Rasszista feliratokat festettek a nemzetközi roma nap bukaresti sátrára
Gyűlöletre vagy diszkriminációra uszítás miatt nyomoz a bukaresti rendőrség, miután péntekről szombatra virradóan rasszista feliratokat festettek ismeretlen tettesek a nemzetközi roma nap alkalmából felállított sátorra az Egyetem téren.
Klaus Johannis államfő nagyon felháborodott a tetten, Raluca Prună igazságügyi miniszter pedig példás büntetéseket kért az elkövetőkre. (mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Sógor Csaba: Romániában nemcsak a roma közösséggel szemben létezik nyílt diszkrimináció
Nem méltóak egy európai uniós tagállamhoz azok a romaellenes megnyilvánulások, amelyek Romániában kísérték a nemzetközi roma napot. Ebben az országban az uszítás és a gyűlöletkeltés a magyar közösséggel szemben is rendszeresen tettenérhető – véli Sógor Csaba, aki szerint nem engedhetjük, hogy társadalmilag elfogadottá váljon a romákkal vagy éppen a magyarokkal szembeni nyílt diszkrimináció.
Strasbourgban ülésezik április 11-14. között az Európai Parlament, ahol a nemzetközi roma nap témája is napirendre került. Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő hozzászólásában hívta fel a figyelmet arra az elítélendő és sajnálatos esetre, hogy a nemzetközi roma nap alkalmából Bukarestben felállított rendezvénysátorra ismeretlenek sértő és durva romaellenes feliratokat festettek. „A rendőrség elkezdte a nyomozást, a román kormány és a román államfő felháborodásának adott hangot, több nagykövetség is megszólalt, sőt, még a Világbank is közleményben ítélte el a történteket” – emlékeztet az erdélyi politikus, aki szintén csatlakozott a felháborodott reakciókhoz. Sógor Csaba ugyanakkor leszögezte: a hasonló megnyilvánulások nem méltóak egy EU-tagállamhoz, amelyben a roma közösség súlyosan a társadalom perifériájára szorult.
Ugyanakkor az EP-képviselő felhívta a figyelmet arra, hogy Romániában nemcsak a roma közösséggel szemben létezik nyílt diszkrimináció, a mostanihoz hasonló erőszakos üzenetek gyakran megjelennek a magyar kisebbséggel szemben is, sporteseményeken, falfirkákon, de egyes médiaorgánumok részéről is tapasztalható az uszítás és a gyűlöletkeltés. „Szeretném, ha az állam intézményei és a politikusok hasonló vehemenciával ítélnék el ezeket a jelenségeket is, nem engedhetjük, hogy társadalmilag elfogadottá váljon ez a fajta magatartásforma” – fejtette ki az EP-képviselő. Sógor Csaba szerint nagy jelentősége van annak az egyhetes rendezvénysorozatnak, amelyet az Európai Parlament a nemzetközi roma nap alkalmából múlt héten szervezett. – Fontosnak tartottam részt venni az eseményen, mert hiszem, hogy a roma integrációval foglalkozni kell, a romaellenes fellépéseket pedig vissza kell szorítani. Ugyanakkor azt is szorgalmazzuk, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek legalább ekkora figyelmet kapjanak az európai döntéshozók részéről – fogalmazott a képviselő. Közlemény
Erdély.ma

Székelyföldi tehetséggondozás
Ötvenhat háromszéki, egy Brassó megyei és egy bukaresti tehetséges diáknak utalta át a napokban a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács (SZTT) az egyenként tizenötezer lejes ösztöndíjat, amelyet az érintettek az Ady Endre-ösztöndíjpályázaton nyertek el, amit az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő, valamint a Nemzeti Tehetségprogram hirdetett meg a 2015–2016-os tanévre. Az Ady Endre-ösztöndíj a külhoni magyar nyelvű oktatásban részt vevő, kiemelkedően tehetséges, szociálisan hátrányos helyzetű tanulók támogatására jött létre.
A sepsiszentgyörgyi székhelyű SZTT kezeli a magyar állami finanszírozással működő Ady Endre-ösztöndíjra érkező pályázatokat, amelyekkel Kovászna és Brassó megyei, valamint moldvai és bukaresti állandó lakcímmel rendelkező tanulók vesznek részt a programban (a belső-erdélyi, dél-erdélyi, partiumi és bánsági, valamint a Hargita megyei pályázatok az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács és a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület hatáskörébe tartoznak). A mostani tanévben Háromszéken sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, kovásznai, baróti, uzoni, ozsdolai, csernátoni, sepsibükszádi, bitai, szentkatolnai, kézdiszentkereszti, rétyi, hatolykai, nagyajtai, kiskászoni, bélafalvi, angyalosi, erdőfülei, ikafalvi és vargyasi diákok pályázatát értékelték pozitívan. Április elején a tehetséggondozó megkötötte mindannyiukkal a támogatási szerződést, a napokban a pénzt is megkapták a kedvezményezettek – tájékoztatott Bereczki Kinga, a SZTT elnöke. Egy másik ösztöndíjprogram érdekében a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) negyvenötezer lejes hozzájárulásával a SZTT létrehozta a Székelyföldi Tehetségalapot, amelynek gyarapításához vállalkozók köréből remél támogatást, és számít a személyi jövedelemadó két százalékából begyűjthető összegekre is. Szeptemberig százezer lejre kívánja növelni az alapot, amelyből száz tehetséges, gyengébb anyagi körülmények között élő I–XII. osztályos tanulót támogatnának egyenként ezer lejjel. Szintén a SZTT gondozza a HKA Ignácz Rózsa Tehetségalapját, amelyből egyéni megkeresés, felkérés, ajánlás alapján nyújtanak testre szabott támogatást háromszéki diákoknak, és ahol eredményt látnak, folytatják a pénzbeli hozzájárulást az érintett tanulási lehetőségeinek megteremtéséhez. Jelenleg kilencen részesülnek Ignácz Rózsa-ösztöndíjban, de új kérések, ajánlások időközben is érkezhetnek.
Az említett három ösztöndíjprogram lebonyolítását önkéntes munkában végzi az SZTT harminctagú testülete, amely a támogatás mellett feladatának tartja a tehetségazonosítást is, ebből a célból hozta létre a Székelyföldi kincskereső-programot, amelynek egyik legkomplexebb alprogramja, a Magyar Athenas 250 a végcélhoz ért, hét végén tartják a vetélkedő döntőjét.
Helyesírásból jeles
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyolcadikos diákja, Kádár Fruzsina második helyezést ért el a Simonyi Zsigmond helyesírási verseny hét végén Kolozsváron tartott országos döntőjén, ezzel Kedves Laura tanítványa kiérdemelte a budapesti Kárpát-medencei döntőn való részvételt. A Brassai Sámuel Elméleti Líceumban tartott vetélkedőn két háromszéki diák kapott dicséretet: Kinda Ágota, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulója és Kozman Kriszta ötödikes diák a Nagy Mózes Elméleti Líceumból. A Simonyi Zsigmond verseny célja a magyar nyelv ápolása, a nyelvhasználat iránt érzett felelősségtudat és az anyanyelv szeretetének erősítése.
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Isteni gondviselés a Szentföldön is
Aranygyűrűs teológiai doktor kitüntetésben részesítette Geréb Zsoltot, a Protestáns Teológiai Intézet nyugalmazott tanárát a Magyarországi Református Egyház Zsinata. A kolozsvári professzorral teológiáról, „nyelveken szólásról”, sportról, oktatásról beszélgettünk.
– Édesapja református lelkipásztor volt. Egyértelműnek tűnt, hogy a fiú követi az apa példáját?
– Nálunk ez családi hagyomány, hiszen nagytatám is lelkipásztor volt. A családban elnyert lelki indíttatás azonban meghatározó volt számomra, én örököltem nagyapámtól a Tóthfalusi képesbibliát. Bátyám számtan-fizika tanár lett, húgom pedig angol-magyar szakos tanárnő.
– Másfél évtizedig szolgált mezőségi gyülekezetekben. Milyen időszak volt ez életében?
– Nagy élményt jelentett a gyülekezetekkel, emberekkel való találkozás, a rengeteg családlátogatás. Mózes András professzorom tanácsát követve igyekeztem minél egyszerűbben beszélni a szószéken, hogy a gyülekezeti tagok megértsék az üzenetet, a prédikációt. Ez szoktatott rá arra, hogy igyekezzek közérthetően, világosan fogalmazni. A Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson eltöltött 17 év az élet ismeretét jelentette számomra, és ezért hálás is vagyok. Ilyenkor néha olyan helyzetbe kerül az ember a presbitériummal vagy éppen a hatóságokkal, amikor a feszültségeket meg kell oldani, természetesen kellő tapintattal. Később mindez nagy hasznomra vált, hiszen könnyebben tudtam összekötni a teológiai elméletet a gyakorlattal. Ez a kolozsvári teológiának különben mindig sajátossága volt és egyben kényszere is.
– Újszövetségesként a „nyelveken szólás” nem áll távol a professzor úrtól. A német és holland mellett a francia nyelvet is ismeri. A 60–70-es években azonban még nem volt jellemző, hogy valaki ennyi nyelvet ismerjen. Hogyan alakult így?
– A kolozsvári Brassai Sámuel iskolában a román mellett a francia és orosz nyelvet tanultam. A teológiára kerülve elkezdtem a németet, majd harmad- és negyedéven a nagyszebeni német evangélikus teológiára kerültem. Leültem és naponta negyven szót tanultam meg, a két év alatt pedig jól elsajátítottam a németet, amely mai napig a teológiai szakirodalom alapnyelve. Az angolt már nem ismerem olyan jól, különböző konferenciákon vagy kommentárok olvasása közben viszont használni tudom.
– Tanult a nagyszebeni evangélikus teológián, a bukaresti ortodox teológián, valamint a hollandiai Utrechtben is. Édesapját követte a teológiára is, igaz, nem a rendszeres teológia tanszéken, hanem az újszövetségin. Miért éppen ezt választotta?
– A teológia elvégzése után felvételiztem a doktori iskolába, majd Bukarestbe kerültem. Ez elsősorban a nyelvtanulás és a bukaresti világ megismerése szempontjából volt érdekes. Ez idő alatt megtetszett a bizantinológia és a patrológia is. Nem szerettem volna feltétlenül édesapám nyomdokaiba lépni. Neki a szintetizáló képessége volt kiváló, nekem inkább az elemző, analitikus képesség volt az erősségem. Annak idején Maksay Albert mellett kezdtem tanulmányozni az Újszövetséget, Szebenben pedig Binder Hermann volt a tanárom. Úgy érzem, megragadott az Újszövetség történeti vonatkozása és közvetlensége: mintha a mai emberhez szólna. Bár az erdélyi református egyházban a hitvallásoknak és a hittudománynak is nagy hagyománya van, én mégis a bibliai tudományok felé vonzódtam.
– Teológiai körökben nem sokan tudják, de öttusázott és vívott is. Hogyan került kapcsolatba a sporttal?
– Az iskolában Guráth Béla olimpikon fiával jártam együtt, az ő családjának köszönhetően kezdtem el vívni, a nyári hónapokban pedig vízilabdázni és úszni. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején megnyílt a lehetőség arra, hogy Kolozsváron is beinduljon az öttusázás. Egy jó csapat gyűlt össze, akkor már elsőéves egyetemista voltam, de meg kellett tanulni a lovaglást és a céllövészetet is, ez utóbbi számomra nagyon nehezen ment. Ennek ellenére az eredményeim alapján a bukarestiek felajánlották, hogy bevesznek a válogatottba, és felkészítenek a tokiói olimpiára – egy feltétellel. Ha pályát változtatok. Én inkább a teológia mellett döntöttem.
– Geréb Zsoltra több lelkészgeneráció nemcsak tanárként, hanem bentlakásfelelősként is emlékszik. Jelentett-e valami többletet ez a faladat a teológusok megismerésében, a velük való foglalkozás során?
– Ezt a feladatkört is édesapámtól örököltem. A diákokkal való kapcsolattartás végett igen fontos volt számomra. Jobban megismertem a fiatalokat, több esetben a gyülekezetüket is, közvetlenebbül tudtam velük beszélni. A bibliaórákon is sokat jelentett mindez, amikor tanárként a személyesebb dolgokat is meg tudtam érteni.
– Mi volt fontosabb az egyetemen: a kutatói munka vagy a diákok oktatása?
– Az első években egyértelműen az oktatás, hiszen sokat kellett készülni az órákra. Abban az időben nem voltak tankönyvek, kurzusok, világháló. Fel kellett írni a táblára mindent, például a ragozást is. Ma már természetesen sokkal könnyebb a tanár dolga. Doktori dolgozatom megírása idején egy bizonyos területen bedolgoztam magam, ez a szinoptikus kutatás és a modern Jézus-kutatás volt. El is kezdtem a thesszalonikai első és második levél magyarázatát. A hosszú évekig tartó kutatómunka alatt megismertem az írásmagyarázatnak, a kommentárírásnak minden csínját-bínját. Ez nagy segítséget jelentett, amikor a többi páli levél magyarázatának kezdtem neki. Természetesen egy tanárnak az oktatói tevékenysége a legfontosabb, de nagy hangsúlyt kell fektetnie a kutatásra is, főleg a bolognai rendszer bevezetése óta, amely az előléptetéshez erőteljesen ösztönzi a publikációkat, tanulmányokat.
– Amikor elvégezte a teológiát, gondolta-e volna azt, hogy valamikor két egyetemnek is a rektora lesz?
– Erre nem gondoltam. Amikor az ember egy tanári karnak a tagja, szívvel-lélekkel és „nyitott fülekkel” vesz részt a gyűléseken. Én legalábbis hosszú évek alatt így ismertem meg az intézet működésének minden részletét. Édesanyám Makkai Sándornak volt a titkárnője, a 30-as években részt vett a nőszövetségi munkában, tőle örököltem a szervezési készséget, így nem volt megerőltető a rektori munka. Átláttam a helyzeteket, megfelelően reagáltam a nehézségek alkalmával, és úgy érzem, igyekeztem a teológiai intézetben adódott feszültségeket oldani, csapatmunkában dolgozni. A Partiumi Keresztény Egyetem tisztsége annyival volt érdekesebb, hogy ott több fakultást kellett koordinálni. Ez lehetőséget teremtett számomra a bölcsészekkel, közgazdászokkal, művészekkel való párbeszédre. A legaprólékosabban előkészített konferencián is történhetnek bakik, de hangsúlyoznám, hogy rektorságom ideje alatt mindkét helyen elkerültek a botrányok.
Geréb Zsolt
Sepsiszentgyörgyön született 1941-ben. A kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban érettségizett 1959-ben, majd felvételizett a teológiára. Első lelkészképesítő vizsgát 1963-ban tett, ezt követően Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson szolgált. 1980-tól a Protestáns Teológiai Intézet tanára lett, tíz évig volt a bibliai tanszék vezetője, 1995-ben professzori kinevezést nyert, közben 1994–1998 között az intézet rektora lett. 2000-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen is tanított, az intézet rektori teendőit 2004 és 2008 között látta el. Felesége Zoltay Erzsébet, angol-román szakos tanárnő, aki 1990-től a kolozsvári teológia könyvtárosaként dolgozott nyugdíjazásáig.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az EP a román és szlovák államnak falaz
Közösen szervezett közmeghallgatást Tőkés László és Csáky Pál 2016. április elején Brüsszelben, az Európai Parlament (EP) épületében a Romániában és Szlovákiában megoldatlan ingatlan-visszaszolgáltatás tárgyában. A kommunista hatalomátvétel után elkobzott magán- és intézményi vagyon visszajuttatása kérdésében mindkét országban hasonlóan diszkriminatív módon jár el az állam a kisebbségek tulajdonát képező ingatlanok terén.
A brüsszeli közmeghallgatás tárgya az egyházaktól máig visszatartott különböző ingatlanok – templomok, középületek, iskolák, árvaházak, kollégiumok, erdők, legelők, szántóföldek – ügyét helyezte előtérbe, mivel ezeknek az állami bitorlása hatalmas gazdasági hátrányt okoz nemcsak az érintett egyházaknak, hanem a magyar közösségeknek is. Amíg Romániában az államvallásnak számító ortodox egyház nem lett az államosítás áldozata, Szlovákiában a felekezeteket sújtó elkobzások minden egyházra kiterjedtek, így a restitúciós gyakorlat révén másként került vissza a vagyon a volt tulajdonosokhoz. A szlovák katolikusok, lutheránusok, izraeliták zökkenőmentesen érvényesíthették jogaikat, de a magyar egyházként elkönyvelt református felekezet a Beneš-dekrétumok áldozata lett, máig nem kapta vissza teljes vagyonát. A görög katolikusok Szlovákiában a kisebbségi egyházakhoz tartoznak, tagjai ruszinok és magyarok, vagyonukat 1948 után a pravoszláv egyház bitorolta és csak nagy nehézségek árán és részben tudták visszaszerezni.
Román félretájékoztatás
Tőkés László hangsúlyozta: az Európa Tanács, az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa, valamint más nemzetközi intézmények többszöri felhívása ellenére Románia sem nemzeti, sem nemzetközi vállalásainak nem hajlandó eleget tenni, „a magyar kisebbségi egyházaktól elkobzott kétezernyi ingatlannak még a felét sem volt képes visszaszolgáltatni”. A román állam a tisztességes rendezés helyett diplomáciai félrevezető hadjáratot indított egy szóbeli jegyzék („non-paper”) terjesztésével a nyugati országok nagykövetségein, amelyben felsorolja a már visszaadott ingatlanokat és azokat párhuzamba állítja a magyarországi románság sérelmeivel, a kommunista magyar állam által elkobzott ingatlanok listájával, többek közt a román ortodox egyház tizenegy követelésével és a Gojdu Alapítvány ügyével. Az erdélyi politikus szerint ez a gyakorlat elfogadhatatlan, amely a saját állampolgárait sújtó diszkriminációt egy másik ország saját állampolgárainak vélt sérelmeivel próbálja igazolni. A megtévesztő román állítások megcáfolása és a valós helyzet ismertetése céljából konferenciára került sor a múlt hónapban Bukarestben, amelyen az akkreditált külföldi diplomaták is nagy számban jelen voltak. A kérdés naprakész tálalása érdekében készült el az Erdélyi Református Egyházkerület gondozásában kiadott angol nyelvű Fehér könyv, amelyet Ballai Ferenc Zoltán ismertetett. A kötet célja, hogy tömören tájékoztasson a mára kialakult helyzetről, a történelmi előzményekről, a jogi háttérről, a hivatalok és a bíróságok magatartásáról és az ingatlanok számáról. Rámutat arra is, hogy a bíróságok rendszeresen úgy döntenek, hogy a szántók, földek, erdők, legelők nem az egyház tulajdona, de megesik ez iskolai épülettel is. A 2001/501-es törvény alapján kezdetben jó döntések születtek, a NATO- és EU-tagsággal megváltozott a román magatartás, de hamar lelassult és megnehezült a procedúra. A tulajdonosok sokszor nem rendelkeznek a kellő okmányokkal – az egyházak archívumait sem adták vissza, megakadályozva ezzel a bizonyítás lehetőségét. Amennyiben a restitúciós bizottság visszaadja a tulajdont, a helyi önkormányzat megtagadja annak tulajdonba helyezését, az ügyet peres útra tereli. Gyakori a hivatalnokok megfélemlítése, amennyiben azok a földhivatalokban bejegyeznék a régi tulajdonosokat. Nem ritka, hogy a református egyházat feljelentik okmányhamisítás címén. Az egy tollvonással egy éjszaka alatt elkobzott egyházi vagyonokat központi akarat alapján tartja vissza a román állam, ami ellentétes az EU szabadságjogokról szóló okmányával, annak a vallásszabadságot szavatoló 10. cikkelyével és a magántulajdonhoz való jog 17. cikkelyével, fogalmazott a volt református püspök, Tőkés László.
A Szent Benedek rend kálváriája
A szlovákiai állapotok megértéséhez a Szent Benedek rend elbitorolt ingatlanjának a sorsát ismertették Brüsszelben. Várszegi Asztrik pannonhalmi bencés főapát az oroszvári Lónyay-kastély elkobzását a jogtiprás iskolapéldájának nevezte, mondván, az önkény alkalmazásának kirívó esetével állunk szemben. A Lónyay-házaspár oroszvári kastélyukat és az ahhoz tartozó majorságot hivatalos végrendelkezés keretében még a háború befejezése előtt a pannonhalmi benécésekre hagyták. Az 1947-es párizsi béke értelmében Oroszvár Csehszlovákiához, a major Ausztriához került, a csehszlovák hatóságok a németek és magyarok ellen hozott Beneš-dekrétumok alapján konfiskálták a kastélyt 1948 májusában, annak magyar tulajdonosára, Lónyayra hivatkozva. Stefánia hercegnő a belga királyi ház sarjaként nehezen sorolható a magyarok közé, de ezt a hatóság buzgalma nagylelkűen nem vette figyelembe. Az osztrák területre került ingatlanrész a jog és az ugyanazon végrendelet értelmében az apátság tulajdona lett. Amit Ausztria tiszteletben tart, azt Szlovákia ma is elutasítja. A szlovák bíróságok alaptalannak ítélték az apátság 1994-ben benyújtott restitúciós igényét, mivel álláspontjuk szerint az nem tartalmazta a törvényben előírt alaki kellékeket. A szlovák legfelsőbb bíróság elutasítása jogalapot adott arra, hogy az ügyben nemzetközi fórumhoz lehessen fordulni, így került sor 2013-ban egy petíció beterjesztésére, amelynek tárgya a jogfosztás szlovákiai fenntartása. A PETI 2014-ben nem fogadta be a petíciót, döntését nem indokolta meg, csak annyit közölt, hogy szerinte nem kapcsolódik az Európai Unió tevékenységi területeihez. Ez ellen a magatartás ellen a bencések pert indítottak az Európai Parlament ellen, hivatkozva egy olyan ítéletre, amelynek értelmében „a petíciót beterjesztő polgárt olyan helyzetbe kell hozni, hogy megérthesse azokat az okokat, melyeknél fogva az Európai Parlament befogadhatatlannak minősíti a petíciót”. A Lisszaboni szerződés értelmében alapjogról van szó, amit a demokrácia közvetlen eszközeként kell tekinteni.
Unió: egyre többen ábrándulnak ki belőle
A beszámolókat követő vitában Tőkés László reményét fejezte ki, hogy Csáky Pál, a PETI egyik alelnöke még több figyelemmel kíséri majd a petíciók sorsát. Sógor Csaba a szászok és zsidók romániai ingatlanjai körül kialakult helyzetre hívta fel a figyelmet, Balczó Zoltán azt hangsúlyozta, hogy a nemzetek közösségét rá kell bírni saját elveinek és értékeinek a betartására, Gál Kinga szerint egyre nagyobb azon polgárok száma, akik kiábrándulnak az Európai Unió politikájából, aminek súlyos következményei lehetnek. Az egyik hozzászóló megemlítette, hogy felvidéki viszonylatban még a csatlakozási folyamat idején voltak nem magyar kezdeményezések az egyházi és magántulajdon restitúciónak kikényszerítésére az EP-ben, amit Csáky Pál nyolcévnyi miniszterelnök-helyettesként nem támogatott. Tőkés azt indítványozta, hogy ajánlásaikat juttassák el a petíciós bizottsághoz. A rendezvényen egy közel harminctagú erdélyi látogatócsoport vett részt, akiket Schöpflin György, valamint Cristian Preda néppárti képviselők az unió tevékenységét bemutató szeminárium keretében üdvözöltek.
Eltussolt uniós petíciók Az erdélyi magyar egyházi vagyon kérdésében és a Sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának ügyében már 2012 őszén petíciót nyújtott be id. Lomnici Zoltán jogász, Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök és Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az EP Petíciós Bizottságához, amelyet a testület elutasított. Ennek következtében 2015-ben újabb beadványra került sor Lomniczi Zoltán és Antal János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület külügyi előadó-tanácsosa révén a PETI-hez, amely azt elfogadta ugyan, de azóta sem bocsátotta politikai vitára. Ez ellen jogi orvoslást kezdeményeztek az Európai Bíróság azon döntésére hivatkozva, hogy sérült az európai polgárok petíciós joga. A magyar egyházak abban reménykednek, hogy a bíróság a PETI-t a kérdés tárgyalására kötelezi.
Krivánszky Miklós, Brüsszel
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szobrot állítanak Gál Sándor honvéd tábornoknak Csíkszentgyörgyön
Régi adósságát törleszti Csíkszentgyörgy község önkormányzata azzal, hogy szobrot állíttat a település neves szülöttjének, Gál Sándornak, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc honvéd tábornokának.
A bronz mellszobor már nagyrészt elkészült, jelenleg az annak helyet biztosító, a helyi polgármesteri hivatal előtti terület előkészítése zajlik – tudtuk meg György József elöljárótól.
Mint rámutatott: a parkoló egy részét különítették el az alkotás számára, a helyszínen már alapoznak, illetve az emlékmű kivilágítását is megoldják. A szobor felállításához még engedélyekre várnak Bukarestből, a tervek szerint pedig az alkotást a Szent György Napok keretében leplezik le. A projekt összértéke közel 40 ezer lej, ezt saját költségvetésből különítették el, a pénzből pedig a parkoló bővítését is kivitelezik, erre a hivatalos szoboravatást követően kerül sor.
A mellszobrot elkészítő csíkszeredai szobrászőművész, Sárpátki Zoltán arról számolt be: a bronz emlékmű megalkotása több hónapos munkát jelentett, csak a megmintázáshoz két hónapra volt szükség. A talapzatot Dóczy András kőfaragó készíti, a bronz kiöntését pedig Sánta Csaba szobrász végezte. A szobor megmintázásához egyébként nem a Gál Sándorról készült, jól ismert, az interneten is elérhető festményt használták, hanem egy Sárpátki egyik ismerősének tulajdonában lévő olaszországi fényképet. A megállapodás szerint egyébként az alkotást április 22-éig kell befejezni.
Gál Sándor Csíkszentgyörgyön született 1817-ben, és 1866-ban vesztette életét Olaszországban. Az 1848–49-es szabadságharc honvéd tábornoka volt, amelynek leverése után a magyar emigráció aktív tagja lett, és 1860-ban alapító tagja volt az olaszországi magyar légiónak. Az itáliai politikai csatározások során azonban eltávolodott a magyar emigrációtól, összetűzésbe került Kossuth Lajossal, majd a Nápolyi Királyság mellé állt. Élete vége felé börtönben raboskodott, ahol elborult elmével halt meg.
Kömény Kamilla
Krónika (Kolozsvár)

Húszezer fantomszékely
Sokismeretlenes egyenlet a statisztikákban
A megyei pénzügyi igazgatóság és a munkaerő-foglalkoztatási hivatal adatainak összesítéséből kitűnik, hogy 46 500 alkalmazotti munkaszerződést tartanak nyilván. Tekintve, hogy Kovászna megyében 83 ezer a munkaképes korú egyének száma, a keddi sajtótájékoztatón Kelemen Tibor munkaügyi igazgató tett kísérletet arra, hogy a hiányzó 36 500-zal is elszámoljon.
Ha az európai statisztikák szerint Romániában az átlaghoz képest kicsi a munkanélküliségi ráta, ez inkább abban mutatkozik meg, hogy nem tartják nyilván a kivándorolt 3 millió állampolgárt, no meg az úton levő és készülődő másik, legalább másfél milliót – értékelte a helyzetet Kelemen.
Ami Kovászna megyét illeti, a 83 ezerből a helyben leadott jelentések alapján nyilvántartott 46 ezer mellett 5 ezer lehet az olyan fiatal, aki még tanul, a multik személyzete kétezer körüli – mivel ők Bukarestnek jelentenek, rájuk vonatkozóan csak becslésekkel élhetünk (ez jövedelmeikre és adóikra is vonatkozik). A belügyi alkalmazottak (rendőrök, csendőrök) száma 5-6 ezerre tehető, a szabadúszók kétezren lehetnek, a nyilvántartott munkanélküliek száma közel 5 ezer.
Ebben a „lyukas” statisztikában szerepelnek még a korán nyugdíjba vonulók, az állami egyedáruságok dolgozói, a külföldön regisztrált munkaszerződéssel itthon dolgozók, az egyéni vállalkozók. De még mindig közel 20 ezer olyan személy van, aki sem a munkanélküliségi, sem a foglalkoztatási statisztikákban nem jelenik meg, ők lehetnek a ház körüli mezőgazdaságban, háztartásban dolgozók, napszámosok, más megyében dolgozók és külföldre távozottak. Bárhol lehetnek, róluk nincs kartoték-adat. S amíg a helyzetünket pontosan nem ismerjük, hogyan lehet hatékonyan intézkedni?
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

70 éves a felsőfokú magyar színészképzés Erdélyben
Intézményesítési kísérletek Kolozsváron az 1940-es években
1. Magyar Királyi Kolozsvári Zenekonzervatórium (1941–1944)
A második bécsi döntést követően, 1941 decemberében Kolozsváron az újjászervezett Nemzeti Színház mellett egy államilag finanszírozott hároméves színitanoda indult Táray Ferenc színházigazgató, majd az ő lemondása (1942. július) után a helyébe lépett Mihályfy Béla vezetésével, a színház szakemberi gárdájából összeálló tanári testülettel.
Az iskola egykori növendéke, Szabó Duci a rövid életű intézmény tanárai közül Tompa Miklós, Kőmíves Nagy Lajos, Szabó Lajos és Kemény János nevét emlegeti emlékezésében (vö. Nagy M. Kund Szabó Duci, 2007:13). Szavai szerint a hároméves képzést harmincheten kezdték el, ám csak nyolcan vagy kilencen fejezték be, s közülük csak ketten maradtak Erdélyben (Kudelász Ildikó Sepsiszentgyörgyön, Szabó Duci Marosvásárhelyen lett tagja az induló két színház társulatának). Tanáraik közül többen maradtak Erdélyben: Szabó Lajos és Kőmíves Nagy Lajos 1946 őszén immár román állami keretek között kezd a magyar színészképzés megszervezéséhez Kolozsváron, míg Kemény János és Tompa Miklós a marosvásárhelyi Székely Színháznak lesznek társszervezői és vezetői (előbbi csak az intézményszervezés időszakában).
Az első évfolyam 1944 nyarán végzett a kolozsvári színitanodában, ám új osztály indítására a közeledő front miatt ekkor már gondolni sem lehetett. A színház vezetősége és a társulat nagyobb része engedelmeskedett a kiürítési parancsnak: a szeptember 15. és október 9. közötti időszakban elhagyták Kolozsvárt. Az ellenpéldát Szabó Lajos, az intézmény akkori irodalmi titkára jelentette. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. A zömmel kolozsvári lakhelyű műszak és a helyben maradó kisszámú színművész személyzet segítségével biztosította a működés folytonosságát a város katonai megszállásának körülményei között is.
2. Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium (1946–1948)
Az egyetemünk könyvtárában őrzött gépiratos intézménytörténet szerzője, Zsigmond Ferenc egykori főtitkár furcsa kijelentést tesz dolgozata első oldalán: "a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hétéves története valójában 1948-ban, a kolozsvári magyar és román művészeti intézet megalapításával kezdődött… Magyar tanítási nyelvű színészképzés azelőtt is folyt, […] azonban nem volt főiskolai jellege" (Zsigmond 1955, 1).
A korszak történelmi hátterének ismeretében tudnunk kell: egy 1955-ben írt intézménytörténetben ajánlatos volt az 1948-as tanügyi reformot megelőző előtörténettől elhatárolódni, főleg, ha az szervezetileg az 1940-1944 közötti magyar főhatalomhoz kötődött. Az ideológiai óvatosságnak még az 1946-os román állami alapítású új intézményre is ki kellett terjednie, hiszen annak alapító okiratát az időközben trónfosztott Mihály király írta alá. Az óvatos szerzőnek tehát ezeket a szempontokat kellett figyelembe vennie, és a szükséges korrekciókat megtennie, amikor az intézmény történetének kiindulópontjaként 1947. december 30-át határozza meg: "tudományosan megalapozott és főiskolai jelleggel bíró művésznevelésről csak azóta beszélhetünk, mióta a kultúrforradalom országos viszonylatban gyökeresen megváltoztatta egész nevelési rendszerünket, a Szovjetunió e téren szerzett tapasztalatainak felhasználásával" (Zsigmond, 1955, 1).
Csak e kortörténeti magyarázatok alapján válik érthetővé, hogy az egyébként sok értékes adatot tartalmazó munkában miért nem esik egyetlen szó sem a kolozsvári magyar tannyelvű Zene- és Színművészeti Konzervatórium alapító dokumentumáról, noha az okirat eligazító jelentőségű az itt folyó képzés felsőfokú jellegének eldöntésében. A továbbiakban – éppen ezért – magyar fordításban, kivonatosan megadjuk az alapító okirat erre vonatkozó passzusát.
I. MIHAI
Isten kegyelméből és a nemzet akaratából Románia királya […]
Elrendeljük és törvénybe iktatjuk:
TÖRVÉNYRENDELET
a Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium létrehozásáról Kolozsváron
I. cikkely – E törvényrendeletnek a Monitorul Oficialban való megjelenésétől számított hatállyal Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] létesül Kolozsváron.
II. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a felsőoktatás működésére és megszervezésére vonatkozó jogszabályok rendelkezései alapján fog működni.
III. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a következő tanszéki, tanársegédi és adminisztratív állománnyal fog működni
[…]
VI. cikkely – a Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] ingyen fogja használni a volt Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium Mócok útja 5. sz. alatti épületét és ingóságait.
VII. cikkely – Az e törvényrendelettel létrehozott Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] állásainak betöltésére az 1946. április 1. utáni időszakban került sor.
A Művészetügyi Minisztérium 1946/1947. évi költségvetésébe fogja iktatni a létrehozott konzervatórium [Főiskola] működtetéséhez szükséges személyi és anyagi kiadásokat fedező összeget.
Kelt Bukarestben, 1946. április 8. [miniszteri aláírások és a király ellenjegyzése]
Forrás: Monitorul Oficial, nr. 85., 1946. április 9.
A szövegből teljes egyértelműséggel kiderül, hogy az új intézményt a román felsőoktatás megszervezésére és működésére vonatkozó szabályok alapján, a király által ellenjegyzett alapító okmánnyal hozták létre, tehát nem "egy- vagy kétéves színészképző tanfolyamként indult", ahogyan azt a Magyar színháztörténet harmadik kötetében olvashatjuk (i.m. Budapest, 2005:1171). Az új intézmény elhelyezésének és anyagi-műszaki felszerelésének megoldására a román kormányzat – nyilván kisebb léptékben – ugyanazt a taktikát alkalmazta, ami a Bolyai Tudományegyetem esetében előző évben, 1945-ben már sikeresen működött: egy magyar állami oktatási intézményt úgy tudtak megszüntetni, hogy a kolozsvári magyarság várható ellenállását jórészt sikerült leszerelni egy magyar tannyelvű román állami oktatási intézmény indításával. A magyar lakosság ugyanis valamiféle jogfolytonosságot érzékelt a megszüntetett régi és a létrehozott új intézmény között, s ennek okán utólag, az 1948-as tanügyi reform idején még az adott épület és a felszerelés államosítását is könnyebben "emész- tette" meg.
3. Magyar Művészeti Intézet (1948–1950)
Esetünkben a történet 1949 elején fejeződik be, az 1948-as román tanügyi reform és államosítás jegyében és szellemében. 1948 őszén, a magyar tannyelvű konzervatórium átszervezése révén létrehozták a kibővített, három karral induló Magyar Művészeti Intézetet Kolozsváron. Az új intézmény vezetősége 1949. január 22-én beadványban kérte főhatóságától: adják át a jogilag már létrehozott, valójában azonban még működésképtelen új művészeti intézetnek az időközben megszüntetett magyar konzervatórium felszerelését.
Kolozsvári Magyar Művészeti Intézet,
1949. január 22., Kolozsvár, 47/1949. szám
Miniszter Úr,
Tisztelettel felterjesztjük itt csatolt mellékletünkben a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium javainak leltárát, azzal a kéréssel, hogy szíveskedjék elrendelni e javak átadását Intézetünk birtokába.
Kérésünk kedvező megoldása érdekében tudomására hozzuk, hogy Intézetünk – amelyet alig két éve hoztak létre, és súlyos anyagi nehézségekkel kellett megküzdenie – csak azáltal lett működőképes, hogy a volt Magyar Magánkonzervatórium rendelkezésünkre bocsátotta hangszereit, bútorzatát, könyvtárát stb., a mellékelt leltár szerint. Intézetünk működése ezek nélkül nem lett volna biztosítható, mert hangszereink száma (3 zongora, 2 pianínó) és bútorzatunk elégtelen lett volna az előadások megtartására. Az anyagi nehézségek miatt nem tudtuk beszerezni a szükséges hangszereket; [most] a felsőoktatás reformja nyomán jóval inkább kibővült intézetünkben az előadások elkezdését sem tudnánk biztosítani a volt Magyar Magánkonzervatórium javai nélkül.
A volt Magyar Magánkonzervatórium megszüntetése után a Kolozs megyei Kultúrfelügyelőség az 584/1948. aug. 26-i jegyzőkönyvében elvégezte e javak felleltározását, majd 1948. dec. 18-án a volt Magyar Magánkonzervatórium teljes vagyonát – a tekintetes Minisztérium újabb rendelkezéséig – a mi Intézetünknek adta át megőrzés végett.
A Közoktatásügyi Minisztériumnak a közjavak felleltározására vonatkozó 28776. sz. rendelete értelmében a volt Magyar Magánkonzervatórium minden vagyontárgya intézetünk leltárába került, az eredetét feltüntető megjegyzéssel. Tekintettel arra, hogy új tanév küszöbén állunk, tisztelettel kérjük felterjesztésünk sürgős és kedvező megoldását.
Kérjük, fogadja megkülönböztetett tiszteletünket és nagyrabecsülésünk kinyilvánítását.
Igazgató [Egyetemi] első titkár
[olvashatatlan] [olvashatatlan]
Forrás: Kolozsvári Állami Levéltár, 1188. fond, 113. dosszié
A szöveg egyértelműen bizonyítja, hogy 1946-ban a haszonkölcsönként átengedett, majd 1948-ban a hivatalosan államosított magyar konzervatóriumi felszerelés sorsdöntő jelentőségű volt a Zene- és Színművészeti Főiskola, illetve a Magyar Művészeti Intézet indulásában; jól érzékelhető, hogy a bukaresti kormányzat egyik esetben sem gondoskodott a létrehozott új oktatási intézmény kellő felszereltségéről, de mindkét esetben számításba vette a kolozsvári magyar egyesületi zeneiskola vagyonának felhasználását erre a célra.
Hamarosan sokatmondó válasz érkezett a Magyar Művészeti Intézet beadványára. A válasz gordiuszinak nevezhető; a bukaresti minisztérium ugyanis a felszereltség nehéz kérdését egyetlen jól irányzott csapással megoldotta:
"47/1949. sz. felterjesztésükkel kapcsolatban közöljük, hogy a 176/1948. aug. 2-i törvényrendelet értelmében a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium leltára Minisztériumunk tulajdonába megy át, és azt az Önök intézete részére kiutaljuk."
Kolozsváron 1946–1954 között, az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés újabb és újabb intézményi és személyi változásaiban Szabó Lajos vezetői működése jelentette a stabilitást és a folytonosságot. Az 1950-ben Kolozsváron létrehozott művészeti főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanszékvezető tanára és tanulmányi igazgatója volt; 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző intézet tanára és rektora nyugdíjazásáig (1976). A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede elválaszthatatlan része lett, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
Lázok János
Népújság (Marosvásárhely)

Leállt végre a CET: mi jön?
Nem füstöl már, de a mérgező porát, hamuját még mindig hordja a szél mindenfelé Nagyváradon: pénteken leállították a széntüzelésű hőerőművet (CET) és áttértek az újra, a gázüzeműre.
Hosszú éveket csúsztak vele: pénteken 11 órakor leállították az épp idén ötven éves nagyváradi hőerőművet. Az utóbbi években már elviselhetetlen szennyezést produkált, amely főleg télen volt látható, amikor még a havat is befeketítette a városban és környékén a szűrés nélkül kiáramló sok égéstermék, sőt, az utóbbi hónapokban már annyira nem fektette a javításokba sem, hogy a nagyobbik kéményen kívül magából az épületből is dőlt a füst. Ilie Bolojan polgármestert már 2012-ben is felhívtuk a szennyezés kapcsán, és már akkor biztosra ígérte, hogy a következő évben megszűnik a baj, mert üzembe áll az új, gázüzemű erőmű. Ez tehát 2012 helyett most pénteken történt meg végül, sok halogatás után. Reggel 7-kor kezdték leállítani és 11-re végeztek vele. A város meleg vizét a közelben felépített új, földgázzal üzemelő központ biztosítja.
Ami várható
Felhívtuk tegnap Stanel Neculát, az erőmű igazgatóját, és arra kértük, hogy számos lényeges kérdésben tisztázza a helyzetet. Kérdéseinkre elmondta: idén áprilisban valóban épp 50. évét töltötte be a CET, amely a hetvenes évek technológiai szintjén volt, és például évente 880 ezer tonna széndioxidot bocsátott ki. Az új erőmű ezzel szemben 320 ezer tonnát fog. Azt is tőle tudjuk, hogy komoly leépítésekkel jár a korszerűsítés. „Az új erőmű bekapcsolása után már jóval kevesebb emberek tudjuk működtetni a rendszert. Ezért nagymérvű elbocsátások jönnek. Bukarestben már rendezzük is az engedélyeket a tömeget leépítéshez” – mondta. A CET 540 alkalmazottjából 290-től fognak megválni.
Arról is érdeklődtünk, mi lesz a régi épülettel és a város rideg jelképének számító két kéménnyel. Hiszen például a másik, már rég kikapcsolt CET-et végül lebontják, és a közművesített területét eladják. Stanel Necula elmondta: „A másik CET esetében a tulaj a bukaresti szakhatóság volt. A most lekapcsolt tulajdonosa viszont a váradi önkormányzat, nem pedig mi, a vállalat. Most legalább egy év kivárás következik. A következő telet is kivárják, annak során az új erőmű fog fűtést is adni, együtt a régivel. Ugyanis az eddigi CET csak részben volt széntüzelésű. Hat turbinából három szenes, másik három földgázzal üzemeltethető. Ez utóbbiakat megtartjuk, sőt, télen ezek is vagy működni fognak, vagy tartaléknak lesznek ott, meghibásodás esetére. Egy év után majd valamikor hozhat döntést az önkormányzat, hogy mi legyen a régi épülettel és a kéményekkel. Én azt hiszem, valamikor később majd lebontás lesz, és ezt a közművesített területet is értékesítik”. Az igazgató hozzátette: „az viszont 99%, hogy azokból a kéményekből már sosem fog felszállni füst”. Szeghalmi Örs
erdon.ro

Béremelést várnak (Utcára vonultak a pedagógusok)
Több száz pedagógus tüntetett tegnap Bukarestben a kormány épülete előtt, méltányosabb bérezést követelve a közszférában. Az oktatók ugyanakkor az agyonbürokratizált rendszer ellen is tiltakoztak.
A megmozdulást a Szabad Tanügyi Szakszervezetek Szövetsége szervezte, amely mára is hasonló tiltakozást helyezett kilátásba. Az országosan a pedagógusok mintegy 60 százalékának érdekeit képviselő szakszervezet amiatt elégedetlen, hogy a kormány nem fogadta el múlt héten a közalkalmazotti bérek emeléséről szóló sürgősségi kormányrendeletet. Állításuk szerint a jogszabály méltányosabb bérezést írt volna elő a kezdő tanároknak, és vonzóbbá tette volna a pályát a tehetséges fiatal pedagógusok számára. A mintegy kétórásra tervezett tüntetésen a résztvevők különböző feliratú transzparensekkel üzentek a kormánynak. Ezeken egyebek mellett az volt olvasható, hogy Elástatok a papírmunkába!; A kezdő tanárok számára 50 százalékkal magasabb bért akarunk!, Iohannis, a kormányod csak rosszat tesz nekünk! Az érdekvédelmiek azt kifogásolják, hogy a jelenlegi bérezés nem ösztönzi megfelelően a pedagógusokat, és nem veszi figyelembe teljesítményüket. A tanárok a diákok után járó úgynevezett fejpénzzel is elégedetlenek. Úgy vélik, az oktatási minisztérium nem a valós költségeket vette figyelembe a fejpénz megállapításánál, így az nem fedezi a költségeket. A pedagógusok az osztályonkénti magas diáklétszámot is kifogásolták, ami szerintük az előző években végrehajtott tanárelbocsátások miatt alakult ki. Továbbá azt is elfogadhatatlannak tartják, hogy az önkormányzatok nem térítik meg egységesen a pedagógusok ingázási költségét. Emellett aggasztónak találják a pedagógusokkal szembeni egyre gyakoribb erőszakos (fizikai és szóbeli) fellépést mind a diákok, mind a szülők részéről, illetve felróják a nyugdíjazás körüli rendellenességeket is. A közalkalmazottak bérezéséről szóló törvénytervezetet a kormány múlt heti ülésén vonta vissza a napirendről.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alapfokon a katolikusoké a váradi pénzügyi palota
Pert nyert alapfokon a nagyváradi római katolikus püspökség a Bihar Megyei Tanáccsal szemben Nagyvárad egykori pénzügyi palotájának visszaszolgáltatása ügyében.
A Digi24 beszámolója szerint a bukaresti legfelsőbb bíróság által két éve elrendelt perújrafelvétel során most a piteşti-i táblabíróság hozott kedvező ítéletet a belvárosi patinás ingatlanért régóta küzdő katolikus egyház javára, de a jogerős döntésig az omladozó homlokzatú épület tatarozása még várat magára.
Cornel Popa megyei tanácselnök azonban a Krónikának leszögezte, hogy a megyei önkormányzat él a fellebbezési lehetőséggel. „Csak akkor tudunk gondoskodni róla, ha a miénk. Az zavar a legjobban, hogy jelen helyzetben nem tudunk semmilyen pénzalapot kiutalni vagy európai uniós támogatásra pályázni a felújítása érdekében” – fogalmazott lapunknak a megyei elöljáró. Bevallása szerint meglepte, hogy alapfokon elvesztették a pert, a szerinte „ellentmondásos” döntések láttán pedig már nem is merné megtippelni a másodfokú ítéletet.
Az évek óta húzódó per során az egyház sem bízta el magát. Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök elmondta, egyelőre jogerős ítéletre várnak, az ingatlan majdani rendeltetésével és felújításával csak utána foglalkoznak majd. „Ha az iratokat vesszük alapul, akkor számítottam arra, hogy megnyerjük a pert. Amennyiben viszont nemcsak azokat vették volna figyelembe, úgy lehetett volna más kimenetele is az ügynek” – értékelte a Krónikának az egyházi elöljáró. Mint mondta, őt eddig sem lepte meg, hogy a megyei önkormányzat mindent elkövet a visszaszolgáltatás lezárásának megakadályozásáért, ahogyan most is számított arra, hogy megfellebbezik a táblabíróság döntését.
Az irgalmasrendiek ingatlanját – amint arról több ízben is írtunk – 2012-ben kapta vissza a püspökség, ám a megyei önkormányzat megtámadta az illetékes bizottság határozatát, mondván: a belvárosi épület valójában a magyar állam tulajdona volt, amelyet a trianoni döntéssel a román állam csak átvett. Ezzel szemben az egyházi képviselők kutatásai szerint a rend saját telkén bankkölcsönből építette a palotát 1890-ben. Az államosítás után sokáig a 2-es számú járóbeteg-rendelő működött benne, de a 2002-ben kezdődött restitúciós procedúra elhúzódása miatt az épület állaga annyira leromlott, hogy az egészségügyi intézmény elköltözött, és a belváros szívében található patinás műemlék épület azóta használaton kívül áll.
A katolikus egyház álláspontját a helyi bíróság alapfokon, majd másodfokon is megerősítette, ugyanakkor a Bihar Megyei Tanácsot közpénzből képviselő Mircea Ursuţa ügyvédnek sikerült Bukarestben kiharcolnia a perújrafelvételt. A püspökséget amúgy az irgalmasrendiek vezetője, a pátergenerális bízta meg, hogy ők járjanak el az ügyben.
A Betegápoló Irgalmasrend (Mizerikordiánus) laikus férfi szerzetesrend, melynek tagjai orvosok, gyógyszerészek, ápolók voltak, és a működéshez szükséges pénzt kamatozó tőkéből, bérbe adott ingatlanokból szerezték. A pénzügyi palota építését 1899-ben rendelte el Wimmer Julián doktor, a rend akkori váradi perjele, és megkötötte a bérleti szerződést az Osztrák–Magyar Monarchia pénzügyminisztériumával, amely sürgősen megfelelő székhelyet keresett a pénzügyi igazgatóság számára. A Bihar Megyei Tanács fellebbezésében erre a szerződésre hivatkozott.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Jelentések árnyalatai
A korábbiakhoz képest bővebben taglalja a romániai magyarság helyzetét az Egyesült Államok külügyminisztériumának az emberi jogok gyakorlatáról szóló, 2015-re vonatkozó éves jelentése.
A múlt héten közzétett dokumentum nagy vonalakban összesíti azokat a jogsérelmeket – kezdve az anyanyelv és a közösségi jelképek használatának korlátozásától a restitúció akadályozásáig –, amelyek miatt a magyarság okkal hangoztatja: Romániában nem érvényesülnek a kisebbségi, tulajdonképpen az emberi jogok.
Az országjelentés magyaroknak szentelt fejezete okkal nevezhető előrelépésnek, főleg annak ismeretében, hogy az amerikai külügyminisztérium „problématérképére” az elmúlt években sokkal kevesebb ilyen ügy került fel. A kérdés azonban az, remélhet-e lényeges elmozdulást kisebbségi sorsa alakulásában az erdélyi magyarság, tekintettel lesznek-e a román hatóságok a tengerentúlról érkező figyelmeztetésre.
Az RMDSZ máris saját külpolitikai sikereként értelmezi az amerikai részről megfogalmazott feddést, többek között Kelemen Hunor tavalyi washingtoni látogatásának tudva be a mostani jelentésben megnyilvánuló kitüntető figyelmet. Csakhogy nem mindegy, mihez mérjük ezt a sikert, amikor tudjuk: korábban a szövetség külpolitikája nem létezett, a kisebbségvédelmi keretegyezmény végrehajtásáról szóló román kormányjelentéshez készített árnyékjelentésének közzététele pedig nehezen vonatkoztatható el a közelgő választási kampánytól, miután kormányzati pozícióban az alakulatnak esze ágában nem volt hasonló formában felhívni a nemzetközi közösség figyelmét a magyarok bajaira.
Ettől függetlenül illúzió feltételezni, hogy az országjelentés alapján Washington keményen számon is fogja kérni az abban foglaltakat Bukaresten, amikor a történelem folyamán soha nem volt olyan jó a román–amerikai viszony, mint most. Amerika számára mindenekelőtt a szövetségesi viszony határozza meg egy országhoz fűződő kapcsolatát, és mivel Románia mindenben kiszolgálja geostratégiai érdekeit, a világ nagyhatalma egy kis ejnyebejnyézés közepette hajlandó azt is elnézni, hogy Bukarest fütyül mindenféle raportra, közben pedig elnyomja a területén élő legnépesebb nemzeti kisebbséget.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

Túl hangosak voltak, máshová kell menniük tüntetni
Véget kellett vetni a marosvásárhelyi utcai tiltakozásnak, így ismét Bukarestben tüntetnek a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) aktivistái. De miért éppen Vásárhelyen nem tüntethetnek? „Hangos” a magyarázat.
A Cotroceni-palota előtt kezdte, az amerikai nagykövetség előtt folytatta a tüntetéssorozatát az RMOGYKE, mely beadvánnyal fordult Klaus Johannis államfőhöz is. A szervezet aktivistái a héten isvisszatértek az említett két helyszínre, ráadásul az oktatásügyi minisztérium ablaka alatt is megjelentek.
Az RMOGYKE magyar és német nyelvű beadvánnyal fordult Klaus Johannishoz, akinek felvázolják a MOGYE-n kialakult helyzetet, valamint emlékeztetik az államelnököt a tanügyi törvény előírásaira. „A marosvásárhelyi orvosi egyetem román többségű szenátusa azonban mind ez idáig – az egyetemi autonómiára hivatkozva – megakadályozta a törvény megvalósítását. Sajnos az idősebb magyar professzorok belefáradtak a kilátástalannak tűnő küzdelembe, vagy az egyéni érdekek csapdáiban szenvednek” – írják, hozzátéve, hogy a törvény érvényesülésének akadályozása vezetett oda is, hogy a marosvásárhelyi egyetem jelenleg csak másodosztályú besorolást kapott.
Az RMOGYKE arra kéri az államfőt mint a törvényesség legfőbb őrét, hogy támogassa a törvényesség mielőbbi helyreállítását a vásárhelyi egyetemen, „hogy ne kelljen ezen ügy miatt még évekig tüntetnünk az elnöki palota előtt”. Petícióját az RMOGYKE eljuttatta az amerikai, kanadai, japán, orosz, valamint számos európai ország nagykövetségére.
A tüntetők ugyanakkor remélik, hogy a fővárosi hatóságok nem gáncsolják el tervükben úgy, mint a marosvásárhelyiek, ahol a helyi rendőrség parancsnoka, Valentin Bretfelean a múlt héten felszólította, azonnal hagyják el a megyeháza előtti parkot. A rendőrfőnök szerint a régi városháza előtt tüntető Ádám Valérián hangosbemondójával átvonult a Kultúrpalota elé, ahol az egyetemi hallgatók szövetsége éppen a Tudományos Diákkonferenciát, a hagyományos TDK-t szervezte. Minderről a környéken lévő térmegfigyelő kamerák is tanúskodnak.
„A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, az MMDSZ írásban benyújtott kérésére voltunk kénytelenek megtiltani Ádám Valériánnak, hogy tovább tüntessen. Ilyent nem tehetsz, hogy míg mások egy nemzetközi részvétel mellett tudományos konferenciát szerveznek, odamész az ablakuk alá, és szövegeddel óránként zavarni kezded” – érvelt Valentin Bretfelean, a helyi rendőrség igazgatója, miközben a Ladányi Emánuel diákszövetségi elnök által aláírt hivatalos átiratot mutatja.
A rendőrfőnök szerint az RMOGYKE vezetője nem csak a jóérzés határát lépte túl, de törvényt is szegett. Mint kifejtette: a tüntetés bejelentésekor Ádámék kizárólag a megyeháza előtti kis parkot jelölték meg, ehhez képest hol a főútra, hol a Kultúrpalota elé sétáltak. Ladányi szerint az RMOGYKE-sok „pofátlanul zavarták a konferencia munkálatait”. „Szervezetünk elleni nyílt támadásként értékeljük, hogy valakik óránként a Kultúrpalota ablakaihoz közelednek, és hangosbemondójukkal bojkottálni próbálják az MMDSZ legnagyobb rendezvényét, a tudományos konferenciát. Mi támogatjuk az RMOGYKE-t, továbbképzőit folytonosan hirdetjük, de nem értünk egyet az efféle megnyilvánulásaival” – szögezte le lapunknak Ladányi Emánuel.
Egyébként nem a magyar diákszervezet volt az egyetlen, amely az RMOGYKE utcai tiltakozásának betiltását kérte. Hasonló követeléssel állt elő Leonard Azamfirei, az egyetem rektora is.
Az RMOGYKE elnöke szerint a diákszervezet meghunyászkodott az egyetem magyarellenes vezetősége előtt. „Az az érzésem, hogy a néhány engedményt tevő rektor barátinak tűnő gesztusaival megvásárolta a magyar tanárok és diákok egy részét. Köztudott, hogy a TDK szervezésére az eddiginél jóval nagyobb összeget ajánlott fel, eljött és megnyitotta a konferenciát, az egyetemen tisztségbe juttatott néhány oktatót, újabban fogadja a magyarországi vendégelőadókat. Viszont a magyaroknak nem kellene beérniük efféle morzsákkal; azt kellene követelniük, ami nekik jár, és amit a törvény biztosít” – vélekedett Ádám. Példaként az arányos képviseletet említette a MOGYE vezetőtestületében, a fizetéses helyek és a titkársági alkalmazottak felét, a magyar nyelvű gyakorlat bevezetését sorolta.
Az RMOGYKE álláspontja szerint szükség van a párbeszédre, de mindaddig, amíg a másik fél a törvény betartása helyett csak részengedményeket hajlandó tenni, utcai megmozdulásokra is szükség van. „Én nem akartam megzavarni a diákokat, mindössze azt szerettem volna elérni, ha óránként, egy-egy öt percre csatlakoznak hozzánk, hisz a tömeg erőt tud felmutatni” – vélekedett Ádám Valérián.
Az elkövetkezendő időszakban Ádám meg szeretne győződni arról, hogy a fásultság általános jelenség a magyar hallgatók körében, vagy csupán néhány diákszövetségi vezérnek az érdeke, hogy ténykedésével ne zavarja az egyetem régi-új vezetőit. „Aláírásokat fogunk gyűjteni – amennyiben a diákság több mint fele szeretne csatlakozni a jogaikért való harchoz, jó, ha nem, akkor leteszünk róla, és az íveket is megsemmisítjük” – mondta Ádám, aki szerint az elkövetkezendő hetek vízválasztók lesznek.
Ezzel szemben az MMDSZ elnöke hangsúlyozni kívánta, hogy szükség esetén az önálló anyanyelvű oktatás megteremtése érdekében a hallgatók is készek komolyabb megmozdulások, tüntetések szervezésére, de nem az RMOGYKE módszereivel.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Összecsapott Ádám Valériánékkal a magyar diákszervezet
A múlt hét második felétől ismét Bukarestben tüntetnek a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) aktivistái. A civil szervezet tagjai kénytelenek voltak időnap előtt véget vetni a marosvásárhelyi utcai tiltakozásuknak, mivel a helyi rendőrség több rendellenességet talált a megnyilvánulásukban. Az RMOGYKE ellen a magyar diákszövetség emelt panaszt.
Az RMOGYKE a Cotroceni-palota előtt kezdte, az amerikai nagykövetség előtt folytatta tüntetéssorozatát, a héten pedig visszatértek a két helyszínre, és az oktatásügyi minisztérium ablaka alatt is megjelentek. Kedden az államelnökhöz is beadvánnyal fordultak. A Klaus Johannishoz intézett magyar és német nyelvű beadványban felvázolják a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult helyzetet, valamint emlékeztetik az államelnököt a tanügyi törvény előírásaira.
„A marosvásárhelyi orvosi egyetem román többségű szenátusa azonban mindezidáig – az egyetemi autonómiára hivatkozva – megakadályozta a törvény megvalósítását. Sajnos az idősebb magyar professzorok belefáradtak a kilátástalannak tűnő küzdelembe, vagy az egyéni érdekek csapdáiban szenvednek” – írják, hozzátéve, hogy a törvény gyakorlatba ültetésének akadályoztatása vezetett oda is, hogy a vásárhelyi egyetem csak másodosztályú besorolást kapott. Az RMOGYKE arra kéri az államfőt, támogassa a törvényesség mielőbbi helyreállítását a vásárhelyi egyetemen, „hogy ne kelljen ezen ügy miatt még évekig tüntetnünk az elnöki palota előtt”. Petíciójukat az amerikai, kanadai, japán, orosz és több európai ország nagykövetségére is eljuttatták.
A tüntetők remélik, hogy a fővárosi hatóságok nem gáncsolják el tervüket, ahogy a marosvásárhelyiek tették, ahol Valentin Bretfelean helyi rendőrparancsnok múlt héten felszólította őket: azonnal hagyják el a megyeháza előtti parkot. A rendőrfőnök szerint a régi városháza előtt tüntető Ádám Valérián hangosbemondójával átvonult a Kultúrpalota elé, ahol az egyetemi hallgatók szövetsége a Tudományos Diákkonferenciát, a hagyományos TDK-t szervezte. Erről a környék térfigyelő kamerái is tanúskodnak.
„A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, az MMDSZ írásban benyújtott kérésére voltunk kénytelenek megtiltani Ádám Valériánnak, hogy tovább tüntessen. Ilyet nem tehetsz, hogy míg mások egy nemzetközi részvétel mellett tudományos konferenciát szerveznek, odamész az ablakuk alá, és szövegeddel óránként zavarni kezded” – érvelt Bretfelean, miközben a Ladányi Emmánuel diákszövetségi elnök által aláírt hivatalos átiratot mutatta. A rendőrfőnök szerint az RMOGYKE vezetője nemcsak a jóérzés határát lépte át, törvényt is szegett. Kifejtette: a tüntetés bejelentésekor Ádámék a megyeháza előtti kis parkot jelölték meg, ehhez képest hol a főútra, hol a Kultúrpalota elé sétáltak.
Ladányi szerint az RMOGYKE-sek „pofátlanul zavarták a konferencia munkálatait”. „Szervezetünk elleni nyílt támadásként értékeljük, hogy valakik óránként a Kultúrpalota ablakaihoz közelednek, és hangosbemondójukkal bojkottálni próbálják az MMDSZ legnagyobb rendezvényét, a tudományos konferenciát. Mi támogatjuk az RMOGYKE-t, továbbképzőit folytonosan hirdetjük, de nem értünk egyet az efféle megnyilvánulásaival” – szögezte le lapunknak Ladányi Emmánuel. Egyébként nem a diákszervezet volt az egyetlen, amely az RMOGYKE tiltakozásának betiltását kérte. Hasonló követelménnyel állt elő Leonard Azamfirei, az egyetem rektora is.
Az RMOGYKE elnöke szerint a diákszervezet meghunyászkodott az egyetem magyarellenes vezetősége előtt. „Az az érzésem, hogy a néhány engedményt tevő rektor barátinak tűnő gesztusaival megvásárolta a magyar tanárok és diákok egy részét. Köztudott, hogy a TDK szervezésére az eddiginél jóval nagyobb összeget ajánlott fel, eljött, és megnyitotta a konferenciát, az egyetemen tisztségbe juttatott néhány oktatót, újabban fogadja a magyarországi vendégelőadókat. Viszont a magyaroknak nem kellene beérniük efféle morzsákkal; azt kellene követelniük, ami nekik jár, és amit a törvény biztosít” – vélekedett Ádám. Példaként az arányos képviseletet említette a vezetőtestületben, a fizetéses helyek és titkársági alkalmazottak felét, a magyar nyelvű gyakorlat bevezetését sorolta.
Ádám Valérián azt állítja, hogy az RMOGYKE korábbi, március végi bukaresti tüntetésére akár félezer vásárhelyi egyetemistának is tudtak volna szállítást biztosítani, de gyűlésükön a diákvezérek leszavazták a kezdeményezést. Az RMOGYKE álláspontja szerint szükség van a párbeszédre, de mindaddig, amíg a másik fél a törvény betartása helyett csak részengedményeket hajlandó tenni, utcai megmozdulásokra is szükség van. „Nem akartam megzavarni a diákokat, mindössze azt szerettem volna elérni, hogy óránként egy-egy öt percre csatlakozzanak hozzánk, hisz a tömeg erőt tud felmutatni” – mondta Ádám Valérián.
A hűvös viszony ellenére a rendőrségi feljelentés az RMOGYKE-t is meglepte, Ádám Valérián értetlenül áll a diákszervezet viszonyulása előtt. „Szerte a világon a diákok képesek kiállni, és ha kell, tüntetni a jogaikért. Huszonhat éve ez nálunk is így volt, most viszont nem értem, miért lettek ennyire közömbösek, hisz a sorsukról van szó!” – adott hangot elégedetlenségének az RMOGYKE elnöke.
A következő időszakban Ádám meg szeretne győződni arról, általános jelenség-e a fásultság a magyar hallgatók körében, vagy csupán néhány diákszövetségi vezérnek érdeke, hogy ne zavarják az egyetem régi-új vezetőit. „Aláírásokat fogunk gyűjteni – amennyiben a diákság több mint fele szeretne csatlakozni a jogaikért való harchoz, jó, ha nem, akkor leteszünk róla, és az íveket is megsemmisítjük” – mondta Ádám Valérián, aki szerint a következő hetek vízválasztónak bizonyulnak majd.
Ladányi Emmánuel ellenben hangsúlyozni kívánta: a hallgatók is készen állnak komolyabb megmozdulások, tüntetések szervezésére az önálló anyanyelvű oktatás megteremtése érdekében, azonban nem az RMOGYKE módszereivel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Magyarul tudó informatikust keresnek – nem egyet, negyvenet
Kimondottan magyarul és németül tudó szakembereket készül alkalmazni marosvásárhelyi fiókegységébe egy brazil számítástechnikai cég.
A világ egyik legnagyobb informatikai szolgáltatás-kiszervezési vállalataként számon tartott Stefanini az év végéig hatvan magyar, illetve német nyelvterületen jártas informatikust venne fel. A fejvadászat során eddig húsznak az alkalmazása sikerült, ám a cég képviselői remélik, hogy a további negyven állást is sikerül betölteni. A térségben a szakmában mért munkanélküliségi ráta évek óta nulla. „Mindezek ellenére azért választottuk Marosvásárhelyt a bukaresti és nagyszebeni után a harmadik ügyfélszolgálat megnyitására, hogy az alkalmazási folyamatot könnyítsük. Egy éve figyeljük és elemezzük Vásárhelyt, és tudjuk, hogy itt sok német és magyar nyelvet ismerő szakember lakik” – válaszolta arra a kérdésre Andreea Stănescu romániai alelnök, hogy a világviszonylatban huszonegyezer alkalmazottat foglalkoztató cég miért éppen Marosvásárhelyt választotta.
Az évek során a városban számos külföldi számítástechnikai cég telepedett meg. A legtöbb beruházó azért tartja vonzónak a várost, mert a két műszaki egyetem állandó utánpótlást képes biztosítani a mindmáig rugalmasan fejlődő iparágnak. A szakágban a keresetek ugyan nem érik el a bukaresti, temesvári vagy kolozsvári szintet, az IT-szektor dolgozói mégis nagyjából elégedettek lehetnek, ugyanis sokkal többet visznek haza, mint székelyföldi vagy moldvai kollégáik.
Az 1987-ben a brazil Marco Stefanini által létrehozott vállalat jelenleg a világ harminckilenc országában van jelen, és az egyik legnagyobb nemzetközi kiterjedésű cégnek számít.
Szucher Ervin |
Székelyhon.ro

Magyarul is a kórházakban
Törvénytervezetet nyújtott be szerdán az RMDSZ a képviselőházban, amely rögzítené: azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya eléri a húsz százalékot vagy az 5000 főt, anyanyelven beszélő személyzetet is alkalmazzanak az egészségügyi és a szociális szolgáltatásokat nyújtó közintézményekben.
Ez azt jelentené, hogy az egészségügy mellett a szociális ellátást biztosító intézményekben is – például gyerek- és öregotthonokban – alkalmazzanak az adott kisebbség nyelvén beszélő alkalmazottat. Kerekes Károly, az RMDSZ Maros megyei parlamenti képviselője, a jogszabályjavaslat kidolgozója közölte: ezzel a Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában foglaltakat kívánják gyakorlatba ültetni, amelyet Románia 1995-ben írt alá, de még mindig nem ültette gyakorlatba. A törvénytervezetet többek között annak az olaszteleki lánynak az ügye tette aktuálissá, akit egy kolozsvári orvos azért alázott meg, mert nem beszélt jól románul. (RMDSZ)
A „SPÁGA” , a bíró ÉS AZ MPP. „Nemzeti válogatottat kell csináljunk” – hangsúlyozza Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke egy kiszivárgott hangfelvétel tanúsága szerint, amely előbb a YouTube videomegosztón jelent meg (Cs E névvel töltötték fel), majd feltűnt a Legyen ELÉG Facebook-csoport oldalán is. A feltehetően zárt körben elhangzott beszélgetésen Biró kendőzetlenül beszél azokról a megfontolásokról, amelyek alapján szövetségre léptek az RMDSZ-szel. „A Magyar Polgári Párt a maga 10 százalékával, amikor parlamenti választások vannak, legyen ott, és a 27 bejutó helyre két-három embert mi delegáljunk, a súlyunknak megfelelően” – mondja a politikus, majd így folytatja: „Ez egy ilyen kurva ország, balkáni mentalitás, és nem tud semmit csinálni egy polgármester, mert megfojtják. Ha nekem van Bukarestben legalább két emberem, aki tudja, hogy merre nyílik az ajtó, a Dâmboviţa partján hogy kell eljárni, ráírják a szalvéta szélére, hogy hány ezer euró spágát kell adni, akkor a polgármestereim kigazdálkodják a spágát, és elviszik oda, és meg tudják szerezni a pénzeket, és a következő négy évben meg tudják nyerni újra a választásokat.” Biró ezután arról értekezik kissé meglepő fordulattal, hogy az MPP összemosása az RMDSZ-szel, a szövetségre való „rátolása” tudatosan kitalált stratégia, amelyet az Erdélyi Magyar Néppárt boszorkánykonyháján főzött ki Demeter Szilárd, Tőkés László egykori irodavezetője, hogy a Néppárt így szerezzen magának több szavazatot. Megemlíti azt is, hogy a polgáriaknak azért lett kevesebb polgármesterük, mert például Tamás Sándor háromszéki tanácselnöknek „kurva jó receptje” volt a választásokon. A hangfelvétel elkészülésének és kiszivárgásának körülményei egyelőre ismeretlenek.
(Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erősödő román–ukrán együttműködés
Románia támogatja Ukrajna európai és euroatlanti közeledését
Hivatalos látogatást tett tegnap Bukarestben Petro Porosenko ukrán államfő, aki több kérdésben megállapodott Klaus Johannis államelnökkel.
Többek között arról, hogy újraélesztik a román–ukrán elnöki vegyesbizottságot, a kisebbségekért felelős kormányközi bizottságot, és egyezményt írtak alá a katonai szállítmányok és a román–ukrán határon történő közös járőrözés kapcsán is. Johannis elmondta: mindkét országnak érdeke a határon átnyúló és regionális együttműködési projektek fejlesztése, a gazdaság, az energetika, a turizmus, a környezetvédelem és az infrastruktúra-építés terén. Azt is kifejtette, Románia támogatja Ukrajnát európai és euróatlanti közeledésében, ugyanakkor kifejezte reményét, hogy az erősödő együttműködés a két ország az egymás területén élő (román és ukrán) kisebbségek elvárásainak teljesítését is előmozdítja.
Románia támogatja Ukrajnát európai és euroatlanti közeledésében, és kész segíteni az Európai Unióval kötött társulási egyezményében vállalt reformok végrehajtásában – jelentette ki Klaus Johannis államfő csütörtökön, a hivatalos látogatásra Bukarestbe érkezett Petro Porosenko ukrán elnökkel közösen tartott sajtótájékoztatón. A két államfő többek között megegyezést írt alá az elnöki vegyesbizottság újraindításáról, amely Johannis szerint jó eszköze lehet olyan ügyek megoldásának, amelyek már régóta szerepelnek mindkét fél napirendjén, mint például a Bisztroje-csatorna kérdése.
„A román–ukrán elnöki vegyesbizottság hozzájárulhat ahhoz, hogy teljes mértékben kihasználhassuk az országaink közötti együttműködés lehetőségeit” állapította meg tegnap Johannis. A két államfő egyezményt írt alá a katonai szállítmányok és a román–ukrán határon történő közös járőrözés kapcsán is.
Tárgyaltak továbbá a határon átnyúló és regionális együttműködési projektek fejlesztéséről. Johannis elmondta: Bukarest a kijevi román kulturális intézet és annak csernyivci fiókja megnyitásában, az ukrajnai Aknaszlatinát és a romániai Máramarosszigetet összekötő új Tisza-híd megépítésében, újabb határátkelők létesítésében, egy aknaszlatinai román konzulátus létesítésében érdekelt. Hangsúlyozta továbbá, hogy a két ország gazdasági kapcsolatait erősíteni kell, ugyanis számos közös érdek van, főként a határzónában, illetve az energetikai együttműködés terén. Ukrajna az európai energetikai rendszer alapvető része marad – fogalmazott a román államfő.
Szabadság (Kolozsvár)

Felkészült a választásokra az Erdélyi Magyar Néppárt
Közel száz polgármesterjelöltet, mintegy kétszáz települési képviselőjelölt-listát és hét megyei képviselőjelölt-listát állít az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a júniusi önkormányzati választásokon – jelentette be Szilágyi Zsolt, a párt elnöke csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatóján.
A pártelnök arra hívta fel a figyelmet, hogy vannak olyan RMDSZ-vezetők, akik „eltanulták azokat a megfélemlítési módszereket, amelyeket a csendőrség is alkalmazott a székely szabadság napja résztvevőivel szemben”, és hatósági ellenőrzésekkel fenyegetik a néppárt jelöltjeit. Hozzátette, mindent meg fognak tenni azért, hogy jelöltjeik félelem nélkül képviselhessék a közösséget.
Szilágyi hangsúlyozta, az EMNP azért dolgozik, hogy az erdélyi magyarságnak erősebb, hitelesebb, tisztább és hatékonyabb képviselete legyen az önkormányzatokban. Szilágyi Zsolt a Bihar megyei Érmihályfalvát, a Kolozs megyei Körösfőt, a Fehér megyei Torockót és a székelyföldi Kézdivásárhelyt is azon a települések közé sorolta, ahol jó eséllyel indul a párt polgármesterjelöltje. Név szerint Johann Taierlinget, a párt alelnökét emelte ki, aki a kézdivásárhelyi polgármesteri tisztségért száll versenybe.
Hozzátette, az EMNP tartja magát a megállapodáshoz, és Marosvásárhelyen Soós Zoltánt, a tavaly októberi előválasztás RMDSZ színeiben megválasztott nyertesét támogatja. Elvárja ugyanakkor, hogy a függetlenként induló Soós mind az RMDSZ, mind pedig az EMNP szimpatizánsait mozgósítsa, szerinte ugyanis akkor lesz erős a marosvásárhelyi magyarság képviselete, ha mindkét párt képviselői bekerülnek a tanácsba.
Újságírói kérdésre szomorú jelenségnek nevezte, hogy Portik Vilmos, a néppárt Maros megyei alelnöke lemondott tisztségéről és nem indul a választáson, azt azonban hozzátette, a néppártnak erős, reprezentatív és a társadalmi különbözőségeket is megjelenítő listája lesz Marosvásárhelyen. Az elnök azt is megemlítette, hogy az EMNP Székelyudvarhelyen viszszaléptette saját jelöltjét, és a Magyar Polgári Párt (MPP) jelöltjének, Gálfi Árpádnak a megválasztására buzdít.
Szilágyi ugyanakkor leszögezte: Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének kérése volt, hogy a néppártos Gergely Balázs az egyházak jelöltjeként pályázzon tanácsosi tisztségre Kolozsváron, az RMDSZ jelöltlistáján, ettől függetlenül a néppárt önálló listával indul a helyi és megyei megmérettetésen.
„Az EMNP választási sikere az erdélyi gondolat, az autonómia, a föderális Románia sikere is lehet. Erdélyt a románokkal együtt kell élhetőbbé tenni. Ha Bukarestben lehet, ha Magyarországon lehet, akkor Erdélyben is lehet rezsit csökkenteni” – fogalmazta meg a párt egyik korábban bejelentett kampánytémáját Szilágyi Zsolt.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Bukarest (6.) (Hencz Hilda )
Szórakozó szórvány
A románságot egyre jobban vonzották az addig ismeretlen, külföldiek behozta szórakozási lehetőségek: a cirkuszi előadások, kabarék, a színház, az opera és az operett. Kezdetben, 1812–1816 között a Bródy Mátyás (Mathias) által a Slătineanu-házak környékén felállított körképet bámulhatta a közönség, 1828-ban az olasz Momolo színházat épített, ahol különféle külföldi társulatok léptek fel.
Több mint helyénvalónak bizonyult az orvos Vásárhelyi Károly Mózes kezdeményezése, aki kihasználva a nyári szünetet, Bukarestbe hozta Pály Elek énekest, a magyar opera alapítóját. Pály 22 tagú társulata 1840 nyarán kelt útra, és szörnyű körülmények között utazott: födetlen szekereken, a kellékeket és kosztümöket ládákba zsúfolva.
A színházterem szánalmasan nézett ki, de ez volt az egyetlen operaelőadásra is alkalmas: falait deszkák borították és facölöpök tartották az egyetlen sor páholyt. 300 férőhelyes volt, 15 padsorral, de állóhelyek is voltak. A világítást olajlámpákkal oldották meg. Ez volt az első alkalom, amikor egy bukaresti színpadon magyar szavak hangzottak el, az operatársulat előadásait ugyanis magyar, német és román nyelven tartotta. Bemutatták többek közt a Normát és a Sevillai borbélyt, de rövid román darabokat is. A havasalföldi uralkodónak ajánlották román táncokból és énekekből álló külön előadásukat, ebből az alkalomból írta meg Ion Heliade-Rădulescu Mezei ünnep (Serbare câmpenească) című színdarabját.
Néhány év múlva, 1846-ban, ugyancsak a Momolo Teremben tartotta három fellépését Liszt Ferenc. Bevonulása diadalmenethez hasonlított, négy gyönyörű hintóval és két párizsi koncertzongorával érkezett. Hatalmas sikert aratott; a lapok ódákat zengtek róla, Iancu Văcărescu pedig verset ír hozzá. Az utolsó hangversenyt az uralkodó, Bibescu palotájában tartották. Liszt, akit Szathmáry is elkísért, Jászvásáron is tartott három koncertet, ahol már állt az új színház. Romániai látogatása után írta meg a Román rapszódiát egy hóra ihletésére. 1930-ban Bartók Béla fedezte fel a rapszódia kéziratát a weimari Liszt-múzeumban. (...)
A bukaresti magyarság életének legnagyobb kultúreseménye Havi Mihály kolozsvári színigazgató társulatának bukaresti turnéja volt, a Hunnia felkérésére. Havi Mihály 1848-ban az aradi társulat igazgatója volt, később Kolozsvárra nevezik ki direktornak. A kolozsvári színház ekkor már félévszázados múltra tekinthetett vissza, 1792-ben alapították, és 1821-től önálló épületben működött. Havi számos turnét szervezett az európai fővárosokba: kolozsvári és pesti magyar művészekből verbuvált társulata 14 énekesből, 34 fős kórusból és balettcsoportból állt. Az időjárás nem igazán kedvezett a hosszabb utazásnak, kezdődtek ugyanis a nyári fullasztó melegek. Az előadásokat a Podul Mogoşoaieien álló Nagyszínházban tartották, amelynek terme ezer férőhelyes volt, három sor páhollyal és karzattal. 1860-ban a Közlöny kinyomtatott egy mellékletet a színház képével, a rajzot Pernet József litográfus készítette. A lap ma is fellelhető a Nemzeti Színház archívumában. Két hónap alatt 32 előadást tartottak, amelyeket nemcsak a magyar kolónia, de számos román bojár és kereskedő is megnézett. Elsőnek a Hunyadi László operát játszották, a közönség nagy örömére a híres pesti énekesnő, Lonovics Hollósy Kornélia is fellépett. Ezúttal Donizetti, Rossini és Verdi részleteket énekelt. 1862-ben és 1863-ban ismét visszatért Bukarestbe. A Nagyszínházban más magyar énekesek is felléptek, egy tenort 1867-ben Le Cler is említ. Az opera- és balettelőadások hatalmas sikere büszkeséggel töltötte el Koóst, aki emlékirataiban följegyezte, hogy életében még csak egyszer volt ilyen boldog, a magyaroknak sikerült végre kivívniuk a tiszteletet. Még a cigánybandák is a Rákóczi-indulót és a Hunyadi dallamait játszották. A magyar lap zenei tudósítója ezt írta: ,,becsülés és szeretet tárgyai lettünk az idegenek előtt”. Anyagi szempontból azonban a turné teljes bukás volt Havi számára. Az útrakelés előtt Ion Mircea (Mircse János) ügyvédtől felvett kölcsön, a hatalmas terembér, a művészek honoráriuma, a hotelszámlák és végül a hitelező lelépése a teljes bevétellel Havit az adósok bukaresti börtönébe juttatta.
Az előadás-sorozattal a magyarság kedvet kapott az ilyen típusú művelődéshez, és ez előkészítette Kossuth kedvenc hegedűse, Reményi Ede 1867-es fellépését. Reményi alapítványt hozott létre a református iskola számára, és 470 aranyat adományozott, ennek kamatából adhattak könyvjutalmakat a gyermekeknek évtizedekig. A református hitközség egy 1934-es, az alapítvány anyagi helyzetére vonatkozó beszámolójából kitűnik, hogy ez az összeg még akkor is létezett. A hegedűművész Arany János köteteket is adományozott.
A zeneegyletek és kórusok, a diákok és felnőttek zenei nevelése évtizedekig fontos szerepet játszott a bukaresti magyarság életében.
Az egyházi vagy világi ünnepek alkalmából előadott daloknak, a báloknak és ünnepségeknek nemcsak az anyanyelv és a hazafias érzelmek ápolásában volt szerepük, de vonzották a magyar kolónia jelentős részét, gyermekeket és felnőtteket egyaránt, erősítették az együvé tartozás érzését, és derűt vittek mindannyiuk életébe. A repertoár nagyon változatos volt: egyházi énekek, kuruc- és népdalok egyaránt szerepeltek műsoron. Az iskolában Koós is zongorázott, de maga mellett tudhatta Kiss József kántortanítót, kitűnő orgonistát és gitárost, aki 1854-től 1863-ig, majdnem tíz évig élt Bukarestben. Az év végi vizsgák után Koós a Cotroceni-kolostor melletti rétre vitte a gyermekeket, ahol népdalokat énekeltek.
Külön említést érdemelnek a magyar bálok, mert azokról a román források is megemlékeznek, például a Ianoş báljairól. A legtöbb részlettel dr. N. Vătămanu Istorie bucureşteană című könyve szolgál. A tulajdonos egy nyolctagú zenekart biztosított, valamint ételt, italt, a bálozók az egyszerűbb emberek közül kerültek ki: bolti inasok, szolgálók, kocsisok és szegény lányok, úgyhogy nem kellett senkinek kiöltöznie: jöhettek az egyetlen szakadt vagy foltos ruhájukban, kalucsnival. Már Bukarestbe érkeztekor figyelmeztette pár híve Koóst, hogy kerülje el a János-bálokat, amelyeket a kertész Pákozdi János szervezett házánál, a Cişmigiu-kert déli felén, mivel azokon a magyarságnak csak a söpredéke vesz részt. Kezdetben az újonnan alapított Hunnia egylet báljait is hasonló formában szervezték. Amikor a pap is elment egy ilyen bálra, elhatározta, megtanítja honfitársait, hogy kell méltó módon mulatni, népviseletbe öltözve, evés-ivásbeli túlkapások nélkül. 1857-ben megalakult a művelődési egylet, a bukaresti magyarok egyik legfontosabb intézménye. A kezdeményező Nagy István katolikus kereskedő és kocsigyártó volt. Nemrég tért vissza Konstantinápolyból, még az ottani kaszinó működési szabályzatát is magával hozta. Saját székhellyel rendelkező egylet, klub lett volna, amely lehetőséget ad a különböző felekezetű magyaroknak a találkozásra, olvasásra, zenehallgatásra, biliárdozásra, művelődési és vallásos rendezvényekre. 140 támogatói aláírással 1857. október 26-án/november 7-én az olvasóegylet átalakult a Hunnia művelődési egyletté Koós Ferenc elnökletével. A Hunnia első székhelye a Püspökség téri (Piaţa Episcopiei, az Ateneul Român helyén) Gherasim-házban volt. Csak a középosztály, értelmiségiek vagy mesteremberek látogathatták, mivel évi két arany díjat kellett fizetni. A Hunnia egyletben Koós zenés és szavalóesteket szervezett, a magyar történelemről tartott konferenciákat, Veress Sándor mérnök meg külföldi vándoréveiről idézte fel emlékeit.
Koós továbbra is ápolta anyaországbeli, pesti és kolozsvári nagy személyiségekhez fűződő kapcsolatait. 1862-ben Pestre utazott, ahol ellátogatott azokba a szerkesztőségekbe, melyekkel már együttműködött az évek során. Alkalma volt megismerkedni Jókai Mórral, aki egy arcképét és saját könyveit adományozta a bukaresti magyar közösségnek. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jókai a bukaresti magyarokról hallott. Sükei egyik fia, a korán elhunyt tehetséges költő, Sükei Károly (1824–1854) jó barátja volt. Ő volt az egyetlen magyar költő, aki Bukarestben született. Erdélyi tanulmányai után 1846-ban érkezett Pestre. Részt vett a forradalomban, ezért a hatóságok évekig vadásztak rá. Jókait lenyűgözték az ifjú Sükei történetei Oláhországról, annyira, hogy két Havasalföldön játszódó elbeszélést is írt; az egyik Bukarestben játszódik, a Tudor Vladimirescu-féle lázadás idején, és azt a pillanatot örökíti meg, amikor golyó érte Sükei Imre szószékét.
Koós figyelme a Bukarestben nagy számban élő inasokra is kiterjedt. Világossá vált számára, mennyire fontos szakmai képzésük, ezért vasárnapi tanítást szervezett nekik, amely azonban csak egy évig tartott. Az órákon mintegy száz fiatal vett részt, hat tanító, Veress mérnök és Nagy István kocsigyártó oktatta őket.
Az egyesületalapítás immár szokásává vált a Kárpátokon túli magyarságnak: az évtizedek során tizessével jöttek létre az egyletek Bukarestben, de a magyarok lakta vidéki városokban ( Giurgiu, Ploieşti, Piteşti, Brăila, Craiova stb.) is: dalárdák, olvasóegyletek, férfiak, nők, gyermekek hitegyletei, mesterek, legények egyesületei, segélyegyletek stb. alakultak. A Hunnia – mely később Bukaresti Magyar Társulattá alakult – volt az anyatársulat, amelybe időnként beolvadtak, máskor meg leszakadtak róla a különböző egyletek. Az egyik legfontosabb leváló egyesület a Magyar betegsegélyező és temetkezési egylet volt, amelyet 1864-ben hoztak létre, többek közt Fialla Lajos orvos és Nagy István kocsigyártó kezdeményezésére. Magyarország címere minden társulat zászlaján rajta volt, de a báli meghívókon, az iskolában és a templomban is ott volt.
(folytatjuk) János András fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ave Maria belső húrokon (Beszélgetés a Pro Urbe-díjas Szilágyi Zsolttal)
Közel négy évvel ezelőtt agyérgörcs vetett véget szólóénekesi és karvezetői pályafutásának. A Vox Humana kamarakórus korábbi karnagyát idén Pro Urbe-díjban részesítette Sepsiszentgyörgy önkormányzata. Ünneplős-szomorkás beszélgetés Szilágyi Zsolttal.
– Lassan négy éve lesz, hogy betegsége okán nem hallhatjuk önt. Odabenn milyen dallamok szólnak mostanában? – Az Ave Mariák. Körülbelül négyszázötven műből álló Ave Maria-kottagyűjteménnyel büszkélkedhetem, nem sokaknak lehet a világon hasonló. A kollekció jelentős részét énekeltem is. A kedvencem Schubert Ave Mariája, talán azért is, mert már gyermekként – olyan tizenkét éves lehettem – elénekelhettem a gyulafehérvári székesegyházban. Édesanyám ott volt kántor és orgonista, mondhatni, a templomban nőttem fel. Örök emlék, hogy két nyáron át Márton Áron ministránsa lehettem. – Milyennek ismerte meg a legendás püspököt?
– Nagyon jó embernek, a reggeli mise után, amelyen ministráltam – s amelynek latin nyelvű szövegéből egyetlen szót sem értettem – reggelit kaptam a konyhán, és minden hónap végén száz lejt. Gyermekként nyilván nem foghattam fel, hogy ki is ő, mit is jelent a katolikusság a romániai magyarság számára. Később természetesen sokszor meglátogattam, ő meg idős korában sem engedett el ajándék nélkül. A hitemet soha nem tagadtam meg, egyetemista koromban Kolozsváron a Szent Mihály-templomba jártam, később sok alkalommal énekeltem is ott.
– A kor zeneakadémiai képzésébe még belefért a szakrális zene oktatása?
– Bőven, meghatározó szerepe volt. Az első év végére meg kellett tanulnunk például Mozart Requiemjét. Amikor megláttam a kottát, azt mondtam, ezt lehetetlen megtanulni. Aztán 1969-ben a zeneakadémia akkori dékánja, Dorin Pop egy lengyelországi koncertturnén rám bízta egy Mozart-mise tenorszólóját, ez volt az első szóló koncertfellépésem.
– Ígéretes magánénekesi karrierkilátások ellenére mégis Sepsiszentgyörgyre költözött. Mi vonzotta egy kisvárosba?
– Kezdjük onnan, hogy hiába rendelkeztem a legmagasabb tanulmányi átlaggal, Csucsára kaptam zenetanári kinevezést. Egyetlen alkalommal jelentem meg, akkor is csak azért, hogy bejelentsem: én oda nem megyek. Miután nem foglaltam el a munkahelyemet, meglehetősen kilátástalan lett a helyzetem, szerencsére Cecília nővérem egyik volt tanítványa révén Sepsiszentgyörgyre kerültem a népművészeti iskolába. A tanári állás aztán végig lehetővé tette, hogy felkészülhessek a koncertekre, fellépésekre. Bács Lajos karmestertől kaptam az első fontos felkérést 1970 szeptemberében, a rádiótelevízió zenekarával egy Monteverdi-opera tenorszerepét énekeltem Bukarestben.
– Soha nem csábította a kizárólagos szólókarrier?
– Nem, minden jól megfért egymás mellett. Aztán Szentgyörgyhöz kötött a kórusvezetés lehetősége is, ami már a főiskolán is nagyon érdekelt. Főleg, miután létrejött a Vox Humana kamarakórus. – Milyen szándékok, álmok, érdekek hozták létre anno a Vox Humanát?
– Mindenekelőtt a megyésítés. Az 1968-as intézkedés nemcsak az adminisztratív személyzet létszámát duzzasztotta fel Sepsiszentgyörgyön, hanem egy zenei elemi iskolát és egy népművészeti iskolát is eredményezett az új megyeközpontban. Szinte egyik napról a másikra közel harminc zenetanár jelent meg a városban, ahol a zenélés a békebeli idők során is a polgári lét szerves elemének számított. 1972 kora tavaszán ültünk össze először egy éneklésre mi, zenetanárok, hiszen egyetemi éveink alatt a karéneklés a képzés szerves része volt. Az első találkozáson talán húszan lehettünk, aztán újabbak követték, egy év múlva pedig már bemutatkozó koncertet tartottunk a Dózsa György Klubban. – A kommunizmus éveiben kevés együttesnek adatott meg a külföldi fesztiválokon való részvétel. A Vox Humanának igen...
– Először 1979 augusztusában jutottunk ki külföldi versenyre. A nagyon rangos goriziai versenyre való kiutazásunk engedélyezése és finanszírozása az akkor már kétszeres hazai fesztiválgyőztes Vox Humana legmagasabb szintű itthoni hivatalos elismerésének számított. Befutottunk, a megye- és városvezetés már büszkélkedett velünk.
– A következő kiszállás viszont hosszú ideig az utolsónak is bizonyult. Mit tettek? Fütyültek a templomban? – Azt azért nem, de templom kétségtelenül szerepelt a történetben. A világ egyik legrangosabb zenei megmérettetésére, az arezzói versenyre neveztünk be 1982-ben, én meg nagyon szerettem volna eljutni a pápához is. Utazásunk előtt elmentem Jakab Antal püspökhöz, a segítségét kértem szállásszerzésben, illetve a pápához való bejutásban. Az utóbbi sikerében nem nagyon hittem, már csak azért sem, mert alig egy évvel voltunk az Ali Agca-féle merénylet után. Következő gyulafehérvári utamkor azonban – hatalmas meglepetésemre – azzal fogadott a püspök, hogy minden rendben, bejutunk a pápához, szállásügyben pedig keressük az orvietói püspököt.
– Nem tartott tőle, hogy a küldöttséget kísérő „éber” elvtársak igyekeznek majd meghiúsítani a látogatást? – Óvatos voltam, „konspiratív” okokból csak Rómába érkezésünkkor értesítettem a társaságot a vatikáni látogatásról, a három „éber” nem is élt a kivételes lehetőséggel. Bánhatják, hiszen a Vox Humana kiemelt figyelmet kapott, az első sorokban foglalhattunk helyet a pápai audiencián. Őszentsége a következő, magyarul elmondott szavakkal is egyértelműsítette, hogy tud a kórus jelenlétéről: „Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni! Apostoli áldásom reátok.” – Életre szóló élmény lehetett, de az azt követő tiltás is évekre szólt. Jóakarók „köpték be” a kórust? – Nem volt szükség rá, a vasfüggöny mögül érkezett, kiemelt pápai figyelmet kapó kórus jelenléte azonnal sajtóhír lett. A Vatikáni, majd a Római és a Szabad Európa Rádióban is „elhangoztunk”, a hírünk megelőzött bennünket. Az olaszországi turnét követően heteken át hívatták a kórustagokat a Securitatéra. A helyzet odáig fajult, hogy kénytelen voltam kihallgatásra jelentkezni az akkori első titkárnál, Rab elvtársnál. Azt mondtam neki: ha nem hagyják abba a zaklatást, a kórus feloszlik. A pártvezető nem ígért semmit, csak annyit, hogy utánanéz az ügynek. A hívogatások valóban megszűntek, viszont ötéves külföldre utazási tilalommal büntettek, ami gyakorlatilag nyolc évig, az 1989-es eseményekig tartott. Egy évvel korábban már becsomagoltunk egy csehszlovákiai fesztiválra, de indulás előtt két nappal lefújták.
– Szólóénekesként volt része visszautasításban?
– Soha, a különböző intézményigazgatók kézről kézre adtak. A sok emlékezetes fellépés közül az egyik legkedvesebb a strasbourgi volt, de hasonlóan meghatározó emlék a debreceni református templomban tartott koncert, amelyet a budapesti zeneakadémián is megismételtünk. Emlékezetes pillanatot éltem át Nagyszebenben is, de ellenkező előjellel. Mendelssohn Éliás című oratóriumában a próféta szerepét énekeltem, a karmester az evangélikus nagytemplom szószékébe ültetett, én meg elszunnyadtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a karmester kiáltja: Élias! Én meg felugrottam, s pontosan ott léptem be, ahol kellett. Azóta is csodálkozik, hogyan voltam képes erre. Kicsit én is.
– Gyermekei zenei „fertőzése” természetes volt, vagy feladatként kezelte?
– Nem kellett erőltetni őket, mindketten zeneiskolába jártak, jó tanulók voltak. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy láthatom Zsolt fiamat, amint a Vox Humanát vezényli, s hogy a közös produkció jó irányba halad. Büszke vagyok rájuk, és annak is örvendek, hogy a fiam megjelenése a kórust is felfrissítette. – Hogyan élte meg a négy évvel ezelőtti agyérgörcs utáni tudatra ébredést? Azt, hogy vége a korábbi életének? – Világvége hangulatban voltam, nagyon zavart, hogy a továbbiakban nincs éneklés, sem kórusvezetés, hogy vége a sportolásnak, a pingpongozásnak. Vagyis az egész addigi életemnek. Az is felmerült bennem, hogy így semmi értelme az életemnek. Amikor mentővel Kolozsvárra vittek, azért imádkoztam, hogy boruljon fel a mentőautó, legyen vége az egésznek. Mellém állt azonban Kölcze Ida, a lelki társam, aki segített feldolgozni ezt a traumát, és aki azóta is éjt nappá téve velem van. Végig éreztem ugyanakkor, hogy mellettem van a Fennvaló, rendszeresen Márton Áronhoz imádkozom, tőle tudom, hogy tovább kell élnem, mert Isten így akarja.
– Sepsiszentgyörgy önkormányzata önnek ítélte a 2016-os Pro Urbe-díjat. Számított rá?
– Nem számítottam, de nagyon örvendek neki, mert úgy gondolom, jól szolgáltam a várost, a közösséget, hiszen szinte nem akadt olyan eset, amikor ne tettem volna eleget az itthoni felkérésnek. Tanítványaim száma meghaladja az ezret, köztük a ma már világhírűnek számító tenor, Kiss B. Attila, én készítettem őt fel a zeneakadémiai felvételire. Köszönöm ezt a díjat a kórusnak, vezetőjének, a fiamnak, és a városi tanácsnak. Köszönöm Szentgyörgynek a megbecsülést.
Szilágyi Zsolt
Gyulafehérváron született 1946. április 8-án. Édesapja középiskolai tanár, édesanyja a gyulafehérvári érseki templom orgonistája. Iskoláit szülővárosában, később a dévai Decebal Líceum magyar tagozatán végezte. Főiskolai tanulmányok: marosvásárhelyi pedagógiai főiskola, zeneszak, majd a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia, ahol 1970-ben államvizsgázott. 1969–70-ben a Kolozsvári Magyar Opera szólistája. 1970 szeptemberétől 2014 nyarán bekövetkezett betegségéig Sepsiszentgyörgyön dolgozott a művészeti népiskolában, amelyet több mint tíz éven át igazgatott, párhuzamosan pedig Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott magánénekese. A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus alapító karnagya. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj (1992), a barcelonai fesztivál karmesteri nagydíja (1999), Kriterion-koszorú (2003), a gyulafehérvári érsekség által adományozott egyházzenei kitüntetés (2010), Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„A gyáva ember ezer halált hal, a férfi csak egyet" – Szőcs Zoltán üzenete a börtönből
Szőcs Zoltán, a HVIM erdélyi vezetője hónapok óta egy bukaresti börtönben várja, hogy véget érjen a közvetlenül őt és Beke Istvánt, de közvetve a teljes székelységet és az autonómiatörekvéseket érintő koncepciós eljárás, amelyről mi magunk is többször hírt adtunk. Most nem is ezt idéznénk fel, hiszen azt pár kattintással bárki megteheti, és nem is szaporítjuk a bevezetőt. Egy olyan levelet adunk közzé, amelyet egyenesen a román előzetesből kaptunk. Ehhez most nem is nagyon lehet mást hozzáfűzni... Bajtársak! Nehéz napokon, hónapokon megyünk keresztül mindnyájan, de egy percig sem szabad elveszíteni a reményt és a hitünket.
Amiről önként lemondunk, az örökre elveszett. Csak az vész el, aki gyenge, akinek gyökere nincsen, aki nem méltó arra, hogy éljen.
Büszke vagyok a menyasszonyomra és a családomra, hogy nem törtek meg, hogy bírni tudjuk a szenvedést, és általa megerősödtünk hitben, szeretetben, összetartásban! Ez hatalmas erőt adott nekem és megerősítette a hitemet, hogy igenis jó úton járunk, melyet Isten kijelölt számunkra. Az Úr azokkal van, akik bíznak Őbenne, akik a jót és igazat cselekszik, akik nemzetünk jövőjét Istenhez kötözve a homlokukon hordják.
110 napja vagyok román fogságban, nem olyan könnyű itt az élet, de miden nap eltelik egy nap itt is. Egy 15 m2-es szobában vagyok jelenleg két bolgárral és egy cigánnyal, de voltunk már 6-7-en is hetekig. A WC egyben tusoló is, az is benne van a 15 m2-ben. Idáig megfordult a szobában 60-65 személy, akik 90%-a már volt minimum egyszer börtönben, nagy részük lopás, pénzmosás, drogozás miatt, de már volt kettő gyilkosságért is. Mint minden esetben, a székely, ha kell megmutatja erejét és kivívja a tiszteletet. El kellett fogadjam, hogy minden jogomat elvették, a szabadságomat is. Itt mindenre várni kell, éjjel-nappal a szobában vagyunk, csupán egy héten háromszor nem, mikor telefonálhatunk a családunknak, és közben kimegyünk egy 4x3-as lyukba, 4 méter magas betonfal vesz körül, azt nevezik levegőnek. Én elneveztem „Cutie cu şobolani”-nak, már a rendőrök is kacagják. Napomnak 90%-át olvasással töltöm, napi egyszer eszek, közben nyomom a fekvőtámaszokat. Minden este Márton Áron Püspökünkkel imádkozom a jó Istenhez, hogy segítse meg családunkat, segítse meg széjjelszakadt nemzetünket, és hogy szenvedéseink nagypéntekére jöjjön el a Húsvétvasárnap! Isti bajtársunk is itt van tőlem 10 méterre, de nem láthatom, meg van tiltva, rendesen meg is vagyunk különböztetve, folyamatosan átvizsgálnak minket, csomagjainkat, ágyunkat, telefont és bombát keresnek, de még nem találtak semmit sem, valamelyik éjjel egyet gyártok unalmamban. Hála Istennek, jól van Isti és bírja, erős a hite és nem adja fel soha, mint ahogy én sem! Mert az Úr védelmezi azokat, akik az igazságért szállnak harcba.
Hiszek abban, hogy az igazságnak győznie kell az igazságtalanság fölött, mert Isten és az igazság a mi oldalunkon áll. Hiszek Istenben, hiszek az igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában!
Van egy régi mondás, „Az ember bajban ismeri meg igazi barátját.” Az igazi barátok kevesen vannak, akik a bajban melléd és családod mellé állnak. De a bajtársak, akik mi vagyunk, azok pont a legnagyobb bajban mutatják meg erejüket, ekkor van a legnagyobb összefogás, ebben a helyzetben van az, amikor nincsenek kifogások, hanem egy mindenkiért, mindenki egyért, egyszerre dobbannak a szívek.
Az igazi bajtárs, nem egy, és nem is tíz évre szól, hanem mindörökre!
Ne féljetek az igazságtól és Istentől, ne engedjétek, hogy megtörjenek, adjon erőt az, hogy jelenleg is fogdában vagyok, 15-25 év, vagy életfogytiglan börtönnel fenyegetnek, de nem törtek meg, nem veszítettem el a hitemet, és nem adom fel soha, mert minden szenvedésnek van értelme és van vége!
Nekünk, magyaroknak, az Úristen különös gazdag és színes nemzeti örökséget adott, ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, majd végül elmenekültök a nagyvilágba.
Akiket mégis sikerült megfélemlíteni, nem nekem tartoznak magyarázattal, egyedül Istennek, mert én is Isten szolgája vagyok. 10 éve töretlen hittel szolgálom népemet és hazámat, amit számunkra kijelölt az Úr, amiért ezer esztendőn át, vérüket áldozták és hűséggel őriztek elődjeink. Viszont azzal mindenkinek számolni kell, majd sok-sok év múlva halálos ágyadon eszedbe jut gyávaságod, és nem hagy nyugodni, amikor hátat fordítottál bajtársaidnak, és megtagadtad Istent és hazát, és most könyörögsz a jó halál kegyelméért. A gyáva ember ezer halált hal, a férfi csak egyet. Aki nem mer kiállni családjáért, embertársáért, bajtársáért, hazájáért, igazáért, az nem való arra, hogy éljen. Ki fegyvert nem ragad, fegyver által vész el.
Drága bajtársaim! Köszönöm a sok segítséget, a sok áldozatos munkát, támogatást, a sok imát, amit értem és Isti bajtársamért tettetek, a jó Isten fizessen meg érte.
Testvéreim! Tartsatok ki, ne veszítsétek el a hiteteket, járjatok az igazság útján, szolgáljátok az Istent és Hazát. Járjatok emelt fejjel az ősi földön, mert csak emelt fővel láthatjátok meg Istent. Sorsunkat, a magyar sorsot vállalni kell, és mindig büszkék legyetek magyarságotokra. Zászlónkat emeljétek jó magasra, és hírdessétek népünk előszülöttségi jogát a Kárpátok medencéjéhez.
Népünk nemzeti öntudatát kell visszaszereznünk, mert ezen a földön, csak nemzetnek lehet hazája. A népnek mindössze otthona van. Az otthon födelet nyújt, de védelmet nem.
Bajtársaim! Fogjatok össze, úgy, mint még soha, s a nyomasztó jelenben is tántoríthatatlan bizalommal tegyétek a dolgotokat mivel Isten megbízott, szolgáljátok népünket és hazánkat!
Szeressétek egymást, vigyázzatok egymásra, mert a szeretet Istentől való, ami védelmet nyújt és erőt ad a jóra. A szeretet erősebb a fegyvernél!
Tartsatok ki testvéreim! Minden erőnkkel dolgoznunk kell azon, hogy újra hazánk legyen a fold, mely most csak az otthonunk. Isten minket úgy segéljen!
Várom leveliteket, hamarosan találkozunk, fel a győzelemre!
Győzzön az igazság!
Kitartás! Bukarest, 2016. április 15.
Magvasi Adrián
alfahir.hu

Erdély.ma

Városnapi világrekord és világzene a Szent György Napokon
Rengeteg színes rendezvénnyel, koncertekkel, szórakoztató programokkal várta a közönséget a több mint egy hétig tartó, tegnap este zárult 25. Szent György Napok.
Világrekorddal is büszkélkedhet a háromszéki városnapok, ugyanis Orbán-Barra Gábor megdöntötte az egy keréken való helyben ugrálás csúcsteljesítményét. A sepsiszentgyörgyi triálkerékpáros a tervezett 555 helyett 561-et ugrott, ezzel a teljesítménnyel 66-tal szárnyalta túl az érvényben lévő világrekordot, a 495-öt.
Újabb kerékpáros világcsúcs
„Nagyon fáj a kezem, alig tudok fogni, de ez most nem számít, nagyon elégedett vagyok. Volt egy pont, úgy 430-450 körül, amikor éreztem, hogy nem bírom tovább, de aztán a közönség biztatására sikerült túljutnom a mélyponton, és így terv felett teljesítettem” – mondta Orbán-Barra Gábor. A színpadon Tischler Ferenc, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere, Alin Savu közjegyző és Traian Goga, a Román Kerékpáros Szövetség főtitkára követte figyelemmel és számolta az ugrásokat.
A jegyzőkönyvet és a videofelvételt a napokban továbbítják a Guinness-bizottsághoz. Orbán-Barra Gábornak nem ez az első világrekordja. Két évvel ezelőtt, a 23. Szent György Napok keretében a megyeszékhelyi sportoló két Guinness-rekordot állított fel. Közel tíz méterrel döntötte meg a kerékpárral való hátramenet világrekordját, az addigi 18,18 méter helyett ugyanis 27,58 métert sikerült megtennie. Az egy keréken való ugrálás rekordkísérlete is sikeres volt. Az addigi 240 helyett 309-et sikerült ugrania. Ezt időközben felülmúlták (495), de a sepsiszentgyörgyi sportoló most újabb világrekordot állított fel.
„Soha nem leszünk amerikaiak”
Megannyi koncerten bulizhatott a városnapok közönsége, így többek közt a magyarországi The Balkan Fanatik fellépésén. Hét éve koncertezett a zenekar utoljára Sepsiszentgyörgyön, ahol pénteken ismét színpadra léptek. A fellépést megelőzően közönségtalálkozót tartott Lepés Gábor és Yorkosz Tzortzoglou, a zenekar két tagja az Ifjúsági Udvarban. A The Balkan Fanatik 2009 óta nagy utat járt be, egy sokkal progresszívebb lemezanyagot jelentetett meg akkoriban, így a Los Angeles-i rapsztár Prophet közreműködésével megszületett az American Perestroika című albumuk, amelynek beharangozó slágere a Ha te tudnád című anyag. „A dal megjelenése indított el bennünket egy másik, populárisabb irányba, nagyjából 2010 óta készülnek a közönség számára közérthetőbb anyagok” – mondta el Lepés Gábor, a magukat hip-hop-electronica-worldmusic duóként emlegető The Balkan Fanatik egyik tagja.
Az együttes 2009 óta egyébként a Balkan Fanatik nevét a The Balkan Fanatikra változtatta, mint poénosan megjegyezték: a The Beatles zenekar tiszteletére, ám hozzáteszik magyarázatképpen a fiatal nézőközönségnek, hogy az említett brit zenekarnak köszönhető a populáris ifjúsági kultúra, amelyben ma is élnek. Yorgosz Tzortzoglou kifejtette, igyekeznek a Kárpát-medence s egyben a kelet-európai népdaloknak a mai hangzásával megismertetni a közönséget. „A magyar népdalok és ezeknek a különböző mai formában való feldolgozása, bemutatása határoz meg minket: többféle műfajt használunk hangszerelési elemként, így brit-pop, indie rock, reggae, ska és technófeldolgozások is születnek” – mondta el Lepés Gábor. „Igazából nem a zenei stílusokhoz ragaszkodunk, hanem inkább játszunk velük, hogy passzoljon a kiválasztott népdalokhoz” – tette hozzá. A népszerű Tavaszi szél vizet áraszt dal történetével kapcsolatban elmondták, tavaly Pekingbe kaptak meghívást, a Magyar Intézetbe, és barátságok alakultak ki helyi alkotókkal. Lepés hozzátette, szerették volna, ha elkészíthetnek egy közös, Kelet-Európa–Ázsia elemeit felsorakoztató dalt. Az együttes feladata a zenei alap létrehozása volt, majd sajátos módon rögzítették az anyagot.
„Örülök, hogy ennyi a fiatal itt, szeretnénk, ha úgy amerikanizálódnánk, hogy a mi sajátos kultúránk a szívünk csücskében maradna” – mondta Yorgosz. A közönségtalálkozón a két meghívott néhány fiatalt arról kérdezett, hogyan élik meg az erdélyiséget, illetve milyen a népdalokhoz való viszonyuk. Mint a duó tagjai elmondták, az a baj a mostani fiatalokkal, hogy klikkekben járnak, ugyanakkor a mainstreamre figyelnek, pedig sok mindenki másra is kellene. Utánozhatatlan zenével és eszméletlen bulival koronázta meg a szombat estét a Pokolgép a Szent György Napok Főszínpadán. A jócskán veterán együttes több mint kétórás, intenzív Pokolgép-élménnyel köszönte meg a közönségnek azt, hogy a kései időpont és a nem éppen kedves időjárás ellenére is teljesen megtöltötték a rendelkezésre álló teret.
„Ilyen élményben, mint amit most a Szent György Napokon tapasztaltunk, rég volt részem. Ezt halál komolyan mondom. Fantasztikus közönség volt. Eddig ez volt az év koncertje” – mondta a Szentgyorgynapok.ro-nak Tóth Attila. A Szent György-napi koncertek sorozatát tegnap este a tervek szerint a jellegzetes hangú brit énekesnő, Bonnie Tyler fellépése, majd a legendás LGT tagjainak, Somló Tamásnak, Karácsony Jánosnak és Solti Jánosnak a koncertje zárta. A városnapi programsorozat megannyi pontja vonzotta a gyerekeket is, akik birtokba vették a Bodok Szálló előtti teret. A Csíkos, pöttyös, kockás gyermekbirodalomban a tipegőktől a kamaszokig mindenki találhatott életkorának és érdeklődési körének megfelelő foglalkozást. A jókedv kötelező volt, egy szabály volt csak: játszani és játszani.
Kapcsolódási pontok a kultúrában
A kultúra nemcsak a különböző népcsoportok közötti jobb megértést szolgálja, hanem hozzájárulhat a gazdaság fejlődéséhez is – fogalmazta meg Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi polgármester-helyettes a Kulturális célkitűzések a városfejlesztésben című konferencián a hétvégén.
A Szent György-napi rendezvényen hét ország tizenegy városának küldöttei vettek részt. Sztakics Éva szerint ez a megfontolás állt a középpontban akkor is, amikor Sepsiszentgyörgy megpályázta az Európa Kulturális Fővárosa címet. „Nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy a kultúra kapcsolódási pontokat teremt. Városunkban a magyar és román közösség igyekszik megtartani saját identitását, de ezen túl a színházak, a koncertek, a különböző kiállítások azok, ahol az emberek egymással találkoznak, ahol lebomlanak az etnikai falak” – mondta a polgármester-helyettes. Sztakics Éva hozzátette, a kultúra a gazdasági élet fellendítéséhez nemcsak a kulturális turizmussal járul hozzá, hanem azzal is, hogy alkotó energiákat szabadít fel. Tanulságos volt meghallgatni a különböző statisztikákat, értéktárakat, az egyes települések kulturális stratégiájának bemutatóit – nyilatkozta Knop Ildikó. A sepsiszentgyörgyi Városimázs Iroda munkatársa, a projekt koordinátora „első hallásra szinte hihetetlennek” találta, hogy a Sepsiszentgyörgynél alig kétszer nagyobb Kecskeméten 1600 civil szervezet működik.
A város és identitás, valamint az élhető város a kultúrán keresztül témákat boncolgató konferencián magyarországi (Cegléd, Kecskemét, Kiskunhalas, Mosonmagyaróvár), szerbiai ( Magyarkanizsa), németországi (Drezda), horvátországi (Kopács), szlovákiai (Királyhelmec) és albániai (Tirana) küldöttségek vettek részt. Ugyanezen testvér- és partnertelepülések részvételével jött létre a Lábas Ház előtt vasárnap estig megtekinthető Autentikus és stilizált népviselet című kiállítás. A testvérvárosok jellemző népviseletei mellett a Simó Julia által készített, a térségre és Erdélyre jellemző autentikus népviseleteket és a Hampel Katalin által készített stilizált viseleteket is megtekinthették az érdeklődők. „Az interaktív tapasztalatcserének, a kultúrák közötti párbeszédnek fontos szerepe van a határokon átnyúló kapcsolatok dinamikájában, ugyanakkor helyi szinten közösségünk értékteremtő működésére is kedvező hatással lehet, ezáltal hozzájárulva az Európai Unió transznacionális célkitűzéseinek megvalósításához” – hangsúlyozta Sztakics Éva.
Elhallgatott sorsok
A Szent György Napok gazdag kulturális programsorozatot kínált az érdeklődőknek. Telt házas, az emlékektől elérzékenyülő közönség előtt mutatták be Csinta Samu Plakátballada – Mikós diákok 1975-ös „forradalma” című tényregényét a Szent György Napok keretében a hétvégén a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. Fekete Réka újságíró, a kötet szerkesztője elmondta, a Székely Mikó Kollégiumban mindig nagy volt a fegyelem, s ezért is különös, hogy 1975-ben megtörtént az eset: 1956 után Háromszéken, de talán egész Erdélyben nem történt hasonló rendszerellenes szervezkedés, majd annak kivitelezése, mint 1975-ben. „Harcoljunk Erdélyért, amíg nem késő – ez volt annak a plakátnak a szövege, amelyet mikós diákok egy csoportja 1975. november 23-án kiragasztott a város több pontján. Ha nagyon nevén akarnánk nevezni a dolgokat, akkor gyermekcsínynél vagy inkább gyermeki őrültségnél alig volt több” – állapította meg több hónapos kutatás után a szerző.
Az események Jakab Lehel vezérlésével zajlottak, aki szívesen idézte fel az eseményeket, ám súlyos betegséggel küszködik csakúgy, mint az akcióban szintén részt vevő felesége, Serestély Éva. A szerző szerint a két személy betegsége nem függetleníthető a történésektől, amelyek a plakátok kiragasztása után megtorlás címén következtek. A tényregény megírásához Bong Csaba, Hervai Katalin, Bernád István, Kolumbán Emese, azaz az akcióban részt vevő generáció tagjainak családi hátterét is vizsgálta a szerző. Nagyon különböző utat jártak be ezek az emberek, amíg Jakab Lehel szigorú, a szocialista rezsimnek tűzön-vízen megfelelni igyekvő családban nőtt fel, addig Hervai Katalin például liberális, nyitott, érdeklődő, ám nagyon konzekvens, mindenféle politikai szélsőséget elutasító családból származott – ecsetelte Csinta Samu. „Végeredményben megúszták ezt a csínyt, mert nem került Bukarestbe, nem használták fel példastatuálás céljából, viszont a megtorlások következtében többek is pluszkanyarok megtételére kényszerültek, illetve végzetesen kisiklott mások élete” – mondta a szerző, utalva Márton László esetére is, aki önkezével vetett véget életének. Csinta Samu Plakátballada című tényregénye ennek a sorstragédiákba torkolló eseménysornak állít emléket.
„A mikós szellemiséget az egyre durvuló ceaușescui időkbe is átörökítő diákok leckét adtak nemzetféltésből, áldozatvállalásból” – mondta a szerző, aki arra törekedett, hogy a történeten keresztül kirajzolódjon a hetvenes évek Sepsiszentgyörgye. Az a tabló, amely még emlékeztetett ugyan a békeidőkben lévő megyeszékhelyre, de már kiüresített, helyenként lebontott házak és gombamód felépülő tömbházak vetítették elő a szocializmus minden egyéniséget kizáró jövőképét. Az eseményen a diákcsíny után leváltott, a Székely Mikó Kollégium korábbi igazgatója, Albert Ernő is jelen volt. Mint fogalmazott: sosem rótta meg ezeket a fiatalokat, elmondása szerint hogyan is tehette volna, hiszen értékes gondolkodás volt az övék.
Bencze Melinda, Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Négy kapuról, együtt
1958 decemberétől mostanáig, amikor megpróbálom újragondolni a kilenc évtizeddel ezelőtt útjára indított Korunk utóbbi fél évszázadát (folytatásaként az 1965 márciusával zárult és 2011-ben megjelent összefoglalásnak, A Korunk kapuinak) – abban a közel hatvan évben a négy kapun olyan gyakran léptem be, hogy lehetetlen emlékeznem valamennyi, a Korunk szerkesztőségében eltöltött napra.
A változásokra már inkább, de magam és társaim hangulati változásaira, örömökre és bosszúságokra, a fel-feltámadó reményre, hogy a külső (néha a belső) viszonyok ellenére lehetséges jó folyóiratot szerkeszteni, hogy érdemes vállalni a munkánkat kísérő (hivatali, párt- és szekus) gyanakvást, megpróbálni újra és újra legyőzni a közönyt vagy éppen a be-, azaz beleszólók rosszindulatát, eltérítő szándékát.
Persze hosszú évtizedek alatt mi, belső emberek és a laphoz közel álló külső munkatársak nem egyformán gondoltuk, hogy miképpen kell és lehet Erdélyben értelmiségi folyóiratot működtetni, minőségi szinten. Hol húzható meg a határ, hogy a társadalomtudományok szakemberei, a természettudományokban járatosak, az írók, a művészek, a publicisták magukénak érezzék a Korunkat, de az olvasni vágyó, legalábbis meggyőzhető átlagértelmiségi is megtalálja a kulcsot a folyóiratban közölt szövegek többségéhez. (Mert ilyen széles skálán természetesen nem lehet mindig mindenkit kielégíteni.)
A Dienes László szerkesztői koncepcióját képviselő, 1926 februárjától megjelenő, majd 1928–29-től lényegében Gaál Gábor nevével fémjelzett Korunk, különösen pedig az 1957-ben feltámasztott utódlap, Gáll Ernő és Balogh Edgár irányítása alatt, folyamatosan küszködött ezekkel a kérdésekkel – de súlyosabb problémákkal is. Ha 1957 nyarán, az Utunkban megjelent cikkek szerint, valóban a „feltámasztás", főként a Gaál Gábor-i örökség folytathatósága kerül napirendre – bár a fiatal Sütő András már igényli, hogy az új Korunk „legyen bátor a dogmatizmus agyelmeszesítő következményeinek felszámolásában" –, hovatovább nyilvánvalóvá válik egyfajta (többfajta) váltás szükségessége.
Már az első, a Főtér 4-5-re nyíló szerkesztőségi kapu mögött erről is kellett vitáznunk. Ma úgy mondanám: elsősorban erről. Ám épp az újraindulás heteiben-hónapjaiban, sőt éveiben – az októberi magyar forradalom ellenforradalommá átminősítése idején a politikai változásoktól különösen félő Romániában – erre nyílt a legkevesebb lehetőség. Lényegében egy évtizednek kellett eltelnie, hogy az önálló gondolkodásnak némi tere nyíljon a Kolozsvárt megjelenő, magyar nyelvű folyóiratban.
A második Korunk-kapu, a hajdani Vármegyeháza nagy fakapuja különös gondolatokat, ellentmondásosabb emlékeket idéz fel. Gondoljuk el: 1974-ben kényszerítik a szerkesztőséget a főtéri megszokott helyiségek elhagyására, most már az ablakaink nem a Mátyás-szoborra néznek; noha szép, tágas szobákhoz, sőt egy 41 m2-es teremhez is jutunk (itt bontakozik ki igazán a Korunk Galéria), de a néptanács épületébe kerültünk – vagyis már nem vagyunk teljesen önállóak. (Ti. közvetlen adminisztratív értelemben, mert a politikai-ideológiai függés változatlan.) Itt éljük át a Ceauşescu-rendszer kemény, nacionálkommunista diktatúraként működő éveit – és nagy reményeket ébresztő bukását. Az 1989. decemberi, úgymond, forradalmat.
A Ion Iliescu-féle „demokráciát". És máris érkeznek az 1990. márciusi marosvásárhelyi hírek, a többszöri bukaresti bányászjárásokról szóló tudósítások. Ebbe az épületbe, a hajdani Vármegyeházba költözik be a város, mindenesetre a kolozsvári magyarok nyílt ellenségének számító polgármester, Gheorghe Funar. Vele pedig a Vatra Românescă elnevezésű nacionalista párt. Egy ideig ellenállunk az újabb költöztetési szándéknak, ülősztrájkot szervezünk a folyosó ajtaja előtt, kihívjuk a tévéstábot, a vátrásokkal, a korabeli városi vezetőkkel vérre menő vitát folytatunk, amikor azonban az ablakunk alatt megjelenik a teherautó, hogy kidobálják bútorainkat, kéziratainkat – tudomásul vesszük a vereséget.
Következik hát a harmadik kapu, a Nagy-Szamos ( Iaşilor) utca 14. udvarának végében nyíló emeleti feljáróé. A tyúkudvar mellett elhaladó munkatársak a meglehetősen sötét szobákban egy fiatalodó szerkesztőséggel s az újraindított Korunk Galéria képeivel, kiállítóival találkozhatnak; klubot is próbálunk működtetni – utóvégre a magunk gazdái vagyunk, távol a funari szellemtől. A kétezres évekig valóban úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk, olcsó állami (városi) bérleményben, nem a hivatalosság szeme előtt, a látszólagos elzártság akár javunkra szolgálhat; a Soros Alapítvány nem csupán a bútorzat megújításában segít, egyéb érdemi támogatást is nyújt, egyebek közt elegáns formai kivitelben szerkeszthetünk a magyar politikai és kulturális hírekből Magropres címmel román intézményeket tájékoztató havi sajtószemlét. A Sajtófókusz („Mi történik Romániában?") már korábban elindul, hetente jelenik meg, és 2008 decemberéig kitart – a 790–791. számmal zárul.
A reprivatizáció, egész pontosan a román ortodox egyház tulajdonába visszakerülő épület, a régi-új tulajdonos visszavonhatatlan akarata teszi szükségessé a negyedik kapu megtalálását. A görögkeletieknek fizetendő, 52-szeresre emelt lakbér (!) kifizetése helyett lehetőség mutatkozik a Rákóczi út 52-be (ismét 52) átköltözni, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a MÚRE számára 1990 után megszerzett villaszerű, ám rozogának bizonyuló, tehát felújítást igénylő (és már majdnem üres) házba. 2005-öt írunk, itt tiszta, sőt kitűnő a levegő; a Kolozsvárról Münchenbe került gróf Degenfeld Sándor nagyvonalú támogatása, a költséges felújítás teszi lehetővé, hogy a Fellegvár oldaláról befolyó víz ne omlassza ránk a falakat, sőt az alagsori helyiségből stúdiógalériát alakíthassunk ki.
A pénzügyi gondok nem szűnnek meg, adminisztrációs hibák folytán már-már elárverezik fejünk fölül a MÚRE tulajdonát (49 éves koncesszióban nekünk kell működtetnünk) – most a közösségi segítség, a Communitas Alapítvány szól közbe, oldja meg az égető gondot. Vagyis lehet tovább szerkeszteni, szervezni Korunk Akadémiát (szerkesztőjelöltek, jövendő műfordítók számára – később belvárosi helyszíneken elindul a történészek nagy sorozata); és fiatalokat vendégül látni a Korunk Stúdiógalériában, könyveket kiadni, évről évre jutalmazni leghűségesebb munkatársainkat a Korunk Kulcsával. Időközben elválunk a bukaresti művelődési minisztériumtól, a Korunk Baráti Társaság a gazda („magad uram, ha szolgád nincs"), pályázni tudunk Kolozsvárt, Budapesten és Bukarestben. A folyóirat pedig minden hónap elején megjelenik, időnként tiszteletdíjat is tudunk fizetni a külső munkatársaknak. És persze fiatalodunk – a 90 közelében...
Kántor Lajos
A szerző kolozsvári irodalomtörténész, a Korunk volt főszerkesztője
Krónika (Kolozsvár)

Kelemen Hunor: nem térünk vissza a sérelmi politizáláshoz
A politika belülről új kiadásában a 9000 RMDSZ-es jelöltről és a román pártok felelősségéről is beszélgettünk.
Az RMDSZ jelöltállítási folyamatáról, az MPP-vel való együttműködésről, a női jelöltekről és a marosvásárhelyi helyzetről, a román pártok jelöltállítási nehézségeiről és felelősségéről, árnyékjelentésről és emberi jogi jelentésről, illetve az 5000-es alternatív nyelvhasználati küszöbről kérdezte Balázsi-Pál Előd az RMDSZ elnökét,Kelemen Hunort A politika belülről friss kiadásában. A műsor április 25-én 21.35-kor látható az Erdély TV-n, április 26-án meghallgatható az Erdély FM-en, kivonata pedig az alábbiakban olvasható.
A 9000 RMDSZ-es jelöltről
„Általában ennyi jelöltet szokott indítani az RMDSZ. Nyilván ehhez az kell, hogy a helyi és a területi szervezeteink működjenek. Természetesen egyfajta összehangolásra is szükség van, hisz itt háromszáz település kampányáról van szó; egy keretet lehet adni ennek az egésznek, de a prioritási listát minden település minden tanácsosi csapatának együtt kell elkészítenie.”
Az előválasztásokról
„A jó az, hogy nagyon sok helyen előválasztást szerveztünk, sok ezer embert vontunk be a jelöltállítási folyamatba országszerte. Ahol hosszú ideje nem lehetett váltani, azért, mert egy szűk kör szervezte a listákat, ott teljes váltásra került sor, mert ebben az esztendőben előválasztást szerveztek, ilyen Nagybánya, és nem a régi, ismert nevek futottak be, hanem az új emberek, a fiatal emberek, és ez így van rendjén.
De nincsen csodamódszer a jelöltállításra. Sepsiszentgyörgyön soha nem tartottunk előválasztást, ott a tanácsosi listát mindig a polgármester és a helyi választmány állította össze, és mindig kiválóan működött. Csíkszeredában mindig előválasztás volt, és mindig rendben volt, mindig olyan lista volt, amelyet később senki nem kommentált.
Lehet így is, lehet úgy is, a lényeg, hogy hiteles emberek kerüljenek oda, és csapatként tudjanak dolgozni, mert ott, ahol polgármesterként megnyered a választást, nem mindegy, hogy milyen tanácsosi csapattal fogsz együtt dolgozni.”
Az MPP-vel való együttműködésről
„A mi együttműködésünknek keretei eléggé tágak ahhoz, hogy helyenként, ha ők nem tudtak más megoldást találni, akkor akár az EMNP-vel is együtt menjenek, mert Székelyföldön a legtöbb településen verseny van. Hogy ez a verseny hogy néz ki, ez változó. Székelyudvarhelyen ebben az esztendőben egy érdekesebb helyzet alakult ki, a településen élők azt fogják megválasztani, akiről leginkább úgy gondolják, hogy el tudja vezetni a települést. Mi azt szeretnénk, hogy Arros Orsolyát, az RMDSZ jelöltjét válasszák.”
Arros Orsolyáról
„Fiatal, dinamikus udvarhelyi hölgy, aki különböző helyzetekben már bizonyította vezetői képességét, egy jól képzett ember, és a helyi szervezet – elsősorban a fiatalok –, úgy döntöttek, hogy vele szeretnének az idei választáson menni. Ezért a jelenlegi polgármesterrel a helyi szervezeten belül nézeteltérés alakult ki. Ez így van rendjén, az RMDSZ gyakran váltott az elmúlt 25 évben polgármestert, parlamenti képviselőt, szenátort, és ez ezután is így lesz, senkinek nincs ez kiadva örökre, mint valami hűbéri rendszerben, hogy az az ő pozíciója, és nem lehet megkérdőjelezni.
Az, hogy nő vagy nem nő, nem szabadna kérdés legyen. A kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején Gyimesfelsőlokon volt olyan polgármesterasszonyunk, aki két-három mandátumon keresztül azt a települést nagyon összeszedetten, nagyon pontosan és fegyelmezetten vezette, és nem volt semmi baj. Azt szeretném, ha minél több női jelölt lenne, és ez alakulni fog, alakul az erdélyi társadalom mentalitása is. Én, ha udvarhelyi polgár lennék, nagyon szívesen rábíznám a közösség sorsát Arros Orsolyára.”
Miért állt össze ilyen nehezen a jelöltlista Marosvásárhelyen?
„Marosvásárhelyen bonyolultabb helyzet van, én nem nagyon kommentálom, mert távol tartottam magam a jelöltállítástól. Azt üzenték nekem, hogy Marosvásárhely a marosvásárhelyieké, és ne szóljunk bele Kolozsvárról vagy Csíkkarcfalváról; nem szóltunk bele, ez az ő felelősségük, mindenek előtt a megyei elnöknek a felelőssége, és ők ennyire voltak képesek, ennyit tudtak kihozni magukból. Én abban bízom, hogy Soós Zoltán, aki függetlenként indul, de az RMDSZ jelöltje és az RMDSZ jelöltjeként kell viselkednie, ezzel a listával együtt jó eredményt tud elérni.”
Arról, hogy 2016-ban milyen az ideális RMDSZ-jelölt, miben kell másnak lennie, mint 1992-ben
„Sokat professzionalizálódott a politika, 1992-ben teljesen más típusú problémákkal szembesült egy település, más típusú finanszírozási gondokkal, döntési mechanizmusokkal. Akkor nem volt egy ilyen típusú önkormányzati rendszer, amely még mindig sok hibával bír, de a 92-es helyzethez képest, amikor sokkal centralizáltabb volt az egész közigazgatás, változtak a források, kibővültek. Ezt a 25 esztendőt nem lehet meg nem történté tenni.
Hitelesnek kell lenni, dinamikusnak, kell implikálódni a közösség életébe. Egy polgármester nem ülhet az elefántcsonttoronyban, nem elég, hogy időnként bemegy a tanácsülésekre, és az ott meghozott döntéseket megpróbálja végrehajtani. Gyors ügyintézésre és nyitottságra hajlamosnak kell lennie, és az ügyintézést úgy kell tekintenie, hogy arra teljes rálátása legyen a településen élő választópolgárnak. Hozzáértőnek kell lennie, és a magyar ügynek elkötelezettje kell legyen.”
A kampánybüdzséről
„Megváltozott a választási kampányok finanszírozását szabályozó törvény, sokkal szigorúbb lett, mint eddig valaha. Mi mindig egy kis költségvetésű kampányt folytattunk, az előző években és most is. Egy kis településen 6500 lejből lehet kampányolni, ezt, ha a törvény szerint költik, visszaadja az állam a választásokat követően.”
A nagy román pártok jelöltválságáról
„2016-ban az ismert okok miatt nem könnyű embereket meggyőzni, hogy politikai szerepet vállaljanak. Egyrészt a politikusok megítélése nagyon sokat romlott, másrészt (...) sokan felteszik a kérdést, hogy miért kockáztassanak, hogyha kisebb közigazgatási vétségért is, aminek semmi köze a korrupcióhoz, esetleg bajba keveredhetnek, illetve miért tegyék ki magukat a tanácsosok és a helyi politikusok is akár annak, hogy a közösség olyan típusú megítélése alá kerüljenek, amelyről ők úgy gondolják, hogy nem érdemelték meg.”
„2016-ban, úgy láttam, nagyon sokat dolgoztak a pártok azon, hogy új embereket keressenek, hogy újítsanak, hogy váltsanak, de nem mindig sikerült, nem mindig találták meg a megfelelő embereket.”
„Ez bizonyos értelemben ránk is igaz, csak talán az arányok teljesen mások. Nekünk is nagyon sok helyen azzal kellett szembesülnünk, hogy a közösségben nagy tiszteletnek örvendő emberek nehezen vagy egyáltalán nem vállalnak szerepet, még úgy sem, hogy ne befutó helyen legyenek, csak segítsék a nevükkel a listát. Arról nem is beszélve, hogy az egyik kis párt apróhirdetésben kereste a jelölteket. Vicces helyzetek álltak elő az erdélyi magyar közéletben is. 2016 a politika válságos esztendeje, ha szabad így fogalmazni."
A MOGYE magyar oktatását érintő bírósági döntésről
„A MOGYÉ-vel kapcsolatban és más hasonló esetekben a bíróság hozott már számunkra nem kedvező ítéletet, úgy, hogy a törvény egyébként egyértelmű. Erősen el kell gondolkodni, hogy taktikailag jó-e ugyanahhoz a bírósághoz fordulni másképpen föltéve a kérdést, mert a vereség szinte kódolva van egy ilyen ügyben.”
A felerősödött kisebbségellenes retorikáról és intézkedésekről
„Az európai uniós csatlakozást követően még úgy tűnt, hogy folytatható a kilencvenes évek végétől elindult trend, hogy a kisebbségi jogokat, a nyelvi jogokat, a kollektív jogokat, akár a kulturális autonómiát is lépésről-lépésre be lehet iktatni.
Ez elakadt egy adott pillanatban, sőt, Románia megerősödött a térségben és úgy gondolta, hogy megengedheti magának azt, hogy megpróbálja a megszerzett kisebbségi jogokat megcsorbítani, visszavonni, megpróbálja például az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatását nemcsak megállítani, hanem visszafordítani. Magyarellenesnek, kisebbségellenesnek és jogfosztónak nevezhető intézkedések egész sora jelent meg az elmúlt esztendőkben, fokozódott egyfajta magyarellenes attitűd.
Ezek megsokszorozódtak, és ezért fordultunk mi ismét erőteljesebben a nemzetközi partnerekhez, ezért fordultunk ahhoz a típusú politikai eszközhöz, ami az árnyékjelentést és a különböző memorandumokat illeti, illetve az Amerikai Egyesült Államokkal és más partnerekkel a folyamatos párbeszédet választottuk, mert úgy gondoltuk, ami történik Romániában, az egyértelműen egy irányváltást mutat. Nem azt mondom, hogy irányvesztést, mert nem magától, véletlenül történnek a dolgok, hanem egy szándékos irányváltásról van szó. Ha először a kisebbségi jogokat nyirbálják meg, utána más emberi jogok következnek. Arra hívtuk fel a partnerek figyelmét, hogy Románián számon kell kérni az alapértékeket, az alapvető emberi jogokat.”
A román pártok felelősségéről
„Kampányban még inkább felerősödnek ezek a jelenségek. Olyan körülmények között végképp aggódni kellene, ha az egyik nagy román párt nem váltott volna főpolgármester-jelöltet Bukarestben, és továbbment volna egy olyan emberrel, aki a holokausztot tagadta, szélsőségesen nacionalista, vallási fundamentalista és a legionárius eszméket támogató, terjesztő ember. Mert ha ezzel képes egy nagy párt menni, akkor a másik nagy pártot is arra ösztönzi, hogy hasonló retorikához nyúljon, és ez azt jelenti, hogy a román társadalom legalább hetven százaléka ezt a retorikát, ezt az értékrendet hallja, ezzel találkozik. És akkor ne csodálkozzunk, hogy előbb-utóbb kisebbségellenes, magyarellenes hangulat alakul ki.
2016-ban a nagy politikai pártoknak a felelőssége óriási, hogy ne adjanak teret a szélsőségességnek, mert abból előbb-utóbb feszültség lesz, ezért van szükség arra, hogy az RMDSZ megpróbáljon egy olyan viszonyt kialakítani a nagy politikai pártokkal, amely a megszerzett politikai jogokat garantálná, a szélsőséges retorikát és nacionalizmust nem engedné a társadalomban elterjedni, illetve a továbblépéshez a párbeszédet keresni.”
„Látni kell: az, hogy egy etnikai kisebbség hogyan érzi magát a szülőhazájában, veszélyeztetve érzi-e magát és etnikai identitását az országban, az alapvetően hozzájárul ahhoz, hogy milyen a társadalmi béke. Biztonságpolitikai kérdésként kell kezelni, mert ma mindenkit a biztonság érdekel, de nem szabad a biztonság oltárán egyéb ügyeket feláldozni. Nem szabad engedni, hogy Romániában hatalmas lendületet kapjanak a szélsőségesek.”
Az amerikai külügyminisztérium emberi jogi jelentéséről
„2012-től az amerikai külképviselettel gyakoribbá váltak a találkozásaink, illetve a tavalyi washingtoni látogatásunkat, amelyet a New York-i magyar emberjogi alapítvánnyal (HHRF) közösen szerveztünk meg, pontosan ezért terveztük meg, hogy a külügyminisztérium képviselőivel, illetve a kongresszusban a törvényhozókkal és a különböző think-tankek képviselővel találkozzunk. Sok időd ott nincsen, el kell tudd mondani, hogy mi a problémád és mit javasolsz megoldásként, érdekeltté kell tudd tenni a partnert, hogy ez számára miért fontos.”
„Románia Amerikával egy olyan stratégiai partnerséget kötött, amelyet mi magunk is támogattunk, amely biztonságpolitikai szempontból nemcsak Romániának, hanem az egész térségnek fontos. Mi úgy mutattuk be a mi problémáinkat, mint amelyek ebben a biztonságpolitikai kontextusban fontosak tudnak lenni. Ezenkívül emberi jogokként, alapértékekként kell bemutatni a kisebbségi jogokat, mert tulajdonképpen erről is van szó, egy specifikus emberi jogi kategóriáról beszélünk, és ha ezt sikerül megtenni, akkor azt tapasztaltam, hogy az amerikaiaknál van erre nyitottság és odafigyelnek, és ez meglátszik a jelentéseken is, amelyek alapvetően tartalmazzák azt a problémalistát, a Mikó-ügytől a csángók oktatásáig, amelyet mi ott megjelenítettünk.
Ezt fontosnak tartom, mert látni kell, hogy Románia még valamilyen mértékben odafigyel arra, hogy Amerika mit gondol róla, annak ellenére, hogy a román média agyonhallgatta a jelentésnek a kisebbségi jogokkal kapcsolatos részét. Ez is azt mutatja, hogy zavarja őket, és bosszankodnak, hogy Románia ilyen vonatkozásban is megjelenik az amerikai jelentésben. Az amerikai emberi jogi jelentés tulajdonképpen alapjaiban kérdőjelezi meg azt a hamis képet, amelyet főleg Aurescu külügyminisztersége alatt sugallt a kormány, hogy Románia egy mintaország, és minden jól működik. Akkor lehet azt mondani, hogy a dolgok rendben vannak, ha ezt mi mondjuk, és ezt mi nem mondjuk, mert nem érezzük azt, hogy a dolgok rendben mennének. Nekünk ebben viszont proaktívnak kell lenni, megoldásokat kell javasolni, amit mi meg is tettünk például az ET kisebbségvédelmi keretegyezményének betartásáról írt árnyékjelentésben is. Ez nem a sérelmi politizáláshoz való visszatérést jelenti: a problémákat is megemlítjük, de megoldásokat is adunk."
Az egészségügyben nyelvhasználatot szabályozó RMDSZ-es törvénytervezetről
"A tervezetben a 20 százalékos, törvényben előírt anyanyelv-használati küszöbhöz képest mi bevittünk egy alternatívát, az 5000-es számot. Azt mondjuk, ahol nem éri el a 20 százalékot egy etnikai kisebbség számaránya a településen belül, de jelentős számú kisebbség él, ott is lehet és kell alkalmazni ezt a törvényt. Pl. Kolozsváron 20 százalék alá esett a magyarok aránya, de messze 5000 fölött van a számuk. Nem lehet azt mondani, hogy 30-40 ezer ember nem egy jelentős szám, még akkor sem, ha csökken arányaiban a súlya egy településen belül.
Ezzel az alternatívával kell tudjunk továbbmenni a továbbiakban. Az esélyekről túl korai és kockázatos lenne találgatni. Mi azt akarjuk, hogy legyenek olyan kezdeményezéseink, amelyek alapot jelentenek a párbeszédhez, és ha nem tudunk törvényt alkotni ebből most júniusban vagy ősszel – választási esztendőben nem könnyű ezt megtenni –, akkor ezt lehessen majd továbbvinni a következő parlamentbe. Az a fontos, hogy a különböző területekre legyenek előterjesztett megoldási javaslataink."
Transindex.ro

Egy idegengyűlölő párt rendezett felvonulást Bukarestben
Az idegengyűlölő jelszavakat hangoztató Egyesült Románia Párt (PRU) több tucatnyi szimpatizánsa rendezett felvonulást szerdán Bukarest belvárosában a román fővárosba tervezett török óriásmecset engedélyezése és megépítése ellen.
A pártot a magyarellenességéről elhíresült Bogdan Diaconu független képviselő vezeti, aki a PRU színeiben indul a júniusi bukaresti főpolgármester-választáson.
A román hírügynökségek szerint a Kereszténység menetének nevezett felvonuláson a résztvevők „Mecsetek nélküli Romániát", „Nem vagyunk Erdogan vazallusai" feliratokat emeltek a magasba, bevándorló-ellenes rigmusokat skandáltak és legionárius (fasiszta) indulókat énekeltek. Diaconu helyi népszavazás kiírását követelte a román főváros tisztségben lévő ideiglenes főpolgármesterétől a Törökországnak megígért bukaresti óriásmecset ügyében, amely szerinte valójában a muszlim bevándorlók betelepítését készíti elő.
Habár a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint Romániában mintegy 85 százalékra emelkedett a migránsok befogadását elutasítók aránya, a PRU székháza elől indult, hangosbemondós, zajos felvonulásához nem sokan csatlakoztak Bukarest belvárosában: a résztvevők számát ötven körülire becsülték a különböző hírforrások.
A román kormány tavaly nyáron a muzulmán felekezet használatába adott egy 11 ezer négyzetméteres telket Bukarestben, hogy azon mecsetet és muzulmán kulturális központot építsen. Az engedélyezésre váró mecset felépítését a török kormány finanszírozná.
A Szociáldemokrata Párt (PSD) jelöltjeként 2012-ben képviselővé választott Diaconu magyarellenes megnyilvánulásaival és törvénytervezeteivel hívta fel magára a figyelmet. 2014-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) akkori kormányzati részvétele elleni tiltakozásként kilépett a PSD-ből, és saját politikai alakulatot szervezett.
A román politikai elemzők szerint Diaconu a bukaresti parlamentből kiszorult Nagy-Románia Párt populista, idegengyűlölő jelszavaira fogékony választóit próbálja megszólítani, hogy támogatásukkal az év végi általános választásokon újabb parlamenti mandátumhoz jusson.
MTI
Erdély.ma

Csernátfalu, a városközpont (A barcasági csángóföldön)
Ez Négyfalu városközpontja, itt található a polgármesteri hivatal, a városi tanács székhelye. Így volt ez régen is, mert Csernátfalu központjában építették fel a hétfalusi magyarok szabadságharcos áldozataik legszentebb emlékét, amelyet mindenki csángó szobor néven emleget. Csernátfalunak 1427-ben Szent Mihály falva volt a neve, miként az Mátyás király 1460-ban kelt adományleveléből is kitűnik.
Az írott szó
Szent Mihály oltalmában a címe annak a 240 oldalas könyvnek, amelyet 2004-ben adott ki a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Szerzői készséges négyfalusi kalauzaink, Hochbauer Gyula és Kovács Lehel István, készült a Csernátfaluban működő Disz Tipo nyomdában. A szerzők összefoglalják a reformáció előtti időszak dokumentált katolikus egyháztörténetét. Ebből tudjuk, hogy 1542 és 1544 között Hétfalu – s így Csernátfalu – magyarsága is áttért az evangélikus-lutheránus vallásra. A Fennvaló gondoskodott arról a lepergett évszázadok során, hogy a barcasági Tízfalunak mindig legyenek krónikásai, helytörténeti írói és történészei, tehetséges tollforgatói, tanítói-tanárai, legújabban a matematikát és informatikát magas szinten művelő értelmiségijei, akik felvállalták s felvállalják ma is a mindennapok történéseinek rögzítését az eljövendő emberöltők számára is. Apáczai Csere Jánost, a lelkész Szeli Józsefet és a nehezen összeszámlálható többi értelmiségit olyan személyek-személyiségek követték, követik, mint dr. Bencze Mihály, Csernátfalu szülöttje, jeles matematikus, tanár és költő, a bukaresti Ady Endre-líceum igazgató-tanára, aki szülőhelyének és csángó népének átfogó képét is adta a Jászvásárban 2013-ban megjelent Visszapillantó tükör című vaskos kötetében. A brassói Fulgur Kiadó alapítójaként gondozta Kalabér László földink Kézdimartonfalvától Új-Zélandig a madarak nyomában című könyvét (1997). Bencze Mihályt – aki két éve a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet szerkesztője – csak telefonon tudtuk elérni Zilahon, ahol egy országos matematikai vetélkedő zsűrijében áldozta amúgy is szűköcske szabadidejét. A melléklet háromszékiek számára elsősorban a bukaresti magyarság múltjáról, de jelenéről is szóló tudósítások-írások nélkülözhetetlen forrása. Köztudott, hogy csángó testvéreink régen s odaszakadt rokonaik révén most is erősebb szálakkal kötődtek, kötődnek Bukaresthez, mint mi. Bár Hosszúfaluban található családi háza, e sorba tartozik Hochbauer Gyula magyartanár, helytörténész, közíró is, aki Kommandón kezdte pályafutását, s egyike Hétfalu kiváló ismerőinek. Miként ővele, találkoztunk Kovács Lehel István informatikus egyetemi adjunktussal, helytörténész-szerkesztővel is, mindketten önálló, olykor külön kiadványokban rögzítették, rögzítik Hétfalu hely- és kortárstörténetét (Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban, Hétfalusi csángó tájszógyűjtemény, A hosszúfalusi faragászati iskola története Sipos-Gaudi Enikővel stb.). Nevükhöz kötődik többek között a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság működése, a Hétfalu független művelődési és helytörténeti havilap szerkesztése és kiadása.
Ahol Hunyadi János is megfordult
Tiszteletes Török László csernátfalusi evangélikus lelkész vendégeként még mindig a hely múltja felől érdeklődtünk. Készséggel állt rendelkezésünkre. Elmondta, hogy valóban Csernátfaluban volt a Szent Mihály eklézsia központja, amely a maga idejében a hét csángó település egyetlen istentiszteleti helye volt. Múltja visszanyúlik a Szent István által kiadott „minden tíz falunak egy templom” rendeletig. Ennek az egyházközségnek Hunyadi János akkori kormányzó 1442-ben egy díszes, aranyozott ezüstből készült áldozókelyhet adományozott a hétfalusi csángók a törökök elleni harcban tanúsított hősiessége elismeréseként. A brassói ötvösség e remekművét egyházközségünk őrzi – jegyezte meg. A ma álló templom szentélye XVI. századi építmény, a hagyomány szerint a második templom maradványa. Ehhez építették hozzá 1779-ben a jelenlegi templomhajót. Mostani formáját azonban csak 1895-ben nyerte el. Csernátfalu magyarságának lelki gondozását mind máig huszonegy lelkész végezte. A sepsiszentkirályi származású Kiss Árpád – egykori mikós diák –, unokája, dr. Kiss Béla és hitvese, Kiss Béláné Füzessy Irén hárman együttvéve 99 éven keresztül vezették a gyülekezetet és folytatták magas szinten a népművelést. Török tiszteletes ezt a lelkészöltőt követte-folytatta egyparókiás papként. Féléves barcaújfalusi esperesi segédlelkészi szolgálat után foglalta el a csernátfalusi parókiát 1985-ben. Munkája mellett felette hasznos szolgálatként vállalta a két világháború között is megjelenő Csángó Naptárak anyagának összegyűjtését és egy új sorozat számítógépes szerkesztését. A felette hasznos és értékes kiadvány tükre majdnem az egész Hétfalu kortárs történéseinek.
Volt egyszer egy csángó szobor
Nem kerülhetjük ki ennek a szomorú múltú és emlékezetű obeliszknek a történetét. E témában Nagy János nyugalmazott történelemtanárt kerestük meg, aki megírta a szoborállítás körülményeit, de késői mentésének is részese volt.
– A XIX. század utolsó negyedében vetődött fel a gondolat – mondta –, hogy Hétfaluban szobrot állítsanak az 1848–49-es szabadságharc vértanúi emlékére, amikor Brassó parancsára 51 hétfalusit végeztek ki borzasztó kínok között. Így például Szász György 77 éves hosszúfalusi evangélikus lelkészt rátették egy izzó vaskályhára, és addig perzselték, míg kiadta lelkét, sokakat agyonlőttek, másokat leszúrtak, a tatrangi Csere Pétert a Malomárkában fojtották meg. Az emlékobeliszkre a gyűjtési akciót Koós Ferenc királyi tanácsos tanfelügyelő indította, akit több lelkes hétfalusi támogatott. A szobor (így nevezik a hétfalusiak az obeliszket) kivitelezését az apácai Bosin Antal és a brassói Gabrielli Ferenc kőfaragók vállalták. Alapját a csernátfalusi piactéren rakták le 1891 márciusában, és szeptember 27-én leplezték le. 1926 januárjában a helybeli szélsőjobboldali román türelmetlenség a szobrot ledöntötte. A négyfalusiak sokáig szétrombolva hagyták, hogy váljék az ügy a négyfalusi románság szégyenére. A két világháború közötti feszült politikai viszonyok között a szobor felső részét a hosszúfalusi alszegi evangélikus temetőbe szállították. Mivel azt az idő vasfoga kikezdte, az 1970-es évek derekán Kocsis Andrásné kezdeményezésére gyűjtést indítottak az emlékmű kijavítására, amit Elekes Mihály kőfaragó és Sipos Gaudi István végzett el. A márványlapokat az eredeti feliratokkal 1981. november elsején helyeztük fel – fejezte be Nagy János. A temetőben hajtottunk fejet mi is a zöld cserjék övezte obeliszk előtt, itt emlékeznek minden év március 15-én a helybeliek, s papi segédlettel idézik meg a csángó vértanúk hősiességét. A csángó szobor egykori talapzatára helyezte el a helybeli Astra Egyesület 1931. július 23-án a nemzet egyesítéséért 1916–1919-ben hősi halált halt román katonák emlékművét. Hétfalut, de főleg Négyfalut nemcsak ismerni, hanem bemutatni is tudni kell azoknak a messzi földről idejövőknek, akik a ma élő Csángófölddel szeretnének ismerkedni, a festői tájjal, a még megjeleníthető és látható csángó hagyományokkal, az épített örökséggel, népviselettel, népszokással, a jellegzetes borica-tánccal, szedettesekkel, varrottasokkal, tojásfestéssel, élő képzőművészettel. Az elvárások szintjén fogadja az ideérkezőket Simon Attila, a helybeli Renáta panzió tulajdonosa, idegenforgalmi menedzser, idegenvezető.
Kisgyörgy Zoltán
Bencze Mihály: Visszapillantó tükör, 2013 (magánkiadás)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ benyújtotta megyei tanácsosi listáját
Péter Ferenc a tanácselnökjelölt
A kerületi választási iroda 27 ezer támogató aláírás kíséretében iktatta az RMDSZ megyei tanácsosjelöltjeinek listáját, amely teljes, 44 nevet tartalmaz. Első helyen Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke, második helyen Péter Ferenc szerepel, akit az RMDSZ megyei tanácselnökjelöltként nevesített.
A tanácselnöki tisztség megszerzése a tét
A tanácsosi lista iktatása után Brassai Zsombor, a megyei RMDSZ szervezet elnöke a sajtónak nyilatkozva elmondta, köszöni a támogatók aláírását, a munkatársak hozzájárulását az aláírásgyűjtési akció sikeréhez. A 27 ezer támogató aláírást megelőlegezett bizalomként és pozitívumként kell elkönyvelni. Az elnök meggyőződése, hogy az aláírások köteleznek, olyan kampányt kell folytatni, amellyel megszólítják Maros megye magyar választóinak jelentős részét. Arra számítanak, hogy legalább 13 tanácsosi mandátumot megőriznek a megyei tanácsban. A tanácsosi tisztségre jelöltek mintegy kétharmada kicserélődött, egyharmadát a régi tanácsosok teszik ki. A kétharmadban új és fiatal jelöltek szerepelnek. Ami a jelöltek kiválasztásával kapcsolatosan fontos volt: igyekeztek ezúttal is arra törekedni, hogy Maros megyének minden régiója képviselettel rendelkezzen a tanácsban. A kampány rendkívül fontos üzenete, hogy az RMDSZ a megyei tanácselnöki tisztség megszerzésére törekszik.
A sajtó kérdésére válaszolva Brassai Zsombor elmondta azt is, hogy a megyei tanácsosi listán szereplő jelöltek kiválasztásakor a területi képviseletre figyeltek. Tekintettel arra, hogy Maros megye nagy közigazgatási egység, a megyei tanácsnak nagyon sokrétű problémával kell foglalkoznia. Ezért vélik fontosnak, hogy a mikrorégiók is képviseletet kapjanak. Másrészt a jelöltek szakmai tapasztalatát vették figyelembe. Bejutó helyet biztosítottak a nőszervezetnek, illetve a Maros Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanácsnak. Az első 15 jelölt között van a Magyar Polgári Párté is, ily módon a megyei tanácsosjelöltek listáján is megvalósult a politikai összefogás.
– Bízom abban, hogy ez a szavazatszámban is kamatozni fog. A 2012. évi tapasztalatból indultunk ki, amikor külön listákon indultunk a szavazatokért. Ha együtt indulunk, ma akár 15 tanácsosunk is lehetne. Bízunk a választókban, hogy erősíteni tudjunk az RMDSZ- frakció képviseletén – fogalmazott Brassai.
Szükség van a váltásra
A tanácselnöki tisztségre jelölt Péter Ferenc nyilatkozatában elhangzott, hogy azzal a 16 évi önkormányzati tapasztalattal, amellyel rendelkezik, képviselni tudja a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget és Maros megye lakosságát.
– Úgy gondolom, hogy a Szovátán kivitelezett sikeres projekt Maros megyére is kiterjeszthető. Ha a megyénkbeliek úgy gondolják, hogy a szovátai példa lehet Maros megyére nézve, kérjük, szavazzanak az RMDSZ listájára. Úgy érzem, a megyének szüksége van a váltásra, hiszen gazdasági szempontból a közép-romániai régión belül a harmadikról a negyedik helyre csúszott vissza. Meg kell tennünk mindent, hogy a megye gazdaságilag megerősödjön, s visszanyerje méltó helyét ebben a régióban – fogalmazott a tanácselnökjelölt, aki arról is beszélt, hogy a kampány során a személyes kapcsolatra helyezi a hangsúlyt, megpróbálnak minél több településre elmenni, és minél több emberrel találkozni.
Péter Ferenc elmondta, nem volt könnyű döntés felvállalni a jelölést, de a szövetség megyei vezetőségével úgy gondolták, hogy fontosabb a megye egésze, ennek száz települése, mint egy a megyéből. Ezért választotta a szovátai polgár-mesterjelöltség helyett ezt az utat. Szovátán Fülöp László mérnök személyében sikerült olyan polgármesterjelöltet találni, aki méltóképpen vezetheti tovább a várost.
A Népújság arra volt kíváncsi, milyen konkrét tervek szerepelnének Péter Ferenc programjában.
– Konkrét tervekről nehéz beszélni. Elsősorban jól kell működtetni azt az intézményrendszert, ami pillanatnyilag a megyei tanács alárendeltségében van. Folytatni kell azokat a projekteket, amelyeket elkezdtek. Ha konkrét tervekről van szó, akkor elsősorban a megye infrastruktúrájára, a repülőtérre kell gondolnunk, mert ezekkel van gond. Ahhoz, hogy sikeres legyen ez a megye, kötelező módon csatlakoznia kell az ország nemzetközi infrastruktúrájához, ami hiányzik. Kiépült infrastruktúrával másképp jelentkeznek a beruházók. A legnagyobb probléma, hogy Maros megye gazdasági szempontból pozíciót veszített, a régióban a harmadik helyről a negyedikre került. Ezen kell változtatni. Fontos feladata tehát a megyei testületnek, hogy Bukarestben és a nemzetközi fórumokon képviselni tudja a megye érdekeit, hogy visszanyerje azt a gazdasági potenciált, amit elveszített ebben a régióban – fogalmazott Péter Ferenc.
A megyei tanácsosi listán szereplő első 15 jelölt: Brassai Zsombor, Péter Ferenc, Pokorny László, Kolcsár Anquetil-Károly, Szabó Árpád, Csép Éva-Andrea, Aszalos Gábor, Kupás János, Tatár Béla, Kovács Mihály-Levente, Bartha Mihály, Fülöp József, Szabó Albert, Szigyártó Zsombor-István, Biró József-Attila.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

25 éve történt – Az 1991-es egri tanácskozás Erdély sorsáról és a román hisztériakeltés
Negyed évszázada, 1991. április 13-án és 14-én került megrendezésre az Erdélyi Szövetség szervezésében az „Erdély múltja és jövője” című nemzetstratégiai konferencia Egerben. Az előadók között olyan jeles személyiségeket találunk, mint Beke György, az Erdélyi Szövetség elnöke, Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Borbély Imre, későbbi RMDSZ elnökségi tag és parlamenti képviselő, Köteles Pál, az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője, Duray Miklós, a felvidéki, keresztény-demokrata irányultságú pártszerű szerveződés, az Együttélés elnöke, Balla D. Károly, kárpátaljai író, Eva Maria Barki, emberjogi aktivista, Sebestyén Teleki István az Erdélyi Világszövetség képviselője, Pomogáts Béla és Székelyhidi Ágoston irodalomtörténészek.
A tanácskozást követően hatalmas kampány indult a román médiában úgy általában a magyarság ellen. Ez volt a marosvásárhelyi pogrom után talán a legnagyobb hangulatkeltés, amikor a vízcsapból is a magyar irredentizmusról szóló hamis propaganda csorgott. Külön érdekessége az esetnek, hogy legfőképpen Tőkés Lászlót támadták, aki alá sem írta a zárónyilatkozatot, mivel akkor még őszintén hitt a megbékélés lehetőségében, az erdélyi magyar politika egységességében és a mérsékeltnek nevezettek kollaboránsok magyar elkötelezettségében. S persze a zárónyilatkozat sem tartalmazott olyan kitételeket, melyek Magyarország területi követeléseire vonatkoztak volna.
Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázadon, azt láthatjuk, hogy meglehetősen esetleges, hogy épp mikor csinálnak a románok ribilliót valamiből, logikát ebben nehéz keresni. Illetve keresni még-még lehet, sőt, érdekes szellemi kihívás, találni viszont aligha.
Amikor a Horn kormány összehívta az első magyar-magyar csúcstalálkozót 1996 nyarán, hatalmas égzengés volt, óriási diplomáciai botrány, a szomszédokkal való, akár a magyar érdekek feladása árán történő „megbékélést” abszolút komolyan vevő Horn Gyula és a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori vezetője Lábody László csak a fejét kapkodta, hogy mi lelte a bukaresti utódkommunista kollegákat.
Két évvel később, amikor Orbán Viktor 1998-ban, a kormányalakítást követően azzal kezdte első mandátumát, hogy lényegében megismételte Antall József felelősségvállalását a határon túli magyarok felett, rámutatva arra, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe s azt is hozzátette, hogy az ő kormánya nemzet kormánya lesz, Bukarest csendben maradt. Akárcsak a magyar-magyar csúcs intézményesítésének, a Magyar Állandó Értekezlet megalakításénak idején. Hasonló példák oda-vissza idézhetők.
Persze tudni lehet, hogy akárcsak Németországban (amint azt Udo Ulfkotte részletesen leleplezte) és általában a demokratikusnak mondott világban, Bukarestben is kézivezérelt a sajtó, működik az eligazítás, a háttérben döntik el, hogy valamiből kázust kell-e csinálni vagy sem. Az érdekes az, hogy nehezen követhető, hogy mikor miből lesz és miből nem lesz kázus.
Annyi megállapítható, hogy amíg az RMDSZ 1996-ban kormányra nem lépett, lényegében a téma állandóan melegen volt tartva, volt egy permanens uszítás a román médiában, amit időnként mesterségesen, különböző ürügyekkel felcsavartak.
Miután az RMDSZ-t Szőcs Géza örökbecsű kifejezésével élve domesztikálták (hadd idézzük szó szerint a kormányzati szerepvállalásról szóló tanulmány rendkívül találó sorait: „domesztikáltság, vagyis háziállatosítottság, meghunyászkodóvá szelídítettség. A karámban tartott jószág domesztikált: a gazda kedve szerint nyírja, feji, beletörli a lábát, alkudozik a bőrére, koponyáját az egykor félelmetes szarvakkal kifüggeszti a portája fölé.”) az alapjáratú uszítás alábbhagyott s csak egyes esetekben, ismét sztochasztikusan lángolt fel, érdekes módon nem mindig, akkor, amikor vártuk volna. A Trianon filmből botrányt csináltak, viszont a Székely Szabadság Napjának első nagy felvonulásából nem igazán. Akkor csak alsó hangon berzenkedtek.
Annyi minden esetre megállapítható, hogy az 1923-ban alkotmányszinten rögzített célprogram, az egységes, (értelemszerűen kisebbségek nélküli) homogén nemzetállam megteremtése továbbra is fontos prioritása a román politikának. Ebben pedig a pszichológiai hadviselés fontos eszköz. Olyan eszköz, amit tetszőleges alkalmakkor vetnek be, akár különösebb apropó nélkül, mint legutóbb a máig minden bizonyíték nélkül börtönben tartott 64 vármegyés vezetők, Beke István és Szőcs Zoltán esetében.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//erdelyorszag