Erdélyben gyógyítanak
Október 8. és 15. között ismét Erdélybe jönnek a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvosai, akik mintegy hatezer vizsgálatot végeztek már itt: kórházban, iskolákban és óvodákban szűrték, gyógyították a rászoruló gyermekeket.
A 33 orvos és egészségügyi szakember májusban Székelyudvarhelyre, Kászoaltízbe, Csíkkozmásra, Csíkszentmihályra, Gyimesbükkre, Tusnádra, Sepsibükszádra, Oklándra, Csíkszentmártonba és Csíkszeredába látogatott el – közölte a Gyermekmentő Szolgálat az MTI-nek. A májusi gyógyító körúton csecsemő- és gyermekgyógyászok, gyermekneurológus, fül-orr-gégészek, gyermekszemész, fogorvosok, gyermekimmunológus, szülész-nőgyógyász, gyermekurológus, ortopédműszerész-mester, mentőápolók és szakorvosjelöltek vettek részt. Az orvosok 35 gyermek esetében javasoltak magyarországi kivizsgálást, gyógykezelést vagy műtétet. A szűrővizsgálatok alapján 18 gyereknek írtak fel szemüveget, ebből a szolgálat a családok nehéz anyagi helyzete miatt 17 szemüveg elkészíttetését vállalta magára 340 ezer forint értékben. A gyermekmentő szolgálat nőgyógyászati szűrőkamionjában dolgozó önkéntes orvosok 369 szűrést végeztek el. A citológiai leletek Magyarországon készültek el június elején: két megvizsgált esetben derült fény súlyos elváltozásra/betegségre, ahol műtéti beavatkozásra lesz szükség, valamint 22 esetben gyógyszeres terápia javasolt.
Az NGYSZ mozgó fogorvosi buszában tevékenykedő önkéntes szakemberek több mint száz kezelést végeztek, zömmel az oklándi elhelyező központban.
Hannoverben éltem, és az ottani, valamint magyarországi barátaimmal, ismerőseimmel segítettünk az NDK-s menekülteknek, akik Magyarországon keresztül akartak Nyugat-Németországba disszidálni. Később segélyeket vittünk a forradalom utáni Romániába... Így jutottam el 1989 karácsonyán a csegődi árvaházba. Döbbenten néztem az éhségtől, hidegtől és embertelenségtől haldokló gyermekeket. Senki sem mehet el tétlenül a gyermekek nyomora és betegsége mellett. Csegődön segíteni akartam, és a munkában társakra leltem. Így alakult meg először Hannoverben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat, majd 1990 májusában a szervezet magyar, 1991-ben pedig romániai egyesülete – írja Edvi Péter alapító elnök a szervezet honlapján(Gyermekmento.hu).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ápoljátok az Úz-völgye szellemét
A kegyelet, az emlékezés és az imádság hozott ide
1994-ben dr. Szőcs Dániel Sepsiszentgyörgyi háborús veterán kezdeményezésére és vezetésével egy lelkes kis csapat a helyszínen kopjafás emlékművet állított az I. és II. világháborúban egyaránt hadszíntérré vált Úz-völgyében elesett katonák tiszteletére. Ezzel a nemes gesztussal és az utána következő szerény főhajtással kezdődött az augusztus 26-án immár 22 esztendeje megismétlődő tisztelgés a haza védelmében itt elesett magyar és német hősök sírjai előtt. Nem feledkeznek meg azonban a támadást végrehajtó és ennek során életüket vesztő román és szovjet katonákról sem, ezért évről évre nekik is jut egy szál virág.
A megemlékezés mára már jócskán túlnőtte a kezdeti kereteket, és az évforduló napján az Úz-völgyi haditemető a hős elődök emlékét ápoló unokák és dédunokák találkozóhelyévé vált. Ilyenkor ugyanis a Kárpát-medence közelebbi és távolabbi szegleteiből egyaránt elindulnak a mára már összesen nyolc ország fennhatósága alatt élő magyar utódok, hogy személyesen róhassák le kegyeletüket felmenőik földi útjának végső állomásánál.
Ádáz harcok helyszínén
Sajnos ezrek lelték e gyönyörű, hegygerincek által övezett helyen halálukat, hiszen a Kárpátok egyik átjárójaként a völgy mindkét világégés során ádáz harcok helyszíne volt. 1916. augusztus 27-én ugyanis a hadüzenet nélkül betörő román, majd 1917-ben az orosz csapatok ellen kellett a hazát védelmezni, 1944. augusztus 26-án pedig a román köpenyegfordítás következtében beözönlő szovjet haderővel szemben. A csíkszentmártoni tanács jóvoltából erre az évre elkészült és a temetőt körbevevő kőkerítésen elhelyezett többnyelvű táblák tanúsága szerint az I. világháborúban 650 magyar, osztrák és német katona lelte itt halálát, a II.-ban pedig több mint 2500, és a szovjetek vesztesége meghaladta a 15 ezer főt.
A már kialakult hagyományokhoz híven, a megemlékezés nemzeti imánk eléneklésével indult, majd ökumenikus szertartással folytatódott Péter Sándor nyugalmazott, Csintalan László csíkdelnei és Vakari Béla csíkszentmártoni római katolikus plébános, valamint Bucsi Zsolt Sepsiszentgyörgy vártemplomi református, Molnár Veress Pál, Erdélyből elszármazott svédországi evangélikus lelkipásztor, illetve Kondor Ádám teológus jelenlétében.
„A szülőföldért nekünk is meg kell küzdenünk”
Ft. Csintalan László a következő szavakkal köszöntötte a szép számban egybegyűlteket: a kegyelet, az emlékezés és az imádság hozott ide, az Úz-völgyébe, amely azonban szomorú események színhelye is volt az I. és II. világháborúban. Éppen ezért arra kérjük a Jóistent, hogy ez a környék ismét azzá váljék, amivé teremtette: az emberi tevékenység és munkásság, a nyugalom és béke helyszínévé – fogalmazott.
– Az, hogy mi lovat-, huszárt-, szekeret-, autót-, motort- és embertpróbáló úton jutottunk el e Jóistentől megáldott gyönyörű helyre, egyben azt is jelképezi, hogy a szépért, a jóért és magáért az életért is meg kell küzdeni, áldozatot kell hozni. Úgy, ahogy azok is áldozatot hoztak, akik az Úz-völgyében életüket adták az I. és II. világháborúban, hiszen a Szent István által alapított országot, szülőföldjüket és családjaikat védték. Istennek hála, hogy két kivételt leszámítva, az itt jelenlévőknek nem kellett átélniük a háború borzalmait, azonban a béke is meg kell minket tanítson arra, hogy az életért, a szülőföldért, a Jóisten adta és Szent István által behatárolt szülőföldért nekünk is meg kell küzdenünk mindennapjainkban. Mert amint egykor Márton Áron püspökünk mondta, „az emberi történelem nem gazdátlanul rohanó szekér. Nem fog elkövetkezni a tiszta ész uralma, amely minden bajt egy csapásra megold. Az emberi történelem célját és irányát a Teremtő Isten határozta meg, végrehajtását az emberre bízta, de a cél és irány fölött az emberiség megváltója, Jézus Krisztus őrködik szuverén hatalommal. És ezért a mindennapi élet áldozatát a mindenkor élő, minden nyelvű, minden nemzetiségű és minden fajú embernek meg kell hoznia, így nekünk is, székely magyaroknak” – hangsúlyozta szentbeszédében Vakari Béla plébános.
A gyökereket kell megkeresni
– Isten úgy teremtett meg bennünket, hogy jónak látta még egy feladattal megbízni e nemzetet, mégpedig éppen azzal, hogy mAradjon meg magyarnak. Ha pedig ez megtörténik, velünk lesz az Ő áldása és az általa ránk rótt feladat nem válik teherré. A mai világban azonban még van egy nagyon fontos feladatunk, mégpedig az, hogy mAradjunk meg kereszténynek – jelentette ki igehirdetésében Bucsi Zsolt lelkipásztor.
Molnár Veress Pál, a skandináviai és baltikumi magyar diaszpóra lelkipásztora is az előtte szólókéhoz hasonló töltetű gondolatokat fogalmazott meg: „Ha egykor égig érő fáinknak már csak az emléke mAradt ránk, életbevágóan fontos volna a föld alatt még meglévő gyökereket megkeresni, ápolni és gondozni. Hiszen azokból a gyökerekből, melyeket ápolt a föld, s melyeket eltakart, még nőhet ki új sarj.”
A szentáldozás és Úrvacsoraosztás után a házigazda tisztjét ellátó Csíkszentmárton község nevében annak polgármestere, Gergely András emelkedett szóra, aki abbéli megelégedettségének is hangot adott, hogy évről évre egyre többen látogatnak erre az őseink vére által megszentelt helyre. Szomorú viszont, hogy a 22 évvel ezelőtt még népes frontharcos csapatból mára csak a Sepsiszentgyörgyi Bartha Mihály és a kápolnási Lőrincz Gábor lehet jelen. Örömmel jelentette be ugyanakkor, hogy erre az alkalomra a sírkertet végre védőfallal körbe tudták venni, az oldalára pedig négynyelvű tájékoztató táblát is elhelyeztek a hely rendeltetéséről. Jó lenne ugyanis, ha mindenki tudná, hogy nemcsak a magyar és velük szövetséges osztrák és német, hanem a rájuk támadó román, orosz és más nemzetiségű katonák előtt is leróják kegyeletüket az ide látogatók. Hiszen ők parancsot teljesítettek és kötelességüknek tettek eleget.
A polgármester beszéde után a Sepsiszentgyörgyi v. Bartha Éva nemzetes asszony tolmácsolta az Úz-völgyi megemlékezések elindítója, hajtómotorja és lelke, dr. Szőcs Dániel ez alkalomra papírra vetett gondolatait. Az egykori frontharcos ugyanis előrehaladott kora (92 esztendő) és gyógyíthatatlan betegsége miatt idén már nem vehetett részt az ünnepségen. Őt idézzük: „Kedves testvéreim! Ápoljátok és őrizzétek meg Úz-völgye szellemét, adassék tisztelet a hősök emlékének és az életben mAradtaknak, akik védték hazájukat, védik szülőföldjüket, anyanyelvüket, magyar nemzeti identitásukat.”
Ezt követően, az évek során kialakult hagyománynak megfelelően, a szentivánlaborfalviak három, magukkal hozott postagalambot bocsájtottak útjukra, majd férfi dalárdájuk az alkalomhoz illő katonadalokat adott elő Kelemen Alpár karnagy vezényletével. E rövid fellépés, valamint a Háromszéki Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, Csíkszék és Udvarhely huszárainak, a miskolci Honvéd Hagyományőrző Egyesület katonáinak, és az ugyancsak Háromszéki vitézi rendek tagjainak jelenléte hangsúlyosan hozzájárult a főhajtás ünnepélyesebbé tételéhez.
A megemlékezés koszorúzással, a már említett tájékoztató tábla megszentelésével, megáldásával és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget, majd a jelenlévők közös ebéd elfogyasztásával, beszélgetéssel, nótaszóval és lovas felvonulással fűszerezve folytatták és fejezték be a ritka együttlétet.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdők és keresztek – Jelen időben az Úz völgyéről
Nem csendes az Úz völgye hétköznapokon sem. Nagyüzemben folyik a még állami tulajdonban levő erdőkben a favágás, láncfűrész sikolt bele a favontató traktorok, rönkszállító tehergépkocsik mélyebb hangjába. A csíkszentmártoni szoros felől a patakmedret dúlják a törpeerőmű csöveit lefektető munkagépek, a kiszélesedő völgyben legelő juhok bégetése szinte nem is hallik. Látszólag békés a táj. Látszólag. Mert, mint mindenhol Erdély-szerte, itt is zajlik a múlt átírásának fizikai folyamata. És az Úz völgyének birtoklásáért a háború ma is tart – bár most nem fegyverekkel kell küzdeni a kétszer is véráztatta földért.
„Odaesett” erdők
1944. augusztus 26-án a szovjet hadsereg ezen a völgyszoroson át lépett először magyar földre. A támadás dátuma lett a mára már zarándoklattá válott úz-völgyi megemlékezés napja, az első világháborús haditemetőben a rendezvényt Csíkszentmárton szervezi. Az a község, amelyhez mindig is tartozott az Úz völgye – most is, papíron. Mert a valóságban sem a tömérdek erdő, sem az egykori laktanyák felett nem a szentmártoniak rendelkezhetnek.
Az 1968-as megyésítéskor Csíkszentmárton második határrészét – több mint 6000 hektárnyi erdőt – Bákó megyehez csatolták. A megyehatárokat Bukarestben rajzolták meg, beleszólásuk az akkor alakuló Hargita megye elöljáróinak valószínűleg nem volt, bár lehet, nem is volt fontos számukra annak a pár ezer hektárnak a hovatartozása, hiszen akkor minden az állam kezelésében volt.
Csakhogy ennek az oda nem figyelésnek később súlyos ára lett, a 2000-es földtörvény megjelenését követően csak kínkeserves peres eljárással tudta a csíkszentmártoni közbirtokosság visszaszerezni a szomszéd megyébe szakadt erdeinek java részét, a csíkcsekefalvi közbirtokosságnak azonban több mint 1500 hektárnyi erdője ott mAradt, és azon már nem is lehet segíteni – magyarázza Gergely András szentmártoni polgármester.
Még ennél is nagyobb gond, hogy az 1783-ban II. József által a székely határőrezredek támogatására adományozott havasok, a Csíki Magánjavak több mint tízezer hektárnyi erdőbirtokának is nagy része Bákó megyebe „esett”, az sem került vissza a jogos tulajdonosához. Az állami vagyon része mai napig, és ki tudja, kinek osztják majd ki, mert nálunk az osztogatás nagy divat – jegyzi meg keserűen Gergely András.
Aberrált helyzetek
Az egykori Úz-telep nyomait lassan elrejti a természet, egyetlen háznak van csupán állandó lakója. Két új épület is megjelent a völgyben, a csíkszentmártoni közbirtokosság kantonháza már elkészült, a két község határát képező Sóvető patakán túl a csíkcsekefalviaké most épül. De hiába vetette meg a lábát a két közbirtokosság, Bákó megye az Úz völgyének ezt a kis belteleki részét is megkérdőjelezi, Dormánfalva minden áron a magáénak akarja.
Csíkszentmárton a jelenleg a Bákó megyei táborigazgatóság tulajdonában levő, enyészetre ítélt egykori kaszárnyaépületeket is szerette volna átvenni.
– El is indult valamilyen folyamat, mondja a polgármester, de sorra megtorpedózták, olyan kifogással, hogy nem biztos a település helyzete, és én törvényszéki végzéssel igazoljam, hogy ez a terület a községé. Hiába, hogy a 2-es törvény mellékletében írja, hogy Csíkszentmárton területe Úz völgye. Ilyen aberrált helyzetekbe próbálnak kényszeríteni, és ez mind arra utal, hogy egyszerűen nem akarják annak a kezelésébe adni az épületeket, aki biztosan hasznosítaná. Ha a közeljövőben nem kerülnek jó kezekbe, összeomlanak, és akkor megint egy nagy értékkel leszünk szegényebbek. Én tudom, hogy ez nekik semmit nem jelent, sőt, alig várják, hogy eltűnjön, de nekünk hihetetlen nagy érzelmi kötődésünk van nemcsak a tájhoz, hanem ehhez az épített örökséghez is.
A völgy felső felében még állnak a gerendából épített laktanyák, néhánynak ablakai betörve, másokon az elcsúszott palalemez alatt már korhad a tetőszerkezet. Egyetlen kaszárnyában laknak csupán, az úzi megemlékezés napján mindig a tábor udvarán parkol a csendőrség autója.
– Jó, hogy felépült a két közbirtokossági kantonház, mert legalább valamilyen gazdája van a völgynek, bár mi csak mutatjuk, hogy vagyunk, mert a hagymakupolás honfoglalás zenéje nagyon erős és egyre erősödik – összegez Gergely András.
Az egész völgy egy hatalmas temető
A temetőben csend van, mintha az élet zaja kívül rekedne. Az út felől székely kapun át lehet belépni, két felén új, kőből és fából épült kerítés fut – egyelőre csak ezen az oldalon, a teljes körbekerítés még várat magára. A kaput is, a kerítést is a szentmártoni önkormányzat építtette pályázati pénzekből, illetve adományokból. A szegedi Meritum Egyesülettel ápolt jó kapcsolatuk eredményeként kerültek fel a kerítésre a magyar, román, német és orosz nyelvű, az első és második világháború úz-völgyi eseményeit leíró tájékoztató táblák.
A sírkertben az elmúlt évek során az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület állított fakereszteket. Példaértékű az, ahogyan az egyesület „belekeveredett” a temetőgondozásba. Vásárhelyi Gábort a kíváncsiság hajtotta az Úz völgyébe, 2006-ban vett részt először az augusztus 26-i megemlékezésen. Aztán két év múlva már az akkor alakulóban levő egyesület több tagjával, családostul vett részt a zarándoklaton, és akkor fogalmazódott meg bennük: tenniük kell azért, hogy megőrződjék mindazok emléke, akik az első világháború folyamán az erdélyi harctereken, ez esetben az Úz völgyében életüket adták a haza védelmében.
– Akkor még a temetőben az ott járók hagytak kis faágakból készült kereszteket, nemzeti színű szalaggal átkötve, idézi fel Vásárhelyi Gábor. Megható volt, de tudtuk, hogy több kell ide, mint kis faágból készült szimbolikus kereszt. Összeadtuk a zsebpénzünket, abból készíttettük el az első ötven keresztet. Aztán támogatásra is leltünk, magánszemélyek, közbirtokosságok járultak hozzá tervünk ivitelezéséhez, ennek eredménye a temető mai kinézete. De a munkának még nincs vége, ez egy életre szóló feladat, küldetés. Ez olyasvalami, mint mikor valaki az egyik őse sírját ápolja évtizedeken át, majd a következő generációra örökíti a gondozást.
Az egyesület az évek során 650 keresztet állított az 1916–1918 közt az Úz völgyében elesett és eltemetett magyar és német katonáknak. Állítottak egy kettős apostoli keresztet mikóújfalusi andezitből az 1944. augusztus 26-án betörő orosz csapatoknak áldozatul esett magyar katonák emlékére, és egy Lengyelországból idekerült eredeti német vilmoskeresztet is elhelyeztek a temetőben, olyant, amilyen 1914-ben rendszeresítve volt az elesett német katonák sírjainak megjelölésére. – Hogy hány katona lehet eltemetve Úz völgyében? Az adatok néhol homályosak, pontos számot nem tudni. Van egy 650 nevet tartalmazó veszteségi listánk, de a temetőben több mint ezer sírhantot számoltunk meg, és nem minden hantot lehetett beazonosítani, hiszen a háborút követően az Úz völgyében élő lakosság is jónéhány sírra rátemetkezett. Nem beszélve azokról, akikkel robbanás végzett, őket a gránáttölcsérekbe temették el. Még van két hősi temető a völgyben, a Kőkertnek nevezett helyen és a Veresvíz-pataknak az Úz patakába való beömléséhez közel. Ezek mind első világháborús haditemetők. A második világháborúban elesettekről úgy tudjuk, hogy nem az úzi temetőben vannak eltemetve, de ezt konkrét bizonyítékokkal nem tudjuk alátámasztani. Az akkori frontharcosoktól tudjuk, hogy az elesetteket haláluk helyén temették el utólag, hiszen a betörő oroszok elől még a polgári lakosság is elmenekült a völgyből, és amikor visszatértek, már az előrehaladott bomlásban lévő testeket kellett elhantolniuk. Elmondható hát, hogy az Úz és környéke egy hatalmas temető. Pénz és taps nélkül
Az egyesület tagjai családostul az augusztus 26-át megelőző két hetet az Úz völgyében töltik. Mindig van és mindig lesz ott tennivaló, mert nem elég felállítani a kereszteket, folyamatosan karban is kell tartani azokat, hiszen amennyire varázslatos az Úz völgye nyáron, amikor épp nem tombol orkán erejű vihar, télen épp annyira zord ott az időjárás – mondja Vásárhelyi Gábor. És akad munkájuk Erdély-szerte másutt is, hiszen több ezer temető, temetőparcella, hősi sír várja, hogy valaki felfedezze és rendbe hozza őket.
– El kell mondani azt is, hogy ez a fajta „hazafias munka” elég keveseket vonz, sokan rótták fel nekünk, hogy miért nem mással foglalkozunk. Nem beszélve arról, hogy a pénz nagyon behatárolja a mozgásunkat, mert bár a tagság ingyen dolgozik, ez még nem elégséges ahhoz, hogy egy sírkertet rendbe tegyünk. De bízunk abban, hogy a jó Isten kirendeli mindazt, ami szükséges munkánk folytatásához. Az egyesület tagságát a Magyar Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztálya hadisír-gondozói jelvénnyel tüntette ki, Vásárhelyi Gábornak, az egyesület elnökének pedig a Magyar Hadisír-gondozásért Kitüntető Cím ezüst fokozatát adományozták 2014. május 21-én az Erdélyben hősi halált halt magyar honvédek emlékének megőrzése, valamint sírjaik felkutatása, felújítása érdekében végzett többéves kiemelkedő munkásságáért.
– Nem pénzért és tapsért tesszük, amit teszünk, hanem azért, mert mi, erdélyiek – és ezt nem csak az egyesületünk tagjaira értem – mind katonaősök leszármazottjai vagyunk, akiknek szent feladata volt a haza védelme. És most a mi kötelességünk azért az áldozatért, amit értünk hoztak életükkel, vérükkel, hogy megtanítsuk a mai és a jövő nemzedéket a haza szeretetére, az ősök és hősök tiszteletére. Mert milyen nemzet lennénk, ha nem lenne gyökerünk, amely ehhez a vérrel áztatott szülőföldhöz köt?
Váry O. Péter
Háromszék
Erdély.ma

Önkéntes gyűjtőmunkával feltérképezett sírkeresztek
A közel kilencszáz sírban több mint 1900 elhunyt nyugszik a csíkszentmártoni temetőben – derül ki a csíkcsekefalvi Vitos Antal által összeállított tanulmányból, amelyben a helyi temető és templomkert sírfeliratait vette számba.
A csíkszentmártoni temető és templomkert sírfeliratait térképezte fel a csekefalvi Vitos Antal, a begyűjtött adatokat kiadványba foglalta össze, amelyből egy példányt a helyi plébánia rendelkezésére bocsájtott – hívta fel a figyelmünket a rendhagyó munkára Vakaria Béla helyi plébános.
Fellapozva a feljegyzéseket érdekes információkra bukkantunk, így felkerestük a tanulmány készítőjét is. Vitos Antal érdeklődésünkre kifejtette, tavasszal érzett egy belső késztetést arra, hogy összeállítsa a temetőben és templomkertben nyugvó halottak névsorát. Mivel rokkantnyugdíjas, ideje engedte, hogy több hónapon át vizsgálja a kereszteket, feliratokat, sőt szükség esetén a régi kőkereszteket meg is tisztította, hogy kiolvashassa az azokra írtakat. Mint fogalmazott, míg más hívek rendszerint munkával, adományokkal támogatják az egyházközséget, ő egészségi állapota miatt ezt nem teheti meg, így ezzel a munkával próbált segíteni.
Kiemelte azt is, hogy a gyűjtőmunka során jött rá, hogy nem tudja a teljes névsort összeállítani, mivel sok elhunyt neve már, illetve még egyetlen sírfeliraton sem szerepel – így az elkészült névsort részlegesnek tekinti. Az adatok begyűjtéséhez kora tavasszal fogott hozzá és a nyárig járt ki a temetőbe anélkül, hogy testvérén kívül bárki tudott volna elképzeléséről. A hangsúlyt elsősorban a régi sírkeresztek feliratainak megörökítésére helyezte. Látva az érdekesebbnél érdekesebb feliratokat, úgy döntött, hogy témakörökként csoportosítja majd a feliratokat.
Így az írógéppel megírt tanulmányban a régi sírkövek, kripták feliratai mellett bekerültek többek között a különleges, a legrégebbi, a régi papi sírok, a fiatalon elhunyt szülőanyák, a gyermekek, a gyilkosságok áldozatainak emlékére állított kőkeresztek feliratai is.
Vitos Antal továbbá összegyűjtötte a kiolvasható sírfeliratokon szereplő száz ritka családnevet és ötvenöt ritka keresztnevet, a feliratokról megállapítható leghosszabb özvegységekre is rávilágított, amelyek 41–59 év közöttiek voltak. A dolgozatban ugyanakkor külön szerepel az ugyanabban az évben elhunyt 23 házastárs névsora, illetve annak a két házastársnak a neve, akik egy évben születtek és azonos évben haltak meg.
Továbbá azt is megtudhatjuk a feljegyzésekből, hogy a temetőben nyugszik Gergely Péter – a csíki Matuzsálem, aki 1885-ben született és 1988-ban hunyt el, illetve Illés Miklósné Nagy Ilona – aki átélte a XX. századot (1900-ban született, 2000-ben temették el). Mindezek mellett pedig arról a három rekordszámú halottat befogadó sírról is olvashatunk, amelyekben hét-hét halottat helyeztek örök nyugalomra 103, 92 és 79 év alatt.
A tanulmány összeállítójától azt is megtudtuk, hogy vizsgálódása alatt a temetőben és templomkertben összesen 883 megjelölt sírt számolt össze: 603 síremlékkel, 122 kőkereszttel, 122 vaskereszttel, 19 fakereszttel, 12 sírkőlappal, 3 kopjafával és 2 kriptával jelzettet. Ehhez pedig hozzáadódik a jelöletlen sírok száma. A sírfeliratok alapján 1907 halott – 1052 férfi, 855 nő – végső nyughelye a szentmártoni temető. Ehhez is hozzászámolandók azok is, akiknek neve már nem szerepel a sírköveken, illetve akiknek a számláláskor még nem volt feltüntetve.
Bárki elolvashatja
Beszámolója során Vitos Antal többször rávilágított arra, hogy nem szakszerű kutatást végzett, csak saját meglátásai alapján rendezte a begyűjtött információkat. Tette ezt azért is, mert ahogy az évek telnek, egyre nehezebb kiolvasni a feliratokat, a lejegyzett információk azonban fennmAradnak, a következő generációk számára hasznosak lehetnek. A sírhelyek könnyebb felismeréséért részekre osztotta a temetőt, a harangozói lakot, az anyakeresztet, illetve a két kriptát véve viszonyítási pontnak – így a leírtak alapján bárki rátalálhat a bemutatott sírokra – avatott be a Vitos Antal. Hozzátette, amikor az első példányt átadta a helyi plébánosnak, az azt javasolta, tegyék közkincsé. S habár nem ellenzi az ötletet, erre nem tud áldozni, de aki kíváncsi az összeállításra, annak szívesen odaadja a másodpéldányt.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Őrtüzek az autonómiáért
Őrtüzeket gyújtottak vasárnap este Székelyföld-szerte, az Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kezdeményezésére. Október utolsó vasárnapja tehát Székelyföld autonómiájának napja, ez már világos – legalábbis számunkra.
Lovasok és fiatalok a Gordon-tetőn
A hatalmas sár miatt személyautóval nem is lehetett feljutni a Mária-szoborhoz, ám sem ez, sem pedig a hideg szél nem vette kedvét annak a több mint kétszáz embernek, aki kilátogatott a Gordon-tetői őrtűzgyújtásra. Demény István, a kecseti Lófő csapat vezetője szerint a nagyjából ötven lovas gyűlt össze a helyszínen Kecsetből, Oroszhegyből, Szentpálról, Zetelakáról, Varságról, Farkaslakáról, Szentlélekről, Malomfalváról és Fenyédről. Egyébként a fogadtatás is jó volt, a szervezők teával, pálinkával és zsíros kenyérrel várták a résztvevőket.
A tűz ropogását elsőként a székely himnusz törte meg, majd Kovács Lehel farkaslaki polgármester rámutatott, az elmúlt években nem egyszer kellett szembe menjenek az árral, meg kellett óvni a közösséget a természeti katasztrófáktól, de a hibás társadalmi döntésektől is.
Az SZNT kiáltványát a szervezet elnöke, Izsák Balázs olvasta fel a Gordon-tetőn, melyben egyebek mellett kijelentik, Székelyföld egységes, oszthatatlan, be nem olvasztható, csakis „természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amely önálló fejlesztési térség is kell legyen”. Őrtüzek több mint kétszáz helyszínen
Több mint kétszáz helyszínen gyúltak őrtüzek Székelyföld-szerte a Székely Nemzeti Tanács szervezésében – tudtuk meg Izsák Balázstól. Az SZNT elnöke reméli, hogy az idén meggyújtott őrtüzekről készült felvételek ösztönzőleg fognak hatni a közösségekre, és egyre többen csatlakoznak kezdeményezésükhöz. „Október utolsó vasárnapja, Székelyföld autonómiájának napja olyan dátum kell legyen, ami szerencsésebb, boldogabb népek esetében az alkotmány napja egy országban” – fogalmazott. Mint mondta, nem az a fontos, hogy az autonómia napja törvény szerint hivatalos legyen, hanem az, hogy beépüljön a közösségek mindennapjaiba. „A közösség törvénye mindig fontosabb, mint ami papírra kerül. Ami papíron van, az évről évre változik, a mi hagyományaink és törvényeink ezer évnél is régebbiek” – magyarázta az elnök.
„Másfél millió ember ellen nem tudnak törvényes eljárást indítani”
Székelyföld autonómiájának napján Csíkszeredában a Mikó-vár melletti parkolóban gyűlt össze több száz érdeklődő. A vasárnap délután fél hatkor fellobbanó őrtűz mellett Veress Dávid, az akciót kezdeményező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) csíkszéki elnöke szólt az összegyűltekhez, elmondva, hogy az autonómia napja alkalmából nemcsak őrtüzeket gyújtottak Székelyföld településeinek többségében, hanem a nap folyamán az egyházi elöljárók imádkoztak is az önrendelkezésért.
Darvas-Kozma József, a csíkszeredai Szent Kereszt egyházközösség plébánosa arra kérte az őrtűznél egybegyűlteket, hogy ha nem engedik a közintézményekben elhelyezni a székely zászlót, akkor mindenki saját otthonában helyezze ki azokat, mert másfél millió ember ellen nem tudnak törvényes eljárást indítani.
Világosság Csíkszéken
A visszajelzések szerint Csíkszereda mellett Szentkirályon a Turul-szobor előtti téren, Csomortánban a Kárpátok Őre-szobor mellett, Szentimrén a helyi iskola udvarán, Ajnádon a Bányahegyen, Csíkszentgyörgyön a focipályán, Dánfalván a templomkertben lobbantak lángra az őrtüzek, fáklyák, gyertyák. Kászonaltízen az iskola udvarán, Rákoson a Bogáti kápolna mellett, Szentsimonban a Szent László-ház udvarán, Szentmártonon a szabadidőközpontnál, Szépvízen a focipályán, Csicsóban a központi emlékműnél, Domokoson a Garados-tetőn, Szenttamáson a Csonkatorony mellett, Kozmáson a templomtéren, Tusnádfürdőn a templomnál, Gyimesközéplokon pedig a helyi önkormányzattal szembeni téren, valamint Apahavasán került sor hasonló eseményre. Veress Dávid rámutatott, az hogy nem jelezték számára, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is gyújtottak őrtüzeket a felsorolásból kimaradt községekben. Elmondása szerint mindössze egyetlen településről, Csíkszentlélekről kapott negatív visszajelzést, ott biztosan nem volt őrtűzgyújtás.
Fülöp-Székely Botond, Kömény Kamilla Székelyhon.ro

Rendhagyó irodalomórák 1956-ról
Tóth Péter Lóránt, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó tart rendhagyó irodalomórákat az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából. A magyarországi előadóművész szerdán és csütörtökön csíkszéki iskolákban találkozik a diákokkal.
Az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körútra indult Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyarokhoz. A körút során Székelyföldre is ellátogatott Forr a dal már, avagy diákok voltak és ők csinálták a dicsőséges forradalmat című rendhagyó előadásával. A pódiumműsor jegyzőkönyveken, filmfelvételeken és visszaemlékezéseken keresztül felidézi az 1956-os eseményeket, emléket állítva a hősök és áldozatok előtt.
„Mindenképp egy olyan előadást szerettem volna csinálni, ami közös pontokat hoz a mai, 2016-ban élő diákok és az 1956-os események között. Erre adta egyértelműen magát az a tény, hogy tulajdonképpen a felkelőknek és a forradalmároknak a nyolcvan százaléka diák volt. Ebben az előadásban elég nagy részt szentelek a Corvin közieknek, a »pesti srácoknak«, és tulajdonképpen így próbálom közös nevezőre hozni a mai fiatalok és az akkoriaknak az életét. Természetesen vannak benne versek, hiszen én versmondó vagyok, és a versekkel igazán jól kifejezhető egy-egy kor emberének a lelkülete” – hangsúlyozta Tóth Péter Lóránt.
Elmondta, olyan verseket próbált elhozni a gyerekeknek, amelyek bemutatják, hogy az ’56-os fiatalok milyen lélekkel, milyen erőkkel mentek ki az utcára. Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila örök érvényű versei mellett természetesen az ’56-os versek, Márai Sándor, Illyés Gyula, Buda Ferenc, Csics Károly versei és prózai alkotásai röpítik vissza a közönséget a Corvin köziek mindennapjaiba.
Az előadó – aki korábban testnevelő tanárként dolgozott Magyarországon – úgy véli, az iskolai oktatásban kevés figyelmet fordítanak az 1956-os eseményekre. „Konzultálva a határon túli kollégákkal, úgy tudom, hogy ’56 nem igazán tananyag. Magyarországon is elég távolságtartóan kezelték ezt a korszakot, ezeket az eseményeket a gyerekek. Valószínű azért, mert korban egész közel van hozzánk, és sok a föltáratlan akta még, hisz történelmünknek ez a dicsőséges két hetében az események nem napról napra, hanem óráról órára változtak, nehéz ezt teljességében belátni. Azért fontos, hogy tudjanak a mai gyerekek erről, mert ’56-ban a magyarok voltak az elsők, akik megpróbáltak rést törni a kommunizmuson. Egy olyan nemzet ment az utcára, amely ismét megmutatta, hogy szabadságszerető nép. A gyerekeknek fel szoktam villantani ezeken az irodalomórákon, hogy mit kezdjünk mi, mit kezdjenek ők 2016-ban a szabadsággal. Hogy mit jelent most a szabadság és mit jelentett 1956 előtt, és hogy azok a fiatalok miért mentek ki az utcára. A mai gyerekeknek egy kicsit mankó ez afelé, hogy éljenek úgy, hogy nekik ne kelljen fegyvert fogni. És azt a szabadságot, amit örökségbe kaptak a Corvin köziektől, a pesti srácoktól, nekik is tovább kell adni. Mindig kihangsúlyozom, hogy nem ússzuk meg, ezt a tüzet felelősségteljesen kell óvjuk” – fogalmazott az előadó.
Előadások Csíkban
Szerdán a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolában és a csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskolában tartott rendhagyó irodalomórát Tóth Péter Lóránt, csütörtökön pedig reggel 9 órától a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskolában, míg 11 óra 40 perctől a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban folytatja körútját az előadó
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Dr. Vitéz Szőts Dániel, 1925–2017 (Orvosainkra emlékezünk)
Éppen egy héttel eltávozása előtt (január 15-én), szokás szerint vasárnap délelőtt még utoljára felhívott telefonon, s nagyon erőtlen hangon mondta: „Én többet nem írok, nem olvasok, mert igen-igen gyenge vagyok. A többit írd meg te!”. Nem mondta ki, de most már tudom, hogy egyféle búcsúzásnak szánta ezt a telefonhívást. Fél évszázadot jóval meghaladó ismeretségünk, kollegiális kapcsolatunk, barátságunk szakadt meg ezzel a beszélgetéssel.
* * *
Emlékezéseit megörökítő egyik könyvében írja egyebek között, hogy „boldog ember voltam”, annak ellenére, hogy életének háromnegyede abban a huszadik században telt el, amely a sok technikai csoda mellett annyi bajt és nyomorúságot zúdított az emberiségre. Neki a csodával határos módon sikerült kikerülnie a rá leselkedő csapdákból. Nagy múltú, jómódú család második gyermekeként született. Édesanyja híres marosvásárhelyi patikus lánya, apai ágon Szőts Mihályt és Szőts Bálintot 1614-ben a Bethlen Gábor-féle katonai összeíráskor Kőrösön nemesként (nobiles) jegyezték. Édesapja, Szőts Ernő erdészmérnök Bánffy báró erdőrengetege felügyelőjeként a Felső-Maros mentére került, az ottani virágzó fatelepeknek művelt polgári tisztviselői, jó iskolái voltak, s a két Szőts gyermeknek, Lalának és Daninak lehetősége német és francia nyelvet is tanulni és a román gyermekektől a román nyelv alapját is elsajátítani.Az elemi elvégzése után a kisdiákot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba íratták, ahol nyolc évig bentlakó diákként ismerte meg a mikós szellemet, amely jó útravalónak bizonyult, hiszen egészséges közösségi magatartást, népéhez, hazájához és szülőföldjéhez hű, munkaszerető, Istenben hívő és bízó, tudományt kedvelő, hagyományt tisztelő szellemet jelentett. 1943 nyarán érettségizett.
Az édesapja pályáját szerette volna folytatni, be is iratkozott a soproni egyetem erdőmérnöki karára, de tervébe beleszólt a háború. 1943. október 4-én be kellett vonulnia katonának. A kiképzési idő és a tartalékos tiszti tanfolyam letétele után, 1944. július 31-én, 19 évesen az Úz völgyébe irányították, ahol ekkor még béke volt, de augusztus 26-án már megjelentek a Vörös Hadsereg katonái. Több napig tartott a harc Aklostól Csíkszentmártonig, és nagyon sok székely katona hősi halált halt. A fiatal tizedes állandóan utóvédharcokban küzdött mind Székelyföldön, mind Erdélyben, egészen megsebesüléséig. A kórházzal vitték nyugatra Szencig, onnan már felgyógyulva Németországba mint munkaszolgálatost. Aztán a Linz melletti Ebelsbergben amerikai fogságba esett. Kalandos körülmények után, 1945. november 19-én ért haza, megjárva e két év alatt a poklok poklát.
A kolozsvári Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre költöztetett orvosi karára iratkozott be, ahol 1951-ben végzett. Megnősült, feleségül véve az ugyancsak háromszéki gyökerekkel rendelkező Botos Ibolyát, és mindketten Gyimesfelsőlokon lettek körorvosok. A kötelező két év körorvosi munka után közegészségügyi szakemberré képezte magát, és Csíkszeredában dolgozott. Közben született két gyermekük: Tünde, aki orvos, és Dániel, aki zenetanár lett.1959. november 1-jén költöznek Sepsiszentgyörgyre, ahol az akkor SANEPID-nek nevezett közegészségügyi intézetnek lett a szakorvosa, s néhány évvel később igazgatója egészen nyugdíjba vonulásáig, 1988-ig.
A nemsokára bekövetkezett változás után Háromszéken nagyon sok feladat várt megfelelő gazdára. Ezek közül ő meglehetősen sokat felvállalt és ellátott. Így lett a református vártemplomi egyház presbitere, majd a Sepsi Református Egyházmegye főgondnoka s egyházkerületi küldött. De elvállalta a budapesti Segítő Jobb Humanitárius Alapítvány Kovászna megyei főorvosi tisztségét is, és sok székely betegnek tette lehetővé a magyarországi gyógykezelést. Ellátta a Székely Mikó Kollégium Véndiák Társaságának elnöki tisztségét, tagja volt a gróf Mikó Imre szoborállító bizottságnak. Akár az előző években is, ezután is ő szervezte az osztálytalálkozókat. Egy ilyen találkozón kezdeményezte az elhunyt osztálytársak emlékét megörökítő kopjafa állítását a várfal mellé, amely aztán szép hagyománnyá nőtt, ma már több tucat kopja hirdeti a hajdani mikós diákok emlékét. Az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítványnak is alapító tagja lett. Egy időben a háromszéki Vitézi Rend székkapitánya, s legfontosabb személyisége, kezdeményezője, szervezője az Úz-völgyi harcok megemlékezéseinek. Szinte élete utolsó percéig résztvevője és színes egyénisége a sepsiszentgyörgyi Szerdai Baráti Asztaltársaságnak. Munkásságát több kitüntetéssel jutalmazták, amelyek közül csak hármat említünk: Fogolyán Kristóf Fehér Angyal-díj, Pro Urbe-díj és Pro Comunitatu Covasnae-tagság.
* * *
A Közegészségügyi és Járványellenes központ igazgatóját, az egészségügyi törvények betartását ellenőrző, több mint száz tudományos dolgozat szerzőjét tudós bürokratának képzelhetnénk, csakhogy ez a tudós hivatalnok szinte elrejtőzött egyéniségének szeretetreméltóságában. Szép emberi tulajdonságai csodálatos harmóniában mutatkoztak: hivatalában lelkiismeretes, udvarias, de a pontos munkát megkövetelő igazgató. A természetben annak szépségeit csodáló, megőrzésére törekvő ellenőr. A családban gondos férj és apa, a társaságban hangulatos, nótázó, anekdotázó, víg cimbora. Mikós diákként boldog, együttműködő diák. Fiatal katonaként jó bajtárs, a hazáját védő jó katona. Az irodalmat passzívan és aktívan művelő, zenéhez, képzőművészethez, filozófiához értő ember. Úz-völgyi „szereplései” már-már a játékosságba átcsapó, de általa halálos komolysággal játszott alakítások voltak. Eltávozásával nagy űrt hagy maga után. Csak a tudat vigasztalhat, hogy szelleme, szülőföld- és hazaszeretete, Székelyföldhöz való ragaszkodásának példája megmarad, amíg a Kárpátok e kanyarjában magyar szó hallatszik. Amíg lesznek kopjafaállító fiak és unokák, akik az Úz völgyébe is elzarándokolnak, amíg lesz fogékony lélek múltunk befogadására – amelynek írásaiban, könyveiben annyi morzsáját összegyűjtötte és közölte –, addig ő is élni fog.A Vártemplom melletti református temetőben helyezték örök nyugalomra 2017. január 24-én.Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Patakok medrében és erdőkön keresztül menekültünk (A 96 éves haralyi Paizs Gyula háborús veterán visszaemlékezései)
A közigazgatásilag Gelencéhez tartozó Haraly falu legidősebb polgára, Paizs Gyula bácsi nemrég ünnepelte 96. életévét, amikor a község vezetői és Bereczi István római katolikus plébános is felköszöntötték a háborús veteránt. Gyula bácsit Szőke Barna önkormányzati képviselő kíséretében a minap mi is meglátogattuk otthonában, és második világháborús emlékeiről faggattuk.
– 1922. január 20-án születtem Haralyban. A kézdivásárhelyi 24-es székely határvadász tüzérütegnél voltam katona. Több helyen is szolgáltam a magyar hazát. Harminc napig Sósmezőnél kísértem az orosz foglyokat és menekülteket. Csíkból oda vezényeltek. A németek gyúrták ki Ukrajnából az orosz származásúakat. Hosszú életem során sok mindent láttam, megéltem, de ott olyan nap nem volt, hogy ne sírtam volna. Hogy néztek ki szegények, főleg a kicsi gyermekek, rossz volt rájuk nézni! Édes jó Istenem! A menekültek kóboros szekerekkel érkeztek, a hadifoglyokat gyalog kísérték fegyveres őrök. A német katonák elkísérték őket Sósmezőig a sorompóig, ott átadták nekünk, mi pedig onnan Lemhényig kísértük őket. Nagyon sokan voltak, és a tetű ette meg őket. Lemhényben vagonírozták be a németek által elfogott szovjet hadifoglyokat, akiket Németországba vittek. Onnan nem lehetett megszökni, parancsba adták a németek, hogy aki szökik, azt lelövik. Mindez 1943 őszén történt. 1944. augusztus 25-én Serfőző János alezredes hadiszállására német tisztek érkeztek. Később derült ki, hogy románok vagy oroszok voltak az illetők, akik német ruhába öltöztek, hogy felderítsék a terepet. Az alezredes a német tisztek kérésére bemutatta a határvonalon kiépített aknazáras erődítmények tervét. Este együtt ettek-ittak, másnap reggel a német tisztek elmentek, délelőtt pedig a Vörös Hadsereg katonái precíz pontossággal lőtték ki a német-magyar állásokat. (Erre a látogatásra a túlélők és naplóírók más és más változatban emlékeznek, de Kovács Sándor, Csíkszentmárton csendőrparancsnoka szerint mindez csak legenda, nem voltak német ruhába bújt orosz felderítők, de a kudarcot könnyebb volt ily módon feldolgozni, „minket nem legyőztek, hanem elárultak” szempont szerint – a szerző megj.)
Szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján az Úz völgyében csaptunk össze a szovjetekkel, azt a napot sosem felejtem el. Szeptember 11-én hajnalban parancsot kaptunk a visszavonulásra. Szeptember elején Ozsdolán is kemény harcok zajlottak a német és az orosz között, a falu egy része elpusztult, 360 épület semmisült meg. A patakok medrében és erdőkön keresztül menekültünk Csík felé. Ahogy mi vonultunk, az oroszok jöttek utánunk. Csíkból Marosvásárhely felé vonultunk vissza, majd a Dés–Kolozsvár útvonalat követtük. Kolozsváron bekerítettek az oroszok, de nekem nagy szerencsém volt, hogy nem estem hadifogságba. Bekerültem egy családhoz, ahol civil ruhát adtak, és ott is maradtam. Nekem puskám sem volt, ágyúnál teljesítettem szolgálatot.
1945 elején kerültem haza Haralyba. Páván élt egy ember, Pila Mihálynak hívták, aki egész Háromszéken megszervezte a népőrséget, ahogy akkor nevezték a rendfenntartókat. Én Bereckbe kerültem szolgálatba, onnan Sepsiszentgyörgyre helyeztek, ahol öt-hat hónapig lehettem, majd leszereltek, mert nem akartam tovább maradni.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve a Magyaroson – Színesítik a fehér foltot
Pontosan száz évvel ezelőtt, 1917. március 8-án emlékezetes ütközet helyszíne volt a Magyaros-tető: az egyesített osztrák–magyar és német csapatoknak ekkor sikerült visszavenniük az idegen betörőktől a Csíki-havasok egyik 1340 méter magas, stratégiai fontosságú pontját. Az évfordulón a hagyományőrzők egy csoportja emléktúrát szervezett a helyszínre, mi lapunk hasábjain a történteket foglaljuk össze.
Csíkszentmárton évek óta élen jár az első világháborús emlékhelyek rehabilitálásában, az elesettek emlékének ápolásában. Gergely András polgármester 1994 óta foglalkozik behatóan a községhez tartozó Úz-völgye történelmével.
– Annak idején, amikor húzogattam a palackból a dugót, sokan azt sem tudták, hogy hol van Úz-völgye, nemhogy a Magyaros-tető. 1994-ben ismerkedtem meg a háromszéki, egykori 11-es székely határőr zászlóalj katonáival, 1994-ben készült el a második világháborús emlékmű és megpróbáltam utánanézni az eseményeknek. Rájöttem, hogy ez egy hihetetlen fehér folt, nem tud róla senki, nem foglalkoznak vele. Ez indított többek között arra, hogy Székely határőrök nyomdokain címmel éveken keresztül honismereti tábort szervezzek fiataloknak, és velük együtt fedeztük fel az Úz-völgy történelmét, együtt festettünk turistautat az Úz-völgye és a Magyaros-tető között, és közben rádöbbentünk, hogy tulajdonképpen mi zajlott a térségben.
Magyarosi történések
Gergely András a román betörést követő 1916-os eseményeket kutatva ismerte meg a 39-es hadosztály, s ezen belül többek között a 9-es kassai, a 10-es miskolci, a 11-es munkácsi és a 16-os besztercebányai gyalogezredek történetét. Ez mintegy hatezer katonát jelentett, akik a havasokban teleltek. A magyar csapatok 1916. október 12-én érték el az Úz-völgy térségét, visszaszorítva a román egységeket, de az ellentámadásba lendült orosz erők december 24-én a Magyaros-tetőt elfoglalták.
– Ez nem a legmagasabb pont a Csíki-havasokban, mindössze 1340 méteres magaslat, de stratégiailag rendkívül fontos – hangsúlyozta Gergely András. – Csak az érti meg, aki már járt ott és láthatta, hogy onnan az egész Szeret-völgye látszik, az Úz-völgyébe pedig direkt belövési lehetőséget engedett, és ez nagyban akadályozta a hadtáputánpótlást. Amúgy is az a tél hihetetlenül nehéz volt, nagy hó volt, szélvihar, széldöntés, rossz útviszonyok és nehéz lehetett megoldani a több ezer katona ellátását.
Közben a 10-es miskolci gyalogezredet kivonták az Úz-völgyéből és a jobban szorongatott Gyimes-völgyébe vezényelték. 1916 végén Breit (Bánlaky) József vette át a 39-es hadosztály vezetését, aki jobban szót értett a Csíkszeredában székelő Karl Litzmann hadtestparancsnokkal. Mivel többszöri próbálkozásra sem sikerült a 9-eseknek, sem a németeknek a Magyaros-tetőt visszavenni, Breit visszakérte a miskolciakat a saját hadosztályába és a 10-es honvédeket egy hónap csíkzsögödi gyakorlatozás során rohamosztaggá képezték ki. – Ez is igazolja, hogyha valamit jól előkészítenek, annak eredménye is tud lenni – részletezte Gergely András. – Kinéztek Zsögöd fölött egy magaslatot, ami hasonlított a Magyaroshoz. Ez a kutatások szerint a mostani lőtér fölötti részen lehetett. Egy hónapig gyakoroltak egészen élesben, például kiválasztották a legjobb dobókat, akik 30-40 méterre is el tudták hajítani a gránátokat. Eközben az Úzban telelő egységek támadási vonalakat építettek ki. 1917. március 8-án pedig nagyon komoly tüzérségi előkészítés után, még a megadott jel előtt támadásba lendültek, és alig több mint egy óra alatt elfoglalták a tetőt. A veszteséglista ehhez a fontos fegyvertényhez képest nem olyan nagy. 44-en estek el a csaknem négyszáz orosz katonához képest és ezer hadifoglyot, köztük 13 tisztet ejtettek.
A Magyaros-tető legmagasabb pontját, a Névtelen-kúpot ekkor nevezték el Litzmann kúpnak a katonák Karl Litzmann porosz tábornok tiszteletére, és a névadást egy gránittáblán is megörökítették. Néhány hónap múlva Csíkszereda tanácsa a tábornokot a város első díszpolgárává választotta. Az oroszokat érzékenyen érintette az 1917. március 8-i vereség, utána legalább ötször próbálták visszafoglalni a tetőt, de sikertelenül.
A feledés homályától hagyományteremtésig
A gránittábla már nincs meg, átviharzott felette két háború, s a kommunizmus. Az Úz-völgye elnéptelenedett, és az első világháború ember alkotta építményei mind eltűntek, pedig a leírások és a korabeli fényképek szerint az egész Magyaros-völgye akkoriban úgy nézhetett ki, mint egy különös város, házak, kaszinó, még üzlet is volt – részletezte Csíkszentmárton polgármestere. – Minden tisztnek külön kis házikója volt, s még fürdőt is kialakítottak. Az Aklosban megoldották a villanyvilágítást, kórházat és kisvasúti szerelőműhelyt is működtettek, de ma már semminek nincs nyoma, visszasüllyedtek a feledés homályába. Pedig az egyik korabeli szerző a létesítmények háború utáni turisztikai kihasználását is előrevetítette…
A Magyaros-tetőt gépjárművel Hargita megye felől nem lehet megközelíteni, a régi hadiutakat már benőtte az erdő. (Kománfalva felől, az ún. „oroszok útján” közelebb lehet jutni hozzá.) Gyalogosan a Magyaros-patak völgyén vezet arra a kijelölt turistaút (piros háromszög, fehér szegélyben), amely az első világháborús kápolna mellett indul, és a bal oldali ágon, a Magyaros-élen halad, ahol még ma is jól látszanak a világháborús állások.
– Fel lehet jutni, emberpróbáló, de nem lehetetlen – hangsúlyozta a polgármester, hozzátéve, hogy a Litzmann-kúp elérése kb. kétórás gyaloglást jelent. Ott ma már egy fára elhelyezett tábla őrzi a jeles tábornok emlékét. Ezt a Budakeszi Baráti Társaság állította 2015-ben. Az úz-völgyi temetőnek Csíkszentmárton önkormányzata viseli gondját. 2004-ben székely kaput állítottak, elkészült a kerítés és 600 sírt megjelöltek. Közben több magánszemély és civil szervezet is bekapcsolódott az emlékőrzésbe. Az egyik emlékművet az Etele és a szegedi Meritum Egyesület felújította, dolgoznak a másikon is, ami kimondottan a miskolci tízes honvédek emlékműve lesz.
– Úgy vélem, sikerült kirángatni a dugót a szellemet záró palackból és jó irányba ki is szabadult a szellem, mert egyre több embernek lett fontos ez a kegyeleti hely – foglalta össze Gergely András. – Az Etele Egyesület, a Meritum, az Erdélyi Kutatócsoport mind részt vesz a munkában. Szeretnénk már idén gránittáblákba vésetni az eddigi kutatások szerint azonosított 850 első világháborús hős – többnyire 18–21 éves fiatal – névsorát, és ezeket a táblákat a temető falában elhelyezni. Úgy gondolom, lassan szép kegyeleti és emlékhely lesz a nagy kiterjedésű Úz-völgyi hősi temető, amely mindig arra kell, hogy emlékeztessen, hogy ne kövessük el a múlt hibáit.
A százéves évfordulón a csíki hagyományőrzők emléktúrán vesznek részt és a miskolci 10-es honvédek utódaival közösen róják le tiszteletüket az elődök egyik legfényesebb fegyverténye előtt a helyszínen, a Magyaros-tetőn.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Beszélgetés Pálfalvi Pál nyugalmazott tanárral – A világ felfedezésének szépségéről
Hetven évet töltött március 4-én Pálfalvi Pál tekerőpataki születésű, Csíkban nevelkedett, székelyudvarhelyi botanikus, vagy ahogyan magamagát szerényen megfogalmazta: átlagon felüli terepbotanikai ismeretekkel rendelkező nyugdíjazott középiskolai tanár. Volt tanárommal Csíkszeredában, egy-két csésze kávé mellett beszélgettünk életéről, növényekről, gyerekekről, gyűjtésről és hivatásról – az elhangzottaknak töredékét közöljük.
– Nem vagyok csíki, de mindenki annak tart. Miért? Édesapám jegyző volt, helyezték egyik helyről a másikra. 1947-ben, Gyergyótekerőpatakon születtem, édesapám Szárhegyen volt magyar királyi jegyző, féléves voltam, amikor Gyimesbükkbe helyezték, kétéves koromban Tusnádfürdőre került, majd Csekefalvára/Csíkszentmártonba, s végül az 1950-es évek elején Csíkszeredába. Csíkszeredában nőttem fel, így én is csíkinak tartom magam.
– Melyik iskolába járt?
– Én elsőtől tizenegy osztályig, az érettségiig, 1965-ig a gimnáziumban jártam. A Fürdő utcában laktunk.
– Milyen városnak látta akkor Csíkszeredát?
– Gyermekek voltunk, város szélén, Lipovánban laktunk. Ha tehettük, az Olt mellett játszottunk, s erdők, hegyek, patakok között. Futball- és hokimeccsekre jártunk. Édesapám rendszeresen elvitt moziba, tudományos filmekre. Ezeknek is szerepe volt az életemben. Jól éreztük magunkat gyermekként, mit tudtuk, hogy mi megy végbe a világban. (…) Negyedikes voltam, amikor azzal kezdtük mindig a hétfőt, hogy a tanítónő megkérdezte, voltunk-e templomban? Hát mi, a ligatiak és a lipovániak közel laktunk a templomhoz, mentünk általában, s olyan is volt, hogy csak melléje, gyermekek lévén. De amikor rájöttünk, hogy amelyikünk felállt, hogy volt templomban, azt megpofozta, akkor, ha nem is voltunk, akkor is felálltunk, a ligatiak is és a lipovániak is, ilyen volt a gyermeki összetartás. Aztán belegondoltam, hogy a tanító néni volt akkor a legnagyobb nyomás alatt, nem volt mit tennie… Eszembe jut, nem is nosztalgia, de gyermeki lélekkel valami szép dolognak láttam, amikor felvonultattak május 1-jén. Rendezettséget sugárzott, most pedig belegondolok abba is, hogy tönkre van téve a munkásság, a szakszervezet... Majális volt, rendszeresen jártunk a családdal vasárnapokként a Szeredai-fürdőhöz, Zsögödbe, ez volt az élet. Egyébként pártista nem voltam soha, s úr sem lettem. Nem vagyok most sem.
– Hogyan talált rá a hivatására?
– Én szerencsésnek tartom magamat, mert a hivatásomat és a biológiát/botanikát is jól rendelte a jó Isten. Szerencse-e vagy a jó Istennek a dolga… Úgy érzem, ilyen szempontból szerencsés találkozás volt a tanárság és a növényismeret. Az iskolában is jól éreztem magam a zsivajgó gyermekek, fiatalok között. De még visszatérve a szerencsére: amikor születtem, akkor a fejemen burok volt. Na, az asszonyok – mert háznál születtem, nagyapámék házánál Tekerőpatakon – siránkoztak, hogy jaj, nincs feje a gyermeknek! A bábasszony szépen a burkot felvágta, s a fejem kibuggyant belőle. Ez szerencsét vagy valami jót jelent édesanyám megfejtésében. A botanika iránti érdeklődés is egy jó adomány volt, mert abban ki lehetett élni a lelkemet – egyébként is szeretetre méltó, kedves tudománynak mondják a botanikát, a füvészetet: scientia amabilis, így nevezik. Édesanyám, az elfogult anyai szeretetéből eredően mesélte, hogy kétéves lehettem, amikor a margarétának a szirmait kiszedtem, s próbáltam visszarakni. Ő ebből azt jósolta, hogy híres, nagy ember leszek. Reálisabb volt édesapám hatása, akinek természetrajzi műveltsége is volt. Ő vette az első könyveket nekem: a Xántus János írta A természet kalendáriumát, a Szárnyas barátainkat, a Dáné Tibor kedves könyvecskéjét, a Vadvirág szelídítőt és a Román Népköztársaság kis növényhatározóját. Hatodik osztálytól természetrajzi naplót írtam, madárfészkelési és fenológiai megfigyeléseket végeztem, kis herbáriumot készítettem. Mindezek együtt indítottak el a természet ösvényein. Talán a magányosság is… És persze a tanáraim is szerepet játszottak a pályaválasztásomban. (...) Elmentem felvételizni 1966-ban. 229-en voltunk, abból 25-öt vettek fel a növénytan szakra... Jó teljesítménnyel bejutottam, végig ösztöndíjam volt, élvezettel tanultam. Az első két év rettentő nehéz volt, mert a román nyelvet nem tudtam, de a tudomány, a tudás ragadt rám. Öt román társsal jó egyetértésben egy szobában laktam. Két évig Kolozsváron a vasútállomáson, a tanulószobán, a hálószobán, az előadótermeken és a magyar színházon kívül máshol nem jártam. Emlékszem: az első éven a 99-es szobában laktam, álltam az ablaknál s néztem kelet felé, hazafelé arra gondolva, hogy Csíkban fogok szolgálni … Diplomadolgozatomat a Tatros forrásvidékének flórájáról-növénytakarójáról írtam szeretett egyetemi mentoraim, Csűrös Káptalan Margit és Csűrös István irányításával.
– Hazatérve egy ideig Csíkszentdomokoson tanított, ugyanakkor kezdett botanikai tárgyú cikkeket is közölni, majd a székelyudvarhelyi tanítóképző tanára lett. Miért döntött így?
– Csíkszentdomokoson nagyon jó éreztem magam, lehetett jól dolgozni. Középkorú és fiatal, lelkes tantestületbe kerültem. Közel volt a Nagyhagymás is… Személyes vonatkozásban is fontos hely Csíkszentdomokos: itt nősültem meg. Feleségem Búzás Zsófia, tanítónő, két leányom – Boróka (1978) és Gyopárka (1980), két fiam – Jácint (1982) és Avar (1985) – édesanyja és öt unokám nagyanyja. Szeretettel, nemes lélekkel és odaadással tartja össze a családot. De 1981-ben meghalt apósom – a feleségem szülei ekkor már Székelyudvarhelyen laktak – és Vinczeffy Endre, a tanítóképző biológiatanára nyugdíjba ment, Fülöp Zoltán tanfelügyelő pedig noszogatott, hogy vállaljam el a helyét. Őszintén megvallom, nehezen vállalkoztam rá. Amikor a versenyvizsgára indultam, néztem ezeket a hegyeket Csíkszereda fölött, s arra gondoltam, hogy nem akarom én ezt elhagyni, de aztán a vizsgán mégsem vallhattam szégyent... Végül mindenféleképpen jobb volt, mert kvártély helyett saját lakásunk lett, értelmes helyre kerültem, érdekes kihívásoknak kellett megfelelnem. Körülbelül kétezer tanítványom volt, többnemzedéknyi tanítót oktattam. Sok volt a pedagyakorlat, sok szép élményt, elégtételt nyújtott a tanítójelöltekkel végzett munka. Beleírattam a biológiafüzetükbe elöl: „Tanulni tisztességesen – becsületesen viselkedni és hitemet gyakorolni küldött ide édesanyám, édesapám.” Alája odaírattam: Copyright Pálfalvi Pál. Aláírtam. Aláírattam a tanítványokkal is, a dátumot és még a másodpercet is. A lányok kacagták. Mondtam, ügyeljetek, tudjátok-e mit írtatok alá? Soha nem hivatkoztam erre, nem gyötörtem ezzel, de jó pedagógiai fogás volt. Munkaszerződés. Nem tanulsz, számon kérhetlek-e? Aláírtad-e? Igen.
– Kedvenc növénye?
– Nehéz megmondani, mindegyik szép… Gyermekkorom szép tavaszi virága a harangvirág/kakukkvirág – kockás liliom (lepelleveleit csemegéztük). A cserevirág – henye boroszlán csábító illatával fogott meg. A Jézus tenyere – fehér pimpó a somlyói búcsúsok szent növénye. Az egyik fontos felfedezésem a Römer-csűdfű (Astragalus roemeri). A Nagyhagymásban találtam 1977-ben. Vagy a fiókás tyúktaréj (Gagea spathacea) a Kalondáról, amelynek a belső erdélyi/székelyföldi előfordulása szintén érdekes adat. Az özönnövény Matild nenyúljhozzám (Impatiens balfouri)-ot jómagam jelzem először az országban (Csíkszentsimon 2005, Farcád 2009), de még lenne jó néhány...
– Mi a kedvenc időtöltése?
– Én azt szeretem, ha kint vagyok a szabad természetben. Vágásban van egy kicsi kertünk, állandóan tatarozom a kerítést, nyáron kétszer-háromszor lekaszálom, gombászunk, gyógynövényeket gyűjtünk. Egy-egy jó filmet is szívesen megnézek. Különleges hobbim nincs. Szeretem olvasni a falusi, a paraszti életrajzokat. Szeretek gyűjteni, terepezni. Egyébként régi vágású, amolyan romantikus füvész volnék, az isteni teremtést – a természetet érzelmileg, alázattal megközelítő, szemlélődő – rácsodálkozó naiv gyermek és tanult, képzett tanár keveréke. Ki tudja… Van olyan öregasszony, akivel három hetet beszéltem összesen… Kedvenc emlékem, este 9 óra felé, nyáron, amikor éppen csak lebukik a Kakukkhegy mögött a nap, Tusnádfalu és Csatószeg között egy keresztnél leülni, imádkozni. Olyan jó nyári, finom illat van, idealizált helyzet, lenyugvás, megnyugvás... Spontánul jön. Járni a hegyeket, be-benézni valamelyik gyimesi patakban egy-egy tudós öregasszonyhoz, megenni egy gombolyag pityókát az üstből túróval. Belelátni abba, hogy mi van a fazékban, az üstben, nem beszélve a lélekről – mert az embernek ilyenkor megnyilatkoznak, ezek is olyan jó, lélekmelegítő dolgok.
– Melyik a kedvenc vidéke, a kedvenc helye?
– A Pogányhavas, a Naskalat, a Szellő, a Bárányhavas, a Hargita tetején az a sok szép virág, jó csend, s nyugodtság a levegőben, egyszóval: szűkebb szülőföldem a Székelyföld legendás vidéke.
– Kedvenc társasága?
– Kedvenc társaságom az volt, amivel terepen jártam/járok. Hátizsák, vonalas füzetlapok terepi jegyzeteknek, egy keményebb lap (amelyen lehet írni), írószer, iránytű, a vidék térképe, fényképezőgép és egy herbárium. A gyűjtőutaknak 85-90 százalékát egyedül jártam be. Kinek lett volna türelme, hogy órákig egy-egy adatközlő öregasszonnyal vagy öregemberrel a beszélgetést végigvárja? Vagy azt, hogy elpepecselek egy-egy vázlatrajzzal, vagy cönológiai felvételezéssel? Vagy vállalja, hogy reggel korán eszik az ember, majd egész nap űzi magát, és esetleg este kerül oda, hogy egyen. Ezt nem kívántam senkitől, hogy megossza velem, de közben kerültek tanítványok, kollégák, akik mellém szegődtek. 1989 előtt nem tartottam medvétől, senkitől, semmitől. 1990 után igen, s egyre jobban. Egy kedves társaságom négy-öt éve alakult ki egy hivatalos tánctábori túra után: Ádám Gyula, Rácz Árpád, Antal Tibor s jómagam minden évben egyszer elmegyünk Gyimes valamelyik patakára, tájára (Rakottyásra, Kostelekre, Háromkútra stb.) fényképezünk, beszélgetünk. Egyébként járunk a feleségemmel is Udvarhelyen a magyar-örmény társaságba. Jól telik ott is. Legalább valahová tartozunk és kimozdulunk a házból.
– Elégedett?
– Minek kell hogy örvendjen az ember? Amit tényleg elvégzett. Nem azt mondom, hogy elégedett volnék, nagyon sok dolog, a legfontosabb dolgok nincsenek megírva, nagyon sok a halogatás részemről, mondván, hogy még egy kicsit ott körülnézek, kiegészítem egyik-másik témát stb. Mindent a tövéről indítok … A mai fiatalok egyből a legaktuálisabb nyugati könyvészettel kezdik, de itt is van felhalmozott tudás Erdélyben, Székelyföldön, amit fel kell tárni, számbavenni... Nem mentem bele olyan dolgokba, amihez képzettségem nincs. Azt mondják, hogy botanikus vagyok, de talán helyesebb megfogalmazás az átlagon felüli terepbotanikai ismeretekkel rendelkező nyugdíjazott középiskolai biológiatanár, a sciencia amabilis kissé elfogult művelője.
– Ha jól értelmeztem, még sok feldolgoznivalója lenne…
– Valóban, hosszan sorolhatnám, hogy mi van félkész állapotban vagy nincs megírva. Csak a legfontosabbakat említem: Felcsík paszulyfajtái (1978–1979: 1250 magpróba, 90-95 tájfajta, 196 népi tájfajta elnevezés); Az alakor (Triticum monococcum) – ősi búzafaj székelyföldi történeti és aktuális termesztése (1994–1995: 21 aktuális termesztési helye, az erdélyi génerózió cáfolata); Gönczi Lajos (1852–1929) herbáriumának leírása, valamint a két legfontosabb gyűjtés: Gyimes etnobotanikája (1981–2000), illetve Csík, Gyimes és Kászon temetőinek flórája (2000–2015) – hogy csak néhányat említsek.
– Úgy tűnik, a tanár úr jobban szeret terepezni, mint írni…
– Van abban szépség, hogy felfedezem a világot... Mindig vonzott a felfedezés öröme, a növények érdekes, változatos és színes, illatos világában való elmerülés. Ez a szenvedélyem ma is éltet…
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Csík- és Udvarhelyszéken végeznek vizsgálatokat a Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai
Idén is megkezdi munkáját hétfőtől a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvoscsoportja Hargita megyében. A megyei kórházban, iskolákban, óvodákban és más gyermekintézményekben szűrik, vizsgálják és gyógykezelik a rászoruló gyermekeket.
Idén májusban 32 orvos és egészségügyi szakember vesz részt a gyógyító körúton, akik Székelyudvarhelyre, Karcfalvára, Csíkmadarasra, Csíkrákosra, Gyimesbükkre, Kápolnásfaluba, Csíkszentmihályba, Csíkcsicsóba, Csíkszentmártonba és Csíkszeredába látogatnak el.
Az orvoscsoportban csecsemő- és gyermekgyógyászok, neurológus, fül-orr-gégész, szemész, szülész-nőgyógyászok, urológus, bőrgyógyász, kézsebész, mentőápolók, medikus és szakorvosjelöltek vannak.
Az orvoscsoport látogatásával egy időben idén is megszervezik a hagyományos Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupát Csíkszentdomokoson május 18-19-én, amelyet a korábbi években a legendás Aranycsapat utolsó élő tagja, a Gyermekmentő Szolgálat Sport Bizottságának elnöke, Buzánszky Jenő vezetett. Halála után az ő tiszteletére a sporteseményt Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupának nevezték el.
Ugyancsak idelátogatásuk alatt, május 16-án, kedden tartják Csíkszeredában a Sapientia EMTE és az NGYSZ közös rendezésű Médiakonferenciáját. A szakmai eseményre, amelynek helyszíne a Sapientia egyetem, négy szakember érkezik Magyarországról.
Május 17-én, 16 óra 30 perctől a Vándorbölcső Mozgalom keretében a Csíkszentmártoni Korai Fejlesztő és Rehabilitációs Központban bölcsőket adnak át olyan családoknak, ahova újszülött érkezett vagy hamarosan érkezik. 2016-ban a szervezet önkéntesei a két út során közel 12 ezer vizsgálatot végeztek, a szűrővizsgálatok eredményeképp 68 gyermek esetében javasoltak magyarországi kivizsgálást, gyógykezelést vagy műtétet és 41 gyermek jutott ingyenesen szemüveghez.
Molnár Rajmond / Székelyhon.ro

Akit szerettek az emberek
Örökös harcnak tekintette negyvenhárom éves papi szolgálatát Hegyi István. Harcát azonban nem olyan harcnak tekintette, amelyben személyeket győznek le: „azért harcoltam, hogy a reám bízott ügy ne essen el” – mondta el egy beszélgetés során, nyugdíjazása alkalmával. Az aktív papi élet és a nyugdíjaslét küszöbén folytatott beszélgetés élményei lapunk 2008. december 24-i számában jelent meg Akit szeretnek az emberek címmel. Megható volt az, ahogyan beszélt a családjáról, a papi pályán való elindulásáról, csíkszentmártoni és csíkszeredai szolgálati helyéről. Híveiről és munkájáról. A közösségről és a közösségi óhaj teljesítéséről. Szolgálatának kulcsszava a szeretet volt. S nemcsak hirdette a szeretetet, hanem naponta megélte, s magatartása, példamutatása mások számára is megélhetővé tette a szeretetet. Beszélgetésünket kilenc évvel ezelőtt azzal indította, hogy „az ember érezze, hogy szeretik, ez a legfontosabb”. Ő pedig érezte, szavai tanúsága szerint: „Ha visszanézek szolgálatomra, elmondhatom, hogy sok szeretetet kaptam, és öröm tölti el a szívem”.
Hegyi István református papcsaládban született 1942-ben. A sors úgy hozta, hogy Dél-Erdélyben rekedt szülőfaluja, Petek, így édesanyja nem a közeli Székelyudvarhelyen, hanem Nagyenyeden hozta világra. Ő maga azonban petkinek vallja magát. Tanulmányait is Nagyenyeden végezte, ugyanis Székelyudvarhelyen nem fogadták az általa választott iskolában, mert apja és nagyapja pap volt. Ez volt az oka annak is, hogy nem választhatta az enyedi tanár-példaképei ihlette pedagógusi pályát, helyette kezdetben kőműves napszámosként dolgozott, közben kézilabdázott az udvarhelyi csapatban. Mint mondta, a sport rendszerességre, kitartásra, következetességre nevelte. Aztán felvették a teológiára, annak elvégzése után Csíkszentmártonba került szórványlelkésznek, tizenöt falu református híveinek lelki gondozását látta el. 1986-ban hívták meg Csíkszeredába lelkésznek. Munkája legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy a négyszázhetvenkilenc erdélyi településről származó csíkszeredai reformátusokat közösséggé kovácsolta. Mikor Csíkszeredába érkezett, a gyülekezetnek nyolcszázhetven tagja volt, nyugdíjba vonulásakor a csíkszeredai református közösség tagjainak száma kétezerkétszázra emelkedett. Csíkszeredai szolgálati ideje alatt hatszázhetven gyermeket keresztelt, négyszázötven hívét temette el, háromszázhetvenöt esküvőt celebrált és ezerharmincnyolc fiatalt konfirmált.
Az ő szolgálati ideje alatt, tíz év kitartó, gáncsoskodásoktól sem mentes munkája eredményeként felépült a református templom. Akkoriban gyakran mondogatta, hogy Pénzes József katolikus paptársával együtt káeftések, templomépítő igyekezetük egy vállalkozás eredményes működtetéséhez is elegendő lett volna. Kitartása, hite azonban győzedelmeskedett, a templom ma is áll. Nyolc év jutott még neki, hogy hirdesse az igét híveinek az új hajlékban. Mint mondta, „jólesik gyönyörködni benne, mert szép az épület, jóleső érzés látni azt, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek megtöltik a templomot”. Hegyi István megfogadta édesapja intelmét: „ezt a népet szeretni kell a maga örömével, bánatával, jóságával és gyarlóságával egyaránt”. Szolgálata során pedig mindvégig azon volt, hogy ne csak jelen legyen a rá bízott közösségben, hanem adjon is tagjai számára valamit. Papi szolgálata végén hála töltötte el a szívét magyarságáért, hivatásáért, no meg azért, hogy itt szolgálhatott. Nem egészen egy évtized adatott neki nyugdíjasként szeretett, népes családja körében. Hegyi István tiszteletes megharcolta a maga nemes harcát, futását elvégezte, hitét megtartotta… Nyugodjék békében, emlékét őrzi a szeretet.
Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Végső búcsú Hegyi Istvántól
Holnap helyezik örök nyugalomra Csíkszeredában az életének 75. évében elhunyt Hegyi István nyugalmazott református lelkipásztort, aki 2011-ben megkapta a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet.
Hegyi István 1942-ben született Nagyenyeden. Az első négy osztályt Peteken végezte, majd a nagyenyedi kollégiumban folytatta tanulmányait. Az enyedi iskolát – ahová apja és nagyapja is járt – akkor sem hagyta ott, amikor édesapja református papként Székelyudvarhelyre került. A teológia elvégzése után 1965-ben Csíkszentmártonba került, ahol a szórványmissziót vezette a „római katolikus tengerben”, így egész Alcsíkot rábízták.
Erről egy korábbi interjúban így nyilatkozott a székelyföldi sajtónak: „Meglátogattam az embereket, érdeklődtem, jött-e még valaki a faluba, és így megszervezve lett kicsivel erősebb ez a szórványközpont. Amikor Alcsíkba kerültem, a tizenöt faluban 120 körül volt a reformátusok lélekszáma, mikor eljöttem, ez a szám 293 lélekre emelkedett.”
A hívek rendszeres felkeresését a csíkszeredai gyülekezetben is folytatta, miután 1986-ban a megyeszékhelyre került. Itt akkor a gyülekezet lélekszáma 860 volt. Nyugdíjazásának évében, 2009-ben 2260 lelkes gyülekezetet adott át. A csíkszeredai gyülekezet kérésére 1990-ben, amikor az imaház már szűknek bizonyult, templomépítésbe kezdtek. A várostól sok utánajárás után területet kaptak, majd elkezdődött a munka. A hívek adományaikkal nagyon sokat segítettek. A református templomot 2000-ben szentelték fel.
„Családom, feleségem, három gyermekem, öt testvérem, akik sohasem fékeztek, engedték, hogy lobogjak. Olyan voltam, mint a székely huszár, először cselekedtem, és utána gondolkodtam” – vallotta a magyar állami kitüntetés átvételekor. „Nem szoktam nagy szavakat mondani, hogy engem az Úr elhívott. Én jelentkeztem az Úr szőlőjébe munkásnak. Hogy milyen munkát végeztem? Azt majd az Úr el fogja mondani nekem, akkor, amikor szemtől szembe találkozom vele. Akkor megkapom a fizetséget is érte” – mondta el a már említett interjúban Hegyi István, akit 2017. május 18-án kísérnek utolsó útjára a csíkszeredai református templomból a Kalász-negyedi temetőbe. itthon.ma/erdelyorszag

Beárnyékolt kegyelet
A hódmezővásárhelyiek alapította Nemzeti Ivó Kupa – Ezer Nemzetség Baráti Társaság több évtizede szervezi már hon- és önismereti táborait, melyek során kisebb-nagyobb társaságuk Erdélyt felfedező útra kel nyaranta, gyalogszerrel, szekérrel bejárva egy-egy vidéket, mindenütt felkeresve emlékhelyeinket, eleink tiszteletének adózva.
Idei kegyeleti túrájukat Csíkszentmártonban kezdték, egerszéki éjszakázás után Úz-völgyét járták be, megkoszorúzták az ottani emlékhelyeket. Másnap Kászonaltíz szerepelt programjukban, tegnapelőtt Kézdiszentléleken a háborús emlékművet, Kézdivásárhelyen Kratochwill Károly szobrát koszorúzták meg, tegnap pedig a brassói 24-es honvéd gyalogezred hőseinek emlékére állított rétyi katonaszoborhoz, majd a sepsiszentgyörgyi közös temetőben levő, a két világháború hőseinek tiszteletére állított emlékműhöz látogattak el. Csakhogy a kegyeletet beárnyékolta egy rendőri közbelépés.
A Nemzeti Ivó Kupának saját zászlaja van, piros-fehér-zöld alapra a szervezet jelképét és nevét hímezték bele, szép és sajátjuk, hát hordják is magukkal mindenhová, ahol megfordulnak. Amúgy méltán is lehetnek büszkék zászlajukra, hiszen erdélyi útjaik nem csupán öncélúak, jöttükben-mentükben számos helyen segítséget is nyújtanak – legjobb példa erre a kiöregedett, ám sok értéket hordozó kicsiny település, Csehétfalva falumentő programjának felkarolása. A tegnapi bonyodalmat viszont épp ez a zászló okozta. A történteket a túrázókat elkísérő Incze Zsolt esperes mesélte el.
A társaság reggeliről a szálláshelyre visszatérőben, békésen, csendesen ment át Sepsiszentgyörgy főterén, egyik fiatalember a vállán vitte a zászlót. Ekkor egy civil ruhát viselő, cigarettázó férfi megszólította őket román nyelven, számon kérve, kifélék, mifélék. Az esperes közbelépésére rendőri igazolványt mutatott fel. Szóváltás következett, Incze Zsolt azt kérdezte, miért szólítja meg őket, hiszen nem tettek semmi törvénytelent, de nem is tisztázhatták a dolgot, mert ekkorra ott termett az egyirányú utcában a forgalommal szemben szirénázva száguldó rendőrautó. „Egy gyilkosság helyszínére nem érnek oda olyan gyorsan, mint ezek a rendőrök a színház sarkához” – idézi fel Incze Zsolt. Ismét szóváltás következett, az autóból kipattanó egyenruhások névsort akartak írni, végül igazoltatták az esperest és nejét, valamiféle papirost írtak, és útjára engedték a társaságot.
Békés járókelőket, akik nem is lobogtatva, csupán magukkal víve egy civil szervezet zászlaját, zaklatni fényes nappal Sepsiszentgyörgy főterén, több mint furcsa. Talán csak nem a szervezet tagjainak nemzetiségére utaló piros-fehér-zöld színek zavarták a román rendőrséget?
Nicoleta Marin rendőrségi szóvivő érdeklődésünkre elmondta: rutinellenőrzésről volt szó, amelyet kollégái hivatali kötelezettségeik teljesítése részeként végeztek. Az igazoltatottaknál semmilyen rendellenességet nem tapasztaltak – tette hozzá. (ndi)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Születésnapi beszélgetés József Magdával – Vágyainkért érdemes küzdenünk
Kovácsné József Magda tanár, nyelvész, újságíró, szerkesztő Kápolnásfaluban született 1942. július 1-jén, közel ötven éve azonban Kolozsváron él. Hetvenötödik születésnapja apropóján elektronikus levélben faggattam.
– Mit jelent az ön számára a szülőfalu?
– Szüleim földművesek voltak, a hegyvidéki hűvös időjárás, a köves, sovány termőföld kemény munkához szoktatta őket. Sajnos korán elváltak, apámat hétéves koromban láttam először futólag az utcán, miután az orosz fogságból hazatért. Édesanyám és kerekesmester-gazdálkodó nevelőapám családjában nevelkedtem anyai nagyszüleim gondoskodó szeretete közepette. Noha korán, tizennégy évesen elkerültem otthonról, és közel ötven éve Kolozsváron élek, máig kápolnásfalvinak érzem magam. Amióta szüleim meghaltak, sajnos egyre ritkábban látogatok haza.
– Van emléke az anyanyelvvel való találkozásáról vagy az anyanyelvre való eszméléséről?
– Gyermekként figyeltem a felnőttek beszédét. Hosszú téli estéken gyakori vendégeink voltak az idősebb férfiszomszédok, a konyhában beszélgettek napi témákról, az időjárásról, a gazdaságról és legtöbbször a politikáról, szidták a rendszert, várták az amerikaiakat. Tanulás vagy olvasás közben fél füllel őket hallgattam. Felfigyeltem a gyenge fokú ö-zésre, persze akkor nem tudtam a jelenség tudományos nevét: embör, gyermök, édösanyám – mondtuk, megjegyeztem és természetesen magam is használtam az érdekes tájszavakat. „Ha mennydörgött, lestük a mezőn, jön-e az eső, siessünk, mert a Hargitán görget, télen sikoláztunk a jégen”. Olvastuk a könyvtári könyveket, kedvenc tantárgyam a magyar irodalom lett, éreztem, legszívesebben magyar szakos tanár lennék. Gyermekkoromból halvány emlékeim vannak a nyelvről, feltűnt viszont az, hogy milyen érdekes beceneveken szólítják, emlegetik egymást az emberek.
– Hol járt iskolába? Hogyhogy szövőnői szakképesítést szerzett és miért éppen Sepsiszentgyörgyön?
– A hetedik osztály elvégzése után nem folytathattam középiskolában a tanulmányaimat. Kápolnásfalu mint hegyvidéki település megúszta a szövetkezetesítést, de a magángazda családoknak fizetniük kellett a gimnáziumi bentlakást gyermekeik után, s a családunk nem tudta vállalni ezt a jelentős kiadást. Pető Sándor iskolaigazgatónk és kedves magyartanárunk beszélt először nekünk, végzősöknek a kétéves sepsiszentgyörgyi textilipari szakiskoláról. Ingyenes ellátásban részesülünk, fizetik az utazási költségeket, még ruhát is kapunk, mondta igazgatónk. Osztálytársnőim közül, a szokásoknak megfelelően, többen Kolozsvárra mentek „szolgálni”, ahogy akkoriban mondták. Én a szakiskolát választottam. Szüleimnek is tetszett az iskola. Édesanyám is cselédeskedett fiatalkorában, és megfogadta, hogy leányát megkíméli ettől a sorstól.
– Mellékvágányt jelentett a textilipar?
– Nevezhetjük mellékvágánynak a kitérőmet, hisz mindössze öt évet dolgoztam a sepsiszentgyörgyi textilgyárban. Ma inkább az ott eltöltött évek szépségét, előnyeit látom, pedig nem volt könnyű: három műszakban dolgoztunk a szövödében, mellette tanultunk, leérettségiztünk a gyár akkor indult esti líceumában, ahol a város legjobb tanárai tanítottak. Megnyílt az út számomra is az egyetemi tanulmányok felé. Felvételiztem a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, és akkor döbbentem rá, hogy nem tudom, hogyan fogom folytatatni, hisz a család támogatására továbbra sem számíthattam. Nagyszüleim jelentették az egyetlen biztos pontot, náluk lakhattam, nyári vakációban onnan jártam dolgozni. Megfeszített tanulás, munka, önellátás következett, de megérte. Ma is vallom, vágyainkért, céljainkért érdemes küzdenünk, mert amit nagyon akarunk, és teszünk is érte, az sikerülni fog.
– Tanári pályáját Csíkszentmártonban kezdte. Milyen élmények határozták meg ezt az évet? Hogy-hogy munkanélküliség következett a csíkszentmártoni év után?
– A csíkszentmártoni középiskolában a sok okos, értelmes diák érdeklődése lelkesített, átlendített a kezdeti nehézségeken. Csakhogy a megyésítés után, 1969-ben szinte képtelenség volt megfelelő albérleti lakást találni Csíkszeredában. Egyből zsúfolttá vált az új megyeszékhely. Egyik segítőkész kolléganőnk fogadott be lakásukba, s bár nagyon jól éreztük magunkat náluk, mégsem illett sokáig maradni, különösen, hogy gyermekáldás elé néztünk. Kolozsváron üresen állt a család egyszobás lakása. Nekem kellett otthagynom a biztos állást a bizonytalanért, és visszaköltöztünk Kolozsvárra. Kolozsvár zárt város lévén, magyar tanári állásról álmodni se lehetett. Márton Gyula professzor, államvizsga-dolgozatom tudományos irányítója hívott, hogy felvételizzem doktori képzésre. Disszertációm témájául az udvarhelyszéki Havasalja (21 település) élő személyneveinek vizsgálatát választottam. Végigjártam a falvakat, összegyűjtöttem a neveket és hozzáláttam a hatalmas anyag feldolgozásához. Ekkoriban közöltem tanulmányaimat Kápolnásfalu és Máréfalva személyneveiről a kolozsvári Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Letettem a kötelező szakvizsgákat, bemutattam és megvédtem az előírt referátumokat, miközben hivatalosan fizetés nélküli gyermeknevelési szabadságon voltam.
– Hogyan, mikor ismerkedtek meg a férjével, Kovács Nemerével?
– Egyetemi hallgatóként teljesen önellátó voltam, vakációban a homoródfürdői pionírtáborban dolgoztam, a táborozók nyilvántartását vezettük. Évről évre fenntartották számomra ezt az idénymunkát. Kovács Nemere a Pionír című gyermekújság riportereként érkezett 1965 nyarán a táborba, és ekkor ismerkedtünk meg. Az egyetem elvégzése után összeházasodtunk, és sokat kirándultunk. Jól emlékszem, a férjem hátára szerelt ülőkében vittük alig néhány hónapos gyermekünket a Bükkbe, a Szent János-kúthoz és máshová.
– 1974-től a Dolgozó Nő háztartási rovatát vezette. Mit jelentett ez? A mindennapokban is vonzotta a háztartás?
– Az 1989-es fordulatig voltam a Dolgozó Nő szerkesztője, rovatvezetője. Az első szerkesztőségi gyűlésen alaposan megilletődtem, amikor a gyakorlati rovatokat, a háztartást, a kézimunkát, a lakberendezést, a kertészetet, a szabásmintát bízták rám, hiszen akkoriban tanulgattam főzni, háztartást vezetni. Férjemmel gyorsan szakirodalom után néztünk, könyveket, folyóiratokat vásároltunk antikváriumokban, külföldön búvárkodtunk, keresgéltünk, gyűjtöttük az ételrecepteket gyakorló háziasszonyoktól, jól főző, segítőkész kolléganőimtől. Emlékszem, ha baráti társaságban, kiszálláson valami finomsággal kínálták meg férjemet, azonnal elkérte a receptet. Persze, nem mindig sikerült valamennyi receptet kipróbálni, azonban mindig ellenőrzött, megbízható forrásból származó ételleírásokat adtam közre. Menet közben megkedveltem ezt a munkát, tudtam, hogy nagy felelősséggel jár, ezeket az oldalakat mindenki olvassa. A 80-as évektől egyre nehezebbé vált a receptek írása, az üres boltokban csak mustárt, esetleg paszulyfőzeléket, céklát lehetett kapni. Ráadásul arra köteleztek bennünket, hogy a tudományos táplálkozást dicsérjük, előnyeiről írjunk, akkor, amikor jegyre adták a tojást, a vajat, a húst, a cukrot... Nehezen, de általában sikerült kicselezni ezeket a szörnyűségeket. Nemsokára mindenes újságíró lettem, egy-egy terepútról termelési, művelődési, nőmozgalmi, a Megéneklünk, Románia kampányról szóló anyagokat kellett hozni. Szép szolgálat volt a nőlap szerkesztése, kivéve amikor a pártfőtitkárt és nejét, a pártkongresszusokat kellett dicsőíteni. Egyébként büszkék voltunk olvasóink bizalmára, lapunk a legnagyobb példányszámú magyar folyóirat volt Romániában, példányszáma az 1980-as években 90–106 ezer között mozgott.
– 1990 januárjában a Dolgozó Nő utódlapjának, a Családi Tükörnek a főszerkesztője lett. Milyen reményekkel indult az új lap? Mit tartott meg, mit vetett el a régi lapból?
– Már a rendszerváltás első óráiban hozzáláttunk a lap átalakításához. A címmel kezdtük, idejétmúltnak éreztük a Dolgozó Nő nevet, hiszen nemcsak a dolgozó nőkhöz szóltunk, vallottuk, hogy valamennyi nőtársunk dolgozik, a gyermeknevelés, a családról való gondoskodás értékes munka és nem is akármilyen. Megszüntettük a kötelező politikai rovatokat, eldöntöttük, hogy családi lap leszünk. Többé nem kellett a bukaresti Nőtanács utasításait követni: tematikus számokat szerkesztettünk, bátran írhattunk hagyományainkról, műemlékeinkről, kultúránkról. A régi lap kedvelt rovatait így a művelődési, a nevelési, az egészségügyi, a háztartási témákat, a lelki postát stb. megtartottuk, és nagyobb teret szenteltünk a családi életnek. Az új helyzetben azonban egyre nehezebben lehetett előfizetni a lapra, az addigi központi lapterjesztés szinte teljesen összeomlott. Késett, olykor bukaresti raktárakban porosodott a kinyomtatott kötegekben álló lap, szállításra várva. Az olvasók eleinte türelmesen várták, érdeklődtek, de egy idő múlva elbizonytalanodtak, nem értették, miért nem kapják meg idejében kedvenc lapjukat. A nyomdaköltségek nőttek, nehézséget jelentett, hogy továbbra is Bukaresthez voltunk kötve, ott működött az egyetlen színes, mélynyomást végző nyomda. Háztartási és kézimunka mellékletek kiadásával próbálkoztunk pénzt szerezni, reklámok után jártunk, de csak sűrűsödtek a gondok, fenyegetett a megszűnés veszélye. Jómagam 1992-ben versenyvizsga után tanárként folytattam. Végül, ha késve is, visszakanyarodtam az eredeti pályámhoz, nyugdíjas éveimben óraadó egyetemi adjunktusként dolgoztam. Természetesen nem sajnálom, hogy közel két évtizedig újságíró, szerkesztő, két évig pedig a Családi Tükör főszerkesztője voltam, rengeteg élményt szereztem, sok érdekes emberrel ismerkedtem meg.
– Mit jelent a nyelv az Ön számára? Miben látja a nyelvész szerepét?
– A nyelv, azt hiszem, mindannyiunk számára elsősorban az anyanyelvet jelenti. Mégis ritkán gondolunk magára a nyelvre, állapítja meg Péntek János egyetemi tanár az általam szerkesztett Beszélni kell! című kötethez írt előszavában. Pedig ahogy Sütő András ajánlotta, akár köszöntésként is feltehetnénk egymásnak a kérdést: „Hogy s mint szolgál, uram, az édes anyanyelve?” Sajnos bőven vannak nyelvi gondjaink, beszédünk dallama bizonytalan, a szórend, a hangsúly gyakran idegen példákat követ, átvesszük azt is, amire már van szavunk. Gondolataink, érzelmeink pontos, szép kifejezéséhez minél gazdagabb szókincsre van szükségünk, ezért is kellene minél többet olvasnunk a tévé, számítógép világában is.
– Dolgozik most valamin? Mivel tölti a napjait?
– Legutóbb Kápolnásfalu névadásáról, azaz az ottani keresztnévdivatról jelent meg dolgozatom az Erdélyi Múzeum 2015/3-as füzetében. Jelenleg a régebb elkészült Román–magyar összehasonlító keresztnévszótár anyagát írom számítógépbe, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd könyv alakban megjelenik. Szabadidőmben az Erdélyi Kárpát-Egyesület tagjaival járjuk a természetet, és szívesen utazom, ha tehetem itthon és külföldön, bepótolandó mindazt, amit az előző rendszer nemzedékünktől megtagadott.
Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda)

Gránittáblákon az első világháborúban elesett hősök névsora
Az I. világháborúban elesett, az Úz-völgyi sírkertben eltemetett hősök előtt tiszteleg Csíkszentmárton önkormányzata azáltal, hogy gránittáblákra vésette 845 ott nyugvó nevét. A hadi temető kerítésére kihelyezett kilenc tábla ezredenként tartalmazza a hazafiak névsorát.
Régi elképzelése volt a csíkszentmártoni községvezetésnek, hogy az Úz-völgyi sírkertben eltemetett hősöket nevesítsék, névsorukat pedig kihelyezzék az emlékhely közelében, ezáltal elérhetővé tegyék mindenki számára. Ennek kivitelezésére egyrészt a finanszírozás hiánya miatt kellett eddig várni, másrészt a temető rehabilitációjára is várni kellett, hogy megfelelő felület álljon a rendelkezésre a táblák kihelyezésére – ismertette érdeklődésünkre Gergely András. Csíkszentmárton polgármestere továbbá kifejtette, ő maga évek óta kutatja különböző forrásokból – saját anyakönyveik feldolgozásával, egyéb adatbázisok felkutatásával –, hogy kiket is temettek el az említett sírkertben. Eddigi kutatómunkája révén összeállt egy 845 személy nevét tartalmazó lista.
Megemlékezés minden évben
Habár az Úz-völgyi hadi temető az I. világháborúban elesett katonák nyughelye, 1994-ben, az akkor még szép számban élő második világháborús veteránok a sírkertbe állítottak emlékművet elesett társaik tiszteletére. Azóta minden esztendőben augusztus 26-án, az 1944-ben ezen a napon történt szovjet támadásra emlékezve a hadi temetőben gyűlnek össze a csíkiak és háromszékiek, hogy leróják kegyeletüket őseik előtt. Idén sem lesz ez másképp, a hagyományoknak megfelelően augusztus 26-án, déli 12 órától kezdődik az Úz-völgyi megemlékező szentmise.
Kömény Kamilla / Székelyhon.ro

Üzenet a múltból (Úz-völgyi megemlékezés)
Az egyre nehezebbé váló utazási körülmények ellenére is évről évre mind többen tartják fontosnak részt venni az augusztus 26-i Úz-völgyi, immár zarándoklatszámba vehető megemlékezésen: idén is több autóbusz szállította a résztvevőket nemcsak Háromszékről, Csíkszékről, Udvarhelyszékről, de az anyaország különböző vidékeiről, sőt, Felvidékről, Kárpátaljáról is érkeztek kisebb-nagyobb csoportok. Az évek során rendbeszedett, kiépített katonatemető pedig idén is újabb emlékjelekkel gyarapodott, ezúttal az eddig beazonosított első világháborús Úz-völgyi hősi halottak névsorát tartalmazó feliratokkal. Az Úz-völgyi megemlékezés az 1994-es emlékműavatás óta kialakult rítus szerint 12 órakor, az itt nem hallható déli harangszókor nemzeti himnuszunk eléneklésével és nemzeti lobogónk felvonásával kezdődik. Az ünnepség első részét az egyházi ceremónia képezi, melyet idén a szigetszentmiklósi Hutóczky Béla plébános és a sepsiszentgyörgyi Bucsi Zsolt Tamás református lelkipásztor tartott – utóbbi a Prédikátorok Könyvéből a Mindennek megszabott ideje van kezdetű verseket ajánlotta a jelenlevők figyelmébe. Áldozás és úrvacsoraosztás után Gergely András csíkszentmártoni polgármester, a rendezvény szónoka örömmel állapította meg, hogy a 23 éve elvetett mag bőséggel terem, hiszen az ünnepségre egyre több helyről és egyre többen jönnek el, köztük sok fiatal, gyerek is. Akiknek meg kell ismerniük igaz történelmünket, hogy továbbadhassák azt a következő nemzedékeknek, mondta a polgármester. Felelevenítette az első és a második világháború Úz-völgyi történéseit, kiemelve, a két világégés során a völgyben és környékén sok-sok katona adta életét: s hogy ez a haza már nem az a haza, amit ők védtek, nem rajtuk múlott, hiszen ők megtették kötelességüket. De ha most letekintenek onnan fentről, nyugodtak lehetnek: tetteik nem merültek feledésbe – jelentette ki. A temető nemcsak emlékeztet, hanem figyelmeztet is, hogy a háború csak keserűséget, könnyet, szenvedést, fájdalmat okoz. A hadi eseményeket túlélők közül is sokan már az égi dimenziókba költöztek, még köztünk tisztelhetünk néhányat közülük, ők azok, akiktől tanulnunk kell, hiszen az idő malmai nem jó búzát őrölnek, figyelmeztetett a polgármester, reménykedve téve hozzá: ha ilyen szép számban gyűlünk össze az Úz völgyében, van magyar jövő. A kovásznai férfikórus előadását követően megható pillanat következett: a nagyborosnyói Pakucs Etelka könnyek közt idézte fel, hogy 63 évvel ezelőtt az úziakkal együtt kellett menekülnie a völgyből, és most, kilencvenévesen eljött búcsút venni e helytől. Az ünnepségen nem először, de talán utoljára szavalta el az Úz-völgyi hősi halottak emlékére írott versét. A megemlékezés egyfajta számvetés is – folytatta beszédét Gergely András polgármester. 2017 kegyetlen év volt, többeket is elszólított az Úr azok közül, akikkel 1994-ben együtt álmodták meg ennek az emlékhelynek a kialakítását: V. dr. Szőts Dániel örökös térparancsnokot, Pál Samut, és alig néhány napja Incze Pált is. Dani bácsinak gondja volt arra, hogy még idén is eljuttassa gondolatait az Úz-völgyi megemlékezőknek: utolsó üzenetét Gergely András olvasta fel. Szőts Dánielnek kopjafát állítottak tisztelői a temetőben, ennek megáldásával, megkoszorúzásával folytatódott a megemlékezés, majd a temető belső falára rögzített, az első világháborúban itt elesett, 745 magyar, német, orosz, román katona nevét tartalmazó táblák megszentelése következett. Az ünnepség záró momentuma az emlékmű megkoszorúzása: hagyományosan az egykori frontharcosok helyezhetik el elsőként koszorújukat, idén már csak a sepsiszentgyörgyi Bartha Mihály és a kápolnásfalui Lőrincz Gábor hajthatott fejet a kőtömbös-kopjafás emlékműnél. A csíkszentmártoni Poszogó zenekar kíséretével hosszan sorakoztak a koszorúzó szervezetek, települések képviselői, a sort – szintén a hagyománynak megfelelően – az ünnepséget szervező, házigazdai szerepet is betöltő Csíkszentmárton elöljárósága zárta. A székely himnusz közös eléneklését követően Gergely András polgármester búcsúszavai zárták a megemlékezést: minden jó szándékú magyar embert áldjon meg az Isten, találkozzunk jövőben ugyanitt. Váry O. Péter / Háromszék; Erdély.ma

Önkéntes orvosok Erdélyben
Befejeződött a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat idei májusi erdélyi gyógyító körútjának az összesítése. A szervezet önkéntes orvosai kórházban, iskolákban, óvodákban szűrték, vizsgálták és gyógyították a rászoruló gyermekeket.
Idén májusban a gyógyító körúton 32 orvos és egészségügyi szakember vett részt, akik Székelyudvarhelyre, Csíkkarcfalvára, Csíkmadarasra, Csíkrákosra, Gyimesbükkre, Kápolnásfaluba, Csíkszentmihályra, Csíkcsicsóba, Csíkszentmártonba és Csíkszeredába látogattak el.
Az orvoscsoportban csecsemő- és gyermekgyógyászok, gyermekneurológusok, gyermek-fül-orr-gégészek, gyermekszemészek, fogorvosok, szülész-nőgyógyászok, gyermekurológus, aneszteziológusok, mentőápolók és szakorvosjelöltek vettek részt.
Orvosaik közel 6000 vizsgálatot végeztek egy hét alatt, és 32 gyermek esetében javasoltak magyarországi kivizsgálást, gyógykezelést vagy műtétet.
A szemészeti szűrővizsgálatok alapján 40 gyereknek írtak fel szemüveget, ebből a szolgálat a családok nehéz anyagi helyzete miatt 31 szemüveg elkészíttetését vállalta magára, aminek értéke 600.000 Ft volt.
Ismét a csoporttal tartott a Gyermekmentő nőgyógyászati szűrőkamionja, melyben az önkéntes orvosok 348 nőgyógyászati szűrést végeztek el Csíkszentmártonban az egy hét alatt.
A citológiai leletek Magyarországon készültek el augusztus végén. Két esetben derült fény súlyos elváltozásra/betegségre, ahol esetlegesen műtéti beavatkozásra lesz szükség, 20 esetben gyógyszeres terápia javasolt. Mindez mutatja, milyen fontos a megelőzés, vagyis a rendszeres szűrővizsgálat. A szükséges műtéteket, gyógykezeléseket a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi kollégák végzik el, akikkel az NGYSZ jó szakmai kapcsolatot ápol.
A nőgyógyászati szűrőkamion fenntartását a Waberer’s International Zrt. biztosítja, ők végzik a műszaki karbantartást, szervizelést is.
A Gyermekmentő mozgó fogorvosi buszában dolgozó önkéntes fogorvosok idén Kápolnásfaluban a Kriza János Általános Iskola 181 hátrányos helyzetű tanulója számára végeztek szűréseket, kezeléseket.
A szakemberek itt közel 100 gyermeknek kezelték a fogait, amelyek között volt foghúzás, tömés, fogkő-eltávolítás, illetve barázdazárás is.
Véleményük szerint az itteni gyermekek fogazata nagyon rossz állapotban volt, szinte minden gyereknél több szuvas fogat találtak. Ennek fő kiváltó oka a fogmosás hiánya volt, ezért az ő esetükben a fogorvosok különösen nagy hangsúlyt fektettek a felvilágosításra, a helyes fogmosási technika elsajátítására és az egészséges táplálkozás ismertetésére. A kezelések végén minden gyereket fogkefével és fogkrémmel ajándékoztak meg.
A csoport utaztatásában az OTP Bank, a Mercedes-Benz Hungária Kft., és az Oracle Hungary Kft. volt segítségükre.
Az orvoscsoport látogatásával egy időben idén is sor került a hagyományos Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupa mérkőzéseire Csíkszentdomokoson május 18-19-én, melyet a korábbi években a legendás Aranycsapat utolsó élő tagja, a Gyermekmentő Szolgálat Sportbizottságának volt elnöke, Buzánszky Jenő vezetett. Halála után az ő tiszteletére a sporteseményt Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupának nevezték el. A verseny selejtezőjébe 12 körzetből 84 csapatban több mint 500 gyermek nevezett be.
A 11-12 éves korosztályban a csíkszeredai csapat, míg 13-15 évesek között Szováta csapata győzedelmeskedett. Az utóbbi csapat a Városligeti Gyermeknap OTP Bank Gyermeknapi Focikupán a nagyobb korosztályban szintén nyertesként került ki.
A Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai és fogorvosai legközelebb október 8–13. között utaznak Erdélybe a szolgálat egészségügyi programja keretében. Népújság (Marosvásárhely)

Vasárnaptól ismét Székelyföldön dolgoznak a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai
Vasárnaptól jövő péntekig ismét székelyföldi településeken végeznek szűrővizsgálatokat, vizsgálatokat és gyógykezeléseket a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvosai – közölte pénteken a szervezet az MTI-vel.
Az idei második, Hargita megyei gyógyító körúton 24 orvos és egészségügyi szakember vesz részt, akik Székelyudvarhelyre, Kápolnásfaluba, Karcfalvára, Csíkmadarasra, Csíkszentsimonba, Csíkszépvízre, Csíkszentmártonba, Csíkszentkirályra és Csíkszeredába látogatnak el. Gyimesbükkön pedig moldvai csángó gyerekeket vizsgálnak, akiket 100-200 kilométeres körzetből autóbuszokkal szállítanak oda.
Az orvoscsoportban lesz csecsemő- és gyermekgyógyász, gyermek-neurológus, gyermek-urológus, gyermek-aneszteziológus, kézsebész, gyermek-szemész, valamint fogorvosok, gyermek fül-orr-gégészek, szülész-nőgyógyászok, mentőápolók és szakorvosjelöltek is részt vesznek a munkában. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat nőgyógyászati szűrőkamionja is csatlakozik az egyhetes körúthoz, a mobil rendelőben dolgozó orvosok szűréseket, vizsgálatokat végeznek és tanácsadást tartanak.
Tavaly mintegy 800 nőgyógyászati szűrést végeztek, amelyeknél két megvizsgált esetben derült fény súlyos elváltozásra, ami műtéti beavatkozást tett szükségessé, 48 esetben gyógyszeres terápiát írtak elő az orvosok.
A hagyományoknak megfelelően a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvoscsoportja évente kétszer utazik Hargita megyébe, ahol a megyei kórházban, iskolákban, óvodákban és egyéb gyermekintézményekben szűrik, vizsgálják és gyógykezelik a rászoruló gyermekeket.
Az intézményeket gyógyszerekkel, gyógyászati segédeszközökkel, illetve szakmai továbbképzéssel is segítik. 2016-ban a szervezet önkéntesei több mint tízezer vizsgálatot végeztek, a szűrővizsgálatok eredményeképp 68 gyermek esetében javasoltak magyarországi kivizsgálást, gyógykezelést vagy műtétet, és 41 gyermek jutott általuk ingyenesen szemüveghez. MTI; Székelyhon.ro

Itt lobbanak fel az őrtüzek Csíkszéken
Őrtüzek gyújtásával hívja fel a figyelmet a székely autonómiatörekvésekre vasárnap 17.30-kor a Székely Nemzeti Tanács, amelynek vezetője, Izsák Balázs mindenkit arra ösztönöz, hogy „hittel, belső meggyőződéssel” vegyen részt ezeken a rendezvényeken.
„Ne hallgassunk azokra, akik megkérdőjelezik az ima erejét, akik a tűzgyújtást pótcselekvésnek nevezik. Gondolkozzunk el inkább azon, miféle belső láng készteti cselekvésre a katalánokat, hogy együtt és külön-külön kiálljanak népük érdekeiért. A küzdelem, amit ők felvállaltak, sokak szemében tűnhet reménytelennek. A katalánok szemében azonban nem. Nekik van igazuk” – állapította meg Izsák. Az SZNT-elnök korábban a katalán népszavazás kapcsán közölte, a katalánok szabadsága az európai demokrácia ügye, és arra kérte a székelyeket, lobogjon minél több katalán zászló is az október végi őrtűzgyújtáson.
Őrtüzek Csíkban is
Csíkban 27 helységben 29 őrtűz fog fellobbanni, közölte megkeresésünkre az SZNT csíkszéki székely tanácsa részéről Veress Dávid.
Az őrtüzek helyszínei
Csíkszeredában a Mikó-vár melletti parkoló; Csíkszentgyörgyön a focipálya; Karcfalván a külső Kőkert; Csíkszenttamáson a Csonka-toronynál (rossz idő esetén a kultúrotthon mellett); Dánfalván a Csere-tetőn; Madarason a Hegyen; Szépvízen a Kaszinó kertben; Csíkszentmiklóson a Cseretetőn; Gyimesfelsőlokon a Domokos Pál Péter iskola udvarán; Szentmihályon az Akasztó-hegy tetején; Csíkajnádon a Bánya-hegy tetején; Vacsárcsiban a Gece-hegyen; Kászonaltíz esetében a kászonimpéri focipályán; Madéfalván a helyi napközi melletti téren; Rákoson a Bogát-hegyen; Csíkszentkirály a turul emlékműnél fáklyákkal, Büdösfürdő felé a régi ülepítőnél; Csíkszentlélek esetében a fitódi Kerekdombon; Csíkszentimrén a nagy iskola udvarán; Csíkszentmártonban a kultúrház udvarán; Csíkkszentsimon esetében a csatószegi a kultúrotthon előtt; Csíkkozmás a templom mellett; Gyimesközéplokon két helyen: az Ilia-tetőn és a Szellő-tetőn; Csíkpálfalva esetében a csíkcsomortáni Kárpátok őre szobornál; Csíkszentdomokoson a focipályán; Tusnádfaluban a templom mellett; Csicsóban az emlékmű előtt; Tusnádfürdőn a Kicsi kertben. Székelyhon.ro

A székely-magyar identitás erősítéséért (A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny)
Az elmúlt hétvégén tartották A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny harmadik kiadásának döntőjét, amelyben kilenc csapat versengett egymással. A vetélkedő Sepsiszentgyörgyön a Tanulók Házában kezdődött pénteken, majd tanulmányi, egyben jutalomkirándulás részeként folytatódott szombaton. Idei újdonság, hogy a Kovászna megyei tanfelügyelőség a vetélkedőt felvette versenynaptárába – jelezte Pénzes Loránd történelemtanár, főszervező. A pénteki megnyitón Keresztes László ötletgazda, a kezdeményező Székely Mikó Kollégium Alapítvány alelnöke és Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes, az alapítvány elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd a zsűri elnöke – alulírott – a verseny névadója, Kádár Gyula (1953–2015) illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész alakját és munkásságát elevenítette fel. Keresztes László elmondta, a vetélkedő célja a székely-magyar identitás erősítése, segítségnyújtás abban, hogy az ifjak kutassák hagyományainkat, mert azok egy életre meghatározzák a nemzethez való tartozásukat. A verseny ötlete úgy született, hogy látta, a nemrég megjelent, A székelység története című segédkönyvet ahhoz mérten, hogy mily nagy példányszámban adták ki, nagyon kevesen használják. Annak tanulmányozására is ösztönözni kívánják az iskolásokat.
Az idei verseny témája az első világháború volt. A tavaszi első forduló után tíz csapat jutott a döntőbe, ám csak kilenc vett részt a megmérettetésen, a csíkszentmihályiak nem jöttek el. Viszont a tavalyhoz hasonlóan a vajdasági Adáról ismét volt egy csapat. A feladatokat Pénzes Loránd, a Székely Mikó Kollégium tanára állította össze, a segédeszközöket Szász Etelka Zita, a Tanulók Házának munkatársa, ugyancsak ő végezte a verseny lebonyolítását. Szombaton az Úz völgyébe tartó kirándulás során folytatódott a vetélkedő. Közben Sósmezőn a hősök temetőjénél Pénzes Loránd ismertette az Ojtozi-szorosban zajlott harcokat és a temető kialakulásának történetét. Az Úz völgyében a csíkszentmártoni Aklos Közbirtokosság két képviselője, Borbáth Gusztáv és Gergely József főerdész fogadta a kirándulókat. Előbbi Csíkszentmárton történetéről szólt, utóbbi vezetésével megtekintették a hősi temetőt, a 11. munkácsi gyalogezred által épített kápolnát, a Mátyás-erődöt, az ahhoz tartozó tankakadályokat, lőszerraktárat, bunkereket, géppuska- és ütegállásokat. Az Aklos által biztosított ebéd után a közbirtokossági ház emeleti termében megtartották a döntő második részét. A csapatoknak az ojtozi, sósmezői és Úz-völgyi világháborús eseményekhez kapcsolódó feladatlapot kellett megoldaniuk. A visszautat Csernátonban megszakították, a Haszmann Pál Múzeumban az alapító unokája, D. Haszmann Orsolya múzeumvezető bemutatta az első világháborús kiállítást. Ott zajlott az eredményhirdetés is.
Az első két helyezettet Fülöp Ildikó készítette fel. Első az illyefalvi Bagolyvár csapat, második a barátosi Kockás Liliom. Harmadik a zágoni Székely Ifjak (felkészítő Szabó Búcs Réka). A további döntősök: a sepsiszentgyörgyi Váradi József-iskola Magna Transilvania csapata, a Székely Mikó Kollégium Turulmadár, a Plugor Sándor Művészeti Líceum Székely művészek csapata, a Nagyborosnyói székelyek, az Uzoni csapat és nem utolsósorban az adai Cseh Károly Általános Iskola Délvidék nevű csapata.
A zsűrizésben közreműködött Cserey Zoltán történész, Pénzes Loránd, Bogyó Attila és Lőrinczi Dénes történelemtanár. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)