Nyárádszereda mintájára szerveznék a magyar iskolahálózatot
Egy-egy térség oktatási stratégiájáról beszélni kell, meg kell azt tervezni. Mindez azért is igen időszerű, mert hamarosan be kell fejezni a következő tanévre szóló beiskolázási terveket – hangzott el azon a szakmai tanácskozáson, amelyre a Nyárádmente pedagógusait és önkormányzati vezetőit hívták meg Nyárádszeredába, de amelyre a Sóvidékről és Marosvásrhelyről is érkeztek intézményvezetők, szakemberek.
Tóth Sándor polgármester büszke arra, hogy Nyárádszereda mekkora beruházásokat eszközölt az oktatási intézményeknél, de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy elvárásaik legyenek a gyerekekkel szemben, és hogy az oktatás minőségi is legyen. A kisvárosban úgy vélik, hogy a gyerekek jövőjébe befektetett pénz és energia térül meg a leghatékonyabban. Ezért az iskolaépületek befejezése után az oktatást is megpróbálják megreformálni, amelyre a tanügyi törvény is lehetőséget ad. Nagy Eszter igazgató a Deák Farkas Általános Iskolában folyó munkáról, gondolkodásmódról, tervekről, célokról és eredményekről számolt be, kihangsúlyozva: „iskolapolitikájukat” a helyi igények és lehetőségek figyelembe vételével alakítják, de nagy hangsúlyt fektetnek a minőségi oktatásra és a tehetséggondozásra is.
Üres iskolát vagy minőséget?
Örvendetes dolog, hogy az utóbbi időben mindenki – még a politikusok is – a pedagógusokról, gyerekekről és az oktatásról beszélnek. Ám amire rájöttek, hogy ez az egyik legfontosabb kérdés, addig lassan elfogynak a célcsoportok – fejtette ki Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, utalva arra, hogy a megye egészében csökken a gyerekek és osztályok száma, létszám alatti osztályok működnek és nincs finanszírozás. Nagy gondok vannak ilyen téren a szórványban, Szászrégen és Dicsőszentmárton környékén, de a Nyárád és Küküllő mentén sem rózsás a helyzet. „Megoldásokat kell keresni, hogy minden faluban legalább az óvodát és az elemi iskolákat megtartsuk. A felső tagozat esetében viszont el kell dönteni, hogy az összevont osztályok működtetése a lényeg, amiből a gyerekek semmiképpen nem nyernek, vagy választjuk a minőségi oktatást és a gyerekeket iskolabuszokkal beutaztatjuk egy-egy központi iskolába. Elsősorban a gyerekek érdekeit kell figyelembe venni, hisz olyan iskolákat is működtetnek, ahol több illemhely van, mint ahány tanuló egy osztályban – részletezte a főtanfelügyelő-helyettes. A tömb magyar vidékeken nem áll fenn az asszimiláció veszélye, ezért Illés Ildikó szerint néhány erős iskolaközpontot kellene létrehozni és oda tömöríteni a gimnazistákat.
Keresik a megoldást
A jelenlevők nagyon hasznosnak és jó kezdeményezésnek találták a tanácskozást, és úgy gondolják, hogy több hasonlóra lenne szükség. Minden iskola és település helyzete más és más, nem lehet általánosítani, minden helyzetet egyenként kell elemezni és kezelni. Mindenki tudatában van a helyzet súlyának és fontosságának, nem lehet elhamarkodott döntéseket hozni és meg kell találni a leghelyesebb utat. Bármilyen döntés szülessen, mindenek előtt a gyermekek érdekeit kell szem előtt tartani – hangzott el. Egyelőre a kérdés nyitott maradt, a következő hetekben meg kell találni az optimális megoldást.
Szembe kell nézni az átszervezéssel
Brassai Zsombor, a megyei RMDSZ elnöke modellértékűnek tartja a nyárádszeredai oktatási stratégiát, és úgy érzi, hasonló elképzelés szerint kellene az egész megyében megtervezni az oktatás jövőjét. Az érintett felekkel minél szélesebb körben konzultálni kell, és azután szabad meghozni azokat a döntéseket, amelyek a stratégiát irányozni fogják. A kérdésről mindenképpen beszélni kell, mert nem derűsek a kilátások a megyében. Márcsak azért sem, mert olyan megszorító intézkedésekkel kell hamarosan szembenéznünk, amelyeknek sokkal több közük van a közgazdasághoz, mint a pedagógiához – utalt a politikus az esetlegesen várható iskolaösszevonásokra.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Így tartjuk távol a rosszat az új esztendőben
Barabás László néprajzkutató szerint a néphagyományok, az új évi szokások még akkor is jelen vannak az életünkben, ha arról nincs tudomásunk. Fényesen kivilágított, kidíszített utcák, terek, házak és lakások, tűzijáték, tülkölés, dudálás, sípolás – mind-mind a régi és az új találkozásánál keletkező résben leselkedő rosszat hivatott távol tartani.
Mi áll az új évi szokásaink, például a petárdázás hátterében?
A téli napforduló körül van az új év ünnepe és ekkor kezdődik el az egyházi év az adventtel, következik karácsony, nagykarácsony, majd vízkereszt, és tulajdonképpen ez az egész ünnepkör vízkereszt táján zárul. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az új évi szokások, vagy az évkezdeti szokások ebben a periódusban eléggé szétszórtak, és mindenik valamiképpen az új időszakra, az új kezdetre utal. Az új év megünneplése, az új év kezdete a különböző népeknél sokféleképpen, más-más időpontban volt, lehetett tavasszal, ősszel. A mi kultúránkban, a középkorban karácsonykor kezdődött az új év, aztán behozták a január 1-i ünnepet. Ekkor eltemetjük az óesztendőt, és köszöntjük az újat. Ez egy szimbolikus gesztus is, rítus: valami meghal, meghalt, elmúlik, elmúlt és valami kezdődik. Az emberek azt szeretnék, hogy a kettő között valamiféle folytonosság legyen, hogy az újabb az jobb legyen, másabb legyen, mint ami eltelt. Bármelyik kultúrában ez így van. A magyarok szokásai, hiedelmei is ezzel kapcsolatosak. A mi erdélyi kultúránkban ezeknek a szokásoknak a közösségi jellege hangsúlyosabb volt. Az emberek ezt a rituálét együtt szerették megélni, akár úgy, hogy közösen énekeltek, részt vettek valamilyen közös cselekvésben. Ezeknek a cselekvéseknek nem elsősorban szórakozási, szórakoztatási jellege volt. Azt keresték: hogyan tudnák elérni, hogy a következő időszak jobbá váljék. Ehhez a rosszat, az ártó szellemeket – ezt lehet ördögnek is nevezni – el kell hárítani. És nagyon vigyázni kell, mert ezek ilyenkor járnak. Amikor vált át az idő, megjelennek és okozhatnak valami bajt, tehát el kell űzni ezeket.
Hogyan?
Zajjal. Kürtöléssel, kolompolással, manapság városon petárdázással. Azt a kívánalmat pedig, hogy az új esztendő fényes és jobb legyen, fénnyel szokás jelezni, ezért manapság ünnepekkor mindent kivilágítunk. És akkor máris utaltam arra, hogy sok minden ezekből a közösségi hagyományokból ma is megvan városon, falun, csak átértelmeződnek. Ezek a szokásoknak szinte mindegyike ma is gyakorolt, posztmodern szokásunk. Ilyen a petárdázás, ami hajdanán nem azt szolgálta, hogy embertársaimat ijesztgessem. Ilyen a városok kivilágítása is, ami a fénykultuszhoz kapcsolódik. Persze új szokások is vannak, az európai népek körében kimondhatatlanul sok szokás van, de azért mégis csak ugyanabba a kultúrkörbe, mentalitáskörbe tartoznak. A mi erdélyi szokásainkba a hagyományos elemek talán jobban megtalálhatók, de átalakulnak, változnak. Amíg megvan a közösségteremtő ereje ezeknek a szokásoknak, addig ezek léteznek.
Melyek voltak az újévi szokások a múltban?
Gyermekkoromból emlékszem, hogy rengeteg tilalom volt. Nagyon vigyázni kellett, hogy mi történik az év első napján. Nem volt szabad például pénzt kiadni, ezt a gazdák tudták. Mert ami aznap történik, az meg fog ismétlődni. Ezért vigyáztak arra az emberek, hogy mit esznek, ki az első látogatójuk. Ez egy mágikus szemlélet, amely azt mondja, hogy ami megtörténik egy különös, vagy egy jeles napon, pláne újévkor, az meg fog ismétlődni. Ezért egész gyűjteménye van az újévi szokásoknak, a borsó- vagy a lencseevéstől a ruhateregetéshez fűződő hiedelmekig.
A mi vidékünkön, Közép-Erdélyben melyek voltak ezek a szokások?
Három példát szeretnék mondani. Az egyik a fénynek a kultuszával, a napfordulóval függ össze, amikor újjáéled a nap, újjászületik a nap is. Ez Jézus születésével is kapcsolatos, de az újévvel úgy, hogy bizonyos alkalmakon Erdélyben, nem csak a magyarok, hanem a szászok és a románok is, tüzes kerekeket engedtek le a hegyekről. Ilyen jeles alkalom volt az óesztendő éjszakája is. Azért tették ezt, hogy a láng, a kerék lángja, az óesztendőt kösse össze az újjal, legyen meg a folytonosság a kettő között úgy, hogy valamikor éjfélkor engedtek kereket. Amikor a szokás értelme elhalványul, akkor már valamiféle játékká, ügyességpróbává válik. A Kis-Küküllőmentén, Csáváson például óránként engedik a kerekeket, és közben a falu idős emberei végigjárják az utcákat, énekelnek, elbúcsúztatják az esztendőt. Tehát a fiataloké a hegy, az idősebbeké az éneklés. Egy másik szokás a marosszéki Mezőségen, de szórványosan Erdély más vidékein is: a kamasz fiúk ostorokkal csattogtatnak, hogy a bőség jöjjön be a házba. Azt kiabálják: „hé, csádé ide, bimbó, ráró!”, mintha állatokat hajtanának be szimbolikusan minden gazdához. A gyergyói falvakban búzát hintenek el a házakban, ez az új év köszöntése. A búzaszemek a szerencsét jelképzeik. Azt mondják, az a jó búzahintő, akinek a búzaszemeit még a húsvétkor is megtalálják. Tehát a bőségkívánásnak két dramatikus formája ez. A harmadik példám a szászok lakta Nagyenyed és Dicsőszentmárton, illetve Szászrégen környéki falvakban élő szokás. Ez az aranycsitkó ajándékozása. Ezekben a falvakban – leginkább Magyarkirályfalván, Betlenszentmiklóson, Torockón és Torockószentgyörgyön néztem utána – újév hajnalán egy szimbolikus alak, az aranyos csitkó, egy állatalaknak felöltözött személy viszi az ajándékokat a gyermekeknek. Egy fejszét bebugyoláltak, tettek neki tollseprűből két fület is. Azzal mentek és kopogtattak, zörgettek, nyihogtak és bedobálták a dióból, mogyoróból, almából álló ajándékokat. A gazda tudta, hogy miről van szó, nyitva volt az ajtó. Utána a házigazda kirohant, és visszatért az ajándékozókkal – koma, keresztapa, nagytata – és elbeszélték, hogy itt járt az aranyos csitkó. Ez egy szép történet, ma is több faluban él. Ugyanakkor nagyon fontos volt a bőségre nézve szilveszter éjszakáján például az első víz: aki elmegy újév éjszakáján és akár a csorgóból, akár a kútról vizet merít, az a bőségét és a szerencséjét meríti ki, mert az az aranyos víz. Ennek gyakorlata volt sokfelé. Marosvásárhelyen is a kutakból merítettek a leányok, igyekeztek minél hamarabb vinni belőle, mert akkor egészségesek, boldogok lesznek.
Antal Erika
maszol.ro

Udvarhelyszékieket is díjaztak
Az unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) február 21–23. között közel száz részvevővel Korondon rendezte meg a 17. ODFIE versmondó és népdaléneklő versenyt. A versmondók közül a homoródszentpáli Dénes Erzsébet 2. díjat, a népdaléneklő versenyen a szintén homoródszentpáli Nagy Szilvia Csilla 3. díjat kapott. A versmondóknál különdíjban részesült a magyarandrásfalvi Nagy Sándor, a szentábrahámi Isztujka Máté és a szentegyházi Kedves Kriszta, a népdalosoknál pedig a bencédi Tamási Tivadar.
„Ez az első alkalom, hogy nem a nagyvárosi forgatagba hívlak meg titeket, hanem a székely hegyek ölére, Korondra, ahol a tyúkok is cserépedényből esznek – fogalmazott Kolozsvári Alida. – Ne félj, itt nem kell lámpalázasnak lenned. Biztonságban vagy, mert egy bölcső. Bölcsője népművészetnek, vendégszeretetnek, vidám néniknek és bácsiknak, akik mosolyogva tekintenek rád, mert a látogatókat szeretik. Daloló rigók és pacsirták köszönnek vissza a cserépvázákról, tulipánok hajolnak föléd, és árnyékukban otthon érzed magad.”
Az idei versenyre negyvenegy fiatal jelentkezett be Erdély különböző településeiről: Bencéd, Dicsőszentmárton, Homoródszentpál, Kénos, Kolozsvár, Magyarandrásfalva, Marosvásárhely, Nagyajta, Olthévíz, Pusztina, Székelyderzs, Székelykeresztúr, Székelyszentmihály, Szentábrahám, Szentegyháza, Szentgerice, Torda képviseletében, valamint a magyarországi Géberjénről. „Otthonos volt, mert első alkalommal egy faluközösség adott helyet a rendezvénynek. A Versmondó- és népdaléneklő verseny legnagyobb erénye, hogy fiatalos és vidám: a verset és a népdalt könnyed módon viszi be a fiatalok életébe” – összegezte kérdésünkre Fülöp Júlia elnök.
A megmérettetés két napját számos program egészítette ki: a pénteki Mesterek társaságában című beszélgető alkalmon vendégük volt Antal D. Csaba székelyudvarhelyi színművész és Sorbán Enikő népdalénekes. A fiatal népdalénekesek, szavalók, szárnyaikat bontogató színészek egy-egy szakmabelihez címezhették kérdéseik, választ kaphattak a felkészülésük során előforduló nehézségek megoldására. Antal Csaba vallja: „A mester nem attól mester, hogy nem követ el hibákat, hanem attól, hogy a problémákat miként kezeli: tud-e előnyt kovácsolni a hátrányból”. Végül Sorbán Enikő vezetésével a Csillagok, csillagok című népdal közös eléneklésével zárták a beszélgetéssort. Az esti táncházat Tőkés Lóránt csókfalvi unitárius lelkész vezette.
Nagy Henrietta áhítata után elkezdődött szombaton a megmérettetés. A délelőtti és délutáni versenyidőt Szász-Mihálykó Mária Bolyongás a rengetegben című kötetének bemutatója színesítette. Fellépett a Korondi Ifjúsági Néptánccsoport, és megtekintették a székelyudvarhelyi diákszínjátszó csoport, a Vitéz Lelkek Oroszlánkirály című előadását.
A gálaműsoron Ilkei Loránd népdalelőadását Fekete Hunor kísérte citerán. Hagyományaikhoz híven a gála keretében átadták a díjakat. „Az igazságosság kedvéért” a bíráló bizottság tagjait is a színpadra állították. Face Today-koncerttel zárult a verseny napja, vasárnap pedig a korondi unitárius templomban Bartha Alpár hatodik éves teológiai hallgató alkalmi szolgálatával adtak hálát a rendezvényért.
Molnár Melinda |
Székelyhon.ro,

A négy fal között felvállalt identitás
Már csak nevükben számítanak magyarnak azok az Árpád-kori Marosújvár környéki falvak, melyek földrajzilag egy karnyújtásnyira fekszenek Maros megyétől, azonban a betelepítések, az elszigeteltség, az elvándorlás, a kiöregedés és a nemzeti önazonosság feladása következtében a teljes beolvadást jelentő szakadék szélére sodródtak.
Miután a hatalom bő hatvan éve felszámolta az anyanyelvű oktatást, a kultúra és a hagyományőrzés fokozatosan elsorvadt magától, a református egyház maradt az egyetlen és egyben utolsó kapocs az elrománosodott Szárazvám-völgyi eldugott falvak elöregedett magyar lakói és nemzeti identitásuk között.
„Ki ünnepelje meg március tizenötödikét, mert mi nem, hisz el vagyunk foglalva. De mi is volt akkor? Tényleg nem még tudom pontosan, mi történt akkor” – így hangzik a válasz, amikor az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarsülyében a ’48-as forradalom kitörésének megünnepléséről Mihály Máriát kérdezzük.
Pár másodperces gondolkodás után a rendkívül kedves vendéglátónk, az egyházi gondnokfeleség észbe kap. „Ja persze, akkor volt a revoluţia din patrușopt, igen. Tudja, én nem még szeretem, ha a magyarországiak idedugják az orrukat, mert mi jól megvagyunk egymással, magyarok, románok, így vegyesen. A mi falunkban béke van” – jegyzi meg. A sülyei béke ára
A Fehér megyei Magyarsülye már hosszú idők óta vegyes falunak számít. A reformáció idején a római katolikusok felvették, és a mai napig megőrizték Kálvin vallását. A 17. századi háborúskodások során a település magyar lakossága megcsappant, így román jobbágyokat telepítettek be a településre. Már a trianoni döntés előtt is Sülyében több mint kétszer annyi román élt, mint magyar.
A közigazgatásilag Magyarforróhoz tartozó falut a központban felállított kereszttől balra, azaz Felszegen a románok, a kegyhelytől jobbra, Alszegen a magyarok lakják. Az idősek emlékezete szerint hajdanán még mindkét nemzetiség a saját anyanyelvén tanulhatott. Ma már bő fél évszázada annak, hogy a rendszer felszámolta a magyar iskolát.
A faluban nincsenek és nem is voltak etnikai gondok, állítja Mihály Mária néni, az emberek kölcsönösen tisztelik egymást. Csakhogy mindez a magyar nyelv háttérbe szorulása árán történik, hisz mára nem csak az iskola falai közül némult el az anyanyelv, de a családi házakban is egyre inkább elhalkul.
„A mi fiunk is román lányt vett el feleségül, így az unokák egymás közt már nem is beszélik a nyelvünket. Tőlünk tanulnak, úgy ahogy, magyarul. Hiába reformátusok, a második osztályos csibész már azzal állt elő, hogy ő nem fog konfirmálni. Pedig a menyünk rendes asszony, vele magyarul beszélünk és ő románul válaszol” – süti le a tekintetét Mária néni férje, Sándor bácsi, az egyház gondnoka.
Felesége bele-belekever mondandójába egy-egy vai de capu’ nostru-t, de egyébként szépen és ízesen beszéli a magyar nyelvet. A Szárazvám völgyében a vegyes házasságok és az elkorcsosodott nyelv már régóta megszokottá váltak; a szülők egyáltalán annak is örülnek, ha felcseperedett gyermekük a faluban marad. Bár a Maros megyei Dicsőszentmárton alig tizennégy kilométerre fekszik, a szinte járhatatlan út miatt, az ifjak leginkább a másik irányt választják, és Fehér megye központjában, a jóval távolabbi Gyulafehérváron keresik a boldogulásukat.
Visszatelepedésekre senki nem emlékszik ’89-től errefele. Így hát nem csoda, hogy a valamikor komoly gazdasággal rendelkező faluban egyre több a parlagon heverő föld és a megüresedett ház. Csupán Mihályék környéken négy-öt gazdátlanul hagyott házat számolunk össze, s mint a gondnokék mondják, ugyanez jellemző a felszegi részre is. A három évvel ezelőtt leaszfaltozott út, mely összekapcsolja Magyarsülyét a környező kisvárosok, Marosújvár, Nagyenyed vagy Marosludas civilizációjával, még egyetlen befektetőt sem vonzott a faluba, ahol jobbára csak a három kocsma számít komolyabb vállalkozásnak.
Bár félreeső, dombos vidék turisztikai potenciált is rejt magában, a térség egyetlen szálláshellyel vagy benzinkúttal nem rendelkezik. „Bezzeg a mi időnkben, amikor a gyümölcsös még gyümölcsös volt, és nem elbokrosodott, beerdősödött terület, mint manapság, és létezett egy állami gazdaság, még más vidékekről is jöttek a faluba szüretelők. A sülyei alma és a szilva olyan ízletes volt, hogy szinte kizárólag csak külföldre küldték” – eleveníti fel a több mint százhektáros gyümölcsös dicső múltját Mihály Sándor.
A hetvenedik életéve felé közeledő egyházi gondnok szerint a református gyülekezet is a faluval együtt zsugorodott össze: a hívek száma a ’89-es fordulat utáni közel hatvanról harminchatra csökkent. Katolikusok nincsenek a faluban, a magyarok számát négy Jehova-tanú család gyarapítja. Gondot jelent, hogy sem magyar újságot nem hoz a postás Sülyébe, igaz, nem valamiféle hátrányos megkülönböztetés, hanem az érdektelenség miatt, de a Marosvásárhelyi Rádió hullámai sem „csapnak el” idáig. „Ha valamit meg akarunk hallgatni a rádióban, be kell ülnünk a fiam kocsijába, mert ott még lehet fogni Vásárhelyt, de bent, a házban már nem” – mondja Mária néni.
Néhány évvel ezelőtt a második világháborúban, a falu egyik domboldalán, az oroszokkal vívott harcban elesett négy ismeretlen magyar kiskatonának állítottak emléket. A műemléktemplom kertjében elhelyezett márványlapra a magyar felirat belül, a román – az utca felől is jól láthatóan – kívül került. „Nem munkahelyekre, lakókra lenne szükség”
Hasonló a helyzet egy faluval odébb, a szintén vegyessé vált Magyarszentbenedeken. A faluban, amely a Szent Benedek tiszteletére emelt templomáról kapta a nevét, kevesebb mint ötven híve maradt a mindkét településen szolgáló Pál Attila tiszteletesnek. A reformátusokon kívül hat unitárius él a településen, ők egy csodálatos, 14. századi templommal és a havonta egyszer, Bethlenszentmiklósról beszolgáló pappal rendelkeznek.
Milikéknek, Pali bácsinak, a hetvenöt éves egyházi gondnoknak és feleségének, Irénke néninek a három fia közül kettő a megye túlsó szegletébe, Kudzsirra költözött, a lányuk pedig Gyulafehérváron él. A közelben csak a legkisebb fiú, Miklós él, ő a húsz kilométerre lévő Marosújvárról látogat időnként haza. Mind a négyen román párt választottak maguknak, és az öt unoka közül egyik sem beszéli nagyszülei nyelvét.
„Az egyik, Andráska, amíg kicsi volt, még tudogatott magyarul, beszélt is velünk, de amióta Kolozsvárra került román iskolába, azt a kicsit is elfelejtette, amit tudott” – vonja meg beletörődően a vállát az idős gazda, aki a faluban maradt mind az öt testvérével együtt még anyanyelvén tanulhatott az azóta rég felszámolt szentbenedeki magyar iskolában.
Ha csodával határos módon a jelenlegi hatalom újra is indítaná a kommunisták által bezárt iskolát, már nem lenne ki megtöltse azt. Akárcsak Magyarsülyéből, a fiatalok innen is elmentek, őseik házaiba pedig az enyészet költözött és a portákra lakat került. A faluban már az afféle hírek sem lelkesítenek senkit, miszerint egy befektető a határban melegházat létesítene. „Itt nem csak munkahelyekre van szükség, hanem lakókra. Hiába alkalmaznának embereket oda, mert nincs kit” – állítja Irénke néni. „Kihűlt” Magyarforró
A legtragikusabb demográfiai helyzetet a községközpont festi. Magyarforrón, ahol a múlt század elején még hatvan magyar lakost jegyeztek, ma már csak egyetlen szál embert tartanak számon. Mivel benősült a faluba, ő is csak jövevénynek számít. Apja még a szomszédos magyarszentbenedeki református egyház presbitere volt, de ő már ortodoxnak tartja magát. Gyermekei „természetszerűen” nem tudnak magyarul.
Nemzeti ünnep helyett nőnapozás
Hogy kit terhel a felelősség a majdhogynem csángósorsra jutott faluközösségekért? A kérdés nem csak hogy bonyolult, de rendkívül összetett is. Sok jót a jövőtől sem lehet várni, hisz az idő egyértelműen nem a szórványnak dolgozik. Annál is inkább, mivel még csak négyévente egyszer sem lehet meggyőzni a helyieket, hogy szavazzanak a magyar érdekképviseletre, mert más párt úgysem vállalja fel az ügyüket.
„Valamikor három RMDSZ-es volt a forrói tanácsban, aztán maradtunk ketten. Most csak én vagyok egyedül” – mondja Székely István, aki egyben a szövetség helyi elnöke is. Mint mondja, a választásokon nem az jelent gondot, hogy rohamosan fogy a magyarság, hanem az, hogy a közösség legalább fele átszavaz a román pártokra. „Főleg a fiatalok, meg azok, akik nemigen gondolkodnak” – állítja.
Rendkívül szomorúnak tartja, hogy a nagy interetnikai béke közepette sokan szégyellik a magyarságukat. De mit tesz az RMDSZ Magyarforró község falvainak magyarságáért? A farsang alatt legalább egy bált szervezetek? – fordítjuk meg a kérdést. „Nincs kinek és nincs kivel” – jön az egyhangú válasz. Székely nem is emlékszik, mikor volt utoljára bál vagy egyéb farsangi mulatság a környékbeli falvakban. Talán a múlt rendszerben, mondja, hisz mostanság legfeljebb diszkót szerveznek.
Valamikor a szomszédos Nagymedvés ifjai a télen betanult színdarabbal örvendeztették meg a környékbeli vegyes falvak magyarságát. Aztán kihaltak a darabokat betanító lelkes pedagógusok, felnőttek az egykori műkedvelő színjátszó, helyükbe pedig nem nőtt utánpótlás.
Magyarszentbenedeken a kántálás szokása is kihalt, pedig arra még mindenki emlékszik, hogy nem is olyan régen, a szent ünnepek alkalmával csengett a falu. Március tizenötödike? – tesszük fel a kérdést, pedig jól ismerjük a választ. Esetleg a szomszédos, színmagyar Nagymedvésen. De a tavaly ott is elmaradt. „Az emberek szégyellik. Itt mi inkább március nyolcadikát ünnepeljük” – pontosít az RMDSZ-képviselő.
A lelket tartó egyház
Ma már csak a református egyház tartja a magyar lelket a dombok közt elrejtett falvak lakóiban. Pedig az utóbbi évtizedben jóformán egyik településen sem kereszteltek magyar gyereket. Benedeken már jó tíz éve nem tartottak senkit keresztvíz alá, Sülyében pedig kilenc esztendeje annak, hogy egy nagyobbacska fiúcskával a lelkész elé állt a család.
„Emlékezetes esemény volt, hisz egyszer csak odalépett hozzám a keresztanya, és közölte, hogy elszökött a gyerek. Mondtam, semmi baj, legfeljebb énekelünk addig, amíg előkerül” – tarkítja az gyülekezet szomorú történetét egy kis vidám betéttel Pál Attila. A tiszteletesnek hamar eltűnik a mosoly az arcáról, és ismét komolyra fordítja. „Húzzuk addig, amíg tudjuk és az Atya megengedi. Aztán lakatot teszünk a templom ajtajára” – mondja ki a kegyetlen szentenciát.
Egyáltalán nem túlzott borúlátását a helyiek is osztják. Amikor falujuk jövőjéről kérdezem, a két egyházi gondnok kétféleképpen fejti ki az amúgy szinte azonos véleményét. „A mi falunk pusztulásra van ítélve” – véli Magyarsülyéről Mihály Sándor. A szentbenedeki Milik Pál is úgy látja, hogy „ki mint sózza, úgy eszi”. A Szárazvám völgyének egykori magyar falvaiban maholnap kóstolóban sem jut – sózott vagy sótlan – nemzeti eledel az ünnepi asztalhoz.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Könyv és gyertya – ünnepi gála
Könyv és gyertya címmel ünnepi gálával folytatódott a Kultúrpalota nagytermében az RMDSZ március 15-i rendezvénysorozata, amelyen olyan Maros megyei személyeket tüntettek ki, akik kiemelkedő módon segítették a magyar közösséget. A kitüntetést az 1990. február 10-i, a kisebbségi jogok védelméért meghirdetett könyves-gyertyás néma tüntetés emléke előtti tisztelgésnek szánták.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke üdvözlő szavaiban kijelentette: – Meggyőződéssel hiszem, hogy az erdélyi magyarság erejét a kitartás acélozza. Kitartó ragaszkodásunk nemzeti jogainkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz, népi hagyományainkhoz és szülőföldünkhöz.
A jogainkért folytatott küzdelem egyik legfontosabb mozzanatának az 1990. február 10-i könyves-gyertyás néma tüntetést tartja, "amelyen több mint százezren vettünk részt, méltóságteljesen kinyilvánítva, hogy szülőföldünkön, itthon akarunk élni, és nem tűrjük, hogy másodrendű polgárokként kezeljen minket a politikai hatalom". Állította, hogy ez a nagyszabású kulturált megnyilvánulás mérföldkőnek számít az erdélyi magyarság modern kori történelmében.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, a könyves-gyertyás menetelés egyik szervezője felidézte az akkori, az azt megelőző, illetve az 1990 márciusában bekövetkezett marosvásárhelyi eseményeket, figyelmeztetve, hogy emlékezni kell, beszélni kell róluk, hogy azok soha többé ne ismétlődhessenek meg.
A díjátadást követően a magyar szabadságharc ihlette költemények hangzottak el Györffy András, Kilyén Ilka, Sebestyén Aba marosvásárhelyi színművészek előadásában. Fellépett Buta Árpád Attila énekes. A gálát a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes fellépése zárta, amely a Duna televízió Fölszállott a páva tehetségkutató műsorában bejutott az elődöntőbe.
Könyv és gyertya díjban részesültek
Antal András nyugalmazott tanár, az Ákosfalva 500 éve falumonográfia szerzője, a Pro Ákosfalva Egyesület alapító tagja, a Pro Honoris Causa Egyesület alapító tagja.
Böjte Lídia magyartanár, a szászrégeni Kemény János Irodalmi Kör vezetője.
Domokos Anikó Erzsébet nyugalmazott magyar–román szakos tanár, aki nagy szerepet vállalt és vállal jelenleg is a segesvári közművelődés terén.
Farkas Ernő magyartanár, aki a kortárs civilizáció jó ismerőjeként hívja fel figyelmünket a nemzeti közösség, a szellemi örökség, a hagyomány és a nemzedékek folytonosságának megtartó erejére.
Fülöp Lajos, a maroskeresztúri RMDSZ oszlopos tagja, aki mindig lelkiismeretesen, kitartással végezte az elvállalt munkát. Mindenkinek példát mutatott megfontoltságával és jó meglátásaival. Tanácsosként is mindig kiállt és helytállt a magyarság ügyéért.
Gálfalvy László nyugdíjas pedagógus, aki meghatározó szerepet vállalt a gyulakuti RMDSZ alapításában és további tevékenységében.
Gálfi Tibor nyugalmazott tanító, 2011-ben többéves kutatómunka eredményeként Berekméri Edmond helyi pedagógussal megjelentették Marossárpatak első falumonográfiáját Marossárpatak – Egy hagyományőrző település múltja és jelene címmel. Munkásságát, életét áthatja a közösségért vállalt felelősség és a magyarság összefogása.
Gönczi Béla, a marosvásárhelyi RMDSZ alapító tagja, a 2000-es évek közepétől a koronkai helyi RMDSZ-szervezet elnöke, majd kerületi elnöke volt. Közösségépítő tevékenysége során kiemelt figyelmet szentelt a magyar kultúrának, a közösségi jogok tiszteletben tartásának.
Hajdó Károly nyugalmazott zenetanár, karnagy. 50 éve a marosszentgyörgyi közösség meghatározó egyénisége. Az ő nevéhez fűződik a Tavaszi kórusfesztivál, a karácsonyi dalok koncertje.
Jakab István nyugdíjas tanító, alapító tagja volt a búzásbesenyői RMDSZ-nek, személyét megbecsülés, tisztelet és szeretet övezi.
Kerezsi János nyugalmazott református lelkész, alapító tagja a mezőbándi és megyei RMDSZ-nek, 1990 januárjában a megyei elnökség tagjai közé választották. Több éven át az ügyvezető elnökségben a kultúráért és egyházakért felelős alelnökként tevékenykedett.
Kilyén Domokos 1972-ig a jobbágyfalvi téglagyárnál dolgozott mint technikus, és 1972- től váltotta fel édesapját, Kilyén Lajost, a község addigi polgármesterét. 2000-ig – kisebb megszakítással – a község polgármestere, nyugdíjba vonulásáig. Minden kulturális és minden olyan tevékenységben részt vesz, ami a község javát szolgálja. Nyugdíjasként a népművészetnek él: székely kapukat farag, citerákat készít, amelyeket kiállításokon is bemutatnak.
Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács volt elnöke, illetve alelnöke mindvégig példásan végezte feladatát, legyen szó kultúráról – Maros Megyei Könyvtár, Maros Megyei Múzeum, Kultúrpalota, Maros Művészegyüttes, Bábszínház, Állami Filharmónia, Látó és Vatra folyóiratok –, a gazdaságról (repülőtér, ipari park), infrastrukturális beruházásokról, turizmusról, szociális ellátásról. Lokodi Edit Emőke 25 éven keresztül szolgálta a Maros megyei közösséget, példát mutatva mindannyiunknak.
Major István 1992 és 2004 között marosludasi városi tanácsos. Három közbirtokosságot alapított, amelyek ügyintézését bejegyzésükig vállalta, és őt dicséri az 1995–1996-ban létrehozott, a marosludasi RMDSZ- székházban lévő könyvtár is.
Nagy Margit történelem-magyar szakos tanárként tevékenykedett 1964 és 1995 között a marosszentkirályi általános iskolában. 15 évig volt a helyi RMDSZ elnöke. Önzetlen odaadással dolgozott a hagyományok ápolásáért. Tudását igyekezett a fiatal generációknak átadni és hagyományőrző hozáállásra nevelni őket. Horváth Jánossal közösen megalapította a Vadrózsa néptánccsoportot.
Ráduly János nyugalmazott tanár. Első kötete 1975-ben jelent meg. 37 éves írói munkássága eredménye: 81 kiadott kötet. 48 néprajzi és népköltészeti kiadványt jelentetett meg. Zömében népmese, mondakötetek és népi tréfák gyűjteménye. Tizenegy művet közölt a székely rovásírásról, amelyekben többek közt a közelmúltban felfedezett rovásemlékeket mutatja be. Huszonkét szépirodalmi kötete van, ezekből tizenhárom verseskönyv és fordításkötet.
Szabó József esztergályos és minőségi ellenőr. Tizenhét évig volt a református egyház gondnoka Mezőcsáváson. 1990- ben helyi szinten aktívan részt vett az RMDSZ megalakításában. 1990–1994 között Mezőcsávás alpolgármestere. Ma is aktívan részt vesz a helyi közösségi életben.
Szász Erzsébet nyugdíjas tanítónő, a marosszentannai RMDSZ-szervezet egyik alapító tagja. Udvarfalván a szervezet tevékenységének a szervezője, irányítója, nyilvántartója. A falu és a község kulturális életének meghatározó személyisége. Éveken keresztül szervezője a március 15-i helyi ünnepségnek. Az ifjúság oktatása- nevelése mellett a felnőttek szakmai-mezőgazdasági képzésében is aktívan részt vállalt.
Szász Lajos az RMDSZ megalakulásakor az elsők között lépett be a szervezetbe. Számos kampány és más rendezvény szervezője és társszervezője. A megyei RMDSZ státusirodájának alkalmazottja 2002–2011 között.
Szepessy László egyik főszervezője volt az 1990. februári gyertyás tüntetésnek. Az első szabad március 15-ét 1990-ben ő szervezte. Marosvásárhely magyarsága hosszú idő után először ünnepelt a Székely Vértanúk emlékművénél, ezzel hagyományt teremtve. 1990 márciusában, a marosvásárhelyi pogrom idején Sütő Andrással együtt az RMDSZ-székház padlásán volt, és 20-án is részt vett az eseményekben. Politikai fórumokat, jótékonysági rendezvényeket szervezett, egyik kezdeményezője és kivitelezője volt a Bernády György Alapítványnak.
Szlovácsek Ida, magyar szakos nyugdíjas tanárnő több mint 25 éve vesz részt a Dicsőszentmárton városi, illetve kerületi magyar szórványközösség művelődési életének szervezésében. Prioritásként a magyar identitástudat megőrzését tűzte ki céljául: az anyanyelv, illetve a néptánc és népdaléneklés, a magyar népi szokások megőrzését, ápolását. Szavalóversenyeket és népdaléneklő versenyeket szervezett a magyar diákoknak. A Kis-Küküllő Alapítvány keretében Sárga Rózsa néven a város és a vidék idősebb nőtársadalmának szervezett és szervez heti rendszerességgel programot.
Tófalvi Zoltán újságíró, riporter. A kilencvenes évek elejétől megszállottan kutatja az 1956-os forradalom utáni időszak romániai eseményeinek, erdélyi elítéltjeinek történetét. Több tanulmányt közölt a magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent konferenciakötetekben, folyóiratok emlékszámaiban. Forrásfeltáró munkájának kiemelkedő teljesítménye az a sorozat, amelyben közzétette az 1956 utáni legnagyobb erdélyi politikai koncepciós perek iratait.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

A néptánc is lehet kortárs – Interjú a Maros Művészegyüttes vezetőjével
Varró Huba több mint húsz éve néptáncos, ötször volt Kárpát-medencei verbunkbajnok, fél éve a Maros Művészegyüttes művészeti vezetője. Varrónak a néptánc az élete, így művészeti vezetőként is aktív táncos maradt, idén pedig verbunkbajnokságot is indít Marosvásárhelyen.
– 2013 augusztusában nevezték ki a Maros Művészegyüttes élére. Milyen problémákkal kell megküzdenie ebben a tisztségben?
– Gyakorlatilag mindenért én felelek, ami az előadásokhoz kapcsolódik. Tehát a zenekar és tánckar tevékenységéért felelek, de én tartom a kapcsolatot az irodával, a vezetőséggel, valamint a műszaki kollégákkal is. A szervezővel eldöntjük, hova megyünk turnézni, milyen előadással, az előadás az adott színpadon elfér-e. Nekem kell ellenőrizni, hogy minden jól menjen a zenekarban, tánckarban, rendben legyen a hangosítás, a fénytechnika.
Az a baj, hogy Erdélyben a kultúrházak nincsenek úgy felszerelve, hogy minden alkotást megfelelően bemutathassunk. Itt van például a Fekete-piros, amelyet a rendező a Maros Művészegyüttes színpadára álmodott meg, viszont ha elvisszük például Szovátára, akkor újra kell gondolni az egészet az ottani körülményeknek megfelelően. Közben pedig az előadásokról is gondoskodni kell. Jelenleg öt műsor fut egyszerre, ilyen sok még nem is volt az együttes történetében.
– Mikor kezdett el néptánccal foglalkozni? Mikor került a Maros Művészegyütteshez?
– Kilencévesen, 1991 márciusában kezdtem el népi táncot táncolni a szüleim javaslatára a meggyesfalvi Bokréta táncegyüttesben. 1995-ben jöttem át a Maros Művészegyüttes utánpótláscsoportjába, a Napsugárba. Ott táncoltam '99-ig, de '98-ban már bejártam próbákra a Maros Művészegyüttesbe, ahol '99 decemberében alkalmaztak is. Ott táncoltam 2013 márciusáig, amikor is féléves fizetetlen szabadságot vettem ki, saját együtteseimmel foglalkoztam, és Németországba mentem.
– Fiatal kora ellenére oktatással is foglalkozik, több tánccsoportot is alapított. Hogyan válik valakinek a tánc hivatásává?
– Ez érdekes kérdés, én is csak tavaly döbbentem rá arra, hogy ez az életem. Tizennégy év oktatás van a hátam mögött, számos táncegyüttest felneveltem és vezetek, rengeteg tanítványom van az együttesben is, akik nálam kezdték, aztán hivatásosak lettek. Aztán vannak saját együtteseim is. A Kökényes Dicsőszentmártonban, amely 2004-ben alakult, száz gyerek három korcsoportban táncol, illetve most indul a negyedik is az óvodában. Van a Kikerics Segesváron. Ezeket én alapítottam, és én vagyok a művészeti vezetőjük. Négy éve pedig aktív oktatója vagyok a marosmagyarói hagyományőrző táncegyüttesnek, a Csurgónak.
Ezenkívül most akarjuk újraéleszteni a Vásárhelyen 2006-ig működő ifjúsági táncegyüttest, a Borókát, amely megszűnt. Több régi taggal együtt – többek közt Moldován Emesével és Portik Vilmossal – úgy döntöttünk, hogy felélesztjük. Tehát folyamatosan jelen van a néptánc az életemben, arra azonban, hogy nem is tudok nélküle élni, Németországban döbbentem rá a tavaly, amikor felajánlották, hogy ott dolgozzak egy gyárban jó pénzért. Feltettem azonban a kérdést magamnak, hogy életem eddigi részét miért fordítottam a művészetre, ha most szalagmunkás leszek. És arra jutottam, hogy engem nem érdekel a pénz. Inkább beérem negyedannyival, de a táncot nem tudom abbahagyni.
– Sokak viszont nem érik be a művészet szeretetével. Nehéz ma új tagokat keresni a csapatba?
– Nagyon nehéz. Sokfelé kell szakadni a mai világban, hogy meg tudj élni a táncból. A fiatalok pedig a kevés pénz miatt nem is nagyon jelentkeznek. Annak idején, amikor nekem mondták, hogy megpróbálhatok az együttes tagja lenni, tizennyolcan voltunk a versenyvizsgán, és nagyon kemény szakmai zsűrizés volt. Én ott aludtam a próbateremben, csak hogy minden műsort beszívjak magamba minél hamarabb, s azt tudjam értékesíteni.
Most azonban versenyvizsgát hirdettünk, s egy jelentkező volt az egy helyre. Ha meg hívok fiatalokat, és nagyon jó táncosokat, azt a választ kapom, hogy ilyen kevés pénzért nem táncolnak. Ez a probléma. Az állam olyan kevésre értékeli ezt a műfajt, hogy abból nem lehet megélni. De hál' istennek, most nem panaszkodhatom: velem együtt tizenhárom fiú és tizenkét hölgy van az együttesben.
– Ön aktív táncosként is részt vesz az együttesben. A művészeti vezetői tisztség hogyan befolyásolja ezt?
– Más együttesekben a művészeti vezetők rég nem táncolnak, igaz idősebbek is, mint én. Nekem most harminckét évesen nehéz lenne teljesen kiszállni. Pedig néha meg kell tennem, mert csak úgy tudom kívülről nézni, hogy jól megy-e az előadás. De nagyon nehéz abbahagyni. Mindegyik előadásban szerepelek, de olyan részletben, hogy attól még tudjam figyelni az egészet, ha nem is elölről, legalább oldalról.
– Milyen célokkal vállalta el a művészeti vezetést?
– 2012 nyarán végeztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán, a rendezői szakon szeretném folytatni a tanulást. Úgy gondoltam, hogy a tisztség betöltése nekem is lehetőség arra, hogy gyakorolhassam, amit tanultam, illetve az együttesnek is szeretnék segíteni a fejlődésben. Célom, hogy a folklór erős képviselete mellett, kicsit még elbarangoljunk a kortárs táncszínházi világba is, illetve belekóstoljunk új dolgokba, például a flamencóba.
– Hogy látja, van jövője a néptáncnak? Miért hasznos ma?
– Van. Úgy érzem, hogy a néptánc is kortárs, csak hinni kell benne. A néptánc befolyásolni tudja az ember életét, javítja azt. Amellett, hogy közösségben vagy, a tánc javít a testtartáson, a járáson, javulnak a reflexek – akkor is, ha nem lesz hivatásos az ember.
– Nemcsak vezetőként, versenyzőként is megállta a helyét, hiszen ötszörös Kárpát-medencei verbunkbajnok. Az új tisztsége hogyan befolyásolja a személyes érvényesülését?
– A Zalaegerszegen megrendezett Kárpát-medencei verbunkverseny ötszörös győztese vagyok, emellett kétszer nyertem a budapesti legényesversenyen is. Én azonban rövidesen abbahagyom a versenyzést, még egyen szeretnék megméretkezni, a békéscsabai szólótáncfesztiválon. Ezt követően átadom a terepet a tanítványaimnak, a követező generációnak. Illetve a szervezésnek, hiszen idén nagy dologra készülünk: szándékunkban áll megszervezni a város első verbunkversenyét a Vásárhelyi Forgatag keretében.
Ezzel egy 14 éves álmom valósulna meg. Itthon ugyanis nincs versenyzési lehetőség. Kétévente szervezik meg az erdélyi magyar hivatásos táncegyüttesek találkozóját, de annak sincs igazán versenyjellege. Én egy egészséges versenyszellemet szeretnék, hiszen nálunk is vannak, akik megmérkőzhetnek egymással.
Szász Cs. Emese
Krónika (Kolozsvár),

Kell még a törvényen javítani
Maros megyei iskolák igazgatóival, aligazgatóival, pedagógusaival találkozott április 3-án Markó Béla szenátor és Király András, az oktatási minisztérium államtitkára. A többórás ülésen a megyei oktatásügy legfontosabb kérdéseit vitatták meg, s ennek kapcsán kérdeztem Markó Béla szenátort, a felsőház oktatási bizottságának tagját.
– Bár a Pedagógusok Szövetsége szervezésében nemrégen lebonyolított találkozón szembesülhettünk az iskolaigazgatók gondjaival, ezúttal a sajtó nem lehetett jelen a rendezvényen, s az RMDSZ által kiadott közleményből csak felsorolásszerűen értesülhettünk a vitatott kérdésekről. Megkérem, tájékoztasson bővebben néhány fontosabb problémáról.
– Király Andrásnak, az oktatási minisztérium államtitkárának és kollégáinak az volt a célja, hogy a magyar iskolaigazgatók, aligazgatók elmondják az oktatással, az iskolák működésével kapcsolatos gondjaikat. Én is részt vettem, s bár kevésbé tartoznak rám a mindennapi intézményvezetési problémák, ezek sok esetben nem választhatók el az oktatási törvénytől. A szenátus oktatási bizottságában dolgozom, s ezt a mandátumot elsősorban azért vállaltam, mert azt reméltem, hogy ebben az időszakban számos kérdés tisztázódik az oktatási törvény alkalmazásával kapcsolatosan. A mostani kormánytöbbség módosítani akarja az oktatási törvényt, és nem mindegy, hogy bele tudunk-e szólni vagy sem.
A találkozón számos problémát vetettek föl nagyon célratörően, a tankönyvektől kezdve egészen az iskolai vezetőtanácsok működéséig. A színvonalas beszélgetésből kiderült, hogy az oktatási törvény jó néhány rendelkezését nem mindenütt alkalmazzák. Az iskolai vezetőtanácsok összetételét újra kellene gondolni. Hasonlóképpen a finanszírozási kérdést is, mivel sok az elégedetlenség a fejpénzzel kapcsolatosan. A diáklétszám szerint kapott összegből kell a pedagógusok fizetését fedezni. Az egyik képtelenség, ami ennek következtében előáll: az iskola abban válik érdekeltté, hogy kisebb fizetésű, alacsonyabb képesítésű pedagógusok tanítsanak, mert akkor a rendelkezésre álló fejpénzből könnyebben ki tudja fizetni a béreket. Ha túl magas képesítésű tanárai vannak, akkor előfordul, hogy nem elég az iskola működtetésére kapott összeg. Ezt mindenképpen újra kell gondolni az eddigi tapasztalatok alapján. Sok olyan problémát is följegyeztem, ami esetleg törvénymódosítást is igényelne. Állandóan küszködünk az osztályok számának a problémájával is. Ha nem vagyunk képesek összefogottan tervezni, akkor előállhatnak olyan helyzetek, mint például Szászrégenben, ahol négy iskolának van magyar tagozata, s az ősztől valószínűleg csak kettőben indul előkészítő osztály, holott legalább háromban kellene, bár szerintem egyről sem szabad egykönnyen lemondani. Jelenlegi helyzetünkben megengedhetetlen, hogy mindenki a maga iskolája számára próbáljon gyermekeket verbuválni, ahelyett hogy összeülnének, s a pillanatnyi érdekeket félretéve, világosan eldöntenék, hogy melyik legyen az a három iskola, ahol meg kell tartani a magyar tagozatot. Ha nem így járunk el, ha nem vesszük figyelembe a távolságokat, a kisgyermekek közül néhányan lemorzsolódnak. Erről kellene a szülőket is meggyőzni.
– Említette a törvénymódosítás szükségességét. Ez az iskolaalapítást illetően is fontos lenne, hogy a megye két városában, Dicsőszentmártonban és Segesváron is megvalósulhasson pedagógusok, szülők és diákok régi vágya.
– Rég tudjuk, hogy ebben a tekintetben ellentmondás van a helyi autonómia és a kisebbségi jogok érvényesítése között. Az iskolalétesítés kérdésében – látszólag nagyon helyesen – az önkormányzatra van bízva a döntés. De amikor egy magyar iskolát akarunk létrehozni, nem biztos, hogy egy román többségű önkormányzat megszavazza azt. A kisebbségi jogok érvényesítését nem mindig lehet a helyi akaratra bízni. Ezért számba kell venni, hogy a törvényen mit lehet változtatni, de ettől függően az érvényben levő törvény alapján is meg kell próbálni megtalálni a megoldást. Tapasztalataim szerint is, az önálló magyar iskolák – különösen a szórványvidéken – nagyon sokat segítenek az identitás megőrzésében, hisz nemcsak oktatási intézményként, hanem értelmiségi központként is működnek. Ezt megtapasztaltam Dévától Máramarosszigetig, s indokolt Dicsőszentmártonban és Segesváron is.
– Beindulhat-e a minden évfolyamot átfogó marosvásárhelyi katolikus oktatás?
– Ez is szóba került, s a jogi lehetősége adott, nincsen akadálya. Nem tudom megmondani, hogy őszire sikerül-e, de van esély rá. A vásárhelyi magyar oktatás szempontjából hasznos lenne egy magyar állami iskola, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum mellett egy kisebb, de jól működő református kollégium, amely már létezik, és egy katolikus gimnázium is, amelyet ezután kellene létrehozni.
– Említette, hogy a román nyelv és irodalom tankönyvek is szóba kerültek.
– Ezen a téren egy nagyon fontos eredményt tudunk felmutatni, a Románia történelmének és földrajzának magyar nyelven történő oktatását, illetve, hogy ebben az esetben már megvannak a magyarra fordított tankönyvek. Ez sem ment könnyen és gyorsan. Ami a román nyelv tanítását illeti, ebből a szempontból mi ugyan előreszaladtunk, de a minisztérium lekésett. Amikor a kormányban voltunk, Murvai László vezetésével létrehoztunk egy bizottságot, kidolgoztuk a tanterveket és a tankönyveket, miközben az általános román tanterv még nem készült el. Annak egy részét kell bevárni, miközben az előkészítő és az első osztályban már az új tanterv szerint folyik az oktatás.
– Az oktatás kapcsán nem hagyhatjuk szó nélkül a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyét sem, ahol a felsőoktatásért felelős miniszter látogatására várnak, hogy érvénybe léphessen a hétpontos egyezség utolsó pontja is.
– Köztudott, hogy három egyetemet nyilvánított multikulturálisnak, tehát többnyelvűnek az oktatási törvény: a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemet, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet valamint a MOGYE-t. Ebből kettőben, az oktatási törvénynek megfelelően, sikerült létrehozni a főtanszékeket, intézeteket. Kolozsváron ugyanazon a karon belül van román és magyar döntéshozatal, a Művészeti Egyetemen, amely kisebb, de számunkra fontos intézmény, ennél is radikálisabb megoldás működik ebben a pillanatban, mert van egy magyar és egy román nyelvű kar. Amennyire én ismerem, a Babes–Bolyain belül is nagyon sokat jelentett a magyar intézetek létrejötte, számos kérdésben önállóan dönthetnek a magyar oktatók, programokról, tantervekről például. Hogy a költségvetés szempontjából mennyire lehetnek önállóak, erről érdemes beszélni, mert ahogy én látom, igazság szerint maguk a karok sem élveznek túlságosan nagy önállóságot. Az lenne a természetes, ha gyakorlatilag a karok is egészen szabadon bánhatnának a számukra évről évre biztosított pénzalapokkal, attól függetlenül, hogy román vagy magyar nyelven folyik az oktatás.
A MOGYE-n az igazán jó megoldás az lett volna, amelyet az RMDSZ még az előző kormányban elért, hogy jöjjön létre egy külön magyar kar, és azon belül működjenek az intézetek. Ez a radikális, de véleményem szerint jó megoldás, ami sajnos hozzájárult ahhoz, hogy megbukott az Ungureanu-kormány. Attól kezdve nem volt eszközünk arra, hogy egy ilyen megoldást alkalmazzunk. Amire lehetőség kínálkozott, hogy lassan megpróbáljunk előre haladni, és a legalább az önálló főtanszékek, intézetek megalakításáig eljutni. A magyar oktatók valóban haladtak ezen az úton, mert elkezdődött a magyar oktatás külön akkreditálása, ami kulcskérdés, és úgy néz ki, hogy ez a folyamat már az ősszel befejeződhet.
– De hát a magyar tagozat megkapta az akkreditációt!
– Csakhogy van egy végső ellenőrzési időpont, amelyet őszre tűztek ki. A Babes–Bolyai egyetemen is óriási konfliktusok voltak, de ott külön- külön akkreditáltatták a magyar oktatást, s a kedvező pillanatban ezért lehetett létrehozni a külön intézeteket.
– A vásárhelyi egyetem esetében úgy tűnik, hogy időhúzásról van szó. A magyar tagozat oktatóinak a közössége eldöntötte, hogy kivonul az egyetem minden vezető testületéből, ha nem oldódik meg az önálló intézetek létrehozása, amit a törvény biztosít. Eljön-e a miniszter, és számíthatunk- e kedvező lépésre ezen a téren?
– Tudtommal el fog jönni a miniszter, és megpróbál egyeztetni a magyar és román oktatók között. Én mindenképpen a végleges akkreditációban látom az első jelentős változást, ennek mielőbb be kell fejeződnie. Megmondom azt is őszintén, hogy a testületekből való kivonulást nem tartom jó megoldásnak, értem az elkeseredést, de ez nem vezet sehova szerintem, a magyar oktatók még információt sem fognak kapni arról, hogy mi történik. Félig tréfásan, félig komolyan azt szoktam mondani, hogy én nem kivonulás-, hanem bevonuláspárti vagyok. Ez most keserves türelemjáték, végig kellene vinni.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Liberális bosszú Marosvásárhelyen
Ellenlépésre szánta el magát a Nemzeti Liberális Párt (PNL) Maros megyei vezetősége, miután a demokrata-liberálisok (PDL) kezdeményezésére és az RMDSZ hathatós segítségével a szervezet elveszítette Marosvásárhely alpolgármesteri székét a múlt héten
A Ciprian Dobre megyei tanácselnök irányította szervezet szerdán a megyei kórház menedzsere, Szász János helyébe Ovidiu Butucot helyezte. Dobre pártbeli társa és barátja a liberálisok kormányból való kilépéséig a sürgősségi kórházat irányította. A gazdasági igazgatói tisztséget éppen a leváltott alpolgármester, Ionela Ciotlăuş kapta meg.
A megyei önkormányzat által kibocsátott szűkszavú közlemény szerint a vezetőségcserét Szász János lemondása tette indokolttá. Értesüléseink szerint azonban az eddigi igazgatót éppen a megyét irányító politikusok kérték fel a távozásra.
Lapunk érdeklődésére Szász ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta, csak annyit mondott, hogy „ez egy szomorú történet”. Kérdésünkre, hogy lát-e összefüggést a saját, úgymond önként vállalt távozása és Ionela Ciotlăuş liberális alpolgármester múlt heti leváltása között, Kelemen Márton, a megyei önkormányzat alelnöke kitérő választ adott. „Úgy tudom, Szász János személyes okokra hivatkozva adta be a felmondását” – replikázott.
Ugyanarra a kérdésre Szász János határozott igennel válaszolt. Ugyanakkor hozzátette: felháborító, hogy „egyesek a gerinctelenségüket politikai kompromisszumkészségnek nevezik”. A volt igazgató a szerda délután még nem tudta, hogy hol folytatja majd orvosi pályáját. „Van egy magánrendelőm Dicsőszentmártonban, lehet, hogy oda térek vissza. Az úton biztosan nem maradok, de ez nem mások érdeme” – fejtette ki a Krónikának Szász János.
Ciprian Dobre megyei tanácselnök már Ciotlăuş leváltásának másnapján rendezett sajtótájékoztatón támadást intézett az RMDSZ és a marosszéki magyarság ellen. A liberális politikus kijelentette, pártja sem a Sütő András szobrának felállítását, sem a Kossuth Lajos utca nevének a visszaállítását, de még a Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjáalakítását sem fogja támogatni. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Ötezer lejes büntetés a kétnyelvű feliratokért
Dicsőszentmártonban tegnap tovább folytatódott a helyi kórházra és járóbeteg-rendelőre kifüggesztett kétnyelvű feliratok körüli konfliktus. A másfél hónapja kitett táblák, amelyek a prefektus utasítása és a megyei tanács átirata nyomán kerültek fel a kórház kapusszobájának falára és a rendelőintézet bejárata fölé, a helyi tanács egyes tagjait és a város kormánypárti polgármesterét a napokban kezdték el zavarni. A legutóbbi tanácsülés nyomán a polgármester, Matei Alexandru büntetéssel fenyegető átiratot küldött a kórházigazgatónak. Tegnap három rendőr jelent meg a helyszínen, akiket azért küldtek ki, hogy eltávolítsák a feliratokat, de mégsem tették, bár időközben a polgármester is a helyszínre érkezett. Délután 2 óra körül a városrendezési bizottság elnöke átadta a kórházvezetőségnek az 5000-30.000 lejes büntetésről szóló határozatot. A kórházigazgató a megyei önkormányzathoz fordult tanácsért, ahonnan azt a választ kapta, hogy a büntetés magas besorolása nem felel meg az előírásoknak, ezért a megyei tanács jogászai megtámadják azt. A kórházigazgatónak pedig azt tanácsolták, hogy vetesse le a feliratokat és kérjen engedélyt a helyi önkormányzattól a táblák újbóli kifüggesztésére. A történtek után nem nehéz kitalálni, hogy mi lesz a válasz.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

13 magyar szakiskolai osztály indul Maros megyében
Mint már pénteki lapszámunkban jeleztük, azok a nyolcadik osztályt végzett diákok, akik a továbbiakban hároméves szakiskolai képzésen szeretnék folytatni tanulmányaikat, május 26-án és 27-én adhatják be beiratkozási íveiket az általuk kiválasztott tanintézményben. A megyében összesen 44 szakiskolai osztályt indítanak – tájékoztatott a felvételi lebonyolításával megbízott Nadia Rata helyettes főtanfelügyelő. Ebből 13 magyar tannyelvű, azaz a tervezett osztályoknak még az egyharmada sem.
A tanfelügyelőség honlapján található felvételi útmutató szerint Marosvásárhelyen magyar szakiskolai osztály indul az Avram Iancu Szaklíceumban szabás-varrás szakon 28 hellyel, a Constantin Brâncusi Építészeti Szakközépiskolában kőműves-kőrakó-vakoló szakon, az Elektromaros Technológiai Líceumban elektromechanika szakon, a Gheorghe Sincai Technológiai Líceumban autószerelői osztályban, a Ioan Vlasiu Szakközépiskolában egy fél, azaz 14-es létszámú asztalosképző osztályban, és egy fél, szintén 14-es létszámú vegyészoperatőr-képző osztályban, a Traian Vuia szakközépiskolában teljes osztályban fodrászképző szakon.
Dicsőszentmártonban a Constantin Brâncusi Technológiai Líceumban kereskedő-eladó szakképzésre lehet beiratkozni, itt teljes osztályt indítanak.
A szovátai Domokos Kázmér Szakközépiskolában egy asztalosképző és egy kereskedő-eladóképző osztályt indítanak.
Nyárádszeredában a Bocskai István Elméleti Líceumban egy autószerelői és egy kereskedői szakosztályt indítanak, 28-28 hellyel.
Az Erdőszentgyörgyi Technológiai Líceumban egy fodrász-manikűrös-pedikűrösképző osztályba várják a jelentkezőket.
Sáromberkén a Technológiai Líceumban élelmiszeripari szakképzés lesz, pékeket, pékárukészítőket képeznek majd.
Az útmutatóból kiderül, hogy sem a Transilvania Gazdasági Szakközépiskolában (ahol egyébként román nyelven pincéreket és közétkeztetési eladókat képeznek majd), sem a Traian Savulescu Mezőgazdasági Szakközépiskolában (ahol román nyelven agroturisztikai osztályban lesz képzés), sem az Aurel Persu sofőriskolában nem lesz magyar nyelvű szakiskolai képzés. A gazdasági, mezőgazdasági és gépkocsivezetői szakiskolai képzésből a magyar gyermekek teljesen kiszorulnak.
Sajnálatos, hogy teljesen kimarad a szakiskolai képzés palettájáról Segesvár, Szászrégen, Marosludas és Radnót, ahol egyáltalán nem indítanak magyar tannyelvű szakiskolai osztályokat. De nem találunk magyar nyelvű szakképzési lehetőséget a mezőbándi mezőgazdasági szakközépiskolában sem, hogy a görgény-szentimrei erdészeti szakközépiskoláról ne is beszéljünk, ahol csak román nyelvű oktatás folyik.
Hogy az idén újraindított szakiskolai képzésre lesz-e valós igény, a beiratkozás lezárta után derül ki. Kíváncsian várjuk, hány osztályt töltenek be és hány osztályt sikerül indítani.
Bartók és Brăiloiu nyomában a népzenegyűjtésben
„Folklóróra” Szenik Ilona professzorral a Györkös-házban
Szenik Ilona népzenekutató, a Gheorghe Dima Zeneakadémia konzulens tanára válaszolt Halmos Katalin nyugalmazott zenetanár kérdéseire a Györkös-emlékház május 21-i ZeneSzó rendezvényén. Kolozsvári zenészberkekben mindenki felsőfokon emlegeti Szenik Ilona professzor asszonyt: volt tanítványait, doktoranduszait lenyűgözte hatalmas szakmai tudása, szerénysége, következetessége és a népzene iránti tisztelete. Ebből kaphattunk mi is egy kis ízelítőt a rendezvényen. Közel húsz eredeti hangfelvételt hallgattunk meg: kezdve a katonabúcsúztatóktól, a siratóénekektől a karácsonyi kolindákig. A szerdai rendezvény kép- és hanganyagát Mann Gabriella nyugalmazott zenetanár, volt Szenik-tanítvány készítette elő és tárta a hallgatóság elé.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Névadó ünnepség Dicsőszentmártonban
Megható, megtartó, nevelő értékű ünnepségnek voltunk a részesei június 15-én a Dicsőszentmártoni Magyar Közművelődési Központban: nevet adtunk annak az értékes néprajzi gyűjteménynek, melyet dr. Kakassy Sándor hagyott ránk, aki sajnos már egy éve távozott az élők sorából. Az ünnepség azt bizonyította, hogy nem hiába küzdött, olykor csatázott a közösségért, melynek irányítását a sors gyakran a kezébe adta.
A szépszámú közösséget Balázs Éva üdvözölte a Kis-Küküllő Alapítvány kuratóriuma nevében, majd bekonferálta a műsorszámokat.
Előbb Incze Csaba laudációja hangzott el. Ismertette dr. Kakassy Sándor sokoldalú munkáját Dicsőszentmárton és környékének magyarságáért mint RMDSZ-elnök és mint parlamenti képviselő. Főleg a Magyar Ház és a Magyar Közművelődési Központ létrehozásáért és működtetéséért tett sokat. Hatékonyan részt vett a Sipos Domokos Művelődési Egyesület megalapításában és működtetésében, majd megalapította a Kis- Küküllő Alapítványt. Közben járta a vidéket, s mint kerületi RMDSZ-elnök segítette a lakosságot megoldani a felmerült gondokat. Hamarosan felmerült benne a népi kultúrához tartozó tárgyak gyűjtésének fontossága, de beszélhetünk városunk múltjára vonatkozó tárgyi és írásos emlékek gyűjtéséről is. Incze Csaba az egykori zsinagóga múltjáról is beszélt, melyet 1902. szeptember 23-án avattak fel. Az impozáns és értékes templomot a háborúk és az idő foga "kitámadta" – Kakassy Sándor viszont kijárta, hogy a magyarság érdekében használatba vehesse, hozzálátott a feljavításához, és 2001-től kezdve mint Magyar Közművelődési Központot működtette. Itt kapott helyet rendezett formában a népzajzi gyűjtemény is.
A továbbiakban Székely-Varga Mária-Gyopár szavalata emelte a hangulatot Horváth István Tornyot raktam című versével.
Megható volt a gitárzene, melyet dr. Kakassy Sándor fia és unokája mutatott be: Kakasi Zsolt gitárművész és gitártanár a kislányával, Kakasi Zsuzsannával, a Plugor Sándor Művészeti Líceum első osztályos tanulójával az alkalomnak megfelelő gitárzenét mutatott be.
A fából készült faragott plakett leleplezése előtt jómagam felolvastam a Haszmann fivérek üzenetét, melyet az ünnepségre küldtek. Megjegyzem, hogy nagyon szép, veretes szöveg volt, hadd idézzek belőle:
"Ez a gyönyörű és értékes gyűjtemény üzenetet hordoz mindazok számára, akik értik azt. Erősíti a megmaradásunkba vetett hitet, az itthonmaradást és annyi és annyi kötődést a szülőföldhöz, drága, szép anyanyelvünkhöz, zenei anyanyelvünkhöz, tárgyi és szellemi örökségünkhöz. Mindez a magyarság- és nemzettudatunkat, hovatartozás- és azonosságtudatunkat erősíti, és megtanít bennünket görcsösen ragaszkodni, belekapaszkodni a gyökerekbe."
Végül a kis Kakasi Zsuzsanna leleplezte az emléktáblát, melyet az épület belső falára helyeztünk el: DR. KAKASSY SÁNDOR NÉPRAJZI GYŰJTEMÉNY. A Haszmann fivérek faragták fába az elnevezést és adományozták közösségünknek.
Megható és egyben üzenethordozó ünnepségen vettünk részt. Az üzenet mindannyiunk számára, Ady Endre szavaival élve:
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Szlovácsek Ida. Népújság (Marosvásárhely)

Ötezer lejes büntetés a kétnyelvű feliratokért
Dicsőszentmártonban tegnap tovább folytatódott a helyi kórházra és járóbeteg-rendelőre kifüggesztett kétnyelvű feliratok körüli konfliktus. A másfél hónapja kitett táblák, amelyek a prefektus utasítása és a megyei tanács átirata nyomán kerültek fel a kórház kapusszobájának falára és a rendelőintézet bejárata fölé, a helyi tanács egyes tagjait és a város kormánypárti polgármesterét a napokban kezdték el zavarni. A legutóbbi tanácsülés nyomán a polgármester, Matei Alexandru büntetéssel fenyegető átiratot küldött a kórházigazgatónak. Tegnap három rendőr jelent meg a helyszínen, akiket azért küldtek ki, hogy eltávolítsák a feliratokat, de mégsem tették, bár időközben a polgármester is a helyszínre érkezett. Délután 2 óra körül a városrendezési bizottság elnöke átadta a kórházvezetőségnek az 5000-30.000 lejes büntetésről szóló határozatot. A kórházigazgató a megyei önkormányzathoz fordult tanácsért, ahonnan azt a választ kapta, hogy a büntetés magas besorolása nem felel meg az előírásoknak, ezért a megyei tanács jogászai megtámadják azt. A kórházigazgatónak pedig azt tanácsolták, hogy vetesse le a feliratokat és kérjen engedélyt a helyi önkormányzattól a táblák újbóli kifüggesztésére. A történtek után nem nehéz kitalálni, hogy mi lesz a válasz.
Bodolai Gyöngyi, Népújság (Marosvásárhely)

Félezer fiatal színjátszó találkozója
Az előzetes jelentkezések alapján csaknem félezer fiatal vesz részt az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet által 18. alkalommal megszervezett ifjúsági színjátszó találkozón, amely Szentháromságon veszi kezdetét csütörtök délután a hagyományos zászlós felvonulással. A résztvevők csaknem harminc településről érkeznek, és vasárnapig táboroznak együtt.
Közel 500 fiatal részvételével ma kezdődik a 18. ODFIE színjátszó találkozó a Maros megyei Szentháromságon az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) szervezésében. „A színjátszó tevékenységek mindig is döntő szerepet játszottak az ifjúsági egyletek önszerveződésében és a köztük levő kapcsolatok erősítésében.
Ezért az utóbbi tizennégy évben – 1997-től kezdődően – az ODFIE keretében működő ifjúsági egyletek színjátszó csoportjai számára országos találkozókat szerveztünk, átlagosan 15–20 csapat, illetve 450–500 amatőr színjátszó fiatal és ún. műélvező részvételével” – áll az erdélyi unitárius ifjúságot és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalokat tömörítő szervezet közleményében.
Az idei, július 31–augusztus 4. között zajló rendezvényre az előzetes bejelentkezések alapján közel ötszáz fiatalt várnak Szentháromságra Alsófelsőszentmihályról, Bencédről, Bölönről, Dicsőszentmártonból, Erdőszentgyörgyről, Firtosmartonosról, Felsőrákosról, Homoródalmásról, Homoródszentmártonról, Homoródszentpálról, Homoródszentpéterről, Kissolymosról, Kolozsvárról, Korondról, Magyarsárosról, Marosvásárhelyről, Oklándról, Sepsiszentgyörgyről, Szabédról, Székelykeresztúrról, Székelyudvarhelyről, Székelyszentmihályról, Szentábrahámról, Szentgericéből, Szőkefalváról, Tordáról, Újszékelyről, Ürmösről és Vargyasról.
A rendezvény zászlós felvonulással kezdődik csütörtökön 16 órától, ezt az ünnepi megnyitó és a csapatszemle követi, a színielőadások bemutatása másnap kezdődik, a rendezvény egésze pedig vasárnap éjszaka zárul. A szervezők közlése szerint a színjátszó találkozó teljes hétvégéjére helyszíni bejelentkezés esetén 60 lej részvételi díjat kell fizetni. Az elszállásolás családoknál, illetve a sátortáborban történik. Több információ a rendezvény honlapján olvasható.
Krónika (Kolozsvár)

Magyar alprefektust neveztek ki Maros megyébe
A csütörtök délutáni kormányülésen határozott a kabinet arról, hogy Maros megyébe magyar alprefektust neveznek ki. Délelőtt az RMDSZ megyei és vásárhelyi elnöke közös sajtótájékoztatóján a megyei elnök még arról beszélt, hogy a Maros megyei magyar prefektus ügyében az országos szintű egyezség működik, illetve, az RMDSZ Nagy Andrást találta a legmegfelelőbb jelöltnek, és ragaszkodnak ahhoz, hogy kinevezzék.
– Mi a véleménye erről a 180 fokos fordulatról? – kérdeztük Brassai Zsombort, az RMDSZ megyei elnökét.
– A sajtótájékoztató óta volt Bukarestben egy koalíciós tárgyalás, illetve azt követően egy kormányülés, ahol ismét felmerült a Maros megyei prefektusi tisztség kérdése. A jól ismert okok miatt a megyei Szociáldemokrata Párt vezetői mereven elzárkóztak ettől a lehetőségtől, illetőleg attól, hogy magyar nemzetiségű személy töltse be a tisztséget. Ez számunkra, egy más megközelítésben, alkulehetőséget teremtett. És mint ahogy már sokszor hangsúlyoztam: nekünk elsősorban a magyar közösség és a magyar érdekek a partnereink, ennek mentén döntöttünk úgy csütörtökön délután, hogy belemegyünk a cserébe: Hargita megye kapja meg a magyar prefektust, Maros megyébe pedig magyar alprefektust nevezzenek ki. Ez meg is történt, Nagy Zsigmond nyárádszeredai jegyzőt javasoltuk, illetve fogadta el a kormány és nevezte ki a csütörtök esti kormányülésen.
– Nyilván magától értetődő a kérdés, hogy mi az alku ára?
– Gondolom, sem az újságíró, sem az olvasó nem csodálkozik azon, ha óvatosabban fogalmazok ebben a vonatkozásban. Nyilvánvaló, az egyik legfontosabb kihívás, ami a magyar érdekvédelmet illeti, az a magyar oktatás ügye. Maros megyében különösképpen fontos kérdés ez, hiszen Marosvásárhelyen is vannak olyan megoldatlan oktatásügyi kérdések, amelyek régóta váratnak magukra, de a szórványvidéken is vannak problémák. Mi ezeket tartjuk szem előtt, illetőleg a helyi Szociáldemokrata Párttal ezekben a kérdésekben igyekszünk eredményes tárgyalásokat folytatni. Gondolok itt arra, hogy például Marosvásárhelyen van 38 oktatási intézmény, ebből mindössze ötben töltünk be vezetői pozíciót. De gondolok arra is, hogy Dicsőszentmárton környékén hosszú évek óta a térségi magyar közösség igyekszik magyar iskolaközpontot létrehozni, illetőleg a magyar önálló iskola révén a magyar oktatást hosszú távon szavatolni, és folytathatnám a sort.
Azt gondolom, hogy amennyiben a Szociáldemokrata Párttal ebben a kérdésben tovább tudunk lépni, akkor megérte ezt az alkut megkötni.
– Ez így jól hangzik, de a legutóbbi városi tanácsülésen, a római katolikus főgimnázium létrehozásának legvehemensebb ellenzője, a két – azóta már menesztett – liberális tanácsos mellett, éppen a Szociáldemokrata Párt tanácsosa volt. Ezek nem sok jót ígérnek, számolni kell ezzel a jövőbeni egyezségek során.
– Ezzel számolnunk kell, ilyen aberrációk voltak és valószínűleg lesznek. Ezzel együtt azt gondolom, hogy mégiscsak a megegyezést kell keresnünk, mert egy olyan patthelyzet, hogy van ugyan egy nekünk ígért prefektusi tisztség, és még sincs prefektus Maros megyében hónapok óta, sem román, sem magyar, semmivel sem visz előbbre. Tény, zavaró, hogy a partner soraiban vannak olyanok, akik xenofób módon velünk szembefordulnak. Sajnos, a megyei szervezet elnöke is óvatlanul megfogalmazta nem egyszer, hogy nem tud magyart elképzelni a kormánybiztosi tisztségben, de ezzel együtt azt gondolom, mégiscsak az alku művészetének lehetőségével élve előbbre jutunk, ha egyezkedünk. Semmivel sem lennénk előbbre, ha makacsul tartanánk magunkat egy olyan egyezményhez, ami kivitelezhetetlen.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Hétszáz éves a négytornyú Szőkefalva
A Vámosgálfalvához tartozó, Dicsőszentmártontól három kilométerre a Kis-Küküllő bal partján fekvő Szőkefalva első írásos említése 1314-ből való. A település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
A szőkefalvi Petrichevich-kastély
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn” – ez a Széchenyi István-idézet vezérelte a szőkefalvi magyar közösséget, hogy méltóképpen megemlékezzenek arról, hogy a település immár hét évszázada jelent számukra otthont.
A falu eredete, keletkezésének ideje ismeretlen. Az első feljegyzés 1314-ből maradt fenn, de az eredetmondák sokkal régebbi világot elevenítenek fel. Varga Sándor római katolikus plébános 1912-ben ezt írta az egyházközség Domus Historiájába: „... a falu hajdan Magyarsáros felé nyúló völgyben feküdt és a lakosok által űzött fazékkészítésről Fazakasfalvának neveztetett, később a Kis-Kükóllő déli partjára helyezték, s bizonyos Szőke nevű telepedő után kapta a Szőkefalva nevet; termékeny talaja van, mely mindennemű gyümölcsöt és bort terem, de erdeje nincsen...”. 1314-ben Terra Zeuke néven, az 1370-es iratokban Zenkefalua, 1374-ben Zenkeffalwa, 1453-ban Zewkefalva és 1587-ben Zeokefalwa néven említik, 1698-ban már Szőkefalva, 1750-ben Szeuka, 1854-ben Szőkefalva, németül Dunkeldorf. Nevét és függetlenségét 2007-ben kérte és kapta vissza, addig csupán Vámosgálfalva részeként szerepelt a közigazgatási dokumentumokban – ismertette a Székelyhonnal az RMDSZ helyi elnöke, az iskola udvari évfordulós ünnepség egyik szervezője, Mátyás Sándor.
Négy felekezet, négy pap
„Az iskola felújítás alatt áll, s a végsőkig reméljük, hogy nem hiába. Jelenleg óvoda és elemi oktatás van a településen, de a számok azt mutatják, nem sokáig. Nagy Gálfalva és Dicsőszentmárton elszívó ereje” – ismertette Mátyás Sándor, miközben az iskola egyik termében berendezett tájház-szerű kiállítást mutatja. A település életét bemutató régi fényképeket a lakosságtól gyűjtötték össze, a katolikus egyháztól egy 300 éves füstölőt, az ortodoxoktól pedig egy 250 éves könyvet is kaptak a tárlathoz. „Érdekesség és ritkaság, hogy Szőkefalvának négy temploma van, négy helyben szolgáló pappal: református, ortodox, unitárius és katolikus” – mondta a közösségszervező, amikor belépett a terembe Szász János alpolgármester, aki szerint a régi értékek közül sok mindent eladtak már az öregek, de például sikerült megmenteni és kiállítani egy citerát az 1870-es évekből. „Sajnos a Petrichevich-kastélyt sem kaptuk vissza, se nem a településé, se nem magyar emberé, hanem havasalföldi cég tulajdona” – fogalmazott az 1300 lelkes, 60 százalékban magyarok, 30 százalékban románok és 10 százalékban cigányok által lakott település alpolgármestere. Az első népesség-összeírás 1720-ból való: ekkor Szőkefalván 11 nemest, 16 jobbágyot, 1 zsellért, 10 egyebet írtak össze.
Bem-csata, Mária-jelenés
Az utókornak két híres szőkefalvit említenek: az 1761-ben született Újfalvi Krisztina költőnőt, és az 1780-as születésű Sükei Imre református lelkészt, a bukaresti magyar református gyülekezet alapítóját. „Szőkefalva zsellérfalu volt, ezért több kúria, kastély található itt. Az emberek főként földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, később sokan a dicsői kombinátban és az üveggyárban dolgoztak” – vette vissza a szót Mátyás Sándor. Megtudtuk, 1849. január 17-én Szőkefalva és Gálfalva határában csaptak össze Bem tábornok és Puchner csapatai, a Puchner vereségével végződött csatában elhunyt Szabó László hadnagy sírját pedig minden évben március 15-én megkoszorúzzák.
1995 és 2005 között huszonhárom, világszinten egyedülálló Mária-jelenésről számoltak be az illetékesek: egyetlen vak látnok volt a világon, Márián Rózsika, akinek megjelent Szűzmária. Ebből az alkalomból minden év június 17-én zarándoklatot szerveznek és minden hónap 17-én megemlékeznek erről – tették ezt augusztus 17-én is –, augusztus 18-án pedig a településhez kötődő báró Wesselényi Margit születésnapja van – ezért most tartották a 700 éves ünnepséget, a következő Wass Albert-idézet jegyében: „Jön ezer új Kőmíves Kelemen,/ki nem hamuval és nem embervérrel/köti meg a békesség falát,/de szenteltvízzel és búzakenyérrel/és épít régi kőből új hazát”.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro

Segesvári sikertörténet
Húszéves a Gaudeamus Alapítvány
Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát-medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői.
Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe
A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el. A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptánc-együttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké.
350 diák 50 km-es körzetből
– Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%-át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A-szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket.
Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház-Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot.
Etalon a megyében
A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár. – Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta. Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: „Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája.” Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Dăneşan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszent-mártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök. – Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át. A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni. A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját.
A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Lélekbeszédek
(Barátok találkozása Dicsőszentmártonban)
Szeptember 26-án a barátok délutánja volt városunkban: költő, prózaíró, festő, színművész és borász találkozott a közönséggel a művészet ernyője alatt, a barátság jegyében. A találkozót házigazdaként Nagy Endre unitárius lelkész nyitotta meg. Köszöntötte a meghívottakat és a közönséget, hangsúlyozván, hogy igazából könyvbarátok találkozóján veszünk részt, amelyet borbarátok találkozója követ. Bemutatta Kedei Zoltán festőművészt, aki ezúttal íróként is jelentkezik, Hadnagy József költőt, aki gyermekkorát és líceumi éveit Dicsőszentmártonban töltötte, és most hazahozta legújabb verseskötetét rokonainak és barátainak; Bölöni Domokost, az írót és szerkesztőt, aki fél évszázada Dicsőszentmártonban végezte a középiskolát, és a borlovag Seprődi Józsefet, a találkozó egyik főszervezőjét. Székely Szabó Zoltánt, a beszélgetés moderátorát is megismerhettük, megtudtuk, hogy a Marosvásárhelyi Szíművészeti Főiskola végzettje (1976), majd a sepsiszentgyörgyi színház tagja volt (1986-ig). Külföldre emigrált, Bécsben taxizásból tartotta fenn magát, de a színészi hivatásról sem mondott le. Erdélyi és magyarországi előadókat, sőt társulatokat fogadott, és biztosított számukra fellépési lehetőséget, a bécsi magyarok örömére. Több munkája jelent meg nyomtatásban, legutóbbi könyvét (Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák) nemsokára megismerheti a közönség, hiszen a szerző véglegesen hazatelepedik, mégpedig Marosvásárhelyre.
Székely Szabó Zoltán elsőnek Kedei Zoltán festőművészt hozta emberközelbe. Nagy Rozália tiszteletes asszony a festőművész Megtépázott álmodozás című kötetének a fülszövegét olvasta fel, amelyben ez áll: "Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszemek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék". Nem véletlen, hogy ezt a szép ajánlást az éppen jelen levő Bölöni Domokos írta, hiszen a festőművészt évtizedek óta atyai barátjaként tiszteli.
A műsorvezető felolvasta a könyv Curriculum vitae című szövegét, majd elbeszélgetett a művésszel. A név ugyan Kede helynévhez kapcsolható, de a művész Ravában született, és ide köti gyermekkora, melyet a kommunizmus idején megszakítottak, hisz családját kilakoltatták. A szenvedésekre nem szívesen emlékezik: "Marosvásárhely befogadott, ott éltünk, ott raktam később fészket, és festettem képeimet". A műsorvezető a gyönyörű kötet láttán – színes képeihez kapcsolt reflexiók – rákérdezett: festőember miért ragad tollat? A felelet: "Én alkotó vagyok, nem szabad másolni azt, amit Isten megvalósított, hozzunk létre új alkotást – én ezt próbálom létrehozni… Az élet csodálatos, a test mellett a lelkünk karbantartását is biztosítani kell… Kisegítőként használom az írást, különben az írásban is, a festészetben is inkább az érzelmeimet próbálom elmondani, lírai hangulatban írok, írásaim »a vágyhoz«, a helyzethez való »hozzáállások«".
Bölöni Domokos így összegezte: "A lelked vallatása az írás".
A továbbiakban Hadnagy József került előtérbe. Az ő pályáján is kettősség tapasztalható. Kolozsváron szerzett mérnöki diplomát, 1989 őszén átszökött Magyarországra, jelenleg Debrecenben él családjával együtt, de szívében mindig ott dobog Dicső és környéke, a gyermek- és ifjúkor szépsége. A műsorvezető neki is felteszi a kérdést: hogyan fér meg egymás mellett a mérnök és a költő? A válasz: – Reál és humán jellegű hajlamaim vannak, előbb humán szakra indultam, de apám közgazdasági-mérnöki pályára irányított. Az írás nálam "kedv" kérdése, lehetek szomorú vagy vidám, a fontos, hogy kedvem támadjon írni. A kedv nálam valami titokszerű dolog. Ezután felolvasott Kő és tükör között című új kötetéből. Sokunknak nagyon tetszett a nemrég írt Otthon, Dicsőszentmártonban című verse, melynek alcíme: Zsóka húgomnak, Norvégiába. Összegező, pulzust emelő versnek nevezném, hiszen a költő átéltet-éreztet velünk egy szívbéli sétát a gyermekkortól a temetőig.
Bölöni Domokos szerint a Kő és tükör között "gyűjtőfókusza mindannak, amit a költő eddig írt és megvalósított. Nemcsak jó, de szép is. A fedőlapja is gyönyörű, hiszen Bartha Béla dicsői festőművész Tündérmese című festményének borítóképpé alakított változata (Pereszlényi Helga munkája).
Bölöni Domokos a tizennegyedik könyvét hozta el, ez is karcolatokat, novellákat tartalmaz, címe: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng. Nagy Endre lelkész felolvasta a kötetből a Sánta bolhák farsangja című szatírát. Az írást és az előadót a közönség nagy tapssal jutalmazta.
A moderátornak itt köszönöm meg a műsorvezetést, mely olykor humoros jelenettel társult, mindnyájunk örömére.
A baráti találkozás befejező részét Seprődi József borász, borlovag uralta. Előbb komoly, majd egyre barátibb lett a hangulat, amit tartalmas és hasznos tanácsok mellett a humor is fűszerezett. Úgy gondolom, nem ártana ezeket a "borleckéket" is egyszer összegyűjtve, kötetben látni.
A találkozó végső kicsengéseként hadd idézzem Hadnagy József Csipkebokorláng című versének sorait: "Siker, kudarc el ne feledtesse velem,/ hol születtem, honnan indultam,/ ne felejtsem el, gazdag vagyok, s az maradok, amíg a sejtjeimben/ szülőföldem ege ragyog".
Szlovácsek Ida
Népújság (Marosvásárhely)

Mosolygó kis pöttyös…
Bölöni Domokos új könyvéről
Az emlékezés-felejtés játékában emberi kiváltság fölmutatni valamit, bár egy összeeszkábált kutyaólat, egy lakóhelyet, egy gyermeket, egy verset, egy könyvet. El kell fogadnunk, és el is fogadjuk, hogy játékát űzze velünk az emlékezés-felejtés, mert hiszen az maga az idő, így illúzió lenne azt gondolni, hogy mi játszunk vele. Az idő fogsága tulajdonképpen sodrás: a szerelem sűrűje felé menetelve megritkítja a gyermekkor emlékezetét, aztán visszakopog, kifelé menet. Közben történik az élet. Sebaj, ha múlik, csak markold meg gyér sörényét! Láthatóan ezt teszi Bölöni Domokos, és teszi ezt, amióta ír. Láthatóan virágzó alkotókedvében van: ír, publikál, szerkeszt és szervez, hol Dicsőben, Nyárádszeredában, Erdőszentgyörgyön, Szovátán, Korondon, Farkaslakán tűnik fel irodalmi esteken, hol köteteket szerkeszt és igazítja útjukat a kiadó felé, hol az immáron irodalmi termék-referenciának számító Súrlott Grádics on-line szépirodalmi lapba visz be lelket, vagy éppen munkára, írásra, publikálásra biztat... és barátságokat ápol, emberi szavakkal szól, nem rejtőzik el Parnasszus fenséges kiváltságködében. Nem mindennapi irodalomszervező BD.
De mit ír? Elég egyetlen szélrebbenés a fenyők susogásában, elég egyetlen szarkavisítás a törökbúza zörgésében, elég a 180 centire méretezett kölpényi tájházam surgyéjának szemmel érintése, hogy észrevegyem, Bölöni Domokos világot láttat. Nem teremt, nem ítélkezik, csak megmosolyogtat, és szükség is van a jó kedélyre ebben az összeráncolt homlokú világban.
Új rövidprózakötetében, a Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztrángban a 180 oldalnyi karcolat és novellafüzér rövid emléknyomokat bányász ki a porosodó, futó időből és tesz időtlenné. Előjönnek a marosmenti és a küküllőmenti kisemberek történéseikkel, bajaikkal és humorukkal együtt, bekopognak az idő ajtóján hozzánk, felismerjük őket, és szívesen beengedjük. A mi régiónk a mi világunk, szereplői is mi magunk vagyunk.
A kötetindító Surgyé című karcolat messze időkig viszi el az embert, ameddig élményszerű emléke van önmagáról, és közeli tájakig, Marosvásárhely peremvidékére, amelynek realisztikus profilja leüti a hangszeren az alaphangot: szerző a helyi színt (couleur local) akarja-fogja irodalmi értékké szelídíteni a székely tájnyelvi allűr (nyelvhasználat), már-már rétegnyelv segédletével. Ki érti ma már az ilyen nyelvjárást tájaink emberén kívül, ha nem született bele, vagy nem járt errefelé, és főleg akkoriban, amikor még a hátizsákos és autóstoppos turizmust gyakorolták a kíváncsi, bátor és elkötelezett-elhivatott turisták, könyvekkel az iszákban, jó emberek vendégszeretetében.
A Surgyé hangleütése két irányt kínál az ezután fölsorjázó 52 rövidprózának: vagy a gyermekkor emlékfoszlányai kapaszkodnak egybe és építik föl az író zsenge gyermekvilágát, vagy az élet eseményei kérezkednek kötetbe. Bölöni ez utóbbit valósítja meg. Én mindenképpen értékmentésnek tekintem, egy letűnőfélben levő világ múzeumba helyezésének, hogy megmaradjon, őrt álljon, amint Móricz világa, amint Mikszáth világa. Mert féltenivalónk az van.
És megyünk tovább Bölöni karcolatainak, novelláinak mankójára támaszkodva, meg- megállunk egy-egy cúgosabb helyen (iskolakezdés legénykedő kamaszokkal, betonoszlopos büntetéses villanyhódolat, özvegy rádióval, lopásos parasztverés finánccal és főmérnökkel, a kockázatos Szabad Európa Rádió-hallgatás besúgóval a kopogtató forradalom előestéjén, "vérfavesszős" csúf szájú "nanyával", pincehomály pálinkás balladával, helyzetek nagymellényűekkel, szélhámosokkal, esetenként bikatempójú gyermekcsinálóval, író- olvasó találkozó félművelt emberekkel), közben észre sem vesszük a saját metamorfózisunkat, ahogy felgyorsul az idő, átalakul a globálfertőzött nyelv, és mi magunk is, cipcérré, nájlonlevesevővé, netfüggővé. Szereplői karikírozott, csúfondáros, beszélő neveket viselnek, úgy viselkednek, amint beszélnek, és kívülről tapasztalják meg a körülöttük tomboló hétköznapokat. Nincs beljebb lépés, lelkizés, lélekelemzés, csak szemlélődés és szemléltetés. A történetek ilyenek. Ilyen a kisemberek világa. A történések mindenhol megeshettek, ott is, ahol nehezen értik archaizáló nyelvezetét, mindenhol, ahol a falu találkozik a várossal, a hivatal a kiszolgáltatottal, a gyenge az erőssel, a generációk egymással, a hitványság a tisztességgel. Nem affektál, láthatóan utálja a piperkőc modernkedést, pillanatra sem engedi meg az olvasónak, hogy ne érezze: ez itt az író, akinek családja népe. Van saját népe, s lenne jó barátja a társnemzetben is. Nem rajta, nem rajtunk múlik. Kultúrák találkozásában ez így nincs rendjén. Ezt írja meg "maiul", amikor a kultúrák egymás mellé helyeztetnek kies városunkban. Nem inter, csak multi. Igen, Bölöni ezt sem rejti véka alá, olajat önt a tűzre. Illó olajat az olvasnivaló végére. Elillanunk, vagy elillan közülünk a napi fóbikus etnomítosz? Maradjon nyitva a kérdés.
(A kötet írásait válogatta, szerkesztette és a szöveget gondozta: a szerző. A borítót Siklodi Zsolt készítette.
Bölöni Domokos: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng, KorkéP könyvek, 2014)
Albert-Lőrincz Márton
Népújság (Marosvásárhely)

Kórustalálkozó Dicsőszentmártonban
Nem mindennapi élményben volt részünk ezen a meleg, napsütéses október délelőttön. Kórustalálkozóra készülődtek a házigazda Sipos Domokos Művelődési Egyesület tagjai. A meghívott vendégeket a Magyar Házban fogadták a dicsőiek, ahol alkalom volt ismerkedni, beszélgetni forró kávé, tea mellett. A rendezvényt a helyi református templomban tartották, ahova kóruszászlóval vonultak be a kórusok. Az istentisztelet után a lelkipásztor áldását adta a kórustalálkozóra. A meghívott vendégek, a szászcsávási dalárda – karnagya Ugron Noémi –, a nagyenyedi református vegyes kar, a székelykocsárdi Kochárda női kar – közös karnagyuk Basa Anna –, a vámosgálfalvi Magvető ifjúsági kórus és a házigazda Sipos Domokos Művelődési Egyesület vegyes kara – mindkét kórus karnagya Szabó Gyula – bemutatták műsorukat. A dal az életünk része, nagyon fontos a hagyományőrzésben, a dalkultúránk, nyelvünk megőrzésében. Kötelességünk őrizni és ápolni. Ez a kórustalálkozó is ezt a célt szolgálta. A zsúfolásig megtelt templomban változatos, sokszínű műsort hallhattak a jelenlevők, elhangzottak egyházi, világi kórusművek és népdalfeldolgozások. A vendégek távozáskor úgy vélekedtek, hogy hasznos volt és öröm volt együtt lenni, együtt énekelni, egymástól tanulni, hiszen Kodály Zoltán híres zeneszerzőnk megállapítása most is beigazolódott: "A magyar zenét nem mi találtuk ki, megvan az már ezer éve, mi csak ápolni, őrizni akartjuk a régi kincset, és ha olykor megadatik nekünk, gyarapítani."
Szakács Márta kórustag
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal  felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal  ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Köszöntjük a Kökényest
Dicsőszentmártonban november 18-án újra megtelt a Magyar Közművelődési Központ.
A Kis-Küküllő Alapítvány kuratóriumának meghívására fellépni készült a Kökényes táncegyüttes. Várakozó hangulatban beszélgettem Fodor Józseffel, a Traian Általános Iskola aligazgatójával, aki jelenleg a táncegyüttes vezetője is. Tőle tudjuk, hogy az együttes idén ünnepli fennállásának 10. évfordulóját (10 éve alakult iskolai keretben, és kilenc éve mint önálló táncegyüttes működik). Az együttesnek jelenleg 110 tagja van és három csoportban működik: Nagy- Kökényes, Kis-Kökényes, Apró-Kökényes csoport. Koreográfusa Varó Huba néptáncmester, aki immár városunk lakóinak hűséges barátja.
Fodor József köszöntötte a szépszámú közönséget, majd bevonultak a Kis-Kökényes csoport táncosai (12 pár). Elkezdődött egy gazdag és nívós táncbemutató, küküllőmenti táncrendet, magyarói táncrendet, györgyfalvi táncrendet és mezőségi táncrendet láthattunk.
Kit és mit dicsérjünk? A fegyelmezett és beleéléssel előadott műsorszámokat, a gyönyörű népviseletet, a szülők és nevelők hozzáállását, a közönség lelkesedését? Igen, mindeniket.
Megismerhettük a nevelők és tanulók közös munkájának gyümölcseit egy másik területről is: nevezetesen azt, hogy amíg a táncosok átöltöztek, a keletkezett szünetekben remek irodalmi szövegeket hallhattunk a Traian Általános Iskola tanulóinak tolmácsolásában (Nógrádi Gábor, Balogh József és Devecseri László szerzőktől).
Hadd említsük meg a tanulók nevét szereplési sorrendben: Szőke Renáta, Szilágyi Timea, Váradi Sándor, Izsák Tímea, Kovács Enikő, Antal Laura, Ádám Noémi, Dobai Gabriella.
Köszönet Csiki Gyöngyi magyar szakos tanárnőnek, hogy rövid idő alatt jól megválasztott szövegeket nyújtott át a tanulók által a hallgatóságnak.
A műsor végén Fodor József tájékoztatta a közönséget a táncegyüttes további fellépéseiről: december 22-én két táncjátékot mutat be a Nagy-Kökényes, december 27-én a hagyományos gálaműsor következik, ahol mindhárom csoport fellép.
Néhány adathoz még hozzájutottunk: a Kökényes táncegyüttes támogatói a szülők, a Communitas Alpítvány, a Szülőföld Alapítvány, az ALKISZ és a dicsői unitárius egyházközség.
Hadd említsük meg azokat, akik szívvel-lélekkel segítették egykor és most is az együttes fennmaradásáért végzett munkát: Fazakas Vencel, Incze Csaba, Orbán Csaba, a Barabás család, a Gáspár család, a Molnár család és még sokan mások.
Köszönjük a Kis-Küküllő Alapítvány kuratóriumának a szervezőmunkát, a Kökényes táncegyüttesnek a szép műsort, amely megerősít abban, hogy "nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett".
Szlovácsek Ida
Népújság (Marosvásárhely)

Tanulmányúton a küküllőmenti szórványvidéken
A Kántor-Tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárt helyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, táborokat szervezünk. Az idén a húsvét előtti tanulmányúton a székelyföldi tömbmagyar vidékekkel, nyelvjárással, népművészettel, történelemmel ismerkedtek diákjaink. Az elmúlt napokban újabb, adventi népismereti és egyházszolgálati tanulmányútra került sor. A mostani tanulmányút célja a dél-erdélyi – Dicsőszentmárton, Medgyes és Balázsfalva környéki – szórványmagyarság megismerése-megismertetése és a szolgáló életre való felkészítés-felkészülés volt.
A háromnapos tanulmányút során felkerestük a balázstelki, alsókarácsonfalvi és búzásbocsárdi református, a szőkefalvi és türi római katolikus gyülekezeteket. A református templomokban igét hirdetett Gál József tagozatvezető lelkész és Berekméri Csilla lelkész tanárnő, a türi római katolikus templomban kántori szolgálatot végeztek római katolikus diákjaink. Ezenkívül felkerestük az Árpád-kori dicsőszentmártoni unitárius templomot, a küküllővári és bonyhai református templomot, a medgyesi evangélikus (szász) templomot, az erzsébetvárosi örmény katolikus templomot és az egykori dicsőszentmártoni zsinagógát, amelyet most magyar kulturális központként használnak.
Projektvezetőként rövid előadásokban ismertettem a felkeresett vidékek (Kis-Küküllő mente, Szászföld, Balázsfalva környéke) helytörténetét, néprajzi sajátosságait, épített örökségét, a "kas- télyok földjét" (a bonyhai és bethlenszentmiklósi Bethlen-kastély, a héderfájai, felújítás alatt álló Barlabássy-kastély). A helyi felkért lelkipásztorok és más értelmiségiek bevonásával, konkrét adatok segítségével érzékletes kép bontakozott ki e vidékek fogyó magyarságáról, etnikai visszaszorulásunkról, az anyanyelv helyzetéről, a felekezeti viszonyokról és végső soron a magyar megmaradás esélyeiről. Szomorúan tapasztaltuk, hogy a Küküllők alsó folyása mentén megállíthatatlan a magyar lelkek fogyása; egyrészt a születések aránya miatt (pl. Bonyhán, a községközpontban 2011-ben egyetlen magyar gyermek sem született, három román és negyven roma újszülöttel gyarapodott a település), másrészt az önkéntes nyelvi és felekezeti identitásváltás miatt.
Épített örökségünk, az egykori kastélyok állapota vegyes érzésekkel töltött el. Héderfáján Barlabássy Lénárd egykori erdélyi alvajda kastélyát nemrégen visszaváltotta az egyik leszármazott, és elkezdte korhű felújítását, amelynek eredményei máris látszanak; a szomszédos bonyhai Bethlen-kastélyt az örökösök az erdélyi református egyházkerületnek adományozták, de nagyobb összefogásra, európai segítségre lenne szükség, hogy elnyerje méltó rendeltetését; a küküllővári Haller-kastély jó állapotban van ugyan (magánkézben), csak éppen nem látogatható; legszomorúbb a Bethlen Miklós erdélyi kancellár építette európai rangú reneszánsz kastély sorsa, amely, ha továbbra sem törődünk vele, hamarosan összeomlik.
A részt vevő főiskolai hallgatók érdeklődéssel és nagy beleéléssel vettek részt a nem mindennapi testi-lelki erőpróbát jelentő tanulmányúton. Szemmel láthatóan megérintette őket a látott-hallott valóság. Egyházi énekekből és versekből álló adventi műsort mutattunk be a felkeresett települések gyülekezeti alkalmain, amelyben az adventi várakozás motívumát harmonikusan egészítette ki a "templom és iskola", az anyanyelven megvallható hit és a magyar kultúra megőrzésének gondolata.
A templom és iskola közül Balázstelkén, Türben, Küküllőváron és lassan másutt is már csak az előbbi a magyar nyelv hajléka. Magyar óvoda és iskola hiányában a lelkészekre és papnékra hárul az anyanyelvi műveltség átadásának gondja is. Iskolát és ifjúsági termet építenek a templom mellé Búzásbocsárdon Boros László tiszteletes úrék, Türben Kémenes Lóránt római katolikus lelkész megálmodta és megvalósította a templom melletti "magyar házat". Jól tudják, ahol nincs magyar iskola, ott elsorvad az anyanyelv, és az identitásváltás hamarosan bekövetkezik.
Az anyanyelvi oktatás magas színvonalú művelésének élményében volt részünk Dicsőszentmártonban a Traian Általános Iskola előkészítő és első osztályában, és diákjaink megismerkedhettek a magyar tagozat tanítónőivel: Pál Irénnel és Molnár Margittal, valamint Fodor Sándor József aligazgatóval, aki Molnár Margittal együtt főiskolánk egykori végzettje. Jó volt tapasztalni, hogy a magyar pedagógusok kiváló szakmai munkája nagy megbecsülésnek örvend az egész városban.
De nemcsak Dicsőszentmártonban találkoztunk főiskolánk egykori végzettjeivel. A tanulmányút egyik bevallott célja éppen az volt, hogy egykori végzettjeinket saját munkakörükben, szolgálatuk közben keressük fel. Balázstelkén Kiss Erika tiszteletes asszony játszott az orgonán, aki Károli-okleveles református kántor, Medgyesen is főiskolánk végzettje, Vinczi Eszter a református gyülekezet kántora, Vámosgálfalván Szabó Gyula a gyülekezeti kántorság mellett két kórusnak is karnagya, a Türben szolgáló Kémenes Lóránt lelkész káplánkorában főiskolánk tanára volt, Búzásbocsárdon az Aranypáva díjas népdalénekes, Boros Erzsébet tiszteletes asszony a falu magyar óvónőjeként is végzi szolgálatát, Bethlenszentmiklóson Csiszér Noémi óvónő a falu történeti- néprajzi értékeiről és iskolai felhasználásukról írt szakdolgozatot, Küküllőváron pedig Barabási Anna tiszteletes asszony jelenleg levelezős kántor szakos diákunk. Jóleső érzéssel vehettük számba, hogy e dél-erdélyi végvárakban "példamutató vitézek" szolgálnak. Ezzel még nem soroltuk fel azokat, akik jelenleg tagozatunk diákjai erről a vidékről, ők is vannak vagy hatan.
Végül, a tanulmányúttal az is volt a célunk, hogy ez a folyamat ne szakadjon meg, minél többen ismerjék meg főiskolánk, egyetemünk képzési kínálatát: Dicsőszentmártonban népes középiskolás diáktábornak ajánlottuk egyetemünk szakjait.
A tanulmányút azzal zárul, hogy az előző évekhez hasonlóan úti beszámoló elkészítésére kértük a részt vevő diákokat, a legjobbakat díjazzuk, és a főiskola honlapján megjelentetjük.
Dr. Barabás László programvezető
Népújság (Marosvásárhely)

Adventi vásár Vámosgálfalván
A Kis-Küküllő menti Vámosgálfalván szombaton nagy volt a sürgés-forgás. A Szász Hordója étterem-panzió – a hajdani Dániel- kúria – udvarán hat faházikó várta a vásárlókat az első vámosgálfalvi adventi vásár délutáni megnyitóján. Az étterem tulajdonosai, Jikeli Erich úr és felesége, Ane Marie asszony Némethonban hagyományos mintára szervezték meg és adtak otthont az adventi sokadalomnak. A kínálat jellegében különbözőn, de tematikájában egységesen az ünnepre való felkészülést, az ajándékkeresést, - találást hivatott szolgálni. Jó volt látni, hogy a szombat délelőtt vidám hangulatában miként telítődnek színnel és élettel a "kuckók". Az étterem-panzió házikójában helyben készült lekvárok, szörpök várták a vásárlókat. A dicsőszentmártoni Catharsis nonprofit egyesület a mozgássérült gyerekekkel és felnőttekkel közösen készített karácsonyi díszeket, adventi koszorúkat kínálta. A vámosgálfalvi Szálteleki Márta gyönyörű gobelinmunkáiban, de a magyarsárosi Bandi Arabella kalocsai varrottasaiban is gyönyörködhettek a látogatók. A negyedik házikóban Szabó Márta gyékény- és csuhédíszei, apró lakberendezési tárgyai vonták magukra a figyelmet. A kézművestermékekkel díszített házikójának kínálata igencsak gazdag volt: a nőszövetség lelkes tagjai és a gyermekek kézimunkái, agyagdíszek, természetes anyagokból készült karácsonyi díszek, adventi koszorúk, ajtódíszek. A hatodik házikó a népies Kultúrkuckó. A kuckó gazdája igazi értékeket szeretne közvetíteni az emberek felé, ezért ötvözte az élelmiszerkínálatot a szellemi táplálékkal: az irodalommal és művészettel.
Meghívására Bölöni Domokos író és Kedei Zoltán festőművész a Kultúrkuckóban dedikálták frissen megjelent könyveiket az érdeklődő közönségnek. A szellemi értékek mellett a kuckóban hagyományos, rézüstben készült szilvaíz, többféle lekvár, sütőkemencében aszalt gyümölcs, házi jellegű gyógynövény teakeverék, régmúlt karácsonyok hangulatát idéző díszek vonzották a látogatókat.
A vásár megnyitója az Ozsváth Ilona tanárnő által vezetett helyi, 8 – 12 éves gyermekek furulyacsoportjának előadásával kezdődött, majd a vámosgálfalvi református hittanórás gyermekek csengő hangja töltötte be a teret Szabó István János református lelkész és Szabó Gyula kántor vezetésével. A vámosgálfalvi Fogarasi Sámuel Általános Iskola gimnáziumi, magyar–román diákkórusa karácsonyi repertoárja Ugron Noémi karvezetésével és Birtalan Ilona Réka angoltanárnő közreműködésével hangzott el. A református egyház Magvető felnőttkórusa Szabó Gyula karmester vezetésével örvendeztette meg a résztvevőket színvonalas szereplésével.
Doszlop Lídia magyarul, románul és német nyelven köszöntötte az adventi vásáron részt vevő vendégeket. Elmondta, hogy szeretteinket értékeljük, tiszteljük, amikor szellemi ajándékkal is meglepjük őket karácsonykor. Ez azért is felemelő, mert az adventi időszakban a mindennapok gondjai mellett lélekben is készülhetünk a karácsonyi isteni ajándék méltó fogadására.
A vásár a teljes adventi időszakban nyitva tart: péntektől vasárnapig 14 – 20 óra között. Szeretettel várják az érdeklődőket, vásárlókat, a jó hangulat biztosítva, nem hiányzik a forralt bor, tea, puncs.
Imre Naómi
Népújság (Marosvásárhely)

Élelmiszersegélyek: sokan üres kézzel mentek haza
Jókora sor kígyózott Marosvásárhelyen az uniós élelmiszersegélyeknek és a kiosztó bizottságnak helyet adó Bodoni utcai raktár előtt, ahol hétfőn reggeltől lehet átvenni a két dobozba csomagolt alapélelmiszereket. Az első órában kiderült: sokan – bár rajta vannak a listán – nem jogosultak a segélyre, mert időközben jövedelmük megváltozott.
Idén az uniós élelmiszersegélyek jegyzékét a prefektúra állította össze, az általa használt névsor alapján kézbesítették a postások az értesítéseket. Major Márta, a városháza szakigazgatóságának vezetője hétfőn délelőtt elmondta: az előző évekhez képest idén már az első órában sokan voltak olyanok, akikről kiderült: bár kaptak értesítést, nem jogosultak a segélyre.
„Volt olyan, akinek már három éve megváltozott a jövedelme, vagy már rég nem munkanélküli, s ilyen esetben nem tudtuk kiadni a csomagot. Sajnos nem aktuális az adatbázis, így csak a helyszíni ellenőrzéskor derül ki, hogy ki jogosult, és ki nem a segélyre. Nekünk csak a szociális és családi pótlékban részesülőkről, valamint a halmozottan fogyatékosokról van pontos kimutatásunk, a nyugdíjasokról és munkanélküliekről nincs, így folyamatosan ellenőrizzük az adatokat. Ha valaki jogosult, de nem szerepel a névsorban, jelentkezhet a helyszínen vagy a városháza 15-ös szobájában, s felkerülhet a pótlistára” – mondta a szakigazgatóság vezetője, akitől azt is megtudtuk, hogy naponta csaknem 1600 személynek kézbesítik az élelmiszersegélyeket, s a héten szeretnék a listán szereplő összes személynek átadni a csomagokat.
Egy nevét elhallgatását kérő nyugdíjas házaspár érdeklődésünkre elmondta, mivel mindketten kisnyugdíjasok, nagy segítség számukra a kapott tartós élelmiszer. „Mindketten négyszáz lej alatti nyugdíjat kapunk. A számlák kifizetésébe besegítenek a gyermekek, de azért mégsem várhatunk mindent tőlük. Ketten vagyunk, így a most kapott olaj, liszt, cukor lehet, hogy év végéig is elég lesz. Jó lett volna, ha karácsonyra megkapjuk, de így is nagyon örvendünk neki” – mondták, miközben a dobozokból a kerekes bevásárló táskába pakolták az élelmiszereket.
Szászrégenben szintén hétfő délelőttől kezdték osztani az uniós élelmiszersegélyeket. A városháza közleményéből megtudtuk: az előző évekhez hasonlóan a közüzemek székhelyén lehet átvenni a csomagokat. Szászrégenben nincsenek órára pontosan beosztva az emberek, de a jogosultaknak egy hónap áll a rendelkezésére, hogy jelentkezzenek az élelmiszerekért. Segesváron és Dicsőszentmártonban is nekifogtak a segélyek kiosztásának.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Égetővé válik a romakérdés rendezése
Nem elég stratégiákban gondolkodni
Nemrég az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) arról döntött, hogy kétszázezer euró értékű kártérítést kell adjon a román állam annak a 27 szászrégeni (abafáji) romának, akikkel szemben a bíróság szerint atrocitásokat követtek el a hatóságok képviselői. Az történt ugyanis, hogy 2006.szeptember 7- én egy kocsmai összeszólalkozást követően tettlegességre került sor. Kivonult a rohamrendőrség és a csendőrség. A rend helyreállításakor 15 polgári személy és két rendőr sérült meg. 27-en beperelték az államot hivatali túlkapás miatt. Túl az eset jogi vetületein, a határozat ismét a közvélemény fókuszába állította a romák helyzetét, amelynek háttere nem annyira etnikai, mint inkább szociális, gazdasági és oktatási jellegű. Románia kormánya kidolgozott egy beilleszkedési stratégiát, ennek első lépéseként a Maros megyei prefektúra romaügyekkel foglalkozó irodája kimutatást készített a valós helyzetről. Az alábbiakban ezt ismertetjük. A felvetettekről Nagy Zsigmond alprefektussal beszélgettünk.
A megye közel fele roma
A kormány kidolgozta a romák társadalmi beilleszkedésének stratégiáját a 2012–2020-as időszakra, annak érdekében, hogy a konkrét programokra akár uniós pályázatok révén támogatást nyerjenek. Ennek első lépéseként a prefektúrákon létrehozták a romák kérdésével foglalkozó irodát (1221/2011-es kormányrendelet). Maros megyében 2013-ban jött létre ez az iroda, ahol három alkalmazott dolgozik, köztük a szaktanácsadó, Românu Ioan roma nemzetiségű jogász. Az említett osztály kormánystratégiai alkalmazásának első lépéseként tavaly augusztus 19. és szeptember 12. között felmérést készített a megyénkbeli romák helyzetéről. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Maros megyében 46.947-en vallották magukat romának, azaz az összlakosság (550.380) 8,52%-a. A prefektúra munkatársainak becslése szerint azonban jóval többen, mintegy 80-85.000-en vannak, ami a lakosság 47%-át is elérheti, ez derült ki az iroda alternatív felméréséből is. A felmérést készítők az említett időszakban 36, többségükben romák által lakott helységet látogattak meg. Ezek között hat város volt (Segesvár, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nyárádtő, Szováta, Sármás). A következő községekbe jutottak el: Apold, Dános, Nádas, Nagyernye, Petele, Mikefalva, Marosugra, Kerelőszentpál, Maroskece, Sárpatak, Vajdaszentivány, Gernyeszeg, Déda, Mezőbánd, Mezősályi, Mezőpagocsa, Bonyha, Zágor, Csatófalva, Fehéregyháza, Ádámos, Vámosgálfalva, Bogács, Jedd, Csíkfalva, Mezőtóhát, Mezőzáh és Mezőméhes.
A látogatások során találkoztak a romák helyi képviselőivel, az önkormányzati képviselőkkel, és a cigánytelepeket is felkeresték. A tapasztalatokat tavaly év végén összesítették. Több nagyobb témakört vizsgáltak, mint az oktatás, egészségügy, lakhatósági feltételek, személyazonossági- ügyintézés.
Nincsenek iskolai közvetítők
Többek között megállapították, hogy ahol nincsen iskolai közvetítő, ott nagyobb az iskolakerülés, kevesebben íratják be gyerekeiket az alsóbb osztályokba. A roma hagyományok miatt leginkább a lányok kerülnek ki az iskolából, hiszen őket igen korán férjhez adják. Hogy némiképpen növeljék az iskolázottságot, szükség lenne bevezetni, kiterjeszteni az ún. "Második esély" oktatási programot, amelynek keretében sajátos körülmények között lehetővé tennék, hogy a tanterv szerinti oktatás mellett alapképzésben, vagy adott esetben akár szakmai képzésben részesítsék a romákat. Az iroda jelezte a főtanfelügyelőségnek, hogy a koordinálásával több helyen is szerveznének ilyen "tan-folyamokat". A szakhatóságtól azonban azt a választ kapták, hogy nincsen erre állami keret, így a programot csak pályázat alapján, uniós finanszírozással lehet fenntartani. Jelenleg ugyanis van már erre példa. Nyolc iskolában (Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Segesváron, Mezőbándon, Bonyhán, Sáromberkén, Dédán és Mezőzáhon) beindult ez a fajta oktatás, ehhez még társul az iskola utáni foglalkozás négy marosvásárhelyi és egy-egy szászrégeni, dicsőszentmártoni és gernyeszegi iskolában, ahol az órák után tanárok, tanítók felügyelete alatt végzik el házi feladataikat a roma diákok. Pozitív példaként említi a felmérés azokat a helységeket (Marosvásárhely, Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Mezőbánd, Héjjasfalva és Zágor), ahol hét iskolai mediátor dolgozik, akik elsősorban a romatelepeken keresik fel az iskolaköteles gyerekeket, szüleiket, és meggyőzik őket az oktatás fontosságáról. Még 14 településen kellene ilyen alkalmazottakat foglalkoztatni – vonták le a felmérés egyik következtetését. Erre azonban sem személyzet, sem pénz. Összesen 22 roma nemzetiségű tanügyi alkalmazott dolgozik a megyében, tevékenységük megkönnyíti a kapcsolattartást a közösséggel. Az említett iskolai közvetítők is a szászrégeni FAER Alapítvány által működtetett program révén fejthetik ki tevékenységeiket. Annál a 14 iskolánál, amelynek körzetében dolgoznak a mediátorok, érezhetően megnőtt a romák iskolalátogatottsága.
Ugyancsak uniós támogatással három településen (Szászrégen, Marosludas és Nagyernye) sikerült beindítani olyan oktatási központokat, ahova elsősorban a városban kolduló gyerekeket gyűjtik be. Itt étkezést biztosítanak és oktatási tevékenységeket is szerveznek.
Szerencsésnek mondható, hogy ahol a romák neoprotestáns vallásokat (adventisták, baptisták, pünkösdisták) gyakorolnak, ott csökkent a bűnözés, jobban együttműködnek a helyhatóságokkal, és a gyerekeket is járatják iskolába.
Az oktatási közvetítők mellett a megyénkbeli roma közösségeket 38 egészségügyi alkalmazott is látogatja, a lakosságot elsősorban az alapvető higiéniai szabályok betartására ösztönzik. Ugyanakkor nemkormányzati szervezetek támogatásával sikerült például Bonyhán a gyerekeket védőoltásban részesíteni, Dánoson és Nádason a nőknek különböző fogamzásgátló módszereket ismertettek a nem kívánt gyarapodás csökkentése érdekében.
Lakáshelyzet, személyi nyilvántartás
Lakáshelyzetük rendezésével is gondok vannak, ugyanis a különböző romatelepeken törvénytelenül felhúzott viskókban túlzsúfolva élnek a cigányok. Vannak olyan telepek – mint a marosvásárhelyi Hidegvölgyben, vagy Ludason, Gernyeszegen, Mezőzáhon, Petelén, Sárpatakon –, ahol két, három helyiségből álló épületben 20-25-en is meghúzódnak. Azok a polgármesteri hivatalok, ahova a romák személyazonossági igazolvány kibocsátásáért fordulnak, operatívan, a megyei lakosság-nyilvántartó hivatallal közösen, a romák irodájának segítségével igyekeznek segíteni a kérvényezőkön. Több településen (pl. Dicső-szentmárton, Nyárádszereda, Szászrégen), ahol működnek a kirendeltségek, jelentősen nőtt a személyazonossági igazolvánnyal rendelkező romák száma.
A prefektúra romairodája beindított egy programot, amelyet hazai kormányprogram támogat, s ezáltal Dédán és Mezőzáhon 150 romának telekeltetik a házát és az udvarát. Előkészület alatt áll a telekelésre vonatkozó törvénytervezet, amely a 2015–2020-as időszakban lehetővé teszi majd az ingatlanok rendezését. Vannak olyan települések, mint Apold, Kerelőszentpál, Bogács és Mezősármás, ahol a polgármesteri hivatalok telkeket bocsátottak a romák rendelkezésére, ahova rendezett körülmények között házat építhettek maguknak. Nagy gondot jelent azonban a közművek használati díjának a törlesztése. Ugyanis nagyon sok cigánynak óriási állami adósságai vannak. Ezek elsősorban a bírságokból (tűzifa, mezőgazdasági termények lopása és közlekedési kihágások) gyűltek össze.
Több településen a polgármesteri hivatalok állják a villany- és gázfogyasztási költségeket, illetve a vízhasználati díjat (Dicsőszentmárton, Radnót, Szászrégen). Van ahol nemkormányzati szervezetek is bekapcsolódtak a szociális támogatásba, mint a dicsőszentmártoni Buckner, a marosvásárhelyi Alpha Transilvana, vagy akár a már említett szászrégeni FAER Alapítvány. Vannak szociális és kifejezetten a romák helyzetén javító uniós pályázatok, azonban a polgármesteri hivatalokban nincsenek pályázatíró szakértők.
Fokozottabb társadalmi felelősségvállalást!
A felmérést követően a prefektúra romákkal foglalkozó irodája tárgyalásokat folytatott a főtanfelügyelőséggel az iskolai közvetítők ügyében, a közegészségügyi hatósággal egyes oktató-nevelő programok kezdeményezéséért, kivitelezéséért, felvették a kapcsolatot több, romákkal foglalkozó civil szervezettel, a hatóságokat pedig arra kérték, hogy alakítsák meg a romák problémáit kezelő helyi akciócsoportokat, s ahol lehetőség van, ott alkalmazzanak egy romaszakértőt, aki követi a kormány stratégiájának a gyakorlatba ültetését.
Nagy Zsigmond alprefektus kifejtette, a romakérdések megoldására nem elég stratégiákban gondolkodni, hanem olyan konkrét programokat kell kidolgozni, amelyeket akár uniós támogatással kivitelezhetnek. Erre van már példa, hiszen ezeket is felsorolta a kimutatás, de jóval többet tehet a társadalom ezen a téren. Még a kormány meghirdetett stratégiája előtt tettek lépéseket a Maros megyei önkormányzatok. Nyárádszeredában és Jedden is rendezték egyes romák tulajdonjogi viszonyát, személyazonossági iratait, és ez elindított egy folyamatot. Zágorban kifejezetten jó a polgármesteri hivatal és a roma közösség közötti kapcsolat, mert sikerült elintézni, hogy sokan közülük Németországba járjanak idénymunkára. És ezt meg is hálálják azáltal, hogy igyekeznek beilleszkedni. Marosbogáton és Apoldon is az egyházak és nemkormányzati szervezetek közösen vesznek részt a szociális-oktatási gondok rendezésében. Vannak olyan önkormányzatok (Mezőbánd, Szászbogács, Alsóbölkény, Görgényszentimre, Szásznádas és Marosfelfalu), ahol romani (cigány) nyelven lehet a helyhatósághoz fordulni.
Nagy Zsigmond a Marosi Unitárius Egyházkör felügyelő gondnokaként, zsinati tagként, illetve a jogügyi bizottság elnökeként kifejtette, hogy nemcsak a neoprotestáns egyházak kellene befogadják a romákat, hanem, főleg vidéken, a szórványtelepüléseken a történelmi erdélyi egyházaknak is nyitniuk kell. Konkrétan: elmehetnének a lelkészek a roma közösségekbe, és bevonhatnák őket az egyházi programokba. Nem etnikai megközelítésből kellene kezelni a romakérdést, hanem elsősorban szociális, oktatási és egészségügyi-nevelési jelleggel, irányból. Akár a lelkészek is személyes példájukkal kínálhatnának megoldást az egész közösségnek. S ez nem is annyira anyagiaktól függ, hanem hozzáállás kérdése. Mert a roma közösség részéről megvan ez az igény, de az egyházak nem minden esetben viszonyulnak hozzájuk pozitívan, sőt elutasítják, elzárkóznak előlük.
A gazdasági okok – megelőzés, nem tűzoltás
Az esetek többségében a romák nem hibásak azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek – fejtette ki az alprefektus. Ha az utóbbi 25 év társadalmi, gazdasági változásait elemezzük, megállapíthatjuk, hogy ez a közösség képtelen volt alkalmazkodni. Gondoljuk el, 1989 előtt a romák nagy része építkezéseken, a kollektív gazdaságban dolgozott. A rendszerváltást követően csődbe mentek a nagyvállalatok, megszűntek a kollektív gazdaságok, és így azok is, akik a minimális jövedelmet munkával szerezték meg, állás nélkül maradtak. Mivel alacsonyan képzettek, már nem feleltek meg az új munkapiaci elvárásoknak. Aztán úgy felgyorsult az élet, hogy a társadalomnak egyszerűen nem volt ideje velük foglalkozni. A középiskolát (egyetemet) végzettek is nehezen kaptak munkahelyet, hát még a szakképzetlen kategória! Persze van szociális segély, integrálási programok, de ameddig az önkormányzatok nem ösztönzik őket arra, hogy legalább a nyolc osztályt elvégezzék, és utána olyan szakmát tanuljanak, mint az építői, vagy autószerelő-bádogos, amire volna igény, addig egy helyben topogunk. Aztán meg ott van a nagy népszaporulat, ami szintén növeli a szegénységet, hiszen a gyerekeket gondozni kell, ellátni, mert ugye "sok gyerek szegénység", s ez így is van. Ezen a téren is többet lehetne tenni azokkal a felvilágosító programokkal, amelyekre a kimutatás is utalt.
Sok függ attól is, hogy a roma közösség miként neveli ki saját értelmiségi rétegét, amely az új társadalmi helyzetben elvállalja a vezető szerepet. A rossz tapasztalat az, hogy a "kiemelkedett" roma értelmiségeik többnyire nem akarják vállalni az identitásukat, elhatárolódnak a közösségtől, holott ők kellene legyenek a pozitív példák, a húzóerő. Ezen a mentalitáson is változtatni kellene, mint ahogy a társadalom is érzékenyebben oda kellene figyeljen az említett gondokra, jelenségekre, mert lassan nem csak a roma közösséget érintik. És az abafáji esetből kiindulva, egyik fél részéről sem az erőszakos beavatkozás, a tűzoltás a megoldás, hanem az említett okok feltárása, orvoslása. Ha nem kezdünk ezekkel idejében foglalkozni, oda jutunk, hogy mind az állami, mind a helyi közösségek képességeit meghaladják ezek a kérdések, amelyek a radikalizálódott társadalomban veszélyes precedenst teremthetnek, mint például az említett konfliktus. Mindennél fontosabb a megelőzés! – összegzett az alprefektus.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Aggasztó helyzet a kisvárosi iskolák előkészítőiben
Maros megyében az összesítések alapján idén 5863 gyerek kezdi el az iskolát, ebből 1953 magyar. Az induló 303 előkészítő osztályból 110 magyar.
Az egyre fogyatkozó gyereklétszámról és azokról a körzetekről, ahol egyre inkább veszélybe kerül a magyar nyelvű elemi oktatás, Fejes Réka tanfelügyelőt kérdeztük.
A valóság az, hogy a gyerekek összeírásakor az iskolák több osztályt terveznek indítani, viszont korántsem biztos, hogy a kicsik mind az adott iskolában kezdik a tanévet. Ennek több oka van: lehet, hogy a szülő időközben meggondolja magát és más tanintézetet választ, s az sem kizárt, hogy a pszichológiai teszt során azt tanácsolják, még egy évet várjanak – mutatott rá a jelenségre Fejes Réka, a magyar nyelvű elemi oktatásért felelős tanfelügyelő.
„Ami a a magyar tagozatot illeti, nekünk a tavaly megyeszerte 116 előkészítő osztály volt betervezve, amiből végül 110 indult. Az idén annyit tervezünk indítani, amennyit tavaly is sikerült, tehát 110-et” – tudtuk meg a szaktanfelügyelőtől. Idén is volt arra eset, hogy a kövesdombi Liviu Rebreanu Általános Iskolában a felbecsült gyereklétszámra hivatkozva négy osztályt kértek, de mivel biztosak abban, hogy nem lenne meg a négy osztályra elegendő gyereklétszám, a tanfelügyelőség csak hármat hagyott jóvá.
Ha idén nem sikerül a 110 tervezett előkészítőt elindítani, az Fejes Réka szerint azzal magyarázható, hogy városi iskolák esetében nem indíthatnak osztályokat minimális létszámmal, azaz 12 gyerekkel (legkevesebb 20 gyerek szükséges), de jól ismert tény, hogy működnek osztályok 30 gyerekkel is. Vidéki iskolák esetében eltekintenek a fenti kritériumoktól, és ha egy adott településen összegyűl 12-15 gyerek, az már egy osztályra való csoportot jelent.
Vannak olyan körzetek, ahol szemmel láthatóan csökken a gyereklétszám, és nem tudnak annyi osztályt indítani, mint néhány éve. Ilyen körzet Szászrégen, ahol valamikor négy iskolában egy-egy új osztály indult, tavaly már háromra csökkent a számuk, és idén egyelőre csak két osztály indítását hagyták jóvá. Természetesen ebben közrejátszik a nagyváros vonzó hatása is, viszont ez a vidéki, kisvárosi magyar nyelvű oktatást sodorja veszélybe, mutatott rá a tanfelügyelő. Nemcsak Régenben, hanem Dicsőszentmártonban és Marosludason is elkeserítő a helyzet, hiszen mindkét településen nemrég még két előkészítő indult, idén viszont már csak egy-egy. Jó hír, hogy Nyárádszeredában és Szovátán még nincsenek ilyen nagy gondok. A többi megyei általános iskoláról Fejes Réka elmondta, nagyjából mind terveztek előkészítő osztályt, viszont ahol még a minimális gyereklészám sincs meg, ott szimultán osztályok indulnak.
Telefonon kerestük meg a marosludasi Ioan Vlăduţiu Gimnázium tanítóját, Hereşanu Ildikót. Az iskolában eddig is csak magyar nyelvű elemi oktatás zajlott, felső tagozaton a gyerekek az 1-es számú iskolában folytatták. Hereşanu Ildikó jelenleg a tanintézet utolsó magyar pedagógusa. A címzetes tanító három éve vette át az akkori másodikosokat, és már akkor tudta: el van döntve az, hogy miután az ő diákjai végeznek, többet nem indítanak magyar osztályt. A tanítónő elmondta: bár úgy néz ki, az állása nincs veszélyben, mégis elkeserítőnek tartja, hogy ősztől más településre kell ingázzon tanítani. A probléma gyökerei itt is a csökkenő gyereklétszámban keresendők, és ez a jelenség most már egyre korábban mutatkozik meg, példa erre az, hogy az óvodai csoportokat összevonták a napközisekkel. „Városszinten nincs annyi gyerek, hogy mindenhol megmaradjon a magyar tagozat” – mutatott rá a tanítónő. Emiatt Marosludason csak az 1-es számú iskolában indul előkészítő osztály, ahova a környező falvak (Magyarózd, Magyarbükkös, Kutyfalva) gyerekei közül is sokan is bejárnak majd. Egy másik aggodalomra okot adó tény, hogy a 12 gyereket számláló negyedik osztályból négyen román osztályban kezdik az ötödiket.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Kevesebb magyar előkészítő osztály indul Maros megyében
Több Maros megyei településen is csökkenteni kell a következő tanévtől a magyar tannyelvű osztályok számát, mivel egyre kevesebb gyermeket íratnak be az érintett iskolákba.
A szászrégeni tanintézetekben például tavaly összesen három új magyar osztály indult, de idén már csak kettőt hagytak jóvá. Dicsőszentmártonban és Marosludason is aggasztó a helyzet, hiszen a tavalyi kettőhöz képest az ősszel kezdődő új tanévben már csak egy-egy előkészítő csoport indul, viszont jó hír, hogy Szovátán és Nyárádszeredában még nincsenek ilyen gondok.
Hereşanu Ildikó, a ludasi Ioan Vlăduţiu Gimnázium tanítója – ahol a következő tanévtől megszűnik a magyar tannyelvű oktatás – rámutatott: három éve vette át a második osztályosok oktatását, és már akkor egyértelmű volt számára, hogy miután az ő diákjai végeznek, nem indul több magyar csoport.
Fejes Réka magyar tannyelvű elemi oktatásért felelős tanfelügyelő elmondása szerint a gyermeklétszám folyamatos csökkenésén kívül az is közrejátszik, hogy a nagyvárosok „elorozzák” a gyermekeket a kisebb településekről, mindez pedig veszélybe sodorja a kisvárosi és vidéki magyar oktatást.
A szakértő rámutatott: ugyan az iskolák a körzetükbe tartozó iskolaköteles korú gyermekek összesítésekor felbecsülik, hány csoportra lesz szükségük, de nem biztos, hogy mindegyik érintett gyermeket abba a tanintézetbe íratják, emiatt a tervezetthez képest kevesebb új osztályt tudnak indítani.
Tavaly megyeszerte 116 magyar tannyelvű előkészítő engedélyezését igényelték, ebből végül 110 lett, idén pedig ennek nyomán 110 osztály indítását tervezik. A szaktanfelügyelő arra is felhívta a figyelmet, hogy a városi iskolákban legalább 20 gyermek szükséges egy osztály elindításához, míg vidéken 12–15 is elég. Maros megyében szeptemberben 5863 gyermek kezdi meg az iskolát, közülük 1953 magyar anyanyelvű, a 110 magyar tannyelvű előkészítő osztály mellett pedig 193 román indul
Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

Iskola a láthatáron? – Az „elfelejtett” beruházás
Míg egyes Maros megyei vidéki települések azzal büszkélkedhetnek, hogy korszerű, az EU követelményeinek megfelelő iskolaépületet létesítettek vagy felújították a régit, addig a szászbogácsi egy 1872-ben felhúzott volt gazdasági melléképületben működik. A középiskolások még mindig az udvari „pottyantós” illemhelyre járnak. Az udvart 2007 óta egy új épület alapja és a tartógerendák vasszerkezete foglalja el. Többszöri beadvány után sem sikerült előmozdítani az építkezést. Az idén a polgármester újabb kísérletet tesz a pénzügyi támogatásra.
Szűk, sötét, dohos irodában fogad Popa Ilona, Magyarsárosról „ingázó” iskolaigazgató, aki elmondja, jelenleg 229 I – VIII. osztályos tanuló jár az iskolába (68 óvodásuk van). 80%-uk roma nemzetiségű. Az előítéletekkel ellentétben soha nem volt gond, rendszeresen járnak az órákra. Aki innen középiskolába került, jó eredménnyel érettségizett. A volt diákok között orvosok, mérnökök, informatikusok is vannak. A bogácsiak a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen vagy a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetemen folytatják tanulmányaikat. A jelenlegi – már történelmi kort megért épületet – igyekeznek rendben tartani. Van informatikai és tornatermük, az osztályok – a lehetőségekhez mérten – rendezettek. 32 tanár dolgozik a bogácsi iskolában, közülük 12-nek első fokozata van, a többiek másodfokozattal rendelkeznek – mind véglegesített állásuk van. Az oktatók közül ketten helybéliek, a többiek Dicsőszentmártonból ingáznak. Ezzel sincs gond – mondja az igazgatónő – mivel a polgármesteri hivatal és a szállítócég közötti egyezség alapján a járatokat az iskolai program szerint állították be, a járművek a kapuban teszik le és szállítják onnan haza a tanárokat. A legnagyobb gond a félkész épülettel van. A jelenlegi ugyanis 143 éve épült, a Halmen szász család gazdasági melléképülete, illetve a szolgálók lakhelye volt. Miután az örökösök Németországba költöztek, az állam átvette az épületet, és 1980-tól működteti benne az oktatási intézményt. Ez volt az oka annak is, hogy az önkormányzat egy új épületért lobbizott. Pályázatot nyertek, és a szaktárca támogatásával 2007-ben hozzáfogtak a munkálatokhoz. A beruházás értéke 5,4 millió lej volt. A pénz azonban elfogyott, emiatt csak az alapokig jutottak el, illetve elkészültek az emeletet tartó pillérek, amelyeknek a vasszerkezete ma is „égnek áll”.
Közben a kivitelező cég, a Global Financial Group Kft. csődbe jutott és fel is számolták. A polgármesteri hivatal, abban a reményben, hogy az évek során sikerül folytatni az elkezdett beruházást, a szokásos iskolai év előtti javítási, karbantartási munkálatokon kívül nem igazán foglalkozott a régi épülettel. Olyannyira nem, hogy egy benti mellékhelyiséget sem épített, így a diákok és a tanárok a mai napig is az udvaron levő, három – „fiúknak, lányoknak és mindkettőnek” (sz.m.: valószínű a tanároknak) fenntartott illemhelyet használják. Mindebben csak az a különleges, hogy – EU ide, vagy oda – a törvények megengedik ezt.
Dr. Gabriela Uifălean, a megyei közegészségügyi igazgatóság szóvivője kérésünkre elmondta, mint minden évben, a mostani tanévben is az Egészségügyi Minisztérium 1030-as rendelete értelmében az iskola vezetősége saját felelősségre kérhet kivételezést, amit, ha „megígérik”, hogy a folyamatban levő évben megtesznek mindent azért, hogy a szabálytalan mellékhelyiséget felszámolják, megadhat a közegészségügyi igazgatóság. Magyarul: megkapják az engedélyt a működésre. A szóvivő azt is hozzátette, bírságot is kiróhatnak, de csak akkor, ha megállapítják, hogy „nincsenek meg a megfelelő higiéniai feltételek”. Ehhez azonban a helyszínre kell menni. Ha pedig nem jön semmiféle bejelentés, akkor nem teszik meg, ugyanis túl kis létszámú a személyzet.
Aldea Ioan, Szászbogács polgármestere lapunknak elmondta, megszámlálhatatlanul sok utat tett már az iskola érdekében Bukarestbe. Mindeddig eredménytelenül járt, azonban elárulta, hogy hétfőn újra a fővárosba utazik, ezúttal van esély arra, hogy némi finanszírozást is kapjon. Kifejtette, a munkálatok folytatásának jogi akadályai voltak. A 2013-ban kibocsátott 28-as kormányrendelet kimondta, hogy nem kaphat támogatást egy megkezdett munkálatra, mert már van kivitelezési szerződése. Ezt fel kell bontani. A helyzet az, hogy elméletileg vannak szerződő felek, gyakorlatilag azonban nem, ugyanis az időközben csődbe ment cég jogilag sem létezik.
A polgármester elárulta, hogy legutóbb a vidékfejlesztési minisztériumban tárgyalt az „illetékesekkel”, hogy a kialakult helyzetet figyelembe véve „tekintsenek el” az előbbi rendelet előírásától és tegyék lehetővé, hogy újraindítsa az eljárást. Ígéretet kapott arra, hogy amennyiben minél előbb felviszi az átszámított tervet, akkor támogatják. A héten a tervezők „átnézik” a korábbi kivitelezési tervet, és újraszámítják a költségeket is, ugyanis 2008-tól némely építőanyag a duplájára drágult. Ha elkészülnek a régi-új tervvel, akkor hétfőn már a minisztérium asztalán van a finanszírozási igénylés.
Ami a munkálatok folytatását illeti, a polgármester optimista. Ha „minden jól megy”, akkor két hónapon belül megkaphatja az önkormányzat a kormány (vidékfejlesztési minisztérium) támogatását. Ezután azonban újabb elektronikus versenytárgyalást kell meghirdetni a kivitelező kiválasztására. Ez legjobb esetben három hónap, ha nem lesz óvás. Így valószínűleg az év végén vonulnak ki a munkagépek. A beruházás hozzávetőleges (új) értéke 1,2 millió euró, ebben benne van a mintegy 20 tanterem, a tanári és igazgatói szobák, a könyvtár és más mellékhelyiségek teljes berendezése is, illetve az udvar rendezése. A régi épületet lebontják.
A polgármester elmondta, „ha most nem kapja meg a finanszírozást, akkor valójában többet nem lesz lehetősége pályázni”, így, tehetjük hozzá, a sajátos romániai hivatali packázások, a közpénzek kezelésének valódi „emlékműve” maradhat a szászok által másfél évszázada felhúzott és még álló épület udvarán levő félkész építmény.
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Nekurátok évszázada
Nagybátyám mesélte valaha, hogy az első világégést követő impériumváltozást követően „nekurátként”, tisztátlan lélekként bolyongott Erdélyben egy bizottság román nevet adni azoknak a településeknek is, ahol egy fia román soha nem élt. Hirtelen megjelentek, aztán éppoly hirtelen eltűntek, de látszott rajtuk a szándék: románosítani akarnak mindent!
Amikor hivatalosan is közölték az új neveket, mindenki láthatta, hogy – említsünk néhány példát – a Temesvár közeli, Szapáry grófról elnevezett Szapáryfalvából, nem tudni miért, az angolna jelentésű Țipari, a bihari Éradonyból Eriu-Adoni, a Maros megyei Dicsőszentmártonból Târnăveni, Kézdivásárhelyből Târgu Secuiesc, a Segesvár közeli Héjjasfalvából, bizarr társítással, Vânători lett... De az elmúlt száz év alatt az élet minden területén, iskolákban, temetőkben, egyetemen, hivatalokban, városokban, falvakon egyaránt igencsak átkereszteltek a nekurátok. Mert már kezdettől fogva nem az egymás melletti békés lét volt a céljuk, sőt még nem is nemzetiségek – főleg a magyarok – legyőzése, hanem az eltiprása, megsemmisítése, mindenhonnan való kitörlése, elűzése. S ezt tették és teszik, hol nagyobb rössel, hol meg a nemzetközi helyzet kényszerítette visszafogott lendülettel, mind a mai napig...
Nagyváradon a napokban hidakat neveznek el, hogy ne kelljen a város főterére a városalapító Szent László szobrát állítaniuk: beleegyeztek, hogy a központi híd a nagy király nevét viselje. De a többit Daciának, Decebálnak, Ovid Densușianunak, I. Károlynak és Constantin Prezan marsallnak fogják hívni, bár ezeknek semmi közük nincs a Körös-parti városhoz. Marosvásárhelyen a magyar utcanévtáblák bántják a román elöljárók szemét. De Erdély-szerte az elmúlt száz esztendőben nem volt olyan év, hogy ne radírozták volna le tömegével azt, ami magyar, s a helyettük adott új nevek mellé ne találtak volna ki hazug történeteket.
Így aztán bármennyire magyarázza a Velencei Bizottságnak a román külügyminiszter, Bogdan Aurescu, hogy a kisebbségi jogok megadását illetően a romániai a legjobb modell, amíg minden eszközzel országnak-világnak azt akarják bizonyítani, hogy Erdőelvén mindig csak románok éltek, és a magyarok jövevényekként húzzák meg magukat, addig ez a szövegelés egy fabatkát sem ér. Mert ördögien nekurátos.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)