Tőkés bemutatta a Mikó Imre Tervet
Az Európai Parlament (EP) magyar néppárti delegációjának képviselői előtt, Brüsszelben mutatta be az Erdélyi Mikó Imre Terv (EMIT) vitairatát a projekt ötletgazdája, Tőkés László EP-alelnök és Jakabos Janka, az EMIT koordinátora.
Az alelnök MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az erdélyi magyar közösség alulról építkező, önálló gazdaságfejlesztési tervezeteként megfogalmazott vitairatról először tartottak tanácskozást európai parlamenti képviselők előtt Brüsszelben.
Az erdélyi képviselő elmondta, hogy az EMIT már több esztendős elképzelés, de „az elmúlt évek anyaországi és erdélyi politikai viszonyai nem járultak hozzá a kibontakoztatásához és gyakorlatba ültetéséhez”.
Tőkés László kifejtette, hogy „most, amikor már létszükségletté vált egy ilyen gazdasági program megfogalmazása, végre Budapesten is támogatottságot kapott a tervezet”. Felhívta a figyelmet arra is, hogy „most már az RMDSZ is felismerte e program szükségességét”.
„Az RMDSZ hasonló ötlete pedig tulajdonképpen az EMIT-re rímel” – áll a közleményben. „Felkérjük tehát az RMDSZ-t is, hogy használják ki e konvergencia lehetőségeit” – fogalmazott eszerint Tőkés László, aki európai parlamenti képviselőtársaitól azt várja, támogassák ők is a tervezés folyamatát.
A Gazdasági összefogás programja alcímet viselő Mikó-terv részletes bemutatására Tőkés László a terv koordinátorát, Jakabos Jankát kérte fel, aki egyebek mellett elmondta, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) felügyelete alatt neves erdélyi szakértők és a magyar kormány, valamint a VÁTI, vagyis a Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Nonprofit Kft. munkatársai dolgoznak az elképzelés megalkotásán.
Az EMNT kezdeményezte Mikó-terv mintája az eredeti elképzelések szerint a magyarországi Széchenyi-terv lehet.
A vitairat szövege szerint „a kezdeményezők tudatában vannak annak, hogy a Mikó Imre Terv – mint a gazdasági szuverenitás eszközrendszerével nem rendelkező nemzeti közösség fejlesztési javaslata – csak abban az esetben vihető sikerre, ha mögötte egyrészt megteremthető a romániai magyar nemzeti közösség lehető legteljesebb szakmai és politikai összefogása, másrészt sikerül azt elfogadtatni a többségi román társadalom képviselőivel is”.
„Nemzetiségi politizálás nem képzelhető el erős gazdasági háttér hiányában” – áll a vitairatban, amely szerint „a romániai és magyarországi kormányzat, valamint az erdélyi magyarság számos összecsengő törekvése együttes erőfeszítésekkel lehet sikeres, melyeknek a gazdaságfejlesztés az egyik kulcstényezője.
Szabadság (Kolozsvár)

Szobrot avattak “Mesebácsinak” Érkeserűben
Bihar megye – Méltóképpen emlékezve “Mesebácsira” felavatták csütörtök délben Érkeserűben Számadó Ernő (1907-1983) író, költő mellszobrát. Pénteken szavaló, szombaton mesemondó versennyel folytatódik az ünnepségsorozat.
Az 1907. december 11-én Budapesten, Seligó Ernőként született, majd édesanyja neve után Számadó Ernőre “változott” költő kalandos élete során a második világháború után került Érkeserűbe, és lett ízig-vérig érmellékivé. Emlékének ápolása során nevét felvette a keserűi iskola, és évek óta a nevét viselő versmondó versenyt rendeznek, ami időközben mesemondóval bővült. Az idei eseménysorozat csütörtök reggel kezdődött, amikor az iskolában Faur-Kis Angéla vezetőtanár bevezetője után a székelyhídi dr.Wilhelm Sándor ny.tanár tartott előadást az érmelléki élővilágról. Ezt követően kiállításokat lehetett megtekinteni az iskola négy osztályában: az elsőben szövőszék állt, melyet Balajti Irén és unokája, Balajti Barbara működtetett; a másodikban Nyéki István a gyékényfonás fortélyait mutatta be; a harmadikban Pete Judit, Cséke Ilona, Cséke Erzsébet és Nagy Antónia kézimunkáit, míg a negyedikben Czirják Enikő hagyományos csipkékkel kombinált festményeit állították ki.
Érmellékivé vált
Még a kiállítást néztük, megérkezett Érköbölkútról Rákóczi Lajos tanár néhány diákjával, hogy részt vegyenek az ünnepségen. Rákóczi Lajos fotókat is hozott, melyek az első, 1997-es, általa szervezett Számadó-emlékünnepségen készültek. Mindezek után került sor a szoboravatóra az óvoda mögötti parkban. A megjelenteket Nyíri Sándor polgármester köszöntötte, közöttük Deák Árpád szobrászművészt. A polgármester falutörténeti napnak nevezte a tegnapit, már csak azért is, mert a község első szobrát avatták. Úgy vélte: méltó emléket állítanak a korabeli gyerekek által a szép meséi okán “mesebácsinak” nevezett Számadó Ernőnek, aki sem keserűinek, sem érmellékinek nem született, de példaértékűen azzá vált. Gellért Gyula diószegi lelkész felelevenítette: Számadó Ernőt 1956 után, az úgynevezett Érmihályfalvi Csoport tagjaként 25 év börtönre ítélték, amiből ötöt letöltött. Ennek ellenére nem panaszkodott, “a fájdalom nem temette be”, hanem “a virágos Ér partján” az Érmellék “kalevalai” hangulatát örökítette meg. Vannak társadalmi rendszerektől független értékek: hűség, tisztesség, becsület – ezeket az utókor mindig tiszteli az elődökben, fogalmazott Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
Élethű szobor
Szabó Ödön hozzátette: az Érmelléken is egymás után állítjuk azokat az emlékjeleket, melyekkel letudjuk adósságainkat, de továbbra is kötelességünk nagyjaink emlékének, hagyományainknak ápolása. A költőt jellegzetes kalapjával, nyakkendőjével, egyéni arcélével megörökítő szobrot Szabó Ödön és Nyíri Sándor leplezte le, majd Gellért Gyula áldotta meg. Ezután a helyi iskola V.-VIII. osztályosai adtak elő műsort Balogh Katalin és Dandé Sándor tanárok vezetésével. A református egyházközség kórusának éneke után az ünneplők a temetőbe vonultak, ahol Számadó Ernő sírjánál a költő, író életútját felelevenítő beszéd, majd a kórus újabb éneke után megkoszorúzták a sírt. Az eseménysorozat pénteken a 80 V.-VIII. osztályos benevezett diákot felsorakoztató szavaló-, szombaton pedig az 53 I.-IV. osztályos kisiskolás részvételével zajló mesemondó versennyel folytatódik.
erdon.ro

Jó úton az RMDSZ és a FIDESZ kapcsolatának rendezése
Hivatalos találkozóra került sor Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és Orbán Viktor, a FIDESZ Magyar Polgári Szövetség elnöke között, ma, november 24-én, Budapesten.
A magas szintű találkozón a felek megállapították, hogy a FIDESZ és az RMDSZ közötti kapcsolat rendezése „jó úton halad, hiszen ugyanabba az európai, politikai családba tartozunk, nemzetstratégiai és nemzetpolitikai kérdésekben ugyanazt az álláspontot képviseljük”.
Kelemen Hunor szövetségi elnök a találkozót követően elmondta, a több mint egy órás megbeszélés alatt számos témát érintettek. A román-magyar államközi kapcsolatokról szólva a felek megállapították, hogy Magyarország ás Románia kapcsolata jó, ennek egyik biztosítéka az, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség jelen van a törvényhozásban és a kormányzásban. Ez a jelenlét kívánatos és szükséges, ezt erősíteni kell, hiszen ez mindkét fél közös érdeke.
Kelemen Hunor tájékoztatta Orbán Viktort, a FIDESZ elnökét a Romániában napirenden lévő eseményekről. Ismertette a nemrég megszületett koalíciós egyezség részleteit a választási rendszer változásáról, kiemelve ennek a magyarság számára előnyös oldalait.
„A koalíciós partnerekkel közösen elfogadott választási rendszer arányos és kiegyensúlyozott képviseletet biztosít a romániai magyaroknak” – mondta el Kelemen Hunor, hozzátéve, hogy jövő év novemberében egy időben zajlanak majd az önkormányzati és a parlamenti választások.
Az oktatási törvény előnyeit is részletesen bemutatta Kelemen Hunor a FIDESZ képviselőivel tartott találkozón, elmondva azt is, hogy a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyében az RMDSZ minden eszközt felhasznál annak érdekében, hogy a tanintézmény vezetősége betartsa a törvényt. Fontosnak tartotta ugyanakkor, hogy a Magyar Kormány diplomáciai eszközeit felhasználva próbálta segíteni az ügy rendezését.
Románia területi újrafelosztásának a tervéről is tájékoztatott Kelemen Hunor, mondván, egyelőre nem létezik olyan, közös megoldás, amely a magyarság számára is előnyös, értékelése szerint ilyen a közeljövőben nem is lesz.
Az RMDSZ elnöke külön kitért a Nemzeti Jelentőségű Intézmények támogatási rendszerére, szerinte a megfogalmazott kritériumrendszer túlságosan megengedő és általános.
”Arra kértem a magyar miniszterelnököt, vegyék figyelembe az egyes intézmények társadalmi beágyazottságát, azt, hogy milyen rétegekhez szólnak, milyen területeken tevékenykednek, majd ennek tükrében határozzák meg a támogatást. Orbán Viktor nyitott volt e kérdés rendezése iránt és abban állapodtunk meg, hogy tíz napon belül a Magyar Kormány képviselői újabb tárgyalásokat folytatnak, ezúttal névre szólóan, a Nemzeti Jelentőségű Intézményekről” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Fontos téma volt továbbá a csángó oktatás kérdése is, Kelemen Hunor a Magyar Kormány teljes odafigyelését kérte ez ügyben, mert ellenkező esetben a megszűnés veszélye fenyegeti a csángó gyerekek anyanyelven való oktatását.
Az RMDSZ és a FIDESZ-KDNP Szövetség képviselői az Európát érintő gazdasági válságról is beszéltek, Kelemen Hunor tájékoztatta a magyar koalíciót mindazokról az intézkedésekről, amelyeket a Román Kormány hozott meg a válság kezelése érdekében, Orbán Viktor kormányfő pedig beszámolt a Magyarország jelenlegi gazdasági helyzetéről és a kormánya által fontolgatott rendelkezésekről.
A megbeszélésen jelen volt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke is. A FIDESZ Magyar Polgári Szövetség részéről Orbán Viktor miniszterelnök mellett a találkozón részt vett Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár valamint Nagy János, a miniszterelnök személyes titkára.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség részéről Kelemen Hunor szövetségi elnök mellett jelen volt Kovács Péter főtitkár, Bíró Rozália, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke, Nagy Zoltán államtitkár, a Szövetségi Elnöki Hivatal kabinetigazgatója és Porcsalmi Bálint politikai tanácsadó.
erdon.ro

Advent a Hargitán – Advent Európában
December 3-án Budapesten tartják meg a III. Kárpát-medencei Ökumenikus Nagytalálkozót Advent a Hargitán – Advent Európában címmel.
A nagytalálkozó részleteiről Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke számolt be tegnapi nagyváradi sajtótájékoztatóján. Mint kifejtette, „akkor hívjuk össze a nagytalálkozót, amikor nagy szükség van a Kárpát-medencei magyar összefogásra.” Tőkés László emlékeztetett arra, hogy 2009-ben a szlovák államnyelvtörvény, 2010-ben a marosvásárhelyi fekete március tíz éves évfordulója kapcsán szervezték meg az eseményt. „Az utóbbi időben annyira megsokasodtak Magyarország szomszédos államaiban, Szlovákiában, Szerbiában és Romániában a magyarellenes megnyilvánulások, hogy fontosnak és szükségesnek tartjuk kiállni a magyarok mellett”. Ennek a kiállásnak a jegyében tartják meg az idei ökumenikus nagytalálkozót december 3-án a budapesti Szilágyi Dezső téren lévő református templomban. A történelmi magyar egyházak képviselői mellett az eseményen jelen lesznek a Kárpát-medencei magyar pártok, a magyarországi civil élet képviselői is. „Elfogadhatatlannak tartjuk azt, hogy ezekben az országokban kijátsszák a magyar kártyát, ami anakronisztikus is a XXI. században az Európai Unióban.” – tette hozzá Tőkés László.
Romániai példák
Az utóbbi időben Romániában történt magyarellenes megnyilvánulásokra példaként említette Tőkés László a román szélsőséges fiatalok magyarellenes megmozdulásait, a magyar kultúrához köthető köztéri szobrok és emlékhelyek gyakori megrongálását és a marosvásárhelyi orvosi egyetemen előállt helyzetet, melynek hátterében szintén a magyarellensség áll. Tőkés László figyelmeztetett arra, hogy a jövő évi választások közeledtével a magyarellenes megnyilvánulások valószinűleg még gyakoribbak lesznek. A hazai politikai életre vonatkozó újságírói kérdésre válaszolva Tőkés László kifejtette, hogy a magyar politikusok nem lehetnek kormányon egy olyan párttal együtt, mely magyarellenes politikát folytat. Etekinteben az EP alelnöke példaként említette az erdélyi magyar közösséget hátrányosan érintő közigazgatási átszervezési tervet. „Az RMDSZ egyelőre ellenáll, de meg kell erősíteni a szövetséget, hogy ne engedje magát legyőzni a jövőben sem ebben a kérdésben” – tette hozzá Tőkés László. Az önkormányzati és a parlamenti választások egyidejű megtartására vonatkozó kérdésre válaszolva Tőkés László kijelentette, hogy ez precedens nélküli és elfogadhatatlan, a demokrácia működési elveit sértő döntés volt. Újságírói felvetésre reagálva elmondta: fontolóra veszi, hogy ez ügyben felszólaljon az Európai Parlamentben is.
Ismét az elszámoltatásról
Tőkés László a sajtótájékoztatón felelevenítette az Érmindszentre tervezett Ady központ történetét. Mint ismeretes, az erre a projektre a magyar kormány által kiutalt 320 millió forintot az anyaországi kormányváltás után a nagyváradi Partium Alapítványon keresztül egy nagyváradi ingatlan, az Ady kulturális központnak hívott épület megépítésére fordították. „Ez egy korrupciós ügy, amit ki kell vizsgálni” – szögezte le Tőkés László. A politikus megemlítette, hogy az RMDSZ Bihar megyei vezetői, név szerint Kiss Sándor, Biró Rozália, Szabó Ödön, Lakatos Péter és Földes Adalbert közéleti, gazdasági és médiamonopóliumot építettek ki, és saját intézményeiknek, alapítványaiknak osztogatják a közpénzeket. „Ez a magyarázata annak, hogy még a fű sem nő Váradon ezektől a sáskáktól, akik nem a szívükből, hanem a zsebbükből szeretik a magyarságot” – fogalmazott. Tőkés László leszögezte, hogy folytatni akarják a korrupcióellenes küzdelmet, és mindent meg akarnak tenni annak érdekében, hogy a magyar kormány kiterjessze az elszámoltatást a határon túlra is. Mint Tőkés fogalmazott, még nem tisztázott, hogy milyen jogi lépéseket lehet tenni az Ady központ ügyének törvényi tisztázása érdekében, mert nem tudni pontosan, hogy Magyarország miként érvényesítheti jogi követeléseit egy másik államban.
Pap István
erdon.ro

Konferencia a kisebbségi jogokról – nehéz a valóságba ültetni a papíron létező jogokat
Ugyan több esetben papíron kiterjedt jogokkal rendelkeznek a kisebbségek, a gyakorlati megvalósításuk nagy nehézségekbe ütközik - hangzott el egy nemzetközi konferencián pénteken Budapesten.
Szigeti Enikő emberjogi aktivista, a romániai Civil Elkötelezettség Mozgalom ügyvezető igazgatója a kisebbségi jogok gyakorlásáról tartott tanácskozáson elmondta, a volt szocialista országokban korábban az állam nem támogatta a civil szektor fejlődését, ezért sokan még ma sem hisznek abban, hogy képesek lennének maguk érvényesíteni jogaikat. Pedig a közösségeknek hinniük kell abban, hogy van erejük érvényt szerezni a törvényekben és a nemzetközi egyezményekben foglalt jogaiknak - emelte ki. Hozzátette: Romániában sok jogszabály és nemzetközi egyezmény foglalkozik a kisebbségekkel.
Beretka Katinka, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács hivatalos nyelvhasználattal megbízott tanácsosa előadásában arról beszélt, hogy Szerbiában az uniós csatlakozásra való felkészülés miatt sok kisebbségi jogokra vonatkozó szabályozást igyekeznek átvenni, ezek azonban gyakran csak papíron léteznek.
A vajdasági magyar közösség problémái között említette a magyar nyelvű felsőoktatás elterjesztését, a kulturális intézmények fenntartását, a magyar nyelvű média finanszírozását és a hatékony felügyeleti rendszer hiányát.
Horony Ákos, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának tagja úgy fogalmazott, több esetben az információhiány, a tájékozatlanság, a jogszabályok nem ismerete hátráltatja a kisebbségi jogok érvényesülését. A papíron szereplő helyzet és a valóság gyakran nagy mértékben eltérnek egymástól - mutatott rá.
Azt mondta, a 2006-ban alakult szlovák kormány "teljes nyíltsággal" a magyarság ellen fordult, ami az államnyelvtörvény módosításában csúcsosodott ki. A jogszabály célja véleménye szerint inkább a megfélemlítés volt, semmint a konkrét büntetések kiszabása.
Farkas-Kordonec Gabriella, az Advance Kárpátaljai Tanácsadó és Fejlesztő Központ jogásza is azt hangsúlyozta, hogy "vannak jogaink, a gyakorlati alkalmazás azonban hagy kívánnivalót maga után". Problémát okoz, hogy a kisebbségek nem jutnak elég forráshoz, a jogalkotásban gyakran a politikai érdekek érvényesülnek, és a jogorvoslat lehetőségének hiánya is gondot jelent - mondta, hozzátéve, Ukrajna ugyanakkor csatlakozott a legtöbb nemzetközi egyezményhez, amelyek a kisebbségek jogállását szabályozzák.
A Nemzetpolitikai Kutatóintézet által szervezett konferenciát Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nyitotta meg, bevezető előadást tartott Gál Kinga (Fidesz) európai parlamenti képviselő.
MTI

Az RMDSZ megoldást keres a „Tőkés-problémára"
Megtört a jég: magasszintű egyeztetés keretében ült egy asztalhoz a Fidesz és az RMDSZ. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség elé állított új kihívást a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Néppárt jelenti, s a szembenállást új szereplő színesíti: a Magyar Szocialista Párt, mely ringbe kíván szállni a határon túli magyarok szavazataiért. Mindez döntően befolyásolhatja, hogyan alakul az erdélyi magyar politikai aréna az elkövetkező években.
A Fidesz és az RMDSZ elhidegülésének története messzire nyúlik vissza, a Magyar Polgári Párt megalapításáig, amikor is az erdélyi magyar pártviszonyok befolyásolására, a politikai viszonyok átrajzolására történt kísérlet magyarországi támogatással. Az akkori politikai kezdeményezés ugyan nem járt sikerrel, hiszen azóta is az RMDSZ maradt a legmeghatározóbb, s egyben az egyetlen magyar erő a bukaresti parlamentben. A kísérletezés azonban nem állt meg, s a Fidesz az önállósodó Tőkés Lászlót, s az általa vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vette pártfogásába. Az RMDSZ-nek most ezzel a kihívással kell szembenéznie.
Az ellenfél – vagy nevezzük inkább versenytársnak – és a politikai hangulat ezúttal merőben más, hiszen Tőkés László személyében egy hiteles és népszerű ember állt olyan népszerű célok mögé (autonómia, szavazati jog), melyet a demokrata szövetség nem vállal fel minden fenntartás nélkül. Tehát az RMDSZ-nek sem elegendő a korábbi sablonokat alkalmazni, ha meg kívánja őrizni eddigi domináns szerepét az erdélyi magyar politikában.
Markó Béla a Népszavának adott interjúban elemezte a fennálló helyzetet
„Hogyan jutottunk oda, hogy egy erdélyi magyar politikusnak – történetesen nekem – azt kell látnom Brüsszelben, hogy amit mondok, nem érdekli az egyik anyaországi párt egyetlen képviselőjét sem.” – tette fel a kérdést Markó Béla utalva októberi brüsszeli fellépésre, melyet Tőkés László erőteljes agitációja előzött meg, s melyről a fideszes EP-képviselők is távol maradtak.
Valami baj van itt Erdélyben, ez tény” – folytatta Markó. A baj gyökereit pedig az EMNP magyarországi támogatással történő életre hívásában látja. „Én rendkívül rossz kezdeményezésnek tartom az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozatalát és természetesen nagyon súlyos szavakkal ítélem el azt, hogy ezt Magyarországról támogatják.” – nyilatkozta a miniszterelnök-helyettes. A politikus korábban Budapestről érkező politikai ciánszennyezésnek nevezte az EMNP megalapítását. Kényszerhelyzet Határon túli magyar politikusoktól gyakorta hallani, hogy a kisebbségi magyarság érdekképviselete elsősorban a bukaresti parlamentben, valamint az önkormányzatokban dől el, s ehhez adódik a Magyarországról, valamint az Európai Unióból érkező támogatás. Az Tőkésék megjelenésével tehát jelentősen csökkent RMDSZ Magyarországról származó politikai tőkéje. Az RMDSZ felismerte, hogy a helyzet tarthatatlan, s könnyen a párt elszigetelődéséhez vezethet. Ezért kerülhetett sor az utóbbi hetekben a partnerkapcsolatok jelentős fejlesztésére.
A pártviszonyokat tovább bonyolítja, hogy az új választójogi törvény következtében a határon túl is beindul a magyarországi pártok szavazatokért folyó versenyfutása. Ebben a tekintetben pedig az MSZP került hátrányba két területen is. Egyrészt a nemzetpolitika és a határon túli magyarok ügyének kormányzásuk alatti háttérbe szorítása miatt, melyet a 2004. decemberi kettős állampolgárságról szóló népszavazás vésett kőbe, másrészt pedig azáltal, hogy hiányoznak a határon túli szövetséges szervezetei. Ebből kifolyólag a szocialista pártnak is szüksége van nemzetpolitikájának újraértelmezésére, ugyanis érdekévé vált a határon túli magyarok szimpátiájának megnyerése.
Az MSZP korábbi politikájának, állásfoglalásainak elfeledtetése retorikai szinten kivitelezhetetlen feladat, az elmondott szavak, ígéretek ugyanis nehezen jutnak el a határon túli fülekbe, illetve ha eljutnak is komoly hiteltelenségi kérdések merülhetnek fel. Ezért az MSZP-nek kézzelfogható eredményeket kell felmutatni nemzetpolitikai fordulatának bizonyítására, mely legegyszerűbben a határon túli szövetségesek szerzésével ölthet testet.
Partner az MSZP
Kovács Péter pártfőtitkár novemberi MSZP-kongresszuson való szereplése és elhangzott beszéde ebben a kontextusban értelmezendő. Az RMDSZ számára az MSZP-vel való partnerség egy új politikai harcmodor része. Az EMNP-t nem jobboldali nemzeti keresztény perspektívában kívánja legyőzni (természetesen ezt a kardját is élesen tartja), melyben Tőkés László – rendszerváltó református püspök – erős ellenfélnek bizonyul. Nem kíván belemenni a „ki a nagyobb magyar” versenybe, mely az erdélyi magyar politikát az elmúlt évtizedben jellemezte. Ehelyett az EMNP ellenpólusaként kíván megjelenni, s így kézenfekvő az MSZP-vel való kapcsoltok szorosabbra fűzése.
A kongresszuson ezt a következőképpen indokolta Kovács: „Türelemmel és kitartással viszonyulunk minden magyar közösséget érintő kérdéshez, ideológiai megkötés nélkül tárgyalunk, egyeztetünk minden olyan demokratikus partnerrel, aki a magyar ügy mellé állítható.” A pártfőtitkár méltatta az MSZP-kormányok áltat a határon túli magyarok számára nyújtott támogatások sorát, azonban felhívta a figyelmet arra, hogy ennek ellenére „az MSZP a 2004. december 5-i álláspontja alapján van megítélve a határon túl élő magyar közösségekben. A nyitás által ennek az érzelmi alapú negatív megítélésnek a lebontását kell célul tűzni.”
A szocialista párt célja is világos. Az RMDSZ-szel való kapcsolat fejlesztésével a magyarországi választói törésvonalakat ülteti át az erélyi politikai színtérre, hogy a választók a Fidesz-MSZP ellentétet az EMNP-RMDSZ szembenállással azonosítsák. Ezzel a lépéssel a 2014-es választásokon a minél több romániai voks megnyerése érdekében az MSZP kísérletet tehet az RMDSZ-szavazók bizalmának megnyerésére. Ehhez azonban az RMDSZ-nek is van hozzáfűzni valója.
Újra egy asztalnál a Fidesszel
A november 24-én ugyanis magasszintű találkozóra került sor a magyar kormányzó pártszövetség és az RMDSZ között. Az egyeztetés után felek megállapították, hogy a FIDESZ és az RMDSZ közötti kapcsolat rendezése „jó úton halad, hiszen ugyanabba az európai politikai családba tartoznak, valamint nemzetstratégiai és nemzetpolitikai kérdésekben is ugyanazt az álláspontot képviselik. Kelemen Hunor szövetségi elnök a találkozót követően elmondta, a több mint egy órás megbeszélés alatt számos témát érintettek.
A magyar-román államközi kapcsolatokat vizsgálva megállapították, hogy közös érdek az RMDSZ kormánytagsága, valamint parlamenti jelenléte. Emellett a román törvényhozásban napirenden lévő ügyeket is megvitatták. Egyeztettek a választási törvény módosításáról, az oktatási törvényről, a régióátszervezésről, valamint a nemzeti jelentőségű intézmények támogatásáról (kifejezetten ebben a témában tíz napon belül sort kerítenek egy újabb találkozóra), a csángó oktatásról, az Európát érintő gazdasági válságról, s Magyarország gazdasági kilátásairól is.
A Fidesz-KDNP szövetséggel szemben sokan fogalmaztak meg kritikát a határon túli magyar pártokkal való kapcsolatainak preferenciális jellegét illetően. A találkozó nagyban hozzájárulhat az ilyen irányú kritikák elcsendesedéséhez, hiszen ennek fényében megfigyelhető, hogy az anyaország kormányzópártja nemcsak az EMNP, hanem az RMDSZ irányában is nyitott a kapcsolatok fejlesztésére, s egy hatékony, a határon túli magyarság érdekeit szolgáló együttműködés kialakítására.
Medgyesi Ádám 
kitekinto.hu
Erdély.ma

Ünnepelhetünk-e december elsején?
Gyásznap A székelynek van-e, mit ünnepelnie? E kérdésekre csak egy helyes válasz lehetséges: NINCS. Elképzelhetetlen, hogy e napon székely ember önként, senkitől nem kényszerítve ünnepeljen. Csak a gerinctelen csörtető, a haszonleső renegát ünnepelhet. Akár bevalljuk, akár nem, december elseje az erdélyi magyarság számára gyásznap!
Jogos a kérdés: kinek ünnep e nap? Lehet-e ünnepelni annak, akinek épp az 1918-as események miatt nem lehet haza-országa, csak állam-országa? Ünnepelhet-e a székely nép, amelyet nem kérdeztek meg arról, hogy akar-e idegen uralom alatt élni? Lehet-e ünnepelnie annak a közösségnek, amelyet bár megillet az önálló államalapítás joga is, de számára még a Románián belüli belső önrendelkezést, a területi önkormányzást sem engedélyezik?
Ha a román demokrácia a tolerancia szellemében működne, akkor ügyelnének arra, hogy Románia nemzeti ünnepe olyan nap legyen, amely összeköti az itt élőket. Ha történelmi példa után nézhetnénk, rögtön példaként megemlíteném az 1595-ös havasalföldi felszabadító háborút, ahol huszonnégyezer székely, tizenháromezer erdélyi magyar mellett nyolcezer havaselvi és háromezer moldvai harcolt. Együtt verték ki Szinán pasa hadseregét, győzték le a Târgovişténél és Giurgiunál vívott csatákban. A törökök kiverésének napja lehetett volna a közös küzdelmek, az együttműködés napja a Romániában élők számára, természetesen, ha kollektív jogokat is biztosítanak mindannyiunknak. Sajnos, az intoleráns román nacionalisták számára ennél fontosabb volt mindig a román uralom alá jutott magyarság megalázása, felszámolása.
A gyulafehérvári határozatok jogosságáról
Mivel az 1918. december elsején hozott gyulafehérvári határozat, amely kimondja Erdély elszakítását, egyoldalú döntés volt, jogilag elfogadhatatlan. E gyűlést Erdély lakosságának többsége képviselet nélkül élte meg. E napon a lakosság többségét, 57 százalékát senki nem kérdezte, hogy akar-e Romániában élni. Csak az önrendelkezés elve alapján megszervezett népszavazás hozhatott volna igazságos döntést Erdély hovatartozásának kérdésében. Erre azért nem adtak lehetőséget, mert tudták, hogy a józanul gondolkodó románok sem szavaztak volna a magasabb életszínvonalat biztosító Kelet-Magyarország (Erdély, Bánság és Partium) elszakítására és a korrupt, elmaradt Romániához való csatolására. Mivel a történeti és az etnikai arányok nem igazolják Erdély elszakításának jogosságát, és a demokratikus népszavazás is elmaradt, nem beszélhetünk gyulafehérvári népakaratról! A kiváló jogász, dr. Berinkey Dénes magyar miniszterelnök 1919. február 18-án írta Iuliu Maniunak, az Erdélyi Román Kormányzótanács elnökének, hogy a december elsejei határozatok jogi érvénnyel nem bírnak. Az elszakadást kimondó gyulafehérvári nyilatkozat egyoldalú, és olyan területre vonatkozik, ahol a román lakosság a kisebbség. A románság a „szóban lévő 26 vármegye népességének csupán 43%-át teszi ki". Márpedig „ez a népek önrendelkezési jogával teljesen ellenkező és erőszakos álláspont érvényesülését" jelenti. Mindezek mellett a nagygyűlésen csak a románok képviseltették magukat, így a gyulafehérvári nyilatkozat „semmi jelentőséggel" nem bír. Jellemző, hogy e mohó területi hódítást még a közönyös nyugati békecsinálók is sokallták. Trianonban valamivel kisebb terület elcsatolását hagyták jóvá, ezen a románok már többséget, 53,8 százalékot tettek ki.
A csíkszeredai hőzöngés gyökerei
Arcátlanság Székelyföld magyar többségű területén örömünnepet ülni. A Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal tagjai 1-jén Csíkszeredát szemelték ki hőzöngésük helyszínéül. A nacionalista bandák itteni szereplésének célja a megfélemlítés! Azt szeretnék elérni, hogy a két és fél megyét lakó székely nép ne merje követelni a területi önkormányzás jogát. E hőbörgők már az elmúlt években is vendégszerepeltek, helyesebben leszerepeltek demokráciából Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron szervezett randalírozásuk idején, amikor bemutatták elképzeléseiket. Előre borítékolható, hogy ez alkalommal sem fogják a békés együttélés, az egyenlőség jelszavait hirdetni. Bizonyára tovább szajkózzák, hogy a magyarok jövevények, elődeik évezreden át elnyomták az őslakos románokat. 
Idézek néhány szlogent, ennek alapján az olvasó maga is eldöntheti, milyen színvonalú társaságról lehet szó: Székelyföld román föld (Ţinutul Secuiesc pământ românesc), Ki a magyarokkal Erdélyből! Menjenek Ázsiába! stb.
A szellemiségükben a Vasgárda reinkarnációi – a hivatalos honlapjukon – arra szólítják fel a „büszke románokat", ha elegük volt a magyarok alkotmányellenes (szeparatista) megnyilvánulásaiból, akkor gyűljenek össze Csíkszeredában. Tehát nem a boldogságtól akarnak üvöltözni és hálát adni a Fennvalónak azért, mert 93 éve birtokolhatják Kelet-Magyarország területét. Nem, nem annak örvendenek, hogy 1918-ban a majdnem teljesen magyar Székelyföldet is bekebelezhették Romániába! Őket az elvakult gyűlölet, az intolerancia démonja és szelleme vezérli. Ők egyszerűen nem tudják elviselni Székelyföld létezését, a székely népnek azt a vágyát, hogy a szülőföldjén autonómiában élhesse életét.
Jellemző a román nacionalista gondolkodásra, hogy a székely megyéket már a trianoni békediktátum előtt is románlakta földnek nevezték. Így például 1918. november 9-én, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács felsorolta a követelt románlakta megyéket. Idézem: „át kell vennünk Erdély románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat. E vidékekhez tartoznak a következő megyék: (...) Háromszék, Udvarhely és Csík megyék."
A művelt Nyugatot a kitalált dákoromán folytonosság dajkameséjével áltatták. Bár e teória megmosolyogni való, több nemzedék fejébe besulykolták. Csoda-e, ha a szélsőséges eszmék hirdetői a magyarokat jövevényeknek tekintik? Bizonyára, ha tudnák a valót, miszerint őseik évszázadokon át fokozatosan telepedtek át Erdélybe, ahol hazára, védelemre találtak, toleránsabbak, megértőbbek lennének a magyarság közösségi jogainak elismerésében. Meggyőződésem, hogy az elképzelt történelem oktatásában kell keresnünk a hőzöngők, a szélsőséges nacionalisták türelmemetlen viselkedésének gyökereit!
A székely–magyar önrendelkezés
Aki ismeri a székelység történelmét, tudja, hogy e népet 1918-ban megillette volna a független állam létrehozásának joga. Vajon miért maradt el? Bizonyára nem akarták. Talán nem is kérték? Hisz az önrendelkezés joga minden népet megillet! Ami jár az egyik népnek, az megilleti a másikat is! Azonban 1918 és 1920 között a nagy békedöntőket, területszerzőket nem érdekelte a magyarság sorsa. Ilyen helyzetben döbbent rá a székelység arra, hogy Erdély, Székelyföld román megszállás alá kerülhet. A háború végén hazatért székely katonák önként, senkitől nem kényszerítve szervezték meg a Székely Hadosztályt. A maroknyi, mindössze tizenkétezer fős hadsereg honvédő háborút indított, és megpróbálta feltartóztatni a román inváziót.
A székelység békés úton is törekedett az önrendelkezés jogával élni. Így például a Székely Nemzeti Tanácsok küldöttei – az 1918. november 17-én tartott nagygyűlésen – a wilsoni elvekre hivatkozva követelték a járások szintjén biztosított autonómiák megszervezését. 1918. november 20-án egy székely küldöttség azért kereste fel Jászi Oszkár magyar nemzetiségi minisztert, hogy a Székely Köztársaság kikiáltása mellett tegyék lehetővé azt is, hogy a székely nép a sorra kerülő békekonferencián székelyek által képviseltessék. 1918. november 24-én a Budapesti Székely Nemzeti Tanács nagygyűlése kimondta, támogatja a wilsoni elvek alapján szerveződő Székely Köztársaság megalapítását, Erdély vegyesen lakott területeinek etnikai jellegű területi, kantonális megszervezését.
A székelységhez hasonlóan szervezkedett az erdélyi magyarság is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsváron Magyar Nemzetgyűlést szervezett. Annak ellenére, hogy a román hadsereg Erdély nagy részét megszállva tartotta, és akadályozta a kolozsvári nagygyűlésen való részvételt, mégis hetvenezer erdélyi magyar gyűlt össze, és kinyilvánította, hogy az önrendelkezés jogán követeli Magyarország területi egységének biztosítását. E gyűlésen jelen voltak a bánsági svábok, az erdélyi örmények és a román szociáldemokraták képviselői is.
Amire emlékeznünk kell
A székelyeknek december elsején van, mire emlékezniük! Fejet kell hajtanunk a hős székely katonák emléke előtt, akik a világháború végén önként hadseregbe tömörülve vállalták a hon védelmét.
Emlékezhetünk a be nem tartott gyulafehérvári ígéretekre, az 1919-es kisebbségi szerződés előírásaira. Emlékezhetünk a széltében-hosszában terjesztett román propagandára, amely szerint az erdélyi magyarság és a székelység számára Romániában is biztosítják az egyenjogúságot. A székelység azt is tudja, hogy 1918. december elsején „teljes nemzeti egyenlőséget" ígértek neki.
E napon elgondolkodhatunk azon is, hogy nemcsak közvetlen elődeinknek, de nekünk sem adatott meg a kollektív önrendelkezés joga. Azon is elgondolkodhatunk, hogy mit teszünk, ha sor kerül Székelyföld feldarabolására.
A még mindig aktív román nacionalizmus nehezen tud beletörődni abba, hogy a „köpönyegforgató politikának" a kitalált történeti jogra, „évezredes" sérelmekre hivatkozva megszerzett területek egyikét, Székelyföldet még nem sikerült elrománosítania. Nehéz elfogadniuk, hogy a székely nép erős nemzettudatú népcsoport. E nép nem nyugszik bele abba, hogy továbbra is kisebbségként kezeljék azon a földön, ahol ő a többség! A székely nép nem fogadja el a területi autonómia jogáról való lemondást, amikor a magyar honfoglalás évétől ezer éven át saját önigazgatással rendelkezett. A székely nép tudja, hogy nem szabad kétségbeesnie azért, mert még nem sikerült kivívnia az önkormányzathoz való jogát. Ismerik Kossuth Lajos szavait: „nem szabad (...) önként, örökre lemondani" a minket megillető jogokról! És e napon határozzuk el, nem fogunk lemondani a székely haza, a Románia keretében megteremthető területi autonómiáról!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kisebbségi magyarok társadalmi átalakulásai
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia kisebbségkutató modulja keretében Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének munkatársa tartott előadást az Ady Endre Középiskola egyik termében.
A megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének munkatársa Kisebbségi magyar közösségek társadalmi átalakulása című vetítettképes előadásában azokat a történelmi-társadalmi folyamatokat mutatta be, melyek az elmúlt húsz évben meghatározták a Kelet-Közép Európában élő magyar közösségek életét. Felvezetőjében arra hívta fel a figyelmet: a 20. században három nagy töréspont határozta meg a Kárpát-medencei magyarok létét. 1918-1920 között létrejöttek a külhoni magyarok kényszerközösségei, melyeket a szétfejlődés jellemezte egymáshoz és Budapesthez viszonyítva, és megtörtént a nemzetépítés államtalanítása. 1944-1948 között megszűnt a magántulajdon és a jogállamiság, a teljes tagoltságú kisebbségi társadalomból a homogénizációs kényszerek hatására csonka társadalom lett, és a kisebbségi politizálás helyett az adott ország magyarságpolitikáján belüli érdekképviselet merült fel, mint lehetőség. 1989 után megjelent a nemzeti autonómia fogalma, mint jövőkép és elvárás, az etnokulturális és politikai közösség viszonylatában pedig a regionális integrációra helyeződött a hangsúly. Ugyanakkor az elmúlt száz évben felgyorsult a magyarság fogyása: míg 1910-en egyharmad volt a magyarság részaránya a régióban, ez mára 10-12 százalékra esett vissza, és míg a 20. század elején a Kárpát-medencében az összmagyarság aránya 50 százalékos volt, napjainra ez 37 százalékra apadt. Közben nagy kataklizmákra került sor, jellemző, hogy a 200 ezer fős ’56-os menekült közül 25 ezer kiskorú volt. Azonban míg korábban ezeknek a folyamatokban erőszakos, traumatikus okai voltak, a ’90-es évek közepétől békés körülmények között zajlottak. Reménykeltő, hogy úgy tünik: a románok masszív külföldi munkavállalása miatt a romániai magyarok 6,3 százalékos részaránya nem csökkent. A szakember szerint az is örvendetes, hogy a népszámlálás kapcsán vetített magyar videoklippek már nem a sikertelenség beszédmódjára épültek, hanem „humorosak voltak és szexik”, magától érthetődőnek ábrázolták a nemzeti identitás vállalását.
A népességfogyás okai
Bárdi Nándor a népességfogyás okai közé sorolta a migrációt, a természetes fogyást és elöregedést, valamint az asszimilációt. Többek közt arra hívta fel a figyelmet: az erdélyi magyarság 1977-ben érte el a csúcspontját a létszámát illetően, napjainkban pedig a romániai magyarság 40-48 százaléka lakótelepeken él, ahol nem működnek nemzetiségi intézmények. Nagyváradon 1975-ben volt a fordulópont, vagyis azóta mondhatjuk el azt, hogy több román él a bihari megyeszékhelyen, mint magyar. Sokan sorskérdésként élték át, hogy hirtelen impériumváltás nélkül megváltozott körülöttük a világ, és a Fő utcán már nem beszélt mindenki magyarul. A legnagyobb mértékben egyébként Várad-Rogériuszon tüntek el magyarok az utóbbi évtizedben. A magyar többség elvesztésére utaló etnikai jelzés lehet a kisvárosiasodás és a reruralizáció, figyelmeztetett a szakember, ezért fontos, hogy a szórványokban, a nagyvárosokban és a vegyes településeken létezzen egy olyan színvonalas magyar intézmény- és szolgáltatói hálózat, mely vonzza az embereket. Hozzátette: sajnos a magyarság alulreprezentált a középosztályban, és ennek betudhatóan a pénzügyi, kereskedelmi és szolgáltatói ágazatokban.
Mit akarunk?
A kisebbségkutató a roma közösség problémájára is kitért, és arról is beszélt, hogy miképpen növekedett a többes kötödéssel rendelkezők aránya. Megjegyezte ugyanakkor: mivel a felnövekvő erdélyi magyar fiatalok a magyarországi médiatermékeket „fogyasztják”, erősödik a román nyelv elsajátításának hiánya. Szintén beláthatatlan következményei lehetnek annak, hogy emiatt az erdélyiek Magyarország virtuális világában szocializálódnak és magyarországi fórumokon alakul ki az erdélyi közvélemény.
Bárdi Nándor a magyar kisebbségi közösségekben megfogalmazott követelések közé sorolta: a magyarnak regionálisan hivatalos nyelvként való elismerése, oktatási és kulturális életünk saját magunk által való igazgatása, a területi, közigazgatási beosztás befolyásolása, hogy minél kisebb arányban legyenek regionális kisebbségek, gazdasági és területfejlesztési esélyegyenlőség, a magyar kisebbség szimbólumainak hivatalos elismertetése, a folyamatos parlamenti, önkormányzati és kormányzati jelenlét, valamint a jó szomszédság és a magyarországi egyéni emancipáció. Hozzáfűzte: a magyar-magyar viszonyban határtalanítás vagy nemzeti integráció kellene a fő cél legyen, de ezt nehezíti a Trianonhoz való viszony, a haza fogalmának mássága, a többség-kisebbség probléma, az egyenrangúság és a kompetenciák kérdése. „Mindenkinek tudatosítania kell, hogy a magyarok nem őrtállók, bennszülőttek vagy etnikai rabszolgák, hanem az egyetemes magyarság részei”, fogalmazott.
Kulturális elit
Bárdi Nándor a kisebbségi elitek szerepfelfogásának változásáról is beszélt. Arra hívta fel a figyelmet: míg korábban a „hagyományos kisebbségi elit” (kulturális elit, a kulturális azonosságtudatbeli problémák tematizálása, a népszolgálat eszméje) dominált, addig a ’90-es évek közepén megjelent a pártpolitikai elit (regionális gazdasági-politikai érdekcsoportokat képvisel, a problémamegoldást az interetnikus alkukban, a politikai, jogi, adminisztratív intézkedésekben látja), az ezredfordulótól pedig egyre dominánsabb lesz a regionális és önkormányzati elit, melynek képviselői külön-külön jövőképet akarnak megfogalmazni. Külön játszmák vannak a központokkal, etnikumsemleges technikák és ideológiák jelennek meg, és újra felértékelődik a társadalmi önszerveződés.
Erdon.ro

Összetartozás-tudatunk erősítését szolgálja a Rákóczi Szövetség
Kettős céllal találkoztak az erdélyi szervezetek: megismerkedni és együttműködni
Mintegy 16000 tag, ebből Erdélyben körülbelül 5000 fiatal, tevékenykedik a Rákóczi Szövetségben – mindez néhány felvidéki egyetemistának köszönhető, akik 1989 nyarán, magyarságukat bátran felvállalva megszervezték az első Szentendrei Főiskolai Tábort Magyarországon. Így kezdte tevékenységét a Rákóczi Szövetség, amely a rendszerváltást követő évben hivatalosan is megalakult Budapesten. A szövetség több mint negyven erdélyi szervezete között szerepel a 2002-ben megalakult kolozsvári szervezet is, amelynek tevékenységéről, céljairól az elmúlt évben elnökké kinevezett Vizi Elődöt kérdeztük.
– Mi a Rákóczi Szövetség szerepe, és mennyire fontos tevékenysége az erdélyi magyar társadalomban?
– A szövetség kiemelt szerepe a Kárpát-medencei magyarság összetartozás-tudatának a megerősítése. Többek között arra próbáljuk inteni a fiatalokat, miért fontos a Kárpát-medencében, esetünkben itthon, Erdélyben megteremteniük megélhetőségüket. Fontosnak tartjuk közösségben és nem egyénekként gondolkodni, hiszen közösségben könnyebb elérni céljainkat. Tanuljunk meg élni magyarságunkért!
– Milyen rendezvényeket emelne ki a szövetség idei programjából?
– Mindegyik rendezvényünket ugyanolyan jelentősnek és hasznosnak tartom. Október 6-án fotókiállítás és filmvetítés keretében emlékeztünk a tizenhárom aradi vértanúra a Heltai Gáspár Alapítvány székhelyén. November végén erdélyi regionális találkozót szerveztünk közösen a marosvásárhelyi és csíkszeredai helyi szervezetekkel Szovátán. Egy héttel korábban a Kós Károly tervezte sztánai Szentimrei-villában műhelytáboroztunk, ahol új tagok csatlakoztak a kolozsvári Rákóczi Szövetséghez.
– Milyen célkitűzéseket helyeztek kilátásba a résztvevők Szovátán, és hogyan szeretnének együttműködni a továbbiakban?
– Találkozásunknak kettős célja volt, mégpedig az, hogy erdélyi szervezeteink megismerjék egymás civil társadalmi tevékenységét, ezáltal közelebbi kapcsolatot kiépítve a szervezetek tagjai között. Második célkitűzésként a szervezetek közötti kommunikáció fejlesztését és az együttműködésük erősítését tűztük ki célul. Ezt szolgálták a kerekasztal megbeszélések, amelyeken megegyeztünk: a jövőben több hasznos előadást és közös programot szerveznénk. Az elmúlt hétvégi rendezvény példájára évente megszerveznénk a szövetség erdélyi egyetemista és középiskolás szervezeteinek a találkozóját.
– Egyre több középiskolás Rákóczi szervezet alakul Erdélyben. Hogyan és mennyire sikerült eljuttatni a szervezet üzenetét a kolozsvári középiskolákba?
– A Brassai Sámuel Elméleti Líceum az első kolozsvári iskola, amely befogadta a Rákóczi Szövetség szellemiségét. A szövetség legújabb iskolai szervezetéről van szó, hiszen november végén volt az alakuló gyűlés a líceumban.
– Milyen rendezvények és tevékenységek szerepelnek a kolozsvári Rákóczi Szövetség jövő évi programtervében?
– A következő évben is megemlékeznénk a magyarság számára fontos eseményekről, köztük március 15-ről, amelyet idén is megünnepeltünk felvonulással és koszorúzással. Továbbá olyan programokat szerveznénk, amelyek hozzájárulnak a magyar fiatalság nemzeti öntudatának a megerősödéséhez és szellemi hagyományaink ápolásához, egyben minőségi szórakozást, kikapcsolódást is jelentene számukra. Érdemes megemlítenem a cserekapcsolatunkat, melynek során a Vajdaságban lévő kishegyesi fiatalokkal pünkösdkor részt vettünk a csíksomlyói búcsún, valamint Székelyföldön kirándultunk. Szeretnénk, ha legközelebb felvidéki barátaink is csatlakoznának a programhoz.
SALLAI LORÁND 
Erdély.ma

A magyarellenesség ellen (Advent a Hargitán – advent Európában)
Fel kell lépni a magyarellenes megnyilvánulások ellen – jelentette ki Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke a Budapesten szombaton megtartott III. Kárpát-medencei Ökumenikus Nagytalálkozón, amelynek résztvevőihez köszöntőlevelet intézett Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke. Az államfő arra hívta fel a figyelmet, hogy a jogokat tekintve csak azt várjuk a világtól, amit mi is megadunk másnak.
Tőkés László úgy fogalmazott: a szólásszabadság jogán emeljük fel szavunkat a szomszédos országok legtöbbikében, a volt kisantant országaiban tovább folytatódó és időről időre felerősödő magyarellenesség újabb és újabb megnyilatkozásai ellenében. Hangsúlyozta az összefogás fontosságát a Magyarországon kívül, a Kárpát-medencében élő magyarokért. A határok fölött újraegyesülő nemzet, a magyar állampolgárságukat visszanyerő honfitársaink összefogásával és szolidaritásával vállalunk közösséget és állunk ki magyarságuk miatt megpróbáltatást szenvedő, idegenbe szakadt testvéreink mellett – mondta az EP alelnöke. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes azt hangsúlyozta, hogy emberi jogokon nyugvó nemzeti érdekeinket nem rendelhetjük alá semmilyen más országénak. Emlékeztetett arra, hogy nem fogadható el semmilyen kettős mérce, nem fogadható el, hogy a magyar embereket másodrangú állampolgárnak tekintsék. Az Advent a Hargitán – Advent Európában címmel Budapesten a Szilágyi Dezső téri református templomban megrendezett találkozón Bogárdi Szabó István, a Duna-melléki Református Egyházkerület püspöke arról szólt, hogy a magyar ember nagyon szeret bajban lenni, mert akkor nem kell csinálni semmit. Jussunk a bajban létből az ébrenlétbe, majd az úton létbe. Kiss-Rigó László szeged-csanádi római katolikus püspök emlékeztetett arra, hogy a szolidaritás nem elméleti, hanem gyakorlati feladat. A szeretet otthon kezdődik, a mi esetünkben most a nemzet családjában – mondta. Berndt Posselt bajorországi EP-képviselő arról beszélt, hogy eljön az az idő, amikor Magyarországot körös-körül uniós tagországok veszik körül. A találkozón felszólaltak, majd áldást mondtak magyarországi és a környező országokból érkezett római és görög katolikus, református, valamint unitárius egyházi vezetők.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jancsó Benedek emlékezete
A Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulátusán mutatták be a 2011-ben, Jancsó Alapítvány kiadásában megjelent „Jancsó Benedek emlékezete” című több mint 250 oldalas emlékkönyvet. A könyvhöz neves személyiségek írtak ajánlást. Mint dr. Kövér László a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Hoffmann Rózsa, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium oktatásért felelős államtitkár, Szőcs Géza író, kultúráért felelős államtitkár. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Szőcs Gézát idézvén: „Jancsó Benedek (1854- 1930) kora igazi polihisztora volt: nyelvészeti tanulmányok mellett írók, költők és tudósok életrajzát is megismerhetjük írásaiból, de történészként is helytállt, a nemzetiségi politikáról és a székelységről több műve született, nem beszélve az álnéven írt Erdély története-című remekművéről”.
Dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke a „Jancsó Benedek emlékezete” című könyv létrejöttének körülményeiről beszélt. 1936-ban megjelent Jancsó Benedek Emlékkönyv, melyet Asztalos Miklós történész szerkesztett. A könyv Jancsó Benedek munkásságát, érdemeit méltatta.
A most megalakult Jancsó Alapítvány hasonló elvek alapján szerkesztette ezt a tanulmány-kötetet, mert tisztelegni kíván a nagy polihisztor előtt.
A második világháború kitöréséig nagyon sok Jancsó társaság alakult meg. De a történelmi változások következtében ötven év alatt megfeledkeztek a kiváló személyiségről.
Jancsó Benedek emlékezete-című könyvnek 15 szerzője méltatja a polihisztort, a munkásságának különböző vonatkozásait emelték ki. A könyv szerkesztése során beemeltek részleteket Jancsó Benedek műveiből. Tehát az olvasó az eredeti szövegeket olvashatja, és ennek következtében még jobban, még tisztábban megismerheti Jancsó Benedeket és élvezheti egyedi stílusát. Megértheti, miért időszerűek a Jancsó által megfogalmazott nézetek.
A könyv utolsó részében képanyag található, mely Jancsó Benedek életének bizonyos megnyilvánulásait emeli ki.
A kötetet Petrovits István plakettjének és Keöpeczi Sebestyén József grafikáinak felhasználásával Almássy Csaba tervezte.
A könyv belső lapján Jancsó Benedek időskori képét láthatjuk, melyet Miklós József festménye alapján, szabadon festett Jancsó Zoltán.
Szemüveges, magas, idősödő úri embert ábrázol a kép, akinek jelentős szerepe volt a magyar politikai, társadalmi és kulturális életben.
A könyvbemutató házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul, kiemelte, a magyar művelődéstörténet egyik gyöngyszemét mutatják be, mely összeköti a magyarságot. Méltatásában felhívta a figyelmet arra, hogy Jancsó Benedek sokat tett a magyarságért. Közösségi ember volt. Polihisztor, számos folyóirat munkatársa. Időben jelezte korának problémáit. Tudományos pályafutása, irodalomtörténészként is fontos. Könyvet írt a magyar felvilágosodásról.
Sajnos Erdélyben, de Magyarországon is kevés információ áll rendelkezésünkre Jancsó Benedekkel kapcsolatban. A magyar kultúrában tudatosítani kell azokat az értékeket, melyeket Jancsó neve képvisel.
A Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke Dr. Jancsó Antal felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben jeles történészek, irodalmárok, írnak, akik Jancsó Benedek gondolkodásának időszerűségét mutatják be.
Dr. Vekov Károly a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára Jancsó Benedek életútját méltatva, rámutatott arra, hogy a „nemzet napszámosának” nevezhetjük. Szolgálta a nemzetet akkor, amikor ezt nagyon kevesen tették.
Bemutatta Jancsó Benedek életútját 1858 és 1930 között. Gelencén született. Iskoláit Székelyföldön kezdte. 1875-ben beiratkozott a Kolozsvári Egyetemre, melyet 1978-ban elvégzett. Tanulmányait Bécsben folytatja. Ebben az időben életpályájának két stációja van: Kolozsvár és Bécs. Kinevezték tanárnak a vegyes nemzetiségű Pancsovára. Majd Aradra, ahol szembesül a magyar-román kérdésekkel. Tanít Budapesten. 1901 és 1909 között a Minisztériumi hivatal munkatársa, a Bánffy Dezső kormányában. 1907-ben vallásügyi kérdésekkel foglalkozik.
Lényegében Jancsó foglalkozott a közoktatás kérdésével is, különböző folyóiratokat indított utjára. De munkásságának figyelemre méltó része a kisebbséggel való foglalkozás volt. A román kisebbség ideológiai mozgalmával is foglalkozik. A Párizsi béketárgyalások szakértője. A Trianoni szerződés után a revíziós törekvésnek a mozgatója.
Alkotásai nagyon fontosak. Monográfiái közül említésre méltó „A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota I. II, kötet Budapest 1896./ 1899. Vagy A székelyek. Történelmi és néprajzi tanulmány. 1921.
Ladihay Vince álnév alatt közölte „Erdély története” című kötet. Cluj- Kolozsvár 1923.
Különböző folyóiratokban megjelentek tanulmányai, költeményei. Mind azt bizonyították, mennyire széleskörű érdeklődése, és tevékenysége.
Dr. Jáki László Jancsó Benedekről, mint tanárról beszélt. Egyrészt, mint középiskolai tanárról, másrészt a középiskolai reformjáról, ahogy Jancsó látta, és arról, hogyan értelmezte a pedagógus szerepét. Megemlítette, egy méltatlanul elfelejtett személyiségről van szó.
1890-ben írja Jancsó Benedek, milyen fontos a gyermek személyiségének a megismerése. Figyelembe kell venni a gyermekek életkori sajátosságait is.
A középiskolai reformmal kapcsolatban megfogalmazza az egységes középiskola gondolatát. Ezeket a gondolatokat 1891-ban Budapesten megjelent „Középiskoláink reformja. Pedagógiai tanulmány” című könyvében fogalmazta meg. Könyvének írásakor rendkívül jól ismerte a hazai és külföldi forrásirodalmat. Az egységes középiskola híve. Tisztában van a pedagógus fontosságával, személyiségének jelentőségével. Amint megállapítja, a pedagógus munkája művészkedés, amelyben fontos a gyermek szeretete.
Amint mondja a pedagógust meg kell becsülni.
Dr. Egyed Ákos történész – akadémikus szerint Jancsó Benedek a székelységét nem felejtette el, bár keveset élt Székelyföldön. A székelységgel hadi szolgálatot végeztettek, és ennek következtében nem volt lehetőségük, hogy felvegyék a versenyt a kapitalizmussal.
Jancsó Benedek szerint nagyon fontos kell, legyen a székely iskolahálózat fejlesztése, amely versenyképessé tenné az ott élő fiatalokat. Figyelmeztetett a székely ifjúság nem ismeri az idegen nyelveket.
Dr. Sas Péter tanulmányában a Jancsó Benedek munkásságának időszerűségét elemzi, és azt, mit mond a mának. Az időszerűsége Sas Péter szerint abban áll, hogy látta a valós politikai helyzetet, a maga realitásában értékelte. A mindenkori Magyar Kormány súlyának megfelelően kell, kezelje Erdélyt.
A kötetben megjelent dr. Raffay Ernő v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár „Egy magyar-román vita 1907-ben” című írása, melyben kiemeli Jancsó Benedeknek a román – magyar kérdéssel kapcsolatos álláspontját. Jancsó szerint a román- magyar kérdést a kultúra eszközeivel, lehet befolyásolni. Másrészt azt mondja, hogy a „magyar nemzetnek a legtávolabbról sem áll érdekében, hogy a románságot a nemzetiségétől megfossza… A román-kérdést a kultúra eszközeivel lehet befolyásolni.”
Takaró Mihály szerint, Jancsó írta a legteljesebb Kölcsey Ferenc-monográfiát.
„ Jancsó Benedek monográfiájának nagy értéke, hogy a korszak főbb irodalmi és közéleti személyiségei között dúló, nem ritkán igen éles és durva hangnemű vitákat minden eufemizáló szándéktól és eszköztől mentesen mutatja be.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Itt tartunk most
„Markó Béla, az RMDSZ tényleges – és nem névleges, mint Kelemen Hunor – elnöke a minap egy budapesti balliberális lapnak adott interjúban (már csak ilyenek kíváncsiak a véleményére) úgymond elemezte az Erdélyben fennálló politikai helyzetet. Méltatlankodva, hüledezve és egyben ingerülten tette fel a költői kérdést a lapban: „Hogyan jutottunk oda, hogy egy erdélyi magyar politikusnak – történetesen nekem – azt kell látnom Brüsszelben, hogy amit mondok, nem érdekli az egyik anyaországi párt egyetlen képviselőjét sem?” Markó ezzel októberi brüsszeli fellépésre utalt, amelyről a legnagyobb és egyben kormányzó párt, a Fidesz EP-képviselői távol maradtak, mintegy jelezve: a kisebbik román kormánypárt szenátorának, a román kormányfő helyettesének mondanivalója és világnézete nem oszt, nem szoroz, nem érdekes, nem mérvadó. „Valami baj van itt Erdélyben, ez tény” – szögezte le Markó. A baj gyökereit pedig nem a Boc-Markó kormány és általában a velejéig romlott és korrupt, inkompetens és országvesztő Băsescu-rezsim működésében, illetve annak erdélyi lecsapódásában látja, hanem az Erdélyi Magyar Néppárt megjelenésében. „Én rendkívül rossz kezdeményezésnek tartom az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozatalát, és természetesen nagyon súlyos szavakkal ítélem el azt, hogy ezt Magyarországról támogatják” – nyilatkozta a román miniszterelnök-helyettes, aki korábban Budapestről érkező politikai ciánszennyezésnek nevezte az EMNP megalapítását…”
Dénes László
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az egymást keresés könyve (Gazda József: A harmadik ág – magyarok szétszórattatásban)
Ahogyan ezt a kétkötetes, együttesen mintegy 1200 oldalnyi, a könyvborítóval is a puritán tisztaságot sugárzó, a gyertya lángjának kialvását védő tenyeret nézem, akaratom ellenére is azoknak a hatalmas kéziratkötegeknek a képe társul a letisztult, a magyarság gyertyaláng-sorsát jelképező könyvborítóhoz, amelyet Gazda József írói műhelyének rendezett rendetlenségében láttam.
Míg jó húsz éve a Megváltó karácsony című munkájában az 1989-es romániai "népfelkelés" túlélőiről szólt olyan haditudósítóként, illetve frontharcos szanitécként, aki a haldoklók és az újraélesztettek vagy újraéledők utó- vagy végszavait jegyzi föl, addig ebben a formájára, de főleg tartalmára nézvést monumentális két kötetben öt kontinensre rárajzolt régi és új országok magyarjainak sorsképét, nemzeti vérképét, a magyarság belső tartásának vagy éppen ritkulásának csontozatát építi fel.
A könyvborító pislákoló, a legkisebb fuvallatra is elalvó gyertyafénye figyelmeztető – Zrínyivel szólva: "Ihol veszedelem, ihol az emésztő tűz!" A könyvborítók közé fogott tartalom viszont a tragikus sorsok és az emigráns élet keserűséghalmaza, az örökös honvágy, a hazavágy, hazavágyódás ellenére – vagy éppen ezért! – a túlélést, az átélést, a megmaradást sugározza. Ezer megkérdezett, kifaggatott ember vallja és vállalja magyarságát, van, aki önhibáján kívül, vagy éppen ezért elveszíti azt, de érdekes módon generációs kihagyások, veszteségek után is visszaerősödhet a gyertya lángja és fénye. Gazda József ezer szószólójának szavaival a megmaradás, a magyarnak maradás, a magyar értékteremtés aszkétájaként győz meg: jó magyarnak lenni. Nem kell erőltetnünk a párhuzamot, amikor erről a két kötetről is Gazda József énjének a Csoma Sándor-i küldetése és teljesítménye jut eszünkbe és vésődik, hinni merjük, nemcsak emlékezetünkbe, hanem lelkünkbe is. Gazda József a magyarság e századi eredetkeresésében, helyzetfelmérésében, sorsfeltárásában nem egy esetben a Csoma korabeli aszketizmussal az elérhetetlenség és a hihetetlenség határmezsgyéit keresve és megtalálva őrzi a magyar élet lángját. Manapság, szerencsénkre, a magyarságkeresés majdnem-majdnem versenyszerű. Szövetségek, fórumok, társaságok, klubok, hitközségek és közösségek keresik és lelik fel a maguk magyarságát. Közben vannak, akik civakodnak, veszekednek, egymás múltját és jelenét sározzák. Ki és hogyan képviselje a magyarságot? Ez is a történet része.
Gazda József új műve a magyar önösszeszedés könyve. Leltár. Öt kontinensről ezer szereplővel. Az általunk jelenleg ismeretes történelmi időket s a legfrissebb emigrációs áramlatokat is együvé fogva. Sejtem, hogy ezer személy ezerkétszáz oldalas vallomásában lehetnek esetleges elírások, pontatlanságok is. "Elütések", amint ezt a szerző az első, a Megváltó karácsony című művével kapcsolatosan még 1990-ben megjegyezte. Ha van is ilyen, az korrigálható. De hogy Gazda József ezért a munkájáért és az eddig megjelent több mint húsz magyar sorsformáló kötetéért, közéleti munkásságáért életmű-díjat vagy Magyar Örökség-díjat érdemel, az bizonyos.
Sylvester Lajos
*Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2011
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

10 éves a Kárpát-Medencei Magyar Nyelvi kutatóhálózat
November 24-én Budapesten, az MTA székházában konferenciával ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, melynek alapítói közé tartozik a beregszászi Hodinka Antal Intézet is. Csernicskó Istvánnal, a Hodinka Intézet vezetőjével a kutatóhálózatról, a magyar nyelv helyzetéről beszélgettünk.
– Ebben az évben volt tíz éves a Hodinka Antal Intézet, s a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat is. Van összefüggés?
– Trianonban Magyarország és a magyar nemzet mellett a korábban egységes magyar tudományosságot is szétszabdalták. Az 1980-as évek végétől azonban, ahogy a politikai nyomás enyhült, nemcsak a magyar–magyar kulturális kapcsolatok élénkültek meg, hanem a sok országba szakadt magyar nyelvészek is elkezdték kialakítani a szakmai együttműködés kereteit. Erre először az 1988-ban indult élőnyelvi konferenciák sorozata kínált alkalmat. Ebből nőtte ki magát az a kutatócsoport 1995 körül, mely A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén címmel egységes szempontok alapján készített könyvsorozat keretében mutatja be a magyar nyelv helyzetét Magyarországon kívül. 2001-ben aztán, részben az MTA Kisebbségkutató Intézete kezdeményezésére, a kisebbségi régiókban élő és egymással egyre szorosabban együttműködő nyelvészek létrehozták kis kutatóműhelyeiket. Így jött létre Kolozsváron a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet, Dunaszerdahelyen a Gramma Nyelvi Iroda, és Beregszászban a Hodinka Antal Nyelvi Intézet. Amikor aztán néhány év múlva csatlakozott hozzánk az ausztriai, horvátországi és szlovéniai magyar nyelvváltozatokat vizsgáló, Felsőőr székhelyű Imre Samu Nyelvi Intézet, megfogalmazódott az igény, hogy a szoros együttműködésnek keretet is találjunk, s ekkor neveztük el magunkat Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózatnak.
– Miért épp Termini lett a közös név?
– Latinul a terminus, termini azt jelenti: határ, határvonal, Terminus pedig a földek határait védelmező isten. És éppúgy, mint a „limes” és a „termini” által határolt terület a Római Birodalomban, a magyar kisebbségek által lakott régiók is egyfajta védőövezetet, ha tetszik: gyepűt alkotnak Magyarország körül, az országhatár és a nyelvhatár között. Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor úgy fogalmazott: a külső régiók nyelvi és kulturális végvárak. A Termini a magyar nyelv fennmaradását is szolgálja a kisebbségi magyar nemzetrészek nyelvének kutatásával, dokumentálásával, nyelvi jogaik érvényesítésének napirenden tartásával.
– Milyen céllal folynak a kutatások a Terminihez tartozó műhelyekben?
A Termini Kutatóhálózat, és részeként a Hodinka Intézet tevékenységének fő célja a kisebbségi régiókban és Magyarországon beszélt és írott magyar nyelvváltozatok jellemzőinek felmérése, illetve az anyaországi és határon túli magyar nyelv közelítése, a regionális nyelvi értékek megőrzésével. Az, hogy a magyar nyelv közös változatában csökkenjenek a Trianon után felerősített regionális nyelvhasználati eltérések, amelyek esetenként zavarják, zavarhatják a magyar-magyar kommunikációt. Ezek az eltérések táplálhatják a kisebbségi beszélőknek azt az érzését, hogy az ő nyelvük nem „igazi” magyar nyelv, ők nem is tudnak „rendesen” magyarul. A viszonylagos nyelvi egységnek, a külső régiókban a nyelv megtartásának viszont éppen az a feltétele, hogy ismerjük fel és fogadjuk el a beszélők nyelvhasználatának természetes változatosságát. Például azt, hogy annak, hogy a magyarok a Kárpát-medencében nyolc különböző államban élnek, szükségszerű következménye az is, hogy nem beszélnek teljesen egyformán. Nem lehet a célunk, hogy minden magyar egyformán beszéljen magyarul. Ehelyett azt valljuk, hogy nem a magyar nyelvet kell védeni a többségi nyelvek hatásaitól, hanem azt kell elérnünk, hogy a magyar nyelv minél több helyzetben váljék használhatóvá Magyarországon kívül, hogy szűnjön meg alárendelt helyzete, s akkor az államnyelvek hatása is jóval kisebb lesz. A Termini célja tehát a magyar nyelvi egység fenntartása a változatosság megtartása révén.
k.e.
karpatinfo.net/hetilap

Munkacsoport Székelyföldért
Székelyföldért informális munkacsoport alakul ma Budapesten, a testület létrehozását a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának önkormányzatiságért és autonómiáért felelős bizottsága javasolta.
Az újonnan létrejövő testületben az erdélyi magyar pártok és szervezetek, valamint a magyar országgyűlésben képviselettel rendelkező alakulatok képviselői kapnak helyet – számolt be tegnapi sajtótájékoztatóján Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezetének elnöke. Mint mondta, az új munkacsoport létrehozását Gaudi-Nagy Tamás és Kalmár Ferenc magyar országgyűlési képviselők kezdeményezték, és Szili Katalin hívta össze. A KMKF-en belül igény mutatkozott erre a bizottságra, hiszen Székelyföld területi autonómiája prioritás a Kárpát-medencében, annak megvalósulása precedensértékű lenne a többi elcsatolt országban élő magyar kisebbség számára is.
A munkacsoport elsődleges feladata rögzíteni azokat a konkrét lépéseket, amelyek az Európai Unión belüli jogérvényesítéshez szükségesek – magyarázta Kulcsár-Terza, aki a magyar kormány olyan döntései nyomán, mint a könnyített honosítási eljárás, a nemzeti összetartozás napjának kijelölése, valamint a KMKF és a Magyar Állandó Értekezlet munkája során tapasztaltak alapján derűlátónak mutatkozott a valós nemzeti összefogás megvalósításában.
Farczádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsonyi könyvbemutató Érkeserűben
Bihar megye – Egy hónappal a Számadó Ernő-szobor leleplezése után újabb jelentős állomásához érkezett a költő emlékének ápolása Érkeserűben: a református templomban újabb verseskötetét mutatták be vasárnap.
A vasárnap délben tartott ünnepi istentiszteleten Gavrucza Tibor ny.székelyhídi lelkész hirdette az igét a Pál apostolnak a rómabeliekhez írt leveléből vett idézet alapján: “Hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust…” Elmúlt a szenteste, sápad a csoda, lankad a buzgalom, már nincs tele a templom, vonszolhatjuk tovább mindennapi életünket – jellemezte az ünnep utáni hangulatot prédikációja elején a tiszteletes, ám figyelmeztetett: ne az elmúltakat sajnáljuk, hanem inkább azokat, kiknek a karácsony csak az ajándékokat, a csillagszórót, a szaloncukrot jelenti! Az igehírdetés után Oroszi Magda helyi lelkész köszöntötte a vendégeket, előrebocsátva, hogy azok “nem érkeztek üres kézzel”, ugyanis akkor került sor Számadó Ernő A csend beszéde című kötetének bemutatójára. (Az előző, a Fenyőfa a lápon című 2006-ban jelent meg.)
Az Érmellék egyik kincse
Gavrucza Tibor a kötet(ek) szerkesztőjeként elmondta: nagyon sokat köszönhet Érkeserűnek abban, hogy ezer szállal kötődik az Érmellékhez, annak kincseihez. Egy ilyen “kincsnek” nevezte Számadó Ernőt is, akit az Érmellék, az ott töltött életének nyomorúsága, magánya, meghurcoltatása, ugyanakkor a megtalált boldogsága érlelt azzá, ami lett, fejtette ki a méltató. Hozzátette: a Számadó-versekben az érmelléki lápvidék “tündérvilága” a lecsapolását követően is tovább él. A kötet előszavát Boros József érmihályfalvi tanár írta, aki pályája kezdetén, amikor még “ifjúsága világmegváltó heve fűtötte”, került Érkeserűbe, és ott “első látásra láthatatlan és megmagyarázhatatlan szálak kötötték” Számadó Ernőhöz. Boros József röviden felidézte az 1960-as évek Érkeserűjét, “melynek mesevilágában hóbortosnak tűnő, meglepő jelenség volt Számadó Ernő”. Az akkor fiatal tanár idősebb barátja bíztatására kezdett maga is versírásba, vasárnap fel is olvasta A láp hű fia lettél című, Számadó Ernő emlékére született költeményét, mely a szóbanforgó kötetben is megtalálható.
Verskísérő festmények
Ezt követően Gavrucza Tibor mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a kötet megjelenéséhez, például a családnak is, melynek tagjai őrizgették a kéziratokat. A lelkész nem csak szerkesztőként, de képzőművészként is “jelen van” a kötetben, hiszen azt érmelléki ihletettségű akvarelljei illusztrálják, pontosabban – ahogyan ő fogalamazott – a festmények “kísérik a verseket”. A bemutató végén Oroszi Magda adott át ajándékokat a vendégeknek, ugyanakkor leszögezve: a keserűieknek el kell fogadniuk, hogy a köztük élt Számadó Ernő egy értékes ember volt. Maga az érintett ezt még életében állítólag így fogalmazta meg: “Nekem ahhoz meg kell halni, hogy nagy legyek.” A tiszteletesasszony ugyanakkor a költő nevét viselő iskolának is tartogatott meglepetést: Budapestről “megszereztek” 2 régi Számadó-kötetet (Meg kell a búzának érni, Az özönhajú varga meséi), így az intézményben lévő emlékszobában már hatra gyarapodott a korabeli kiadványok száma.
Koszorúzás a szobornál
Az istentiszteleten közreműködött az egyházközség kórusa, majd a kötetet meg lehett vásárolni, amit Gavrucza Tibor és Boros József dedikált. A templomozás után került sor Számadó Ernő egy hónapja leleplezett szobrának megkoszorúzására. A mellszobor talapzatához Gavrucza Tibor és Boros József, illetve a helyi református egyházközség és ifjúsági szervezet képviselői tettek koszorút.
Rencz Csaba
erdon.ro

Búcsú a demokráciától
A szeretet ünnepét megelőző hét szomorú krónikájához kétféle temetés tartozott: Prágában utolsó útjára kísérték a demokrácia egyik kimagasló harcosát, keletebbre két országban tovább folyt a demokrácia szellemének eltemetése, a parlamentarizmus megcsúfolása.
Václav Havel – antikommunizmusán túlmenően – a legfőbb államhatalom birtokosaként is kérlelhetetlen demokrata, az emberi jogok és a pluralizmus őszinte szószólója maradt. Nagyszerű ember volt – ahogyan kisszerű ember az, aki ellenzékiként demokrata, a hatalmat megszerezve azonban egyeduralomra törekszik. Ne feledjük: Václav Havel ez év januárjában aláírta azt a nyilatkozatot, amely a magyarországi demokrácia és jogállamiság felszámolásának már kezdeteire felhívta Európa és a világ figyelmét.
Az a mód, ahogyan Budapesten a „kétharmados forradalom” óta törvénykeznek, tetézve az ünnepek előtti országgyűlési „hajrával”, amikor sorsdöntő törvények tömegéről szavaztak futószalagon a fáradt képviselők – több, mint felelőtlenség! Az gazdag múltú alkotmányos gondolkodás országában most jogi világtekintélyeket és felelős uniós politikusokat kétségbeesésbe kergető alaptörvény és elképesztő szabályozások születnek. Oda a köztársaság is. Az Unióval (többek között személyesen az Európai Bizottság elnökével) való szembemenés a legsúlyosabb következményekkel járhat. Teljes a káosz. A legújabb horror-forgatókönyv szerint Orbán Viktor tudatosan vezeti az országot az államcsőd nyomában kihirdethető szükségállapot felé. Rémálom...
Romániában nem kell „szabadságharcot”, még csak választási legitimitást sem kitalálni a demokrácia megalázására. Elintézik balkáni találékonysággal, „tisztára alkotmányosan”, ahogy Caragiale mondaná. A kormány sűrű felelősségvállalásai és a játékszabályok állandó megváltoztatása már ellehetetlenítette a demokrácia intézményeinek működését, a legutóbbi hatalmi visszaélések pedig – a Legfelsőbb Bíróság bíráinak kinevezésére, illetőleg a választások összevonására vonatkozó törvények – végül is ugyanaz a fityisz, amit az ország vezetői a népüknek és Európának felmutatnak. (Hátha ebben a két esetben legalább az Alkotmánybíróság megvédi a demokráciát, ahogyan Magyarországon is fellépett egyes törvények, például a médiatörvény esetében!) Bús megértésünk kíséri az RMDSZ-t, hogy ilyen körülmények között és „ezekkel” kell egyeztetnie és megegyeznie. De meddig lehet elmenni – időben és engedményekben? Lehet, példának okáért, megállapodásokat kötni olyan törvények tárgyában, amelyek európai normákat sértenek? Meddig szidhatja még a román elnök az elvszerűségre törekvően politizáló szövetségünket? Két kalandor pókerjátékos – tulajdonképpen hatalommániás, a hübrisz átkától sújtott féktelen politikus – „ötletei” és akaratossága fogja meghatározni magyar nemzeti közösségünk útját is? Băsescu és Orbán, kiegészítve Tőkéssel: védhetetlenül lesújt ránk ez a BOT?
Nem kellene mindnyájunknak jobban vigyázni a demokráciára, felismerve, hogy a legnagyobb kincs, amit elveszíthetünk?
Ágoston Hugó
Új Magyar Szó (Bukarest)

Patthelyzetben a sáromberki Teleki-kastély
Bizonytalannak látszik a Maros megyei Sáromberkén található Teleki-kastély sorsa. Miután jogos tulajdonosának, gróf Teleki Samunak sikerült visszaszereznie ősi jussát, több elképzelés is született annak hasznosítására. Ennek ellenére úgy tűnik, pénzhiány miatt egyelőre sem a múzeum-, sem a konferenciaközpont-létesítés nem jön össze. Kérdéses a kastélyban működő mezőgazdasági gimnázium sorsa is, mivel a nagyernyei önkormányzat nem tartja ésszerűnek az alacsony színvonalú tanintézet fenntartását.
A jelenleginél ésszerűbb, gazdaságosabb és a család meg az épület rangjához sokkal méltóbb rendeltetésre vár a Teleki családnak a Maros megyei Sáromberkén található kastélya. Az épület régi-új tulajdonosa, a Kanadában élő Teleki Samu egészen mást képzel a 19. század elején befejezett kastélyba, mint Maros megye egyik leggyengébb szakgimnáziumát.
A Telekiek 1769-ben tették le a kastély alapkövét, de az építkezés befejezéséig több mint fél évszázad telt el. Így a barokkos épület részben a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója, Teleki Sámuel kancellár, részben pedig dédunokája, Teleki Samu híres Afrika-kutató nevéhez fűződik. Utóbbi könyv- és trófeagyűjteményéből vajmi kevés maradt meg. A kastély berendezését a második világháború után szétlopkodták. A kitömött állatok egy részét sikerült megmenteni, és a görgényszentimrei Bornemissza-kastélyban kialakított erdészeti szakiskolába szállítani. A műkincsek zömének – beleértve Barabás Miklós neves portréfestő képeit – nyoma veszett.
Grófi gyermekkor – cigányok közt
Akárcsak az azonos nevű Afrika-kutató nagybátyja, a kastélyt hosszas huzavona után visszaszerző Teleki Samu is vonzódik a természethez. Ő ellenben nem vadászik; mint tréfásan megjegyzi, fegyvere a fényképezőgép. „Azt viszont nem állíthatom, hogy semmi közöm a vadászathoz, hisz pont egy vadászaton születtem a Dunántúlon, Szigetváron, amelyre a kilenc hónapos terhes anyám is elkísérte az apámat” – mondja a mikrobiológus szakember.
A jelenleg Torontóban élő gróf a háború vége felé, 1944-ben, tizenhárom évesen hagyta el Sáromberkét és a Telekiek ősi kastélyát. „Az épület északi, Gernyeszeg felőli szárnyában laktunk, ott, ahol Afrika-kutató nagybátyám trófeakollekciója állt. Csodálatos évek voltak” – próbálja felidézni gyermekkorát a ma már nyolcvanesztendős férfi, aki testi és szellemi frissessége alapján akár húsz évet is letagadhatna korából. Mint meséli, a legjobban a nyarak, az aratási ünnepek és a játszótársak maradtak meg emlékezetében. Érdekes módon utóbbiak többsége cigány gyerek volt.
„Nagyon jóban voltam velük, a nyelvüket is valamilyen szinten megtanultam” – mondja, s közben egy cigány nótára zendít. Látván, hogy valami különösen megcsapja a fülem, elmosolyodik, s megvallja, hogy a kacsáról szóló énekben valóban van valami kis disznóság is. „Ilyenek a cigány nóták – magyarázza. – De visszatérve azokra, akiktől tanultam, el sem tudom mondani, a nyári hosszú délutánokon, estéken mennyire vártam, hogy érjen véget a vacsora, állhassak fel az asztaltól, és mehessek ki velük a mellékudvarba egy jót focizni. De nemcsak focizni, fürödni is együtt jártunk, magyar és cigánygyerekek a Marosra.”
Másodjára is elkergetve
A ’44-es menekülés után Teleki Samunak huszonhét év után, 1971-ben adatott meg, hogy ismét felkeresse a családi fészket. Egy Budapesten szervezett nemzetközi mikrobiológiai kongresszusra érkezett, s a magyar fővárosból ruccant haza Marosvásárhelyen élő édesanyjához. „Ő elvált apámtól, és itt maradt, Erdélyben.
Emlékszem, ahhoz hogy az édesanyámnál lakjak, be kellett jelentkeznem a rendőrségen, ahol az illemhelyen nem vécépapírt, hanem a darabokra tépett National Geographic folyóiratot használtak” – emlékszik vissza az amatőr természetfotós. Ekkor tért vissza először gyermekkora helyszínére, a sáromberki kastélyba. „Akkor már iskola működött az épületben. Egy román asszony volt az igazgató, aki a diákokkal kergettetett ki a kastélyból, majd annak udvaráról. Mondanom sem kell, milyen keserű szájízzel távoztam. Még jó, hogy engem inkább a régi barátok, ismerősök érdekeltek, kevésbé a családi fészek. Ilyen volt az apám is, ő arrafelé sem jött” – meséli Teleki Samu.
A múlt rendszer hű szolgái nem csak a Telekieket száműzték a kastélyból. Számos sáromberki szemtanúja lehetett annak a könyvégetésnek, amelyet az épületben működő mezőgazdasági iskola egykori igazgatónője, Ileana Herişan rendelt el. A folytonos magyarellenes kirohanásairól elhíresült pedagógus 1990 után a kastély udvarán tüzelte el a könyvtár szinte valamennyi nem román nyelven íródott könyvét.
A történtek után a kastély utolsó lakója sokáig nem is vágyott vissza Sáromberkére. Az utóbbi években megnyert perek után viszont már más szemmel tekint a visszaszerzett kastélyra. A lassacskán a falu jelképévé váló gólyákat figyelő webkamerák segítségével olykor-olykor az udvarra is betekintést nyer. „A feleségemmel webkamerán Kanadából is szoktuk követni a gólyákat. Így látjuk időnként a kastélyt, az udvaron lévő diófákat, azt, hogy szöknek be oda a cigány gyermekek és lopják a termést” – mondja, s közben mosoly jelenik meg az arcán.
Nyűg az iskola?
A gróf kiszolgáltatottnak és becsapottnak érzi magát. Mint meséli, valamikor kétszáz hektár földjük volt Sáromberkén, de abból vajmi keveset kaptak vissza. Az önkormányzat eközben csak tavaly óta fizet bért a kastélyért – annyit, amennyit a polgármester és tanácsosai megállapítottak. A gróf mindezért a Nagyernye központú község elöljáróját, Jánosi Ferencet hibáztatja, mondván, hogy „egyet ígért, de mást tett”. Teleki Samu saját ügyvédjét sem kíméli, azt állítván, hogy az évek során sok mindent elmulasztott idejében visszaigényelni.
Mint mondja, a község vezetőinek több sem kellett, amit csak lehetett, igyekeztek szétosztani, vagy gyorsan eladni. Közben felesége próbálja visszafogni, és rávezetni, hogy mégiscsak jó, hogy eddig eljutottak. „Fogjuk rá, hogy annyi évtized után ez is valami, bár nem sok. Meg örüljünk, hogy iskola működik a kastélyunkban, és a cigányok nem hordják szét” – próbálja észrevenni a pohár tele részét a gróf. Ennek ellenére Teleki úgy véli, a családnak minél előbb át kell venni a kastélyt.
„Hiába vádaskodik a gróf úr, hisz ő mindent visszakapott, amit csak visszakaphatott. Én nem tehetek arról, hogy az előző ügyvédje elmulasztott bizonyos dolgokat a törvény szabta határidőben kérni. Teleki úr arról már nem beszél, hogy öt évig nem kellett ingatlanadót fizetnie. És arról sem, hogy mostantól kötelező módon neki is fizetnie kell, ezért az önkormányzat megemelte az általunk fizetett bért” – próbálja bemutatni az érem másik oldalát Jánosi Ferenc polgármester, aki szerint az iskola valóságos nyűg a községháza hátán.
A polgármester szerint a sáromberki mezőgazdasági gimnáziumot már rég fel kellett volna számolni. „Szép dolog traktoristákat nevelni, de nem akkor, amikor senki nem akar az lenni. Ha figyelembe vesszük, hogy a hiányzások aránya meghaladja az ötven százalékot, a tavaly nyáron pedig senkinek nem sikerült az érettségije, akkor kérdem én: miért kell egy ilyen tanintézetet fenntartani?” – teszi fel a kérdést Jánosi. Az ernyei elöljáró szerint nem a helyi önkormányzat feladata lenne egy ilyen gimnáziumot fenntartani, annál is inkább, mivel a tanulók alig tíz százaléka származik a község falvaiból.
A tanfelügyelőség másként látja a helyzetet. „Én megértem a polgármester urat, de neki is be kellene látni, hogy nem minden Maros megyei gyermekből lesz bolyais diák. Sáromberkére valóban gyengébb képességű, de javarészt szegény gyerekek járnak, akiknek nem lenne pénzük a marosvásárhelyi mezőgazdasági iskolába ingázni” – véli Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő. Megítélése szerint kár lenne felszámolni a tanintézetet, miután ádáz harcok után sikerült eltávolítani az előző igazgatónőt és létrehozni a magyar tagozatot.
A mentőöv a szomszéd községből érkezhet. Kolcsár Gyula, Gernyeszeg polgármestere szívesen látná a gimnáziumot. „Ott van a falu szélén az egészségügyi minisztérium egykori gyógyszerlerakata, ami jóformán üresen áll. Ha a szaktárca átadná az önkormányzatnak, akár egy campust is létrehozhatnánk” – vélekedik az elöljáró.
Elképzelés lenne, kivitelező kerestetik
Ha az iskola valamilyen formában kikerül a kastélyból, a Telekiek következő lépése az ingatlan rendeltetésének megszabása lenne. Bár a lehetőségek közé tartozik, a kastély eladása nemigen jöhet szóba. Konferenciaközpontot lehetne kialakítani vagy kastélymúzeumot, az épület egyik szárnyában pedig szálláshelyeket. Az elmúlt időszakban a tulajdonos tárgyalásokat folytatott a megyei önkormányzattal és testület égisze alatt működő múzeummal. Egyelőre azonban úgy tűnik, a pénzhiány miatt jegelni kell a költségesnek ígérkező elképzeléseket.
„Tájházat, gólyafalut, Teleki Samu-emlékmúzeumot, konferencia-központot szerettünk volna kialakítani, de úgy tűnik, egyelőre le kell mondanunk terveinkről” – sommázza a megyei múzeum jelenlegi helyzetét az intézmény élén álló Soós Zoltán. Lokodi Edit Emőke megyei tanácselnök ennél is határozottabb és borúlátóbb. Szerinte az önkormányzatnak 2012-ben sem lesz pénze a sáromberki kastély felújítására.
„Egyelőre valóban nem látni a dolgok végét, de tény, hogy a fiam, Sándor nem hagyná veszni az ősi örökséget. Egyelőre csak annyit tud magyarul, hogy Nem beszélek magyarul!, de azt remek kiejtéssel mondja. Most viszont arra készül, hogy szerezzen román állampolgárságot” – büszkélkedik a 27 éves utódjával az idős gróf. Teleki Samu benne látja azt, aki szinte nulláról kezdve, ismét azzá varázsolhatja a család ősi fészkét, ami az államosítás előtt volt.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Sylvester Lajos: Az anyaország ernyője alatt
Hódmezővásárhelyi állampolgári eskütételünk napjára virradóan egész éjszaka szakadt az eső. A várostól tíz kilométerre, ahol szálláshelyünk volt, a mártélyi üdülőfalu vendégházának nádfedele suttogóra fogta és elnyelte a másutt dobhártyát szaggató műanyag fedél vagy bádogtető pattogását.
A Tisza holtágának martjára – nem véletlenül Mártély a falu neve –, hatalmas nyárfák védőszárnya alá bújtatott ártéri üdülőtelepet egyébként is a Csend Birodalmaként aposztrofálják. Ezt a jól árnyékolt csöndet kereste Makovecz Imre is, amikor nyaralóját majdnem az árvízvédelmi töltés belső lábához telepítette, s a másik magyar építészhírességen, Csete Györgyön sem csodálkozhatunk, hogy hétvégi háza révén ő is itt keresett nyugalmat. Makovecz nyaralóépülete a Mesterre vallóan építőanyagával, formájával is a tájba kapaszkodó, úgy simul bele a mártélyi csend nyugalmába, hogy mégis észreveteti magát. A hullámosra formált nádfedél a vizet, a vízpartot, az alföldi tanyabokrok építkezését harmonikusan hozza együvé, az épületen alig találni egyetlen egyenes vonalat, még a holt Tisza partja felé futó lépcső is köríves, s oldalfalai bumfordian hullámosak, akárcsak egy ódon tanyasi ház fehérre meszelt paticsfalai. Mártélyon egyébként még a víz sem locsog, nem fecseg, halkan fodrozódik, és édesgetve csókolgatja a ladikok kátránnyal impregnált deszkafalát. Csak egy-egy, a kopoltyúját öblítő termetes hal csobbant nagyokat loccsantva, miközben visszahuppan a folyóba. Ezek a mutatványok cáfolják a "holtágnak" nevezett egykori folyószakaszt, s az élő folyóág képzetkeltésébe besegítenek a ködös hajnalon is horgászcuccaikkal bíbelődő, lomhán mozgó horgászok is.
Nemzetrészek színezete
Szóval, október, eső, állampolgári eskütétel. Mi, hogy a következő napon Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányon az esővel paskoltassuk magunkat, hatszáz és egynéhány kilométert kocsikáztunk Háromszékről földrajzilag az egyik legnagyobb kiterjedésű városba. Ilyenkor én azzal szoktam az út fáradalmait arrébb hessegetni, hogy valaha eleink szekérrel vagy lóháton, az elesettebbje gyalogosan tett meg ennél nagyobb távolságokat. És képes volt a Kárpát-medence egészét belakni. Ott szolgálni, ahová szólította őket a kötelesség. Ennek a belső migrációnak a következménye, hogy igencsak nehéz próbálkozás lenne felmenői révén szétválogatni, ki melyik nemzetrész fia-lánya. Magyarok vagyunk, s ezen belül különülnek el táji, földrajzi tagoltság szerint az egymástól csak árnyalatokban különböző, egységes nemzeti közösség tagjai, a mártélyi galériaerdő őszi színekben tobzódó palettájához hasonlatosan. Akik valamelyik tájegység közösségébe bekerülnek, akár már életük során is, de utódaikban mindenképp az ott illőkhöz hasonulnak. Arcuk karaktere, szemük állása, étkezési és viselkedési szokásaik, esetleg nevük utal származásukra. Ily módon tagolódunk székelyekre, csángókra, palócokra, jászokra, kunokra és így tovább. De mindannyian magyarok vagyunk. Sőt, sokszor kedves túlzással, mint ahogyan ezt a székelység körében szokás hangoztatni, magyarabbak vagyunk a magyaroknál.
Mindez hazulról hozott fonnivalóként azért foglalkoztat még a Tisza partján is, mert a hazai – azaz romániai – népszámlálás zsivajából érkezem, ahol s amikor nemcsak a bennünket életterünkből kiszorítani szándékozó politikai erők akarnak megosztani, magyarra és székelyre bontani, hanem mi magunk is.
Feleségem s a bennünket erre az útra elkísérő Anna lányunk elővigyázó gondosságának köszönhetően erre jövet több ízben is hallottam, mekkora szerencse, hogy esernyővel felfegyverkezve érkeztünk. Aztán a csendes októberi eső azt is eszembe juttatja, hogy 1848. március 15-én Budapesten zuhogott a tavaszi eső, amikor Petőfi és társai kiléptek a Pilvax kávéházból, s ítéletidőben loholtak, hogy kiszabadítsák az elítélt Táncsics Mihályt budai börtönéből. Ehhez képest ez a mártélyi meleg eső simogatóan kellemes, az előző napok erdélyi fagyosságát is engeszteli. És az asszonynép jóvoltából vannak ernyőink. Ez juttatja eszembe: mostani hódmezővásárhelyi családi utunk is "úgy jött össze", hogy bár mindannyian be fogunk állni az alá az ernyő alá, amelyet a könnyített visszahonosítással az újra anyaországunkká visszaváltozott Magyarország fölénk tart, az eskütétel helyszínéül csak én és feleségem választottuk az alföldi várost, családunk többi tagja otthon, a csíkszeredai konzulátuson esküszik. A család többi tagja kísérőnk, gardírozónk csupán, de most ebben az esős időben esik le nekem a tantusz, hogy jó ez így, mert egyrészt a vejem a hosszú úton az úrvezető, másrészt a családunk ily módon generációs és földrajzi bontásban is részese lesz magyar állampolgári ernyő alá állásunknak. Én és feleségem – korunknál fogva – voltunk már magyar állampolgárok, otthoni anyatársunk is ebbe a kategóriába tartozik, lányunk, vejünk és negyedik elemista unokánk, Peti Csíkszeredában lesz magyar állampolgár, és majd, ha bokrosodik a család, az ő gyerekeik már beleszületnek a magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár nemcsak lélekben, hanem állampolgárságuk révén is magyarok. Érdekes, hogy a könnyített eljárással visszaszerzett magyar állampolgárságunk generációs örökölhetősége nekem eddig eszembe sem jutott, ez a mártélyi csendes eső mosta partra a felismerést, hogy az az ernyő, amelyet ezzel a gesztussal Magyarország fölénk tart, majd maradékainkat is védi az esőveréstől. A mi esetünkben – de nem csak – családi bontásban az állampolgárságok visszaszerzésének vagy megszerzésének esetei és ennek módja igen változatos. Zoltán fiunk és Anikó menyünk román állampolgárságukat is őrizve az Egyesült Államokban élnek. Otthon, Erdélyben viszont, lévén rendszeresen hazajárók és szülőföldjükhöz, Háromszékhez és Csíkhoz ezernyi szállal kötődők, természetes tehát, hogy magyar nemzetiségűekként és magyar anyanyelvűekként számláltattuk meg őket is. Egyetlen család tagjai között vagyunk, akik visszahonosíttatjuk magunkat, hisz már voltunk magyar állampolgárok, vannak családtagjaink, akik most szerzik meg az állampolgárságot, és ismét vannak, akik a Minden magyar felelős minden magyarért mottóval állnak a nemzet egész világot átérő óriásernyője alá.
Hódmezővásárhely, Nagy Imre sétány
Ez az ernyőhasonlat az állampolgári eskütételt megelőző ünnepségen gondolataimba mélyen befészkelte magát. Hagytam. S egyébként is, mintegy négyszázan tódultunk ki mi, magyar állampolgársági várományosok Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányra, a mártír miniszterelnök emlékműve elé, a számunkra szalaggal behatárolt területre, ahol esernyők oltalmában hallgattuk Lázár János polgármester ’56-os emlékbeszédét. A napi politikai aktualitásokra is ráhangolt szónoki szó a sűrű esőfüggönyön átszűrődve érkezett hozzánk. Látványként a legmaradandóbb élmény egyébként nem a külhoni magyarokból alkotott központi sziget volt, hanem ezt a magot gyűrűként magához ölelő hódmezővásárhelyi esernyős sokaság, akik mintegy várfalként vettek körbe bennünket, s akiket, minden bizonnyal, nem a politikai-adminisztratív kényszer rendelt ki erre a placcra, hanem az a felismerés, hogy mégiscsak ők voltak azok, akik 2004 decemberének bennünket, külhoniakat kitagadó országos szégyene után dr. Grezsa István városi tanácstag javaslatára s a tanács döntése nyomán tiszteletbeli polgárrá fogadtak. Számunk az országos kiebrudaltságunk idején húszezernyire gyarapodott, s ezzel virtuálisan és matematikailag is mintegy hetvenezresre növeltük Hódmezővásárhely lakosságát. Ekkor meghatódottságunkban – szinte spontán kialakuló közakarattal – A legmagyarabb város titulus odaadományozásával tisztelegtünk a dél-alföldi mezőváros lakossága előtt. A hódmezővásárhelyiek ugyanis a következő választások alkalmával – tudtommal – országos szinten is a legmagasabb arányban arra a pártszövetségre (Fidesz–KDNP) szavaztak, amely a balliberális globalista tobzódás éveiben is a legmagyarabbnak bizonyult. A város polgármesteri hivatala, a civil szervezetek sokasága élő kapcsolatot alakított ki, és ápolta ezeket, s ápolja ma is. A testvértelepülési és testvérintézményi kapcsolatok új tartalmakkal telítődtek. Erdélyt, Vajdaságot, Kárpátalját, Felvidéket behálózó viszonyrendszer alakult ki, amelynek tematikai, kivitelezési sokfélesége átszövi a civil szféra egészét. Az érdekesség kedvéért mondom, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatásától a nyaranként ismétlődő székelyföldi szekértúrákig a legváltozatosabb tevékenységi formákat hívta életre. És amire talán a mozgalom elindítói sem gondoltak, a hódmezővásárhelyi példa szimbólummá vált, országossá terebélyesedett. Más városok is "örökbe fogadtak" külhoni magyarokat, s ennek a kapcsolatrendszernek a csúcsát jelentheti az is, amiben most nekünk Hódmezővásárhelyen részünk van: a magyar állampolgárság vissza- vagy megszerzéséért tömegesen kérik a magyarhoni települések közreműködését. A dél-alföldi városban ez év augusztusának huszadikán került sor az első könnyített honosításra. A mostanival együtt közel hétszázan keresték fel Hódmezővásárhelyt, hogy eskütételüket ott tegyék emlékezetessé. Kószó Péter alpolgármester szerint folyamatosan és tömegesen érkeznek a határokon túli honosítási kérések. Engem, többek között, vendéglátóink dr. Berényi Károly, a Tiszta Lap Polgári Egyesület elnöke közvetítése révén arra is felkértek, hogy az eskütétel után a Háromszék és a magam nevében mondanék néhány szót az egybegyűltekhez. Tenném ezt azért – érveltek –, mert a mi lapunk bizonyult a médiumok közül a legkövetkezetesebbnek, a hódmezővásárhelyi kapcsolatok építésének folyamatát támogatta és végigkísérte. A megbízatást természetesen megtisztelőnek tartottam, és vállaltam. Közben kollégánk, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal, aki kopjafákkal "beültette" Székelyföld után főleg a dél-alföldi tájakat is, ez alkalomra faragott emléktáblával jelentkezett. A tábla szövegét otthon előzetesen be is mutatta. Felirata: MAGYARNAK LENNI JÓ!
2011. OKTÓBER 23-ÁN,
AZ ÚJBÓL MAGYARRÁ LETT
MAGYAROK NEVÉBEN,
AZ IGAZI MAGYAR VÁROSNAK,
HÓDMEZŐVÁSÁRHELYNEK
Mivel Hódmezővásárhely esetében "a legmagyarabb város" formula már foglalt, ezért került a míves faragású táblára az "igazi magyar városnak" szöveg. Balázs Anti volt az egyetlen külhoni, "újból magyarrá lett magyar", aki Lázár János polgármestertől, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjétől a Nagy Imre sétányon vehette át a honosítási okmányokat. A sokak által ismert Kopjafadoktor kiváló szónok, mondandóját ez alkalommal is hatalmas tapssal jutalmazták. Az ünnepség záróaktusa természetesen a virágkoszorúk elhelyezése volt. Ki tudja, hány, talán félszáznál is több, valóságos virágözön lepte el a Nagy Imre sétányt. Az eső csak nem akarta abbahagyni. A virágárusok a nyári rekkenőségben időnként vízpermettel élénkítik a vágott virágot, sőt, az árusítóhelyek körül a sétányokat, a füves területeket is locsolják. Hódmezővásárhelyen a virágokra hulló égi permettel biztosította a Fennvaló ezt a szolgáltatást. A virágrengeteget az esernyősök sorfala övezte. Az ernyők vásznáról óvatoskodva osontak alá a vízcseppek, és voltak, akiknek az arcán is alápergett valami, amikor a Szózat akkordjai a katonazenekar hangszerein felcsendültek.
Pedig még hátravolt a város főterén, a Fekete Sas palotában a honosítási akták ünnepélyes átadása. De ezt megelőzően is éreztük: a Nagy Imre téri esernyőrengeteg fölé emelkedik egy még nagyobb ernyő, akkora, hogy a nemzet egészét óvja mindenféle esőveréstől.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hamis párhuzam, hibás hátrálás
Megdöbbent, amit Pető Péter ír a Népszabadság december 22-i számában 99 év magány című publicisztikájában. Azon háborog, hogy Szlovákia nem fogadja el, hogy a magyar állam egyoldalúan a maga potenciális állampolgárává nyilvánította a határon túli magyarokat, s tesz is ellene: aki közülük kérelmezi és megkapja a magyar állampolgárságot, annak szlovák állampolgársága a módosított szlovák állampolgársági törvény erejénél fogva megszűnik. Ez ügyben szerinte „nem nacionalista nagyjelenet az asztalra csapás”. (...)Vajon aki így ír, tudja-e, hogy szomszédaink közül kettő, Ausztria és Ukrajna több más államhoz hasonlóan kifejezetten tiltja a kettős állampolgárságot? Szlovákia nem ilyen szigorú, csak azt nem fogadja el, hogy valaki, aki Szlovákiában született, ott él, ott keres, ott adózik, ott részesül szociális juttatásokban, csupán etnikai hovatartozása okán egy másik ország állampolgára legyen. Ehhez Szlovákiának joga van, nem sért vele semmiféle kisebbségi jogot. Amikor egy ostoba, értelmetlen nyelvtörvénnyel korlátozták a szlovákiai magyarok anyanyelvhasználatát, az ellen valóban helyénvaló volt az asztalra csapni, az valóban kisebbségi jogokat sért. Az ellen, hogy Malina Hedviget azért bántalmazták, mer magyarul beszélt, hasonlóképpen tiltakozni kellett. (...) Az irredenta gesztusok kategóriájába – tartozik az is, ha Magyarország egyoldalúan állampolgárává nyilvánítja a szomszéd országokban élő magyarokat, vagyis a határain túlra terjeszti ki a magyarországi politikai-közjogi közösséget. Az állampolgárság ugyanis nem a kisebbségi identitás kifejezése – erről a nyelvhasználat, a kisebbségi nyelvű oktatás és kultúra, a kisebbségi szervezetek működése szól –, hanem közjogi kapcsolat, mint azt mellesleg mostanában a Fidesz-kormány büszkén hirdeti is. A szomszéd országokban élő magyar kisebbségek egyéni és kollektív jogainak védelmét az Antall- és Horn-kormány alapszerződés-politikája szolgálta, hiszen a második világháború óta először ismertették el a szomszéd országokkal a magyar kisebbségek kollektív jogait és azt, hogy azok biztosítása nemzetközi kötelezettségük. Ezeket az alapszerződéseket utasította el az Antall-kormánnyal szemben még csak Csurka István és Torgyán József pártja, majd a Horn-kormánnyal szemben már Orbán Viktoré és Lezsák Sándoré is, pusztán azért, mert a magyar állam megerősítette általuk a békeszerződésekben megvont határok elismerését. A magyar jobboldal egészének újabb, a kétezres években követett politikája immár valójában nem a kisebbségi jogokról, nem az autonómiáról, hanem „a nemzet határokon átívelő újraegyesítéséről”, vagyis a Magyarország és a magyar kisebbségek tagjai közötti közjogi kapcsolatról szól: ezt szolgálta első lépésben a státustörvény (amelyet az európai intézmények elutasítottak) és a Máért, második lépésben pedig a magyar állampolgárság kiterjesztése a határon túli magyarokra. Ennek logikus következménye, ha részt vehetnek a magyarországi választásokon, erősítve a jobboldal szavazóbázisát. Miért a jobboldalét? Azért, mert a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok ugyanúgy megosztottak a magyar államhoz fűződő kapcsolat kérdésében, mint a magyarországiak. Az az irányzat, amelyet az elmúlt két évtizedben az RMDSZ számos vezetője vagy korábban a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának vezetése, annak szakadása óta pedig a Híd képvisel, az adott ország többségi demokratikus erőivel való együttműködésben keresi a magyar kisebbség emancipációjának lehetőségét, vállalva az ottani politikai közösségbe való integrációt is. Ők nem szorgalmazzák a magyar államhoz fűződő közjogi kapcsolatot, követőik nem kérnek magyar állampolgárságot, és nem is vesznek majd részt a magyarországi választásokon. Ők is azt tartják, hogy a magyarországi népképviseletről, amely a magyarországi gazdaság- és társadalompolitikát határozza meg, a magyarországi magyarok jogosultak a választásokon dönteni, nem ők. A másik, leginkább Tőkés László és Duray Miklós nevével fémjelzett irányzat kezdettől fogva tagadja a többségi politikával való együttműködés lehetőségét, folyton Budapesten keres támogatást, és amióta a Fidesz felkarolta a kettős állampolgárság ötletét, arra is igényt tart. A Fidesz köztudottan őket támogatja. A kisebbségben élő magyarok jogérvényesítésében elért számottevő eredmények, a magyar oktatásnak, nyelvhasználatnak Romániában és Szlovákiában elért kiterjesztése, a kulturális autonómia Vajdaságban elért intézményesülése az együttműködésre törekvő irányzat sikere. A Fidesz és a vele a szomszéd országokban együttműködők által képviselt konfliktusos politikának nincs a kisebbségben élők számára érdemi hozadéka.
Bauer Tamás
Népszabadság

Évértékelő: sikerek és kudarcok
Akadémiai tagság
Pál-Antal Sándor akadémikus, történész, levéltáros, az EME marosvásárhelyi fiókszervezetének elnöke:
– 2011 nagyon eredményes év volt számomra, ekkor vált érezhetővé, tapinthatóvá, a közönség számára is elérhetővé A székely székek a XVIII. században című sorozatom negyedik és ötödik kötete (Mentor Kiadó). Teremtő élet címmel szerkesztettem meg a marosvásárhelyi személyiségekről készült kötetet, amelyben három tanulmányom jelent meg. Csíkszeredában már nyomdában van a Jelképek a Székelyföldön. Címerek, pecsétek, zászlók című gyűjteményes kötet, amelyben öt tanulmányom kapott helyet.
A tudományos élet terén a magyar tudományos akadémiai tagságra a koronát a szeptember 15-én Budapesten megtartott székfoglaló előadásommal tettem fel. Mindezek mellett a magyar tudomány napja alkalmából sikeres tudományos ülésszakot szerveztem november 12- én Nyárádszeredában a Székelyföld történetéről. Az előadások népes hallgatóságot vonzottak a helybeliek mellett Marosvásárhelyről és Kolozsvárról is.
Bár elfáradtam egy kicsit, készülök már a következő tanulmánykötetre, A székelyek földje és népe, valószínűleg ez lesz a címe. Ezt követi A marosvásárhelyi magyarság történetének harmadik kötete, s újabb tanulmányok. Ha mindezekkel elkészülök, akkor fogok hozzá Marosvásárhely történetének a folytatásához.
A múlt év nagy vesztesége édesanyám halála, akit 93 éves korában, október elsején temettünk. Születünk, felnövünk, az idő eltelik fölöttünk, s a számunkra legkedvesebb személyek elvesztése is sajnos hozzátartozik a mindennapokhoz.
Marad a remény
Dr. Nagy Örs egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora:
– A legnagyobb örömöt 2011-ben az unokám megszületése hozta, Dorottya lett a család szeme fénye. Szakmai téren a legmagasabb fokú elismerést jelentette számomra, hogy a Semmelweis Egyetem díszdoktorává avattak. Nagy megtiszteltetés egy európai hírű egyetem díszdoktorának lenni.
Szakmai szempontból a Megyei Kórház Ortopédiai Klinikáján, amelyet vezetek, eleget tettünk a követelményeknek, s tavaly is jó eredményeket értünk el az ortopédia és traumatológia területén. Ezt az országból és külföldről is érkező betegek nagy száma igazolja, akik értékelik az itt folyó munkát. Igyekszünk minden szempontból a legmagasabb szintű ellátást biztosítani, s a megyei tanács támogatásával sikerült már három olyan kórtermet komfortosítani, ahol magánklinikai körülmények között látjuk el a frissen operált betegeinket, s ez a folyamat idén is folytatódik. Az egészségügyi szaktárca és a megyei tanács jóvoltából egy új digitális, hordozható röntgengéppel bővült a klinika felszerelése, az öt éve meglévő Siemens gépet is digitalizáltuk, amivel megtakarítjuk a röntgenfilmekre és előhívó anyagokra költött pénzt. Ezenkívül ígéretünk van öt új monitorra az intenzív terápiai osztályra és doziméterekre, a frissen operált betegek fájdalmának megszüntetésére szolgáló korszerű készülékekre.
Amit nem sikerült elérni, holott az összeget is kiutalták, az ortopédiai kórház manzárdosítása volt. Túl későn tudtuk megtartani a versenytárgyalást, de azt ígérték, hogy idén újabb lehetőséget kapunk. Az emeletre biomechanikai laboratóriumot és egy csontbankot terveztünk. A biomechanikai labor lehetőséget teremt az alapkutatásra, a kísérletezésre, hisz a tudományos munkában a klinikai eredmények bemutatása már nem elég. A csontbank pedig lehetővé teszi, hogy a jelenlegi, a pácienstől vagy a rokonoktól vett kisebb beültetések mellett lehetőségünk nyíljon nagyobb csontok átültetésére is a megfelelő donortól, az engedélyünk ugyanis megvan egy regionális transzplantációs központ működtetésére.
A 2011-es év nagy sikertelensége egyetemi vonalon az a sok huzavona, ami a februártól életbe lépett új tanügyi törvény alkalmazása körül kialakult, s így nem sikerült megalakítani az önálló magyar tagozatot. Tudom, hogy rajtunk is múlott, s nagyobb összefogásra van szükség továbbra is, de abban reménykedem, hogy valaminek történnie kell, a jelenleg kialakult helyzeten tovább tudunk lépni, s a 2012-es év a magyar tagozat megalakítása szempontjából sikeres lesz.
”Igazi campusunk legyen”
Dr. Székely Gyula, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának dékánja:
– Miután 2010-ben visszautasították a karunkon működő kertészmérnöki szak akkreditációját, a szaktanszék oktatóinak és diákjainak odaadó munkájával sikerült a 2011. novemberi akkreditációs ellenőrzéskor olyan szinten megfelelni a követelményeknek, hogy a bizottság európai szintű oktatást állapított meg. Ennek következtében meg is született a hivatalos döntés, miszerint a kertészmérnöki szak akkreditált, és oktatási kapacitásunk elismeréséül a helyek számát 30-ról 50-re emelték. Számomra ez volt az év legnagyobb sikerélménye. Kudarcból kettő is jutott a tavalyi évre, nem tudnám rangsorolni őket. Egyrészt, bár 2010 októberében Schmidt Pál elnök úr letette az egyetem diákotthonának alapkövét, 2011-ben el sem kezdődött az építkezés. Ugyanakkor lényegbevágó és hosszas megbeszélések után úgy tűnt, hogy megindul egy magánbefektetés a Sapientia marosvásárhelyi színhelyén, a Lambda cég és a Sapientia közös fejlesztési- prototípusgyártási kutatóközpontjáról lett volna szó, 1800 négyzetméteres hasznos felülettel. Sajnos, ez a fejlesztés sem indult el 2011-ben. Szeretném, hogy az új esztendőben sikeresen szerepeljünk a kommunikáció és közkapcsolatok szak akkreditációján, kapjuk meg az 5 évre szóló működési engedélyt és növelhessük a létszámot, jelenleg ugyanis csak 30 diákot szabad felvennünk, bár folyamatosan túljelentkezés van, hárman felvételiznek egy helyre. Fontos lenne ugyanakkor, hogy elindíthassuk a tájépítész- mérnöki képzést. Ez több éve halasztódik, most reális esélyünk van rá. Jövőbeli terveim között szerepel a diákkollégium építésének elkezdése, hogy igazi campusszá válhasson ez a szép, fejlődőképes egyetemi színhely. Magánbefektetőkkel két fejlesztési és szolgáltatási központ építését is tervezzük, amelyek sok diáknak nyújtanának lehetőséget a szakmai gyakorlat elvégzéséhez, végzős szakembereinknek pedig munkahelyet biztosítanánk. Jó lenne ugyanakkor egy helyi sportklub indítványozására, közös célokat szolgálva, elindítani egy sportterem építését a marosvásárhelyi Sapientia területén.
”Sportemberként is látom a jövőt”
Gáspárik Attila színművész, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója:
– Több sikerélményben is részem volt 2011-ben, amelyeket nehéz rangsorolni. Az egyik legnagyobb elégtételem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemhez kapcsolódik, végtelenül boldoggá tesz, hogy olyan besorolást kapott az egyetem, amilyent még soha, ez óriási munka eredménye. Ugyanakkor az is örömömre szolgál, hogy sikerült befejeznünk az építkezést az egyetemen. A másik nagy sikerélményem természetesen az, hogy pályázatommal sikerült megnyernem a Nemzeti Színház vezérigazgatói tisztségét. Nem utolsósorban pedig az okozott számomra nagy örömöt, hogy újra a sportklub leigazolt sportolója lettem, régi álmom vált ezzel valóra. Ami a kudarcokat illeti, számomra egyértelműen a Művészeti Egyetemen sorra került rektorválasztás eredménye a legnagyobb. Egy nagyon jó projekt, egy nagyon jó lehetőség mellett mentünk el, és úgy gondolom, az új helyzet visszalépést jelent az egyetem életében. Számomra az jelenti a legnagyobb kudarcot, hogy nem sikerült meggyőznöm kollégáimat az általam javasolt döntés helyességéről. Az új esztendőben azt szeretném elérni, hogy még nagyobb figyelmet kapjon, még keresettebb legyen a kultúra Marosvásárhelyen. Szeretném, ha a 20. nemzetközi alternatív filmfesztivál olyasmit tudna nyújtani a vásárhelyieknek, amit a korábbi szemlék még soha. Ami pedig sportolói jövőmet illeti, nagyon szeretnék megnyerni egy triatlonversenyt.
Sikerekben nem volt hiány
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója:
– Több szempontból is sikeres év volt a tavalyi. A kiállítások terén a modern román művészeti galéria megnyitása jelentette számunkra a legnagyobb elégtételt, a közönség részéről is ennek az eseménynek volt a legnagyobb visszhangja. Egy négyéves folyamat zárult le ezzel, az építkezéstől az infrastruktúra kialakításán át a katalóguskészítésig. Ami a beruházásokat illeti, a marosvásárhelyi várban lévő régészeti, történelmi múzeum felújításához kapcsolódik a legnagyobb sikerélmény, a munkálatok 70 százalékban készültek el, októberben pedig megnyílt a múzeumkávézó. Az ideiglenes kiállítások közül a kávétörténeti bizonyult a legsikeresebbnek, ez a tárlat egy egész folyamatot generált, ennek kapcsán jött létre a múzeumkávézó is. A rendezvényeink közül a Múzeumok éjszakája volt a legsikeresebb. Kevesebb pénzből kellett megszerveznünk, mint 2010-ben, mégis legalább ugyanannyi kultúrabarátot sikerült megszólítanunk, mint akkor. Ami a kudarcokat illeti, sok panaszra nincs okunk, a múzeum folyamatosan fejlődik, és ez nagymértékben a támogatásoknak, elsősorban a megyei tanács alkalmazottai pozitív hozzáállásának, az elnök asszony kultúrával szembeni nyitottságának köszönhető. Állandó nehézséget és kudarcot jelent viszont számunkra a szakemberhiány, az, hogy a hátrányos bérezési rendszer miatt nehezen lehet idevonzani a fiatal, tehetséges szakembereket. Tavaly kevés projektet sikerült megnyernünk, a természetrajzi múzeum felújításáról szóló pályázatunk nem ért el elégséges pontszámot, ez is kudarcnak számít. Idén folytatjuk a beruházásokat, a várbeli munkálatok, illetve a Kultúrpalota előcsarnokának és lépcsőházának felújítása számít prioritásnak. Az új esztendőben szeretnénk átadni a várban lévő régészeti, történeti múzeum kincstárkiállítását, illetve egy XVII. századbeli helytörténeti kiállítást. A várban zajló munkálatoknak várhatóan ősszel kell befejeződniük. A néprajzi részlegen a fűtésrendszer cseréjére kerül sor, ugyanakkor itt is szeretnénk létrehozni egy kávézót. A természetrajzi múzeum egy új, raktárként működő, illetve múzeumpedagógiai tevékenységeknek otthont adó épülettel bővül. Azt szeretnénk, ha az elkövetkező években a megyei múzeum bekerülne a három legjelentősebb erdélyi, illetve a tíz legfontosabb romániai kulturális intézmény közé.
Bodolai Gyöngyi és Nagy Székely Ildikó írásai
Népújság (Marosvásárhely)

A dráma és a pedagógia összeolvadása
Az Országos Drámapedagógiai Napok helyszíne volt a váradi Szent László Római Katolikus Gimnázium óvodája. A kétnapos rendezvényre sokan érkeztek.
A Nagyváradi Drámaműhely szervezésében 1997 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenötödik éve szervezik meg a drámapedagógiai napokat, amelyre idén is számos pedagógus érkezett. A kétnapos képzés megnyitóján jelen volt Pető Csilla parlamenti képviselő, Szabó Emese a Szent László óvoda vezetője, János Szatmári Szabolcs a Partiumi Keresztény Egyetem rektora és Soós Sándor a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Bihar megyei elnöke. Pető Csilla elmondta, hogy a drámapedagógiai képzés mögött nagyon sok év küzdelme áll, viszont mára már bátran ki lehet jelenteni, hogy Nagyvárad a drámapedagógia fővárosa lett. Hozzáfűzte: „Sokan fenntartásokkal fogadták ezt az alternatív képzést, de az évek alatt bebizonyosodott, hogy ez a módszer helytálló és sok érdeklődőt vonz.”
Módszertan
Továbbá a nulladik osztály kérdését vetette fel. Elmondta ez egy olyan megoldás, amellyel a fiatalok iskoláztatása nem 14, hanem 16 éves korukig tart. „Eddig 14 éves korukba végezték el a gyerekek a nyolc osztályt és sok helyen már ezután munkába állították őket. Az új törvény ezt akadályozza meg.”-tette hozzá Pető Csilla, majd elmondta, hogy azok akik a nulladik osztályokban fognak tanítani hatékonyan felhasználhatják a képzésen szerzett tudást és azok a pedagógusok is akik tanulási nehézségekkel küzdő diákokat tanítanak. János Szatmári Szabolcs a színház, templom, iskola hármasságáról beszélt, hozzátéve azt, hogy a drámapedagógia lényege az ismeret közvetítése, a közösségi élmények és az önismeret. Elmondta, hogy a PKE szívesen vendégül látja a jövőben az ilyen és ehhez hasonló képzéseket. Végezetül Soós Sándor elmondta, hogy a szervezőknek nagy kihívás a minden évben megszervezni az eseményt, de a RMPSZ és a Bihar megyei szervezet a lehetőséghez mérten támogatja a drámapedagógiai képzést.
Előadók
A köszöntők végén Rusz Csilla főszervező ismertette röviden a napi programot, ami után kezdetét vette a képzés. A résztvevők négy csoportot alkotva különböző témájú előadásokat hallgathattak meg hazai és magyarországi drámapedagógusoktól. Kovács Andrásné Jászfényszaruból, Bíró Gyula Szarvasról, Dr. Előd Nóra Budapestről, Kiss Tibor és Kovács Éva Fótról, Emont Rusz Mónika Párizsból, Kunné Darók Anikó és Kun Dóra pedig Jászberényből érkezett, hogy megossza drámapedagógiai tudását és tapasztalatát a résztvevő óvónőkkel, tanítókkal és tanárokkal. A képzés alatt Nemezmesék címmel kiállítást tartottak Erős Zsuzsa, Bíró Erzsébet és Bacsó Pál Erika nemez munkáiból.
A kétnapos képzés előadásai: Árnyak játéka, Integrált Tantárgyak és művészeti nevelés, Bábjáték koktél, Kávémasina (egy magyar népmese feldolgozása), Philemon és Baucis (a hitestársi hűség jelképe), Jálob-játéka (testvérkapcsolat, szemet szemért elv, élelmesség-átverés határai), Személyiségfejlesztéstől a színpadig, Doja- a cigány tündér (Szécsi Magda művein kersztül bepillantás a cigány mitológiába), Bemutató gyerekekkel, A kíváncsiságvezérelt módszer, Szülői értekezletek szervezése drámás eszközökkel.
Nagy Noémi
erdon.ro

Bu.a.est
A történteket szavakba lehet foglalni, s teszik is ezt sokan immár intézményesen, hivatalosan, de elemzésekben, sajtócikkekben is – mindazt, amit fölöttük érzünk, nagyon nehezen.
Az Orbán-kormánynak röpke idő alatt sikerült Magyarországot Európa egyik legmegbecsültebb államából a legproblémásabbá tennie, az amúgy is súlyos világválságban végveszélybe sodornia. Ugyanakkor – a tekintélyelvű hatalomgyakorlásra mindig ez a legnagyobb csapás – nevetségessé vált. Még a fegyverletétellel is elkésett. „Idegen rémálom Európa szívében” – ezt is megértük, így írnak róla mérvadó világlapok.
De megértük azt is, hogy ezzel szemben Románia megítélése gyökeresen ellentétes, mázsás gondjai ellenére jól vizsgázott válságkezelésből, közvetlen fenyegetésnek nincs kitéve, az ország és pénzneme stabil. Ne gondoljuk, hogy ezt a nem remélt előnyét Románia nem fogja kihasználni. Gazdaságilag, de akár nemzetközi politikai és kisebbségpolitikai szempontból. (Miközben a szoros kapcsolatok és a problémák átgyűrűzésének veszélye miatt persze abban érdekelt, hogy Magyarország álljon talpra.)
Akár a nagy tekintélyű, nemrég hetvenedik életévét betöltő Sólyom László legutóbbi kemény bírálatát, akár az egykori magyar rendszerváltó ellenzéknek lapunkban is megjelent újévi üzenetét tekintjük, kiviláglik, hogy az orbáni autoritárius törekvések célja a teljes hatalomkoncentráció és az egyeduralom; az alkotmányos fékek és ellensúlyok kiiktatása és az autonóm intézmények módszeres felszámolása.
Bukarestről sem mondható el, hogy a modern demokrácia és jogállamiság végvára lenne, de – még ha meglepőnek tűnik is – igenis az RMDSZ töltötte be nem egyszer a mérséklő politikai kontroll szerepét. Gondoljunk csak arra, ahogyan megvédte a nyugdíjakat és ahogyan nem hagyta megvalósulni az államelnök kalandor és önszempontú ország-átszervezési és alkotmánymódosítási ötleteit. (Aminek alkalmasint még megfizeti az árát, úgyhogy a megtett engedményeket is sajnálhatjuk.) Ilyen értelemben (volt) fék tehát a magyarok érdekvédelmi szervezete, nem úgy, ahogy az államelnök állítja, vagyis a reformok akadályaként!
Nehéz feldolgozni nekünk azt, ami Budapest és Bukarest politikájának függellékévé tesz bennünket. Markó Béla legutóbb ismét éles kritikával illette a magyar kormányt, amiért az egységes erdélyi magyar politikai érdekképviselet megosztására törekedett. (Általánosabban az erdélyi magyarság megosztására törekszik.) Félő azonban, hogy a baj még ennél is nagyobb. Az orbáni politika nem csupán kiírja Magyarországot Európából, de mintegy koagulálja a kelet-közép-európai térség magyarellenes törekvéseit, ismét összetereli szomszédait kimondott vagy okkult szövetségekbe. Orbán nacionalizmusa (amely hangneménél fogva alkalmas arra, hogy eltúlozzák) ezért legtöbbet és legtartósabban a környező országok magyarságának árthat. A romániai baloldal és jobboldal van annyira nacionalista, mint Orbán, és összefoghat a „magyar veszély” ellen.  Mi pedig maradunk a Bu.a.est iránti jámbor lojalitásunkkal.
Ágoston Hugó
Új Magyar Szó (Bukarest)

Emlékezés a Don-kanyari áldozatokra
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete tíz évvel ezelőtt indítványozta, hogy hosszú évtizedek kényszerhallgatását követően emlékezzünk meg történelmünk egyik legtragikusabb eseményéről, a második világháborúban a Don-kanyarba kivezényelt és többnyire elpusztult 2. hadseregről, a doni áldozatokról. A történelmi egyházak és egyes civil szervezetek képviselőiből Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult, amely felvállalta egy emlékmű felállítását, kutatómunka indítását, a túlélők felkutatását, kiállítások megszervezését, valamint a januári megemlékezések megtartását.
A kutatómunka eredményeképpen sikerült összeállítani egy 577 személyből álló listát mindazokról, akik Maros megyéből kerültek a Don-kanyarba, és ott meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek. Marosvásárhely mellett (83 személy) 125 Maros megyei település érintett. A marosvásárhelyi, Maros megyei, erdélyi magyar, zsidó, román, cigány áldozatok emlékére állítottuk fel 2005-ben a doni emlékművet, Bocskay Vince szobrászművész alkotását. Azóta minden év januárjában, többnyire a doni offenzíva elindításának napján, január 12-én a római katolikus temetőben levő emlékműnél elhelyeztük a kegyelet virágait, koszorúját.
A megemlékezést az idén is folytatjuk, de némiképpen megújult, rendhagyó formában. Bár az 1943. január 12-én Urivnál megindított szovjet hídfőtámadás 70. évfordulójára csak egy év múlva kerül sor, mi már most beindítjuk a hetvenéves megemlékezést. Hiszen a magyar és a német politikai és katonai vezetés pontosan 1942. január 22-én, a Budapesten tárgyaló Keitel vezértábornagy és Wehrmacht-főparancsnok jelenlétében állapodott meg a kétszázezer személyt meghaladó 2. magyar hadsereg felállításában és a keleti hadszíntérre való küldésében, ahol kétszáz kilométeres védelmi vonalat foglalt el a Don folyó mentén.
(Egyébként az 1942. július 18. és szeptember 16. közötti hídfőcsaták súlyos véráldozatokat követeltek, az akkor elesetteket még el lehetett temetni. Milyen magasztos lenne, ha a rudkinói és a boldirevkai katonatemetőkben nyugvó erdélyi honvédek tiszteletére idén nyáron személyesen is elhelyezhetné a kegyelet virágait egy marosvásárhelyi küldöttség!)
Idén január 12-én odahaza csendesen emlékezünk, majd január 21-én, szombaton délelőtt 10 órakor tartunk közös megemlékezést a Don-kanyari áldozatok marosvásárhelyi emlékművénél. Az ünnepséget a hagyományőrzés jegyében, magyarországi példára “doni emléktúra” követi: gyaloglás Backamadarasra, ahol az elszállásolás honvédeknek kijáró tábori körülmények között zajlik ugyan, a közös esti program azonban “királyi” lesz, a helybeliek vendégszeretetének köszönhetően.
Január 22-én a backamadarasi református templomban kerül sor megemlékezésre a 11 órakor kezdődő istentiszteletet követően, ami koszorúzással ér véget a backamadarasi áldozatok emlékére. Aki az emléktúrán részt szeretne venni, az alábbi telefonszámon jelentkezhet: 0744-918-840.
A részletes programra még visszatérünk.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Karácsonyi Zsolt: Könyvek, macskák, forradalmak – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Mikor dőlt el, hogy irodalomtörténész lesz? Gondolt-e arra, pályája kezdetén, hogy verseket, drámákat vagy prózát írjon?
– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem.
– Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza?
– Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket.
– Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak.
– Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz?
– Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál.
– Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat?
– Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát.
– Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül.
– Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag?
– Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg.
– A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik.
– A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény.
– Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé.
Pomogáts Béla
1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát.
Helikon (Kolozsvár)

Csapdahelyzetben a határon túli elitek – Interjú Bárdi Nándorral
A „jelenkor” történésze esetében, aki annyira a jelennel foglalkozik, hogy az már a mába csap át, mennyire „történelem” az, amit kutat, hogyan tudja leválasztani a történetírást a politikumról?
Áltatás lenne azt mondani, hogy a végső igazságok bajnoka volnék, inkább az „empíria lovagjának” gondolom magam. Biztos, hogy a kutatási kérdéseim, a népszolgálat fogalomtörténete nem függetlenek a külhoni magyar politikai élet kiüresedésétől, az egyre gyengébb mozgósítási képességtől. Most épp egy erdélyi tudománytörténeti digitális szövegtár összeállításán dolgozom. Valójában az ideologizált veszteségközpontú közbeszéddel szemben a „lényeglátó realista” hagyományt és beszédmódot próbálom rekonstruálni. Tagadom, hogy volna kisebbségtudomány, sőt a kisebbségkutatás helyett is jobban szeretek kisebbségtörténettel foglalkozókról vagy kisebbségi problémákat kutató szociológusokról, demográfusokról beszélni. Így számon lehet kérni a szakmai-módszertani minőséget. A külhoni magyar nyelvű tudományosság elválasztása, tutujgatása infantilizmushoz vezet. Vagy ahhoz, hogy Budapestről mondják meg, mit kutassanak. A szakértői és a kutatói munkát nehéz szétválasztani. Egy példa a tapasztalatok és a kontinuitás kérdésére: amikor a 80-as években az MSZMP-KB Külügyi Bizottságában intézményesíteni kényszerültek a külhoni magyarsággal való napi kapcsolattartást és folyamatos intézkedést, levelet írtak az Országos Levéltárba és a Történettudományi Intézetbe. Megkérték: mondják már el, hogy a két világháború közt hogyan csinálták ezeket a dolgokat? Tehát van egy tapasztalati tárház, amit föl lehet használni, másrészt az elemző – ha nem kötelezte el magát párthoz, kormányhoz, lobbicsoporthoz – kívülről képes láttatni a működő szakpolitikai szerkezeteket.
Ez érvényes az Ön által megkülönböztetett magyarságpolitikára éppúgy, mint a kisebbségpolitikára?
Gondoljunk csak bele a „népszolgálat” fogalmába. Hányféle módon lehet ezt az egy fogalmat alkalmazni. Engem az érdekel, hogy ezeknek a dolgoknak a tartalma hogyan változik, illetve mitől függ a kisebbségi közösségek működése. Mondok egy aktuális példát. A mai politikai problémák jelentős része abból adódik, hogy nincsenek az RMDSZ-nek helyi „aktivistái” olyan értelemben, ahogy egészen a 90-es évekig minden településen jelen voltak olyan vonatkoztatási személyiségek, mint a pap, a tanító, akinek nemcsak egy veszteségnarratívája volt, hanem egy közösségnarratívája is arról, hogy mikor mit kell csinálni. A modern média révén ezek az emberek és tevékenységeik háttérbe szorultak a lokális véleményalakításban is. Ma már a választásoknál is a média a mérvadó, nem ezek a helyi vonatkoztatási pontok. Közben a kisebbségi elit egy része még mindig az áldozatretorikával él, a másik része pedig új mozgósító elemeket keres. S nem vallja be magának, hogy új kisebbségpolitikusi modell alakult ki: a helyi társadalomszervező és képviselő helyett a saját közösségében a forrásszerző hatékonysága révén önmagát legitimáló politikus.
Mikor és kik tematizálták először Magyarországon a kettős állampolgárság témáját?
Egyértelműen Tamás Gáspár Miklósék vetették fel 1989 tavaszán, az egyre veszélyesebb jugoszláviai helyzetben; majd a délszláv háborúk miatt, 1992-ben pedig Konrád György és Végel László újította fel a kérdést. Maga a tartalma a problematikus a kettős állampolgárság kérdésének, hiszen akkor ez arról szólt, hogy a menekülteknek megadni a magyarországiakkal azonos jogokat. Amikor ez újratematizálódott a 90-es évek második felében Borbély Imréék révén, már bizonyos értelemben a státustörvénnyel szemben működött, ők elsősorban útlevelet akartak. Nagyon fontos tudni, hogy akkoriban Románia euro-atlanti csatlakozását mindenki későbbre becsülte. A kettős állampolgárságról szóló első tervezetek arra vonatkoztak, hogyan lehet megoldani a kapcsolattartást a határon túli magyarokkal. A dolog akkor kezdett bonyolultabbá válni, amikor 2000-ben a Frunda-féle választási kampányban az RMDSZ jobbról előzte a Fideszt, mondván, összegyűlt 80 ezer aláírás a kettős állampolgárság mellett, hogy Frundát nemzetiesítse a Fidesz előtt. Ettől kezdve csapdahelyzet alakult ki: a határon túli eliteknek is a kettős állampolgárságot kellett támogatniuk.
Hogyan látja a történész szemével a kettős állampolgárság egész kérdéskörét? A történész nem jövőkutató, mégis megkérdem: meg merné kockáztatni, hogy jósoljon valamit ezzel kapcsolatban?
Nem! Csak a tudatlanság bátorságával tudnék prognosztizálni! Elemzőként arról kell beszélnem, melyek a helyzetet meghatározó lényeges tényezők. A legfontosabb: Magyarországnak most sokkal fontosabb problémái vannak, mint a külhoni magyarok kérdése. Történetileg néhány évtized múlva valószínűleg az utóbbi húsz év kapcsán az integráció lesz a legfontosabb fogalom. Leggyakrabban az euro-antlanti integrációról, nemzeti integrációról beszélünk, miközben a legátfogóbb a fogyasztás integrációja. Egyrészt egy új közép-európai középosztály létrejötte és fogyasztási elvárásainak tömegessé válása. Másrészt a médiafogyasztás, az 1989 után született külhoni magyar generációk magyarországi médián szocializálódtak. A kisebbségi eliteknek nem sikerült a saját országos médiáikat megteremteniük. Ez egyedül a titói nemzetiségpolitikának sikerült a Fórum Házon és az Újvidéki Rádión keresztül. A honosítás kapcsán néhány ténykérdést kell felvetnem. Más európai példákhoz képest két különbség van a jelenlegi magyarországi megoldás és az összes többi között. Egyrészt a választójog megadása máshol az adott ország politikai osztályának teljes konszenzusával történt meg, Magyarországon ez nem így alakult. Másrészt tudtommal csak a mi estünkben nincs teljes értékű választójog, hiszen csak listára lehet majd szavazni külhonban. Egy másik probléma, hogy ha van egy bizonyos területen x ezer kettős állampolgár, hogyan lehet az adott államot arra rábírni, hogy az általuk is lakott régiónak területi autonómiát adjon nemzeti alapon? Oroszország észak-oszétiai beavatkozása épp ezen alapult – ezt Magyarországon csak napihír szintjén kezelték, nem így Romániában és Szlovákiában, illetve az európai fórumokon. A harmadik kérdéskör, hogy a kisebbségi elitek eddig is bizonytalan legitimációja hogyan alakul. Az adott ország magyar kisebbségi közösségén belül lesznek magyar állampolgárok és nem magyar állampolgárok, „igazibb” és „igazabb” magyarok. Mindez megkérdőjelezi az eddigi kisebbségi párhuzamos társadalomépítést. De legfőképpen: megint nem a kisebbségi közösségek intézményműködése és építkezése van a középpontban; és újra hitele lesz annak a képzetnek, hogy a magyar állam meg tudja oldani a kisebbségi magyarok napi problémáit. Ha Romániában nem indul be a gazdasági növekedés, Magyarországon viszont beindul, akkor biztos, hogy újabb migrációs hullámokra számíthatunk. De azt is tudjuk, hogy 2006 óta a külhoni jól képzett munkaerő nem áll meg Magyarországon. A negyedik tényező az lehet, hogy a magyar politikai elit identitáspolitikai deficittel küzd, mert nem sikerült legalább három-négy kérdésben konszenzust kialakítania, miközben a környező országoknál ez a politikai közösségképződés előrébb tart. Szlovákiában, Romániában, Szerbiában a konszenzus forrásai az ellenségképek. Magyarországon nem, mert a két identitásközösség, a jobb- és baloldal az egymást kizáró beszédmódra alapozza a maga koherencia-teremtését. Tehát míg a jobboldalnak nemzeti beszédmódja van, addig Gyurcsányék és a 93-as Demokratikus Charta az antinacionalista beszédmódot helyezik középpontba. Ezért voltak Törzsök Erikáék sikertelenek, mert egy antinacionalista beszédmóddal fordultak olyan közösségekhez, amelyeket a nemzeti összetartozás szervez. Az egyik nagy probléma a kettős állampolgársággal, hogy a magyar politikai elittel „elfelejtetheti” azt az identitáspolitikai deficitet, ami a rendszerváltás óta fennáll.
Akkor nem is léteznek kitörési pontok?
A kulcskérdés, hogy sikerül-e ezt a kérdést szakpolitikaként kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy az okostojások megmondják a tutit és a politika végrehajtja, hanem hogy a hatalmi harcok helyett a közjót kereső normákat érvényesítjük. Az egyik kitörési pont a középiskolai oktatás lehet. Látjuk, lejtmenetbe került az oktatás, a PISA-vizsgálatok (szerk. megj.: a nemzetközi tanulói tudásszintmérő program vizsgálatai) és a napi egyetemi tapasztalatok is ezt mutatják. Az asszimiláció elleni küzdelem nem iskolabuszokon múlik, hanem Magyarországnak a szomszédországi magyarok előtti presztízsén és azon, hogy a magyar intézményesség mennyiben szolgálja az egyén társadalmi mobilitását, tudástőkéjét. Az oktatási-nevelési támogatás rendszere nem hatékony, nemcsak azért, mert az a húszezer forint nem sokat számít egy család költségvetésében, hanem azért sem, mert a legtöbb oktatási-nevelési támogatás a Székelyföldnek jut, ahol szinte nincs is román iskola. A cigányokat pedig OTP-kártyával bajos lesz integrálni. Erdély esetében öt-hatmilliárd forintról van szó, ebből az összegből, azt hatékonyan felhasználva, komoly építkezést lehetne végbevinni: tehetséggondozó programokkal, tanári kiegészítő fizetésekkel, nyelvtanulási kampányokkal. A másik probléma, hogy kialakult egy romániai magyar intézményrendszer, az alrendszereivel együtt – politikai érdekvédelem, önkormányzati pozíciók, nyilvánosság, egyházak, közművelődési, oktatási, tudományos intézményhálózatok –, és ezek működésének a finanszírozása egyértelműen politikai lobbiktól függ. Így ezeken a mezőkön belül egyes kivételektől eltekintve nem a szakmai hatékonyság, hanem a politikai lojalitás és célszerűség lesz a meghatározó. Ennek persze van ellenszere, mint a szlovákiai Civil Kerekasztal, ám a romániai magyar civil szféra túlságosan átpolitizált ehhez. Néhány évtized múlva valószínűleg az utóbbi húsz év kapcsán az integráció lesz a legfontosabb fogalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az egységes magyar kulturális tér kialakításáért
A nagyváradi és berettyóújfalui civil szervezetek együttműködésében idén január 14-25. között tizenkettedik alkalommal szervezik meg a Magyar Kultúra Ünnepe rendezvénysorozatot.
A programsorozat nyitórendezvényére január 14-én, szombaton 17 órától kerül sor a váradi Ady Endre Líceum dísztermében. Az eseményt a rendezvénysorozat kezdeményezői és fő szervezői nyitják meg: dr. Fleisz János történész, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetségének (BINCISZ) elnöke és Porkoláb Lajos, a Megyei Népfőiskolai Egyesület elnöke. Ezt követően tartják meg a Csökmői Ifjúsági Fúvószenekar koncertjét. Fleisz János honlapunk kérdésére válaszolva elmondta, hogy a rendezvénysorozat idén a BINCISZ és a Megyei Népfőiskolai Egyesület közös szervezésében valósul meg, de más egyesületek is közreműködtek. A szervezők célkitűzései az évek folyamán nem változtak, ezek közül a legfontosabb a nemzeti összetartozás megerősítése. Fleisz János hozzátette: a kultúra nemzeti összetartó erő, és ennek a közös rendezvénysorozatnak is az a célja, hogy a bihari térségben egységes magyar kulturális tér alakuljon ki. A magyar kultúra ünnepének rendezvényei a Bethlen Gábor Alap támogatásával jöttek létre. A rendezvénysorozat állami intézmények támogatásában nem részesült.
Programok, meghívottak
A bő tíznapos rendezvénysorozaton idén is érdekes programokkal várják a kultúrakedvelőket Bihar és Hajdú-Bihar megyében egyaránt. Míg megyénkben Nagyvárad ad otthont a legtöbb eseménynek, addig a szomszédos megyében több helyen is tartanak előadásokat, kiállításokat stb. A nagyváradi programokat tekintve a rendezvénysorozatnak számos magyarországi és helyi meghívottja lesz. Fleisz János elárulta: az előadókat úgy próbálják kiválasztani, hogy kutatási területük a magyar kultúra ünnepéhez szorosan kapcsolódjanak, például olyan vendégeket is hívnak, akik a magyar kultúra jelenlegi helyzetét elemzik. A nagyváradi programsorozatra előadók érkeznek Debrecenből, Berettyóújfaluból, valamint Budapestről is. A kölcsönösség jegyében a Hajdú-Bihar megyei programokon Bihar megyei előadók is részt fognak venni. A tizenkettedik Magyar Kultúra Ünnepe rendezvénysorozat programja igen változatos lesz idén is: az érdeklődők zenei-, irodalmi és kulturális műsorokat, kiállításokat, könyvbemutatókat tekinthetnek meg. Fleisz János elmondta, hogy az ilyen és ehhez hasonló eseményeknek köszönhetően Nagyvárad a bihari térségben lassan visszanyeri szerepét a kultúra területén is, ismét a régió kulturális központjává válhat.
Nagy Noémi
erdon.ro

Új könyv a keleti magyarokról
Nemrég mutattuk be olvasóinknak Benkő Mihály Budapesten élő magyarságkutatót, akit felmenői, az árkosi Benkő családdal való kapcsolatai keresése közben ismertünk meg. Örömmel jelezte, hogy megjelent kedves barátja, kutatótársa, a 43 éves Ajbolat Kuskumbajev Magyarok Keleten és Nyugaton* című könyve.
Amikor megkapta a kiadótól könyvének elektronikus változatát, a szerző a következőket írta válaszul: „Köszönöm, hogy a kiadó vette a fáradtságot, és kiadta könyvemet. Jómagam keleti magyar származású vagyok. A munkát, amit csak most kezdtem el, teljes erőmmel folytatni fogom.” Kuskumbajevnek apja gyerekkorában a következőket mondta: „Mi nem vagyunk kazakok; mi nem vagyunk kipcsakok; mi mások vagyunk: magyarok vagyunk!” Azért lett történész, hogy a magyar-kipcsak törzs eredetét kutathassa. Tizennyolc éves pályafutása során megkapta a legjobb fiatal kazak kutató és a legjobb egyetemi oktató címet. Akadémiai nagydoktori értekezését az Aranyhorda politikai és hadi ügyeiről írta. 
A keleti magyarokat kutató kazakföldi felfedezőút tagja, két alkalommal (2006, 2009) járt velem – írja levelében Benkő Mihály – az Omszk-vidéki magyar-kipcsakok között. A keleti magyarokról szóló cikke, jelen könyvének alapja, az én fordításomban megjelent a kovásznai Kőrösi Csoma Társaság 2010-es évkönyvében. (A. K. Kuskumbajev: A magyar [madijar, madžar] etnonym kérdéséhez. Kőrösi Csoma Sándor és az út, Kovászna, 2010, 121–133.)
* Napkút Kiadó, Budapest, 2011. Orosz nyelvből fordította: Benkő Mihály, az előszót írta Erdélyi István történészprofesszor. A könyv beszerezhető a kiadónál: Budapest, I. kerület, Szentháromság tér 1. szám.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék
Erdély.ma

Magyarságmentés a Kárpátokon túl
A 20. század első két évtizedében vezetett ún. romániai akcióval a magyar kormányzat a székely kivándorlás veszélyes nemzetpolitikai következményeit igyekezett elhárítani. A segélypolitika távlati célja az volt, hogy a „szétszéledőket” – templommal és iskolával – nemzeti önazonosságukban megtartva a bukovinaiak példájára idővel hazatelepítsék. A romániai magyar kolóniák támogatásával az erdélyi román elszakadási törekvéseket is fékezni próbálták, egyszersmind óvni és gyarapítani a nemzet fizikai és mentális erejét.
Székely kivándorlásról akár az Árpád-kortól beszélhetünk, hiszen e szívós népcsoport gyepűvédő katonai feladatokkal huzamosabb időre megtelepedett a Kárpátok vonalán túl. Később a feudális terhektől való szabadulás vágya, hitének védelme vagy a megélhetés kényszere űzte rajait a hágókon át.
A bujdosó kurucok és Rákóczi generálisának emléke a „Berceni” városrész nevében őrződött meg Bukarestben. Egy évszázad múltán, 1815-ben itt szerveződött meg a református gyülekezet, amelynek fatemplomán az idegenellenesség figyelmeztető jeleként csillagdísz helyett keresztet állítottak. A kivándorlók vidéki közösségei ekkoriban szerveződnek meg Pitesti-en, Brailán, a moldvai Galacon stb. A főváros magyarságát jó ideig a ’48-as huszár, Koós Ferenc tiszteletes vezette, aki iskolát, olvasókört, iparosegyletet alapított, s kiadta az első magyar újságot is, míg nyughatatlan munkatársa, Czelder Márton számos református misszióegyház alapját vetette meg Turnu-Severintől Jászvásárig és Szilisztráig.
Kenyérharc és beolvasztás
A 19. század utolsó évtizedeiben nemcsak a missziói munka torpant meg, de a román gazdaság fejlődése is, ennek folytán egyre több magyar szorult a társadalom perifériájára, s vesztette el nemzeti azonosságát a nacionalizmus kohójában.
A román idegenellenesség a fanarióta görögök, oroszok és zsidók mellett immár „az erdélyi románság rabtartóit” is sújtotta, noha a magyarhoni jövevények szakértelmére jó ideig még szüksége volt a fiatal balkáni államnak. A hétfalusi csángó perecárusok, a székely cipészek, ácsok, kádárok, személyszállító fogatosok, valamint a dolgos és megbízható cselédek megbecsült – ha nem is egyenrangú – tagjai lettek a román társadalomnak. A századfordulós ipartörvények már korlátozták az idegenek alkalmazását. A kiéleződő kenyérharc etnikai feszültségeket gerjesztett. Ráadásul a „bozgorok” (jöttmentek) közül sokak állampolgársága elévült, s mint a hadkötelezettség mulasztóira itthon törvényi retorziók vártak.
Románia beolvasztó törekvéseit az önerős kulturális és egyházi szervezetek csak ideig-óráig tartóztathatták fel. Ezért fontos az a felelősségvállalás, amely a Széll-kormány idején, 1901-ben átfogó segélyakció formáját öltötte. Az újszerű nemzetpolitikai programban Klebelsberg Kunó miniszterelnökségi titkár – szakítva a meddő asszimilációs törekvésekkel – a nemzetiségi perifériák „megemésztése” helyett a magyarság kivándorlásának megfékezését s az idegenbe elszármazottak hazatelepítését szorgalmazta. S e visszavándorlási többlet révén tervbe vette a magyar szórványok tömbökbe kovácsolását, majd nyelvhatárokhoz kapcsolását.
Külföldről lévén szó, diplomáciai támogatásra is szükség volt, ám az erdélyi román és szász követségi tisztviselők ridegsége állandó feszültség forrása maradt…
A Romániával 1883 óta fennálló kényes szövetségi viszonyra tekintettel, illetve a Szentszék passzív ellenzése miatt kénytelenek voltak lemondani a román honos csángók támogatásáról is. Az akció kivitelezője – egyúttal a magyar kormány fedőszerve – a katolikus Szent László Társaság lett. Budapest újra kapcsolatba lépett a belső jogrendet és szokásokat jól ismerő romániai katolikus egyházzal: Hornstein Xavér bukaresti érsek magas életjáradék és a katolikus intézmények segélyezése fejében támogatta magyarul tudó papok és tanítók alkalmazását.
Iskolák a határon túl
A segélyezés döntően egyházi mederben zajlott. Az anyanyelvű hitélet teret adott a nemzeti kötődések ápolásának, de jól szolgált a kisiklott életű kivándoroltak (ld. a székely cselédlányok tömeges kálváriáját) erkölcsi-intézményes felügyeletére is.
Idegen főség alatt a katolikusság kevésbé lehetett kezdeményező, az alulról építkező „magyar egyház”, a reformátusság viszont a kezdetektől aktív közösségi életet élt, a századvégtől külön egyházmegyét formálva.
Az érseki székhelyül is szolgáló katolikus bázisintézményben, a ferences alapítású Barácián egyetlen magyar pap, s vegyes nemzetiségű iskolájában néhány magyar(ul is tudó) „iskolatestvér” működött. A román kormányzat katolikusság elleni kampánya miatt egy ideig késett a fővárosi magyar eklézsia megalakulása, de aztán az akció pénzügyi forrásaira támaszkodva iskolák, kulturális és karitatív szervezetek egész sora jött létre országszerte. Közülük kiemelkedik a Szent István Király Egyesület, amely azonban 1902-ben, a felekezeti ellentétek tetőzésekor szakadt ki a Bukaresti Magyar Társulatból.
Az összefogásra igencsak szükség volt, hiszen a súlyos analfabétizmus ellenére (a lakosságnak legfeljebb negyede volt írástudó) a hatóságok mindent megtettek az idegenek által fenntartott iskolák ellehetetlenítésére: a külhoni fenntartókat költséges komfortnövelő beruházásokra szorították, miközben települések százain iskola sem volt. A magyar tanodák elsorvasztását célozta, hogy a tanulóktól útlevelet, anyakönyvi kivonatot követeltek. Aki nem tudta igazolni külföldi voltát, azt román iskolába kényszerítették. A román nyelv kötelező tanítását – a fenntartó költségére – 2 óráról 6-ra emelték. A magyar tankönyvek jó részét s a hazai tantervet a román tanfelügyelet nem engedélyezte, és zaklató jelleggel előírta átdolgoztatásukat. A tanítási idő rovására bevezették a román ünnepek megtartatását s a kötelező románének-tanulást. Egy 1904-es liberális párti törvényjavaslat a külföldi iskolákban román nyelvismeretet kért számon az igazgatóktól, „állami felügyeleti díjat” helyezett kilátásba, s tiltotta volna eltérő vallású tanulók felvételét.
Mindezek ellenére a százezres romániai magyarságnak az utolsó békeévben 17 katolikus oktatási intézménye volt (közülük három óvoda, két varró- és egy inasiskola) 1839 tanulóval, míg a reformátusoknak 8 (ebből két óvoda, egy varrótanfolyam), 443 beiratkozott gyermekkel. Akik pedig a szórványban magyar iskola nélkül maradtak, azok számára (az aknavásári vagy szászkúti református missziói állomás tervének elvetése után) bentlakásos iskolákat szerveztek a határon innen, Predeálon és Berecken. A mezőgazdasági és házicselédek, ipari munkások és kisiparosok társadalmát értelmiséggel megerősíteni csak ösztöndíjas képzéssel volt lehetséges. A regáti magyarság öntudatos kisebbséggé szervezését Budapest általuk látta megvalósíthatónak.
A kivándoroltak ugyan számos nő- és legényegyletet, olvasókört, dalárdát, önsegélyző, karitatív és vigalmi egyesületet tartottak fenn, ezek java részében azonban iskolázatlan emberek voltak a hangadók, akikre az akció kevéssé építhetett. Ezért a magyar állam a kivándoroltak kulturális és erkölcsi szintjét közművelődési eszközökkel (diavetítős felolvasóestekkel, vallási fórumokkal, az EMKE által is támogatott fiókkönyvtári hálózattal) kívánta emelni. Az identitásápolás hatékony eszköze volt a Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára.
Magyar túszok Romániában
A regáti magyarság tudatállapotára komoly befolyással bíró, ámde magyarellenes romániai sajtó ellensúlyozására Budapest a regáti magyar újságokat is támogatta (amelyek a csángók falvaiba is eljutottak). Ezek a lapok (Bukaresti Magyar Újság, Romániai Magyar Újság, Romániai Hírlap, Bukaresti Magyar Hírlap) az anyaországgal való kapcsolattartás és a kivándoroltak hazafias összefogása jegyében születtek, de feladatuknak tekintették a befogadó nép és az anyanemzet történelmi ellentéteinek enyhítését is.
A Balkán-háborúk idején azonban a regáti magyar sajtó egyre sűrűbben tudósított a román irredenta kampányról és idegenellenes inzultusokról. S a világháború éveiben a kenyéradó új hazával szemben önáltatóan lojális olvasóit a magyarellenes rekvirálások és internálások tényével szembesítette. Az akcióban programszerűen támogatott visszavándorlás 1914 nyarára széles rendet vágott a magyar iskolák padsoraiban. Dél-Erdély 1916. augusztusi román lerohanása pedig csaknem derékba törte a romániai akciót. A lefoglalt magyar intézmények egy részét a hadsereg tönkretette, a lelkészeket és tanítókat összefogdosták vagy kiutasították. Ploiesti-en a magyarság fizikai jelenlétét dokumentáló református anyakönyveknek is nyoma veszett. A bevonultatott vagy fogságban lévő férfiak helyébe áldozatos munkájú tanítónők álltak, akiket 1919-ben diplomáciai különvonat menekített az időközben harmadára csonkított hazába.
Trianont követően a budapesti kormányzat még kevésbé mondhatott le a homogén nemzetállamot akaró Nagy-Románia túszává lett mintegy kétmilliónyi magyarról. A nemzeti kultúrjavak biztosítását célzó önvédelmi jellegű támogatást megcsappant „munícióval” 1920 után is folytatta.
Csakhogy a történelem szeszélye a nemzetmentő programoknak a korábbiaknál jóval szűkebb dimenziókat szabott! Mára oly sok egykori magyar tömb helyén legfeljebb sorvadó szórványok gondozása maradt a tét.
Makkai Béla
Magyar Hírlap 
Erdély.ma

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények
A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renaşterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta. Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között. A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében. A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események
a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro