Az elemi osztályosoknak szervezett, Kis Csíki Színészek vetélkedő, március 17-én lezajlott szakaszán csíkszeredai és gyimesi kisiskolások mutattak be rövid színpadi produkciókat, mesejeleneteket, népi gyermekjátékokat. A kászonaltízi Kazun Közművelődési és Közéleti Egyesület, a CSTIT és a csíkszentdomokosi Márton Áron Alapítvány szervezte vetélkedő csíkszeredai fordulóján öt iskolai csapat mutatkozott be. /Antal Ildikó: Színjátszó kisiskolások. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 19./

Vidám mesejelenetek, táncos összeállítások, népi gyermekjátékok elevenedtek fel március 24-én Csíkszentdomokoson, amikor hét színjátszó csoport mutatkozott be a Kis csíki színészek vetélkedőjének felcsíki szakaszán. /Antal Ildikó: Felcsíki apró színészek. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 26./

Kétszer annyi színjátszó csapat lépett fel Kászonaltíz kultúrotthonában a március 31-én tartott alcsíki szakaszon, mint a Kis Csíki Színészek vetélkedő előző két helyszínén. A színjátszó csoportok produkcióinak bemutatásával párhuzamosan a Pörgettyű Játszóház kézműves-foglalkozást tartott. Az alcsíkiak otthonosabban mozogtak a színpadon, mert a 2004-ben életre keltett Alcsíki Gyermekszínjátszó Találkozót már ismerték. A mostani vetélkedőt a kászonaltízi Kazun Közművelődési és Közéleti Egyesület, a CSTIT és a csíkszentdomokosi Márton Áron Alapítvány szervezte. /Alcsíki kicsi színjátszók. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 2./

Nyolcadik alkalommal tartották meg a Gyermek- és Ifjúsági Néptánccsoportok Fesztiválját Székelyudvarhelyen a Kékiringó Alapítvány szervezésében. Hét néptánccsoport lépett fel a szépszámú közönség előtt, többek között a baláni és csíkszentdomokosi táncosokból alakult Ördögborda, a parajdi Ide lábam, az alsósófalvi Gyermekláncfű és a segesvári Kikerics. /Néptáncfesztivál nagy lelkesedéssel. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), ápr. 3./

Kilencedik alkalommal rendezték meg a hét végén Kolozsváron a Báthory István Gimnáziumban a Kurutty – Kisiskolások Általános Műveltségi Vetélkedőjének országos döntőjét. A rendezvényt a házigazda gimnázium, a Kolozs megyei tanfelügyelőség, a Napsugár gyermeklap és a Csíkszentdomokosi Kurutty Egyesület szervezte. A résztvevők kilenc témakörben mérték össze felkészültségüket és rátermettségüket: honismeretre, anyanyelvre, matematikára, környezetismeretre, művészetekre, híres emberekre s az EU-ra vonatkozó kérdésekre kellett válaszolniuk, ezenkívül háromperces jelenetet mutattak be németül vagy angolul, végül pedig kézügyességüket tették próbára. A legtöbb pontszámot a kézdivásárhelyi Forrás csapat szerezte, az egyhetes illyefalvi Napsugár-táborozást a nagybányai Szellő csoport nyerte el, de mindegyik csoport különdíjban részesült. /Kiss Judit: Kurutty-vetélkedő Kolozsváron. = Krónika (Kolozsvár), máj. 14./

A Hargita megyei, valamint a csángó gyermekek orvosi ellátását, illetve a helyi egészségügyi és oktatási intézmények támogatását tűzte ki célul májusi erdélyi útján a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat. Az iskolák és a leginkább rászoruló gyermekek számára adományokat is hozott magával a szolgálat csapata. Útjuk során orvoscsoportjuk több ezer iskolás- és óvodáskorú gyermeket vizsgált meg. A szolgálat 17 évvel ezelőtti megalakulása óta hangsúlyt fektet az Erdélyben élő hátrányos helyzetű gyermekek megsegítésére. Fontos szerepet vállaltak például a 2006 októberében átadott csíkszentdomokosi Felcsíki Mentőállomás kialakításában. Az előző évek során biztosított 13,75 millió forint összegű támogatást követően idén további 1,62 millió forinttal segítette a szolgálat a mentőállomás működésének beindítását, fejlesztését. /Ingyenes orvosi vizsgálatok. = Krónika (Kolozsvár), máj. 17./

Csíkszentdomokoson május 25-én A mi hazánk, a magyar nyelv elnevezésű konferencián a magyar nyelv védelmét felvállaló szervezetek képviselői tartottak előadást a kultúra és a magyar nyelv megőrzéséről. Az előadók között volt Pomogáts Béla, a Magyar Anyanyelvi Konferencia elnöke, aki kifejtette: „A haza mindig több és tágasabb, mint egy ország, amelyet a történelemben változó politikai határok zárnak körül. A haza: emberi közösség, amelyben otthon vagyunk, természeti táj, amely körülveszi életünket, kulturális hagyomány, amely megszabja a gondolkodásunkat és cselekedeteinket. ” „Mi, magyarok mindig ragaszkodtunk nyelvünkhöz, és ellen tudtunk állni mindazoknak, akik meg akartak bennünket ettől fosztani. A magyar nemzeti identitás szorosan összefügg a magyar nyelvvel: anyanyelvünk egyszersmind nemzeti identitásunk védelmezője és fennmaradásának záloga. Nemzeti identitásunk megőrzésének alapfeltétele anyanyelvünk megtartása: a magyar nyelv teljes körű használata és áthagyományozása minden a Kárpát-medencében élő magyar számára. ” /Identitásvédelmező nyelvünk. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 29./

Dévai Nagy Kamilla előadóművész a külhoni magyar fiatalokat megkülönböztetett figyelemben részesíti iskolájában, Budapesten, a Krónikásének alapítványi zeneiskolában. Ezt nem jelentheti ki nyíltan, akkor azonnal eltaposnák őt, mondta. Zeneiskoláját most a kilakoltatás veszélye fenyegeti. Valóban kilakoltatás előtt állnak, erősítette meg, mert nem kellenek a „felső rétegeknek”. Képtelenek voltak fizetni a fűtés- és villanyszámlát, és erre hivatkozva kilakoltatják őket. Dévai Nagy Kamilla rózsadombi lakása árát beleépítette ebbe az iskolaépületbe. Arról volt Meg sem tudja mondani, hogy hányan tanultak nála Erdélyből. A közel tizenegy év alatt négyszáz olyan tanulója volt az iskolának, aki hosszabb-rövidebb időt itt töltött. Nem azért hozta létre az iskolát, hogy Erdélyből elcsábítsa az embereket, hanem azért, hogy tanuljanak, majd hazavigyék a reménységet, a hitet, a fényt. Számos olyan tanítványa van, akik nagy sikerrel elvégezték az iskolát és diplomáztak már. Például két kedves gyergyószentmiklósi tanítványa, Nádi Csongor és Portik Bakai Dalma, akik már számos országban sikereket ért el. Gyergyóremetéről jött György Rózsa Sándor, aki már a budapesti operettszínházban is főszerepeket énekel. Megemlítette még a székelyudvarhelyi Deák Csongort és a csíkszentdomokosi Kurkó Józsefet, aki több filmben is szerepelt. Szászrégenből jött Szász Gyula, aki rockoperák főszerepeit énekli, és Varga Miklós utódjaként emlegetik; vagy Madaras Zsolt Szovátáról, aki úgy énekel, hogy a nemrég létrehozott Üzen március című rockoperában már neki írták a dalt. Nemsokára diplomázik a marosszentgyörgyi Lovász Ágota, aki egy másik krónikáshoz ment férjhez, a szászrégeni Demeter Attilához. Dévai Nagy Kamilla az 1996 januárjában bekövetkezett autóbalesete, majd az ezt követő, csodával határos gyógyulása után életcéljául tűzte ki a tehetséges gyerekek támogatását. Sokat jár mindenfelé a tizenötmilliós magyarság körében, és mindenütt megtalálja azt a magot, amely képes összetartani, és áldozatot hozni. szó, hogy 25 évre megkapják ezt az épületet. Ha kirakják őket, neki sincs hová menniük. Az V. kerületi önkormányzat sietett a segítségükre. Dévai Nagy Kamilla 1968-ban vált hirtelen ismertté, mert a Nyílik a rózsa, illetve a Röpülj, páva népdalvetélkedő zsűrije kifogásolta, hogy gitárkísérettel énekeli a népdalokat. A zsűri kidobta őt a vetélkedőből, a közönség visszaszavazta a versenybe. Úgy érzi, 1996-os balesetekor az Úr vendége volt, megkapta a feladatát: járja a végeket, és vigye a hírt, hogy vannak még tisztességes magyarok emitt is, amott is. Dévai Nagy Kamilla /sz. 1950. febr. 17./ Liszt Ferenc- és Kazincy-díjas énekes-előadóművész, számos nemzetközi elismerés és díj birtokosa, a Krónikásének Közhasznú Alapítvány Zeneiskola alapító igazgatója. /Jánossy Alíz: Új krónikás hagyományok. = Krónika (Kolozsvár), jún. 22./

A sors egy nap híján hatvan évet engedélyezett az egyik legnagyobb erdélyi magyar színésznek, Csorba Andrásnak /Braila, 1927. aug. 25. – Marosvásárhely, 1987. aug. 24./. Az 1920-as évek elején sok székely lány szegődött cselédnek Óromániába, mesterlegény keresett munkát Bukarestben, Galacon, ahol egész kolóniákat képeztek és magyar templomok épültek. Csorba István, csíkszentdomokosi cipészsegéd Brailában kapott munkát, így született Brailán Csorba András. 13 évesen, az 1940-es bécsi döntés után, szüleivel visszatelepedett Erdélybe. Csorba András Marosvásárhelyen a Kereskedelmi Reál Iskolában érettségizett Erdős Irmával és Ollender Mártával. Kemény János a marosvásárhelyi Apollóban látta őket egy műkedvelő színi előadáson. Tanácsára mindhárman Kolozsváron felvételiztek, Csorba András és Erdős Irma a Művészeti Főiskola Színművészeti Karára, míg Ollender Márta – a későbbi Csorba Márta – a Bolyai Egyetem Közgazdasági Karára. Csorba András színészi és alkati képességeit már a főiskola első évében színpadi szereppel tüntette ki Tompa Miklós rendező tanár. 1952 őszén lépett a marosvásárhelyi Állami Székely Színház közönsége elé, nagy sikert aratott. Olyan partnerekkel léphetett színre a különböző darabokban, mint Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Andrási Márton, Lantos Béla, Szabó Duci, Kiss László, Lohinszky Loránd, Tamás Ferenc, Jeney Ottó és Szabó Ottó. Egymás után jöttek nagy alakításai. Csorba András filmszerepei is emlékezetesek. Gertler Viktor filmrendező Jókai Mór Aranyemberének filmre viteléhez címszereplőt keresett. Így lett Csorba Andrásból a világ szemében ma is műsoron levő Tímár Mihály. /Csifó János: 80 éves lenne Csorba András színművész. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 25./

Október 14-ig, vasárnapig Hargita és Bákó megyében tartózkodik a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat magyar önkéntes orvoscsoportja, tagjai ezúttal eldugott kis hegyi falvakban és településeken is gyógyítják a rászorulókat. Október 11-én Gyimesfelsőlokon, Gyimesközéplokon, Csíkszentdomokoson, október 12-én pedig a Csíkszeredai Megyei Kórházban végeznek szűrővizsgálatokat. Az évente két alkalommal ide látogató orvoscsoport, kórházakban, iskolákban, óvodákban vizsgálja és gyógykezeli a gyermekeket, és gyógyszerekkel, gyógyászati segédeszközökkel, illetve szakmai továbbképzéssel segíti a rászoruló intézeteket. /Demeter Kinga-Erika: Önkéntesek gyógyítanak. = Krónika (Kolozsvár), okt. 11./

Tíz éves fennállását ünnepli a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztősége. Anyagi gondok miatt két alkalommal is fenyegette a megszűnés veszélye a Székelyföldet. Most két ünnepi kiadvánnyal jelentkeznek, a folyóirat első Évkönyvével, valamint az Academica Transsylvanica című, erdélyi tudósokkal folytatott beszélgetéseket összegző gazdag kötettel. Ferenczes István főszerkesztő, József Attila-díjas költő és író elmondta, régi álma volt, hogy kellene ide egy lap. Végül 1996–97-ben adódott lehetőség, hogy a megyei önkormányzatok létrehozhattak bizonyos kulturális és más jellegű intézményeket. Ezt használták ki, segítségükre volt Kolumbán Gábor. A kezdeti nehézségeket az okozta, hogy Csíkszeredában a folyóirat-szerkesztésnek nem volt előzménye, ráadásul semmiféle infrastruktúra nem volt. Egy táskaírógéppel kezdték a munkát, 1997 októberétől György Attilával és Molnár Vilmossal egy kölcsönkapott számítógépen dolgoztak. Majd érkezett Fekete Vince, Lövétei Lázár László és Mirk Szidónia-Kata. 1990 után megjelent egy új írógeneráció Erdélyben. Kulturális folyóiratként határozták meg a lapot, így a társművészetek, a zene, a képzőművészet, a néprajz, a történelem, a szociológia stb. is beférhettek. Voltak nehéz időszakok, az RMDSZ által irányított kuratóriumoktól, a Communitas Alapítványtól, de az Illyés Közalapítványtól sem kapták meg azt a támogatást, amit a többi lapok. – A tíz év alatt harminc könyvet adtak ki az ugyancsak megyei tanácsi döntéssel 1999 áprilisában létrehozott Hargita Kiadóhivatal keretében. Olyan helytörténeti művek kiadására vállalkoztak, mint pl. a Csíki Székely Krónika. Amikor Sepsiszentgyörgyön 2000-ben megszűnt a Moldvai Magyarság csángó újság és két évig nem jelent meg, vállalták a kiadását. Azóta azt is itt szerkesztik, kétnyelvű lapként. Elindították a Biblioteca Moldaviensis-sorozatot is nemzeti és történelmi öntudatépítő szereppel. Közben ráébredtek, hogy vannak csángó származású írók, költők. Ők adták ki Duma András, Iancu Laura, Demse Márton és Gábor Felicia köteteit. A Székelyföld folyóiratnak 1200 előfizetője van. A folyóirat 1998 óta ad ki nívó-díjakat. Évente két-három szerzőt díjaznak. Idén kivételesen öt díjazottjuk van. A mostani díjazottak kezdettől fogva színvonalas írásokat közöltek a Székelyföldben, Szőcs Gézától az első lapszámoktól kezdve kapnak kéziratokat, Lakatos Mihály is állandó szerzőjük, Kenéz Ferenc az utóbbi időben lett hűséges munkatársuk, de Kerényi Ferenc Petőfi-kutató és kitűnő irodalomtörténész több írását is lehozták már, Balázs Lajos a csíkszentdomokosi néprajzi dolgozatainak nagy részét a folyóiratban közölte. Ferenczes Istvánnak ez alatt a tíz év alatt fontosabb volt a lap, mint a saját írásai. Nem írt annyit, amennyit szeretett volna. /Antal Ildikó: „Álmomban is a Székelyföldet szerkesztem” = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 26./ A Székelyföld folyóirat idei díjazottjai: Kerényi Ferenc irodalom- és színháztörténész, Szőcs Géza (nívódíj), Balázs Lajos néprajzkutató, Lakatos Mihály író. A Fekete Vincze által kitalált és elkeresztelt Székely bicskarendet Kenéz Ferenc költőnek adományozta a szerkesztőség. /Tízéves a Székelyföld című folyóirat. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 31./

Nyolc felcsíki települést – Balánbánya, Csíkszentdomokos, Csíkdánfalva, Csíkkarcfalva, Csíkrákos, Csíkszenttamás, Madéfalva és Csíkcsicsó – érintő fejlesztési stratégiát dolgoztak ki a Sapientia – EMTE Társadalomtudományi Intézetének fiatal társadalomtudósai. A szakmai anyagról munkamegbeszélést is tartottak. Dr. Biró A. Zoltán, a Sapientia Egyetem Műszaki- és Társadalomtudományi Karának dékánja a térségben való gondolkodás bevezetésének fontosságáról beszélt. /Kozán István: Felcsíki fejlesztési stratégia. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 26./

Idén tizedik alkalommal szervezi meg a Kurutty OMT és a csíkszentdomokosi Cseralji Iskola a kisiskolások általános műveltségi vetélkedőjét, a Kuruttyot. Minden eddigi rekordot felülmúlt a benevezett csapatok száma: 11 megye közel száz iskolájából 221 csapat jelezte részvételi szándékát. Az idei versenyeket Esélyt a Földnek témakörben szervezik. Négytagú kisiskolás csapatok versengenek egymással az állatvilág, matematika, anyanyelv, idegen nyelv, művészetek terén, és ügyességi próbán mutatják be pantomim- és szerepjátszó képességeiket. /Takács Éva: Jubilál a Kurutty. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 28./

Csíkszentdomokoson a községházán immár harmadik alkalommal nyílt meg Oláh Katalin műkedvelő képzőművész nőnapi kiállítása. /Szabó Katalin Noémi: A nő rózsák képében. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 7./

A Romania Mare szélsőséges sovén-nacionalista hetilap, a hasonszőrű Nagy-Románia Párt szócsöve április 18-án öles címben hirdette: A Har-Kov jelentés plágium. Petre Turlea, a cikk szerzője a Vatra Romaneasca alapító agitátora volt. Ilyen minőségében 1996-ban Kovászna megye parlamenti képviselője lett, célja volt, hogy megakadályozza a székelyföldi románság elmagyarosítását. Könyvet jelentetett meg a Maniu-bandák tisztára mosása szándékával oly módon, hogy szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzéseiket indokolt hazafias akcióknak tüntette fel. Turlea később a Romania Mare házi történésze lett. Mostani cikkében azt fájlalta, hogy bizonyos Dragos Zamfirescu szóról szóra lemásolta a parlament 1991. évi Har-Kov jelentését, és ezt 2002-ben saját műveként kiadta az Egyesült Államokban. Az egész könyv egyszerűen plágium, csak a cím Zamfirescu saját alkotása: Transylvania, Romanians Hunted Down in their County Harghita, Covasna, Tg. Mures, megjelent a floridai Romanian Historical Studies sorozatában. Már a címből is kiderül, hogy a jelzett megyékben és Marosvásárhelyen vadásznak a románokra, ami egyet jelent elűzésükkel. 1995-ben az akkori román kormány a Har-Kov jelentést az adófizetők pénzéből angol, francia és német nyelven ötezer példányban terjesztette világszerte, mégpedig a román nagykövetségeken keresztül. 1991-ben a Har-Kov jelentést képviselőként Petre Turlea fogalmazta meg. A jelentést az RMDSZ parlamenti képviselete nem írta alá, így fejezte ki tiltakozását az égbekiáltó hamisítások ellen. Az RMDSZ-es képviselők cáfolatai nem kerültek be a parlamenti jelentésbe. /Barabás István: Amerikai Har-Kov. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 29./

Csíkszentdomokoson régen sötét viseletben és fehér fejkendőben mentek az asszonyok a búzaszentelő misére. Aztán eljött az idő, amikor alig vett részt valaki ezen a szép egyházi szertartáson, a népi viseletet pedig szinte teljesen elfelejtették. Mostanra viszont igazi ünnep a községben a búzaszentelés és határáldás. „Isten kezében az áldás, a mi kezünkben a munka” – ezekkel a szavakkal vezette be vasárnap a búzaszentelő szentmisét Csiby László plébános Csíkszentdomokoson. Élő örökség témával pályázott 2005-ben a Polgár-Társ Alapítványnál a Csíkszentdomokosi Múzeum Egyesület. Céljuk az volt, hogy ráébresszék a helyi közösséget arra, milyen értékei vannak. Különböző programokat szerveztek, kézműves és szövő-fonó műhelyekbe csalogatták a fiatalokat – mesélte Kurkó István, az egyesület elnöke. Meghirdették a Szőttesek vasárnapját, búzaszentelő napjára. Arra kérték az embereket, népviseletben menjenek a templomba. Azt mondják, hogy Domokoson 17 féle szőttes van. Ez a színkombinációra és a szövés módjára vonatkozik. A Csíkszentdomokosi Múzeum Egyesület Pendelymustra címmel hirdetett előadást. Az emberek elővették a ládákba, padokba rejtett szőtteseket, és ma már büszkén hordják ünnepi viseletként. /Takács Éva: Szőttesek vasárnapja Csíkszentdomokoson. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 29./

„Több mint hatvan éve járt utoljára magyar címeres vonat Székelyföldön, hívás nélkül is tudom, mi a kötelességem” – jelentette ki Szilágyi Lőrinc gyergyókilyénfalvi plébános, aki híveivel érkezett a Csíksomlyóra igyekvő magyarországi zarándokok fogadására a gyergyószárhegyi vasútállomásra. A Budapestről indult, Magyarország címerével ékesített mozdony vontatta szerelvénynek ugyanis Székelyföldön Gyergyószárhegyen volt az első megállója május 9-én este. Itt csatlakozott a magyarországi zarándokok népes csoportjához Tánczos Barna szállításügyi államtitkár és Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács alelnöke. A Budapest–Csíkmadéfalva nosztalgiajárat Budapestről indult, Székelyföldre érkezése előtt több Nagyváradon és Kolozsváron is megállt. Székely ruhás lányok és fiúk felszállnak a vonatra, valamennyi utast megkínálták. Gábor László gyergyószárhegyi polgármester szíverősítő szilvapálinkával kínálta az utasokat, akiket Csíkszentdomokoson fúvószenekar fogadott. A szerelvényen lévők a vágányok mellett állókkal közösen énekelték a közismert Kossuth-nótákat. Csíkrákosra sötétben robogott be a vonat, a korábbiakhoz hasonló szívélyességgel fogadták az utasokat. „Tartsunk össze! Összetartozunk” – kiáltották többen. Csíkmadéfalváig minden állomáson magyar zászlót lobogtató, integető vendégvárók köszöntötték a zarándokokat. A nosztalgiavonat utasai a történelmi Magyarország legkeletibb vasúti pontjáig, Gyimesbükkig is eljuthattak, ahol az egykori MÁV-őrházban vasúttörténeti kiállítás nyílt. Két és fél millió forint gyűlt össze magánadakozásból az őrház javára. Kezdeményezésüket támogatta Tánczos Barna szállításügyi államtitkár, illetve a Román Vasúttársaság is. „Csak az első vonat áthaladását volt nehéz kieszközölni, meggyőződésem, hogy a közeljövőben nem lesz majd ritkaságnak számító jelenség, ha magyar vonat Románia, illetve román vonat Magyarország területén közlekedik” – fejtette ki Tánczos Barna. Hozzátette, hogy a magyar felségjelet viselő mozdony áthaladását Románián az Európai Unió azon törekvése tette lehetővé, amely a határok átjárhatóságát célozza. /Jánossy Alíz: „Tartsunk össze! Összetartozunk!” = Krónika (Kolozsvár), máj. 12./

A Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ támogatásával működő Fábián Ferenc Színtársulat évadnyitó turnéra indul május 16–18-a között. A Humorparádé című Szászrégenben, Csíkszentdomokoson és Zetelakán mutatja be. Műsoron a 30 év legsikerültebb jelenetei lesznek. A társulat vezetője, Danaliszyn József is fellép. /A Fábián Ferenc Színtársulat turnéja. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 14./

Rodostó város tanácsa a múlt héten Beder Tibort, a Magyarok Székelyföldi Társasága és a Julianus Alapítvány elnökét díszpolgárává választotta. Beder Tibor elsősorban nem székelyföldi tisztségeiért és Kárpát-medence szerte ismert teljesítményéért kapta a rangos kitüntetést, hanem azért a teljesítményért, amelyet a székelyföldi magyar ember küldetéstudata alapozott meg. A most kitüntetett már a diktatúra éveiben II. Rákóczi Ferencnek, bujdosótársainak és Mikes Kelemennek a nyomába szegődött. Zágonból elindulva többszöri nekifutamodással próbálta Törökországot elérni, amire csak a diktatúra bukása után kerülhetett sor. Az első igazi útján – egyébként Hargita megyei főtanfelügyelőként – Rodostó érintésével az antaliai Macarköyig jutott el, rácsodálkozva a magyar megmaradás búvópatakszerű, jelképi értékű históriai ,,teljesítményére”, amint a törökországi ,,magyarfalusiak” fél évezrede nyelvvesztés után is féltve őrzik magyarságtudatukat, és személyi irataikba büszkén íratják be a ,,Macar” (Magyar) szót. Beder Tibor szervezésében a székelyföldiek, erdélyiek százai keresték fel a törökországi magyar emlékhelyeket. Csíkszentdomokosi székely kapu került Macarköybe, Csernátonban faragott és az alkotók által felállított székely kapu a rodostói Magyar utca bejáratához, ezt megelőzően a budapesti Rodostó Alapítvánnyal és a Rákóczi Szövetséggel együttműködve háromalakos térplasztikai alkotás Rodostó városligetébe. Rodostóban központi helyre került a török nyomdászat megalapozójának, a török ősnyomtatványok létrehozójának, a világi könyvkiadás elindítójának, Ibrahim Müteferrikának – Székely Ábrahámnak – Köpe Csaba által kisbaconi cserefából faragott, monumentális szobra. Beder Tibor törökországi utazási élményeit könyvekbe, alkalmi kiadványokba foglalta. A magyar–török kapcsolatépítés kétoldalú: az évek során számos török küldöttség látogatott Székelyföldre, testvértelepülési kapcsolatok jöttek létre. Ezeknek a létrehozásában a Magyarok Székelyföldi Társaságának partnere volt a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület. /Sylvester Lajos: Rodostó székelyföldi díszpolgára. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 19./

Visszaállították július 31-én Gyergyószentmiklóson azt a keresztet, amelyet előző éjszaka ismeretlen tettes döntött le a városi kórház közelében. Ez már a második eset ebben az évben. Februárban a Békény utcában lévő keresztet találták ledöntve és a corpust összetörve. Akkor az elfogott csíkszentdomokosi tettes elmondta, egy éjszakai buli végén dühében törte össze a kereszten a corpust azért, mert nem jött idejében a taxi. /Jánossy Alíz: Keresztrombolók Gyergyóban. = Krónika (Kolozsvár), aug. 1./

Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, ezzel budapesti fennhatóság alá került több mint egymillió magyar és nagyjából ugyanennyi román lakos. Mintegy 800 ezer magyar Dél-Erdélyben továbbra is Románia állampolgára maradt. A bukaresti külügyminisztérium már másfél hónap múltán jegyzéket intézett a tengelyhatalmakhoz, hogy jelezze: a magyar hatóságok terrorakciók segítségével végeznek etnikai tisztogatást. Ez okból a román kormány olasz–német vegyes bizottság létrehozását javasolta Kolozsvár székhellyel. Csalódást okozott a románoknak, hogy brassói központtal Dél-Erdélyben is megalakult egy ilyen semleges testület, mert az itteni magyar lakosság sérelmeket szenvedett el a román hatóságok részéről. Kiderült, hogy a kolozsvári bizottság nem vesz készpénznek minden román panaszt, hanem német alapossággal utánajár a valóságnak. Így történhetett meg, hogy 1944 első felében 97 esetből csak 15-öt vett figyelembe, a többit alaptalannak ítélte meg. Arra a bukaresti állításra sem találtak bizonyítékot, miszerint Magyarország ki akarná űzni Észak-Erdélyből a román lakosságot. A háború befejeztével, illetve Sztálin döntése nyomán Románia visszakapta Észak-Erdélyt, így a német–olasz bizottságok beszüntették tevékenységüket. A románellenes magyar vérengzések réme mégis új időszerűséget nyert – 1985-ben. Erre – 30 év elteltével – azért volt szükség, hogy Románia meggyőzze a nagyvilágot: a Nicolae Ceausescu ellen szervezett amerikai tüntetések értelmi szerzői ugyanazok a véres kezű irredenták, akik a bécsi döntés után halomra gyilkolták a békés észak-erdélyi román lakosságot. Ezt a tételt hivatott dokumentálni több, egymás után megjelent könyv is, elsőnek Ion Lancranjan hírhedt soviniszta, uszító műve, a Cuvant despre Transilvania (1982). A bukaresti Politikai Kiadó gondozásában 1985-ben román, angol, francia és német nyelven megjelent egy „leleplezéseket" összegező kötet a következő címmel: Teroarea horthysto-fascista in nord-vestul Romaniei, 1940–1944, vagyis A Horthy-fasiszta terrorizmus Északnyugat Romániában (a ’80-as években az Erdély elnevezést nem volt szabad használni). A szerzői kollektíva öt tagja egytől egyig a pártvezetőség oszlopos aktivistája volt, élen Mircea Musat professzorral, Ceausescu történész-tanácsosával, aki 1989 után a szélsőséges sovén-nacionalista Nagy-Románia Párt hangadó tagja lett (és maradt haláláig). A magyarellenes kampány azonban hamarosan öngólnak bizonyult. Kanadában egy újságíró az angol nyelvű változatot lapozgatva gyanút fogott: az egyik képen látható halott, akit a képaláírás szerint Horthy fasisztái juttattak erre a sorsra, feltűnően hasonlít egy bábra, amilyen ruhaboltok kirakatában csábítja be a vásárlókat. Az újságíró felkérte Vera Philips törvényszéki fotószakértőt, véleményezze a könyv képanyagát. Ennek eredményeként 23 felvételről bizonyították be, hogy hamisítvány: a műanyag hullák mellé hátteret egyéb képekről montíroztak, néhány sebesült több, más helyen készült felvételen is előfordul. Ugyanígy, az Észak-Erdélyből állítólag elűzött románok csoportképein hét férfi hol Csík, hol Maros megyei felvételeken tűnt fel. Az esetnek 1987 őszén külön műsort szentelt a torontói angol és francia nyelvű televízió. Ebben Vera Philips elmondta, hogy a kanadai román követségtől megkérte a felvételek negatívjait, az udvarias hangú levelére azóta sem érkezett válasz, így fenntartja véleményét: a képek nagy része friss hamisítványként ennek a könyvnek az illusztrálására készült. Magyar történészek bebizonyították, hogy a nagy pártharcos írók több esetben felelőtlenül dobálóznak „leleplezéseikkel". Így történt például Csíkszépvíz és Csíkszentmárton esetében: a könyv szerzői drámai színekben ecsetelik, hogyan vált földönfutóvá az előzőleg bántalmazott, megkínzott, itteni román lakosság, holott az 1939. évi, bukaresti hivatalos adatok szerint is ezek színmagyar helységek voltak. Arról, hogy a Dél-Erdélyben rekedt magyarságot milyen elbánásban részesítették a román hatóságok, egyetlen könyv vagy újságcikk sem jelent meg, pedig az említett semleges német–olasz bizottságok jelentéseiben bőven akadt volna bizonyíték. A Maniu-bandák szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzéseiről pedig 1944 után a Scanteia pártlap közölt cikksorozatot. /Barabás István: Többszörös halottak. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 26./

A Máramaros megyei Majszin, valamint a Beszterce-Naszód megyei Borgóprund helység mártírtelepüléssé nyilvánításáról fogadott el törvényt október 8-án a képviselőház. Az alsóház nem vetette el annak gondolatát, hogy a második világháborúban véráldozatot adó más, magyar és német helységek is hasonló megtiszteltetésben részesüljenek. A nacionalista hangvételű vitában a felszólalók többsége támogatta a két észak-erdélyi helység, Majszin, illetve Borgóprund mártírrangra emelését. „Nemcsak az 1940. szeptemberi magyar bevonulás, illetve az 1944. őszi visszavonulás során különféle atrocitásokban szenvedett román falvak, hanem olyan magyar és német lakosságú helységek előtt is lehet és kell tisztelegni, amelyeknek ártatlan és kiszolgáltatott lakói ugyanúgy megszenvedték az atrocitásokat. Ide tartozik például Szárazajta, Csíkszentdomokos, Gyergyóremete, Gyanta és Egeres is” – mondta el a Krónikának a vitán felszólaló Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Emlékeztetett: az RMDSZ összeállított egy erre vonatkozó törvénytervezetet, amelyet azonban már nem lehet előterjeszteni, a közelgő választási kampányra való tekintettel a parlament bő egy héten belül befejezi munkáját. Az RMDSZ elképzelése összhangban áll a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője és a jogi bizottság elnöke, Florin Iordache javaslatával, miszerint átfogó törvényben minden olyan helységet mártírtelepüléssé kellene nyilvánítani, ahol az 1940 és 1944 közötti időszak háborús eseményei vagy utóeseményei során a bevonuló fegyveresek polgári személyeket öltek meg. 1944. október 10-én a Beszterce-Naszód megyei Borgóprundon a visszavonuló magyar csapatok hét polgári személyt lőttek agyon. Október 14-én a visszavonuló magyar katonák Majszinban 39 román és három zsidó munkaszolgálatost lőttek le, akikről azt feltételezték, hogy partizánakciót terveznek. Traian Basescu államfőnek kell még ellenjegyeznie a Majszint és Borgóprundot vértanúhelységgé nyilvánító törvényt, a jogszabály a Hivatalos Közlönyben való megjelenése után a két falu kifüggesztheti a „Mártírtelepülés” – feliratú táblát. 1944 őszén többtucatnyi észak-erdélyi helységben történt magyarellenes atrocitás. A leghírhedtebb vérengzések közé tartozik az 1944. szeptember 26-i szárazajtai mészárlás, amelynek során tizenegy helybéli magyar lakost agyonlőtt, kettőt pedig lefejezett a Maniu-gárda. Ugyanez a szabadcsapat október 8-án Csíkszentdomokoson tizenhárom magyar személyt lőtt agyon. A magyarellenes atrocitások során a Tudor Vladimirescu hadosztály a Bihar megyei Gyantán 47, a szomszédos Kishalmágyon hat magyar civilt, köztük nőket és gyermekeket lőtt agyon. Magyarremetén 35 magyar polgári személyt gyilkoltak meg a román csapatok, a Kolozs megyei Egeresen pedig a Maniu-gárda 13 magyar munkást lőtt agyon. Az RMDSZ 1995 októberében már előterjesztett egy törvénytervezetet Egeres, Csíkszentdomokos, Szárazajta, Gyanta és Magyarremete mártírtelepüléssé nyilvánítására, ezt azonban elutasították. /Benkő Levente: A magyaroknak is gyógyír kell. = Krónika (Kolozsvár), okt. 9./

Festményeknek és termésköveknek ad otthont két hétig Marosvásárhelyen a kövesdombi unitárius templom Bözödi György terme: Nagy Melinda Gyöngyvér nonfiguratív, illetve hagyományos stílusban készült festményeinek, valamint Cseh Gábor különleges formájú köveinek. A fiatal, nemrég diplomázott csíkszentdomokosi festő saját fejlesztésű technikával készült alkotásai, a kifeszített fóliákra nyomdafestékkel rajzolt alakzatok. Cseh Gábor marosvásárhelyi mérnök a Nyárád, a Küküllő és a Küsmöd medrében talált rá a természet által formált kövekre, melyeknek ő adott végső formát. /Antal Erika: Festmények és kövek. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 25./

A barcaföldvári megsemmisítőtábor történetét ismertette a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság rendezvényén Benkő Levente történész. A kolozsvári meghívott felidézte a túlélők visszaemlékezéseit, amelyekből Székely Golgota címmel 2003-ban kötetet jelentetett meg. Benkő beszélt az internáltak embertelen életkörülményeiről, nem engedték meg a családtagoknak, barátoknak, hogy élelmiszerrel és gyógyszerrel segítsék őket. A civil társadalom több fórumon megfogalmazott felháborodását követően a hatalom engedélyezte segélyszállítmány küldését. /Antal Erika: Emlékezni és emlékeztetni. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 26./ Benkő Levente beszélt a romániai internálótáborok létrejöttének előzményeiről, történelmi hátteréről és a korabeli társadalmi viszonyokról is. Az internálások időpontja négy nagyobb hullámra tehető: 1941-ben az Ukrajnában elfogottakat, ‘42-’43-ban a második magyar hadsereg tragédiájának túlélőit, ‘44-’45-ben a román átállást követően a Kárpát-medencében élő kisebbségeket szállították a táborokba. A negyedik hullám áldozatait a polgári személyek teszik ki, akiket szintén az átállást követően hurcoltak el. 1943 júniusában Sztálin levelet írt a brit kormánynak, amelyben kifejtette, hogy a háborús politika következményeit nemcsak a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek is viselnie kell. Molotov szerint „a magyarokat meg kell büntetni”, a kollektív bűnösség kimondatott. A Sanatescu-kormány rögtön teljes amnesztiát hirdetett és megígérte az internálótáborok felszámolását. Elengedték a szovjet hadifoglyokat, helyükbe viszont a magyarokat és a németeket hoztak. A korabeli, magyarokhoz való viszonyt az uszító hadjáratok jellemezték, amelyek következményeként történtek meg többek között a szárazajtai, csíkszentdomokosi vérengzések. A negatív magyarságkép nem volt új keletű. A Trianon utáni, önszervező, politikai úton jogaiért harcoló magyar és német kisebbségi egyesületeket revizionista szervezeteknek tekintették. Ennek következményeként jöttek létre Kelet-Európában az első, háború utáni internálótáborok is. A Sanatescu-kormány a táborok feloszlatása után egy nappal adta parancsba, hogy le kell tartóztatni a német és a magyar kisebbség vezetőit. A korabeli román hatóságok saját akaratukból döntöttek. Parancsba adták, hogy az észak-erdélyi magyar és német nemzetiségű embereket internálni kell, a fegyverszüneti egyezménytől függetlenül. 1944. október 19-én határozták meg, hogy a háborúból hazatérő magyar és német nemzetiségű szökevények hadifoglyoknak tekintendők és internálandók. A földvári tábor nyolcvan százaléka ilyen foglyokból állt. Átmeneti tábor volt, az erősebbeket, munkabíróbbakat onnan vitték a focsani-i munkatáborba vagy a Szovjetunió különböző haláltáboraiba. /Nagy Botond: Kisebbségi fogolysors és munkatáborok. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 27./

„Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem” – ígérte püspökké szentelésének napján Márton Áron. Február 12-én hetven éve annak, hogy Márton Áront püspökké szentelték a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Az évforduló tiszteletére február 28-án Kolozsváron, a 660 éves plébániatemplom kertjében felavatják és megszentelik Bocskai Vince szobrászművésznek a püspökről készült alkotását. A Szabadság napilap több írással állított emléket Márton Áronnak. /”Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni” Márton Áron püspök szobrát leplezik le ma a templomkertben. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./ a/ Márton Áron az erdélyi magyarság talán egyetlen olyan alakja, akire egyöntetűen felnéz mindenki. Márton Áron /Csíkszentdomokos, 1896. aug. 28. – Gyulafehérvár, 1980. szept. 29./ mélyen vallásos földműves család gyerekeként született. A Trianon utáni években munkát keresett Brassóban, majd a papi szemináriumba jelentkezett. A gyulafehérvári tanári jellemzés szerint Márton Áron „Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem. ” 1932-ben került Kolozsvárra, mint egyetemi, ifjúsági lelkipásztor, a Katolikus Népszövetség igazgatója, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa. A kisebbségek iskoláit veszélyeztető Anghelescu-törvények hatására Az Erdélyi Iskola néven népnevelő és kulturális, politikamentes folyóiratot indított. 1938 karácsonyán XI. Pius pápa a 42 éves Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe. Jelmondata: Non recuso laborem – nem vonakodom a munkától. 1940-ben Gyulafehérváron maradt, a Dél-Erdélyben élő hívei mellett, mert vallotta: „Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk… Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat”. 1944-ben akkor érkezett Kolozsvárra, amikor elkezdődtek a zsidóellenes intézkedések. Május 18-án a Szent Mihály-templomban jelentette ki: „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát…” A kommunista diktatúra visszaélései ellen többféleképpen küzdött. Körlevélben tiltakozott a görög katolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Papjainak és híveinek megtiltotta, hogy részt vegyenek a kommunista párt gyűlésein. Megpróbálták a püspököt lejáratni, tekintélyét megtörni. 1949. június 21-én letartóztatták. Ellene fordították 1944-es tevékenységét, amikor azért érvelt, hogy a párizsi béketárgyalásokon ne ismétlődjön meg Trianon igazságtalansága. Hazaárulással vádolták és 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélték. Fogolyként is apostol volt. 1955-ben szabadlábra helyezték, azonnal átvette az egyházmegye irányítását. Nagylelkűen megbocsátott a békepapi mozgalomban résztvevőknek, visszaállította az egyház egységét. Két évig szabadon mozoghatott, azután házi őrizetre kényszerítették. Csak a székesegyházba mehetett át. Minden elképzelhető módon megpróbálták ellehetetleníteni, lejáratni, de tisztelete egyre nőtt. Lehallgatták, kutyáit megmérgezték, megpróbálták rávenni, hogy a házi őrizet feloldása fejében kössön kompromisszumot, de hajthatatlan maradt. 1967-ben is csak úgy fogadta el, hogy részt vesz a Franz König bíboros látogatásával fémjelzett ortodox állami ünnepségeken, ha „feltétel nélkül feloldják a házi őrizet alól; cenzúra nélkül érintkezhet a Szentszékkel, külfölddel, a papokkal és a hívekkel; körleveleket adhat ki cenzúra nélkül; biztosítják a hitoktatás szabadságát, és az ordináriusi jurisdikciót a kormány nem korlátozza”. Ezek után szabadon mozoghatott, három alkalommal Rómába is eljutott, bérmaútjai pedig Erdélyszerte diadalmenetté váltak. 1968-ban Ceausescu államfői fogadásra rendelte az egyházfőket, Márton Áront pedig maga mellé ültette. Erről szóló jegyzetében megemlékezik arról a pillanatról, amikor a diktátor beszéde után jött a kötelező taps: „A többiek helyeselték s tapsoltak, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam megvárom, amíg többet tudok. ” A hetvenes években fokozatosan gyengült, romlott az egészségi állapota. II. János Pál pápa 1980-ban felmentette az egyházmegye kormányzása alól. Ugyanabban az évben elhunyt. A már életében szentnek tartott püspök szentté avatási pere 1992-ben kezdődött el. b/ 1944. november 14-én Márton Áron római katolikus püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke és Nagy Ferenc református püspök-helyettes levelet írt Constantin Sanatescu miniszterelnökhöz az erdélyi magyarság sérelmeiről. „A Romániában élő magyarság – kezdve az 1918-as gyulafehérvári határozatokon – többször kapott ígéretet, hogy az ország többi állampolgárával egyenlő állampolgárként fog kezeltetni. Ezeknek az ígéreteknek a beváltására, sajnos a gyakorlatban nem került sor. Ellenkezőleg: a magyarság mind politikai jogaiban, mind gazdasági és kulturális téren olyan korlátozásokat szenvedett el, amelyek következtében élete fokozatosan egyre nehezebb lett, 1940 óta pedig, az Antonescu-diktatúra évei alatt elviselhetetlenné súlyosodott. ” Ezeknek a rendelkezéseknek „egész sorozata ma is teljes érvényben van, sőt augusztus 23-a óta újabb diszkriminatív – bizalmas és sehol közzé nem tett – rendeletekkel gyarapodott. ” A levélben felsorolták a magyarság sérelmeit. Kérték a kormányt, hogy vizsgálják meg a magyarság helyzetét és a sérelmek orvoslására foganatosítanak intézkedéseket. /Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./ c/ Már 1945-ben felmerült Márton Áron politikai szerepvállalásának a szorgalmazása. A politikai színtéren való nyílt szerepvállalást a püspök visszautasította, egyházi hivatalával nem tartotta összeegyeztethetőnek. Körleveleiben, a szószékről elhangzott beszédeiben már 1945 elejétől elítélte a véleményszabadság korlátozását, a kierőszakolt tekintélyt. Abban reménykedett, hogy az első világháborút lezáró békeszerződésektől eltérően az új béketerveket az igazságosság és méltányosság elvére fogják alapozni. A marosvásárhelyi gyűlésen az Magyar Népi Szövetség vezetői 1945. november 18-án egy olyan politikai nyilatkozat elfogadását erőszakolták ki, amelyben az MNSZ az erdélyi magyarság nevében lényegében lemondott a határkiigazításáról. „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése. ” Márton Áron a román miniszterelnökhöz, Petru Grozához 1946 januárjában intézett levelében (a levelet megküldte az MNSZ vezetőségének is) tiltakozását fejezte ki az MNSZ marosvásárhelyi nyilatkozatával szemben. Meglátása szerint ez a nyilatkozat nem tükrözte az erdélyi magyarság álláspontját. „Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni. […] Isten magyarnak teremtett s természetesen fajtestvéreimnek sorsa és sorsának alakulása miatt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, melyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt. ” – olvasható a püspök levelében. Márton Áron társaival 1946. április 29-én memorandummal fordult a magyar kormányhoz, amelyben a magyarság nevében kifejezték, hogy az erdélyi magyarság „saját államban, saját fajtestvéreivel együtt, saját életfelfogása szerint kíván élni. ” Egyúttal felkérték Teleki Gézát, a volt miniszterelnök Teleki Pál fiát, hogy a béketárgyalásokon képviselje az erdélyi magyarságot. A memorandum nem került a párizsi béketárgyalások asztalára. /Nagy Mihály történész: Márton Áron és az erdélyi határkérdés. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./

A tatárjárás-tárlatnak köszönhetően ismételten a kulturális élet központjává vált a Csíki Székely Múzeum. A restaurátor műhelyben a hajdani szépségét visszakapott oltárkép igazolja Mara Zsuzsanna festményrestaurátor szakszerű munkáját. A táblaképet Domokos Pál Péter történész-etnográfus, a Csíki Székely Múzeum egyik alapító tagja találta meg 1929-ben Boga Istvánnal, az akkori helyi plébánossal a csíkszentdomokosi templom padlásán. A táblakép 1952-53-ban került a múzeum tulajdonába. A kép jelzés nélküli és nem datált, de stílusa és technikája alapján a 15. század vége, illetve a 16. század elején készülhetett. /Antal Ildikó: Visszanyerte szépségét a régi oltárkép. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 28./

Kurkó István csíkszentdomokosi tanítót úgy emlegetik, mint a Kurutty mozgalom eszét és motorját. Ő álmodta meg 1998-ban, 11 évvel ezelőtt az általános műveltségi vetélkedőt kisiskolások számára. Csupa kreatív feladatból álló program a vetélkedő alapja. Négytagú, jeligés csapatok jelentkezhetnek. 2004-től a vetélkedő anyagának, összeállítását, a kapcsolattartást a Kurutty Oktatási és Művelődési Társaság végzi. Május 15–17. között, a helyi és megyei szakaszokon átjutottakból tizenkét csapat jött el Nagyenyedre, a Bethlen Gábor Kollégiumba. A csapatok sok ajándékot, oklevelet kaptak, többek között Kiss Judittól, a Magyar Közoktatás című új kolozsvári lap főszerkesztőjétől. /Bakó Botond: Nagyenyed. Sikeres erdélyi Kurutty vetélkedő. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 20./

Csíkszentdomokoson május 26-án mutatták be Kristály Lajos és Kristály Matild szerzőpáros A Domokosi Nagyhegy alatt – Csíkszentdomokos énekes népzenéje (1948–2008) című könyvét. /Könyvbemutató Csíkszentdomokoson. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 27./

A szászrégeni Gavrila Olteanu parancsnok vezette Maniu-gárda 1944. szeptember 26-i vérengzésének tizenhárom helybeli magyar áldozatára emlékeztek két hete a 600 lelket számláló erdővidéki Szárazajtán. A több áldozatot követelő észak-erdélyi magyarellenes menetelés első állomásán 65 évvel ezelőtt meggyilkolt személyekről a gárdisták azt tartották: ők a felelősek a falu határában 1944. szeptember 4-én lezajlott román–német fegyveres összecsapásban elesett 13 román katona haláláért. Ez mondvacsinált vád, véli másokkal együtt Benkő Levente újságíró, történész. Többnyire a korabeli eseményekkel foglalkozott a század ‘40-es éveiben élt személyek visszaemlékezéseiből összeálló, 1995-ben megjelent Szárazajta című kötetében; levéltári források és élettörténetek szolgáltatták a második világháborús magyar hadifoglyok és internáltak sorsáról írt könyveinek alapját. Benkő Levente Az őszinteség két napja című legújabb kötetét három hete Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhelyen mutatták be. A románok közül néhányan azt állították, hogy a magyarok ásóval és kapával bántalmaztak és öltek meg Szárazajta határában állomásozó román katonákat. Elképzelhetetlen ásóval és kapával nekimenni egy állig felfegyverzett hadseregnek. Levéltári források szerint maguk a román csapatokat vezető katonatisztek jelentették: nincs tudomásuk arról, hogy civilek támadták volna meg katonáikat. A rosszindulatú történetkutatók a kollektív bűnösség voltát hangoztatják, egyesek hirdetik valamely nemzet, például a magyar kollektív bűnösségét. Ezt a nézetet vissza kell utasítani. Ahogy az 1944. őszi szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, magyarremetei, gyantai stb. magyar-gyilkosságok miatt nem a román nemzet felelős, hanem néhány forrófejű román katonatiszt vagy önjelölt szabadcsapat-parancsnok, ugyanúgy az ippi és ördögkúti vérengzésekért és az 1940. szeptemberében Székelyföldön elcsattant pofonokért sem hibáztathatók kollektíven a magyarok. A Szárazajta szomszédságában található Középajtán például egy román ember védte meg a falut a Maniu-gárdától. Hasonló eset történt Nagybaconban, ahol román ember bírta jobb belátásra a gárdistákat. 1990-ben nyílt először lehetőség arra, hogy Szárazajtán nyíltan megemlékezzenek a történtekről. A település lakói annyi év távlatából végre egyházi szertartással temethették el a meggyilkoltakat. Az 1944. szeptember 26-i mészárláskor ugyanis Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka megparancsolta: szállítsák el a dögöket – így idézték fel a történteket a szemtanúk; tehát mindenféle gyászszertartás nélkül. A kommunizmus idején nemhogy megemlékezni, de még beszélni sem volt szabad a történtekről. A magyar egyházi források világosan rögzítik: a szárazajtai áldozatokat a Maniu-gárdisták meggyilkolták, a román közigazgatás forrásai szerint a kivégzettek háborús balesetet szenvedtek. /Ferencz Zsolt: A levéltár a megismerés helye, nem a titoktartásé. Beszélgetés Benkő Levente történész-újságíróval. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

Nyomdában már dr. Balázs Lajos csíkszentdomokosi szokásmonográfiájának negyedik kötete. Az első a lakodalmas szokásokról szólt (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson), a második a halottas szokásokról (Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson), a harmadik a születéshez kapcsolódó szokásvilágot mutatta be (Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson). E három kötetet egészíti ki A vágy rítusai – rítusstratégiák. A születés, házasság, halál szokásvilágának lélektani háttere című terjedelmes munka. A most megjelenő kötet címe: Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson. A harmadik, a születésnek szentelt monográfiája 1999-ben jelent meg. Azért késlekedett a negyedik kötete, mert egyetemi szak szervezésével bízták meg, és ő elvállalta. Még a 70-es évek elején Csíkszentdomokoson megérezte, hogy ez a közösség kollektív memóriájában sokkal többet megőrzött és elraktározott hajdani tudásából, a székelység, a magyarság ősi műveltségéből, mint általában mások. Közösségi szellemi vagyont őrzött, mely egyben reprezentatív a nemzeti kultúra számára is. Hét egyetemen szerepelnek vizsgatételen, a kötelező könyvészeten is Balázs Lajos munkái. Ez számára nagy szakmai és lelki öröm. /Sarány István: Semmi sem idegen, ami emberi. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 26./