Hadnagy Jolán: Új közművelődési létesítmény a Székelyföldön. A Tamási Áron Alkotóházról
Tamási Áron szülőháza és az egykori elemi iskola mellett egy harmadik épület is őrzi nagy írónk emlékét Farkaslakán. Ez a ház az író húgáé, Ágnesé. Tamási Ábelét idézve – „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – elmondhatjuk, hogy mindannyian otthonkeresők vagyunk. Hiszen otthont keresünk a magunk számára, sokan a szavak számára, a kultúra számára; ahol otthon van, ott hon van, és ahova hazatérhetsz, ott haza épülhet. A ház, amely otthon lehet egy kis közösség számára, egy kis sziget, amely(b)en a nemzet legapróbb, legfontosabb láncszeme formálódik: a család. A ház emlékeket őriz, falaiba beivódik azoknak az embereknek a kisugárzása, akik hosszabb időt töltöttek benne. Ezeket az épületeket nem pénzért építették mesterek, hanem szeretettel a rokonság, az atyafiság, és amikor a háztetőre friss virágcsokor került, örömünnepet ültek az emberek. Az így épült és belakott háznak lelke volt és van. Farkaslakán ilyen az Ágnes néni háza.
De hol is van ez a ház, mitől olyan nagy a lelke? Tamási így vall szülőfalujáról: „Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Húgáról, Ágnes néniről azt írja Szülőföldem című könyvében Tamási: „Ágnessel csak az öröm gyarapodik, mert testvérem ő is, a középső húgom. Minden emlékemet csak jónak mondhatom, ami véle kapcsolatos. Sőt testileg és eszemben egyaránt fürgébb vagyok, ha csak a nevit is hallom. Mert a gyorsaságnak, észjárásban és mozdulatban mindig Ágnes volt a példaképem, amióta embereket ismerek.” Hazatérései alkalmával Tamási Áron nem a zsúfoltabb szülői háznál szállt meg, hanem többnyire Ágnes néninél, aki a „szilaj sógorral” mindig szeretettel fogadta őt; nem számított, hogy a „Szűzmáriás királyfi” kivel és mennyi időre érkezett a hajlékukba. „(…) Szűk volt a hely a szülői házban. Mindössze három szoba van itt: az egyikben Gáspár lakik a feleségével és két gyermekével. A másikban édesanyám, s nagyanyám a harmadikban. Miért nyomorítanám meg tehát akármelyiket is, amikor Ágnesnél kettőnket két szoba vár!” – írja Tamási, ugyancsak a Szülőföldemben. Az író harmadik felesége, Basilides Aliz Teréz így ír egyik levelében: „(…) Mindenki mondja, Édesapámék is, meg én is látom, hogy Áronnak milyen jót tett az otthonlét, ami elsősorban az Ágnes ángyom gondoskodásának érdeme.” Nos, a nagy „otthonkereső” ebbe a házba tért haza, itt talált otthonra, itt alkotott, itt pihent, itt gyűjtött a nappali és estéli beszélgetések alkalmával szógyöngyöket, amelyeket aztán szépen kifényesített, felfűzött és elénk tett igazgyöngyként.
Ez a ház a múlt század 20-as éveiben épült. Tamási társaságában sok ismert személyiség is járt és alkotott ebben a házban, köztük: Illyés Gyula, Féja Géza, Németh László, Tímár Máté, Sütő András, Nagy Imre, Tompa László, Czine Mihály, Izsák József és még sokan mások. Ezt az ingatlant Ágnes néni halála után Tamási özvegye, negyedik felesége, Bokor Ágota segítségével, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) többségi tulajdonjoggal megvásárolta az örökösöktől. A házhoz tartozó csűrt már régen lebontották, a ház is az omladozás szélén állt, de a 2010-ben újraindult Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület egyik fontos célkitűzésének tekintette a megmentését. 2011-ben, az EMKE Országos Elnöksége átadományozta az ingatlan tulajdonjogát egyesületünknek, a Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesületnek és a helyi polgármesteri hivatalnak, abban bízva, hogy a helyi közösség hatékonyabban tud tenni a mentés érdekében. A felújítás kezdetekor nem volt elegendő pénz, de Istenben bízva hozzáfogtunk. Az aládúcolt faház alapjait megerősítettük, az eredeti boronafalat, mennyezetet, ajtókat és ablakokat felújítottuk, az új tetőszerkezetre pedig a farkaslaki templom régi cserepeit raktuk fel. A fedésnél az egyesületi tagok is részt vettek, ahogyan régen is szokták: kalákában segítettek. Megható pillanatnak lehettünk szemtanúi, amikor már a virágcsokor is felkerült az újrafedett házra: egy galamb repült be a nyitott ajtón. Ő volt az első látogató.
Ágnes néni felújított házát a múlt év őszén avattuk fel és szenteltük meg, a nagy írónk születésének 115. évfordulóján szervezett ünnepségen. Ezt a házat a jövőben mi is élettel szeretnénk megtölteni, a hajlékot elneveztük tehát Tamási Áron Alkotóháznak. A felújított ház mellé csűrt is álmodtunk, ez egy sikeres, ún. leader-pályázatnak köszönhetően hamarosan felépülhet, és helyet kaphat majd benne Váradi Péter Pál Székelyföld 1000 pillanata című állandó fényképkiállítása. Hiszen Tamási Áronunkat idézve: nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal.
Hadnagy Jolán
Művelődés (Kolozsvár),

Aki közösségben nő fel, maga is közösségépítővé válik
A kultúra olyan összetevő a közösség lelkében, mint szövetben az aranyszál, díszít, tartást és erőt ad. Annyira fontos, mint a levegő. Pénzbe kerül, de ugyanakkor megfizethetetlen is.
Udvarhelyszéken hosszú évek óta hagyomány, hogy udvarhelyi és környékbeli jeleseket, személyeket és csoportba szerveződött mű(vészet) kedvelőket tüntessenek ki. Idén tizenegyedik alkalommal tartottak a Magyar Kultúra Napja kapcsán díjátadó gálát. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, amikor felsorolták az együttműködő intézményeket és szervezeteket, elmondta, hogy a nem éppen rózsás gazdasági helyzet ellenére is igen színes volt ez a rendezvénysorozat, amelyet az utóbbi héten követhettünk végig Székelyudvarhelyen, és jól körvonalazódott, hogy „a közösen és egyetértéssel végzett munka, a kaláka sokkal eredményesebb”. Idén a díjazottak többnyire a színjátszás és a műkedvelés más műfajait művelők, a néphagyományokat közkinccsé tevők köréből kerültek ki.
A Sinka-házaspárt értékközvetítésért jutalmazták
Sinka Erzsébet és Ignác hosszú éveken át az anyavárosban tevékenykedett. Elévülhetetlen érdemeik vannak az egykori Népszínház létrehozásában. Huszár Sándor Jött egy lány… című darabjával kezdődött. Ez 1977-ben volt, abban az évben, amikor főszerepet játszottak, jegybe léptek és házasságot kötöttek. A komoly sajtóvisszhangot kiváltó előadásokkal előrukkoló székelyudvarhelyi Népszínháznak mindketten szervezői és tagjai voltak. Annak idején, amikor egyre inkább beszűkültek a társadalmi kulisszák, maguk az igazi színfalak alkalmasak voltak még sokáig arra, hogy áttételesen kimondható legyen az igazság. A színpad a magyar nyelv egyik utolsó fóruma volt.
Számos előadás címszerepében váltak a város és környéke kedvelt, közismert személyiségeivé. Sinka Ignác 1985 és 1991 között Művelődési Ház igazgatója is volt, olyan periódusban, amikor a rendszer – az állam, a megye, a város – egy fityinget sem biztosított a kulturális hajlék fenntartására. Muzsikusként is rendkívüli pályát futott be, hiszen a legendás Venyige együttes brácsása volt, részt vett a táncház- és a kalákamozgalom meghonosításában. Ez az időszak az 1970-es évek vége, amikor a Siculus klubban szervezett táncház kinőtte a termet, és ideiglenesen átköltözött a Gábor Áron Munkásklubba. Életük 1991 után gyökeresen megváltozott: mindketten visszatértek a tanügybe. Ócfalvára költöztek. Erzsébet 2000 óta az ócfalvi iskolában tanít. A házaspár nem csak a betűk, hanem a kultúra tágas országába vezeti be az általános iskolásokat. Ignác Felsőboldogfalván, Farcádon, Bögözben, Agyagfalván több száz gyermekkel kedveltette meg a muzsikát – előszeretettel tanítja a furulyázást –, és teljesen magától értetődő módon a színjátszást is megszeretteti vélük. Bögözben népdalvetélkedőket, Felsőboldogfalván gyermekszínjátszó-fesztiválokat szervez.
Lázár Béla értékteremtő munkájáért kapta az elismerést
Valamikor a szentegyházi vasüzem dolgozója volt Lázár Béla, ám az ipari munkát – akárcsak sok falustársával – már rég abbahagyatta véle a változó idő. Hosszú évek óta azonban műkedvelő táncosa, színjátszója, alkalmi újságírója, rendezvényszervezője a községnek. Tizenegy éve, 2003 óta igazgatja az időközben szépen felújított művelődési házat, amelyet Lövétén Népháznak neveznek. És a kultúrház igen sok alkalommal megtelik néppel: farsangi bálokat, kortárstalálkozókat, falunapokat szervez és bonyolít, maga szorgalmazza a műkedvelő előadásokat.
Másfél évtizede szívügyének tekinti a Kákvirág néptáncegyüttest, annak működését, tagságának és repertoárjának frissülését. A talpalávalót húzó zenekarban pedig brácsásként van jelen. A most kitüntetett művelődésszervező azt vallja, hogy nem tett mást, mint megfogadta azt, amit a Lövétén negyvenkét éven át szolgáló egykori pap bácsi mondott. Tornai Gergely esperes-plébános, az 1959-ben őt is keresztelő pap mondta volt annak idején, hogy „aki közösségben nő fel gyermekkorában, az felnőttként is jobban megállja majd a helyét a közösségben, s erre annak a báránynak a példáját említette, amely a sereg körül szaladgál, hiszen könnyebben elkapja a farkas.” Lázár Béla egy másik útravalót is hozott magával, egy olyan tanácsot, amelyet az öregek kórusának egyik tagja mondott. „A kultúra szervezéséért nem kell várni az elismerést, mert azt nem biztos, hogy megkapja az ember, de amennyiben megvan hozzá a tehetsége, ha megadta neki a Jóisten, akkor dolgozzék csak a köz javára, mert ha nem ezt teszi, akkor azt az utókor még számon kérheti rajta.”
Régi idők hangulatát őrzi az alsósófalvi Fonó Hagyományőrző Csoport
Az együttes tizenöt éve működik. Tagjai nem csak színpadokon és alkalmi rendezvényeken, hanem a hétköznapokban is igyekeznek életben tartani olyan szokásokat, amelyek másutt már kimaradtak. Fülöp Noémi tanítónő másfél évtizeddel ezelőtt hagyományőrző órákat vezetett be az iskolában. Mivel a kezdeményezés igen sikeres volt, a „tanórákat” kiterjesztette a falura is. Ma mintegy százfős csoportja van, amelyben gyermekek, fiatal felnőttek és idősek közösségi szinten, együtt éltetik és élik meg a tegnap már-már elfeledett hagyományaikat, gyakorolják a sóvidéki táncrendet, a néhai fonóházak játékait. Autentikus programjaikkal számos hazai és nemzetközi fesztiválra kaptak meghívást az utóbbi években. A Fonósok értékmentésért vehették most át az elismerést.
Elismerték a Napsugár Egyesület munkáját is
A Napsugár Egyesület alternatív óvodai programokat szervez: a közösségért kifejtett magas minőségű pedagógusi munkáért részesült kitüntetésben. Minden olyan készséget és képességet igyekszik feltámasztani a kisgyermekekben, amelyekre a hagyományos tanrendi programok során kevesebb idő és energia jut. Igyekeznek már zsenge korban bemutatni bizonyos kézműves foglalkozások alapfogásait, a népi mesterségek fortélyait játékos formában tanítják. Székhelyük a Bethlen Gábor utca 10. szám alatt lévő napközi otthonban található, de tevékenységük túllépi az intézmény kereteit, hiszen mindig keresik az együttműködést, képzéseket és tapasztalatcseréket szerveznek pedagógustársaik számára, olyan konferenciákat is, amelyeket annak a hitvallásnak a jegyében tartanak, hogy a személyiségfejlesztés alapjait az óvodás korban a néphagyományok útján, azok segítségével kívánják megvalósítani.
Az ünnepi est rangját Farkaslakáról, Oroszhegyről, Székelykeresztúrról, Lövétéről és Agyafalváról érkező műkedvelő színjátszók adták az általuk játszott repertoárból válogatott jelenetekkel.
Simó Márton |
Székelyhon.ro,

Fejkvótára mérik a lapkiadást
Az udvarhelyszéki önkormányzatok többségénél az elmúlt hetekben fogadták el a helyi, 2014-es évi költségvetéseket, melyek zömében nem szerepel az Udvarhelyi Média Kft. által kiadandó napilap támogatása. A székelyudvarhelyi városvezetőség ez idáig 500 ezer lejt különített el a lapkiadásra, kilátásba helyezve azonban, hogy a kiadvány fenntartásában a vidéki önkormányzatok is segédkeznek majd. A médiatorta szeletjét azonban nem adják olcsón: a beszállni vágyó önkormányzatoknak lakosságszám függvényében fejenkénti legkevesebb 3 lejes hozzájárulást kellene fizetniük, de ha úgy kívánják, 10 lejig is elmehetnek.
„Az udvarhelyszéki önkormányzatok vezetőinek többsége jelezte igényét és egyben szükségességét egy saját médiatermék létrehozásának. A lap fenntartásának költségeit mindenki lehetőségei, költségvetése szerint fogja támogatni” – írta korábban Bunta Levente a lapkiadással kapcsolatos kérdéseinkre küldött válaszlevelében. A városvezető által szorgalmazott napilap kiadását az Udvarhelyi Média Kft. végezné, melynek törzstőkéje 300 ezer lej (amit a tavalyi városi költségvetésből különítettek el), a lapkiadásra azonban újabb 200 ezer lejt szán a városvezetőség. A polgármester a továbbiakban hozzátette: „az igény és az ígéret megfogalmazódott a vidéki vezetők részéről, a kft. működése gazdasági alapú, hosszú távú célunk, hogy a lap 2-3 éven belül nyereséges legyen”.
Három lej a fejkvóta
Mint arról már írtunk, az udvarhelyszéki településvezetők zöme a január végén Fenyéden tartott polgármesterek találkozóján értesült az udvarhelyi városvezetőség lapkiadási szándékáról, ezért a helyi költségvetések elfogadásakor a települések többségénél nem is tűzték napirendre a témát. Mint Farkas György, az Udvarhelyi Média Kft. ügyvezetője lapunknak megerősítette: az udvarhelyi városvezetőség tanácsi határozattervezetet küldött a vidéki önkormányzatoknak, melyben egyebek mellett az is szerepel, hogy a lapkiadáshoz való hozzájárulás a lakosságszám arányában történik majd, a vidéki önkormányzatoknak fejenként 3–10 lejjel kellene hozzájárulniuk a projekthez. „A tervezetet csak véleményezésre küldtük az udvarhelyszéki önkormányzatoknak, ez nem azt jelenti, hogy ilyen formában kell elfogadniuk” – magyarázta Bálint Attila, a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal sajtószóvivője. Az ügyben egyébként március végéig kell döntést hozniuk a vidéki önkormányzati képviselő-testületeknek.
Az udvarhelyszéki önkormányzatok többségénél – így a többi közt Farkaslaka, Homoródszentmárton, Homoródalmás, Kápolnásfalu, Korond, Lövéte, Etéd, Magyarandrásfalva, Zetelaka községekben és Szentegyházán – az udvarhelyi városvezetőség javasolta tanácsi határozattervezet nem is volt előterjesztve az önkormányzati képviselő-testületek januári ülésein. „Egyelőre nem szerepel a község éves költségvetésében a tétel, de a márciusi határidőig több mint bizonyos, hogy beszállunk a kezdeményezésbe” – mondta el Kerekes Péter Tivadar, Homoródszentmárton község polgármestere. Zetelakán meglehetősen szűkös az idei költségvetés – tudtuk meg Nagy Attila polgármestertől –, az Udvarhelyi Média Kft. támogatása nem szerepel a községvezetés prioritásai között. „A város 545 ezer lejt fizet önrészként a Harvíz európiai uniós projektjébe, ez az idei költségvetésnek jelentős része. Nagy a szegénység, ilyen körülmények között fél évig biztosan nem tudunk lapkiadásra pénzt szánni” – fejette ki az üggyel kapcsolatosan Rus Sándor, Szentegyháza polgármestere.
Van már, mit kezdeni a pénzzel
Kányád, Székelyderzs és Bögöz községek önkormányzati képviselő-testületei tárgyaltak ugyan az ügyről, és egyik esetben sem fogadták el a támogatás lehetőségét, a településvezetők azonban különbözően értékelik az eredményeket. Farkas Mózes, Bögöz község polgármestere, az új lap kiadásának híve, mint elmondta: az Udvarhelyszéken jelenleg működő sajtótermékek egyoldalúan, RMDSZ-ellenesen tájékoztatnak. „Egyelőre halasztottuk az ügyet, mert az önkormányzat nem fogadta el a tervezetet, de a februári ülésen ismét előterjesztjük. Építő jellegű kezdeményezés ez, csak meg kell hozzá találni az anyagi forrásokat” – magyarázta a polgármester. Bögöz községben egyébként mintegy 3700 lakost számolnak, amennyiben az önkormányzat a minimális fejenkénti három lejjel járul hozzá az Udvarhelyi Média Kft. törzstőkéjéhez, ez évi 11 100 lejes kiadást jelentene a községnek. „Idén egy tűzoltókocsit szeretnénk vásárolni az önkéntes tűzoltó-alakulat számára, ez lenne a legfontosabb projekt, amelyre pénzt adnánk ki” – folytatta a település vezetője. A megvásárolandó tűzoltóautó 2500 euróba, azaz mintegy 11 250 lejbe kerülne. Székelyderzsben, akárcsak Kányádban, az önkormányzati képviselő-testület elutasította a kft. támogatására vonatkozó határozattervezetet, mint Zoltáni Csaba, Székelyderzs polgármestere elmondta: a községnek van mit kezdenie a pénzével, sem értelmét, sem szükségét nem látják beszállni az új lap törzstőkéjébe.
Együtt vagy sehogy sem
Fenyéd, Parajd és Újszékely községek hozzájárulnak az Udvarhelyi Média Kft. törzstőkéjéhez, a lakosságszám függvényében fejenként három lejjel. „A határozattervezetet egyöntetűen elfogadta a testület, azzal a feltétellel, hogy csak akkor szállunk be a lapkiadásba, ha ebben az ügyben konszenzus lesz az összes udvarhelyszéki önkormányzat között. Természetesen ki kell dolgozni azt, hogy a kiadványban miként fog megjelenítődni Parajd község, de fontos, hogy az újságban mindenki egyenlően helyet kapjon és ne legyen rivalizálás. Vagy beszáll a szék összes önkormányzata, vagy csak a felvetés szintjén marad meg az egész lapkiadás ötlete” – fogalmazott Bokor Sándor, Parajd község polgármestere.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Erdélyben turnézik a Nemzeti Színház
Erdélyben és a Partiumban turnézik a Nemzeti Színház: a budapesti teátrum Székelykeresztúron és Nagyváradon vendégszerepel Tamási Áron Vitéz lélek című darabjával.
A Nemzeti Színház a második hete zajló Madách Nemzetközi Színházi Találkozó hétfői lezárását követően ma Székelykeresztúron, csütörtökön pedig Nagyváradon mutatkozik be Tamási Áron darabjával. A Vidnyánszky Attila rendezte Vitéz lélek a Nemzeti Színház idei évadának első bemutatója, a székelykeresztúri és a nagyváradi vendégszereplés a 29. és a 30. előadás lesz a sorban – olvasható az intézmény közleményében. Mint írják, a társulat a két fellépés mellett Tamási Áron szülőfalujába, Farkaslakára is elutazik, hogy megkoszorúzza az író sírját. A Vitéz lélek című előadást korábban már Révkomáromban, Szatmárnémetiben, Ungváron, Beregszászon, Munkácson és Debrecenben is eljátszotta a budapesti társulat. A Nemzeti Színház – a korábban ígértekkel összhangban – a továbbiakban is azon dolgozik, hogy előadásai eljussanak a Kárpát-medence színházaiba. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Határtalanul: kevés magyar diák jut el Székelyföldig
A Bethlen Gábor Alap által harmadik alkalommal kiírt Határtalanul programja nagy népszerűségnek örvend a magyarországi iskolák körében. Erdély listavezető a a határon túli területek között, ám ezen belül Székelyföldre már jóval kevesebb diákcsoport érkezik. Idegenvezetők, helyi szervezők, diákok beszélnek arról, hogy miért.
Sok iskola él a Határtalanul lehetőséggel, anyagilag ugyanis nagyon megéri a diákoknak a kirándulás, mivel az Emberi Erőforrások Minisztériuma állja a gyerekek utaztatását és szállásdíját, a diákoknak csak az étkezést, a belépők árát, illetve a költőpénzt kell fedezni.
Erdély a legnépszerűbb, majd Felvidék, Délvidék következik a preferencialistán. A leginkább háttérbe szoruló helyszín Kárpátalja, egyrészt az útlevél-kötelezettség, másrészt a háborús helyzet miatt. Az idei, Kárpátaljára tervezett látogatások mind elmaradtak, a csoportokat átszervezték más területekre, számol be a programról a székelyföldi Sebestyén Zita, a magyarországi Talabor utazási iroda erdélyi referense.
Népszerű és hatékony a program
„Az iskolák többsége kihasználja ezt a lehetőséget, évről évre egyre többen vannak, megírják a pályázatokat és részt vesznek a programon, ezért idéntől a kormány is több pénzt szán erre. Első esztendőben alig öt csoportunk volt Erdélyben, két év alatt azonban megnégyszereződött ez a szám. Nagyon sok iskola szívesen foglalkoztat utazási irodákat, akik vállalják a teljes szervezést, mentesítve ez alól a pedagógusokat” – mondta Sebestyén Zita idegenvezető, aki éppen Székelyföld látványosságait mutatja be egy közel ötvenfős diákcsoportnak.
Az idegenvezető szerint a Határtalanul program hatékonysága évek múltán lesz mérhető. "Nagyon zsúfolt a program, nagyon sok helyszínt meglátogatunk, katonás a tempó, és egyértelmű, hogy nem tudnak mindent megjegyezni. De amikor a jelenlegi tizenévesből huszonéves lesz, akkor valószínű, hogy más értékrend szerint gondol majd ezekre a kirándulásokra és a magyarok lakta Kárpát-medencei területekre" – magyarázta.
Kevesen látogatják Székelyföldet
Erdély megtekintése sok iskola temérdek osztályánál ki lett pipálva, ám a statisztika azt mutatja, leginkább a határhoz közeli vidékeket járják be a magyarországi diákok, elsősorban Máramaros, Partium területeit: Nagyváradon át érkeznek be Erdélybe, majd Kolozsváron át és Déván keresztül Arad irányában utaznak haza.
Az idei program úgy alakult, hogy húszból csupán egy csoport érkezik Székelyföldre. Az idegenvezető szerint ennek oka elsősorban a távolság, a hosszabb utazás miatt, hiszen a több napos program több pénzt is igényel, azonban a gyerekek számára megengedett önrész stabil, nem lehet növelni az útvonal függvényében.
„Ha egy iskolának van egy talpraesett igazgatója, aki ismeri Székelyföldet, és tudja, hogy érdemes kikerülni idáig, akkor ő ragaszkodik hozzá, hogy ide jöjjenek a gyerekek. A többség azonban, akik nem tudják, mi van itt, megjárják az erdélyi kisebb utat és ezzel a program ki van pipálva” – mondta Sebestyén Zita.
Zsúfolt program, tele látnivalóval
A program nagyon kötött és zsúfolt, de az idegenvezető szerint teljesíteni kell, "ha törik ha szakad, ha esik, ha havaz". Történelmi, kulturális, földrajzi látványosságok együtt kapnak helyet a körútban.
A Székelyföld célpontú úton Nagyváradon a székesegyház, a püspöki palota, a kanonok-sor, a Szigligeti színház, a Saspalota, majd a Királyhágón keresztül Kolozsváron Mátyás király szülőháza és szobra, a Szent Mihály templom, a Házsongárdi temető látogatható. Ezt követi egy hosszú és kimerítő utazás Gyergyó vidékére, ahol olyan nevezetességeket csodálhatnak meg a diákok, mint a Gyilkostó, a Békás- szoros, a Madéfalvi veszedelem emlékműve, a Szent Anna tó, Mohos tőzegláp, Sóvidék, Parajd, Szováta, Udvarhely, Farkaslaka.
A hazafelé vezető út Marosvécsen visz át, ahol Wass Albert emlékhelye, Marosvásárhely látnivalói kapnak teret az utolsó napon. Mivel a látnivalók mellett az is fontos, hogy a magyarországi gyerekek itteniekkel találkozzanak, meglátogatták a Böjte Csaba által létrehozott gyergyószárhegyi gyerekotthont is.
Ha jó a szervezés, jó a látogatottság
Gyergyó vidékén a legkeresettebb helyszín Újfalu: a program indulása óta közel ezer diákot fogadtak itt: 2012-ben százan két iskolából, egy év múlva már 324-en öt iskolából érkeztek gyerekek és idénre is van már kétszáz jelentkező. A következő évre, amennyiben a pályázatok nyertesek lesznek, további 250-300 személyt várnak ide.
2011-ben a Határtalanul! program keretében két felhívás került meghirdetésre: a Tanulmányi kirándulások magyarlakta területekre és az Együttműködések magyar szakképző iskolák között. Az elsőben a nappali tagozatos, alapfokú képzés hetedik évfolyamán tanuló magyarországi diákok határon túli magyarlakta területekre irányuló tanulmányútja került támogatásra, míg a nagyobbaknak szóló a magyarországi és a határon túli magyar tannyelvű, nappali tagozatos, középfokú szakképzésben résztvevő diákok olyan együttműködését támogatta, amely egy magyarországi iskola, valamint egy határon túli magyar tannyelvű partnerintézmény együttes részvételével valósult meg.
A Határtalanul számokban
2012-ben 743-an nyújtottak be pályázatot, ebből 433 nyert támogatást. 465,3 millió Ft keretösszegből 30 millió Ft egyedi támogatás, 435,3 millió Ft pályázati konstrukció alapján nyújtott támogatás volt, ebből a pénzből 17 233 diák és 1 840 tanár utazását sikerült támogatni.
2012-ben a Bethlen Gábor Alap bizottságának döntése értelmében a Tanulmányi kirándulás hetedikeseknek c. felhívás keretében 330 pályázat, az Együttműködés szakképző iskolák között felhívásban 65 pályázat, míg az Együttműködés gimnáziumok között felhívásban 38 pályázat nyert el támogatást. 2013-ban a 713 benyújtott pályázatból 393 nyert támogatást, 17 034 diák és 1 919 tanár utazását sikerült támogatni. maszol.ro

Erdély-szerte az összetartozást ünneplik
Erdély-szerte megemlékeznek szerdán a trianoni békeszerződés aláírásához kötődően a nemzeti összetartozás napjáról. Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében a Bolyai téri unitárius templom udvarán 17 órakor kezdődik az emlékünnepség, amelyen Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke is részt vesz.
Fellép a Református Kollégium vegyeskara, a megemlékezés után pedig az egyházközség tanácstermében Koltai Gábor Trianon című filmjét vetítik.
Sepsiszentgyörgyön 16 órától a Kőrösi Csoma Sándor és a Templom utca kereszteződésénél található téren tart megemlékezést a helyi önkormányzat és Magyarország Kulturális Központja – rossz idő esetén az eseményt a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében tartják. Délután fél 6-tól a Magyar Polgári Párt (MPP) rendezvényére várják az érdeklődőket az Erzsébet-parkban található székely zászló alatt.
Kirándulva emlékeznek a diákok
A Kárpát-medencei magyar középiskolásoknak kínál utazási lehetőséget a budapesti Rákóczi Szövetség hétvégén a nemzeti összetartozás napja alkalmából. Az idei programon a marosvásárhelyi Református Kollégium és a Bolyai Farkas Gimnázium összesen nyolcvan diákja is részt vesz: egy részük Egerbe, a többiek Debrecenbe látogatnak el.
A tanulók a péntektől vasárnapig zajló kiránduláson megemlékezésen vesznek részt, emellett városnézést, kapcsolatépítő és ismerkedő programokat szerveznek számukra.
Székelyudvarhelyen a Millenniumi emlékoszlop körüli téren tartandó, koszorúzással záródó megemlékezés szerda délután fél 5-kor kezdődik, szombaton pedig reggel 8-kor a főtérről indul a már hagyományos Trianon-napi kerékpárkörút. Farkaslakán 16 órára várják a megemlékezőket a Trianon-emlékműnél, ahol a felszólalások után a Tamási Áron Általános Iskola diákjai népdalokat, verseket adnak elő.
Csíkszeredában az EMI és a Minta ifjúsági szervezet tart emlékünnepséget: a résztvevők délután negyed ötkor gyülekeznek a Szabadság téren, majd együtt indulnak a központi parkban tartandó megemlékezésre.
Nagyváradon a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának belső udvarán 17 órakor kezdődik az összetartozás napi rendezvény a Partiumi Magyar Művelődési Céh és az EMNT szervezésében. Emlékbeszédet mond Hermán M. János, a Partiumi Magyar Művelődési Céh hittudományi referense és Török Sándor, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke, majd a résztvevők megkoszorúzzák a Trianon-emlékművet.
Az Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét, a nemzeti összetartozás napjává. Az erről szóló törvényben az Országgyűlés rögzítette, hogy kötelességének tekinti arra inteni a jelenlegi és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békeszerződés okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, a más nemzeteknek okozott sérelmeket is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak. Krónika (Kolozsvár)

In memoriam id. Lőrincz Lajos
Lőrincz Lajos, korondi születésű táncmester, koreográfus, mindenki Laji bácsija 83 éves korában eltávozott közülünk. A marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes egyik meghatározó alapítója, egyénisége, 1990–1993 között igazgatója, a társulat művészeti vezetője volt, aki a népi kultúrát és művészetet mindig kitartóan és örökifjú lendülettel, szakmai alázattal szolgálta. A fiatal táncművészek mentora, oktatója, támogatója volt.
Lőrincz Lajos 1931. november 22-én született Korondon. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ez a nap emlékezetes maradt a család számára, mert édesanyja alig tudott a templomból hazaérni. "Mivel burokban születtem, azt jósolták, hogy nagy ember lesz belőlem" – mondta.
A családban mindenki tudott valamilyen hangszeren játszani. Már egész kicsi korukban a gyerekek furulyáztak, citeráztak és táncoltak. Az édesanyja citerázott és nagyon szépen énekelt. Az anyai nagymama volt a falu utolsó híres nótafája, akitől száznál is több dalt gyűjtöttek össze. Édesapjának saját zenekara volt három hegedűssel, cimbalmossal, nagybőgőssel, tárogatóssal. Nem véletlen, hogy az ilyen környezetben felnőtt fiatal már 18 évesen bekerült a zeneművészetibe, ahol három év alatt elvégezte négy tanulmányi esztendőt. 21 évesen már játszott a marosvásárhelyi filharmóniánál, ahova azonban, amiatt, hogy szüleit kuláknak nyilvánították, nem alkalmazták főállásba. 1952-ben a teológiára felvételizett, majd két év után otthagyta, mert meghalt az édesapja, haza kellett jönni édesanyjának segíteni. A szerencse úgy hozta, hogy Székelyudvarhelyen kerestek valakit, aki a művelődéshez ért, így került körzeti kultúrigazgatónak Farkaslakára, ahova tizenhét falu tartozott. Meghatározó élménye volt, hogy a hazalátogató Tamási Áronnal is találkozott. Már a művészeti líceumban tanult koreográfiát. Aztán, miután Székely-udvarhelyen szerették volna megalakítani az Állami Székely Népi Együttest, a Magyar Autonóm Tartomány párttitkárának utasítására Marosvásárhelyen jött létre 1956 októberében. 1970-ig volt az együttesnél, ahol táncolt táncoktató, mindenes volt. Miután megszűnt a Maros-Magyar Autonóm Tartomány 1968-ban, az Állami Székely Népi Együttes nevét is elvették, 1970-ben már az Állami Ének- és Táncegyüttes néven szereplő társulatot beolvasztották a marosvásárhelyi Állami Filharmóniába, majd később Maros Művészegyüttes lett belőle. Miután két hónapig állás nélkül volt, a Népi Alkotások Házához került, ahol 1970 és 1984 között tevékenykedett, majd Sepsiszentgyörgyre került, ahol megalakította a Vadrózsák együttest, amely egy év után már országos hírnévre tett szert. 1971-ben csonthártyagyulladással műtötték, nem tért vissza Sepsiszentgyörgyre. Az Alkotások Háza megyei irányítója maradt Marosvásárhelyen. Közben 1980. május 1-jétől a Maros Művészegyüttes megint különvált a filharmóniától. 1990 áprilisában az együttes megbízott igazgatója, majd a magyar tagozat vezetője lett nyugdíjazásáig. 1993-ban koreográfus-igazgatóként vonult vissza.
Mindezek mellett id. Lőrincz Lajos 1978-tól rendszeresen részt vett népdal- és néptáncgyűjtéseken, amelyeknek a célja többek között az volt, hogy "friss, autentikus" anyagot hozzanak a Maros Művészegyüttes egy-egy újabb műsorához. Ösztönzője volt a táncház- mozgalomnak is, több községben neki köszönhetően alakulhattak meg hagyományőrző tánccsoportok. A Maros Művészegyüttes művészi víziójának újrafogalmazását kezdeményezte, melynek eredményeképpen az intézmény a romániai népi művészegyüttesek között kiemelkedő helyre került. Koreográfusként, táncosként közreműködött a színház előadásaiban is. Emlékezetes volt a Kovács Levente rendezésében Szép Ernő Patika című darabja, amelyben színpadra is lépett, valamint A csikós (Hunyadi András rendezésében), amelynek táncmestere volt. Munkáját szakmai elismerés jutalmazta mind belföldön, mind külföldön.
Nyugdíjasként is aktívan támogatott sok vidéki, főként korondi és szovátai műkedvelő társulatot. A népi kultúra fáradhatatlan harcosa volt, akinek köszönhetően – főleg a kommunista hatalom elnyomása alatt – megőrizhettük, gyakorolhattuk kultúránkat, a népi együttesek műsorai által megőrizhettük, megerősíthettük identitásunkat. Id. Lőrincz Lajos a romániai magyar kultúra bástyájának egyik kitartó építőmestere volt. Emlékét megőrzik mindazok, akikkel együtt dolgozott és küzdött azért, hogy kulturális örökségünket ápolják, továbbadják az új nemzedéknek. Az ő kötelességük lesz majd id. Lőrincz Lajos emlékének ápolása is. Népújság (Marosvásárhely)

Akcióban a vészhelyzeti felügyelők a vihar és az árvíz miatt
A szombat késő délutáni vihar és záporeső nem csak a Hargita megyei tűzoltóknak adott munkát, akiknek ezúttal Farkaslakán, Bogárfalván és Szentléleken kellett a több mint 450 házat érintő árvíz után mintegy 250 ház pincéjéből kimerniük a vizet, hanem megyénkben is akadt dolguk.
Este ugyanis Kebeleszentiványon kiöntött a Sásvári-patak. Emellett Koronka és Ákosfalva között, a Vácmányon egy fát az útra döntött az erős szél, amit szintén a tűzoltók távolítottak el. A vihar miatt több nyárádmenti településen gondok voltak az áramellátással.
Szombaton délután egy felfalusi ház teteje gyúlt ki, este pedig a Héjjasfalvához tartozó Sárdon egy csűrben keletkezett tűz. Vasárnap délben Marosludas mellett feszítővágóval kellett kimenteni az áldozatokat egy gépkocsibaleset következtében.
e-nepujsag.ro, Erdély.ma

Pusztító áradások hétvégéje Erdélyben
Hargita és Beszterce-Naszód megyében egyaránt áradásokat okoztak a hétvégi esőzések, közben Marosvásárhely utcáit is elárasztotta egy felhőszakadás során lezúduló vízmennyiség, a szintén Maros megyei Nagyernye fesztiválját pedig meg is kellett szakítani az esőzések miatt. Emberáldozatról nem érkezett információ.
Hatalmas árvíz öntötte el vasárnap a Radnai-havasok lábánál található Beszterce-Naszód megyei Újradnát. Marius Rus, a megyei katasztrófavédelmi felügyelőség szóvivője elmondta, a felhőszakadás nyomán megáradt patak egy ingatlant teljesen tönkretett, egy idős házaspár pedig csak nehezen tudott elmenekülni a vizek útjából, a férfi orvosi ellátásra is szorult. A Sajónagyfaluhoz tartozó Sajószentivánon 57 háztartást öntött el a víz tegnapra virradóra.
Hargita megyében szombaton délután okozott károkat az eső. Gazdasági épületekbe és lakóházakba is bement a víz Farkaslaka község néhány településén. Farkaslaka, Szentlélek, Bogárfalva és Malomfalva lakóit kilenc év után ismét megriadtak. Ezúttal nem volt olyan magas a vízszint, mint 2005-ben, körülbelül másfél méterrel alacsonyabban özönlött le az áradat, de így is komoly gondokat okozott.
Kovács Lehel polgármestert telefonon értük el, szabadságáról sietett haza a hír hallatán. Elmondta, hogy az előzetes felmérések alapján több mint 250 gazdaságot érintett az áradás a községben, rengeteg lakóházba bement a víz, a kutak megteltek iszappal, utakat, hidakat, pallókat sodort magával a hirtelen lezúduló vízmennyiség.
Szombaton este hét óra után Bogárfalvára még az úton hömpölygött lefele a víz: a település alacsonyabb részein több házat is elárasztott, és a kerteket elmosta, a gazdasági épületeket is elöntötte.
A Dergő-patak medre nem tudta elnyelni a hirtelen lezúduló esőt. Bálint Vencel, a falu egyik lakója elmondta, hogy habár nem volt akkora a vízszint, mint 2005-ben, ezúttal is óriási anyagi kárt okozott az áradás. Székelyszentléleken a kultúrotthon környékén nem lehetett járni. A bogárfalvi Dergő-patak és a Loki-patak találkozásánál könnyebben mozdítható tárgyakat sodort magával a víz. Rengeteg épületet elárasztott, csűröket, lakóházakat rongált meg.
Balázsi Dénes nyugalmazott lelkész panaszolta el, hogy sajnos a falu kimaradt az árvízvédelmi szabályozási programból, így a sok vizet ott sem tudta elnyelni a patakmeder. A helyiek elmondták, még sertéseket is magával vitt az áradat. Az emberek tehetetlenül várták, amíg a vízszint leapadjon. Közben pedig már gyülekeztek a tűzoltóautók: az udvarhelyszéki önkéntes és hivatásos alakulatok is odasiettek segíteni a takarításban. E két település között ráadásul nem olyan rég került az útra új aszfaltréteg, ami teljesen tönkrement.
A községközpontban hasonlóan nagy gondot okozott az áradás. Ott is lakóházakba, műhelyekbe és gazdasági épületekbe folyt be a víz. Malomfalván is egy-két házat elárasztott. Az előzetes felmérések szerint mintegy egymillió eurós kárt okozott Farkaslaka községben a szombat délután és este lezúdult árvíz.
A hirtelen lezúduló eső a Nagy-Küküllő felső részén is gondot okozott, Zetelaka községben is néhány gazdaságot elárasztott a víz. Ugyanakkor villámcsapás következtében vált a lángok martalékává két gazdasági melléképület Kápolnásfalun.
A szombat esti felhőszakadás számtalan bosszúságot hozott a marosvásárhelyieknek is: az utcák, terek tavakká változtak, a közlekedésben fennakadások keletkeztek. Eközben a szakadó eső félbeszakította szombat délután a szintén Maros megyei Nagyernye fesztiválját, néhány percig még búzaszem nagyságú jég is hullott.
Krónika (Kolozsvár)

Az áldozatokra emlékeztek
Nagyjából százan voltak jelen a rendezvényen, amelyet a 2005-ös árvíz áldozatainak emlékére tartottak szombaton délután Székelyszentléleken. Az eseményen felszólaltak a megye és az érintett községek vezetői, illetve a történelmi egyházak képviselői imát mondtak
A esemény kezdetén Kovács Lehel Farkaslaka község polgármestere, Fábián Kornélia Tenger minden című könyvéből idézve emlékezett és emlékeztetett a 2005. augusztus 23-án történt árvízre, amely tizenhat áldozatot követelt. Ezután az Ave Rosa szentléleki és a Zeng a magasság farkaslaki kórus énekelt.
Újabb figyelmeztetés
„A székely ember a bajok, a problémák után is fel tud állni és újra tudja kezdeni. Az idei megemlékezés kissé másabb, mint a többi, hiszen néhány hete újabb figyelmeztetést kaptunk, amikor ismét megáradtak a patakok. Meggyőződésem, hogy a mostani, kisebb árvíznek kettős szerepe volt. Elsősorban az, hogy emlékeztessen, tartsuk rendben a Nyikó és más vizeink medrét, szélesítsük, mélyítsük, erősítsük azokat, hiszen ahol ezek megtörténtek, ott nem okozott komolyabb gondokat az idei áradás. Másrészről felhívta a figyelmet arra, hogy ebben a rohanó világban sem szabad megfeledkeznünk egymásról, össze kell fognunk a bajban, hiszen egyedül kevesek vagyunk” – fogalmazott az elöljáró. Megjegyezte, hogy a megye vezetői a későbbi gondok elkerülése érdekében ismét ígéretet tettek egy víztározó megépítésére.
Nemcsak anyagi károkat okozott a 2005-ös árvíz, hanem lelkieket is, hiszen embereket szakított el egymástól. Ez is bizonyíték arra, hogy porszemek vagyunk. Ezt észben tartva úgy kell megélnünk mindennapjainkat, hogy tervezzünk, mintha örökké itt maradhatnánk, és dolgozzunk úgy, figyeljünk annyira egymásra, mintha ez lenne az utolsó percünk” – mondta Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere. „Nagy tanulsága még a kilenc évvel ezelőtt történt tragédiának, hogy ha segítünk magunkon, akkor az Isten is megsegít. Az árvíz után mindenki végezte a dolgát, becsületesen, úgy, ahogyan azt kellet. A székelység ezzel példát tudott mutatni az egész országnak” – tette hozzá.
Péter Zoltán, Siménfalva polgármestere beszédében az áldozatokra, az akkor történt szörnyűségekre, ugyanakkor a segítő kezekre is emlékeztetett. „Miután kitisztult az ég a pusztítás után, egyszer csak megjelentek az emberek – ismerősök és ismeretlenek, szerszámokkal és azok nélkül. Összevillantak a szemek, kezet fogtak egymással, és dolgozni kezdtek, majd még többen jöttek. A bajban az a legfontosabb, hogy tudjuk: számíthatunk egymásra, vannak segítő kezek, nem vagyunk egyedül" – idézte fel az árvíz utáni eseményeket Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke.
Fábián Emőke székelyszentléleki tanuló Petőfi Sándor A Tisza című versét szavalta el. Ezek után az egyházi képviselők mondták el beszédeiket: Benedek Sándor székelyszentléleki katolikus plébános, Jakab Imola siménfalvi református lelkész és Makkai-Ilkei Ildikó bencédi unitárius lelkész. A megemlékezés végén a magyar és a székely himnuszt is elénekelték, majd megkoszorúzták az áldozatokért emelt emlékművet.
Fülöp-Székely Botond, Székelyhon.ro

Támogatás székelyföldi árvízvédelemre
Hargita és Kovászna megye összesen 9,7 millió lejt kap árvízvédelemre, illetve az árvízkárok felszámolására – jelezte közleményben az RMDSZ sajtószolgálata.
Országos szinten a kormány tartalékalapjából az árvíz sújtotta településeket összesen 169 millió lejjel támogatja. A kiutalt összegből Hargita megye 7,2 millió lejt kap, amiből több utat és hidat javítanak ki. A megyei tanács ügykezelésében lévő utak és hidak javítására 2,8 millió lejt különítettek el. Munkálatokat végeznek a 132A jelzésű megyei úton, itt kijavítanak egy hidat is.
Ugyancsak ebből az összegből a 127A jelzésű megyei út esetében is elvégzik a víz okozta károk orvoslását három híd kijavításával. A 127-es jelzésű megyei utat szintén javítják, akárcsak a 134A jelzésű, a 135-ös, illetve a 136B megyei utat, több hidat és átereszt.
Több település is pénzhez jut a károk enyhítésére: Csíkszereda (5 ezer lej), Kápolnásfalu (145 ezer), Oroszhegy (600 ezer), Gyimesközéplok (700 ezer), Tölgyes (155 ezer), Oklánd (10 ezer), Madéfalva (16 ezer), Homoródalmás (95 ezer), Csíkkozmás (33 ezer), Farkaslaka (2,6 millió), Siménfalva (60 ezer).
„Fontos, hogy gyorsan kijavítsák a rongálódott útszakaszokat és hidakat, hogy ne romoljon tovább az állaguk, ezért igyekeztünk, hogy a kormány mihamarabb elfogadja ezeket az intézkedéseket, és a megfelelő pénzösszegeket különítsék el a magyarlakta településeknek is” – nyilatkozta a kormányülést követően Korodi Attila környezetvédelmi miniszter.
Július végén Hargita megyében Farkaslaka községben okozta a legnagyobb kárt az áradás. Az idei heves esőzések a legnagyobb árvízkárokat az ország keleti, déli és délnyugati részén idézték elő.
Kozán István, Krónika (Kolozsvár)

Visszahozták Erdélyt a vízügyi térképre
A nagyváradi származású RMDSZ-es politikus, Pásztor Sándor vízügyi mérnök április óta tölt be államtitkári tisztséget a szakminisztériumban. Az Erdély Online-nak adott interjújában arról beszélt, milyen erdélyi beruházásokra sikerült pénzforrásokat kieszközölnie.
- Melyik volt a legproblémásabb erdélyi magyar megye vízügyi szempontból? - Az augusztusi költségvetés-kiigazításnak köszönhetően végre sikerült Erdélybe is komoly pénzösszegeket juttatni a magyar vezetésű önkormányzatoknak, és remélhetőleg megoldódnak olyan fontos vízügyi beruházások, amelyek két-három évvel ezelőtt leálltak. A legproblémásabb megye ebből a szempontból Hargita megye volt. Július végén tipikus példaként egy nagyon komoly árhullám vonult végig, amely a román sajtóban semmilyen médiafelületet nem kapott. Egy szombat éjjel kiöntött a Farkaslakán átfolyó Nyikó patak, és nyolc települést érintve végigsepert mindenhol. Vasárnap reggel odaérkeztem Bukarestből és azóta sikerült elérnem azt, hogy jelen pillanatra 3,7 millió lej lett kiutalva, külön sürgősségi kormányrendelettel az itteni helyiségeknek. Már elindult a kivitelezés és a Nyikó patakot teljes mértékben rendezzük ebből a pénzből. Közben júliustól Marosvásárhely környékéről odaösszpontosítottuk a megfelelő munkagépeket, hogy megakadályozzuk ezáltal a további problémákat. Őszintén bevallom, el kellett jussunk miniszterelnöki szintig, hogy érvényesítsük az akaratunkat.
Szükségtározó
- Csíkszeredánál is komoly gondok adódtak az elmúlt periódusban…
- Júniusban jártam Korodi Attila miniszterrel Csíkszereda környékén és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a 2012-es kormányváltás óta mintha ollóval vágták volna el, minden munkálat leállt. Mindenki elvonult, azt mondták nincs több pénz, s nem folytatódott semmilyen munkálat. Nem törődtek azzal, hogy nagyobb esőzéseknél Csíkszereda egy-egy részét folyamatosan elönti a víz. Azért, hogy a Bihar megyei olvasók is jobban értsék: ez a rész egy körülbelül párhuzamos völgy a Csíksomlyó felé vezető úttal. Úgy sikerült segíteni, hogy Csíkszereda fölött létre fogunk hozni egy kisebb szükségtározót, így megóvjuk a várost az árvizektől. Idén a tervezésre kiutaltunk 200 ezer lejt, hogy jövőre elkezdődhessen a kivitelezés. Csíkszereda környékén szép számban indulnak munkálatok, mert nagyságrendileg 3-3,5 millió lejt sikerült szerezni, hogy elsősorban a helyi jellegű problémákat megoldhassuk a környék településein. Maroshévíznél volt még komoly gondunk, és a Magyaros patak rendbetételére sikerül több mint 2,5 millió lejt juttatni.
- Mivel szembesültek?
- Azzal szembesültünk, hogy az elhanyagolt munkálatok miatt a településeken végigfolyó patakok jelentősebb esőzésekkor elárasztják a házakat, így folyamatosan károkat és jelentős problémákat okoznak az embereknek. Terveink szerint a közeljövőben végre elkezdődhetnek a Hargita megyei munkálatok is. A munkálatok folytatásával biztosítjuk, hogy az emberek érezzék és tudják, hogy államtitkári szinten van Bukarestben valakijük, aki akar és tud is nekik segíteni.
- Mi a helyzet Kovászna megyében?
- Kovászna megyében is van jó néhány jelentős munkálat. Folytatódnak a Kászon patak szabályozási munkálatai. A Barót környékére sikerült körülbelül 3 millió lejt kiutalni, hogy az ottani, az Olttal kapcsolatos vízügyi problémák megoldódjanak.
Kalotaszeg
- Nemrég közleményt kaptunk a sajtóirodájától arról is, hogy Kalotaszentkirályon is komoly beruházás várható…
- Mint említettem, figyelemmel kísérem azokat a magyarságot érintő munkálatokat Erdélyben, amelyek évek óta állnak. Az egyik ezek közül a Kolozs megyei Kalotaszentkirályon van. A települést hosszában szeli át a Kalota patak és ezt próbáljuk teljes mértékben árvízvédelmi szempontból rendbe tenni. Nem titkoltan azért is fontos ez a munkálat, hogy egy ilyen számunkra fontos helységnek a központi része még szebb legyen. Kalotaszentkirály mellett építünk egy tározót, amely nem csak árvízvédelmi szempontból lesz fontos, hanem turisztikai és környezeti szempontból is. Külön problémát jelentett még, hogy ahol kiépül a tó, az emberektől felvásárolták a telkeket, de több mint két éve semmilyen kifizetést nem történt a számukra, most viszont kiutaltunk erre a célra is pénzeket.
- Erdély fővárosában, Kolozsváron mi történik vízügyi szempontból?
- Április óta vagyok Bukarestben, most pedig ugye szeptembert írunk a naptárban. Átvettem egy mások által előkészített, ki merem mondani, nem Erdély-központú büdzsét, mely rendkívül alacsony volt, és figyelmen kívül hagyott egy csomó félig vagy alig elkezdett, kritikus helyzetű beruházási területet Erdélyben, Brassótól Máramarosig. Úgy gondolom, nagyon fontos mindenkinek az, hogy például 10 millió lej fölötti összegeket tudtunk kiutalni Kolozsváron arra, hogy a repülőtéri építkezéseket befolyásoló vízügyi munkálatokat folytatni tudják. Ugyanis olyan szerencsétlen helyzetben voltak, hogy a Szamos folyását kell eltéríteni ahhoz, hogy ott kifutópályát lehessen kialakítani. Erdély csak botladozott 2012-2014 között, hol jött pénz vízügyi befektetésre, hol nem, de inkább nem. Most viszont próbálunk segíteni olyan területeken, ahol úgy érezzük, hogy megakadtak a dolgok. Visszatérve azonban a költségvetéshez: ez az említett, számunkra hátrányos elv szerint lett összeállítva, és el kellett telnie egy félévnek ahhoz, hogy olyan típusú átalakításokat sikerüljön végezni, illetve többletpénzeket behozni kemény lobbi tevékenység árán, melyek által tudunk segíteni Erdélynek vízügyi szempontból is.
Sorban lenni
- A Partiumi vízügyi munkálatokra a közelmúltban egy külön sajtótájékoztatón beszélt, melyről honlapunk is beszámolt, de mi a helyzet a Bánságban?
- A Bánságban a Temesvár és a román-szerb határ közötti Bega-szakaszra körülbelül 1 millió lejt juttattunk. A Bega medre ezen a szakaszon nagyon el van iszaposodva. Sikerült pár hónap alatt az erdélyi vízügyi munkálatokat országos szintűre emelni és az árvízvédelmi szempontból mellőzött Erdélyt újból rárajzolni Románia vízügyi térképére. Nekünk is ott kell lenni abban a sorban, ahol Románia többi része áll.
Szolidaritási alap
- Nagyon sok komoly árvízvédelmi esemény volt az idén, de ezek szerencsére javarészt elkerülték Erdélyt, talán az említett Nyikó patakot kivéve. Románia déli részén rengeteg probléma volt, sokat tartózkodtam ezen a részen. Nagyon sok bajbajutott, tényleg mindenét elvesztő embert láttam. Ezért most azon is dolgozunk, hogy Románia lekérje az Európai Uniótól azt a szolidaritási alapot, mely arról szól, hogy amikor a nemzeti költségvetésnek több mint a 0,6 százalékát kármentesítésre kell fordítani, akkor ez a típusú támogatás alanyi jogon kérhető. Ezen dolgozunk most. Elég bonyolult a procedúra, kimondottan az árvíz sújtotta településeket érinti. Most vagyunk a folyamat végén, meglátjuk, hogyan sikerül ezt kivitelezni, de reményeink szerint körülbelül egy-másfél hónapon belül választ kapunk a kérdéseinkre az Európai Uniótól – nyilatkozta hírportálunk Pásztor Sándor vízügyi szakállamtitkár.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Mosolygó kis pöttyös…
Bölöni Domokos új könyvéről
Az emlékezés-felejtés játékában emberi kiváltság fölmutatni valamit, bár egy összeeszkábált kutyaólat, egy lakóhelyet, egy gyermeket, egy verset, egy könyvet. El kell fogadnunk, és el is fogadjuk, hogy játékát űzze velünk az emlékezés-felejtés, mert hiszen az maga az idő, így illúzió lenne azt gondolni, hogy mi játszunk vele. Az idő fogsága tulajdonképpen sodrás: a szerelem sűrűje felé menetelve megritkítja a gyermekkor emlékezetét, aztán visszakopog, kifelé menet. Közben történik az élet. Sebaj, ha múlik, csak markold meg gyér sörényét! Láthatóan ezt teszi Bölöni Domokos, és teszi ezt, amióta ír. Láthatóan virágzó alkotókedvében van: ír, publikál, szerkeszt és szervez, hol Dicsőben, Nyárádszeredában, Erdőszentgyörgyön, Szovátán, Korondon, Farkaslakán tűnik fel irodalmi esteken, hol köteteket szerkeszt és igazítja útjukat a kiadó felé, hol az immáron irodalmi termék-referenciának számító Súrlott Grádics on-line szépirodalmi lapba visz be lelket, vagy éppen munkára, írásra, publikálásra biztat... és barátságokat ápol, emberi szavakkal szól, nem rejtőzik el Parnasszus fenséges kiváltságködében. Nem mindennapi irodalomszervező BD.
De mit ír? Elég egyetlen szélrebbenés a fenyők susogásában, elég egyetlen szarkavisítás a törökbúza zörgésében, elég a 180 centire méretezett kölpényi tájházam surgyéjának szemmel érintése, hogy észrevegyem, Bölöni Domokos világot láttat. Nem teremt, nem ítélkezik, csak megmosolyogtat, és szükség is van a jó kedélyre ebben az összeráncolt homlokú világban.
Új rövidprózakötetében, a Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztrángban a 180 oldalnyi karcolat és novellafüzér rövid emléknyomokat bányász ki a porosodó, futó időből és tesz időtlenné. Előjönnek a marosmenti és a küküllőmenti kisemberek történéseikkel, bajaikkal és humorukkal együtt, bekopognak az idő ajtóján hozzánk, felismerjük őket, és szívesen beengedjük. A mi régiónk a mi világunk, szereplői is mi magunk vagyunk.
A kötetindító Surgyé című karcolat messze időkig viszi el az embert, ameddig élményszerű emléke van önmagáról, és közeli tájakig, Marosvásárhely peremvidékére, amelynek realisztikus profilja leüti a hangszeren az alaphangot: szerző a helyi színt (couleur local) akarja-fogja irodalmi értékké szelídíteni a székely tájnyelvi allűr (nyelvhasználat), már-már rétegnyelv segédletével. Ki érti ma már az ilyen nyelvjárást tájaink emberén kívül, ha nem született bele, vagy nem járt errefelé, és főleg akkoriban, amikor még a hátizsákos és autóstoppos turizmust gyakorolták a kíváncsi, bátor és elkötelezett-elhivatott turisták, könyvekkel az iszákban, jó emberek vendégszeretetében.
A Surgyé hangleütése két irányt kínál az ezután fölsorjázó 52 rövidprózának: vagy a gyermekkor emlékfoszlányai kapaszkodnak egybe és építik föl az író zsenge gyermekvilágát, vagy az élet eseményei kérezkednek kötetbe. Bölöni ez utóbbit valósítja meg. Én mindenképpen értékmentésnek tekintem, egy letűnőfélben levő világ múzeumba helyezésének, hogy megmaradjon, őrt álljon, amint Móricz világa, amint Mikszáth világa. Mert féltenivalónk az van.
És megyünk tovább Bölöni karcolatainak, novelláinak mankójára támaszkodva, meg- megállunk egy-egy cúgosabb helyen (iskolakezdés legénykedő kamaszokkal, betonoszlopos büntetéses villanyhódolat, özvegy rádióval, lopásos parasztverés finánccal és főmérnökkel, a kockázatos Szabad Európa Rádió-hallgatás besúgóval a kopogtató forradalom előestéjén, "vérfavesszős" csúf szájú "nanyával", pincehomály pálinkás balladával, helyzetek nagymellényűekkel, szélhámosokkal, esetenként bikatempójú gyermekcsinálóval, író- olvasó találkozó félművelt emberekkel), közben észre sem vesszük a saját metamorfózisunkat, ahogy felgyorsul az idő, átalakul a globálfertőzött nyelv, és mi magunk is, cipcérré, nájlonlevesevővé, netfüggővé. Szereplői karikírozott, csúfondáros, beszélő neveket viselnek, úgy viselkednek, amint beszélnek, és kívülről tapasztalják meg a körülöttük tomboló hétköznapokat. Nincs beljebb lépés, lelkizés, lélekelemzés, csak szemlélődés és szemléltetés. A történetek ilyenek. Ilyen a kisemberek világa. A történések mindenhol megeshettek, ott is, ahol nehezen értik archaizáló nyelvezetét, mindenhol, ahol a falu találkozik a várossal, a hivatal a kiszolgáltatottal, a gyenge az erőssel, a generációk egymással, a hitványság a tisztességgel. Nem affektál, láthatóan utálja a piperkőc modernkedést, pillanatra sem engedi meg az olvasónak, hogy ne érezze: ez itt az író, akinek családja népe. Van saját népe, s lenne jó barátja a társnemzetben is. Nem rajta, nem rajtunk múlik. Kultúrák találkozásában ez így nincs rendjén. Ezt írja meg "maiul", amikor a kultúrák egymás mellé helyeztetnek kies városunkban. Nem inter, csak multi. Igen, Bölöni ezt sem rejti véka alá, olajat önt a tűzre. Illó olajat az olvasnivaló végére. Elillanunk, vagy elillan közülünk a napi fóbikus etnomítosz? Maradjon nyitva a kérdés.
(A kötet írásait válogatta, szerkesztette és a szöveget gondozta: a szerző. A borítót Siklodi Zsolt készítette.
Bölöni Domokos: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng, KorkéP könyvek, 2014)
Albert-Lőrincz Márton
Népújság (Marosvásárhely)

Átadták a Szervátiusz Jenő-díjakat
A negyvenéves Muzsikás Együttesnek, Kákonyi Csilla festőművésznek és Magyari Lajos sepsiszentgyörgyi költőnek, publicistának ítélte oda idén a Szervátiusz Jenő-díjat a művész nevét viselő alapítvány. A kitüntetéseket szerdán adták át Budapesten.
Az alapítványt Szervátiusz Tibor szobrász és felesége, Szervátiusz Klára hozta létre a művész édesapja, Szervátiusz Jenő születésének 100. évfordulóján, 2003-ban. Emellett létrehozták a Szervátiusz Jenő-díjat azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet a Kárpát-medencében alkotó magyar művészek munkáira.
A méltatás szerint a Muzsikás Együttes „az autentikus magyar népzene kiemelkedő színvonalú műveléséért, megismertetéséért”, valamint „a fiatalság példaértékű zenei neveléséért” vehette át az elismerést. Kákonyi Csilla marosvásárhelyi festőművész a „nemzeti kultúra gyökereit felmutató magas színvonalú művészetéért” részesült a díjban, Magyari Lajos költő, publicista pedig „a nemzeti irodalom szép hagyományait követő, magas színvonalú írásművészetéért, kemény, őszinte, nemzetféltő publicisztikájáért” kapta meg a kitüntetést. A díj Szervátiusz Jenő (1903–1983) kolozsvári születésű szobrász nevét viseli. Az ő munkája többek között a Kolozsvári Pietá, Tamási Áron síremléke Farkaslakán, a Jókai-emlékkő Pápán – az utóbbi kettőt fiával, Tiborral közösen készítette –, valamint a Cantata Profana, amely Sopronban, az erdészeti egyetemen áll.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Falugondnokok a hátrányos helyzetűekért
A Gyulafehérvári Caritas által működtetett Falugondnoki Szolgálat számba vette az idén végzett munkát. Kilenc kis Hargita megyei település hátrányos helyzetű, egyedül élő, idős lakói kérhettek részt ebben az évben a falugondnokság előnyeiből.
A falugondnoki tevékenység sokszínűsége révén volt, akihez fordulni, ha orvoshoz kellett menni, a patikából is így került haza a gyógyszer vagy községi kantinból az ebéd. Olyan is van, amikor semmi mást nem várnak a kicsi polgármesterként is emlegetett gondnoktól, csakhogy ajtójukat megnyissa, őket, a házhoz kötötteket pár szóra méltassa.
Antal Csongor irányító összegzéséből kiderül, hat szolgálat működik jelenleg kilenc településen: a Gyimesközéplokhoz tartozó Háromkúton (2004 óta), a Gyergyószárhegyhez tartozó Güdücön, a Farkaslakához tartozó Pálfalván, a Korondhoz tartozó Fenyőkúton és Pálpatakán (2008 óta), Gyergyóremetén (2011 óta), a Tölgyes községhez tartozó Recefalván, Péntekpatakán és Hágótőn (2011 óta).
Elszigetelt, várostól távoli kis településeken járultak hozzá idén is az idős, beteges emberek életminőségének javításához, a kis közösségek istápolásához. A beszámolóban Antal Csongor úgy fogalmazott, hogy „idén havonta átlagosan mintegy 570 személy részesült valamilyen szolgáltatásban e program keretén belül”.
A működtetési költségeit e szolgáltatásnak többen vállalják, így a kiadások 55 százalékát a helyi önkormányzat biztosítja, 5 százalékkal járulnak hozzá az ellátottak, 25 százalék származik támogatásokból, külföldi segítségekből vagy pályázatokból, illetve 15 százalékot biztosít a megyei önkormányzat.
A jövőt illetően új korszak kezdődik a falugondnokság életében, mely szervezési átalakítást jelent, a szolgáltatás nem fog változni – tudtuk meg a Caritastól. A falugondnokság átkerül a medikális és szociális ágazathoz, azaz az otthoni beteggondozáshoz. Az ágazati vezető, András Ildikó elmondta, a tevékenységben nem terveznek nagy változásokat, szorosabb együttműködés lesz a beteggondozókkal, és az adott településen felmerülő szükségletekre igyekeznek közösen megoldásokat találni.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Meghonosítják a néptáncot – Gálaesttel zárják az udvarhelyszéki táncházkaravánt
Nagyszabású gálaesttel zárja az idei táncházkaravánt az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanács (UIET) és a máréfalvi rozetta ifjúsági egyesület a hétvégén Székelyudvarhelyen.
A néptáncos mulatságsorozat nyolc helyszínen körülbelül ezer érdeklődőt vonzott – a program idei, azaz harmadik kiadása keretében főként a gyerekek megszólítására törekedtek a szervezők. Mint mondták, rendkívül sikeresnek bizonyult a táncházsorozat, amely tavaly december 5-én indult udvarhelyszéki útjára.
Az első mulatságot Szentegyházán tartották, majd Zetelakán, Vágásban, Agyagfalván, Homoródszentpálon, Székelyszenterzsébeten, Oroszhegyen és Farkaslakán rophattak főként széki táncokat a népi kultúra kedvelői. „A helyszínek többségén néptáncoktatással egybekötött gyerek- vagy ifjúsági táncházakat tartottak, és minden helyszínen valamiért emlékezetes volt a mulatság” – számolt be András Loránd programfelelős.
Mint elmondta, az immár harmadik kiadást megért karaván célja a táncház minél szélesebb körben való népszerűsítése – akár „visszatelepítése” a falvakba. A szervezők ugyanis bevontak a karavánba olyan településeket is, amelyekben nem terjedt el a néptáncmozgalom. Idén például Vágás is szerepelt a helyszínek között, ahol nemrég alakult újra a néptánccsoport, ám ehhez képest sok fiatalt sikerült mozgósítaniuk.
„Ismét bebizonyosodott, hogy a térségnek szüksége van egy ilyen rendezvényre, hiszen sok fiatal nem találkozik élő népzenével” – mondta el András Loránd, hozzáfűzve, a szervezők a lehető legtöbb érdeklődőnek szeretnék megmutatni, hogy a népzenét nemcsak hallgatni lehet, hanem kitűnő szórakozási lehetőséget nyújthat, sőt „csajozni is lehet vele”.
A karaván záróakkordjaként a székelyudvarhelyi Filharmónia Teremben (volt Stúdió mozi nagytermében) február 7-én, szombaton este hét órakor szerveznek gálaműsort, amelyen felnőttek és gyerekek alkotta udvarhelyszéki néptánccsoportok, illetve távolabbról érkező tehetségek is közreműködnek.
A gálaműsort kosaras táncház követi a Márton Áron Ifjúsági Házban – zenész-házigazda a Kedves zenekar. A szervezők felkérnek mindenkit, hogy az este tíz órakor kezdődő mulatságon fogyasztásra szánt enni- és innivalót kosárban hozzák – hangsúlyozta András Loránd, hozzáfűzve, csütörtökig asztalt is foglalhatnak az érdeklődők a 0740-127412-es telefonszámon. A gálaestre és a kosaras táncházra is díjtalan a belépés.
Bálint Kinga Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Dacolnak a prefektúrával a helyi önkormányzatok
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) javaslatára Udvarhelyszéken ez idáig tizenöt település vezetősége fogadta el azt a határozatot, amelyben kinyilvánították, a Székelyföld nevű különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni, ugyanakkor több önkormányzatnál az elkövetkező hónapokban tűzik napirendre az ügyet, dacolva az eddig meghozott törvényszéki ítéletekkel. A székely szabadság kérdése egyre inkább kiéleződni látszik, tekintve hogy a marosvásárhelyi városvezetőség ellenhadjáratára az SZNT elnöke, Izsák Balázs kedden bejelentette: nem lesz szervezett megemlékezés március 10-én, a Székely Szabadság Napján.
Kápolnásfalu, Székelyderzs, Szentegyháza, Lövéte, Zetelaka, Fenyéd, Máréfalva, Felsőboldogfalva, Nagygalambfalva, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Kányád, Parajd, Szentábrahám és Etéd önkormányzatai még tavaly elfogadták az autonómiapárti tanácsi határozatot, így Udvarhelyszék településvezetőinek hatvan százaléka felkarolta az SZNT kezdeményezését. Mint írtuk, Jean-Adrian Andrei, Hargita megye prefektusa csütörtökön arról számolt be, hogy a megyében elfogadott valamennyi döntést (összesen huszonhetet) megtámadta a törvényszék közigazgatási részlegén, ahol huszonnégy esetben fogadták el óvását, három per pedig még folyamatban van.
A székelyudvarhelyi és a gyergyószentmiklósi önkormányzat fellebbezett az alapfokú ítélet ellen. Az udvarhelyi polgármesteri hivatal a helyi önkormányzat nevében felkérte ügyvédjeit, fellebbezzék meg a döntést, az ügyet most a Marosvásárhelyi Táblabíróság tárgyalja – tudtuk meg Bálint Attilától, a polgármesteri hivatal sajtószóvivőjétől.
Székelyderzs önkormányzata még nem kapta meg a bírósági ítélet kiközlését, ám a község vezetősége már értesült a határozat érvénytelenítéséről. „A megyében az elsők között fogadtuk el az autonómiapárti határozatot, amelyet nemcsak a prefektúrának, hanem a parlamentnek és a kisebbségvédelemben érdekelt nemzetközi szervezeteknek is elküldtünk. A prefektusi hivatal már akkor közölte, hogy alkotmányellenes a döntés” – elevenítette fel portálunknak Zoltáni Csaba községvezető. Szerinte egyébként minden székelyföldi önkormányzat számára természetesnek kellene lennie az autonómia melletti kiállásnak. „Harcolnunk kell identitásunkért, történelmünkért és anyanyelvünkért, annak tükrében, hogy például Kolozsváron milyen harcok folynak a többnyelvű helységnévtábláért, hogy most már törvénybe ütköző a székely ízek kifejezés használata, és hogy ellehetetlenítik a Székely Szabadság Napjának megrendezését is. Nekünk magunknak kell kiharcolnunk mindezt, hisz úgy látom, az Európai Unió csak felszínesen foglalkozik a kisebbségi ügyekkel” – jegyezte meg a derzsi polgármester.
Tizenegy széki önkormányzat, Homoródszentmárton, Oklánd, Homoródalmás, Korond, Farkaslaka, Újszékely, Magyarandrásfalva, Bögöz, Varság, Oroszhegy és Siménfalva vezetősége még nem fogadta el az említett tanácsi határozatot, több helyen azonban – például Bögözben – már a következő havi önkormányzati ülésen napirendre tűzik – derült ki az SZNT széki szervezetének decemberi összesítéséből. „Mi sem maradunk ki, hisz ugyanolyan székelyek vagyunk, ugyanúgy Székelyföldön élünk, mint a többiek” – jegyezte meg Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere, hozzátéve, tisztában van azzal, hogy a prefektus ezt a határozatot is minden bizonnyal megtámadja, viszont úgy érzi: ilyen ügy mellett „kutyakötelesség” kiállni.
A reméltnél kevesebb, összesen 46 önkormányzat tett eleget eddig a felkérésnek, de mindez ahhoz mégis elegendő, hogy a nemzetközi szervezetek figyelmét felkeltse, így az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa is napirendjére tűzte az ügyet – tájékoztatott az SZNT. Izsák Balázs, a szervezet elnöke közleményben reagált a Hargita megyei prefektus által mondottakra, mint írja: a kormánybiztos célja az, hogy eltántorítsa az önkormányzatokat a határozatok elfogadásától, ugyanis a kormány tudatában van annak, hogy a közigazgatási reformterve ellentétes Románia nemzetközi kötelezettségvállalásaival is, ezért kísérleteket tesz arra, hogy a létező népakarat megnyilvánulását megakadályozza. Izsák továbbá leszögezi, a kormányhoz intézett kérés határozatba foglalása nem ütközik semmilyen jogszabályba, s az a tény, hogy a prefektus mégis pereket nyer, csak annak a sajnálatos bizonyítéka, hogy a bíróságok kormányzati befolyás alatt állnak.
Az SZNT elnöke ismételten arra kéri azokat az önkormányzatokat, amelyek még nem fogadták el a határozatot, hogy ezt haladéktalanul tegyék meg, hiszen a Monitoring Bizottság ülésén Székelyföldet képviselő elöljárók (Klárik Attila Kovászna megyei önkormányzati képviselő és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester) dolgát nagymértékben megkönnyíti, ha olyan iratcsomót tudnak letenni a bizottság asztalára, amelyben a 153-at minél inkább megközelítő számú határozat másolata szerepel. A kezdeményezők tehát arra kérik az érintett önkormányzatokat, hogy az időközben elfogadott tanácsi határozatok másolatát nemcsak a határozatban rögzített szervezeteknek, hanem a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalhoz is juttassák el.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

A nagyszerű városi veréb
Mikor itt az első gondolatokat leírom, még nem tudom, hol és mitől fordulok esetleg két sor között a sáncba, emlékezvén a magunk hajdanára. Most éppen Elekes Ferencre s miatta, a 80 éves költő, író születésnapján, az egykori Ifjúmunkás című híres hetilapra. Sajnálni csak azokat tudom, akiknek nem adatott meg a vénség, elmentek tél-túl hamarabb.
Elekes Ferenc, Frici benne élt abban a szerkesztőségben, melynek főszerkesztője egykor Majtényi Erik, majd a híres Dali Sándor volt. A csapat. Jó csapat nélkül mit sem ér a jó vezér. Frici aranyos kis udvarhelyszéki faluban, Siménfalván született kerek 80 esztendővel ezelőtt. Csak éppen kiröppent a tornácos székely házak közül iskolákba, megszületett a másik költő, Farkas Árpád ugyanott. Kis házak s nagyobbacska emberek, mint Lengyelfalván Orbán Balázs, Farkaslakán Tamási Áron. Ez az életek rendje.
Az az Ifjúmunkás bukaresti lap a 60-as években akkorát markolt a közéletből, irodalomból, hogy még az a két irodalmi lap is megcsóválta őszülő fejét, melyeknek életben maradását elnézte a román hatalom. Dali Sándor, Lázár László, Elekes Ferenc, Matekovics János, Cseke Gábor, Gálfalvi György pompázott a hírben-névben. Riporterek voltak és költők, újságírók és állandó fenyegetettség, felügyelet alatti fiatalok, akik vállalták a kommunista diktatúra minden rettenetét – „a nép nevében”.
Köztük nőtt föl és nőtt ki a „városi veréb”, Elekes Ferenc. Első verskötetének a címét tettem idézőjelbe. Nem a porban kereste Elekes a szépséget, noha a verebei ott hancúroztak. Nem is a csillagokat markolászta. A zsindelytetők, nádfedeles siménfalvi házak s Mátyás kolozsvári szobra közt kereste és lelte föl minduntalan az erdélyi magyar igazságot. Dehogy is nem tudta azt érvényesíteni! Tudta fennhangon kimondani, sőt, írásba is adta mindmáig, tucatnyi verses, prózás, esszés könyvében. Figyeltem őket, idősebbeket, segéltük egymást kéziratokkal is, ha kellett. Most itt állunk, szemtől szemben ezzel a világgal is, akkorival is, önmagunkkal is szembenézve.
Kérem a teremtőt, segítse Elekes Ferenc költőt, írót, ahogy csak győzi. Mert hiszen az Úr sem azért teremt jó embereket, hogy levegye róluk a gondját, hanem mert éltetni akarja azokat népük s a világ örömére.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Többnapos ünnepségsorozat Udvarhelyszéken
Koszorúzással, ünnepi beszédekkel és kulturális műsorokkal emlékeznek Udvarhelyszéken az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 167. évfordulóján, március 15-én. Vasárnap Udvarhelyen két megemlékezést is tartanak, vidéken pedig ünnepi szentmisére és istentiszteletre várják a helybélieket.
Március 15-én délben a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt udvarhelyi szervezetei, valamint az Udvarhelyszéki Székely Tanács közös megemlékezést tart Székelyudvarhelyen, a Márton Áron téren: a kulturális műsorral egybekötött eseményen felszólal Bereczki Zsolt református lelkipásztor, Gálfi Árpád, az MPP helyi szervezetének elnöke, Jakab Attila, a Néppárt udvarhelyi szervezetének elnöke, illetve a Székely Tanács részéről Biró Edit. Az ünnepségen közreműködik a Balázs Ferenc Vegyeskar. A koszorúzást követően a megemlékezés közös himnusz- és szózaténekléssel zárul.
Tavalyhoz hasonlóan a helyi polgármesteri hivatal késő délutánra időzített fáklyás felvonulást szervez a nemzeti ünnep alkalmából: a megemlékezők délután hat órakor gyülekeznek a Művelődési Ház előtt, majd onnan a Márton Áron térre, a Vasszékely szobrához vonulnak. Az ünnepség koszorúzással kezdődik, majd felszólalnak a történelmi egyházak képviselői, az önkormányzat részéről pedig Bunta Levente polgármester. Az esti programot a Role zenekar koncertje zárja.
Zászlós felvonulással kezdődik vasárnap délelőtt kilenckor a ünnepség Székelykeresztúron, a Millecentenáriumi emlékműnél, majd fél tízkor Petőfi Sándor legendai sírját koszorúzzák meg. Tizenegy órától a székelykeresztúri történelmi egyházközségben ünnepi istentiszteleteket tartanak, majd tizenkettőkor az unitárius templom ünneplő gyülekezete a Szabadság térre vonul. Tizenkét óra öt perckor a református templomból kihozzák az országzászlót, majd megkoszorúzzák Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu szobrát.
Délelőtt fél tíztől ünnepi szentmisét tartanak a szentegyházasfalvi római katolikus templomban, ezt követően negyed tizenegykor koszorúznak a templomtéren, fél tizenegytől pedig szekeres felvonulás indul a szentkeresztbányai templomtérre a fúvószenekar kíséretében. Ünnepi szentmise lesz a szentkeresztbányai római katolikus templomban délelőtt 10.30-tól, majd fél tizenkettőtől az ünnepi műsor keretében a Nyerges-tető legendáját adják elő a szentegyházi Gábor Áron Szakközépiskola végzős tanulói. A verses-táncos előadást követően megkoszorúzzák a millenniumi emlékművet.
Farkaslakán vasárnap reggel fél kilenckor indul útra a negyven lovasból álló díszmenet: Bogárfalváról indulnak, ezt követően Szentlélek és Malomfalva után a községközpontba érkeznek vissza, ahol fél tizenkettőtől tartják a központi ünnepséget a Tamási Áron Emlékház melletti téren, majd megkoszorúzzák a tizenhárom aradi vértanú emlékére állított kopjafát. Az ünnepi műsor meghívottja Soltész Miklós, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára. A lovasok a későbbiekben Pálfalván és Váralján át folytatják útjukat, a menet Kecsetben ér véget, ahol a helyi gyermekek kulturális műsort adnak elő a kultúrotthonban.
Székelyszentmihályon 12 órától a helyi unitárius templomban istentiszteleten emlékeznek meg az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról. Az imádságot Jakab Imola siménfalvi református lelkipásztor mondja, a szószéki szolgálatot Vass Zsuzsa kadácsi unitárius lelkész végzi. A siménfalvi polgármesteri hivatal, a Székelykeresztúri Unitárius Egyházkör és a Székelyszentmihályi Unitárius Egyházközség rendezvénye a köszöntések után az emlékműnél folytatódik. A történelmi ismertető után szavalatok hangzanak el, és a bencédi vegyes kórus énekel. A szeretetvendégséget kulturális program zárja a székelyszentmihályi művelődési házban.
Zetelakán ünnepi szentmisét tartanak fél tizenegytől a templomban, majd fél tizenkettőkor térzenére várják az ünneplőket a kultúrotthon előtti térre, ahol délben tartják a megemlékezést.
Oklándon ezúttal nem lesz ünnepség a községközpontban, ám tekintettel arra, hogy a nemzeti ünnep vasárnapra esik, a község összes településén ünnepi szentmisét és istentiszletet tartanak. A település vezetősége a homoródújfalusi unitárius templomban vesz részt az ünnepi szertartáson, majd megkoszorúzzák a vértanúk emlékére állított kopjafát.
Parajdon 10 óra 40 perckor kezdődnek az ünnepi szertartások, majd ezeket követően a település központi parkjában tartják a megemlékezést déli 12 órától. A koszorúzás után kulturális műsor következik, az időjárástól függően a parkban vagy a helyi kultúrotthonban. Délután két órától Felsősófalván, három órától pedig Alsósófalván tartanak kulturális műsorral egybekötött megemlékezést.
Korondon délelőtt 10 órakor kezdődik a lovas toborzás a községben, majd röviddel 12 óra után zenekari kísérettel a szoborőrség elfoglalja helyét a vértanúk helyi emlékművénél, kitűzik az ünnepi zászlókat, és elhangzik a magyar himnusz. A megemlékezést követően délután 6 órakor nyitják meg Molnos Zoltán korondi származású festőművész festészeti kiállítását a Firtos Művelődési Egylet kiállítótermében.
Molnár Melinda, Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Ezrek emlékeztek meg Tamási Áronról Farkaslakán
Ezrek látogattak a hétvégén Tamási Áron szülőfalujába, Farkaslakára az író halálának évfordulója alkalmából – mondta el Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetője, tanár az M1 aktuális csatornán hétfőn.
Az egyesület vezetője elmondta, hogy Tamási Áron-emlékév veszi kezdetét, ugyanis majdnem fél évszázada, 1966. május 26-án hunyt el az erdélyi író.
Az emlékévben számos programmal emlékeznek meg Tamási Áronról és szeptember 20-i születésnapjára a szülőház és az alkotóház mellett egy újabb épületet is átadnak, ahol az egyesület működik majd, az érdeklődők pedig az íróhoz kapcsolódó fotókiállítást, irodalmi eseteket, filmvetítéseket láthatnak – tette hozzá Hadnagy Jolán.
Az egyesület célja, hogy felhívja az emberek figyelmét Tamási Áron életművére. „Egyedül a lélek tesz emberré minket" – idézte az író egyik emlékezetes sorát az egyesület vezetője.
Már készül Tamási Áron regénytrilógiájából, az Ábel-könyvekből forgatott film román szinkronizált változata, így a román közönséghez is eljuthatnak ezek az alkotások – tette hozzá.
Tamási Áron Kossuth-díjas magyar író 1897. szeptember 20-án született az erdélyi Farkaslakán, 1966. május 26. hunyt el Budapesten. Prózai és drámai műveket írt, közülük legismertebbek az Ábel-regények, onnan származik szállóigévé vált hitvallása: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."
MTI
Erdély.ma

Közelebb vinnék a román közönséghez Tamási Áron Ábelét
Ezrek látogattak a hétvégén Tamási Áron szülőfalujába, az erdélyi Farkaslakára az író halálának évfordulója alkalmából – mondta el Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetője, tanár az M1 aktuális csatornán hétfőn.
Az egyesület vezetője elmondta, hogy Tamási Áron-emlékév veszi kezdetét, ugyanis majdnem fél évszázada, 1966. május 26-án hunyt el az erdélyi író.
Az emlékévben számos programmal emlékeznek meg Tamási Áronról és szeptember 20-i születésnapjára a szülőház és az alkotóház mellett egy újabb épületet is átadnak, ahol az egyesület működik majd, az érdeklődők pedig az íróhoz kapcsolódó fotókiállítást, irodalmi eseteket, filmvetítéseket láthatnak – tette hozzá Hadnagy Jolán.
Az egyesület célja, hogy felhívja az emberek figyelmét Tamási Áron életművére. „Egyedül a lélek tesz emberré minket" – idézte az író egyik emlékezetes sorát az egyesület vezetője.
Már készül Tamási Áron regénytrilógiájából, az Ábel-könyvekből forgatott film román szinkronizált változata, így a román közönséghez is eljuthatnak ezek az alkotások – tette hozzá.
MTI

Erdély.ma

Időutazás múltban és jövendőben
Tanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein
A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre.
A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán.
A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben.
Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani.
A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel.
A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt.
Dr. Barabás László projektvezető
Népújság (Marosvásárhely)

Szekértúrán emlékeztek Orbán Balázsra
A 9. Orbán Balázs Emlék-szekértúra részvevői a névadó halálának 125. évében jutottak el szülőházához és szejkefürdői emlékhelyéhez. A „legnagyobb székely” nyomdokait szekérrel bejáró zarándokcsoport nemzeti lobogók alatt, kétlovas szekereken vagy gyalog igyekezett a láthatatlan és kézzel fogható célok felé: egy nemzet tagjaiként jelet hagyni és messzebbre látni.
Szombaton Székelykeresztúron a hódmezővásárhelyi-csehétfalvi közös szervezésű emlék-szekértúra vándorbotjára felkötötték az idei utolsó szalagot. Egy héten át a műutak helyett a székely emberek által kitaposott ösvényeken, mezei és erdei utakon haladtak, Énlaka, Atyha, Firtosváralja, Székelypálfalva, Kalonda-tető, a Nyikó-völgye, Farkaslaka, Gordon-tető, Ülke, Szejkefürdő, Székelylengyelfalva, Farcád, Sükő, Rez-tető, Keresztúr útvonalon.
Valóban Orbán Balázs nyomdokain haladtak – mondta el Grezsa István, a Nemzetpolitikai Államtitkárság miniszteri biztosa. Lengyelfalván, Farkaslakán nagy erdélyiek emléke előtt tisztelegtek – szellemük áthatotta őket. A Gordon-tetői Jézus Szíve, valamint a fiastetői és sükői kilátókat említette, ahonnan a Fogarasi-havasoktól a Kárpát-kanyarig belátni a vidéket. 120–130 kilométert tettek meg. A lovaknak is nehéz volt, így sokat gyalogoltak a kaptatókon, hogy erős akarattal, még erősebb lélekkel érezzék meg: a szekértúra jóval meghaladja a kezdeti célokat. Zarándoklattá vált Udvarhelyszéken: várják és elvárják őket a helybéliek. Látni tanultak a természetben: megnyújtották tekintetüket a „messze nézők”.
Lélekerősítő istentiszteleten vettek részt Csehétfalván, majd a nagyon jó hangulatú falutalálkozón a Kései Mákvirágok néptáncegyüttes fellépésével nemzeti hitvallást tett – egységbe kovácsolta és a „falu feleivé tette” az ottani lakossággal a szekértúrásokat.
Nyitányként az orvoscsoport megelőzési céllal szűrővizsgálatot végzett az elfáradt idős lakosság körében Csehétfalván. A fiatalok pedig befejezték a közösen épített tűzoltószínt, feljavították és elhelyezték benne az 1892-ből származó tűzoltópumpát és társzekeret.
Az Ezer Nemzetség Ivókupa Baráti Társaság soros elnökének, Grezsa Ferencnek legnagyobb élménye a farcádi varázslatos hangulatú, nagyon megható – az áramszünet miatti – gyertyafényes vacsora és a helybéliek szeretetteljes kedvessége. Fazekas Özséb kiemelte: a mezők dolgozó népe is felismerte, üdvözölte őket.
A Lőrinczi Lajos unitárius esperes-lelkész és felesége, Tünde által szervezett szekeres zarándoklat örömei közé tartozik a közösségépítés, a falufejlesztés és a természetben szerzett tapasztalatok. A magyarországi szervező eddig Grezsa István volt, most fia, Csaba vette át. Megtudtuk: a túrát megálmodók mellett idén huszonöt fiatal vett részt, valamint harmadik generációsként a négy és fél éves H. Nagy Barnabás. Eddig megismertek huszonnégy Nyikó menti falut, de láthatóan mindig találnak újat és szépet.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Vonzóbbá vált a székely turizmus
Bár a székelyföldi megyékbe látogató turisták száma több mint 20 százalékkal nőtt ebben az évben, a központi fejlesztési régióhoz tartozó megyék közül Hargita és Kovászna megye továbbra is a rangsor utolsó két helyét foglalja el. Az idegenforgalmi mutatók azonban javultak az elmúlt hetekben, állítja Daragus Attila, az országos faluturisztikai egyesület alelnöke, aki szerint a háromszéki panziók jelenleg 90-100 százalékos telítettséggel üzemelnek.
Bár a székelyföldi megyékbe látogató turisták száma több mint 20 százalékkal nőtt ebben az évben, a központi fejlesztési régióhoz tartozó megyék közül Hargita és Kovászna megye továbbra is a rangsor utolsó két helyét foglalja el. A legfrissebb felmérés szerint – amely első sorban az év első hat hónapjának adatait veszi figyelembe – a turisták mintegy 40 százaléka Brassóba érkezett, 21,8 százalékuk Maros megyébe, 18,5 százalék Szeben megyébe, Fehér és Hargita megye 7,6, illetve 7,4 százalékkal szerepel, míg Kovászna megye 4,7 százalékkal a sereghajtó. Ez az arány június óta egészen biztosan javult Kovászna megye esetében, ekkor érkeznek ugyanis a gyógykezelésre beutalt vendégek. A tartós kánikulának köszönhetően is növekedett a háromszéki panziók forgalma, jelenleg 90-100 százalékos telítettséggel üzemelnek ezek a vendéglátó-ipari egységek – tudtuk meg Daragus Attilától, az Antrec országos faluturisztikai egyesület alelnökétől, aki szerint az elmúlt évektől eltérően nemcsak az ország déli megyéiből, hanem külföldről is több vendég érkezett. „Nem tudjuk, mi a magyarázata az érdeklődésnek, de örülünk neki. Az már hagyománynak számít, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsú és a tusnádi szabadegyetem ideje alatt Tusnádfürdő száz kilométeres körzetében minden szálláshelyet lefoglalnak, ettől függetlenül azonban igyekszünk testre szabott programokkal, minőségi szolgáltatásokkal csábítani a turistákat, és az árakat sem növeltük tavalyhoz képest” – mondta Daragus. Az sem meglepő a szakember szerint, hogy a látogatók egy részét a gyógyturizmus vonzza, ők a borvízforrásokat, a mofettákat keresik, de sokan érdeklődnek a történelmi vagy az irodalmi vonatkozású emlékhelyek iránt, Dózsa György, Gábor Áron vagy éppen Benedek Elek szülőházát keresik fel. „Előrelépésnek számít, hogy tavaly Bálványos felé leaszfaltozták az utat, idén azonban pénzhiány miatt nem folytatták a munkálatokat a Szent Anna-tó irányában, de úgy tűnik, ez nem tartotta távol a vendégeket” – magyarázta a faluturisztikai egyesület alelnöke.
Turistavonzó csíkszeredai városnapok
A csíkszeredai turisztikai információs iroda vezetője, György Piroska munkatársunk kérdésére elmondta, nem tudnak pontos vagy hozzávetőleges információkkal szolgálni azzal kapcsolatban, hogy ebben az időszakban hány turista fordul meg a megyeszékhelyen, abban azonban egészen biztosak, hogy legtöbben nyáron keresik fel a várost, a vakáció ideje alatt. „Úgy látjuk, hogy a városnapoknak egyre nagyobb szerepe van az idegenforgalomban” – vélte György Piroska. Ezt azzal magyarázta, hogy a most hétvégén zajló városnapi rendezvénysorozat idejére mondhatni megteltek a szálláshelyek, ami azt jelzi, hogy ilyenkor megnövekedik a turisták száma a városban. „Ami meglepő, hogy egyre több idegenül beszélő turista fordul meg az irodánkban. Már nemcsak Magyarországról, hanem más európai országokból is egyre többen érkeznek Csíkszeredába” – mondta az irodavezető. Mint mesélte, beszéltek olyan külföldi turistával is, aki elmondta másodszor tér vissza vidékünkre, mert legutóbbi látogatásakor nem tudott mindent megnézni.
Szentkép, hűtőmágnes
Csíkszeredában egyébként rendszerint a pünkösd idején fordul meg a legtöbb turista: a csíksomlyói búcsúra több százezren látogatnak, közülük sokan a városi és környékbeli panziókban keresnek szállást. Urbán Erik ferences templomigazgató elmondta, amellett, hogy növekszik a látogatók száma, örvendetes, hogy egyre több a fiatal zarándok. Szerinte feltehetően azért növekedett a kegyhelyre látogatók száma, mert beindultak a magyarországi, határon kívüli kirándulások programjai. „Sokan érkeznek Magyarországról, és számos helyi látogatónk is van. Tavaly Japánból és Ausztráliából is volt vendégünk” – sorolta Urbán Erik. A csíksomlyói ferences kolostor épületében egy kegytárgybolt is működik. Itt Gergely Izabella eladótól, a Szociális Testvérek Társaságának tagjától megtudtuk, leginkább a helyi jegyeket magán viselő tárgyakat vásárolják a turisták. „Szentképeket, hűtőmágneseket szoktak vásárolni, de szoktam ajánlani nekik a Csíksomlyóról szóló könyveket is, nagyrészük többnyelvű” – magyarázta az eladó. Mint mondta, leginkább a zarándokok keresik fel a kegytárgyboltot. Főként azokat a tárgyakat vásárolják, amelyeken a csíksomlyói Szűz Mária-kegyszobor mása látható.
Udvarhely „csupán” tranzitváros
Noha érdeklődőkben nincs hiány, Székelyudvarhely továbbra is tranzitvárosnak számít idegenforgalmi szempontból. A rövid városnézést követően a turisták többsége inkább a környékbeli települések felé veszi az irányt – tudtuk meg a Tourinfo irodában. A városháza által működtetett iroda egyébként négynyelvű turisztikai tájékoztatóban mutatja be Székelyudvarhely és térsége épített örökségét, történelmi múltját, kulturális programjait és a különböző kikapcsolódási lehetőségeket. Megtudtuk, naponta akár kétszázan is érdeklődnek a nyári időszak alatt Székelyudvarhelyen, az Emlékezés parkja melletti turisztikai irodánál. „Nemcsak turisták, hanem olyan helyiek is igénylik az útikalauzokat és térképeket, akik vendégeiknek mutatnák be a várost” – tudtuk meg Bálint Júlia irodavezető-helyettestől. Az információkat igénylő turisták zöme magyarországi, és általában csoportosan, idegenvezetővel jönnek a városba, de számos egyéni látogató is érdeklődik. Persze távolabbról is „kiszúrják” a székely anyavárost, legutóbb spanyolországi turisták igényeltek útbaigazítást, de gyakoriak például a skandináv vendégek is. Bálint Júlia elmondta, főként a történelmi városrész érdekli leginkább a látogatókat, a Székely Támadt-várat, a templomokat és a Haáz Rezső Múzeumot nézik meg legtöbben. Az iroda munkatársa szerint általában a szabadidős tevékenységek és a hagyományos mesterségek érdeklik a turistákat, így nagyon sokan a korondi fazekas élményműhelyt látogatják meg, de többen választják a szintén korondi lovas-szekeres körutat is, melynek keretében különböző műhelyekbe látogathatnak el. A népi örökség iránt érdeklődők a környékbeli tájházakat is felkeresik, emellett nagyon népszerű a turisták körében a zeteváraljai víztározó és a székelyderzsi erődtemplom is. Bálint Júlia elmondta, általában a turisták útvonalától függően ajánlják a látogatnivalókat. „Székelyudvarhely még mindig nem célpont” – jelenti ki az irodavezető-helyettes, hozzátéve, próbálnak tenni a város tranzitjellege ellen, főként rendezvényekkel igyekeznek lekötni a turistákat.
Népszerű a szekér, de a terepjáró is
„Naponta akár harmincan is betérnek a turisztikai információs irodába, de ennél sokkal több turista érkezik a faluba, jelenleg is szinte teljes mértékben el vannak foglalva a szálláshelyek” – mondta el érdeklődésünkre Sztojka Beáta, a farkaslaki Tourinfo Iroda munkatársa. Az irodavezető szerint a községet többnyire magyarországi turisták látogatják, míg Parajdra számos román ajkú, de orosz vendég is ellátogat. Távolabbról érkező külföldiek is megfordulnak Tamási Áron szülőfalujában, zömében holland és német lakókocsis turisták, akik kempinghelyet keresnek. A Farkaslakára érkezőket leginkább a szekeres túrák, valamint a Fehér-Nyikó forrását felfedező terepjárós túrák vonzzák, továbbá népszerű úti cél a Gordon-hegyen található Jézus szíve kilátó.
Magyarországról jönnek a legtöbben
A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kvantum Research 2013-ban tett közzé egy átfogó felmérést a székelyföldi turizmusról, mely szerint a régióba látogatók 24 százaléka magyarországi, de ez az arány a különböző turisztikai célpontok esetében nagyon nagy mértékben különbözik. A legfontosabb célpontok Kovászna, Szováta és Tusnádfürdő. A gyógyturizmusáról nevezetes Kovásznán gyakorlatilag nincsenek magyarországi turisták, de Szovátára is meglehetősen kevesen látogatnak. Ezzel szemben például Udvarhelyszéken, Zetelakán, Parajdon, Székelyudvarhelyen, a Gyergyói-medencében többségben vannak az anyaországi kirándulók. A tanulmány szerint egy turista egy nap alatt átlagosan 350 lejt költ el székelyföldi látogatása alkalmából, ebbe a szállás, étkezési és egyéb költségek is beletartoznak, viszont az utazást nem foglalja magában.
Barabás Hajnal, Bíró Blanka, Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

Tíz éve pusztított a nagy árvíz a Nyikó mentén
2005. augusztus 23-a Udvarhelyszék természetikatasztrófa-történetének leggyászosabb napja. A Nyikó menti árvíz 10. évfordulója alkalmából vasárnap délután hat órakor a farkaslaki polgármesteri hivatal és az érintett egyházközségek részvételével a nyikómalomfalvi-székelyszentléleki útelágazásnál található árvízemlékműnél koszorúzással egybekötött megemlékezést tartanak.
A tíz évvel ezelőtti verőfényes augusztusi nap délutánján felhőszakadást követően a rohamosan áradó Nyikó patak hét településen tizenhat áldozatot követelt. Az emberemlékezet óta nem látott áradás 29 lakóházat semmisített meg, közel 2000 lakó- és gazdasági épületben tett kárt. A mély döbbenetet tettek sora követte: a károk helyreállítása példátlan összefogást eredményezett. A környező falvak népe mellett távolabbi vidékekről is érkeztek a segítők, adományok. Ma is úgy emlékeznek a kárt elszenvedettek, fájdalomenyhítő volt megtapasztalniuk: a veszteségekben nincsenek egyedül. Az árhullám fizikai nyomait gyorsabban sikerült felszámolni, mint azt, ami a lelkekben tovább hullámzott. Fogadalmi, gyásznapként tartják számon augusztus 23-át a Nyikó menti egyházközségek: a szertartásokon évről évre név szerint is megemlékeznek a közösségek azokról, akiket elragadott az ár. Az első árvízévfordulóra elkészült a közös emlékmű Farkaslaka határában, a székelyszentléleki-nyikómalomfalvi útelágazásnál.
Az árvízkárt szenvedett települések templomaiban vasárnap az engesztelő, felajánló és hálaadó szertartásokon személyes a közösségek veszteségeire irányul a figyelem, ugyanakkor hálát mondanak a szükségben kapott segítségért.
A szombatfalvi Szent György-, a székelyszentléleki és farkaslaki plébániatemplomokban a vasárnapi szentmisék keretében emlékeznek meg a közösség gyásznapjáról. A siménfalvi református gyülekezet istentiszteleten idézi fel az egy évtizede történeteket. Farcádban a 11 órától kezdődő istentiszteleten megemlékezést, azt követően koszorúzást tartanak az emlékoszlopnál, majd a legközelebbi szomszéd, id. Bándi Attila portáján szeretetvendégségre várják a részvevőket.
Hodgyában 11 órakor úrvacsoraosztásos istentisztelettel kezdődik az emlékező nap. A tízéves évforduló alkalmából egy héttel előre hozták az Újkenyér ünnepét – tudtuk meg Juhász Zoltán helyi református lelkipásztortól. Az úrvacsora adományait az árvíz helyi áldozatainak, a Csíszér házaspár családtagjainak ajánlották fel. Az istentiszteletet követően a helyi gyermekek mutatják be az alkalomra összeállított műsorukat, majd csendes megemlékezésre kerül sor a temetőben: elhelyezik a kegyelet virágait a tíz éve tragikusan elhunyt falusfeleik sírhantján. A szeretetvendégség a történtek, emlékeik megbeszélésének alkalma lesz.
A farkaslaki polgármesteri hivatal szervezésében vasárnap délután hat órakor a közös ünnepi megemlékezésen az igeliturgiát követően Laczkó Vilmos farkaslaki plébános mondja a homiliát a malomfalvi útelágazásnál található árvízemlékműnél. Közös imával kérnek áldást a térségre és lakóira.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Kitüntetés Györgydeák Lajos nyugalmazott lelkésznek
Az erdélyi magyarságért és a csángó magyarokért végzett sok évtizedes munkásságáért Magyar Arany Érdemkeresztet kapott Györgydeák Lajos nyugalmazott lelkész. A kitüntetést Soltész Miklós államtitkár adta át vasárnap a hargitafürdői pálos templomban.
A hargitafürdői Szent István kápolna búcsúünnepét tartották vasárnap. Az ünnepségen felszólalt Soltész Miklós, a magyar kormány egyházügyi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, aki Györgydeák Lajos nyugalmazott lelkésznek átadta a Magyar Arany Érdemkeresztet.
A kitüntetéssel a magyar állam azt a sok évtizedes munkát köszönte meg, amellyel Györgydeák Lajos „őrizte Szent István ránk hagyott örökségét” – fogalmazott az államtitkár. Köszönetképpen a nyugalmazott lelkész a következőképpen fogalmazott: „Őrzői vagyunk egymásnak. Egymás testvérei kell legyünk. Kötelességünk, hogy egymásról gondoskodjunk. Ha így teszünk, a jövőben gyermekeink, s azoknak gyermekeik is magyarul fognak énekelni és imádkozni”.
Györgydeák Lajos számos helyen szolgált – mondta az államtitkár, példaként említve a Menaságot, Csíkszentmártont, Lövétét, Farkaslakát és Mezőséget. „Lelkészi, plébánosi, ifjúságnevelői munkája során rengeteget tett az erdélyi és a csángó magyarságért” – tette hozzá.
Ünnepi beszédében Soltész Miklós elmondta, aki Szent István király életét nézi, és abból próbál meríteni, az a mai világ és korszak kérdéseire választ kap. „Az egyik válasz az, hogy, azért maradtunk meg ezer éve magyaroknak a Kárpát-medencében és azon is túl, mert annak idején Szent István fölvetette és elfogadtatta a keresztény hitet az országgal, illetve megőriztette azt az övéivel és utódaival egyaránt.” Soltész szerint Szent István másik nagy tette és intelme, hogy mindenkit be kell fogadni, aki távolról érkezett. „De az intelemhez az is hozzátartozik, hogy azokat az papokat, tudósokat, mestereket kellett befogadni, akik a kereszténységet segítették. Mindezt azért, hogy megmaradjon az ország. Ha ezt István király annak idején nem tette volna, akkor most nem beszélhetnénk magyarságról.”
„A mai világban is hasonlóképpen cselekednünk, mert egyik oldalról ott van az erkölcsi kötelességünk, hogy segítsünk a rászorulókon, akik kopogtatnak az ország határán, de nem kötelességünk befogadni mindazokat a tízezreket, akik teljesen más kultúrát, teljesen más vallást akarnak a elkövetkezendő években ránk erőltetni” – húzta alá az államtitkár.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Kolozsvár: felleg? vár? – beszélgetés a magyar kultúra erdélyi központjáról
Fellegvár? Felleg? Vár? És kinek a vára, fellege, fellegvára? Természetesen Kolozsvárról van szó. A Kolozsvári Magyar Napok zárónapján, Benkő Levente újságíró vezetésével a kincses város kulturális múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgetett a TIFF-házban Kántor Lajos író, publicista, Szilágyi István író, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, Pozsony Ferenc néprajzkutató, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Tonk Márton, a Sapientia kolozsvári karának dékánja, Koós Ferenc vállalkozó, kulturális projektek mecénása, Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője, Jakab Gábor plébános, pápai káplán és Vetési László szórványügyi szakértő.
A Kolozsvár, a magyar kultúra fellegvára című beszélgetésen Kántor Lajos mondta a vitaindítót, kiemelve, hogy szerencsére az erdélyi kulturális életre nem jellemző az a megosztottság, ami Magyarországon tapasztalható, ahol két politikai tábor áll szemben, rányomva bélyegét a kulturális életre is. Kolozsváron új szellemi műhelyek alakultak, de a továbbiakban az is fontos, hogyan kommunikálnak ezek a magyar kultúra egészével, a románsággal és Európával – tette hozzá Kántor.
Szilágyi István író hozzászólásában arra emlékezetett: Kolozsvár kulturális főváros-jellege kapcsán mindenki elsőként a szimbolikus műemlékekre gondol. Ezek kálváriája az idők során egybefonódik a magyarság sorsával. A Mátyás-szobor ellen elkövetett különböző atrocitások felidézésekor azt is megemlítette: mindenek ellenére, a műalkotást soha nem próbálták elköltöztetni a város főteréről.
„A jövőhöz kizárólag a múlt nem elegendő. Kolozsvár eddig is az egyéni és közösségi teljesítményekre épített, ezek nélkül továbbra sem tudja megőrizni kulturális főváros jellegét. Természetesen, a múltban létrehozott örökség nélkül föl sem tehetnénk a kérdést: kulturális főváros-e Kolozsvár? De az új oktatási, kutatási és kulturális intézmények és megvalósítások is biztosítják ma a város értékét, folytonosságát a szellemi piacon” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke azt is elmondta: a beszélgetés témáját kérdésnek tekintette, amelyre válasza igenlő, de azt a kérdést is meg kell válaszolni: milyen anyagi háttér szolgálja Kolozsvár szellemi jövőjét? „Az önkormányzati és kormányzati források szükségesek, de nem elegendők. A magyarországi támogatások mellett a helyi gazdasági háttérre is támaszkodniuk kell azoknak az intézmények, amelyeknek köszönhetően ma is kedvező Kolozsvár megítélése a szellemi piacon” – hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki arra is emlékeztetett: a hatékony kulturális intézményeknek csak egy része magyar illetőségű, a város pedig az eddigiekben is támaszkodott a magyar mellett a szász, a zsidó és a román kultúra értékeire, ezt a nyitottságát kell megőriznie. A szövetségi elnök továbbá azt is hozzátette: a magyar közösség szempontjából a Minerva-ház és - vagyon az, amelyre a következő néhány évben új kulturális perspektívát lehet építeni.
Pozsony Ferenc néprajzkutató szerint a „fellegvár” kifejezés az agressziót vagy az ellene szükséges védelmet idézi meg, ezért szerencsésebb Kolozsvárt a magyar kultúra „sűrűsödési pontjaként” emlegetni. Kiemelte: a város fontos kereskedelmi útvonalak találkozópontja, amely a szellemi és anyagi javak cseréjét egyaránt lehetővé tette. E két tőkeforma kapcsolata, szimbiózisa hozta létre a „Kincses Kolozsvárt”, amelyet szabad emberek laktak, akik életüket maguk szervezték meg. A város nyitottsága, etnikailag színes és befogadó jellege mellett az is jelentős volt, hogy nemcsak értelmiségiek, gazdag kereskedők lakták, hanem a populáris világ tagjainak és egy jelentős munkásrétegnek is otthona volt.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint az egyetem világa is hozzátartozik Kolozsvár kulturális-szellemi arcéléhez, hiszen évente százezer diák kap hallgatói státust, ami két kisvárosra is elegendő lélekszám.
Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke a XVII. századba kalauzolta a hallgatóságot, hiszen Kolozsvár kulturális főváros-jellegének gyökerei oda vezethetők vissza. Magyar-szász vegyes lakosságú településként Erdély legmozgalmasabb városa volt akkoriban, és ezt a hangulatát a XVIII. században is megőrizte. Az első állandó magyar hivatásos színtársulat születési helye hajdanán a politikum különlegesebb támogatása nélkül vált erdélyi kulturális fővárosává – tette hozzá.
Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője szerint Kolozsvár kétségkívül kulturális főváros, de olykor „felleg”, olykor „vár” is lehet, ezért oda kell erre figyelni arra, hogy virágzása folyamatos legyen. A város képzőművészeinek nemzetközi szinten elismert munkássága gondoskodhat erről, az irodalom szempontjából pedig a magyar és román teljesítmények egyformán fontosak. Ez természetes, mert itt van a legtöbb irodalommal kapcsolatos intézmény, ami az egyetemisták ösztönzése tekintetében sem mellékes. A jövőben szükséges az, hogy a város jobban bekapcsolódjon az európai áramlatokba – összegezte mondandóját.
Koós Ferenc vállalkozó arra hívta fel a figyelmet, hogy a magánszemélyek és vállalkozások által fizetett adóknak csupán kis hányadát használják a kultúra szponzorálására. Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy a kultúraszervezők nem ismerik a vállalkozókat, nincs egy lista vagy egy fórum, amely a lehetséges támogatókat magába foglalja. Javítani kell ezen, a két rétegnek találkozási felületek kell biztosítani – mondta.
Vetési László szórványügyi szakértő szerint Kolozsvár titka az eddigiekben az volt, hogy a magas kultúra intézményei integrálták a tömegeket. Ezt a tevékenységet a jövőben is előtérbe kell helyezni ahhoz, hogy a kulturális tartalmak nélkül maradottság orvoslása ne kizárólag az egyházakra háruljon. Egyetemista fiatalok segítségével kell felkeresni a lakónegyedeket, a kultúrát vissza kell adni annak, aki megteremti és fogyasztja: a népnek – hangsúlyozta.
Jakab Gábor plébános, pápai káplán saját gyermekkorát idézte fel annak illusztrálására, mennyire fontosak az első évek a szellemi fejlődés szempontjából. Elmesélte, hogy Tamási Áron szülőfalujában, Farkaslakán született és ott is cseperedett fel, de senki nem mondta neki, hogy olvasni (is) kell. Míg egy napon a helyi plébános könyvtárát rendezgetve megtalálta a Tamási-köteteket, az író dedikálásával. Ez az első olvasmányélménye meghatározta életét. „A templomnak és az iskolának hatalmas szerepe van a gyermek elindítása szempontjából” – figyelmeztette az egybegyűlteket a pápai káplán.
maszol.ro

Székely kultúra napi ünnepség Farkaslakán
Farkaslaki szülőházánál emlékeztek meg Tamási Áronról vasárnap, születésének 118. évfordulóján, illetve ugyanekkor tartották meg a Székely Kultúra Napját.
Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Lehel, a község polgármestere, Flender Gyöngyi, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Művelődési Egyesület elnöke, valamint Lőrincz György író, az Udvarhelyi Híradó publicistája.
A kulturális műsor keretében fellépett a helyi iskola kórusa, illetve szavaltak és egy Tamási-részletet is felolvastak a diákok, estére pedig meghívtak minden érdeklődőt az Ábel a rengetegben című film vetítésére.
„Természetesnek véltük, hogy a Székely Kultúra Napját Tamási Áron születésnapja alkalmából tartsuk, így eddig az e naphoz legközelebb eső hétvégére időzítettük. Most szeptember 20-a épp vasárnapra esett” – beszélt az időzítésről Hadnagy Jolán, a szervező művelődési egyesület elnöke. Munkájukat a helyi Tamási Áron Általános Iskola közössége, valamint a farkaslaki polgármesteri hivatal segítette.
Jánosi András
Székelyhon.ro

Kész a kultúrcsűr, de elkelnek még a támogatók
Elkészültek Farkaslakán azzal a kultúrcsűrrel, amely Tamási Áron Ágnes húgának egykori háza mellett található.
Régi álma volt a Tamási Áron Művelődési Egyesületnek az egykori csűr felújítása, ugyanis Tamási Áron felnőttként rengeteg időt töltött nővérénél, így a felújított székely porta méltó emléket állít a település híres szülöttjének. Az eredeti formát megőrizve, ám modern anyagokkal felújított ingatlan új funkciót kap: a felső térben Váradi Péter Pál Székelyföld ezer pillanata című állandó fényképkiállítása kap helyet, míg az alsó szinten az egyesület irodájának különítettek el egy kisebb termet, valamint egy közösségi teret is kialakítottak, ahol kulturális esteket, különböző foglalkozásokat, filmvetítéseket tarthatnak.
Hadnagy Jolán, az egyesület elnöke elmondta, a három éve elkezdett projekt bürokrácia miatt húzódott el: az egyesület LEADER-pályázat révén hívott le 57 990 eurót a beruházáshoz, a tényleges munkálatokat már befejezték, jelenleg az elszámolás zajlik. Az egyesület elnöke hozzátette, az uniós finanszírozás ellenére számos olyan kiadás akadt, ami nem számoltatható el (pl. a szigetelés, a többletalapozás vagy a lépcső). Mint kiderült, mintegy hatvanezer lejes önrészre van szükség, ezt jótékonysági estekből és adományokból remélik összegyűjteni a művelődési egyesület képviselői.
Veres Réka
Székelyhon.ro