egy születés 110. évfordulójára emlékezünk ma, Krisztus születésének 2016. évében. Az információról azért, mert édesapám egész életében ezzel foglalkozott: a magyar szavak információtartalmával és ennek fejlődésével térben (nyelvjárások) és időben (nyelvtörténet). És mindhárom kérdésről azért, mert szakmám szerint (mint biológust) a jelenségek időbeni fejlődése, az evolúció kapcsol csak össze az itt ünneplők többségével.
Az élet tudománya az örökletes (genetikai) üzenetek tartalmával és fejlődésével foglalkozik. A nyelvészet a tanult nyelvi (memetikai) üzenetek (a nyelvi információk) tartalmával és fejlődésével. Mindkét információ időben és térben változó, fejlődik, evoluál. Az üzenetek apró változásai határozták meg, határozzák meg és fogják meghatározni az életnek – a biológiai életnek és a nyelv életének – a fejlődését. A genetikai, a biológiai evolúció 150 éve tudományos tény. A nyelvi evolúció felismerése is ezzel nagyjából egy időben következett be. Tudásunk történetében ez viszonylag rövid időtáv. A genetika és a memetika közötti hasonlóságok és különbségek alapos elemzése még a jövő nemzedékekre vár.
Hasonló a helyzet az információ és az idő közötti kapcsolat esetében is. Az idő és információ között van összefüggés („kezdetben vala az ige"), de ennek a kapcsolatnak a lényege egyelőre ismeretlen. Még az sem világos, hogy az idő függ-e a rendszer változását irányító információtól (ezért minden rendszerben másként telik az idő?), vagy a rendszer változását irányító információ függ-e az időtől? Angolul is kevesen írtak erről (Pratt 1992, Matsuno 1998, Hitchcock 2001, Thurtle 2007, Kuhn 2015), magyarul pedig alig találtam érdemleges adatot erre a témára a kibertérben (Bárány–Horváth 1998, Biró 2006). A biológiai és a nyelvi evolúció és az időbeliség közötti kapcsolatok azonban a 2000-es évek óta egyre jobban foglalkoztatják a kutatókat.
Biológiai létünket, testi életünket gének változatai (allélformák) és ezek kombinációi határozzák meg. Bár az allélek anyagi hordozója a DNS, de a DNS-be kódolt információ anyagtalan. A lélek: allélek. Ezek az allélek és az allélek sajátos összletei (a populációk) csak addig élnek, amíg az egyéneknek vannak utódai. Szellemi létünk tanult információs egységei a szavak és ezek sajátos kombinációi. A szavaknak is számtalan alak- és jelentésváltozata fejlődött ki időben és térben egyetlen nyelv keretében is – a nyelvcsaládokról nem is beszélve. A szavakat alkotó jelsorozatoknak is van anyagi hordozója (levegő, pergamen, papiros, szilícium), de maga a jelekbe kódolt információ itt is anyagtalan.
Ez izgalmas párhuzam az időben és térben zajló biológiai és nyelvi evolúció között. Egyéniségünk öröklött tulajdonságainkból és tanult tudásunkból – génjeink (pontosabban alléljeink) és mémjeink (szavaink és a mögöttük álló ismereteink) összességéből adódik. Mémjeink is csak addig élnek, amíg sikerül átörökíteni őket utódainkra. Ameddig él és öntudatos a hordozó népesség. Az adott nyelvet, kultúrát őrző populáció. Ebben a mai nemzedék számára talán az külön is figyelmeztető, hogy az elszálló szó illékonyságát és anyagtalanságát úgy 5000 éve a fába, csontba, cserépbe, kőbe rótt, pergamenre és papírra írt üzenet, majd 500 éve a nyomtatott szavak állandósága követte. Ezt az állandóságot a szemünk előtt váltja fel a kibertér illékonysága. Tessék csak megkérdezni az iskolák diákjait és tanárait. Ezek az új jelenségek a nyelvi evolúció szempontjából sem elhanyagolhatók .
Messzire vezetne a genetika és memetika, a biológiai és a nyelvi evolúció hasonlóságainak és különbségeinek elemzése. Csak azt szerettem volna most érzékeltetni, hogy a biológia és a filológia egymást metsző halmazok, bár az átfedés arányaiban jelentéktelennek látszik. Jelentőségében viszont alighanem nagyobb, mint azt ma gondoljuk.
A 111 év üzenete
Elméleti kérdésektől a mai évforduló valóságába visszatérve: hogy is mondta Lucifer? „Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened.../". Hogy az értékteremtő szellem száz alakban újólag feléled, arra bizonyság az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár utóélete és ezen belül a mai nap is. Az is igazolható a TÁR kapcsán, hogy „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évszázadokra lesz tulajdonod..." (elnézést a pontatlan idézetért, de Madách bizonyára azért beszél évmilliókról, mert elsősorban az élet fejlődésére, a biológiai információkra gondolhatott).
Ma azonban itt a magyar nyelv üzeneteiről, a nyelvi információkról beszélünk. Ezért álljunk meg egy pillanatra Az ember tragédiája következő négy szavánál: „ha vétkezel, fiadban bűnhödől". Alaptétel, hogy a szülők nyelvi hanyagsága – és az ezzel járó gondolkodásbéli hanyagság – a megszületendő (még vétlen) nemzedékekben bosszulja majd meg magát igazán. Szerencsére a madáchi tétel fordítottja is igaz: az érdemek is öröklődhetnek. Néha még érdemtelenekre is. Családtagként ezekről az „érdemtelenül is öröklődő érdemekről" szólnék néhány szót a következőkben.
Szabó T. Attila vér szerinti felmenői közül a Szabók és a Bartókok székely gyökerei a hagyomány szerint konok kunokig és bősz besenyőkig vezethetők vissza. A református Szabókat jó 300 éve telepítették át Kézdiszék területéről a Duna mellé, a török időkben elnéptelenedett Ordasra és környékére. Dédapámat, Szabó Lajost még gyermekkorában a szó legszorosabb értelmében az út mellől szedte fel, majd tanítatta ki és alkalmazta a Gernyeszeghez tartozó (felsőszőcsi) birtokaira Teleki Mihály, Erdély kormányzója és családja. Szabó Lajos könyvtárából családunk örmény ága, a Bogdánffyak jóvoltából került birtokomba néhány – ma is sokat idézett – mezőgazdasági szakkönyv (pl. Nagyváthy 1822). Dédapám s felesége – a szekerestörpényi születésű, görög katolikus Törpényi Lenka – révén ún. „asszonynemes" volt.
A felmenők nemessége esetünkben nem a cím- és rangkórság okán, hanem a törekvő természet bizonyítékaként fontos. Lenka családtörténeti kéziratának csak a címét őrizte meg a hagyomány (Egy nemes család története), az írás maga sajnos még Désaknán elveszett. Egyik fiuk, Károly ugyancsak gazdatisztnek tanult Kolozsmonostoron, azon az akadémián, ahol magam is 20 évig dolgoztam. Gyógynövényekről írt cikkeinek felkutatása terveim közt szerepel. Károly volt az, aki Törpényi dédanyám T betűjét elsőként viselte vezeték- és keresztneve között – lévén kollégiumi osztálytársai között időnként még 2-3 más Szabó Károly is. A sepsiszentiványi Bartókok révén Károly is „asszonynemes" lett.
A Bartók család területi gyökereit előnevük jelzi. A református Károly a századforduló éveiben vette feleségül a katolikus Bartók Ida tanítónőt, aki 1906-ig 6 gyermeket szült neki. Közülük ötöt özvegyen nevelt fel ma nehezen elképzelhető körülmények között. Mivel reformátushoz ment feleségül, felekezeti iskolákban nem taníthatott, állami iskolákban pedig 1919 után azért nem, mert nem tudott románul. Végül a dési református elemi iskola tanítónője lett. Az anyának és a tanítónőnek sokat köszönhet a magyar nyelvtudomány – és mi is, hogy ma itt emlékezhetünk.
Férfibarátságok üzenete
Genetikáról a memetikára térve az életmű és benne a TÁR genézise miatt szólni kell az író és iskolaigazgató Kovács Dezsőről, idősb Szabó T. Károly legjobb barátjáról. Kovács Dezső is máramarosi volt, nyarait diákkorában Felsőszőcsön töltötte. Idősb Károly és Dezső levelezése Bartók Ida hagyatékában megőrződött, és elő van készítve közlésre. Ez a kapcsolat már memetikailag fontos. Szabó T. Károly korán meghalt (minden jel szerint májmételyes agytályog alakulhatott ki nála; vélhetően ő is minden forrásba beleivott, mint később a fia, Édesapám is).
Két fiának, Károlynak és Attilának Kovács Dezső pótapja lett Kolozsváron. Mindkét fiú okos volt és tehetséges. Károly jól rajzolt, és sikeres író lehetett volna belőle, ha nem szól közbe Trianon. Károly ugyanis a 20-as évekre már katonaköteles lett, és a román sorozás elől kétszer is átszökött Magyarországra. Egyszer a románok fogták el, egyszer a magyarok toloncolták vissza. Egyik vagy talán mindkét alkalommal a fellegvári kaszárnyákba került, ahol félholtra verték. Édesapám ezért egész életében babonásan kerülte a Fellegvárat egészen az MTA-tagság átvételéig (ezt ugyanis a magyar konzulátus – mit sem tudva az érintett ellenérzéseiről – éppen a fellegvári Belvedere Szállóban szervezte meg).
Kollégium, teológia, egyetem
Szabó T. Attila 1919-ben, az uralomváltáskor még csak 13 éves volt; őt még nem csapta annyira tarkón a történelem. Bekerült abba a kollégiumba, ahova talán nagyapja, majd később biztosan apja és később fia is járt, és itt Kovács Dezső vette szárnyai alá. Kovács igazgató úr jó tanár és jó író volt. Külön is figyelt a kollégium irodalmi önképzőkörére. Ebben a körben az 1920-as években együtt szerepeltek az arisztokrata csemeték (mint pl. Wass Albert, Atzél Ede) a polgárdiákokkal, olyanokkal, mint pl. a későbbi orvosprofesszor Gündisch Mihály vagy éppen Szabó T. Attila.
Kovács Dezső csak nagyon indokolt esetben avatkozott bele az önképzőkör életébe. Én Édesapámtól két esetről tudok. Az első eset 1925-ben történt, ennek egy nyomtatott műsorfüzete is fennmaradt. Ekkor Wass Albertet hívatta be magához Kovács igazgató úr. Wass Albert éppen a költő és miniszter Octavian Goga román nemzeti lelkesedéstől fűtött versét fordította le, és mutatta be a körben. Kovács Dezső megdicsérte a vers és a fordítás irodalmi értékeit, majd felhívta Albert úrfi figyelmét a versek aktuálpolitikai vonatkozásaira és céljaira. Nem tudom, csak sejtem, hogy Wass Albert nem mutatott be több Goga-fordítást a kollégiumban.
A másik eset már érettségi után, 1929 táján történhetett ugyan, de közvetlenül kapcsolódik Szabó T. Attila pályaválasztásához. Ezt sajnos sem időben, sem tartalmában nem ismerem pontosan, mert Édesapám (érthető okokból) nem szívesen beszélt róla. Elejtett szavaiból annyira emlékszem, hogy a beszélgetés nem volt kellemes. Shakespeare Hamletjének az Arany Jánost pontosítani szándékozó újrafordítása és egyéb versfordítások kapcsán Kovács Dezső (már nem mint igazgatója, hanem mint atyai jó barát) eltanácsolta Attilát az irodalmi babérok utáni ácsingózástól. Hogy utólag hálásak lehetünk Kovács Dezsőnek ezért a beszélgetésért, az egészen biztos. De a fordítások között voltak figyelemre méltó munkák is.
Egyébként idősb Szabó T. Attila irodalmi késztetései genetikai és memetikai értelemben sem mentek végleg veszendőbe. Magam is sokat fordítottam veretes szakszövegeket Darwintól Mendelen át J. Huxley-ig. Körünkben van a mai magyar költészet képviseletében unokája, a költő Szabó T. Anna, aki – talán nem teljesen véletlenül, de biztosan nem egészen tudatosan – éppen Shakespeare-elemzéseivel és újrafordításával érdemelte ki a „filológia doktora" címet. Anna révén köztünk vannak fiai is, a dédunokák, a negyedik fordítónemzedék: Dragomán Gábor és Pál Gábor három ifjúsági regénnyel a háta mögött bizonyára a legfiatalabb magyar műfordító, öccse, Palika pedig – kiadói felkérésre – a napokban közli 10 évesen első kritikáját egy általa rekordgyorsasággal elolvasott mesekönyvről.
Mindez elsősorban a genetika és a memetika összefüggésében érdemelt itt említést. A Kolozsvári Református Kollégiumban és később a Református Teológián, majd az egyetemen Szabó T. Attilának Kovács Dezső mellett több további szellemi atyja is volt: Gombocz Zoltán, Csűry Bálint, Tavaszy Sándor, György Lajos és mások. De mindenekelőtt magyartanára, később atyai jó barátja és első fiának keresztapja, Brüll Emánuel. Valamennyijükről ismételten is megemlékezett; a hivatkozásokat az érdeklődők Éder Zoltán kitűnő összefoglalásának – Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága c. munka 8. fejezetében találják meg.
A Brüll Emánuellel való közelebbi kapcsolat tulajdonképpen egy arisztokrata osztálytársnak, Atzél Edének köszönhető, aki néhány diáktársával együtt valami diákcsínyébe Manó bácsi zsidó származását is be akarta keverni az egyik magyaróra előtt. Az otrombaságot Édesapám erélyes hangon ellenezte, és ez (emlékeim szerint a nyitott osztályajtón át) a Manó bácsi füléig jutott. Ezt követően Brüll Manó külön is figyelt Szabó T. Attilára, és ő irányíthatta később Gombocz Zoltán és Csűry Bálint szemináriumai, valamint Kelemen Lajos felé is. Bizonyság erre a Brüll-hagyatékból hozzám került és ugyancsak feldolgozásra váró Gombocz-levelezés. Szabó T. Attila és Brüll Emánuel levelezése ugyancsak feldolgozásra vár.
Édesapám a magyar nyelv iránti érdeklődését tehát részben Brüll Manónak köszönhette, és a kölcsönös rokonszenv köztük sírig tartó barátságként rögzült. De ez egy külön történet volna. Általános tanulságai miatt viszont szólni kell itt röviden a vészkorszak tragikus napjairól, amikor Brüll Emánuel is a hírhedt kolozsvári téglagyár deportáltjai közé került. Édesapám teljes mértékben osztotta Márton Áron álláspontját: aki tud, annak segítenie kell. Szerencséjére Budapesten, a Külföldiek Kollégiumában diáktársa volt annak a Mester Miklósnak, akinek államtitkárként éppen joga volt menlevelek kiállítására.
Édesanyám szűkszavú elmondásából tudom (Édesapám soha nem beszélt erről), hogy amikor barátaival együtt hírét vették Manó bácsi és társai internálásának, Édesapám ment „futárként" egy éjszakai vonattal Pestre, és egy következő vonattal hozta is a menleveleket. Pest felé menekülőkkel zsúfolt vonaton utazott; Kolozsvárra jövet már egyedül volt a vagonban. A történet mára „folklorizálódott", több változata létezik... én ezt a változatát tudom. Maga a történet messze túlmutat az egyéni sorstragédiákon, sőt még egy közösség tragédiáján is: a kolozsvári zsidóság tragédiája máig hatóan Kolozsvár tragédiája, és egyben a magyarság tragédiája is. Hogy milyen kapcsolatban lehet az életmű háború utáni sorsával és a SZT megszületésével, folytatásával, az még kutatandó.
A TÁR családi vonatkozásai
Ennek kapcsán beszélnünk kell mindenekelőtt feleségéről, dr. Csáti Éváról és nyelvész fiáról, dr. Szabó T. Ádámról is. 2015 végén emlékeztünk mindkettőjük halálának 20. évfordulójára. Csáti Évának édesapám az életét köszönhette – többszörösen is. Először, mert olyan időkben ment hozzá feleségül, amikor teljes létbizonytalanságban volt, és idegrendszere az 1930-as évek erdélyi reménytelenségében teljesen kimerült. Hozzáment az anyai tiltás ellenére – bár édesapja jóváhagyásával. Másodszor a háború utáni nagy tisztogatások idején, amikor egy ideig eltartotta őt három fiával együtt. Harmadszor 1956 és 1959 között, amikor a Bolyai Egyetem felszámolása, a Csendes Zoltánék és a Szabédi László tragédiái kapcsán édesanyánk diagnosztizálta az idegösszeomlást és intézte el Marosvásárhelyen, Miskolczi Dezső klinikáján az akkor még kínvallatással felérő radikális kezelést. Ezt azért fontos – a család kérésére nagyon megkurtítva – itt elmondani, mert 1956-nak nemcsak halálos áldozatai, börtönviseltjei, de olyan szenvedői is voltak, akikről nem esik szó.
Külön szál a történetben a „Szabédi-ügy". Édesapám hagyatékából birtokomban van az a Szabédi László, Márton Gyula és Szabó T. Attila közötti levelezés, ami Szabédinak a román és magyar nyelv közös gyökereit bizonyítani kívánó, a szó jó értelmében vett internacionalista nyelvészeti monográfiájának szakmai bírálatára vonatkozik. Kényes téma, kényes időkben. Márton Gyula a feladatot nem vállalta; átruházta a még kezelés alatt álló Szabó T. Attilára. A keletkezett bírálat lényege: a munka jó és újszerű. De ami jó benne, az nem új, ami új benne, az nem jó. A következmények ismeretesek. Édesapám soha nem tudta megbocsátani magának, hogy az 1959-ben a Bolyai Egyetem felszámolását irányító későbbi államfő és az őt kiszolgáló román állambiztonság mellett ezzel a (szakmailag vállalható) bírálatával maga is hozzájárulhatott egy tragédiájához.
A Szótörténeti Tár mutatói és a szaknyelvek
1987 márciusában, édesapám halálának éjszakáján – egy csöppet sem valószínűtlen állambiztonsági beavatkozás árnyékában – Trabanttal osztottam szét a TÁR cédulaanyagát a munkatársak között. Egy lefoglalás minden folytatást kizárt volna. Számomra a TÁR anyaga elsősorban természettudományi adatai és a szaknyelveink története szempontjából volt fontos. 1987 és 1989 között – a felfordult világban – a folytatás az anyagmentés ellenére is reménytelennek látszott. Hála a „memetikai örökösöknek" – elsősorban Benkő Samunak és az EME-nek, illetve Benkő Lorándnak és körének, majd Fazakas Emesének, Tamás Csillának és munkatársaiknak, illetve a helynévanyag tekintetében Hajdu Mihálynak, Makay Emesének, Bárth M. Jánosnak és munkatársaiknak, a munka újraindult, illetőleg a helynév-monográfiák sora is megindult.
1972 és 1987 között magam is a TÁR természettudományos címszavainak szerkesztője voltam. Nagyon sok botanikai (és nemcsak) kérdésben nyitotta fel a szememet ez a munka; itt most csak az óvilági alakor (Triticum monococcum) és a bab (figyelem: Vicia faba és nem a paszuly, az amerikai Phaseolus vulgaris) kívánkozik példaként említésre. A magyar alakornemesítés sok tekintetben az SZT-ra vezethető vissza. A TÁR-nak köszönhető jórészt a magyar történeti és népi növénynevek iránti érdeklődésem és a Péntek János professzor úrral való barátságunk, együttműködésünk is. Az SZT természettudományos vonatkozású nyelvi anyaga is a történeti Erdély európaiságának vitathatatlan bizonyítéka. Európa pedig egészen napjainkig a kulturális evolúció magterülete volt bolygónkon. Most ne gondoljunk azzal, hogy immár maga az európaiság is vitatható. Bízzunk abban, hogy ez megmarad. Akkor viszont az SZT munkásainak is európai léptékben érdemes gondolkodnia. Éppen ezért:
1. Az SZT magyar, román és német mutatóinak és az SZT szaknyelvi köteteinek az elkészítése sürgető feladat;
2. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket már ki kell egészíteni, és kereshetővé kell tenni a világ mai tudományos nyelvén, angolul írt értelmezésekkel;
3. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket a kibertérben is hozzáférhetővé kell tenni;
4. Az SZT nemzetközi használatát minden eszközzel serkenteni és támogatni kell szakmai körökben, különösen a magyar nyelvterület társkultúráiban, de az EU-ban is;
5. Ennek érdekében egy erdélyi (és összmagyar) nemzetközi publikációs stratégia is kívánatos volna.
Az SZT szaknyelvi pótköteteinek az előkészítése egyébként egy egész konferencia vagy inkább szakmánkénti konferenciasorozatok tárgya kellene hogy legyen.
Szótörténeti Tár(ak) a kibertérben
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelenkori nyelvi evolúció magyar nyelvterületen is a beszélt nyelvtől az írott és nyomtatott nyelven át a digitális nyelvfejlődés felé tart. Ezt sejtettük meg 1989–1990 között Szombathelyen, amikor elkészítettük az első magyar digitális, nyelvtörténeti CD-ROM-ot: a TÁR első négy kötetének legrégebbi nyelvi adatait tartalmazó, elsősorban természettudományos igényű adatbázist. A fejlődés gyorsaságára jellemző, hogy az akkor készült CD ma már csak speciális eszközökkel volna használható, azonban az IIF program keretében elkészítették ennek a CD-nek a kiberváltozatát, az Erdélyi Magyar Elektronikus Szótörténeti Tárt, amelyik a http://emsz.db.iif.hu „honlapon" kutatható. Ez a „strukturált" adatbázis igencsak mostoha körülmények között készült ugyan Budapesten és Szombathelyen, de a kiberidőskálán matuzsálemi kora – 2015-ben volt 25 éves – ellenére ma is használható, és bizonyos, főként szaknyelvi, természettudományi célokra könnyebben, gyorsabban és eredményesebben használható fiatalabb testvéreinél.
Az EME honlapján az első négy kötet vált eddig – sziszifuszi munkával, de kiváló minőségben – kiber-hozzáférhetővé. Megbízhatósága nagyobb, de (vélhetően kiberhelyzete miatt) nagyon lassú, és a PDF-formátum eredményessége sem jobb, mint az előbbié. A tanulságok elemzése azonban már egy külön történet volna.
Összegzés és végszavak
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvi evolúció közel félezer éves kövületgyűjteménye. A közösségi tudásnak és a szavak információtartalmának időbeni változásait dokumentálja; általános és nyelvi evolúciós jelenségeket tükröz. Az SZT messze túlmutat az erdélyi és a magyar tudományon – európai összefüggésekben értelmezendő.
Nyilvánvaló, hogy ez az előadás csak vázlatos lehetett; évszázados idők és terek nem férnek percekbe. Az is világos, hogy Nem /csak/ az idő halad, mi /is/ változunk. De talán nem volt érdektelen ezeket leírni és részben elmondani azért, hogy, ami a miénk volt, évszázadokra... tulajdonunk maradjon és gyarapodjon.
Szabó T. (E.) Attila
A szerző biológus. Krónika (Kolozsvár)

Hatvan év után
Egy Petőfi-kutatóút emlékére
Bár március 15-én a győzelem napját ünnepeljük, ezúttal egy másik, a Petőfi Sándor halálával kapcsolatos évfordulóra szeretnék emlékeztetni. A szerteágazó és immár Szibériáig is elvezető Petőfi- kutatás egyik meghatározó eseményét annak hatvanadik évfordulóján az Erdőszentgyörgyön élő Szilágyi Zoltán kérésére idézzük fel, aki kamasz fiúként 1956-ban egy különleges esemény résztvevője volt.
Erdélyi kutató kerestetik
Gépkocsivezető nevelőapja mellett belepillanthatott annak a magyar–román akadémiai vegyes bizottságnak a munkájába, amely Dienes András budapesti tudományos kutató tervei alapján 1956 augusztusában azt tűzte ki célul, hogy Petőfi Sándor életének utolsó két napját a helyszínen végigkövesse, halálának körülményeit és helyét tudományos eszközökkel meghatározza.
Az út során Dienes András végig fényképezett. A fekete-fehér és színes fotókat (esetleg diákat) készítő két gépet a kutatók munkáját kíváncsian figyelő 15 éves fiú nyakába akasztotta, ő lett a "fegy-verhordozója". A látottak-hallottak Szilágyi Zoltán egész későbbi életére meghatározó élményként hatottak. Mivel nem volt szakember, ma is úgy gondolja, hogy az eseményeket, amelyek nyomán Dienes András a Petőfi- kutatást a mai napig meghatározó könyvét megírta (Petőfi a szabadságharcban), tudományos igényességgel is fel kellene dolgozni. Erre a feladatra fiatal erdélyi történészeket tartana a legalkalmasabbnak, akik a Petőfi-kutatást Erdélyben sem hagynák kialudni. A munka folytatásán túl Szilágyi Zoltán úgy gondolja, hogy a kutatóúton készült Dienes-fotókból érdemes lenne vándorkiállítást szervezni, amely hozzájárulhatna az érdeklődés felkeltéséhez, a Petőfi-kultusz továbbéltetéséhez.
Előzmények: az első találkozás
Dienes András és a román küldöttség leglelkesebb tagjának az első találkozásáról maga Alexandru Culcer professzor írt beszámolót az Utunk című irodalmi hetilap hasábjain (Hol van Petőfi sírja?).Cikkében olvashatjuk, hogy 1948-ban mint segesvári orvos és a helyi Román–Magyar Társaság elnöke fogadta a Bukaresten keresztül Budapestről érkező Dienes András kutatót. Két héten át együtt járták be a szabadságharc tragikusan végződő fehéregyházi csatájának helyszíneit, elbeszélgettek a valamikori szemtanúk utódaival, rekonstruálták a csatát és percről percre követték Petőfi menekülését. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti Ispán-kútnál esett el, és az út menti Cionta-kertben ásott tömegsírban temethették el 20-25 harcossal együtt. Írásában Alexandru Culcer arról is beszámolt, hogy a Köllő (szerk. megj.: Miklós szobrász) által készített segesvári Petőfi-szobor egykori talapzatának faragott köveire" kétnyelvű táblát helyezett el, az egyiket a Sárpatak hídja mellett, azzal a felirattal, hogy "Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi", a másikat az Ispán-kútnál az "Itt esett el Petőfi 1849. július 31-én"felirattal. Mivel román emberként, akit megragadott a Petőfi-rejtély, úgy gondolta, hogy a végső tisztázás "érthetetlenül késett" évtizedeken át, dr. Groza Péterhez és a párt Központi Bizottságához fordult. Közbenjárása nyomán a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkacsoportot nevezett ki, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival elkezdhessék a tudományos kutatómunkát. Cikkében azt reméli: ha Petőfi földi maradványait a Cionta-kerti sírban megtalálják, "az egész haladó világ érdeklődéssel fordul Fehéregyháza felé".
Az Utunkban közölt nyílt levelére nem késett a válasz, amelyben Dienes András kedves román barátjának "hatalmas tárgy- és tájismeretét", "fölényes tájékozottságát" értékeli. Közös barátságukat és a "népeink közötti béke jó ízét" kiemelve úgy véli, hogy a Cionta-kerti változat mellett figyelembe kell venni Heydte báró megfigyelését, aki a csata harmadik napján a szökőkút közelében, ahol korábban a költőnek tulajdonított holttestet megtalálni vélte, egy friss sírhantot látott. Ezért Dienes András úgy gondolta, "csak a biztos halálhely megállapítása után kerülhet sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására". Ez volt a cél 1956-ban.
Vásárhelytől Fehéregyházáig
A magyar bizottságot Barta János, a debreceni egyetem tanára, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke vezette, vele volt Dienes András tudományos kutató és Varjas Béláné Nyilassy Vilma, a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese. Az első napokban elkísérte őket Pándi Pál irodalomtörténész, a Szabad Nép munkatársa és két marosvásárhelyi újságíró is. A román akadémiai bizottság élére Constantin Daicoviciu akadémikust nevezték ki, aki Rusu Mircea tudományos kutatót küldte maga helyett. Néhány napig jelen volt Szabédi László, és a munkaközösséget Alexandru Culcer, a Kolozsvári Művészeti Főiskola tanára vezette. Szilágyi Zoltánra a legnagyobb hatással Dienes András volt, aki ritkán beszélt, de amikor szólt, súlya volt minden szavának.
A csoport 1956. augusztus 6-án délután a Szilágyi Zoltán nevelőapja vezette tízüléses kisbusszal indult útnak. Azt megelőzően Marosvásárhelyen tekintették meg a Görög-házat, amelynek első emeletén töltötte Petőfi a július 29- éről 30-ára virradó éjszakát. Bem hadiszállásáról, a Teleki-házról Dienes felvételeket készített. Az 1956-ban rogyadozó épületet korábban a Teleki Téka irattárában talált dokumentumok alapján azonosította.
Szilágyi Zoltán emlékei szerint útközben Petőfi-nótákat énekeltek. Az első megálló a kelementelki Simén-kúriánál volt, ahol a csata előtt a Gyalókay századossal utazó Petőfit vendégül látták. Erdőszentgyörgyön át a gagyi hegyen keresztül a Csekefalvi úton értek be Székelykeresztúrra. Kiderült, hogy a hajdani Szakáll fogadó, ahol Petőfi az utolsó éjszaka borozgatott, már nem létezik. A temetőben megtekintették a Petőfi-legenda emlékét, a Petőfi-sírt. Este fél 11-kor értek az Ispán-kút környékére, majd megálltak a Cionta-kertnél is. Az Utunkban közölt naplójegyzeteiben Bárdos B. Artúr beszámol arról, hogy a kert közepén végzett próbaásatás nem járt a várt eredménnyel. Augusztus 11-én kezdődött el a sárpataki hídnál Petőfi menekülésének a rekonstruálása Lengyel József székelykeresztúri sebészorvos és Gyalókay Lajos százados vallomásai alapján. A leírásokban található tájelemek azonosítását követően a vitákban kristályosodott ki Petőfi mozgástere a csata idején, és menekülésének útvonala. Ezt írta meg 1958-ban megjelent könyvében (Petőfi a szabadságharcban) részletesen Dienes András, s az ő kutatásainak eredményét használta fel Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvében, adataira alapozott Mikó Imre a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben című könyv vonatkozó fejezetében. Az ásatásokon részt vett Gábos Dezső fehéregyházi tanító, aki szerint nem a kert közepén, hanem annak nyugati oldalán kellett volna a tömegsírt keresni. Más ásatás nem történt, erősíti meg a helybeli születésű pedagógus, aki éveken át, a legszigorúbb időkben is kijárta, hogy a fehéregyházi Petőfi-ünnepségeket megtarthassák.
Dienes Andrástól eltérő véleményt fogalmazott meg a későbbiekben Papp Kálmán mérnök-kutató. Megállapításaira alapozta véleményét Szűcs Gábor fiatal budapesti kutató Petőfi halála című könyvében, ami 2011-ben jelent meg. A könyv Epilógusában olvashatjuk, hogy 2004-ben Kerényi Ferenc, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa egy olyan expedíciót készített elő, amely a "menekülési útvonal kb. 40-50 méteres sávját földradar- vizsgálatnak vetette volna alá, ezzel a módszerrel kimutatható lett volna a magányos sírok helye. Bár a kutatásra engedélyt kaptak a román nemzetvédelmi minisztertől, a magyar Honvédelmi Minisztérium elutasította a támogatást – idézi Borzák Tibornak, a Szabad Föld munkatárásának a Kerényivel készített beszélgetéséből Szűcs Gábor.
A fehéregyházi tömegsírokat nem vizsgálta meg senki
Ezt erősítette meg Szabó József, a Petőfi-emlékhely gondnoka is. A turulmadaras emlékmű hármas tömegsír fölé épült, 1897-ben a segesvári Petőfi-szoborral egyszerre avatták. A múzeumot Haller Lujza grófnő létesítette, a honvédsírok köré ő telepítette az emlékkertet, amit azóta sem bolygattak meg. A fehéregyházi polgármesteri hivatal tulajdonában levő múzeumhoz tartozik a Petőfi-emlékmű, amelyet az Ispán-kútnál, Petőfi feltételezett elestének a helye közelében állítottak 1969- ben. A Hunyadi László szobrászművész faragta domborművet megrongálták, vandál kezek nyomát az emlékmű Fehéregyháza felőli oldalán ma is őrzi. Helyére Gyarmathy János Petőfiről készült bronzplakettjét rögzítették.
A szobortalapzatból maradt követ – ami az első jel volt, de egy időben, feltételezhetően az útjavítások idején, a föld alá került – a hatvanas évek kezdetén Ajtay-Gecse Viktor marosvásárhelyi Petőfi-kutató kereste meg és állította vissza Ajtay Ernővel együtt. A forrás fölé kiépített emlékmű felállítását követően a kő eltűnt, és ma már a Sárpatak hídjánál levő másik emlékkő sincsen a helyén. Sokan keresik, ezért jó lenne, ha visszatennék oda, ahol volt. Dicséretes lenne az is, ha a fehéregyházi helyhatóság felismerné, hogy a Petőfi-kultusz ápolásából a helyi turizmust fel lehetne lendíteni. Ottjártunkkor, a különlegesen szép unitárius templom tornyából szemlélve a hajdani csata helyszíneit, gyalogos turisták csoportját láttuk a Monostorkert felé tartani, ahonnan egykoron Bem ágyúi halálra sebezték a szemben levő dombon tartózkodó orosz hadvezért.
Ha lenne szálláshely és elegendő személyzet, rendszeres emléktúrákkal legalább egynapos ott-tartózkodásra csábíthatnák a látogatókat. Ahhoz azonban a múzeum épületének a felújítása, az ispán-kúti emlékmű tágabb környezetének, a mindig szemetes parkolóhelynek a tisztán tartása is a község feladata lenne, akár önkéntesek igénybevételével. Legalább ennyivel tartozunk Petőfinek, akinek emléke, titokzatos eltűnése nemcsak az ötven évvel ezelőtti kutatóúton részt vevő Szilágyi Zoltánt, de e sorok íróját is gyermekként megbabonázta.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Szórványban körültekintőbbnek kell lenni
Az összefogás fontosságáról
Krisztus mennybemenetelének napján érkeztünk Fehéregyházára, amikor Benefi Sándor református lelkész istentiszteletet tartott a helyi műemlék templomban. Miután vége lett a szertartásnak, elmondta, hogy 1990 óta szolgál a településen, ahol a kezdeti 700 lelkes gyülekezet mára 393 főre apadt. A múlt évben öt temetés volt és három keresztelő, de a három családközül sajnos egy sem lakik a faluban, Németországban, Spanyolországban, az Egyesült Államokban élnek.
Az alapításakor székely, később szász falu mai lakossága jórészt telepesek leszármazottja – mondja a lelkész. Korábbi ismereteimet, miszerint a 16. század második felében a háborúkban és a pestisjárványokban megfogyatkozott a szász lakosság, és a falut 1610-ben Haller István telepítette újra román lakosokkal, a lelkész egészíti ki azzal, az 1900-as évek elején a magyar állam telepített a Haller-birtok vasúton túli másik részére székely és néhány felvidéki családot. Az utolsó felvidékit, aki 96 évet élt, és emlékezett még arra, hogy kilencéves korában hogyan jöttek szekéren Fehéregyházára, az 1990-es évek végén temette el a lelkész. Bár Segesvár szomszédságában fekszik, a fiatalok – ritka kivételtől eltekintve – nem maradnak a faluban.
Ma is szemet gyönyörködtető látvány a falu központjában álló református templom, amely 1440-ben gótikus stílusban épült, és a ferencesek kolostortemploma volt. Szentélye keresztboltozatos, az ablakokon megmaradt a gótikus kőrács. Az 1848–49-es forradalom idején felgyújtották, a bejárati nagy hajó mellett leégett a torony is. 1890-ig a templom üresen állt, majd a segesvári templomot tervező Alpár Ignác tervei alapján próbálták meg az eredeti formájában visszaállítani, de a torony öt méterrel alacsonyabb lett – ismerteti röviden a falunak nevet adó és utoljára 1994-ben restaurált templom történetét a lelkész. A restaurálás idején cserélték ki a belső bútorzatot is, amit a szú tett tönkre.
A gótikus szentély falán emléktábla hirdeti, hogy 1906. január 12-én Fehéregyházán született Szabó T(örpényi) Attila erdélyi magyar nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató, az Erdélyi magyar szótörténeti tár, a "20. századi erdélyi magyar tudományosság legjelentősebb művének" a szerkesztője. Édesapja Szabó T. Károly, Haller gróf gazdatisztje volt, aki a telepítést lebonyolította. 1907-ben bekövetkezett halála miatt a család visszaköltözött Désre. Az emléktáblát Kós András készítette, és 1996-os felavatásakor Benkő Samu méltatta a kilencven éve született tudóst.
A múltra való emlékezést követően Benefi Sándor tiszteletes úrral visszatérünk a jelenbe. Bár az első évek nehezek voltak, most jól érzik magukat a faluban, jó a kapcsolatuk a hívekkel, a helyhatóság támogatását is élvezik. A temetések száma meghaladja ugyan a születésekét, de az utóbbi időben magyar családok is vásároltak telket és építettek házat a faluban. Bár még a városi gyülekezethez tartoznak, ahonnan jöttek, reményeik szerint idővel a helyi egyházhoz honosodnak. A lelkészi lakás udvarán átalakításra készülnek. Szeretnének egy megfelelő gyülekezeti termet kialakítani, mert télen hideg van a templomban, és a terem egyéb rendezvények megtartására is alkalmas lenne.
A fehéregyházi magyar lakosságot a reformátusokon kívül 120 katolikus és 80 unitárius személy alkotja. A katolikusok többsége az elszigeteltté vált Sárpatakról költözött a faluba.
A mai lakosokat illetően az összetartást hiányolja a lelkész. Szórványban élve nem lehet megengedni a széthúzást – mondja. Össze kellene tartani, hogy minél több magyar tanácsost juttassanak be a helyi képviselőtestületbe. Ennek ellenére az ENMP külön listát nyújtott be, ami csökkenti az esélyeket. Holott jó lenne, ha a három jelenlegi képviselő mellett még a negyedik jelölt is megkapná a szükséges számú szavazatot. Bár azt mondják róla egyesek, hogy RMDSZ-es lelkész, úgy gondolja, hogy akik többségben vannak, akiknek nagyobb esélyük van, azokat kell támogatni, hogy legyen aki határozottabban kiálljon a helybeli magyar lakosság érdekeinek a képviseletében.
Végül a főút melletti református temető helyzete is szóba kerül. Mivel gyakran járunk arra, évek óta figyeljük, hogy mi lesz a temető sorsa, ahol a sírok egy része már ledőlt. Mint megtudtuk, az évek során nehezen találtak olyan személyt, aki rendszeresen gondozta volna a temetőt. A mellette működő autójavító műhely tulajdonosa vállalta, hogy a parkolóhelynek használt útért cserébe rendben tartja a sírok környékét. Ottjártunkkor is éppen füvet kaszáltak, ami megváltoztatta a temető kinézetét. Talán idővel a ledőlt sírköveket is sikerül visszaállítani a helyükre, ahogy egy rendezett sírkerthez illik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Petőfi – a költő, aki szimbólummá vált
A fehéregyházi Petőfi Múzeum fontos helyszíne az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékápolásának: az intézmény kertjében nemcsak a költő, hanem a számos névtelen katona emlékét is őrzik. Az évek során kopjafák, domborművek, szobrok tették sokszínűvé a helyszínt, ahol közel 500 ember gyűlt össze, hogy az 1849. július 31-én elhunyt Petőfi Sándorra emlékezzen.
Szimbolikus, de annál fontosabb volt a július 31-i ünnepség is, hiszen Székelyföld mindhárom megyéjének tanácselnöke részt vett a rézfúvósokkal, versekkel tarkított programon. A közönség jelentős része nemzeti színű kokárdával érkezett, a különleges alkalomra közel 50 biciklis karikázott át Fehéregyházára Székelykeresztúrról.
Az esemény kezdetét képező koszorúzáson jelen volt számos Petőfi nevét viselő egyesület képviselője, valamint több hazai és magyarországi önkormányzat küldöttsége is.
Magyarországot dr. Farkas Balázs Csíkszeredai konzul képviselte, aki rámutatott: bár 1849-ben sokan nem tudták, hogy Petőfi ott harcolt oldalukon a csatában, az idő múlásával sokan és sok helyen vélték felfedezni, hiszen olyasvalamit képviselt, amire szükség volt. Petőfinek, akinek nem mindennapi sors adatott, egy célja volt, amelyet írásban meg is fogalmazott: a zsarnokság ellen küzdeni. Petőfi az igazmondás hőse – fogalmazott a konzul.
Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke rámutatott: nagy öröm, hogy mindhárom magyar többségű megye újra együtt ünnepelhet. A fehéregyházi csatával kapcsolatban a tanácselnök kifejtette: „Én tudom, hogy a költő nem eshetett el sem itt, sem máshol. Csak az embert érhette el a kozák lándzsája. Az embert, aki 27 évet sem tölthetett. Bár léte csak egy villanás volt, kész életművet hagyott ránk. Ahogy Jókai Mór fogalmazott: Az a bolond kozák, aki Petőfit leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel. „
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke beszédében elmondta: eleink az 1848–49-es forradalomban vállalták az áldozatot, mert hittek abban, hogy lehet, reménykedtek, terveztek és odafigyeltek egymásra. „Nekünk 167 évvel az esemény után az a dolgunk, hogy a hit, a remény, a szeretet jegyében próbáljunk meg összetartani, próbáljunk meg dolgozni, és higgyünk abban, hogy lehet. Én és még sokan hittünk ebben, ezért tudott előttem Péter Ferenc immár nem Szováta polgármestereként, hanem Maros megye Tanácsa elnökeként felszólalni. Hiszünk abban, hogy az összefogás jegyében megkeressük a legjobb megoldásokat, akár a szórványban élő nemzettársaink mindennapi dolgaira, ahogy tettük azt Tamás Sándor elnökkel együtt, és ahogy folytatnunk kell azt. Büszkeséggel tölt el, hogy történelmünkben vannak olyan dicső pillanatok, amelyek erőt adnak ahhoz, hogy ma is legyen hitünk, és ma is tudjunk egymás felé fordulni. Így sok minden lehetséges, ha együtt megkeressük a megoldásokat, kicsiből, kevesebből is lehet több és nagyobb, vagyis lehetséges minden remény teljesülése, ha összetartunk és összefogunk” – jelentette ki a Hargita megyei elnök.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke ünnepi köszöntőjében a költőt idézte, aki a fehéregyházi csatát megelőző napokban Háromszék több települését is végigjárta, eljutott a Magyarország akkori déli határát jelző Bereckbe is „... ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember”. Tamás Sándor elmondta: „azokra kell emlékezzünk, akik állva mAradtak a vas előtt, küzdöttek az utolsó percükig. Azokra emlékezünk, akik nem futamodtak meg, hanem szembefordultak a halállal is. Petőfi példája mutatja: a jövőnk a hitünk függvényében alakul: ha hiszünk benne, akkor nekünk kedvez!
Közlemény
rmdsz.ro

Kilencvenöt év a magyar dal szolgálatában (Sepsiszentgyörgyi magyar férfidalárda)
A Sepsiszentgyörgyi kórusmozgalom kezdetének a Székely Mikó Kollégium Harmónia kórusa tekinthető, amely az 1862/63-as tanévben alakult Zayzon Farkas tanító vezetésével. 1873-ban megalakult a Református Dalárda, majd 1875-ben városunk első vegyes kara. Ezek az együttesek az első világégésig rendszeresen tevékenykedtek. A trianoni diktátumot követően, az anyanyelv és a nemzeti kultúra veszélyeztetettségének időszakában, 1921-ben jött létre a Magyar Dalárda. A névhez a férfi jelzőt 1945 után ragasztották.
1972-től a dalárda vezetését László Attila zenetanár, zeneszerző és karnagy veszi át. Munkássága magas szintre emelte férfidalárdánkat. Kitűnő műsorpolitikáját a tiszta forrásra, a népdalra alapozta, és sikerült egyben tartani, nevelni, szervezni és vezetni 42 éven át a Sepsiszentgyörgyi Művelődési Ház segítségével és támogatásával.
2014 októberétől új, fiatal karnagy, Jakab Árpád igyekszik megtartani az átvett örökséget. A legnagyobb gondunk a fiatalítás, de azért örökifjú kórus vagyunk. Nagy lendületet jelentett mindannyiunk számára, hogy 2014 tavaszán létrejött a Száztagú Székelyföldi Férfikórus a Székelyudvarhelyi dalegylet kezdeményezésére. Legutóbb Fehéregyházán a Petőfi-emlékünnepségen szerepeltünk. Bebizonyítottuk, hogy „Székely, egyesülj a dalban”, tehát Székelyföld létezni fog.
A Kónya Ádám Művelődési Ház keretén belül működő dalárdánk október 1-jén, szombaton ünnepli fennállásának 95. évfordulóját. A Vártemplomnál, a mindenkori dalárdások kopjafájánál koszorúzással kezdődik a rendezvény, az ünnepi hangversenyre délután az evangélikus templomban kerül sor. A jubiláló Magyar Férfidalárda mellett fellép a Cantuale kórus Marosvásárhelyről, a Codex régizene együttes Csíkszeredából és a Cantus Firmus vegyes kar Sepsiszentgyörgyről.
Szabaday Rudolf, a dalárda jegyzője
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Már nem csak az utak révén kapcsolnák össze Hargita és Maros megyét
Még szorosabbra fűzné a kapcsolatot a két székely megye, Maros és Hargita. A szomszédos településeknek együttműködve nagyobb esélyük van a fejlődésre, lakóiknak pedig ezáltal egy jobb életminőségre – állapították meg a két megye elöljárói.
A Székelykeresztúri Kistérség Szövetség kezdeményezésére született találkozó célja az volt, hogy a megyehatárhoz közeli települések között állandó párbeszéd kezdődjön el, és bővüljön a közös kapcsolati háló. A felvetett vitaindító témajavaslatok kapcsán elindult a párbeszéd a megyék közti kulturális együttműködés, iskolák közötti kapcsolatok ápolása, turisztikai adottságok összesítése, kiaknázása, közös idegenforgalmi programok megvalósítása, egyházak támogatása, ifjúsági és szociális programok közös kivitelezése terén, ugyanakkor terítékre került a két megye közti átjárhatóság, az utak helyzete.
„Most kedvező a széljárás a megyeközi kapcsolatok megerősítésére. Nagyobb a nyitottság, beszélhetünk LEADER-térségek együttműködéséről vagy akár kistérségi kapcsolatok kialakításáról. Nagyon sok ponton kapcsolódhatunk, támogathatjuk egymás munkáját, partnerséget vállalva. Térségi gondjaink megoldása közös érdek, ezért nagy szükség van az egymásra figyelésre, fontos a helyi kapcsolatok kialakítása és megerősítése” – hangsúlyozta Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke.
Az elöljárók arra is választ kerestek, hogyan tudnának a tömbmagyar települések és a szórványrégió összedolgozni, milyen módon segíthetik egymást. Gáll Ernő, a segesvári RMDSZ elnöke, korábbi megyei tanácsos, örömmel nyugtázta, hogy a tömbben élő Hargita megyeiek már konkrét segítséget is felajánlottak. Az általuk adományozott faanyagból készül el a fehéregyházi Petőfi-emlékpark lugasa. „Életem során számos tanácskozáson és projektben vettem részt, de úgy érzem, hogy most végre konkrétumokról tárgyaltunk. A Hargita megyeiek tényleg akarnak segíteni rajtunk, a megyehatár túlsó oldalán élő, Segesvár körüli szórványmagyarokon” – vélekedett Gáll. A választás nem véletlenül esett Petőfire és végső csatájának helyszínére, Fehéregyházára: július 31-én Székelyföld mindhárom megyeelnöke tiszteletét tette a költő halálának 167. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésen, ami abszolút premiernek számít.
Javaslatokat fogalmaztak meg a balavásáriak is, akik szívesen tanulmányoznák a székelykeresztúri tejfeldolgozás, illetve a környékbeli gyümölcsfeldolgozás sikeres modelljét, hisz a Kis-Küküllő mentén egyre inkább leépülőben van a szarvasmarha-állomány.
Az utak nem szakadhatnak meg a megyehatáron
Amint a helyhatósági választások óta több ízben, ezúttal is felmerült a két megyét összekötő infrastruktúra helyzetének a kérdése. Javaslatok hangzottak el a két megye településeit összekötő, javítást igénylő szakaszokról, mint például a Gagy-keresztje–Bözöd, Siklód–Sóvárad, Újlak–Székelyvécke, Szederjes–Székelymuzsna. Utóbbinak a Hargita megyei részét leaszfaltozták, a Maros megyei szakaszra, bár van elkülönített költségvetési tétel, még nem fogtak hozzá. „Mi még a tavaly belefoglaltuk a büdzsébe, mégsem kezdődött el a munka. Ígéretet kaptam, hogy két éven belül leaszfaltozzák a ránk eső mintegy 12 kilométeres részt” – mondta el lapunknak Gáll Ernő. Székelykeresztúr polgármestere, Rafai Emil szerint mindenképpen érdemes odafigyelni arra, ami összeköt. Az elöljáró nemcsak utakra gondolt, hanem, amint fejtegette, jelentősnek tartja, hogy a kultúra, a nemzeti identitás és az érzelmi kapcsolatok mentén egyáltalán elkezdődik a közös gondolkodás az ügyek, gondok és problémák megoldásáról. Amint beszámoltunk róla, az új önkormányzatok felállása óta Péter Ferenc, a Maros megyei tanács új elnöke többször is találkozott kollégájával, Borboly Csabával, akivel több közös megyehatárt is bejártak, és „az elvágott szálak összekötéséről” egyeztetett. A leglátványosabban az Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral, a bözödújfalui tó partján összekötő út aszfaltozása halad. Az elképzelés szerint a két megyét 2017-től kötné össze aszfaltszőnyeg.
Szucher Ervin Székelyhon.ro |

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A magyar–román viszony enyhülésének jelei a forradalom előtt
A forradalom marosvásárhelyi hatását boncolgatva nem tekinthetünk el az előzményeiről, legalábbis az októberi eseményeket megelőző, szembeötlő és a változásokat jelző megnyilvánulások megemlítésétől. Hiszen 1956 folyamán, az év első negyedétől kezdve egy általános enyhülési folyamat zajlott le az országban, ami a magyar–román kapcsolatok javulásában is megmutatkozott. Ez nyomon követhető főként a kulturális, valamint a lakossági kapcsolatok terén. A mintegy évtizede tartó merev elzárkózási politika terén bekövetkezett lazulást Erdély-szerte, így a magyarlakta autonóm tartományban is a többoldalú magyar–magyar kapcsolatok felvétele követte.
A Magyarországtól teljesen elzárt erdélyi magyar közösség előbb rádión és a sajtón keresztül, majd az év nyarától kezdve lehetővé vált magánutazások révén némileg szorosabb érintkezésbe kerülhetett a mélyebb politikai változásokat átélő anyaországgal. Felélénkültek a művelődési kapcsolatok, amelyek lelkesítőn hatottak a magyar kultúrára szomjazó lakosságra. Elsőként Illyés Gyula1 erdélyi látogatásáról számolhatunk be, aki az 1848-as forradalomról szóló, Fáklyaláng c. színműve századik bemutatójára érkezett Marosvásárhelyre 1956. január utolsó napjaiban. Megjelenése Marosvásárhelyen nem csak azért volt meglepő, mert a Romániába látogató ma- gyarországi küldöttségek több éven át alig jutottak el a Magyar Autonóm Tartományba, hanem inkább azért, mert az 1954. október óta óriási sikerrel bemutatott Fáklyaláng egyáltalán nem felelt meg a román ideológiai elképzeléseknek. A tartományi pártszervezet nacionalista és soviniszta színdarabnak te-kintette, és 1955-ben Kovács György író2 a darab betiltását is fontolgatta.3 Ennek ellenére, az ide látogató neves magyar íróval terjedelmes interjút közöl a helyi magyar sajtó, ami egyben figyelemre méltó utalás is az esemény rendkívüli jelentőségére. "Váratlanul érkezett hozzánk – írja az interjút készítő. Eljött Marosvásárhelyre, hogy a Székely Színházban megtekintse a Fáklyaláng századik – s ezúttal kétszeresen is ünnepi – előadását. Ismertük őt, a népi életbe gyökerező, forradalmi hangú, az új élet lüktetését kifejező gyönyörű verseiből, ismertük Petőfijéből, és nem utolsósorban a Fáklyaláng-ból, melyet eleddig közel félszázezer ember látott hazánkban. Mégis – s éppen e sok-sok felejthetetlen élményt nyújtó, maradandó értékű írás révén – személyes jelenlétével szerzett igazi örömet, élményt számunkra."4
A nyár folyamán a leglátványosabb közeledési akció a hivatalos körök által kezdeményezett Petőfi-sírhely felkutatása volt a Segesvár melletti Fehéregyházán. Augusztusban a kutatásokról több cikk is megjelent a romániai magyar sajtóban.5 Közéleti téma lett a magyar jellegű műemlékek védelme. A marosvásárhelyi Teleki Téka vezetője, Farczády Elek például arról számolt be az Utunk augusztus 17-i számában, hogy nemrég az ötödik legrégebbi, XV. század eleji magyar nyelvű kéziratra bukkantak a Tékában, és írásában nyíltan meghirdette a magyar intézmények valódi küldetését: a nemzeti múlt ápolását. Szeptember 27-én pedig Csetri Elek7 és Ferenczi István8 történész kemény hangvételű bírálatot fogalmazott az Előre hasábján az erdélyi magyar műemlékek állapotáról. A két kolozsvári szakember szóvá tette azt, hogy számos kastélyt és kúriát 1944 után kifosztott és lerombolt a lakosság. Másfelől a Vörös Zászló egyes újságírói is utazási engedélyt kaptak. Így szeptember 26-i kezdettel, Marosvásárhelyről Prágáig címmel egy négyrészes, hosszú riport jelent meg a helyi napilap munkatársa, Fábián Lajos tollából, aki a Bukarest–Prága nemzetközi gyorsvonattal jutott a csehszlovák fővárosba Budapesten át, színesen ecsetelve benyomásait.9
A helyi lapban megjelent cikkekből értesülünk a Magyarországról egyre nagyobb számban érkező "vendégről". Ezek közül kiemelkedik Pándi Pál,10 aki az eddigieknél sokkal nyíltabban hirdette a magyar–magyar kulturális együvé tartozást. Augusztusban a Vörös Zászló közölte Pándi cikkét, amelyben vázolta gondolatait: "Közelebb kell kerülnünk egymáshoz! Ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb az utazás a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között, mint évekkel ezelőtt. Ma már több könyv jut innen oda és onnan ide, mint korábban [...] De még nem elég rendszeresen. Jöjjenek Budapestre, Magyarországra a marosvásárhelyi egyetemisták, munkások, parasztok, értelmiségiek. S jöjjenek Magyarországról diákok, dolgozók Erdélybe."11 Pándi cikke az uralkodó lel- kesedést és várakozást tükrözte. Szeptember elején Ruffy Péter,12 a budapesti Béke és Szabadság munkatársa kéthetes romániai útja során ellátogatott Marosvásárhelyre is, ahol eszmecserét folytatott a Vörös Zászló és az Igaz Szó munkatársaival.13 Egy hét múlva egy 54 fős debreceni és nyíregyházi tejipari dolgozókból álló küldöttség járt itt, és meglátogatta a Transilvania vajgyárat.14 Mindez immár a nyilvánosság előtt, sőt szervezetten történt.
A párt nemzetiségpolitikai fordulatával és hangulatjavító intézkedéseivel is foglalkozott a sajtó. Szeptember 28-án az Előre és a Vörös Zászló is közölte a kormány határozatát a Marosvásárhelyen felállítandó, 134 tagú Állami Népi Együttesről, és aznap arról is tájékoztatott a helyi lap, hogy elkezdődött a Gyergyó rajon történelmét feldolgozó monográfia megírása (amely mindmáig befejezetlen maradt). Az Utunk, szintén szeptember 28-án, beszámolt a Napsugár című gyermeklap létrehozásáról, valamint a Korunk újraindításáról, az Előre pedig október 10-én egy hamarosan induló (valóban csak 1958-ban megjelenő) művészeti lapról tudósított.
De a legjelentősebb változás a mindennapi élet nyilvános ábrázolásában ment végbe. Egy szeptember 30-án kelt, Székelyudvarhelyről szóló riportja végén Tomcsa Sándor15, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, kitért a "magyarországi látogatókra" is. "Akárcsak, gondolom, mint mindenütt, nálunk is sokan voltak a nyáron. Szülők rég nem látott gyermekeiket ölelhették keblükbe […]."16 – írja, érzelmesen ábrázolva a szétszakított családok összetartozását, hiszen valóban egyre többen látogatták meg Magyarországról erdélyi hozzátartozóikat. Itt már olyan szóhasználattal és szövegkörnyezettel találkozunk, ami teljesen idegen a korabeli sajtótól: a mondat rejtett értelmezése, hogy a szülő (vagyis Magyarország, mint anyaország), rég nem látott gyermekét (az elveszett Erdély) öleli keblére. Természetesen szimbolikus és nem politikai mezőben mozgott az így is "értelmezhető" mondat, ami nem kerülhette el a figyelmesebb (és a kódolt mondatok értelmezésében már edzett) olvasók figyelmét.17 Úgy, ahogy nem kerülhette el figyelmüket az Előre október 19-i és 20-ai közleménye sem. Az elsőben az 1925-ben eltávolított aradi szabadságszobor helyreállításának az elkezdéséről tájékoztatott, a másodikban Rajk László rehabilitálásáról, mintegy jelezve, hogy kezdetét vette a forradalomhoz vezető út.18
1 Illyés Gyula (1902–1983) háromszoros Kossuth- díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Di-gitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.
2 Kovács György (1911–1990) író. 1945-1950 között a marosvásárhelyi Szabad Szó, majd a Népújság szerkesztője. Később az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó szerkesztőbizottságának tagja, a Falvak Népe és az Előre munkatársa. 1952–1975 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1965–1975 között annak alelnöke, 1955–1974 között a Román Munkás (Kommunista) Párt központi bizottsági tagja.
3 BOTTONI, STEFANO: Marosvásárhely ötvenhatja. In: Marosvásárhely történetéből. 2. Új- és legújabb kori tanulmányok. Szerk.: Pál-Antal Sándor–Novák Csaba Zoltán. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007, 207.
4 Vörös Zászló, 1956. február 1.
5 Vörös Zászló, 1956. augusztus 10., 14, és 26; Utunk, 1956. augusztus 17.
6 Farczády Elek (1890–1974) középiskolai tanár, történész, 1951–1961 között a marosvásárhelyi Bolyai Dokumentációs Könyvtár (1961-től Teleki-Bolyai nevet viseli) vezetője.
7 Csetri Elek (1924–2010) erdélyi történész, A Bolyai, majd 1959-től a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
8 Ferenczi István kolozsvári régész.
9 Vörös Zászló, 1956. szeptember 26., 29, október 3. és 11.
10 Pándi Pál (Eredeti neve: Kardos Pál, 1926–1987) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja.
11 Vörös Zászló, 1956. augusztus 18.
12 Ruffy Péter (1914–1993) Pulitzer-emlékdíjas (1991) erdélyi, de 1940-től Magyarországon élő újságíró, író.
13 Vörös Zászló, 1956. szeptember 6.
14 Vörös Zászló, 1956. szeptember 13.
15 Tomcsa Sándor (1897–1963) elbeszélő, drámaíró. Több ideig tisztviselő Székelyudvarhelyen, 1929-től a Brassói Lapok, később pedig a Romániai Magyar Szó és az Előre munkatársa.
16 Vörös Zászló, 1956. szeptember 30.
17 A szöveg értelmezését lásd még: BOTTONI 2007, 209.
18 Rajk László (1909–1949) székelyudvarhelyi születésű magyar kommunista politikus, 1946-tól belügyminiszter, koncepciós per áldozata. A Rajkra vonatkozó tudósítás Rajk László temetése címen jelent meg, amelyben közzétették nálunk is öt társával együtt történt rehabilitálását, és újratemetésének lebonyolítását. Lásd: Vörös Zászló, 1956. október 20.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)

Száz ajakról zeng a dal
A Száztagú Székely Férfikórus megalakulása óta eltelt rövid időszakban az idei év volt a legzsúfoltabb, ugyanakkor legsikeresebb is. Mi is, ki is a Száztagú Székely Férfikórus?
Az ötlet szikrája 2013 őszén pattant ki Székelyudvarhelyen, az akkor 145. évfordulóját ünneplő Székely Dalegylet Férfikórus jubileumi koncertjén, melyen részt vettek a sepsiszentgyörgyi, valamint gyergyószentmiklósi dalos testvérek is.
Az ötletet tett követte, és a két megye (Hargita és Kovászna) férfikórusaiból, szám szerint négy kórusból megalakult a Száztagú Székely Férfikórus, mely fellépéseinek sorozatát Szépvízen és Csíkszeredában kezdte meg 2014 júniusában. A négy alapító kórus: a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Férfikórusa (karvezetője: Kovács László), a gyergyószentmiklósi Ipartestületi Férfikórus, a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház Magyar Férfidalárdája (karvezetői László Attila és Jakab Árpád), valamint a Csíkborzsovai Férfikórus.
Az említett bemutatkozást 2015 májusában a sepsiszentgyörgyi, majd 2016 májusában a gyergyószentmiklósi fellépés követte. Idén, júniusban felléptünk a csíkborzsovai közönség előtt, július 31-én a Maros megyei Fehéregyházán megszervezett Petőfi-ünnep színvonalának emeléséhez járultunk hozzá fellépésünkkel. Ez utóbbi alkalommal figyeltek fel kórusunkra a megyei tanács vezetői. Személyes, közvetlen kapcsolat révén ígéret hangzott el, hogy felkarolják, támogatják a Száztagú Székely Férfikórust.
Az ígéretet betartották, s még ez év őszén, a VII. Székelyföld Napok rendezvényeinek keretében kétszer is lehetőség adódott a kórus fellépésére. Október 16-án, szentmise után a csíksomlyói kegytemplomban, október 23-án délután a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes színpadán hallhatta előadásunkat az érdeklődő közönség.
A kórus nevében: Varga István Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Szent ember volt. Szent ma is.”
Ismeretlen epizódok Márton Áron életéből
„Nagyon elkalandoztam, visszatérek Aranyosgerend–Hadrév református egyházközségbeli legációmhoz…
Tehát, 1943 pünkösd ünnepén a tiszteletes úrral (ha nem tévedek, a felesége, a tiszteletes asszony talán enyedi családból származó lány volt: Szécsi vagy Técsi?), megbeszéltük: ezután minden vasárnap elutazom Hadrévre: délelőtt, délután megtartom az istentiszteletet, délután, az istentisztelet után, a gyermekeknek, fiataloknak egyházi énekeket tanítok, a templomnak lévén harmóniumja s iskolatáblája, az iskoláskorú gyermekeket pedig magyarul írni-olvasni tanítom. (A helyi iskolában csak románul tanultak.) A harmadik vasárnap nemcsak iskoláskorú gyermekek meg fiatalok, hanem kis, óvodáskorú, hároméves kisgyermekeket is hoztak magukkal. Ebből lett a baj. A román iskola igazgatója feljelentett… A harmadik héten, a délutáni tevékenységemet befejezve, a templomból kijövetelemkor már várt a gerendi csendőrőrmester, egy fegyveres csendőrrel. Bekísért Gerendre a csendőrőrsre, megmotozott. A Bibliát, a nálam lévő énekeskönyveket (Zengjen hálaének, Halleluja,Zsoltár), jegyzeteimet (Biblia-magyarázat, füzet) meg a zakóm felső zsebében talált vonatjegyeket, pénzt, kisbicskámat, szóval mindent, ami mozdítható volt, jegyzékbe vette s egy kakiszínű zacskóba zárta, lepecsételte. Átadta a fegyveres csendőrnek s elindított gyalog Tordára. A Siguranţa főnökségen átvett egy civilruhás férfi, átvette a zacskót, engem pedig átkísértek a napi fogdába. Ott, elfogott, előzetes őrizetben tartott emberek voltak bezárva. Nadrágszíj, cipőfűző, nyakkendő elvétele után (azokról is jegyzőkönyv készült) megmutatták a priccset, ahova lefekhetek. Az ajtót bezárták…
Vasárnap, úgy este 8 óra lehetett. A zárkában még voltak ideiglenesen letartóztatottak, de azok állandóan változtak. Hoztak-vittek, sokszor óránként változtak. Volt kivel társalogjunk. Nekem nagyon szórakoztató volt, elmondták miért fogták el, természetesen mindegyik ártatlan volt… Mikor megtudták ki vagyok: Domnu părinte-nek szólítottak, tisztelettel viselkedtek velem, különösen azután, hogy még cigarettával is megkínáltam őket. Később a priccsen elaludtam, tisztaság volt, nem volt se tetű, se poloska. A priccs egy kissé kemény volt, de én, a kirándulásaim idején, a szabad földön is aludtam, tehát nem volt szokatlan…
Hétfőn reggel az ajtón levő ráccsal ellátott kis ablak kinyílt, oda szólítottak. Az ablakocska előtt, az őr mellett egy férfi állott, nem ismertem, nagyon keveset láttam belőle. Az őr egy fehér papíron benyújtott nekem felvágott kenyeret, szalonnadarabokat, valamennyi aprópénzt. Félreállt, az ismeretlen odahajolt az ablakocskához, besúgta magyarul:
– Ne félj, veled vagyunk! Édesanyád jól van… hamar hazakerülsz! …
Az őr rászólt: Ce, ce… ce vorbeşti?… Nu e voie să vorbeşti ungureşte!… Az idegen (nem tudom, ki lehetett, sohasem tudtam meg), bizonyára tordai lakos volt, mert az őr ismerte. Az idegen lefordította románra. A zárkában volt egy fogoly, aki tudott magyarul. Kikiabálta: Da, da, da, asta a spus… Ezzel a kis ablak bezárult, kint még tartott a beszélgetés… Eltelhetett egy óra, megjelent az őr, elhozta a Bibliámat, a kevés pénzecskémet, amit még Gerenden elvettek, kb. egy vonatjegy ára volt, s ezt mondta:
– Domnu Sebastian, iţi trimte domnu şef: dacă vrei să cumperi mâncare, ţigări din chioşc, să-mi spui, că te conduc…
Eltelt hétfő, kedd, nagyon jól szórakoztam, sokat nevettünk a foglyok elbeszélésein, viccein… Szerdán, úgy 9 óra körül kinyílik az ajtó, megjelenik egy civilruhás férfi:
– Cine este „Silbestajn Iosif”? (a Sebestyén nevemmel csak a románul tudó személyeknél később is mindig bajom volt.)
Jelentkeztem, felvitt a Siguranţa épületébe. A szobában, az asztalnál egy teljesen kopasz fejű kb. 40-50 év körüli férfi, ült, kakiszínű ruhában, a fejebőre fénylett a napsugárban. Leültetett vele szembe, elővette a zacskót, kirakta minden holmimat az asztalra. Kikérdezett miért voltam Hadréven, Aranyosgerenden, Marosbogáton, Marosdécsén (a vonatjegyek alapján) s így tovább, mindent elmagyaráztam…
– Îţi atrag atenţia! Dacă te mai prind umblând în localităţile din zona frontierei, primeşti de la mine câteva bătăi pe fund cu centura (rámutatott a fogasra, ott volt a centuraja és a pisztoly a táskájával) şi te bag la zdup!...
Ideadott mindent a jegyzőkönyv alapján, csak a vonatjegyeket nem…
– Eşti liber!
Én is felkeltem: – Mulţumesc frumos!…Am înţeles!… Rám nézett, az ajkán kis enyhe mosolyt láttam. Behívta a folyóson levő társát, pénzt adott neki:
– Îl conduci pe domnul la autogară, cumperi un bilet şi-l expediezi la Aiud.
Egy óra múlva Enyeden voltam. Jelentkeztem Csefó Sándor igazgató úrnál. Megölelt, megcsókolt. Szemem tele lett könnyel. Röviden elmondtam mindent, nagy részét már tudta: – Édes fiam… a jó Isten hazavezérelt! Siess haza! Édesanyád már nagyon vár!…
Elköszöntem. Rohanás haza! Nem mesélem el az Édesanyámmal való viszontlátást!… Az olvasó képzeletére bízom…Tudni kell: Édesanyámnak négy fia volt: mind katonák voltak a világ négy táján, két lánya is más országokban volt. Csak én, legkisebb fia, tizenkilenc évesen voltam otthon, mint 7. éves tanítójelölt.
Elmúlt három év: 1943 nyarától 1946 tavaszáig. Közben katonaság, frontszolgálat, hadifogság. 1945 őszén Marosgombásról áthelyeztek Csombordra, kántortanítónak. A tiszteletes úr, dr. Nagy Béla egyházmegyei főjegyző is volt… 1946 tavaszán, egyik vasárnap, Vásárhelyi János püspök úr egyházi vizitációt tartott. Délben, az asztalnál (emlékszem, püspök úrnak vagy három pipája volt, külön előadást tartott a pipahasználat előnyeiről), beszélgetés közben rám nézett:
– Mond csak édes fiam: te voltál az a Sebestyén, akit Hadréven a csendőr letartóztatott?
Bennem majdnem elállt a lélegzet.
– Én voltam, püspök úr!
Elmesélte (akkor még Észak-Erdélyben, Kolozsvárt volt püspök), hányan, kik jártak hivatalos helyeken, hogy kiválthassanak: Csefó Sándor, Elekes Viktor, Nagy Ferenc püspökhelyettes, dr. Szász Pál a református egyház s a Bethlen-kollégium főgondnoka, de senkit nem hallgattak meg, nem voltak hajlandók tárgyalni (bizonyára veszélyes kémnek tartottak). Akadt egy ember, Márton Áron, római katolikus püspök úr, akinek szabad járása volt Dél-Erdély és Észak-Erdély között. Kolozsvárt tudomására hozták az én esetemet. Vásárhelyi püspök úr elmondása szerint Márton Áron felment a kolozsvári román követségre s ribilliót csapott:
– Hogy lehet az, hogy amikor élet-halál harcot folytatunk a bolsevizmus ellen, fiatal diákokat, akik Isten igéjét hirdetik a templomokban, lefogják, elzárják!
Követelte, azonnal engedjenek szabadon, ha nem, egész Európa megtudja!
1943 tavaszának egyik szerdáján így szabadultam ki a tordai Siguranţa fogdájából. Ezt mondta el Vásárhelyi János püspök úr 1946 tavaszának egyik vasárnapján a csombordi papilakban.
Kedves Dénes öcsém! Ez emlékem is régi; 63 évvel ezelőtt történt!... Sok-sok bánat, keserűség, fájdalommal teli évek között, a jó Isten, biztosított számomra kedves, boldog napokat, heteket is... A jó Istennek jól meghatározott célja van minden ember számára. Fogadjuk el alázattal! Használjuk fel az ő dicsőségére!…
Szeretettel: Sebestyén József, 78 éves, a Bethlen-kollégiumnak véndiákja.
Arad, 2003. február 8.”
Egy következő, szintén Márton Áronnal kapcsolatos epizódról 2003. szeptember 14-i levelében számolt be:
„1943. október 15-én a nagyenyedi Bethlen-kollégiumból a Siguranţa fegyveres emberei (voltak vagy 8-10-en a főnökkel együtt) 19 tanítóképzős és 7–8. osztályos gimnáziumi tanulót, Fehér és Torda megyei diákot összegyűjtöttek a kollégium nagykapus kijáratánál s mint befogott katonákat Gyulafehérvárra kísértek. A kinnlakókat haza sem engedték, pedig már este 6 óra is elmúlt; szüleinket a két igazgató, a teológushallgatók által értesítették! Az esti vonattal lekísértek a gyulafehérvári katonai parancsnokságra, ahol már három diákot a Majláth Líceumból, szintén katonai őrizettel hozzánk csatoltak. Éjszaka egy kaszárnya szobájában zsúfoltak össze s így telt el az éjszaka. Október 16-án, 4-5 diákot egy-egy csapatba osztva, egy-egy fegyveres katona kíséretében, vonatra ültettek s Tövisre érkeztünk. A tövisi állomáson egy tágabb vagonba kerültünk, a vagonra ráírták: »Deţinuţi politici«, s vagonunkat hozzácsatolták az északról jövő, Bukarestbe tartó személyvonathoz. Átutaztunk Balázsfalván, Medgyesen, Kiskapuson, Erzsébetvároson, Fehéregyházán, elfogott minket a buzgóság: leeresztettük a vagon ablakait s előttük csoportosan állva, hangos éneklésbe kezdtünk. Először diáknótáink jutottak eszünkbe, Fehéregyházán már Kossuth-nótákat, Petőfi dalokat énekeltünk. Segesvárra már késő este érkezett meg a vonatunk, az akkori háborús időnek megfelelően, gyenge világítás... de mi a nyitott ablakokban mind nagyobb hangerővel énekeltük a nótákat, dalokat; az állomáson fiatal magyar diákok, leányok, segesvári lakosok üdvözöltek, integettek, tapsoltak... Vonatunk elindult, ezután mi elhelyezkedtünk a padokon s úgy elaludtunk, hogy másnap reggel, 17-én Ploieşti állomásán a katonaőreink ébresztettek fel. Ploieşti-ben a katonaőreink parancsnoka, egy nagyon szimpatikus főhadnagy, a listája szerint, csoportonként felültetett egy-egy őrrel s a megfelelő iratokkal a különböző helységekbe induló vonatokra, elváltunk egymástól. Én, Ágh József 8-os tanuló, Simonffy Balázs és Vass Károly 7-es tanulóval, őrünkkel, majdnem egy egész napi utazás után megérkeztünk Lipcaniba, Besszarábiába. Kísérőnk az iratainkkal együtt átadott az ott állomásozó Regimentul 7 Vânători katonai parancsnokságnak. A parancsnok, szerencsénkre, egy nagyon jóérzésű kapitány volt. Az első nap megismerkedtünk a tisztek, altisztek nagy részével, elmeséltük életünk nagy részét... November elején aztán megindult a hideg »Crivăţ« s a nagy hó, ami megnehezítette életünket...
Majd megkaptuk a felmentést. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök úr közbenjárására december 16-án mind a 22 diák már Gyulafehérváron volt. Elmentünk a Majláth Líceumba. Megfürödtünk, a Majláth-konviktusán finom húslevest, tarhonyával ettünk... December 17-én, amikor a püspöki palotában fogadott, Márton Árontól egy kis karácsonyi üdvözlő lapocskát kaptunk, köszöntött s szüleinknek és nekünk boldog, áldott karácsonyi ünnepeket kívánt. A lapocskát ma is a bibliámban őrzőm. A majláthisták, térdepelve, kezét, püspöki gyűrűjét megcsókolva, keresztet vetve, püspöki áldását fogadták, majd átjött a mi sorunkhoz. Nem engedte, hogy letérdepeljünk s azt mondta: »Kedveseim! Úgy tanuljatok, úgy készüljetek fel az életre, hogy mindig különbek legyetek az átlagos, a más nyelven beszélőknél!«...Isteni megérzés volt-e, sugallat?!... Tudta, érezte, mi vár ránk ?! Milyen szenvedésekben, megaláztatásokban lesz neki része?! ... Szent ember volt! Szent ma is! Mi református volt diákok, most is élő, már a 80. éveink felé közeledő nagyenyedi véndiákok hálával, Istenhez imádkozva, emlékezünk Márton Áron római katolikus szent püspökre, aki kiharcolta a 22 magyar diák kiszabadítását a besszarábiai katonai egységekből, hazavezérelt iskolánk elvégzésére, emberré lettünk!”
Györfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)

Ötvenhat Erdélyben: „Szabadságra vágytam”
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (az éjszaka leple alatt utaztak Brassóból Segesvárra) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. A legnagyobb titokban szervezték meg a Petőfi elestének emléket állító hely megkoszorúzását, bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. Egy év múlva már mindegyikük letartóztatva, rácsok mögött várta a tárgyalást. A monstre perre 1959-ben kerül sor, 77 embert ítélnek el összesen 940 év börtönbüntetésre. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a titkára, Lay Imre mesél az EMISZ-ről, a kirakatperről, és börtönéveiről. Az Ötvenhat Erdélyben sorozatunk befejező része.
Brassóban születtem…
Munkáscsaládból származom, őseim az 1700-as években vándoroltak Bajoroszágból Erdélybe. Előbb Temesvár környékén telepedtek le, majd átköltöztek Brassóba. Keresztapámnak kötélverő műhelye volt a Hosszú utcában. Csak ő tudta azokat a vastag köteleket verni, amelyeket a bányákban használtak. Anyai nagyapám, Muerth Péter pék volt. A Rézműves utcában működött a péksége. Elmagyarosodott svábok voltak mind egy szálig, keresztapám börtönben is ült magyarsága miatt az első világháború után, nagybátyámat megválasztották a Magyar Népi Szövetség helyi vezetőjévé a negyvenes években, szüleim Kurkó Gyárfásnak, a Szövetség elnökének közeli jó barátai voltak, és részt vállaltak minden magyar rendezvény megszervezésében, legyen az irodalmi est, teadélután vagy nótaműsor. Pedig a két világháború között ez nem volt könnyű, ugyanis a Romániának hagyott Dél Erdélyben élő magyarokat állandóan atrocitások érték, meghurcolták őket, sokan el is menekültek Brassóból. Az én szüleim nem menekültek el, mert édesapám jól fizetett, nélkülözhetetlen karbantartó munkás volt a Nivea gyárban.
Én 38-ban születtem, iskoláimat a katolikus zárdában kezdtem, az ötödiket már a tizenötös elemiben jártam, utána kerültem át az elektrotechnikai szakközépiskolába, vissza a zárda épületébe. Az iskolát aztán két év múlva megszüntették, nem tudtam befejezni szakképesítésemet. Ahhoz, hogy tízedik osztályba mehessek, egy elméleti líceumba, különbözeti vizsgát kellett volna tennem, de én ezt a vizsgát elkirándultam. Eléggé könnyelmű voltam abban az időben, és nem vonzott a tanulás, visszamentem tehát nyolcadik osztályosnak az esti tagozatra. Persze, akkor én már rég vasesztergályos voltam az Autómotorban, annyit kerestem, mint édesapám. Én is, öcsém is, már tíz-tizenkét éves korunk óta dolgoztunk apánk mellett. Vagy a Nivea gyárba mentünk be segíteni neki, vagy a magánúton vállalt munkáinál segédkeztünk. Hozzá voltunk szokva ehhez az élethez, inkább, mint a tanuláshoz.
Budapesti kirándulás 56 nyarán
56 nyarán Budapestre mentünk el dolgozni apánkkal. Nagybátyánk ugyanis 1944-ben kiment Magyarországra. Ingben és gatyában ment el, de tíz év múlva már három-négy háza is volt a fővárosban. Építkezési, tatarozási munkákat vállalt, és azon a nyáron mi is neki dolgoztunk. A háború nyomai még látszódtak Budapesten, de egészében véve, impozáns, európai nagyváros volt. Már akkor nagyon meglepett a két ország közti különbség. A készülődő forradalomból semmit nem vettem észre. De nem is erre figyeltem, hanem a technika újdonságait csodáltam. Akkor jelentek meg például a farmotoros Ikarus autóbuszok. Mátyásföldön laktunk, hamar megbarátkoztunk az ottani srácokkal, együtt jártunk a mátyásföldi Ikarus gyár klubjába, ahol filmeket néztünk. Munka után moziba jártunk, voltunk a Vidámparkban, a Városligetben, a Palatinus-strandon. Mi semmiféle feszültséget nem éreztünk. Csak azt láttuk, hogy Budapesten sokkal jobban élnek az emberek, mint nálunk. Aztán hazajöttünk, és néhány hét múlva hallottuk, hogy baj van, kitört a forradalom…
Hát azt sem tudtuk, hogy ez mit jelent. Az iskolatársaknak, Orbán Lacinak, Mátyás Ernőnek s a többieknek is elmeséltük, hogy mit láttunk Magyarországon az Ikarus autóbuszoktól a Vidámparkig… Amikor aztán jött a hír, hogy Budapesten kitört a forradalom, szinte tőlünk várták az információt, magyarázatot, hogy hát tulajdonképpen mi történt…
November 4-én döntöttük el, hogy megalakítjuk az EMISZ-t
A gyárban is egész nap erről beszéltünk. Este pedig az iskolában. Rögtön arra gondoltunk, hogy valamit nekünk is tenni kellene. Először az jutott eszünkbe, hogy átszökünk a határon és beállunk harcolni a szovjet hadsereg ellen, segítünk a magyar testvéreinknek, a forradalomnak. Aztán ezt a gondolatot hamar elvetettük, mert amikor jöttünk hazafelé Magyarországról, láttuk, hogy mit jelent a határzóna a magas őrtornyokkal, fegyveres, kutyás őrökkel. Minek nekivágni, ha amúgy sem tudjuk megvalósítani azt, amiért elindultunk. Így kezdett el körvonalazódni az az ötlet, hogy inkább idehaza próbáljunk meg tenni valamit.
Persze állandóan figyeltük az eseményeket. Akkoriban nem sok rádió volt Brassóban, legfeljebb minden harmadik utcában egy-kettő. Nekünk például nem volt, mert a háború alatt az egész városban összeszedték a készülékeket, s amikor visszaadták, a miénk ki volt belezve, használhatatlan volt… A mi utcánkban csak egy embernek, a mészárosnak volt rádiója, hozzá jártunk át, hogy a Kossuth Rádiót hallgassuk. November negyedikén hallottuk, hogy a szovjetek annak ellenére, hogy megígérték, hogy kivonulnak, hajnalban megtámadták Budapestet, lövik az utcákat, mindent, az embereket is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megalakítjuk saját szervezetünket, az EMISZ-t. Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége. Ez volt a neve a szervezetünknek.
Balogh Sipos Mihály, Mátyás Ernő, Orbán Laci, öcsém, Lay Gyurka és én összegyűltünk, és először is elhatároztuk, hogy többé nem tanulunk oroszul. Az első oroszóráról szándékosan hiányoztunk, vagyis ellógtunk. Azután felelősségre vontak, hogy hol voltunk. Megmondtuk, hogy a Budapesten történtek miatt, s azért, mert ezek a barbár szovjetek mire képesek, tiltakozásképpen nem szándékozunk többé orosz nyelvet tanulni. Kivonultunk az osztályteremből.
Ópra Benedek tanár úr
A közben gyarapodó társaság elhatározta, hogy legbizalmasabb tanárát is beavatja titkaiba és tanácsot kér. Ópra Benedek a brassói akkori 5-ös számú, ma Áprily Lajos Líceum magyar–francia irodalom és nyelvszakos tanára volt. A kedvenc pedagógusunknak az volt a szokása, hogy a magyar füzetnek egy külön lapjára felíratta velünk a magyar nemzet jelentősebb történelmi eseményeit és azok időpontját, például a honfoglalást, a mohácsi vészt, Hunyadi János nándorfehérvári győzelmét. Aztán, ha a diák mégsem tudta a napi leckét, de a történelmi eseményekre vonatkozó legfőbb adatokat elmondta, megvolt az átmenőjegye. Nekem például olyannyira gyatra volt a helyesírásom, hogy amiatt simán meg is bukhattam volna.
De ha tudtam az Ópra Benedek tanár úr által kérdezett eseményeket, akkor átmentem. Ilyen volt ő. Nos, négyen vagy öten felkerestük otthonában, s előadtuk neki a mi problémáinkat. Elmondtuk, hogy egy szabályos szervezetet szeretnénk alapítani, de nem kommunistát, hanem magyart. A tanár úr nagyon meglepődött. Azt mondta, hogy az EMISZ-be mindenekelőtt munkásifjak kellenek, olyanok, akik gyárakban dolgoznak, s hogy azért kell rájuk alapozni, mert fel kell ébredniük, fel kell figyelniük arra, ami velük, körülöttük történik. Mármint arra, hogy a hatalmon levők miket művelnek az ő nevükben. Elhatároztuk, hogy felkeressük az inasiskolásokat. Akkor lett EMISZ-tag Aczél Feri, Vinczi János, Erzse Imre és még sokan mások. Nagyon lelkesek voltunk. Egy idő után az iskolában már nem lehetett találkozni. Brassóban a Vasút utca és a Gácsmajor utca sarkán van egy kis park. Ott találkoztunk. Jöttek a Steagul roşu (Vörös zászló, a brassói teherautógyár kommunista rendszerbeli neve – szerk.) gyárból és szakiskolából a fiatalok, s ott, abban a kis parkban tartottuk a gyűléseket. Azt a helyet mi azóta is EMISZ parknak nevezzük. Még EMISZ Himnuszt is komponáltunk!
A szöveget én írtam, a dallamot Nyitrainé Deák Berta lelkésznő, Nyitrai Mózes karácsonyfalvi unitárius lelkész felesége komponálta. A Nyitrai házaspár 1957-ben a karácsonyfalvi unitárius egyházközség lelkésze volt, Orbán Laci ismerte jól őket. A Himnuszunk akkor keletkezett, amikor szerkesztettük az EMISZ szervezeti szabályzatát. Nem mondom, egészen jól összejöttek a rímek, de volt, s a mai napig is megvan a borzasztó nagy hibám: katasztrofális a magyar helyesírásom… Egy szó mint száz, megírtam a verset, Orbán Laci pedig átfestette pirosra. Ugye amikor piros ceruzával kijavította, az egész vers piros volt. Ettől függetlenül, engem választottak EMISZ titkárnak. Mert nagyon élvezték, hogy én pillanatok alatt megírtam a Himnuszt. Persze, én szabadkoztam, mondtam Lacinak, hogy - Én nem tudok titkár lenni, mert nézd meg, milyen helytelenül írok. Te leszel a tanár, fogod a piros ceruzát, s kijavítod, de akkor tiszta piros lesz, mint a kommunisták kiáltványai… - Nem baj, mondta Laci, menet közben kell minden EMISZ tagnak tanult, okos, értelmes emberré válnia. A szöveg megvolt tehát, zene is kellett volna hozzá. Egyszer azt mondta Laci, hogy Homoródkarácsonyfalván elromlott az orgona, mennék el, javítanám meg. El is mentem biciklivel. Laci már ott volt, s bemutatott Bertus néninek. Megjavítottam az orgonát, nyomban ki is próbálták, s nagyon élvezték, hogy működik. Laci szólt Bertus néninek, hogy - Imrének van egy verse, meg szeretnénk zenésíteni, hogy ez legyen az EMISZ Himnusz. Bertus néni megnézte, többször átolvasta, neki is tetszett, s az orgonán elkezdett játszani. - Hagyjátok itt a verset, s mire Laci még egyszer erre jár, a dallam is kész lesz, búcsúzott tőlünk a tiszteletes asszony. Úgyhogy amikor Laci a következő alkalommal kiment Karácsonyfalvára, hozta a dallamot és elénekelte. Hamar megtanultam. Persze, ez a dallam nincs lejegyezve sehova. Csak így terjedt szájról szájra. Jó volna, ha valaki megtanulná tőlem, mielőtt elmegyek.
Ezután esküszöveget fogalmaztunk meg, és az Orbánék kertjében az EMISZ-tagok letették az esküt. Később megválasztottuk a vezetőséget. Orbán László lett az elnök, Sándor Balázs, Vinczi János és Ambrus János az elnökhelyettesek, én a titkár és öcsém, Lay György a pénztáros. A vezetőségválasztás 1957 februárjában történt az Unitárius Egyház tanácstermében. Olyan szervezetet akartunk létrehozni, amelyik senki ellen nem fordul, hanem úgynevezett érdekvédelmi tömörülésként fogalmazza meg önmagát. Tulajdonképpen az erdélyi magyar ifjak érdekszervezetét láttuk benne, azt a tömörülést, amelyik valóban az erdélyi magyar ifjúság, nem pedig a kommunisták érdekeit képviseli, szolgálja. A vidékről a brassói iskolákba érkező diákok, fiatalok pontosan ismerték a falujukban, városukban és azok környékén végbemenő történéseket, visszaéléseket. Rengeteg panaszról számoltak be. Elmondták, hogy a kollektivizálás során mik mentek végbe, hogy a kommunista vezetők milyen önkényesek voltak. Mi ezeket a panaszokat feljegyeztük, s úgy döntöttünk, hogy miután pontos felmérést készítünk, eljuttatjuk azt a nemzetközi fórumokhoz.
Koszorúzás a fehéregyházi emlékműnél
Elmentünk Fehéregyházára 1957-ben, március 15-én, hogy megünnepeljük a 48-as forradalom évfordulóját, és Petőfi Sándor eltűnésének helyén, ahol a turulmadaras emlékmű áll, énekeltünk, verset mondtunk. Mi éjszaka utaztunk vonattal, hajnalban érkeztünk oda, ott fagyoskodtunk. Elég hideg volt, mások azután érkeztek, és akkor ott különböző verseket szavaltunk el. Orbán Laci rövid szónoklatot tartott március 15-e jelentőségéről és összehasonlította 1956. október 23-mal. Ez történt tulajdonképpen, másfél óra alatt lezajlott az egész. Dugott kokárdája mindenkinek volt, az mindig nálunk volt. Nekem például letartóztatásomkor is ott lapult a személyi igazolványomban. Hogy ne találják meg nálam, egy óvatlan pillanatban lenyeltem. Miközben szavaltunk, énekeltünk láttuk, hogy ott valami civilek megállnak, jönnek-mennek, néznek, de hát azokat helybelieknek ítéltem. Elhangzott vagy nyolc Petőfi-vers, én mondtam azt, hogy Európa csendes, újra csendes.
És akkor aztán hazajöttünk. Nemcsak a vádirat, hanem még a védőügyvédünk is elszörnyedve hangoztatta, hogy az ifjak Petőfi Sándornak a rosszabbik oldalát érzékelték, a mételyt, a mérget, valami ilyesmit mondott ott. Mi persze nagyon büszkék voltunk, hogy elmentünk, s ott fagyoskodtunk, és ezt az ünnepélyt megtartottuk. A múzeumot is meglátogattuk, ott volt egy kicsi emlékfüzetecske, s oda a nevünket tökéletesen beírtuk, úgyhogy könnyű volt minket megtalálni… Ki gondolta, hogy saját magunkat eláruljuk… Aztán lementünk Segesvárra, egy vendéglőben még pálinkáztunk, söröztünk, de nem sokat, s magyar nótákat énekeltünk. Egy év múlva, 58-ban is lementünk Orbán Lacival és egyik teológus barátjával, hogy ellenőrizzük, helyezett-e valaki virágot, koszorút az emlékműre. Akkor már volt. Jártak mások is ott. De 57-ben mi voltunk az egyedüliek, akik meg mertük kockáztatni azt, hogy hazafias verseket szavaljunk a Petőfi emlékműnél.
Telt-múlt az idő, a szervezet szépen fejlődött, már nagyon sok tagunk volt, sokan voltak olyanok is, akik csak hallottak a szervezetről, ismerték egyik-másik EMISZ tagot, de még nem álltak be. Nem is tudom, hogy gondoltuk, hogy a Szeku ezt nem veszi észre. És, ahogy ez történni szokott, nem egy nagy ügy miatt buktunk le. Pedig 57-ben két tagunk, Vinczi János és Erzse Imre megpróbáltak átszökni Szerbiába, és elfogták őket. A fiúk indulás előtt megtanulták azt a panaszlistát, amelyet az EMISZ összeállított, és az volt a szándékuk, hogy ha sikerül a szökés, akkor majd a nyugati újságíróknak, magyar emigránsoknak mondják el, hogy élünk mi Romániában, és hogy íme, itt van az EMISZ, amely próbálja felvenni a harcot a kommunistákkal. Elkapták őket, visszatoloncolták, és elítélték tiltott határátlépésért. De vallatás közben egyikük sem mondott semmit sem a szervezetről, sem a panaszlistáról. Értünk egy év múlva jöttek, 1958-ban.
Orbán Laci, az elnökünk egy levelet írt Haralyi Pál római katolikus plébánosnak, amelyben arra kérte, hogy engedje meg az EMISZ tagoknak, hogy használják időnként a plébánia gyülekezeti termét különböző megbeszélésekre. A levelet nekem kellett volna elvinnem, de én odaadtam egy templomba sűrűbben járó lánynak, Bajzárt Marikának. Máig tisztázatlan körülmények között ez a levél a szekusok kezébe került. Innen indult aztán minden baj.
„Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza”
Az első komoly kihallgatáson kérdezte tőlem az őrnagy, hogy ki adta nekem a levelet. – Egy idegen, a parkban, válaszoltam. Zöld kalapja volt, nagy bajusza… és még folytattam volna a mesét, de a tiszt odatolta elém Orbán Laci személyi igazolványának a másolatát, és rám reccsent: - Taci, nu minți. El ți-a dat scrisoarea albastră. (Még a színe is fel volt jegyezve).
Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza. Nem így történt. Nyolc hónap kihallgatás után 20 év kényszermunkára ítéltek. Az én esetemben a letartóztatás 1958. augusztus 15-én történt. Édesapámmal dolgoztam együtt a Mihai Viteazul utca végében, egy emeletes házat meszeltünk ki. Édesapám déltájban hazaküldött, hogy őröljek meg valami krómfestéket, és vigyek neki ebédet. Siettem, el se köszöntem tőle, hiszen fél óra-óra és ismét találkozunk. Akkor láttam élve utoljára. Mikor hazaérkeztem a börtönből, azzal fogadott sírva, zokogva édesanyám, hogy – Apádat tegnap temettük. Éppen javában őröltem tehát otthon a festéket, amikor jött két civil ember, és megkértek, hogy menjek velük, mert az Automotor gyárban, ahol én is dolgoztam, valami baleset történt, azt vizsgálják ki.
Bekísértek, én azt hittem a rendőrségen vagyok, és amikor az egyik szobában hellyel kínáltak, el akartam húzni a széket a helyéről, hogy ráüljek, akkor láttam, hogy nem mozdul, oda van csavarozva a padlóhoz. Sose láttam ilyesmit addig, nagyon csodálkoztam, és nem értettem, hogy miért van odafogva. Fogalmam sem volt, hogy a szekus kihallgató szobák mindegyikében ugyanígy van, nehogy fegyverként használják a rabok a széket vallatóik ellen. S akkor jöttek a kérdések: szülők, iskola, barátok, munkahely, minden. Végül rákérdezett a kék borítékra. Nem akartam bevallani semmit. Eltelt egy nap, kettő, három, enni nem adtak csak egy-egy darab kenyeret és vizet, éjszaka is többször jöttek értem, tették fel a pléhszemüveget, és vittek. Kezdtem nagyon lerongyolódni. Akkor aztán egyszer csak elémtolta a vallatótiszt Orbán Lacinak a személyi igazolványát, majd átvitt egy másik szobába, ahol egy asztalon ki volt terítve minden EMISZ iratunk és ereklyénk. Ott volt a könyv a tagok névsorával, és ott volt a két nemzetiszínű szalag is, amit Nyitrainé tiszteletes asszony adományozott az EMISZ-nek. Az egyiken azt írta, hogy „A Szabadság kiragad a halálból” a másikon pedig, hogy „A haza minden előtt”. Akkor már tudtam, hogy nincs miért tagadni tovább. –Recunoști aceste obiecte? –Da, le recunosc, mondtam és a tisztnek a szemébe néztem. Már repült is a pofon. –Mă, nenorocitule, m-ai mințit zile întregi. Tapsolt, jött az őr. –Ia, fă-i puțină răcoare la măgarul ăsta pentru că minte ca un drac.
Az az igazság, hogy akkkor már gyomoridegem volt, és reszkettem az ijedtségtől, a félelemtől. Az őr feltette a szemüveget, és levezetett a pincébe. Néhányszor szándékosan nekicsapott a falnak, a pléhszemüveg feltörte az orromat, folyt a vérem. Amikor beértünk a cellába, le akartam ülni a székre. - Nu, nu. Ai stat destul. Scoate scaunul. Nyújtottam ki a széket: - Ce-i mă, nenorocitule, vrei să mă lovești? Az volt az első komoly verés, amit kaptam. Amikor végzett az ütésekkel, rúgásokkal, rám szólt: -Ridică-te. Cu fața la perete. Nu mișca. Mâinile la ceafă. Álltam, arccal a falnak. Nem tudtam, mit akar. Hirtelen, mintha áramütés ért volna. A sajgó, vérző sebeimre rázúdított egy vödör jéghideg vizet. Aztán még egyet. Ez volt az a bizonyos „răcoare”, amit a vallatótiszt előírt.
Másnap egy másik cellába vittek át, ahol egy idős, ősz hajú úriember külsejű rab üldögélt, könyvei is voltak, érdekes módon, és az őr is nagy tisztelettel beszélt vele. Hirtelen azt hittem, hogy kommunista agitátorral állok szemben, és most következik az úgynevezett átnevelés, de tévedtem. Miután az őr távozott, a cellatársam bemutatkozott, és megtudtam, hogy Möckel Konraddal, a Fekete templom evangélikus lelkészével állok szemben. Ő aztán felvilágosított, hogy mire számíthatok. Jóindulatúan viszonyult hozzám, mert látta, hogy egy zöldfülű fiatalember vagyok, akinek nincs tapasztalata a Szekuritátéval. – Semmi jót ne várj tőlük, biztos nem fognak hazaengedni, mondta, legkevesebb 15 év börtönre ítélnek, ha kiderült, hogy egy szervezet tagja voltál. Aztán elmesélte, hogy valószínű ő még ennél is többet fog kapni, és hogy az ő csoportjában is vannak fiatalok. Semmi mást nem akartak, csak jogokat kiharcolni a német kisebbség számára. Ismerős volt, amit mondott. Néhány szóban én is meséltem neki az Erdélyi Magyar Ifjakról. Megtanított a Miatyánkra németül, aztán már az alapszókinccsel kezdtünk bíbelődni, mert sokat tartottak Brassóban a Szekuritátén. Végül mégiscsak felvittek Vásárhelyre.
A vásárhelyi szekuritátén
Autón vittek, mindenkinek be volt kötve a szeme. Nem volt szabad megmozdulni, nem volt szabad beszélni. Bármilyen bajunk van, nyújtsuk a kezünket, mondták, mert odamegy az őr, és akkor a fülébe kell súgni, hogy mit akarunk, hogy a többiek ne hallják. Egyetlen egyszer állították meg az autót, és amikor leszállhattunk vizelni, akkor kikötötték a szemünket. Láttam, hogy még két teherautó van a konvojban, az egyik szintén tele rabokkal, a másikban pedig fegyveres katonák követnek minket. A tisztek egy Pobedából felügyelték, hogy mi történik.
Vásárhelyen, a Borsos Tamás utcában, elölről kezdődtek a vallatások, mindenképpen egy sokkal nagyobb szervezetet akartak kreálni belőlünk, mint amekkorák voltunk. A mi családunkból nemcsak engem tartóztattak le, hanem öcsémet is néhány nappal később, sőt unokafivéremet is, Lay Günthert, akit, mivel szász volt, kineveztek külföldi kapcsolattartónak. Arról faggattak állandóan, hogy milyen országokban, kikkel és hogyan, milyen módon álltunk kapcsolatban. Lehetetlen kérdésekre, persze a válasz is hasonló volt, és akkor következtek a verések. Én nyápic, vézna gyermek voltam. Akkora pofonokat kaptam, hogy sokszor alig tudtam lábra állni utánuk. Amikor nem akartam aláírni az általuk megírt jegyzőkönyvet, akkor megrudaltak. Szerencsére gumikutyát nem kaptam… Attól irtóztam. Az egy gumilabda, a fejedre húzzák, nem látsz, úgy hagynak vagy tíz percet, egy kicsit szorít, de aztán kezdesz üvölteni… Még betesznek egy csap alá, s egy-egy vízcsepp a fejedre: csepp… csepp… addig, amíg beléőrülsz. Ebből nem kaptam, szerencsére, de egyébből… a köröm-, illetve a kézbeszorítástól az ajtó sarkába s ilyen-olyan ütésekből, jobbról-balról, pofonokból, azokból kaptam eleget. Mit akartunk csinálni, miért akartuk a nemzetbiztonságot aláásni, miért szervezkedtünk, mi bajunk van a kommunista rendszerrel, mit akartunk felrobbantani? Ezek körül forgott a kérdés. Avval indult a kihallgatás, hogy fel akartuk robbantani a Steagult. Mondtam, hogy nekünk semmi közünk ehhez, mindez nem felel meg a valóságnak. Mert mi nem ezt akartuk, mi szabadságot akartunk. Ezt mondtam nekik: a kommunizmusból akartunk kimenni, nekünk nem hiányzik, mert ez a rendszer nekünk nem megfelelő. S olyankor kaptam egy-egy „leckét”, egy-egy verést.
Az ítélet: „Uneltire contra ordinei sociale”
A kihallgató tisztek szórakoztak rajtam. - Mit akartatok ti?, hogy akartátok?, kérdezték, s akkor pofon vágtak. Utána még az EMISZ himnuszt is el kellett szépen énekeljem, s miután jól megdögönyöztek, akkor még egyszer kiadták a parancsot, hogy hangosabban fújjam el a nótát. Nagyon nehéz volt, mert ilyenkor az embernek a gyomra is görcsbe rándul, éppen csak énekelhetnékje nincs. Nehezen ment, de azért mindig elénekeltem, haragudtam rájuk nagyon, de azért fújtam. Általában vasárnap nem volt ankét, de bejöttek, Bartos, Bihari, Sîngeorzan, Suciu s ezek összegyűltek, s akkor azzal szórakoztak, hogy elővettek engemet. Hogy énekeljem az EMISZ Himnuszt a szekus uraknak… Azok pedig mondták: Nézz oda, hogy a hülye kölykök mivel foglalkoztak… A jegyzőkönyvekben aztán olyanokat írtak, hogy égnek állt az ember haja. Például azt, hogy gyárakat akartunk felrobbantani, kutakat akartunk megmérgezni, meg ehhez hasonlókat. Holott ilyesmiről egyáltalán nem volt szó. Ezek a vádak már akármelyik terrorista szervezet becsületére válnának. Azért kaptuk a legtöbb verést, legalábbis mi, akik egyáltalán feleltünk az EMISZ-ért, mert mindenféleképpen azt akarták, hogy a 154-es cikkelybe soroljanak minket, amelynek alapján akár ki is végezhettek volna néhányunkat. A 154-es arról szólt, hogy: „Acţiuni teroriste”. Tehát terrorista akciók. Hazaárulás és minden egyéb benne volt. Végül aztán a 209. cikkelynél maradtunk: „Uneltire contra ordinei sociale”. A társadalmi rend elleni szervezkedés, összeesküvés.
„Organizaţie subversivă contrarevoluţionară naţionalist şovină maghiară”. Vagyis hogy az EMISZ aknamunkát végző, felforgató, ellenforradalmár magyar nacionalista-sovén szervezet. Én már tudtam Brassóból, Möckel Konradtól, hogy mennyi jár érte. Először nem engem, hanem Csiki Sanyi cellatársamat vitték aláírni, és jött vissza boldogan, hogy 15-25 hónapot kaphatunk, s megyünk haza. Mondom Sanyinak - Te nem jól láttad, Sanyi, ne haragudjál. Én biztos vagyok benne, hogy nem 15 hónapról, hanem 15 évről van szó. Sanyinak úgy felment a cukra, hogy én őt mindig idegesítem, kétszer is pofon vágott emiatt. A tárgyalás március 19-én volt. Csiki Sanyi tizenöt évet kapott. Én húszat.
Petras, a vásárhelyi börtönőröm nem „szeretett” engem. Izgága voltam, feleselő, nem hallgattam, nem nyughattam, pedig már reszketett az inam annyira le voltam rongyolódva. Amikor aztán meghallottam, hogy húsz évig ez lesz, akkor nyughattam volna, de már késő volt. Kiszemelt az őröm, és Szamosújvárra is megjegyzett emberként érkeztem. Mielőtt elindultunk volna, kétszer tett izolátorba, és nem tudom hányszor vert meg. Búcsúként, amikor Szamosújvárra „készítettek elő”, elővett egy régi 12 kilós lábbilincset lánccal, az újak, amiket abban az időben gyártottak csak kilenc kilósok voltak, és azt saját kezűleg tette a lábamra. Így löktek be a gyűjtőcellába, ahol a rabok indulás előtt várakoztak, és amikor beléptem, egy ismerős arcot pillantottam meg, Ópra Benedek volt, a tanárunk. Megálltam az ajtóban, úgy szégyelltem magam, életem legnehezebb pillanata volt ez, amikor szembesültem azzal, hogy ez az értelmes, bátor és értékes ember, akinek ráadásul családja is van, miattunk van megláncolva. Nem mertem megközelíteni. Közben láttam, hogy Benci bácsi átöleli a fiúkat, beszélget velük. Engem is észrevett, odahívott, én pedig botorkálva, a bilinccsel a lábamon, a szégyentől és súlytól meggörnyedve álltam elé. Megölelt, bátorított: - Nem haragszom rátok, fiúk, mondta. Ő szegény szabadulása után tíz-tizenkét évre meghalt. Mai napig kimegyek szülőfalujába, Kézdiszárazpatakra, ha hívnak, mert ott is van kopjafánk, és Ópra Benedekről nevezték el a helyi iskolát.
A sárga krematórium
Egy nap és egy éjszaka utaztunk a vonattal, amíg elértünk Szamosújvárra. Günther piros ingéből szálakat húztunk ki, s felvarrtuk egy rongyra, hogy mindnyájunkat elvittek Szamosújvárra. Apahidán kidobtuk a rácsok között a vonat ablakán, valami román vasutas megkapta és eljuttatta édesanyáméknak. Ezt az üzenetet sokáig dugdostam otthon a zongorában, de aztán nyoma veszett.
A szamosújvári börtön udvarán Istrate, a híres rabverő fogadott minket. Rögtön észrevette, hogy én különleges rab vagyok, mert nagyobb a bilincsem. Rám szólt, hogy azonosítsam magam: hogy hívnak, hány éves vagyok, milyen büntetést kaptam. – Lay Emeric, douăzeci de ani și douăzeci de ani de muncă silnică. Jót nevetett, viccesnek találta, hogy ugyanannyit kell leülnöm, amennyit leéltem addig. - Na, ai găsit și tu praful de aur, mondta. Én pedig, nem tudom miért nem hagytam annyiban, gyorsan visszavágtam: - Mai știi, nu se știe niciodată. Ennyi kellett Istratenak. Csupa vér volt az ábrázatom, amikor bekísértek az udvarról.
Betettek minket a karanténba. 150 embert egy nem túlságosan tágas helyiségbe. Ez állítólag azért volt, hogy megfigyelés alatt tartsanak, nincs-e valami fertőző betegségünk. Ha addig nem is volt, az ottani körülmények között bárki megbetegedhetett volna. Négyemeletes ágyakon aludtunk, mindenféle matrac, lepedő nélkül, csak a sima sodronyokon. Az ablak alatt volt kilenc gibla, fahordó, amelybe a rabok szükségleteiket végezték, s az volt a legborzasztóbb, hogy a rácsok között beáramló levegő megtöltötte a cellát az elviselhetetlen bűzzel. 14 napig kellett volna tartsanak minket a karanténban, azonban csak másfél hónap múlva helyeztek át másik cellába.
A 33-ban együtt voltam Varró Jánossal, Orbán Lacival, Mátyás Ernővel, Sándor Balázzsal, Nagy Janival. Varró János (a 3-ik Bolyai perben elítélt tanársegéd - szerk.) nagy szeretettel fogadott minket, mosolyogva, és aztán ilyen is maradt a kapcsolatunk. Tanított minket, foglalkozott velünk, oktatott, bátorított, hogy ne szomorodjunk el. Ő már a második évét töltötte. Verseket tanultunk, János a történelem érdekes mozzanatairól beszélt. Ott tanultuk meg a morze ábécét, és kommunikáltunk egymás között celláról cellára. Például egy olyan kérdésre, hogy a testvéremet, Lay Gheorghét keresem, három-négy nap múlva jött válasz, de jött! Persze, ha elkaptak egy-egy hetet ült az ember az izolatorban kenyéren és vízen.
Persze, az őreink mindent elkövettek, hogy megkeserítsék az életünket. Beüvöltöttek a cellába, hogy -Sub pat, fuga marș. Nem fértünk be mind, hiszen három-négy emeletes ágyakról volt szó, úgyhogy, aki kint maradt, azt verték gumibottal. Mi igyekeztünk odafigyelni egymásra, hogy ne mindig ugyanaz az ember rekedjen kint, és ugyanaz kapja a verést. Máskor bezártak a zuhanyozó alá, és engedték ránk, hol a forró, szinte fövő vizet, hol a jéghideget, ők ültek kint, és röhögtek, hallgatták, hogy mi hogy üvöltünk.
Sárga krematóriumnak neveztük egymás között a börtön épületét, azért mert olyan is volt, mint egy hatalmas emberégető kemence. Nagyon sokan meghaltak ott. A mi időnkben Szamosújváron körülbelül kétszáz őr volt. Amikor nagy kutatásokat rendeztek vagy riadót fújtak, berendelték őket, de mielőtt hasra feküdtünk, kinéztünk az ablakon. Fekete volt a hely tőlük. Na, abból a kétszázból tizenkettő-tizennégy vérengző gazember volt. Ettől a tizennégytől jobban félt a többi száznyolcvan őr, mint mi. Mert nekünk már nem volt mit kockáztatni. Fiatalok voltunk, fütyültünk az egészre, noha borzasztó körülmények között éltünk.
Naponta tíz vagy tizenöt percnyi kötelező séta volt. Bottal hajtottak le sétálni. Az öregebbek s a betegebbek nem tudtak óvakodni, védekezni a botozás ellen. Fent maradtak a cellában. Az őrök felmentek a cellába, s hajtották le, majd az udvarról fel az embereket. Amikor összetereltek, akkor jól megbotoztak minket. A nagy verőfiúk a Şomlea testvérek voltak, aztán Marian, Todea, Istrate főhadnagy. Istrate szörnyű alak volt, úgy csépelte az embereket, hogy a rendőrmundérja teljesen átázott az izzadtságtól. Ha sétálni vittek, vagy ha nem volt csend a cellában, nyitották ki az ajtót, s agyba-főbe vertek. Elkiáltották, hogy: Culcat! S akkor ahogy lefeküdtünk, a csizmákkal végigmentek rajtunk s vissza. Ha csak egy neszt hallottak… mindenért verték az embert…
A börtönben nagyon emberi kapcsolat alakult ki közöttünk és a románok között. Én úgy éreztem, hogy 1956 miatt minket, magyarokat szeretettel és szimpátiával vettek körül, s ez nekem jólesett. Körülbelül ezerkétszázan dolgoztunk a szamosújvári bútorgyárban, ebből alig hetvenen–nyolcvanan voltunk magyarok. Ötvenhat miatt nagyon sok román is börtönbe került, hiszen ők is ugyanúgy a kommunizmus ellen szervezkedtek, mint mi. A szamosújvári börtönben ismerkedtem meg a Boicu testvérekkel, Vladdal és Nicolaéval, aztán ott volt még egy Hamza nevű fiú. Állandóan pozitív példaként emlegették, hogy nézzétek, a magyarok mit mertek vállalni. Egy román nyelvű vers is szájról szájra járt akkoriban Szamosújváron. Egy részletére is emlékszem, így hangzik: „Domnule Gheorghiu-Dej,/Vino la noi, dacă ai prilej./Vino la noi să vezi poporul,/cum te aşteaptă cu toporul./În Ungaria cum se spune,/s-a întâmplat chiar o minune.” Azaz: Gheorghiu-Dej úr, gyere hozzánk alkalom adtán, hogy lásd a néped, amint vár téged a fejszével. Magyarországon, ahogy mondják, valóban csoda történt.
De nemcsak ilyen román versikéket tanultunk, hanem megtanultuk Páskándi versét is, a Betyárnótát, amit ott írt Szamosújváron. „Olyan nagyon nem is bánom./Egy ideig lesz lakásom,/nem fogja a házbért kérni/elsején majd Irén néni,/s végre elmondhatom bátran,/hogy nem élek szabadságban.” Sok mindent tanultam meg ott. Amennyire nem szerettem a tanulást, amíg szabad voltam, ott csak úgy szívtam magamba a tudományt az okosabbnál okosabb emberektől. Én ott végeztem el az egyetemet.
Epilógus
1964. június 30-án utolsókként szabadultunk.
Péntek volt, amikor hazaértünk. Édesanyám gyászruhában fogadott. Egy nappal korábban temette el édesapánkat.
Én azóta is ellátom az EMISZ titkári feladatait. Tartom a kapcsolatot a bajtársakkal, és egy évben egyszer mindenkinek telefonálok, lássam él-e még. A 77 bebörtönzött EMISZ tagból 43 távozott el eddig. Írtam egy kis verset is az emlékükre: „Hullnak, hullnak, egyre hullnak/ Túlélői 56-nak/ S aki még él, minden névnél/ Összerezzen búsan, árván/ Mint egy sárga lomblevél,/Ha egy társa hull le némán.”
Mindig szerettem a verset. Úgy éreztem, hogy a rímek, ritmusok szebbé teszik az örömet, elviselhetőbbé a fájdalmat. Ezért írtam ezt is. Minden november negyedikén, az EMISZ alapításának évfordulóján, elmondom. Hátha hallják.
Víg Emese
maszol.ro

Megemlékezés Segesváron
Az 1956-os forradalom és szabadságharc, valamint a kegyetlen megtorlás 60. évfordulóján a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület és a segesvári Gaudeamus Alapítvány közös megemlékezést tartott november 5-én, szombaton a segesvári Gaudeamus Házban.
Az eseményt megelőzően a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél közös koszorút helyezett el a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület és a sárospataki 8kor Színház társulata. Ezen a helyen 1957. március 15-én az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége illegálisnak vélt megemlékezést tartott. A hatalom lecsapott rájuk, s öt évtől húsz évig terjedő börtönbüntetéssel sújtotta a résztvevőket.
A 18 órakor kezdődő rendezvényt megtisztelte jelenlétével dr. Flender Gyöngyi konzul asszony Magyarország csíkszeredai konzulátusáról és megosztotta ünnepi gondolatait a jelenlevőkkel, majd Szabó József, a Petőfi Egyesület elnökének beszéde következett.
Az esemény legfontosabb célkitűzése volt azoknak az erdélyi szervezkedéseknek, törekvéseknek, majd a megtorlásoknak a megismertetése, melyek a magyarországi forradalommal való együttérzés nyomán jöttek létre. A segesvári magyar tagozat nyolc diákja vállalkozott mindezek bemutatására. Műsorukat versekkel, az erdélyi és magyarországi mártírokra való megemlékezés jeleként gyertyagyújtással is gazdagították.
Szentkúti Ferenc Hősköltemény egy pesti srácról, Hudy Ferenc Októberi március című verseit Máthé Loránd és Varga Gergő diákok szavalták.
Az est egyik kiemelkedő részét jelentette a sárospataki 8kor Színház társulatának Egmont nyitány című, az 1956-os eseményekre prózával és versekkel emlékező nagy sikerű előadása.
Ezen a kerek évfordulón a megható megemlékezésen mindenki egy kis nemzeti színű gyertyát kapott a szervezőktől.
A műsor – melyet Nagy Judit kulturális alelnök vezetett és a Maros Megyei Tanács támogatásával jött létre – a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget.
Szabó József
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctéren
Sikerek és tragédiák
Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat.
Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett.
A politikában
De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak.
Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát.
A harctéren
Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt.
Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása.
Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak.
Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben.
Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat.
Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

Elveszett Haller-emlékek nyomában
Marosszékről Brassó irányába autózva az ember úgy robog át egy kis falun, hogy a nevén kívül szinte semmit nem jegyez meg belőle: a szász települések karéjában fekvő Mihai Viteazu nem hivalkodik sem impozáns erődtemplommal, sem jellegzetes szász portákkal. Az átutazók közül sokan még azt sem tudják, hogy a havasalföldi uralkodóról elkeresztelt falu öt évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte.
A Hallerek egykori birtokát képező faluról és a 16. század közepén épült hatalmas udvarházukról aránylag kevés levéltári adat maradt az utókor számára. Annyit lehet tudni, hogy az egykori szász falu lakóit 1560 és 1580 között pestisjárvány pusztította; helyükbe a későbbiekben a magyar nemesek jobbágycsaládokat telepítettek. Az 1850-es népszámlálási adatok egyetlen német ajkúról tanúskodnak a 362 román, az 52 cigány és a mindössze két magyar mellett. A márciusi forradalmat követő fegyverletétel, majd kiegyezés után csak a magyar lakosság aránya nőtt, a pesti kormány politikája valamelyest változtatott a falu etnikai összetételen. A 19. század végére az 1890-es cenzus alkalmával a 459 román mellett már 87 magyart találunk Zoltánban, míg a szászok száma egyről háromra nő.
Mára nem csak a szászok meg a Hallerek koptak ki Zoltán életéből, magyarokból is mindössze annyi maradt, hogy senki ne mondhassa, még egy fél darab sincs.
Fehér folt a Hallerek színes történelmében
„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.
A kölcsönös tisztelet eredménye A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja. Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.
A Hallerek és a helyi románság kölcsönös tisztelete a régmúlt időkre vezethető vissza. Leginkább a 19. század derekán érhető tetten – tudjuk meg Gheorghe Mihai falumonográfiájából. A Nagyszebenből érkező Ioan Popovici ortodox lelkész 1835-ben például a grófi család által adományozott telekre építi a falu első kőtemplomát. Ezért a ’48-as forradalomban a pópa volt az, aki megálljt parancsolt annak a néhány felbőszült román parasztnak, aki fel akarta dúlni a Haller-birtokot. A helytörténész búvárkodásai szerint éppen ezért kerülte el a zoltáni románságot a székelyek későbbi bosszúja.
Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.
Aki még bálozott a „kastélyban” A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.
Átszellemülve mesél a Hallerek szemet gyönyörködtető parkjában tett sétáiról, a kastélyban tartott bálokról és esküvőkről s az ingatlan utolsó tulajdonosáról. Amikor kijavítom, hogy az nem kastély, mindössze udvarház, határozottan rám szól: „De igenis, az kastély! Legalábbis a helyiek számára” – teszi hozzá.
Pusztulásra ítélt romhalmaz.
„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.
A Zoltánt magába foglaló Szász­kézd polgármestere, Ovi­diu Şoaită sem emlékszik pontosan, mikor találkozott utoljára a messze földről érkező idegennel. „Már nem is tudom, hogy hívják az illetőt. Amikor itt megjelent, előadta az elképzeléseit, megvásárolta az épületet, állítólag valamiféle felmérést is végzett. Mára viszont semmit nem tudok róla. Azt hallottam, szeretné eladni, de ki tudja…” – bizonytalanodik el a községi elöljáró. Míg az ír férfi vacillált a fogadónyitással, egy helybéli fiatalember lekörözte. Ionică Pălăşan a falu egyik csendesebb részében egy parasztházat pofozott ki és alakított át. Elébe pedig az erdő széléről, traktorral a gazból kimenekített 18. századi határköveket állított fel.  A Conacul Grofului (A gróf kúriája) névre keresztelt, kimondottan faluturizmusra alapozó egység, bár csinos is, ízléses is, mégis többet áll bezárva, mint nyitva. „Nincs elég időm vele foglalkozni” – vallja meg a tulaj, aki épp a juhaitól érkezik. Mint mondja, az állattartás, ha rengeteg gond is van vele, még mindig biztosabb jövedelmet jelent, mint a vendégfogadás.
Még a sírkertnek sem kegyelmeztek.
Bár háromszor is körbejárom, Ionică hatalmas, ám megkopott homokkövei között nem sikerül felfedeznem olyat, amely esetleg valamelyik Haller sírhantjáról került volna ki. A családi sírkertnek nyoma veszett, a második világháború után berendezkedő kommunista pribékek a földdel tették egyenlővé. Csak a grófnő nyughelye maradt meg, mert őt a román temetőbe helyezték végső nyugalomra. „Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.
Az utolsó magyar utáni fél magyar
Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet. Mindent elpusztítottak, ami útjukba és kezükbe került. Nemcsak az épületet és a Hallerek sírjait, hanem a parkot, a sétányokat, a gyümölcsöst, mindent. Amivel nem végeztek az oroszok, befejezték a mieink, élen egy Baciu nevű párttitkárral. Sajnos ilyen ez a nép; míg a magyar a semmiből valamit teremt, a román azt is tönkreteszi. A helyükbe beköltöző cigányoktól pedig nincs mit várni” – állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie. Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.
„Lánynevén” emlegetett falu
A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi. Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.  
Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyarságuk vállalása volt a bűnük
Jövőépítő emlékezés
Csütörtök délután az uzoni Erdélyi Lajos Könyvtár előadótermében mutatták be Lay Imre és Papp B. Mihály Brassói srácok című könyvét. Ez alkalomból a nyolc hónap kihallgatás után, 1959-ben 20 évre ítélt és ebből 6 évet letöltő Lay Imre volt politikai fogoly mesélt meglepő derűvel és az erdélyi magyarság megmaradásába vetett hittel börtönélményeiről és kálváriájának előzményeiről.
Kelet-Európa egyetlen országában sem dühöngött olyan eszeveszetten a kommunizmus, mint Romániában, jelentette ki a találkozó bevezetőjében a 79 éves meghívott. Állítása igazát pedig a vele és társaival történtek is ékesen bizonyítják, hiszen egyetlen „bűnük” a magyarságuk büszke vállalása és mély megélése volt.
Az előadó bevallása szerint eszmélésüket az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak köszönhették, mely rádöbbentette őket a kommunista rendszer embertelen és hazug voltára, ami Romániában ráadásul nemzeti elnyomással párosult. Mindezek hatására született meg a brassói fiatalok elméjében egy nemzeti szellemben működő magyar ifjúsági szervezet létrehozásának a gondolata, mely végül az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségében (EMISZ) öltött formát. Ma is érvényes és vállalható nemes céljaikat tükröző fogadalmuk szövegét lásd a keretben.
Megalakulásuk után többször összegyűltek, hogy számba vegyék az erdélyi magyarság sérelmeit a szárazajtai gyilkosságoktól a földvári gyűjtőtáboron át az erőszakos kollektivizálás alatt elkövetett kegyetlenkedésekig, és az ENSZ tudtára hozzák ezeket. 1957. március 15-én pedig mintegy húszan Fehéregyházára utaztak, hogy a turulmadaras obeliszknél emlékezzenek az 1848–49-es magyar szabadságharc és forradalom hőseire. 1958 augusztusában csapott le rájuk a Securitate (politikai rendőrség), és két hónapig Brassóban, majd Marosvásárhelyen vallatták őket, ahol végül fegyveres szervezkedés koholt vádjával 5-től 20 évig terjedő börtönbüntetést kaptak.
Az elszenvedett bántalmazások és éhezés ellenére Lay Imre a szamosújvári börtönben történtekre is jó kedéllyel emlékezett. Elmondása szerint azért, mert nem tekintette elvesztegetett időnek az ott eltöltött éveket, hiszen szellemileg és erkölcsileg egyaránt megerősödve, tudásban gyarapodva hagyta ezeket a háta mögött. Mindez pedig többek között Csiha Kálmán (Erdély majdani református püspöke), Pál Lajos (festőművész), Puskás Attila (tanár), Ópra Benedek (tanár), Dávid Gyula (irodalomtörténész) érdeme volt. Ők ugyanis tanították és okították társaikat a börtönben. Éppen ezért a vele történteket sem haragtól vezérelve, hanem az igazság rögzítése és az ebből fakadó tanulságok levonása érdekében vetette papírra, hogy hasonló esetek soha többé elő ne fordulhassanak.
Az EMISZ-tagok Fogadalma
Március 15-én, a magyar Szabadság Szent Ünnepén,
Én – a magyar nemzet tagjaként
fogadom:
Nemzetemhez mindig hű maradok;
Szülőföldemet nem hagyom el;
Hagyományainkat megőrizem és továbbadom;
Anyanyelvemet tisztán megőrizem, és gyermekeimnek is átadom;
Magyarságunk megmaradásáért élni és munkálkodni fogok;
Más nemzetiségű embertársamat tisztelem és felebarátként szeretem;
Saját vallásomat megőrizem, a más emberekét tiszteletben tartom;
Szabadlelkű emberként úgy élek és járok a nagyvilágban, hogy se nemzetemre, se családomra, se önmagamra soha szégyent ne hozzak!
Isten engem úgy segéljen!
Ámen!
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fehéregyházának csak Petőfi van
Szabó József, a Petőfi Egyesület elnöke tájékoztatott a legutóbbi magyar szórványnapi rendezvényekről, a Petőfi Egyesület, a Gaudeamus Alapítvány és a Kikerics Kulturális Egylet közös szervezésében. Az eseményen Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora tartott előadást a szórványról, majd a sárospataki 8kor színház előadása és a segesvári Kikerics együttes táncműsora következett. Az idén már csak kisebb rendezvényeket terveznek, csupán „egyesületi berkekben”. A két legfontosabb rendezvény, amit az egyesület szervez, a Petőfi-ünnepség, illetve a magyar szórvány napja, de a március 15-i ünnepségeket is a Petőfi Egyesület szervezi. Sikeres az együttműködés mind a Gaudea- mus Alapítvánnyal, mind a Kikerics Kulturális Egylettel, de, mint mondta, „sajnos fogyunk, és örülünk, ha össze tudunk gyűlni. Sokszor nem is érdemes külön tartani rendezvényt. A pénz kevés, a Petőfi-ünnepséget a Comunitas Alapítvány is támogatta korábban, de az utóbbi időben csak a megyei tanácsra számíthatunk”. Szabó József a múzeum gondnoka is, problémák vannak ott is, ami érződik a látogatottságon. „A kiállításunk most már felnőttkorba lépett, 18 éves. Jó, hogy állandó kiállítás, de azért időnként ezeket is cserélni kell. Újabb kiállításra már volt is elképzelés, mert amikor diákokat hoznak el, sokszor a Wi-Fi-jelszón kívül más nem is érdekli őket. Ilyen a világ most, ehhez a világhoz kellene közelebb kerülni. A nyáron voltam Kiskőrösön, ahol egy csodálatos János vitéz kiállítás nyílt meg, hatalmas összegbe is került, nos, annak az épületnek az emeletén interaktív játékok vannak a magyar történelemről, Petőfiről, ami nemcsak a gyerekeket, de a felnőtt embert is megfogja. Nálunk is ez kellene, de a kivitelezésében az anyagiak akadályoznak. Új tetőzetre lenne szükség – nem győzöm a cserepeket dugdosni –, gyakorlatilag a plafontól a tetőig mindent ki kellene cserélni. Pénz nincs, próbálok finanszírozást keresni, talán sikerül. Csak azzal érvelek, hogy Fehéregyháza az Petőfi, mert Fehéregyházának sajnos más nincs”. Népújság (Marosvásárhely)

Gál Ernő: A kerületben van még élet
– Segesváron azért létezik az RMDSZ, mert én még létezem, és itt vagyok. Ezt akárki igazolhatja – jelentette ki beszélgetésünk elején Gál Ernő, az RMDSZ Segesvár kerületi elnöke, akit a kerületi szervezet működéséről, a szórványban adódó sajátos problémákról kérdeztünk.
Elmondta, hogy a ’90-es években, amikor megalakult az RMDSZ, óriási reményeket fűztek hozzá az emberek, és az értelmiség volt az, amely mindig elöl járt ötletekkel, kezdeményezésekkel, rendezvényszervezéssel.
Viszont egy-két év után, amikor változni kezdtek a dolgok, az emberek is megváltoztak. Rájöttek, hogy nem minden olyan, ahogyan elképzelték, és lassan lemorzsolódtak, elmentek. Ám még ez sem lett volna probléma, mert a szervezet működött, rendszeresen tartottak gyűlést, az utcafelelősök is dolgoztak, házról házra járva szedték a tagdíjat, voltak szép rendezvények. „Olyan bálokat szerveztünk, amelyekre 300-400-an jöttek el, a környék csodájára járt. Volt élet a szervezetben”– emlékezett vissza.
Aztán lanyhult a lelkesedés, és a ’90-es évek közepétől mind kevesebben maradtak. Az emberek kezdtek elégedetlenkedni. Személyes konfliktusok is bomlasztották a szervezetet.
Elmondta, hogy akkoriban az egyházakkal sem volt jó a viszonyuk. Miután átvette az elnökséget, hosszú évek munkájába került, hogy újraépítse ezeket a kapcsolatokat. Mára nagyon jó a kapcsolatuk a magyar történelmi egyházakkal. Lassan újraalakultak a területi szervezetek, visszajutottak a ’90-es évek szintjére: a magyar tanácsosok száma is megmaradt.
„A sok elkeseredés mellett lelkileg megnyugtat, hogy a kerületben van még élet. Elsők voltunk az aláírásgyűjtésben, én magam kerestem meg az embereket, akik szívesen fogadtak, és megértették, hogy szükség van a kisebbségi jogok európai védelmére, és az aláírásgyűjtés azt szolgálja, hogy az őshonos kisebbségek kérdését az Európai Unió napirendre tűzze, és szabályt alkosson az unióban élő ötvenmilliós kisebbség védelmére. Közöttük, természetesen, a magyarok védelmére és jogainak biztosítására. Szerencsés véletlen az is, hogy összekapcsolódik a regisztrációval, hiszen nagyon sok a kerületben a kettős állampolgár, és még mindig sokan igénylik a magyar állampolgárságot” – magyarázta az RMDSZ elnöke.
Fájdalma, hogy egy szórványban levő városban az értelmiségieket nem igazán érdekli a szórványban élő magyarok ügye. „Az egy dolog, hogy nem támogatják az RMDSZ-t, pedig helyi szinten mindenkin próbálunk segíteni. Alig vannak páran, akik hajlandók valamit tenni. Faluhelyen, annak ellenére, hogy bajok voltak Fehéregyházán, Segesváron és Héjjasfalván is a Magyar Polgári Párttal, amely összekavarta a dolgokat, létezik RMDSZ. Az én generációm még tesz, de utánpótlás nem igazán van. Hogy mi lesz, nem tudom. A baj az, hogy rettenetesen fogyunk. A ’92-es népszámláláskor 8741 magyar volt a városban, most 4600-valamennyien vagyunk” – mondta Gál Ernő. Mózes Edith / Népújság (Marosvásárhely)