Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. szeptember 18.
Gyuszi atya és a brádi szórványközösség
A dél-erdélyi 12 ezer fős városban, Brádon ma már csak 200 magyar él, kb. fele-fele arányban katolikusok és reformátusok. A római katolikus pap, a vegyes házasságból született Buciuman Gheorghe Traian, Gyuszi atya a gyulafehérvári magyar teológián tanult. Magáról és a magyar közösségről beszélt Barta Csabának.
Gyuszi atya elmondta: miután az általános iskolát románul végezte, a sors úgy hozta, hogy a papi életet válassza. Amikor a gyulafehérvári katolikus líceumban jelentkezett, csak néhány szót tudott magyarul, majd elutasította, hogy Jászvárosban tanuljon, ő inkább Gyulafehérváron jelentkezett a teológiára. Neki könnyebb a kis brádi szórványközösséget megérteni és vele azonosulni, mert ő is egy kis közösségből, Zalatnáról származik – magyarázta a Buciuman Traian Gheorghe.
115 személy van a nyilvántartásában, de ez a szám egyre fogyatkozik, nagyrészt nyugdíjasok, sok a temetés – panaszolta Gyuszi atya, aki már három éve ápolja fiatalos lelkesedéssel ezt a kis közösséget. Az is panaszként hangzott el, hogy kevés gyermek jár hittanórára. Viszont a karácsonyi szereplésekbe számos gyermek bekapcsolódik, azokon ortodox vallású gyermekek is részt vesznek.
A beszélgetés során az is elhangzott, hogy a szentmiséken az atya mintegy 70 százalékban magyar nyelven beszél, de minden esetben figyelembe veszi a nemzetiségi összetételt, és igyekezik mindenkit saját anyanyelvén „kiszolgálni”.
Gyuszi atya két kultúra szüleményeként szerencsés embernek tartja magát, mert a két kultúra legjavát próbálta mindig elsajátítani, és értéküket megőrizni.
Brádon az iskolában csak fakultatív módon lehet tanulni a magyart, már Déván van magyar iskola, ahová nem ingáznak az itteniek, sőt sok esetben a magyar szülők is románul beszélnek otthon – mesélte szomorúan az atya.
Buciuman Traian Gheorghe borúlátó a brádi szórvány jövőjét illetően, ő 10-15 éves távlatokban nem mer tervezni, már csak konzerválni próbálja az itteni értékeket. „Az emberi anyagot legnehezebb konzerválni, mert az ember mindig egy jobb megélhetést igyekszik biztosítani magának, gyermekeinek, és nehéz elérni, hogy az ember mindig az értékeket vigye magával, ha már elvándorol – fogalmazott Gyuszi atya a beszélgetés végén.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
A dél-erdélyi 12 ezer fős városban, Brádon ma már csak 200 magyar él, kb. fele-fele arányban katolikusok és reformátusok. A római katolikus pap, a vegyes házasságból született Buciuman Gheorghe Traian, Gyuszi atya a gyulafehérvári magyar teológián tanult. Magáról és a magyar közösségről beszélt Barta Csabának.
Gyuszi atya elmondta: miután az általános iskolát románul végezte, a sors úgy hozta, hogy a papi életet válassza. Amikor a gyulafehérvári katolikus líceumban jelentkezett, csak néhány szót tudott magyarul, majd elutasította, hogy Jászvárosban tanuljon, ő inkább Gyulafehérváron jelentkezett a teológiára. Neki könnyebb a kis brádi szórványközösséget megérteni és vele azonosulni, mert ő is egy kis közösségből, Zalatnáról származik – magyarázta a Buciuman Traian Gheorghe.
115 személy van a nyilvántartásában, de ez a szám egyre fogyatkozik, nagyrészt nyugdíjasok, sok a temetés – panaszolta Gyuszi atya, aki már három éve ápolja fiatalos lelkesedéssel ezt a kis közösséget. Az is panaszként hangzott el, hogy kevés gyermek jár hittanórára. Viszont a karácsonyi szereplésekbe számos gyermek bekapcsolódik, azokon ortodox vallású gyermekek is részt vesznek.
A beszélgetés során az is elhangzott, hogy a szentmiséken az atya mintegy 70 százalékban magyar nyelven beszél, de minden esetben figyelembe veszi a nemzetiségi összetételt, és igyekezik mindenkit saját anyanyelvén „kiszolgálni”.
Gyuszi atya két kultúra szüleményeként szerencsés embernek tartja magát, mert a két kultúra legjavát próbálta mindig elsajátítani, és értéküket megőrizni.
Brádon az iskolában csak fakultatív módon lehet tanulni a magyart, már Déván van magyar iskola, ahová nem ingáznak az itteniek, sőt sok esetben a magyar szülők is románul beszélnek otthon – mesélte szomorúan az atya.
Buciuman Traian Gheorghe borúlátó a brádi szórvány jövőjét illetően, ő 10-15 éves távlatokban nem mer tervezni, már csak konzerválni próbálja az itteni értékeket. „Az emberi anyagot legnehezebb konzerválni, mert az ember mindig egy jobb megélhetést igyekszik biztosítani magának, gyermekeinek, és nehéz elérni, hogy az ember mindig az értékeket vigye magával, ha már elvándorol – fogalmazott Gyuszi atya a beszélgetés végén.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
2015. szeptember 25.
Nem mentek üres kézzel
A szórványban kirándultak a barótiak
A Kovászna Megyei Művelődési Központ támogatásával, a Kulturális Örökség Napok program keretében, a Baróton működő Erdővidék Múzeuma szeptember 18–20. között kirándulást szervezett Dél-Erdélybe.
A kirándulás során a résztvevők Kerc, Nagyszeben, Magyarigen, Borosbenedek, Ompolygyepű, Zalatna, Abrudbánya, Verespatak, Brád, Marosillye, Piski, Szászváros, Gyulafehérvár és Tür nevezetes, többnyire magyar vonatkozással is bíró helyeit látogatták meg.
– A kirándulás egyik célja volt, hogy a háromszékiek is közelebbről megismerhessék azt a felbecsülhetetlen értékű szellemi- és épített örökséget, melyet Erdélynek ezen a részén a szórványban élő magyarság kitartóan őriz, ápol – mondta az idegenvezető szerepét is ellátó Demeter László, Erdővidék Múzeumának igazgatója.
A kirándulók nem mentek üres kézzel: Barát Istvánnak, az abrudbányai református egyházközség lelkészének átadták azt a pénzadományt, melyet Krizbai Imre nyugalmazott baróti református lelkész küldött az Apafi-ház felújítására, továbbá a szászvárosi, gyulafehérvári, abrudbányai és türi magyar gyermekeket fa játékokkal lepték meg. A baróti Fauna játékgyár adományait Lukács Tibor vállalkozó kézbesítette.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A szórványban kirándultak a barótiak
A Kovászna Megyei Művelődési Központ támogatásával, a Kulturális Örökség Napok program keretében, a Baróton működő Erdővidék Múzeuma szeptember 18–20. között kirándulást szervezett Dél-Erdélybe.
A kirándulás során a résztvevők Kerc, Nagyszeben, Magyarigen, Borosbenedek, Ompolygyepű, Zalatna, Abrudbánya, Verespatak, Brád, Marosillye, Piski, Szászváros, Gyulafehérvár és Tür nevezetes, többnyire magyar vonatkozással is bíró helyeit látogatták meg.
– A kirándulás egyik célja volt, hogy a háromszékiek is közelebbről megismerhessék azt a felbecsülhetetlen értékű szellemi- és épített örökséget, melyet Erdélynek ezen a részén a szórványban élő magyarság kitartóan őriz, ápol – mondta az idegenvezető szerepét is ellátó Demeter László, Erdővidék Múzeumának igazgatója.
A kirándulók nem mentek üres kézzel: Barát Istvánnak, az abrudbányai református egyházközség lelkészének átadták azt a pénzadományt, melyet Krizbai Imre nyugalmazott baróti református lelkész küldött az Apafi-ház felújítására, továbbá a szászvárosi, gyulafehérvári, abrudbányai és türi magyar gyermekeket fa játékokkal lepték meg. A baróti Fauna játékgyár adományait Lukács Tibor vállalkozó kézbesítette.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. december 21.
Ott kell segíteni, ahol és amivel tudunk
Pál atya ferences rendi szerzetes – polgári nevén Bakó Béla – alázattal mesél életéről és szolgálatáról. Azt mondja, hogy életelvét Assisi Szent Ferenctől „kölcsönözte”: tettei Isten dicsőségét, az emberek javát és saját üdvösségét szolgálják. Nemrég Orbán Balázs-díjjal tüntették ki. – Milyen volt a gyerek- és ifjúkora?
– Marossárpatakon születettem 1954-ben, nagyszüleim asztalosmesterek voltak, amit édesapám is folytatott. Közben gazdálkodtak: gyerekkoromban cigány napszámosok jöttek hozzánk dolgozni. Sárpatakon, a családban megtapasztaltam, hogy mit jelent szegényeken, egyszerű emberek segíteni. Arra tanítottak, hogy ha élelmet vagy ruhát meg tudsz osztani másokkal, akkor add azoknak, akiknek erre szükségük van. Édesanyám a Ditró melletti Orotváról származik. Anyai nagyanyám bábaasszony volt, nagyapám pedig munkavezető a vasútnál. Orotvai nagyanyámtól megtanultam a növényvilág értékét, a gyógynövényeket, mivel mit lehet gyógyítani. Isten szeretetét nagyszüleim oltották belém. Sárpatakon és Szászrégenben tanultam: a gyerekkori tanulási vágy most is kísér. 1973-ban érettségiztem, utána két évet dolgoztam a marosvásárhelyi kábelgyárban, mert nem voltam annyira biztos, hogyan tovább.
– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy római katolikus pap szeretne lenni?
– Igazából a kábelgyárban döntöttem el, hogy Isten szolgálatát szeretném végezni. Nagyon fontos a meghívás és az arra adott válasz. Az én életemben nem tudom konkrétan megfogalmazni ezt a hívást: a jelekből következtettem arra, hogy Isten hívott az ő követésére, a szeretet, az emberek és a jó cselekedetek szolgálatára. Nyilvánvaló, hogy ez nem ilyen simán történt, hiszen sok kétség és bizonytalanság volt bennem, 1975-ben felvételiztem Gyulafehérvárra, a teológiára. A teológiai évek sem voltak zökkenőmentesek: nem a tanulással volt a baj, hanem időnként hivatáskrízisek álltak elő. – Az ilyen kétségeket hogyan fogadják egy papnövendéktől?
– A teológián van lelki vezető atya. Természetemtől fogva meg tudtam nyílni előtte, és el tudtam mondani, hogy mi az, ami nekem nehézséget okoz, milyen kétségeim vannak. Lelki vezetőm egy ferences atya, majd a mostani püspök volt, az irányításuk alatt kristályosodott ki az utam. A teológián elsősorban az volt a fontos, hogy találjam meg a helyemet, álljak egyenesen, tudjam, hogy afelé az út felé haladok, amit reményeim szerint vállalni tudok nemcsak megosztásban, hanem egészen. A teológiai évek alatt kristályosodott ki az, ami most is elvem: amit teszek, azt Isten dicsőségére, az emberek javára és a magam üdvösségére tegyem.
– Miként döntött a ferences rend mellett?
– A teológián határoztam el, hogy lehetőleg ferences rendi szerzetes leszek. Első lelki vezetőm, Anaklét atya segítségével megismertem Szent Ferenc életét, a rendet, annak lelkiségét és felujjongattam, hogy ez a lelkiség és életforma az én természetemnek való. A szegények, az egyszerű emberek között lenni, őket felpártolni, velük empátiában élni, mindezt Krisztus követéseként, az evangélium szellemében. Nem bántam meg soha, hogy így indultam útnak a teológiáról. Az érintett meg, hogy a ferencesek ott segítenek, ahol és amivel tudnak. Assisi Szent Ferenc evangéliumon alapuló gondolata ez: a testvérek dolgozzanak, és ha valaki nem tud, akkor tanuljon meg. Ha így sem tudnak megélni, akkor menjenek az Úr terített asztalához, azaz koldulni, kérni. Csak a rendszerváltozás után volt lehetőségem belépni a rendbe. Ez idő alatt egyházmegyés pap voltam: Csíkszeredában kezdtem, utána Déva mellett Bradon, majd édesanyám szülőfalujában, Orotván. 1990 augusztusában kértem a felvételemet a ferences rendbe. Szeptemberben kerültem Marosvásárhelyre. – Önt bízták meg a cigánymisszióval: mekkora kihívás volt ez?
– A cigánypasztorációt 1991-ben kezdtem el. A marosvásárhelyi Hidegvölgy negyedben már volt ennek előzménye, hiszen Lestyán főesperes rendszeresen kijárt oda. Előnyömre vált az is, hogy beszéltem cigányul, ezt otthon tanultam meg és ösztönösen rám ragadt. A napszámos cigányasszonyok gyerekekkel jöttek, velük játszottam. Ránk, gyerekekre a családban egy cigányasszony vigyázott, férje a lovainkat rendezte, a cigányasszony meg hozta a gyermekét, így kezdtem megérteni a beszédüket. Az asszony végig a családunknál maradt, a kommunista időkben is velünk együtt szenvedett. Közben a teológián találtam egy cigányszótárt, amiből megtanultam a rendszerezett nyelvtant. Később egy kis katekézist is kiadtam cigány nyelven számukra.
– Mennyire voltak fogékonyak a cigányok a Biblia tanításaira?
– A Hidegvölgyben megtapasztaltam, hogy nyitottak az evangéliumra, csak meg kell találni a módját a hozzájuk való közeledésnek. Nekünk nehéz azt felfogni, hogy ők teljesen másképp gondolkoznak, hiába vannak már nyolcszáz éve itt, Európában. Egészen más a beállítottságuk, másak a génjeik, a családi mentalitás, a gyermeknevelés, a hittel kapcsolatos felfogásuk. Nem állítom, hogy nagy eredményeket értem el, de sikerült közülük egy hitoktatót kinevelni, aki nagy segítségemre volt. Elek lelkesedett és lelkesített, de sajnos, hirtelen elhunyt. A Szent Pál-i módszert akartam alkalmazni a Hidegvölgyben: kis közösségbe menni, ott lenni közöttük, életformájukat felvenni, ott kinevelni egy magot és egy kis közösséget, amelynek tagjai tovább viszik Krisztus és az evangélium ügyét. Társak is akadtak volna – nem feltétlenül egyháziak –, de Elek elhalálozásával ez megakadt. 2003-ig jártam fel közéjük, végeztem az egyházi szolgálatokat, a keresztelést és temetést. Ezzel párhuzamosan 1994-ben itt, Marosvásárhelyen, a Milcovului utcában a ferences rendi szerzetesek létrehoztak egy szegénykonyhát. Azért beszélek ferences szerzetesektől, mert a rendben mindig többes számot használunk, nem egy ember, hanem a közösség munkája áll mindenben. A szegénykonyha ma is működik, de az anyagi lehetőségeink megcsappantak. – Ön börtönmisszióval is foglalkozott. Egyházi szempontból milyen világ az?
– A börtönmisszió 1994-ben kezdődött, oda is heti rendszerességgel jártam, főleg hitoktatást végeztem, a Szentírást magyaráztam. Hiába miséztem volna, ha nem értik meg a mise rendjét, hiszen ehhez sok előkészület kell. Olyan részletek, amit kell érteni, hogy a misének értelme legyen. Ha valaki úgy vesz részt rajta, hogy nem érti, miért fontos a keresztvetés vagy más mozzanat, akkor elidegenedik. Szép évek voltak ezek, a rabok nagyon igényelték a munkám, szívesen jöttek a hitoktatásra. A vezetőség részéről is sok pozitív tapasztalatot kaptam: Szőllősi igazgató csodálatos ember volt, nemcsak börtönparancsnok és katona, hanem lelki, hívő ember is egyben.
– Önt Marosvásárhelyen az árva gyermekek felkarolójaként ismerik. Hogyan alakult munkájának ez a vetülete?
– 1998-ban jött létre a Szent Erzsébet Társulás, először a ferences rend keretében, aztán önállósult. Célunk az volt hogy családi légkörben, családi típusú házakban neveljük azokat a gyermekeket, akiknek ez a lehetőség nem adatott meg. Ez a tevékenység most, december 8-án lesz 17 éves. Jelenleg tíz házunk van, hat Sárpatakon és négy Marosvásárhelyen, ahol összesem 36 gyerek és fiatal lakik: a legkisebb 5 éves, a legnagyobb 24. Nálunk nincs sem alsó, sem felső korhatár, mint ahogy a családban sincs: addig maradhatnak nálunk, amíg szükségük van támaszra, amíg el nem tudnak indulni az önállósodás útján. Isten segítségével és áldásával végezzük munkánkat.
Isten része mellé nekünk is oda kell tennünk a magunk részét. Isten mindig rendel segítőket és segítséget. Amióta elkezdtük, a szegénygondozás és gyermeknevelés terén is mindig azt tapasztalatom, hogy a gondviselésnek kézzel fogható jelenléte van. Jönnek tehetősebb és kevésbé tehetős emberek segíteni. Vannak, akik miután megkapják a nyugdíjukat, hoznak két liter olajat, két kiló lisztet, cukrot, és azt mondják, ennyit tudunk adni, és szívesen tesszük. Ez a továbbiakra is erőt és lelkesedést ad. Mi szívesen fogadunk bármit, nálunk semmi nem megy kárba. Fáj, amikor azt látom, hogy az utcán a szemetesekbe kerül a kenyér, vagy egy konferencián, összejövetelen a terülj-terülj asztalkán milyen pazarlás történik.
– Nevelőként mit tanácsolna a szülőknek, mire figyeljenek oda?
– Vegyük figyelembe a gyerek személyét, éreztessük meg vele azt, hogy ráfigyelünk. A gyermek és fiatal érezze azt, hogy mellette vagyunk, tudja, hogy ha szüksége van, akkor segítünk. Tudja, hogy számíthat ránk. A gyermeknevelésnek is vannak buktatói, de nyilvánvaló kell legyen a dicséret és a számonkérés. A szeretettel lehet előbbre haladni, és előbbre vinni. Ez nem azt jelenti, hogy mindig ideálisak a kapcsolatok a családi házainkban. Az az elvünk, hogy mentsük, ami még menthető. Nem kínlódni kell a gyermekekkel, és nem büntetni, hanem nevelni. A módszerek személyre szabottak.
– Adventi időszakban vagyunk. Mire figyeljünk?
– Adventben a Krisztus-várásunk akkor lehet igazán élményszerű és nyomot hagyó, ha életszerű is. Fontos, hogy adventben nyissuk meg szívünket. Ez azt is jelenti, hogy eldöntöm, szeretném megtapasztalni Krisztus jelenlétét, Krisztus megszületését az én életemben. Meg kell értenünk és el kell fogadnunk a Krisztus-szeretetből fakadó áldozatot, ami nem más, mint hogy eljön hozzánk, eljön az emberhez. Én ezt mivel viszonozom? Nekem csak az áll módomban, hogy én is adjam önmagam neki. Hogyan adhatom? Cselekedeteimmel, mindennapi tetteimmel, amelynek a legfőbb mozgatóereje a szeretet. Szeretet nélkül nincs jócselekedet. Tetteink Isten dicsőségére, az emberek javára és önmagunk üdvösségére, örömére kell szolgáljanak. Ha nyílt szívvel várjuk Krisztust, akkor elengedhetetlenül bekövetkezik az, hogy megérezzük, megtapasztaljuk karácsony Krisztusát.
– Nemrég kitüntették Orbán Balázs-díjjal. Ez mit jelent önnek?
– Nem vagyok megszokva a kitüntetésekkel. Munkámat, szolgálatomat nem a nagy nyilvánosság kedvéért teszem, de örvendek a díjnak. A kitüntetésben ott volt a ráfigyelés, az értékelés és ez hálaadással tölti el a lelkemet, hálával Isten irányába. Ferences szerzetesként természetes számomra mások segítése: nem gondoltam, hogy erre figyelnek. Az Orbán Balázs-díj lendületet is ad ahhoz, hogy végezzem tovább a munkám, embereken, életeken segítsek, örömteljesebbé, jobbá, szebbé tegyem életüket.
Simon Virág
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma
Pál atya ferences rendi szerzetes – polgári nevén Bakó Béla – alázattal mesél életéről és szolgálatáról. Azt mondja, hogy életelvét Assisi Szent Ferenctől „kölcsönözte”: tettei Isten dicsőségét, az emberek javát és saját üdvösségét szolgálják. Nemrég Orbán Balázs-díjjal tüntették ki. – Milyen volt a gyerek- és ifjúkora?
– Marossárpatakon születettem 1954-ben, nagyszüleim asztalosmesterek voltak, amit édesapám is folytatott. Közben gazdálkodtak: gyerekkoromban cigány napszámosok jöttek hozzánk dolgozni. Sárpatakon, a családban megtapasztaltam, hogy mit jelent szegényeken, egyszerű emberek segíteni. Arra tanítottak, hogy ha élelmet vagy ruhát meg tudsz osztani másokkal, akkor add azoknak, akiknek erre szükségük van. Édesanyám a Ditró melletti Orotváról származik. Anyai nagyanyám bábaasszony volt, nagyapám pedig munkavezető a vasútnál. Orotvai nagyanyámtól megtanultam a növényvilág értékét, a gyógynövényeket, mivel mit lehet gyógyítani. Isten szeretetét nagyszüleim oltották belém. Sárpatakon és Szászrégenben tanultam: a gyerekkori tanulási vágy most is kísér. 1973-ban érettségiztem, utána két évet dolgoztam a marosvásárhelyi kábelgyárban, mert nem voltam annyira biztos, hogyan tovább.
– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy római katolikus pap szeretne lenni?
– Igazából a kábelgyárban döntöttem el, hogy Isten szolgálatát szeretném végezni. Nagyon fontos a meghívás és az arra adott válasz. Az én életemben nem tudom konkrétan megfogalmazni ezt a hívást: a jelekből következtettem arra, hogy Isten hívott az ő követésére, a szeretet, az emberek és a jó cselekedetek szolgálatára. Nyilvánvaló, hogy ez nem ilyen simán történt, hiszen sok kétség és bizonytalanság volt bennem, 1975-ben felvételiztem Gyulafehérvárra, a teológiára. A teológiai évek sem voltak zökkenőmentesek: nem a tanulással volt a baj, hanem időnként hivatáskrízisek álltak elő. – Az ilyen kétségeket hogyan fogadják egy papnövendéktől?
– A teológián van lelki vezető atya. Természetemtől fogva meg tudtam nyílni előtte, és el tudtam mondani, hogy mi az, ami nekem nehézséget okoz, milyen kétségeim vannak. Lelki vezetőm egy ferences atya, majd a mostani püspök volt, az irányításuk alatt kristályosodott ki az utam. A teológián elsősorban az volt a fontos, hogy találjam meg a helyemet, álljak egyenesen, tudjam, hogy afelé az út felé haladok, amit reményeim szerint vállalni tudok nemcsak megosztásban, hanem egészen. A teológiai évek alatt kristályosodott ki az, ami most is elvem: amit teszek, azt Isten dicsőségére, az emberek javára és a magam üdvösségére tegyem.
– Miként döntött a ferences rend mellett?
– A teológián határoztam el, hogy lehetőleg ferences rendi szerzetes leszek. Első lelki vezetőm, Anaklét atya segítségével megismertem Szent Ferenc életét, a rendet, annak lelkiségét és felujjongattam, hogy ez a lelkiség és életforma az én természetemnek való. A szegények, az egyszerű emberek között lenni, őket felpártolni, velük empátiában élni, mindezt Krisztus követéseként, az evangélium szellemében. Nem bántam meg soha, hogy így indultam útnak a teológiáról. Az érintett meg, hogy a ferencesek ott segítenek, ahol és amivel tudnak. Assisi Szent Ferenc evangéliumon alapuló gondolata ez: a testvérek dolgozzanak, és ha valaki nem tud, akkor tanuljon meg. Ha így sem tudnak megélni, akkor menjenek az Úr terített asztalához, azaz koldulni, kérni. Csak a rendszerváltozás után volt lehetőségem belépni a rendbe. Ez idő alatt egyházmegyés pap voltam: Csíkszeredában kezdtem, utána Déva mellett Bradon, majd édesanyám szülőfalujában, Orotván. 1990 augusztusában kértem a felvételemet a ferences rendbe. Szeptemberben kerültem Marosvásárhelyre. – Önt bízták meg a cigánymisszióval: mekkora kihívás volt ez?
– A cigánypasztorációt 1991-ben kezdtem el. A marosvásárhelyi Hidegvölgy negyedben már volt ennek előzménye, hiszen Lestyán főesperes rendszeresen kijárt oda. Előnyömre vált az is, hogy beszéltem cigányul, ezt otthon tanultam meg és ösztönösen rám ragadt. A napszámos cigányasszonyok gyerekekkel jöttek, velük játszottam. Ránk, gyerekekre a családban egy cigányasszony vigyázott, férje a lovainkat rendezte, a cigányasszony meg hozta a gyermekét, így kezdtem megérteni a beszédüket. Az asszony végig a családunknál maradt, a kommunista időkben is velünk együtt szenvedett. Közben a teológián találtam egy cigányszótárt, amiből megtanultam a rendszerezett nyelvtant. Később egy kis katekézist is kiadtam cigány nyelven számukra.
– Mennyire voltak fogékonyak a cigányok a Biblia tanításaira?
– A Hidegvölgyben megtapasztaltam, hogy nyitottak az evangéliumra, csak meg kell találni a módját a hozzájuk való közeledésnek. Nekünk nehéz azt felfogni, hogy ők teljesen másképp gondolkoznak, hiába vannak már nyolcszáz éve itt, Európában. Egészen más a beállítottságuk, másak a génjeik, a családi mentalitás, a gyermeknevelés, a hittel kapcsolatos felfogásuk. Nem állítom, hogy nagy eredményeket értem el, de sikerült közülük egy hitoktatót kinevelni, aki nagy segítségemre volt. Elek lelkesedett és lelkesített, de sajnos, hirtelen elhunyt. A Szent Pál-i módszert akartam alkalmazni a Hidegvölgyben: kis közösségbe menni, ott lenni közöttük, életformájukat felvenni, ott kinevelni egy magot és egy kis közösséget, amelynek tagjai tovább viszik Krisztus és az evangélium ügyét. Társak is akadtak volna – nem feltétlenül egyháziak –, de Elek elhalálozásával ez megakadt. 2003-ig jártam fel közéjük, végeztem az egyházi szolgálatokat, a keresztelést és temetést. Ezzel párhuzamosan 1994-ben itt, Marosvásárhelyen, a Milcovului utcában a ferences rendi szerzetesek létrehoztak egy szegénykonyhát. Azért beszélek ferences szerzetesektől, mert a rendben mindig többes számot használunk, nem egy ember, hanem a közösség munkája áll mindenben. A szegénykonyha ma is működik, de az anyagi lehetőségeink megcsappantak. – Ön börtönmisszióval is foglalkozott. Egyházi szempontból milyen világ az?
– A börtönmisszió 1994-ben kezdődött, oda is heti rendszerességgel jártam, főleg hitoktatást végeztem, a Szentírást magyaráztam. Hiába miséztem volna, ha nem értik meg a mise rendjét, hiszen ehhez sok előkészület kell. Olyan részletek, amit kell érteni, hogy a misének értelme legyen. Ha valaki úgy vesz részt rajta, hogy nem érti, miért fontos a keresztvetés vagy más mozzanat, akkor elidegenedik. Szép évek voltak ezek, a rabok nagyon igényelték a munkám, szívesen jöttek a hitoktatásra. A vezetőség részéről is sok pozitív tapasztalatot kaptam: Szőllősi igazgató csodálatos ember volt, nemcsak börtönparancsnok és katona, hanem lelki, hívő ember is egyben.
– Önt Marosvásárhelyen az árva gyermekek felkarolójaként ismerik. Hogyan alakult munkájának ez a vetülete?
– 1998-ban jött létre a Szent Erzsébet Társulás, először a ferences rend keretében, aztán önállósult. Célunk az volt hogy családi légkörben, családi típusú házakban neveljük azokat a gyermekeket, akiknek ez a lehetőség nem adatott meg. Ez a tevékenység most, december 8-án lesz 17 éves. Jelenleg tíz házunk van, hat Sárpatakon és négy Marosvásárhelyen, ahol összesem 36 gyerek és fiatal lakik: a legkisebb 5 éves, a legnagyobb 24. Nálunk nincs sem alsó, sem felső korhatár, mint ahogy a családban sincs: addig maradhatnak nálunk, amíg szükségük van támaszra, amíg el nem tudnak indulni az önállósodás útján. Isten segítségével és áldásával végezzük munkánkat.
Isten része mellé nekünk is oda kell tennünk a magunk részét. Isten mindig rendel segítőket és segítséget. Amióta elkezdtük, a szegénygondozás és gyermeknevelés terén is mindig azt tapasztalatom, hogy a gondviselésnek kézzel fogható jelenléte van. Jönnek tehetősebb és kevésbé tehetős emberek segíteni. Vannak, akik miután megkapják a nyugdíjukat, hoznak két liter olajat, két kiló lisztet, cukrot, és azt mondják, ennyit tudunk adni, és szívesen tesszük. Ez a továbbiakra is erőt és lelkesedést ad. Mi szívesen fogadunk bármit, nálunk semmi nem megy kárba. Fáj, amikor azt látom, hogy az utcán a szemetesekbe kerül a kenyér, vagy egy konferencián, összejövetelen a terülj-terülj asztalkán milyen pazarlás történik.
– Nevelőként mit tanácsolna a szülőknek, mire figyeljenek oda?
– Vegyük figyelembe a gyerek személyét, éreztessük meg vele azt, hogy ráfigyelünk. A gyermek és fiatal érezze azt, hogy mellette vagyunk, tudja, hogy ha szüksége van, akkor segítünk. Tudja, hogy számíthat ránk. A gyermeknevelésnek is vannak buktatói, de nyilvánvaló kell legyen a dicséret és a számonkérés. A szeretettel lehet előbbre haladni, és előbbre vinni. Ez nem azt jelenti, hogy mindig ideálisak a kapcsolatok a családi házainkban. Az az elvünk, hogy mentsük, ami még menthető. Nem kínlódni kell a gyermekekkel, és nem büntetni, hanem nevelni. A módszerek személyre szabottak.
– Adventi időszakban vagyunk. Mire figyeljünk?
– Adventben a Krisztus-várásunk akkor lehet igazán élményszerű és nyomot hagyó, ha életszerű is. Fontos, hogy adventben nyissuk meg szívünket. Ez azt is jelenti, hogy eldöntöm, szeretném megtapasztalni Krisztus jelenlétét, Krisztus megszületését az én életemben. Meg kell értenünk és el kell fogadnunk a Krisztus-szeretetből fakadó áldozatot, ami nem más, mint hogy eljön hozzánk, eljön az emberhez. Én ezt mivel viszonozom? Nekem csak az áll módomban, hogy én is adjam önmagam neki. Hogyan adhatom? Cselekedeteimmel, mindennapi tetteimmel, amelynek a legfőbb mozgatóereje a szeretet. Szeretet nélkül nincs jócselekedet. Tetteink Isten dicsőségére, az emberek javára és önmagunk üdvösségére, örömére kell szolgáljanak. Ha nyílt szívvel várjuk Krisztust, akkor elengedhetetlenül bekövetkezik az, hogy megérezzük, megtapasztaljuk karácsony Krisztusát.
– Nemrég kitüntették Orbán Balázs-díjjal. Ez mit jelent önnek?
– Nem vagyok megszokva a kitüntetésekkel. Munkámat, szolgálatomat nem a nagy nyilvánosság kedvéért teszem, de örvendek a díjnak. A kitüntetésben ott volt a ráfigyelés, az értékelés és ez hálaadással tölti el a lelkemet, hálával Isten irányába. Ferences szerzetesként természetes számomra mások segítése: nem gondoltam, hogy erre figyelnek. Az Orbán Balázs-díj lendületet is ad ahhoz, hogy végezzem tovább a munkám, embereken, életeken segítsek, örömteljesebbé, jobbá, szebbé tegyem életüket.
Simon Virág
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma
2016. január 19.
In memoriam Lovász János lelkipásztor (1955. március 31.–2016. január 15. )
Gyülekezeti tagok, lelkésztársak, közeli és távoli családtagok, barátok, ismerősök megdöbbenve fogadták a hírt január 15-én, hogy a dévai református gyülekezet lelkipásztora visszaadta lelkét Teremtőjének.
Lovász János 1955. március 31-én született Lőrincrévén, szerető családban, elsőszülött fiúként. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, szülei mindent megtettek, hogy továbbtanulhasson, így a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, majd érettségi után a Kolozsvári Református Teológián folytatta tanulmányait.
1979-ben frissen végzett teológusként megnősült, feleségül vette Búzás Ibolyát. Ez év októberében a bácsi református egyházközség lelkésze lesz.
A sors már házassága elején megpróbálta, mert elsőszülött gyermeküket 1980-ban az Úr magához szólította még születése perceiben. De nem csüggedt el, és Isten 1981-ben leánygyermekkel ajándékozta meg: megszületett Kinga, majd 1985-ben fia, Mátyás. A gyerekek nőttek, és mivel a szülők magyar iskolába szerették volna íratni őket, Lovász János lelkipásztor 1988-ban Magyarpéterfalvát választotta szolgálati helyül, ahol erre lehetőség adódott. Majd 1990 februárjában gyülekezeti meghívásra Déván vállalt szolgálatot, és családjával ide költözött.
26 éven át volt a dévai gyülekezet lelkipásztora. Szolgálati ideje alatt minden erejével azon munkálkodott, hogy a gyülekezetet építse, lelki és anyagi gyarapodását biztosítsa. Tisztában volt azzal is, hogy szórványban a lelkipásztor feladata túlmutat a lélekápoló munkán, magyarságmegtartó törekvéseinek eredményeképpen a református temetőben obeliszk áll az 1848-as forradalom hőseinek emlékére. Hosszú éveken keresztül volt beszolgáló lelkész Brádon, ahol a maroknyi református gyülekezetet megerősítve, összefogva felújította a templomot. Nem sajnálta a fáradtságot, kéthetente istentiszteletet tartott, lelki vigaszt nyújtott.
Arra törekedett, hogy az egyházaktól elkobzott ingatlanok visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz.
1991-ben családjával Hollandiába utazott, ahol először tapasztalta azt, mekkora megtartó ereje van a gyülekezet rendelkezésére álló közösségi térnek, így hazatérése után úgy döntött, hogy gyülekezetében is megvalósítja azt. 1996-ban a dévai gyülekezettel és holland segítséggel elkezdte a gyülekezeti ház építését, melyet 1999-ben fejeztek be, és a Melite Ház nevet kapta, utalva Málta régi nevére, ami annyit tesz: a szabadulás szigete. A gyülekezeti ház az évek során be is töltötte rendeltetését, teret adva a gyülekezet és a szórványközösség lélekápoló és kulturális rendezvényeinek.
Lovász János lelkipásztor minden igyekezetével azon volt, hogy e ház a közösség és a gyülekezet épülését szolgálja. Az építkezéssel párhuzamosan renováltatta a gyülekezeti ház udvarán álló harangozói lakást is.
A dévai református templom fennállásának 100. évfordulójára kifesttette a templomot, és szobrot állíttatott Tordai Sándor Andrásnak, Erdély első hitvalló református püspökének, aki Déván volt református lelkész. Törekvéseinek eredményeképpen a templom előtti teret a polgármesteri hivatal Tordai Sándor András térnek nevezte át.
Később teljesen felújíttatta a templom csatornarendszerét és a parókia tetőszerkezetét is.
2013-ban kitartó munkájának eredményeképpen a gyülekezet visszakapta a parókia elkobzott homlokzati részét, melyet felújíttatott, és azon munkálkodott, hogy a gyülekezet javára fordítsa. A felújítási munkálatok alatt Lovász János lelkipásztor egyik nagy álma is megvalósult: a parókia homlokzati részén, Salamon Ferenc irodalmár, történész emlékére 1892-ben elhelyezett emléktábla is napvilágra került, melyet a kommunizmus idején kényszerültek befalazni.
Örömökben is gazdagon részeltette a jó Isten. Felnőtt gyermekei családot alapítottak, két unokája született, akiket nagyon szeretett.
Az elmúlt három évben egészségi állapota megromlott. Felajánlották neki a betegnyugdíjazás lehetőségét, de nem tudta elfogadni a gondolatát sem, hogy szeretett gyülekezetétől megváljon. Amíg ereje engedte, végezte a szolgálatot: tette, amire Isten elhívta. Minden erejével azon munkálkodott, hogy a templom tetőszerkezetét is felújíttassa, rézlemezekkel. Sajnos ezt a tervet már nem tudta megvalósítani.
Emlékét szeretettel őrzik a gyülekezeti tagok, felesége, gyermekei és családjaik, unokái, lelkésztársak, rokonok, barátok, ismerősök.
Csatlós Erzsébet Zsófia. Nyugati Jelen (Arad)
Gyülekezeti tagok, lelkésztársak, közeli és távoli családtagok, barátok, ismerősök megdöbbenve fogadták a hírt január 15-én, hogy a dévai református gyülekezet lelkipásztora visszaadta lelkét Teremtőjének.
Lovász János 1955. március 31-én született Lőrincrévén, szerető családban, elsőszülött fiúként. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, szülei mindent megtettek, hogy továbbtanulhasson, így a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, majd érettségi után a Kolozsvári Református Teológián folytatta tanulmányait.
1979-ben frissen végzett teológusként megnősült, feleségül vette Búzás Ibolyát. Ez év októberében a bácsi református egyházközség lelkésze lesz.
A sors már házassága elején megpróbálta, mert elsőszülött gyermeküket 1980-ban az Úr magához szólította még születése perceiben. De nem csüggedt el, és Isten 1981-ben leánygyermekkel ajándékozta meg: megszületett Kinga, majd 1985-ben fia, Mátyás. A gyerekek nőttek, és mivel a szülők magyar iskolába szerették volna íratni őket, Lovász János lelkipásztor 1988-ban Magyarpéterfalvát választotta szolgálati helyül, ahol erre lehetőség adódott. Majd 1990 februárjában gyülekezeti meghívásra Déván vállalt szolgálatot, és családjával ide költözött.
26 éven át volt a dévai gyülekezet lelkipásztora. Szolgálati ideje alatt minden erejével azon munkálkodott, hogy a gyülekezetet építse, lelki és anyagi gyarapodását biztosítsa. Tisztában volt azzal is, hogy szórványban a lelkipásztor feladata túlmutat a lélekápoló munkán, magyarságmegtartó törekvéseinek eredményeképpen a református temetőben obeliszk áll az 1848-as forradalom hőseinek emlékére. Hosszú éveken keresztül volt beszolgáló lelkész Brádon, ahol a maroknyi református gyülekezetet megerősítve, összefogva felújította a templomot. Nem sajnálta a fáradtságot, kéthetente istentiszteletet tartott, lelki vigaszt nyújtott.
Arra törekedett, hogy az egyházaktól elkobzott ingatlanok visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz.
1991-ben családjával Hollandiába utazott, ahol először tapasztalta azt, mekkora megtartó ereje van a gyülekezet rendelkezésére álló közösségi térnek, így hazatérése után úgy döntött, hogy gyülekezetében is megvalósítja azt. 1996-ban a dévai gyülekezettel és holland segítséggel elkezdte a gyülekezeti ház építését, melyet 1999-ben fejeztek be, és a Melite Ház nevet kapta, utalva Málta régi nevére, ami annyit tesz: a szabadulás szigete. A gyülekezeti ház az évek során be is töltötte rendeltetését, teret adva a gyülekezet és a szórványközösség lélekápoló és kulturális rendezvényeinek.
Lovász János lelkipásztor minden igyekezetével azon volt, hogy e ház a közösség és a gyülekezet épülését szolgálja. Az építkezéssel párhuzamosan renováltatta a gyülekezeti ház udvarán álló harangozói lakást is.
A dévai református templom fennállásának 100. évfordulójára kifesttette a templomot, és szobrot állíttatott Tordai Sándor Andrásnak, Erdély első hitvalló református püspökének, aki Déván volt református lelkész. Törekvéseinek eredményeképpen a templom előtti teret a polgármesteri hivatal Tordai Sándor András térnek nevezte át.
Később teljesen felújíttatta a templom csatornarendszerét és a parókia tetőszerkezetét is.
2013-ban kitartó munkájának eredményeképpen a gyülekezet visszakapta a parókia elkobzott homlokzati részét, melyet felújíttatott, és azon munkálkodott, hogy a gyülekezet javára fordítsa. A felújítási munkálatok alatt Lovász János lelkipásztor egyik nagy álma is megvalósult: a parókia homlokzati részén, Salamon Ferenc irodalmár, történész emlékére 1892-ben elhelyezett emléktábla is napvilágra került, melyet a kommunizmus idején kényszerültek befalazni.
Örömökben is gazdagon részeltette a jó Isten. Felnőtt gyermekei családot alapítottak, két unokája született, akiket nagyon szeretett.
Az elmúlt három évben egészségi állapota megromlott. Felajánlották neki a betegnyugdíjazás lehetőségét, de nem tudta elfogadni a gondolatát sem, hogy szeretett gyülekezetétől megváljon. Amíg ereje engedte, végezte a szolgálatot: tette, amire Isten elhívta. Minden erejével azon munkálkodott, hogy a templom tetőszerkezetét is felújíttassa, rézlemezekkel. Sajnos ezt a tervet már nem tudta megvalósítani.
Emlékét szeretettel őrzik a gyülekezeti tagok, felesége, gyermekei és családjaik, unokái, lelkésztársak, rokonok, barátok, ismerősök.
Csatlós Erzsébet Zsófia. Nyugati Jelen (Arad)
2016. március 9.
Riportkötet a szórványban élő magyarokról
Toronyba zárt anyanyelvünk címmel jelent meg Szucher Ervin kollégánk riportkötete, melyet szerdán este ismertettek Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében. Olyan szórványmagyar közösségeket is megismerhetünk a könyv által, ahol évtizedek óta nem fordult meg magyar színtársulat, újságíró, és a politikusok is csak négyévente keresik fel kampányígéretekkel.
Magyar újságként utoljára az Előrét olvasták, néha már az anyanyelvük sem magyar, de a magyar kultúrához való ragaszkodás tovább él – derült ki a huszonöt riportban megelevenített mintegy félszáz településén, melyeket felkeresett Szucher Ervin, aki jelenleg a Vásárhelyi Hírlap újságírója. 2003-tól járja a szórványt, felkutatva olyan eldugott falvakat vagy akár nagyvárost, ahol nem is gondolnánk, hogy élnek még magyarok. Riportjai a Krónika és az Erdélyi Napló hasábjain látnak napvilágot.
A riportok kézzelfogható hatásáról nem tud beszámolni Szucher, viszont egyértelműen az a tapasztalata, hogy jólesik, ha felkeresik, magyarként beszélnek a „végvárak” lakóival. „Elsősorban azzal lehetne segíteni rajtuk, hogy a politikusok ne csak a szó szoros értelmében vett szökőévekben járjanak ki ezekbe a falvakba, választások idején. Erre panaszkodnak a legtöbben, hogy őket négyévente egyszer »vizitálja le a politikum«, és akkor gyorsan elmondják, miért kell ide vagy oda ütni a pecsétet, megígérnek fűt-fát, majd négy év múlva jelentkeznek ismét” – magyarázza az újságíró.
„Az egyszerű ember is tudna segíteni rajtuk, már csak azzal is, hogy mikor elmegy kirándulni például a Erdélyi-érchegységbe, letér esetleg pár kilométert Verespatakra, vagy Zalatnára, vagy Brádra. Ha beállítasz egy magyar közösségbe, vagy bekopogsz egy magyar családhoz, nekik ez nagyon sokat jelent, hogy számba veszed őket, egyenlő félként magyarként kezeled őket. El nem tudja képzelni a tömbben vagy a fele-fele arányú településeken élő magyar, hogy lelkileg mekkora nagy támasz ezeknek az embereknek, ha megkérdezik tőlük, hogy vannak. Például Konstancától 20-25 kilométerre van egy Ojtuz nevű falu, egy borús időt kifogva elmehetsz erre a településre, megkeresheted az ottani magyar idős embereket, és nagyot dobban az ő szívük. Évtizedekig nem is tudtak róluk, még az ottani megyei RMDSZ-elnök sem tudta, hogy ott csángók élnek” – idézte fel.
Mindenik riport kapcsán számos élménnyel gazdagodott. Egy Szörényváron mutatott telefonkönyv, melyből az ottani magyar neveket kikeresték, az öröm, amit akkor tapasztalt, ha átlépte egy szórványtelepülés templomának küszöbét sok emléket felidéz.
Izsák-Székely Judith. Székelyhon.ro
Toronyba zárt anyanyelvünk címmel jelent meg Szucher Ervin kollégánk riportkötete, melyet szerdán este ismertettek Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében. Olyan szórványmagyar közösségeket is megismerhetünk a könyv által, ahol évtizedek óta nem fordult meg magyar színtársulat, újságíró, és a politikusok is csak négyévente keresik fel kampányígéretekkel.
Magyar újságként utoljára az Előrét olvasták, néha már az anyanyelvük sem magyar, de a magyar kultúrához való ragaszkodás tovább él – derült ki a huszonöt riportban megelevenített mintegy félszáz településén, melyeket felkeresett Szucher Ervin, aki jelenleg a Vásárhelyi Hírlap újságírója. 2003-tól járja a szórványt, felkutatva olyan eldugott falvakat vagy akár nagyvárost, ahol nem is gondolnánk, hogy élnek még magyarok. Riportjai a Krónika és az Erdélyi Napló hasábjain látnak napvilágot.
A riportok kézzelfogható hatásáról nem tud beszámolni Szucher, viszont egyértelműen az a tapasztalata, hogy jólesik, ha felkeresik, magyarként beszélnek a „végvárak” lakóival. „Elsősorban azzal lehetne segíteni rajtuk, hogy a politikusok ne csak a szó szoros értelmében vett szökőévekben járjanak ki ezekbe a falvakba, választások idején. Erre panaszkodnak a legtöbben, hogy őket négyévente egyszer »vizitálja le a politikum«, és akkor gyorsan elmondják, miért kell ide vagy oda ütni a pecsétet, megígérnek fűt-fát, majd négy év múlva jelentkeznek ismét” – magyarázza az újságíró.
„Az egyszerű ember is tudna segíteni rajtuk, már csak azzal is, hogy mikor elmegy kirándulni például a Erdélyi-érchegységbe, letér esetleg pár kilométert Verespatakra, vagy Zalatnára, vagy Brádra. Ha beállítasz egy magyar közösségbe, vagy bekopogsz egy magyar családhoz, nekik ez nagyon sokat jelent, hogy számba veszed őket, egyenlő félként magyarként kezeled őket. El nem tudja képzelni a tömbben vagy a fele-fele arányú településeken élő magyar, hogy lelkileg mekkora nagy támasz ezeknek az embereknek, ha megkérdezik tőlük, hogy vannak. Például Konstancától 20-25 kilométerre van egy Ojtuz nevű falu, egy borús időt kifogva elmehetsz erre a településre, megkeresheted az ottani magyar idős embereket, és nagyot dobban az ő szívük. Évtizedekig nem is tudtak róluk, még az ottani megyei RMDSZ-elnök sem tudta, hogy ott csángók élnek” – idézte fel.
Mindenik riport kapcsán számos élménnyel gazdagodott. Egy Szörényváron mutatott telefonkönyv, melyből az ottani magyar neveket kikeresték, az öröm, amit akkor tapasztalt, ha átlépte egy szórványtelepülés templomának küszöbét sok emléket felidéz.
Izsák-Székely Judith. Székelyhon.ro
2016. április 27.
Májusi zsongás Dél-Erdélyben: kezdődnek a Hunyad Megyei Magyar Napok
Hetedik alkalommal szervezi meg az RMDSZ Hunyad megyei szervezete a Hunyad Megyei Magyar Napokat. A nagyszabású, tíznapos rendezvénysorozat középpontjában a magyar nyelv és hagyományok állnak. A Hunyad Megyei Magyar Napok április 29-étől május 9-éig tartanak majd, és a megye számos települését felölelik.
Déván, Szászvárosban, Csernakeresztúron, Petrozsényban, Brádon, Bácsiban, Tordoson, Piskin, Lupényban, Petrillán, Pusztakalánon, Sztrígyszentgyörgyön és Vajdahunyadon zajlanak az év legszebb hónapjában azok a kulturális és szórakoztató rendezvények, amelyek elsősorban a Hunyad megyei magyarságot szólítják meg, de természetesen nyitottak minden érdeklődő számára. A programot úgy állították össze a már nagy gyakorlattal rendelkező szervezők, hogy abban a legkisebbektől a legidősebbekig mindenki megtalálja a neki valót.
A rendezvényfolyam már ezen a hétvégén (április 29-30-án) megkezdődik Déván, ahol focikupán mérhetik össze tehetségüket a megye csapatai. Május elseje a családoké lesz: közösségi majálisozást tartanak a megye több településén, egész napos programmal, gulyásfőzéssel.
A következő napokban kiállítások, ismeretterjesztő előadások, közösségfejlesztő programok, klasszikus és könnyűzenei koncertek, gyermekműsorok, író-olvasó találkozó és számos szabadtéri rendezvény várja a májusi zsongás szerelmeseit. Még a Hunyad megyei magyarság legfiatalabb és legidősebb generációjáról sem feledkeztek meg, Vajdahunyadon ugyanis Baba-mama klubot tartanak, Petrozsényban pedig Nyugdíjas Napra is sor kerül.
A hangulat garantált: Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze pikánsan szórakoztató tanácsokkal látja el közönségét szerelmi kérdésekben, Heinczinger Miklós több településen is bemutatja gyerekműsorát, a testvérmegyék napja pedig számos örömteli találkozást ígér. És akkor még nem beszéltünk a koncertekről: Balázs Pali, a kolozsvári Loose Neckties Society vagy a Jazzybirds már számos helyszínen bebizonyította, hogy fergeteges hangulatot tud teremteni, így a vajdahunyadi, dévai közönség is hatalmas zenei élményre számíthat részükről.
Minden rendezvény ingyenes!
T. Koós Imola
maszol.ro
Hetedik alkalommal szervezi meg az RMDSZ Hunyad megyei szervezete a Hunyad Megyei Magyar Napokat. A nagyszabású, tíznapos rendezvénysorozat középpontjában a magyar nyelv és hagyományok állnak. A Hunyad Megyei Magyar Napok április 29-étől május 9-éig tartanak majd, és a megye számos települését felölelik.
Déván, Szászvárosban, Csernakeresztúron, Petrozsényban, Brádon, Bácsiban, Tordoson, Piskin, Lupényban, Petrillán, Pusztakalánon, Sztrígyszentgyörgyön és Vajdahunyadon zajlanak az év legszebb hónapjában azok a kulturális és szórakoztató rendezvények, amelyek elsősorban a Hunyad megyei magyarságot szólítják meg, de természetesen nyitottak minden érdeklődő számára. A programot úgy állították össze a már nagy gyakorlattal rendelkező szervezők, hogy abban a legkisebbektől a legidősebbekig mindenki megtalálja a neki valót.
A rendezvényfolyam már ezen a hétvégén (április 29-30-án) megkezdődik Déván, ahol focikupán mérhetik össze tehetségüket a megye csapatai. Május elseje a családoké lesz: közösségi majálisozást tartanak a megye több településén, egész napos programmal, gulyásfőzéssel.
A következő napokban kiállítások, ismeretterjesztő előadások, közösségfejlesztő programok, klasszikus és könnyűzenei koncertek, gyermekműsorok, író-olvasó találkozó és számos szabadtéri rendezvény várja a májusi zsongás szerelmeseit. Még a Hunyad megyei magyarság legfiatalabb és legidősebb generációjáról sem feledkeztek meg, Vajdahunyadon ugyanis Baba-mama klubot tartanak, Petrozsényban pedig Nyugdíjas Napra is sor kerül.
A hangulat garantált: Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze pikánsan szórakoztató tanácsokkal látja el közönségét szerelmi kérdésekben, Heinczinger Miklós több településen is bemutatja gyerekműsorát, a testvérmegyék napja pedig számos örömteli találkozást ígér. És akkor még nem beszéltünk a koncertekről: Balázs Pali, a kolozsvári Loose Neckties Society vagy a Jazzybirds már számos helyszínen bebizonyította, hogy fergeteges hangulatot tud teremteni, így a vajdahunyadi, dévai közönség is hatalmas zenei élményre számíthat részükről.
Minden rendezvény ingyenes!
T. Koós Imola
maszol.ro
2016. május 9.
Hunyad Megyei Magyar Napok
Emléktúra, kultúra és gasztronómia
Pénteken és szombaton több településen érdekesnél érdekesebb rendezvényekkel folytatódtak a hetedik alkalommal megszervezett Hunyad Megyei Magyar Napok.
A tavalyi siker nyomán idén Lupényban másodszor szervezték meg a helytörténeti kirándulást Maderspach Viktor menekülésének nyomdokain. Ezen nemcsak lupényi magyarok vettek részt, hanem magyarországi vendégek is: három makói az interneten olvasott az emléktúráról, és annak nyomán utaztak el a Zsil-völgyébe, hogy személyesen is részt vegyenek rajta. Aligha bánták meg, a hangulat nagyszerű volt, a természetben tett félnapos túra kellemes, s megismerhették a bányavidéki magyarság egyik kiemelkedő történelmi személyiségét. A Zsil-völgyi Iszkornyban született Maderspach Viktor (1875–1941) érdekes személyiség volt, 1916-ban kommandószerű önkéntes csapatot létesített saját költségén a Zsil völgyébe betörő román hadsereg visszaszorítására, illetve a civil lakosság megvédésére a megszállóktól. Magyar hazafias tevékenysége miatt az impériumváltás után szálka lett az új román hatóságok szemében, akik 1921-ben csapdába akarták ejteni. Maderspach azonban megmenekült, több hegyi hágón haladt át gyalog, hatósági üldözés elől.
Pénteken a kultúrának is jutott szerep a Zsil völgyében, amikor a petrozsényi katolikus templomban fellépett a magyarországi testvérváros, Várpalota bányászkórusa, szombaton pedig ismét nagyszerű előadást tartottak, ezúttal Lupényban.
Piskin és Vajdahunyadon a gasztronómiáé volt a főszerep. Előbbi városban finom krumpligulyást főztek, a kohászvárosban pedig többféle magyaros ízek között válogathattak a Corvin-Savaria magyar házhoz látogató vendégek. A helyiek hagyományos gulyást és babgulyást készítettek, míg a Vas megyei Jánosházáról érkezett vendégek a gulyás mellett marhapörköltet és őrségi dödölét, azaz a szlovák knédlihez hasonló krumpligaluskát. A finomabbnál finomabb falatok mellett vagy tízféle palacsintából is kóstolhattak, illetve hagyományos magyar és vasi különleges édességekből. A szórakozás nagyszerű volt, még Szabó Zoli esti koncertje előtt is, Kofity Zoltán és Winkler Gyula az összetartás fontosságát hangsúlyozták rövid felszólalásukban, míg a magyarországi vendégek a szórványmagyarság szívóssága és kitartása előtt emeltek kalapot, a gasztronómiai fesztivál pedig kimondottan a 26 éves kétoldalú testvérkapcsolat jegyében zajlott.
Szombaton a kisebb településeken is voltak rendezvények, Brádon, a szórvány-szórványában a római katolikus parókián érmekiállításra került sor, melyen Baráth Árpád tekintélyes magángyűjteményét mutatta be a maroknyi magyarságnak, mielőtt ott is jóízűen elfogyasztották a finom gulyást, Szászvároson pedig hasonló finomságokkal megspékelt szabadtéri közösségi összejövetelre került sor.
Magyar fesztivál Déva főterén
Természetesen a gulyásfőzés Déván sem maradhatott el, idén hat csapat állt a 80-90 literes üstök mellett, és aprította a belevalót: húst, csülköt, kolbászt, zöldséget, pityókát, babot, gombát, s keverték bele a titkos fűszereket. A kora délutáni órákban, az eső elállta után már többtucatnyian sorakoztak az üstök körül, türelmetlenül várva, hogy megkóstolhassák az ízletesnek ígérkező falatokat. Kevesebb, mint egy óra alatt ki is ürült valamennyi: elsőként az RMDSZ Nőszervezetének kolozsvári káposztája fogyott el, de nem kellett kínálni a Téglás Gábor elméleti Líceum csapatának gombás gulyását, a csernakeresztúriak hagyományos krumplis gulyását, illetve a dévai RMDSZ babgulyását sem. Vitték jó szívvel a Szent Ferenc Alapítvány bográcsát és a Lengyel család pityókás pörköltjét is. És a szakácsok nagy örömére szinte el sem kellett mosni az üstöket, az utolsó cseppig kitakarították. Ezután persze jólesett egy-egy a Szeged melletti Zsombóról évről évre visszatérő vendégek palacsintája, illetve a hargitaiak sütötte kürtöskalács.
Közben a zene sem hiányzott. Déva főterén reggel óta szólt a magyar muzsika, s mire mindenki jóllakott, benépesült a színpad is. Vagyis a főtér, a dévai Renaissance együttes nem is ment fel a színpadra, hanem a téren adta elő a szépséges tizenhatodik és tizenhetedik századi táncokat. A gyergyószentmiklósi néptánccsoport viszont már a színpadon lépett fel felcsíki és marosszéki táncokkal, Péter Noémi, pedig Gyergyó-vidéki dalokat énekelt.
Radikális stílusváltás következett, amikor a szombahelyi Red Rockets kemény rockkal lépett fel a dévai közönség előtt. A 2012-ben, fiatalok által alapított együttes saját dalait adta elő, amelyek főleg az ifjabbak tetszését nyerték el. Az est fénypontját a magyar romantikus dalok királya, a Békés megyéből származó Balázs Pali koncertje jelentette. Ekkorra már jócskán benépesedett a színpad előtti tér, fiatalok és idősek együtt élvezték a közismert slágereket, a végén pedig autogramokért rohamozták meg a magyarországi előadót.
A dévai rendezvény felemás hatást keltett. Idén ugyanis kevesebben jöttek el, mint az előző években a főtéri egész napos rendezvénysorozatra. Igaz, kézműves vásár sem volt, közismert nagy sztárok sem léptek fel, mint korábban a Bikini, Republic vagy Edda, az előző éveknél kisebb érdeklődés mégsem örvendetes, még ha a megszokottnál hidegebb, két rendbeli esővel megspékelt időjárás sem kedvezett. Idén Vajdahunyadról, Csernakeresztúrról és a Zsil völgyéből is alig jöttek, miközben az előző években szép számmal érkeztek. A székelyföldi Háromszékkel való kapcsolat is mintha lazult volna, idén onnan sem érkeztek vendégek, míg az előző magyar napokon mindig eljöttek. A hangulat mégis nagyszerű volt, ha kevesebben is, de jól érezték magukat, felemelő érzés volt a főtéren annyi magyar szót hallani, magyar gasztronómiai finomságokat kóstolni. A szervezők idén is kitettek magukért!
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Emléktúra, kultúra és gasztronómia
Pénteken és szombaton több településen érdekesnél érdekesebb rendezvényekkel folytatódtak a hetedik alkalommal megszervezett Hunyad Megyei Magyar Napok.
A tavalyi siker nyomán idén Lupényban másodszor szervezték meg a helytörténeti kirándulást Maderspach Viktor menekülésének nyomdokain. Ezen nemcsak lupényi magyarok vettek részt, hanem magyarországi vendégek is: három makói az interneten olvasott az emléktúráról, és annak nyomán utaztak el a Zsil-völgyébe, hogy személyesen is részt vegyenek rajta. Aligha bánták meg, a hangulat nagyszerű volt, a természetben tett félnapos túra kellemes, s megismerhették a bányavidéki magyarság egyik kiemelkedő történelmi személyiségét. A Zsil-völgyi Iszkornyban született Maderspach Viktor (1875–1941) érdekes személyiség volt, 1916-ban kommandószerű önkéntes csapatot létesített saját költségén a Zsil völgyébe betörő román hadsereg visszaszorítására, illetve a civil lakosság megvédésére a megszállóktól. Magyar hazafias tevékenysége miatt az impériumváltás után szálka lett az új román hatóságok szemében, akik 1921-ben csapdába akarták ejteni. Maderspach azonban megmenekült, több hegyi hágón haladt át gyalog, hatósági üldözés elől.
Pénteken a kultúrának is jutott szerep a Zsil völgyében, amikor a petrozsényi katolikus templomban fellépett a magyarországi testvérváros, Várpalota bányászkórusa, szombaton pedig ismét nagyszerű előadást tartottak, ezúttal Lupényban.
Piskin és Vajdahunyadon a gasztronómiáé volt a főszerep. Előbbi városban finom krumpligulyást főztek, a kohászvárosban pedig többféle magyaros ízek között válogathattak a Corvin-Savaria magyar házhoz látogató vendégek. A helyiek hagyományos gulyást és babgulyást készítettek, míg a Vas megyei Jánosházáról érkezett vendégek a gulyás mellett marhapörköltet és őrségi dödölét, azaz a szlovák knédlihez hasonló krumpligaluskát. A finomabbnál finomabb falatok mellett vagy tízféle palacsintából is kóstolhattak, illetve hagyományos magyar és vasi különleges édességekből. A szórakozás nagyszerű volt, még Szabó Zoli esti koncertje előtt is, Kofity Zoltán és Winkler Gyula az összetartás fontosságát hangsúlyozták rövid felszólalásukban, míg a magyarországi vendégek a szórványmagyarság szívóssága és kitartása előtt emeltek kalapot, a gasztronómiai fesztivál pedig kimondottan a 26 éves kétoldalú testvérkapcsolat jegyében zajlott.
Szombaton a kisebb településeken is voltak rendezvények, Brádon, a szórvány-szórványában a római katolikus parókián érmekiállításra került sor, melyen Baráth Árpád tekintélyes magángyűjteményét mutatta be a maroknyi magyarságnak, mielőtt ott is jóízűen elfogyasztották a finom gulyást, Szászvároson pedig hasonló finomságokkal megspékelt szabadtéri közösségi összejövetelre került sor.
Magyar fesztivál Déva főterén
Természetesen a gulyásfőzés Déván sem maradhatott el, idén hat csapat állt a 80-90 literes üstök mellett, és aprította a belevalót: húst, csülköt, kolbászt, zöldséget, pityókát, babot, gombát, s keverték bele a titkos fűszereket. A kora délutáni órákban, az eső elállta után már többtucatnyian sorakoztak az üstök körül, türelmetlenül várva, hogy megkóstolhassák az ízletesnek ígérkező falatokat. Kevesebb, mint egy óra alatt ki is ürült valamennyi: elsőként az RMDSZ Nőszervezetének kolozsvári káposztája fogyott el, de nem kellett kínálni a Téglás Gábor elméleti Líceum csapatának gombás gulyását, a csernakeresztúriak hagyományos krumplis gulyását, illetve a dévai RMDSZ babgulyását sem. Vitték jó szívvel a Szent Ferenc Alapítvány bográcsát és a Lengyel család pityókás pörköltjét is. És a szakácsok nagy örömére szinte el sem kellett mosni az üstöket, az utolsó cseppig kitakarították. Ezután persze jólesett egy-egy a Szeged melletti Zsombóról évről évre visszatérő vendégek palacsintája, illetve a hargitaiak sütötte kürtöskalács.
Közben a zene sem hiányzott. Déva főterén reggel óta szólt a magyar muzsika, s mire mindenki jóllakott, benépesült a színpad is. Vagyis a főtér, a dévai Renaissance együttes nem is ment fel a színpadra, hanem a téren adta elő a szépséges tizenhatodik és tizenhetedik századi táncokat. A gyergyószentmiklósi néptánccsoport viszont már a színpadon lépett fel felcsíki és marosszéki táncokkal, Péter Noémi, pedig Gyergyó-vidéki dalokat énekelt.
Radikális stílusváltás következett, amikor a szombahelyi Red Rockets kemény rockkal lépett fel a dévai közönség előtt. A 2012-ben, fiatalok által alapított együttes saját dalait adta elő, amelyek főleg az ifjabbak tetszését nyerték el. Az est fénypontját a magyar romantikus dalok királya, a Békés megyéből származó Balázs Pali koncertje jelentette. Ekkorra már jócskán benépesedett a színpad előtti tér, fiatalok és idősek együtt élvezték a közismert slágereket, a végén pedig autogramokért rohamozták meg a magyarországi előadót.
A dévai rendezvény felemás hatást keltett. Idén ugyanis kevesebben jöttek el, mint az előző években a főtéri egész napos rendezvénysorozatra. Igaz, kézműves vásár sem volt, közismert nagy sztárok sem léptek fel, mint korábban a Bikini, Republic vagy Edda, az előző éveknél kisebb érdeklődés mégsem örvendetes, még ha a megszokottnál hidegebb, két rendbeli esővel megspékelt időjárás sem kedvezett. Idén Vajdahunyadról, Csernakeresztúrról és a Zsil völgyéből is alig jöttek, miközben az előző években szép számmal érkeztek. A székelyföldi Háromszékkel való kapcsolat is mintha lazult volna, idén onnan sem érkeztek vendégek, míg az előző magyar napokon mindig eljöttek. A hangulat mégis nagyszerű volt, ha kevesebben is, de jól érezték magukat, felemelő érzés volt a főtéren annyi magyar szót hallani, magyar gasztronómiai finomságokat kóstolni. A szervezők idén is kitettek magukért!
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2017. május 13.
Egyházmegyei csendesnap a reformáció 500 éves évfordulóján
Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!
Az öt solának (református hittételnek) jegyében zajlott Déván a reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezett egyházmegyei csendes nap, melyre mintegy háromszázan jöttek el a térség kisebb-nagyobb gyülekezeteiből.
Gáll Sándor, egyházkerületi kancellár igehirdetésében az első hittételt – Sola Scriptura – tárta a gyülekezet elé, a Timoteushoz írt második levélben szereplő igerészre építve prédikációját: De te maradj meg abban, amit tanultál és amiről megbizonyosodtál, tudván, kitől tanultad. – A Biblia, az Isten szava az a biztos pont az életünkben, amire építeni lehet. Első lapjától az utolsóig Krisztusról szól, s bár 66 könyve több mint 2500 év alatt íródott, különböző nyelveken, különböző emberek által, a szentírást csodálatos egység, folyamatosság jellemzi. Nem csupán leírja a történeteket, de minden szava üzenetet hordoz számunkra, ami éltet, fed, vigasztal, táplál. Ezért fontos a rendszeres bibliaolvasás, az életünk belegyökereztetése a szentírásba, hogy naponta megkapjuk belőle az éltető nedűt, hogy megtaláljuk életünk értelmét ott, ahová Isten helyezett, hogy tudjuk mi a feladatunk, a célunk, hogy tudjuk Isten kezében vagyunk és Krisztus által örökéletünk van – hangsúlyozta a kancellár. A nagy reformátorokra kitérve elmondta: nem újítást, nem forradalmat hoztak, hanem visszatértek az eredetihez, a gyökerekhez, az öt tételben fogalmazva meg hitüket: sola Scriptura (egyedül a Szentírás), sola fide (egyedül a hit), sola gratia (egyedül kegyelemből), solus Christus (egyedül Kirsztus) soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség).
Zsargó János Hunyad megyei esperes az úrvacsoraosztást előkészítve a szent jegyekre és Jézus Krisztusra irányította az ünneplő gyülekezet figyelmét, a technika mai vívmányaiból vett példával szemléltetve a Megváltó jelenlétét az úrvacsorában, a hívő ember mindennapi életében. – Fontos, hogy a szentírásolvasás, igehirdetés közben vagy az úr asztal mellett fellángoló hit ne szoruljon a templom falai közé. Hiszen 500 esztendővel ezelőtt a reformátorok a mindennapi életet meghatározó hittételeket fogalmaztak meg, melyek évszázadokon keresztül megtartották a református egyházat. Ma sem attól vagyunk reformátusok, hogy csillag vagy kakas díszíti fehérfalú templomtornyainkat, hanem Isten igéjének mindennapi megélése által vihetjük tovább a reformáció örökségét, üzenetét. Ha képesek vagyunk a bántásra megbocsátással válaszolni, ha szavaink, cselekedeteink Krisztusra irányítják környezetünk figyelmét, akkor biztosak lehetünk abban, hogy további 500 esztendő múlva, utódaink újra megünnepelhetik a reformáció immár évezredes évfordulóját.
A Hunyad megyei lelkipásztorok által több száz hívőnek kiszolgáltatott úrvacsora után Rátoni Csaba dévai lelkipásztor házigazdaként köszöntötte az egyházmegyei csendesnapra érkezetteket, akik Vulkánból, Petrozsényból, Lupényból, Hátszegről, Vajdahunyadról, Bácsiból, Rákosdról, Szászvárosról, Lozsádról, Piskiről, Alpestesről, Csernakeresztúrról, Pusztakalánról, Brádról, illetve a távolabbi Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Gerendkeresztúrról, Hadrévből és Kisgalambfalváról jöttek el együtt ünnepelni, hitben megerősödni. Az 500 éves évforduló jelmondatára utalva: Ha Isten velünk kicsoda ellenünk?! a dévai lelkész Bethlen Gábor fejedelemmel együtt vallotta meg hitét: Senki, bizonyára senki! A rövid üdvözlés után a dévai gyülekezet frissen alakult vegyes kórusa Lengyel Izabella karvezető irányításával három kórusmű előadásával gazdagította az alkalmat.
Lőrinczi István, marosvásárhelyi lelkipásztor, számos egyháztörténeti és hitvalló írás, kötet szerzője a dévai csendesnap alkalmával ismertette az egybegyűltekkel a 2016-ban Kolozsváron megjelent Barangolások Bibliai tájakon című könyvét, melyben a bibliai helyneveknek nemcsak lexikális, történeti magyarázatát találjuk, hanem a nekünk szóló személyes üzenetét is. A szerző Kálvinnal együtt vallja: csak azt szabad leírni, megfogalmazni, ami a mindennapi életben alkalmazható, és lelki életünkre nézve eligazítást ad, valamint hitünkben megerősít. E gondolat fényében nem csupán a kötetre, de annak bemutatására is a tudományos igényesség, az egyszerűség és gyakorlatiasság volt jellemző.
Rátoni Botond a 325 lelkes kisgalambfalvi gyülekezet üdvözletét hozva mutatta be a vele együtt érkezett kórust is, mely bő százéves múltra tekint vissza. Az 1900-as évek elején férfidalárda alakult Kisgalambfalván, melyet a mindenkori kántor-tanító vezetett. A száz esztendő alatt a kórus többször átalakult, jelenleg 28 tagú vegyeskarként működik, Nemes Annamária karvezető irányításával. Déván öt csodás kórusművel örvendeztették meg a gyülekezetet.
A csendesnap jó hangulatban elköltött közös ebéddel folytatódott a dévai Melite gyülekezeti házban, ahol a távolról érkezettek és helybeliek kötetlen beszélgetés mellett költötték el a Balázs Ottó és felesége, illetve segítőkész gyülekezeti tagok által főzött ízletes gulyást.
A lelki gazdagodást hozó ünnepnap Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt című versével folytatódott, melyet Gáspár-Barra Áron tolmácsolt a gyülekezetnek. Lőrinczi István lelkipásztor délutáni előadásában „A kálvinista ember jellemzői” cím alatt foglalta össze azt a húsz vonást, mely a református ember életét meg kellene határozza: puritán egyszerűség, hivatás- és küldetéstudat, munkaszeretet, hitből fakadó bátorság, bizalom, önfegyelem, rendszeres imaélet, az értelem megbecsülése stb.
A csendesnapot záró áhítaton Rátoni Csaba dévai lelkipásztor a sola fide hittétel jegyében megerősítette: az Istenben bízó embernek nem kell rettegnie a világi igazságtalanságoktól, csupán elfogadni a kegyelemből kapott hitet és bizalommal haladni Krisztussal az úton. Hinni és vallani: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!
Az öt solának (református hittételnek) jegyében zajlott Déván a reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezett egyházmegyei csendes nap, melyre mintegy háromszázan jöttek el a térség kisebb-nagyobb gyülekezeteiből.
Gáll Sándor, egyházkerületi kancellár igehirdetésében az első hittételt – Sola Scriptura – tárta a gyülekezet elé, a Timoteushoz írt második levélben szereplő igerészre építve prédikációját: De te maradj meg abban, amit tanultál és amiről megbizonyosodtál, tudván, kitől tanultad. – A Biblia, az Isten szava az a biztos pont az életünkben, amire építeni lehet. Első lapjától az utolsóig Krisztusról szól, s bár 66 könyve több mint 2500 év alatt íródott, különböző nyelveken, különböző emberek által, a szentírást csodálatos egység, folyamatosság jellemzi. Nem csupán leírja a történeteket, de minden szava üzenetet hordoz számunkra, ami éltet, fed, vigasztal, táplál. Ezért fontos a rendszeres bibliaolvasás, az életünk belegyökereztetése a szentírásba, hogy naponta megkapjuk belőle az éltető nedűt, hogy megtaláljuk életünk értelmét ott, ahová Isten helyezett, hogy tudjuk mi a feladatunk, a célunk, hogy tudjuk Isten kezében vagyunk és Krisztus által örökéletünk van – hangsúlyozta a kancellár. A nagy reformátorokra kitérve elmondta: nem újítást, nem forradalmat hoztak, hanem visszatértek az eredetihez, a gyökerekhez, az öt tételben fogalmazva meg hitüket: sola Scriptura (egyedül a Szentírás), sola fide (egyedül a hit), sola gratia (egyedül kegyelemből), solus Christus (egyedül Kirsztus) soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség).
Zsargó János Hunyad megyei esperes az úrvacsoraosztást előkészítve a szent jegyekre és Jézus Krisztusra irányította az ünneplő gyülekezet figyelmét, a technika mai vívmányaiból vett példával szemléltetve a Megváltó jelenlétét az úrvacsorában, a hívő ember mindennapi életében. – Fontos, hogy a szentírásolvasás, igehirdetés közben vagy az úr asztal mellett fellángoló hit ne szoruljon a templom falai közé. Hiszen 500 esztendővel ezelőtt a reformátorok a mindennapi életet meghatározó hittételeket fogalmaztak meg, melyek évszázadokon keresztül megtartották a református egyházat. Ma sem attól vagyunk reformátusok, hogy csillag vagy kakas díszíti fehérfalú templomtornyainkat, hanem Isten igéjének mindennapi megélése által vihetjük tovább a reformáció örökségét, üzenetét. Ha képesek vagyunk a bántásra megbocsátással válaszolni, ha szavaink, cselekedeteink Krisztusra irányítják környezetünk figyelmét, akkor biztosak lehetünk abban, hogy további 500 esztendő múlva, utódaink újra megünnepelhetik a reformáció immár évezredes évfordulóját.
A Hunyad megyei lelkipásztorok által több száz hívőnek kiszolgáltatott úrvacsora után Rátoni Csaba dévai lelkipásztor házigazdaként köszöntötte az egyházmegyei csendesnapra érkezetteket, akik Vulkánból, Petrozsényból, Lupényból, Hátszegről, Vajdahunyadról, Bácsiból, Rákosdról, Szászvárosról, Lozsádról, Piskiről, Alpestesről, Csernakeresztúrról, Pusztakalánról, Brádról, illetve a távolabbi Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Gerendkeresztúrról, Hadrévből és Kisgalambfalváról jöttek el együtt ünnepelni, hitben megerősödni. Az 500 éves évforduló jelmondatára utalva: Ha Isten velünk kicsoda ellenünk?! a dévai lelkész Bethlen Gábor fejedelemmel együtt vallotta meg hitét: Senki, bizonyára senki! A rövid üdvözlés után a dévai gyülekezet frissen alakult vegyes kórusa Lengyel Izabella karvezető irányításával három kórusmű előadásával gazdagította az alkalmat.
Lőrinczi István, marosvásárhelyi lelkipásztor, számos egyháztörténeti és hitvalló írás, kötet szerzője a dévai csendesnap alkalmával ismertette az egybegyűltekkel a 2016-ban Kolozsváron megjelent Barangolások Bibliai tájakon című könyvét, melyben a bibliai helyneveknek nemcsak lexikális, történeti magyarázatát találjuk, hanem a nekünk szóló személyes üzenetét is. A szerző Kálvinnal együtt vallja: csak azt szabad leírni, megfogalmazni, ami a mindennapi életben alkalmazható, és lelki életünkre nézve eligazítást ad, valamint hitünkben megerősít. E gondolat fényében nem csupán a kötetre, de annak bemutatására is a tudományos igényesség, az egyszerűség és gyakorlatiasság volt jellemző.
Rátoni Botond a 325 lelkes kisgalambfalvi gyülekezet üdvözletét hozva mutatta be a vele együtt érkezett kórust is, mely bő százéves múltra tekint vissza. Az 1900-as évek elején férfidalárda alakult Kisgalambfalván, melyet a mindenkori kántor-tanító vezetett. A száz esztendő alatt a kórus többször átalakult, jelenleg 28 tagú vegyeskarként működik, Nemes Annamária karvezető irányításával. Déván öt csodás kórusművel örvendeztették meg a gyülekezetet.
A csendesnap jó hangulatban elköltött közös ebéddel folytatódott a dévai Melite gyülekezeti házban, ahol a távolról érkezettek és helybeliek kötetlen beszélgetés mellett költötték el a Balázs Ottó és felesége, illetve segítőkész gyülekezeti tagok által főzött ízletes gulyást.
A lelki gazdagodást hozó ünnepnap Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt című versével folytatódott, melyet Gáspár-Barra Áron tolmácsolt a gyülekezetnek. Lőrinczi István lelkipásztor délutáni előadásában „A kálvinista ember jellemzői” cím alatt foglalta össze azt a húsz vonást, mely a református ember életét meg kellene határozza: puritán egyszerűség, hivatás- és küldetéstudat, munkaszeretet, hitből fakadó bátorság, bizalom, önfegyelem, rendszeres imaélet, az értelem megbecsülése stb.
A csendesnapot záró áhítaton Rátoni Csaba dévai lelkipásztor a sola fide hittétel jegyében megerősítette: az Istenben bízó embernek nem kell rettegnie a világi igazságtalanságoktól, csupán elfogadni a kegyelemből kapott hitet és bizalommal haladni Krisztussal az úton. Hinni és vallani: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
2017. június 12.
Bogdánffy Szilárd Ignác vértanú (1911–1953)
Az egyik házkutatás során a római katolikus püspöknél „szegeket és különféle csavarokat tartalmazó készletet találtak; a börtönparancsnokhoz vitték, ahonnan piros arccal tért vissza, vagyis felpofozták.”
Bogdánffy Szilárd Ignác 1911. február 21-én született, a Torontál vármegyei Feketetón (ma Crna Bara, Szerbia). Elemi iskoláit Temesváron végezte, az állami iskolában, majd tanulmányait, a IV. osztálytól, 1929-ig, a temesvári Piarista Főgimnáziumban folytatta. Érettségi után előbb a műszaki egyetemre jelentkezett, majd ugyanazon év őszén felvételét kérte a nagyváradi teológiára, ahol már az első két évben kivívta a szeminárium tanári karának osztatlan elismerését.[1] Teológiai tanulmányait később a Budapesti Központi Papnevelő Intézetben folytatta. 1934 nyarán hazatért Nagyváradra, ahol, június 29-én, az újonnan épített várad-őssi Lisieux-i Szent Teréz plébániatemplomban, Fiedler István püspök pappá szentelte.[2] Életének következő másfél évtizedét a katolikus ifjúság oktatásának és lelki nevelésének szentelte. Felszentelésének évében püspöke a szatmári papneveldébe helyezte helyettes tanárnak és tanulmányi felügyelőnek. Egy évvel később hittanári kinevezést kapott a nagyváradi Gozsdu-líceumba, egyidejűleg pedig a helyi püspöki konviktus, a Szent József Intézet tanulmányi felügyelője és lelki vezetője lett. Három évvel később az Orsolya-rend Tanítóképző Intézetének hittanári és lelkészi teendőit is elvállalta. Ezzel gyakorlatilag a nagyváradi katolikus diákság zömének szellemi és lelki gyarapodását irányította, beleértve a város területén szétszórtan tanuló és a Szent József Intézetben elhelyezett váradi kisszeminaristákat is.[3] 1939 végétől, kilenc hónapon át, Magyarországon, a Ranolder Intézet hitoktatójaként és spirituálisaként működött, majd 1940 szeptemberétől 1943. augusztus 31-ig a Hittudomány Főiskola tanára és lelki igazgatója volt Nagyváradon.[4] Mindeközben 1936 és 1943 között több alkalommal is szigorlatot tett a budapesti Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán, majd 1943-ban megvédte A szinoptikus apokalipszis című doktori értekezését.
A második világháború vége fele, a szemináriumi katedrája mellett, Bogdánffy Szilárd a nagyváradi katolikus középiskolai oktatás újraindításán dolgozott. Részt vett a Premontrei Gimnázium és az Orsolya-rendi leánygimnázium újjászervezésében. A háborúban elhurcolt tanárok helyett, 1945 és 1947 között, nemcsak hittant, de szükség esetén latint, franciát és matematikát is tanított. 1945 őszén, az Orsolya-rend lelki vezető nélkül maradt növendékei számára, pápai jóváhagyással megalapította a Merici Szent Angéla harmadrendet.[5]
Scheffler János püspök kérésére, 1947 tavaszán, tanári működését félbeszakítva, Szatmárra költözött, ahol tanácsosi és püspöki titkári minőségben a püspöki aula sokoldalú és nélkülözhetetlen tagja lett. A papneveldék 1948. évi államosítását követően, a papi utánpótlás biztosítására, Felsőbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett. 1947 áprilisától püspöki vikárius volt, 1949 elején (február 14-én) pedig Nagyvárad-Szatmár titkos segédpüspökévé szentelték.
A hatóságok gyanakodtak rá, hogy részt vett az Erdélyi Önvédelmi Szervezet[6] tevékenységében, ezért első alkalommal 1939 októberében tartóztatták le, és a Kolozsvári Börtönben tartották fogva. 1939. december 21-én, a román állampolgárságának megvonása után Magyarországra száműzték, ahonnan 1940 szeptemberében, Észak-Erdélynek a második bécsi döntéssel történt visszacsatolása után tért vissza.[7]
A második világháború utáni, 1949. április 5-én bekövetkezett letartóztatásakor, Bogdánffy Szilárdot azzal vádolták, hogy „tudomása volt Scheffler János püspöknek a Vatikán javára végzett kémtevékenységéről, és e célból segítette őt”.[8] Egyes tanúvallomások szerint, a vonatról szedték le, Nagyvárad előtt, miközben egyik kárpátaljai papnak az ottani egyházüldözésekről szóló jelentését vitte Bukarestbe, a nunciatúrára. Amikor észrevette, hogy követik, megpróbálta összetépni a levelet, de ez nem sikerült neki. Ezért csak kidobta az ablakon. A legközelebbi állomáson aztán leszállították, és visszamentek a bűnjelet megkeresni.[9] Ezt mások is így vélték, hozzáfűzve azt, hogy Bogdánffy püspököt régóta figyelhették már, és a kárpátaljai pap jelentésén kívül más fontos iratok is lehettek nála. E tanúságok szerint, amikor észrevette, hogy követik, összetépte a dokumentumokat, és kidobta azokat az ablakon. Nagyváradon pedig leszállt, bement a kanonoksorra, és ott tartóztatták le.[10]
A Nagyváradi Szekuritáté fogdájában töltött nyolc hónapnyi vizsgálati fogság után, 1949. december 14-én, a bukaresti belügyminisztérium (Ministerul Afacerilor Interne – M. A. I.) fogdájába költöztették.[11] Onnan pedig, 1950. október 26-án, a Máramarosszigeti Börtönbe szállították.[12] Vasile Ciolpan, a szigeti börtön igazgatója, 1950. október 26-án, a szekuritáté vezérigazgatóságának (Direcția Generală a Securității Poporului –D. G. S. P.) jelentette az újabb katolikus elöljáróból és papból álló csoport fogadását, amelynek tagjai Ioan Suciu, Rafael Haag, Ion Ploscaru, Ion Raţă-Tarcisius és Constantin Bogdanfi (értsd: Bogdánffy Szilárd) voltak.[13] Ioan Ploscaru püspök ekképpen írta le a Szigetre történő átszállítás pillanatát: „Adott pillanatban bejön egy milicista, aki vakszemüveget viselő reverendás papot ráncigált maga után. Amikor a szemüvegét levették, megismertem a balázsfalvi Ioan Suciu püspököt. Bőröndjei voltak és több holmija, mert a lágerből hozták ide. Vele tisztelettudóbban bántak. Meghagyták a reverendáját, és a mellén viselt keresztjét. A motozás végén bilincsbe vertek, és kettesével egymáshoz kötöttek bennünket. Egyedül Suciu püspök maradt bilincs nélkül. Terepjárókba ültettek, és az Északi Pályaudvarra szállítottak. Itt a vasútállomás milíciájára vittek. Az állomásban tartottak mindaddig, amíg a szatmári személyvonat betolatott. Miután valamennyi utas beszállt, bennünket is elvittek a számunkra fenntartott másodosztályú fülkébe. Szatmárnémetibe 1950. október 26-án este érkeztünk meg. Itt a szekuritátéra vittek, s másnap reggelig mindegyikünket külön cellában helyeztek el. A helyi szekuritáté lefoglalt egy tehergépkocsit, arra pakoltak fel bennünket. A gépkocsit ponyvával letakarták, így tehát a sötétben ültünk. Ioan Suciu püspök urat is megbilincselték. Őt nem láncolták a többiekhez, hanem két kezén hordta a bilincset. A kamion számunkra ismeretlen úti céllal elindult. Egy idő után éreztük, hogy a hideg a csontjainkig hatol. Már a máramarosi erdős vidéken jártunk. Amint Máramarosszigetre érkeztünk, szintén a szekuritáténál hagytak bennünket. Egy garázsban, vigyázban állva vártunk néhány órát, amíg besötétedett. Este elvittek a börtönbe. Kíséretünk megkapta az átadási-átvételi aláírásokat, és eltávozott. Bennünket, valamennyiünket együtt, a bejárattól balra nyíló második szobába vittek. Itt saját matracaink és ágyaink voltak. Másnap elvittek a ruharaktárba. Egyenként engedtek be, hogy leadjuk civil ruháinkat, és felöltsük a csíkos rabruhát.”[14]
Úgy tűnik, hogy Bogdánffy Szilárdot Máramarosszigetről Szatmárnémetibe vitték, a püspöki levéltár archívumában tartott házkutatás idejére, hogy a terhelő okiratok megtalálásában, lefordításában és megfejtésében segédkezzen. A bukaresti hatósági emberek egész éjszaka azzal foglalatoskodtak, hogy az archívum anyagának egy részét átnézzék, és ezáltal a Bogdánffy küszöbön álló peréhez anyagot keressenek.[15]
Kilenc hónappal később, 1951. július 31-én, személyes tárgyai is Máramarosszigetre érkeztek: „egy 5686 lejes CEC (takarékpénztári) letéti jegy, egy Omega márkájú zsebóra és egy bőrtárca különféle iratokkal”.[16] Egykori szigeti cellatársa, Ioan Ploscaru görög katolikus püspök, így jellemezte: „Mindannyiunk közül ő volt a legtestesebb. Emiatt őt vitték a nehezebb robotmunkára. Mindent összegyűjtött, amit talált: cigarettacsikkeket, bár ő maga nem dohányzott, de odaadta másoknak; egy szeget, egy ceruzát. Szelíd és alázatos ember volt. Kiváló lélek volt, ám úgy tűnik, óvatlanságából sok baja származott”.[17] 1951. november 19-én átszállították a D. G. S. S. (a D. G. S. P. 1951. március 30-án kapott új nevet: Direcția Generală a Securității Statului – D. G. S. S.) fogdájába kivizsgálásra,[18] majd 1952. április 11-én a Zsilávai Börtönbe küldték.[19] A nyomozás lezárása után,[20] 1952. augusztus 15-i keltezésű jelentésében, Matusei Andreescu szekuritáté őrnagy „a Vatikán javára végzett kémtevékenység” miatti perbe fogását javasolta.[21]
1953. február 24-én, az előzetes letartóztatottak közé helyezték át, a Nagyváradi Tartományi Katonai Bíróság pedig, „hazaárulás vádjával”, kiállította nevére a 44/953. számú letartóztatási parancsot.[22] A Nagyváradi Katonai Bíróság 1953. április 8-án kérte a Zsilávai Börtöntől a katolikus elöljárónak az áthelyezését a Nagyváradi Börtönbe.[23] A Scheffler János püspök ellen indított perben, érintettként, 1953. április 24-én, 12 évnyi kényszermunkára ítélték, „hazaárulás bűntettében elkövetett részesség” miatt.[24] Április 30-án visszafogadták Zsilavára, majd május 12-én áthelyezték Capul Midiára.[25] A Duna‒Fekete-tenger Csatorna munkálatainak 1953 nyarán történt felfüggesztésekor, 1953. július 20-án, Nagyenyedre helyezték át, és ott hunyt el, 1953. október 1-jén, 42 éves korában, „tüdőgyulladásban”.[26]
A Szentté Avatási Ügyek Kongregációja 2010. március 27-én kapta meg XVI. Benedek pápa jóváhagyását Bogdánffy Szilárd püspök mártíromságára vonatkozó rendelet kihirdetésére. A Romániai Római Katolikus Egyház mártíromságot szenvedett első egyházi személyének boldoggá avatására 2010. október 30-án került sor.
Az alábbiakban korabeli dokumentumok fordítását közöljük.
NAGYENYED VÁROS NÉPTANÁCSÁNAK
VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGA Csak az állami szervek használatára.
NAGYENYED RAJON, KOLOZS TARTOMÁNY
145. sz. HALOTTI KIVONAT
Családneve BOGDANFI Keresztneve CONSTANTIN
Apja család- és keresztneve BOGDANFI IGNAT
Születési helye és időpontja JUGOSZLÁVIA, TARNA-VARA, 1911. február 21.
Életkora 42 év Neme férfi
Halálának időpontja 1953. év október hó 1. nap
Halálának oka TÜDŐGYULLADÁS Utolsó lakhelye SZATMÁRNÉMETI I. C. FRIMU utca 2. szám
A halálesetet bejegyezték a NAGYENYEDI anyakönyvi hivatal nyilvántartásába, 145. számmal
1953. év október hó 3. napon
Haláleset helyszíne: a NAGYENYEDI börtönben
Augusztus 23. utca 7. szám
Kiállítva ma, 1961. szeptember 30-án, 1299. számmal
MEGJEGYZÉSEK
(nincsenek)
Tanúsítjuk jelen kivonat pontosságát
Anyakönyvi hivatal megbízottja,
M. Curdoș, pecsét, aláírás
-
JELENTÉS
Dr. Bogdánfy szatmárnémeti pap, akit a Szekuritáté megfigyelt és el is fogott a vonaton, miközben kereste a pénzt, amit állítólag segélyként kapott olaszországi közvetítéssel az angloamerikaiaktól, de a Szekuritáté által keresett pénzösszeg nem került elő, ugyanis a pénz egy másik papnál volt a vonaton, éppen a szóban forgó vonaton.
Nevezett pap nagyváradi illetőségű, kapcsolatai vannak Szatmárnémetiben más személyekkel is, akik állítólag államellenes és kémszervezet tagjai, s akik az angloamerikaiak javára, Olaszországon keresztül, kémkednek. /NEMECSEK plébános Nagyváradról/
(géppel áthúzott szöveg)
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK 236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK 236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
259/1953. sz. ÍTÉLET
Ma, 1953. április 24-én, a NAGYVÁRADI TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK, amelynek tagjai:
ELNÖK: LAZAR TUDORACE igazságügyi százados
TAGOK: KASZA STEFAN főhadnagy
COLCERIU SIMION hadnagy
KATONAI ÜGYÉSZ: MARCEL OLTEANU igazságügyi hadnagy
JEGYZŐ: ELENA SPIRIDON
Nyilvános ülésre összegyűltek, a katonai törvénykönyv (C. J. M.) 253. cikkelyének előírásai szerint, az esküjüket is a törvényben meghatározott formában tették le, az alábbi vádlottak ügyének tárgyalása céljából:
1/ BOGDANFI CONSTANTIN, született 1911. február 21-én Târnabara községben, Jugoszláviában, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség volt titkára, vagyontalan, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, román állampolgárságú, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
2/ SZEMES FRANCISC, született 1908. december 19-én, Csanáloson (Urziceni), Nagykároly rajonban, Nagybánya tartományban, Francisc és Emma fia, román állampolgár, magyar nemzetiségű, nőtlen, szakmáját tekintve római katolikus pap, társadalmi származása szerint kispolgár, vagyontalan, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, 1949-ben 4 /négy/ hónap szabadságvesztésre ítélték tiltott határátlépési kísérlet miatt, utolsó lakhelye Máramarossziget, Libertății [Szabadság] tér 19. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
3/ SIPOS FRANCISC, született 1916. október 8-án, Ioan és Emilia fia, társadalmi származását tekintve szegény földműves, szakmáját tekintve római katolikus pap, román állampolgár, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Máramarossziget, I. C. Frimu utca 2. sz., az ellene felhozott vád feljelentés elmulasztása, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 228. cikkelye ír elő és büntet, a Btk. 1. cikkelyének alkalmazásával.
4/ STRAFCIK ALEXANDRU, született 1902. október 26-án, Gheorghe és Sofia fia, szakmáját tekintve könyvelő, társadalmi származását tekintve kispolgár, magyar nemzetiségű, román állampolgár, büntetlen előéletű, politikailag nem elkötelezett, utolsó lakhelye Máramarossziget, Gh. Doja [Dózsa György] utca 49. sz., az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 123. cikkelyével kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet, a Btk. 191. cikkelyéhez viszonyítva.
5/ SCHEFFLER IOAN, született 1887. október 29-én, Mihai és Elena fia, szakmáját tekintve római katolikus püspök, társadalmi származását tekintve szegény földműves, vagyontalan, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Körösbánya, Brád rajon, Vajdahunyad tartomány, az ellene felhozott vád hazaárulás, amelyet a Büntető Törvénykönyv 191. cikkelye ír elő és büntet (...)
(…) a Szocialista Állam védelmének szükségességéből a forradalomellenes bűncselekményekkel szemben, ami lehetővé tette és teszi, hogy Népi Demokratikus Államunk fellépjen az osztályharc új formáiból született bűncselekmények ellen, lehetőséget biztosítva a bíróságoknak arra, hogy teljes szigorral alkalmazzák a büntető törvényeket az országunk proletáriátusa által kiharcolt forradalmi megvalósítások fejlesztése és megszilárdítása érdekében.
Mivel a vádlott tudomással bírt Scheffler János vádlott forradalomellenes tevékenységéről, a Vatikán szolgálatába állított kémhálózat létrehozói és működtetői minőségéről, amelyhez passzívan viszonyult, és mivel a főbűn magas veszélyességi fokú, a törvényhozó úgy látta jónak, hogy azokat is megbüntesse, akik ilyen magatartást tanúsítanak, a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy e vádlott javára semmilyen enyhítő körülmény nem szól.
Következésképpen:
A TÖRVÉNYSZÉK
A NÉP NEVÉBEN
ELHATÁROZZA:
Egyhangúlag és az enyhítő körülmények figyelembe vételével elítéli a vádlottakat:
1/ BOGDANFI CONSTANTIN [Bogdánffy Szilárd – ford. megj.], aki született 1911. február 21-én, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, vagyontalan, politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz.
‒ 12 /tizenkét/ év kényszermunkára hazaárulásban való bűnrészesség miatt, amelyet bü
Az egyik házkutatás során a római katolikus püspöknél „szegeket és különféle csavarokat tartalmazó készletet találtak; a börtönparancsnokhoz vitték, ahonnan piros arccal tért vissza, vagyis felpofozták.”
Bogdánffy Szilárd Ignác 1911. február 21-én született, a Torontál vármegyei Feketetón (ma Crna Bara, Szerbia). Elemi iskoláit Temesváron végezte, az állami iskolában, majd tanulmányait, a IV. osztálytól, 1929-ig, a temesvári Piarista Főgimnáziumban folytatta. Érettségi után előbb a műszaki egyetemre jelentkezett, majd ugyanazon év őszén felvételét kérte a nagyváradi teológiára, ahol már az első két évben kivívta a szeminárium tanári karának osztatlan elismerését.[1] Teológiai tanulmányait később a Budapesti Központi Papnevelő Intézetben folytatta. 1934 nyarán hazatért Nagyváradra, ahol, június 29-én, az újonnan épített várad-őssi Lisieux-i Szent Teréz plébániatemplomban, Fiedler István püspök pappá szentelte.[2] Életének következő másfél évtizedét a katolikus ifjúság oktatásának és lelki nevelésének szentelte. Felszentelésének évében püspöke a szatmári papneveldébe helyezte helyettes tanárnak és tanulmányi felügyelőnek. Egy évvel később hittanári kinevezést kapott a nagyváradi Gozsdu-líceumba, egyidejűleg pedig a helyi püspöki konviktus, a Szent József Intézet tanulmányi felügyelője és lelki vezetője lett. Három évvel később az Orsolya-rend Tanítóképző Intézetének hittanári és lelkészi teendőit is elvállalta. Ezzel gyakorlatilag a nagyváradi katolikus diákság zömének szellemi és lelki gyarapodását irányította, beleértve a város területén szétszórtan tanuló és a Szent József Intézetben elhelyezett váradi kisszeminaristákat is.[3] 1939 végétől, kilenc hónapon át, Magyarországon, a Ranolder Intézet hitoktatójaként és spirituálisaként működött, majd 1940 szeptemberétől 1943. augusztus 31-ig a Hittudomány Főiskola tanára és lelki igazgatója volt Nagyváradon.[4] Mindeközben 1936 és 1943 között több alkalommal is szigorlatot tett a budapesti Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán, majd 1943-ban megvédte A szinoptikus apokalipszis című doktori értekezését.
A második világháború vége fele, a szemináriumi katedrája mellett, Bogdánffy Szilárd a nagyváradi katolikus középiskolai oktatás újraindításán dolgozott. Részt vett a Premontrei Gimnázium és az Orsolya-rendi leánygimnázium újjászervezésében. A háborúban elhurcolt tanárok helyett, 1945 és 1947 között, nemcsak hittant, de szükség esetén latint, franciát és matematikát is tanított. 1945 őszén, az Orsolya-rend lelki vezető nélkül maradt növendékei számára, pápai jóváhagyással megalapította a Merici Szent Angéla harmadrendet.[5]
Scheffler János püspök kérésére, 1947 tavaszán, tanári működését félbeszakítva, Szatmárra költözött, ahol tanácsosi és püspöki titkári minőségben a püspöki aula sokoldalú és nélkülözhetetlen tagja lett. A papneveldék 1948. évi államosítását követően, a papi utánpótlás biztosítására, Felsőbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett. 1947 áprilisától püspöki vikárius volt, 1949 elején (február 14-én) pedig Nagyvárad-Szatmár titkos segédpüspökévé szentelték.
A hatóságok gyanakodtak rá, hogy részt vett az Erdélyi Önvédelmi Szervezet[6] tevékenységében, ezért első alkalommal 1939 októberében tartóztatták le, és a Kolozsvári Börtönben tartották fogva. 1939. december 21-én, a román állampolgárságának megvonása után Magyarországra száműzték, ahonnan 1940 szeptemberében, Észak-Erdélynek a második bécsi döntéssel történt visszacsatolása után tért vissza.[7]
A második világháború utáni, 1949. április 5-én bekövetkezett letartóztatásakor, Bogdánffy Szilárdot azzal vádolták, hogy „tudomása volt Scheffler János püspöknek a Vatikán javára végzett kémtevékenységéről, és e célból segítette őt”.[8] Egyes tanúvallomások szerint, a vonatról szedték le, Nagyvárad előtt, miközben egyik kárpátaljai papnak az ottani egyházüldözésekről szóló jelentését vitte Bukarestbe, a nunciatúrára. Amikor észrevette, hogy követik, megpróbálta összetépni a levelet, de ez nem sikerült neki. Ezért csak kidobta az ablakon. A legközelebbi állomáson aztán leszállították, és visszamentek a bűnjelet megkeresni.[9] Ezt mások is így vélték, hozzáfűzve azt, hogy Bogdánffy püspököt régóta figyelhették már, és a kárpátaljai pap jelentésén kívül más fontos iratok is lehettek nála. E tanúságok szerint, amikor észrevette, hogy követik, összetépte a dokumentumokat, és kidobta azokat az ablakon. Nagyváradon pedig leszállt, bement a kanonoksorra, és ott tartóztatták le.[10]
A Nagyváradi Szekuritáté fogdájában töltött nyolc hónapnyi vizsgálati fogság után, 1949. december 14-én, a bukaresti belügyminisztérium (Ministerul Afacerilor Interne – M. A. I.) fogdájába költöztették.[11] Onnan pedig, 1950. október 26-án, a Máramarosszigeti Börtönbe szállították.[12] Vasile Ciolpan, a szigeti börtön igazgatója, 1950. október 26-án, a szekuritáté vezérigazgatóságának (Direcția Generală a Securității Poporului –D. G. S. P.) jelentette az újabb katolikus elöljáróból és papból álló csoport fogadását, amelynek tagjai Ioan Suciu, Rafael Haag, Ion Ploscaru, Ion Raţă-Tarcisius és Constantin Bogdanfi (értsd: Bogdánffy Szilárd) voltak.[13] Ioan Ploscaru püspök ekképpen írta le a Szigetre történő átszállítás pillanatát: „Adott pillanatban bejön egy milicista, aki vakszemüveget viselő reverendás papot ráncigált maga után. Amikor a szemüvegét levették, megismertem a balázsfalvi Ioan Suciu püspököt. Bőröndjei voltak és több holmija, mert a lágerből hozták ide. Vele tisztelettudóbban bántak. Meghagyták a reverendáját, és a mellén viselt keresztjét. A motozás végén bilincsbe vertek, és kettesével egymáshoz kötöttek bennünket. Egyedül Suciu püspök maradt bilincs nélkül. Terepjárókba ültettek, és az Északi Pályaudvarra szállítottak. Itt a vasútállomás milíciájára vittek. Az állomásban tartottak mindaddig, amíg a szatmári személyvonat betolatott. Miután valamennyi utas beszállt, bennünket is elvittek a számunkra fenntartott másodosztályú fülkébe. Szatmárnémetibe 1950. október 26-án este érkeztünk meg. Itt a szekuritátéra vittek, s másnap reggelig mindegyikünket külön cellában helyeztek el. A helyi szekuritáté lefoglalt egy tehergépkocsit, arra pakoltak fel bennünket. A gépkocsit ponyvával letakarták, így tehát a sötétben ültünk. Ioan Suciu püspök urat is megbilincselték. Őt nem láncolták a többiekhez, hanem két kezén hordta a bilincset. A kamion számunkra ismeretlen úti céllal elindult. Egy idő után éreztük, hogy a hideg a csontjainkig hatol. Már a máramarosi erdős vidéken jártunk. Amint Máramarosszigetre érkeztünk, szintén a szekuritáténál hagytak bennünket. Egy garázsban, vigyázban állva vártunk néhány órát, amíg besötétedett. Este elvittek a börtönbe. Kíséretünk megkapta az átadási-átvételi aláírásokat, és eltávozott. Bennünket, valamennyiünket együtt, a bejárattól balra nyíló második szobába vittek. Itt saját matracaink és ágyaink voltak. Másnap elvittek a ruharaktárba. Egyenként engedtek be, hogy leadjuk civil ruháinkat, és felöltsük a csíkos rabruhát.”[14]
Úgy tűnik, hogy Bogdánffy Szilárdot Máramarosszigetről Szatmárnémetibe vitték, a püspöki levéltár archívumában tartott házkutatás idejére, hogy a terhelő okiratok megtalálásában, lefordításában és megfejtésében segédkezzen. A bukaresti hatósági emberek egész éjszaka azzal foglalatoskodtak, hogy az archívum anyagának egy részét átnézzék, és ezáltal a Bogdánffy küszöbön álló peréhez anyagot keressenek.[15]
Kilenc hónappal később, 1951. július 31-én, személyes tárgyai is Máramarosszigetre érkeztek: „egy 5686 lejes CEC (takarékpénztári) letéti jegy, egy Omega márkájú zsebóra és egy bőrtárca különféle iratokkal”.[16] Egykori szigeti cellatársa, Ioan Ploscaru görög katolikus püspök, így jellemezte: „Mindannyiunk közül ő volt a legtestesebb. Emiatt őt vitték a nehezebb robotmunkára. Mindent összegyűjtött, amit talált: cigarettacsikkeket, bár ő maga nem dohányzott, de odaadta másoknak; egy szeget, egy ceruzát. Szelíd és alázatos ember volt. Kiváló lélek volt, ám úgy tűnik, óvatlanságából sok baja származott”.[17] 1951. november 19-én átszállították a D. G. S. S. (a D. G. S. P. 1951. március 30-án kapott új nevet: Direcția Generală a Securității Statului – D. G. S. S.) fogdájába kivizsgálásra,[18] majd 1952. április 11-én a Zsilávai Börtönbe küldték.[19] A nyomozás lezárása után,[20] 1952. augusztus 15-i keltezésű jelentésében, Matusei Andreescu szekuritáté őrnagy „a Vatikán javára végzett kémtevékenység” miatti perbe fogását javasolta.[21]
1953. február 24-én, az előzetes letartóztatottak közé helyezték át, a Nagyváradi Tartományi Katonai Bíróság pedig, „hazaárulás vádjával”, kiállította nevére a 44/953. számú letartóztatási parancsot.[22] A Nagyváradi Katonai Bíróság 1953. április 8-án kérte a Zsilávai Börtöntől a katolikus elöljárónak az áthelyezését a Nagyváradi Börtönbe.[23] A Scheffler János püspök ellen indított perben, érintettként, 1953. április 24-én, 12 évnyi kényszermunkára ítélték, „hazaárulás bűntettében elkövetett részesség” miatt.[24] Április 30-án visszafogadták Zsilavára, majd május 12-én áthelyezték Capul Midiára.[25] A Duna‒Fekete-tenger Csatorna munkálatainak 1953 nyarán történt felfüggesztésekor, 1953. július 20-án, Nagyenyedre helyezték át, és ott hunyt el, 1953. október 1-jén, 42 éves korában, „tüdőgyulladásban”.[26]
A Szentté Avatási Ügyek Kongregációja 2010. március 27-én kapta meg XVI. Benedek pápa jóváhagyását Bogdánffy Szilárd püspök mártíromságára vonatkozó rendelet kihirdetésére. A Romániai Római Katolikus Egyház mártíromságot szenvedett első egyházi személyének boldoggá avatására 2010. október 30-án került sor.
Az alábbiakban korabeli dokumentumok fordítását közöljük.
NAGYENYED VÁROS NÉPTANÁCSÁNAK
VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGA Csak az állami szervek használatára.
NAGYENYED RAJON, KOLOZS TARTOMÁNY
145. sz. HALOTTI KIVONAT
Családneve BOGDANFI Keresztneve CONSTANTIN
Apja család- és keresztneve BOGDANFI IGNAT
Születési helye és időpontja JUGOSZLÁVIA, TARNA-VARA, 1911. február 21.
Életkora 42 év Neme férfi
Halálának időpontja 1953. év október hó 1. nap
Halálának oka TÜDŐGYULLADÁS Utolsó lakhelye SZATMÁRNÉMETI I. C. FRIMU utca 2. szám
A halálesetet bejegyezték a NAGYENYEDI anyakönyvi hivatal nyilvántartásába, 145. számmal
1953. év október hó 3. napon
Haláleset helyszíne: a NAGYENYEDI börtönben
Augusztus 23. utca 7. szám
Kiállítva ma, 1961. szeptember 30-án, 1299. számmal
MEGJEGYZÉSEK
(nincsenek)
Tanúsítjuk jelen kivonat pontosságát
Anyakönyvi hivatal megbízottja,
M. Curdoș, pecsét, aláírás
-
JELENTÉS
Dr. Bogdánfy szatmárnémeti pap, akit a Szekuritáté megfigyelt és el is fogott a vonaton, miközben kereste a pénzt, amit állítólag segélyként kapott olaszországi közvetítéssel az angloamerikaiaktól, de a Szekuritáté által keresett pénzösszeg nem került elő, ugyanis a pénz egy másik papnál volt a vonaton, éppen a szóban forgó vonaton.
Nevezett pap nagyváradi illetőségű, kapcsolatai vannak Szatmárnémetiben más személyekkel is, akik állítólag államellenes és kémszervezet tagjai, s akik az angloamerikaiak javára, Olaszországon keresztül, kémkednek. /NEMECSEK plébános Nagyváradról/
(géppel áthúzott szöveg)
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK 236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK 236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
259/1953. sz. ÍTÉLET
Ma, 1953. április 24-én, a NAGYVÁRADI TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK, amelynek tagjai:
ELNÖK: LAZAR TUDORACE igazságügyi százados
TAGOK: KASZA STEFAN főhadnagy
COLCERIU SIMION hadnagy
KATONAI ÜGYÉSZ: MARCEL OLTEANU igazságügyi hadnagy
JEGYZŐ: ELENA SPIRIDON
Nyilvános ülésre összegyűltek, a katonai törvénykönyv (C. J. M.) 253. cikkelyének előírásai szerint, az esküjüket is a törvényben meghatározott formában tették le, az alábbi vádlottak ügyének tárgyalása céljából:
1/ BOGDANFI CONSTANTIN, született 1911. február 21-én Târnabara községben, Jugoszláviában, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség volt titkára, vagyontalan, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, román állampolgárságú, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
2/ SZEMES FRANCISC, született 1908. december 19-én, Csanáloson (Urziceni), Nagykároly rajonban, Nagybánya tartományban, Francisc és Emma fia, román állampolgár, magyar nemzetiségű, nőtlen, szakmáját tekintve római katolikus pap, társadalmi származása szerint kispolgár, vagyontalan, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, 1949-ben 4 /négy/ hónap szabadságvesztésre ítélték tiltott határátlépési kísérlet miatt, utolsó lakhelye Máramarossziget, Libertății [Szabadság] tér 19. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
3/ SIPOS FRANCISC, született 1916. október 8-án, Ioan és Emilia fia, társadalmi származását tekintve szegény földműves, szakmáját tekintve római katolikus pap, román állampolgár, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Máramarossziget, I. C. Frimu utca 2. sz., az ellene felhozott vád feljelentés elmulasztása, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 228. cikkelye ír elő és büntet, a Btk. 1. cikkelyének alkalmazásával.
4/ STRAFCIK ALEXANDRU, született 1902. október 26-án, Gheorghe és Sofia fia, szakmáját tekintve könyvelő, társadalmi származását tekintve kispolgár, magyar nemzetiségű, román állampolgár, büntetlen előéletű, politikailag nem elkötelezett, utolsó lakhelye Máramarossziget, Gh. Doja [Dózsa György] utca 49. sz., az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 123. cikkelyével kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet, a Btk. 191. cikkelyéhez viszonyítva.
5/ SCHEFFLER IOAN, született 1887. október 29-én, Mihai és Elena fia, szakmáját tekintve római katolikus püspök, társadalmi származását tekintve szegény földműves, vagyontalan, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Körösbánya, Brád rajon, Vajdahunyad tartomány, az ellene felhozott vád hazaárulás, amelyet a Büntető Törvénykönyv 191. cikkelye ír elő és büntet (...)
(…) a Szocialista Állam védelmének szükségességéből a forradalomellenes bűncselekményekkel szemben, ami lehetővé tette és teszi, hogy Népi Demokratikus Államunk fellépjen az osztályharc új formáiból született bűncselekmények ellen, lehetőséget biztosítva a bíróságoknak arra, hogy teljes szigorral alkalmazzák a büntető törvényeket az országunk proletáriátusa által kiharcolt forradalmi megvalósítások fejlesztése és megszilárdítása érdekében.
Mivel a vádlott tudomással bírt Scheffler János vádlott forradalomellenes tevékenységéről, a Vatikán szolgálatába állított kémhálózat létrehozói és működtetői minőségéről, amelyhez passzívan viszonyult, és mivel a főbűn magas veszélyességi fokú, a törvényhozó úgy látta jónak, hogy azokat is megbüntesse, akik ilyen magatartást tanúsítanak, a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy e vádlott javára semmilyen enyhítő körülmény nem szól.
Következésképpen:
A TÖRVÉNYSZÉK
A NÉP NEVÉBEN
ELHATÁROZZA:
Egyhangúlag és az enyhítő körülmények figyelembe vételével elítéli a vádlottakat:
1/ BOGDANFI CONSTANTIN [Bogdánffy Szilárd – ford. megj.], aki született 1911. február 21-én, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, vagyontalan, politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz.
‒ 12 /tizenkét/ év kényszermunkára hazaárulásban való bűnrészesség miatt, amelyet bü
2017. augusztus 30.
Múzeumot kaphat az egykori Zaránd vármegye
Az év végéig újjávarázsolhatják Brád 1896-ban épült vasúti állomását. A kastélynak is beillő, monarchiabeli ingatlan emeletén a Hunyad megyei település önkormányzata az egykori Zaránd vármegye múzeumát rendezné be
Teljesen lepukkant állapotából igyekszik újjáéleszteni a műemléknek számító brádi pályaudvart az állami vasúttársaság (CFR). Noha a munkálatokat elnyerő dévai Industrial Construct Gedi Kft.-nek nem sikerül tartania a júliusi határidőt, az évtizedekig elhanyagolt, impozáns épület renoválása jól halad. Az alapot körülvevő vízelvezető rendszertől a tornyocskák kupás cserepéig minden megújul.
A megrendelő, a tervező és az építő igyekezett minden apró kis részletre odafigyelni: például a vajdasági Kikindán készíttette el a stilizált kereszttel ékesített cserepek mását. Az anyagok kiválasztásánál sem szűkösködtek, ezt a nyílászárók elkészítésénél is meg lehet tapasztalni. A manapság oly divatos – és lényegesen olcsóbb – műanyag-keretek helyett rétegelt fából gyártatták le az összes ajtót és ablakot.
Szépséghibák, hiányosságok
A restaurálásnak viszont szépséghibája is van, hisz az állomás közvetlen szomszédságában lévő kis melléképület kimaradt a finanszírozási projektből. A négy cifra kis toronnyal ékesített egykori műhely szomorkásan várja, hogy ismét nyíljon meg a szállításügyi minisztérium kasszája. Úgyszintén csúfítja a pályaudvar képet a főépülettől alig száz méterre fekvő mozdonygarázs is. Raul Florin Matei, aki egyszerű brádi lakóként sokat küzdött a vasútállomás megmentéséért, nem érti, miért nem lehetett belefoglalni a raktár restaurálását is a tervbe, hisz egyértelmű, hogy ugyanannak az épületegyüttesnek a része.
A helyi férfi, aki civilként az elmúlt években több beadvánnyal fordult az illetékes szervekhez, ismételten megpróbálja rávenni a CFR vezetőit, hogy a társaság költségvetéséből szakítsanak még egy bizonyos tételt, és tegyék teljessé azt a munkát, amibe belevágtak. Még így is jó, hogy a minisztérium végül rászánta magát a főépület megmentésére. Ha elkészül, ismét városunk egyik büszkesége lesz. Remélem, hogy a CFR illetékesei is felkarolják az ötletünket, miszerint a régió helytörténeti múzeumát rendeznénk be. Elvégre egy ekkora állomás túl nagy az ilyen csekély utasforgalomhoz” – fejtegeti lapunknak Florin Cazacu polgármester.
Azon túl, hogy a restaurálási munkálatokkal sikerül megmenteni az Osztrák–Magyar birodalom egyik legszebb vasútállomását, a múzeum ötletének létrehozása is számos magyar turistát vonzhat a térségbe. Zaránd vármegyét Szent István király hozta létre az államalapítás és a királyi vármegyerendszer kialakításakor. A dualizmus és a megyerendszer bevezetésekor, 1876-ban számolták fel. Nagy része a mai Hunyad megye északi oldalához, kisebb pedig Arad megyéhez tartozik.
Állomás vonatok nélkül
Miközben az állomás épülete megszépül, szinte semmi esély nem mutatkozik arra, hogy a vasúti forgalom is növekedjék. Mióta a dévai szárnyvonalat felszámolták, és a Zaránd vidékére is inkább autóval utaznak az emberek, Brádról jelenleg mindössze három személyvonat indul Arad irányába. Ehhez még hozzáadódik az a két, gőzmozdony által vontatott turistavonat, mely kizárólag a nyári idényben közlekedik a Brád és a közeli Kristyor között megmentett keskeny nyomtávú vasúton. A helyiek azt mondják, lenne igény a 90-es évek végén felszámolt dévai járat újraindítására. A két települést felújított, végig kanyargós országút köti össze, de nem mindenki számára jelent élvezetes utazást egy kisbuszon zsúfolódva hol jobbra, hol balra düledezni.
Miközben a két várost összekötő 35 kilométeres vasutat negyven évig építették, mindössze tizennyolc esztendeig használták. A munkálatok még a második világháború kitörése előtt, 1939-ben elkezdődtek. Egy évvel később a németek orosz hadifoglyokat és kényszermunkára fogott zsidókat vettek igénybe a kettős cél mielőbbi teljesítéséért. Egyrészt a Mócvidék lakóit szerették volna közelebb hozni Dévához, illetve az Arad–Déva–Piski–Gyulafehérvár-fővonalhoz, másrészt a Brád környékén kitermelt aranynak igyekeztek ipari vasutat kialakítani.
A sziklás talajon végzett, rendkívül nehéz munka számos emberáldozatot követelt; egyesek több száz, mások ezer fogoly és kényszermunkás haláláról számoltak be. A háború befejeztével a munkálatok teljesen leálltak, és csak bő három évtized után, 1979-ben kezdődtek újra. A feszített iramban dolgozó építőknek egyetlenegy esztendő alatt sikerült befejezniük a négy alagutat, ugyanannyi hidat és tíz völgyhidat sorakoztató pályát. Az első vonat 1980-ban haladt végig a festői környezetben kanyargó vasúton.
A többszöri földcsuszamlás és az utazások egyre gyakoribb bliccelése 1998-ban arra késztette Traian Băsescu akkori szállításügyi minisztert, hogy felszámolja a két Hunyad megyei város, Déva és Brád közötti járatokat. A pályát később bokrok, fák nőtték be, aztán el-eltünedeztek a sínek, majd a talpfák. Kár, nagy kár ezért a szárnyvonalért, hisz eléggé forgalmas volt, számos személy- és tehervonat közlekedett itt naponta” – sajnálkozik Csáki Lóránd vasúti alkalmazott, a piski RMDSZ elnöke.
Kérdésünkre, hogy indokoltnak tartja-e a szárnyvonal felszámolását, Székely István Hátszegen élő nyugalmazott mozdonyvezető úgy véli, az állandó földcsuszamlások megállítása egy idő után nemcsak hogy rendkívül bonyolultnak és költségesnek bizonyult, de akár az utasok testi épségét is veszélyeztethette. „Biztos, hogy nagy áldozatok árán meg lehetett volna menteni a vonalat, de akkor, abban az időben geológiai szempontból már fenntarthatatlannak bizonyult” – állítja az egykori mozdonyvezető. Szerencse, hogy Arad irányában még nem szedték fel a szintén mesés környezetben haladó sínpárokat, megadva Brádnak, hogy legalább a végállomási státusát megőrizze.
kronika.ro; itthon.ma/erdelyorszag
Az év végéig újjávarázsolhatják Brád 1896-ban épült vasúti állomását. A kastélynak is beillő, monarchiabeli ingatlan emeletén a Hunyad megyei település önkormányzata az egykori Zaránd vármegye múzeumát rendezné be
Teljesen lepukkant állapotából igyekszik újjáéleszteni a műemléknek számító brádi pályaudvart az állami vasúttársaság (CFR). Noha a munkálatokat elnyerő dévai Industrial Construct Gedi Kft.-nek nem sikerül tartania a júliusi határidőt, az évtizedekig elhanyagolt, impozáns épület renoválása jól halad. Az alapot körülvevő vízelvezető rendszertől a tornyocskák kupás cserepéig minden megújul.
A megrendelő, a tervező és az építő igyekezett minden apró kis részletre odafigyelni: például a vajdasági Kikindán készíttette el a stilizált kereszttel ékesített cserepek mását. Az anyagok kiválasztásánál sem szűkösködtek, ezt a nyílászárók elkészítésénél is meg lehet tapasztalni. A manapság oly divatos – és lényegesen olcsóbb – műanyag-keretek helyett rétegelt fából gyártatták le az összes ajtót és ablakot.
Szépséghibák, hiányosságok
A restaurálásnak viszont szépséghibája is van, hisz az állomás közvetlen szomszédságában lévő kis melléképület kimaradt a finanszírozási projektből. A négy cifra kis toronnyal ékesített egykori műhely szomorkásan várja, hogy ismét nyíljon meg a szállításügyi minisztérium kasszája. Úgyszintén csúfítja a pályaudvar képet a főépülettől alig száz méterre fekvő mozdonygarázs is. Raul Florin Matei, aki egyszerű brádi lakóként sokat küzdött a vasútállomás megmentéséért, nem érti, miért nem lehetett belefoglalni a raktár restaurálását is a tervbe, hisz egyértelmű, hogy ugyanannak az épületegyüttesnek a része.
A helyi férfi, aki civilként az elmúlt években több beadvánnyal fordult az illetékes szervekhez, ismételten megpróbálja rávenni a CFR vezetőit, hogy a társaság költségvetéséből szakítsanak még egy bizonyos tételt, és tegyék teljessé azt a munkát, amibe belevágtak. Még így is jó, hogy a minisztérium végül rászánta magát a főépület megmentésére. Ha elkészül, ismét városunk egyik büszkesége lesz. Remélem, hogy a CFR illetékesei is felkarolják az ötletünket, miszerint a régió helytörténeti múzeumát rendeznénk be. Elvégre egy ekkora állomás túl nagy az ilyen csekély utasforgalomhoz” – fejtegeti lapunknak Florin Cazacu polgármester.
Azon túl, hogy a restaurálási munkálatokkal sikerül megmenteni az Osztrák–Magyar birodalom egyik legszebb vasútállomását, a múzeum ötletének létrehozása is számos magyar turistát vonzhat a térségbe. Zaránd vármegyét Szent István király hozta létre az államalapítás és a királyi vármegyerendszer kialakításakor. A dualizmus és a megyerendszer bevezetésekor, 1876-ban számolták fel. Nagy része a mai Hunyad megye északi oldalához, kisebb pedig Arad megyéhez tartozik.
Állomás vonatok nélkül
Miközben az állomás épülete megszépül, szinte semmi esély nem mutatkozik arra, hogy a vasúti forgalom is növekedjék. Mióta a dévai szárnyvonalat felszámolták, és a Zaránd vidékére is inkább autóval utaznak az emberek, Brádról jelenleg mindössze három személyvonat indul Arad irányába. Ehhez még hozzáadódik az a két, gőzmozdony által vontatott turistavonat, mely kizárólag a nyári idényben közlekedik a Brád és a közeli Kristyor között megmentett keskeny nyomtávú vasúton. A helyiek azt mondják, lenne igény a 90-es évek végén felszámolt dévai járat újraindítására. A két települést felújított, végig kanyargós országút köti össze, de nem mindenki számára jelent élvezetes utazást egy kisbuszon zsúfolódva hol jobbra, hol balra düledezni.
Miközben a két várost összekötő 35 kilométeres vasutat negyven évig építették, mindössze tizennyolc esztendeig használták. A munkálatok még a második világháború kitörése előtt, 1939-ben elkezdődtek. Egy évvel később a németek orosz hadifoglyokat és kényszermunkára fogott zsidókat vettek igénybe a kettős cél mielőbbi teljesítéséért. Egyrészt a Mócvidék lakóit szerették volna közelebb hozni Dévához, illetve az Arad–Déva–Piski–Gyulafehérvár-fővonalhoz, másrészt a Brád környékén kitermelt aranynak igyekeztek ipari vasutat kialakítani.
A sziklás talajon végzett, rendkívül nehéz munka számos emberáldozatot követelt; egyesek több száz, mások ezer fogoly és kényszermunkás haláláról számoltak be. A háború befejeztével a munkálatok teljesen leálltak, és csak bő három évtized után, 1979-ben kezdődtek újra. A feszített iramban dolgozó építőknek egyetlenegy esztendő alatt sikerült befejezniük a négy alagutat, ugyanannyi hidat és tíz völgyhidat sorakoztató pályát. Az első vonat 1980-ban haladt végig a festői környezetben kanyargó vasúton.
A többszöri földcsuszamlás és az utazások egyre gyakoribb bliccelése 1998-ban arra késztette Traian Băsescu akkori szállításügyi minisztert, hogy felszámolja a két Hunyad megyei város, Déva és Brád közötti járatokat. A pályát később bokrok, fák nőtték be, aztán el-eltünedeztek a sínek, majd a talpfák. Kár, nagy kár ezért a szárnyvonalért, hisz eléggé forgalmas volt, számos személy- és tehervonat közlekedett itt naponta” – sajnálkozik Csáki Lóránd vasúti alkalmazott, a piski RMDSZ elnöke.
Kérdésünkre, hogy indokoltnak tartja-e a szárnyvonal felszámolását, Székely István Hátszegen élő nyugalmazott mozdonyvezető úgy véli, az állandó földcsuszamlások megállítása egy idő után nemcsak hogy rendkívül bonyolultnak és költségesnek bizonyult, de akár az utasok testi épségét is veszélyeztethette. „Biztos, hogy nagy áldozatok árán meg lehetett volna menteni a vonalat, de akkor, abban az időben geológiai szempontból már fenntarthatatlannak bizonyult” – állítja az egykori mozdonyvezető. Szerencse, hogy Arad irányában még nem szedték fel a szintén mesés környezetben haladó sínpárokat, megadva Brádnak, hogy legalább a végállomási státusát megőrizze.
kronika.ro; itthon.ma/erdelyorszag
2017. szeptember 26.
Közös imával indultak a Hunyad Megyei Magyar Napok
Zengjed a dalt, kiáltsd a szót!
Színes programkínálattal indult a hétvégén a VIII. Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysora: Vajdahunyadon, Lozsádon, Déván, Brádon, Csernakeresztúron, a Zsil völgyében. A legelső mozzanatra azonban a dévai református templomban került sor, ahol a helybeli (református, unitárius, római katolikus) hívek együtt énekelhettek a marosvásárhelyi Reménység Zenekarral.
– Régi ismeretség fűz az Udvarfalván alakult zenekar tagjaihoz, volt időszak az életemben, amikor havonta hallhattam őket. Mindig hangsúlyozzák, hogy nem koncertezni mennek egy-egy közösségbe, hanem együtt énekelni – mutatta be az együttest Rátoni Csaba dévai lelkipásztor, aki a zsoltáréneklő Dávidra fordította a jelenlévők figyelmét. Fülöp Júlia unitárius lelkésztárs Máté evangéliumából idézve biztatta a zenészeket és gyülekezeti tagokat: Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. Winkler Gyula EP-képviselő, megyei RMDSZ-elnök lelki derűvel átszőtt napok reményében köszöntötte a magyar napok első rendezvényének résztvevőit.
A Reménység Zenekar tagjai – Gombos Imola Ildikó, Domahídi Árpád, valamint Sárosi Pál valóban igyekeztek a közönséggel közösen fordulni Isten felé: dicsőítést, hálát sugárzó, könyörgéssel átszőtt énekekkel.
A rendezvénysor másodnapján, vasárnap újabb vendégek buzdítottak közös éneklésre a dévai református templomban. Ezúttal a Hantosi Népdalkör és Férfidalárda tagjait látta vendégül a gyülekezet, akik az istentiszteletet követően adtak elő régi magyar vallásos énekeket. Koncz Mária, a dalkör vezetője citerán kísérte az énekeket, Patakiné Turucz Katalin pedig Reviczky Gyula Imakönyvem című versével gazdagította az alkalmat. A hantosi népdalkör tagjaként jelen volt a dévaiak körében Fischer József polgármester is, aki szeretettel köszönte meg a vendéglátását és örömmel emlegette a lelkészcsaláddal több évre visszanyúló barátságot, mely még Gerendkeresztúron született. A közel ezer lelket számláló hantosi közösség tagjai közt szép számban vannak gerendkeresztúri származásúak, így elég erős szálak fűznek minket Erdélyhez. És összetartozásunk jegyében örömmel jöttünk Dévára részesei lenni az itteni magyar közösség rendezvényeinek – fogalmazott a polgármester. A hantosi Népdalkör és Férfidalárda szombaton a dévai főtéren felállított nagyszínpadon is fellépett galga-menti, hajdúbihari, vajdasági és küküllőmenti dalokat énekelve.
xxx
A Reménység zenekar 2004-ben alakult Udvarfalván, abból a belső indíttatásból, hogy Istent magasztaló énekeket énekeljen, és ezáltal eljuttassa az örömhírt az embereknek. Megalakulásuk óta nagyon sok helyen szolgáltak Erdélyben, Magyarországon és Hollandiában is. Eddig három albumuk jelent meg: Kezdet, Hűség és Engem szeret Jézusom. Céljuk az, hogy minél több emberben felébresszék az Isten iránti vágyakozást. Nyugati Jelen (Arad)
Zengjed a dalt, kiáltsd a szót!
Színes programkínálattal indult a hétvégén a VIII. Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysora: Vajdahunyadon, Lozsádon, Déván, Brádon, Csernakeresztúron, a Zsil völgyében. A legelső mozzanatra azonban a dévai református templomban került sor, ahol a helybeli (református, unitárius, római katolikus) hívek együtt énekelhettek a marosvásárhelyi Reménység Zenekarral.
– Régi ismeretség fűz az Udvarfalván alakult zenekar tagjaihoz, volt időszak az életemben, amikor havonta hallhattam őket. Mindig hangsúlyozzák, hogy nem koncertezni mennek egy-egy közösségbe, hanem együtt énekelni – mutatta be az együttest Rátoni Csaba dévai lelkipásztor, aki a zsoltáréneklő Dávidra fordította a jelenlévők figyelmét. Fülöp Júlia unitárius lelkésztárs Máté evangéliumából idézve biztatta a zenészeket és gyülekezeti tagokat: Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. Winkler Gyula EP-képviselő, megyei RMDSZ-elnök lelki derűvel átszőtt napok reményében köszöntötte a magyar napok első rendezvényének résztvevőit.
A Reménység Zenekar tagjai – Gombos Imola Ildikó, Domahídi Árpád, valamint Sárosi Pál valóban igyekeztek a közönséggel közösen fordulni Isten felé: dicsőítést, hálát sugárzó, könyörgéssel átszőtt énekekkel.
A rendezvénysor másodnapján, vasárnap újabb vendégek buzdítottak közös éneklésre a dévai református templomban. Ezúttal a Hantosi Népdalkör és Férfidalárda tagjait látta vendégül a gyülekezet, akik az istentiszteletet követően adtak elő régi magyar vallásos énekeket. Koncz Mária, a dalkör vezetője citerán kísérte az énekeket, Patakiné Turucz Katalin pedig Reviczky Gyula Imakönyvem című versével gazdagította az alkalmat. A hantosi népdalkör tagjaként jelen volt a dévaiak körében Fischer József polgármester is, aki szeretettel köszönte meg a vendéglátását és örömmel emlegette a lelkészcsaláddal több évre visszanyúló barátságot, mely még Gerendkeresztúron született. A közel ezer lelket számláló hantosi közösség tagjai közt szép számban vannak gerendkeresztúri származásúak, így elég erős szálak fűznek minket Erdélyhez. És összetartozásunk jegyében örömmel jöttünk Dévára részesei lenni az itteni magyar közösség rendezvényeinek – fogalmazott a polgármester. A hantosi Népdalkör és Férfidalárda szombaton a dévai főtéren felállított nagyszínpadon is fellépett galga-menti, hajdúbihari, vajdasági és küküllőmenti dalokat énekelve.
xxx
A Reménység zenekar 2004-ben alakult Udvarfalván, abból a belső indíttatásból, hogy Istent magasztaló énekeket énekeljen, és ezáltal eljuttassa az örömhírt az embereknek. Megalakulásuk óta nagyon sok helyen szolgáltak Erdélyben, Magyarországon és Hollandiában is. Eddig három albumuk jelent meg: Kezdet, Hűség és Engem szeret Jézusom. Céljuk az, hogy minél több emberben felébresszék az Isten iránti vágyakozást. Nyugati Jelen (Arad)
2017. szeptember 27.
Hunyad megyei magyar napok
Dráma, rockzene, gulyás
Gazdag és színvonalas rendezvények várták vasárnap is a Hunyad megyei magyarságot a Magyar Napok keretében. Csernakeresztúron, a bukovinai székely faluban a Málnási Tőkés József Általános Iskola diákjai adták elő a Székelysors című történelmi drámát, Brádon gulyásfőzéssel egybekötött közösségi mulatozás volt a programban, a dévaiak pedig Lórán Margaréta festménykiállítását tekinthették meg a helyi magyar házban, illetve a szerelemért némaságot is vállaló katona történtével ismerkedtek meg a Szent Ferenc Alapítvány diákjai színvonalas előadása révén.
A szombati nap lozsádi és dévai eseményei után a vasárnapi rendezvények fő helyszíne Vajdahunyad volt. Az egész napos program a sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus kórus rendkívül szép előadásával kezdődött. A helyi római katolikus templomban számos kulturális rendezvény szerveztek az évek során, ilyen meghatósan szép azonban még nem volt, hangsúlyozták a helyi magyarok.
A szabadtéri programok a Corvin-Savaria magyar kulturális központban zajlottak, ahol a főleg pedagógusokból álló Dalos Pacsirták elnevezésű tompai (Magyarország) együttes verseket adták elő megzenésített formában. Miután a szép számú közönség elfogyasztotta a két nagy üstben helyiek által készített finom gulyást, illetve a Vas megyei vendégek marhapaprikását, a Maros megyei Titán zenekar koncertjére került sor. Nagyszerű előadás volt, noha a Titán(ok) nem is annyira saját szerzeményeit adta elő, hanem a magyar könnyű- és rockzene klasszikus darabjait. A közönségsiker óriási volt, háromszor tapsolták vissza a művészeket, miután egy jó órán keresztül együtt énekelték velük az ismertebb dalszövegeket, illetve táncra perdültek a magyar ház udvarán. A Maros megyei vendégek hazafiságtól átfűtött dalokat válogattak vajdahunyadi fellépésükre, s a szórványban aratott, számukra meglepő közönségsiker nyomán bármikor szívesen térnek vissza Hunyad megyébe.
A vasárnapi kohászvárosi koncerten jelenlévő helyiek és dévaiak alighanem örömmel fogadnák őket, akárcsak a magyarországi vendégek.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)
Dráma, rockzene, gulyás
Gazdag és színvonalas rendezvények várták vasárnap is a Hunyad megyei magyarságot a Magyar Napok keretében. Csernakeresztúron, a bukovinai székely faluban a Málnási Tőkés József Általános Iskola diákjai adták elő a Székelysors című történelmi drámát, Brádon gulyásfőzéssel egybekötött közösségi mulatozás volt a programban, a dévaiak pedig Lórán Margaréta festménykiállítását tekinthették meg a helyi magyar házban, illetve a szerelemért némaságot is vállaló katona történtével ismerkedtek meg a Szent Ferenc Alapítvány diákjai színvonalas előadása révén.
A szombati nap lozsádi és dévai eseményei után a vasárnapi rendezvények fő helyszíne Vajdahunyad volt. Az egész napos program a sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus kórus rendkívül szép előadásával kezdődött. A helyi római katolikus templomban számos kulturális rendezvény szerveztek az évek során, ilyen meghatósan szép azonban még nem volt, hangsúlyozták a helyi magyarok.
A szabadtéri programok a Corvin-Savaria magyar kulturális központban zajlottak, ahol a főleg pedagógusokból álló Dalos Pacsirták elnevezésű tompai (Magyarország) együttes verseket adták elő megzenésített formában. Miután a szép számú közönség elfogyasztotta a két nagy üstben helyiek által készített finom gulyást, illetve a Vas megyei vendégek marhapaprikását, a Maros megyei Titán zenekar koncertjére került sor. Nagyszerű előadás volt, noha a Titán(ok) nem is annyira saját szerzeményeit adta elő, hanem a magyar könnyű- és rockzene klasszikus darabjait. A közönségsiker óriási volt, háromszor tapsolták vissza a művészeket, miután egy jó órán keresztül együtt énekelték velük az ismertebb dalszövegeket, illetve táncra perdültek a magyar ház udvarán. A Maros megyei vendégek hazafiságtól átfűtött dalokat válogattak vajdahunyadi fellépésükre, s a szórványban aratott, számukra meglepő közönségsiker nyomán bármikor szívesen térnek vissza Hunyad megyébe.
A vasárnapi kohászvárosi koncerten jelenlévő helyiek és dévaiak alighanem örömmel fogadnák őket, akárcsak a magyarországi vendégek.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)