Kontyolt tetők, faragott tornácok, díszes gyalogkapuk
Tanácskozás a nyárádmenti épített örökségről
Egyértelműen sikeres volt a Jövő a múltban – a hagyományos népi építészeti hagyaték felleltározása és hasznosítása a Nyárádmentén témájú konferencia, amelyet október 24-én tartottak a nyárádszeredai szép, tágas Bekecs vendéglőben. A romániai, magyarországi és francia szakemberek mellett jelen voltak a kistérség településeinek polgármesterei, településrendezési alkalmazottai, s a megyei tanács képviselői is, diákok, érdeklődők. A vendégeket két nagy pannón az e témában meghirdetett fotópályázat képei fogadták, a diákok jó szemmel éreztek rá a lényegre, s szinte profi módon örökítettek meg régi szép portákat a térség falvaiban.
A szervezőket dicséri, hogy az örökségvédelemre és hasznosításra vonatkozó nyárádmenti projekt helyből indult, a kistérségi társulás kereste meg a Transylvania Trust Alapítványt, és támogatónak sikerült megnyerniük a Román Nemzeti Kulturális Alapot, résztámogatóként pedig Franciaország romániai nagykövetségét – hangzott el Furu Árpád, az erdélyi építészeti örökség védelmét felvállaló alapítvány építőmérnökének előadásában. Az összegzésből az derült ki, hogy Balássy András kezdeményezése nemcsak azért sikeres, mert kiváló szakembereket sikerült megnyernie ennek a projektnek, hanem azért is, mert a fiatalokat is bevonta a munkába, akik megszerették és immár nem lebontandó régiségnek, hanem megőrzésre érdemes örökségnek tartják a népi építészet még létező emlékeit. Ezt bizonyította a Hodos – Venerque Baráti Társaságot képviselő két középiskolás fiatal, Bereczki Éva és Török Zsolt vallomása, akik a múlt évi székelyhodosi nemzetközi diáktáborban éreztek rá ennek a munkának a szépségére és fontosságára. Ezt az érzést egy találó idézettel is aláhúzták: a hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása. Ami túlmutat a szerdai konferencián, s előrevetíti, hogy a számba vett és megőrzött örökség, a jellegzetes falukép egyben gazdasági, turisztikai tevékenység kiindulópontja lehet, ahogy például Torockón is történik. Erről Furu Árpád számolt be, az énlaki példáról Albert-Homonnai Márton műemlékvédelmi szakmérnök, aki 1996-tól lelkes védője a korábban pusztulásra ítélt falu rendkívül értékes építészeti örökségének. Énlaka a Transylvania Truston keresztül Budapest V. kerületi önkormányzatának a támogatásával megmenekülni látszik, a 108 porta 70 százalékánál ugyanis már megtörtént a felújítás.
A tanácskozáson hasznos és érdekes volt hallani a francia vendégek előadását. Agnes Legendre okl. településmérnök és tájépítész elmondta, hogy Franciaország déli közép-pireneusi régiójában mennyire körültekintően leltározták fel az épített örökséget, hogyan nyerték meg a lakosság érdeklődését, képeztek ki a hagyományos építészetben jártas szakembereket, hogyan vitték be az érintett helységek településrendezési tervébe a feladatokat és hoztak létre segélyalapot az örökség restaurálása céljából. Hasonló tevékenységről számolt be Robert Marquie a művészet és a történelem földjének nevezett Aure és Louron völgyében kifejtett hasonló munkáról, ahol a nemzeti örökség részét képező települések állami támogatásban részesülnek.
Furu Árpád építőmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök érdekes előadásban ismertette a leltárt, amelynek során öt településen – Jobbágytelke, Székelyhodos, Nyárádköszvényes, Maja és Márkod – történt meg a meglévő hagyományos porták (házak, melléképületek), kapuk leltárba vétele. A legteljesebben Májában maradt meg a falukép, a többi településen szigetszerűen őrződtek meg a hagyományos nyárádmenti porták. Ezek jellegzetessége az utcára merőlegesen, kontyolt tetővel, cseréphéjazattal elhelyezett lakóépület, amelynek udvari bejáratánál kiugró tornác, veranda van. Ennek felületi oromfalát gazdag faragással díszítették, házról házra, faluról falura más-más mintával. Nem maradt el a melléképületek, a csűr díszítése sem. A tájegység másik jellegzetességét a szépen faragott fedeles gyalogkapuk jelentik, amelyekben Köszvényes a leggazdagabb. A székely és gyalogkapukról, e kapukat készítő mesterekről Balassa M. István néprajzkutató tartott előadást. A gazdasági épületekről Nagy Ákos néprajz szakos doktorandus, a népi örökséghez való viszonyulásról Vajda András néprajzkutató beszélt.
A szakemberek által készített leltárt kell kiterjeszteni a kistérség többi településére is, hogy elkezdődhessen a falukép és a kiemelt fontosságúnak tartott épületek védelme. Furu Árpád megfogalmazta a polgármesteri hivatalokra és a térség lakosaira vonatkozó tanácsokat is, miszerint meg kellene őrizni az épületek tömeges elhelyezkedésének módját, a régi házakat a hagyományos elemek megőrzésével kellene felújítani, s az új házak építésekor fel kellene használni a helyi örökség jellegzetes elemeit. Az előadó a negatív példákat is bemutatta: kirívó színekre festett, helyidegen tömegű és formahasználatú épületeket, amelyek tönkreteszik a hagyományos faluképet. Ezt kellene elkerülni a tízévente megújított általános területrendezési tervek segítségével, s a nyárádmenti kezdeményezést ki kellene terjeszteni a megye más kistérségeire is, hangzott el a megye főépítészének, építészeknek a hozzászólásában.
Az e téren folyó tevékenységet Hargita megyében Márton Ildikó építész ismertette, Ertsey Attila, a Magyar Építészkamara alelnöke az Országépítő Kós Károly Egyesülés terveiről szólt, amelyek célja az építészeti ízlés javítása. Ennek érdekében hirdettek pályázatot olyan épületek tervezésére, amelyek összekötik a múlt hagyományait a jövő építészetével, s amelyek úgy korszerűek, hogy a jellegzetes építészeti elemeket is felhasználják. Ezt példázza a Székelyház projekt, majd annak folytatásaként a Hargita megyei mintaház program és a 2012-ben bemutatott Magyar ház tervcsomag.
A vita során felmerült a kérdés, hogy mit ér az épített örökség megőrzése, ha nem lesz, aki a falvakban lakjon. Ha azonban Torockó példájára gondolunk, akkor a hagyományos falukép megtartása lehet a kiindulópont ennek az értéknek a gazdasági, jövedelmet hozó felhasználásában. Ez a feladata a fiatal polgármestereknek, az erős önkormányzatoknak – fogalmazott Lokodi Edit, a megyei tanács alelnöke, aki szerint, ha pusztulásra ítélt zsákfalvakat meg lehetett menteni, akkor erre sokkal több esély kínálkozik a Nyárádmentén.
Ezt erősítette meg kérdésünkre Antal Zoltán, a Nyárádmente Kistérségi Társulás vezetője is, aki elmondta, hogy míg az elmúlt tíz év alatt a infrastrukturális beruházások megvalósítását helyezték előtérbe, két éve a Leader fejlesztési stratégián dolgoznak, amibe beletartozik a kulturális és néprajzi örökség, a biodiverzitás, a természeti kincsek számba vétele mellett a népi építészeti örökségé is, amelyek együttesen a térség egyedi jellegét adják. A helyi sajátosságok megőrzése, kiemelése és értékesítése nélkül nem lehet faluturizmust elképzelni. A társulás célja az, hogy a lakosok mellett a helyi döntéshozókat is a szemléletváltásra ösztönözzék, s a településrendezési tervekben szabályokban is megjelenjen a faluképvédelem.
A szakmai előadások és viták hangulatát Lőrinczi György gitárjátéka és a Bekecs együttes tagjainak tánca színesítette. A fiatalok számára meghirdetett fotópályázat nyertesei: Fancsali Ferenc (Nyárádszereda), Gáspár Hajnalka (Koronka), Dávid Erika (Somosd), Erdős Szabolcs (Koronka), akiket osztálytársaik is elkísértek a díj átvételére.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Hit, műveltség, öröm és identitás Felnőttképzés a KALOT-nál
„Egy közösséget nem azért kell jónak tartani, mert anyagi javakban dúskál vagy az iparosodás magas fokán áll; akkor jó, ha lehetőséget nyújt az embereknek arra, hogy életüknek oly sok aspektusát élvezzék, amennyit csak lehetséges, és lehetővé teszi, hogy egyre magasabb fokú lehetőségek elfogadásával fejlesszék a bennük rejlő képességeket.” (Csíkszentmihályi Mihály) A KALOT Egyesület egy ilyen közösség létrehozásán dolgozott ebben az évben is. Tanfolyamaink, népfőiskolai és klubtevékenységeink révén hitet, műveltséget, örömet és identitást kívántunk nyújtani a résztvevőknek.
2013 folyamán folytatta képzését a Lelkigondozói képzés II. évfolyama, ötödik alkalommal szerveztünk akkreditált projektmenedzsment és pályázatíró képzést.
Népfőiskolai jellegű tanfolyamaink idén is működtek: a fotó-, rovásírás-, weblapkészítő-, varrótanfolyamaink számos résztvevő számára nyújtották az igényes szakmai továbbképzés lehetőségét. Egész év folyamán nagy sikerrel működtek a klubjellegű tevékenységeink: Nők iskolája, társalgási angol, német és olasz klubjaink, az olvasó-, lelki egészség- és preferánszklubok. Évi táborunkat ezúttal Énlakán szerveztük meg, a tábor keretében fotó-, olvasó-, preferánsz altáborokat működtettünk.
Fejes Ildikó
Vasárnap (Kolozsvár),

E-könyv és e-eszköztár készült Hargita megye kulturális értékeiről
Hargita Megye Tanácsa a CLEAR Kulturális értékek korlátlan elérhetőségének biztosítása – mindenki számára! elnevezésű uniós projektet népszerűsítette egy Csíkszeredában szervezett találkozón január 28-án. A workshoppal egybekötött eseményen Hargita megyei kulturális intézmények képviselői, valamint kulturális és turisztikai szakemberek vettek részt.
A megbeszélésen részt vett továbbá Csata Tünde projektmenedzser, Hargita Megye Tanácsa menedzsment vezérigazgatóságának vezetője, Lukács Éva, a megyei tanács kommunikációért felelős munkatársa, Dobos István, a Programok és alárendelt intézmények vezérigazgatósága keretében működő projektek lebonyolításáért felelős osztályvezető, valamint további megyei tanácsi alkalmazottak. Bemutatták a CLEAR pályázat fontosságát, tevékenységeit, eredményeit és termékeit, ugyanakkor ismertették a projekt azon részleteit, amelyek a jövőben hozzájárulnak tevékenységük hatékonyabbá, valamint a Hargita megyei kulturális értékek elérhetőbbé tételéhez.
A találkozó egyik legérdekesebb része a projektben összeállított e-könyv és e-eszköztár bemutatása volt. A munkacsoportot – amely ezeket összeállította – a megyei tanács vezetésével működött. Az e-könyv és e-eszköztár elektronikus tananyag és ismertető, amely a délkelet-európai kulturális értékek elérhetőbbé tételéről, népszerűsítésének módszertanáról szól. A kiadványok ugyanakkor döntéshozóknak nyújtanak ötleteket a kulturális értékek jobb kihasználásához, hozzájárulhatnak a térség vonzerejének növeléséhez és munkahelyek teremtéséhez.
A tananyag célcsoportjai múzeumok, turisztikai célpontok, más kulturális intézmények, valamint ezen a szakterületen dolgozó személyek.
A CLEAR egyébként innovációösztönző együttműködések létrejöttét is célozza a délkelet-európai térség országaiban azáltal, hogy felhívja a figyelmet a kulturális értékekben rejlő lehetőségekre, amelyekkel növelhető a térség vonzereje. Hozzájárul ahhoz is, hogy népszerűsítse a kulturális értékekben rejlő lehetőségeket, olyanokat mint a személyes kapcsolatrendszerek kialakítása, kulturális értékekkel kapcsolatos információk megszerzése, valamint gazdasági, ingyenes és személyre szabott szolgáltatások, szellemi-szociális és szocio-kulturális lehetőségek.
Hargita megyében ennek azért is van nagy jelentősége, mert az itt található kulturális értékek, turisztikai célpontok – mint például a Lázár-kastély, a székelyderzsi vártemplom (UNESCO Világörökség részei), énlakai unitárius templom és csíksomlyói kegytemplom – elérhetőbbé válnak mind a szellemi vagy mozgáskorlátozott személyek, mind pedig a külföldiek számára. A pályázatban foglaltak alapján Hargita Megye Tanácsa érintőképernyős kulturális és turisztikai információs eszközöket szerel fel az említett helyszíneken.
A projekt további partnerei az olaszországi Rimini megye (Provincia di Rimini), az Enaip S. Zavatta Alapítvány (Enaip S. Zavatta Rimini Foundation), az S. Maria di Leuca Városi Konzorcium (Consortium Municipalities of S.Maria di Leuca), a görögországi Tervezés és Fejlesztés Fővárosi Vállalata (Municipal Enterprise for planning & development), görögországi Magnesia Prefektúra Szociális és Kulturális Tanácsa (Social and cultural Council of the Prefecture of Magnesia), Hellas kutatás és technológia központja (Centre for Research and technology), a szlovéniai Velenje Municípium (Municipality of Velenje) és Kranj Municípium (City Municipality of Kranj), a magyarországi Childrenmedia Egyesület, a bulgáriai Vratsa Regionális Önkormányzat (Vratsa Regional Administration) és a Varna Regionális Önkormányzat (Varna Regional Administration), az osztrák EU-ART-Network, valamint Hargita Megye Tanácsa.
Közlemény
Erdély.ma,

Énlaka világa a KJNT-nél
Énlaka kulturális öröksége címmel nyílt kiállítás szerdán délután a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) székhelyén, Kolozsváron, az intézmény, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, annak Légirégészeti Tékája, az Építéskivitelezési és Mérnöki Menedzsment Tanszék, valamint az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság Kulturális Szakbizottságának közös szervezésében. Az egybegyűlteket Pozsony Ferenc néprajzkutató köszöntötte, kiemelve Visy Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem régész professzorának munkáját, aki az elmúlt időszakban számos esetben népszerűsítette a Hargita megyei települést.
GEDŐ DALMA-ORSOLYA. Szabadság (Kolozsvár)

Zenei emlék Kőrispataknak
Állandó kiállítást nyitottak meg és könyvbemutatóval színesítették a szervezők a Kőrispatakon immár kilencedik alkalommal megszervezett Szalmakalap fesztivál programját. A szombati, egész napos rendezvényre Marosvásárhelyről és Magyarországról is érkeztek részvevők.
Kőrispatak a múlt században a szalmafonásról és a népzenéről híresült el, ezekre tették a fő hangsúlyt a 9. Szalmakalap fesztivál során – mutatott rá a szervezők részéről Szőcs László, Etéd község polgármestere. A Szalmakalap-készítők Hagyományőrző Egyesülete, Etéd Község Polgármesteri Hivatala és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által megszervezett szombati rendezvény a helység központjában, a Szalmakalap-múzeum közelében zajlott, a múzeum udvarán kiállítást nyitottak az egykori kőrispataki népi zenekar emlékére: éppen hetven éve annak, hogy Lajtha László népzenekutató felfedezte őket, és Budapesten hanglemezfelvételt készített muzsikájukról. A kiállítás anyagát korabeli dokumentumok, fényképek és eredeti hanglemezfelvételek képezik, amelyeket Pávai István székelykeresztúri származású népzenekutató segítségével állítottak össze – ismertette a Szőcs László, hozzáfűzve, az állandó tárlatot valószínűleg a helyi kultúrotthonba helyezik majd át.
Helyi születésű lelkész könyvét mutatták be
A fesztivált megelőzően péntek este nótaestet tartottak a helyi kultúrotthonban, majd szombat reggel az erdőszentgyörgyi huszárok és a parajdi fúvószenekar muzsikával ébresztette a kőrispatakiakat. A délelőtt tizenegy órai ünnepi istentiszteleten, amelyen a református és unitárius egyház képviselői is jelen voltak, bemutatták Demeter Sándor Loránd kőrispataki születésű unitárius lelkész Legyen világosság című prédikációkat, elmélkedéseket és verseket tartalmazó kötetét. A szertartást követően megkoszorúzták az első és második világháborús emlékművet, az ünnepségen koszorút helyezett el többek közt egy marosvásárhelyi csapat is, akiket kimondottan ez a mozzanat vonzott a rendezvényre – tájékoztatott a szervező.
Ezt követően az 1944-es hanglemezfelvételeket készített kőrispataki zenekar tiszteletére emléktáblát avattak, majd Sármási Bocskai János, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa Varázslatos Kis-Küküllő mente című könyvét mutatták be. Délután két órától a kulturális műsorokat láthattak-hallhattak a részvevők: a néptáncprodukciókon és népdalokon kívül kabaréjeleneteket, illetve modern táncelőadást is figyelemmel lehetett kísérni. Négy órakor különféle vetélkedők, ügyességi játékok kezdődtek, majd este a Jászmagyarok együttes koncertjére és hajnalig tartó utcabálra várták a szórakozni vágyókat.
Tapasztalatcsere a szalmakalapról
A falutalálkozónak is nevezhető rendezvényt minden évben a Szalmakalap múzeum avatásának dátumához – július 21-éhez – legközelebb eső hétvégén tartják meg. A fesztiválra évente mintegy ezren látogatnak el, ugyanis a helyieken és környékbelieken kívül a magyarországi testvérvárosokból is érkeznek részvevők. Idén többek közt hajdúnánásiak is jelen voltak, akik otthon szeretnék újraéleszteni a szalmakalap-készítés hagyományát – itt tapasztalatcserén vettek részt. A fesztivál alkalmából a Szalmakalap múzeumot is számos érdeklődő látogatta meg.
Kovács Árpád, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont igazgatója ekképp fogalmazott a rendezvényről: „Etéd község falvaiban kultúránk sajátságos elemei köszönnek vissza. A híres siklódi harangláb, az énlaki unitárius templom, a küsmödi Bereczki Zsigmond-féle ház mind védjegyei a térség kulturális értékeinek. Ma Kőrispatak van a figyelem középpontjában a Szalmakalap fesztivál és a világon egyedülálló Szalmakalap múzeum révén. A szalmafonás itt élő hagyomány, élő népi mesterség és erős turisztikai vonzerőt jelent, a rendezvény ezeknek az identitás őrző és erősítő értékeknek a továbbadását szolgálja.”
Bálint Kinga Katalin, Székelyhon.ro

Élő és holt szavazóink
Sokan kapkodtak régebben is jelképek után éppen az Ady Endre és Octavian Goga barátságához, amikor a politikai helyzet megkívánta az esküdözést a két nép örök barátságára. Szerintem a két nép barátságával nem is lenne semmi baj, ha azt moslékká nem keverné a pillanatnyi politika. Jól látjuk, tudjuk és érezzük ezt kívülről, belülről. Ám ezek a békítő elvtársak és urak ama barátságnak csak az első rebbenéseit emlegetik. Gogából fasiszta miniszterelnök lett, még azelőtt megtörtént az 1916-os román szerződésszegés, Székelyföld, Barcaság, fél Erdély lerohanása és kifosztása, ezrek lemészárlása. Tudjuk. Akkoriban született Ady egyik híres levele, melyben írja, hogy nem cserélne Goga úrral lelkiismeretet...
Én máskor is, szótlanul is, most szóban is inkább a kolozsvári George Sbirceát említeném, remek írásait, vallomásait Kolozsvár iránti szeretetéről, a magyar kultúra egyik csodálójáról. Írt remek verseket magyarul is, könyvet is, írt a Donát úti orgonákról, a magyar város templomairól, a várról, annak bástyáiról. És maradok a másik kolozsvárinál, Gelu Păteanunál, aki szintén két nyelven írt verset, újságot, könyveket.
Az egykori Utunk hetilap (egyetlen) szerkesztőségében kapta a Gyalu nevet. A ’70-es évek kommunista románjai rettenetes dühvel vették tudomásul azt is, és azt különösen, hogy Gyalu a bukaresti A Hét hetilaphoz ment. Kiátkozták, és kiüldözték, Etéd, Énlaka magyar–székely falvak szeretettel fogadták a tökéletes magyarsággal beszélő „tanító urat”. Mert az lett belőle Székelyföldön. Az 1989-es romániai műanyag-forradalom után Budapestre költözött két kisgyermekével. Kapott fordítói munkát, egyetemi oktató volt, ott halt meg.
Hát ezek a példák bizonygatják, hogy van megbékélés, lehetséges, de azt nem Ponta, nem Băsescu, futóbolond Funar, Vadim Tudor teremti meg, s nem a bevándorló románság, nem a gárdák. Mondom ezt mindenféle választások előtt, után és – helyett. Azzal a meggyőződéssel, hogy a régiek, sokan a maiak közül is, helyben, egy miccre megszavaznák az autonómiát számunkra.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro

„Rossz sajt nincs, csak tudni kell, mi legyen belőle”
Sánduly Edit, a Székely Sajtkészítő Kézművesek Egyesületének elnöke három éve foglalkozik kézműves sajtkészítéssel. Termékeit a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi hagyományos vásáron értékesíti. A sajtkészítés titkairól kérdeztük az Énlakán élő közgazdászt. Miért döntött úgy, hogy közgazdászként sajtkészítésbe kezdjen? A férjem létesített egy negyven egyedből álló bivalyfarmot Énlakán, a közgazdász logikám pedig nem hagyott nyugodni. Kiszámoltam a bivalyfarmnak a működési költségeit. Arra jutottam, hogy ezt helyre kell tenni: vagy a költségeket kell csökkenteni, vagy a jövedelmet növelni. A költségeket, amennyire a gazdaság működése lehetővé tette, csökkentettük, de a jövedelemnövekedés is foglalkoztatott. Ennek az egyetlen lehetséges módja, hogy magasabb szinten feldolgozott termék kerül ki a gazdaságból. Korábban a tejet ugyanúgy mi is leadtuk a tejbegyűjtő központoknak, mint mások, literenként 2 lejes áron. Ezért vágtam bele a tej feldolgozásába. Korábban volt már ilyen tapasztalata? Különösebb tapasztalatom nem volt. Gyerekkoromban egyszer a nagyanyám odatett, hogy én készítsem el a sajtot, mert neki el kellett mennie valahová. Akkor 8-10 éves lehettem, elmondta, mi a dolgom, én pedig megtettem, amire megkért. Rá 30 évre elkészítettem a következő sajtot. Szerencsés pillanat volt, mert amikor én erre készültem, akkor a Hargita megyei önkormányzat éppen egy kézműves sajtkészítő tanfolyamot hirdetett, ahová Magyarországról két kézműves sajtkészítő jött el, és tőlük tanultuk meg a kézműves sajtkészítés csínját-bínját.
Mennyi időre volt szükség mindazt megtanulni? Gyakorlatilag semennyi időre. A képzés egyhetes volt. A tanfolyamon az elméletet is, a gyakorlatot is megtanultuk, és olyan lelkesen adták át a tudásukat a magyarországiak, hogy gyakorlatilag már másnaptól bátorságot vettünk, és nekifogtunk sajtot készíteni. Azt tanultuk a tanárainktól, hogy rossz sajt nincs, csak tudni kell, hogy mi legyen belőle. Irányítani lehet az érési, érlelési folyamatot is, és akkor abból csak jó sajt lehet. Összeszámoltam egy alkalommal, hogy az utóbbi három évben a kézműves sajtkészítő tanfolyamokon közel 500-an vettek részt. Otthon mindenki kipróbálta, a családja, rokonsága számára készít kézműves sajtot, de a vásárra vinni a terméket nem volt bátorsága. Jelen pillanatban az 500-ból heten jelentünk meg a kézműves vásárokon. Milyen a székelyföldi sajtfogyasztó kultúra? Termékeinket elsősorban itt értékesítjük, Csíkszeredában és Udvarhelyen, a hagyományos termékvásáron. Itt hagyományőrzőek az emberek, főleg a hagyományokhoz közeli félkemény friss sajtokat kedvelik, de van bátorságuk kipróbálni az érettebb sajtokat is. A sajtfogyasztási kultúra alakulóban van jelen pillanatban. A lágysajtokat, amit mi penészes sajtoknak nevezünk, kevésbé kedvelik, de vannak fogyasztóink, akik azokat keresik. A keménysajtokkal is barátkoznak, azzal könnyebben. Kiváló vásárlók, tehát csak akkor kóstolnak a vásáron, ha vásárolnak is, ingyen hiába is kínáljuk, nem akar jóllakni senki sajtókóstoláson. Alkalmunk volt megkóstolni a sajtjai közül a hagymást, köménymagosat, sőt a pálinkásat is, ami újdonságnak tűnik.
Elsősorban az európai sajtokat ismerjük. A kézműves sajtok Európában hagyományosak, minden tájegységnek megvan a maga sajátos környezete, klímája, ami kialakította az arra a vidékre jellemző sajttartósító, -készítő módszerét. Ide tartoznak a svájci hegyi sajtoktól a francia lágy, a holland lyukas sajtokig, valamennyi tájegységnek megfelelő sajttípusa van. Itt nincs olyan párás levegő, mint Franciaországban, ezért a nedvességet és páratartalmat a penészes sajtokhoz a hűtőszekrényben állítjuk elő. A pálinkás sajt is kézműves sajtkészítő találmány, tartósítja a gyümölcspárlat a sajtot. A sajtra nemes gyümölcspárlatot öntünk, ez a pálinka beivódik a sajtba, majd két-három napos, de akár több hetes érleléssel átveszi a gyümölcs aromáját, de közben az alkohol elpárolog, tehát nem lehet berúgni tőle.
Van-e lehetőség a terjeszkedésre, mondjuk arra, hogy Marosvásárhelyre is eljussanak a kézműves sajtok?
Szerintem mindenképpen van lehetőség. Ennek a legelegánsabb módja az lenne, ha az ottani gazdák is készítenének sajtot. Mi szívesen átadnánk a kézműves sajtok tudományát, mert tudni kell, hogy mi a sajtokat családi gazdaságokban készítjük, tehát az állatok gondozásától, a takarmány előállításától a sajtkészítésig a család minden tagja kiveszi a részét a munkából. Ezért nehézkesebb távolabbi vásárokba utazni.
Volt már igény a sajtkészítés elsajátítására?
Volt, érkezett kérés, a Jára-mentéről, Kolozsvár környékéről, de végül nem szánták rá magukat a szervezésre, elmaradt a képzés. De ha összegyűlne mondjuk egy csoport Vásárhely környékén, szívesen mennénk.
Antal Erika
maszol.ro

Dokumentumfilm-bemutató négy székellyel
Csíkszeredában is bemutatták kedd délután a Székely Szeretetszolgálat Alapítvány első filmjét, a Két székely című produkciót.
A Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja és a Sapientia EMTE által szervezett bemutatón a film két alkotója, a parajdi származású Lukács Csaba és a székelyudvarhelyi Marossy Géza is jelen volt. Az általuk készített dokumentumfilm a balánbányai származású világhírű tudósról, Barabási-Albert Lászlóról és az Énlakán élő Kolumbán Gábor bivalyosgazdáról és közgazdászról, két merőben más életformájú emberről szól.
Noha Lukács Csaba, a rendező ismerte már korábban mindkettőjüket – a Magyar Nemzet újságírójaként több alkalommal készített interjút velük –, külön-külön viszont nem forgatott volna filmet róluk. Néhány éve jutott tudomására, hogy a két ember között érdekes kapcsolat van: Kolumbán Barabási mentora volt. „Ettől a pillanattól fogva érdekes lett a téma. Így volt érdekes ez a kettős dolog. Ezért is választottuk ezt a szerkesztési formát, hogy a nézőnek is csak az utolsó pillanatban derüljön ki: ez a két ember ismeri egymást” – mondta el a film vetítése után tartott közönségtalálkozón Lukács.
Rámutatott, Barabási annak a példája, hogy a Csíki-medencéből elindulva is lehet világkarriert csinálni. „Nem kell kishitűnek lenni, ha az ember valamiben elmélyül, akkor nem vagyunk kevesebbek, mint bármelyik más nemzetnek a tagjai. A másik dolog, hogy aki itthon van, az belesüpped abba, hogy itt semmit nem lehet csinálni, itt nem lehet megélni, semmi nem működik. És érdekes azt látni, hogy egy értelmes ember, aki a politikai életből visszalép, egy olyan életformát alakít ki magának, amit nem sokan tudnánk. Azt is jó volt megmutatni, hogy vannak értelmes alternatívák. Énlakán is fel lehet építeni egy értelmes életet úgy, hogy közben az ember jól érzi magát és nem siránkozik állandóan” – hangzott el a film csíkszeredai bemutatóján.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Közöny
Erőst felvértezettek szellemi munícióval az intellektuális pályára készülő sepsiszentgyörgyi fiataljaink, diákjaink, ha úgy gondolják, számukra nem érdekes az ahajt Csíkszeredából dobbantó Barabási Albert László világhírű hálózatkutató portréja.
A Székely Nemzeti Múzeumban tartott, Két székely – egyik Barabási, másik az Énlakán bivalyt tenyésztő Kolumbán Gábor – című dokumentumfilm bemutatóján ifjú érdeklődő alig volt. A szervezők hasonló közönnyel szembesültek Csíkszeredában is, ahol különben egyetemi környezetben, a Sapientia előadótermében vetítették a filmet.
A tudományos munkájával szinte teljes mértékben Amerika rangos egyetemeihez és kutatóintézeteihez kötődő Barabási Albert László egyébként csak azért nem kap Nobel-díjat, mert egyrészt túl fiatal, másrészt, mert a hálózatok kutatása annyira új és önálló tudományág, hogy a díjról rendelkezők nem tudják besorolni a hagyományos szakterületekre, de közismerten kiváló előadó, aki érdekesen, érthetően és alázattal beszél eredményeiről. Példakép. Legalábbis azoknak, akiknek fontos a gondolat minősége. Egy, a jövőre és a képességek fejlesztésére összpontosító oktatási rendszerben a negyvennyolc esztendős Barabási életpályája akár önálló tananyagként is oktatható lehetne, hiszen diáknak, tanárnak egyaránt lenne, mit ellesnie tőle.
És íme, tálcán felkínálva érkezett a mi kis Szentgyörgyünkre a lehetőség, hogy bepillanthassunk szellemi műhelyébe. Hogy választ kapjunk arra a kérdésre, milyen ma a tudomány világa, hogyan lehet eredményesnek, sikeresnek lenni, miként lehet intellektuálisan építkezve Csíkkarcfalváról bostoni világhírű rákkutató intézetig jutni. Néhány olyan kérdés, amely foglalkoztathat néhány tucat ambiciózusnak tartott fiatalt. Legalábbis szerencsés lenne, ha foglalkoztatna. Diákjaink azonban valahol máshol voltak, érettségire készültek, esetleg kávéztak. Vagy nem hívták fel erre a figyelmüket. A filmről s a Barabási Albert Lászlóról szóló információ valahol elkallódott a diák–tanár–szülő háromszögben. Vagy nem volt benne a tantervben.
Ha komolyan gondoljuk, s nem csupán politikai nyilatkozat szintjén kezeljük, hogy Székelyföldön alapozni, építkezni kellene, nem engedhetjük meg magunknak a szerda estihez hasonló közönyt. Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két székely: így kapcsolódnak a bivalyok a hálózatkutatáshoz
Nem volt meglepetésektől mentes a Két székely kettős portréfilm pénteki, a Sapientia EMTE tordai úti épületében megtartott kolozsvári bemutatója, ahol a vetítést követően Laczkó Vass Róbert beszélgetett Lukács Csaba és Marossy Géza rendezőpárossal. A közel egy órás film Barabási Albert-László világhírű hálózatkutató és Kolumbán Gábor énlakai bivalytenyésztő életútját villantja fel, akik egyaránt Székelyföldről indulva merőben eltérő utat jártak be. A közönségtalálkozót egy „meglepetésszékely” gazdagította jelenlétével: Toásó Előd, a következő portréfilm főszereplője, bolíviai megpróbáltatásairól mesélt.
A párhuzamos portréfilm első perceiben megtudjuk, hogy ha a hálózatkutatásnak lenne Nobel-díja, Barabási Albert-László saját bevallása szerint „garantáltan” megkapná, „nem lenne nagyképűség ezt állítani”. A karcfalvi születésű tudós hosszú utat járt be, amíg világhírnévre tett szert. Jelenleg a Boston–Budapest tengely mentén szervezi életét és tudományos munkásságát. A filmvetítést követő beszélgetésben Lukács Csaba, a film forgatókönyvírója elmondta, hogy „Barabási példája azt mutatja, hogy nem vagyunk kevesebbek [mint más nemzet polgárai]. Ha valamit nagyon komolyan csinálsz, van egy csipetnyi tehetséged hozzá, akkor a világ nyitott előtted.”
Szabadság (Kolozsvár)

Szekértúrán emlékeztek Orbán Balázsra
A 9. Orbán Balázs Emlék-szekértúra részvevői a névadó halálának 125. évében jutottak el szülőházához és szejkefürdői emlékhelyéhez. A „legnagyobb székely” nyomdokait szekérrel bejáró zarándokcsoport nemzeti lobogók alatt, kétlovas szekereken vagy gyalog igyekezett a láthatatlan és kézzel fogható célok felé: egy nemzet tagjaiként jelet hagyni és messzebbre látni.
Szombaton Székelykeresztúron a hódmezővásárhelyi-csehétfalvi közös szervezésű emlék-szekértúra vándorbotjára felkötötték az idei utolsó szalagot. Egy héten át a műutak helyett a székely emberek által kitaposott ösvényeken, mezei és erdei utakon haladtak, Énlaka, Atyha, Firtosváralja, Székelypálfalva, Kalonda-tető, a Nyikó-völgye, Farkaslaka, Gordon-tető, Ülke, Szejkefürdő, Székelylengyelfalva, Farcád, Sükő, Rez-tető, Keresztúr útvonalon.
Valóban Orbán Balázs nyomdokain haladtak – mondta el Grezsa István, a Nemzetpolitikai Államtitkárság miniszteri biztosa. Lengyelfalván, Farkaslakán nagy erdélyiek emléke előtt tisztelegtek – szellemük áthatotta őket. A Gordon-tetői Jézus Szíve, valamint a fiastetői és sükői kilátókat említette, ahonnan a Fogarasi-havasoktól a Kárpát-kanyarig belátni a vidéket. 120–130 kilométert tettek meg. A lovaknak is nehéz volt, így sokat gyalogoltak a kaptatókon, hogy erős akarattal, még erősebb lélekkel érezzék meg: a szekértúra jóval meghaladja a kezdeti célokat. Zarándoklattá vált Udvarhelyszéken: várják és elvárják őket a helybéliek. Látni tanultak a természetben: megnyújtották tekintetüket a „messze nézők”.
Lélekerősítő istentiszteleten vettek részt Csehétfalván, majd a nagyon jó hangulatú falutalálkozón a Kései Mákvirágok néptáncegyüttes fellépésével nemzeti hitvallást tett – egységbe kovácsolta és a „falu feleivé tette” az ottani lakossággal a szekértúrásokat.
Nyitányként az orvoscsoport megelőzési céllal szűrővizsgálatot végzett az elfáradt idős lakosság körében Csehétfalván. A fiatalok pedig befejezték a közösen épített tűzoltószínt, feljavították és elhelyezték benne az 1892-ből származó tűzoltópumpát és társzekeret.
Az Ezer Nemzetség Ivókupa Baráti Társaság soros elnökének, Grezsa Ferencnek legnagyobb élménye a farcádi varázslatos hangulatú, nagyon megható – az áramszünet miatti – gyertyafényes vacsora és a helybéliek szeretetteljes kedvessége. Fazekas Özséb kiemelte: a mezők dolgozó népe is felismerte, üdvözölte őket.
A Lőrinczi Lajos unitárius esperes-lelkész és felesége, Tünde által szervezett szekeres zarándoklat örömei közé tartozik a közösségépítés, a falufejlesztés és a természetben szerzett tapasztalatok. A magyarországi szervező eddig Grezsa István volt, most fia, Csaba vette át. Megtudtuk: a túrát megálmodók mellett idén huszonöt fiatal vett részt, valamint harmadik generációsként a négy és fél éves H. Nagy Barnabás. Eddig megismertek huszonnégy Nyikó menti falut, de láthatóan mindig találnak újat és szépet.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

"Asszonyok szőtték az idő köntösét"
Sipos Márta kiállítása Énlakán
Júliusban az énlaki unitárius egyházközség közösségi házában ötödik alkalommal állította ki erdélyi varrottasait Sipos Dénesné Szász Márta. A termet megtöltő helybeliek mellett a messziről érkezett vendégek között volt Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Herczegh Anita asszony. A vendégeket Nagy-Mátéfi Tímea helybéli unitárius lelkész köszöntötte, népdalokat Koronka Lilla énekelt. Akik először látták a kiállítást, valószínűleg sokan érezték azt, amit magam is, amikor a székelykeresztúri múzeumban először találkoztam a Kőhalmon élő agronómus munkáival. Különös megtiszteltetésnek tűnt, hogy beléphettem a tágas "parádés házba", a tisztaszobába, amit csak fontos vendégeknek nyitnak ki.
Az énlaki kiállításon újra együtt volt az anyag, a Sipos Mártától megszokott gondos elrendezésben, s aki jószándékkal érkezett, varázslatos, szent térben találta magát. A kiállított drapériákról, asztalterítőkről, rúdravalókról, párnahuzatokról ezernyi jelével, szimbólumával a régmúlt szólt hozzánk. Egy ősi hitvilágról, ősi tudásról, a természethez való szoros kötődésünkről, a megfejthetetlen titkokról és a nagy feladatról, hogy az évezredek során csiszolt, alakított tudást, ami sajátosan, összetéveszthetetlenül minket, magyarokat jellemez, menteni, őrizni kell, hogy tovább adhassuk. Elődeink világképe, életszemlélete, tehetsége, alkotókedve, öröme és szomorúsága üzen a jeleken át, s a kézimunkák jelrendszerét fejtegetve a közösséghez való tartozás élményét élhetjük át.
Az erdélyi ember lakását a legkeményebb diktatúra éveiben is a kalotaszegi, marosszéki, torockói, udvarhelyszéki kézimunkák díszítették, amelyek az önazonosságunk megőrzésére való törekvés mellett a csendes "piros-kék-fekete-fehér ellenállás" jelképei voltak.
"A múltat nem lehet tőlünk elvenni, de csak akkor a miénk, ha ismerjük". Nemeskürthy István gondolatai ma különösen időszerűek, hiszen egy olyan korban élünk, amikor nemzedékek nőnek fel úgy, hogy már nem érzik a hagyomány erejét, s lakásukban nincs helye a kézimunkáknak. Régies, porfogó, nem illik a modern lakások áramvonalas, leegyszerűsített eleganciájába. Ráadásul gond van vele, időnként mosni, vasalni kell – sorolják a kellemetlenségeket, s közben nem tudják, hogy mit is veszítenek. Ezért örvendek minden egyes alkalommal annak, amikor Sipos Márta alkotásait látom, beszélhetek róluk. És az alkotóról is, aki egy hagyományőrző székely faluból elindulva férjével együtt román-szász vidéken, agrármérnökként kereste évekig a kenyerét. Ennyi idő elég lett volna a környezethez való igazodáshoz, a beolvadáshoz is. De Sipos Mártát és férjét nem ilyen fából faragták. Tartását, elkötelezettségét a szülőhely, gyermekkorának benyomásai alakították. 1951-ben született az Énlakához közeli Firtosmartonosban, s ötéves korában édesanyja példáját követve kezdett el kézimunkázni.
Bár tanítónőnek készült, énekhallásának hiányossága miatt a román tannyelvű marosvásárhelyi mezőgazdasági iskolába és onnan a kolozsvári Agrártudományi Egyetemre sodorta a sors. Ott ismerkedett meg agrármérnök-hallgató férjével, Sipos Dénessel, s együtt helyezték őket a szász- homoródi és kacai téeszhez, ahonnan 1990-ben költöztek Kőhalomra. Immár agrármérnökként, a gyermekkori tudásra építve varrt, horgolt, hímezett, kötött, bogozott – minden műfajban kipróbálva tagadhatatlan tehetségét, pontos varrástechnikáját. És minden, amihez nekifogott, kifogástalanul pontos, tetszetős lett.
A kézimunkázás, amely egész eddigi életén végigkísérte, bevallása szerint olyan volt számára, mint másoknak a cigaretta, ha lazítani akart, ha megnyugvásra vágyott, elővette és varrt.
Fejlődésében sokat jelentettek az unitárius nőszövetség tanfolyamai, amelyek célja a hagyományőrzés mellett a népi varrottasok, az eredeti motívumok népszerűsítése, a hagyományos módon történő mintanyomtatás, a különböző vidékek öltéstechnikájának megismertetése, a munkadarabok eredeti befejezési módjának a bemutatása volt.
A kézimunkázás hobbiból szenvedéllyé vált, s az elmúlt évtizedekben kivételes energiával, akaraterővel, csak tiszta forrrásból alkotta meg azt a varázslatos világot, ami ebben a teremben különleges energiákkal vesz körül. Kézimunkáin ott van legszebb ősi motívumunk, a boldog szerelmet jelképező rózsa, a női érzékiséget, teremtőerőt megtestesítő tulipán, a férfiszimbólumnak tekintett fordított szív, az életörömöt sugárzó szegfű, a sorsjelképként számon tartott margaréta, a termékenységet hirdető gránátalma, az ártatlanságot jelentő bazsarózsa, az életerő forrásaként ábrázolt korsó, a lelket szimbolizáló galamb, az egymással szembeforduló madarak, a boldog szerelmet jelképezve, és az egymásnak háttal állók, a szakítás, a szomorúság jeleként. Láthatjuk a kalandra kész férfierőt jelképező szarvasokat, s a kozmikus erőket, az életet adó Nap jelét, valamint az éjszaka lámpását, a nőiességet jelképező Holdat, az egészségvédő szereppel felruházott házőrző kígyót és a legfontosabbat, az életfát, amely kapcsolatot teremt az alvilág, az élet és az öröklét között, tetején a lélek égre nyíló virágával; és sorolhatnánk tovább a tűvel varrt jelképeket, amelyek a kézimunkákról leolvashatók. A jelbeszédet, az ősi tartalmat, amelyet idővel elfelejtettünk, néprajzosok próbálják megfejteni. Már a honfoglalás előtt leírták rólunk, magyarokról, hogy pompakedvelő nép vagyunk, környezetünk és ruházatunk gazdagon díszített. Erről a hagyományról a modern világ egyszerűsítő törekvései ellenére sem kellene lemondanunk.
A kézimunkázás fáradságos gyönyörűségét megérezve Sipos Márta missziót vállalt. Három jellegzetes tájegység legeredetibb, legszebb, még élő és már elfelejtett, múzeumokból kikeresett mintáit varrta meg újra, s e kiállítás is azt bizonyítja, hogy mindhárom varrástechnikát, a kalotaszegit, a torockóit és az udvarhelyszékit is mesterfokon műveli. Végül székely asszonyként az utóbbi mellett kötelezte el magát, annak finoman stilizált, arányosan szerkesztett szabadrajzú mintáit varázsolja gondos, pontos öltésekkel háziszőttes anyagra, kézi csipkével szegélyezve. Gondja van arra is, hogy drapériái unokaöccse, a firtosmartonosi Szász Attila Ferenc által készített, tulipánokban végződő faragott rudakra kerüljenek.
A szépséget, szerelmet jelképező virágos, növényes, életfás, madaras és a kőhalmi születésű László Gyula történész által gyűjtött szarvasos falvédők kivarrásához óriási türelem, alázat, hűség, kitartás kellett. Ahogy Szász Márta legújabb alkotásához, az udvarhelyszéki vetett ágy elkészítéséhez is. Aki valaha befejezett egy darabot, csak az tudja felbecsülni azt az időigényes munkát, ami a kézi csipkével szegélyezett ágyterítő és az udvarhelyszéki falvak legszebb mintáit megörökítő kilenc párnavég, párnacsúp kivarrásához szükséges volt.
Mondják, hogy a kézimunkák, a hímzésminták lelki egészségünket védik, mert sugárzik belőlük az alkotó energiája, szeretete, amellyel varrta őket. S aki mesterfokon műveli a népművészetet, képes bevonzani, varázserővel ellátni a keze alól kikerülő tárgyakat.
Szász Márta nem eladásra varr. Udvarhelyszéki munkáival emléket állít édesanyjának, a székely asszonyoknak, akik ezt a boszorkányos öltést kitalálták, amely olyan takarékos, hogy a kézimunka hátulja szinte üresnek látszik. Munkáitól nem tud megválni, mert bevallása szerint a lelkét varrja mindenikbe, népi örökségünk szeretetét, s az értékmentő reményét, hogy van és kell legyen folytatás.
Bár a magyar népművészet mestere címet számunkra bonyolult, nehezen bejárható úton osztogatják, munkásságának s e területnek az ismerőjeként kijelenthetem, hogy az erdélyi kézimunkázás nagymestere ő hivatalos címek nélkül is, hisz az otthonában tokokba felcsavarva gondosan őrzött anyag egy néprajzi múzeumot megtöltene már.
Értékmentésnek tekinthetjük, ahogy ragaszkodik az eredetiséghez, hogy teljes szépségében varrja újra, amit hajdanán "az idő köntösét szövő asszonyok" megalkottak, s amit ma jobbára értelmiségiek mentenek és adnak tovább. Művészet ez a javából ez is, tűvel varrott, a kéz mozdulatai nyomán öröklődő anyanyelvünk mondatai a mágikus, mitologikus gondolkodásról, az életről, a halálról és az örökéletről, a szerelemről, a házasságról, a természetről, a bánatról és a boldogságról, amely virágaival, leveleivel, indiával ölel körül, ha hagyjuk, hogy a lélek és a kéz nyelvének mondatai díszítsék otthonunkat.
(Az Énlakán, Sipos Márta kézimunka- kiállításának megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.)
Felhasznált irodalom:
Csörgő Zoltán: A népművészet szakrális jelentésrétegei
(www.inco.hu/inco0401/hagyo/ovocikk2.htm)
Kiszely István: Ősi magyar népművészeti stíluselemek (istvandr.kiszely.hu/ostortenet/029.html)
Asztalos Enikő: Az erdélyi magyar kézimunkák (e-nepujsag.ro, 2009)
Bodolai Göngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Építőművészek Háromszéken
Egységes Kárpát-medencei építészeti arculatot szeretnénk kialakítani, amely a magaslatoktól az Adriáig ér – mondta lapunk érdeklődésére Ferencz István, a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozatának vezetője abból az alkalomból, hogy a szakosztály első erdélyi kihelyezett ülése kezdőnapján a testület Sepsiszentgyörgyre látogatott.
A szakmai kirándulásokkal egybekötött tagozati ülés házigazdái azok a székelyföldi építészek, akik az akadémia rendes, illetve levelező tagjai. Háromszéket Zakariás Attila képviseli a harminckét főnyi csapatban, de a gyimesközéploki Borospatakán szervezett ülésen több helyi építészkollégájával együtt vesz részt, akik kiállítási anyagot is visznek magukkal az eddig elkészített székelyház-gyűjteményből. Bogos Ernő csíkszeredai építész, a tíz éve alakult Erdélyi Országépítő Kós Károly Egyesülés ügyvezető igazgatója, az MMA levelező tagja lapunknak elmondta, arról az útkeresésről szeretnének nyíltan beszélgetni, amit a helyi építészek végeznek. „A Kós Károly Egyesülés kezdeményezésére ezelőtt hét-nyolc évvel elindult egy faluképvédelmi program Hargita megyében, aminek a következménye, hogy két-három konferencián is túl vagyunk, amelyeket a Kovászna megyei építészekkel közösen szerveztünk. Sikerült a politikusokat megnyerni, Hargita Megye Tanácsa pénzt különített el e célra, így a megye néhány településén a falukép szempontjából fontos leltár és szabályozás valósult meg, amelyet tudnak használni a rendezési tervek elkészítésénél. Háromszéken például a bikfalvi táj- és építészeti kataszter készült el ugyanennek a programnak részeként.” Arról, hogy milyen elveket követ az MMA az építészet terén, illetve hogyan tud hatni az építészeti stratégiákra a legkisebb településtől a legnagyobb nagyvárosi beruházásokig, Ferencz István, az MMA Építőművészeti Tagozatának vezetője elmondta: szakosztályuk lelki, szellemi iránytűje, hogy a Kárpát-medencében ide való házakat, épületeket kell tervezni. „Csupán hároméves tevékenységünk hatása egyelőre még nem tetten érhető, de tekintve, hogy a harminckét akadémista mind tagja valamely építészszervezetnek, szakmai kamarának, építőművész-szövetségnek, bízunk abban, hogy széles körben érvényesíthetjük szakmai elveinket. Be kell vinnünk a köztudatba, el kell fogadtatnunk a mindenkori kormánnyal, hogy minket nem lehet kihagyni, a Magyar Művészeti Akadémiát belefoglalták az alaptörvénybe, de akkor használják is azt a tudást, tapasztalatot, amit a tagok szakmai életük során felhalmoztak. Ennek egy­előre nagyon kevés eredménye van, de annyi már igen, hogy olykor-olykor már megkérdeznek minket, illetve megkérnek valamire. Ez ugyan még nem észlelhető a széles építészeti világban, de követjük azt az elvet, hogy az építészet nem internacionalista, hisz egy épület, egy ház adott helyre kerül, figyelembe kell venni a szomszédságát. Egy ház vagy iránymutató a jövőre nézve, vagy szervesen beépülő az adott környezetbe. Azt szeretnénk, ha ez a fajta építészeti arculat érvényesülne az egész Kárpát-medencében.”
Az építészek tegnap a székelyek és örmények kapcsolatának építészeti vonatkozásait vizsgálták Gyergyószentmiklóson és Szépvízen, ma a Gyimes völgyé­ben kirándulnak, és találkoznak a vidék építészeivel, vasárnap Énlaka és Székelyderzs szerepel a programban. Ferencz István lapunknak elmondta, a tavalyi felvidéki és idei erdélyi utazás után a testület jövőre Délvidékre készül, majd szerre minden elcsatolt területre ellátogatnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bivalyok ereje
Aki falun találta meg a boldog élet titkát
Kolumbán Gábor 1996 és 2000 között Hargita megye tanácselnöke volt. Életének valódi fordulata azonban nem akkor következett be, amikor otthagyta a politikusi pályát, hanem 2008-ban, amikor a Hargita megyei Énlakán bivalyok tartásával kezdett foglalkozni. Az olaszteleki felmenőkkel rendelkező gazda az itteni falutalálkozó alkalmával tartott előadásán beszélt új elfoglaltságáról, életfilozófiájáról, a székely falu jövőjéről.
Kolumbán Gábor innovátornak, azaz újítónak határozza meg magát: mint mondta, székely falvainkkal az az egyik nagy gond, hogy kevés bennük az újító szellemű ember, ha valaki valamit újítani próbál, azt a falu bolondjának nézik.
– Pedig annak idején aki az első cséplőgépet bevitte egy faluba, az is újítónak számított. Ha nem történt volna meg, hol tartanánk most? – tette fel a kérdést.
Ő falura költözvén még a kinti vécén is újítást alkalmazott, az övé kétlyukú: három évig az egyik lyukat, aztán a másikat használják.
– Míg használjuk az egyik lyukat, addig a másik lyuk alatt elkészül a komposzt, amit felhasználunk – magyarázta. – Gondolkodjanak el azon, hogy egyszer csak eljön az idő, amikor nem lesz víz, amivel leöblíteni a vécét. Városon lehet megoldás a vízöblítéses vécé, de falun semmi szükség rá. Amúgy a klímaváltozás szomorú eredményeként egész vidékek maradhatnak nemsokára víz nélkül, akik falun élnek, tudják, miről beszélek. Az idei már a hatodik száraz esztendő volt.
Visszatérve az innovációs szellemhez, úgy értékeli, mifelénk a legtöbben azt szeretik csinálni, amit mindenki más csinál, de a székelyre az is jellemző, hogy az idegenekre jobban hallgat.
– Falvaink fejlődésében ezért fontos szerephez juthatnak a magyarországi testvértelepülések, ők talán motiválhatják a helyieket abban, hogy érdemes előrelépni – hangsúlyozta.
A bivalyok az életöröm forrásai
– Elgondolkoztam azon, miként volt évszázadokig fenntartható a gazdálkodó székely életforma, és közben gyakorlati megoldásokat kerestem, hogy miként lehetne ma is a gazdálkodásból megélni, így jutottam el a bivalytartásig – folytatta.
Oklándon volt két bivalytartó gazda, általuk került kapcsolatba az „okos szemű, sírni is tudó” állatokkal.
– A bivaly ránézésre lomha állat, ám hegyre felfelé is tud szaladni, és nem véletlen a mondás, hogy bivalyerős, mert nagyon erős állatok. A csordában nem a bika a góré: hierarchia van, a dagonyázást is csoportokban, felváltva végzik, nem bökdösik egymást. Igénytelenek, az alom felét megeszik, így a szalmát, a kórét is, de rémeik az állatorvosoknak, mert nem lehet látni rajtuk, hogy betegek. Azonban, ha haldoklik, két-három másik bivaly melléje jön, és melegíti. A bivalyt nem kell vezetni, jól nevelhető állatok, szabadon mozoghatnak, mi legalábbis csak a fejés idejére kötjük meg – mesélte.
De ami a legfontosabb szerinte, hogy a bivalyoktól életörömöt lehet tanulni.
– A 21. század emberének az a legnagyobb baja, hogy nincs életöröme. Az ember pedig mi másért él a földön, mint azért, hogy boldog legyen, s ha az emberi kultúra ezt a boldogságot már nem képes megadni, akkor olyan állatok társaságát kell keresni, akiktől tanulhatunk.
És meg is magyarázta.
– A bivalyok a bőség és megnyilvánulás szimbólumai. Hatalmas fejük a magasabb rendű intelligenciát képviseli, erős testük pedig a földhöz köti őket. Ők a világi és a szakrális közti összekötő erő, és az imával végzett helyes cselekvésre tanítanak. A bivalyok figyelmeztetnek, hogy megelégedjünk azzal, amink van, hogy tiszteljük az élet összes formáját, és becsüljük saját isteni lényünk integritását. Az egyenlőség, áldozathozatal és szolgálat jelképei, megmutathatják nekünk, miként éljünk egyetértésben, elfogadásban és örömben. Segítenek megszabadulnunk az önsajnálattól, a bőséget tudatosítják bennünk. A bivaly erős gyógyír, ami segít tökéletlenségünk gyógyításában, és visszacsatol az Anyaföldhöz és Égatyánkhoz.
Vállalkozzunk vidéken!
A bivalytartás gazdasági vetületeiről szót ejtve megjegyezte: a bivalyokat még turistalátványosságként is lehet mutogatni, ám nem mellékes a bivalytejből származó termékek hasznossága sem. Az elején ők 2 lejért adták el a nyers bivalytejet, mígnem neje elvégzett egy sajtkészítő tanfolyamot, aztán sajtműhelyt rendeztek be Énlakán, és ma 14-15 féle sajtot készítenek, ami természetesen nagyobb jövedelmet is jelent számukra.
– Vállalkozni kell vidéken – fejtette ki –, azonban a vidéken előállított termékeknek helyben piacot is kell teremteni.
Véleménye szerint vidéken ma nincsenek piacok. Bár a turizmusba történtek beruházások, épültek falvakon is panziók, azoknál a vendégeket a városi nagyüzletben vásárolt disznóhússal etetik, holott minden, de minden helyben is előállítható.
– Ma már termelői igazolvánnyal mindenki eladhatná helyi termékét, a gond az összefogás hiánya, mert egyvalaki nem tud falun panziót is, farmot is működtetni. Meg kellene osztani a feladatokat – vélekedett.
A helyi termékeké a jövő
Másrészt úgy látja, a jövő gazdaságának alapját a helyben előállított termékek fogják képezni, mert a szállítás hovatovább egyre drágábbá válik, és egyre kevésbé éri majd meg több száz kilométerre elszállítani egy terméket eladás céljából.
– Annak ellenére, hogy a falvakat már 150–200 éve módszeresen rombolják, és a falusi embereket városra kergették, nemcsak nálunk a kommunizmusban, hanem az egész világon, a falvak jövője mégsem olyan sötét, hiszen a gazdaság az ökológiai elvek szerint fog működni az elkövetkezőkben. Bármit lehet falun is csinálni, csak arra kell vigyázni, hogy az a bármi valamilyen módon azért kötődjön a földhöz is – osztotta meg gondolatait.
Úgy vélte, a székely falvakat kell ugyan fejleszteni, azonban vigyázni kell arra a polgármestereknek, hogy az embereket ne válasszák el a természettől.
– Nem kell lemásolni a várost, mert falun az élet ritmusát a természet adja meg. Falun még a diákoknak is külön tantárgyakat kellene tanítani, nem azokat, melyeket városon tanítanak – mondta.
Dilemma ma falvainkon az is szerinte, hogy életszerű avagy versenyképes gazdaságot állítsunk-e be, mert a kettő nagyon is különbözik egymástól. Mint vázolta, a versenyképes farmon három ember dolgozik legalább ezer, már-már robotszerűen táplált állattal, de őt nem ez a falusi jövőkép izgatja, hanem az az életszerű gazdálkodás, amelyben a tehenek, bivalyok békésen legelésznek az idillikus falusi környezetben, s amelyben a gazda megtermeli azt, amire szüksége van, a fölösleget pedig eladja.
– A fejlődés nem a javakkal kezdődik, hanem az emberekkel, az emberek tanultságával, szervezettségével és fegyelmével – összegezte mondanivalóját Ernst Schumacher közgazdász gondolataival.
Végül számos udvarhelyszéki példával szemléltette azt, hogy felbecsülhetetlen vidéki értékeinkkel van mit kezdeni: például gyümölcsfeldolgozók működnek a környéken, amiknek köszönhetően már új gyümölcsösöket is beállítottak az emberek, van gyümölcsfesztiváljuk, gyümölcsút, melyen végig lehet biciklizni, egyszóval a hagyományos háztáji termékek értékesítésében egyre többen látnak lehetőséget, s tesznek is azok felkarolásáért.
Előadásának, Olaszteleken legalábbis, azonnali foganatja is volt: Rácz Attila, az olaszteleki kastélyszálló tulajdonosa bejelentette, nagy fantáziát látnak ők is a helyi termékekben, ezért azon lesznek, hogy ezentúl, amit lehet, inkább a helyiektől vásároljanak fel, mintsem valamelyik távoli élelmiszerüzletből.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A Firtos falvai
Dokumentumfilm-sorozat 
A budapesti Panoráma Vizuális Alkotóműhely 2010-ben belekezdett egy dokumentumfilmes vállalkozásba, amellyel a székely-magyar nép mindennapjait kívánja megörökíteni. Orbán Balázs a Székelyföld leírása című művében gyűjtötte össze a Korond feletti Firtos hegy falvainak történeteit, köztük egy legendát, amely öt falu nevének származását meséli el. Ennek a legendának a nyomán elindulva jött az elhatározás, hogy a filmsorozat ezekről a falvakról fog szólni: Atyha, Énlaka, Küsmöd, Szolokma és Etéd. Ezért lett ez a cím is: A Firtos falvai. Minden falu egy-egy külön részt kap, kezdve Atyhával, és a végére hagyva a legnagyobb települést, Etédet.
A filmek zenéinek kiválasztásához Balogh Sándor adott ötleteket, aki népzenei vonalon elismert személyiség. A narrátor személye, Szersén Gyula is tudatos döntés volt, hiszen az ő hangja, mesélős stílusa sok emberben ébreszt kellemes emlékeket. A legújabb részhez viszont modern hangzású zenei aláfestés készült: a Korai Öröm stílusa tökéletesen illeszkedik a küsmödi és szolokmai, igen erős képi világú filmhez. 
Ez az epizód mind képi világban, mind hangzásában, tempójában is különbözik az előző, Atyháról és Énlakáról szóló két filmtől. A western jellegű nyitóképet látva már érezheti a néző, hogy a film során minden perce folyamatos odafigyelést igényel majd.  A székelyföldi, romantikus vidékről szóló képek és a modern hangzású zene logikailag ellentmondásosnak tűnhet, szokatlan összhatásukban mégis olyan egységet alkotnak, amelyek egyedivé és lendületessé teszik ezt a filmet. Betekintést kaphatunk a hagyományos erdélyi pálinkafőzésről, az otthoni kemencés kenyérsütésről, a szénégetők életéről, vagy a méhészek és a több száz juhot tartó nagygazdák gondjairól is. Emellett minden szereplő őszintén és nyíltan, igazi székely stílusban beszél a saját világáról, mindennapi életéről. 
A sorozat Küsmöd-Szolokmáról szóló része a Hírt-TV-n lesz látható először, 2016 április 1.-én 14 órakor a Vetítő című műsorban. 
Ismétlések: Április 7. (csütörtök), és április 11. (hétfő) 14 óra.
A film trailere itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=TYx71Uyvd7Y
Orbán Balázs legendája  Firtosról:
Ugyan is egy fiait osztóztató atya a Firtosból leindulva monda fiainak: itt „Én lakom, ez lett Énlaka, tovább haladva mondá nagyobb fiának ”e tied” e lett Etéd, ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e „kis mod” e lett Küsmöd. Itt letelepedvén harmadik fia nyugtalankodva kérdé hogy ő hol telepedik, neked is „szolok ma” a helyre mutatva hol Szolokma épült, haza mentében pedig kérdi legkisebb fiát hogy hát nem békétlenkedik e? „Adj ha” akarsz atyám, mond ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyderzs, az elherdált világörökség (RIPORT)
Székelyderzs, a Székelyföld és a Királyföld határán fekvő eldugott falu 1999-ben felkerült a világ idegenforgalmi térképére, unitárius erődtemplomát ugyanis, hat másik hasonló erdélyi szász objektummal egyetemben, az UNESCO felvette a Világörökség Listára. A település ezzel egy hatalmas esélyt kapott a fejlődésre, amivel azonban mostanáig nemigen tudott élni.
Nyolc évvel ezelőtt, télvíz idején jártam először Székelyderzsen, s bizony felemás benyomásokat tett rám az egyetlen magyar vonatkozású erdélyi világörökség helyszínnel büszkélkedő Hargita megyei település. Az unitárius erődtemplom tetszett, de vastag jégen csicsonkázva lehetett csak eljutni hozzá, s mivel a kocsmaajtón is lakat lógott, az egész faluban nem volt egy zug, ahol megihatott volna egy kávét, megmelegedhetett volna a cidriző látogató.
Mikor idén útnak indultam, csak abban voltam biztos, jégen csúszkálni nem fogok, egyébként kíváncsian vártam, hogy meglássam, hova fejlődött a vendégfogadás Székelyderzsen. Arról hamar meggyőződtem, hogy a távolsági tömegközlekedés tartja a nyolc évvel korábbi szintet, napi egy járat köti össze a falut Udvarhellyel, így tehát, aki nem társasutazásra fizetett be és kocsija sincs, az csak gyalogszerrel, jobb esetben alkalmival juthat el a főúttól 11 km-re fekvő településre. Szerencsémre keveset kellett gyalogosan poroszkálnom, egy szívélyes helybéli ingyen és bérmente elfuvarozott Székelyderzsre. “Hogy jönnek-e a turisták? Mi az, hogy. Régebben a kocsmában dolgoztam, volt olyan nap, hogy 38 buszt számoltam össze” – meséli. Higgyem, ne higgyem? Bármennyire is rokonszenves az elbeszélő, enyhe túlzásnak vélem az adatot, legfeljebb Segesvárról tudom elképzelni, hogy egyetlen nap alatt 38 busznyi turista keresse fel. Persze, tudom, amiért nem hiszem, attól még igaz lehet.
Az élő erőd
Mielőtt bemennék az erődtemplomba, szétnézek a településen
A porták rendezettek, az utcán itt-ott gondozott virágágyások, látszik, hogy dolgos emberek lakják a falut. Hagyományos székely parasztház is akad elég, igaz, egyik-másik lakatlan, idő kérdése csak, mikor dől össze. A kocsma most is zárva, a legközelebbi kávézóig, cukrászdáig valószínűleg Udvarhelyre kellene menni, de sebaj, vegyesbolt van kettő is, s a Pepsi harmadával olcsóbb, mint Kolozsváron.
A várkerítésen és a bástyákon új cserép díszeleg, ám a műemlékegyüttes restaurálása még folyik, a templom fel van állványozva. A kapuban idegenvezető fogad, ajánlkozik, hogy körbevezet.
A várfal belső felén kialakított színekben korabeli fotókból, hagyományos mezőgazdasági- és kézműves szerszámokból kiállítást rendezett be az egyházközség. A bástyák egy részét hagyományos rendeltetésüknek megfelelően, szalonna és füstölthús tárolására használja a helyi közösség. Méreteiben, komplexitásában a székelyderzsi erődtemplom elmArad az UNESCO listára felkerült szász társaitól, ugyanakkor unikumnak számít abban a tekintetben, hogy nem egy felbomlott kultúra üresen mAradt díszlete, napjainkban is belakja a közösség, mely létrehozta.
Az egyik használaton kívül levő bástyában rövidesen fegyverkiállítás nyílik, egy másikban pedig bolt, ahol a faluban előállított élelmiszereket (lekvárt, juhsajtot, szalonnát stb.) lehet majd vásárolni, magyarázza Demeter Sándor Lóránd lelkész.
Tíz éve szolgál Derzsen, jelenleg háromszor annyi turista keresi fel az erődtemplomot, mint szolgálata kezdetén. A falura ugyanakkor a tranzitturizmus jellemző, a látogatók kiszállnak a buszból, szétnéznek az erődtemplomban, s aztán általában mennek is, bár van a faluban négy kulcsosház s egy panzió, igaz ez utóbbi sem működik állandóan, a tulajdonosok Udvarhelyről járnak ki. Annak, hogy a turisták nem mAradnak sokat, nem sok pénzt hagynak a faluban, prózai oka van: a helyi programkínálat lényegében nulla, tehát költeni sincs mire. A derzsiek szinte kizárólag mezőgazdaságból és építkezési vállalkozásokból élnek, mostanáig nem sok hajlandóságot mutattak idegenforgalmi szolgáltatások beindítására. A lelkész szerint ennek két fő oka van: “Az APIA támogatások több pénzt hoznak, mint a turizmus, s bár a település befogadó lelkületű, a hagyományos életforma nem feltételezi azt, hogy idegeneket engedsz be az életedbe”. Demeter Sándor Lóránd azt mondja, háttérből ő a helyi turizmus egyik fő mozgatója, célja Székelyderzsnek, mint idegenforgalmi célpontnak a népszerűsítése. Ennek jegyében, a Norvég Alaptól megpályázott pénzből sikerült kitenni a megyében 21 nagyméretű információs táblát, melyek a falu fő látványosságára hívják fel az utazók figyelmét. A következő lépés a turisztikai szolgáltatások kiépítése lenne, ám ebbe már ő, kinek egy 600 fős gyülekezet van a gondjaira bízva, nem tud belefolyni. Ötletei azért vannak, szerinte fel lehetne vinni a vendégeket a falu fölé magasodó Erős-tetőre, ahonnan belátni az egész Udvarhelyi-medencét.
Füstbe ment ebéd
Arról, hogy a turisztikai szolgáltatások Derzsen még gyerekcipőben járnak, a magam kárán magam is meggyőződöm. Étterem, kifőzde a faluban nincs, világosít fel az erődtemplom idegenvezetője, majd elirányít az egyetlen panzióhoz, próbákozzam ott. Idősödő házaspár fogad, készségesen felajánlják, hogy megetetnek savanyított zöldséglevessel, s bécsi szeletet is rántanak mellé. Fél egyre várnak, legyek pontos, mert kora délután Udvarhelyre kell menniük. Kb. félóra múlva az erődtemplomban nézelődöm, mikor szól az idegenvezető, hogy le lett fújva az ebéd, mert vendéglátóim a tervezettnél korábban kell bemenjenek a városba.
Azért nem mindenki megy el korgó gyomorral Székelyderzsről. Egy fiatal pár lehetőséget lát a közétkeztetésben, tavaly óta turistacsoportokat traktálnak hidegtálakkal, birkatokánnyal, pálinkával előzetes bejelentkezés alapján. Idén három csoport vette igénybe a szolgáltatásukat. A saját portájukon nincs hova leültessenek sok embert, ezért a kultúrotthont szokták kibérelni erre a célra. “Volt aki szóvá tette, hogy a szabadban jobban esne az ebéd, ezért azon gondolkozunk, hogy az udvarunkon alakítsunk ki egy étkezőhelyet” – mondja a fiatalasszony.
Kifelé baktatva a faluból leintem az első kocsit, melyben épp a panzió tulajdonosai, Pál Ferenc és neje utaznak. Kedvesen kérik az elnézést az elmAradt ebéd miatt, nem fért bele az idejükbe. Nem neheztelek rájuk, hiszen nem hivatásszerűen, inkább kedvtelésből foglalkoznak vendégfogadással. Megélni nem is lehetne belőle, mondják, nemigen van mivel eltölteni az időt a faluban, ezért aztán kevés turista éjszakázik ott. Invitálnak, legközelebb feltétlenül nézzek be hozzájuk, elválás előtt e-mail címet cserélünk.
Hosszú távú idegenforgalmi stratégiára van szükség, jelenti ki István Adrián, frissen megválasztott polgármester, majd sorolja, milyen programokkal lehetne szórakoztatni a látogatókat: szalonnafesztivál, biciklitúra, esztenalátogatás, italkóstolás a két helyi pálinkafőzdében, nyáron lovastúra és szekerezés, télen szánkirándulás. Sokat lendítene a falun, véli, ha sikerülne meghívni Károly brit trónörököst. “Hatalmas potenciál van az idegenforgalomban. Székelyderzsnek 600 lakosa van, az idelátogató turisták száma pedig 5-6000. Hol van még olyan, hogy a turisták tízszer annyian legyenek, mint a helybeliek? Ilyen még Budapesten sincs” – jelenti ki az elöljáró, hozzátéve, alig melegedett meg a polgármesteri székben, időre lesz szükség az ötletek gyakorlatba ültetéséhez.
Étel és szállás igen, programok nuku
A Segesvár és Kőhalom között fekvő Szászkézd lényegesen többet profitál a turizmusból, mint Derzs, bár ez részben valószínűleg annak tudható be, hogy a forgalmas E60-as műút mentén fekszik. A látnivaló is több, ugyanis a világörökségnek nyilvánított, gótikus stílusú erődtemplomon kívül egy dombtetőre épült, romosan is látványos középkori parasztvár is van a településen, na meg a falukép is kellőképpen archaikus. A lakossághoz arányított Turisztikai Információs Központok számának tekintetében Szászkézd valószínűleg a világelithez tartozik, hiszen kettő is van az 1500 lelkes faluban, egymástól kb. 100 méterre. Hogy mi szükség van kettőre? Bizonyára az égvilágon semmi, még csak megélhetést sem biztosítanak helyi embereknek, lévén, hogy serdülőkorú önkéntesek dolgoznak bennük. 2008-ban, mikor először jártam Szászkézden, bejártam a fél falut, míg rátaláltam arra a szemmel láthatóan értelmi fogyatékos asszonyra, aki a templomkulcsot őrizte. Azóta nagyot fordult a világ, a templomot restaurálták, s naponta 10-től 6 óráig várja a látogatókat, idegenvezetés is van. A településen négy panzió és vendégház üzemel állandó jelleggel, az impozáns, Szászkézd dicső múltját idéző községháza mellett állóban vendéglő is van. Tiszta Nyugat, gondolhatná a betérő éhes utazó, ám a valóság nem ennyire idilli. A személyzet mogorva, de legalább lassú. A pincérnő egy balsors sújtotta, vérig sértett királynő arckifejezésével rakja elém a felejthető disznósültet, verbális kommunikációja egy karthauzi szerzetesével vetekszik. A település német nevét viselő panzió ellenben kifogástalan. Nem olcsó, de a szobák tágasak, hűvösek és igényesen berendezettek, az ablakból pedig a várra nyílik kilátás. Maximum két napot érdemes eltölteni a faluban, fejti ki a panzió tulajdonosa, azon maroknyi helyi szászok egyike, akik nem vándoroltak ki a rendszerváltást követően. Nem mintha Szászkézd érdektelen lenne a turisták számára, de jelen pillanatban semmiféle szervezett programot nem kínál az odalátogatóknak. Vannak naiv lelkesedők, mondja, akik unszolják, hogy reklámozzák a települést, ám addig, amíg nincsenek turisztikai szolgáltatások nem látja ennek értelmét. Tény azonban, Kézd lényegesen előbbre jár az idegenforgalmi potenciál kiaknázásában Székelyderzsnél, egy cég és egy alapítvány is állít elő, illetve árúsít, főleg turistáknak, élelmiszereket helyi alapanyagokból, s a közelmúltban beindult egy kerámia központ, ahol hagyományos kézdi stílusú tárgyakat gyártanak.
Idegenforgalom hétfőtől péntekig
Ha előzetesen nem tudok róla, Nagybaromlakról biztosan nem feltételezem, hogy a világörökséghez tartozó erődtemploma van, sőt még azt sem, hogy egykor főleg szászok lakták, a falukép ugyanis határozottan romános.
A főtéren álló, a környezetétől elütő, felújításra váró zömök vártemplomot a magány és az elmúlás ritkás levegője lengi körül. Turisztikai Információs Központ Nagybaromlakon is van, igaz, hogy szombaton délelőtt zárva tart. “Hétfőtől péntekig vannak ott, de ma munkaszüneti nap van” – világosít fel egy traktort bütykölő férfiember. Logikus is, csapok a homlokomra, normális turista hétfőtől péntekig kirándul, hétvégén meg otthon ül, s ha mégsem, akkor magára vessen. Ezek után nem lep meg, hogy az erődtemplom kapuját zárva találom, elvégre nem azért építették a derék szászok, hogy oda minden jöttment bármikor bemehessen. Felhívom a hirdetőtáblára kitett telefonszámot, s Weber úr közli, öt percen belül érkezik. Nyílt tekintetű, joviális ember az erődtemplom gondnoka, az utolsó épkézláb, tisztavérű wurmloch-i szász. “Még szerencse, hogy otthon dolgoztam, s nem a mezőn kaszáltam, mert akkor aztán várhatott volna” – közli, aztán körbevezet az épületegyüttesben. Jövögetnek a turisták, mondja, szálláslehetőség azonban nincs a faluban, s étkezni sincs hol. Itt aztán tényleg öngyilkosság lenne panziót nyitni, gondolom magamban, ez az a hely, ahol Székelyderzstől és Szászkézdtől eltérően valószínűleg még csak meg sem fordul senki fejében, hogy az idegenforgalom pénzt hozhat a házhoz, gazdaságilag erősítheti a helyi közösséget. A lutheránus egyház ki akar ugyan alakítani néhány vendégszobát az egykori lelkészlakban, ám elsősorban nem turisztikai célzattal, hanem, hogy legyen hol elszállásolni azokat a jövőbeli önkénteseket akik segítkeznének a templom karbantartásánál, felújításánál. Bárkinek, aki a sok stressz után ingerszegény környezetre vágyik, jó szívvel tudom ajánlani: jelentkezzen önkéntesnek a nagybaromlaki erődtemplomba.
Egy pozitív példa: Hollókő. Arra, hogy a Világörökség Listára való felkerülés munkahelyeket teremthet, tetemes bevételt termelhet egy kisközösség számára a legjobb példa a magyarországi Hollókő, mely az 58 hagyományos stílusú házból álló falukép miatt került az Unesco védelme alá 1987-ben. A települést éves szinten 100 ezernél több turista keresi fel, akik sok pénzt hagynak a faluban, mivel van mire költeni. A védett parasztházakon és a váron kívül Hollókőn van Palóc Babamúzeum, Erdészeti Múzeum, Falumúzeum, Postamúzeum, Legendák Háza Panoptikum, Vármúzeum, Szövőhéz és Tájház. A faluban 17 szálláshely várja állandó jelleggel a vendégeket, s az év végéig még öt nagyszabású turistacsalogató rendezvényre kerül sor: Mesés Várjátékok, Szent István Napi Várjátékok, Gasztró Vár, Szüreti Mulatság és Szent Márton Napi Vigasság. Természetesen mindez nem kizárólag helyi erőből valósult, valósul meg, a magyar állam is figyelmet fordít a hollókői idegenforgalom fejlesztésére.
Előnyben az egzotikus helyszínek
Különféle internetes oldalok a világörökség részeként reklámoznak három másik erdélyi magyar települést is, Torockót, Gelencét és Énlakát, ami fantasztikus volna, nagy kár, hogy nem igaz. Torockó 2012-ben, Kelemen Hunor művelődési minisztersége idején valóban felkerült a világörökség várományos listájára, ám azóta nem történt előrelépés. Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakember, az RMDSZ ügyvezető alelnökének elmondása a Fehér megyei település ügyében nem is várható pozitív fejlemény addig, míg a Művelődési Minisztérium élére nem kerül a nemzeti kisebbségek kulturális értékeire nyitott ember. Legalább ekkora gond, hogy az UNESCO úgy véli, Európa túl van reprezentálva a Világörökség Listán a többi kontinens rovására, ezért aztán inkább az egzotikus helyszíneket részesítik előnyben. “Álmok persze, mindig vannak, volt szó a vajdahunyadi várkastélyról és a Teleki Tékáról is. 50 évvel ezelőtt könnyű lett volna ezeket felvenni a Világörökség Listára, jelenleg azonban nagyon nehéz” – nyilatkozta a Maszolnak Hegedűs Csilla. A szintén az UNESCO patronálta Szellemi Kulturális Örökségbe ugyanakkor könnyebb bekerülni, a Csíksomylói búcsú várólistán van, döntés az ügyben ősszel várható.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Székelyderzs, az elherdált világörökség
Székelyderzs, a Székelyföld és a Királyföld határán fekvő eldugott falu, 1999-ben került fel a világ idegenforgalmi térképére, unitárius erődtemplomát ugyanis, hat másik hasonló erdélyi szász objektummal egyetemben, az UNESCO felvette a Világörökség Listára. A település ezzel egy hatalmas esélyt kapott a fejlődésre, amivel azonban mostanáig nemigen tudott élni.
Nyolc évvel ezelőtt, télvíz idején jártam először Székelyderzsen, s bizony felemás benyomást tett rám az egyetlen magyar vonatkozású erdélyi világörökség helyszínnel büszkélkedő Hargita megyei település. Az unitárius erődtemplom tetszett, de vastag jégen csicsonkázva lehetett csak eljutni hozzá, s mivel a kocsmaajtón is lakat lógott, az egész faluban nem volt egy zug, ahol megihatott volna egy kávét, megmelegedhetett volna a cidriző látogató.
Mikor idén útnak indultam, csak abban voltam biztos, hogy jégen csúszkálni nem fogok, egyébként kíváncsian vártam, hogy hova fejlődött a vendégfogadás Székelyderzsen. Arról hamar meggyőződtem, hogy a távolsági tömegközlekedés tartja a nyolc évvel korábbi szintet: napi egy járat köti össze a falut Udvarhellyel, így tehát, aki nem társasutazásra fizetett be és kocsija sincs, az csak gyalogszerrel, jobb esetben alkalmival juthat el a főúttól 11 km-re fekvő településre. Szerencsémre keveset kellett gyalogosan poroszkálnom, egy szívélyes helybéli ingyen és bérmente elfuvarozott Székelyderzsre.
„Hogy jönnek-e a turisták? Mi az, hogy. Régebben a kocsmában dolgoztam, volt olyan nap, hogy 38 buszt számoltam össze” – meséli. Higgyem, ne higgyem? Bármennyire is rokonszenves az elbeszélő, enyhe túlzásnak vélem az adatot, legfeljebb Segesvárról tudom elképzelni, hogy egyetlen nap alatt 38 busznyi turista keresse fel. Persze, tudom, amiért nem hiszem, attól még igaz lehet.
Az élő erőd
Mielőtt bemennék az erődtemplomba, szétnézek a településen. A porták rendezettek, az utcán itt-ott gondozott virágágyások, látszik, hogy dolgos emberek lakják a falut. Hagyományos székely parasztház is akad elég, igaz, egyik-másik lakatlan, idő kérdése csak, mikor dől össze. A kocsma most is zárva, a legközelebbi kávézóig, cukrászdáig valószínűleg Udvarhelyre kellene menni, de sebaj, vegyesbolt van kettő is, s a Pepsi harmadával olcsóbb, mint Kolozsváron.
A várkerítésen és a bástyákon új cserép díszeleg, ám a műemlékegyüttes restaurálása még folyik, a templom fel van állványozva. A kapuban idegenvezető fogad, ajánlkozik, hogy körbevezet.
Megtudom, hogy Kelemen Hunor kulturális minisztersége alatt a derzsi templom 1,015 millió lejt kapott felújításra a Művelődési Minisztériumtól az Országos Műemlékvédelmi Program keretében. A templomot körülvevő várfal belső felén kialakított színekben korabeli fotókból, hagyományos mezőgazdasági- és kézműves szerszámokból kiállítást rendezett be az egyházközség.
A bástyák egy részét hagyományos rendeltetésüknek megfelelően, szalonna és füstölthús tárolására használja a helyi közösség. Méreteiben, komplexitásában a székelyderzsi erődtemplom elmArad az UNESCO listára felkerült szász társaitól, ugyanakkor unikumnak számít abban a tekintetben, hogy nem egy felbomlott kultúra üresen mAradt díszlete, napjainkban is belakja a közösség, amely létrehozta.
Az egyik használaton kívül levő bástyában rövidesen fegyverkiállítás nyílik, egy másikban pedig bolt, ahol a faluban előállított élelmiszereket (lekvárt, juhsajtot, szalonnát stb.) lehet majd vásárolni, magyarázza Demeter Sándor Lóránd. A lelkész tíz éve szolgál Derzsen, jelenleg háromszor annyi turista keresi fel az erődtemplomot, mint szolgálata kezdetén. A falura ugyanakkor a tranzitturizmus jellemző, a látogatók kiszállnak a buszból, szétnéznek az erődtemplomban, s aztán általában mennek is, bár van a faluban négy kulcsosház és egy panzió, igaz ez utóbbi sem működik állandóan, a tulajdonosok Udvarhelyről járnak ki. Annak, hogy a turisták nem mAradnak sokat, s így nem sok pénzt hagynak a faluban, prózai oka van: a helyi programkínálat lényegében nulla, tehát költeni sincs mire. A derzsiek szinte kizárólag mezőgazdaságból és építkezési vállalkozásokból élnek, mostanáig nem sok hajlandóságot mutattak idegenforgalmi szolgáltatások beindítására. A lelkész szerint ennek két fő oka van: „A mezőgazdasági kifizetési ügynökségtől (APIA) kapott támogatások több pénzt hoznak, mint a turizmus. Ugyanakkor, bár a település befogadó lelkületű, a hagyományos életforma nem feltételezi azt, hogy idegeneket engedsz be az életedbe”.
Demeter Sándor Lóránd azt mondja, háttérből ő a helyi turizmus egyik fő mozgatója, célja pedig Székelyderzsnek, mint idegenforgalmi célpontnak a népszerűsítése. Ennek jegyében a Norvég Alaptól megpályázott pénzből sikerült kitenni a megyében 21 nagyméretű információs táblát, amelyek a falu fő látványosságára hívják fel az utazók figyelmét. A következő lépés a turisztikai szolgáltatások kiépítése lenne, ám ebbe már a lelkész, akinek 600 fős gyülekezet van a gondjaira bízva, nem tud belefolyni. Ötletei azért vannak, szerinte fel lehetne vinni a vendégket a falu fölé magasodó Erős-tetőre, ahonnan belátni az egész Udvarhelyi-medencét.
Füstbe ment ebéd
Arról, hogy a turisztikai szolgáltatások Derzsen még gyerekcipőben járnak, a magam kárán magam is meggyőződöm. Étterem, kifőzde a faluban nincs, világosít fel a erődtemplom idegenvezetője, majd elirányít az egyetlen panzióhoz, próbálkozzam ott. Idősödő házaspár fogad, készségesen felajánlják, hogy megetetnek savanyított zöldséglevessel, s bécsi szeletet is rántanak mellé. Fél egyre várnak, legyek pontos, mert koradélután Udvarhelyre kell menniük. Kb. fél óra múlva az erődtemplomban nézelődöm, amikor szól az idegenvezető, hogy lefújták az ebédet, mivel vendéglátóimnak a tervezettnél korábban kell a városba indulniuk.
Azért nem mindenki megy el korgó gyomorral Székelyderzsről. Egy fiatal pár lehetőséget lát a közétkeztetésben, tavaly óta turistacsoportokat traktálnak hidegtálakkal, birkatokánnyal, pálinkával előzetes bejelentkezés alapján. Idén három csoport vette igénybe a szolgáltatásukat. A saját portájukon nincs hova leültetniük sok embert, ezért a kultúrotthont szokták kibérelni erre a célra. „Volt aki szóvá tette, hogy a szabadban jobban esne az ebéd, ezért azon gondolkozunk, hogy az udvarunkon alakítsunk ki egy étkezőhelyet” – mondja a fiatalasszony.
Kifelé baktatva a faluból leintem az első kocsit, amelyben épp a panzió tulajdonosai, Pál Ferenc és neje utaznak. Kedvesen kérik az elnézést az elmAradt ebéd miatt, nem fért bele az idejükbe. Nem neheztelek rájuk, hiszen nem hivatásszerűen, inkább kedvtelésből foglalkoznak vendégfogadással. Megélni nem is lehetne belőle, mondják, nemigen van mivel eltölteni az időt a faluban, ezért aztán kevés turista éjszakázik ott. Invitálnak, legközelebb feltétlenül nézzek be hozzájuk, elválás előtt e-mail címet cserélünk.
Hosszú távú idegenforgalmi stratégiára van szükség, jelenti ki István Adrián, frissen megválasztott polgármester, majd sorolja, milyen programokkal lehetne szórakoztatni a látogatókat: szalonnafesztivál, biciklitúra, esztenalátogatás, italkóstolás a két helyi pálinkafőzdében, nyáron lovastúra és szekerezés, télen szánkirándulás. Sokat lendítene a falun, véli, ha sikerülne meghívni Károly brit trónörököst.
„Hatalmas potenciál van az idegenforgalomban. Székelyderzsnek 600 lakosa van, az idelátogató turisták száma pedig 5-6000. Hol van még olyan, hogy a turisták tízszer annyian legyenek, mint a helybeliek? Ilyen még Budapesten sincs” – jelenti ki az elöljáró, hozzátéve: alig melegedett meg a polgármesteri székben, időre lesz szükség az ötletek gyakorlatba ültetéséhez.
Erősség, de nem prioritás
A megyei önkormányzat számára Székelyderzs nem tartozik az idegenforgalmi prioritások közé, legalábbis ezt sugallja Hargita Megye Turizmusfejlesztési Stratégiája. A 287 oldalas tanulmányban négyszer szerepel Székelyderzs, egy grafikonon és három, általánosságokat tárgyaló szövegkörnyezetben. A dokumentum a megyei turisztikai erőforrásainak erősségei közé sorolja a világörökséghez tartozó erődtemplomot, ugyanakkor minimális teret szentel neki. A szerzők a Kulturális látványosságok: erődtemplomok és egyéb vallási építmények című nyúlfarknyi fejezetben foglalkoznak érdemben Derzzsel, azt javasolva, hogy a megye templomait ne egymással versengve, hanem egységes turisztikai ajánlatként népszerűsítsék. A dokumentum készítői meglepő szintű tájékozatlanságról tesznek tanúbizonyságot, azt állítva, hogy „az énlaki templom szintén világörökségi akkreditálás alatt áll”. Ekkora baki egy ilyen tanulmány kissé kínos.
Étel és szállás igen, programok nuku
A Segesvár és Kőhalom között fekvő Szászkézd lényegesen többet profitál a turizmusból, mint Derzs, bár ez részben valószínűleg annak tudható be, hogy a forgalmas E60-as műút mentén fekszik. A látnivaló is több, ugyanis a világörökségnek nyilvánított, gótikus stílusú erődtemplomon kívül egy a dombtetőre épült, romosan is látványos középkori parasztvár van a településen, na meg a falukép is kellőképpen archaikus. A lakosságszámhoz arányított Turisztikai Információs Központok számának tekintetében Szászkézd valószínűleg a világelithez tartozik, hiszen kettő is van az 1500 lelkes faluban, egymástól kb. 100 méterre. Hogy mi szükség van kettőre? Bizonyára az égvilágon semmi, még csak megélhetést sem biztosítanak helyi embereknek, lévén, hogy serdülőkorú önkéntesek dolgoznak bennük. 2008-ban, mikor először jártam Szászkézden, bejártam a fél falut, míg rátaláltam arra a szemmel láthatóan értelmi fogyatékos asszonyra, aki a templomkulcsot őrizte. Azóta nagyot fordult a világ, a templomot restaurálták, s naponta délelőtt 10-től délután 6 óráig várja a látogatókat, idegenvezetés is van. A településen négy panzió és vendégház üzemel állandó jelleggel, az impozáns, Szászkézd dicső múltját idéző községháza mellett állóban vendéglő is van. Tiszta Nyugat, gondolhatná a betérő éhes utazó, ám a valóság nem ennyire idilli. A személyzet mogorva, de legalább lassú. A pincérnő egy balsors sújtotta, vérig sértett királynő arckifejezésével rakja elém a felejthető disznósültet, verbális kommunikációja egy karthauzi szerzetesével vetekszik.
A település német nevét viselő panzió ellenben kifogástalan. Nem olcsó, de a szobák tágasak, hűvösek és igényesen berendezettek, az ablakból pedig a várra nyílik kilátás. Maximum két napot érdemes eltölteni a faluban, fejti ki a panzió tulajdonosa, azon maroknyi helyi szászok egyike, akik nem vándoroltak ki a rendszerváltást követően. Nem mintha Szászkézd érdektelen lenne a turisták számára, de jelen pillanatban semmiféle szervezett programot nem kínál az odalátogatóknak. Vannak naiv lelkesedők, mondja, akik unszolják, hogy reklámozzák a települést, ám addig, amíg nincsenek turisztikai szolgáltatások nem látja ennek értelmét. Tény azonban, Kézd lényegesen előbbre jár az idegenforgalmi potenciál kiaknázásában Székelyderzsnél, egy cég és egy alapítvány is állít elő, illetve árusít, főleg turistáknak, élelmiszereket helyi alapanyagokból, s a közelmúltban beindult egy kerámia központ, ahol hagyományos kézdi stílusú tárgyakat gyártanak.
Idegenforgalom hétfőtől péntekig
Ha előzetesen nem tudok róla, Nagybaromlakról biztosan nem feltételezem, hogy a világörökséghez tartozó erődtemploma van, sőt még azt sem, hogy egykor főleg szászok lakták, a falukép ugyanis határozottan romános.
A főtéren álló, a környezetétől elütő, felújításra váró zömök vártemplomot a magány és az elmúlás ritkás levegője lengi körül. Turisztikai Információs Központ Nagybaromlakon is van, igaz, hogy szombaton délelőtt zárva tart. „Hétfőtől péntekig vannak ott, de ma munkaszüneti nap van” – világosít fel egy traktort bütykölő férfiember. Logikus is, csapok a homlokomra, normális turista hétfőtől péntekig kirándul, hétvégén meg otthon ül, s ha mégsem, akkor magára vessen. Ezek után nem lep meg, hogy az erődtemplom kapuját zárva találom, elvégre nem azért építették a derék szászok, hogy oda minden jöttment bármikor bemehessen. Felhívom a hirdetőtáblára kitett telefonszámot, s Weber úr közli, öt percen belül érkezik. Nyílt tekintetű, joviális ember az erődtemplom gondnoka, az utolsó épkézláb, tisztavérű wurmloch-i szász.
„Még szerencse, hogy otthon dolgoztam, s nem a mezőn kaszáltam, mert akkor aztán várhatott volna” – közli, aztán körbevezet az épületegyüttesben. Jövögetnek a turisták, mondja, szálláslehetőség azonban nincs a faluban, s étkezni sincs hol. Itt aztán tényleg öngyilkosság lenne panziót nyitni, gondolom magamban, ez az a hely, aholy Székelyderzstől és Szászkézdtől eltérően valószínűleg még csak meg sem fordul senki fejében, hogy az idegenforgalom pénzt hozhat a házhoz, gazdaságilag erősítheti a helyi közösséget.
A lutheránus egyház ki akar ugyan alakítani néhány vendégszobát az egykori lelkészlakban, ám elsősorban nem turisztikai célzattal, hanem azért, hogy legyen hol elszállásolni azokat a jövőbeli önkénteseket, akik segítkeznének a templom karbantartásánál, felújításánál. Bárkinek, aki a sok stressz után ingerszegény környezetre vágyik, jó szívvel tudom ajánlani: jelentkezzen önkéntesnek a nagybaromlaki erődtemplomba.
Egy pozitív példa: Hollókő.
Arra, hogy a Világörökség Listára való felkerülés munkahelyeket teremthet és tetemes bevételt termelhet egy kisközösség számára a legjobb példa a magyarországi Hollókő, mely az 58 hagyományos stílusú házból álló falukép miatt került az Unesco védelme alá 1987-ben. A települést éves szinten 100 ezernél több turista keresi fel, akik sok pénzt hagynak a faluban, mivel van mire költeni. A védett parasztházakon és a váron kívül Hollókőn van Palóc Babamúzeum, Erdészeti Múzeum, Falumúzeum, Postamúzeum, Legendák Háza Panoptikum, Vármúzeum, Szövőhéz és Tájház. A faluban 17 szálláshely várja állandó jelleggel a vendégeket, s az év végéig még öt nagyszabású turistacsalogató rendezvényre kerül sor: Mesés Várjátékok, Szent István Napi Várjátékok, Gasztró Vár, Szüreti Mulatság és Szent Márton Napi Vigasság. Természetesen mindez nem kizárólag helyi erőből valósult, valósul meg, a magyar állam is figyelmet fordít a hollókői idegenforgalom fejlesztésére.
Előnyben az egzotikus helyszínek
Különféle internetes oldalok a világörökség részeként reklámoznak három másik erdélyi magyar települést is, Torockót, Gelencét és Énlakát, ami fantasztikus volna, nagy kár, hogy nem igaz. Torockó 2012-ben, Kelemen Hunor művelődési minisztersége idején valóban felkerült a világörökség várományos listájára, ám azóta nem történt előrelépés. Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakember, az RMDSZ ügyvezető alelnökének elmondása a Fehér megyei település ügyében nem is várható pozitív fejlemény addig, míg a Művelődési Minisztérium élére nem kerül a nemzeti kisebbségek kulturális értékeire nyitott ember.
Legalább ekkora gond, hogy az UNESCO úgy véli, Európa túl van reprezentálva a Világörökség Listán a többi kontinens rovására, ezért aztán inkább az egzotikus helyszíneket részesítik előnyben. „Álmok persze, mindig vannak, volt szó a vajdahunyadi várkastélyról és a Teleki Tékáról is. 50 évvel ezelőtt könnyű lett volna ezeket felvenni a Világörökség Listára, jelenleg azonban nagyon nehéz” – nyilatkozta a Maszolnak Hegedűs Csilla. A szintén az UNESCO patronálta Szellemi Kulturális Örökségbe ugyanakkor könnyebb bekerülni, a Csíksomylói búcsú például várólistán van, de jelölését a szakértői kormány – ismeretlen okokból – vissza akarja vonni.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Hagyományőrzés és korszerűsítés (I.)
Énlaki párhuzamok
Vajda György
Erdélyben a táj érintetlensége, a természeti örökség, a még megőrzött évszázados paraszti létforma valóságos időkapszula a nyugati fogyasztói társadalomból érkezőknek, múltkeresés, feltöltődés a közös kulturális tőből fakadó anyaországiaknak, hiszen ez az a hely, ahol a mai napig ötvöződik a történelem a legendával, él a néphagyomány. Mindezen igényeknek a kielégítésére építik üzleti vállalkozásaikat azok, akik a faluturizmusból próbálnak tőkét kovácsolni. De vajon a fejlődéssel milyen káros hatások érhetik ezt az archaikus társadalmat? Lehet-e úgy modernizálni az erdélyi falut, hogy nem bontjuk meg az évszázadok alatt kialakult képet, nem bolygatjuk meg az ott élők hagyományos létformáját? Megőrizhető-e az archaikus életmód a globalizált világ diktálta civilizációs igények mellett? A Hargita megyei Énlakán a marosvásárhelyi Fókusz Öko Központ által szervezett vidékfejlesztési konferencia terepszemléjén láthattuk, tapasztalhattuk, hogy a fenntartható fejlődés elvei alapján miként egyeztethető össze a korszerűsítés a hagyományőrzéssel, ugyanakkor milyen konfliktusokhoz vezethet ez a törekvés.
A hely szelleme…
Ahogyan Pálfalvától a Firtos-hegy oldalán kacskaringózik az út, úgy érezzük, hogy elveszítjük az időérzékünket. A helyhez sok legenda és történet fűződik, és ahogy bármely irányból beereszkedünk a kanyargós utcájú faluba, mintha egy múlt századi film díszletei közé kerülnénk. Az első ház Pálfalva felől a pálinkafőzde – nem véletlenül –, aztán kőalapú, tornácos házak között, szűk utcákon kell araszolni. A település fölött több mint 600 éve őrködik az unitárius templom. Tornyának ablakából rálátni a Firtos lovára. Ez egy szikla, amelynek alakja távolról – kis jóindulattal – lóra hasonlít, s összetételének köszönhetően nedves, esős időben meg- változtatja színét. A legenda szerint a tetőn levő Firtos várában szép tündérleány lakott, aki titokban egy szép legényt szeretett. Atyja és a tündértörvény tiltotta, hogy az alacsonyabb rendű emberfiával legyen viszonya. Ennek ellenére találkozgattak. Egy szép holdvilágos estén a legény fellovagolt a hegy meredek szirtjén, szerelme a kezét nyújtotta, hogy felsegítse, ám akkor a ló megcsúszott, és mindketten lezuhantak. A két szerető összeölelkezve zúzódott össze a szirt élén, így a halálban egyesültek, a ló pedig fennakadt s alakja odatapadt a hegy oldalához.
Nem messze a hegytől a történelmi idők is nyomot hagytak. A Firtos alatt haladt el a rómaiak Só útja, és a Várkertnek nevezett helyen castrumot építettek. A hozzá tartozó település a Praetoria Augusta nevet viselte. Aztán a rómaiak visszavonulása után sokáig lakatlan volt a környék, míg a honfoglaláskor megtelepedtek a magyarok. Az első írásos emlékben, az 1331-es pápai tizedjegyzékben Janlaka (Jenőlaka) néven említik. Egy kevésbé legendás esemény is fűződik hozzá. 1661-ben, tatárjáráskor a közelben táborozott a portyázó horda. Néhány tatár férfi elrabolta a székely lányokat. Az énlakiak nem hagyták annyiban a dolgot, és lemészárolták a leányrablókat. Értesült az esetről a betolakodó sereg vezére, és elrendelte, hogy porig rombolják le a falut. A településen maradt gyerekeket, asszonyokat és lányokat a templomba zárták és rájuk gyújtották az épületet. Sokáig azt hitték, hogy mindez csak legenda, míg az 1970-es ásatásokkor megtalálták a templom alatt a csontokat. 1668-ban önerőből építették fel a templomot, amely már az új protestáns hitűeknek készült korabeli stílusban, kazettás mennyezettel, amelyre Múzsnai György székely rovásírással jegyezte fel az "Egy az Isten" jelmondatot. Van amit látni, keresni a településen.
Énlaki életfilozófia
Ma már az sem meglepő, ha Énlaka utcáin este, fejés előtt a tehenek mellett bivalycsorda jön szembe azzal, aki a falu valamely kijárata felé igyekszik. Pedig évszázadokkal ezelőtt a bivalytenyésztés hagyományos volt. Mária Terézia korában jegyezték fel, hogy Erdélyből bivalycsordákat hajtottak napokig a bécsi piacokra, ahol igencsak jó áron keltek el. S aki mindezt újra meghonosította, nem más, mint Kolumbán Gábor, a Hargita Megyei Tanács volt elnöke, a mérnök-fizikusból lett közgazdász, politikusból és egyetemi oktatóból lett civil szervezeti vezető, aki az 1990-es évektől járt ugyan Énlakára, de 2000-ben úgy döntött, hogy otthagyja a politikát. 2008-ban Székelyudvarhelyről Énlakára költözött, és Boros Csabával, a Merkúr üzletlánc tulajdonosával bivalyokat kezdtek tenyészteni. Elmondása szerint olyan állatfajt választott, amely ellenálló és eltartható a nem megfelelően gondozott legelőkön is. 40 állattal kezdték, ma már 70 fő az állomány. Azt vallja a politikus gazda, a bivalyok mellett értette meg, hogy mit jelent az életöröm. "Az állatok mellett a jelenben létezés örökkévalóságát próbálom megélni és ez az időfelettiség érzését kelti" – mondja, majd egy fényképet mutat a legelőn levő "dagonyáról", ahol szívesen időznek nyáron a bivalyok, s ami mellett egy terebélyes lombú fa áll. "Ennek a fának az árnyékában szoktam legeltetés közben üldögélni és figyelni az állatok viselkedését, s meditálok arról, hogy mit is jelent a boldogság – fejti ki, majd hozzáteszi: – Az emberi lét a születés és a halál közötti időre korlátozódik, s ami eközött történik, az állandó feladatunk, konkrétan az, hogy mit kell tenni az örökkévalóságért. S hogy ezt mennyire sikerül elérnem, ez az örökös boldogságkeresés" – állítja Kolumbán Gábor.
Városi falun
Nem volt könnyű a szocializálódás, és ma sem konfliktusmentes a "gyüttment" élete – vallja be őszintén Kolumbán Gábor, aki annak ellenére, hogy a Sapientia EMTE-n vidékfejlesztést oktatott, több év elteltével énlaki lakosként értette meg, hogy miként működik a hagyományos székely falusi társadalom, s hogyan lehet úgy fejleszteni, hogy ez ne keltsen aggodalmat, ne veszélyeztesse az ott lakók biztonságérzetét, mert akkor minden jó szándék dugába dől.
A bivalyok megjelenése a Firtos alatt nagy változást jelentett a falu életében. Azóta is mindegyre felvetődik a kérdés az énlakiakban, hogy miért bivalyt és nem "hagyományosan" tehenet tenyészt Kolumbán úr. Azt is el kellett fogadják, hogy nem volt földje, és ezért a közösség vagyonából kell gazdálkodjon: területet bérel és a falu legelőjét használja. Ez a többiek hasznára válik, ugyanis ezzel csökkent a fejkvótájuk, amit a pásztornak kellene fizessenek.
– Az ember, amikor egy közösségbe kerül, a hasznára kell legyen. Ez pedig az elvárások alapján dől el. Segítettem bevezetni az ivóvizet a településen. Ekkor elértem, hogy azt mondják rólam: "Kolumbán úr milyen rendes ember". Aztán amikor megjelentem 40 bivallyal, rendben volt, de már 70- nél úgy érzik, hogy visszaélek a lehetőséggel. Most hasznosabb kell legyek a falunak. Gondnok lettem az egyháznál, ez rendben van, de valószínű, hogy veszek egy traktort, amihez körfűrészt illesztek, és az idősebbeknek felvágom a tűzifát. Valamit tennem kell, mert kiderül, hogy a saját hasznom nagyobb a falubeliekénél, és ezt egyensúlyba kell hozni – mondja, majd kifejti ennek a viszonyulásnak a hátterét.
– A mai ember szocializációja a kommunizmus idején történt, amikor a mezőgazdasági termelőszövetkezet meghatározta az életformát. Annak a nemzedéknek a tagjai, akik ezt megélték, ma is úgy viselkednek, mint annak idején, ugyanaz a munkakultúra, a javakhoz, a közösséghez való hozzáállás. Ugyanazok az emberek vannak jobb anyagi helyzetben, akik a tsz-t vezették 30-40 évvel ezelőtt. Az új szemléletű és értékrendű emberek, akik a faluban házat vásárolnak, egy időre kijönnek vagy letelepednek, és elkezdik élni a saját életüket, konfliktusokat gerjeszthetnek, ami elsősorban kommunikációs zavart jelent, mert ők a saját élettapasztalataik szemszögéből közelítik meg a falusi életet. Ha valaki elkötelezi magát arra, hogy egy vidéki települést fejlesszen, akkor oda kell költöznie. Az nem működik, hogy kijövök a városból, hozok egy kis EU-s pénzt, elindítok egy folyamatot, a projekt lejár, s miután elszámoltunk, nem látnak 10 évig, s akik a faluban maradtak, majd kezdjenek valamit azzal, amit elindítottam. Felelősséget kell vállalni azokért a folyamatokért, amelyeket elindítasz. Ha azt állítod, hogy a hagyományosan épített ház érték, akkor be kell költözni abba a házba. Az nem működik, hogy felhúzok a faluban egy korszerű épületet, s közben a falubelieket arra ösztönzöm, hogy lakjanak a mai elvárásoknak megfelelően 300 éves házban. Ha annak, aki abban a házban lakik, le kellett mondania a kényelemről, akkor nekem is azt kell tennem! – mondja tapasztalatára hivatkozva az énlakivá lett expolitikus.
(Folytatjuk) Népújság (Marosvásárhely)

Vidékfejlesztési konferencia zajlott Zeteváralján
Október 6. és 9. között a Hargita megyei Zeteváralján, a marosvásárhelyi Fókusz Öko Központ és a Reflex Környezetvédő Egyesület, a Magyarországi Éghajlatvédelmi Szövetség és a Magyar Természetvédők Szövetsége műhelykonferenciát szervezett Vidéki lehetőségek és kihívások a klímaváltozásban címmel. A rendezvényen 50 magyarországi és erdélyi önkormányzati képviselő, civil környezetvédő és vidékfejlesztő szervezet képviselője vett részt.
Vitaindító előadásában dr. Hajdu Zoltán, a Fókusz Öko Központ vezetője az új vidékfejlesztési paradigmáról beszélt. Többek között arról, hogy a szeptember 5–6-án megtartott konferencián az EU 28 tagállamának küldöttségei kidolgozták és Phil Hogan, az EU mezőgazdasági és vidékfejlesztési biztosa vezetésével kihirdették az agrár-vidékfejlesztés alapvető dokumentumát, a Corki Nyilatkozatot. A nyilatkozat az elmúlt húsz év tapasztalatai és a jövőbeli tervek megfogalmazásával, az 1996-os első Corki Nyilatkozat felülvizsgálata nyomán jött létre, a tagállamok közösen kifejezett szándékainak rögzítésével a következő két évtizedre írja elő a vidékfejlesztés fejlődési irányát 10 pontban. Ezek röviden a következők: a vidék jólétének elősegítése, ami azt jelenti, hogy a vidékfejlesztési politikáknak a változatos vidéki területekre épülő fejlesztési stratégiákon és a többszempontú megközelítésen kellene alapulniuk. Ennek egyik kulcsa a vidéki értéktermelési láncok erősítése. Ez fontos letéteményese lehet a vidék életképessége növelésének. Ezért az elkövetkezendő időszakban olyan fenntartható kezdeményezéseket kellene támogatni, amelyek a versenyképes vidéki gazdaság fejlődését és a sokszínű mezőgazdasági termelés növekedését ösztönzik. Mivel a nyersanyagforrások végesek, fontos a vidéki környezet megőrzése, ami új szemléletet igényel az ember és környezete kapcsolatában a természeti és kulturális értékek megőrzésére irányuló elképzelésekben. Legalább ennyire fontos a természeti erőforrások hatékony kezelése, olyan innovatív, tudományos alapon működő és mindenki számára elérhető megoldásokkal, amelyekkel többet lehet termelni kevesebből. Mivel érezhetőek a klímaváltozás hatásai, ezért külön kihívást jelent a megváltozott klimatikus viszonyokhoz való alkalmazkodás. Hogy ez a fajta szemléletváltás hatékony legyen, szükség van az innováció és tudásátadás támogatására, a vidéki gazdák és vállalkozók közötti együttműködés, tudásátadás és hálózatkiépítés támogatására. Javítani kell a vidékfejlesztési elképzelések irányát, a helyi közösség kezdeményezéseit, annak érdekében, hogy a vidéki potenciált még hatékonyabban ki lehessen aknázni. Hogy minél több pályázati befektetést lehessen eszközölni vidéken, a vidékfejlesztési politikák közvetítését átláthatóbbá kell tenni hatékony és okos adminisztratív eszközök létrehozásával és bevezetésével, az adminisztratív terhek csökkentésével a kedvezményezettek és a nemzeti valamint regionális hatóságok esetében is. És ehhez kötődik az elszámolhatóság és teljesítmény javítása, amelyet összhangba kell hozni a célkitűzésekkel.  Vidéken még mindig a gazdasági követelményeket helyezik előtérbe a beruházásokkal, a fejlesztések, a táj- és a természetvédelmi értékek, az ökológiai funkciók elhalványulnak – mondta Hajdu Zoltán. A Corki Nyilatkozat értelmében szükség van vidéken is a kényelem, az urbanizáció szükségleteinek megteremtésére, de ügyelni kell arra is, hogy a vidék ne veszítse el természetközeli jellegét. Ezért integrált, összehangolt, a térségek sajátosságait figyelembe vevő fejlesztési programok kellenek. A jelenlegi uniós támogatási rendszer a nagyfarmereket, a nagygazdaságok kialakítását támogatja, a monokultúrás mezőgazdálkodás azonban megszünteti a táj biológiai sokféleségét. A fenntartható mezőgazdaság figyelembe veszi a biodiverzitást, az ökoszisztémák megőrzését. S erre leginkább akkor van szükség, amikor a klímaváltozás jelei egyre nyilvánvalóbbá válnak, hiszen vannak vidékek, ahol egyre kevesebb a víz, vagy a szélsőséges időjárás gyakran tönkreteszi a termést. Az új vidékfejlesztési paradigma szerint ahhoz, hogy a közösségek eleget tegyenek a jövőbeni kihívásoknak, rezilienssé kell váljanak. „A reziliencia általános értelemben rugalmas ellenállóképességet jelent, azaz valamely rendszernek – legyen az egy egyén, egy szervezet, egy ökoszisztéma vagy éppen egy anyagfajta – azon reaktív képessége, hogy erőteljes, meg-megújuló vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen alkalmazkodjék” – tudtuk meg az előadótól.
A konferencia előadói saját példájukkal igazolták, hogy vannak olyan törekvések, amelyek az említett Corki Nyilatkozat alapján újfajta szemléletet honosítanak meg a közösségekben. Erről beszélt többek között Laki György, Kajárpéc polgármestere, aki a nyugat-dunántúli vidéki fejlesztésekről tartott előadást. Majd a hazai jó példát Rodics Gergely, Magyarországról Erdélybe költözött környezetvédelmi szakértő szolgáltatta, aki a Csíkszereda és a Gyimesek között húzódó Pogányhavas kistérség által megvalósított projekteket mutatta be. Molnár Antal a Zemplén – Tokaj mentén húzódó Bodrog menti települések fenntartható falvakért elnevezésű mozgalmát ismertette. Nyugat-magyarországi példával állt elő Tóth Jenő, Őriszentpéter jegyzője, aki az Őrség menti, három országot összekötő törekvésekről beszélt. Német Zsolt a Fókusz Öko Központ nyárádgálfalvi törekvéseit mutatta be, míg Farkas István, a Magyar Természetvédők Szövetségének ügyvezető elnöke egy közösségi napkollektor felállításáról és működtetéséről, illetve a gyerekeknek szóló oktatási projekt sikereiről értekezett. A konferencián levetítették a projekt keretében készített Akiket a csillagok vezetnek című filmet, a Pentaton stúdió és a Fókusz Öko Központ közös alkotását, amelyben olyan személyeket mutattak be, akik önfenntartó módon gazdálkodnak – élő példái annak, hogyan lehet a Corki Nyilatkozat elveit gyakorlatba ültetni.
A konkrét esettanulmányok sem maradtak el. A konferencia résztvevői Énlakán, Kolumbán Gábor volt politikus vendégeiként, ismertették az élő örökség fenntartására tett erőfeszítéseket. Már István vidékfejlesztési szakértő gyümölcsfeldolgozó és -értékesítő hálózatát, illetve az üzemet is bemutatta. Tankó Ágnes programvezető a közösség által támogatott mezőgazdasági programba nyújtott betekintést. Az integrált vidékfejlesztés fontos kiegészítőjeként műhelymunkán dolgozták ki a résztvevők, hogy milyen lehetőségek rejtőznek a helyi természeti és épített örökséget értékesítő faluturizmusban. Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Koszorú helyett vers Gelu Păteanu Vadasdon
Gelu Păteanu, azaz Gyalu 1986. május 18-án járt Vadasdon. Pontosabban: Kutasi Mihály etédi igazgató-tanár Vadasdon elhunyt édesapjának temetésére jött el. Akkor az etédi tízosztályos általános iskola román szakos tanára volt, Etéden lakott – négy évvel korábban költözött le Énlakáról. Gyaluról tudni kell, hogy 1925. június 3- án született Kolozsváron, s Budapesten halt meg 1995. március 25-én. A román állambiztonság egyik jól megfigyelt alakja volt, akinek minden lépését követték, irodalmi tevékenységét, amikor lehetett, gáncsolták. Koholt vádak alapján többször végeztek nála házkutatást, telefonbeszélgetéseit lehallgatták, leveleit cenzúrázták, személyes kapcsolatait követték. Tíz évig, 1970-79 között volt A Hét szerkesztője Bukarestben, Huszár Sándor főszerkesztő idejében. 1990. március 15-én jelen volt az első szabad fehéregyházi március 15-i ünnepségen, ahol beszédet is mondott magyar nyelven. Később, nyár elején, a fokozódó zaklatások és üldözések elől menekülve, áttelepedett Budapestre. Élete utolsó éveiben csak magyarul írt; saját bevallása szerint örömmel fordított románról magyarra és fordítva is. Az általa románra átültetett Toldi-kézirat jelenleg is a Kőrispatakon élő Kutasi Mihály nyugalmazott magyar-román szakos tanár tulajdonában van. Még nem akadt kiadó, aki megjelentesse! *** Gyalu egy autóval utazó tanárcsoporttal érkezett Vadasdra, K.M. szülői házához, közvetlen a temetés kezdete előtt. Akikkel utazott, azok egy-egy koszorút vittek a halott emlékére, amit a házba felvezető betonlépcsők vaskorlátjára aggattak (később szekérre rakták, s kivitték a temetőbe). A ház ajtaján belépve mindannyian a halottasszobába tartottak, hogy részvétet nyilvánítsanak. Mikor rá került a sor, a részvétnyilvánítást követően egy fehér borítékot nyújtott át a koporsó mellett álló Kutasi Mihálynak, a következőket mondva: én nem koszorút hoztam, hanem egy verset. A vers címe: Sóhaj, alcíme: K. Mihály barátom édesapja, Dezső bácsi halálára.
A lét s a nemlét közt sovány
és szűk a gyarló mezsgye:
csak botorkálsz, találgatod,
ha itt a lélek estje.
És tovább hogyan kísérnéd,
akármint is szeretted, azt,
kit a keskeny földi út
nem tűr meg már melletted…
Etéd, 1986. május 18.
Aláírás: Gelu Păteanu
Gelu Păteanu már korábbról ismerte Kutasi Mihály édesapját, a jó hangú, jó humorú Kutasi Dezső (1914-1986) gazdálkodót, cimbalmost, aki gyakran járt a Küsmöd-patak völgyében, Etéden és Kőrispatakon. A vers eredeti példányát Kutasi Mihály ma is őrzi Kőrispatakon, családi lakásán. Cseppet sem mellékes: ezenkívül számtalan Gyalu-kézirat, levél, vers van a birtokában, amit egykori tanár barátja, az író, műfordító, az európai demokratikus eszméket már a múlt század második felében fennen hirdető román költő hagyott rá. Talán érdemes volna egyszer erre is felfigyelniük irodalmunk vezetőinek, a szép szó szerelmeseinek. Népújság (Marosvásárhely)

Megmenthető a magyar falu?
Érdekes és elszomorító beszélgetést folytattak a magyar falu sorsáról, kulturális örökségéről és önfenntartási lehetőségeiről a 28. bálványosi nyári szabadegyetemen július 21-én az Orbán Balázs-sátorban. Pedig két pozitív példát hoztak magukkal a meghívottak: a Hargita megyei Énlaka a világörökséggé válás útján halad, a magyar Alföldön fekvő Átány pedig tudatára ébredt értékeinek. De ott is visszafordíthatatlan változások történnek, ami pedig a székely falvakat illeti, jövőjük igen borúsnak látszik. Még ha nem is reménytelennek...
A Kárpát-medence legsérülékenyebb településtípusa a falu, különösen, ha lakossága két-háromezer fő alatti. Vajon van-e esély, hogy a napjainkban egyre divatosabb önfenntartó életmód miatt újra felértékelődjék, élettel teljen meg az utóbbi évtizedekben kiürülő vidék? – ezzel a kérdéssel indította az együtt gondolkodást Molnár Gergely.
Elsőként Énlakáról, az ott folyó kutatómunkáról számolt be Visy Zsolt régész, miniszteri biztos, aki maga is vett ott házat. Elmondta: a firtosi kistájhoz tartozó falu félreeső volta miatt elnéptelenedéssel, elöregedéssel, épített örökségének pusztulásával, kilátástalansággal küzd. Esélye épp abban rejlik, hogy most is olyan, mint száz évvel ezelőtt, és ez olyan érték, ami mellett nem lehet elmenni. A falu lakói támogatást kapnak Magyarországról, hogy épületeiket eredeti alakjukban őrizzék meg (ugyanez történik Torockón is) – magyarázta a pécsi tudományegyetem professzora, aki szerint a településen keresztül az embereket, a társadalmat is meg lehet menteni. Már tíz éve, hogy az egyetem több tanszéke – régészek, néprajzosok, építészek, szociológusok csapata – kutatja a falut, amely a hajdani római birodalom határvonalán helyezkedik el, és ez a vonal előbb-utóbb mindenütt a világörökség része lesz. Énlaka azonban saját jogán, épületeivel is érdemes rá – rovásírásos temploma van, amelyet most is sokan látogatnak –, tehát két okból is felkerülhet a listára, ami fellendülést hozhat az ott élőknek. Nyilván, ehhez a román államnak is el kell végeznie a maga feladatát a római limesre vonatkozóan... 2007-ben öt székelyföldi múzeummal is szerződést kötöttek, és attól kezdve kétévenként konferenciákat szerveznek a székely gazdálkodásról, mesterségekről, népdalokról, iskolai és népi színjátszásról. 2012-től 28 énlaki porta teljes felmérését készítették el, ebből kiállítás is született, és a munka folytatódik. Több mint 360 régi, XVII–XIX. századi sírkövet tártak fel – sokat verses feliratokkal –, ebbe már a helybeliek is bekapcsolódtak. A feltárás, örökségmentés mellett ez is cél, a visszacsatolás a közösséghez.
Átányt Bali János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatója, az Átányért díj idei kitüntetettje mutatta be. Egy Hevestől nyolc kilométerre fekvő faluról van szó, amelyen első látásra semmi különös nincs, de a leginkább kutatott településként – ami számos véletlennek köszönhető – rendkívüli hírnévre tett szert a tudományban, vaskos monográfiák jelentek meg róla német és angol nyelven, amikor magyarul nem lehetett (a kommunizmus éveiben). Különleges, kétbeltelkes településszerkezete, ami a nemek elkülönítését hozta – a nők és gyermekek a belső lakómagban éltek, a férfiak a külső, gazdasági övezetekben (tanyákban) –, zárványjellege – református közösség a katolikus tömbben – miatt is érdekes település, és bár az utóbbi időben lakossága és képe is sokat változott, értékeit ismerő és megélhetését részben kulturális turizmusra építő lakossága van: műemlék temploma mellett a Kakas-ház, élő paraszti porta, helytörténeti gyűjtemény és két új kiállítótér is várja a látogatókat. Van helyi értéktárgymozgalom, és új munkahelyek jöttek létre: az önkormányzat kertészetet, állattartó farmot működtet, tésztaüzem is van, a vendégeknek tehát helyi terméket tudnak kínálni. Mindez nem csupán megélhetést, hanem reményt is ad, ezért érdemes folytatni. Énlakán – ahogy a legtöbb székely faluban – éppen a folytatás a legnagyobb kérdés: alig három-négy fiatal család él ott, a többség hetven éven felüli. Óvoda sincs, az iskola – egy nagyobb székely ház egy már lebontott csűrrel – üres, két osztálytermében kiállítást rendeztek be, mert érdeklődő szép számban van. Kellene még egy korszerű illemhely és egy tájékoztató központ, ezekhez a tervek megvannak, ingyen adják annak, aki felépítésükre vállalkozik – mondta Visy Zsolt, aki szerint jól alakulnak a dolgok, csak nagyon lassú folyamatról van szó. Amíg az azonnali érdek és haszon szempontjából néznek mindent, nem lesz áttörés, de a lehetőségeket fel kell mutatni. Eleinte csodabogárnak nézik az embert, aztán lassan kezdik elismerni a munkáját, de még mindig nem érzik, hogy nekik is lenne tennivalójuk. Egy falu revitalizációjához fiatalok kellenek, munkahelyek, iskola, de senkit sem lehet kívülről megváltani, ha ők maguk nem akarják, nem lesz semmi – vélekedett. Reményt a világörökségben lát: ez tény lesz, és biztosan hoz eredményt, remélhetőleg jót. A gyakorló gazda keserű tapasztalatait Kolumbán Gábor volt Hargita megyei tanácselnök, a Civitas Alapítvány elnöke adta át, aki most készül megírni az ideológiai meggondolásból falura telepedett értelmiségi kálváriáját. 2008-ban bivalyok tenyésztésébe fogott, akkor szembesült azzal a szabad vadkapitalizmussal, amely 1990 után alakult ki, adócsalással, feketegazdasággal, irigységgel... A falu, ahogy elképzeléseinkben él, már nem létezik: kaláka nincs, közösségi szellem nincs, csak emberek, akik nagyon súlyos egzisztenciális küzdelmet vívnak nap mint nap, évtizedek óta, és a szívesség árát is megkérik. Ennek egyik oka a földtörvényekben rejlik: Énlakán közel 30 év alatt sem sikerült kimérni, telekkönyveztetni, azonosítani azokat a területeket, amelyekre rég kiállították a birtokleveleket, és amíg ez meg nem oldódik, nem lehet civilizált mezőgazdaságot folytatni. A betelepülők – még a faluért sok áldozatot hozó nyugalmazott tanító is – évtizedek után is idegennek számítanak. De egymás között is farkastörvények uralkodnak: minden udvaron van traktor, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy elkerüljék az együttműködést... A baj nagyon nagy – véli Kolumbán –, és amíg nem jön egy olyan nemzedék, amely fantáziát lát a természetközeli életmódban annak minden nyűge ellenére, nem sok esély van a falvak fennmaradására. Falun nehéz egzisztenciát teremteni, a helybeli erőforrásokhoz betelepülő nem fér hozzá, az ingatlanok állapota nem túl jó, támogatásokra, vállalkozásfejlesztésre van szükség, és mindezek mellett óvodákra, iskolákra. Elindult egy mozgalom, vannak már falura költöző fiatalok, de nagy próbakő a gyermekek iskoláztatása, amin minden jó szándék megbukhat. Egy-két család ugyanis nem elég egy óvoda fenntartásához, nagyban kell ezt csinálni. A falvak elnéptelenedéséről egyébként nem a szocializmus tehet: ez a korábban kitört ipari forradalom eredménye, de most már nincs szükség olcsó munkaerőre sem, mert az élő munka terhe nagy, társadalombiztosítást és mindenféle egyéb járulékot kell fizetni, míg a robot után csak profitadót; a mezőgazdaságban is robotosítás folyik, több ezer tehénhez öt ember is elég. Így a falunak nincs jövője, és ha szembeállítjuk a várossal, akkor is vesztesként jön ki. A Civitas Alapítvány az együttműködés irányába próbálja mozdítani a dolgokat, ahol a falu és város nem versenytársként, hanem egymás kiegészítésében él. Így volt ez a középkorban is, ma is ebben kellene érdekeltté tenni az érintetteket: a falu jó minőségű élelmet, tiszta levegőt, élhető környezetet tud ajánlani, és erre mindig szükség van...
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

ÜZLETI KONFERENCIA KOLOZSVÁRON
Utópia vagy a hagyományos modell újraértelmezése?
Ebből az alapállásból igyekeztek körüljárni a közösségi gazdaság trendi irányzatát a Romániai Magyar Üzleti Egyesület által a múlt hét végén Kolozsváron rendezett üzletember-konferencián.
A Romániában befektetett magyarországi tőke túlnyomó részét képviselő Romániai Magyar Üzleti Egyesület (RMÜE) évi négy alkalommal, különböző helyszíneken rendezett konferenciái nemcsak új partnerek megismerését teszik lehetővé, hanem naprakész információkat is igyekeznek kínálni a legfontosabb gazdasági, mezőgazdasági, jogi, adózási, oktatási kérdésekről. Pataki Gábor, a Sharing Economy Szövetség Magyarország alapító-elnökének a Közösségi gazdaság mint erőforrás – hatékony, együttműködésen alapuló fogyasztás címmel meghirdetett előadására a romániai magyar üzleti világ sok szegmensének közel száz képviselője volt kíváncsi.
A közösségi gazdaságként ismert gazdasági-szociális rendszer – amely az árukhoz, szolgáltatásokhoz, adatokhoz és tudáshoz való közösségi hozzáférést teszi lehetővé – népszerűségének gyors növekedésének motorját az egyre fejlettebb on¬line technológiák képezik. Az előadásból és az azt követő véleménycseréből azonban az is kiderült, hogy a kihasználatlan termékek és szolgáltatások elosztásához, megosztásához és újrahasznosításához szükséges információáramlat önmagában nem elegendő közösségek összekovácsolásához. A hatékonyságnövelő rendszer nagymértékben bizalomra épül, s bár éppen ez a tényező a legfőbb szűrő, elterjedését erőteljesen befolyásolják a generációs tudati különbségek, a különböző térségek közösségi kultúrája.
Ezt pontozta az Élő Szövet Alapítvány elnöke, Kolumbán Gábor A hagyományos tulajdonjogtól a közösségi gazdaságig című előadása. A mérnök-közgazdász – aki a székelyföldi Énlakán igyekszik megvalósítani egyfajta „low-tech” életformát – tapasztalatai megosztásával igyekezett példázni azt a folyamatot, amelyen a kis falusi gazdasági közösségek átmennek. Bár a hajdani rendtartó székely faluközösség már menthetetlenül a múlté, a közösségi tudat ma is külön „személyként” él egy településen, meghatározza a legfontosabb dolgokat, esetenként pedig káros módon zár össze a kívülről érkező kezdeményezések ellen.
Vágvölgyi Gusztáv-Pabló nyíregyházi tréner, facilitátor, coach a türkiz forradalom túlélésének esélyéről beszélt. Így titulálja a személyi tudatossági szintről a transzperszonális tudatosság felé való haladás átmeneti korát. Szerinte a technológia fejlődése műszaki elmagányosodáshoz vezet, az emberi intelligenciát meghaladó mesterséges intelligencia pedig kiszámíthatatlan társadalmi változásokhoz vezethet. Példaként említette, hogy az automatizálás rohamos fejlődése alapjaiban rengeti meg a munkaerőpiacot, előrejelzések szerint 2020-ig a jelenlegi szakmák és az azokban dolgozók munkahelyének 12 százaléka, 2030-ig pedig 50 százaléka szűnik meg.
A Szatmárnémetiben november közepén rendezendő következő RMÜE-konferencia díszmeghívottja Kemény Dénes, a magyar vízilabda-válogatottat korábban három olimpiai aranyat szerző szövetségi kapitánya, a Magyar Vízilabda-szövetség jelenlegi elnöke lesz.
Csinta Samu / Magyar Idők (Budapest)

A SZÉKELY NÉPI ÉS ISKOLAI SZÍNJÁTSZÁSRÓL SZERVEZNEK KONFERENCIÁT AZ ERDÉLYI ÉNLAKÁN
A székely népi és iskolai színjátszásról tartanak konferenciát csütörtöktől a Hargita megyei Énlakán, ahol a műkedvelő színjátszás múltjáról és jelenéről lesz szó.
Szávai Márton tanár, a szombatig tartó konferenciát szervező bizottság egyik tagja és az Énlaka-konferenciák sorozatának egyik kezdeményezője az MTI-nek elmondta: tizenkét évvel ezelőtt indították el a sorozatot, amely főleg a székelység történetével és kultúrájával foglalkozik. A konferenciákat kétévente tartják, az idei lesz a hatodik.
Az előző években foglalkoztak a székely népzenével és néptánccal, Énlaka helytörténetével, a székely gazdálkodással, az ottani közösségekben fellelhető kismesterségekkel, valamint a székelység történetével.
Mint rámutatott, a műkedvelő színjátszás történetéhez hozzátartoznak a népi játékok és az iskolai színjátszás is, amelyeknek nagy hagyományuk van Székelyföldön és fontos szerepet játszottak az identitás megőrzésében.
A műkedvelő színjátszó körök teremtették meg lényegében a kultúrházakat, és annak ellenére, hogy a kommunizmus ideje alatt politikai célokra is felhasználták, a mozgalom fennmaradt, viszont a rendszerváltozás után új kihívások elé került.
A nyitott világban sok műkedvelő csoport beszüntette tevékenységét, ezért a mozgalomnak a megváltozott körülmények között kell megtalálnia a helyét, rendeltetését – tette hozzá Szávai Márton. A konferenciát a Pro Énlaka Alapítvány, a Nemzetstratégiai Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem régészeti tanszéke szervezi. A délelőtti órákban tudományos dolgozatok hangzanak el, délután pedig színjátszó csoportok mutatnak be előadásokat.
MTI; Erdély.ma

Másodszor adták át az Élő Székelyföld-díjakat
Kis falvakban lüktet, vért pumpál a mindennapokba, jövőt éltet a szülőföld pulzusa köszönhetően azoknak az embereknek, akik szívügyüknek tekintik, hogy munkájukkal a székelység testi, szellemi gyarapítását szolgálják. Példaértékű életutak elismeréséről szólt az Élő Székelyföld Munkacsoport díjátadója, amelyen id. Szávai Márton énlaki nyugalmazott tanítót és Bancsi-Rigó Istvánt, a Homoródszentmártonban gazdálkodó fiatal agrármérnököt tüntették ki.
Nem telt meg zsúfolásig a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncertterme, de szép számban voltak, akik jelenlétükkel megtisztelték az Élő Székelyföld Munkacsoport és Egyesület december 12-i díjátadóját, jelenlétükkel, szavakkal is kifejezték tiszteletüket, mind a díjalapítók, mind pedig az elismerésre érdemesnek talált személyek iránt. Ez a hangulat ünnepi rangra emelte az eseményt, amelynek méltóságot adott az is, hogy munkatársunk, az est házigazdája, forgatókönyvének szerzője, Simó Márton író, újságíró, az Élő Székelyföld Egyesület és annak tevékenységét pártfogoló Munkacsoport vezetője igazán megadta a módját a közel kétórás estnek. Gondoskodott arról, hogy az egybegyűlteknek ne csak friss kalács jusson, ne csupán az ünnepeltek egészségére koccintsanak jófajta házi borral, pálinkával, de hazai földön termett szellemi táplálékot is kapjanak útravalóul. Erről a meghívottak gondoskodtak.
Sebestyén Péter plébános, közismertebb nevén Péter páter adventi gondolatait osztotta meg, figyelmeztetve a „kalandvágyból itthon maradottakat”, hogy mindig, de különösen a várakozás időszakában éber, az isteni gondviselést, áldást otthonukba befogadó kapuőrök legyenek. Vetített képekben mutatta be Gyöngyössy János történeti grafikus a székelyderzsi, bögözi, homoródkarácsonyfalvi, gelencei, sepsikilyéni évszázados templomokban feltárt Szent László-freskókat, előadását Magyari Hunor kiváló fotóival illusztrálva. A Székelyföld folyóirat decemberi lapszámát, a Székely Könyvtár sorozat legfrissebb öt kötetét a hamarosan Balassi-karddal „felfegyverkező” Lövétei Lázár László költő, főszerkesztő jóvoltából ismerhették meg a résztvevők. Nem feledkezhetünk meg a hírneves korondi keramikusról, Páll Ágostonról sem, aki különleges ajándékkal, a kemencében aznap „kisült” míves kerámia plakettel lepte meg a kitüntetetteket, és az etédi, illetve énlaki asszonyokról sem, akik székely ruhába öltözve jelentek meg és ajándékukat nótacsokorba kötötték.
A jövőnk falun lakik
– Mindennél fontosabb, hogy figyeljünk a vidéki élet jelenségeire és segítsünk a falunak, hogy megerősödve tarthasson meg minket. Ennek szellemében dolgozunk és tervezzük a jövőt, többek közt azt, hogy a most szerény, szociális segély összegű díjunkat is valamelyest növelni tudjuk – fogalmazott rövid felvezetőjében az egybegyűlteket üdvözlő Simó Márton. – A falu testi és szellemi táplálékot ad a városnak, az ott élő, dolgozó emberekre való odafigyelés fontos és szükséges – vélekedett Bálint Mózes, az első Élő Székelyföld-díjas, méltatva a Munkacsoport és Egyesület törekvéseit, szellemiségét. A bevezetőt a díjazottak bemutatása követte. A szervezők felkérésére Farkas Antal és Szabó Károly operatőrök rövid, de a lényeget szépen summázó filmes portrét rajzoltak a két díjazottról.
Aki egy egész falut tanított
Jó volt látni, ahogy a varrottasokkal, szőttesekkel berendezett szobában, fekete-fehér fotográfiákat nézegetve mesélt id. Szávai Márton. Többek közt arról, hogy miért volt szívügye és minden erőfeszítése ellenére miért hiúsult meg az, hogy Énlaka is felkerüljön az UNESCO Világörökség listájára, valamint, hogy jelenleg azon dolgozik, hogy az eddig megjelent közel 70 énlaki tanulmányt, a Pro Énlaka Alapítvány által elindított sorozatot a székely népdal és néptánc témájú munkájával egészítse ki.
A tanítóként, a helyi kulturális, civil élet felpezsdítőjeként, a falu épített és szellemi örökségének megőrzőjeként, a honos gyümölcsfajták felleltározója és a kihalásra ítélt genetikai állomány megmentőjeként és továbbéltetőjeként jellemezte id. Szávai Mártont laudációjában P. Buzogány Árpád író, művelődésszervező, a Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpont munkatársa. Úgy fogalmazott: példaértékű néptanító, akinek élete összefonódott a faluval, amelynek úgy adott rangot, hírnevet, hogy értékeit megmutatta, és hittel, kitartással dolgozott azért, hogy a felnövő nemzedékek ne váljanak gyökértelenekké.
– Szávai Márton és kortársainak népszolgálata az erős elkötelezettségből fakadt. Gárdonyi Géza (…) lámpásoknak nevezte őket. Mi tudjuk, hogy vannak köztük fényes csillagok is. Szávai Márton a mi csillagaink közé tartozik – méltatta az Élő Székelyföld életműdíjasát P. Buzogány.
Megbecsülni a föld ajándékait
2013-ban döntött úgy, hogy hagyja a kincses Kolozsvárt, hazaköltözik szülőfalujába, Homoródszentmártonba, és saját földjén gazdálkodik. A fiatal agrármérnök, Bancsi-Rigó István a nehezebbik, de ugyanakkor a szebbik utat választotta arra, hogy szakmailag, emberileg kiteljesedjék, mondta laudációjában Nagyálmos Ildikó költő, újságíró. Úgy vélekedett, Bancsi-Rigó, aki a földművelést választotta megélhetési forrásnak, nemcsak elismerést, de csodálatot is érdemel. – Kevesen látják meg a föld szépségét, s még kevesebben tudnak a növények nyelvén beszélgetni. Kétség nem fér hozzá, Bancsi-Rigó István ezen kiváltságosok közé tartozik, hiszen másképp nem választotta volna ezt a megélhetési formát, feladva a sokkal divatosabb és nyilván pénzesebb kertészmérnöki nagyvárosi állását. (…) Alázattal és alapos pontossággal végzi a munkáját az év minden szakában, ő maga hozza be a városi piacra a terményt, mert fontos számára a vásárlókkal, fogyasztókkal való találkozás, kapcsolattartás, visszaigazolás. Az elégedett vásárlók pedig rendszerint visszajárnak hozzá és bizonyságot tesznek arról, hogy fáradságos munkája nem volt hiábavaló – hangzott el a méltatásban. A díjak átadását követően Szőcs László és Jakab Attila, Etéd és Homoródszentmárton község polgármestere szintén rövid köszöntőt mondott. Az Élő Székelyföld-díj átadásának második kiadását kötetlen, jó hangulatú beszélgetés zárta. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)