TANKOKKAL ROMÁNIÁBA
Az emberben van annyi naivság, hogy azt higgye: a világ – és benne a politikusok – folyamatosan fejlődik, tanulunk a hibáinkból, a tévedéseinkből, nem követjük el újra ugyanazt a hülyeséget. Hát nem így van, és a cáfolat most éppen Romániából érkezik.
A kilencvenes évek közepén, 1997-ben Kolozsvár félbolond polgármestere, Gheorghe Funar azzal a rendkívül frappáns érvvel torpedózta meg a Mol benzinkútnyitását a városban, hogy a magyar olajvállalat erdélyi terjeszkedése katonai célokat szolgál. Amikor majd a magyar tankok elözönlik az országot – így a politikus víziója –, nem lelhetnek „baráti állomásokra”, ahol üzemanyagot tudnak vételezni. Gondoljuk csak el a helyzetet: állnak a magyar tankok egy OMV-kút előtt, és vezetőik kétségbeesetten telefonálnak a vezérkarnak, hogy hiába hivatkoztak a régi jó monarchiára, nem akarják őket kiszolgálni. Bezzeg ha lenne Mol, flottul menne a lerohanás.
Azóta Funar eltűnt a süllyesztőben, és jó okunk volt azt gondolni, hogy ezzel sötétségből is kevesebb lett a román politikában. Csalódnunk kellett. Egy parlamenti képviselő, Traian Basescu egykori államelnök pártjának ügyvezető elnöke nemrég betért tankolni a Mol kétszáznyolc romániai töltőállomásának egyikébe (gyaníthatóan a csíkszeredaiba), és felháborodott posztot tett közzé a közösségi médiában. „Az utóbbi napokban nehezen érhető politikai agressziót érzékelek Budapestről Románia irányába, köztük a magyar állami Mol akcióit országunkban. Ha én jóhiszeműen üzemanyagot vásárolok tőlük, közvetett módon olyan kampányt támogatok, amely Románia megosztására törekszik. Nem szólva a magyar állami színekről, a benzinkutakban kitett plakátok egyértelműen azon térség autonómiáját szorgalmazzák, ahol jelentős számú magyar él” – írta a lánglelkű hazafi.
A Népi Mozgalom Párt (PMP) éles szemű elnökét tehát zavarja a Mol cég zöldje – minden bizonnyal Coca-Colát sem iszik, mert annak vöröse a kommunizmusra emlékezteti. Ami az autonómiára biztató plakátot illeti, az a négynyelvű (magyar, román, német és angol) turisztikai térkép reklámja. A Székelyföldi legendárium tagjai rajzolták, hogy felhívják a figyelmet a régió látványosságaira. Évek óta kapható sok helyen, és nem csak a magyar kötődésű látnivalókra fókuszál: rajta van például a Bucsecs hegység legmagasabb csúcsa, az Omul, és szerepelnek a románok lakta Buzau megye iszapvulkánjai is.
A valóság persze nem akadály Bukarestben. Az ügyvezető keltette hullámra azonnal ráhasalt Traian Basescu exelnök, aki a párt nyári egyetemén arról értekezett, hogy milyen hálátlan a cég, amelyet Románia vendégszeretően befogadott. „Annyi más benzinkút van! Ne vásároljatok többé benzint a Moltól, mivel egyetlen cég sem engedheti meg magának, hogy az alkotmány ellen folytasson kampányt az őt befogadó állam területén”– fejtegette.
Basescu elnökségének jó néhány évét egyébként a székelyföldi magyaroknak is köszönheti, mert a leváltásáról rendezett népszavazáson tömegesen távol maradtak az urnáktól, így az éppen nem érte el az érvényességi küszöböt. Arról is elfelejtkezik, hogy a térkép elkészítését a román kormány is támogatta, amikor az elnök egykori pártja, vagyis a PDL volt hatalmon. Sőt: a turisztikai miniszter éppen Elena Udrea volt, Basescu kedvence. A hölgyet a román sajtó egyszerűen az elnök szeretőjeként emlegeti, és most az ottani orgánumokban megjelent jelzők közül csak a nyomdaképes verziót használtuk. A térkép készítői be is mutatták a fotót, amelyen a miniszter asszony az általa támogatott térképet nézegeti látható örömmel. Megszólalt aztán a Mol is, kifejtve, hogy kútjaiknál több turisztikai térség térképei is kaphatók, és a vállalat politikájának része az ország különböző régióiban élő közösségek, kisebbségek tiszteletben tartása.
Magyar tankokról, amelyek a turisztikai térkép alapján nyomulnának be Erdély testébe, egyelőre nem esett szó.
Lukács Csaba / Magyar Nemzet; Erdély.ma

Tömegverekedés Kolozsváron (Újabb etnikai összetűzések)
Egy, a hét végén Kolozsváron történt, román és magyar futballszurkolók közötti tömegverekedésről jelentek meg cikkek a napokban kolozsvári hírportálokon. A beszámolók szerint a kolozsvári Universitatea futballklubhoz tartozó futballhuligánok botokkal és láncokkal támadtak szombaton a rivális Kolozsvári CFR 1907 futballklub magyar szurkolói csoportja által rendezett amatőr futballkupa résztvevőire.
A KVSC 1907 nevű magyar szurkolói csoport a kolozsvári Fellegvár dombon egy bérelt sportpályán nyolcadik alkalommal szervezte meg azt az amatőr futballkupát, amelyre erdélyi, magyarországi és felvidéki magyar amatőr csapatokat hívnak meg. Amint az egyik, neve elhallgatását kérő szurkoló a Maszol.ro portálnak elmondta: a focikupa inkább családi piknikhez hasonlít: a csapattagok családostul vesznek részt, és a mérkőzések között sörözéssel, flekkensütéssel töltik az időt. A sporteseményt azonban a kolozsvári CFR 1907 nagy riválisának számító kolozsvári Universitatea szurkolóihoz tartozó futballhuligánok zavarták meg, akik behatoltak a zárt körű rendezvénynek otthont adó sporttelepre, és CFR-ellenes, valamint magyarellenes jelszavakat skandáltak. A szervezők először kitessékelték őket, de nemsokára botokkal és láncokkal felfegyverkezve tértek vissza. A kirobbant tömegverekedés a támadók elkergetésével végződött. A telefonon riasztott csendőrség már csak a verekedés utáni állapotokat láthatta. A CFR szurkolói csoportjának a tagja elmondta: feljelentést tesznek az Universitetea ultrái ellen a rendőrségen. Hozzátette, nem azt fájlalják, hogy néhányuknak beverték a fejét, hanem azt, hogy a véres csatajelenetek a feleségek és gyermekek szeme láttára történtek. Azt is hozzátette: ilyen iszonyatos etnikai gyűlölettel még soha nem szembesült. A Kolozs megyei rendőrkapitányság tegnap a honlapján közölte, hogy ugyan feljelentést még senki nem tett, hivatalból vizsgálatot indított a szombati incidens kapcsán, és arra kérte a szemtanúkat és mindazokat, akik segíthetnek a résztvevők azonosításában, hogy jelentkezzenek. A rendőrség azt is közölte, hogy három olyan személyt, akiket a támadásban való részvétellel gyanúsítanak, később előállítottak, és a helyszínen megállapítottak alapján készített jegyzőkönyveket átadták az ügyészségnek. A Maszol.ro és a Ziardecluj.ro is több videofelvételt tett közzé, amelyeken jól látható a támadók arca. Kelemen Hunor RMDSZ elnök levélben tájékoztatta a történtekről Carmen Dan belügyminisztert tegnap, felháborítónak nevezve, hogy a hatóságok csak azután láttak hozzá az ügy kivizsgálásához, miután a média beszámolt a magyarellenes incidensről. Kelemen arra kérte a belügyminisztert, hogy a tárca tegyen meg mindent a történtek részletes kivizsgálásáért. A kolozsvári NCN televíziónak nyilatkozva az Universitatea menedzsere, Ioan Ovidiu Sabău elítélte csapata szurkolóinak magatartását. „Nem tudok egyetérteni ezzel a viselkedéssel. A hatóságoknak tenniük kell a dolgukat, azért fizetjük őket” – nyilatkozta a volt válogatott labdarúgó. Az Universitatea szurkolói csoportjának az egyik név nélkül nyilatkozó képviselője a Ziardecluj.ro portálnak elmondta: nem a kolozsvári CFR szurkolóival volt nézeteltérésük, hanem a Ferencváros és a Videoton szurkolóival, akikkel 1998 óta nyílt konfliktusban állnak, és azóta minden alkalmat kihasználnak arra, hogy megbosszulják a csaknem két évtizede Budapesten elszenvedett sérelmeket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kányádi Sándort és Szilágyi Istvánt is jelölték Prima Primissima díjra
Kányádi Sándor költőt, írót, műfordítót és Szilágyi István írót is jelölték a 2017. évi Prima Primissima díjra, a tíz kategória három-három jelöltjét szerdán jelentették be Budapesten.
A Prima Primissima díj 15 éve változatlan formában, sikeresen működik és a magyar társadalomban, a kulturális, tudományos életben jelentős presztízst vívott ki – idézte az MTI a Prima Primissima Alapítvány kuratóriumának elnökét. Csányi Sándor hozzátette, a díj struktúrája nem változott: minden kategóriában három jelölt (Prima) közül kerül ki a Prima Primissima díj nyertese. Idén 750 főt - köztük először határon kívülieket is - jelöltek a korábbi díjazottak, az alapítók, a szakmai szervezetek.
Csányi Sándor megemlékezett az idén elhunyt Jókai Annáról is: személyében a magyar irodalmi élet nagy alakját veszítette el; az írónő 2003 óta az alapítvány munkájában is kuratóriumi tagként vett részt – közölte. A Junior Prima díjak a fiataloknak jelentenek biztatást és anyagi segítséget, míg a megyei Prima díjak a helyi kiválóságokat ismeri el. A Primák 5 millió, a Primissimák 15 millió forintot vehetnek át a díj mellé, a Junior Prima díj 2 millió, a megyei Prima díj pedig 1 millió forint jutalommal jár.
Eddig összesen 1900 ember vehette át ezeket a díjakat csaknem 4 milliárd forint értékben - összegzett az alapítvány elnöke. Beszámolója szerint a támogatói körben az FHB-t a Takarékbank váltotta, az OTP továbbra is maradt főtámogató.
Magyar irodalom kategóriában a Hargita megyei Nagygalambfalván született, Magyarországon élő Kányádi Sándoron és a kolozsvári Szilágyi Istvánon kívül Kiss Benedek költőt jelölték, míg a magyar színházművészet kategóriában Blaskó Péter színművész; Enyedi Ildikó filmrendező, forgatókönyvíró és Hegedűs D. Géza színművész, rendező, egyetemi tanár kapott jelölést.
A magyar képzőművészet kategória jelöltjei Primái Birkás Ákos festőművész, Haris László fotóművész és Horkay István képzőművész let. Csányi Sándor elmondta, hogy az ünnepélyes díjátadót december 1-jén tartják, addig a közönség is kiválaszthatja saját díjazottját a harminc jelölt közül a www.primaprimissima.hu honlapon. Krónika (Kolozsvár)

Bábos, karikaturista és állatvédő: Orendi Éva sikerei és elégtételei
Műszaki rajzolóként dolgozott, és közben hódolt egyik hobbijának, a karikatúra-készítésnek is. Bábelőadásban és a cserkészmozgalomban vett reszt, majd állatotthont hozott létre a gazdátlan kutyák befogadására és megmentésére. Orendi Éva aktív közösségi emberként mindent lelkesedéssel, kitartással végzett, és úgy érzi, munkájának volt eredménye.
Orendi Éva székelyudvarhelyi származású, ott végezte tanulmányait, és 1970-ben került Csíkszeredába. „Vonzott mindig a rajzolás, már iskolás koromban kezdtem rajzolni, szerettem, és akkor kezdett kialakulni bennem a karikaturista. Átjöttem ide, Csíkszeredába, a tervező hivatalban dolgoztam műszaki rajzolóként, és lehetőségem adódott, hogy karikaturistaként is tevékenykedjek.
Kezdtem humoros rajzokat készíteni, akkor már több lapban is helyet kaptak ezek, 1982-től rendszeresen rajzoltam a Hargita napilap számára is – Bálint András és Koszta Nagy István kértek fel, és indítottak el ezen az úton. Egészen 1989-ig rajzoltam a lapnak” – elevenítette fel. Mint elmondta, azután is rajzolt más lapoknak, folyóiratoknak, illetve könyveket is illusztrált, így Fekete István Tüskevár című regényét, Ferencz Imre egy kötetét is. „Ez nem volt az életem meghatározó tevékenysége, inkább hobbi maradt. Most is megvan bennem a rajzolás szeretete, ez szerintem életem végéig fogom művelni, rajzolok magamnak, vagy a barátoknak, vagy különböző felkérésekre” – említette. Csipike mint bábelőadás Annál fontosabbnak, és meghatározóbbnak tartja viszont a bábszínházi munkát, amely szintén az 1980-as években zajlott. „A nyolcbanas években, amikor a tervezőhivatalnál dolgoztam, úgy éreztük páran, kollégákul, hogy kellene egy bábszínházat csinálni. Talán ez az, ami nagy sikerélmény volt számomra, mert amikor elkezdtünk a lelkes kollégákkal dolgozni, egy fantasztikus bábszínházat hoztunk létre, és előadtuk a Csipikét 1982-ben. Talán ez volt életem egyik legsikeresebb akciója, amikor annyi gyermeket megmozgattunk, és tényleg hasznos volt, úgy láttuk akkor, hogy erre szükség volt. Jöttek a kolozsvári, nagyváradi, temesvári színtársulatok, bábszínészek is ide, de valahol volt egy űr a gyerekek számára, és ezt megpróbáltuk kitölteni, Remélem, most is, hogy ez sikerült” – mesélte. Az előadást nem csak Csíkszeredában mutatták be sok alkalommal, a környékbeli településekre is elvitték, sok meghívást kaptak. Az Orendi Éva által rendezett előadás zenéjét a Barozda együttes szolgáltatta, a bábcsoportban pedig Leitmann Péter, Fodor Margit, Csatlós Teréz, Székely Éva, Vántsa Emese, Leitmann Irén, Gergely Emese, Albert H. Márton, Egyed Anikó és Blénesi Piroska szerepeltek. „Megadtuk a módját, plakátokat nyomtattunk, a nápolyi szeleteket, kis csokikat átvarázsoltuk, nyuszi csokinak, Kukucsi nápolyi szeletnek neveztük el, és tényleg hangulatot tudtunk teremteni. Nagyon nagy dolog volt az, hogy a Barozda együttes végig zenélt nekünk a Csipike előadásokon. A hangfelvétel megvan, szeretném újra kiadni, népszerűsíteni” – vallott erről Orendi Éva. A kilencvenes években a cserkészmozgalom aktív tagja lett, megalakította a Bocskai cserkészcsapatot. „Hegyi István tiszteletes megengedte, hogy a református lelkészi hivatalnál tartsuk a találkozókat, gyerekeket vittem külföldi rendezvényekre. Ez is nagyszerű élmény volt számomra, sokat jelentett” – mesélte. Állatvédőként folytatta Orendi Éva állatvédő tevékenysége 1996-ban kezdődött, amikor nagyobb számban jelentek meg gazdátlan kutyák Csíkszeredában. „A tavasz és nyár folyamán tömegesen jelentek meg a kutyák a városban. Én is utánanéztem, hogy mi történt, mi az oka ennek, és akkor jöttünk rá, hogy a kórház közelében, ahol sokan disznót tartottak, volt vagy háromszáz pajta, és legalább ennyi kutya is. Persze ez elviselhetetlen káoszt okozott, akkor döntött úgy a városi önkormányzat, hogy ezt el kell takarítani onnan. Felszámolták, de a kutyákat otthagyták, azok bejöttek a városba.
Én kezdtem etetni a városban a kutyákat, vettem az ételt, minden sarkon, ahol láttam őket, de rövid időn belül rájöttem, hogy ez így nem működik. Erdei István volt az alpolgármester, és elmentem hozzá, jól ismertem, megkérdeztem, nem lehet-e valamit létrehozni. Azt mondta, minden segítséget megad, kell egy alapítvány és ennek keretében kell kezdeni a tevékenységet. Nehézkesen indult el, nem volt olyan könnyű, elmentem még Budapestre is körülnézni, hogy néz ki egy állatotthon, addig még nem voltam ilyen helyen, nem is hallottam erről, dokumentációkat szedtem össze, hogy tudjam, milyen kell legyen a törvény szerint. 1996 májusában már összeszedtem tizenvalahány kutyát, amelyeket el akartak altatni, bevittem egy ismerősöm udvarára, aztán többen lettek” – elevenítette fel. Otthon a gazdátlan kutyáknak A kutyák számára egy istállót bérelt a polgármesteri hivatal Zsögödben, ahol rövid időn belül már 120 kutyát tartottak. „De nem volt rendezve az élelem kérdése, nem volt munkás, ezért egy kicsit nehéz volt, sokszor én álltam az ételt, kivittem, dolgoztam ott, etettem a kutyákat. Volt, hogy a vendéglőktől kértem élelmet, a Harmopantól a száraz kenyeret. De elindult valahogy, 2001-ig voltunk ott, akkor a tulajdonos, akitől az önkormányzat bérelte az istállót, csődbe ment, ránk szállt a bank, hogy el kell költözni onnan. Akkor költöztetett ki a szeméttelep mellé az önkormányzat, egy 50x25 méteres külső udvart kaptunk, ahol kezdetleges kenneleket készítettek. Szerencsémre Szépvízen volt egy Dolores nevű apáca, aki felfedezett minket, és értesítette Renate Mittelstaedt jómódú német hölgyet, aki nagy állatvédő. Ő küldött pénzt, hogy bevezessük a vizet, megnagyítsuk a kenneleket, javítsunk a körülményeken, neki köszönhetjük a terület megvásárlását is, ahol megépítettük az orvosi rendelőt. Aztán az évek folyamán megjelent a Bruno Pet német állatvédelmi szervezet, akiknek köszönhetően most is létezünk, és együttműködnek velünk” – ismertette. Jó irányba tartunk Orendi Éva úgy látja, az azóta eltelt időszakban jó irányba változott nálunk is a mentalitás, jobban figyelnek az emberek a kisállatokra. „Annak idején nem volt divat Csíkszeredában az ilyen állattartás, ha valaki egy kutyát tartott a lakásában, ki voltak tőle ájulva. Most szinte minden házban van, megváltozott a mentalitás a kisállattartással kapcsolatban, és elindultunk egy pozitív irányba, a fejlődés felé. Ha valahol probléma van, mindig jelentik, nem hagyják szó nélkül, ha egy állatot bántalmaznak, vagy ha valaki az állatát nem úgy rendezi, ahogy kellene. Kialakult egy kisállattartási kultúra, falun is sokkal civilizáltabb körülmények között tartják az állatokat. Még sok tennivaló van, de jó irányba tartunk. A állategészségügy is tehetne azért, hogy ellenőrizzék, ki, hány állatot tart és milyen körülmények között. Én mindig, mindenkinek azt mondom, ne tartson állatot, csak ha nagyon jól meggondolja, és többször alszik rá, ha dönteni kell, tudva, hogy mit vállal ezzel. Leköti magát, felelősséggel jár, ivartalanítani kell, rendezni, fürdetni, orvoshoz vinni, ez költséges és időigényes, mert szabadságra se mehetsz el úgy, hogy ha kutyád, macskád van, mint azelőtt” – emlékeztetett. Mint elmondta, sok idős embernek nincs pénze, hogy etesse az állatát, ebben igyekeznek segíteni, ivartalanítást is végeznek. Sok állatot mentettek meg Az évek során az állatotthont működtető Pro Animalia alapítvány közel ezer kutyát adott külföldre új gazdákhoz, és több ezer kutya fordult meg az évek során az állatotthonban. „Minden kutyát tudunk ivartalanítani, azt az összeget, amit erre és az oltásokra biztosítanak támogatóink, mi soha nem tudnánk kifizetni. Nagyon nagy az igény a kutyáinkra, hála Istennek, valamilyen okból kifolyólag nagyon okosak, kezelhetők, szófogadók. Sokukból lesz munkakutya, gyermek -és idősotthonokban, kórházakban dolgoznak, segítenek. Tartjuk a kapcsolatot az új gazdáikkal, sokszor meghatódik az ember, hogy az itthon rugdosott kiskutya az Atlanti-óceán partján fürdik, vagy a kandalló előtt heverészik egy bőrfotelben” – mesélte.
Orendi Éva azt mondja, van elégtétele ennek a munkának is, mert sok állatot megmentettek, a városlakókon is segítettek az áldatlan állapot kezelésében. „Megértem azokat, akik félnek, a kutyáknak nem az utcákon a helyük. Azt szeretném, ha egyetlen kutyát se látnék az úton kószálni, csak az állatotthonban, és azt is csak úgy, hogy ha faluról hozzák be, mert meghalt a gazdája, vagy más baj történt. Rá kell vezetni az embereket arra, hogy ha állatuk van, vállalják, és ivartalanítsák. Úgy látom, előbb-utóbb ez meg fog oldódni” – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila / liget.ro

Fasisztoid ukránok és haladó magyar elvtársaik
A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, az ukrán parlament által múlt héten elfogadott oktatási törvényt nehéz másként meghatározni, mint hogy az fasisztoid, az országban élő nemzeti kisebbségeket alapvetői jogaiktól megfosztó jogszabály. Hiszen a törvény tételesen kimondja, hogy anyanyelvű oktatási intézményként kizárólag az óvodák és az elemi iskolák működhetnek, ötödiktől pedig fokozatosan az ukrán nyelv veszi át az anyanyelv helyét, vagyis egyre több tantárgyat oktatnak az állam nyelvén a kisebbségi diákoknak. A jogszabály mindemellett elvileg egy „nagylelkű” kiskaput is tartalmaz: bizonyos tárgyakat – de nem mindet – valamely EU-tagállam nyelvén is lehet oktatni. A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Egyértelmű, hogy a jogszabály első számú célpontja az Ukrajnában élő, több milliós orosz közösség. A kijevi „demokraták” így akarnak bosszút állni azért, mert az ország keleti, többségében orosz ajkú régiói Moszkva hathatós támogatásával fellázadtak a kijevi hatalom ellen. Márpedig mindamellett, hogy kijelentjük: elfogadhatatlan, hogy Moszkva nem csupán beavatkozik az ukrajnai konfliktusba, de minden bizonnyal szítja is azt, azt is le kell szögezni, ugyanúgy elfogadhatatlan, hogy az ukrán kormány és parlament mindezt a kisebbségi jogok sárba tiprásával akarja ellensúlyozni. (Ráadásul ne felejtsük el, hogy az orosz beavatkozás ürügye egy hasonlóan oroszellenes éllel megfogalmazott, ugyancsak az összes kisebbséget hátrányosan érintő, szintúgy fasisztoid szellemiségű nyelvtörvény elfogadása volt). Fölmerülhet persze, hogy a magyar, a román vagy a lengyel közösséggel ellentétben az oroszok jelentős része nem őshonos, hanem a szovjet időkben telepítették be, de ez akkor sem jelenthet megoldást a problémára. Főleg azért, mert a többi kisebbség viszont nagyon is őshonos. Vagyis sem ők, sem pedig a szüleik vagy nagyszüleik nem bevándorlóként érkeztek az általuk lakott területekre, tehát – szemben egyes ukrán kormánytagok kijelentéseivel – nem várható el, hogy a „befogadó” ukrán állam iránti hála és tisztelet jeléül azon igyekezzenek, hogy a lehető leggyorsabban beolvadjanak a többségi társadalomba. Ellenben biztosítani kell számukra a lehetőséget, hogy megőrizzék nemzeti és kulturális identitásukat – márpedig ennek legfőbb záloga az óvodától az egyetemig terjedő anyanyelvű oktatás. Legalábbis ez a jelenlegi elvárás abban a nyugati kultúrközegben, amelyhez Ukrajna csatlakozni akar, és amely többek között nemzetközi szerződések révén is kiköveteli ezen jogok tiszteletben tartását. Nem véletlen, hogy mind Magyarország, mind Románia külügyminisztériuma hivatalosan tiltakozott az oktatási törvény ellen, sőt Budapest odáig ment, hogy egyetlen ukrán kezdeményezést sem támogat a nemzetközi színtéren. Ezért külön bosszantó, de egyben tünetértékű is, hogy még egyes magyar körök sem képesek felfogni, mennyire káros és veszélyes a Kárpátalján élő magyar közösségre a jogszabály. Az egyik „haladó” portál még haladóbb publicistája – aki egy feltörekvő, überhaladó párt, a törvény elleni demonstráción egyébként részt vett Momentum tagja - például értetlenkedik egy sort a szerinte eltúlzott magyar reakció miatt, majd flegmán megjegyzi: nincs miért aggódni, hiszen a továbbiakban két tannyelvű rendszer működik majd, azaz a magyar diákok továbbra is több tárgyat tanulhatnak az anyanyelvükön. Majd azt is képes odavetni: az egynyelvű magyar középiskola konzerválja a kárpátaljai magyarok képzettségének és mobilitásának alacsony szintjét és ebből fakadó munkaerő-piaci hátrányát. A kisebbségi létről a jelek szerint kevés fogalommal bíró publicista és hasonszőrű elvtársai – na meg az ukrán illetékesek – kedvéért ezért ismét csak leszögeznénk: nem véletlen, hogy Erdélyben és a Partiumban foggal-körömmel ragaszkodunk a magyar oktatási intézményekhez, valamint ahhoz, hogy végre minden szinten oktassák idegen nyelvként a románt. Előbbiek biztosítják, hogy a magyar diákok saját kultúrájukban szocializálódjanak, utóbbi pedig azt, hogy valóban hatékonyan, és a mindennapokban használható módon – nem pedig már a kezdetektől a még az anyanyelvű diákok által sem értett irodalmi kifejezések és tájnyelvi elemek útján – sajátítsák el az állam hivatalos nyelvét. Ami természetesen jól felfogott érdekük. Egy vegyes tannyelvű – ahogy Erdélyben mondják, fele apă, fele víz – oktatási rendszerben azonban egyik sem valósulhat meg maradéktalanul, főleg pedig az ukrán nyelv elsajátításához nem járul hozzá. Így a munkaerő-piaci integrációt sem segíti. Igaz, az asszimiláció felé elindíthatja a magyar diákot, akinek egyrészt saját kulturális örökségét sem sikerül maradéktalanul elsajátítania, másrészt – főleg, ha ukrán tanár oktatja őket – bizonyos tantárgyak kapcsán fogalma sincs a magyar kifejezésekről, viszont nem biztos, hogy képes lesz egy merőkanalat vagy tölcsért kérni a boltban, mivel csak irodalmi elemzéseket, esetleg történelmi eseményeket magolt ukránul, a mindennapi tárgyak megnevezését viszont senki sem tanította meg neki. Egyértelmű tehát, hogy a mostani ukrán oktatási törvény nem jó. És nem csupán az ukrajnai magyarok, románok, lengyelek vagy oroszok érdekeivel ellentétes, de az ukránokéval is. Hiszen egy olyan ország, amely ilyen, fasisztoid jogszabályokat fogad el, ne adj’Isten, még alkalmaz is, folyamatosan a lappangó – vagy éppen hogy magas lángon égő – nemzetiségi konfliktusok melegágya marad. És erre a magyar – valamint román és lengyel – diplomáciának nem csupán Kijevet, de Brüsszelt, az összes európai fővárost és természetesen Washingtont is folyamatosan emlékeztetnie kell. Már ha maguktól nem jut eszükbe.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Százhúsz éve lesz annak szeptember 19-én, hogy Farkaslakán megszületett Tamási Áron. A szülőfalu méltó módon emlékezik meg az eseményről. Az alábbiakban Balázsi Dénes nyugalmazott tanár tesz kísérletet arra, hogy párhuzamot vonjon a székely írók életpályája között
Nem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását.
Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban.
Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.)
Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.)
„Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány.
– Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg…
– Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd:
– Szép idő van.
– Süt a nap – feleltem.
– Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal.
– Fiúkkal nem szabad.
– Engem legénynek gondola-e?
– Tőlem lehet házas is.
– Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér.
– Hol lakik?
– Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei.
– Jól ejti a román szavakat.
– Muszáj.
– Gyors járása van – mondta.
– Kell siessek tanulni – mondtam.
– Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal?
– Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy.
– Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival?
– Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam.
– Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem.
– Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron?
– Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre.
– Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.)
Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.)
A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából.
– A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós):
– Most kezdődik az új Magyar drámaírás!
Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak:
– Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy:
– Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta:
– Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott:
– Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből).
Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda)

Magyarország kiáll a külhoni magyarok mellett
„Nem hagyjuk magukra az Erdélyben és Kárpátalján élő magyarokat, a végsőkig elmegyünk az őket érintő konfliktusokban” – szögezte le Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter tegnap Budapesten. Hangsúlyozta: a magyar külpolitika kötelessége megvédeni a magyar embereket, akárhol is élnek. Megismételte: szégyenletes és gyalázatos, a kisebbségek jogait durván megsérti az ukrán oktatási törvény módosítása, ügyében egyébként a bolgár, a román és a görög külügyminiszterrel közösen lépnek fel. Ez világosan mutatja, hogy nem magyar–ukrán ügyről van szó. Közös levelüket az ukrán külügyminiszterhez, az Európa Tanács főtitkárához és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosához is eljuttatták, hiszen minden nemzeti kisebbség jogait durván megsértették. Kezdeményezik továbbá, hogy az uniós külügyminiszterek tanácsának októberi ülésén tűzzék napirendre az esetet. Az ukrán parlament által elfogadott új oktatási törvény 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv, a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása csak az első négy osztályban engedélyezett. Szijjártó kitért a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyére is, mint mondta, egészen kritikus a helyzet. Úgy látja, Romániában ahelyett, hogy a megoldásra törekednének, „elővették újra a nacionalista kártyát”, egy képviselő ugyanis kezdeményezte, hogy az iskolaépület átadásának visszavonását fontolják meg. Az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium marosvásárhelyi épületei 2004-es visszaszolgáltatásának felülvizsgálatát Marius Paşcan, a Népi Mozgalom Párt Maros megyei képviselője, volt prefektus kezdeményezte. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezüsttányértól fagyöngyig - Beszélgetés Barcsay Tamás történészprofesszorral, a gyalui várkastély örökösével (Örökségünk)
Arisztokrata családok leszármazottjaként Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múlttal rendelkező várkastélyát harcolta vissza a román hatóságoktól. Barcsay Tamás történészprofesszorral évszázados kanalakról, csorbítatlan magyarságtudatról és a gyalui kastély megnyugtató jövőjéről is beszélgettünk.
– A kívülálló azt hinné, egy olyan családban, mint a Barcsay, a legegyszerűbb beszélgetés is kész történelemóra. A történészpálya felé való fordulását is innen eredeztethetjük?
– Lehetett némi szerepe a környezetnek. Gyerekként is nagyon érdekeltek a királyok, királynők – kacagtak is rajtam a felnőttek –, rengeteg könyvünk volt, némelyik tele illusztrációkkal. Sok régi ezüst ötvösmű is a család tulajdonába tartozott. Barcsay Ákos fejedelem hatszögletű aranyozott ezüsttányérjára Erdély címerével a közepén például jól emlékszem, és azokra a kanalakra is, amelyeket a református egyház Barcsay Ábrahámnak, a fejedelem testvérének adományozott annak elismeréseként, hogy támogatta a Váradi Biblia kinyomtatását. Én meg játszottam ezekkel a tárgyakkal. Egy évvel a kitelepedésünk előtt betörtek a budapesti lakásunkba, mindenünket elvitték, jellemző, hogy főleg a kanalakat sajnáltam.
– Emlékszik, mikor járt először Gyaluban?
– Hogyne, a háború idején kisgyermekként a kastélyban töltöttem a nyarakat. A szobám a kisebb bástyában volt az anyámé mellett, az apámé egy hátsó bástyában, akárcsak az irodája. Telefonon értekezett a lenti gazdasági egységekben dolgozókkal, én meg nagy csodálattal néztem fel erre a „különleges” dolgokat művelő emberre. Utoljára 1943 decemberében voltam Gyaluban, utána már csak apám járt vissza, aztán ’44 nyarán egész kocsikaravánnal, 20-25 emberrel, állatokkal, mindennel indult Gödöllőre az anyai nagyanyám egyik kis birtokára. Ma is megvan a lista, hogy indulás előtt kinek mit adott a faluba megőrzésre. Egyes gyaluiak mégis betörtek a kastélyba, vitték, amit lehetett, azt beszélték, az első szovjet katonák állították le a rablást és pusztítást. Még ma is élnek emberek a faluban, akiknél megtalálható a kastély egyik-másik berendezési tárgya. Köztük néhány családi portré, többek közt dédanyámról, Bánffy Irmáról, és egy nagyon szép Barabás Miklós-festmény is.
– Szülei miért éppen Kanadát választották új hazául?
– A háború befejezte után apám a Magyar Rádiónál talált állást, aztán 1949-ig az amerikai nagykövetségnél dolgozott, rövid ideig sofőrként, majd a mezőgazdasági osztály munkatársaként. Egy asztaltársaság tagjaként egyszer begyűjtötték az állambiztonságiak, kihallgatták és összeverték, aztán közölték vele: mi magát most megvertük, megfélemlítettük, menjen vissza a nagykövetségre, aztán jelentsen nekünk! Jelentett is, de az amerikaiaknak, a kulturális attasé elfuvarozta a családot az osztrák határig, egy csempész pedig átvitt bennünket. Kezdetben úgy volt, hogy Amerikában telepedünk le, de a terv valamiért meghiúsult, apám viszont Ausztriából mindenképpen tovább akart menni, úgy gondolta, még mindig túl közel vannak az oroszokhoz. Meg hát 1949 februárjában még senki sem tudta volna megjósolni, hol áll meg a Vörös Hadsereg, apám egész Európát nem érezte biztonságosnak, attól tartott, a nyugatra vonuló szovjeteket nem lehet feltartóztatni. Így kötöttünk ki végül Torontóban negyven dollárral a zsebünkben. Apám először egy gyárba került, ahol egy Zichy-gróf és egy Habsburg-rokon is dolgozott, zsákokat készítettek. Később az egyik torontói egyetem adminisztratív osztályának vezetője lett, budapesti közgazdaságtani doktorátusának, mezőgazdasági akadémiai végzettségének semmi hasznát nem vehette.
– Tízéves gyermekként került idegenbe, mégis elismerésre méltó módon megőrizte magyar identitását, anyanyelvét...
– Pedig nagyon könnyű lett volna átváltani angolra. Szüleim azonban nem tolerálták, hogy otthon más nyelven beszéljünk, mindig magyar szóval ebédeltünk, vacsoráztunk. Mivel csak negyedik osztályig jártam magyar iskolába, sőt, azt sem fejezhettem már be, egyértelműen a szüleim érdeme, hogy magyar maradtam.
– Fél évszázadon át táplált Erdéllyel, Magyarországgal valamilyen kapcsolatot?
– Hogyne, 1968-ban jártam is Gyaluban, igaz, inkognitóban. Oxfordi egyetemista társaimmal voltunk látogatóban a Szovjetunióban, visszafelé jövet néztünk be Gyalura. Sok minden megvolt még a kastély berendezéséből, sem a kert, sem a kastély nem tűnt rossz állapotban lévőnek. Bennünket, a kelet-európai ideológiák és rendszerek iránt érdeklődő nyugati egyetemistákat az ott működő iskola igazgatója igen „vonalasan” vezetett körbe. A mellénk rendelt kucsmás parasztot viszont nem lehetett „meggyőzni” a hajdani elnyomó urak borzasztóságáról, akkora nosztalgiával beszélt apámról, Barcsay Józsefről, hogy kis híján elsírtam magam. Egy másik falusi ember magyarul szólt hozzám, és amikor bemutatkoztam, azt mondta: gondoltam, hogy maga az. Azonnal hozzátette, erről senkinek egy szót sem, de azért még megkérdezte, mikor jövünk már vissza. Amúgy sokáig el voltunk vágva a szülőföldünktől, apám hosszú ideig nem mert kockáztatni, talán 1966-ban utazott először Budapestre.
– Az 1989-es változások után azonnal látott esélyt a Gyaluba való visszatérésre?
– Mindjárt a legelején. Ha lehetőség adódik a kastély visszaszerzésére, azt meg kell ragadni, hangoztattam. Kényelmes polgári életet is élhetnék, de nem azt akarom. Aztán elindítottam a visszaigénylési folyamatot, amit nemcsak személyes ügyemnek tekintettem, hanem a családdal, Erdély történetével is szorosan összekapcsolódónak. Feladatnak, kihívásnak kezeltem. Arra persze nem számítottam, hogy ilyen hosszasan elhúzódik a folyamat, illetve hogy ilyen következményekkel jár. Az iskola 2002-es kiköltöztetése és a 2012-es visszaszolgáltatás közötti tíz esztendő alatt például sok évszázados fa esett áldozatul a gazdátlanságnak. Többek között az az öreg fa, amely alatt kisgyerekként én is sokat játszottam, és amelyről azt mondták, hogy Rákóczi fája. A legenda szerint 1660-ban az alatt pihent meg a sebesült II. Rákóczi György fejedelem, mielőtt Váradra menekítették volna. A megmaradt fák legtöbbjét pedig megtámadta a fagyöngy, a kolozsvári piacokon év elején kínált fagyöngyágak egy része a kastélyparkból származott.
– A román hatóságok 2012-ben szolgáltatták vissza a gyalui várkastélyt, amely 2014 elején máris tulajdonost váltott. Magára nézve nem tartotta érvényesnek az arisztokrácia híres törvényét, miszerint „kastélyt el nem adunk”?
– Talán nem kell bizonygatnom: nem azért igényeltem vissza, hogy gyorsan eladjam. Úgy ítéltem meg, hogy nem történt helyrehozhatatlan rongálás, állagromlás. Olyasfajta hasznosításban gondolkodtam, mint a Nyugat-Európában látogathatóvá tett kastélyok esetében, ahol nemcsak az épületek, a berendezések tekinthetők meg, de a tulajdonos életébe is be lehet pillantani. Húsz termet terveztem berendezni szerves kastélyturizmusra, igazi kuriózum lehetett volna a régióban. Persze a tető megjavítása, a betört ablakok kicserélése halaszthatatlan volt, konzerválni kellett az évtizedeken át kisegítőiskolának otthont adó épületet, de a nagyobb szabású javításokat később készültem elvégeztetni, amikor már megtaláltuk a kastély végső rendeltetését. Nem ambicionáltam, hogy egyedül, fejedelmi módon éljek egy hatvan szobás kastélyban. Mindig úgy gondoltam, hogy Erdély legnagyobb privát rezidenciájának kulturális küldetése is van, amelyben az erdélyiek megtalálják saját helyüket. A Kolozs megyei hatóságokkal való közös tervezgetésben azonban fokozatosan magamra maradtam, egy háromhetes távollét után 2013-ban pedig olyan fejlemény fogadott, ami mindent eldöntött.
– Mi történt?
– Leszakadt az ebédlő plafonja, és mintha azzal az egész örökség felelőssége immár elviselhetetlen súllyal zuhant volna a nyakamba. Óriási gerendák feküdtek szanaszét a földön, én meg úgy éreztem, a feladat meghaladja az erőmet. Csontig hatolt belém a felismerés: ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog hibáztatni Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő várkastélyának elenyészéséért.
– Hogyan zajlott egy ekkora ingatlan eladása?
– Természetesen nem a lapok apróhirdetés oldalán kerestem vásárlót, több bizalmi ember is dolgozott az ügyön. Akadtak jelentkezők, egy ausztrál-román házaspár tűnt a legkomolyabb érdeklődőnek, alaposan utánuk is néztünk, semmi „gyanúsat” nem találtunk, aztán valamiért mégis kihűlt az érdeklődésük. Közben viszont a kolozsvári Gergely Balázs révén találkoztam Nagy Elekkel, Méhes György író fiával. Épp akkortájt fejeztem be Méhes György Kolozsvári milliomosok című regényének olvasását, de nemcsak annak hatására bíztam meg a fiában. Különösebb ígéret nélkül is éreztem, hogy Nagy Elek az én szívemnek is kedves felhasználásban gondolkodik. Annak is örültem, hogy nem sokkal az üzlet nyélbe ütése után, már 2014 nyarának elején elkezdték az ásatásokat, amelyek nyomán véglegesen cáfolni lehetett a buta tézist, miszerint a gyalui várkastélyban vannak ugyan régi kövek, de összességében 19. századi épülettel van dolgunk. Én már 2014 elején, még az adásvétel előtt kijelentettem: Nagy Elek megmentette a gyalui várkastélyt. Béke van a lelkemben, és remélem, a nagyszüleim is békében pihennek tovább a sírjukban.
BARCSAY TAMÁS
1939-ben született Budapesten erdélyi arisztokrata családok leszármazottjaként. Tízéves korában a szüleivel Ausztriába, másfél év múlva pedig Kanadába vándorolt ki. A torontói egyetemen szerzett történészi diplomát, majd az oxfordi egyetemen történész doktori címet. 1972-től a torontói Ryerson Egyetem tanára, nyugdíjazása után az egyetem örökös professzora címét kapta. A Kolozs megyei hatóságok 2012 nyarán szolgáltatták vissza neki a gyalui kastélyt, amelyet aztán 2014-ben adott el Nagy Elek üzletembernek.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ferenczes István: Ábel negyedik könyve, avagy: Ábel hazatér
Abban a gyalázatos esztendőben születtem, amikor másodszor is bejöttek a románok. Az oroszokkal együtt érkeztek. Sztálinnal s a kommunizmussal...
Valahogy így kezdődhetne negyven évvel szülőatyja halála után egy mostani Ábel története, de hogy miként folytatódna, arról sejtelmeinkben ezerféle változat lehetséges. Megtörténhetett volna az is, hogy a második világháború végén született Ábelt a világ egyhatodát birtokba vevő, testvériséget, egyenlőséget és szabadságot hirdető osztályharcos világ felküldte volna a Hargitára monyatornak vagy a csicsói kollektív gazdaság tehénpásztorának. De az is elképzelhető, hogy annyira felcseperedvén elindul a vasút felé... Talán a kolhoztól menekülőben beáll váltókezelőnek, sorompóbakternek, jobb esetben még tehervonat-fékező is válhatott volna belőle. Másként nem tudom, hogy a hargitai rengeteg után miként nézhetett volna körül az országban. Hogy Amerikába eljutott volna-é? Talán igen, talán nem. De szinte bizonyos, hogy a kicsi Magyarországig már csak kíváncsiságból is elvergődött volna valahogy. Talán átszökött volna a zöldhatáron, vagy kivárta volna a székelyek számára oly kedves felszabadulást: a Moszkva téri nagy rabszolgapiac megnyitását. Hordta volna a maltert, a sódert budai luxusvillák, bankpaloták állványaira, trógerolt volna sok kicsi forintért, amikből itthon gyorsan milliomossá lett az embernek fia, kubikolt volna a vidéki anyaországban, szüretelt volna, juhokat őrzött volna a Hortobágyon, talán még Vecsésre, abba a másik nagy káposztatermelő faluba is eljut, ahol rácsodálkoztak volna a népek: „Jaj, hogy ez az ember román létére milyen szépen beszél magyarul...” Gyötörte volna honvágy, lelkiismeretfurdalás, amiért otthagyta az árvaságban szüleit, testvéreit, rokonait, társait, a szívszaggató kék eget, a tüdőtágító éles levegőt, a borvizeket, a bölcső dalát és a temetők siratóit, a Duna partig hallatszó csíkszentmiklósi templom harangszavát és még sok talminak mondott, felületesnek tűnő semmiséget, melyek, ha máskor nem, hát álmában csak meggyötrik a maga fajta székelyt. Időnként borba fojtott volna bűnt és bánatot, felsóhajtozván: Hol vagytok székelyek? Még a kettős állampolgárság megszerzése is beleférhetne a képbe. A szülőatya Áronka, akit szintén a kényszer vitt Budapestre, bizonyára nem orrolt volna rá ezért, mi több, talán még jobban siratta s kacagtatta volna, mint Kolozsváron született őselődjét. Igen, misét érnének egy mostani Ábelnek a kilencven utáni „felszabadult világban” (nevezzük inkább szabadosnak) megesett bolyongásai, melyekben újból és újból feltette volna a kérdést, egyre gyakrabban kérdezte volna a mind őrületesebb környezettől: Mi végre vagyunk a világon? Szóval sok minden történhetett volna véle egészen 2004. december 5-ig. Egy igazi Ábel akkor, vagyis másnap, de legkésőbb 2005 tavaszán, amikor torkig telt már a sok NEM-mel, melyek által egyre gyanúsabbá vált, s mielőtt végképp elhatalmasodtak volna rajta a kincstárfosztogatási kényszerképzetek, a 23 millió romános üldözési mániák, egy benzinködös budapesti délutánon kiment volna a Nyugati pályaudvarra, ahonnan a Székely tántorgónak nevezett vasparipa, a Korona nevezetű reumás nemzetközi gyorsvonat indul Brassó felé. Másnap hajnalban Madéfalván leszállott volna a vonatról s irány Csíkcsicsó, a szülői ház. Csudalátására összefut, ha nem is a fél falu, legalább a szomszédság. Egy-két napig még ellézengett volna szülötte falujában, de a kérdés, kérdéseinek kérdése csak nem hagyta volna nyugton. Újból és újból feltetette volna a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? Mi végre, mi célból... S mivel Csíkcsicsóban s környékén nem biztos, hogy találkozott volna egy nyavalyatörésből megtisztult emberrel, egy tisztával, fehérek közt egy európaival, szóval egy négerrel, aki megadná a megnyugtató választ, hisz l990 után az egész világ azt harsogja: „Azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol…” – újkori Ábelünk egy félliteres köményes pálinkával az általvetőjében felindul a Hargitára, át Farkaslaka felé, ahol az elmúlt évtizedekben a Firtos lova fölött már oly sokszor aludt el a gondviselés, de ahol még áll a szülőatyja sírja. Nem megbotozni akarta ő azt a sírt, hanem ősi székely szokás szerint megtisztelni egy kortyintás, pálinkával s feltenni újból a kérdést a legnagyobb székely költőnek. Mert amint a szülőfaluban mindig is nevezték: költő volt Ő, homéroszi nagyságú poétája a mi kis világunknak. Tamási Áron biztosan megadja vívódó Ábelünknek kérdéseire a válaszokat. Ábel megnézte volna a döbbenetes kőszobrot, elő szomorkodott volna a két cserefa árnyékában lévő sírhalomig, keresztet vetve lekuporodék a cserefa kopjafa mellé, s felteszi Áron bácsinak a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? A költő pedig kiszól a sírból és válaszol: AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY ITTHON LEGYÜNK BENNE! Mert OTT... Szóval abban az egyre messzibbre hulló OTT-HON-ban... Ki tudja otthon lehetünk-e benne valamikor! S Ábelre ekkor leszállának az angyalok. Vállára vevé az átalvetőt, s elindul vissza a megnyugvás ösvényein, át a Hargitán, vissza Csíkcsicsó felé. Valamivel a Tolvajos-tető előtt megpihen egy utcatábla előtt. Azon az utcatáblán írva vagyon: DECEMBER 5. UTCA. Ez az ! – szól magához Ábel. Megvan! És elindul befelé ezen furcsa gyalogösvényen, az egyre sűrűbb erdőbe, és megy, megy, mint egykoron apjával, kifelé a Hargitára, végül kiér ama kunyhó elé, ahol egykoron meg kellett enni a sast – amelynek a helyén azóta lehet, hogy hétvégi ház áll, de kicsire nem adunk –, az átalvetőt megforgatja a feje fölött, mint egy Dávid-parittyát, elröpíti Csíksomlyó felé… Karjait kitárva nagyot szusszan s belekiáltja a világba: ITTHON VAGYOK! Itthon. Itthon?
(Elhangzott 2006. május 28-án Tamási Áron sírjánál) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kötet az újrafelfedezett művészről
„Egyike a legnagyobb magyar festőknek”
A Nagyenyeden született és Marosvásárhelyen tragikusan korán elhunyt Dósa Géza korának, a tizenkilencedik századnak egyik legjelentősebb magyar festőművésze. Ezt ma már tudjuk. Kortársai azonban nem ismerték föl zsenialitását, végül ez is okozta, hogy az alkotó az öngyilkosságba menekült. Jelentőségére jóval később eszméltek föl, ma a budapesti Magyar Nemzeti Galéria és a Maros Megyei Múzeum képzőművészeti galériája őrzi legtöbb, fennmaradt alkotását. Az alkotóról dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa írt könyvet, amelyet szeptember 6-án a Kultúrpalota Tükörtermében mutattak be, a könyvbemutatót követően a művészettörténész Dósa-kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés címmel tartott vetített képes előadást. Az eseményről rövid beszámolót már olvashattak az előző Múzsa-lapszámban: felszólaltak Oniga Erika és Cora Fodor művészettörténészek, a kötet szerkesztője, a marosvásárhelyi Lector Kiadó munkatársa, Gálfalvi Ágnes pedig a könyv struktúrájáról szólt:
– Kétnyelvű kiadványról van szó, ezt nagyon fontos kiemelni. A Maros Megyei Múzeum kezdte a többnyelvű kötetek kiadását pár évvel ezelőtt, ezáltal a román anyanyelvű festőművészeknek, érdeklődőknek is alkalmuk nyílik megismerni az erdélyi magyar festőket. A kötet alapos bibliográfiával, adatokkal rendelkezik, a szöveget Csortán Ferenc ültette át románra. Szabó Zoltán előszavát követi a Szinyei Merse Anna monográfiája, a szerző összehasonlító módszerrel helyezte el Dósa művészetét a kortárs művészeti életben. Ezután következik a galéria, majd a jegyzetek. A kötet létrejötte meghatározó módon Szőcs Katalin és Szabó Zoltán érdeme, ők harcoltak érte leginkább. Ioan Şulea és Cora Fodor szakmai szempontból rengeteget segített a kötet létrehozásában, köszönöm nekik.
Szinyei Merse Anna elmondta:
– 1975-től kezdődően álltam rá a magyar festészet 1860 és 1910 közötti, csodálatos korszakának kutatására, akkor a legelsők között figyeltem fel arra, hogy van egy méltatlanul elfeledett művészünk. Ki az, aki merészelt 1871-ben modernebbül festeni, mint Szinyei Merse Pál? Amikor egy müncheni festőnövendék úgy fest meg egy anyát és gyermekeit ábrázoló életnagyságú kompzíciót, hogy szó sincs a hagyományokhoz való ragaszkodásról, az olyan bátorságra vall, amire méltán figyelt fel 2010 körül néhány külföldi kolléga. 1983-ban már erősen kezdtem kutatni Dósát és felkereshettem Olariu Györgyöt, nagyszerű segítsége azokban a nagyon nehéz években igen sokat jelentett. Viorica Herbean cerberusként őrizte a képeket, Török Gáspár segítségével mégis elkészíthettem a fotókat, amelyeket monografikus tanulmányomban mellékeltem – így loptuk ki Marosvásárhelyről Budapest számára a Dósa-képeket. Plájás István, Bordy András és mások is sokat segítettek Dósa megismertetésében. Erdélyben Dósa-művekkel nagyon nehezen tudta gyarapítani gyűjteményét a képtár, Budapesten számos magángyűjtő tulajdonában vannak alkotásai. 2001-ben szerveztem egy tanulmányutat, és megismerhettem Szabó Zoltán Judókát – ma nem ülnénk itt, ha ő nem dolgozott volna a legönfeláldozóbb módon Dósa megismertetésének szolgálatában. Köszönöm Szőcs Katalinnak, Gálfalvi Ágnesnek, Oniga Erikának, Soós Zoltánnak, Cora Fodornak és Ioan Şulea osztályvezetőnek ezt a könyvet. Amikor a magyar művészet kvalitásairól van szó, nem ismerek tréfát, mégis csodálatos barátsággal fejeztük be a közös munkát, és elkészülhetett ez a kötet. Kérem, látogassák a marosvásárhelyi képtárat és a budapesti Magyar Nemzeti Galériát, ott eredeti csodálatos színeikben láthatók az alkotások. A két galériának össze kellene fogni és a teljes Dósa-életművet közösen bemutatni, mert ő egyike a legnagyobb magyar festőknek. Hiszen olyan, hogy legnagyobb magyar festő, nincsen – mondta a szerző.
Amint azt az interneten is olvashatjuk, Dósa Géza elszegényedett erdélyi nemesi családba született, apja Dózsa György ügyvéd, anyja Gyarmathy Róza. Apja az 1848-1849-es szabadságharcban hadbíróként tevékenykedett, ezért bujdosni kényszerült, először álnéven szappangyáros lett Kolozsváron, majd életét Marosvásárhelyen állatorvosként fejezte be. Dósa Géza már tízévesen Simó Ferenc kolozsvári rajziskoláját látogatta. Tanulmányait 1862-től a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte, ahol rajztanára Péterffy Károly volt, majd 1864-től beiratkozott a budapesti református főgimnáziumba és egyúttal Székely Bertalan magántanítványa lett. 1865-ben részt vett az Eötvös József miniszter által történelmi festményre kiírt pályázaton, ahol Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával ötszáz forintos ösztöndíjat nyert. Az ösztöndíj segítségével 1866-ban beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára, ahol Karl Wurzinger tanítványa lett. Itt kötött szoros barátságot Munkácsy Mihállyal, aki ekkor – szintén állami ösztöndíjjal – az akadémia hallgatója volt. 1869-től a müncheni akadémián Wagner Sándor tanítványa lett, de még ugyanebben az évben – Gustave Courbet Kőtörők című művének hatására – kilépett és önálló műtermet nyitott. Megrendelésre arcképeket és történelmi képeket is festett, többek között ekkor festette meg Az ónodi országgyűlés című képét. 1870-ben apja kérésére visszatért Marosvásárhelyre, ahol arcképfestésből próbált megélni. Sikertelensége, rossz anyagi helyzete is közrejátszhatott abban, hogy 1871 tavaszán egy szerelmi ügy miatt öngyilkos lett. Művészetét csak évtizedekkel halála után kezdték értékelni. 1941-ben Kolozsvárott, 1944-ben Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban tartottak műveiből emlékkiállítást.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Mint egy tömegkatasztrófa túlélői, olyanok voltak a határon túli magyarok
Hatásos-e a magyar nemzetpolitika, a szimbólumokon túl működik-e a gyakorlatban is a támogatási rendszer? Az ukrán oktatási törvény ügye és az egyre-másra Erdélyben is előforduló, a magyar nyelv használata és az alapvető jogok ellen irányuló fellépések azt mutatják, a valódi kisebbségvédelem terén egyes szomszédainktól Európa még túl messze van.
Soha annyi pénzt nem költött a magyar állam az anyaországon kívül élő nemzettársainkra, mint mostanában, és ez a tény szinte kötelezővé teszi, hogy a közelgő kampányban balliberális oldalról előjöjjön a már ismert „túlszerették a határon túliakat” érvelés, valamint a támogatás átszámolása lélegeztetőgépekre. Ha viszont egy másik szempontból vizsgáljuk a kérdést, a 18 000 milliárdos magyar költségvetésből a tavaly erre a célra elköltött 90-100 milliárd csak csepp a tengerben. Az éves magyar büdzsé alig több mint öt ezreléke, vagyis minden ezer befizetett adóforintból öt. Ettől viszont még jogos a kérdés: van-e nemzetstratégiánk?
Két fő forrásból csordogál (néha pedig valósággal ömlik, hiszen például tavaly decemberben két nap alatt 36,7 milliárd forintot osztottak szét, de erről később) a támogatás a határon túlra: a Miniszterelnökséghez tartozó Nemzetpolitikai Államtitkárság pénzosztó szervezetén, a Bethlen Gábor Alapon (BGA) keresztül, újabban pedig a Külgazdasági és Külügyminisztérium csatornáin is.
Rossz néven veszik
Kezdjük az utóbbival: Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára 2015 decemberében jelentette be, hogy a kormány ötvenmilliárdos gazdaságfejlesztési programot indít a Vajdaságban. A keret nagy részét hitelprogram teszi ki, közel harmincmilliárdos összeggel, a maradék húszmilliárd vissza nem térítendő állami támogatás. A program elsődleges célja, szólt az MTI-hír, hogy a világ legjobb termőföldjeit magáénak tudó Vajdaságot és az ottani gazdákat segítsék termékeik távoli piacokra való eljuttatásában. A programmal a turizmust is akarták támogatni, valamint a helyi kis- és középvállalkozásokat, utóbbiakat főként kedvezményes hitelekkel.
A jó hírek az Ukrajnában élő nemzettársainkat sem kerülték el: idén március tizenötödikén a beregszászi Petőfi-szobornál tartott ünnepségen Magyar Levente arról beszélt, hogy 2017 aranybetűkkel íródhat be a kárpátaljai magyarság történelmébe, ugyanis ebben az évben a magyar állam húszmilliárd forintos támogatást utal ki a megye gazdaságának felvirágoztatására (tavaly kétmilliárd jutott ugyanerre a célra). A borostyánkői mezőgazdászról és kultúrpolitikusról, Egán Edéről elnevezett gazdaságfejlesztési programban eddig főként egyéni gazdálkodók földprivatizációs költségeit fedezték, de ezentúl jut hitel vállalkozásfejlesztésre is.
Ám a külügyesek által vitt program nem mindenütt fáklyásmenet, és ezt jól jelzi a romániai példa. Idén májusban Marosvásárhelyen az államtitkár arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság számára is beindul a másik két régióban már működő támogatási rendszer, és ki is hirdette, hogy kezdésnek a Mezőség Maros megyei részén élő magyar gazdák pályázhatnak összesen egymilliárd forintra. Információink szerint a román kormány ráborította az asztalt a magyarra, és azt mondta: ha etnikai alapon osztanak pénz, ötvenszázalékos adót vetnek ki a támogatásokra. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ugyan már százmilliárdos támogatást vizionált Erdélyben, mi biztos forrásból úgy tudjuk, a program teljesen leállt. Szlovákiában pedig információink szerint egyenesen Bugár Béla torpedózta meg a hasonló elképzelést – a vegyes pártjával kormányon lévő magyar politikus nincs jóban a Fidesszel, és nem vette jó néven, hogy kihagyták a buliból, ezért meggyőzte Fico kormányfőt, hogy Szlovákia ne engedélyezze a felvidéki magyarok efféle támogatását.
Egyházi intézmények
A határon túli oktatási, szociális és kulturális támogatásokat kezelő Bethlen Gábor Alap költségvetési támogatása látványosan emelkedett a 2010-es választási győzelem óta. Egyik forrásunk úgy fogalmazott: sokáig erős határon túli politikusok mondták meg, mire mehet pénz (Erdély esetében a szocialista kormányok alatt Markó Béla akkori RMDSZ-elnök, a második Fidesz-kormányzás elején pedig főként Tőkés László), de ez most már nincs így. A százmillió forint fölötti támogatásokról Orbán Viktor miniszterelnök dönt, az annál kisebb összegeknél van esélye tulajdonképpen bárkinek, ha jó a pályázat, és az érintett személyre vagy szervezetre nem haragszanak a Fideszben. Információink szerint a magyar kormányfő két szempontot preferál: egyházi kezelésben lévő intézményt támogassanak, mert attól még az időnként ellenséges kormányok sem tudják elvenni a vagyont (így például határon túli iskolaépület felújítására csak akkor lehet sikerrel pályázni Budapesten, ha egyházi tulajdonban működik, akár állami intézményként is); a másik szempont pedig az, hogy fenntartható legyen, tehát húsz év múlva is működjön az intézmény, amely jelentősebb összeget kapott.
Szóval Orbán Viktoron kívül most már nincsenek erős emberek, akik tollba mondják, mi történjen a pénzzel – pontosabban a legtöbb régió esetében nincsenek, Kárpátalja kivételével. Ez a régió ugyanis külön kormánybiztost is kapott, és Grezsa István joggal indulhatna a leghosszabb titulust viselő közszolgák versenyén, mivel „Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja (Закарпатська область) együttműködési és összehangolt fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjával” bízták meg 2015 decemberében. Lázár János kancelláriaminiszter egykori háziorvosa kívülről csöppent a nemzetpolitikába (rossz nyelvek szerint azért kapott határon túli magyarokkal kapcsolatos feladatot, mert nagyon szeretett Erdélybe járni), de annál vehemensebben vetette bele magát a munkába. Olyan beregszászi forrásunk is akad, aki azt mondta: a támogatás fejében még arra is kapott jóindulatú javaslatot, kinél vásárolja meg a téglát. Ez a többi térségben nincs így – erdélyi forrásaink azt mondták, nem jellemző a magyar közbeszerzéseken tapasztalható állapot, hogy a nagy összegű támogatások elnyerőinél hamar kopogtatnak a kijelölt kivitelezők. A nagyváradi római katolikus püspöki palota rekonstrukciójára például 2 milliárdnyi adóforint megy, de könnyen elképzelhető, hogy a munkát nem valamelyik Mészáros-érdekeltség, hanem helyi vállalkozók végzik el.
Ha van időnk alaposan végigböngészni a BGA nem túl jól kereshető honlapját, semmiféle logikát nem találunk a támogatásokban. A stratégia hiányát forrásaink is elismerték – egyikük egy nagyon érzékletes példát is mondott.
Mint egy tömegkatasztrófa túlélői
2010-ben a Fidesz úgy vette át a kormányrudat, fogalmazott riportalanyunk, hogy a határon túli magyarság olyan állapotban volt, mint egy tömegkatasztrófa túlélői. Az egészségügyben ilyenkor úgynevezett sürgősségi triázsolást végeznek: eldöntik, kinél kell kezdeni a beavatkozást, ki várhat még, és kit hagynak meghalni, mert az élettel össze nem egyeztethető sérülései vannak. Ennek pontos szakmai kritériumai vannak, de a magyar adminisztrációban nem volt meg ehhez a „nemzetpolitikai triázshoz” a kellő szakértelem, és a kétharmad ellenére talán a politikai bátorság sem. Ami súlyosabb, hogy az ehhez szükséges tárgyi tudással a határon túli közösségek vezetői sem rendelkeznek, így a kormányzás hét esztendeje alatt sok múlt az esetlegességen: ki találkozott jó időben és helyen Orbán Viktorral, vagy kinek voltak kiváló pályázatírói és lobbistái. Vagy csak egyszerűen szerencséje volt, és épp jó fiókban, felül volt egy elfekvő pályázata: a nemzetpolitikai államtitkárság munkatársainak rémálmaiban jön elő tavaly december, amikor négy nap alatt kellett egy ad hoc ötlet nyomán Kárpát-medencei óvodai és bölcsődei támogatási koncepciót kitalálni és beindítani, mert a költségvetés valamely bugyrából hirtelen el kellett költeni – és csak erre lehetett elkölteni – 9 milliárdot. Ez volt december 21-én, másnap, december 22-én újabb 27,7 milliárd sorsa dőlt el, főként egyházi nyertesekkel. Majdnem 8 milliárd jutott az Erdélyi Református Egyházkerületnek ingatlanberuházásra, 1,75 milliárdot kaptak a felvidéki reformátusok is ugyanerre a célra, és sok más mellett jutott erdélyi katolikus plébániáknak is nagyjából két és fél milliárd. A HVG úgy tudja, hogy más kalapból ugyan, de egy-egy milliárd ment eszéki, munkácsi, dunaszerdahelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi sportkluboknak is.
Az erdélyi Átlátszó oknyomozó portál munkatársa, miután több hónapot töltött a határon túli támogatások böngészésével és összeadogatásával, úgy fogalmazott: az államapparátus egymással versengő szereplői látszólag ötletszerűen döntenek a rendelkezésükre álló forrásokról, és senki sem tudja pontosan megmondani, összesen mennyi támogatás megy a határon túlra.
A fura helyzet ellenére forrásaink egybehangzóan azt mondták, hogy a támogatásokban nincs hátsó szándék, és meggyőződésük, hogy a pénzt hatékonyabban költik el a határon túl annál, mint ahogyan itthon például az európai uniós források lehívásánál történik. Az viszont elismerik, hogy a támogatások elosztásához szerkezetváltásra, a helyzet pontos ismeretén alapuló, rendszerszintű gondolkodásra és főképp tudatos tervezésre volna szükség.
Sokan – az ellenzéken kívül még a Fideszből is – úgy látják, hogy az Orbán-kormány nemzetpolitikáját egyre erősödő mértékben a belpolitikai célok határozzák meg. Röviden: minél több határon túli voksot begyűjteni. Ennek viszont némileg ellentmond, hogy a Fidesz holdudvarában van ugyan egy erőteljes erdélyi sajtóportfólió, de hiába lapoztuk fel ezeket a lapokat, egyetlen szem, választási regisztrációra buzdító hirdetést sem találtunk bennük. Pedig a kampány elkezdődött – a közterületekre kikerült plakátokon Székelyföldön arra buzdítják a honosított magyar állampolgárokat (áprilisra minden bizonnyal elérjük az egymilliós számot), hogy regisztráljanak a levélbeli szavazáshoz.
Mindez azért is furcsa, mert mint korábban megírtuk, miniszteri biztosa is lesz a környező országokban lebonyolított választásoknak, mivel a kvótanépszavazáson feltűnően sokan szavaztak érvénytelenül a jogszabályok hiányos ismerete miatt. Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója fejtágítást tartott augusztus végén a magyar nagykövetek szokásos éves értekezletén, és a kormány maga is küldött levelet a magyar állampolgárságot is szerzett határon túliaknak, amelyben a választáson való részvételre buzdít. A „stratégia” – ha lehet ezt annak nevezni – kiagyalója és irányítója természetesen maga a miniszterelnök, ezt egy külügyekkel foglalkozó fideszes forrásunk mondta. Az idei tusnádfürdői szabadegyetem politikai programjai között is hangsúlyosan szerepeltek olyanok, amelyekben kiemelt téma volt a választási regisztráció.
Érdekes és aktuális kérdés az ukrán oktatási törvény ügye is. Szijjártó Péter most „hátba szúrásról”, „cinikus időzítésről” beszél, miközben már hónapok óta ismert, hogy valamilyen, a magyarokat nem feltétlenül kedvezően érintő változásra készül az ukrán kormány. Olyannyira, hogy a nyár elején a budapesti ukrán nagykövetség sajtóbeszélgetést is szervezett a témában, amelyen Ljubov Nepop nagykövet azzal indokolta a tervezett változtatásokat, hogy a kárpátaljai magyarok között nagyon kevesen beszélnek ukránul, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy normálisan ügyeket tudjanak intézni például. Szintén még a nyár elején került lapunk birtokába egy olyan minisztériumi belső feljegyzés, amely már akkor arra figyelmeztetett: Petro Porosenko kompromisszumokra kényszerülhet a törvényhozásban a nacionalista pártok támogatásáért cserébe.
Hallgatólagos megállapodás
Ukrajnával ugyanakkor információink szerint kötöttünk egy nagyon érzékeny hallgatólagos megállapodást: az ukrán hatóságok nem firtatják, hány kárpátaljai magyar szerezhetett már állampolgárságot (az ukrán törvények tiltják a kettős állampolgárságot), cserébe a magyar kormány fejlesztéseket hajt végre a régióban, és nemzetközi fórumokon támogatja például az ukrán vízumkönnyítést. A határon túli szavazatmaximalizálásra törekvő Orbán-kabinetnek ebből a szempontból nem érdeke a helyzet túlzott elmérgesítése.
Mindez illeszkedik abba magyar nemzetpolitikai stratégiába, amely lehetőség szerint kerüli az éles konfliktust szomszédainkkal nemzetiségi-kisebbségvédelmi ügyekben. Cserébe viszont az olyan nagypolitikai kérdésekben, mint a migráció vagy az energetika, számít a közép-európai együttműködésre. Mint akár a kvótaper körüli huzavonából is látszik, ez a modell működik is, meg nem is. Hosszú távon a Kárpát-medencei magyarság szempontjából kétségtelenül vannak kockázatai annak, ha Magyarország az állandó gazdasági növekedésben, európai befolyása erősödésében bízva úgy gondolja, pozíciójánál fogva el tudja simítani a kisebbségvédelem terén jelentkező problémákat, miközben a nemzeti ügyekben csökkentett hangerőn szólal meg.
A magyar kormányt biztosan nem érte váratlanul a kijevi Rada döntése, arról viszont nincs tudomásunk, hogy az elmúlt hónapokban diplomáciai úton bármilyen tárgyalást kezdeményezett volna a magyar fél valamilyen kompromisszumos megoldás elérésére. „Ha tudtak róla, de nem tettek semmit, az nagyon súlyos hiba. Ha próbáltak valamit elérni, akkor pedig az derült ki, hogy ezek a lépések teljesen eredménytelenek maradtak” – mondta az esettel kapcsolatban egy korábban az Orbán-kormányokban több poszton is fontos diplomáciai küldetést teljesítő forrásunk. Ő szintén úgy látja, hogy a határon túli magyarok ügye kizárólag belpolitikai szempontból fontos a kormánynak. Szerinte ezt mutatja, hogy a Fidesznek állandó törekvése volt a környező országokban a párthoz feltétel nélkül lojális politikai erők mesterséges kreálása pénzt, energiát nem kímélve.
– A Fidesz 2010-es győzelmével megszűntek a magyar–román közös kormányülések, pedig ha valami, az jó fórum lett volna arra, hogy bármilyen közös problémát megvitassanak – mondta forrásunk.
Szerinte a belpolitikai célok érdekében a kormány feladta a mindenkori magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítés egyik fontos eszközét is: mégpedig azt, hogy a lehető legjobb viszonyt ápoljon azokkal a befolyásos országokkal, amelyek egy-egy vitás ügyben esetleg valamelyik szomszédos kormányra is nyomást tudnának gyakorolni.
– Teljesen egyértelmű, hogy a magyar kormány egyedül nem mindig tud hatékonyan fellépni Romániával, Szlovákiával vagy éppen most Ukrajnával szemben. De ha ehhez meg tudnánk nyerni az amerikai vagy a német kormány támogatását, már más lenne a helyzet. Ez diplomáciai alaptétel, a kormányban mégsem foglalkozott vele senki. Most egyszerre vagyunk rosszban Berlinnel és Washingtonnal, talán nem véletlen, hogy az amerikai kormány pozitívan nyilatkozott az ukrán nyelvtörvényről” – összegzett forrásunk.
A kijevi amerikai nagykövetség elismerő szavait – vagyis hogy gratuláltak Ukrajnának az oktatási reform „továbblendítéséhez” – a nagy nemzetközi jogvédő szervezetek is elhibázottnak tartják.
Elhalkult a bírálat
A legtisztábban persze Szlovákia esetében látszik, mik a magyar kormány mozgatórugói a határon túli kisebbségeket illetően. Még ellenzékben a Fidesz rendszeresen azzal bírálta a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányt, hogy nem áll ki elég keményen a magyarellenes Fico-kabinettel szemben. Aztán 2010 után kiderült, hogy Orbán Viktor kormányfőként nagyon is jól megtalálja a hangot Ficóval (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szlovák kormányfőnek időközben sikerült megszabadulnia a vállalhatatlanul szélsőjobbos Szlovák Nemzeti Párttól, így ő is változtatott a politikáján), a menekültválságban pedig gyakorlatilag stratégiai partnerek lettek. Ezzel együtt minden bírálat elhalkult Budapesten a felvidéki magyarok helyzetét illetően. A Fidesz által támogatott Magyar Koalíció Pártja ugyan időközben kiesett a szlovák törvényhozásból, és vissza sem sikerült kerülnie, az elvben a magyar ügyeket is képviselő Híd–Most magyar-szlovák vegyes pártot mégsem tekinti partnerének a kormány, pedig ők még a kormánykoalíciónak is tagjai. „Alig néhány fős, megkérdőjelezhető támogatottságú egyesületek rendszeresen ott ülnek a Magyar Állandó Értekezleteken, Bugár Béláék pedig nem, ez is jellemző a kormány szemléletére” – mondta a már idézett volt diplomata.
A fentieket az sem menti különösebben, hogy egy határon túli ügyekben is aktív fideszes képviselő szerint arra számítottak, hosszabb távon minden környező országban folyamatosan javulni fog a magyar kisebbség helyzete, és ez egyre kevésbé „ad munkát” a politikának. Tény, hogy – elsősorban az uniós integráció miatt – Szlovákiában, Romániában, Horvátországban és a még csatlakozási fázisban lévő Szerbiában is jobb a nemzetiségi kisebbségek helyzete, mint a 90-es években vagy a 2000-es évek elején volt, de a tendencia akkor sem egyértelmű. Jó példa erre a román belpolitika, ahol azért még ma is rendszeresen előkerül a „magyar kártya”.
– Az a furcsa, hogy Ukrajnát illetően éppen fordított a helyzet. Ott – bár a szegénység nagy volt – a 90-es években Kárpátalján nem tudtál úgy bemenni egy iskolába egy magyarok által is lakott településen, hogy az ukrán mellett ne legyen kitéve a magyar zászló is. Mindenki számára egyértelműen fontos volt, hogy a kisebbségek jogait biztosítsák – mondta a képviselő. Persze az is igaz, hogy az ukrán nemzeti törekvéseket elsősorban az oroszellenes érzelmek motiválják, a magyar kisebbség ettől függetlenül egy olyan geopolitikai játszma túszává válhat, amelyben egyelőre nem éppen jók az esélyeink.
KÓSA ANDRÁS, LUKÁCS CSABA / Magyar Nemzet

CSOMORTÁNYI ISTVÁN NYÍLT LEVELE KELEMEN HUNORNAK
Nyílt levél Kelemen Hunor pártelnöknek
Tisztelt Elnök Úr!
Jelezz balra és fordulj jobbra… hangzik a Ceaușescu-érát jellemző, klasszikussá vált erdélyi vicc csattanója. Bizony ez a „tíz éves” vicc jutott többünk eszébe, mikor pár nappal ezelőtt olvashattuk, hogy Nagyváradon Markó Béla és Lengyel László beszélgetéskötetét Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke és parlamenti képviselője mutatta be. Pártelnöki elődjét, Markó Bélát, azt gondolom, soha nem fogjuk elfelejteni, ha nem másért, hát azért, mert a 2002-es választások második fordulóját meg sem várta, mikor midannyiunk – az erdélyi magyarok – nevében gratulált Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelöltnek.
És bizony Lengyel László közgadász-politológust is nehéz lesz emlékezetünkből kitörölni, hiszen „szakértőként” mindenkor az elvárt és megrendelt eréllyel igyekezett megmagyarázni nekünk, hogy miért is rossz minden, amit a nemzeti oldal tesz és miért is demokratikus és hasznos a bal-liberális oldal valamennyi rezdülése. S látva, hogy manapság is minő ügybuzgalommal szolgál Lengyel – most éppen Botka László szocialista miniszterelnökjelölt-jelölt tanácsadójaként – önkéntelen is Kövér László örökérvényű szavai tolulnak eszünkbe: „kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”.
Nekünk, bihariaknak, Szabó Ödön sem szorul bemutatásra, őkelme azonban arra a kétes kárpát-medencei hírnévre is szert tett, hogy ő volt az, aki mintegy fenyegetésképpen, a kormánypártok gyengítésének nyílt szándékával, az RMDSZ SZKT ülésén alig pár esztendeje még erdélyiek magyarországi pártjának bejegyzésére tett javaslatot. Szabótól nem álltak távol e „hasznos” ötletek, hiszen korábban éppen az ő meghívására érkeztek ifjúsági káderképzést tartani az MSZP-s Istvánok, Nyakó és Újhelyi. „Minden szavazat számít, az meg, hogy hogyan szerezzük meg, soha ne derüljön ki” – oktatták akkor. S bizony ki feledhetné, hogy Gyurcsány Ferencet és Demszky Gábort Erdélyben egyedül Nagyváradon fogadták, a helyi RMDSZ vezérkar, Bíró Rozália, Szabó Ödön, Kiss Sándor és Lakatos Péter lelkes meghívására?
Elnök Úr!
Még Ön sem vitathatja, gonosz időket éltünk 2010 előtt. Olyan időszakot kellett átvészelnünk, melyet ép ésszel senki nem sírhat vissza. Amíg öszödi beszédében Gyurcsány arról panaszkodott, hogy majdnem beledöglött, hogy úgy kellett tenni, mintha kormányozna, addig a gazdaságilag és moráljában tönkretett nemzet valóban az összeomlás szélére került. Eszerint joggal merül hát fel a kérdés, hogy miért jó nekünk, erdélyi magyaroknak, ha pártja nem csupán cinkos tétlenséggel, de tevékeny módon, főelkövetőként irányítja a bal-liberális megmondó emberek határon túli szellemi kútmérgezését?
A Lengyel-Markó-Szabó szereplés másnapjáig azt gondoltam, ezúttal csupán a sötét-RMDSZ-ként emlegetett bihari párttársainak magánakciójáról van szó, mígnem kiderült, hogy a nagyváradi bemutató után alig egy nappal, Kolozsváron már az Ön főszereplése mellett folyt le ugyanaz.
Nagyváradon, 2017. szeptember 14-én Lengyel László politológus a következőket mondta: „Van egy kormány, mely a fejünk felett hadonászik, és adott esetben kiteszi az asztalra, hogy Erdélyért vérzik a szíve.”, illetve meglátásában Magyarország nemzetközi megítélése olyannyira mélypontra süllyedt, hogy bármit tesz vagy mond a kormány, annak az ellenkezője történik, ezért „sokkal többet árt Budapest, ha megszólal Erdély-ügyben még annál is, mintha inkább néma maradna”.
Elnök Úr! Ön is így gondolja? Ezért szervezik a Lengyel Lászlók erdélyi turnéjait? És ezért tartja ön olyan fontosnak, hogy együtt lépjenek fel? Önök tényleg így gondolják?
Mert mi, az erdélyi magyarok többsége éppen az ellenkezőjét! Mi azt látjuk, hogy végre olyan kormányunk van, melynek valóban számít Erdély és erről nem csak beszél, ha nem tesz is érte. Van egy kormányunk, mely visszaadta Magyarország nemzetközi megbecsülését, melynek erdeményeképpen lehetősége és ereje van megszólalni erdélyi közösségünk sorskérdéseiben és ezt meg is teszi. Az elmúlt időszak igazolta, hogy „Budapest nem maradhat néma”, hiszen határozott fellépésével hatékonyabb védelmet ad számunkra, mint a bukaresti „érdekképviselet” – elég, ha csupán a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium helyzetére gondolunk.
Elnök Úr!
Önök – a nemzeti kormány legerőteljesebb segítő szándékának ellenére – időnként, ha tehetik, szembe mennek legalapvetőbb kárpát-medencei érdekeinkkel. Itt már nem véletlenekről, félreértett vagy félremagyarázott esetekről van szó.
Érthetetlen, hogy miközben a napnál világosabbak Soros György tevékenységének következményei, Ön a francia közszolgálati rádió romániai adójának (RFI) Tusványos előtt pár nappal adott interjújában, a valós veszélyt bagatelizálva, a következőket mondja: „…nem hiszem, hogy Soros képes lenne rezsimeket megdönteni, és főleg arra nem tartom képesnek, hogy globális problémákat okozzon, mint ahogyan időnként bemutatják”.
Érthetetlen, hogy a román közszolgálati rádió RMDSZ-befolyása alatt álló magyar részlegeinél és a közvetlenül RMDSZ-kézben lévő Erdély Tv-nél továbbra is Parászka Boróka és társai működnek és a Magyar ATV indoktrináltságát megszégyenítő elkötelezettséggel uszítanak a nemzeti értékek, a hagyományos értékrend ellen. Mindeközben pedig a nyíltan ultraliberális és a tavalyi kvótareferendum alatt a Kétfarkú Kutya Párt erdélyi gúnyplakát-kampányával kapcsolatban „nyilvánvalóan semmilyen felelősséggel nem tartozó” Kovács Péter volt ügyvezető elnököt szépen és csendben a Kolozsvári Rádió magyar adásának túlfizetett igazgatójává buktatták föl.
Egyenesen elképesztő, hogy a nyugat-Európát morális válságba taszító „politikailag korrekt” beszédmód fő témáit párttársai hogyan csempészik be nap mint nap az erdélyi magyar közbeszédbe, a parlamentben hogyan szavaznak össze-vissza a hagyományos családmodell védelmére szánt alkotmánymódosítás kapcsán, hogy ennek betetőzéseként maga a legújabb ügyvezető elnökük és kampánygurujuk, Porcsalmi Bálint – valóban igazi LMBTQ-aktivista módjára – tegyen egyenlőségjelet a meleg kisebbség és az őshonos nemzeti kisebbségek helyzete és védelmének szüksége között.
Minderre sem Bukarest, sem a kisebbségi lét folyamatos alkukényszere nem szorította sem Önt, sem párttársait. Adódik hát a nyilvánvaló következtetés: ezekben az ügyekben mutatkozik meg a Bukarestben konformista, a román kormánytöbbséghez szinte feltételek nélkül odasimuló, de Budapesten harcos jogvédő RMDSZ valódi Janus-arca.
Pedig soha nem volt még oly nagy szükség a következetes és hiteles erdélyi magyar politikára és a magyar összefogásra, mint éppen most, mikor a centenáriumi évnek kikiáltott 2018 előtt egyre sűrűsödnek a provokációs és uszító cselekmények.
Azonban Önöknél sajnos most éppen fordítva van, mint az említett rendszerellenes viccben: Önök jobbra jeleznek és balra fordulnak.
Mély kiábrándultsággal,
Csomortányi István,
az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke
kelt Nagyváradon, 2017. szeptember 16-án
Erdély.ma

Kölcsey-kultusz Szatmár megyében
A legtöbb szatmári lakos számára nyilvánvaló, hogy Kölcsey Ferenc ezer szállal kötődik a térséghez. Megyénkben született, itt éltek ősei, tevékenységének legjelentősebb része is ide kötődik, itt halt meg. Költő, író, politikus, vármegyei főjegyző, követ, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, korának egyik legkiválóbb szónoka volt.
A szatmári Református Gimnáziumnak jelentős gyűjteménye volt Kölcsey-relikviákból, amelyeket egy ideig más értékes tárgyakkal együtt az Ormos házban őriztek, majd ezek a városi, később a megyei múzeum tulajdonába kerültek. Az ötvenes években az Ormos házban őrzött gyűjtemények felügyelője, gondnoka Ligeti L. Zoltán tanár úr, az egykori igazgató fia volt. A színház utcájának az oldalán, a papírkereskedés helyén, a Petőfi-emléktábla közelében volt a bejárata.
Szatmáron is volt Kölcsey Kör, 1933-ból őrzök egy Tereh Gézának írott levelet a vezetősége részéről. A szatmári kört 1862-ben kezdeményezték, de valójában csak 1892-től működött. Ligeti L. Zoltán javaslatára alapították újra a rendszerváltás után.
Tanulságos történet az 1957-es iskolai névadás. A szatmári Fiúlíceum a Kölcsey nevet egy évvel az 1956-os események után csak úgy kaphatta meg, hogy a bukaresti főnököknek fogalmuk sem volt arról, hogy valójában ki volt. 1961-ig, a M. Eminescu Líceummal való egyesítésig viselte ezt a nevet, majd az 1989-es változások után kapta vissza és tartotta meg a mai napig.
Szatmárnémeti rendelt egy Kölcseyt ábrázoló egész alakos festményt a 19. század végén Bartók Lajostól, amelyet a közelmúltig a megyei múzeumban őriztek. Ilyés Gyula porgármesterségének idején az iskola a Boromisza konviktus épületébe költözött, ide kapták a frissen restaurált festményt, amely jelenleg is a tanári szobában tekinthető meg.
Szatmárnémeti egy Kölcseyt ábrázoló mellszoborral büszkélkedhetett a 19. században. Nagykárolynak volt egy ennél jóval impozánsabb, egész alakos, a talapzattal együtt négy meter magas szobra, Kallós Ede alkotása, amelyet a Millenium tiszteletére állítottak 1897-ben. Ezt 1934-ben ismeretlen tettesek lefejezték, a megcsonkított szobrot elszállították és beolvasztották. A talapzata 1964-ig maradt a helyén, a kastélykert közelében, akkor a csatornázások miatt végleg eltávolították.
Nagykárolyban jelenleg két Kölcseyt idéző emléktábla is található, az első 2001-ből, a második 2004-ből való. Az elsőn elírták a költő halálának évét: 1839.
Kölcsey-szobrot Csapó Sándor szatmári rajztanár is készített. Ez mellszobor, gipszöntvény volt, amelyet az 1957-es évfodulós ünnepségen állítottak ki más festményekkel, dokumentumokkal együtt a református gimnázium tornatermében. Ebből az alkalomból készített ugyancsak ő emlékérmeket, amelyekkel az iskola legjobb tanulóit, legeredményesebb sportolóit tüntették ki.
A Muzsnay Árpád által szervezett irodalmi megemlékezések, zarándoklatok, tanácskozások sorában kiemelkedő helyet foglalnak el a sződemeteri megemlékezések augusztus 8-án, a költő születésnapján és január 22-én, a magyar kultúra napján. Kő Pál Kölcsey-szobrát 1991-ben leplezték le a budapesti VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. A mű másolata a sződemeteri református templom kertjében látható, mintegy 150 méterre a költő szülőházától.
Ne feledkezzünk meg Gellért Sándor Kölcsey című kötetéről (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004), amelyben a szerző röviden, lényegretörően így jellemzi a megye nagy szülöttét: „Teljes ember volt.”
Szatmárnémetiben természetesen volt Kölcsey utca is, szemben a Kálvin térrel, ez később a Decebal, Puskin, Rozelor és a Iuliu Maniu nevet kapta.
1863 táján, halálának 25. évfordulója közeledtével született Szatmáron a döntés, hogy szobrot állítanak neki a város főterén, a tornyos házzal szemben, ahol egy ideig dolgozott. Ennek szorgalmazója Gyene Károly, a Szatmár Megyei Gazdasági Egyesület pénztárnoka volt. Ő rendelte meg a mellszobrot Budapesten, Gerenday Antal műhelyében. Hat ládába csomagolva Debrecenig vasúton, onnan Szatmárig szekereken szállították. Az avatóünnepségnek országos jellege volt, hiszen több vármegye, a Magyar Tudományos Akadémia, országos tudományos és művészeti társaságok képviselői is Szatmárra jöttek ebből az alkalomból.
A szoboravató társaság délben a Zöldfa fogadóban (ez a mai „fehér ház” helyén állt), valamint a Korona Szálló vendéglőjében (a művészeti múzeummal szemben) fogyasztotta el a díszebédet. A mozsárágyú dörgésével, tűzijátékkal kísért felvonulás a város akkori legdíszesebb, legforgalmasabb utcáján, a Széchenyi utcán (ahol a püspöki palota van) zajlott, a főtértől a Sétatérig. Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt ez még igazi köztéri szobor, formája, karcsúsága miatt inkább síremléket idézett. Ezt a jelleget tovább fokozta a talapzatot körbevevő vasrács, amire természetesen szükség volt, hiszen védeni kellett az alkotást a forgalmas, zsúfolt piactér nyüzsgésétől. Mivel nem igazán érvényesült az akkor még csupasz téren, áthelyezték a Láncos-templom előtti kis parkba.
Az impériumváltás után lefejezték a szobrot, a maradványait pedig átköltöztették a templom mögötti kis térre. Évtizedekig állt ott az intolerancia, az értelmetlen agresszivitás mementójaként, e sorok írója az ötvenes években a református gimnázium (akkor Fiúlíceum) tanulójaként naponta látta. Többek között az ilyen emlékek erősítik meg az emberekben a hagyományok tiszteletét. Erre a kommunista vezetők is ráérezhettek, mert később csendben, váratlanul elhordatták a csonka szobrot. Múzeumba került, a talapzat, az oszlop és a megcsonkított szobor jelenleg a Vécsey-ház (művészeti múzeum) udvarán tekinthető meg.
A nagyobb közösségek számára fontos jelképek elpusztíthatatlanok. A szatmári magyarság az 1989-as változások után elsőrendű feladatának — az érdekképviselet megteremtése, a magyar nyelvű középiskolák újraalakítása mellett — a Kölcsey-szobor újraállítását tekintette. 1991-ben meg is történt, több ezren vettünk részt azon a megható ünnepségen, amelyen leleplezték az újraállított Kölcsey-szobrot, Lakatos Pál szatmári származású szobrászművész alkotását. Ahogyan az első szoborállításnak a mindenese Gyene Károly volt, ennek is volt lelkes kezdeményezője, élharcosa, szószólója Ligeti László Zoltán tanár úr személyében, aki a szatmári Kölcsey-kultusz egyik legkövetkezetesebb ápolója volt. A véndiákszövetség újraalapítójaként, tiszteletbeli elnökeként azt javasolta, hogy Kölcsey Ferencről nevezzék el azt. Többen kifogásolták ezt azzal az indoklással, hogy Szatmáron már van Kölcsey-szobor, Kölcsey Kör, Kölcsey Ferenc Főgimnázium. Miért viselje akkor ugyanezt a nevet a véndiákszövetség? — kérdezték. Ligeti elmosolyodott, és nagyon röviden, de határozottan válaszolt: „Csak!”
A szobor harmonikus formavilágú, klasszicista példákat idéző, egységes, kiváló munka, amely nem annyira a hasonlóságot, sokkal inkább Kölcsey szellemiségét sugározza. Menet közben pályázattal szerették volna eldönteni a kezdeményezők, hogy végső soron ki készítse el a szobrot, de amikor Ligeti meglátta Lakatos szobortervét, ennyit mondott: „Nincs szükség pályázatra, ez marad.”
A fentieket olvasva sokan gondolhatják, hogy elszánt vezéregyéniség, megfellebbezhetetlen tekintély volt a városban. Valójában egy halk szavú, kiváló pedagógus, sportember, köztiszteletben álló személyiség volt. Az általa létrehozott véndiákszövetség megbeszélésein csak ritkán, röviden szólalt meg, sohasem önös érdekből beszélt. Mindenki tudta róla, hogy Kölcseyhez hasonlóan hosszú távon, kitartóan olyan értékek mellett kötelezte el magát, amelyek a közösség szolgálatában állnak.
Muhi Sándor / frissujsag.ro

FELHÍVÁS WASS ALBERT NEVÉT VISELŐ TÁRSASÁGOK ÉS AZ ÍRÓ TISZTELŐI RÉSZÉRE
Kedves Wass Albert Tisztelők!
Miami – Budapest, 2017. szeptember 18.
MIT ÉR WASS ALBERT AZ ŐT TISZTELŐ MAGYAR KÖZÖSSÉGEK ÉS EGYÉNEK SZÁMÁRA?
Ez a kérdés most azt is jelenti, hogy megjelenhet-e tiszteletére a Wass Albert Örökségkönyv, mellyel az író születése 110. (1908. január 8.) és halála 20. évfordulója (1998. február 17. alkalmából rendezendő Emlékév keretében tisztelgünk szellemi nagysága előtt. Ez csak úgy lehetséges, ha összefognak az őt tisztelő közösségek és egyének – munkásságával Ő egész életében az összefogásra buzdított, most rajtunk a sor… A Czegei Wass Alapítvány és a Panoráma Világklub is felajánlotta támogatását, de a könyv megjelenéséhez kérjük mások szíves anyagi közreműködését is, kinek-kinek saját lehetőségei szerint.
A kiadvány a Kárpát-medencében és a világon élő magyarság Wass Albert iránti tiszteletét, életműve és sorsa iránti vonzalmát mutatja be; az emlékezés szellemi és tárgyi bizonyságait. A jeles évforduló alkalmából színes képet ad a Wass Albert hagyatékát őrző személyekről, szervezetekről, azok irodalmi rendezvényeiről, az emlékműsorokról és egyéb kulturális programokról; sok személyes vallomást és visszaemlékezést is olvashatunk majd az íróról és a vele kapcsolatos eseményekről. Továbbá emlékhelyek, szobrok képei is megtalálhatók lesznek a könyvben. A beszámolók folyamatosan érkeznek szerte a nagyvilágból, s továbbra is várjuk azoktól, akik fontosnak tartják az íróval, a műveivel kapcsolatos élményeket megírni és beküldeni a könyv szerkesztőinek!
Egy egyedülálló könyvről van szó, amely az emlékév alkalmából jelenik meg, várhatóan több ezer példányban, s tartalmazza az emlékév eseménysorozatának fontosabb programjait is.
Tisztelettel felhívjuk az író munkásságát tisztelő és szerető nemzettársainkat a könyv költség-hozzájárulásának védnöki támogatására: nyújtsanak anyagi segítséget e történelmi jelentőségű munka megvalósításához. A támogatók nevének felsorolását a könyv is tartalmazza majd, valamint a kiadó Emléklappalköszöni meg a támogatásokat!
A támogatási összeg személyesen átadható a Világklub-rendezvényeken, valamint csekken vagy az OTP Banknál vezetett bankszámlára történő utalással is lehet fizetni. A Magyarságszolgálati Alapítvány számlaszáma: 117 86001- 20171993-00000000 (IBAN: HU75 117 86001- 20171993-00000000, BIC (swift) kód: OTPVHUHB). (a befizetésről az alapítvány igazolást ad a befizető részére). A külföldi fizetés a MIXMEDIA INC (JPMorgan Chase Manhattan Bank NY, account number: 000239500308965, swift code: CHASUS33) számlaszámra is lehetséges. Postacím: Panoráma Világklub – 1581 Budapest, Pf. 100. További információért az alábbi elérhetőségeken lehet érdeklődni: vilagklub@vilagklub.hu, Telefon: 1-20 928 0088.
Tájékoztatásul közöljük, hogy az Emlékkönyv kiadása mellett még számos egyéb kezdeményezésre is sor kerül:
Január 7-én, Budapesten, a Duna Palotában Díszünnepséget rendezünk, amelyen neves előadók, egy gálaműsor keretében – versekkel, dalokkal, előadásokkal- emlékezünk az íróra;
– Átadásra kerülnek a Wass Albert Örökség Díjak, amelyeket azoknak ítélünk oda, akik méltó módon őrzik és ápolják Wass Albert szellemi örökségét;
– Megalakul a Wass Albert Tisztelőinek Társasága, a WATT, amely az író művei iránt érdeklődőket és a szellemi örökségét tovább vivőket fogja majd össze – a Panoráma Világklub öt kontinens 95 országát átölelő 230 társklub kereteiben;
– Wass Albert emlékszobrot állitunk fel Szegeden – László Levente székely faragóművész alkotása- a VIII. Magyar Világtalálkozó emlékműveként kerül felállításra, 2018. május 21-én.
Tisztelettel és köszönettel a Czegei Wass Alapítvány nevében Wass Albert fiai; Vid, Huba, Miklós, Géza és Endre
A könyv szerkesztői: Bartha Kata, Bodó Julianna és dr. Lukácsi Éva
Főszerkesztő: dr. Tanka László, a Panoráma Világklub alapító elnöke. Erdély.ma

Több erdélyi műemléket is felújíthat a magyar kormány
Nyolcvannál is több határon túli első világháborús emlékmű újulhat meg március végéig százmilliós pályázati forrásból – jelentette be kedden Budapesten a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára. Potápi Árpád János elmondta, hogy az első világháborús emlékművek helyreállítására, felújítására, az emlékmű megközelíthetőségének biztosítására, műemléknek minősülő emlékhely felújításához tervdokumentáció készítésére meghirdetett pályázat második felhívását is meghirdették, szintén 100 millió forintos keretösszeggel. A második körben is egy-egy pályázó 500 ezer és 2 millió forint közötti vissza nem térítendő támogatásra jelentkezhet elektronikus úton október 16-áig. A támogatott program vagy projekt megvalósításának határideje jövő augusztus vége. A pályázati felhívás elérhető az alapkezelő honlapján (bgazrt.hu) valamint a Nemzeti Regiszteren (www.nemzetiregiszter.hu). A Miniszterelnökség államtitkára kifejtette, hogy a pályázat első szakaszában 83 - Erdélyben 24, a Felvidéken 51, Kárpátalján öt, a Vajdaságban kettő, a Muravidéken egy - projekt nyert. Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára kiemelte, hogy az első "világégés" legnagyobb vesztesei a határon túli magyarok voltak, akik nem csak "édesapjukat, testvérüket, hazájukat is elvesztették". Ehhez kapcsolódva felidézte, hogy Kárpátalján egy legutóbbi törvénymódosítással a magyar nyelven való tanulás is veszélybe került. Az államtitkár - aki az első világháborús emlékbizottság tagja - kitért a centenárium keretében megvalósult egyéb projektekre, célokra is. Elmondta, hogy Magyarországon több mint 680 pályázat részesült támogatásban. Túlnyomórészt emlékművek újultak meg, de voltak kulturális rendezvények és film is készült támogatásokból. MTI; Transindex.ro

Ezekbe az erdélyi színházakba térhetünk be a magyar dráma napján
134 évvel ezelőtt, 1883. szeptember 21-én tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját a budapesti Nemzeti Színházban. Ennek emlékére csütörtökön a romániai magyar társulatok is megünneplik a magyar dráma napját. Mutatjuk a programokat.
Csíkszereda
A Csíki Játékszín két magyar szerző művét játssza repertoárjáról a magyar dráma napján, valamint a következő napon: Szép Ernő színművét, a Vőlegényt, valamint Egressy Zoltán Portugál című vígjátékát. A Vőlegénynek nem csak a csíkszeredai közönség örülhet, az előadás ugyanis szerda este Székelykeresztúrra, vasárnap délután pedig Gyimesközéplokra is eljut.
Kolozsvár
A 2016-os egyéjszakás drámaírói műhelyt a Kolozsvári Állami Magyar Színház idén Drámai Útvesztővé alakítja. A program úgy módosul, hogy az előzőleg beküldött kétszereplős jeleneteket a társulat tagjai elő is adják a színház különböző helyszínein. Amennyiben valaki szeretné kipróbálni a drámaírást, még semmiről sem késett le, a beküldési határidő ugyanis szeptember 25., az eseményt pedig szeptember 29-én, pénteken szervezik meg.
Marosvásárhely
Aranka György művelődésszervező szobrának hagyományos megkoszorúzása mellett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata egy színpadra kevésbé alkalmazott kolozsvári író szövegéből készült előadást mutat be: Karácsony Benő Pjotruska című regényéről van szó.
Nagyvárad
A nagyváradi Szigligeti Színház olyan drámát tűzött műsorra csütörtökön, amely nem csak fiatalokhoz szól, hanem szerzője is pályakezdő drámaíró: a 2016-os dráMÁzat Debüt-díjasa. Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című szövegét Tasnádi-Sáhy Péter rendezésében csütörtökön este hét órától láthatjuk.
Sepsiszentgyörgy
A Tamási Áron Színházban szerdán zajlik a 120 éve született névadó író tiszteletére szervezett rendezvénysorozat, amelynek csúcspontja a Tamási-novellák felolvasása, illetve a Dresch Quintet koncertje.
Szatmárnémeti
A Harag György Társulat rendhagyó felolvasószínházi előadással lakja be a színház büféjét csütörtök délután, miközben az épület amúgy sem kihalt, hiszen vasárnapig zajlik a Tranzit Feszt. Pintér Béla Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című drámájának felolvasásával a fiatal rendezőket és drámaírókat is bevonó Havi Dráma sorozat indul Szatmárnémetiben.
Székelyudvarhely
A szombatig tartó dráMA9 fesztivál csütörtöki napját a magyar drámaírás ónneplésének szenteli a Tomcsa Sándor Színház. Délután négy órától Az égig érő fa című bábelőadást adják elő a színház előtti téren, este hat órától pedig Visky András Pornó című előadását tűzték műsorra, miközben a darab szerzője és rendezője éppen Szép Ernő-díját veszi át Budapesten. A dráMa9 csütörtöki napja az Evilági együttes Pilinszky-koncertjével zárul.
Temesvár
A Csíky Gergely Állami Magyar Színház a magyar dráma napjára időzítette az évad első bemutatóját. Görgey Gábor kortárs magyar szerző krimi-vígjátékának, a Wiener Walzernek színpadi változatát Szász Enikő jegyzi. A temesvári társulat hat színésze (Kiss Attila, Borbély B. Emília, Tar Mónika, Aszalos Géza, Molnár Bence, Mátyás Zsolt Imre) mellett két vendégművész is fellép az előadásban: Balázs Éva, aki nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja és a Művészeti Egyetem tanára, illetve Bicskei István vajdasági származású színész, aki pályája során Szabadkától Párizsig több színházban is dolgozott már.. maszol.ro

Romokból feltápászkodó kisnemesek
Dél-Erdély magyar múltja az egykor pompázatos kastélyok, templomok és arborétumok maradványaiban mérhető fel. Ebből a mérhetetlen örökségből próbáltunk riportutunkon körbejárni néhányat. Az ott tapasztaltak legtöbb esetben megrázó élményt nyújtottak.
A Hátszegi-medence Erdély egyik legpazarabb és leggazdagabb része, amelynek minden szegletét átlengi a történelem hol hűvös, hol langyos szele. Román többségű vidék, ahol a magyarokat vagy az elmagyarosodott nemeseket általában becsben tartották egykor is, most is. Leszámítva persze a Trianon utáni időszakot, majd a kommunisták hatalomra kerülésének máig lesújtó következményeit. Ha nem is a történelemkönyvből, de szülei vagy nagyszülei elbeszéléseiből mindenki tudja: a vidéken szinte nincs olyan település, amelynek létesítése vagy felvirágoztatása ne kötődne valamelyik nemes család nevéhez.
Az impériumváltás, majd az államosítás után kisemmizett családok közül többen is visszakapták, visszaperelték ősi jussukat, ám közülük csak páran tértek vissza a környékre.
A térségben szolgáló lelkészek szerint kevesen tartják fontosnak, hogy ősi szokáshoz híven falvaik, egyházuk, közösségük vezéregyéniségévé váljanak. Visszahúzódva a maguk kis világában próbálják leélni életük hátralévő részét. Van, aki megérti őket, van, aki nem.
Mindenhol a középkor örökségébe botlunk
A Sztrigy és a Nagy-Víz völgyében – ha lepusztult vagy egyenesen romos állapotban is – többségében még állnak azok a várak, őrtornyok, kastélyok, udvarházak vagy kőhalmazok, amelyek léte az úri családok több évszázados történelmi örökségét jelzik. Mint ahogy még dacolnak az idővel azok a templomok és toronycsonkok is, amelyek falai – ha beszélni tudnának – sokat mesélhetnének a környék tehetős magyarjainak a hithez és az egyházhoz való ragaszkodásáról.
A Maros-mentéről Déva felől érkezve Hátszegnél elénk tárul a Déli-Kárpátok fenséges kincse, a többtucatnyi tengerszemet és egyedülálló növényfajokat rejtegető Retyezát. A műút is kettéválik: dél-kelet felé a Merisor-hágón keresztül a Petrozsényi-medencébe, dél-nyugatnak indulva az Erdélyi Vaskapu és a Bisztra-völgy mentén a Bánságba jutunk. Bármelyik utat vagy annak későbbi leágazását választanánk, szinte biztos, hogy egy középkori várba, kastélyba, templomba botlanánk. Vagy legalábbis azok romjaiba.
Csipkerózsika-álomba szenderülve
A hátszegi királyi várnak már csak a feltételezett helye ismert, de a környék sziklás hegycsúcsaira épült családi váracskák és őrtornyok romjai ma is könnyűszerrel megtalálhatók. A felsőszálláspataki kenézek malajesdi lakótornyos vára külön kategóriát képez: a helyi önkormányzat gondoskodott az újjáépítéséről.
A térség egykori ékszerdobozkastélyai közül is alig maradt néhány. Az államosítást követően a kernyesdi Torockay-kastélyt lebontották, parkját felszámolták. Ez a sors várt az őraljaboldogfalvi és a szacsali kastélyok arborétumára is. A nalácvádi és részben a poklisai megúszta a láncfűrészek könyörtelen támadását, ám a méteres gazban bóklászva aligha idézhető fel az elmúlt századok hangulata.
Az udvarházként is emlegetett alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastélynak és a boldogfalvi Kendeffy-palotának a termelőszövetkezet, a nalácinak a kórház, a poklisainak és a szacsalinak a fogyatékkal élő gyerekek beköltöztetésével volt szerencséje.
Ezek közül az őraljaboldogfalvit visszakapták a Kendeffy-, a poklisait a Pogány-örökösök. Előbbit valamennyire kipofozták, szállodának használták, utóbbi viszont évtizedek óta lelakatolva hever. És pusztul napról-napra.
A Kendeffyek malomvízi kúriája és a mellette lévő kápolna teljes romhalmaz. A nalácvádi Pekry–Fáy-kastélyért a család pereskedik, a szacsali Nopcsa-örökségért nem jelentkezett senki. Amióta az állam kiürítette a naláci kastélyt, a fosztogatók szabad prédájává tette. Előbb a csempekályháknak, később az ajtóknak és ablakoknak kelt lába, újabban minden, ami mozdítható és tüzelhető, eltűnik. A szacsali kastély ennél is siralmasabb állapotban van. Egyetlen „szerencséje”, hogy a múlt rendszerben teljesen körülbástyázták szocreál betonskatulyákkal – elrejtve a világ szeme elől.
A demsusi Nopcsa-kúriát már csak a Szentlélek tartja egyben.
A fehérvízi egykori Bágya-, későbbi Pietsch-udvarházat a Marák ugyan visszaszerezték és lakhatóvá tették, de az évszázados épületen és udvarán még sok a csinosítanivaló ahhoz, hogy visszanyerje a száz évvel ezelőtti fotográfiákról ismert fényét. Jelentős beruházásra vár a család nagypestényi kúriája is, csakhogy az anyagi forrásokat egyelőre a gazdaság fellendítése emészti fel. Mara Ernő nem csekély szellemi és anyagi befektetéssel azon kevesek közé tartozik, aki felmenői hagyományát követve igyekszik az ősi birtokot jó gazdaként kezelni. Alakulgat a Lészayak nehezen visszaszerzett puji udvarháza, amelyet a Magyarországról hazatért Lészay Zoltán igyekszik visszahozni szörnyen lelakott állapotából. Nagypestényben a Brázovayak kúriája kezdi visszanyerni eredeti arculatát, az örökös Bernád család – szintén komoly peres kálvária után – ízlésesen csinosítgatja.
Nemesek: jönnek, kapnak, eladnak?
Hátszeg katolikus templomát a Nopcsa család építette 1745-ben, amiről gondosan őrzött emléktábla is tanúskodik. Ezen túlmenően a felsőszilvási bárói família hosszú időn keresztül hozzájárult egyháza fenntartásához. Nem véletlen, hogy a Nopcsák javarésze a templom kriptájában lelt nyugalomra. Itt alussza örök álmát többek között a legendás prefektus és egyben haramiavezér Nopcsa László is, akiről Jókai Mór 1860-ban írt Szegény gazdagok című regényében Fatia Negra álarcos rablóvezérét mintázta. A térség többi templomának építése, tatarozása, fenntartása is az egykori nemes családok bőkezűségének köszönhető. Amellett, hogy gyakran a zsebükbe nyúltak, közösségformáló és összetartó erejüket, tekintélyüket is latba vetették. Hogy milyen az egyház és a leszármazottak közti viszony 2017-ben?
Semmilyen – foglalja össze a lehető legtömörebben Szász János római katolikus plébános. – Egyetlen utód sem kapcsolódott be gyülekezetünk életébe. Személyesen nem ismerem őket, nem láttam a templomban.” A pap nem neheztel senkire, viszont kissé furcsának tartja, hogy miközben az ősök az egyház fenntartói voltak, sem a közelben élő, sem a Nyugatra vándorolt leszármazottak nem lépik át a templom küszöbét – még egy dél-erdélyi látogatás erejéig sem. Magyarázatként szolgálhatna a kisnemesek felekezeti hovatartozása: a Nopcsákon kívül mindenki Kálvin útját követte. Csakhogy Szász János protestáns kollégája, Bódis Miklós, Hátszeg és további kilenc környékbeli település református lelkésze sem igen érti, a visszaszivárgott nemesi családok miért nem kapcsolódnak be az egyházi életbe. Tudja, hogy mindnyájuk számára nagy érvágás volt az agrárreform címen 1921-ben elkövetett első államosítás, amire 1948-ban a kommunisták rádupláztak, és valósággal földönfutóvá tették Erdély arisztokráciáját. Azzal is tisztában van, hogy a vagyontöredék visszaszerzéséért sokszor hosszú szélmalomharcot kell vívniuk, de nem érti, mindezért miért lenne hibás az egyház és a közösség. „A megfogyatkozott gyülekezetnek vezéregyéniségekre, példaképekre lenne szükségük. Ahogy az elmúlt évszázadokon keresztül, amikor magyar nemeseink a helyi közösség élére álltak, követendő módon viselkedtek, templomot építettek, az egyházban világi szerepet vállaltak. Nem értem…” – néz el a semmibe a lelkész.
Ugyanezt a távolságtartást érzékeli Székely István is. Az RMDSZ elnöke nem várja el egyetlen kisnemestől sem, hogy mindössze nemzetiségére való tekintettel iratkozzon be a szövetségbe, azonban azt sem tudja elfogadni, hogy politikai hovatartozása miatt sértegessék. „Nem a tegnap történt, mégis mindmáig rosszul esik, hogy egyikük lekommunistázott, holott soha nem szerettem a vörösöket. Amiért egyszerű mozdonyvezetőként a munkásosztályhoz tartoztam, nem hinném, hogy ezt érdemeltem voltam – főleg egy nemes ember részéről. Én nem tehetek arról, hogy az RMDSZ-ben fentről mindegyre a szociáldemokratákkal való együttműködést zongorázzák nekünk, én úgyis meggyőzött jobboldali maradok” – mondja a hátszegi RMDSZ-elnök. Persze az éremnek van egy másik oldala is. A restitúciós törvény irigységet, esetenként torzsalkodást is szült. Az addig barátságos falubeliek közül sokan ismét a népnyúzó ellenséget látják némely uraság leszármazottjában. Holott az csak a neki járó birtokot igényelte, semmi többet… A legkevésbé az RMDSZ-re és annak Hunyad megyei vezetőire neheztelhetnek a környékbeli nemesek – állítja Winkler Gyula, a szervezet térségi elnöke és jelenlegi EP-képviselő, aki számadatokkal igyekszik alátámasztani mondandóját. Mint fejtegeti, Hunyad megye már az ő alispánsága korában jobban állt az ingatlanok visszaszolgáltatásával, mint Hargita vagy Kovászna megye napjainkban. Pedig annak már bő másfél évtizede, amikor 1999 és 2000 között Winkler a kormányhivatal második embere volt… Mi megtettük a kötelességünket, a törvény értelmében mindent visszaszolgáltattunk, amit csak lehetett. A nemesek megkapták, ami őket megillette. Ám néhány kivétellel továbbálltak áruba bocsátva földeket, erdőket, kastélyokat, udvarházakat. Kollégám, Dézsi Attila, aki a kétezres évek végén prefektusként felügyelte a restitúciós folyamatot, a mai napig járja az ügyészséget és a bíróságot. Nem vártuk el, hogy hálálkodjanak nekünk, de legalább ne ígértek volna fűt-fát a közösségnek vagy a dévai magyar iskolának. Mert kérdem én: mit nyer mindebből a helyi és az erdélyi magyarság? A nemesek leszármazottjai zsebre vágják a pénzt, visszamennek Nyugatra, a kastélyok és az udvarházak pedig elveszítik a magyar jellegüket” – tér a lényegre Winkler Gyula. Fájó, de igaz.
Ha román kézre kerül a magyar kúria…
Az EP-képviselő által felvázoltak ékes példája az alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastély, amelybe a Román Tudományos Akadémia rendezkedett be. A két világháború között az épület és a hozzá tartozó szántó, gyümölcsös és erdő annak az Henri Mathias Berthelot francia tábornoknak a birtokába került, aki az első világháborúban a romániai francia katonai misszió vezetője volt. Erdély Romániához való csatolásában elért érdemeit Ferdinánd király többek között állampolgársággal és a Lónyai családtól elkobzott kastéllyal hálálta meg. Nem sokkal halála előtt a magas rangú katonatiszt az akadémiára testálta birtokait, cserébe pedig tiszteletbeli tagságot kapott. Sőt róla nevezték át a románul addig Fărcădinul de Jos néven ismert Alsófarkadint. A kommunista időben az épületet a termelőszövetkezet használta, majd az akadémia mentette meg a pusztulástól. Az uniós támogatással helyreállított kastélynak egyetlen, de lényeges szépséghibája van. Falain nincs semmiféle említés vagy legalább utalás a Nopcsákra. Pedig a birtok egykori tulajdonosa, a paleontológus, geológus és albánológus Nopcsa Ferenc is akadémiai tag volt. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, nem a románé… A kastély csak Berthelot generálisnak állít emléket, mintha a 19. századi épületnek 1922-ig nem is létezett volna gazdája. Ezek alapján nincs miért csodálkozni azon, hogy Bethlen Gábor dévai Magna Curiája elé miért került éppen a három magyargyilkos – Horea, Cloşca és Crişan – szobra, vagy a Hátszegi-medencében fellelhető szinte összes turisztikai jelző miért említi kizárólag csak Cândeaként a Kendeffy családot. A lován ülő, bronzba öntött Decebalt és az ezerkilencszáz évvel ezelőtti bőrcsizmáját a románok is megmosolyogják, hiszen emlékeznek szüleik, nagyszüleik bocskorára. Eközben Nopcsa Ferencnek Albániában állítottak emléktáblát, ott neveztek el róla utcát és a tiranai egyetemen egy termet.
A román állam hozzáállását a magyar építészeti örökséghez, az alsófarkadini esettől eltérően, a puji Naláczy-udvarházzal szemben tanúsítottak is hűen tükrözik. A kúriát a Szoboszlay család kapta vissza, majd eladta a helyi önkormányzatnak. A vásár megkötése és a vételár kifizetése után a polgármesteri hivatal szinte azon nyomban lebontotta.
Kevesebbet ér az ingatlan, mint egykori lakójának mellszobra?
Minimális esély mutatkozik arra, hogy az alsófarkadini Nopcsa-kastélyhoz hasonlóan a Pogány család poklisai birtoka magyar tulajdonosra leljen. A leszármazottaknak visszaszolgáltatott kastélyt a bukaresti Artmark Historical Estate aukciós iroda próbálja értékesíteni. A kezdetben úgy tűnt, az állam visszavásárolja az elhanyagolt állapotba került kétszintes, saroktornyos, manzárdtetős kastélyt, azonban a művelődési minisztérium nem kívánt élni elővásárlási jogával. Az évek során kiderült: mások sem állnak sorban a 18 hektáros park közepén fekvő, szabálytalan alaprajzú épületért, amelyet látható módon több szakaszban húztak fel. A kastély üresen áll a parkban, a szocialista érában beépült betonskatulyákat mindmáig szellemi fogyatékos gyerekek népesítik be. Érdeklődők ugyan meg-megjelentek időnként, volt köztük olasz, izraeli, román, ám magyar egy sem. „Anyagi körülményeink nem teszik lehetővé, hogy felújítsuk és megtartsuk a kastélyt. Most viszont úgy tűnik, egy, a környékbeli Kernyesdről származó román vállalkozó venné meg. A Călăraşi mellett élő módos férfi arról biztosított, hogy szívügyének tekinti a kastély megmentését” – mondja Sepsi Márta, a Nagyenyeden élő leszármazott. Hangjában derűlátás és kétség váltakozik: a déli megyei farm és lovarda tulajdonosa volt az egyetlen komolynak tűnő vevő, azonban a szerződés aláírása még várat magára.
A románok főként azok után kezdték felkapni a fejüket Poklisa és a Pogány név hallatán, miután bizonyos történelmi forrásokból arról értesültek, hogy valamikor a 19. században itt élt és alkotott Pogány Margit, a kor ismert festőművésze, aki azonban Constantin Brâncuşi múzsájaként és modelljeként tett szert igazi hírnévre. Az örökösök inkább legendának tartják az egészet, tény, hogy a kastély utolsó lakóinak, Teleki Leoninnak és férjének, Pogány Károlynak az azonos nevű unokaöccse úgy távozott néhány évvel ezelőtt e világból, hogy semmit nem tudott állítólagos felmenője és a híres román képzőművész kapcsolatáról.
„Nem tudjuk, hogy ez a Pogány-lány lett volna Brâncuşi múzsája. Igaz, nem is kutattuk a múltat, sőt, a szocializmus ideje alatt jóformán nem is beszéltünk róla, hiszen a szeku mindenütt a nyomunkban volt” – mondja Pogány Károly György özvegye, Pogány Erzsébet, aki bevallása szerint hosszú évekig nem is tudta, hogy orvos férje kisnemesi családból származik.
A legenda szerint a neves szobrásznak egy párizsi szállodai étteremben tűnt fel Pogány Margit, a különleges nő, akiről később a híres Mademoiselle Pogany című mellszobor-sorozatát formálta meg. Hármat márványváltozatban, kilencet bronzötvényben készített el. A Pogány kisasszonyról készült művei ma olyan intézményekben állnak, mint a New York-i Kortárs Művészeti Múzeum vagy a Philadelphiai Művészeti Múzeum. A festőnőt ábrázoló bronzszobor 1997-ben egy New York-i árverésen 5,6 millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest a Pogány-birtok kastélyostól, parkostól ma még a félmilliót sem éri el. Pedig közvetlenül az államosítás után még a kommunisták is jobban ügyeltek rá, mint az 1990 után hatalomra került utódjaik. A hetvenes éveit taposó Schreiber Éva most is szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, amikor apjának köszönhetően megadatott, hogy néhány évig a Pogány-kastélyban lakjon. A cseperedő kislány számára nem csak az akkor még jó állapotban lévő épület, a szemet kápráztató berendezése és a csodálatosan rendben tartott park vésődött az emlékezetébe. Feltűnt, hogy fiútestvérein kívül az összes körülötte lévő gyermek valamiféle fura nyelvet beszél, ráadásul vágott szemű. Az 50-es évek elején a kommunista hatalom a koreai gyermekeknek nyújtott menedéket. A háború elől Poklisára menekített és szüleiket nélkülöző csöppségeknek a román hatóságok igyekeztek teljesen a kedvükben járni. „Finomabbnál finomabb ételeket kaptak, én például akkor ettem először ikrát – meséli a jelenleg a Déva melletti Boholton élő özvegyasszony. – De ahhoz is úgy jutottam, hogy az ázsiai gyermekek nem akarták megenni, ők inkább békákat és gyíkokat fogdostak a parkban meg a tóban, s azzal táplálkoztak.” Bezárt kastély bezárt tulajdonossal A poklisai Pogány-birtokról a Hátszegről is jól látszó őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély felé vettük utunkat. A 18. századi épület csak kis töredéke a turisztikai irányjelző táblákon Cândeaként feltüntetett Kendeffyek hatalmas birodalmának. A Hunyad megyei erdészeti hivatal ellenállása dacára a földosztó bizottság mintegy 14 ezer hektár erdőt és legelőt szolgáltatott vissza a családnak. Ennek egy része a Retyezát Nemzeti Park területén fekszik, továbbá Pujban, Malomvízen, Várhelyen és Petrillán.
Egyes források szerint a Kendeffyek a román királyi családnál is gazdagabbak voltak – még 1918 után is. Miután a család 2003-ban visszakapta a szállodaként használt kastélyt, gyorsan bérbe is adta egy vállalkozónak, aki a továbbiakban is vendéglátóipari egységet üzemeltetett a középkori francia lovagvárak világát idéző tornyos épületben. A vállalkozó hirtelen halálát követően annak felesége visszamondta a szerződést, a külföldön élő tulajdonos pedig lakatot tett az impozáns épületre. Az őr szerint, ha kemény pénztárcával rendelkeznénk, akár meg is egyezhetnénk a tulajjal a vételárban. Hiába magyarázzuk, hogy nem éppen kastélyvásárra érkeztünk, arra bíztat, járjuk körbe az épületet. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál lehangolóbb látvánnyal szembesülünk. Az is visszataszító, amibe az utóbbi időben pénzt fektettek. Azon töprengünk, ki adhatott engedélyt az A-kategóriás műemlék ajtainak, ablakainak fehér műanyagkeretes nyílászárókra való lecserélésére. Az 1943-ban Budapesten született, német állampolgársággal is rendelkező grófi sarjnak most viszont a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Főként amióta kiderült, hogy a kastély egyik szobáját kiskorú lányokkal való kéjelgésre használta. Nem csupán helyi folklór, jogerős bírósági ítéletben rögzített tény: az idős úr két kerítőlegény segítségével cserkészte be áldozatait, akik közül a legfiatalabb tizenhárom éves volt, a legidősebb be sem töltötte a tizenhatot. A 2013. június 26-i keltezésű bírói határozat négy kiskorú áldozatot említ név szerint, akik 2008 és 2010 között Darányi Pál ágyában kötöttek ki. A jogerős döntés szerint a Hátszegen és környékén csak Palkó grófként emlegetett öregurat hároméves börtönbüntetésre, gyermekkereskedelemmel vádolt csatlósait öt esztendőre ítélték el. Darányi azzal védekezett, hogy a cigányok csapdát állítottak neki, kihasználták, meglopták, átverték. Bárhogyan is történt volna, mihelyt a rokonság is elhidegült tőle, a Kendeffyek sarja aligha számíthat arra, hogy a hátszegi magyarok ezek után közösségi példaképnek tekintsék.
(befejező része jövő heti lapszámunkban)
Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kitől fél a bukaresti politikai elit: az erdélyi magyaroktól, vagy az erdélyi románoktól?
Egy szívélyes bukaresti külügyminiszteri egyeztetés után diplomáciai viszály egy erdélyi egyházi iskola miatt, s közben készülődés az októberi gazdasági vegyes bizottság ülésére – talán soha nem volt ennyire kiszámíthatatlan a magyar–román viszony. Elemzőket kérdeztünk.
Andrei Tiut román politológus szerint a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügye egy mellékszál Bukarest számára, de valószínűleg a magyar félnek is. Kérdés ugyanakkor, hogy a két kormány enged-e a nacionalista, populista késztetésnek – tette hozzá a Civitas Politics elemzője.
„Ha valaki a konfliktust keresi, talál rá okot. Így van ez a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez való román csatlakozás akadályoztatásával is. Bukarest nem kommunikálta kiemelten ezt a témát, de ha úgy dönt, hogy beemeli azt a közbeszédbe, akkor a romániai közvélemény vélhetően nagyon negatívan viszonyul Magyarországhoz” – fogalmazott Andrei Tiut. A politológus emlékeztetett a következő évek eseményeire, a magyarországi választásokra, a 2019-es, illetve a 2020-as romániai szavazásokra, a román egyesülési centenáriumra, valamint később a trianoni megemlékezésekre, amelyek mind-mind óriási nyomást helyeznek a kétoldalú kapcsolatokra. Az elemző szerint mindkét országban nacionalista pártok vannak hatalmon, ami úgyszintén bonyolítja a helyzetet.
Barabás T. János, a budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója szerint a magyar–román kétoldalú kapcsolatoknak 1990 óta a gazdaság a húzóereje, a hullámzó politikai viszony ellenére az üzletemberek kitűnően együtt tudtak működni.
Mint elmondta, a két ország üzletemberei megbíznak egymásban, ami rendkívül fontos, mert minden normális viszony alapja a bizalom. A kolozsvári születésű elemző úgy véli, a politikai érintkezést beárnyékolja az a tény, hogy a román elit fél a decentralizálástól, a régiók kulturális identitásától, de már nem a magyarok miatt, hanem az erdélyi románok Bukarest-ellenessége okán.
A gazdaságilag gyenge, a brassói ipari parkoktól függő Székelyföld nem lehet kihívás a román államiság ellen, hiszen a székelyek Románia keretein belül képzelik el jövőjüket. Ennek ellenére a bukaresti politikai elit a magyarellenességet használja hatalma erősítésének érdekében, ezt szolgálja a katolikus iskola elleni fellépés is – tette hozzá a kutató. Hozzátette ugyanakkor, hogy a magyar politika is hagyott kívánnivalót maga után, huszonhét éven keresztül nem volt túl összefüggő a nemzetpolitika, voltak tapintatlan politikai üzenetek. „De mindezen problémákat Budapest és Bukarest már megtanulta menedzselni, a kétoldalú kapcsolatok a médiában megjelenő hisztériával szemben normálisabbak, mintsem hinnénk – miniszteri szinten folyamatosak az érintkezések, komoly infrastruktúra-projektjeink vannak” – mondta az elemző.
A katolikus iskoláról szólva Barabás T. János kiemelte: az ügy része egy magyarellenes információs hadviselésnek, amelynek a lényege az, hogy bizonytalanságban, kitámadva tartsanak egy közösséget, mert így könnyebben manipulálható – akár egy kis provokációval is. A kutató szerint az sem titok már, hogy a román hatalom nem egységes Magyarország és a magyarság ügyeiben. A bukaresti sajtó mélyállamnak nevezi az erőszakszervezetek és a hozzájuk közel álló ügyészségek, politikai, média- és gazdasági körök államot centralizáló zárt hálózatait: ez a csoport használja a magyarellenességet, leginkább az információs hadviselés eszközével – fogalmazott az elemző.
Pataky István / Székelyhon.ro

Tudose személyesen tájékoztatta Jakubinyi érseket, hogy nem foglalkoznak az iskolakérdéssel
Nem akarja azt a látszatot kelteni a román kormány, hogy nyomást gyakorolhat rá Budapest, így egyelőre nem akar lépéseket tenni a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium helyzetének megoldásáért, mondta a Krónikának Potyó Ferenc érseki helynök.
A román kormány jelen pillanatban nem akar lépni a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium helyzetének rendezése érdekében, nehogy azt a látszatot keltse, hogy a magyar kormány nyomására cselekszenek. Mindezt Mihai Tudose miniszterelnök egy személyes telefonbeszélgetés keretében hozta Jakubinyi György gyulafehérvári érsek tudomására – mondta el csütörtökön a Krónika megkeresésére Potyó Ferenc pápai prelátus.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség általános helynökét azt követően kerestük meg, hogy a Romániai Püspöki Konferencia őszi üléséről kiadott közleményben nem szerepelt a vásárhelyi iskola ügye, és arra voltunk kíváncsiak, hogy szerepelt-e kérdés a szeptember 18–20. között Jászvásáron lezajlott találkozó napirendjén.
Potyó Ferenc elmondta, most nem volt mit tárgyalni érdemben az iskolaügyről, és emlékeztetett, hogy korábban a püspöki konferencia állásfoglalásban vállalt szolidaritást a gimnáziummal.
A szerdai nap pikantériájának nevezte ugyanakkor az általános helynök, hogy miután találkozott Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel, Mihai Tudose miniszterelnök felhívta Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érseket, a beszélgetés során pedig kijelentette: a román kormány jelenleg semmit nem akar tenni iskolaügyben, nehogy úgy tűnjön, hogy a magyar kormány nyomására cselekszik.
Mint ismeretes, Budapest több ízben is nyíltan kiállt a katolikus gimnázium mellett, a magyar kormány éppen a tanintézet jogi státusának megszűnte miatt emelt vétót Romániának az OECD-hez való csatlakozása ellen. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter szerdán – miután New Yorkban, az ENSZ-közgyűlés 72. ülésszaka keretében román kollégájával, Teodor Melescanuval tárgyalt – az MTI hírügynökségnek nyilatkozva leszögezte: „a végsőkig kitartunk és nem engedjük, hogy a környező országokban folyamatosan a magyarokat sújtó döntéseket hozzanak”.
Mint mondta, Románia esetében azért is „csalódást keltő” a marosvásárhelyi iskolával kapcsolatban kialakult helyzet, mert „a két ország között az elmúlt időszakban reményre okot adó, pozitív folyamatok indultak meg", és a két ország gazdasági egymásrautaltsága is világos.
Demokrácia és valóság
Potyó Ferenc általános helynök ismételten kiemelte, hogy egy demokratikus államban nem így kellene eljárni, hiszen Románia alkotmánya lehetővé teszi a felekezeti iskolák működtetését.
Létezik ugyan egy adminisztratív hiányosság, de Potyó – Călin Popescu Tăriceanut, a szenátus elnökét idézve – újfent leszögezte, a történetben az Országos Korrupcióellenes Ügyosztálynak (DNA) nem lenne semmi keresnivalója.
A pápai prelátus beszélt arról is, hogy miután a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal nem tartotta be az iskolaépületek bérlésére vonatkozó, 2014-ben kötött szerződést, az jogilag érvényét veszítette, a városházának pedig egy hónap áll a rendelkezésére a helyzet rendezésére. Krónika (Kolozsvár)

Anyagi nehézségek a jubiláló kolozsvári magyar színháznál
Fennállásának 225. évfordulóját ünnepli decemberben a Kolozsvári Állami Magyar Színház, amely a 2017-2018-as évad első felében – azaz az év végiéig – anyagi nehézségek miatt csak egy új produkciót mutat be.
A 2017-2018-as évad első felében – azaz az év végiéig – anyagi nehézségek miatt csak egy új produkció bemutatójára van módja a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, kárpótlásként azonban a korábbi évadok 16 előadása is műsoron marad – jelentette be Tompa Gábor, a teátrum igazgatója csütörtöki évadbeharangozó sajtótájékoztatóján.
A színház decemberben a legjobb előadásaiból válogatott miniévaddal ünnepli fennállásának 225. évfordulóját.
Ennek keretében kerül sor az idei egyetlen bemutatóra is: Tony Kushner Angyalok Amerikában című darabját Victor Ioan Frunză rendezésében láthatja a kolozsvári közönség.
„Ez az egy bemutató is borotvaélen táncol, mert egyelőre semmi hír a költségvetés kiegészítésről” – magyarázta Tompa Gábor. Az évad többi bemutatójára 2018-ban kerül sor. Elsőként Francisco Alfonsín spanyol színész – aki idéntől hivatalosan is a kolozsvári magyar társulat tagja – Regény nagybőgővel címmel Csehov szövegei alapján készít vadonatúj előadást.
Ezt követően Adrian Sitaru román rendező Illegitim című filmjének színházi változatát mutatják be, a „filmrendezők sorozatban”, amely keretében további 3-4 filmes alkotó vállalta, hogy a későbbiekben együttműködik a kincses városbeli teátrummal. Márciusban Tompa Gábor rendezi meg a Los Putrefactos (A rohadtak) című előadást, amely a Salvador Dalí, Federico García Lorca és Luis Bunuel által Madridban alapított folyóirat szövegeire épül.
Májusban stúdiószínházi premierre készül a társulat Mark Ravenhill Pool (no water)-magyarul száraz medence – című drámáját mutatják be Radu-Alexandru Nica rendezésében. Tompa Gábor elmondta, Molière Úrhatnám polgár című komédiája újra aktuális, ezért a darabot Mihai Mănuțiu rendező állítja színpadra szintén valamikor májusban.
Az évad utolsó előadása Frank Wedekind Lulu című nagyszínpadi produkciója lesz, amelynek rendezésére Eszenyi Enikőt kérték fel.
A kincses városbeli társulat ugyanis folytatja együttműködését az érdemes művész által vezetett budapesti Vígszínházzal, a társulat a Pál utcai fiúk előadásával érkezik a kincses városba, ugyanakkor a kolozsvári színház Budapesten lép fel. Tompa Gábor azt is kifejtette, terveik szerint az évad utolsó bemutatója előtt lehetőséget adnak a színház fiatal rendezők számára kiírt pályázatára beérkezett színházi projekteknek.
Mint részletezte, összesen 31 előadástervet nyújtottak be, amelyek közül négynek a színpadra vitelét vállalja a színház az elkövetkező évadokban, és további négy esetleges megvalósításáról még párbeszédet folytatnak a rendezőkkel.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Hazavinnék egy teremnyi szobrot…
Hatvanöt évet tölt szeptember 25-én Vincefi Sándor képzőművész. Bukarestben született, Szászrégenben nevelkedett, a kolozsvári egyetemi évek után pedig Csíkszeredába vezényelte a sors. Később évtizedekig Svédországban élt, most Magyarországon lakik.
– Hivatalosan Vincefinek írja a nevét, de azért Vinczefire vagy Vinczeffyre is találtam példát a neten. Melyik a használatos?
– Vincefi a nevem. Bukarestben születtem, mert a szüleim ott dolgoztak. Édesapám katonai pályán volt, és állandóan ide-oda helyezték az országban. Ezért is a névkülönbözet, ugyanis nem tudták leírni a nevet. Az ősi fészek különben Atyhában van, Korond mellett.
– Most hová való? Svédországi, rákospalotai, bukaresti, szászrégeni, netán csíki? Hol van otthon?
– Mi állandóan költöztünk, ezért nem gond, merre vitt a végzet. És vitt is, hál’ Istennek! Szászrégenben éltem a legtöbbet, ott találkoztam életem legjobb tanárával, Baróthy Ádámmal. Nagyon könnyedén át tudta adni mindazt, amit egy leendő művész számára fontosnak, szükségesnek tartott. Kolozsváron Kós András volt az egyik kedvenc tanárom, de sokat jelentett Bretter György és természetesen egy sor más tanár is. Hogy hol vagyok otthon? Ahol jól, biztonságban, békében tudok élni, aludni, dolgozni. A Hic et nunc (Itt és most) és a Quo Vadis? (Merre mész?) védjegy alatt kellene hogy legyen.
– Hány évig élt Csíkszeredában? Mi a legkedvesebb csíkszeredai emléke? Hát a legkellemetlenebb?
– Kilenc évet éltem Csíkszeredában. 1979-ben kerültem oda és ott éltem 1988-ig, amíg menedékjogot kértem Svédországba. Nagyon szép emlékek fűznek Csíkszeredához. A pionírháznál dolgoztam, azt választottam kihelyezéskor. Körvezető voltam, művészeti köröket, festészet, szobrászat kerámiakört tartottam. Sok jó művész élt a városban, érdemes volt találkozni. Mindenki fiatal volt. Egy sor dolgot el lehetett intézni. Szép, termékeny évek voltak! Sajnos rossz emberek is akadtak. Az akkori múzeumigazgató, Barabási jelentett a Szekunak, és javasolta, hogy hívjanak besorolással Bukarestbe az elnöki palotát faragni. Hát, érezvén a veszélyt, elutaztam és menedékjogot kértem Svédországban.
– Megtalálta a helyét Svédországban?
– Svédországban, amíg nem kaptam letelepedési engedélyt, feketén mindent el kellett végeznem, amit találtam. Nem volt „Amerika”, sok nehézség árán indult az életem, az alkotásra is csak néha, lopva maradt időm. Utána bekerültem egy iskolába szabadidős foglalkoztatást vezető pedagógusként. Ott ugyanis külön embereket alkalmaznak azért, hogy elfoglalják azokat a gyerekeket, akiknek éppen nincs órájuk. Ezt végeztem hat-hét évig, amíg megürült a rajzkatedra. Közben fa- és fémfeldolgozó iskolai műhelyben is dolgoztam. Szobrot faragtunk, kovácsoltunk mindenféle dísztárgyakat, nekem fontos volt, hogy műhely és képek közelében lehessek. Ha vásároltam egy-két darab fát, meg tudtam dolgozni. Később ezt már nem nézték jó szemmel. Svédországban 21 évig éltem, és egy sor személyes kudarc után áttelepültem Budapestre. Megjegyzem, ezt kellett volna hogy tegyék már az őseim, és megspóroltunk volna egy sor kellemetlenséget. Sajnos minden lehetőség tragédiákkal párosul. Volt lehetőségem arra, hogy 61 éves korban előrehozott nyugdíjba menjek. Ezt szívesen vettem, de nem gondoltam arra, hogy a nyugdíj kicsi lesz. Közben összetűzésem volt az iskolai vezetőkkel, majd sajnálatos módon a családom tönkrement. Svédországban egyedül nem tudtam volna megélni a kevés nyugdíjból, amit kapok, ezért idejöttem, és úgy élek, mint egy igazgató. Vettem egy házat a XV. kerületben és a 90 éves édesanyámmal vígan élünk.
– 2008-ban még Svédországban élt, de már akkor azt nyilatkozta Forró Miklósnak (aki azóta sajnos már nincs közöttünk), hogy Magyarországon szeretne letelepedni, és az ottani képzőművészeti életbe bekapcsolódva alkotni. Így történt? Bekapcsolódott a művészeti életbe?
– Igen is, nem is. Rengeteg adminisztrációs nyomás volt rajtam, nem tudtam, hogy itt mi hogyan működik. Például egyszerű személyi szám miatt egy évig nem kezelték az ízületi fájdalmaimat. A szívbetegségemmel méregdrága magánklinikákra kellett mennem. Egyébként itt Rákospalotán van múzeum, két kiállítóterem, sőt színház is van, benne vagyok a körben, kiállítgatunk, vannak szabadtéri tárlataink, bográcsfőzések, „sógorkodás”. De nincs kemény szervezés meg mozgalom. A legnagyobb gond itt Magyarországon, hogy a művészek „színesek”. Egyik fideszes, másik jobboldali, a harmadik kommunista. Nem szeretem az ilyent. Aki nem csinálja ezt, az nem főnök, mindig a „fuss ki, öblítsd ki” dolgokhoz jut hozzá. Ezenkívül itt az új irányzat az, hogy nem a művész megy és ajánlja a dolgait, hanem vannak bizonyos kurátorok, akik megismerik a művészt – hogy honnan, nem tudom, mert a műterembe nem jön senki –, és a kurátor a saját elképzelése szerint létrehoz 4-5 képzőművésszel, téma szerint egy-egy kiállítást, amire meghív néhány embert. A sok műkritikus pedig áll tétlenül, és nézi a falakat. Sok a visszás dolog. Október vége felé például társas kiállításom lesz Gödöllőn, a művelődési központban. Ott olyan termet kaptunk, hogy a falakra ki lehet állítani, de napközben műtáncolnak a terem közepén, tehát hiába akarnék szobrokat kiállítani, nem tudnak értük felelősséget vállalni. Én pedig elmegyek mindenhová, ahová lehet, kiállítottam még az evangélikus egyház tanítótermében is, mindenütt, ahol lehetőség nyílik. De tulajdonképpen nagyon magányos farkas lettem.
– Valamikor Sipos Károllyal Csíkszentkirályon is létrehoztak egy Vincefi-galériát, és azt tervezte, hogy Magyarországról könnyebb lesz évente Csíkba jönni és kiállítást szervezni. Megvalósult mindez?
– Az eredeti elképzelés az volt, hogy Csíkszentkirályról vittük volna a környező falvakba is az anyagot, de nem valósult meg. Pedig nem lehet minden alkalomkor egy autónyi munkát „belógatni” Romániába. Sajnos már a galéria sincs meg.
– Kedvenc anyaga a fa vagy a fém?
– Legjobb anyagom a bronz, csak lassan nem lehet megfizetni az öntéseket. Olcsóbb a fa. Az egzotikus vagy gyümölcsfa a legjobb, de a legtöbb alkotásom ipari fából készült. A fa is sok időt kibír. Példa erre az egyiptomi szobrászat.
– Úgy tűnik, nagyon termékeny. Döbbenetes, ahogy a fejek, az emberalakok sorakoznak a műtermében a honlapján látott fotók szerint. Mi lesz az alkotások sorsa?
– Látja, éjszakánként is ez nyomaszt, hogy mit is kezdjek velük? Svédországban könyörögtem a gyermekeimnek, hogy fejenként 50-50 szobrot tartsanak meg, de nekik egy-kettő elég volt. A vége az lett, hogy itt vannak Pesten az alkotások, de ezeket tárolni kell, foglalkozni kell velük. Voltak elképzelések, beszélgettünk Sipos Károllyal és Gergely Andrással is, amíg a művelődési otthon igazgatója volt, hogy jó lenne egy teremnyi szobrot és képet hazaküldeni. Nyilván válogatni kell. Én sokat dolgozom, megcsinálok mindent, amit jónak látok, utána aztán átalakítom vagy belerúgok – minden alkotással valami lesz. Persze lehetne osztani, ahány felé akarja, és még mindig marad egy csomó. Van jó néhány vallásos ihletésű alkotásom is.
– Vallásos? Tudom, hogy ön készítette a csíksomlyói kegytemplomban a sekrestyeajtókon található domborműveket még az 1980-as években.
– Vallásos vagyok, de nem templomkilincs-letörő. Hiszek, amiben hiszek, tisztelek mindenfélét, de nem vagyok túlbuzgó.
– Mit szeretne, mire vágyik így 65 évesen?
– Hogy tudjak dolgozni, és hogy Anyukát egészségileg tudjuk stabilizálni. Utána következnek az egyéb dolgok. Dolgozom, megvan a kajám, az ágyam mindig meg van vetve, akármikor elfáradok, suppanok bele. Napközben is egy-egy órát pihenek, utána folytatom a munkát.
– Nincs soha alkotói válságban?
– Nyilván, hogy van, amikor az ember úgy érzi, kiégett. Olyankor jó kimozdulni. Eddig a családdal utaztunk jó nagyokat, körülnéztünk a világban, olyan dolgokat láttam, amikről egész életemben tanítottam, s a végén elmentem, megnéztem, hogy néznek ki valójában.
– Ha elölről kezdené, hasonlóképpen cselekedne?
– Ha elölről kezdhetném, ugyanezt csinálnám, csak már tudnám, hogy mennyi marhaság van a világon. Nyilván sok mindent kihagynék: a fiatalkori, szinte kötelező bohémkodást, ami akkoriban nagyon ment, és voltak időszakok, amikor elég sok volt a dohány meg az alkohol. Azt szívesen kihagynám, hogy izgalmasabb dolgokra használjam ki az időt. Nem föltétlen kétkezi munkára, hanem aktív pihenésre gondolok. El lehetne menni például műteremkörútra, megnézni, mit csinál a másik, mert a legtöbb szobrász vagy képzőművész el van bújva a szekrényébe, és soha nem látni, végül is min dolgozik. De ma már nem indulnék neki.
Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda)

A Széchenyi-díjasok mutatják meg az ország igazi erejét
Magyarország erejét Széchenyi-díjasai mutatják meg igazán – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a Széchenyi-díjjal kitüntetettek tiszteletére adott vacsorán a Pesti Vigadóban csütörtök este.
A kormányfő köszöntőjében felidézte: amikor miniszterelnökként először kellett összehívnia a Kossuth- és Széchenyi-díjakat odaítélő bizottságot, arra gondolt, hogy honnan vesznek majd elő minden évben újabb 14–15 jelöltet. Aztán minden évben kiderült, hogy az aggodalom teljesen alaptalan, mert sosem fogynak el. És ez mutatja Magyarország valódi erejét – mondta. Oláh György Nobel- és Széchenyi-nagydíjas kémikust idézte, aki szerint a jövőbe be kell fektetni, és a legjobb befektetés, amelyet egy ország tesz, az a fiatalok nevelése. A kormányfő úgy fogalmazott, hogy ezek a szavak egy testamentum súlyával nehezednek ránk. Hozzátette: sokat köszönhet a márciusban az Egyesült Államokban elhunyt tudósnak. Elmondta, a kétezres évek végén meglátogatta Amerikában a kedden Budapesten eltemetett kémikust, és feltette neki a kérdést: minek köszönheti, hogy ilyen magasra jutott? Oláh György erre azt felelte: „Kiváló ellenfeleim voltak.” Ebből látható, hogy még a szinte megérthetetlen kémiai tudományok tudósa is tud olyan mondatot mondani, amelynek egy politikus hasznát veheti. Orbán Viktor szólt arról is, hogy a magyar nemzet évszázadokat töltött el más birodalmak hátsó udvarában és olyan jóslat árnyékában, amely azt jövendölte, hogy még a nyelvünk és emlékünk is elvész, és fel fogunk oldódni a körülöttünk élő népek tengerében. „Amikor a 20. század ránk virradt, azzal szembesültünk, hogy ez a jóslat valóra is válhat. Az erőforrásaitól megfosztott és a nagyhatalmak játékszerévé tett, rokontalanul maradt népnek egyetlen lehetősége volt: az, ha bebizonyítja saját életrevalóságát. Ezt pedig azzal a hozzáadott értékkel bizonyíthatja egy nemzet, amelyet nemzetközi szintű és elismertségű tudományos eredményeivel ér el. Büszkék vagyunk önökre, akik vállalták, hogy megvalósítják a küldetést, amelyet a herderi jóslat árnyékában még a 21. században is mindannyiunknak viselnie kell” – jelentette ki a miniszterelnök. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az SZNT is centenáriumi évet hirdet: óriási székely zászlókkal ünnepelnének
Centenáriumi évet hirdet 2018-ra a Székely Nemzeti Tanács, ugyanis jövőre lesz százéves a székely önrendelkezési törekvés, jelentette be Izsák Balázs. Az SZNT elnöke szerint több szakaszban 50 óriás székely zászlót adományoznak intézményeknek, magánembereknek.
Centenáriumi évet hirdet október 21-i tisztújító ülésén a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), ugyanis 2018-ban lesz száz éves a székely önrendelkezési törekvését képviselő szervezet, jelentette be sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Izsák Balázs. Az SZNT elnöke emlékeztetett, hogy 1918. november 19-én gróf Bethlen István felhívására Budapesten székely közéleti szereplők megalakították a Székely Nemzeti Tanácsot, akkor a wilsoni elvekre, a népek önrendelkezési jogára hivatkozva erőfeszítéseket tettek, hogy megőrizzék a székelység autonómiáját.
A jogutód, a Sepsiszentgyörgyön 2003. október 26-án létrejött SZNT az autonómia európai gyakorlatára hivatkozva, a jog és a demokrácia eszközeivel küzd a székelység önrendelkezéséért. A következő esztendő minden eseménye - rendezvények, konferenciák, a Székely Szabadság Napja - a centenárium jegyében zajlik, és elkészítik az autonómiaküzdelem mérlegét is, mondta Izsák. Ezek sorában illeszkedik az SZNT azon akciója, hogy a következő hónapokban 50 költöztethető, nagyméretű székely zászlót ajánlanak fel olyan egyházaknak, magánszemélyeknek vagy akár önkormányzatoknak, melyek falvakban, városokban jól látható helyen kitűzik ezeket.
A hétméteres zászlórudat négy betonkocka tartja, felállítása nem kötött építkezési engedélyhez, hiszen hasonló módon állítják fel a vendéglők ernyőit is, ugyanakkor bármikor tovább költöztethető, ha arra van szükség, részletezte Izsák Balázs. Az akciót további ötven, majd száz zászlóval folytatják.
Ferencz Csaba, az SZNT kommunikációs alelnöke hozzátette, hogy amikor a székely zászlót közterületről kitiltották, megfogalmazódott, hogy egy helyett százat kell kitűzni, ezért ajánlják fel a lobogókat.
A tisztújító közgyűlésről elmondták, a Sepsiszéki és Marosszéki Tanács Izsák Balázst jelölték egy újabb mandátumra, egyelőre nincs más jelölt. Ítélethirdetés várható a vásárhelyi perben Izsák Balázs arról is beszámolt, hogy ítélethirdetés várható a Siculitas Egyesület által indított perben, melynek tárgya, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal megpróbálta korlátozni az állampolgárok gyülekezési jogát a március 10-i Székely Szabadság Napján.
Az SZNT elnöke szerint pénteken lezajlott az utolsó tárgyalás, egyik fél sem kért halasztást, így most már az ítélethirdetés várható.
A polgármesteri hivatal elhárító manővert vetett be, tavalyi válasza nem volt sem elutasítás, sem beleegyezés, de nem oldotta meg az állampolgárok gyülekezésre vonatkozó kérését a törvénynek megfelelően, és erre hivatkozva az SZNT korábban is pert nyert, emlékeztetett Izsák Balázs. Hozzátette, többen kérdezik tőlük, minek pereskednek, amikor számtalan bejelentetlen, spontán tüntetés zajlik Románia területén. „A mi világos célunk az autonómia, ezért alkotmányos eszközökkel harcolunk, és aki akadályoz ebben, azt rákényszerítjük a törvény betartására: a polgármesteri hivatalt, a csendőrséget is” - szögezte le az SZNT elnöke.
Peren kívül egyeznének meg az EB-vel
Izsák Balázs arra is kitért, hogy újabb kiegészítést terjesztett be az SZNT az Európai Unió bíróságához a nemzeti régiókról szóló polgári kezdeményezés bejegyzéséről szóló perben. Elmondta, megváltozott a bíróság joggyakorlata, hiszen a Minority Safe Pack (MSP) kezdeményezést elutasította, majd részleges bejegyzésre került sor a peren kívüli egyeztetés során.
Amikor az Európai Bizottság (EB) elveszítette a MSP ügyében a pert, a bíróság tulajdonképpen nem kötelezte a bejegyzésre, csak hatályon kívül helyezte az elutasítást, mert elégtelennek találta az indoklást. Az EB azonban nem úgy döntött, hogy alaposabb indoklással újra elutasítja azt, hanem bejegyezték a kezdeményezést.
Szeptember 8-án Brüsszelben tárgyaltak az EB jogi szolgálatának képviselőivel, és kezdeményezésük több fontos részletét is sikerült tisztázni, mondta Izsák a kettős mércére is felhívva a figyelmet. Hozzátette, a bíróság október 2-át jelölte újabb időpontként, ekkor kell az EB-nek választ adnia, és kiderül, eredményes volt-e a tárgyalás, sikerült-e meggyőzni őket. Az ügyben négy éve húzódik a peres eljárás az uniós bíróságon, miután az EB az uniós hatáskör hiányára hivatkozva elutasította a kezdeményezés bejegyzését.
Újra fellobbannak az őrtüzek
Akárcsak előző években, október utolsó hétvégéjén újra fellobbannak az őrtüzek Székelyföld autonómiájáért, közölte Izsák Balázs. Elmondta, még egyeztetnek a protestáns egyházakkal, hiszen akkor emlékeznek a reformáció 500. évfordulójára, így közösen döntik el, hogy az őrtüzeket szombaton vagy vasárnap gyújtják meg. Rámutatott, a Kárpát-medencében a protestantizmus összefonódott a magyar nemzeti üggyel, és ez ma is így van.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Bartha Miklós összegyűjtött munkái
Bartha Miklós jogász, publicista, politikus, országgyűlési képviselő összegyűjtött munkái hat kötetben jelentek meg 1908 és 1913 között Budapesten Samasa János, Szmertnik István és Sztankovits Ferenc szerkesztésében és reprint kiadásban 2016-ban a Lakiteleki Tölgy Alapítvány kiadásában dr. Botlik József történész bevezető tanulmányával. Bartha Miklós 1847. november 14-én született Rugonfalván, ahol apja uradalmi intéző volt. Két év nagyszebeni megszakítással a székelyudvarhelyi református főgimnáziumban tanult 1866-ig, Budapesten szerzett jogi diplomát 1871-ben, majd 1872-től Udvarhelyszék aljegyzőjeként dolgozott. 1873-ban egy időközi választáson Udvarhelyszék egyik országgyűlési képviselője lett a Balközép Párt programjával. 1874-ben alapító tagja volt a Negyvennyolcas Függetlenségi Pártnak, azonban a párt programjával az 1875-ös választásokon elbukott. Emiatt egy időre visszavonult gazdálkodni, de a politizálással nem hagyott fel. 1880-ban Kolozsváron megalapította az Ellenzék című napilapot, amelynek 1895-ig felelős, majd 1895-től főszerkesztője. Éles cikksorozatokban és szónoklatokban támadta a mindenkori kormánypolitikát. 1880-ban egyik politikai cikke miatt két katonatiszt rátámadt a szobájában és megsebesítette. Az eset nagyban hozzájárult, hogy Kolozsváron az 1881-es választásokon ismét országgyűlési képviselővé választották. Az 1884-es választásokon sikerült ismét a parlamentbe jutnia, azonban 1887-ben nem, viszont az oklándi időközi választást megnyerve mégis csatlakozhatott ehhez a képviselői ciklushoz is. 1892-ben ismét megválasztották, 1896-ban azonban megint nem. Ekkor a megüresedett gyulai kerületben kiírt időközi választáson indult, amelyet elhódított, így újfent bejutott az országgyűlésbe. 1890-ben a pártszakadáskor csatlakozott a szakadár Függetlenségi és ’48-as (Ugron) Párthoz, s abban alelnökké választották. 1891-től a Magyar Hírlap, 1893-tól a Magyarország vezércikkírója, ugyancsak 1893-ban mozgalmat indított az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megalakítására, s a szervezet alelnöke lett. Ez évben Budapestre költözött. 1898-ban tagjává választotta a Petőfi Társaság. 1901-ben lemondott az Ugron-pártban viselt elnöki tisztségéről, s csatlakozott Szederkényi Nándor csoportjához, ahonnét 1904 novemberében átült a Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártba. Az 1905-ös választásokon már régi pártja színeiben választották újra Zentán. 1905. október 19-én váratlanul hunyt el agyszélhűdésben budapesti lakásán. Bartha Miklós összegyűjtött munkáinak első és második kötete szépirodalmat, a harmadik politikai beszédeket és nemzetiségi cikkeket tartalmaz, a negyedik, ötödik és hatodik politikai cikkeket. Az elsőben található az 1901-ben az Ellenzékben megjelent, Kazár földön című tárcasorozata, amelyet könyv alakban is kiadott. A kortárs Sebesi Samu így írt a műről: „A stílusművészet megvesztegető bájával írt könyv, tüzetesen ismerteti azt a hegyvidéki akciót, amelyet a magyar földművelési kormány a rutének megmentése érdekében indított és a Kárpátok bércei közt lakó összes nép javára folytatott. (...) Ellenségei behatóbb bírálat nélkül ráfogták, hogy antiszemita irányzattal íratott.” Tény, hogy a sorozat éles vitákat váltott ki. Idézünk a könyv zárszavából: „A jog kötelesség nélkül: kiváltság. A kötelesség jog nélkül: szolgaság. Ebben az erkölcsi rendben egy ismeretes vegyi törvény érvényesül. A konyhasó a chlórnak és a nátriumnak összetételéből áll. Mindkét elem külön-külön halálos méreg. Amiként méreg a társadalmi és gazdasági rendben úgy a kiváltság, mint a szolgaság. De ama két őselem együtt a táplálkozásnak, tehát magának az életnek el nem engedhető alkatrésze. Valamint a jog megfelelő kötelességgel és a kötelesség megfelelő joggal a társadalmi és gazdasági boldogulásnak alapfeltétele.”
Bartha Miklós írásait áthatja a hazafiság és a nemzetféltés. Román testvéreink című tárcájában így ír: „Ε címmel semmi egyebet nem fejeztem ki, mint egy tényleges és történeti állapotot. Mert akár szeretjük egymást, akár nem, változhatatlan nemzetközi és közjogi tény az, hogy együtt kell élnünk, együtt szenvednünk, együtt örülnünk és együtt meghalnunk. Közös a hazánk, közös az institutiónk, közös a múltunk és közös a jövőnk. Arra vagyunk utalva, hogy egymást megértsük, nem pedig arra, hogy egymást gyűlöljük. Tehát helyzetünknél, állapotunknál, sorsunknál, fogva testvérek vagyunk. Csak érzületben és törekvésben nem vagyunk testvérek. Az a viszály, mely köztünk fennforog, egyik félnek sincs hasznára, de káros mind a kettőre nézve.” A kitartott című útirajzában vidékünket így mutatja be: „Sepsiszentgyörgyön jártam (…), mégsem állottam meg, hogy búcsút ne vegyek az ismert völgyektől, hegyektől és folyóktól, s még egy pillantást ne vessek a szemerjai erdőre, ahol a nyírfák hajszott ágai szomorúan hajolnak a kiélt talaj felé, mintha szemrehányást tennének neki, hogy egykori őserejéből oly keveset tartott meg számukra; és hogy egy másik pillantást ne vessek Sepsiszentgyörgyre, ahol az első házak egyike az ablak mellé furakodott ágyúgolyóval hirdeti Háromszék történelmi nagyságát a ’48-iki dicsőség tengerében. A tágas piacon emelt honvédemlék még többet beszél, s hogy az ellentét se hiányozzék, miként Budán a honvédelmi palota előtt a Hentzi-emlék, úgy itt is a honvédemlék előtt a »Schvarzenberg«-ről nevezett városház hirdeti a megváltozott idők megváltozott embereinek megváltozott érzületét.” Bartha Miklós összegyűjtött munkái kaphatók és megrendelhetők a rugonfalvi református parókián: barabascs1@gmail.com, telefon: 0740 243 150, levélben: Barabás Csaba lelkipásztor, Rugonfalva/Rugăneşti 175. szám, postai irányítószám: 537323. Az összes ára 300 lej, kötetenként is megvásárolható.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Holnap Feszt volt Nagyváradon
Könyvbemutatók, performansz, koncert, érdekes beszélgetések – csütörtökön kezdődött és szombaton zárult az ötödik alkalommal megszervezett Holnap Feszt.
Csütörtökön, a magyar dráma napján Tasnádi-Sáhy Péter rendezésében bemutatták Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című drámáját, pénteken pedig a nagyváradi Darvas–La Roche házban tartották a hivatalos megnyitót.
A szervezők, azaz a Holnap Kulturális Egyesület és a Várad Kulturális Folyóirat képviseletében Simon Judit köszöntötte az érdeklődőket, majd Angela Lupşea, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány vezetője elmondta, örül annak, hogy abban az épületben szervezték meg a fesztivált, és ígéretet tett arra, hogy két év múlva, a ház felújítása után már egy erre kialakított teremben várják a fesztiválozókat.
Elsőként Mátyás Imre Zsolt színművész Diógyerekek című rövidpróza kötetét mutatták be. A szerzővel Szűcs László beszélgetett az „elengedések könyvének” nevezett kötetről, mely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg, borítóját Benkő J. Zoltán tervezte.
Az elengedés sokféleképpen értelmezhető, mondta Mátyás Zsolt Imre, aki többek között elárulta: nem készült tudatosan a kötet megírására, de figyelt arra, hogy a párbeszédei „kimondhatók” legyenek, színészként ugyanis gyakran találkozik azzal, hogy hiába jó a leírt szöveg, nem lehet azt kimondani. A színművész szerző is elárulta, Temesvárról, Görgey Gábor Wiener Waltzer című stúdió-előadásának premierjéről érkezett haza a könyvbemutatóra. A Marosvásárhely–Nagyvárad–Temesvár háromszög abban segíti, hogy ne váljon belterjessé és ingerszegénnyé. Temesváron például látható a fejlődés már újítják fel az épületeket, új kulturális tereket hoznak létre, „pezseg a város”, készülnek 2021-re, mikor Temesvár lesz Európa Kulturális Fővárosa.
Rendhagyó verseskötet-bemutató és beszélgetés következett ez után. Athena Farrokhzad svéd költő Fehérfehérré című kötete 2015-ben jelent meg magyarul a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában, vele és magyar fordítóival, Sall Lászlóval és György Kamillával beszélgetett Simon Judit. A versekből Kovács Enikő (Szigligeti Társulat) és Ioana Dragoş Gajdó (Regina Maria Színház) színművészek magyarul és románul, a szerző svédül olvasott fel.
A kötet román fordítója, Svetlana Cârstean szebeni elfoglaltsága miatt nem volt jelen, azonban Athena Farrokhzad elmondta, 2012-ben a stockholmi Román Kulturális Intézet projektje keretében találkoztak, két hetet dolgoztak együtt, fordítottak egymás nyelvéről, úgy, hogy egyikük sem beszélte a másikét, a francia és az angol volt a közös nyelv. Egymás első kötetét is lefordították románra, illetve svédre.
A magyar fordítás kapcsán Sall László elmondta, kedvenc göteborgi könyvtárosa Malin Andersson révén kerültek a kezébe Athena Farrokhzad versei. György Kamilla nyelvésszel dolgoztak együtt, s nehéz volt fordítani a szöveget, például a szójátékok miatt.
Athena Farrokhzad Teheránban született, gyermekkorában települtek át szüleivel Svédországba, ő svédnek tartja magát. Költő, irodalomtörténész és fordít. Verseskötete 13 nyelven jelent meg, a magyar kiadás egyébként a svéd mása, a könyv tervezője, Pascal Prosek ingyen adta át a terveit.
A versekben a háború, a forradalom, a migráció, a rasszizmus jelenik meg, ugyanakkor intim közegbe akarta helyezni ezeket a témákat, ezért a családtagok szólalnak meg a könyvben, melyet Budapesten is bemutatták a Swedish Arts Council és a Szépírók Társasága támogatásával.
Pénteken az Aranyhal. Nyolc jókedvű diákok című performansszal zárult a program. A produkciót – mely Oberon Kulturalis Egyesület szervezésseben és a Bihar Megyei Tanács támogatásával valósult meg, az Éjszaka a Színházban programjai között már láthatta a közönség.
Arany életmű és erdélyi színjátszás
Szombaton délelőtt a Várad caféval folytatódott a program, a 15 éves Várad folyóiratról beszélgettek. Délután Közkinccsé lett az Arany életmű címmel Dánielisz Endre szalontai irodalomtörténésszel beszélgetett Szűcs László és Szilágyi Aladár. A tanár úr mesélt arról, hogyan lett diákként a magyarok nagyszalontai bevonulása után az Arany-múzeum teremőre – ő még látta azokat a darabokat, például Arany János epekövét – amelyeket 1944 októberében elraboltak. Vidáman, élvezetesen mesélt arról, hogy végezte el iskoláit, hiszen nemcsak tanítóként, de lévita lelkészként is dolgozott. Jelszavát “Hass, alkoss, gyarapíts” Kölcsey Ferenctől kölcsönözte, ennek jegyében dolgozik és dolgozik ma is Dánielisz Endre, aki többek között az Arany kritikai kiadás elkészítésében is részt vett.
Egy sorozat első alkalma következett ezután, a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) tagjaival, Hyross Ferenccel és Szőllőssy Balázzsal Tasnádi-Sáhy Péter és Bíró Árpád Levente beszélgetett irodalomról, annak esteleges definíciójáról és szerepéről, s természetesen a felolvasások sem maradtak el.
Váradról indult címmel Gáspárik Attila színművésszel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatójával előbb Simon Judit, majd a volt osztálytárs, Szűcs László beszélgetett. Gáspárik Attila – aki egy 1919-es nagyváradi színházi plakáttal is megajándékozta a szervezőket – elmondta, hogy egyik álma egy erdélyi színháztörténeti múzeum létrehozása. A színháznak hatalmas szerepe volt a nemzetté válás folyamatában 1848 után, azonban a színházművészet mintha háttérbe szorulna például az irodalommal szemben. Foglalkozik azzal is, hogyan befolyásolta 1989 előtt a szekuritáté a színházi vagy éppen a kulturális életet, ma már például tudható, hogy a Kolozsvár–Marosvásárhely szembenállás mesterségesen kreált konfliktus volt, a belügyesek mind Sütő Andrást, mind Panek Zoltánt tudtuk nélkül manipulálták. Gáspárik Attila beszélt arról is, hogy az általa vezetett marosvásárhelyi színháznál a magyar társulat minden évadban bemutat egy kortárs román, román társulat pedig egy kortárs magyar művet.
A Holnap feszt zenével, a Colombo`s Wife együttes (Nagy Orsolya ének, Imre Zoltán gitár, Emődi Tamás gitár, Antal János billentyűk, Herman Szabolcs basszusgitár, Makai-Dimény Zoltán dobok) koncertjével zárult.
Fried Noémi Lujza / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Gyurcsány: Aki nem Magyarországon él, ne is szavazzon!
A Demokratikus Koalíció (DK) továbbra sem egyet azzal, hogy a határon túli magyarok szavazhassanak a magyarországi parlamenti választásokon.
Ezért a Gyurcsány Ferenc vezette alakulat záradékkal írta alá hét végén a nyolcpárti megállapodást a választási törvényjavaslatról. E szerint nem lehet szavazati joguk azoknak, akik nem Magyarországon élnek életvitelszerűen (vagy nem Magyarországon éltek az elmúlt években).
„Ne dönthessenek rólunk – mondjuk mi –, mert nem viselik döntésük következményeit. Azé a jog, akié a kötelesség. Ne határozhassa meg, hogy milyen lesz a magyar nyugdíjrendszer, oktatás vagy az adószabályok, akinek később nem ezen szabályok között kell élnie. Szerintünk ez tisztességes elv” – írta a volt miniszterelnök a közösségi oldalán, hozzátéve, hogy meglepődtek azon, hogy ezt az elvet csak a DK képviseli a dokumentumot aláíró ellenzéki pártok között.
Mivel a szöveg egyértelműen nem határozta meg, hogy kire érti a DK a kikötést, a Hvg.hu megkereste Gréczy Zsoltot. A párt szóvivője közölte: azokra nem vonatkozik, akik tartósan külföldön dolgoznak, csak azokra a határon túli, magyar állampolgársággal is rendelkezőkre, akik nem itt élnek.
Egy új és igazságos választási rendszer bevezetésének tervéről írtak alá megállapodást nyolc ellenzéki tömörülés – a Demokratikus Koalíció, az Együtt – a Korszakváltók Pártja, a Lehet Más a Politika, a Magyar Liberális Párt, a Magyar Szocialista Párt, a Modern Magyarország Mozgalom Párt, a Momentum Mozgalom és a Párbeszéd – képviselői szombaton Budapesten.
hvg.hu; itthon.ma/karpatmedence

Kalandként tekinteni a mindennapokra
Öt év után új kötettel rukkolt elő a székelyudvarhelyi Murányi Sándor Olivér: nem terheli olvasóit, mondja, és az „átmeneti” könyveknek sem híve. Ezúttal azonban nem csak a legújabb, Mednevéző címet viselő kötetről, hanem a vadonhoz és nagyvadakhoz fűződő viszonyáról is faggattuk.
− Foglalkoztál te már sok mindennel, a harcművészettől a teológiáig. Az újabb szenvedély a vadles. Hogyan és mikor kerülték kapcsolatba a vadonnal?
− Sorsszerű a kapcsolatom az erdővel és a medvékkel. Például azon az éjszakán, amikor autóztam haza Budapestről Székelyudvarhelyre, a város központjában engem várt a medve. És azért várt, hogy együtt mutassuk be a Medvenézőt (nevet). Hétéves történet ez, életem nagyon nehéz szakaszában, egy válás kellős közepén tehetetlenségemben mentem ki az erdőbe, ahol a medvék lettek a papjaim, orvosaim, pszichológusaim egy személyben.
Látványuk újra feltöltött életkedvvel, életörömmel, visszahelyezett a jelenbe. Az erdőben, a vadlesen nem tudtam a múltamra vagy a jövőmre gondolni, mert minden pillanatban ott volt a lehetőség, hogy belép elém a nagyvad. Ez a csodavárás visszahelyezett a jelenbe. Az emberek zöme ugyanis vagy a múltban vagy a jövőben él. Így kezdődött.
Egyébként a művészetben az elsődleges szempont az őszinteség. A természetben pedig lebomlanak a társadalmi sallangok, ott a medvék nem nézik, hogy ki doktor vagy kinek milyen címei vannak. Az erdőben a természet általunk egyre kevésbé ismert törvényei uralkodnak, oda csak őszintén lehet menni. Folyamatosan váltam természetközelivé. Ott érzem jól magam, ott töltődöm fel. Ott tudok elbújni. Mert az alkotó nem celeb, nem kell a világ szeme előtt élnie. Ilyen tekintetben Bodor Ádám a nagy példaképem, tehetségét nem tudom elutánozni, de módszereiből nagyon sokat tanulok.
− Szinte hónapra pontosan ötévente írsz új könyvet. Miért váratod az olvasókat?
− Apám szerint egy új állatfaj van kialakulóban a 21. században: az önmagát menedzselő művész. Ezzel szemben én igyekeztem az elmúlt tíz évben más művészeket menedzselni, és kevésbé foglalkoztam saját írói pályámmal. Vigyáztam nagyon az olvasóimra, megkíméltem őket, mert ötévente jelent meg egy-egy könyvem. Valamint próbálok nem felülni a sürgetésnek, hogy az írónak is kétévente kell valamit termelni, mert az veszélyes, ugyanis átmeneti könyvvel azt éred el, hogy minél többet publikálsz, annál névtelenebb leszel. − Szoros barátság fűz Bodor Ádámhoz, aki a Medvenéző fülszövegét írta, holott korábban soha nem írt ajánlót egyetlen kötethez sem...
− Mint már mondtam, Bodor Ádám az írói példaképem, és hatalmas megtiszteltetés, hogy elfogadta a felkérésem. Csodálkoztam is, amikor elvállata. Azt kértem, hogy ne írjon a novelláimról jót vagy rosszat, hanem írja le a benyomását. Hogy legyen benne a szövegben Bodor Ádám.
− Az előző köteted óta sokat változott az életed, újdonsült apa lettél. Megmutatkozik mindez az új könyvben is? − Az egyik könyvbemutatón felállt az egyik olvasóm, és azt kérte, hogy egy mondatomat pólóra írhassa, mégpedig azt, hogy „A kabátvasalás az olyan, mint a házasság: főállásban élőhalottá tesz”. Akkor valóban úgy gondoltam, de a szerző is változik, most a Medvenézőbe is került egy pólóra kívánkozó mondat, de már teljesen kicserélve: „Egy házasságot megtartani ugyanakkora kaland, mint háromszáz nőt megkapni”.
A kötetben is egy kalandelmélet bontakozik ki, amit az emberek rendszerint pejoratívan értelmeznek. A köztudatban ugyanis a kalandor léha. De pozitív is lehet a kaland. Kaland a házasság, a medveles, egy nagyvárosban a mobiltelefon-vásárlás, egy mozifilm megnézése. Kalandként tekintek a mindennapokra, hogy minden közegben, a nagyvárosban és a vadonban, és új élethelyzetekben is jól érezzem magam.
− A művész számára merőben újszerű közeg az erdő. Hogyan és kivel keveredtél a vadonba?
− A természetjárás területén amatőr vagyok, ez egy nagyon fontos szempont, mert aki túl sok mindenben profi, az már gyanús. Pál Ágoston, a parajdi vadőr az én legnagyobb segítségem, egyébként róla nevezetem el most alig egy hónapos fiamat is. Guszti ugyanis az egyedüli nyilvántartott erdélyi vadőrcsalád negyedik generációs leszármazottja, és két lánya van. Fájt ez nekem, hogy nem lesz, aki továbbvigye a hagyományt. Hogy ne szakadjon meg a vonal, azt mondtam, inkább legyen az én fiam vadőr. Guszti édesapja egyébként még Ceaușescut is vadásztatta, ott volt a homorószentmártoni udvarukon a diktátor kétszer is. De gyermekként látta Bikafalván leszállni a vonatról Gadhafit a nyolcvanas években, amikor Ceaușescuhoz jött vadászni. Én tőle tanulom, hogyan kell mozogni az erdőn, hogyan kell viselkedni a vadak között. Gusztiban olyan ősi tudás és bölcsesség van, ami előtt fejet kell hajtani: végig vadászkísérte a földet, szó szerint Kamcsatkától Kanadáig. Harminc éve az erdőn él, én csak vendégként, alázattal megyek a vadonba.
− Pál Ágoston mellett több vadőrrel és a székelyföldi vadásztársadalommal is szoros a viszonyod. Az ő szemszögüket is latba vetve hogyan látod, merre vezet a medve és az ember szembenállása?
− Az éremnek két, de ebben az esetben akár több oldala is van. Az viszont bizonyos, hogy ha mesterségesen kirobbantják az ember–medve harcot, akkor az állat fogja a rövidebbet húzni. Sajnos vannak, akik ebből karriert csinálnak, lemennek Bukarestbe tüntetni. A medvék is lemehetnének Bukarestbe tüntetni, hogy engedélyezzék 140 politikus ártalmatlanítását, akik az egoizmusukkal ártanak a társadalomnak. De sarkalatos az állatvédők álláspontja is, akik sokszor csak elvi szinten és nem gyakorlatban veszik védelmükbe a nagyvadat. Valahogyan ezeket a szempontokat kellene összhangba hozni. Az bizonyos, hogy megváltozott valami, másként viselkednek a medvék is. Jel, hogy Uvarhely központjába bemerészkedik a medve. Persze ha elvágtuk a fejük fölül az erdőt, akkor bejönnek a lakott területekre.
Kettős a mérce, ha a medve fejével próbálunk gondolkodni: én kimehetek az erdőre, de ő nem jöhet be a városba.
Egyébként emlékszem, gyerekkoromban Udvarhelyt erdők vették körül, azokat mára kiírtottuk. Egy medve több mint ötven kilométert mozog egy nap alatt, manapság képtelenség, hogy ezt a távot összefüggő erdős területen megtegye úgy, hogy ne érintsen emberek lakta területet. Továbbá a medve is a könnyebb utat választja: miért keressen élelmet az erdőben, ha itt vannak a tele kukák a városban? Ez a természeti ökonómia, minden élőlény a könnyebb utat választja.
− Meglehetősen negatív manapság a medvék megítélése, mégis kitartasz mellettük.
− A medvék előtt volt egy hiúzos korszakom, de sajnos harminc év alatt nem láttam még hiúzt. Egyébként azt mondják a vadászok, hogy aki hiúzt lát, azt szereti az isten. De valahogy a legnagyobb vad fogott meg, a medve, mert antropomorf, nagyon hasonlít az emberhez. Például a táplálkozása mellett az alkalmazkodási készségében is hasonlít ránk, hisz az Északi-sarktól a Góbi sivatagig előfordul. A medve már az ókortól egészen a jelenkorig szerepelt az irodalomban, de ott van a címereinkben.
Mindez azt jelzi, hogy ez a nép évszázadokon keresztül együtt tudott élni a nagyvaddal. Ha mi ezt most elpuskázzuk, akkor véget ér a történet. Ma már ha elhagyod Nagyváradnál a román–magyar határt, jelentős nagyvad-populációval nem találkozol, mehetsz akár a La Manche-csatornáig. Ha nem vigyázunk, gyerekeink és unokáink csak állatkertekben fognak ilyen nagyvadakat látni.
Most van egy esélyünk megtalálni az összhangot, hogy ne veszítsük el medvéinket. Kár lenne. Az állatkerti medvék tekintetéből ugyanis hiányzik a szabadság fénye. Én ezért megyek az erdőbe: ahogy egy motorost lázba hoz az ellenszél, engem az hoz lázba, hogy egy szabad nagyvadnak belepillanthatok az életébe, belekóstolhatok a szabadságába.
Kovács Eszter / liget.ro

Sokba kerül a magyarellenesség
Magyarellenes megnyilvánulások miatt bírságolt meg az országos audiovizuális tanács tegnap két hírtelevíziót, amelyeket az RMDSZ jelentett fel.
A tanács közleménye szerint a Realitatea TV-t 85 ezer lejre, a B1 hírtelevíziót 20 ezer lejre bírságolták, mert megsértették az audiovizuális törvény, valamint az audiovizuális kommunikáció tartalmáról rendelkező szabályzat több cikkelyét, amelyek egyebek mellett a pártatlan, a kiegyensúlyozott és a jóhiszemű tájékoztatás kötelezettségére vonatkoznak. A hírtelevíziók akkor sugároztak magyarellenes megnyilvánulásokat tartalmazó hír- és beszélgetőműsorokat, amikor az RMDSZ június közepén tárgyalásokat folytatott a Szociáldemokrata Párttal (SZDP) a szövetség esetleges kormányba lépésének feltételeiről. Az RMDSZ vezetői szerint a média által teremtett magyarellenes hangulat nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az SZDP végül visszalépett a tárgyalásoktól, és nem vállalta azoknak a törvényeknek az elfogadását, amelyek egyebek mellett bővítették volna az anyanyelvhasználatot a közigazgatásban a nemzeti kisebbségek számára, illetve március 15-e hivatalos ünneppé vált volna Romániában. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke tegnap úgy nyilatkozott: a manipuláció és a nacionalista propaganda magasiskoláját művelte a média, amely mélyen sértette a magyar közösséget, ezért kértek jogorvoslatot. Az RMDSZ akkor feljelentést tett a diszkriminációellenes tanácsnál Traian Băsescu volt elnök ellen is, aki támadta a magyarság ünnepét, március 15-ét. Băsescu egyebek mellett kijelentette: „A romániai magyarokat senki nem akadályozza meg, hogy Budapesten ünnepeljenek, ahol ingyen kapnak enni és inni.” Ebben az ügyben a diszkriminációellenes tanács még nem hozott döntést. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszék legyen turisztikai célpont
Tegnap a miklósvári Kálnoky-kastélyban mutatták be Kovászna megye meglátogatásra érdemes értékeit kiemelő turisztikai applikációt, a visitcovasna.com-ot. Ez alkalomból osztották meg tapasztalataikat azok a külföldi bloggerek is, akik a megyei tanács meghívására négy napot töltenek vidékünkön. A szervezők reményüket fejezték ki, a többek közt Olaszországból, Magyarországról, a Moldovai Köztársaságból, az Amerikai Egyesült Államokból, Hollandiából, Kanadából és Dániából érkező hivatásos utazók által egymillióan szereznek tudomást Háromszék szépséges tájairól, gasztronómiájáról és hagyományainkról.
Grüman Róbert megyeitanács-alelnök az elmúlt időszakban végzett népszerűsítő munkájukat összegezte: már több alkalommal fogadtak hazai turisztikai bloggereket, Kisinyóban, Budapesten és Manchesterben is próbálták felhívni a figyelmet tájegységünkre, illetve elérték, hogy a BlueAir légitársaság a saját, hatszázezer potenciális utazóhoz eljutó újságában részletes cikket közöljön Háromszékről, most pedig tizenöt, széles körben ismert külföldi bloggert látnak vendégül. Ionuţ Munteanu, az Eventya cég képviselője üdvözölte, hogy a megyei tanács országos elsőként belevágott a turisztikai applikáció elkészítésébe, amely révén a digitális reklámra fogékony közönség széles rétege érhető el, és elismerően nyilatkozott a remek adatbázis – nem csak száraz tényeket közöl épületekről, de javaslatot tesz és útbaigazítást is ad vendéglőkről, szálláshelyekről, szól a hagyományokról is – összeállításáról is. A Grüman Róbert által Háromszék utazó nagykövetének mondott Răzvan Popescu a bloggerek látogatásának előkészítéséről elmondta: száznál több szakemberrel vették fel a kapcsolatot, közülük tizenöten éltek a felkínált lehetőséggel, s jöttek el, ami sikernek tekinthető, hiszen ezek az emberek igencsak megválogatják, hova mennek, miről írnak. Dicsérte a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület munkatársait is, akiknek köszönhetően a vendégeknek érdekes programot tudtak ajánlani.
A sajtóval találkozást vállaló Danaisa Leola Guyton (Travel Channel), Cristina Guan (happytowander.com), Gyémánt Balázs (balazsutazik.blog.hu), Jókuti András (vilagevo.hu) egységesen fogalmaztak úgy, nemhogy Háromszék, de Románia sem szerepelt közelebbi utazási terveik közt, ám nem bánják, hogy engedtek a csábításnak: különleges helyeket fedezhettek fel, egyszerű, de zamatos és finom ételeket kóstolhattak, olyan mesterembereket és hagyományokat ismerhettek meg, amire eddig nem volt még alkalmuk, ezért olvasóikat arra buzdítják, jöjjenek, fedezzék fel ezeket a rejtett szépségeket. Egy román újságíró felvetésére, hogy a bloggereket mostanihoz hasonló kirándulásra a Bodza vidékére is el kellene vinni, Răzvan Popescu válaszolt. Mint mondotta, nem zárkóznak el ettől, sőt, minden bizonnyal sort is kerítenek rá – hiszen céljuk az, hogy minél teljesebb képet adjanak a megyéről –, de nehezíti helyzetüket, hogy azon a vidéken nehezebb egy ilyen hosszú hétvégéhez programot szervezni.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Benedek Elek: Édes anyaföldem! /I–II./ (Székely könyvtár)
2017. április 21.: sorban állok a csíkszeredai MOL töltőállomáson. Előttem a sorban húszegynéhány éves, széparcú lány. Valahonnét ismerheti a kasszásnőt, mert amíg az beolvassa a két csomag piros Marlborót és az egy db. Red Bullt, kedélyesen eldiskurálgatnak.
Kiderül, hogy a lány Londonba megy a barátaival, egy kávézóban kapott állást. S mondja ezt olyan magától értetődő természetességgel, hogy szó szerint görcsbe rándul a gyomrom. Pedig – állítólag – ez a világ rendje, ez a „normális”. De vajon tényleg ez lenne a normális? Íme, mit ír Benedek Elek Édes anyaföldem! című memoárjában: „Nagy üresség mered elém: a székelység tanult, művelt fiainak java része kivándorolt az ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. (…) Ha annak a sok-sok ezer ifjúnak bár csak felerészét, aki most az egyetem kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyűlöletes harca be megszűnnék!” Boldog idők, amikor „csak” a városokig csángált el a székely! A külföldi munkavállalás helyett, sajnos, én se tudok cifrább életet kínálni egy mai fiatalnak (legfennebb „régi”, XX. századi, falusi alternatívát), így aztán kénytelen vagyok megszokni, hogy egyre több ház marad üresen szűkebb pátriámban, s marad a csalfa, vak remény, hogy a most külföldön dolgozók előbb-utóbb hazajönnek – jobb emberként, tapasztalatokkal gazdagon. És irányt mutatnak majd nekünk, megrögzött itthonmaradóknak, akik az istennek se akarunk változni, az időkkel haladni. Vagy ahogy Benedek Elek mondja: „Hogy a nép, s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) konzervatív, s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, előnyös voltáról meggyőződött – ez, gondolom, senkinek sem újság. (…) Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: örvendek azon, hogy mindjárt első pillanatban nem fogadja el a szerszáma-nincs újításokat; de túlságosnak találom a megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé gyorsabb tempóban haladna előre.” Persze, élek a gyanúperrel, hogy Benedek Elek idejében is a „népnek” volt igaza. Vénülő fejjel ugyanis egyre hajlamosabb vagyok azt hinni, hogy a székelységnek ez a veleszületett bizalmatlansága segített túlélni katonáskodást, vallási polgárháborúkat, arányosítást és kivándorlást, kollektivizálást és kommunizmust… Hogy a mai furcsa demokráciát túléli-e, azt nem tudom, de javíthatatlan optimista vagyok, s hogy az vagyok, azt (mások mellett) éppen Benedek Eleknek és az Édes anyaföldem!-nek köszönhetem. 1919 nyarán, a Tanácsköztársaság „országlását” figyelve, a totális kétségbeesés közepén, Budapesten kezdi írni Benedek Elek az Édes anyaföldem!-et: „És elméne Mária, s (…) szerze ötszáz ív kockás papirost. És letevé az asztalra. És leült az öreg ember, s kezdé írni a könyvet az asztalfiának…” Föltehetném a kérdést ma, száz évvel később, hogy mit akart Benedek Elek „ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek terjedelmét, megírásának határidejét, tiszteletdíját kiadó nem szabta meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraítélt népnek s e nép fiának az élete folyását szándékozom egyszerűen, minden tódítás, színezés, röviden: hazugság nélkül megörökíteni”. Föltehetném, mondom, a kérdést, de minek? Inkább azon sajnálkozom, hogy 2017. április 21-én még csak korrektúráztam az Édes anyaföldem!-et! Szívesen beloptam volna a könyvet ott, a csíkszeredai MOL töltőállomáson, annak a szép arcú lánynak a kézitáskájába… LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)