A Szent Korona olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá
Nem véletlen, hogy a leghajmeresztőbb elméleteket találják ki róla. A téma egyik legjobb szakértője tesz rendet a fejekben.
-es rendszerváltás után a Szent Korona kutatása elszabadult, egészen hajmeresztő elképzelések jelentek meg, főleg az eredetével kapcsolatban, és hatalma mértékben élénkült meg az érdeklődés a magyar államiság és szuverenitás legfőbb jelképe iránt. Így biztosra vettük, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Szent Korona kutatócsoportjának legújabb kutatási eredményeit bemutató film, A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című doksi iránt is óriási lesz az érdeklődés a Kolozsvári Magyar Napokon. A filmvetítéssel egybekötött beszélgetés a kutatókkal végül három órásra nyúlt, esetenként pedig igen-igen felkorbácsolta az érzelmeket is. Most az esemény legfontosabb koronára vonatkozó állításait foglaljuk össze, kezdve mindjárt a legvitatottabb témával.
De mit lehet biztosan tudni a Szent Korona korai történetéről?
"Az Árpád-korban már ezt használták a magyar király koronázásokon, és a 13. század közepétől nevezik szentnek. Csak akkor lehetett legitim egy uralkodó, ha ez a fejére került. Változhatott a helyszín (Öt koronázó város volt a magyar történelemben, és mindenikben legitim volt a koronázás: Székesfehérvár, Esztergom, Budapest, Pozsony, Sopron - szerk.) és a koronázó személye is, de a korona nem volt helyettesíthető" - magyarázta Pálffy Géza, a kutatócsoport vezetője, a film szakértője a magyar államiság legfontosabb szimbólumáról, ami már az Árpád-kortól Szent Istvánhoz kapcsolt nemzeti ereklyének számított, bár ez a korona biztosan nem jött Rómából.
"A tudományos szakértők 95 százaléka szerint két részből állították össze. Az a biztos, hogy latin és görög feliratos része is van, ami szerint latin és görög részre osztható. Ez nagyon indokolja a két részből való összeállítást. Ha egyszer biztosan kiderül, hogy egy vagy két részből készült, akkor mi leszünk a legboldogabbak" - reagált a történész arra az elméletre, ami szerint az iskolában tanított dolgok, miszerint két részből állították össze, nem igazak. Pálffy elmondta, hogy neki is minden vágya ismerni az eredettörténetét. A kutatócsoport munkáján alapuló film a Szent Korona 1526-1916 közötti történetét dolgozta fel. Pálffy szerint azért koncentráltak a koronázási jelvény mohácsi csata utáni történetére, mert olyan dolgokat akartak mondani, ami biztosnak tűnik. Állítása szerint szinte minden hónapra jut egy friss felfedezés, például így került most elő a legrégebbi koronás országzászló (1618), az első budai koronázás (1792) magyar királyi udvarmesteri pálcája vagy az utolsó pozsonyi szertartáson (1830) használt koronázási cipellő.
Még Kolozsváron is találtak egy dokumentumot a Kemény-család levéltárában, ami a legkorábbi olyan szöveg, amit magyar nyelven írtak egy koronázásról. Az erdélyi fejedelem követének kísérője írta, aki protestánsként "unta a katolikus szertartást", ezért a királynő koronázását még megnézte, de a királyét már nem.
De akkor nincs is esély arra, hogy valaha is többet tudunk majd a korai történetéről?
"Nagyon kevés az esélye, hogy a korábbi történetéről többet tudjunk meg, mert nincsen képi ábrázolása, nincsenek írott dokumentumok. II. Ulászló koronázásról van a legkorábbi részletes leírás, Bonfini írta le. Tehát a késő középkorból egy részletes leírás van, amire ugye nem nagyon lehet egy egész történetet építeni. A 15. századból még várhatók újabb előbukkanó dokumentumok, de a 12., 13. és 14. századból már kevés az esély, legfeljebb olyanra számíthatunk, amelyben megemlítik, hogy mikor viszik ki Magyarországról, mondjuk a tatárjárás idején hogyan menekítik. Egyes dátumokat lehet pontosítani, de a tárgyról konkrétabbat nem nagyon lehet már megtudni. A tárgy történetéhez tudunk hozzátenni, de a fizikai állapotához a középkorból nagyon minimális az esély" - mondta a Transindexnek a kutató.
Pálffy szerint ki kell mondani, hogy vannak olyan dolgok, amire nem tudjuk a választ, ilyen a keletkezéstörténet, és ezért lehet rengeteg elmélet arról, és ezért lehet ez az egyik legvitatottabb téma a koronával kapcsolatában. A másik örök vitatéma a Dukász-lemez cseréje, ami szintén a keletkezéstörténetével függ össze, mert ha II. József cseréltette ki, akkor a korona nem 11. századi, legalábbis a görög része, lehet akár sumer vagy mezopotámiai is. Szerinte mindenféle elméletek vannak ezen a téren, egészen elszálltak is, amiket el lehet mondani, de nem kell foglalkozni velük. Pálffy szerint a korai történetét magából a tárgyból kell kitalálni, ennek viszont sok a buktatója. A harmadik terület, ami kapcsán sok vita van a Szent Korona eszmeisége, mert mindenki másként viszonyul a koronához. Pálffy szerint ezt is mindenképp kutatni, vizsgálni és értelmezni érdemes.
A tudomány nem akarja cáfolni ezeket a mítoszokat?
"A tudománynak nem a mítoszcáfolás, hanem a kérdésekre való válaszolás a feladata. Azzal foglalkozik, hogy próbáljon problémákat rekonstruálni, jelenségeket megoldani, ha ez mítoszcáfolással jár, ha tudunk árnyalni mítoszokat vagy más megvilágításba helyezni, és annak örülünk. Azt ki merem jelenteni, hogy a Kheopsz-piramisnak nincs köze a Szent Koronához, még ha könyvet is írtak róla. Annyira sok a vadhajtás, hogy arra muszáj volt a magyar tudományosságnak válaszolni, mert az sérti a koronát, mint nemzeti ereklyét. A koronához köthető badarságok közlése méltatlan a koronához, a legfőbb nemzeti jelképünk históriájához, eszmeiségéhez" - érvelt a kutató amellett, hogy a kutatócsoportjuk miért nem foglalkozik egyértelműen mítoszcáfolással. "Ha bizonyítékok kerülnének elő, hogy II. József cseréltette ki, akkor én lennék a legboldogabb. Nekem ez nem létkérdés" - mondta a közönségből mindegyre felmerülő vitatott kérdésre, kiegészítve azzal is, hogy a kutatók jelenlegi álláspontja szerint a Dukász Mihály-kép cserélt, de nem II. József cseréltette ki, hanem valamikor valaki a középkorban. Megjegyezte, hogy Révay Péter koronaőr 1613-ban kiadott, a koronát részletesen leíró munkájához - amit a kérdéssel foglalkozók a leggyakrabban szoktak idézni - is érdemes kritikusan viszonyulni, mert sok esetben az sem egyértelmű, például a függők tekintetében mást ír a szöveg és mást mutat az illusztráció, és Révay is megváltoztatta a koronatörténetét a politikai viszonyoknak megfelelően. A módosított művének, amit először posztumusz 1659-ben adtak ki, a magyar és latin nyelvű újra kiadása pedig jövőre várható. Az 1613-as kiadásnak már 1979-ben megjelent a magyarítása, ez utóbbi eddig csak latinul jelent meg.
A kutató szerint azért is nehéz a korona kutatása, mert a bakikat nem hozzák nyilvánosságra. Azt nem írják le, amikor a koronázáshoz kinyitották a jelvényeket őrző ládat, így azt sem, amikor kivették, hogy a leendő király fejéhez készíthessenek megfelelő bélést. A kutató szerint arról is kevesen tudnak, hogy 2000-es parlamentbe történő átszállításakor is történt baki, nem akart kinyílni az azt szállító láda. Az is könnyen megeshet, hogy a kereszt is másik alkalommal ferdült el, mint gondoljuk, mert lehet, hogy még öt alkalommal feltörték a ládát, csak épp még nem tudunk róla.
A korona még mai is politikai kérdés?
"Az lenne furcsa, ha nem lenne az. Egy tárgy, ami a parlamentben van, minden magyar állampolgár személyigazolványán ott van, szerepel a magyar alkotmányban, hát hogyne lenne az. De ez a politikai elit feladata, a történész ezt csak megállapíthatja" - jelentette ki Pálffy a rendre felmerülő politikai vonatkozással kapcsolatban, a beszélgetésen pedig több példát is hozott. Ott van például I. Lipót 1655-ös koronázása, amikor négy korona - ez nem egyedi eset - is szerepelt a szertartáson, amelyről a Kolozsváron talált dokumentum is szólt. Erre kellett a Szent Korona, mert az kell az uralkodó fejére, de mivel Lipót akkor még csak trónörökös volt, az apjának, III. Ferdinánd fejére is kellett egy házi korona, emellett pedig megkoronázzák a királynőt a saját házi koronájával. De mivel a Magyar Királyság trónján a Német-római Birodalom császára ült, ezért a birodalmi felségjelek másolatait is kitették. Mint Pálffy mondta, ez olyan, mint manapság az Európai Unió zászlója, ami ott van a mi ceremóniáinkon is. Az ilyen szimbolikus politika is örök. De vannak személetesebb példák is például a koronázó személyével kapcsolatban. A hagyomány szerint akkor legitim a magyarok koronázása, ha az esztergomi érsek teszi a király fejére a Szent Koronát. De ez azért nem mindig volt így. 1527-ben esztergomi érsek hiányában a rangidős felszentelt püspök koronázta meg a királyt (mind Szapolyai Jánost, mind I. Ferdinándot), de Szapolyai esetében segített neki az ország nádora, Báthori István is, akinek az időtájt nagyon jelentős volt a befolyása. Még úgy is részt akart venni az eseményen, hogy hordszékből kellett koronázzon. Az, hogy ezt Báthori elérte, egyértelműen világi politikai elit ternyerését jelenti. Utána az esztergomi érsekek mindent megtettek, hogy ez ne fordulhasson még egyszer elő, de a világiak egyre több elemet követeltek a szertartáson. Az esztergomi érsek nem volt mellőzhető, de Esterházy Pál nádor 1687-ben elérte egy nála 30 évvel idősebb egyházi vezetőnél, hogy ő is koronázhasson. És ettől még törvényes volt a koronázás. De politikai kérdés az is, hogy hol őrzik a koronát, ahogyan II. Józsefnek is az volt, amikor betette egy vitrinbe, vagy Ferenc Józsefnek is, amikor a megtalálása után csak megnézte, majd visszavitte a magyar fővárosba, és nem koronáztatta meg magát egyből vele. Ahogyan manapság is politikai kérdés, hogy hol őrzik.
Pálffy kérdésre el is mondja, hogy szerinte nem az Országház a legjobb hely a kiállítására. "De azt is megmondom, hogy miért őrizhetjük ott. A Révay Pétertől származó gondolat szerint a korona a rendi nemzetet, a politikai elitet is jelképezi, így lehet a rendi nemzet utódjának, a parlamenti képviselők épületében. Annak ellenére, hogy a magyar parlament épületében soha nem őriztek. 1896-ban, a Millennium évében járt először az épületben, majd 2000-ben vitték ismét oda, utoljára. Ez egy politikai döntés" - mondta a kutató, majd azt is elmondta, hogy miért nem ért egyet a Szent Korona parlamenti őrzésével.
"A parlamentben szállítással a koronázási jelvényeket szétválasztották. Ugye a biztosan Szent Istvánhoz köthető jelvény, a palást nem került át, szerencsére, mert már nagyon rossz állapotban van, és nem élte volna túl. Csak egy filmben tudjuk virtuálisan egyben megmutatni. De a most talált koronázási cipellőnek is ott lenne a helye. És a parlamentbe nem olyan könnyű bejutni. Ha hozzáteszem, hogy az egyházi tárgyakat is látni szeretnénk, akkor el kell menni Esztergomba. Ha az egyéb koronázási kincseket, akkor például ide kell jönni Kolozsvárra, és megnézni az eddig ismert legkorábbi magyar királyné-koronázási érmét, amiből egy példány van. Ha egyszer lenne egy magyar koronázási jelvény kiállítóhely, akkor releváns lenne ott őrizni. Én ezt támogatnám. De a királyi vár azért is indokoltabb lenne, mert kisebb megszakításokkal 1790-től 1944-ig ott őrizték. De ez nem tudományos kérdés" - mondta a történész.
Erdélyi románok is érezhetik magukénak a koronát?
A beszélgetésen szó volt arról is, hogy a Szent Korona alapos művészettörténeti és modern természettudományos vizsgálata még várat magára, de jelenleg még komoly felvételek sincsenek róla. Csak a vetített film hatására készül nemsokára egy olyan részletes felvétel, amit mindenki megnézhet otthon, tanulmányozhatja akár a szegecseléseit is. A kutatással kapcsolatban elmondta azt a tapasztalatukat, hogy a szlovákok is magukénak érzik a koronát, Szlovákiában nagyon jelentős az érdeklődés mind a film (ezért szlovák felirat is készült hozzá), mind a koronakutatás iránt, ami azzal is összefügg, hogy Pozsony koronázóváros volt. Innen vetődött fel az előbbi kérdés, amire a Transindexnek így nyilatkozott az akadémikus.
"Az erdélyi románok felmenői a Magyar Királyság állampolgárai voltak, és így a Szent Korona tagjai is. Mint ahogyan Erdély is a szent Korona tagja volt. Szerintem egyértelmű, hogy aki a történeti Magyarországon élt, és magyar állampolgár volt, annak lehet a legfőbb történeti ereklyéje. Miért ne lehetne egy kolozsvári magyarnak vagy románnak, pláne, ha voltak magyar felmenői, akkor a dédapja vagy a nagyapja a magyar koronát viselő uralkodók alattvalója volt? De nyilván ez egy ambivalens érzés. Az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság történetét egy mai romániai román állampolgár kevésbé fogja magénak érezni" - mondta el. A téma iránt érdeklődők például itt még egy videó, Pálffy Géza előadásával a koronáról, amiben többek között arra is keresi a választ, hogy mikor ferdülhetett el a kereszt a tetején, illetve biztosan nem azért ferde, hogy párhuzamos legyen a Föld tengelyével.
G. L. / Transindex.ro

Nyári beszélgetés Kocsik József mezőgazdásszal
„Mindent szívből tettem. A magyarságomért!”
– Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
– Éppen ezért érdekel. S ha engem érdekel, akkor valószínűleg érdekli az olvasókat is.
– A háború után láttam azt a két katonát is – gyerekek voltak –, akik felrobbantották a Várhidat. És nem tudtak elmenekülni… Láttam kint, a tanyán, nem messze a várostól, ahogy kivégezték onnan azt a két embert; a gyerekek megmaradtak… Kuláklistára tettek bennünket, aztán el akartak vinni a Bărăganba. Attól megmentett Rangheț Jóska, az, akiről elnevezték a szerszámgépgyárat. Ő fazekasvarsándi volt, felesége, Éva temesvári. A húga szemben lakott velünk. Josif Ranghețnek volt egy velem egyidős fia. Elsőben ugyanabba az osztályba jártunk. Ezek illegalisták voltak. Elvitték őket. A gyereket is. A háború alatt anyámék bújtatták Évát.
– Milyen nemzetiségű volt Rangheț?
– Magyar. Éva is, meg ő is magyar iskolába jártak. Anyámék nem is tudták, hogy illegalisták. Csak azt, hogy magyarok, és Évát el kell rejteni.
– Hogy szabadultatok meg a Bărăgantól?
– Sógora, aki szomszédunk volt, felhívta telefonon Rangheț miniszter elvtársat. Lejött Aradra, a Mosóczy-telepi piactéren felállt egy ládára, magyarul szólt az emberekhez… És intézkedett. Megszabadultunk. „Egy padban ültem Csép Sanyival”
– Hányban születtél?
– Harminchétben. Betöltöttem a nyolcvanat.
– Hol láttad meg a napvilágot?
– Itt, Aradon, a Mosóczy-telepen. A Katolikus Gimnáziumban kezdtem az első osztályt. Utána különböző épületekbe fogadtak be minket, háború volt. Negyedik osztályban már a Vegyes Líceumba jártunk. Egy darabig Návrádi Ágoston, az igazgató is tanított. Aztán egy új törvény nyomán kihelyeztek a Mosóczy-telepi iskolába. Nyolcadikban újra bejöttünk. Czédly Károly volt az osztályfőnökünk. Szerettem iskolába járni, mert ott nem kellett dolgozni. Tíz osztály után érettségiztünk, 1954-ben… Egy padban ültem Csép Sanyival, aki később neves újságíró lett.
– Kire emlékszel középiskolai tanáraid közül?
– Legkellemesebb emlékeim Ficzay Dénessel kapcsolatosak.
– Ezt sokan állítják… Mi következett az érettségi után?
– Mivel kuláklistán voltunk, szó sem lehetett egyetemről. De hát én fociztam jó ideje. Betettek az AMTE első csapatába.
„Hatéves koromtól volt pónilovam”
– Mióta rúgtad?
– Először kilencéves koromban jelentkeztem az ITA mezítlábas törpecsapatába.
– Mitől volt mezítlábas az a csapat?
– Akkoriban minden törpecsapatban mezítlábasan játszottak a gyerekek. A háború után nem volt pénz, és a gyerekcsapatokban senkit sem engedtek cipőben pályára lépni, nehogy letapossa azt, akinek nincs csuka a lábán.
– Eszembe jut, hogy nemrég, amikor még működött a sportüzletem, egy ismerősöm elhozta tízéves focista fiát, hogy vásároljon neki egy pár jó futballcipőt. A 70 eurós Nike-cipők közül egyet sem választott ki magának a gyerek, mert elmúlt évi modellek voltak… Lehet, hogy azok a mezítlábas gyerekek jobban tudtak gólt rúgni, mint a maiak?!
– Az ITA-ban azt mondták, jöjjek vissza két év után. Felvettek viszont az AMTE törpecsapatába. Rá három napra balszélsőt játszottam. Tizenhét évesen bekerültem a nagycsapatba. ’54-ben, amikor érettségiztem, megnyertük a bajnokságot.
– Mi történt veled az érettségi után?
– Felfigyelt rám a kolozsvári egyetem. Felvettek az agronómiára. Az egyetem csapatába viszont nem kerültem be. Így aztán elkerültem Iași-ba. Onnan elküldtek Konstancára, a Dinamóhoz.
– Végül elvégezted az agronómiát?
– Hogyne, megkaptam a diplomát. És Konstancán kijártam egy elektromechanikai technikumot is. Hazajöttem Aradra. És elkezdtem dolgozni a Vagongyár szerszámműhelyében.
– Mezőgazdasággal nem foglalkoztál?
– A tanyán nőttem fel. Hatéves koromtól volt pónilovam. Gyakran az istállóban aludtam a béresekkel. Mindenem volt a tanya.
– Szüleid ott laktak?
– Szüleim egy percet sem töltöttek a tanyán.
– Ők mivel foglalkoztak?
– Édesapám nagyon intelligens ember volt. Rengeteg könyve sorakozott a polcokon. Kereskedelmi felsőiskolába járt, és mezőgazdasági akadémiát végzett Budapesten… Dédnagyapám szerezte a vagyont, pécskai parasztemberként. Tizenegy fia volt. Lócsiszárként is tevékenykedett; a Monarchiának hozta a lovakat abban az időben. Tizenegy fia közül mindössze három jött haza az első világháborúból. Így a föld egyben maradt.
– Jól érezted magad a szerszámműhelyben?
– Voltak nézeteltéréseim a főnökömmel… Aztán átkerültem a hegesztő-laboratóriumba. Közben elvégeztem az edzőiskolát. Nem jött be. Aztán kijártam a bírói iskolát. Az nagyon bevált. Tizenhárom évet bíráskodtam a megyében. A hegesztéstől mentem nyugdíjba.
„Több ezer tagunk van. Nem csak magyar, román gazdák is”
– Nem értem, mi a köze a hegesztésnek a mezőgazdasághoz! Hogy kerültél a Romániai Magyar Gazdák udvarába?
– A forradalom után hívtak az RMDSZ-hez. Azelőtt, amikor politikáról hallottam, elszaladtam. Akkor odamentem. Mindent elvállaltam. Én voltam az első ügyvezető titkár, a „kultúros” Kocsik József csicskása lettem; mindenhova küldött, tettem-vettem. Amikor március végén Cziszter Kálmán lett az elnök, megkért, hogy menjek el Kolozsvárra mint mezőgazdász. Ott feladatként kitűzték, hogy alapítsam meg Aradon a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét. Találtam két nagyszerű társat Fazekas István, a barackai borgazdaság vezérigazgatója és a kisiratosi Almási Béla doktor személyében. Egy év után megválasztottak elnöknek.
– Gondolom, nem bántad meg, hogy elvállaltad.
– A mezőgazdaságban rengeteg csodálatos dolgot láttam: például azt, hogy egy hektáron több mint egy vagon búza terem, kukoricából több mint másfél vagon… Láttam egy gazdaságban 150 hektáros mákültetvényt, amit drónokkal tartanak megfigyelés alatt. Bármelyik magyarországi mezőgazdasági kutatóintézetbe nyílt utam van.
– Említenél valami különlegeset, amit elértél az Egyesület élén?
– Az országban nincs még egy olyan egyesület, mint a mienk. Több ezer tagunk van. Nemcsak magyar, hanem román gazdák is… Egyszer, amikor kiöntött a Körös, 2500 hektárra hoztunk kukorica-vetőmagot ingyen Magyarországról. S ezt még többször megismételtük.
„Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt!”
– Hiszel Istenben?
– Nem hiszek. Meg vagyok győződve létezéséről… A Katolikus Gimnáziumban, első osztályban, a Zárdában egy délután Grúber tisztelendő „bácsi” bejött az osztályba, és megkérdezte: „Hány Isten van, kisfiam?” Rávágtam: „Egy Isten, tisztelendő bácsi.” Olyan hatalmas frászt kaptam, hogy ma sem hallok jól az egyik fülemre. Állítólag azt kellett volna mondanom, hogy: „Csak egy Isten van.” Én azóta nem léptem be a templomba.
– Végül is, milyen a viszonyod Istennel?
– Egyáltalán nem hittem benne. Addig, míg nem találkoztam vele…
– Vannak ellenségeid?
– Inkább irigyeim. Pedig nincs semmim. Engem a környék összes polgármestere a tenyerén tart. Nem tudják, hogy hova tegyenek.
– Félnek a szádtól? Attól, hogy szókimondó vagy?
– Én sohasem bántok senkit. De ha helyzetbe kerülök, akár tíz év után is, megkapja.
– Egészséges vagy?
– 75 éves koromban olyan beteg lettem, hogy alig kaptam levegőt, két lépést sem tudtam szaladni. Elmentem az orvoshoz. Azt mondta, ha három héten belül nem operáltatom meg magam, nagy baj lesz. Egy nap kisétálok a kertbe. Egy tizedmásodperc alatt valami különösen titokzatos dolog történik velem. Ma sem tudom, mi. Attól a pillanattól kezdve úgy kapok levegőt, mint régen. Utána legalább tíz négyzetmétert felástam a kertben. Attól kezdve kilométereket tudok futni.
– Mit gondolsz, mi történhetett veled akkor?
– Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt.
„Életem legszebb időszakát élem”
– Értek nagy veszteségek életed során?
– Egyik legnagyobb veszteségem a fiam tragikus halála volt. A másik az, hogy elvesztettem azt a nőt, akit a legjobban szerettem. Halála előtt arra kért, vigyek be hozzá a kórházba három szál vörös rózsát.
– Nyolcvanévesen megfordulsz még néha egy-egy csinos nő után?
– A szép mindig tetszett. Azt hiszem, mai napig több barátnőm van, mint barátom.
– Félsz az öregségtől?
– Nem. Mert nincs öregkor… A betegségtől félek, de tudom, hogy nem leszek beteg. Naponta négyszer meditálok. És légzési gyakorlatokat végzek.
– Boldog vagy most?
– Igen, úgy érzem, hogy most vagyok a legboldogabb. Bár a munkám sosem volt megfelelően elismerve, olyat csináltam, ami egyáltalán nem volt ebben az országban. Semmit sem teszek tudatosan, de mostanában minden sikerül nekem. Életem legszebb időszakát élem. A jelenem nagyszerű. Büszke vagyok a múltamra… És elmondhatom, hogy az életemben még sohasem fordult elő, hogy leüljek valakivel egy asztalhoz – mint most veled –, és elmondjam intim dolgaimat.
– Semmiféle elismerést nem kaptál tevékenységedért?
– Nem éppen. Amikor Brüsszel felfigyelt ránk, kaptam az Aradi Kereskedelmi, Mezőgazdasági és Ipari Kamarától egy oklevelet, amelyben elismerik az Agromalim Vásár megszervezéséért végzett munkámat, meg a román mezőgazdaság fejlesztéséért kifejtett tevékenységemet. Legértékesebbnek tartom az Ezüstfenyő-díjat, amit Markó Bélától kaptam 2005-ben. Megemlíteném, hogy Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává választottak. És még van néhány… „Nem ijedek meg semmitől”
– Szeretsz utazni?
– Szeretek.
– Merre jártál?
– Az országon kívül voltam Párizsban, Bécsben, Berlinben, Krakkóban, Magyarország mindegyik tanyáját ismerem, az egész Szovjetuniót bejártam… És nemrégen Brüsszelbe is meghívtak.
– Hivatalos úton jártál Brüsszelben?
– Igen. Az Egyesületnek van 4-5 ezer román tagja. Amikor meghívtak, azt kérdezték, hogy lehet az, hogy egy magyar egyesületnek ennyi román tagja van?
– Sok olyan embert ismersz, akit fontosnak tartasz?
– Fontosnak tartok sok nagyszerű embert, akik a kutatóintézetben dolgoznak Szegeden, akikben annyi emberség van, hogy az ritkaság. Következnek akadémikusok, politikusok, köztük Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ (Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége) elnöke, aki 20 éve segíti önzetlenül egyesületünk munkáját.
– Milyen politikai beállítottságú vagy?
– Rossz politika nincs, csak rosszul lehet csinálni.
– Hibáztál sokat az életben?
– Igen, hibáztam. Vannak dolgok, amelyeket egyáltalán nem csináltam meg. Magamért nem tettem semmit. Mindent megkaptam az élettől. Most rendkívül biztos vagyok magamban. Nem ijedek meg semmitől.
„Láttam a miniszterelnök házát”
– Hallottam, hogy idén Felcsúton is jártál.
– Láttam a miniszterelnök házát. Öt méterre van a stadiontól. Az a stadion egy műemlék.
– Makovecz Imre tervezte… Orbán Viktorral nem találkoztál ott?
– Többször találkoztam már vele. Remekül tud társalogni. Egyből letegezett. De most ott nem láttam… A Puskás Akadémia hoteljében szálltunk meg. Három napot töltöttünk ott. Minden komfortot biztosítottak. Amikor megérkeztünk, rögtön mindegyikünk mellett megjelent egy ember. Kettőnkkel ketten jártak. Minden lépésünket irányították.
– Milyen rendezvényen vettél részt?
– Háromnapos szimpóziumon voltunk, nyolc ország képviselői. Nagy Zsolttal, ifjú falugazdánkkal szerepeltünk az Egyeztető Fórum mezőgazdasági témájú gyűlésén.
– Tetszett Felcsút?
– Nagyon szép a terület. Takaros parasztházak. Az Orbáné is az.
– Hogy érezted magad ott?
– Azt láttam, hogy azok az emberek szeretnek engem.
„Brüsszelben naponta háromszor esett az eső”
– Kimaradt-e valami fontos kis csevegésünkből?
– A 2016 decemberi, brüsszeli látogatásom az Európai Parlamentben. És főleg az, hogy én ott szót kaptam. Egész Romániát képviseltem.
– Milyen nyelven szólaltál fel?
– Magyarul. Ott mindenki azon a nyelven hallgat meg, amelyiken akar.
– Miről beszéltél?
– Elmondtam, hogy Aradról érkeztem, kisebbségi csoporthoz tartozom, magyar vagyok, egy mezőgazdasággal foglalkozó egyesület tagja…
– Tetszett a város?
– Brüsszelben naponta háromszor esett az eső…
– Élvezted a látogatást?
– Nagyon emberségesen bántak velem. Én itthon nem szoktam az ilyesmihez. Már vártak, pedig nem is ismertek. Csak a reggelire felszolgált kagylókat és egyéb tengeri herkentyűket nem tudtam megkedvelni.
***
– Hozzátennél még valamit?
– Amikor megszerkeszted ezt az interjút, kérlek, arra ügyelj, hogy véletlenül se legyek benne istenítve. Add vissza azt, amit én tényleg végeztem ez alatt a 27 év alatt. Mindent szívből tettem. A magyarságomért! Annyi mindent lehetne csinálni, ha az ember EMBER lenne… – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Képkockákba kerülnek a legendák: újabb történetek a székely rajzfilmsorozatban
Újabb székely legendákat dolgoznak fel egy tizenkét részes rajzfilmsorozatban. Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája a Krónika megkeresésére számolt be a munkafolyamatról, tervekről.
Elkészült az új székely rajzfilmsorozat második részének, Az ördögmalom patkója című epizódnak a színészi szinkronja. „A napokban a színészek szinkronizálták az animált figurákat, ilyenkor gyakorlatilag nem változik a szövegek hossza, csak a hangulat. Például nagyon érződik egy ember hangján, hogy mosolyogva, szomorúan vagy épp türelmetlenül beszél” – mondta el lapunknak Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája, a rajzfilmsorozat forgatókönyvírója, operatőre, producere.
Hozzátette, az új figura, a Nagyapó hangja Sinka Nándor, a régi szereplők közül Rika szinkronhangja Albert Orsolya, Zete hangja Baricz Gergő, az Ördög pedig Kozma Attila. A művészek a Tomcsa Sándor Színház és a Csíki Játékszín munkatársai.
„Igyekszünk székelyföldi színészekkel dolgozni, a rajzfilmet Barabás Árpád rendezi, a hangmérnök pedig Szász M. Attila” – részletezte az ötletgazda. Mint kifejtette, a sorozat tizenkét részből áll majd, az első, tízperces részt már teljesen befejezték, ennek A Tejút és a csodapatkó lett a címe.
„Ez már olyan minőségben készült el, hogy ki tudjuk vinni a nemzetközi piacra. Előkészítjük nemzetközi hangsávokkal a rajzfilmet, ezt visszük bemutatókra, és átadjuk majd televízióknak a világ minden pontján, tehát bekerülünk mi is ebbe a nagy rendszerbe. Szerencsére nem telített a piac, ezért lesz igény erre a székely rajzfilmre” – fogalmazott a producer.
Fazakas Szabolcs lapunknak arról is beszámolt, hogy elég sok történetet, legendát feldolgoznak ezekben az alkotásokban, viszont most egy kicsit változott a felfogás, mert nemcsak egy legendáról szól a rajzfilm, hanem több monda jelenik meg egy filmben. Van hét alapszereplőnk: Zete, Rika, Szőrmanó, Nagyapó, Csetlik, Botlik és Ördög, ők kalandoznak Székelyföldön.
Az első, A Tejút és a csodapatkó című rész bevezető a történetbe, itt megtudjuk, hogy kik azok a székelyek, hol élnek, ezt egy kétperces képi animációs részben mutatjuk meg. A következő képkockákban megjelenik a csodapatkó, amely a történet szerint – ez fikció– Csaba királyfi lovának a patája, a királyfi megbotlik a csillagösvényen, és így jön létre a Tejút” – magyarázta a forgatókönyvíró.
Hozzátette, a Tejút legendája szerint Csaba királyfiék elmennek keletre, és az ő patájuk nyomán marad egy halvány, felhőszerű sáv, amely az egész éjszakai égbolton áthúzódik. A csapat ezt a történetet továbbfejlesztette, és beleszőtte az ördögmalom legendáját is, miszerint az ördög évszázadok óta őrli az Egyes–követ, míg eléri Csaba királyfi patkóját, ami kipattan, majd Zete és Rika találja meg. Itt alakul ki a konfliktus, mert az ördög meg akarja szerezni a patkót, ami átjárást biztosít a mondák, legendák világába, és ha ez az ördög kezébe kerül, akkor megszűnik a székely legendák világa.
Benedek Elek Nagyapó mesefáját is belevittük valamilyen szinten, de mi továbbfejlesztettük, és szerepel a filmben egy óriási öreg fa, és egy-egy odú vezet el a legendákhoz. Ez a tizenkét résznek a története, az utolsó epizódnál nyilván nem állunk le a munkával, mert ezt a végtelenségig lehet készíteni” – részletezte
Hozzátette, ebben a sorozatban inkább kincskeresős, sárkányos, ördögös, tündéres történetek jelennek meg, a tatárjárásos mondákat külön, egészestés rajzfilmben fogják feldolgozni, mint amilyen az Asterix és Obelix. Most készül a Kárpát-medencei magyar legendárium, tehát még az is megtörténhet, hogy amikor lejár ez a tizenkét rész, ezek a szereplők a Felvidéken vagy Kárpátalján jelennek meg. A csapat másfél éve tanul, fejlődik, a jövőben sokkal gyorsabb lesz a gyártási folyamat, mert elkészültek a modellek, a színterek, a színek, most már minden összeáll. Körülbelül két-három hónap alatt kell elkészüljön egy rajzfilm, ez a nemzetközi standard” – mondta a projekt ötletgazdája.
Fazakas Szabolcs arról is beszámolt, hogy a tervek szerint Székelyudvarhelyen lesz a főbemutatója az első résznek, majd Budapesten a magyar népmese napján.
A Székelyföldi Legendárium 2008-ban indult civil kezdeményezésként azzal a céllal, hogy összegyűjtse és a gyerekek számára szerethető módon adja át Székelyföld szellemi kulturális örökségét, ma is közszájon forgó mondáit és legendáit. Elsőként 156 székely mondát és legendát tartalmazó térképet készítettek. A kezdeményezés sikerét látva legendagyűjteményt, hangoskönyveket, színezőt és különféle játékokat terveztek, végül 2012-ben elindították az első székelyföldi rajzfilmstúdiót, amely mostanra 14 tagot számlál. Eddig négy rajzfilmjük jelent meg: A Likaskő (közönségdíj, kecskeméti KAFF Nemzetközi Animációs Fesztivál), a Rétyi - nyír mondája, a csíksomlyói kegyszobor legendája és a gyergyói táltos asszony is elnyerte a legfiatalabb, egyben legkritikusabb közönség tetszését.
A Legendárium csapata a rajzfilmekhez a valós helyszíneket bemutató, ismeretterjesztő kisfilmeket is készített, ezeket is bemutatják ingyenes vetítéseiken. A rajzfilmes csapat állandó mentora Ken Fountain amerikai animátor, a DreamWorks Animation produkciós világcég munkatársa, számos ismert hollywoodi alkotás partnere.
Fazakas Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Szeptembertől a Duna Palotában folytatja működését a Magyarság Háza
A budai várból a Duna Palotába költözik a Magyarság Háza, amely szeptembertől filmklubbal, a magyar népmese napján családi programokkal, valamint sorozatokkal is várja az érdeklődőket Budapesten.
A Magyarság Háza közel hat év után költözik át a Szentháromság térről a belvárosi rendezvényközpontba. Az intézmény céljai változatlanak maradnak: az összmagyarság értékeinek megőrzése, a nemzettudat erősítése, a magyarság szülőföldjén való boldogulásának elősegítése – hangsúlyozta Csiba Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója az M1 aktuális csatorna hétfői adásában.
"Az idén megtöbbszöröztük a programjainkat, 10-14 programot szervezünk havonta, de folytatjuk a már elindított programsorozatokat is" - hívta fel a figyelmet.
Szeptember 6-án a Vasgyökerek című film vetítésével indul el a Magyarság Háza filmklubja. A film után beszélgetést tartanak az alkotókkal. Hangsúlyozta: a programban szereplő játék- és dokumentumfilmek olyan problémákkal foglalkoznak, amelyek a jelen és a közelmúlt történéseit segítik feldolgozni a nézők számára. Folytatódik a Rendhagyó történelemórák elnevezésű sorozat is egy-egy kiemelt történelmi emléknaphoz kötődően.
Hangsúlyozta, hogy a sorozatokon túl csak külhoni magyar résztvevők, közreműködők és szereplők lesznek láthatóak a Duna Palotában.
Szeptember 30-án, A magyar népmese napján egésznapos családi programokkal várják a látogatókat. Csángóföldről, Felvidékről, Délvidékről és Kárpátaljáról érkeznek majd olyan fiatalok, akik egy-egy kárpát-medencei legendáriumnak a helyszínén élnek. Ezen a napon kézműves foglalkozásokkal, színpadi bemutatókkal és zenei programmal várják a gyerekeket.
Kiemelt rendezvény lesz ebben a fél évben a magyarság szórványnapja is november 15-én.
"Az intézmény amellett, hogy bemutatkozási lehetőséget ad a külhoni magyarságnak, megerősíti őket abban is, hogy amit őriznek, az érték és továbbőrizendő. Mi egyfajta motor szeretnénk lenni, hogy találkozóhelyet biztosítsunk a Kárpát-medencében élő magyarság számára" – mondta Csiba Krisztina. (MTI)

Kisebbségi ügyben is tárgyal Szijjártó Péter magyar külügyminiszter Bukarestben
Bukarestbe érkezik szerdán Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter, aki a román nagyköveti értekezleten tart előadást, és román kollégájával, Teodor Melescanuval is találkozik.
Bukarestbe látogat szerdán Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter. A magyar diplomácia vezetője felszólal a román nagykövetek kedden elkezdődött értekezletén, és kétoldalú találkozón vesz részt román kollégájával, Teodor Meleșcanuval, akivel ezt követően közös sajtónyilatkozatot is tesz. Az előzetesen kiadott program szerint Szijjártó Péter a regionális együttműködés stratégiai tétjéről és fenntartható perspektíváiról szóló plenáris ülésen vesz részt, amelynek moderátora Teodor Meleșcanu lesz.
A két miniszter az előadást megelőzően négyszemközti megbeszélést is folytat, amelyen értesüléseink szerint fontos téma lesz a kisebbségi ügy. Emellett energetikai kérdésekről, a határátkelők számának bővítéséről, valamint az aktuális regionális és világpolitikai ügyekről is szó esik majd.
A két tárcavezető nem először találkozik idén: februárban Teodor Meleșcanu látogatott el Budapestre, ahol szintén előadást tartott a magyar nagykövetek értekezletén. A román külügyminiszter még idén januárban, a beiktatása előtti parlamenti meghallgatáson arról beszélt: „erkölcsi felelősséget” érez a magyar–román kétoldalú kapcsolatok javításáért, mivel 1996-ban ő tárgyalt a magyar–román alapszerződésről, és ő írta alá a dokumentumot Temesváron.
„A stratégiai partnerség, amely a fontos dokumentumok egyike volt, sajnos csak papíron maradt. Az első, általam megtett lépések a szomszédos országokat érintik majd, és értelemszerűen Magyarország is ezek közé tartozik" – mutatott rá Meleșcanu.
Ehhez képest február óta nem történt látványos elmozdulás a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok terén. Az akkori budapesti találkozón a magyar külügyminiszter arról beszélt, párbeszéd nélkül sosem lesznek közös sikerek és bizalom a két ország, nép és kormány között. Hozzátette: azt senki nem vitatja, hogy vannak érzékeny kérdések, amelyek alapvetően a kisebbségekhez kapcsolódnak.
Szijjártó Péter kifejtette: ha jó a kapcsolat Magyarország és Románia között, a kormányok között, az jó minden románnak és magyarnak, függetlenül attól, hogy melyik ország területén él.
A tárcavezető hangsúlyozta: fontos, hogy semmilyen politikai vagy jogi törekvést ne használhasson senki arra, hogy egy nemzeti közösség tagjait „megfélemlítse, vegzálja”.
Teodor Meleșcanu hangsúlyozta: mindkét fél nyitottan közelíti meg a kérdéseket azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megtalálják a megoldásokat, így fejlődhetnek a kapcsolatok mindkét ország előnyére.
Egyébként a román diplomácia kétnapos, hagyományos évi értekezletén Teodor Meleșcanu kedden kijelentette, a román diplomáciának főként az 1918-as egyesülés százéves évfordulójára, valamint a 2019. első félévi román EU-elnökségre kell készülnie.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (augusztus 23-29.)
Gazdasági revizionizmus vagy esély a magyar megmaradásra és megtartatásra? – HVG-s körkép a magyar kormány határon túli vállalkozásfejlesztési támogatásairól
Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Szabó Yvett és a hetilap Gazdaság rovatában közreadott Hinternacionalizmus című cikkében azt járta körül, hogy miként alakult a magyar kormány sokmilliárdos vállalkozásösztönző támogatásainak sorsa a Kárpát-medencében. A program kedvezményezetteit és szakembereket megkérdezve annak igyekezett utánajárni, milyen esélyt jelent ez az előzménytelen és bőkezű budapesti segítség határon túli magyarság szülőföldön való boldogulása számára, és mi az oka annak, hogy míg egyes szomszéd országok megértéssel, sőt örömmel fogadják a támogatási programot, mások viszont berzenkednek ellene, fenntartásaiknak hangot adva pedig jogi érvekkel hozakodnak elő.
„Aki Magyarországon azzal érvel a határon túliak támogatása ellen, hogy a pénzből hány kórházat lehetne itthon felépíteni, az gyorsan menjen tüntetni amiatt, hogy a német, holland, osztrák, svéd adófizetők – EU támogatások formájában – Magyarországra küldik pénzük egy részét, egyebek között vállalkozások fejlesztésére.”
Ekképp indítja a HVG szerkesztője, Kocsis Györgyi a hetilap legfrissebb számának belső oldalán az aktuális lapszám ajánlóját. A szerkesztőségi „előszava” annak a joggal népszerű közvéleményformáló orgánumnak, mely minap, tőlünk elszármazott felelős szerkesztőjének, Nagy Iván Zsoltnak megújulási programját meghirdető című hitvallásával, a Legyen világosság! – Ha független sajtó nincs, demokrácia sincs-el tette le a garast az olvasóknak az objektív és színvonalas információkkal, valamint a hiteles és kendőzetlen véleményekkel való kiszolgálása mellett, nem véletlenül kapta a Hetedhét határon túl címet. A szóbahozott tartalomismertető elöljáró beszéd, amint arról fenti fotónk is tanúskodik, elsősorban a népszerű közéleti, gazdasági-politikai folyóirat idei 34. számában címlapsztoriként helyet kapó, Szabó Yvett által írt cikkre összpontosított, melynek bemutatásra ezúttal vállalkozunk.
A mögöttünk hagyott hét nap szerintünk feltétlenül megkülönböztetett odafigyelést érdemlő publikációjának ismertetése előtt viszont érdemes még a szerkesztői beköszöntőből néhány további gondolatot idézni. Annál is inkább kívánatos ezt megtenni, mert Kocsis Györgyi a folytatásban nemcsak arra hívta fel a figyelmét mindazoknak, akik kezükbe vették az eheti nyomtatott HVG-t, hogy mennyire hamis demagógia azzal érvelni, hogy a határon túli magyar közösségeknek nyújtott anyagi támogatások miatt nem jut pénz magyarhoni szükséges beruházásokra, hanem mást is hangsúlyosan szóbahozott. Azt is, ami azért annyira nem igazán jó befektetés a budapesti kormány számára és azt is, hogy meglátása szerint, milyen motivációk állhatnak az eddig soha nem tapasztalt nagyságrendű, a Kárpát-medencei magyar közösségek számára biztosított budapesti gazdaságélénkítő programok hátterében.
Jöjjön tehát a redaktori preambulum folytatása:
„(Beszúrás: ami biztosan pénzkidobás, az a minden fronton leszerepelt Szőcs Géza exállamtitkár, all-round lúzer hazai startup vállalkozások állítólagos menedzselésre indított startupjának a minap adott 400 millió – lásd cikkünket a Magyarország rovatban. Beszúrás vége.)
Minden országnak, térségnek elemi érdeke ugyanis, hogy szomszédságában prosperitás legyen, különben kezelhetetlenné válik a gazdasági bevándorlás, terjed a bűnözés és más török áfium. Amennyire korlátolt gondolkodásra utal azonban a gazdasági sovinizmus, annyira az a magyar kormány által érvényesíteni próbált etnicista gazdaságpolitika is. E heti címlapsztorink azt járja körül, miként ad(na) az Orbán-rezsim jelentős magyar kormányzati támogatásokat határon túli vállalkozásokra, úgy hogy azok csak az ott élő magyarok számára legyenek elérhetők, ezért – az uniós joggal ellentétben – magyar állampolgársághoz köti a juttatást”
A szerkesztői lapszám-beharangozó zárójelbe tett beszúrását illetően nem mennénk bővebben bele a részletekbe. Aki a Hamvay Péter által készített Szőcs Géza 400 milliót költhet nagy kísérletére című cikkre kíváncsi, melyből amúgy kiderül, hogy a kulturális államtitkárság és a milánói expóbiztosság után most a költő-politikus, azért kapott 400 millió adóforintot kapott új hobbijára, a „találmányok piacra jutásában érintett intézmények rendszerének, együttműködésének, szinergiájának vizsgálatára”, az ide kattintva megismerkedhet a miniszterelnöki főtanácsadó, – az egykori költő pályatárs, Körössi P. József nem túlságosan hízelgő olvasatában „A főnök” – merész terveivel. Meg azzal is, hogy Szőcs Géza leplezetlenül képes önmaga fontosságát hangsúlyozni páratlan szerénységről is tanúságot téve: úgy véli, óriási kár lenne állítólagos nemzetközi kapcsolatrendszerét nem a köz javára hasznosítani, mert mind mondja: „Nemzeti ügy, hogy ezt a páratlan networköt kamatoztassuk.”
Ami az eheti HVG lapszám szerkesztőjének, Kocsis Györgyinek „fülszövegében” szintén megfogalmazást nyert és fentebb olvasható volt, az vélhetően egyeseket reflexiókra vagy akár vitára is ösztönözhet. Számukra, de távolról sem csak nekik, úgy hisszük, mindenképen érdemes alaposabban megismerni Szabó Yvett Hinternacionalizmus című tényfeltáró riport-összeállítását, melynek néhány apró részletét a hetilap online változata isközreadta minap.
Felemás a gazdasági nemzetegyesítés 2017 augusztus végi mérlege a Kárpát-medencében – derül ki a HVG címlapsztorijának már a felvezetőjéből, az pedig, hogy ez így alakult, nem a kezdeményező Orbán-kormányon múlt. Magyarország szomszédjai közül például a nem EU-tag Szerbia és Ukrajna örül, vagy csak egyszerűen tudomásul veszi, ha az ott élő magyar nemzetiségű polgárai az anyaországuk jóvoltából pénzt, paripát, azaz páratlan esélyt kapnak a szülőföldjükön való boldogulásra vállalkozásfejlesztési támogatások révén. Viszont az EU-tag Románia és Szlovákia mindezt egészen másképp látja.
A cikk felvezetője, majd a beszédes példázata a május 19-én, Marosvásárhelyen beígért „főpróba”, azaz a Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program beindításnak megtorpanásáról egyértelműen jelzi: Bukarest álláspontja az erdélyi magyarok vállalkozásfejlesztési támogatása tekintetében egyelőre éppoly merev, mint volt annakidején az ún. Státustörvény kapcsán, 2001-ben. Kormányok azóta jöttek-mentek a Dâmboviţa partján, de a jelek szerint a „hagyományos” bizalmatlanság a régi, a zsigeri ellenálláson túllépni, mert, ha azt nem akarják, nem lehet.
„Mégsem tudott beindulni a romániai magyar vállalkozások milliárdos támogatása, hiába ígérte az Orbán-kormány. Románia ugyanis jogsértőnek tartja a magyar szándékot. A szerbek ugyanakkor örülnek a pénznek, a gazdasági revizionizmus gondolata fel sem merül bennük.
A marosvásárhelyi székhelyű Pro Economica Alapítvány honlapján július 5-én jelent meg az utolsó hír, amelyben a projektet koordináló szervezet közli: elhalasztják a június közepére beharangozott pályázatokat, és egyeztetnek a román hatóságokkal, hogy a magyarországi támogatás a befogadó ország jogrendjébe illeszkedjen. A határon túli magyarok vállalkozásainak megsegítésére, valamint termőföld- és ingatlanvásárlásra az Orbán-kormány az elmúlt másfél évben összességében 150 milliárd forintot is meghaladó támogatási programot hirdetett meg.
Összehasonlításul: ez több mint amennyit a magyar állam egy évben a háziorvosi hálózat finanszírozására költ. A program már két országban is elindult. A Vajdaságban és Kárpátalján javában működtetik és használják azokat a gépeket és ingatlanokat, amelyeket a pályázat első nyertesei a zömében vissza nem térítendő pénzből megvásároltak. Romániában és részben Szlovákiában viszont diplomáciai csörtéken akadt el a projekt, amely évszázados lelki sérüléseket szaggathat fel Közép-Európában, miközben a Fidesz hátországát és szavazótáborát minden bizonnyal erősíteni tudja.”
A cikkszerző által felkeresett vajdasági magyar kisvállalkozók számára a Prosperitati alapítványon keresztül folyósított budapesti anyagi támogatás úgy kellett, mint egy falat kenyér. A sokat, bő évtizeden keresztül minden Kárpát-medencei magyar honfitársaink által sokkal jobban megpróbált vajdasági magyar közösség számára a túlélést, tehát a megmaradás esélyét megteremtő, forintmilliókban, sőt még ennél is nagyobb nagyságrendben nyújtott segítségnyújtás jelentősége vitathatatlan, valóban nemzetpolitikai fordulópontot jelentő kezdeményezésként értékelhető. Még akkor is az, ha a külső szemlélő számára mutatkoznak „gyermekbetegségek”, például olyanok, hogy a kedvezményezettek óvatosak, talán egy Budapestről érkező újságírónak túlon túl is azok.
A szabadkai Ötvös Attilát érteni, megérteni lehet, elmarasztalni viszont kevésbé kellene, mert ő Vajdaságban élt tegnap és tegnapelőtt is. Ő már bizonyára találkozott házfalakon, nem is rég, konkrétan alig öt esztendeje olyan feliratokkal, melyek ma már hál’ Istennek hihetetlennek tűnnek. Olyanokkal, mint például a „Srbija Srbima”, „Smrt mađarima” (”Szerbiát a szerbeknek”, „Halál a magyarokra”) vagy „Mađare pod led” („Jég alá a magyarokkal”).
Ezek a lélekölő emlékképek aligha felejtődnek el néhány év alatt, feldolgozásukhoz még hosszú időre van szükség. Mifelénk, a nagy egyesülés centenáriumi készülődésének közepette nagyobb megértéssel viszonyulunk a szabadkai fitneszszalon létrehozójának félszegségéhez is, mint a mai Pest-Budáról Vajdaságba látogató vendég. Mi azt is tudjuk, hogy 2013 decembere óta Belgrád miként tette névlegessé Vajdaság önálló tartomány autonómiáját, de ezt most hagyjuk is. Helyette inkább olvassuk Zserai Zsoltot, mert amit mond, az nemcsak megindító, hanem felettébb üzenetértékű is:
„A szabadkai Ötvös Attila például 775 ezer dinárt, mintegy 2 millió forintot nyert el egy fitneszközpont létrehozására. A klub megnyílt ugyan, de még a Facebook-oldalán sem olvasható magyar szó. Ahogy egy másik nyertes, Berkesei Ildikó magyarázza a HVG-nek, otthon ő is magyarul beszél, de amint kilép az utcára, átvált szerbre. Az utcákon egyre kevesebb a magyar felirat, hiába bír autonómiával a Vajdaság. Ildikó és ikertestvére, Gabriella divattervező, egyedi táskákat készítenek, de szeretnének cipőgyártással is foglalkozni. Ezért a támogatásból három varrógépet vettek, amelyek közül az egyik már lábbelik készítésére is alkalmas lesz. Elsősorban az interneten értékesítenek, s ott magyarul is kommunikálnak.
Az újabb pályázati kör már nagyobb cégeket is elérte a Vajdaságban. Több közepes agrárvállalkozás is egymilliárd forint fölötti összeghez jutott. A csantavéri Gebi takarmánygyár termelési igazgatója, Zserai Zsolt azt mondja, az elmúlt 20-25 év határzárai, embargói és háborúskodásai után szinte hihetetlen volt számukra, hogy az anyaország több mint 1,3 milliárd forintjának köszönhetően lehetőségük nyílik egy napraforgó-feldolgozó és egy – tároló építésére.”
Másutt, Kárpátalján, Dél-Baranyában és a Mura-vidékén a tapasztalatok szintén pozitívak, vagy reményekre feljogosítók. A romániai mellett a szlovákiai ellenállást viszont le kell majd küzdeni, ami komoly feladatot ró a magyar diplomáciára. Borítékolható: Orbán-Fico barátság ide, Orbán-Fico kölcsönös megértés oda, a Széchenyi programirodában munkálkodók tennivalója, – mert Szlovákiában, akárcsak a státustörvény esetében ezúttal is csak különutas, kvázi „öszvérmegoldással” kell próbálkozni – aligha lesz sétagalopp. Ráadásul a magyar állampolgársági törvény hétesztendős szlovákiai utóélete nem igazán ad okot túl sok optimizmusra.
„Ukrajna bünteti ugyan a kettős állampolgárságot, a pénznek azonban nem állta útját. Már Kárpátalján is 2,2 milliárd forintot osztottak ki olyan vállalkozóknak, akinek még az első Orbán-kormány idején bevezetett magyarigazolványuk van, vagy dokumentumokkal tudják igazolni magyar iskolai végzettségüket és legalább középfokú magyarnyelv-tudásukat. Bár Horvátországban és Szlovéniában csak néhány ezres magyar közösség él, ott is készülnek a pályáztatásra. Szlovákiában azonban nagyobb a tét, hiszen a félmilliót közelíti a magyarok száma, miközben ott is szankcionálják a kettős állampolgárságot, méghozzá a szlovák megvonásával. Így nem csoda, hogy a felvidéki program beindítása is húzódik. Jóllehet annak büdzséjét 2017-re 5 milliárd forintra emelték, csak júliusban jelölték ki, hogy a határ menti kétoldalú projekteket is irányító Széchenyi programiroda lesz a pályázatok kezelője. pedig a többi országban az ottani kisebbség által felállított szervezetek irányítják a tendereket.”
Pedig sem a nemzetközi jog, sem az európai bevett gyakorlat nem indokolja a román és szlovák ódzkodást. Ezt a Szabó Yvett által megkérdezett szakemberek mind-mind megerősítik. A fenntartások mögött újra csak felsejlik a bizalmatlanság, az előítéletesség, az ellenkezőkben saját históriájuk egynémely XX. század eleji mozzanata ötlik fel. Amikor a köztudatban ma is él annak a forgatókönyvnek az emléke, hogy egykor a románok, bankjaik segítségével, tudatosan felvásárolták Erdély földjét, hogy onnan kiszorítsák a magyarokat és növeljék a románok arányát, ott hiába érvelsz XXI. századdal, közös, uniós nagy hazával.
„Önmagában nem mond ellent a nemzetközi jognak ez a támogatáspolitika, és nem is számít unikálisnak. Lattmann Tamás nemzetközi jogász azt mondja, inkább csak az az egyedi, hogy – Trianon következményeként – egy nemzetnek minden irányban ennyi tagja szakadt ki az anyaországból. Éppen ez a mérték az az, ami veszélyezteti a status quot és érzékenyebbé teszi az utódállamokat. Elvégre hasonló törekvéseket már a magyarok is érezhettek a bőrükön, amikor az 1990-as évek elején a román királyság utasítására a román bankok finanszírozták a románok földvásárlásait Erdélyben. Amikor pedig Gömbös Gyula 1933 nyarán Hitlerrel tárgyalt Németországban, az egyetlen feszültséget az okozta a szövetségesek között, hogy a német állam pénzt adott a Közép-Európában élő német ajkúaknak, hogy részesedéseket szerezzenek bankokban, bányákban – sorolja a történelmi párhuzamokat Gulyás László történész. Magyar Gábor ügyvéd ugyancsak azon az állásponton van, hogy ha a magyar állam betartja azokat a brüsszeli szabályokat, amelyek például egy-egy gazdasági társaság támogatását három éven belül legfeljebb 200 ezer euróban maximálják, és nem diszkriminál állampolgárság alapján, akkor semmi akadálya nem lehet a dotációnak. Ha viszont a pályázati kiírás kizárja a románokat, illetve piactorzító, akkor azok a vállalkozások végső soron beperelhetik a magyar államot a bíróság előtt, vagy jogorvoslatért fordulhatnak a romániai versenyhatósághoz. Összességében azonban a nemzetpolitikai stratégia végső soron felülírja azt a gazdasági racionalitást, hogy a határon túli magyarok természetes munkaerő-utánpótlást jelenthetnének az anyaországban, és itt termelhetnék meg a GDP rájuk eső részét.”
A bevezetőnkben már szóvá tettük, hogy a Hetedhét határon túlcímet viselő lapajánló egy-két megfogalmazása minden bizonnyal vitára fog ingerelni egyeseket. Ez hangsúlyosan valószínűsíthető a cikkszerző egyes, az elkövetkezendőkben olvasható következtetései okán is. A szemleírónak nem tiszte a minősítés, de a „gazdasági revizionizmus” fogalomhasználat kapcsán nem tudja titkolni megütközését. Vajon valóban erről lenne szó a magyar kormány vállalkozásösztönző támogatásai kapcsán? Szerintünk aligha.
Mielőtt átadjuk a szót ismét Szabó Yvettnek, hadd jegyezzük meg: ha a szabadkai Berkesi Ildikó és testvére, Gabriella budapesti segítséggel három varrógépet vehetett, s ezek közül egyikkel már cipőt is fognak tudni majd készíteni és értékesíteni, ha a csantavéri honfitársaink napraforgó-feldolgozót meg napraforgó-tárolót tudnak majd építeni hasonló forrásból, vajon indokolt-e ez az előítéletekre csak ráerősítő és óhatatlanul keserű szájízt adó meg gyanakvást keltő szóhasználat? A magunk részéről inkább hiszünk a cikkszerző által megkérdezett újvidéki magyar írónak, Végel Lászlónak, aki jónak ítéli az Orbán-kormány kezdeményezését, miközben maga is tisztában van azzal is, hogy „az ördög a részletekben rejlik.” Vajon nem csak annyi történik, hogy Szabadkán, Csantavéren és Oromhegyesen meg másutt is, egyre többen a jövőjüket talán már nem Budapesten, Győrben vagy Stuttgartban képzelik el. Mindössze ennyi, de ez talán bőven elegendő is.
Ahogyan annak okán se kiáltanánk „gazdasági revizionizmust” 2017 augusztusában, mert a tavalyi és az idei évben tízmilliárd forintból fejlesztik Kárpátalja magyar vállalkozásait és gazdaságait, összesen 17 ezer családot érintően. Azért pedig végképp nem, mert például nyolc nappal ezelőtt Beregszászban, a Rákóczi-főiskolán 954 nyertes pályázóval, kárpátaljai magyar mezőgazdasági vállalkozóval írtak alá támogatási szerződést az Egán Ede program jóvoltából, aminek köszönhetően, ismételjük csak meg, mert nem árt, 17 ezerre nőtt az exisztenciateremtő kárpátaljai családi vállalkozók száma, amivel az ottani magyar túlélés és a megmaradás esélye megnőtt.
„Márpedig a Kárpátaljára, a Vajdaságra vagy Felvidékre szóló gazdaságfejlesztési stratégiák inkább gazdasági revizionizmussal próbálják begyógyítani a Trianon ütötte sebeket. A kárpátaljai magyarság programjaiban sarkalatos pontként nevezik meg, hogy hosszabb távon is a magyarok birtokában maradjanak a kül- és belterületi földek, annál is inkább, mert a parlagon heverő birtokok egyre jobban vonzzák a spekulánsokat.
Más piaci környezetben, de hasonlóan fogalmaz a vajdasági program is: „A cél a szántóföldek fölvásárlása, azaz a közösség tulajdonban való megtartása.” a gazdaságilag jóval fejlettebb Horvátországban már alig van eladó terület, miközben óriási a kereslet a termőföldre, így az árak egyre emelkednek. a fiatal magyar házasok lakóingatlan vásárlására is kapnak pénzt a határ túloldalán. A legfeljebb 3,1 millió forint odaítélésének egyebek mellett az a feltétele, hogy a család legalább 10 éven át ott éljen a támogatásból megvásárolt lakásban.
Az első birtokbavételek már meg is történtek, amiről a helyi, ámde az anyaországból bőkezűen támogatott magyar nyelvű sajtó meg is kezdte a tudósítást. Az idilli képek pedig igencsak jól jönnek az Orbán-kormánynak, amely a határon túliak voksaival bármilyen ellenzéki vagy külföldi diplomáciai morgás mellett tovább tudja növelni szavazótáborát. Végel László vajdasági magyar író például úgy látja, hogy elvben jó kezdeményezés ez a támogatáspolitika, mivel a (hivatalos) célja a vajdasági magyarság szülőföldön való maradása. A megvalósítása azonban bizonytalan. Az elvándorlás nem állt le, inkább felgyorsult, amit hosszú idő után először a Vajdasági magyar szövetség elnöke is elismert. Augusztus 20-ai beszédében Pásztor István az elmúlt évek legfontosabb és egyben ijesztő tapasztalataként említette a minden péntek délután hazafelé és a vasárnapi ebéd után elfelé igyekvő autók és kisbuszok sokaságát a határátkelőkön. Miközben pedig az esetlege kételyekről a határon túli sajtó szót sem ejt, a magyar kormány szponzorált közleményei között a kárpátaljai hírportálokon piaci reklám hirdeti, hogy Magyarországon százával várják a határon túliakat az egészségügyi állásokba.”
Végül, de korántsem utolsósorban szóljunk arról, hogy a felrajzolt Kárpát-medencei körképet egy keretes írás egészíti ki, melyből két budapesti nagykövet, a román Marius Gabriel Lazurca és a szerb Rade Drobac egymástól gyökeresen eltérő véleménye ismerhető meg a magyar kormány határon túli vállalkozásösztönző támogatáspolitikai gyakorlatát illetően. A Diplomáciai csörtecímet viselő, a tisztánlátást szolgáló felettébb hasznos, „háttéranyagot” alább szintén az olvasó rendelkezésére bocsátjuk:
„Románia egyértelműen úgy látja, sérti a nemzetközi normákat, ha valamely állam gazdaságpolitikájának az a célja, hogy kisebbségben élő rokonait segítse meg egy másik állam területén. Marius Gabriel Lazurca szerint ehhez el kell nyerni a másik állam belelegyezését. A román álláspont szerint azonban úgy látszik ennek az a feltétele, hogy a tervezett pályázatokon ne csak magyarok indulhassanak. A nagykövet – miközben sűrűn hangoztatja, hogy Románia nagy híve a közös projekteknek – a HVG kérdésére úgy fogalmazott: „Ezeket az intézkedéseket nem lehet diszkriminatív módon, etnikai kritériumok alapján foganatosítani, mivel ez ellentétes a nemzetközi és az európai normákkal.
Nem érhette meglepetésként a magyar kormányt a bukaresti berzenkedés, hiszen Erdélyben eleve úgy indult a gazdaságfejlesztési programnak, hogy az egymilliárd forint kerettel először csak kitapogatja, milyen a fogadtatása a kisebbség anyaországi támogatásának, és csak később bővíti a lehetőségeket. Első körben csak Maros megyéből jelentkezhettek volna pályázók, ahol a magyarok aránya még mindig egyharmad fölött van, de ez meghiúsult.
Míg Romániában egyelőre kudarcot vallott az etnikai alapú megkülönböztetés, Szerbiában semmi akadálya nincs. Már több mint hatezer pályázó jutott hozzá együttesen csaknem 10 milliárd forinthoz, miközben feltétel (a szerb mellett) a magyar állampolgárság is. Szerbia budapesti nagykövete, Rade Drobac lelkes támogatója a magyar kormány nemzetpolitikájának. A HVG érdeklődésére nem is kertel: szerb érdek is a vajdasági magyar kisebbség támogatása, ami az egész térség gazdasági fejlődését is elősegíti.”
Bálint-Pataki József / maszol.ro

A kommunizmus utolsó lehelete
Van Budapesten egy jó hely. Persze, több is, de amiről most szólnék, az igazán csúcs (kicsit szlengesen, a hely szellemében). Valahányszor tehetem, mármint időm engedi, mindig elzarándokolok oda. Mert idő kell hozzá, és bizony: zarándoklat. Mint a címből a tájékozottabbak rájöhettek, a Szoborpark Múzeumról, vagy ahogy mostanság nevezik, a Memento Parkról van szó.
Történetét feleleveníteni fölösleges, akit érdekel, minden információt megtalál a világhálón. A lényeg, hogy 1993 óta létezik ez a sajátságos hely, ahol a Budapest utcáiról, köztereiről eltávolított szobrok, emléktáblák és egyéb műalkotások élik tovább életüket. Egyik-másik kissé megviselten, hiszen a kor és a látogatók keze nem kíméli az egykoron örök dicsőségre teremtett műveket. Ott van például Lenin elvtárs emléktáblája, mely pár évtizede még a róla elnevezett teret ékesítette. A bronzon szépen áll a patina, csupán a féldombormű egy része fényes: most már szabad, sőt, kötelező facsarni egyet az orron. Mint egykoron a mi múzeumunkban Ceauşescu elvtárs szobrán. Annyi különbséggel, hogy a Kárpátok Géniuszának alattvalói fölött őrködő hű mása gipszből volt, következésképp a takarító személyzetnek naponta le kellett tisztítania a megszentségtelenített felületet, minek folytán egy idő után a Scorniceşti-i Tölgy ugyanvalóst piszévé vált. A budapesti szoborpark büszkesége a bejárat mellett pózoló Trabant – hát ez is kopik, bár nem olyképp, mint Ceauşescu gipszorra. A papírjaguárt darabokban hordják el a szuvenírgyűjtők, az utolsó előttiről egy látogató a műszerfalat vitte el emlékbe. Most a harmadik egérkamion pompázik ott teljes díszében, bár kissé ingatagon, de ez inkább konstrukciós hiba. A Memento Parkot működtető alapítvány úgy döntött, a megnyitáskori állapotot őrzik meg, azaz nem bővítik a múzeumot. De ha különlegességre akadnak, időszakos kiállításáról nem tudnak lemondani. Most épp egy gyönyörű, barnába hajló vörös gránitból készült Lenin-szobor a sztár. Határozott arcél, jövőbe látó tekintet. Súlyos öklét az asztalon nyugtatja, felsőteste kissé előre dől. Lejjebb? A szobornak nincs lába. Valami magaslatra szánhatta alkotója, de így, a földre téve, nevetséges karikatúra. Nem úgy a másik csodálatos szobor! Göndör hajú, pufók arcú, félénk mosolyú kisfiú fehér márványba mintázva – a gyönyörűség akár gyerek angyalnak is elmehetne. Pedig szintén Lenint ábrázolja. Egy szigorúan titkos Balaton-parti ifjúsági tábor legfőbb leltári tárgya volt, egy olyan táboré, ahová csak a szovjet tisztek gyerekei mehettek üdülni. A vissza nem sírt múltat idéző sétát az ajándékboltban való csemegézés zárja. Van itt minden, ami a kort idézi – vagyis hogy csak majdnem minden. A legtöbb árucikk retró emléktárgy már csupán, az igazi kincsek elfogytak az évek során. Eredeti érdemrendből van még pár száz darab, a Kiváló dolgozó feliratról aranyszínű láncon lógó, szintén aranykeretes ötágú vörös csillagot a hozzá tartozó, piros műanyag dobozzal még idejekorán kimentették a szemétből, de a még néhány évvel ezelőtt tornyokban álló, a kommunizmus utolsó lehelete címkéjű konzervből már egy sem maradt. És utángyártásra sincs lehetőség, a kis konzervgyárakat megfojtották a multik, a nagyok meg csak akkor állítják át a gépsort, ha legalább hárommilliót rendelnek tőlük. Annyit soha nem lehet eladni, mondja a jegyárus-kasszás-büfés mindenes, a csalódott arcokat látva azonban mindig hozzáteszi: kedves vendégünk, töltse el boldogsággal az a tudat, hogy az itt látható szobrok java része több ideje van már a parkban, mint eredeti helyén. És ilyenkor a látogatók megnyugszanak, és mint valódi zarándoklatról, lélekben megerősödve távoznak. Hogy a kommunizmus lezárt múlt végre.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meleșcanu román–magyar–szlovák–osztrák vitát kezdeményezett az első világháború eseményeiről
Az első világháború eseményeinek román–magyar–szlovák–osztrák megvitatását kezdeményezte Teodor Melescanu román külügyminiszter a Szijjártó Péter magyar külügyminiszterrel folytatott szerdai bukaresti megbeszéléseken.
A két külügyminiszter azt követően nyilatkozott a sajtónak, hogy Szijjártó Péter előadást tartott a román nagykövetek éves értekezletén.
Mindketten az egymás iránti bizalom erősödését hangsúlyozták.
Teodor Meleșcanu megemlítette: az első világháborúnak döntő kihatása volt a térség történetének alakulására, ezért javasolta, hogy Románia, Magyarország, Szlovákia, esetleg Ausztria vagy Németország kormányaival szervezzenek valamilyen közös akciót, ennek során nyíltan vitassák meg a történelmi kérdéseket, és tekintsenek a jövő felé, vizsgálják meg országaik szerepét és helyét Közép-Európában, az EU-ban és a világban.
A román külügyminiszter köszönetet mondott Szijjártó Péternek a román nagykövetek éves értekezletén tartott előadásáért, mely összegzése szerint arról szólt, hogy a regionális együttműködés hogyan segítheti a biztonságot, a jólétet a térségben. Hangsúlyozta: a romániai magyar és a magyarországi román kisebbség a kapocs szerepét tölti be a két ország viszonyában.
Meleșcanu elmondta, a két ország által kialakított jogi alap lehetővé teszi, hogy a következő időszakban a konnektivitás kérdéseire összpontosítsanak. Az energetikai hálózatok, az autópályák összekapcsolását, valamint egy nagy sebességű vasúti összeköttetés kialakítását említette Budapest–Kolozsvár–Brassó–Bukarest-útvonalon.
„Ezek olyan projektek, amelyeket a későbbiekben, a román–magyar vegyes bizottságban és a két kormány lehetséges együttes ülése alkalmával vitathatunk meg, erre készülünk” – jelentette ki Teodor Meleșcanu.
A román külügyminiszter azt tartotta a kétoldalú megbeszélések legfontosabb következtetésének, hogy mindkét fél őszintén kívánja fejleszteni és erősíteni a két ország kapcsolatait.
Szijjártó Péter sajtónyilatkozatában elmondta: öt évvel ezelőtt nevetség tárgyává vált volna, ha valaki azt mondta volna,, hogy a román és a magyar külügyminiszter kölcsönösen meghívja egymást, hogy előadást tartson a nagykövetek értekezletén.
Úgy vélte, Teodor Meleșcanu személye garancia arra, hogy a románok és magyarok közötti bizalom tovább erősödjön, és közben sikertörténeteket építsenek.
A miniszter a gazdasági kapcsolatok fejlődését említette, és örömhírként jelentette be, hogy Magyarország hamarosan megnyitja a magyar kulturális intézetet Kolozsváron.
MTI; Krónika (Kolozsvár)

Mit akar Románia Magyarországtól?
Bukarestben negkezdődött a román diplomácia éves összejövetele, melyre Magyarország külügyminiszterét, Szijjártó Pétert is meghívták.
A román diplomáciát éppen habozásai, implicit és célozgatásokon alapuló stílusa miatt nem könnyű meghatározni. Ráadásul az elnök és egy eltérő irányultságokkal rendelkező politikai szövetség közötti jelenlegi társbérlet még tovább bonyolítja a helyzetet. Az érintett szereplők tapintata – szerencsére – lehetővé tette, hogy a külpolitika terén eddig semmilyen nézetkülönbség se érződjön, annak ellenére, hogy a belpolitika alapján találhattunk volna lehetséges konfliktusforrásokat.
Sőt, azt mondhatnánk, hogy Klaus Iohannis elnöknek és Teodor Melescanu külügyminiszternek együttesen, eltérő elképzeléseket és nézőpontokat összevetve, sikerült szélesíteniük a terítéken lévő kérdések körét.
A külügyminiszter, például, azt a benyomást keltette, hogy különleges jelentőséget tulajdonít a kétoldalú kapcsolatoknak, az Európai Unión belül is, és elsősorban Románia szomszédjaira összpontosít. Míg a Németországgal, Franciaországgal és az Egyesült Államokkal meglévő „nagy” kapcsolatot az elnökre bízta, a külügyminiszter átvette a szomszédokkal való tárgyalás szerényebb feladatát, melynek keretében talán a budapesti volt a legfontosabb látogatása. Más körülmények között egy magyarországi látogatás észrevétlen maradt volna, de a Nyugat-Európa és Visegrádi Csoport közötti politikai nézetkülönbség, valamint az AEÁ és Oroszország kapcsolatait is érintő szélesebb kontextus miatt a román külügyminiszter irányválasztása különösen felkeltette a figyelmet. A román diplomácia kedden kezdődött éves összejövetelére, különben, Magyarország külügyminiszterét, Szijjártó Pétert is meghívták, akinek alkalma van a román diplomaták előtt ismertetni Európára vonatkozó saját elképzelését.
Vajon a Visegrádi Csoport politikájához igyekezett közelebb kerülni a román külügyminiszter?
Azt mondanánk, hogy nem annyira, inkább Magyarországgal kívánta oly módon megújítani a kapcsolatokat, hogy diplomáciai mozgástere legyen, ha az európai fejlemények hirtelen új irányt vennének. Úgy tűnik, Romániának nincs semmilyen kiváltságos horgonya Európában, bár iszonyatosan szeretné ezt hinni. Iohannis elnök, például, a Macron elnökkel tartott sajtókonferencián megemlítette a Franciaországgal meglévő stratégiai partnerséget, de kollégája – bár nem cáfolta meg nyíltan – inkább megerősített partnerségről beszélt, ami nyilvánvalóan mást jelent. Egy stratégiai partnerség azonos előfeltételezéseket osztó országok közötti, közös célokon alapuló kapcsolatot feltételez, márpedig a franciák sohasem rejtették véka alá, hogy Romániát periférikus országnak tekinti, ahol mindent teljesen más mérce szerint mérnek. E tekintetben rendkívül tanulságos volt a franciaországi elnökválasztás összes jelöltjét felvonultató tévévita, melynek során Románia maximálisan bántó hangon zajló vita témája lett. Végül a román példa (a munkanap hossza) „kikerült”, mert méltatlan volt egy európai vitához.
Következésképpen nem árt a kisebb lélegzetű, közelebbi – többek között földrajzi értelemben is – és végső soron hitelesebb kapcsolatokat is jó állapotban tartani azokkal, akik sok tekintetben jobban hasonlítanak rád. A „kétsebességes Európa” előrehaladtával (a román hivatalosságok meggyőződésével ellentétben) egyre értékesebbnek bizonyulnak majd az azonos kategóriába tartozó országokkal fenntartott szoros kapcsolatok.
Teodor Meleşcanu miniszter keddi, a diplomaták összejövetelén mondott nyitóbeszédében különben külön részt tartott fenn a Magyarországgal meglévő kapcsolatnak: „Országaink és polgáraink számára alapvető közös európai jelenünk és jövőnk van. Közös kulturális örökségünk van, mely bizonyos történelmi folyamatok eredménye, ezek közül sok rendszerjellegű, nem kizárólag kétoldalú. Olyan kisebbségeink vannak, melyek potenciálisan elősegíthetik a jobb kölcsönös megértést. Budapesten is amellett érveltem és kihasználom összejövetelünket, melyet jelenlétével megtisztel majd a magyar kollégám, hogy kiálljak kétoldalú partnerségünk újraindítása mellett, az 1996-os alapszerzőségben bevezetett elvek alapján: kölcsönös tisztelet, több téren zajló együttműködés, jószomszédság. Nagyon szoros gazdasági kapcsolataink vannak és számos határokon átnyúló projektünk. Számunkra Németország mögött Magyarország a második legfontosabb gazdasági partner az EU-ban”.
De ahogy azt az elején mondtuk, mindezek nem igazán tisztázzák a román diplomácia irányát, sokkal inkább a bizonytalanságait növelik.
szerző: Horaţiu Pepine / foter.ro; szekelyfold.ma

Színes új évad kezdődik az Ariel Színháznál
Új programok, bemutatók, fesztiválok, felújítások, kiszállások várják az Ariel csapatát és a kedves nézőket, már az új évad első napjaiban is – közölte lapunkkal a marosvásárhelyi teátrum.
Szeptember 8-án délután 6 órakor nyitja az Ariel Színház az idei évadot, a közismert Évszakok című előadásával. A picinyeknek (0-4 évesek) szóló előadásra a 0740-566-454 telefonszámon lehet jegyet foglalni.
Szeptember 24-én, vasárnap délelőtt 11 órától újból műsorra kerül a 2012-ben bemutatott Az égig érő paszuly, Georgeta Lozincă rendezésében. Emellett a gyerekek viszontláthatják az idén áprilisban bemutatott Tejkút mulatságos hőseit is, ifj. Király István rendezésében.
Szeptember végén indul a Kupaktanács, a 12-18 éveseket célzó, ingyenes színházi nevelési program (TIE – Theatre in Education), amelyet egyelőre egy-egy meghívott iskolai osztálynak kínál az Ariel Színház. A program legelső előadásának forgatókönyve Szabó Magda Mondják meg Zsófikának című regényének motívumaira, karaktereire épül; az alkotók a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatói, Brassai Eszter és Markó Orsolya, akik részt vettek a budapesti Kerekasztal Színházi Nevelési Központ képzésein, illetve a Kerekasztal útmutatásával maguk is hoztak létre színházi nevelési programot.
Október a fesztiválok hónapja lesz – a Tűzmadár a nagyváradi FUX Fesztiválra (Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiváljára) utazik, A brémai muzsikusok Budapestre, a 9. Gyermek-és Ifjúsági Színházi Szemlére látogat, A kis hableány című előadást vendégül látja a kolozsvári Puck Nemzetközi Báb- és Marionettszínházak Fesztiválja, a felnőtteknek szóló Madame de Sade című produkció meghívást kapott a gyergyószentmiklósi nemzetiségi színházi kollokviumra.
A színház a téli hónapokban mutatja be A téli tücsök meséi című, 4-8 éveseknek ajánlott előadást. A történet főszereplője, a kíváncsi tücsök a szigeten hagyott hátizsák zsebében elalszik, és egy szoba magányában ébred, ahol felidézi szigetlakó barátait és színes világukat. A Csukás István meseregényének motívumait felhasználó előadást Barabás Olga rendezi, a tervező Matyi Ágota magyarországi vendégművész.
Februárban újabb, szintén 4 év fölöttieknek ajánlott bemutatóra készül az Ariel Színház. A Fogadó a kíváncsi hörcsöghöz című előadás rendezője ezúttal a pécsi Bóbita Bábszínház igazgatója, Sramó Gábor lesz, a tervező pedig ezúttal is Matyi Ágota, a színház visszatérő vendége. Népújság (Marosvásárhely)

Lehallgatási játék – Száz esztendeje született Aczél György
Száz éve, 1917. augusztus 31-én látta meg a napvilágot Budapesten Aczél György, a Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikusa. Nevének említése máig a legellentétesebb érzelmeket váltja ki, emléke nem halványul. Mi lehetett a félamatőr színészből, szavalóművészből magas posztra emelkedett politikus titka? Ezt próbáltuk megfejteni.
Kezdhetjük, Aczél elvtárs? – a kulturális életért felelős miniszterelnök-helyettes némán bólintott, majd felsorolta érveit a nyugati társadalmi rend és életmód anomáliáiról a munkanélküliségtől a rasszizmusig. Azután Boldizsár Iván következett. Franciául szólalt meg; a nyelvet szinte tökéletesen beszélte, hiszen felesége Franciaországból származott. Keményen nekitámadt a Magyar Népköztársaságnak és a szocialista tábornak. Boldizsárnak persze nem ment el az esze, éppen erre kérték fel. Próbavitát rendeztek: a keleti blokkból először (és utoljára) egy vezető pártember hajlandó volt tévépárbajra kiállni egy nyugati politikussal, nevezetesen a jobboldali Alain Peyrefitte-tel. Boldizsár az ő nevében érvelt lehengerlő hitelességgel.
– Magyarországon nincsenek szabad választások, demokrácia is csak szavakban létezik. Legális ellenzék nem működhet, a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság írott malaszt csupán, az egyházak szabad működését gátolják. A rendszer fennmaradásának záloga a szovjet csapatok jelenléte, a keleti tömbhöz tartozás.
A legenda szerint Aczél ebben a pillanatban intett: vége a játéknak. Egyben az is eldőlt, hogy mégsem lesz vita Peyrefitte-tel. Annak ugyanis beláthatatlan következményei lehetnének, ha Peyrefitte élőben, a Magyar Televízió adásában mondaná ugyanazokat, amiket a próbán Boldizsár Iván.
Hogy megtörtént-e, és ha igen, milyen körülmények között a közbeszédben megőrzött fenti jelenet, azt ma már nehezen lehetne bizonyítani. (A tervezett disputából más források szerint Peyrefitte hátrált ki, inkább érdektelenségből, mint félelemből.) Az anekdota viszont – egyébként bő tárházuk van az Aczélhoz kapcsolódó, nehezen igazolható, ám jellemző sztoriknak – több fontos dolgot is elárul a kőművesből, félamatőr színészből politikussá váló pártvezetőről; mindenekelőtt különös egyediségét. Kuriózum – hasonló példát nem ismerünk sem a hazai, sem a Varsói Szerződés többi országának történelméből –, hogy egy keleti bolsevik politikus nyilvános vitán kívánná összeütköztetni érveit nyugati kollégájával. Boldizsár Iván kendőzetlen szavai pedig arra utalnak: a funkcionáriusok közül szintén egyetlenként Aczél jelenlétében viszonylag nyíltan lehetett beszélni.
Nem véletlen, hogy társairól lassan megfeledkezik a társadalom: bármit is tett a gazdasági reformért Fock Jenő vagy Vályi Péter; bárhogy próbált a munkásellenzék részéről ellentartani nekik Németh Károly és Pullai Árpád; bármeddig volt is államelnök Losonczi Pál, miniszterelnök Lázár György, nevükön kívül a közemlékezetben alig maradt meg róluk valami. Aki a korszakot emlegetve eszünkbe jut, az bizony Kádár János mellett Aczél György. (Biszku Béla is legfeljebb az ellene folytatott közelmúltbeli per miatt került elő a lomtárból.)
A kulturális életet a hatvanas évek végétől, Szirmai István halálától szinte teljhatalommal felügyelő, sokszor indirekt módon irányító, ám előtte is jelentős befolyással rendelkező Aczél György a maga idejében (leginkább a nyolcvanas évekig), a maga közegében (elsősorban saját kortársai között, Magyarországon) olyan egyedülálló „kultúrpolitikai” teljesítményt nyújtott, amely kelet-közép-európai viszonyok közt, tehát helyi értékén kezelve manipulációban, kegyosztásban, a korbács és a mézesmadzag taktikus váltogatásában bizonyos pillanataiban Richelieu-t vagy Talleyrand-t idézte. Talányos alakjához a rendelkezésünkre álló tengernyi adat, történet, pletyka ellenére máig nehéz hozzáférni. (A művelet eleddig Révész Sándor publicistának sikerült leginkább: a két évtizede napvilágot látott, Aczél és korunk című kötetéből meglehetősen összetett személyiség képe bontakozik ki.)
A róla szóló mondatok sokszor akaratlanul is leegyszerűsítők. Ezért is kelthet hiányérzetet bennünk Molnár Gál Péter 1991-es, Népszabadság-beli nekrológjának egyébként a lényeget érintő megjegyzése: „Művelődési protektorátusának legveszedelmesebb vonása az lett, hogy jó néhány alkotóval elhitette a megalkuvások folytonos szükségességét.” A mondat elfedi Aczél fontos vonását: úgy tudott megalkuvásra ösztönözni embereket, hogy – feloldva a lelkiismereti skrupulusokat – partnereivel elfeledtette azt a tényt, hogy éppen a zsarnoki hatalommal alkusznak meg, netán éppen szolgálatába szegődnek. Ereje személyi hatalmában rejlett, jegyzi meg találóan Révész. Olyan szövevényes és szoros kapcsolatrendszert épített ki hatalmas energiával, rendkívüli kommunikációs képességei segítségével, ami 1974-es leváltása és áthelyezése után sem kérdőjelezte meg, hogy – természetesen Kádár akaratából – továbbra is ő a kultúrpolitika valódi irányítója. (A szovjetek által egyébként nem kedvelt Aczélt a reformellenes erők felülkerekedése lökte ki az egyeduralkodó párt kulturális titkári posztjáról, és „bukott” – formálisan – művelődési ügyekért felelős miniszterelnök-helyettessé, miközben megőrizte elsőségét a ranglétra magasabb fokán álló utódjával, a jámbor és egyébként rendkívül művelt Óvári Miklóssal szemben. 1982 és 1985 között pedig ismét a pártközpontban találjuk.)
Aczél kommunikációs képességeit elsősorban az hitelesítette, hogy mind a Parnasszuson helyet foglalókat, mind az ígéretes tehetségeket (az irodalomtól a sajtóig) őszintén nagyra becsülte, teljesítményüket értékelte, mindent megtett azért – autodidakta mivoltával szorosan összefüggő sznobizmusa kielégítéséül –, hogy barátainak, bizalmasainak tudhassa őket. Ezt azért is sikerült gyakran elérnie, mert megnyerő modorú, fesztelen magabiztossággal társalgó, érdekes szellemi partner volt: „olyan jó előadó, hogy maga is élvezi” – írta naplójában Illyés Gyula, amikor Aczél Rákosival kapcsolatos emlékeit elevenítette föl egy közös vacsorán.
A Bibliából vett kádári konszolidációs tételt – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – szintén egyedi módon fejlesztette tovább. Ha éppen arra volt szükség, az alapelvet kiforgatva elhitette, hogy valójában ő, a pártember van „velük”, vagyis a neki és a diktatúrának kiszolgáltatott beszélgetőtársaival.
Elősegítette mindezt az is, hogy a megtorlás feladatát, az engedetleneket sújtó retorziók végrehajtását gyakran beosztottjaira osztotta ki. A Mozgó Világ általa vezényelt (ám általa nem feltétlenül óhajtott, de a pártvezetés akaratából következő) 1983-as szétverésének előestéjén leváltása után jellemzően annyit mondott sajnálkozva Kulin Ferenc főszerkesztőnek, a felelősséget Tóth Dezső miniszterhelyettesre hárítva: „Kulin elvtárs, hát hallom, mi történt… Látja, nem voltam itt!” Aczél tehát nemcsak a legkisebb rossz, hanem ennél több: jóakaró, bizonyos esetekben barát. Ahogy Faragó Vilmos, az Élet és Irodalom helyettes főszerkesztője később felidézte: „Annak a hipotézisnek a jegyében éltünk és működtünk, nemcsak mi, az ÉS, hanem az ország vezető intézményrendszere, hogy mi tulajdonképpen értjük egymást, Aczél György is ért minket, és mi is őt.”
Ebből a szempontból is figyelemre méltó – Révész Sándor lehallgatási játéknak nevezi – a tárgyalópartnerek előtt sokszor ismételt trükk. (Hogy valójában lehallgatták-e Aczélt vagy sem, az természetesen más kérdés.) Az Erdélyből Balogh Edgár üzenetét hozó, a mutatványnak bedőlő Szerdahelyi Istvánnak a Parlamentben például jelbeszéddel utalt a mikrofonok állítólagos jelenlétére: „Ujjával hallgatásra intve kivitt a szobájából a folyosóra, és ott beszélte meg velem az ügyet – tehát tudta, hogy az irodáját lehallgatják, s nem volt módja a »poloskák« eltávolítására.” Eljátszotta ugyanezt Jancsó Miklóssal és Huszár Istvánnal is.
Ennek a hamis kiforgatottságnak, a finom eszközökkel folytatott szellemi korrumpálásnak, illetve az ezzel szorosan összefonódó „kompromittálásnak” két, általa talán nem is sejtett, torzító hatású következménye lett: egyrészt – a kortársak, illetve az utókor szemében – kisebb-nagyobb mértékben természetesen lejáratta a vele együttműködőket, bűvkörébe vont, morálisan mindenképpen jobb sorsra érdemes „áldozatait”. Teljesítménye, segítőkészsége, „emberséges jósága” ezzel együtt Aczélt máig csupán meg-megingó piedesztálra emelte, kiragadva őt a hasonló kommunista kultúrpolitikusok közül. Ez a tény pedig máig sokszor kendőzi el előlünk a valóságot.
Az érem másik oldalára Révész világít rá: nemcsak „pácienseivel”, de a hatalommal is elfogadtatta a megalkuvások folyamatos szükségszerűségét. Védőernyője alatt nemcsak liberálisabb kultúrpolitika érvényesült, de néhány újság is bátrabb hangon szólalhatott meg. Aczéllal hozható összefüggésbe, hogy például a Magyar Nemzet a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején rendszeresen foglalkozott (persze megfelelő csomagolásban) kényes – a három T, a „támogatott, tűrt, tiltott” jegyében –, éppen csak elfogadott vagy nemkívánatosnak tartott olyan témákkal, mint a határon túli magyarság helyzete, elnyomása, a szabadságjogok hiánya, a cenzúra működése. (A régi lapszámokat olvasva bőven találunk írásokat e tárgykörökben elsősorban Ruffy Pétertől, Csurka Istvántól, Mátrai-Betegh Bélától, Ember Máriától vagy éppen a fiatalabb nemzedékből Javorniczky Istvántól.) A pártközpont többnyire dorgálással intézte el a cikkek keltette vihart, míg az 1982-es általános szigorítás idején keményebben is lesújtott – Aczél (kényszerű vagy nem kényszerű) közreműködésével.
A kultúrpolitikai hatalommal kompromisszumot nem kötőknek (vagy azt felmondóknak) persze sokkal rosszabb sors jutott osztályrészül. Aczél György életútinterjújában három olyan írót sorolt fel, akiknek folyamatos üldözésben volt részük hatalma idején: Mészöly Miklóst, Konrád Györgyöt és Eörsi Istvánt. Aczél „éveken keresztül üzengetett egy neves író barátomon keresztül, s nem kívánt tőlem egyebet, csak azt, hogy üljek le vele egy fehérasztal mellett, de lehetőleg nyilvános helyen vagy egy jelentős magántársaságban. Beszélgetni. Hogy miről, azt természetesen nem tudom, s talán nem volt fontos az ő számára sem, hanem csak a puszta tény, mint egy kis historikus epizód, megmaradjon, hogy mi együtt voltunk – idézte fel egy interjújában Mészöly Miklós. – Újra és újra kitértem a kérés elől. Megértem, hogy ezt nagyon nehezen lehetett megbocsátani.”
Az üldöztetés, akár a behálózás, a legváltozatosabb formákban történt. Mészöly esetében a művei kiadását kísérő nyomasztó tortúrában, abban a tényben, hogy a Magvető szerződéssel kötötte magához, miközben a könyvek kiadását olykor évekig halogatta. És abban is, hogy a megjelent alkotásokat az Aczélhoz igazodó kritika gyilkos össztűznek vetette alá, így például a hetvenes évek közepén napvilágot látott, gyémántfinomságú kisregényét, a Filmet. Az Alföld recenzense a „hamis tudat igazságaként” emlegeti a szöveget, az ekkor már Aczél házi lapjának számító Kritikában pedig egy fiatal ítész azontúl, hogy megállapítja, a Film „világa pocsolyaperspektíva”, még egy feljelentéssel felérő, az írót indirekt módon lefasisztázó célzást is megkockáztat: „Mészöly kamerájának lencséjében ugyanúgy csillan meg a kivégzett beteg öregemberek és az ezért a kivégzésért megbüntetett nyilasok tekintete – őszintén hiszem, hogy az író legbelső szándéka ellenére, de alkotói szemlélete következtében.” Bátran teheti, hiszen Aczél egyik legfontosabb bizalmasa, Pándi Pál főszerkesztő a lap alján dőlt betűs sorokban fejti ki, hogy a könyvet nem lett volna szabad megjelentetni. Az ezt követő művitában közlik ugyan Könczöl Csabának a Film mellett kiálló óvatos sorait, ám a disputát Aczél György másik bizalmasa, Agárdi Péter zárja, Pándiékhoz csatlakozva.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mellőzöttség jutott olyan íróknak is, mint Nádas Péter vagy Hajnóczy Péter (utóbbi lefasisztázása szintén megtörtént). Súlyos hiba figyelmen kívül hagyni tehát, hogy az aczéli politikának a „liberalizmus”, a kedélyeskedés és az azt kísérő szellemi korrumpálás mellett – a tény sokszor máig elsikkad – alapeszköze volt az elnyomás, az elhallgattatás, az ellehetetlenítés. Hogy jó- vagy rosszkedvéből végezte-e (illetve végeztette) el a hentesmunkát időnként Aczél György, az az utókor szemében másodrendű kérdés.
PETHŐ TIBOR / Magyar Nemzet

Hazahívó hangok ünnepe
Zenébe oltott gyermekkorok
Az ének és tánc bűvöletében töltött gyermekkor legszebb pillanatait hívták elő szombaton a hat évtizede született Székely Népi Gyermekegyüttes tagjai.
Délelőtt 10 óra körül zsúfolásig telt a Kultúrpalota előcsarnoka. Arcok, tekintetek keresték egymást, kezek lendültek egymás felé. Az üdvözlések után a szélrózsa minden irányából érkezett egykori gyermek táncosok, énekesek a kisterem felé vették az irányt, ahol kisebb csoportokban, halkan indult el a múltidézés.
„Te se tudtad, hogy én ki vagyok”, „Jóska bácsi de fiatal volt ezen a fényképen!” – hangzott fel mindegyre innen is, onnan is, aztán valaki azt is megemlítette, hogy 1957-ben ebben a teremben tartotta a gyermekegyüttes a legelső próbát, akkor énekelték először együtt, hogy A juhásznak jól megy dolga.
– Kezdjük a próbát – vetítette tréfásan egymásra az idősíkokat az egyik emlékező. Akkor már hetven-egynéhányan ültek a teremben, amelyet az elcsendesedés pillanatában egy régi kórusfelvétel fehér-fekete ünnepélyessége töltött be. Ezt követően Cseh Gábor, a találkozó főszervezője köszöntötte egykori együttestársait, pajtásait. A hajdani gyermek táncos csodálatos intermezzónak nevezte az együtt töltött éveket, majd a szépség örökkévalóságát tagadó Villont cáfolva mondta a Magyar- és Németországból, Svájcból, Svédországból, Izraelből, az Egyesült Államokból, Ausztriából és Ausztráliából érkezetteknek: – Mi szépek vagyunk ma is. Köszönöm, hogy hazajöttetek.
Kelemen Ferenc nyugalmazott újságíró, rádiós szerkesztő szintén táncosként vett részt a Székely Népi Gyermekegyüttes életében. A találkozóra számos fényképet gyűjtött össze, amelyeket kivetítve nézhettek végig a jelenlevők.
– Aki felismeri magát, álljon fel a színpadra – hangzott a jókedvű utasítás, de a jelenlevők ülve követték a gyimesi táborozások örömkockáit, a fellépések alatti és utáni pillanatokat, amelyeket egy tankként zúgó orosz készülék örökített meg annak idején.
– Itt azt hiszem magamról, hogy tudok táncolni. Most az unokám ötször olyan szépen táncol – jegyezte meg az egyik felvételnél Kelemen Ferenc.
A vetítés után Cseh Gábor a teremben jelen levő Székely Olgát, a gyermekegyüttes egyik táncoktatóját köszöntötte. A következő percekben egymás után léptek színpadra az emlékezők.
Gutfreund Lia Izraelből érkezett.
– Az együttes énekkarában kapott tanítás egy életre útmutató volt számomra. Minden hang külön-külön tanulta be a saját részét, és úgy álltunk a próbákon és az előadásokon, mint a katonák – idézte fel az egykori kórustag, akinek az elmúlt években Izraelben is voltak fellépései. Arra is emlékezett, hogy milyen dallal felvételizett a gyermekegyüttesbe. „Nyírfa ága, sej, kifaragva,/ abból lesz a jó balalajka” – énekelték vele együtt az egybegyűltek.
„Hogy kerültünk a dobozba?”
A gyermekegyüttes tagjai közül többen a művészi pályán maradtak. Szász Károly 30 éven át zenélt és konferált a Maros Művészegyüttes fellépésein. A találkozón egy tréfás, népmesei hangulatú szöveggel idézte fel az akkori produkciók hangulatát.
Bálint Márta Kossuth-díjas, Budapesten élő színművésznő Cseh Gábor kérésére lépett az emlékezés színpadára.
– Bennem a felvételi maradt meg a legélénkebben. Kudarcélmény volt, én ugyanis a tánckarba készültem, és a kórusba kerültem. De annak, hogy énekeltem, nagy hasznát vettem az évek során – mondta a színművésznő, majd a gyimesi táborozást, a nagy sikerű bukaresti fellépést és a televíziós élő adást is felidézte.
– Én, a nyolc-kilenc éves kicsi leányka, csak néztem bambán, hogy hogy kerültünk mi bele abba a zárt dobozba.
Márton Mária Magdolna a gyermekegyüttes utolsó nemzedékéhez tartozott. 1968-ig pergette vissza az időt, amikor tanítónője elvitte Székely Olga táncoktatóhoz.
– Emlékszem, hogy igyekeztem a Pionírházba fel, a kaptatón. Olga néni olyan csinos volt, és olyan szép.
– Most is az – hallatszott egy hang a teremből, majd újra az emlékezőé volt a szó.
– Olga néni elvitt Székely Dini bácsihoz, a tornakertbe. Az együttessel Dini bácsi koreográfiáit adtuk elő, Nagy Imre zongorán kísért. Kitűnő darabok voltak. Aztán eljött Birtalan Jóska bácsi, az énekkar vezetője a 12-es iskolába, ahova én is jártam, és kiválasztotta a jó hangú gyermekeket, közöttük engem is. Mezzoszoprán lettem. Így táncoltam és énekeltem is az együttesben. Amikor pioníregyüttessé alakítottak minket, fel kellett tenni a fehér hajpántot. Én azt is tiszta szívből viseltem, csak énekelhessek.
Utoljára a táncos gyermekek Dini bácsija, a néhai Székely Dénes lánya, Székely Mendel Melinda színművésznő, költő, képzőművész lépett az egybegyűltek elé.
– Nagyon boldog lenne édesapám, ha itt lehetne – mondta a művésznő, aki az együttes utolsó nemzedékéhez tartozott, ugyanakkor az elsőhöz is, hiszen már a babakocsiban is jelen volt a próbákon.
A délelőtti együttlét végén egyszer csak felhangzott a Pál, Kata, Péter. Többszólamú kórussá vált a publikum, és ebben a pillanatban már nem is az emlékezni vágyók ültek a széksorokban, hanem az egykori tiszta hangú, tiszta szívű gyermekek.
„Lányok, most!”
A közös emlékezés előtti percekben az együttes néhány tagja kérésünkre lapunk olvasóinak mesélt.
Király Lucia a kórus első szólamában énekelt. A Marosvásárhelyen élő hölgyet arról kérdeztük, mit adott neki leginkább a gyermekegyüttes.
– Fegyelemre és önbecsülésre tanított. Vasárnap délelőtt 10 órától voltak a próbák, a televízióban éppen akkor vetítettek egy ifjúsági filmet. Szívesen néztem volna, de indulni kellett énekelni. A különböző fesztiválokon díjakat is nyertünk. Három-négy autóbusszal mentünk a kiszállásokra, Bákóba, Szebenbe. A kórusvezetőt, Jóska bácsit, imádtuk. Ha pedig valamelyikünknek rossz kedve volt, Széllyes Sándor vigasztalta, szórakoztatta. A táborok is nagy élményt jelentettek, számomra a kiruji volt a legmaradandóbb. Hatodikosok, hetedikesek voltunk, akkoriban szövődtek a gyermekkori szerelmek. Esténként ültünk a tűbortűznél, és a San Remó-i fesztivál olasz dalait énekeltük… A Marosvásárhelyen élő együttestagokkal a mai napig találkozunk strandon, hangversenyen… A 25 éves találkozót a nyolcvanas évek elején a Grand Szállóban tartottuk, ott volt a Szekuritáté is. Egyszer aztán Jóska bácsi felállt, és azt mondta: lányok, most! Mi pedig énekelni kezdtünk.
Ábrahám Benedek minden nyáron hazatér Izraelből, és három hónapot szülővárosában tölt. Annak idején ő is az énekkar első szólamában szerepelt, az együttes első nemzedékének tagja. Kérésünkre azt a bukaresti fellépést idézte fel, amelyet Gheorghiu Dej száz szegfűből álló csokorral jutalmazott.
– Arra nem emlékszem, hogy busszal vagy vonattal mentünk-e a fővárosba, de azt tudom, hogy a pártvezér rendeletére hálókocsin utaztunk haza, ami teli volt Pepsi-Colával – mesélte az egykori gyermek énekes, akinek emlékezetében A búzakoszorú című előadás maradt meg a leginkább. Ő volt a négy fiú egyike, akiknek ki kellett vinni a színpadra a koszorút, de amikor lehajolt érte, elpattant a székely nadrágja kötője. Úgy ment ki a közönség elé, hogy közben fogta a kötőt, a publikum azonban nem vette észre, mi történt, csak az ijedtséget látták az arcán. Ami a zenével való későbbi kapcsolatát illeti, kilenc évet járt zeneiskolába, később pedig rockzenekarban játszott.
Koszta Gyöngyi Zalaegerszegről érkezett haza, családjával a marosvásárhelyiek és a bolyaisok világtalálkozóján is részt vett. Ő is a gyermekegyüttes énekkarában énekelt, és jól emlékszik még a bukaresti száz szegfűre. De nem csak a fővárosi fellépés jelentett számára maradandó élményt.
– A fellépéseken rendszerint sötétség volt fölöttünk, de amikor az előadás végén felkapcsolták a villanyt, láthattuk, hogy még a kakasülő is teli volt emberekkel. Akkor hangzott fel a taps, ami hihetetlen boldogsággal töltött el mindig.
Kötetbe zárt gyermekkor
Délután a Kultúrpalota kistermébe, a Gyöngyvirágtól lombhullásig című, tíz évvel ezelőtt született kötet második, bővített kiadásának bemutatójára tértek vissza az ünneplők. Cseh Gábor emlékeztette az egybegyűlteket, hogy eredetileg egy emlékfüzetet terveztek az 50 éves találkozóra, de Birtalan József egy albumnyi fényképet vitt az ötletgazdáknak, így a füzetből könyv lett. A bővített kiadásban több írás és fénykép található a gyermekegyüttesről, és a 400-nál több együttestag névsorát is kiegészítették. Azok nevét, akik a kötet nyomdába kerülése után jelentkeztek, a kiadványhoz mellékelt könyvjelzőn sorolták fel. A bővített kötet a Juventus Kiadó gondozásában jelent meg. Szucher Ervin, a kiadó igazgatója elmondta, hogy már az első változat kézbevételekor úgy érezte, hogy időutazáson vesz részt.
– Az átkos rendszernek voltak szép részei is, amelyeket nem a rendszer, hanem a rendszert alkotó emberek teremtettek meg. Ilyen volt a gyermekegyüttes – mondta Szucher, majd Kuti Mártának, a kötet szerkesztőjének adta át a szót. A szerkesztő azt a magas művészi színvonalat emelte ki, amelyet a kötetben időrendi sorrendben olvasható kritikák is megfogalmaznak, és amelynek köszönhetően a gyermekegyüttesnek nem volt hanyatlása.
– A bürokrácia és a politika volt az, ami a lombhulláshoz vezetett – szögezte le Kuti Márta, majd arra kérte az egykori együttestagokat, keressék meg a kötetben önmagukat, a gyermekkorukat, amely kivételes volt, mert a művészet vette körül.
A „Nagy” ölelésében
Az együttlétet megkoronázó gálaműsorra a palota nagytermében került sor. A házigazda szerepét betöltő Csíky Csengele színművésznő az 1956-ban alakult Állami Székely Népi Együttesből egy évvel később kinőtt Székely Népi Gyermekegyüttes történetét körvonalazta a kis énekesek, táncosok kiválasztásától a rendkívüli bemutatókon, fesztiváldíjakon át a felső irányítással történt megszüntetésig.
– Önök most visszatértek a nagy sikerek színhelyére. Isten hozta Önöket itthon – zárta a rövid összegzést a színművésznő, majd Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes vezetője szólt az egybegyűltekhez. Az intézményvezető kérésére a telt házas publikum egyperces csenddel adózott a földi létből eltávozott együttestagok emlékének. A továbbiakban Barabási Attila a hagyományőrzésnek, a magyar népi kultúra népszerűsítésének, az utánpótlás biztosításának a fontosságát hangsúlyozta, illetve azt is megemlítette, hogy második alkalommal ünnepel együtt az egykori Székely Népi Gyermek- együttes közösségével. A művészegyüttes vezetője ez alkalomból emlékplakettet adott át Cseh Gábornak.
Kelemen Ferenc, a gyermekegyüttes alapító tagja egykori szólótáncoshoz illő lépésekkel érkezett a színpadra.
– Mit mondhat egy olyan ember, aki a gyermekkorát a szülein kívül a muzsikáló léleknek köszönheti? – tette fel a költői kérdést az emlékező, majd egyebek mellett a felnőttegyüttes Viszik a menyasszonyt című előadását idézte fel, amelynek hatására ő is a gyermekegyüttesbe kívánkozott.
– Mint a szőlőfürtök, csüngtek mindenhol a páholyokban az emberek. Felment a függöny, és mi tátott szájjal hallgattuk a bihari vendégeket. Csodálatos volt ez a nagy együttes, amelynek dédelgető ölelésében képezhettük magunkat – mondta Kelemen Ferenc, majd azt is megjegyezte, hogy nemrég jött rá, mind a gyermek-, mind a felnőttegyüttest szakszerűen kidolgozott terv szerint rombolták a kommunizmus idején.
A délelőtti együttléten is felszólaló dr. Székely Mendel Melinda lírai pillanatokkal ajándékozta meg az egybegyűlteket, majd az est házigazdája színpadra hívta a jelen levő együttestagokat, akik egy szál piros szegfűt és emlékoklevelet vehettek át.
Ezt követően a jelen és jövő táncosnemzedékei töltötték be a teret. A Fagyöngy citerazenekar műsora után a Maros Művészegyüttes utánpótlás csoportja, a Napsugár néptánccsoport, illetve a Csillagfény néptánccsoport gyermekei és fiataljai ajándékozták meg színes, igényes műsorral az ünnepelteket. A gazdag produkció egyértelművé tette, hogy az egykori Székely Népi Gyermekegyüttes örökségének vannak és az elkövetkezőkben is lesznek őrzői.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)

A nagyok és követőik
Sokszor jártam és sokan jártak Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárába régebben is, míg Zágoni Jenő volt ott a főnök. Elment aztán Budapestre, vitte szelídíthető, de gyógyíthatatlan betegségét. Az az alkat volt, amely élni se, gyógyulni se képes munka nélkül.
Magam is dolgozni mentem Budapestre (1988), örömmel fedeztem fel Zágoni Jenő barátomat, jártam hozzá gyakran a Magyar Baptista Levéltárba, annak volt vezetője. Tőle kaptam tájékoztatást nem egyszer „keleti kérdésekben”. Zágoni Jenő 78 éves korában, két évvel ezelőtt elvitte betegségeit. Most azon is gondolkodom, milyen szépen világít is a tudomány egén a folytatás, az egymást követő szakemberek csillagképe!
Zágoni Jenő itthon is búvára volt Kőrösi Csoma Sándor életútjának, hallatlanul fontos munkásságának. Ő állította össze a Kőrösi Csoma Sándor-bibliográfia című könyvet. Őt magát is mint keletkutatót tartották számon kezdettől, itthon, s majd Pesten is. Semmi meglepőt nem találunk abban, hogy Budapesten az Országos Idegennyelvű Könyvtárban egy időben a nemzetiségi ügyek tanácsosa. Hiszen erdélyi, belülről ismeri a kérdést…
Emlékét, munkásságát idézem, és az ő kapcsolata elevenedik meg bennem Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), illetve Kőrösi Csoma Sándor drámai utazásaival, hihetetlen szenvedéseikkel az őshaza, a nyelveredet, a rokonságkutatás folyamán. Tehát van tudományos utódlás, követői vannak azoknak is – itt említettem –, akiket őszinte támogatóik mellett üldöztek is a Tudományos Akadémia, a kormányok szintjén el mindmáig azok, akik sutba, frászba vágták azok munkáit, felfedezéseit, akik igenis a magyar őshazát, a rokon népeket és rokon nyelveket keresték, találták meg. Miközben elsajátítottak húsz, harminc idegen és igen-igen illetékes ázsiai nyelvet.
Amiről szólni akarok nemzeti élet és személyi halál között, az a követők következetessége Dardzsilingtől Sepsiszentgyörgyig, Budapesttől Csíkszeredáig, ahol ma is dolgozik Beder Tibor tanár, keletkutató, aki gyalog ment le Törökország déli tájaira, Dél-Anatóliába, megkeresni és megtalálni az ötszáz évvel ezelőtt elhurcolt magyar rabszolgák utódait, azok falvait. Hangsúllyal jegyzem ide, hogy Törökországban ezek a madzsarok amott törvényesen íratják igazolványukba a magyart, a madzsart. Nem tilos ott magyarnak lenni s maradni fél évezreden át…
Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) Háromszéken, Kőrösön született, Nagyenyeden tanult szolgadiákként, Göttingenben tanult felső fokon nyugati és keleti nyelveket. Készült az őshazából hozni hírt haza, a székely-magyar (az ő megnevezése) Erdélybe. Nemcsak hite, de világos meglátása volt a hunok, magyarok ma is élő vér- és nyelvrokonsága Ázsia több országában, vidékein. És nemcsak vágya, hanem célja is volt a Nyugat-Kínában élő, magukat ujgur-magyaroknak tartó nép megkeresése. Oda nem jutott el, de el Tibetbe, Indiába, maradt ideje megírni az első tibeti–angol szótárt és nyelvtant.
Követője akadt, a háromszéki Szentkatolna szülte és indította keletkutatásra Bálint Gábort. Hallatlan nyelvtehetség és céltudatosság határozta meg egész életét. A magyar nyelv és nemzet eredetét és rokonságát kutatta, akár Kőrösi Csoma Sándor, de Bálint Gábornak több idő jutott. Csomát úgy ahogy támogatták az angolok, Bálint Gábor ellensége lett viszont idehaza az egész finn-ugor, belterjes kollektíva. A finn-ugrálók vezére a Magyar (!) Akadémián és oktatásban mindenütt a bécsi Paul Hunsdorfer, ki fölvette a Hunfalvi Pál nevet, ám hallani sem akart magyar őstörténetről, ősnyelvről. Legfőképpen Szentkatolnai Bálint Gáborról. Máig sem egyedi eset, hogy a Magyar Akadémia kényszerítette a tudóst kétszer is száműzetésbe, egyszer Törökországba is… És mindez a hírhedt 20. század elején.
Nem szakmám, célom se lehet óriásokat „mérlegelni”. A követőket keresem s találom, esetleg hiányolom, serkentem emlékeztetőmmel. Ám azt is óvatosan, hiszen Zágoni Jenő és Beder Tibor említésével lehet ugyan cseppnyi bizodalmam is. Mindketten kerülték a hajlongást, keresték a tisztább képeket és azok fölmutatását.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Budapest kiáll az erdélyi magyarság mellett (Marosvásárhelyi iskolaügy)
Több ezren tüntettek tegnap délután Marosvásárhelyen a megszüntetés határára jutott helyi Római Katolikus Gimnázium védelmében. Az iskolaügy immár államközi üggyé fejlődött, ugyanis Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma tegnap berendelte a román nagykövetet, közölve Marius Gabriel Lazurcával: Budapest úgy döntött, határozatlan ideig felfüggeszti Románia különböző nemzetközi szervezetekbe való jelentkezésének támogatását. A román külügy válasza nem késett: Romániában nem sérülnek a magyar kisebbség vagy a római katolikus közösség oktatási jogai, a magyar kormányzati állásfoglalást ezért a magyarországi választási kampány megnyilvánulásának tekintik. A Római Katolikus Státus Alapítvány által szervezett tegnap délutáni tüntetésre egész Erdélyből érkeztek résztvevők, és a jelenlévőket a testvéregyházak vezetői, közöttük Kató Béla erdélyi református püspök is megáldotta. Tiltakozó beszédében Jakubinyi György római katolikus érsek bizakodásának adott hangot azért, hogy Románia kormánya, „mely elfogadta a római katolikus egyház törvénykönyvét, amely az iskolákat értéknek tekinti, amely elfogadja a megyéspüspök jogát az iskolák létrehozásának a kezdeményezésére, mely elfogadja a szülők jogát a szabad iskolaválasztásra, nem fog elmenni annak a közösségi akaratnak a folyamatos kinyilvánítása mellett, hogy ennek az iskolának működnie kell”. Jakubinyi György elmondta, az egyház az igazát általában nem az utcákon és tereken, hanem a templomaiban, és ha szükséges, a törvényszéken keresi. A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium ügyében azonban kénytelenek voltak az utcára vonulni. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó! S az emberi élethez Istentől nyertünk jogot. Az önmagunk becsülete és a jövő nemzedékek sorsáért reánk háruló felelősség követeli, hogy jogaink védelmében tiltakozzunk” – idézte boldogemlékű Márton Áron püspököt a római katolikus egyház érseke. A marosvásárhelyi tiltakozó megmozduláson Kapás Barna olvasta fel a szülők kiáltványát, amelyben kijelentették: azt várják az oktatási minisztertől, hogy kormányhatározat vagy miniszteri rendelet által biztosítsa a római katolikus gimnázium működését. A szülők kinyilvánították: megelégelték a hazugságot, azt, hogy állami intézmények vezetik félre őket vagy mulasztják el a tájékoztatásukat a gyermekeik iskolájáról hozott döntéseikről. A szülők szerint a gyerekeik jövője a miniszter kezében van. A több ezres tömeg tapssal kifejezett legnagyobb elismerését a katolikus gimnázium diákjai nevében szóló Nagy Henrietta váltotta ki. „Az elmúlt évben mi nem azon aggódtunk, hogy nincs meg a házi feladat, hanem azon, hogy nincs meg az iskola (...) Olyan ez az egész, mint az az időszak, amiről a szüleink azt mondták: soha nem jöhet vissza. Tévedtek: visszajött. (...) Nem értjük, kinek ártottunk, kinek szúrjuk a szemét. Kinek érdeke, hogy a mi bőrünkön mutassa meg, hogy be lehet zárni egy magyar iskolát” – jelentette ki. Felidézte: az elmúlt években sokszor elhangzott a felhívás, hogy „Ne féljetek!” Hozzátette: félnek, de ennek ellenére sem fognak meghátrálni. „Iskolába akarunk járni! A mi iskolánkba!” – jelentette ki a diák.
A több ezres tömeg skandálások nélkül, a magyar és a székely himnusz eléneklésével és tapssal fejezte ki, hogy egyetért az elhangzottakkal. Sokan gyertyát gyújtottak, és egyházi énekeket énekeltek, aztán csendesen távoztak a prefektusi hivatal előtti térről.
Sem Bukarest, sem Brüsszel
28 esztendővel a Ceauşescu-diktatúra bukása és tíz évvel Romániának az Európai Unióba való felvétele után jogos felháborodással állapíthatjuk meg, hogy erdélyi magyar közösségünk sem Bukarestre, sem Brüsszelre nem számíthat. Uniós tagállamunk és maga az Európai Unió is semmibe veszi saját demokratikus alapelveit és törvényeit, és – közvetlenül vagy közvetve – cinikus módon egyaránt diszkriminálja magyarságunkat – szögezte le Tőkés László európai parlamenti képviselő tegnap kiadott nyilatkozatában, melyet annak nyomán fogalmazott meg, hogy nemrég írásbeli választ igénylő kérdéssel fordult az Európai Bizottsághoz, felemelve szavát nemcsak a Római Katolikus Gimnázium, hanem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, valamint a kétnyelvű feliratok és a nemzeti szimbólumok, a nyelvi és az oktatási jogok, továbbá az elkobzott közösségi tulajdonok visszaszolgáltatása ügyében. Věra Jourová, az EB illetékes biztosa a Lisszaboni Szerződés és az Európai Unió Alapjogi Chartájának vonatkozó cikkelyeire hivatkozva azzal utasította el folyamodványát, hogy „a bizottság alapvetően nem rendelkezik hatáskörrel a kisebbségek tekintetében”, továbbá azzal hárította el magáról a felelősséget, hogy „a tagállamok feladata, hogy biztosítsák alkotmányos rendjük és a nemzetközi jog alapján vállalt kötelezettségeik betartását, és a rendelkezésükre álló vala-mennyi jogi eszközt felhasználva garantálják a területükön élő nemzeti kisebbségek alapvető jogainak a tiszteletben tartását”. „Minő képmutatás!” – állapítja meg a volt püspök.
Csúsztat a főtanfelügyelő
A Római Katolikus Gimnázium diákjainak szüleit hibáztatja Ioan Macarie Maros megyei főtanfelügyelő amiatt, hogy az iskola több mint 300 diákja még mindig nem tudja, hol kezdi hétfőn a tanévet. Ioan Macarie kijelentette: a tanfelügyelőség június vége óta folyamatosan kéri a szülőket, hogy találják meg közösen azokat a megoldásokat, amelyekkel meg lehet védeni a gyermekeket, de a szülők a tanfelügyelőség valamennyi javaslatát elutasították. „Ők (a szülők) azt akarták, hogy még ha az iskolát nem is hozták létre törvényesen, az intézmény működjön tovább önálló jogi személyként. Nagyon jól tudjuk, hogy az iskolát létrehozó egyetlen jogi aktus a 2015. augusztus 31-én hozott 1385-ös tanfelügyelőségi határozat volt, ezt pedig 2017. június 13-án jogerősen érvénytelenítette a bíróság” – idézte az Agerpres a főtanfelügyelőt. Székely Szilárd, a Római Katolikus Gimnázium volt megbízott igazgatója az MTI-nek nyilatkozva úgy vélekedett: a főtanfelügyelő féligazságot hangoztatott a nyilatkozatában, mert az iskolát nem a tanfelügyelőség, hanem a marosvásárhelyi önkormányzat hozta létre. A marosvásárhelyi iskolahálózatról 2015-ben hozott, a Római Katolikus Gimnáziumot is tartalmazó önkormányzati határozat pedig máig érvényben van. Az a tanfelügyelőségi határozat, amelyre a főtanfelügyelő hivatkozott, csupán megmagyarázta az iskolahálózatra vonatkozó önkormányzati határozatot. A volt igazgató szerint – akinek a múlt héten járt le az ideiglenes kinevezése – azért sem helytálló a főtanfelügyelő érvelése, mert a bíróság csak első fokon érvénytelenítette júniusban a tanfelügyelőségi határozatot, a jogerős ítéletig további pereskedés következik. Hozzátette: csupán a határozat felfüggesztéséről született augusztus 2-án jogerős ítélet.
Keresztényüldözés A Római Katolikus Gimnázium betiltása miatti magyarországi reakciók sorát a Fidesz nyitotta meg, a nagyobbik kormánypárt a leghatározottabban tiltakozik a marosvásárhelyi iskola működésének ellehetetlenítése ellen, és felszólítja a román kormányt és az azt alkotó pártokat, hogy haladéktalanul tegyék lehetővé az iskola működését, vessenek véget az erdélyi magyarság elleni támadásoknak. Hidvéghi Balázs kommunikációs igazgató hangsúlyozta, Románia rendszerváltás utáni demokratizálódásának egyik jelentős lépcsőfoka volt a kommunista időszakban elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása és a kisebbségi felekezeti oktatás kereteinek biztosítása, ezért érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy ez a pozitív folyamat visszafordulni látszik. Azt is elfogadhatatlannak tartja, hogy egyesek az iskola által az egész magyar közösséget támadják.
A tegnapi nap folyamán Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke sajtótájékoztatót tartott, melyen azt mondta, az a fajta hatósági vegzatúra, amellyel egy egyházi intézményt sújt a román állam, kimeríti a keresztényüldözés szofisztikált formájának kategóriáját. Szavai szerint a román államhatalom a korrupcióellenes ügyészség révén immár egy éve megfélemlíti a sokat szenvedett marosvásárhelyi magyar közösséget, a legsötétebb diktatúra eszközeit alkalmazva. A politikus bátorította a magyar diplomáciát, hogy a két- és többoldalú fórumokon fokozza a nyomást Románia irányába, különösen a Vatikán, az Egyesült Államok, az Európai Unió és az Európa Tanács csatornáin keresztül. A Fidesz frakcióvezető-helyettese fontosnak nevezte, hogy Románia tartsa tiszteletben az egyházi oktatáshoz való jogot, az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kötelezettségét, valamint a vallásszabadság jogának zavartalan gyakorlását. Románia továbbá állítsa helyre az igazságszolgáltatás függetlenségét és állapítsa meg a kialakult helyzetért a felelősséget – szorgalmazta.
A meghurcoltak mellett
A magyar kormány változatlanul kiáll a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium diákjai, tanárai, szülői közössége, s a meghurcoltak mellett – közölte az Emberi Erőforrások Minisztériuma az MTI-vel. A Balog Zoltán miniszter által jegyzett állásfoglalásban azt írták: most, amikor már csak napok vannak hátra az iskolakezdésig, és az iskola helyzete még mindig megoldatlan, a magyar kormánynak ismét fel kell emelnie szavát az ott tanuló diákok, az ott tanító pedagógusok, a szülők és az egész a marosvásárhelyi és erdélyi magyar közösség védelmében. Mint kiemelték: nem fogadják el, hogy egy általuk megalapozatlannak tartott feljelentést követően meghurcolják az iskola volt igazgatóját és megfenyegessenek diákokat és szülőket. Elfogadhatatlannak nevezték továbbá, hogy a helyi és országos kormányzati intézmények egy év után is minden oldalról akadályokat gördítenek az iskola működése elé, s hogy egy év után is minden felelős intézmény egymásra mutogat a valós megoldáskeresés helyett. Az állásfoglalás szerint „ez a felelőtlen és szándékosan irányított huzavona a magyar nyelvű oktatás ellen, a magyar nyelvű római katolikus egyház iskolaalapítási joga ellen, a magyar közösség egésze ellen irányul”. Kitértek arra is: „nem az első alkalom, hogy a román hatalom az igazságszolgáltatás eszközét is beveti annak érdekében, hogy a magyar közösséget és vezetőit megtörje, jogaiban – köztük az anyanyelven tanuláshoz való jogában – korlátozza, történelmi létét megkérdőjelezze”. Ezt viszont a magyar kormány különösen károsnak tartja most, amikor Románia centenáriumi ünnepre készül, eközben pedig „szándékosan figyelmen kívül hagyja az ott élő magyar közösség történelmi és államalkotó szerepét, és kényszerintézkedésekkel próbálja megakadályozni a békés együttélést”.
Diplomáciai nyomásgyakorlás
A marosvásárhelyi iskolaügy miatt tegnap berendelték a Külgazdasági és Külügyminisztériumba Románia magyarországi nagykövetét, Marius Gabriel Lazurcát. Magyar Levente, a tárca parlamenti államtitkára elmondta: a nagykövettel azt közölték, megdöbbenéssel állnak azelőtt, hogy Szijjártó Péter miniszter bukaresti látogatása után egy nappal a román hatóságok egyértelművé tették, hogy a marosvásárhelyi magyar katolikus gimnázium működését felfüggesztik. Az államtitkár szóvá tette azt is, hogy a döntésről nem tettek említést korábban a romániai látogatáson lévő magyar külügyminiszternek. Magyarország a döntést a katolikus egyház, a magyar kisebbségek, a gyermekek, az érintett családok és a romániai restitúciós folyamat elleni támadásnak értékeli. Rendkívül barátságtalan és súlyos lépésről van szó Románia részéről – közölte. Az államtitkár elmondta: a kormány úgy döntött, határozatlan ideig felfüggeszti Románia különböző nemzetközi szervezetekbe, például a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetbe (OECD) való jelentkezésének támogatását (melyről a szavazás szeptember 8-án lesz, és a tagsághoz minden tagállam szavazatára szükség van), holott korábban erre ígéretet tett. Kitért arra is, hogy a román hatóságok három iskolát ajánlottak fel a katolikus gimnázium helyett a diákoknak. Ebből kettő román iskola, tehát a diákok jó része így nem tudná tanulmányait anyanyelvén folytatni. Elmondta, Románia az elmúlt hónapokban többször megígérte, hogy megoldja ezt a problémát. „Megvezetve érezzük magunkat”, fogalmazott, hozzátéve, hogy több száz gyereket és szülőt is megvezettek. Magyar Levente végezetül felszólította Romániát, hogy haladéktalanul, a legrövidebb időn belül oldja meg a marosvásárhelyi magyar oktatás ügyét.
Helytelen és barátságtalan
A román külügy közleményben reagált arra, hogy Budapesten berendelték a Külgazdasági és Külügyminisztériumba Románia magyarországi nagykövetét. „A román hatóságok sajnálják, hogy ez a téma a magyarországi választási kampány témájává vált, és a politikai érdekek nevében feláldozzák a gyerekek jogát a minőségi, a hatályos előírások szerint akkreditált oktatáshoz” – olvasható a reagálásban. A dokumentum szerint a román hatóságok folyamatos párbeszéddel keresik az érintettek érdekeinek és a román törvényeknek is megfelelő legjobb megoldást a marosvásárhelyi magyar katolikus gimnázium helyzetének rendezésére, másfelől felhívják a figyelmet arra, hogy minden romániai tanintézménynek etnikai vagy vallási megkülönböztetés nélkül be kell tartania az ország törvényeit, a marosvásárhelyi iskola megalapításának körülményeit pedig kizárólag a független román bíróság hivatott mérlegelni. A külügyi kommüniké szerint számos más oktatási intézmény léte példázza, hogy a román állam a legmagasabb elvárások szintjén érvényesíti a magyar kisebbség jogát az anyanyelvű oktatásra, amit az is bizonyít, hogy „milyen elterjedt a magyar nyelv használata a magyar kisebbséghez tartozó személyek között”. A bukaresti külügymisztérium szerint nem célravezető, helytelen és barátságtalan lépés Magyarország részéről, hogy a marosvásárhelyi iskola ügyét összeköti olyan témákkal, mint Románia OECD-tagságának támogatása. Románia úgy értékeli, ez a magyar álláspont ellentétes a legutóbbi találkozókon hangoztatott nyitottsággal és együttműködési készséggel, és reményét fejezte ki, hogy a két ország kapcsolatai egy valódi stratégiai partnerség szellemében és a kölcsönös tisztelet alapján fognak fejlődni. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Keresztényüldözés Marosvásárhelyen
Nem engedünk, nem engedhetünk a Római Katolikus Gimnázium ügyében – ezt nemcsak a tegnap esti marosvásárhelyi tüntetés jelzi, hanem az is, hogy a magyar kormány határozottan állást foglalt e kérdésben. Tegnap ugyanis az iskolaügy miatt bekérették a budapesti külügyminisztériumba Románia magyarországi nagykövetét, akivel közölték – miként Magyar Levente, a tárca parlamenti államtitkára fogalmazott –: megdöbbenéssel szemlélik, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter bukaresti látogatása után egy nappal a román hatóságok felfüggesztik a marosvásárhelyi katolikus gimnázium működését.
Magyarország ezt a katolikus egyház, a magyar kisebbségek, a gyermekek, a családok és a romániai restitúciós folyamat elleni támadásnak értékeli – nyomatékosított az államtitkár. Szintén a tegnap a Fidesz is egyértelművé tette az előbbinél keményebb hangnemben, hogy a leghatározottabban tiltakozik a marosvásárhelyi katolikus iskola működésének ellehetetlenítése ellen. A budapesti kormánypárt felszólította a román kormányt és az azt alkotó pártokat, haladéktalanul tegyék lehetővé az iskola működését, és vessenek véget az erdélyi magyarság elleni támadásoknak. Néhai N. C. elvtárs kisebbségtipró politikájának mai hódolói az előbbiekre határozottan mondhatják: beavatkozási kísérlet Románia belügyeibe. Illetve, szokás szerint elhangozhat, hogy e hazában egyszer s mindenkorra példásan megoldották a nemzetiségi kérdést. Alighanem e mély gondolat jegyében fogalmazhatta meg dorgáló szavait Maros megye főtanfelügyelője, aki egyenesen a szülőket hibáztatta azért, hogy gyermekeik bizonytalanságban várják a tanévet, noha tudhatták, hogy az iskolát „nem is hozták létre törvényesen”. Ám a főtanfelügyelő nevetséges háborgása, miként Marosvásárhely polgármesteri hivatalának tüntetés elleni akadékoskodása szokványos gesztus. Nem mondják ki, de üzenik: megragadunk minden alkalmat, hogy megalázzuk, jogaitól megfosszuk az itt élő magyarságot. Most Marosvásárhelyen, holnap máshol: Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön. Amennyiben hagyjuk, természetesen. Amikor egy héttel ezelőtt Szijjártó Péter külügyminiszter Bukarestben járt, az iskola kérdését is felvetette tárgyalópartnereinek, megoldást szorgalmazva, politikai akaratban és jóindulatban bizakodva. Udvarias vendégként még Puskás-mezt is ajándékozott Liviu Dragneának, akinek ugyan nem hatásköre, de pártjának befolyása mégis lehet(ne) a marosvásárhelyi rendezésben. Nem történt semmi, így nem Budapesten múlott, hogy a diplomáciai próbálkozások kudarcba fulladtak, ezért a magyar kormány arról döntött, határozatlan ideig felfüggeszti Románia különböző nemzetközi szervezetekbe – például az OECD-be – való jelentkezésének támogatását. A jelek szerint ez máris érzékenyen érinti Bukarestet, de beszédes a diplomáciában szokatlanul erős fogalmazás is: Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke tegnap délután már a keresztényüldözés román hatósági változatáról beszélt. Nem véletlenül, hiszen kiderült: jóindulatra a magyar közösség ezúttal sem számíthat, így ebben a pillanatban a szavak, de főként az érdekek erejében bízhat.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukarest szerint nem sérülnek a magyar kisebbség jogai
A bukaresti külügyminisztérium szerint Romániában nem sérülnek a magyar kisebbség vagy a római katolikus közösség oktatási jogai, a marosvásárhelyi magyar katolikus gimnázium ügyében született magyar kormányzati állásfoglalást ezért a magyarországi választási kampány megnyilvánulásának tekintik.
A román külügy szerdai közleményében arra reagált, hogy a marosvásárhelyi iskolaügy miatt szerdán Budapesten berendelték a Külgazdasági és Külügyminisztériumba Románia magyarországi nagykövetét.
"A román hatóságok sajnálják, hogy ez a téma a magyarországi választási kampány témájává vált és a politikai érdekek nevében feláldozzák a gyerekek jogát a minőségi, a hatályos előírások szerint akkreditált oktatáshoz" - olvasható a román külügyminisztérium reagálásában.
A dokumentum szerint a román hatóságok folyamatos párbeszéddel keresik az érintettek érdekeinek és a román törvényeknek is megfelelő legjobb megoldást a marosvásárhelyi magyar katolikus gimnázium helyzetének rendezésére, másfelől felhívják a figyelmet arra, hogy minden romániai tanintézménynek etnikai vagy vallási megkülönböztetés nélkül be kell tartania az ország törvényeit, a marosvásárhelyi iskola megalapításának körülményeit pedig kizárólag a független román bíróság hivatott mérlegelni.
A külügyi kommüniké szerint számos más oktatási intézmény léte példázza, hogy a román állam a legmagasabb elvárások szintjén érvényesíti a magyar kisebbség jogát az anyanyelvű oktatásra, amit az is bizonyít, hogy "milyen elterjedt a magyar nyelv használata a magyar kisebbséghez tartozó személyek között".
A bukaresti külügymisztérium szerint "nem célravezető, helytelen és barátságtalan" lépés Magyarország részéről, hogy a marosvásárhelyi iskola ügyét összeköti olyan témákkal, mint Románia OECD-tagságának támogatása. Románia úgy értékeli, ez a magyar álláspont ellentétes a legutóbbi találkozókon hangoztatott nyitottsággal, és együttműködési készséggel és reményét fejezte ki, hogy a két ország kapcsolatai egy valódi stratégiai partnerség szellemében és a kölcsönös tisztelet alapján fognak fejlődni. Szabadság (Kolozsvár)

Tamásira és Dsidára emlékeznek Budapesten
Két nagy erdélyi író, költő, Tamási Áron és Dsida Jenő, valamint Mária Sándor felesége, Lola alakját is megidézi a budapesti Várkert Bazár irodalmi sorozatának őszi programja.
A 120 éve Farkaslakán született Kossuth-díjas íróra, Tamási Áronra és a 110 éve, Szatmárnémetiben született Dsida Jenő erdélyi magyar költőre szeptember 14-én emlékeznek irodalmi esttel. Ennek vendége Sipos Lajos, Láng Gusztáv és Fűzfa Balázs irodalomtörténészek és Basilides Alíz, Tamási Áron volt felesége lesz, a szerzők műveit Mátyássy Bence színművész tolmácsolja a közönségnek.
Október 4-én Márai Sándor, a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjának feleségéről, Matzner Loláról fog szólni a Várkert Irodalom estje, amelyen Ötvös Anna kassai történész-könyvtáros, a Lola könyve című kötet szerzője és Mészáros Tibor irodalomtörténész, a Márai-hagyaték gondozója fog beszélgetni az irodalmi sorozat házigazdájával, Juhász Annával.
Ötvös Anna könyvében először dolgozta fel Matzner Lola fotóalbumának anyagát, levéltári és sajtóforrások, levelek, naplók, interjúk segítségével felderítve a képeken látható figurák családi viszonyrendszerét.
Szemgödrünkben kihűlt ezüst címmel október 7-én verses-színházi zongoraestet rendeznek József Attila és Ady Endre verseivel
Erik Satie és Frédéric Chopin zenéjére hangolva. Fóris Szilárd zongoraművész és Menszátor Héresz Attila színművész az előadás összeállításakor olyan belső ívre törekedett, amely a születés, a felfedezés, a kamaszkori lázadás, a szerelem-elengedés, a ráeszmélés, a forradalmi elbukás, valamint a meghasonlás, a megbocsátás és a világtól elvonulás útjait járja be.
Szeptemberben három alkalommal, 11-én, 15-én és 25-én lesz látható a Várkert Irodalom sorozat részeként.
Hámori Gabriella színésznő előadása, amelyet Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni 1935 és 1946 között írt naplója alapján készített.
A darab 2015-ös bemutatása óta több mint 50 teltházas előadás élt meg.
Szeptember 22-én pedig Ugron Zsolna Hollóasszony kisregényének rendhagyó színpadi változatát láthatja újra a fővárosi közönség Hámori Gabriella, Farkas Franciska, Lukáts Andor, Trill Zsolt és a szerző tolmácsolásában, áll a Várkert Bazár tájékoztatásában.
MTI; Krónika (Kolozsvár)

Holló László a vásárhelyi iskolaügyről: nem járna sikerrel az újraalapítás
Megszüntetése esetén nem járna sikerrel a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum újralapítása – véli Holló László, a Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatója. Az egyetemi tanár a Krónikának adott interjúban elmondta, nem hinné, hogy 2018-ban barátságosabb környezet ígérkezik Marosvásárhelyen egy magyar iskola alapítására, mint 2004-2005-ben volt. Hangsúlyozta, elvárják, hogy az illetékes intézmények tegyék a dolgukat, és bár kellemetlen, ha kell, készek felbontani az önkormányzattal kötött bérleti szerződést.
– A szerdai tüntetés után mire számít a katolikus egyház, milyen lépések tehetők a hétfői iskolakezdésig a marosvásárhelyi iskola helyzetének rendezése érdekében?
– Arra számítunk, hogy az állam illetékes intézményei teszik a dolgukat, és most, minden terminus lejárta után, az utolsó pillanat után találnak valamilyen legális megoldást a líceum helyzetére.
Abszolút módon elfogadhatatlan, hogy az iskolakezdés előtt két nappal a gyerekek és szüleik nem tudják, melyik iskolához fognak tartozni. Tudják ugyan, hogy a katolikus iskola épületébe mennek, de jelenleg azt még nem, hogy valamelyik szakiskolához, esetleg a Bolyai-líceumhoz, vagy az Unirea Főgimnáziumhoz fognak tartozni. Tehát az illetékes szerveknek kell tenniük a dolgukat.
– Történt-e valamilyen egyeztetés a különböző hivatalos szervekkel az iskola ügyében a szerda esti demonstráció után?
– Az egyház részéről nem történt ilyen. Itt kifejeztük az akaratunkat a tüntetéssel, és az intézmények kellene, hogy tudják a dolgukat.
– Jól értettem, hogy vannak olyan osztályok, amelyek már csak a profiljuk miatt sem sorolhatók be más iskolába, mint például a teológiai osztályok?
– Így van. Mivel semmilyen más iskola teológiai osztályt Marosvásárhelyen nem kért, ezek törvényesen nem sorolhatók be máshova. Ugyanakkor a törvényszék felfüggesztette a tanfelügyelőség 2015/1385-ös számú határozatát, amelyben az a Bolyai-líceumból négy katolikus osztályunkat, illetve az Unirea Főgimnáziumból további osztályokat átcsoportosított. Ezáltal, úgy tűnik, azt remélték, hogy minden további nélkül visszacsoportosíthatják ezeket az eredeti iskolákba. Igaz, hogy az átcsoportosítás megtörtént, nehézséget jelent viszont, hogy azóta eltelt két év, az átcsoportosított osztályokból két generáció végzett, és egy új generáció felvételizett. Ők már a katolikus teológiai líceumba felvételiztek, és őket úgymond visszacsoportosítani már nem lehet, mert nekik ez az eredendő otthonuk.
Ez is nehézséget jelent.
– Az egyház tulajdonában lévő iskolaépületre vonatkozó, az önkormányzattal kötött bérleti szerződésben tételesen szerepel, hogy az akkor tekinthető érvényesnek, ha a katolikus iskola létrejön és működik. Ha valóban megszüntetik az iskolát, tervezik-e, hogy felbontják vagy módosítják ezt a szerződést? – A szerződésben az áll, hogy amennyiben a katolikus iskola nem jönne létre, vagy létrejötte után megszűnne, abban az esetben a szerződés is érvényét veszíti. Ehhez az egyik fél kell értesítse a másikat, hogy a szerződés feltételeinek a teljesítése hiányában a megállapodás érvényét veszíti. Már ismételten kifejezésre juttattuk, hogy abban az esetben, ha az iskolánk megszűnne, ha az illetékes hatóságok, szervek olyan lépéseket tennének, amelyek az iskola megszüntetéséhez vezetnek, akkor kénytelen volnánk a szerződés alapján ezt a lépést megtenni. Hangsúlyoznom kell, hogy ez rendkívül kellemetlen, és elszomorít, hogy a katolikus egyháznak ezen kell gondolkodnia. Azt kell mondanom, hogy a szerződő féllel, a polgármesteri hivatallal már van ilyen tapasztalatunk. 2008-ban kötöttünk már egy szerződést, és ezt a feltételek be nem tartása miatt 2012-ben fel kellett bontanunk. Ilyen értelemben a Státus eddig is tanújelét adta annak, hogy egyfelől teljesíti a szerződésben vállaltakat, másfelől elvárja a partner hasonló magatartását.
Ugyanakkor arra is szeretnék utalni, hogy amikor 2017 februárjában a polgármesteri hivatal a maga részéről megtámadta ezt az ominózus 1385-ös határozatot, a főtanfelügyelőség 2015-ös döntését, akkor hivatalos átiratban értesítettük arról, hogy a szerződésben vállalt kötelezettsége ellen foglal állást.
Neki nem az iskola ellen kell állást foglalnia, hanem a szerződésben vállalt kötelezettségei okán az iskola fenntartásában kell közreműködnie.
És figyelmeztettük arra is, hogy amennyiben az általa tett lépések oda vezetnének, hogy az iskolánk megszűnik, kénytelenek leszünk a szerződés felbontását kezdeményezni. Erre az átiratunkra azóta sem jött válasz. Szóban természetesen biztosítottak a jóindulatukról, de tudjuk, hogy milyen konkrét lépések történtek azóta.
– Milyen más lépéseket fontolgatnak, ha valóban megszüntetik az iskolát? Mennyire tartja járhatónak a sokak által támogatott újraalapítás útját?
– Az újraalapítás ötlete nem új keletű, korábban is volt, aki megfogalmazta. Azt kell mondanom, hogy a magam részérül rendkívül szkeptikus vagyok. Éspedig azért, mert 2004-től kezdődően lépéseket tettünk az iskola létrehozására. 2005-ben ez az iskola megalakult, és hogyha elfogadnánk azt, hogy ez az iskola törvénytelen módon jött létre, és egy új iskola alapítását kezdeményeznénk vagy más kezdeményezné, azt gondolom, hogy nem járna sikerrel. Éspedig azért, mert – több fórumon is elmondtam – nem látom azt, hogy 2018-ban barátságosabb környezet ígérkezik Marosvásárhelyen egy magyar iskola alapítására, mint 2004-2005-ben volt.
– Terveznek-e nemzetközi szervezetekhez, az európai uniós igazságszolgáltatáshoz fordulni a jövőben?
– Ez egyelőre nem vált tárgyalási témává, mégpedig azért nem, mert elvárjuk az illetékes román hatóságoktól, hogy az iskola ügyében a törvényes lépéseket tegyék meg.
– Vannak olyan vélemények is, melyek szerint az iskola alapítása elleni eljárás összefügghet az épület visszaszolgáltatásával. Marius Pașcan szenátor feljelentést tett a korrupcióellenes ügyészségnél a restitúció kapcsán. Nem tartanak attól, hogy a következő lépés a restitúció jogosságának a megkérdőjelezése lehet, tekintve, hogy erre volt már példa az erdélyi magyar történelmi egyházak esetében?
– A restitúció alapvetően nem személyeknek a kívánságától függ, hanem Románia törvényei alapján történik. Márpedig ezt az ingatlant visszaszolgáltatták, mi több, a restitúciót követően a polgármesteri hivatal a visszaszolgáltatási dokumentumot megtámadta és azt a törvényszéken megvédtük. Következésképpen nem csupán visszaszolgáltatta a restitúciós bizottság a vonatkozó törvény alapján, hanem egy peres ügyünk is volt, és a pert véglegesen megnyertük.
Ilyen értelemben azt mondhatom: nem csupán visszaszolgáltatták – ha esetleg megpróbálnák ezt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium példájára visszafordítani –, hanem végleges törvényszéki határozat is született.
Sajnos az utóbbi év tapasztalata azt mondatja velem, hogy Romániában olyan mértékű a jogbizonytalanság, hogy mindentől félni kell.
Ugyanakkor az elmúlt hónapokban a DNA vizsgálta az iskola visszaszolgáltatásának menetét, és ezt a vizsgálatot egyelőre beszüntette, ami azt jelenti, hogy nem talált fogást rajta.
– A szerdai nap folyamán a különböző magyar politikai és civil szervezetek, illetve a budapesti kormány is határozottan fellépett az iskola mellett, és megpróbált nyomást gyakorolni a román hatóságokra. Mit gondol, mennyire használhat az ügynek, ha a politikum ennyire beavatkozik ebbe a kérdésbe?
– A politikumnak, érdekvédelmi szervezetünknek, illetve a pártjainknak az erdélyi magyarság képviselete a feladatuk, így természetes, hogy megpróbálnak nyomást gyakorolni. Itt emberi jogi kérdésről van szó, arról, hogy több mint 360 gyerek hétfőtől milyen iskolába megy. Ez nem politikai kérdés, hanem alapvető emberi jogi kérdés.
Ami a magyarországi kormány vonatkozó lépéseit illeti – nem vagyok jártas a magaspolitikában –, nyilvánvaló, hogy Budapest is látja, hogy valamilyen formában a marosvásárhelyiek segítségére kell siessen, mert itt emberi jogok lábbal tiprása történik.
Ugyanakkor ha nyomásnak minősül, ami most a nyilvánosság előtt történik, akkor úgy vélem, az illetékes szervekre még nagyobb nyomást kell jelentsen az, hogy nekik kell megoldani ezt a problémát. Gyakorlatilag ők kreálták, és nekik kell megoldaniuk. És azt gondolom, hogy intenzív egyeztetések folynak ebben a pillanatban is annak érdekében, hogy a kérdést valamilyen törvényes formában megoldják.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Katolikus gimnázium ügye: megszólalt az elnöki hivatal
Az elnöki hivatal folyamatosan kapcsolatban állt a marosvásárhelyi katolikus gimnázium helyzete miatti román-magyar diplomáciai konfliktusban érintett intézményekkel – közölte csütörtökön Klaus Johannis államfő szóvivője.
Mădălina Dobrovolschi elmondta, Románia elnökét folyamatosan tájékoztatta a Külügyminisztérium az ügy fejleményeiről. „Az állam intézményei reagáltak, a Külügyminisztérium nagyon világosan kifejtette álláspontját ebben az ügyben” – mondta a szóvivő, értésre adva, hogy Klaus Johannis egyetért a külügy közleményében foglaltakkal.
Az állásfoglalás szerint Romániában nem sérülnek a magyar kisebbség vagy a római katolikus közösség oktatási jogai, a marosvásárhelyi magyar katolikus gimnázium ügyében született magyar kormányzati állásfoglalást ezért a magyarországi választási kampány megnyilvánulásának tekintik. A bukaresti külügy szerdai közleményében arra reagált, hogy a marosvásárhelyi iskolaügy miatt szerdán Budapesten berendelték a Külgazdasági és Külügyminisztériumba Románia magyarországi nagykövetét.
mediafax.ro; itthon.ma/erdelyorszag

Kárpátalja kiemelt területe a nemzetpolitikának
Interjú Potápi Árpád János államtitkárral
Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia szomszédságában működik a Miniszterelnökség Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkársága. Irányítója Potápi Árpád János államtitkár. Erős családi kötődéssel vezeti szakterületét, hiszen nagyszülei Bukovinából sok nehézség árán a Bácskát is megjárva kerültek a Tolna megyei – korábban német lakosságú – Bonyhádra. A svábok közül sokat kitelepítettek, helyükre bukovinai székelyek és a Felvidékről „lakosságcserés” magyarok érkeztek. Ő már itt született 1967-ben. 12 évig a város polgármestere és országgyűlési képviselője volt, majd 2014-től a határon túl élő magyarok államtitkárságának vezetője.
Interjú Potápi Árpád János államtitkárral
– Államtitkár úr, olyan területet irányít, ahol soha nem lesz kész állapot, csak szakadatlan törekvés valami távoli célok felé. Elégedett-e az eddig végzett munkával?
– Hét éve került a Fidesz-KDNP kormányra Magyarországon, 2010-ben a nemzetpolitikában is éles fordulat állt be. Az első ciklusban, 2010-14 között törvényekkel, jogszabályokkal a nemzetpolitika keretét teremtettük meg. A munka a kettős állampolgársági törvénnyel indult és a szavazati jog megadásával zárult. A keretrendszer működését legjobban az egymillió állampolgársági kérvényező bizonyítja. Őszre várhatóan mindenki leteszi az esküt. Ha csak ennyit tettünk volna a nemzetpolitikában, az is óriási dolog lenne. Ezen intézkedések bekerülnek a történelemkönyvekbe is.
2014 után más irányba fordult a nemzetpolitika, elsődleges célunk a szülőföldön való boldogulás segítése, a gazdasági segítségnyújtás lett. A szakképzés fejlesztésétől a pályázatok, programok megvalósításáig sok lehetőség van. 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve volt, 2017 pedig a családi vállalkozások éve. Természetesen a szakképzést, a fiatal vállalkozók és a családi vállalkozások programjait is visszük tovább. A Külgazdasági és Külügyminisztérium szervezésében gazdaságfejlesztési program indult Kárpátalján, a Délvidéken, a közel-múltban a Muravidéken és hamarosan a Drávaszögben. Később a Felvidék és Erdély is bekapcsolódik.
Ez óriási előrelépés, mert ha egy magyar maradni akar az anyaföldjén, és őrizni szeretné identitását, a magyar intézményrendszer mellett a megélhetését is biztosítani kell. Ez a segítségnyújtás megkerülhetetlen.
– Tapasztalnak-e ellenállást a többségi nemzet részéről?
– Az anyaország támogatása jó az ottani magyaroknak, de a többségi nemzetnek és Magyarországnak is, hiszen a pénz forog, gazdasági élénkülést tudunk generálni. Ez a nemzetpolitikában óriási előrelépés.
– Mennyi pénzt fordít a magyar kormány minderre?
– A Fidesz előtti kormány utolsó évében 9,1 milliárd forintot költött a szűken vett nemzetpolitikára, mára ez az összeg megtízszereződött. Minden területen érezhető a magyar kormány támogatása, az oktatásban, a szociális és civil szférában, az egyházaknál, a gazdaságban. Nyilván ott tudunk hatékonyan segíteni, ahol szervezett közösség van és maguk is sokat tesznek. Például a közelmúltban Szatmárnémetiben átadtunk hat orvosi, illetve művészlakást. Abban a Szatmárnémetiben, ahol a magyarok adják a polgármestert, a megyei közgyűlés elnökét, a szenátort, az országgyűlési képviselőt. Római katolikus püspökünk van a városban jelentős egyházi ingatlanokkal. Könnyen belátható, hogy ezt az erős, törekvő közösséget érdemes segíteni.
Ehhez azonban mindenkinek össze kell fognia, félre kell tenni az ellentéteket. Ez igaz Kárpátaljára is. Jó húsz évig két nagy szervezet viaskodott egymással, nem akart egy asztalhoz ülni. Mára félretették az ellentétet, és a helyhatósági választásokon együtt indultak. A politikai összefogás eredményei már megmutatkoznak. Nyilván, vannak személyes ellentétek a párton belül is, de ezek visszaszoríthatók, és a közös célért érdemes együtt dolgozni.
– Kárpátalján legfontosabb lenne a magyarok helyben tartása…
– Számos program szolgálja mindezt. A legfőbb célunk, hogy maradjanak helyben, legyen jövője a magyar közösségnek. Magyarországról is naponta járnak ki vállalkozók, munkavállalók is, sőt vannak, akik életvitelszerűen ott élnek. Erdély esetében ez még erősebb, ott érzékelhetőbb az odafelé való áramlás. Célunk a gazdaságilag, morálisan erős magyarság megteremtése. Erős intézményrendszert kell teremtenünk, első helyen oktatási intézményeket a bölcsődétől egészen az egyetemig. Fontosnak tartjuk a szociális ellátás erősítését is. A következő ciklusban megnézzük a lehetőségét annak, miként tudnánk kiépíteni egy magánbiztosítóval a Kárpát-medencei egészségbiztosítási rendszert. Ehhez tartozna magyar kórház, járóbeteg-ellátás. Erre nagy igény lenne.
– A kórházak a határon túl lennének, vagy pedig Magyarországra jönnének a betegek?
– Erről még csak feltételesen beszélek, de már látszik, hogy a program megvalósítható. A magyar emberek magyar biztosító céggel szerződnének, oda fizetnének biztosítást, azért kórházi és egyéb ellátást kapnának. Ahol százezres nagyságrendben élnek magyarok, ott egy ilyen rendszer fenntartó módon működhet.
– Említette, hogy tízszeresére nőtt a támogatás. Elégséges-e ez a gondok orvoslásához?
– Nem, de Magyarországon sem jut mindenre. Ez arra jó, hogy mindenhol érezze a magyarság: Magyarország ott van mögötte. Számíthatnak rá, magyar állampolgárként, többletjogokat, gazdasági támogatást kapnak.
– Ukrajna nagyon kritikus állapotban lévő ország, drámai módon csökken a lélekszáma. A háború miatt sokan elmennek, emellett nyíltan folyik a kelet-európai munkaerő toborzása Nyugat-Európában. Ez két olyan erő, amit szinte képtelenség adminisztratív eszközökkel kezelni.
– Én is hasonlóképpen látom. Ukrajna lakossága 1990 körül 52-54 millió volt, most, a borúlátóbb becslések szerint 32 millióan vannak, ez óriási veszteség. Nyilván kevesebb gyermek is születik, de a fő gond a kiáramlás. Nem feltétlenül csak Nyugat-Európába, hanem a környező országokba, főleg Lengyelországba, Csehországba, de máshová is. Nekünk ezzel párhuzamosan az ottani magyarokat – akik rövid idő alatt el tudnának költözni – kellene helyben tartani. Látszólag ez szélmalomharc, de szerintem nem. Éppen azért, mert nekünk nem 20-30 millióról kell gondoskodnunk, hanem 150-160 ezer honfitársunkról. Igaz, ez a szám 5-10 éve még 200 ezer volt, tehát a hét szomszédos állam közül a kárpátaljai magyar közösség a leginkább fogyatkozó. A férfiak főleg a háború miatt mentek el, de nem azt tapasztalhatjuk, mint a többségi nemzetnél, hogy családostul távoztak külföldre. Munkavállalásról van szó, és a család többi tagja otthon marad. A programjainkkal szerintem helyben tudjuk tartani a magyarságot, de az egész Ukrajna gondját nem tudjuk felvállalni. Mi erre a megyére próbálunk szorítkozni, és itt megerősíteni a politikai rendszerünket. Ez a munka, szerintem, jól halad, és az elmúlt években jobbá vált- közölte a Kárpáti Igaz Szó online. karpatinfo.net/cikk

Amikor a magyarság összezár
Magyarország gyakorlatilag ultimátumot adott Romániának. A magyar külügyminisztérium ugyanis berendelte a budapesti román nagykövetet, és értésére adta: amíg meg nem oldják a marosvásárhelyi gimnázium ügyét, addig ne számítsanak arra, hogy Magyarország támogatja Románia csatlakozását a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez.
Udvariasnak, finomnak, tapintatosnak egyáltalán nem nevezhető lépés ez, melynek kapcsán óhatatlanul is felmerül a gondolat: vajon mi lett volna, ha ugyanilyen, nemzetben gondolkodó, a külhoni magyarság ügyeiért határozottan kiálló, ha szükséges, diplomáciai konfliktust is felvállaló kormánya lett volna Magyarországnak Románia 2007-es uniós csatlakozása előtt? Mennyi mindent ki lehetett volna csikarni az európai jövőre áhítozó román hatalomból akkor, ha az erdélyi magyarság határozottabban, keményebben fogalmazza meg követeléseit, és ha maga mögött, maga mellett tudja az anyaország teljes támogatását! Persze, fölösleges most már az elszalasztott lehetőségeken rágódni – a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium helyzetére most kell megoldást találni, mielőbb, iskolakezdésig. Még akkor is, ha a jelenlegi helyzet meglehetősen kedvezőtlen a hatékony jogérvényesítéshez: Romániának semmit sem kell bizonyítania külföldi partnerei előtt, a kormányoldalnak az RMDSZ nélkül is megvan a szükséges parlamenti többsége, és Magyarországnak sem áll rendelkezésére az a hatalmas nyomásgyakorlási – vagy akár zsarolási – potenciál, amely Románia uniós tagsága előtt még megvolt azon egyszerű oknál fogva, hogy a csatlakozáshoz valamennyi EU-tagállam támogatására szükség volt. Ebben a szorongatott helyzetben pedig nincs más út, mint a lehető leghatározottabb, legkeményebb kiállás: az utcán, a bukaresti parlamentben, a budapesti külügyminisztériumban – a háttéralkukon nyugvó, kis lépésekre alapozó politizálás, a finomkodó-udvariaskodó, a jószomszédi viszonyt a nemzeti érdeknél előbbre helyező diplomácia eleve kudarcra ítéltetett. E tekintetben a magyar nemzetpolitika mondhatni jól vizsgázott szerdán: a katolikus egyház hívó szavára utcai tüntetés zajlott, a magyar pártok, szervezetek egyként álltak az ügy mellé, az RMDSZ vezetése minden lehetséges fórumon szóvá tette a jogsértést, Kelemen Hunor egyértelművé tette, hogy politikai akarattal megoldható a probléma, Budapest pedig a lehető legkeményebben lépett fel szomszédjával szemben: a magyar kormány gyakorlatilag a zsarolástól sem riadt vissza a helyzet rendezése végett. Volt is tegnap zavar, döbbenet, felháborodás, felelősséghárítás Bukarestben. S jóllehet a külügy és az elnöki hivatal a magyarországi választások közeledtével magyarázta a szokatlanul kemény budapesti hangot, a legfőbb kormánypárt, a szociáldemokraták vezére utasította a kormányt, hogy találjanak megoldást a problémára. Talán mégiscsak lesz eredménye az összehangolt, kemény fellépésnek...
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lezárult egy újabb Erasmus+ projekt
Hasznos, hatékony és örömteli
Hivatalosan augusztus 31-én zárult az OTP Fáy András Alapítvány hároméves „O.K.+ 2007–2014” című Erasmus+ projektje, melyet az Európai Unió részesített pénzügyi támogatásban. A szlovákiai és romániai stratégiai partnerekkel – köztük a Csiky Gergely Főgimnázium – megvalósított program nemcsak az együttműködő felek szerint, hanem az abban részt vevő diákok és tanáraik, illetve az egyéb érdekeltek visszajelzései alapján is sikeresnek bizonyult.
Augusztus 28–29. között került sor Budapesten az OK Oktatási Központban a projektzáró rendezvényre, melyen Arad megye egyetlen magyar nyelvű tanintézményét Hadnagy Éva és Spier Tünde tanárok, Lucaciu Edit főkönyvelő, valamint Tóthpál Renáta projektkoordinátor képviselte.
Az OTP Fáy András Alapítvány a Csikyvel közös projekt három éve alatt 587 csikys diákot részesített ingyenes pénzügyi-gazdasági- és EU-s ismereteket átadó tréningekben, illetve további 60 kisiratosi és 14 simonyifalvi diákot is.
A végleges adatok összefoglalásakor kiderült, hogy a projektből hány diák is profitált: az OK módszertanra épülő tréningeken összesen 5200 diák, köztük 2700 magyarországi, 1200 szlovákiai és 1300 romániai magyar ajkú fiatal vett részt és gazdagodott a jövőjét nagyban meghatározó ismeretekkel.
„Úgy gondolom, hogy nemcsak hasznos és hatékony volt a munka, amit végeztünk, hanem mindenki számára örömteli is. Ez nagy szó manapság. Mint ahogy az is, hogy a projekttalálkozó rendkívül szakmai módon zajlott, mégis azt vettem észre, nem nélkülözte az élménybeszámolós jelleget sem a tapasztalatok megosztása és a közös munka értékelése közben. Ez is beszédes” – nyilatkozta Tóthpál Renáta.
A partnerek között kialakult erős szakmai kapcsolatnak köszönhetően a magyar tannyelvű iskolák és az Alapítvány közötti, más programokban való aktív együttműködés is megkezdődött. Ezek minden esetben azt a közös célt szolgálják, hogy a részt vevő fiatalok minél több hasznos ismerettel gazdagodjanak jövőbeni életükhöz, boldogulásukhoz.
„Bár a projekt hivatalosan lezárult, a kialakult baráti kapcsolat az alapítvány munkatársaival megmarad és a jövőben is együtt fogunk működni. A 2017–2018-as tanév Iskola máskénthetére már foglaltunk időpontot az alapítvány oktatásszervezőjénél, úgy pénzügyi-gazdasági/EU-s tréningekre, mind pedig Karrier tréningre, amire szintén nagy szükség van iskolánkban” – tette hozzá a projektkoordinátor.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

Tudose: a külügyminisztérium elsiette a Magyarországnak adott válaszát
Mihai Tudose kormányfő nyilvánosan bírálta a külügyminisztériumot csütörtökön, amiért szerinte elsietett és "túl kemény" választ adott Magyarországnak a marosvásárhelyi iskolaüggyel kapcsolatban.
Tudose a Digi 24 hírtelevíziónak adott interjújában arra a közleményre utalt, amelyet szerdán adott ki a külügyminisztérium, miután aznap Budapesten a marosvásárhelyi iskolaügy miatt berendelték a Külgazdasági és Külügyminisztériumba Románia budapesti nagykövetét, akivel közölték: Magyarország határozatlan ideig felfüggeszti Románia jelentkezésének támogatását különböző nemzetközi szervezetekbe, mivel egyház-, kisebbség- és családellenes támadásként értékeli, hogy a román hatóságok fel akarják függeszteni a marosvásárhelyi magyar katolikus gimnázium működését.A miniszterelnök azt mondta: nem hiszi, hogy Magyarország a marosvásárhelyi helyzet miatt tényleg meg akarja akadályozni Románia felvételét a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetbe (OECD). Úgy vélekedett, hogy ha állam valamelyik szomszédja, uniós és NATO-szövetségese ilyen lépésre szánná el magát, akkor azt nem államtitkári szinten szokás közölni.A kormányfő szerint nem volt értelme növelni a feszültséget, főleg olyan körülmények között, amikor az oktatási miniszter konkrét javaslatokat fogalmazott meg a - megszűnés küszöbére került - marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium helyzetének rendezésére.- Nincs szó arról, hogy amiatt nem működhetne egy iskola, mert ott más etnikumú, vagy nem román ortodox vallású diákok tanulnak, Romániában a különböző nemzetiségeknek és felekezeteknek számos iskolája működik. Itt egy bürokratikus hibát egy önkormányzati szintű félreértés nyomán éleződött ki a helyzet, vagy valaki mesterségesen próbál egymásnak ugrasztani bennünket, és ebbe nem kell belemennünk" - mondta Tudose.A műsorvezető kérdésére, hogy mégis mit kifogásol a külügyminisztérium válaszában, Tudose nem bocsátkozott részletekbe. "Állítólag ott van a diplomácia krémje, de reagálásuk inkább a sportminisztériuméhoz hasonlított. Mint egy ökölvívásban: ha ütsz, én is ütlek" - szemléltette kifogását a kormányfő.A külügyminisztérium szerdai közleményben tagadta, hogy Romániában sérülnének a magyar kisebbség vagy a római katolikus közösség oktatási jogai, a marosvásárhelyi magyar katolikus gimnázium ügyében született magyar kormányzati állásfoglalást ezért a magyarországi választási kampány megnyilvánulásának minősítette. A tárca szerint "nem célravezető, helytelen és barátságtalan" lépés Magyarország részéről, hogy a marosvásárhelyi iskola ügyét összeköti olyan témákkal, mint Románia OECD-tagságának támogatása.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)

Dragnea jó napja
Nem szép ilyent mondani, de a közfelháborodást okozó ukrán tanügyi törvény, amely megfosztja az ott élő kisebbségeket – köztük magyarokat, románokat - az anyanyelvi oktatás lehetőségétől, mennyei mannaként hullt Liviu Dragnea ölébe. A Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke jó hazafiként mélységes aggodalmát fejezte ki a határon túli román közösségek sorsa iránt, amelyek jogfosztásán felháborodva büntetlenül el tudott kanyarodni a marosvásárhelyi ügy felé is. Mert hogy „nem lehet kettős mércét alkalmazni az etnikai kisebbségekkel kapcsolatban, mindenkinek jár az anyanyelvi oktatáshoz való jog! - mondta. Utasította a tanügyminisztériumot: gyorsan és bölcsen rendezzék a helyzetet. „Súlyos dolog, hogy a szülőknek azért kell utcára vonulniuk, mert gyermeküknek nincs hol tanulni, magyarázta, nem is érti, hogy Románia erőszak szervezetei (jelen esetben az iskola-botrányt előidéző DNA), miért gerjesztik a feszültségeket, ahelyett, hogy a nyugalmat szavatolnák a közelgő 2018-as megemlékezés előtt”, hangoztatta. Dragnea elhárította a felelősséget: lám, nem Bukarestnek, hanem „ott, vidéken, valakiknek” áll érdekében zavart kelteni. A kormány nyitott a megoldásokra, nemhogy uszítana, a békét, barátságot keresi a zavaros centenáriumi időkben. S ha a román kormány ártatlan, akkor nyilván a magyarországi fenyegetés is okafogyott, Budapest ismét túlreagálja a helyzetet, azok ellen fordul, akik néhány nappal ezelőtt még a keblükre ölelték külügyminiszterüket.
Zseniális. Dragnea most úgy tudott egyszerre jó hazafi lenni és mégis gesztust tenni a magyarok felé – gondolom, kemény érdekektől vezérelve - hogy abban kifogást senki nem találhat, mert hát a kettős mérce. Ennek alkalmazását csak nem várhatják el tőle! Sikerült ugyanakkor a főellenségbe, a DNA-ba is rúgni egy nagyot (lám, a római katolikus gimnázium a korrupcióellenes ügyészség túlkapásainak iskolapéldája), és ugyanazzal a lendülettel visszavágni Magyarországnak: ha Budapest valóban megvétózza Románia felvételét az OECD-be, az alaptalan hiszti, lássa ország-világ, hiszen nem a kormány számlájára írandó Marosvásárhely, a koalíció, íme, a megoldáson töri a fejét. Szabadság (Kolozsvár)

Diplomáciai „iskolapélda”
Túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Hogy Szijjártó Péter magyar külügyminiszter bukaresti látogatása, a román kollégájával két új állandó határátkelő és a kolozsvári magyar kulturális intézet létrehozásáról szóló megállapodás, valamint a békülékeny nyilatkozatok után valóban a normalitás útján induljon el a két ország kapcsolata, és leálljanak az Erdélyben élő magyar közösség elleni támadások. Egy hét telt el a látogatás óta, és a magyar külügy berendelte a román nagykövetet, miután a bukaresti oktatási tárca – azt követően, hogy hosszú ideig hitegette a szülőket – végül úgy döntött: nem tesz semmit a marosvásárhelyi katolikus gimnázium megmentése érdekében, hanem annak felszámolása mellett teszi le a garast. A magyar külügyi lépés annak fényében érthető, hogy a magyar alaptörvény értelmében Magyarország felelősséget visel a külhoni magyarok iránt, tehát minden olyan helyzetben fellép, amikor támadás éri a határon túl élő magyar közösségeket. És ebben a helyzetben nem csupán annyi eszköz van Budapest kezében, hogy hivatalosan tiltakozzék: a magyar iskola magyar szempontból megnyugtató megoldását követelve figyelmeztette Bukarestet, hogy nem támogatja a felvételét a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetbe (OECD). Persze az éremnek két oldala van. Nyilvánvaló, hogy az iskola létrehozásáról szóló döntések meghozatalakor a marosvásárhelyi önkormányzat és a tanfelügyelőség is mulasztásokat követett el, mivel az önkormányzati határozatban nem szerepel egyértelműen, hogy kimondják a tanintézet életre hívását. Ilyen alapon furmányos jogi érvelés helyett csupán kellő mértékű magyargyűlölet és rosszindulat kellett ahhoz, hogy meg lehessen támadni a döntést, és az illetékes bíróság felfüggessze azt. Csakhogy. Azt követően, hogy a mulasztásra fény derült, minden érintett intézmény – az önkormányzat, a tanfelügyelőség és az oktatási tárca – rendelkezésére hosszú hónapok, sőt legalább egy év állt ahhoz, hogy megnyugtatóan rendezze a helyzetet. Ha jóhiszeműen és jóindulatúan viszonyulnak az ügyhöz, minden bizonnyal viszonylag hamar sikerült volna megtalálni a minden érintett számára megfelelő, jogi szempontból is kifogásolhatatlan megoldást, amely nyomán az iskola tovább működhetett volna, és az oda járó mintegy háromszáz diák sorsa nem válik teljesen kétségbeejtővé. De nem ez történt: miközben az érintett hatóságok fűz-fát megígértek, valahogy mégis mindig úgy cselekedtek – vagy nem cselekedtek –, hogy az iskola helyzete még kilátástalanabbá váljon.
És ha ehhez még hozzávesszük, hogy az iskola ügyében érthetetlen módon a korrupcióellenes ügyosztály kezdett nyomozást, attól sem riadva vissza, hogy a szülőket és a gyerekeket vegzálja, nehéz nem arra a megállapításra jutni, hogy a román hatóságok részéről enyhén szólva is hibádzott a jóindulat. Sőt. Kimondható, hogy mindvégig kiérződött a magyar iskola felszámolásának szándéka. Ennek fényében egyszerre nevetséges és felháborító a román külügy és a miniszterelnök reakciója, amelyben egyrészt a romániai magyar közösség nyelvi és oktatási jogainak példaértékű mivoltát hangoztatják, másrészt választási kampányfogásnak minősítik a magyar külügy lépését. Az pedig külön mulattató, hogy éppen az igazságszolgáltatást lépten-nyomon szapuló, annak függetlenségét kétségbe vonó kormány takarózik a független román bíróságokkal. A román illetékesek egészen más mozit néznek: annyi történt, hogy Budapest határozottan fellépett egy, a román hatóságok által következetesen ellehetetlenített magyar oktatási intézmény érdekében. Ezzel nemzetközi szintre terelte az ügyet, hiszen a diplomáciai pengeváltás és a nemzetközi szervezetekbe való felvétel megvétózása sem Brüsszelben, sem Washingtonban nem marad észrevétlen. Persze föl lehet hozni, hogy a román kormány kezében is vannak ütőkártyák, mivel az OECD-tagság megvétózása esetén fenyegetőzhet azzal, hogy blokkolja a parlamentben a magyar közösség szempontjából kedvező tervezeteket – például az anyanyelv- és a jelképhasználatra vonatkozókat. Csakhogy gondoljunk már bele, hogyan nézne ki az a külföldi partnerek előtt, hogy míg Budapest a Romániában élő magyar kisebbség védelmében él a vétó lehetőségével, addig Bukarest ezen vétót azzal próbálná kivédeni, hogy keresztbe fekszik a kisebbségi, emberi jogok érvényesülésének. Liviu Dragnea PSD-elnök engedékenynek tűnő reakciója is azt jelzi: a kormány érzi, hogy ebben az esetben Románia nagyon rossz színben tűnik fel – pláne annak fényében, hogy Bukarest is bírálta Kijevet az ukrajnai kisebbségek anyanyelvű oktatásának korlátozása miatt. (Meg persze azért az RMDSZ támogatásának megtartása is fontos). A magyar diplomácia most kvázi védhatalomként lépett föl az erdélyi magyar közösség ügyében, még ha ezt a státust nemzetközi szerződés (még) nem is garantálja számára. A vita kimenetele egyelőre kérdéses, de a lényeg, hogy Budapest hallatta a hangját az ügyben. Persze ez nem feltétlenül elég. A lényeg ugyanis az, hogy a romániai magyarok kérdését Románia ne kezelhesse belügyként, bármikor felrúgható magyar–román megállapodások tárgyaként. Hanem olyan nemzetközi megállapodások rögzítsék tételesen, amelyek a számonkérési mechanizmust és a lehetséges szankciókat is rögzítik, amennyiben valamelyik fél nem tartja be őket. Ám ehhez elengedhetetlen az ügyek nemzetközi szintre emelése, hogy egyetlen, az erdélyi magyar közösség jogait sértő lépést se söpörhessenek a szőnyeg alá.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

A „revizionista” Mol benzinkútjainak bojkottjára szólít fel egy román politikus
A MOL-kutak bojkottálására szólította fel az autósokat Eugen Tomac képviselő. A Népi Mozgalom Pártjának (PMP) politikusa így állna bosszút a magyar olajtársaságon, amelyik szerinte támogatja a Románia feldarabolására irányuló budapesti törekvéseket.
A Facebook-oldalán közölt felhívásában Eugen Tomac értetlenkedését fejezi ki Budapest „agresszív Románia-ellenes magatartása” miatt. Ez az ellenséges magatartás szerinte a magyar állami olajtársaság egyes romániai akcióiban is megnyilvánul. itthon.ma/erdelyorszag

Elcserélt fejek
A „Nagy Egyesülés” közelgő évfordulója a román közvéleményből egyre ingerültebb magyarellenes reakciókat vált ki. A véleményformálók túlnyomó többsége is úgy véli, hogy (amint azt a hírhedt katonai induló ki mondja) az „ősi földön” öröktől fogva ők lennének az „urak” („noi suntem aici din veci stăpâni”).
Az agymosás, melyről manapság oly sok szó esik, úgy tűnik, a román társadalom esetében szinte már maradéktalan sikerrel járt. Már pusztán az hiányzik, hogy Rebreanu Ion című regényét is indexre tegyék, visszavonják a könyvtárakból, betiltsák antikváriumi árusítását. A regényből ugyanis bárki megtudhatja, milyen gyalázatos dolog volt, amikor a magyar hatalom áttért annak a nyugat-európai gyakorlatnak a másolására, mely a 19. század közepéig Magyarországon szóba se jöhetett, hogy ugyanis az állam minden polgárának kötelező módon, azaz intézményes formában meg kelljen tanulnia magyarul. A román, a szlovák, a szerb népesség töredéke ismerte a magyar nyelvet, melyet a hatalom ugyan valamiféle államnyelvnek tekintett, de nem nyilvánított egyben az állampolgárok nyelvének is. A regény voltaképpeni főhőse, Herdelea tanító mély megaláztatásként éli meg, amikor az új, a századforduló mind nacionalistább szellemiségét képviselő tanfelügyelő tőle és tanítványaitól anyanyelvi szintű magyar tudást követel meg. Egy színtiszta román közösségben. Korábban ugyanis (még) nem így volt…
A Ion minálunk kötelező házi olvasmány. Megfoghatatlan, hogy azok a heccmesterek, akik a csaknem színtisztán magyar Székelyudvarhely elárusítólányának kálváriáját inszcenírozzák, képtelenek önnön egykori, a mai román agresszivitásnál – a Rebreanu-regény tanúsága szerint is – jelentéktelenebb sérelmeikre ráismerni? Mi történhetett, hogy román embertársainkból az empátia nyomai is kivesztek? Hogy a román értelmiséget nem háborítják fel a nyilvánosságban zajló hecckampányok?
A híres olasz szerzőpáros, Giorgio Rizzolatti és Corrado Sinigaglia 2006-ban adta ki nagy visszhangot kiváltó könyvét az úgynevezett tükörneuronokról (neuroni specchio), melyek a beleérzés idegfiziológiai alapját képezik. Ezeknek a korábban ismertelen idegsejteknek a felfedezésére Rizzolattit majmokon végzett kísérletek vezették rá. Tehát nem csak mi, emberek, de az állatok is rendelkeznek tükörneuronokkal, azaz a beleélés képességével.
Mi lehet az oka annak, hogy ez a képesség belőlünk, modern emberekből – legalábbis kulturális vonatkozásban – szinte maradéktalanul kiveszett? Egészen pontosan nem alakulhatott társadalmi szintű készséggé.
A kérdés megválaszolásában éppen a trianoni döntés lehet segítségünkre.
A magyar sajtótörténet egyik legkimagaslóbb, de jószerével elfelejtett alakja, Mikes Imre 1924-ben egy ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen könyvben rögzítette a fordulat éveinek társadalompszichológiai következményeit. Címe Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig. Mikes Budapesten született, s a fordulat után telepedett át testvérével Romániába. Több erdélyi lap szerkesztőségében is dolgozott, de erdélyi munkásságának legértékesebb része a Brassói Lapoknál és a Nagyváradi Naplónál töltött évekre esik. A hazai magyar könyvkiadás egyik nagy adóssága, hogy vezércikkei és politikai kommentárjai a nagyközönség számára ma sem hozzáférhetők. (A Szabad Európa által Gallicus álnéven sugárzott politikai kommentárok egy része és – második kiadásban – az Erdély-könyv 1977-ben Münchenben megjelent, de sajnos ezek is hozzáférhetetlenek.) Pedig ismétlem, a magyar újságírás csúcsteljesítményei. (Dávid Gyulának hála az Erdélyi magyar irodalmi lexikon III. kötete Mikesnek is szentelt egy szócikket, tehát legalábbis elvben egy mai fiatal is tudomást szerezhet arról, hogy volt egy Mikes Imrénk is.)
Nos, Mikes, aki Nagymagyarország emlékével érkezik a romániai Erdélybe, megdöbbenten állapítja meg, hogy az erdélyi magyar és román kulturális közösség tagjainak agyát mintha egyik napról a másikra kicserélték volna. Az erdélyi románok szinte átmenet nélkül váltottak át a nagymagyar nacionalizmus román megfelelőjére, miközben a nagymagyar nacionalizmus legeltökéltebb hívei is a román kisebbségvédelmi argumentáció nyelvén szólaltak meg. Még csak észre se vették, hogy ezzel a másik korábbi igazságait legitimálják. Mikest a felismerésre (sokoldalú nyelvismeretén és kivételes megfigyelőképességén túlmenően) elsősorban a kettős kötődés vezeti rá. Képes egyszerre magyar és román fejjel is gondolkodni. Azaz ő még rendelkezhet azzal az empátiával, mellyel mi – sokszor anyanyelvi szintű román tudásunk birtokában is – mind kevésbé rendelkezünk. Az empátia képessége ugyanis megköveteli, hogy önmagunkat és másokat is egyszerre kívülről és belülről is tudjuk szemlélni. Ezt a képességet a kettős vagy többes kötődés rendkívüli mértékben felerősítheti. A kötődés, más szóval valamiféle érzelmi azonosulás ugyanis az empátia másik alapfeltétele. A nyelv vagy a kultúra ismerete önmagában még aligha elégséges. Az empátia lényege szerint közösségi érzés. Csakis a két vagy több ember közti összetartozás spontán élménye alapozza meg.
Ha ez az összetartozás-érzés, azaz a mi-élmény hiányzik, az empátia maga is veszedelmes formákat ölthet. Az empatikus (azaz megértő) beleélés fordítottja következik be, önnön legtitkoltabb, mert legszégyenletesebbnek tartott vonásainkat vetíthetjük rá a másikra. Azaz – épp az elidegenítő „beleélés” alapján – nincs az az aljasság, rontó szánék, amit a másiktól ne tudnánk feltételezni.
Az ok tehát voltaképpen az állampolgári közösség hiánya. Mi, románok és magyarok akkor tapasztalhatnánk egyfajta összetartozás-élményt, ha nem egyénenként, hanem közösségekként tudnánk egymást elfogadni. Olyannak, amilyenek vagyunk. Csakhogy ezt a mai világot mélyen átható individualizmus, mely szerint a társadalom alapegysége az egyén és a nyelvi kulturális közösségek periférikus, szinte már kiküszöbölhető jelenségei a politikai nemzetnek, azaz az egyetlen (mert „kulturálisan semlegesnek” aposztrofált) közösségnek, melyet a liberális társadalomfilozófia radikális változatai egyáltalán hajlandók elismerni. Ennek az ideológiának legjellegzetesebb terméke a kollektív jogok merev elutasítása.
Márpedig – ha kollektív jogok nincsenek – a szó tulajdonképpeni értelmében vett állampolgári közösség sem létezik. Következésként az empátia is elképzelhetetlen. Egy román vagy magyar a másik helyébe csak a román vagy a magyar közösség tagjaként képzelhetné magát.
Mikes nem volt marxista, pusztán polgári radikális, de pontosan felismerte a marxi igazságot, miszerint a lét meghatározza a tudatot. 1918-ban erdélyi román honfitársaink egy új állampolgári közösségbe kerültek, mely önmagát tételesen is románnak deklarálta. Ebben az állampolgári közösségben a kisebbségeknek többé nem volt helyük, pusztán megtűrteknek számítottak, akik a többségi remények szerint néhány évtized alatt asszimilálhatók. Az ellenséges érzület azonban ellenséges érzületet generál.
S ezzel el is érkeztünk 2018-ig.
Az az ember, aki képtelen az empátiára, orvostudományi aspektusban autistának számít. Az autizmus korunk egyik legsúlyosabb, és sajnos mind gyakoribb betegsége. Az egyént szinte már életképtelenné teszi. Sajnos, vannak autistává pervertált közösségek is. És szintén mind sűrűbben. A kisebbségek szó szoros értelmében vett kiirtása ma már mindennapi dolog. Világ-szerén tova. Szaúd-Arábiától Indonéziáig, Kínáig és tovább. De ha minden közösség (de legalábbis a közösségek többsége) autistává válik, azaz képtelennek bizonyul arra, hogy a mások szempontjait is figyelembe vegye, maga az emberiség válik életképtelenné.
Az, amit 2018 felszínre hoz, messze túlmutat a román-magyar viszonyon. Ha az emberiség nem hajlandó végiggondolni az egyén és a közösség közti viszony lényegét, az emberi társadalmak léte kerülhet veszélybe. Ha találnánk valami megoldást, a kisebbségek helyzete is rendeződhetne. Talán mindannyian visszatalálhatnánk valamiféle empátiához.
De ha világrendszer urai csupán a fejünket cserélgetik, semmi esély a gyógyulásra.
Bíró Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Az összefogásról beszélt a szerb és a magyar államfő
Egymás tiszteletére és megbecsülésére hívta fel a szerbeket és a magyarokat Áder János köztársasági elnök tegnap Zentán, ahol a törökök vereségével zárult zentai csata 320. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen vett részt, Aleksandar Vučić szerb államfő pedig arról beszélt, hogy a zentai csata is azt bizonyítja, „közösen mindenre képesek vagyunk, de ha nem vagyunk egységesek, minden harcot elveszítünk”.
Áder János beszédében úgy fogalmazott: ahogy 320 évvel ezelőtt, úgy „ma sem mindegy, hogy milyen békét kötünk egymással, a körülöttünk élőkkel, végső soron önmagunkkal, és hogy mit hagyunk örökül az utánunk jövőknek. Nekünk, kései utódoknak az a feladatunk, hogy egymás megbecsülésével őrizzük sokszínű hagyományainkat, kulturális örökségünket”. Kifejtette: nem mindegy, hogy az utódok mit hagynak hátra, véres indulatokat vagy tiszteletet egymás teljesítménye iránt, kicsinyes ellenségeskedést vagy közös célokat, részvétlenséget a bajban vagy európai összefogást, „a 20. század sok-sok embertelenségét vagy a 21. század őszinte bocsánatkérését, a cinizmus sötét árnyait vagy annak bizonyságát, hogy hazánkért, közösségeinkért, európai kultúránkért érdemes közösen küzdenünk”. Aleksandar Vučić szerb köztársasági elnök felszólalásában kiemelte: a szerbek régóta tudják, hogy az Európába vezető út számukra Budapesten és Bécsen keresztül vezet, ezért is fontos a szomszédos országok támogatása. Megköszönte Áder János és Orbán Viktor miniszterelnök támogatását Belgrád európai integrációja során. Rámutatott, hogy a két ország kapcsolata soha korábban nem volt olyan jó, mint most, a gazdasági kapcsolatok gyümölcsözőek, ami a két nép jólétéhez is hozzájárul, és a Szerbiában élő magyar kisebbség, valamint a Magyarországon élő szerb kisebbség is széles körű jogokat élvez. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felelősséget visel.
Budapest diplomáciai offenzíváját tapasztalva a környező országoknak a jelek szerint ahhoz is hozzá kell szokniuk, hogy Magyarország kész akadályt gördíteni politikai, gazdasági és kereskedelmi aspirációik elé, ha csak ilyen módon lehet kicsikarni a határon túli magyarok jogait. Bár a marosvásárhelyi katolikus gimnázium kálváriája (az alapítást illegálisnak tartó ügyészségi eljárás beindításával) közel egy éve tart, a román társadalom többsége jobbára a tanintézet megszüntetése ellen a múlt héten rendezett tiltakozás apropóján értesült először az iskola helyzetéről. A józan hangvételű, az iskola ellehetetlenítéséhez vezető adminisztratív intézkedések abszurditására rávilágító állásfoglalásokon kívül számos román politikus és véleményformáló egyszerűen nem érti, vagy nem akarja érteni, mi a bajuk megint a magyaroknak. Szerintük nincs abban semmi tragédia, ha a tanfelügyelőség és a helyi önkormányzat tévedése, mulasztása elvezet egy tanintézet megszűnéséhez, a tanévkezdés előtt pár nappal pedig a diákok azt sem tudják, hol folytathatják (vagy kezdhetik) tanulmányaikat. A többség eme égbekiáltó igazságtalanság ellenére úgy véli, nem sérül a gyerekek oktatáshoz való alkotmányos joga, hiszen beiratkozhatnak más, törvényesen működő iskolába. Akár román tannyelvűbe is... Hogy a román társadalom, a politikusok jelentős része így gondolkodik az anyanyelvű oktatás szerepéről, annak szerteágazó oka van a kommunizmus örökségétől el egészen a nemzettudat ápolásáig. Leginkább azonban az játszik szerepet, hogy míg a több országba szétszórt magyarok – tetszik, vagy sem – nemzetben gondolkodnak, a román nemzeti érzület jobbára kimerül a Moldovai Köztársaság iránti nosztalgiában – no és persze a magyarokhoz való viszonyulásban. Miközben igaz, hogy a Romániával szomszédos országokban sokkal kisebb lélekszámú román közösség él, mint magyar az utódállamokban, ég és föld a különbség ama felelősség között, amellyel Bukarest, illetve Budapest viseltet határon túli nemzettársai iránt. A magyar állam évente több tízmillió eurót fordít a külhoni magyar oktatás, az iskolahálózat fejlesztésére (jó példa erre az anyaországi támogatással felépült, hétfőn felavatott nagyszalontai, valamint nagybányai magyar iskola), nemzetpolitikájával tulajdonképpen a román, a szlovák, a szerb és az ukrán hatóságok feladatának oroszlánrészét vállalja át. Mi, magyarok az elmúlt száz évben megtanultuk ugyanis, hogy megmaradásunk, identitásunk megőrzésének legfőbb záloga az anyanyelv, annak ápolása elsősorban az oktatás révén, ami az asszimiláció legfőbb ellenszere. (Éppen ezért volt meghökkentő hallani, amint Kolozs megye magyar főtanfelügyelő-helyettese kizárólag román nyelvű beszédet mondott a kincses város egyik vegyes tannyelvű iskolájának hétfői tanévnyitóján.) Bukarest sohasem tartotta ennyire fontosnak a külhoni románság érdekeinek képviseletét, elegendő bizonyíték erre, hogy a határon túli románokért felelős miniszter nemrég még elégedettségének adott hangot azzal kapcsolatban, ahogy Kijev tiszteletben tartja az ottani román kisebbség jogait, holott akkor már tudni lehetett a nemzeti kisebbségeket súlyosan sértő ukrán oktatási törvényről. Romániának tehát van mit tanulnia, mindazonáltal a bukaresti hatóságoknak be kell látniuk, hogy Magyarország a saját útját járva cselekszik a külhoni magyarság helyzetének jobbításáért, még ha ez érthetetlen módon nem is tetszik egyeseknek. És Budapest diplomáciai offenzíváját tapasztalva a környező országoknak a jelek szerint ahhoz is hozzá kell szokniuk, hogy Magyarország kész akadályt gördíteni politikai, gazdasági és kereskedelmi aspirációik elé, ha csak ilyen módon lehet kicsikarni a határon túli magyarok jogait. Még annak árán is, hogy ezt egyesek zsarolásnak tekintik.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Keresi a kolozsvári rendőrség a magyarverő huligánokat
A lakosság segítségét kérte szerdán a Kolozs megyei rendőrség a Kolozsvári U ultráinak azonosításához, akik szombatonbotokkal, láncokkal, boxerekkel rontottak rá a Kolozsvári CFR 1907 magyar szurkolóira egy sportrendezvényen. A hatóságok hivatalból indítottak vizsgálatot az ügyben.
Mint korábban írtuk, a KVSC Kolozs Kupa elnevezésű amatőr labdarúgó torna magyar résztvevőire családjuk jelenlétében támadtak rá a Kolozsvári U huligánjaik. A mit sem sejtő magyar társaságra rátörő U-s galerit csak erővel tudták kiszorítani a sporttelep területéről és a késve kiszálló csendőrség nem azonosította a támadókat.
Ezt a mulasztást szeretné pótolni a Kolozs megyei rendőrség, amely szerdán bejelentette, hogy hivatalból indított eljárást az incidens körülményeinek kiderítésére és a lakosság segítségét kérte az elkövetők azonosítása céljából. A Maszol az alábbi, birtokába jutott amatőr felvételek közlésével szeretné segíteni a nyomozást.
A CFR szurkolói csoportjának egyik tagja a Maszolnak elmondta: feljelentést tesznek az U ultrái ellen a rendőrségen. Hozzátette, nem azt fájlalják, hogy néhányuknak beverték a fejét, hanem azt, hogy a véres csatajelenetek a feleségek és gyermekek szeme láttára történtek. Azt is hozzátette: ilyen iszonyatos etnikai gyűlölettel még soha nem szembesült.
A kolozsvári NCN televíziónak nyilatkozva az Universitatea menedzsere, Ioan Ovidiu Sabau elítélte a csapata szurkolóinak magatartását. "Nem tudok egyetérteni ezzel a viselkedéssel. A hatóságoknak tenniük kell a dolgukat, azért fizetjük őket" - nyilatkozta a volt válogatott labdarúgó.
Az U szurkolói csoportjának az egyik név nélkül nyilatkozó képviselője a Ziar decluj.ro portálnak elmondta: nem a kolozsvári CFR szurkolóival volt nézeteltérésük, hanem a Ferencváros és a Videoton szurkolóival, akikkel 1998 óta nyílt konfliktusban állnak, és azóta minden alkalmat kihasználnak arra, hogy megbosszulják a csaknem két évtizede Budapesten elszenvedett sérelmeket.
M. Á. Zs. / maszol.ro