Brádon a református gyülekezet 131 fős, Kőrösbányán már nincs gyülekezet, a templom romos állapotban van. Kristyoron 1983-ban tartották az utolsó istentiszteletet. /Juhász Endre: Juhaimnak maradékát összegyűjtöm. = Hunyadvármegye /Déva/, ápr. - Közéleti lap - I. évf. 2. sz., felelős szerkesztő: Barra Réka/

Hat tonna kőolaj ömlött ki szerda hajnalban egy eltörött olajvezetékből a Bihar megyei Bihardiószeg határában, a Berettyó és a magyar határ közelében - jelentették a márc. 17-i román lapok. A román illetékesek szerint a kiömlött olaj nem jutott a Berettyó vizébe. Az első becslések szerint 1,5 hektárnyi területre ömlött ki hat tonna olaj. A területet ideiglenes földgátakkal körülzárták, így az olaj nem jutott a Berettyó vizébe - állítják a román illetékesek. - Veszélyben a Fehér-Körös élővilága is. Román sajtójelentések szerint, miközben mindenki a Tiszát fenyegető nehézfém-szennyezést figyeli, a Fehér-Körösön több tonna háztartási szemetet visz magával a víz Magyarország felé. A szennyezés a hét elején Brád városban keletkezett, ahol a folyó mellé telepített szeméttelep egy része a parttal együtt a vízbe szakadt. A Hunyad megyei környezetvédelmi hivatal igazgatója szerint a szemét súlyosan károsíthatja a Fehér-Körös élővilágát. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 18./

"Az USA bukaresti nagykövete, James Rosapepe bejelentette: újabb tizennégy romániai települést jelöltek ki arra, hogy új munkahelyek teremtésében amerikai segélyben részesüljenek. Eddig huszonegy ilyen település volt, amelyekben sok, a privatizáció és a ráfizetéses állami vállalatok bezárása nyomán munkanélküliekké vált személyt juttattak munkalehetőséghez. A 14 település közül erdélyi a következő: Petrilla (Hunyad), Karánsebes (Krassó-Szörény), Óradna (Beszterce-Naszód), Borsabánya (Máramaros), Kézdivásárhely (Kovászna), Kudzsír (Szeben). A DEL-program keretében előzőleg támogatásban részesült települések közül erdélyiek: Brad (Hunyad), Nagydisznód (Szeben), Alsóvisó (Máramaros), Marzsina (Temes), Nagyenyed (Fehér), Szászváros (Hunyad), Székelyudvarhely (Hargita) és Egeres (Kolozs). /DEL-program: Újabb 14 település kap USA-segélyt. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 12./"

Hunyad megyében több helyről (Petrozsényból, Brádról, Déváról) érkezett visszajelzés, hogy a számlálóbiztosok ceruzával jegyzik fel  a magyar anyanyelvű és nemzetiségű lakosok adatait. Az emberek felháborodással jelezték az ilyen eseteket az RMDSZ által kiépített információs hálózat irodáiban. Az RMDSZ-megfigyelők már szóban jelezték a megyei népszámláló bizottságnak ezeket az eseteket, de még nem került sor a leellenőrzésre, esetleges felelősségvonásra. Hunyad megyében élő forró fejű székely ember buzgalmában magyar állampolgárnak vallotta magát, nem gondolva arra, hogy aki már ennyire magyar, azt nem tartják számon a román állampolgárok soraiban. /GBR: Visszajelzések a népszámlálásról. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 22./

"Június 27-én a Mátyás József-emléktárlat nyílt Déván, születésének 72. évfordulóján. Ez életműtárlat, Mátyás József ugyanis örökre eltávozott január 14-én. Mátyás József rendkívüli tehetséggel és hatalmas alkotóerővel alkotott egy életen át. 1960-ban részt vett a velencei biennálén, 1980-ban a besztercebányai grafikai biennálén, 15 egyéni kiállítása volt. Monumentális alkotásai közül megemlítendők a petrozsényi (1968), a brádi (1972) és a hajdúhadházi (1994). Kiállított alkotásait megtaláljuk Moszkvában, Genfben, Milánóban, Bécsben, Buenos Airesben, Pekingben, Hyvinkaaben, Schwetingenben, Helsinkiben. Csíkszentmártoni szülőházában állandó Mátyás József festészeti és grafikai kiállítást nyitottak. /Schreiber István: Mátyás József-emléktárlat Déván. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 2./"

Lovász János református lelkész, a gyarapodó dévai, illetve a kihalóban lévő brádi és kristyori gyülekezetek lelkipásztora. Déván az 1316 lelket számláló gyülekezet a nagyszámú temetés ellenére még gyarapodik. Idén szoboravatásra készül a dévai gyülekezet, az 1529–1579 között élt Tordai Sándor András, első dévai református lelkész és harmadik erdélyi református püspök mellszobra már ott áll leleplezetlenül a templom előtt. Március közepén tervezik a szobor leleplezését. Déván a templom javítását is elvégezték. A brádi, illetve a kristyori református templom rossz állapotban van. A brádi templom javítására kétszer is pályáztak az Illyés Közalapítvány szórvány-szaktestületéhez, de kerethiány miatt elutasították őket. A teljesen tönkrement kristyori templomból áthozták a padokat, az úrasztalát, s a brádi paplak egyik szobájába állították be. Már alig vannak Brádon reformátusok, 13-14-en járnak templomba az ötvenlelkes gyülekezetből. Az itt élők ragaszkodnak a templomukhoz, ez az utolsó bástya, ahol még magyarul beszélhetnek, imádkozhatnak. /Gáspár-Barra Réka: Őrizni kell a múltat! De kinek? = Nyugati Jelen (Arad), febr. 11./

A Fehér-Körös vidékére utaztak a dévai helytörténeti kör tagjai. Jelenlegi román népessége ellenére a Mócföld történelme gazdag magyar vonatkozású eseményekben. A török időkben a Kőrösbánya felé vezető út kötötte össze Erdélyt Nagyváraddal. 1849-ben erre menekültek a piski csata sebesültjei, amikor a helyiek rájuk támadtak. Pusztafalu fogadója Mártonffy József római katolikus püspök és Barcsay Ábrahám költő emlékét őrzi. Brád, az Érchegység központja sokáig a tragikus sorsú Brády család székhelye volt. A család már 1784-ben, Horea felkelése idején is sokat szenvedett, a drámai fordulat mégis 1848. október 25-én történt. Ekkor a Kőrösbányára menekült nemesi család 19 tagját azzal hitegetve, hogy hazaszállítják, fegyvereiktől megfosztották s iszonyú kegyetlenséggel lemészárolták. Brádot szinte elhamvasztotta Horea felkelő serege. Kristyortól a Fehér-Körös völgyén le Arad megyéig minden magyar birtokot felperzseltek, s minden kézügybe került magyart felkoncoltak. A római katolikus és a református templom azonban megmenekült. Kőrösbánya határában, az út baloldalán két kőkereszt. Az egyik felújított, amelyre egy emléktáblát helyeztek az állítólagos renoválók nevével. Tulajdonképpen a legyilkolt Brády család valamikori sírját jelzi. Kőrösbányán van a XIV. században épült ferences templom és zárdaépület, valamint az új tetőzetű, XIX. században épült református templom. Kőrösbányán, Zaránd megye egykori székhelyén ma már alig vannak magyarok. Kristyort még Zsigmond király adományozta 1404-ben a Kristyori család ősének tartott Boaknak és fiának, Boalyának, albán eredetű vajdának. A templomot a római katolikus püspökség építtette a XIV. században a hegyvidék görögkeleti jobbágyai számára. A falfestményén Szent István király, Szent László király, illetve Szent Imre herceg láthatók. A Kristyori család által emeltetett református templom romos állapotban van. Harangját Dévára szállították. /Schreiber István/CH. A.: Helytörténeti túra a Fehér-Körös völgyében. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 4./

Erdélyben nem ritka az elnéptelenedő templom, a kiöregedő maroknyi gyülekezet. A történelmi egyházaknak fel kell adniuk egy-egy bástyájukat. Hunyad megyében a hajdan népes református gyülekezettel rendelkező brádi egyházközség saját felekezeti iskolát tartott fenn és régi parókiája mellé újat épített. Az épületek mind megvannak: a templom, az iskola, a két parókia. Csak ember nincsen már. Brádon összesen félszázan tartoznak a gyülekezethez – mondja Lovász János református lelkipásztor, aki a dévai egyházközség mellett szolgál a brádi gyülekezetben. A templom igen rossz állapotban volt és a presbitérium úgy döntött, inkább lemond a régi parókiáról, a templom javára. Az öreg épületet sikerült jó árban eladni és a pénzből kívül-belül felújítják a templomot. /GBR: Felújítják a brádi templomot. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 25./

Idén is folytatódott a temesvári egyházmegye római katolikus templomainak és egyházi épületeinek felújítása. 2002 óta évente átlagosan tíz-tizenkét templom és egyházi épület tatarozására kerül sor. Idén Temes megyében Perjámos, Buziásfürdő, Temesillésd, Detta, Gátalja, Gyertyámos, Gizellafalva, Alsósztamora és Ótelek egyházközségében folyt a munka, Arad megyében a cseraljai és a lippai templom, valamint a pankotai plébánia épülete szorult felújításra, kibővítésre, míg a hegyvidéki főesperességben a krassóvári, a mehádiai és a resicabányai Havas Boldogasszony templom tatarozását kezdték el. Temesváron az Auróra utcai Marienheim ifjúsági ház, a mehalai (ferencvárosi) plébániaépület és a piarista rendház javítását végzik, továbbá a székesegyház épületén és környékén akad még tennivaló. Böcskei László általános helynök elmondta, hogy a temesvári egyházmegye templomainak és egyházi épületeinek megőrzése a püspökség egyik célkitűzése, a felújításhoz szükséges pénz előteremtése viszont sokszor nehézségekbe ütközik. Az egyházmegyében 72 plébániai hivatal működik, a templommal, imaházzal vagy kápolnával rendelkező egyházközségek száma eléri a 350-et. Az anyagi forrás: a helyi alap, az egyházmegyei központi alap és az egyéb forrás. A helyi forrásokból befolyt pénzösszegre akkor számíthatnak, ha az illető egyházközség jelentős katolikus közösséggel rendelkezik. Ellenkező esetben a felújítást a központi alapból kell támogatni. Az egyéb forrást a hajdan erős német közösségek külföldre települt híveinek támogatása jelenti, továbbá egyes külföldi segélyszervezetek segítsége. Az anyaországi Miniszterelnöki Hivatal egyházi kapcsolatokért felelős államtitkársága részéről rendszeresen juttatott anyagi segítségnyújtással az elmúlt esztendőkben a tornyai, a temesfüvesi és az óteleki templomot javították, idén a pécskai templom tetőszerkezetét sikerül felújítani. A román állam részéről helyi szintű támogatás, amikor az illető település önkormányzata, polgármesteri hivatala utal ki bizonyos összeget. A Művelődési és Vallásügyi Minisztérium a különböző hosszú távú terveket támogatja. Azonban a kiutalt támogatás sohasem érkezik egy összegben. Alkalmanként két, három vagy öt százalékát folyósítják, tehát gyakorlatilag lehetetlen komolyabb munkálatba belefogni. Borossebes környékén a katolikusok legfőbb gondja a hívek számának rohamos csökkenése. A Temesvári Református Egyházmegyéből egyetlen templom sem szerepel az állami támogatásra jóváhagyottak listáján – közölte Fazakas Csaba lugosi esperes. A magyarországi közalapítványok csepegtetik a 100-200 ezer forintos támogatásokat. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület ennél szerencsésebb volt, mert komoly összeget kapott a közelmúltban az állami támogatásból. A támogatás négy aradi település református templomait érinti: Angyalkút 120, Lippa 40, Kispereg 200, Arad-Gáj pedig 150 millió régi lejt kap a legsürgősebb munkálatokra. Hunyad megyében Lozsád, Őraljaboldogfalva, Szászváros a református egyház sürgősségi sorrendje a felújításoknál, ismertette a helyzetet Gáll Sándor esperes. Lozsádon a körülbelül 100 fős helyi gyülekezet nem tudja állni a 800 millió lejre becsült összeget. Őraljaboldogfalván már csak 15 református él. A tizenharmadik századból származó őraljaboldogfalvi református templom Erdély egyik legjelentősebb történelmi műemléke, melynek felújításánál remélhetőleg a romániai, magyarországi és talán egyéb kulturális alapok támogatására is lehet majd számítani. Szászvároson inkább külső javításokat kellene végezni. Hasonló gondokkal szembesül a római katolikus egyház: a néhány fős szórvány településeken a templomok helyzete távolról sem fényes. Marosillyén, vagy a közelben lévő Dobrán alig élnek katolikus magyarok. Válságos állapotban van a nagyági templom. Az egykor 3000 lelket is meghaladó Nagyág, a többnemzetiségű bányászváros manapság falunak számít, s csupán 200 lakosa maradt, töredékrészben magyarok. A szomszédos Csertésen is Hondolon sem különb a helyzet. Kisbányán (Boicán) a katolikus templom felújítására eddig semmilyen támogatást sem kaptak, mondta András József brádi plébános. Szapáryfalván 232 lelkes a református gyülekezet, sürgősen a renoválni kellene a templomot. A legsürgősebben a tetőt és az esővízcsatornát kellene kicserélni, akkor kiszáradnának a falak, s csak azután kezdhetnének neki a tatarozásnak. Szapáry György, a 19. századi telepesfalu alapítójának dédunokája, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke kétszázezer forintos magánadománnyal támogatja a templom felújítását. Templomépítés is folyik. Temesváron az Új Ezredév templom Makovecz Imre tervei alapján épül. Gazda István parókus lelkész szerint, ha elkészül, ez lesz Temesvár első református temploma, ugyanis a Belvárosi Református Egyházközségé tulajdonképpen nem templom, egy bérpalotában működik. A Temesvár-Újkissodai Egyházközség is építkezésbe fogott 2003 novemberében, a támogatás csurran-cseppen. Az aradi reformátusok október 29-én, Tőkés László püspök jelenlétében avathatták fel a gáji templomot, amelynek felépítése elképzelhetetlen lett volna a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a hívek, a külföldi támogatók áldozatos tevékenysége nélkül. A Temes megyei unitáriusoknak nem volt templomuk, lévén hogy ők a szórványok szórványát jelentik – ahogy Szász Enikő társgondnok fogalmazott. Az unitáriusokat az evangélikus-lutheránus egyház fogadta be, hosszú ideje ott tart istentiszteleteket Pap Gy. László nagyváradi lelkész. A Temes megyei ugyanis a váradi leányegyházközsége. /Chirmiciu András, Irházi János, Pataky Lehel Zsolt, Sipos Enikő: Épülő és omladozó templomok. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 9./

Arad megyében az RMDSZ-nek nincs éves programja a fakultatív magyar oktatás további terjesztésére, Hunyad megyében pedig a kiküldött kérdőíveket az érdekeltek eldobálták. /Riport. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 24./ Arad megyében a lehetőségekhez és helyzethez képest kevés a mindössze négy településen működő fakultatív magyar oktatás. A román iskolába járó, de anyanyelvét megőrizni szándékozók segítésére létrehozott alternatív tanítási rendszerben közel száz gyermek vesz részt Fazekasvarsándon, Pankotán, Szapáryligeten és Vingán. Vingán és Pankotán jelenleg semmiféle magyar oktatás nincs az iskolában, ezeken a településeken az egyedüli kiút kizárólag a fakultatív oktatás. A fakultatív oktatás mellett létezik egy nem hivatalos is, az említett négy településen önkéntes alapon, több templomban is szerveznek magyar oktatást – vázolta a helyzetet Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Simándon és Csermőn is szerveztek a templomban magyar oktatást. Borossebesen még próbálkozások sem voltak magyar fakultatív oktatásra, mert nincs rá igény. A szülők megtanítják gyermekeiket a magyar konyhanyelvre, akik aztán jobbára románul beszélnek, román iskolába járnak. Kettner József pórbál segíteni a fiataloknak. Egy fakultatív osztályra való tanuló összejött Lippán, oda Aradról szeretett volna kijárni egy nyugdíjas pedagógus heti két alkalommal, de Pellegrini szerint a heti négyszer egy óra az ideális. – A fakultatív oktatást választók száma nagyjából stagnál – közöte Nagy Gizella városi tanácsos, az RMDSZ Arad megyei szervezetének oktatási alelnöke. Temes megyében a fakultatív magyar oktatás az 1989 előtti időkre nyúlik vissza. 1990 után ismét rendszeres lett a fakultatív magyar oktatás, az Orbán-kormány idején bevezetett státustörvény, illetve az ezzel járó, a magyar nyelven valamilyen formában tanuló gyerekek szülei által igényelhető oktatási-nevelési támogatás megsokszorozta a létszámot. Kiss Ferenc tanfelügyelő is elismerte, hogy sok családot csak ez ösztönöz arra, hogy a gyereket magyar órákra járassa. Jelenleg Temes megyében 411-en vesznek részt a fakultatív magyar oktatásban, közülük 151-en elemista korúak, 243-an általános és 17-en középiskolások. A legtöbb diák Újváron van, a sorban Gyertyámos és Óbéb következik. Fakultatív magyar órákat tartanak még Magyarszentmártonban, Csenén, Óbesenyőn, Keglevichházán, Csanádon, Varjason, Gyéren, Fényen, Igazfalván, Temesrékáson, Buziásfürdőn, Gátalján és Facsádon. Az RMDSZ és a tanfelügyelőség azokon a településeken támogatja a fakultatív magyar oktatást, ahol semmilyen szinten nincs magyar tagozat. Pataky Lehel Zsolt: Fakultatív magyar oktatás. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 24./Hunyad megyében lenne igény a fakultatív magyar nyelvoktatásra, a konkrét forma még várat magára. – Tavaly novemberben felhívással fordultak a helyi RMDSZ-szervezetekhez, illetve a magyar egyházak lelkészeihez, hogy összesítsék az ilyen fajta igényeket, tájékoztatott Máté Márta megyei főtanfelügyelő-helyettes. Sajnos egyetlen visszajelzés sem érkezett a felkérésre, annak ellenére, hogy van mód a fizetett fakultatív magyar nyelvoktatásra. Ha településenként sikerül egy-egy minimum tízes létszámú csoportot összehozni, akkor oktató fizetést kap a munkájáért. Így azonban a következő tanévben már csak az önkéntes oktatásra nyílik lehetőség. – A kisebb településeken szolgáló fiatal lelkipásztorok vállalták fel eddig is a magyar nyelv oktatását. Az egyetlen szervezett formájú magyar nyelvtanfolyam három évvel ezelőtt alakult meg, egyházi támogatással. Vajdahunyadon a római katolikus egyházközségben helyi fiatal tanítónők vállalták fel ezt a munkát. Lassan abbamaradt az egész. A visszajelzések hiányában Hunyad megyében Sáfár Csaba kisebbségi tanfelügyelő fogja az iskolai nyilvántartásokból összeírni azokat a magyar gyermekeket, akiknek nincs lehetőségük a településükön anyanyelvükön tanulni. Ez a terv elsősorban Hátszeget és Brádot érintené, e két településen nincs semmiféle magyar nyelvű tanintézmény. /Gáspár-Barra Réka: Hunyad. Elszalasztott lehetőség. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 24./

Felháborodott közleménnyel fordult a sajtóhoz Florin Cazacu brádi polgármester, melyben keményen támadta a református egyházat és személyesen Lovász János beszolgáló lelkészt, hogy húsvét küszöbén áram és víz nélkül hagyta a napokban visszakapott egyházi ingatlanban élő családokat. Az ingatlant tavaly decemberben szolgáltatták vissza az egyháznak, az átadásáról szóló protokollumot viszont csak idén február végén kötötték meg. Az önkormányzat az épületben tíz szociális lakást rögtönzött a városban élő hajléktalan családok számára. Azóta viszont már 18 család él itt. Lovász János már az átvételkor jelezte, hogy ez az ingatlan nem felel meg szociális lakásnak és kérte az önkormányzatot, hogy telepítse máshova az itt élő családokat, ez szerepel az átadási egyezményben. Erre az önkormányzat nem reagált, így az egyház képviselői a gyermekvédelmi, a közegészségügyi igazgatósághoz fordultak. Végül az egyház felajánlotta az önkormányzatnak az ingatlan ingyenes használatát a következő öt évre. A városatyák leszavazták az erre vonatkozó határozattervezetet. A tanács értesítette a lelkészt, hogy április 1-jével felbontják minden szolgáltatóval kötött szerződésüket az ingatlant illetően. Florin Cazacu polgármester szerint a református egyháznak kötelessége lett volna két hét alatt az összes szerződést felújítani, immár az egyház nevére, hogy továbbra is vizet és áramot biztosítson az itt lakóknak. Erre az egyházat nem lehet kötelezni. A lelkész a lakókkal írásban megegyezett, hogy térítésmentesen lakhatnak az épületben öt évig, de az egyházat semmiféle felelősség nem terheli az ingatlanra vonatkozóan. A lakók viszont húsvétig áram és víz nélkül maradtak. A polgármester szerint mindezért az egyház okolható. /Gáspár-Barra Réka: 18 szociális családot akar az egyház nyakába varrni a brádi önkormányzat. Nagyheti diverzió. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 5./

A Marosvásárhelyi Napok keretében díszpolgári címet és Pro Urbe kitüntetést adnak át a város jeles személyiségeinek. A magyar kitüntetettek: Csató Béla főesperes, dr. Horváth Attila tanár, Weszely Tibor matematikus, Bolyai-kutató. Pro Urbe-díjat vett át az Amerikai Egyesült Államokba emigrált Bálint József. Csató Bélát /sz. Csíkszereda, 1944. máj. 26./ Gyulafehérváron 1967-ben szentelték katolikus pappá. 1992 óta Marosvásárhelyen plébános, 1997 óta főesperes. Dr. Horváth Attila /sz. Marosszentkirály, 1920/ 1944-ben doktorált vegytan-fizika és ásványtanból. 1948-ban egyike volt a marosvásárhelyi gyógyszerészeti kar megalapítóinak. A tanügyi intézményből 1952-ben elbocsátották azzal a kifogással, hogy „polgári-objektív” módon tartja az előadásokat. 1960-ban részt vállalt a hároméves Tanárképző Főiskola megalapításában, ahol hosszú évekig tanszékvezető, majd a fizika-kémia és a matematika szak dékánja volt. Weszely Tibor professzor /sz. Brád, 1936. jan. 16./ 1959-ben a Bukaresti Egyetem matematika karán diplomázott, majd 1971-ben megszerezte a matematika doktora címet. Több oktatási intézetben tanít: Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceumban, a Tanárképző Főiskolán, a Sapientia Egyetemen, valamint a rabati (Marokkó) Al Laymoune Középiskolában. Weszely professzor 31 tudományos dolgozat, két egyetemi kurzus, 8 kézikönyv és monográfia szerzője, több mint 80 szaklapban jelentek meg írásai. /Antalfi Imola: Marosvásárhelyi Napok. Díszpolgárokat avattak és Pro Urbe-díjakat adtak át. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

Torockón, Várfalván és Négyfaluban járt a Krónika napilap karavánja. Torockón voltak, akik úgy érezték, a sajtó csak ritkán foglalkozik azokkal a kérdésekkel, amelyek a helybelieket, a közösséget foglalkoztatják. Nem szól például a Fehér megyei magyar szigeten történő telekfelvásárlásokról, az illegális építkezésekről, amelyekben az évek során a község RMDSZ-színekben megválasztott vezetői is cinkosok voltak. Veres Rudolf torockói polgármester próbálta megmagyarázni a helyzetet: elődeitől örökölte az engedély nélkül épített hétvégi házak ügyét. Várfalván a növénytermesztéssel kapcsolatos információk közlését kérték a felszólalók. Négyfaluban a Csángóházként ismert, nemrég átadott evangélikus közösségi házban elmondták, egyesek késve kapják meg postán a lapot. András József plébános úgy fogalmazott: élete végéig hálás lesz a Krónikának, amely a Hunyad megyei Brádon teljesített szolgálatának éveiben segítsége volt a magyar nyelvvel és kultúrával való kapcsolattartásban. /Krónika-karaván: Segítség a nyelvvel való kapcsolattartásban. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./

Jótékonysági koncertet szerveztek a Hunyad megyei Kisbányán (Boicán) a jövőre 210. évfordulóját ünneplő római katolikus templom javára. – A Mária Terézia idejében elkezdett és 1798-ban felszentelt templom javítási munkálatait idén júliusban kezdték el, miután pályázaton sikerült elnyerni egy 150 millió régi lejes támogatást a román minisztériumtól – számolt be Márton József brádi plébános, aki lelkesen dolgozik a hozzá tartozó kisbányai közösség összefogásán. A minisztériumi támogatás mellé még háromszor annyi pénz kellett a templom teljes feljavításához. Ezt többnyire magánszemélyek, vállalkozók vagy innen elszármazottak adományaiból sikerült összegyűjteni. Jelenleg Kisbányán 15 személyből áll a római katolikus gyülekezet, az átlag életkor pedig 62 év körül mozog. – Önerőből e maroknyi szórványgyülekezet nem tudta volna feljavítani templomát. Összedőlni nem hagyhattuk, mondta a fiatal plébános. /Gáspár-Barra Réka: Összefogás a boicai templomért. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 20./

Idén 76 500 lej jutott a Hunyad megyei önkormányzat civilszervezeteket, egyházakat támogató 3,2 millió lejes alapjából a magyar közösségeknek. Míg a magyar egyházak, alapítványok évekig kiszorultak e keretből, idén – tekintettel a választási évre – ha apróbb összegeket is, de szinte minden igénylő kapott némi támogatást. A pozitívan elbírált pályázatok listájáról «csupán» a magyar oktatást támogató Geszthy Ferenc Társaságot és a Szent Ferenc Alapítványt hagyták ki. Egyházi vonalon pedig a petrozsényi és brádi római katolikus plébániák, illetve Hátszeg szorult ki a támogatásból. 20 000 lejt kapott a Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács (HUMMIT) és 15 000 lej jutott a rákosdi székhelyű Ifjúsági Keresztény Egyesületnek. A magyar egyházak aprócska összegeket kaptak, néhány ezer lejt, ugyanakkor 300 000 új lejt kapott a Déva központjában épülő ortodox templom. /Gáspár-Barra Réka: Morzsa a magyar közösségeknek. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 7./

Az egykori brassói Római Katolikus Főgimnázium neves tanárainak sora megfogyatkozott. A közelmúltban Line Zoltán, Papp József és Reiff István is követték idősebb kollégáikat az örökkévalóságba. Valamennyien hivatásként élték meg tanári mesterségüket. Születésének 100., halálának 10. évfordulóján dr. Fejér Pálra, a Római Katolikus Főgimnázium tanárára emlékezett a hetilap. Dr. Fejér Pál /Brád, 1908. aug. 15. – Brassó, 1998. ápr. 19./ egyetemi tanulmányait a kolozsvári I. Ferdinánd Király Tudományegyetemen kezdte 1928-ban. Fő szaknak a fizika–kémiát, mellékszaknak a matematikát választotta. Tanulmányait Iasiban fejezte be 1935-ben. Ugyanabban az évben letette a záróvizsgát a kolozsvári Egyetemi Pedagógiai Szemináriumban és megszerezte a fizika–kémia fő és matematika mellékszakos tanári oklevelet is. 1948-ban sikeresen letette a vegyészdoktori vizsgát is Kolozsváron. Brassóban a Római Katolikus Főgimnázium tanára lett. Az iskola államosítása után ugyanabban, a 4-es számú Magyar Vegyes Líceumnak átkeresztelt iskolában tanított 1960-ig. Ebben az évben megalakították az 5-ös számú Unirea Líceumot, román és magyar tagozattal. 1960-tól nyugdíjazásáig, 1970-ig, az Unirea Líceum magyar tagozatán tanított. 1946-ban főtanfelügyelő lett, 1947-től a brassói magyar tartományi tanfelügyelőségi főigazgatóvá nevezték ki. A Matematika és Fizika Társaság tagjaként tudománynépszerűsítő írásokat közölt folyóiratokban. /Tartsd meg a jövőnek. = Brassói Lapok (Brassó), márc. 20./

Schreiber István, az EMKE Hunyad megyei szervezetének elnöke emlékeztetett: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alapító közgyűlése 1885. április 12-én Kolozsváron zajlott, a szervezet megalakulásának ötlete azonban a szórványvidéken alakult ki, nevezetesen Hunyad megyében, ahol gróf Kún Kocsárd, Szathmáry György, Sólyom Fekete Ferenc, felismerve a szórványmagyarság körében az asszimiláció veszélyét, erős művelődési, történelmi egyesület létesítését szorgalmazta. Ennek eredménye volt, hogy 1882-ben megalakult a Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társaság, amely több évtizeden át fejtett ki jelentős tevékenységet. Az ötletből nőtt ki a Kolozsváron megalakuló EMKE, melynek tiszteletbeli elnöke lett gróf Kún Kocsárd, pár évvel később pedig a szintén Hunyad megyében tevékenykedő gróf Kuún Géza lett az egyesület országos alelnöke. Trianon az EMKE és általában a közművelődés halálát jelentette. 1989 után szembesültek azzal, hogy a XX. század traumái, de különösképpen a második világháború utáni időszak kiölte a cselekvőképességet, a kezdeményezőkészséget az erdélyi magyarságból. Az újraalakuló EMKE többek közt ezt próbálta feléleszteni. 1989 után korán felismerték a decentralizáció fontosságát. Az EMKE mindenütt, de a szórványban különösen arra törekedett, hogy bátorítsa az önálló kulturális civilszervezeteket. Például a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület a helyi EMKE-szervezetből nőtt ki, de számtalan példa van erre a nagyobb városokban Déván, Vajdahunyadon, a Zsil völgyében is. Kezdeményezői voltak a magyarház-láncolat kialakításának. Komoly gond a kisközösségek kérdése. Hunyad megyében ilyen például Brád és Hátszeg környéke, Piskitelep, Haró, ahol annak a maroknyi magyarnak nem sikerül közösséggé szerveződnie. Nincs ember, aki a közösségi életet megszervezné. /Gáspár-Barra Réka: Cselekvő közösségekre van szükség. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 17./

Főleg erdélyi megyéket sújtottak az áradások és a viharok. A legnagyobb károk a hét elején Kolozs megyében keletkeztek. Hunyad megyében hetven háztartás szenvedett kárt, és több országút megrongálódott az áradások miatt. Szilágy megye Kraszna községében 20 háztáji gazdaságban okoztak kárt a megáradt folyók és patakok. /Főleg Erdélyben pusztítottak az áradások és a viharok. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./ Folytatódott az ítéletidő Hunyad megye északi részén, ahol a felhőszakadás nyomán Brádot és három környező falut öntött el a víz. Több mint 70 porta, gazdaság és 22 hektárnyi termőföld került víz alá. /Gáspár-Barra Réka: Brádot is elöntötte a víz. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 23./

Hunyad megyében szinte egy kézen megszámlálható a még létező történelmi emlékművek száma. Még másfél évtizede sincs annak, hogy máig ismeretlen tettesek összetörték és széthordták a zajkányi buzogányos emlékművet. A Hunyadi János törökök feletti győzelmére emlékeztető buzogányt 1896. szeptember 6-án állíttatta Hunyad megye közössége a vaskapui csata emlékére. Talapzatán a következő felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatta ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében. ” Az 1992 júniusában széttört emlékmű rongálóit valószínűleg a felirat utóbbi mondata késztette a durva cselekedetre. Akkoriban a Vatra Romaneascát gyanúsította a közvélemény, hogy ők állnának a dolog mögött – emlékezik vissza Schreiber István, Hunyad megyei EMKE-elnök, aki kétségbeesetten követte nyomon az ügy minden mozzanatát. A tettes mai napig nem került elő. Azt sem sikerült kiderítenie a rendőrségnek, hogy az első rongálást követően a rendőrőrs udvarába szállított emlékmű-maradványokat ki lopta el. Ma már csupán a hajdani talapzathoz vezető kőlépcső emlékeztet Hunyadi buzogányára. Visszaállítását többen is ígérték – politikusok és civilek. Azonban semmi nem történt. Vaskapui társánál jóval korábban esett a román túlbuzgóság áldozatául a vulkáni hágó alatt, a város akkori főterén szintén 1896-ban felállított buzogány. Ezt már 1918-ban lerombolták, de a szájhagyomány szerint egy magyar grófnőnek és magának az angol királynőnek a közbenjárására 1937-ben újraállították, román nyelvű, módosított felirattal. Az emlékmű zavarónak tűnt a Ceausescu 1986-os Zsil-völgyi látogatását szervezőknek, akik egyszerűen szétverették az emlékművet. Hasonlóan elrománosodva, de legalább megmaradt a szintén törökveréshez kötődő kenyérmezei csata emléke. Igaz, az eredeti, még Báthory által építtetett kápolnát már a 18. században lerombolták, helyén azonban 1818-ban Nagy Sándor szászvárosi lelkész emelt három öl magas emlékoszlopot. Ez csupán az 1848-as forradalomig maradt talpon. Az 1479-es csatában elhunyt 30 ezer török és 8 ezer keresztény sírhantját azonban Bencenc község (ma Aurel Vlaicu) területén az 1900-as évek elején br. Orbán Antal bekerítette és újra kápolnaszerű épületet emelt rá Kinizsit és Báthory dicsőítő felirattal. Ezt Trianon után rombolták szét, majd az ötvenes években a szomszédos Alkenyéren (ma Sibot) újabb emléket emeltek, ezúttal a „román hős, Paul Chinezu emlékére”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemét őrző emlékművek közül a legszerencsésebb a dicsőséges piski csatára emlékeztető obeliszk, melynek eredetijét ugyan összetörték a birodalomváltás nyomán, ma azonban, ha nem is a hajdani helyén, de új oszlop áll helyette – mondta Schreiber István EMKE-elnök. Az 1995-ben a helybeli római katolikus egyházközség, az EMKE és az RMDSZ összefogásával újraállított obeliszk amúgy az egyetlen olyan Hunyad megyei emlékmű, amit 1989 után állítottak helyre. Talán ide sorolhatnánk még gróf Kun Kocsárd és Kuún Géza mellszobrait, melyek szintén eredeti helyüktől eltérően, de mégiscsak látható helyen állnak. Az obeliszket erős vasráccsal kerítették körül, de a rongálóknak szétverték azt. Megmaradt darabjait kiegészítve, 1995-ben állították fel újra a piski római katolikus templom kertjében, ahol azóta is fő helyszínt biztosít a március 15-i ünnepségeknek. Ugyanezen alkalmakkor koszorúzzák meg a Hunyad megyében eltemetett hajdani honvédtisztek sírját. Azaz közülük kettőt, melyek a dévai református és római katolikus temetőben vannak. A két marosillyei síron csupán halottak napján gyúl ki egy-egy gyertya. Az 1848–49-es szabadságharchoz kötődő tragikus Hunyad megyei eseményeket ma már egyetlen sírkereszt sem jelzi. Az Avram Iancu nevével fémjelzett mócvidéki lázadás során ugyanis a felbőszített román lakosság végigdúlta a Maros bal partját, felégetve a magyar nemesi birtokokat, sok száz ártatlan családot gyilkolva le. Míg a szomszédos Fehér megyében több helyütt is emléket állítottak e szomorú eseménynek, Hunyad megyében már csak szóbeszéd szintjén él ezek emlékezete. Kőrösbánya bejáratánál volt egy emlékmű, a Brádi család 19 tagjának legyilkolására emlékeztetve. Ma már nyomára sem bukkanhatunk – mondja Schreiber István. Éppen a Brádiak által nevelt Avram Iancu emberei gyilkolták le a családot. A Brádiak viszont már korábban, a Horea, Closca és Crisan-féle 1784-es parasztlázadást is megszenvedték, amikor a megvadult nép szintén gyilkolni kezdett, pusztítva a közeli Kristyor és Brád magyar nemességét, hírmondó is alig menekülhetett a pusztulásból. November hónap folyamán felperzselték a Josikák branicskai kastélyát, Guraszáda, Marosillye, Zám, Marossolymos, Berekszó, Haró, Kéménd, Bánpatak, Gyertyámos, Arany, Rápolt, Bábolna, Folt, Algyógy, Homoród, Bokajalfalu nemesi udvarait, legyilkolva még a csecsemőket is, 101 nemesi családot irtva ki. Mindennek azonban még az emlékét is eltüntették. Akárcsak a mócok pusztítását, amely szintén Kőrösbányától egészen Algyógyig terjedt a megyében. Ez utóbbi településen 1906-ban gr. Kun Kocsárd kastélyának kútja mellett emlékművet állítottak a kútba gyilkolt algyógyi magyarság, köztük a lelkész és családja emlékére. A hajdani EMKE és a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium által emelt gránitobeliszket azonban Trianon után azonnal szétverték. Trianonnak köszönhetően Hunyad megyében összesen két felirat őrzi e vidék magyar világháborús hőseinek emlékét. Egyik a dévai református temetőben 1995-ben felállított emlékoszlop felirata: „Az 1848–1849-es szabadságharc, az I. és II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékére állította a református egyház 1995. márciusában. Az igaznak emlékezete áldott. ” Déván ez az obeliszk szolgál az utóbbi években a márciusi megemlékezések helyszínéül is. A világháborúkban elesettek emléke azonban elenyészett. Az egyetlen kimondottan háborús síremlék a római katolikus temetőben van, ahol borostyánnal benőtt kereszt hirdeti három nyelven: románul, magyarul és németül, hogy itt nyugszanak a II. világháborúban elesettek. A szinte földbe süllyedt sírlapon pedig még kibetűzhetők a hősök nevei... A feliratozás újravésése, vagy a szétvert emlékművek visszaállítása azonban egyelőre fel sem vetődik. /Gáspár-Barra Réka: Magyar honvédsírok. Emléküket is irtják. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./

Frunda György: Az RMDSZ-nek kormányban kell lennie
Csak egy kicsit elsiette a döntést
Mostanában az emberek sokat beszélnek az elnökválasztás eredményéről, az RMDSZ kormányba lépéséről. Sokan sokféleképpen ítélik meg a szervezet döntését. A választásokat követő Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén Frunda György az RMDSZ vezetőségének véleményével szemben egészen más álláspontot fogalmazott meg. Erről beszélgettünk a szenátorral.
– A tanácskozáson a szövetségi elnök jónak nevezte az RMDSZ szereplését az elnökválasztás első fordulójában. Önnek más volt a meglátása…
– Négy név merült fel a tavaly az RMDSZ részéről: Markó Béla, Borbély László, Kelemen Hunor és jómagam. Én azon a véleményen voltam, hogy Markó Bélának kellett volna vállalnia a jelöltséget, mert ez a szerep a mindenkori szövetségi elnöknek jár. A legnagyobb lehetőség meggyőzni az embereket, elmondani a terveket, szövetségeket kötni, lehetőségeket, kapukat megnyitni. A szövetségi elnök nem vállalta a jelölést, ő javasolta Kelemen Hunort. Végül elfogadtuk ezt a megoldást, és elmondtam, mire kell a jelöltnek odafigyelnie: a válsághelyzetre kell felépíteni a kampányt, megoldásokat kell kitalálni, karizmatikusnak kell lenni, az embereket meg kell győzni, hogy elmenjenek szavazni, és folytatni azt a nyitást a románság felé, amit én elkezdtem '96-ban.
Azt hiszem, Kelemen Hunor nagyon jól felkészült diákként viselkedett, kerek, kidolgozott programbeszéde volt, de ugyanakkor nem volt elég meggyőző, s elért egy eredményt, ami fele annak, amit én elértem '96-ban, egyharmaddal kevesebb annál, amit Markó Béla elért ezelőtt öt évvel. Hogy mondhatjuk erre, hogy jó eredmény? Véleményem szerint nem jó eredmény; ahhoz, hogy az RMDSZ erősödjön, szembe kell néznünk a tényekkel, le kell vonni a tanulságokat, meg kell keresni a hibákat, miért volt csak ennyi szavazat és nem több, a jelölttel volt baj, a helyi szervezetekkel, önkormányzati vezetőkkel? Javítani kell a területi szervezetek szintjén, de az ügyvezető elnökség szintjén is, amely nem tudja kézben tartani a területi szervezeteket. Ez volt az én üzenetem, nem Kelemen Hunor ellen irányult, de le kell vonni a tanulságokat.
Az RMDSZ kihagyott egy lehetőséget
– Ön kritizálta a vezetést a referendum miatt is.
– Véleményem szerint az RMDSZ kihagyott egy nagy lehetőséget, amikor arra biztatta az embereket, hogy menjenek el és szavazzanak nemmel. Hibás döntés volt, azt kellett volna sugallnia, hogy ne vegyenek részt a szavazáson, így nem lett volna érvényes a népszavazás, és a parlament nem kellett volna vitatkozzon a parlament átalakításáról. A magyarság érdekéről van szó, mert azzal, hogy a parlamentet egykamarássá alakítják, egyetlen közösség, a magyarság veszít Romániában. Ezt ki kell mondani. A modern államokban az EU- ban mindenhol két ház van – alsó- és felsőház –, ez a garanciája, hogy egyetlen ember nem tudja maga alá gyűrni a parlamentet. Az EU is egy külön törvényhozó testületet ajánl, amely más problémák mellett az európai szabályzókat átülteti a nemzeti törvényhozásba. Ezt az RMDSZ- nek el kellett volna magyaráznia, és meggyőznie az embereket, ne szavazzanak a referendumra. Ez hiba volt, és az RMDSZ-nek ezt föl kell vállalnia, mert nem először hibáztunk. Hibáztunk akkor is, amikor Basescu felfüggesztéséről volt szó, s ezeket a hibákat a politikában nem szabad megismételni. Így nehéz politikai harc vár ránk, hogy megpróbáljuk megőrizni a kétkamarás parlamentet, mert a népszavazás nem kötelező érvényű, hanem konzultatív, ezt írja az alkotmány. De biztos vagyok benne, hogy az államelnök és a Demokrata Párt nagy nyomást fog gyakorolni az RMDSZ- re, hogy ezt megszavazzuk. Én nem fogom megszavazni semmiképp sem, mert ezzel a közösségünk ellen tennénk.
"Szőke" döntés?
– Az RMDSZ ismét kormánykoalícióra lépett. Erről mi a véleménye?
– 1996-ban az első magyar politikus voltam, aki kormánykoalícióról beszéltem, arról, hogy a magyarság helye a kormányban van, adott feltételek mellett. Akkor sokan támadtak, hogy ez az identitásunk elvesztéséhez fog vezetni. Pedig nem így van, én Gunnar Jansentől, a norvégiai svédtől tanultam, aki elmondta, hogy az Aland-szigeten levő norvégiai svéd párt 40 éve kormánykoalícióban van, és megtanított arra, hogy ha jogokat akar elérni egy kisebbség, kormányban kell lennie. Ez meggyőződésem, és helyeslem most is, hogy nehéz körülmények között is a kormányban vagyunk.
Viszont úgy gondolom, elsiettük a döntést. Mielőtt az Alkotmánybíróság megerősítette volna az elnökválasztás eredményét, miközben gyakorlatilag egyezségben voltunk a liberálisokkal és a szocdemekkel, nem vittük végig a harcot, hogy legyen egy jobboldali elnök, és egy liberális–szociáldemokrata–RMDSZ-kormány, ami alkotmányosan megengedett, és valószínűleg sokkal stabilabb többséget biztosított volna, hanem elfogadtuk azt, hogy a DP-vel és úgynevezett függetlenekkel lépjünk szövetségre. Kik is ezek a függetlenek? Azok az árulók és opportunisták, akik személyes érdekből hagyták el pártjukat. Ez nem egy stabil koalíció, amelyre építeni lehet. Ezért hiszem azt, hogy ha az RMDSZ kivárt volna, több eredményt tudott volna elérni. Különben jónak tartom mindhárom minisztert, de úgy vélem, Borbély Lászlónak ki kellett volna harcolni a területfejlesztési minisztériumot, mert ő olyan országos programokat épített ki, amelyekből egész Románia nyert, és hitelessé tette a romániai programot az Európai Unióban, megnyitotta a kapukat a nyugati pénzek előtt. Elvenni ettől az embertől ezt a minisztériumot, s odaadni Elena Udreának, egy "szőke" döntés volt. Remélem, jó művelődési miniszter lesz Kelemen Hunor, és jó miniszternek tartom Cseke Attilát is, de ha nem siettük volna el a koalíciós tárgyalásokat, talán többet lehetett volna elérni. Hiszen máris kezdődnek a bajok. A költségvetés vitájában vannak olyan RMDSZ- képviselők, akik azt mondják, hogy ha a nyugdíjasok kevesebb pénzt kapnak, nem fogják megszavazni a büdzsét, mert mi ígéretet tettünk az embereknek. Persze, vannak kompromisszumok, de van egy szint, amely alá nem lehet menni.
Erkölcsi indokok
– Igaz, hogy ismét visszautasította az igazságügyi tárcát? Az SZKT-n Verestóy Attila azt állította, hogy ön miatt varrták a nyakunkba Monica Macoveit.
– Vannak olyan politikusok, akik nem a fél karjukat, de mindkettőt odaadnák, hogy miniszterek legyenek. Én nem ilyen vagyok. 2004-ben Calin Popescu Tariceanu felajánlotta a tárcát nekem, de nem vállaltam, mert úgy gondoltam, többet tudok bizottsági elnökként tenni, és tovább akartam dolgozni az Európa Tanácsban. De akkor nem úgy tevődött fel a probléma, hogy Macovei vagy Frunda. Igazam volt, mert az én bizottságom volt a későbbiekben, amely módosítás nélkül elfogadta a kisebbségi törvényt. Meg tudtam akadályozni, hogy a feddhetetlenségi törvénybe ne kerüljön be, hogy az állami tisztviselők téves vagyonnyilatkozata nyomán elkobozzák a tulajdonaikat, amint az 1964-es törvény előírta, és el tudtam készíteni az ET-ben a nemzetről szóló jelentésemet. Az idő engem igazolt. Most szóba került, hogy az RMDSZ kapja meg az igazságügyi tárcát, de végül más lett a döntés. Ám mivel fenntartásaim voltak az RMDSZ kormányba lépésével kapcsolatosan, erkölcsileg nem lett volna korrekt, hogy elvállaljam a miniszterséget.
– Hogyan látja a kormány jövőjét, tekintve, hogy a Demokrata Párt, híres arról, hogy bomlasztja a koalíciókat.
– Nem lesz könnyű, bár legfelsőbb szinten kialakult egy egyeztető mechanizmus Markó Béla és Emil Boc között. Nem tudom, ez elég garancia lesz-e, mert az a tapasztalatom, hogy az utóbbi tíz évben ahány koalícióban volt a Demokrata Párt, annyi koalíció bomlott fel. Ettől tartok most is, remélem, az idő nem engem fog igazolni.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Teodor Meleşcanu az új kémfőnök
Jóváhagyta tegnap a parlament Teodor Meleşcanu, az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátorának kinevezését a Külügyi Hírszerző Szolgálat (SIE) igazgatói tisztségébe. A parlament két házának együttes ülésén a 463 képviselőből és szenátorból 242 volt jelen – a parlamenti sztrájkot folytató ellenzék távol maradt, akárcsak a délelőtti bizottsági meghallgatástól –, Meleşcanu kinevezését 238 honatya támogatta.
Felfelé buktatták. Teodor Meleşcanu az ellenzék soraiból került a hírszerzés élére
A liberális politikus a voksolás után azonnal le is tette a hivatalos esküt. Mint arról beszámoltunk, a SIE igazgatói tisztsége azért vált szabaddá, mert a korábbi vezetőt, Mihai-Răzvan Ungureanut kinevezték miniszterelnökké. Traian Băsescu államfő ezt követően az ellenzéki Meleşcanut jelölte hétfőn a tisztségbe, ami nagy felháborodást váltott ki a PNL-n belül. Bár Meleşcanu közölte, hogy mandátuma időtartamára felfüggeszti párttagságát, Crin Antonescu, a PNL elnöke közölte, hogy kezdeményezni fogja a politikus pártból történő kizárását.
Meleşcanu, aki eddig a szenátus védelmi bizottságának elnöke volt, a szavazás előtti bizottsági meghallgatáson többek között arról beszélt, hogy teljesíti a kinevezés feltételeit, mivel nem volt tagja az 1989 előtti elnyomó rendszer titkosszolgálatának, sem más titkosszolgálatnak. Mint kifejtette, mandátuma egyik legfőbb prioritásának a Románia számára elérhető pénzalapok felderítésének és lehívásának előmozdítását tekinti. Ezt az ország gazdasági helyzete miatt tartja fontosnak. Elmondta azt is, hogy kapcsolatot kíván teremteni a hírszerzés, valamint a parlament, illetve az egész romániai társadalom között. Fontosnak nevezte a politikai ellenőrzés növelését a SIE fölött, valamint az együttműködést a szolgálat és a többi NATO-, illetve EU-tagország hírszerzései között. Emellett a hírszerzés korszerűsítését is fontosnak nevezte.
Az 1941-ben a Hunyad megyei Brádon született Meleşcanu 1964-ben szerzett jogi diplomát a Bukaresti Egyetemen, majd 1966-tól diplomáciai pályára lépett. A Nicolae Văcăroiu vezette kormányban 1992 és 1996 között külügyminiszter volt, majd 2007 áprilisa és 2008 decembere között a védelmi tárcát irányította a Tăriceanu-kormányban. Rövid ideig, 2008 januárjában és februárjában az igazságügyi tárcát is vezette, miután a kormányfő és Băsescu államfő között vita robbant ki Norica Nicolai PNL-s politikus kinevezése kapcsán. A 90-es években a kommunista utódpárt PSDR színeiben politizált, majd 1997-ben létrehozta a Szövetség Romániáért nevű pártot, amely 2002-ben fuzionált a PNL-vel. A liberális pártban Crin Antonescu elnökké választásáig különböző vezető tisztségeket töltött be.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Lendületben az élni akaró szórvány
Április 28-tól III. Hunyad Megyei Magyar Napok
Április 28., szombat
Déva: 7 óra, megyei horgászverseny a Bencenci tónál
Vajdahunyad: 17 óra, Fejadag – Könczey Elemér grafikus karikatúra kiállítása és könyvbemutatója, 18.30-tól pedig Családi portrék a magyar napokon – megyei fotóverseny a Művészeti Galériában. 20 óra, Olvasómaraton a Magyar Ház könyvtárában.
Petrozsény: 17 óra, Ifjúsági szórakozó, művelődési és nevelési délután a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Lupény: 17 óra, Wass Albert: Mustármag – Kulcsár Székely Attila színész előadása a római katolikus templomban.
Április 29., vasárnap
Déva: 11.45, Wass Albert: Mustármag – Kulcsár Székely Attila színész előadása a református templomban.
Vajdahunyad: 11 óra, A magyar Szent Korona replikái – kiállítás a római katolikus templomban. 11.30-tól festménykiállítás Fazakas Tibor és Balázs Tibor munkáiból a Magyar Házban. 15 órától Családok vasárnapja – egész napos szabadtéri programok és zsibvásár a Hunyadi Vár külső udvarán (főzőverseny, kézműves foglalkozások kicsiknek és nagyoknak, lampionkészítés a családi agresszió áldozataiért, pszichológiai tanácsadás, ügyességi játékok családoknak és csoportoknak, Slágerdélután Szabó Zolival), 19 órától reneszánsz táncelőadás a dévai reneszánsz tánccsoport és a 6-os sz. általános iskola diákjai közreműködésével. 19.15-től néptánc és táncház, fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport. 20.45-kor a Hunyad Megyei Magyar Napok hivatalos megnyitója, 21 órakor Republic-koncert, 22.30-kor lampionos eregetés a családi agresszió áldozataiért, majd szabadtéri dínomdánom.
Szászváros: 11 óra, Torma Zsófia élete és munkássága – emléktábla avatás, előadás a régésznő 180 éves születési évfordulója alkalmából a református templom tanácstermében és Torma Zsófia egykori házánál.
Petrozsény: 10 órától Nagycsaládos piknik – bográcsozás és vetélkedők a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Petrilla-Lónya: 9 órától honismereti kirándulás Vajdahunyadra, indulás a kultúrház elől.
Április 30., hétfő
Déva: 17 órától EMKE Kisenciklopédia és Szabadegyetem: találkozás Czakó Gábor íróval: Bevezetés a magyar észjárásba, helyszín: a Téglás Gábor Iskolaközpont.
Csernakeresztúr: 16 órától, májusfaavatás. Fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport és a segesvári Miklós Pál Egylet Népdalköre, a tájház udvarán.
Vajdahunyad: 10 órától Gyereknap – kézműves foglalkozások óvodásoknak és kisiskolásoknak. Műhelyvezető a Kun Társaság (Én és a családom – rajzverseny papíron és aszfalton Fazakas Tibor festővel, valamint nagyszülők és unokák portrékészítése a Magyar Ház udvarán).
Petrozsény: 18 óra, Magyar család a szórványban, gazdasági, szociális helyzet – tematikus beszélgetés a Szent Ferenc Alapítvány épületében.
Május 1., kedd
Déva:12 óra, Családi majális (családi főzőverseny, focibajnokság, táncok és népdalok, fellép a Domokos Band, a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport, a segesvári Miklós Pál Egylet Népdalköre a Magyar Ház udvarán).
Vajdahunyad: 16 óra, Családi majális (magyar ízek – hagyományos ételek, palacsintasütés, ínyencségek, Ki mit tud? Verseny). 18 órától a Budapesti Utcaszínház előadása (A lónak vélt menyasszony), 19 órától népdalest és táncház a Magyar Házban.
Piski: 12 óra: A Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi), aztán szeretetvendégség a római katolikus templom udvarán.
Petrozsény: 10 órától Családi majális – újjászületett hagyomány a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Május 2., szerda
Déva: 17 óra, könyvbemutató: Găină Constantin: Vajdahunyad-Hunedoara-Eisenmarkt. 19 órától magyar filmek estje a Magyar Házban.
Haró: 17 óra, a Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi) a polgármesteri hivatal előtti téren.
Vajdahunyad: 10 órától Sportnap – minifoci, asztalitenisz, röplabda, darts, ügyességi játékok a Magyar Házban. 18 óra: A természet csodái – Tripa Andrea és Júlia fotókiállítása.
Lupény-Urikány: 13 óra, Olvasómaraton családi körben, (24 órás) a lupényi református templomban.
Petrozsény: 18 óra, magyar hagyományos receptek bemutatása a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Petrilla-Lónya: 18 óra, Moldován Kálmán szobrász-festőművész kiállításának megnyitója, 18.30-tól néptáncelőadás, fellép: a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport a Nyugdíjas Ház nagytermében.
Május 3., csütörtök
Déva: 9 órától Téglás Nap a Téglás Gábor Iskolaközpontban, a Hauer Erich Diáktanács és az 55. sz. Kőműves Kelemen Cserkészcsapat szervezésében. Benne: játékos vetélkedők, portyázás, sporttevékenységek, karaoke. 12 órától előadás, kerekasztal-beszélgetés: Szabó Árpád egyetemi tanár: Fekete hattyúk, válságok és egyéni pénzügyi boldogulás. 13.30-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportjának fellépése. 19 órakor Tamás Gábor koncertje (belépő: 25 lej) a Drăgan Muntean Művelődési Házban.
Brád: 16 óra, Magyar zeneszerzőink. Kálmán Imre Marica grófnő c. operettjének vetítése a római katolikus plébánián.
Vajdahunyad: 17 óra, könyvbemutató, Markó Béla: Visszabontás és Miénk itt a tér, a Művészeti Galériában.
Rákosd: 18 óra, néptánc, vers, népdal: fellép a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, Sepsiszentgyörgyről, 19 órától: Magyar klasszikusok – filmvetítés a kultúrotthonban.
Pestes: 17 óra, a Budapesti Utcaszínház előadása (A lónak vélt menyasszony).
Petrozsény: 20 óra, örökzöld magyar zene a 3d Stage klubban.
Május 4., péntek
Déva: 11 órától játszóház és kézműves foglalkozások. Műhelyvezető a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvány és Játszóház, helyszín a Téglás Gábor Iskolaközpont. 16 órától Ki mit tud? családi vetélkedő, 17 órától reneszánsz táncok a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság reneszánsz tánccsoportja előadásában.
Brád: 15 óra, sakk és asztalitenisz verseny a római katolikus plébánián.
Vajdahunyad: 16 óra, EMKE-konferencia, a Sipos Pál Emléknapok megnyitója, erdélyi és sárospataki szakemberek előadásával, a Magyar Házban.
Bácsi: 17 óra, néptánc, vers, népdal, fellép a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja a kultúrotthonban.
Kalán-Sztrigyszentgyörgy: 16 óra, játszóház és kézműves foglalkozások a Guzsalyas Alapítvány és Játszóház vezetésével a kultúrotthon udvarán. 18 órakor a Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi). 19 óra, néptáncelőadás, fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport és a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, utána utcabál és nótaest Szabó Zolival.
Petrozsény: 22 óra, Dancs Annamari koncertje a 3d Stage klubban.
Petrilla-Lónya: 18 óra, magyar díszpolgárok kitüntetése, 18.30-tól kulturális est a kultúrház Schmidt László termében.
Vulkán: 17 óra, Két bohóc nem fér meg egy erdőben – szülők előadása gyerekeknek. Ügyes kezek – kézműves foglalkozások a Szakszervezetek Klubjának kistermében.
Május 5., szombat
Déva: 19 óra, az érmihályfalvi Móka Színjátszócsoport amatőr kabaréelőadása a Magyar Házban.
Brád: 9 óra, honismereti kirándulás: Brád – Abrudbánya – Verespatak. Indulás a római katolikus plébánia elől.
Vajdahunyad: 12 óra, Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Nap (HUMMIT) a Hunyadi Várban: lehetőségek fiataloknak – tematikus beszélgetés Széll Lőrincz ifjúsági államtitkárral, kincskereső – csapatos vetélkedő a várban, Én és a családom fotóverseny kiértékelése, díjazás, Bajnokok sátra – csocsó-, póker-, sakk-, dartsbajnokság, karaoke party és karkötős buli Szabó Zolival, tábortűz.
Petrozsény: 10 óra, turisztikai és hegymászó-bemutató a Taia-szorosban.
Lupény: 10 óra, A családi hétvége megnyitója – köszöntők, a Budapesti Utcaszínház fellépése (Ludas Matyi), kézműves foglalkozás és játszóház kicsiknek és nagyoknak a Guzsalyas Alapítvány és Játszóház vezetésével, az Udvarhelyszéki Népművészeti Egyesület kézműves kiállítása és népművészeti ismertetője, a sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes táncháza gyerekeknek és felnőtteknek, majd fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egylet Néptánccsoportja és a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja. 17 órától Bunyós Pityu koncertje és szabadtéri mulatozás a Cinci Sud vendéglő körüli téren.
Vulkán: 19 óra, néptánc, vers, népdal a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, majd a Tranylvania Saxophone Qartet koncertje a Szakszervezetek Klubjának nagytermében.
Május 6., vasárnap
Déva: 12 óra, Családi vasárnap a dévai vár lábánál: magyar ízek kavalkádja – családi sütés-főzés a szabadban, kézműves foglalkozások a Kun Társaság és a Téglás Gábor Iskolaközpont tanítóinak szervezésében, Budapesti Utcaszínház (A lónak vélt menyasszony), táncház gyerekeknek és felnőtteknek a Százlábú Néptáncegyüttessel, néptáncelőadások (Csernakeresztúri Hagyományőrző Egylet Néptánccsoportja, Százlábú Néptáncegyüttes, a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja). 20 órától Zanzibár-koncert, majd lampionos záró ünnepség, utcabál élő zenével, fellép Szabó Zoli.
Brád: 12 óra, Magyar költők istenes versei és festménykiállítás – zenés verses összeállítás a római katolikus plébánián.
Barcsa: 12 óra, a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportjának fellépése a templomkertben.
Vajdahunyad: 10 óra, ünnepi szentmise és istentisztelet az anyákért és családokért a református templomban és a római katolikus templomban. 11 óra, anyák napi ünnepség a református templomban.
Kalán-Sztrigyszentgyörgy: 10.30-kor kopjafaavatás a bukovinai székelyek emlékére a kultúrház udvarán, 11 órakor anyák napi műsor, 12 órától családi vetélkedők, zsákbanfutás, 13 órától gulyásfőzés, vásár, gyerekfoglalkozás.
Lózsád: 19 óra, a Budapesti utcaszínház fellépése (A lónak vélt menyasszony) a kultúrotthonban.
Petrozsény: 11 óra, Magyar családi élet a szórványban – tematikus beszélgetés: oktatás, nevelés, hit a megmaradásért, helyszín a református parókia. Szabadság (Kolozsvár)

Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.)
„Bukarestben megfújják a trombitát.
Minden anya hazavárja a fiát.
De hibába várja haza az édes fiát.
Bukarestben lesz az örökös hazád.”
(Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.)
Bukarest – félúton és örökös félkészen
Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült.
Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más.
Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek.
Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló.
Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól.
Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla.
Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város.
Bukarest, az ország szélén a közepe
Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő.
Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?!
A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot.
„Illik” lenézni Bukarestet?
De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….”
Tallózó a Bántó István kötetének írásai között
Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb.
Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”.
A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni.
A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak.
A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat.
És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez.
A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig.
Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig.
A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit.
Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe.
Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról.
Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött.
Záró gondolatok, adósságlista
Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona.
Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen!
Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések.
Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve.
Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is.
Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő.
Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég.
Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink.
Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl.
A régi Bukarest a mienk is!
A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog.
(Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.)
(Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.)
Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse.
Számolni a nyelvi magvaszakadással…
Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre.
Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását.
Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.”
Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is.
Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes.
Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem.
Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor.
Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése.
Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának.
Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet.
Vetési László
(Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro

Hunyad megyei magyar napok
Előadások a szórvány szórványában
Igazi színházi napra került sor a Zsil-völgyében kedden a Hunyad Megyei Magyar Napokon, a megyében turnézó budapesti Trambulin színház jóvoltából. Rendkívüli érdeklődés mellett léptek fel Petrillán, a Schmidt László Művelődési Ház nagytermében, az Egyszer egy királyficímű interaktív darabbal, amelyet a közönség vastapssal fogadott.
Aninószán a Nénje bolond meséi című darabot mutatták be a református templomban, ahol a közönség szívesen vett részt a játékban. Egy nappal korábban Hosdáton a budapesti Trambulin színház lépett fel a nagysikerűBasa Pista pórul jár című gólyalábas pandúrjátékkal,Hátszegen pedig az erdőfülei Dobó Néptáncegyüttes vitt színt a szürke hétköznapokba, a helyi maroknyi magyarság örömére. Lelkes tapssal fogadták a háromszéki néptáncosokat, amolyan köszönetként, mivel legutóbb éppen egy évvel ezelőtt, szintén a magyar napok alkalmával került sor magyar rendezvényre a szórvány-szórványában, s a szervezők az idén sem feledkeztek meg róluk. Mindhárom településen örömmel üdvözölték a színészeket és kifejezték abbeli reményüket, hogy nem kell újabb egy évig várni a folytatásra.
Ez a föld, amelyen élünk
Ez a föld, amelyen élünk címmel mutatta be verses-zenés összeállítását kedden Alpestesen a vajdahunyadi Célpont Ifjúsági Színjátszócsoport. A Téglás iskola és a vajdahunyadi magyar iskola diákjaiból verbuválódott társulat produkciója – melyet az elmúlt hónapokban számos helyszínen mutattak be – komoly üzenetet hordoz. Versanyaga, színpadi elemei a magyar nép viharos történelmét bemutatva hirdeti: a szüntelen folytatott küzdelemnek akkor lesz vége, amikor a Földön béke lesz. Úgy próbáltuk összeállítani az anyagot, hogy minden korosztály megtalálhassa az előadásban a neki szóló üzenetet, mindenki magára találjon benne, hiszen egy olyan komoly célért küzdünk, melyet csak együtt, szüntelen munkálkodva érhetünk el, fogalmazott Takács Aranka, a csoport vezetője. Az alpestesi közönség a Csernakeresztúri Hagyományőrző egyesület táncelőadását is érdeklődéssel fogadta. Eközben a brádi római katolikus templomban Rácz János és Illés István munkáit tekinthették meg az érdeklődők, akik a vártnál nagyobb létszámban jelentek meg a megnyitón. A művészeket Baráth Árpád brádi RMDSZ-elnök mutatta be.
Igaz magyar bort iszik
Azt tartja a mondás, hogy az igaz magyar ember bort iszik. Ennek jegyében került sor kedden este Vajdahunyadon a Takács pincészet bemutatójára. A szép számban megjelent érdeklődőknek Csávossy György, a mezőgazdasági tudományok doktora, a bor nagy tisztelője és ismerője, valamint Takács Attila borász mutatta be nemcsak a borokat, hanem a kulturált borfogyasztási szokásokat. A közönségnek a kóstolás mellett alkalma volt megismerni a hét bemutatott borfajtát, az Erdélyi borverseny díjnyertes borait. A bemutatott Chardonnay, Piros tramini, Fűszeres tramini, Herkules, Olasz rizling, muskotály, Rajnai rizling elnyerte a közönség tetszését, a kitűnő hangulatot Csávossy György borokat kísérő gondolatai csak fokozták.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Omladozó templomok földjén
Nem volt az erdélyi magyarság bölcsője, de még csak ringatója sem Brád vagy környéke, az egykori Zaránd megye jelentős központja, az Aranynégyszöget alkotó bányász települések egyik csúcsa. A városka neve hallatán, főleg ilyenkor, ősz tájékán a magyarságban igencsak szomorú emlékek elevenednek fel. Előbb Horea 1784-es lázadása, majd Avram Iancu 1848-as pusztítása hagytak gyógyíthatatlan sebeket az itt élőkben, pontosabban túlélőkben.
A Mócvidék Erdély azon része volt, ahol a magyarság mindig is kisebbségben élt; a nemesség tizedelése, majd kiirtása után szinte elhanyagolható arányban. A reformátusok ezen kisebbségen belül is kisebbségnek számítottak, és számítanak mindmáig. Brádon és környékén templomaik még állnak vagy éppen düledeznek, netán már rég eltűntek a föld felszínéről.
Bő másfél évszázaddal ezelőtt, a Brádra látogató Jókai Mór a következőket vetette papírra: „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden...” Pedig a nagy magyar mesemondó nem is a reformátusokra és templomaikra utalt.
Még álló templom
Mint annyi mindenben, ami a Mócvidék utóbbi évszázadaihoz kötődik, a városka nevének eredetében sincs egyetértés a történészek között. A románok egy 1585-ös okiratra hivatkozva a fenyőt jelentő brad szót tartják a városka névadójának. A magyarok Bethlen Gábor, 1610-ben keltezett levelét tartják az első hiteles dokumentumnak, ebben pedig a Fenyőfalva megnevezés szerepel. Egyesek egy 16. század eleji okiratról is tudni vélnek, ebben állítólag Fenyőpatak szerepelt. A lényeg, hogy a név a környék sudár, örökzöld fáiból ered.
A kistérség legnagyobb gyülekezete a tizenháromezer fős településen, Brádon található. A valamikor virágzó bányavárosban háromszáznál is több reformátust tartottak nyilván, mára ez a szám a tizedére zsugorodott. „Nem annyira a beolvadásnak, mint inkább a ’89 után beindult folyamatnak köszönhetően. Munkahelyek szűntek meg, családok vándoroltak el. Igaz, a brádi magyarok jelentős része jövevénynek számít, s aki tehette vagy nem volt más választása, hazaköltözött” – helyez képbe a lelkész, Lovász János. Még így is, míg egy évközi vasárnap mindössze ötön-haton kíváncsiak Isten igéjére, sátoros ünnepek alkalmával, akár harmincan is helyet foglalnak a legalább négyszáz éves, de lényegesen újabbnak tűnő templom padjaiban. Az épület „korkülönbsége” az 1784-es és 1848-as sérülésekből, de főleg az 1926 és ’28 közötti helyreállítási munkálatok szakszerűtlenségéből adódik. A román stílusban felhúzott templom eredetileg boltozott volt, de ezelőtt közel kilenc évtizeddel teljesen elveszítette műemlék jellegét. Ablakait, csillagos mennyezetét, szentélyét, boltív feletti feliratát és portikusát hozzá nem értő kezek teljesen megmásították vagy eltűntették. Még az eredeti, faragott kőlapokból álló padlózatot is eltávolították. Tornyát, ahol valamikor két harang is szólt, közönséges bádoglemezzel fedték át. Ennél már csak a lelki templom pusztulása lehet szomorúbb. „Nem tudom, hogy mikor kereszteltem utoljára – látja be a tiszteletes. – Hét-nyolc, de lehet, hogy kilenc vagy tíz éve.” A ma már két nyelven zajló temetéseken kívül más szolgálatra nemigen kap felkérést. „Csupán kétszer eskettem, vegyes párokat. A fordulattól errefelé csak ketten konfirmáltak. Hiába, aki nem beszéli a nyelvet, az nem konfirmál, s valószínűleg ortodox lesz” – világít rá a szomorú valóságra a lelkipásztor. Ha a gyermek a családban nem tanulja meg a magyar nyelvet, az iskolában már nem teheti. Legalább is nem Brádon vagy környékén. A szülőknek a 35 kilométerre fekvő dévai kollégium már messze van. És egyébként is: az „itt csak a román nyelvvel lehet érvényesülni” beidegződés hatványozottan él és lüktet más szórványvidékekhez képest is.
Pedig a templommal szemközti telken valamikor a református iskola állott. „Az apám is ide járt” – mutat az elgazososodott területre a gyülekezet egyik presbitere, Baráth Gusztáv Zoltán. A valamikori virágzó tanintézményt az egyház pár évvel ezelőtt potom összegért értékesítette. A szocializmus, de főleg az azt követő közel negyed évszázad annyira lepusztította az egykori impozáns épületet, hogy a brádi reformátusok már annak is örültek, ha valaki lebontja, elhordja, s még ad is érte valamennyi pénzt. „Nem volt mit tenni. Miután a kétezres évek elején az épületből kivonult az állami iskola, a polgármester cigányokat költöztetett be. Ne tudja meg, hogy mi maradt, pontosabban nem maradt utánuk!” – eleveníti fel az iskola végnapjait a lelkész.
Jóval az iskola lebontása előtt eltűnt az utca, ahol a tanoda és a szemközti templom állt. Pontosabban az utcának a neve, ami hosszú időn keresztül annak a Brády nevű nemes családnak volt hívatott emléket állítani, melynek tagjait előbb Horea lázadói, majd Avram Iancu hordái tizedelték. És milyen a sors… Az egykori patinás, az identitásukhoz ragaszkodó magyarok által ma is Brádynak emlegetett utca ma a Horea nevét viseli.
A 69 éves Baráth Gusztáv Zoltán egyike azon kevés reformátusnak, aki ’89 után nem állt tovább a mócvidéki magyarok számára nem éppen jó emlékeket őrző bányavidékről. Pedig megtehette volna, elvégre a háború legjavában, 1944-ben Budapesten született. „Nem mentem, mert annak idején az apám sem tette. Kristyoron született, s nyugodtan Pesten maradhatott volna, hisz ott ismerte meg az anyámat, ott vette el feleségül, ott születtem meg én” – mondja. Kettőjük szerelméből hat fiú és egy lány született, aki közül csak a lány hagyta el szülőföldjét Róma kedvéért, a fiúk egytől egyig Hunyad megyében maradtak. „Soha nem akartam innen elmenni. Csak azt szerettem volna, ha visszakapom a magyar állampolgárságom. De hiába írtam 2001-ben Dávid Ibolyának, válaszából csak azt tudtam meg, hogy mit miért nem lehet. De rá tíz évre, 2011. október 23-án, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján letehettem az esküt” – mondja büszkén a legnagyobb Baráth-testvér.
Üres templom
Körösbányán, a valamikor szintén virágzó városkában, ahol az egyházközséget már 1634-ben keltezett okiratok is említik, ma már egyetlen református sem él. A gyülekezet utolsó papja, Biberauer Tivadar kerek száz évvel ezelőtt, 1913-ban mondott búcsút a Brádtól hét kilométerre fekvő településnek. Utána már csak beszolgáló lelkészek látták el a híveket – ameddig azok egytől egyig el nem távoztak. Trianon kegyetlenebb tudott lenni, mint a magyaráldozatot követelő 1784-es parasztlázadás és a hasonló következményekkel járó 1848-as felkelés. A körösbányai református templom – egy névtelenséget kérő németországi adományozónak és uniós forrásokra pályázó helyi román polgármesternek köszönhetően – az idő viszontagságai és az elnéptelenedés ellenére még így is áll. Az ezredforduló után sikerült újrafedni és csatornázni, nemrég még a templom külsejét kissé helyrepofozni. Új arculata akár megtévesztő is lehet. Belsejében nem csak az ima és az orgona némult el, a padokat is elvitték, és a teljes gyülekezet is kihalt. Az utolsó protestánsok leszármazottjai már nem is hívtak református papot őseik koporsója mellé. Ma már üres, bezárt, de kívülről szépen megcsinosított templom fogadja a látogatót. „Volt is gondom e miatt a leköszönt esperesünkkel, aki attól tartott, hogy ha az önkormányzat tatarozza a templomot, esetleg kezet tesz rá. Csakhogy az nem úgy megy, mint ’89 előtt” – mondja Lovász János. A félreértés abból adódott, hogy a községháza a püspökség és a beszolgáló lelkész tudta és beleegyezése nélkül vágott hirtelenjében a brüsszeli pénzek elköltésébe.
Romtemplom
A körösbányainál lényegesen nagyobb anyagi támogatás ráférne a kristyori templomra is, amelynek falait már csak a Fennvaló tartja össze. A 18. század közepén felhúzott hajlék mennyezete beszakadt, alapja megrogyott, tornya megingott, bútorzata Brádra került. Egyedül az „Isten dicsőségére, édesanyám, Mária Magdolna emlékére D. Kristyory János” feliratot viselő, 1906-ban öntött harang kong még ma is – a mintegy negyven kilométerre fekvő dévai Melite gyülekezeti ház falán.
Szomorú látvány bokorra, fára, mezei virágra úgy tekinteni ablakon keresztül, hogy te kint vagy, azok meg a templom belsejében zöldülnek. Isten, pusztulásra ítélt hajléka mellett már csak a sírok fejfái tanúskodnak arról, hogy a faluban magyar reformátusok is éltek. Bár az egyházi statisztikák szerint még mindig él három református a faluban, Lovász János határozottan állítja, hogy az utolsót ő temette el húsz évvel ezelőtt. Friss, koszorúkkal borított sírt mégis találunk. A fakereszt szerint az idén, 53 évesen elhunyt Bozsitz Monica Agnetáé, akitől az Antal és Gulyas család egy „Nu te vom uita niciodată!” feliratú koszorúval búcsúzott. „Igen, nagyon szomorú, hogy egy evangélikus templom ilyen sorsra jut” – töri meg a csendet a hátunk mögött felbukkanó, szakálas, ortodox pópának tűnő férfi. Miután megismerkedünk, kiderül, hogy ő valóban görögkeleti pap, aki egy közeli hegyvidéki templomból érkezett látogatóba. Mint jó pap, ő is tanul tőlünk valamit: amikor másodjára is evangélikusnak nevezi a romtemplomot, kiigazítjuk, mondván, hogy református templom az, amelyről jobbára már csak múlt időben lehet beszélni. „De, ha valami szépet is akarnak látni, meg kell nézni az ortodox templomot” – invitál az alig ötven méterre lévő Isten háza felé, de aztán eszébe jut, hogy kristyori kollégája még nem ért haza, és a 14. században épült gótikus, faerkélyes görögkeleti templom ajtaja hétköznap zárva van.
Már nem létező templom
Brád, 1758-ban elnyert önállósodásáig ahhoz a Ribicéhez tartozott, ahol a helyzet a köröspatakinál és a kristyorinál is rosszabb: itt már se templom, se hívek nincsenek. Pontosabban egy 94 éves, reformátusnak keresztelt magyar bácsi mégiscsak akad, aki a szentírásbeli tékozló fiún is túltéve, nyolc-kilenc évtizedes vargabetű után, a közelmúltban visszatért egyházához. „Egyik alkalommal, a brádi igehirdetés közben, egy számomra teljesen ismeretlen öregúrra lettem figyelmes. Istentisztelet után be is hívattam az irodába, ismerjük meg egymást. Bemutatkozott, majd tökéletes magyarsággal nekem szögezte a kérdést: Tiszteletes úr, maga hisz Jézus feltámadásába? Mert én nem! – vágta rá. Mondom neki, hogy én nem is ezt kérdeztem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy eddig hol volt, és hány éves. Amikor mondta, hogy a kilencvenen is túl van, elkértem a személyazonosságiját. Erre rám nézett és megkérdezte: Tiszteletes úr, ön hisz Krisztusba és nekem nem? Majd kilépett a kerékpárjához és behozta az iratait” – eleveníti fel a Bakcsi Lászlóval való első, nem mindennaposnak mondható találkozását Lovász János. A templom küszöbét hosszú évtizedek után átlépő öreg elmesélte, hogy azért nem konfirmálhatott, mert leszegényedett szüleinek nem tellett kosztümre, kopott ruhába pedig szégyellték az Úr asztala elé küldeni. Pedig akkor még Ribicén is állt az 1848-as gyújtogatást átvészelt, patakparti templom, aminek hajdanán az első sorát az a Ribitzei család foglalta el, mely újraindította a rómaiak által létrehozott, de a középkor feledésébe merült aranybányát. A Ribitzeiek Zaránd megye vezetésében is fontos szerepet kaptak, a család egyik sarja, Albert már 1603-ban főispáni tisztséget viselt. A Teremtő otthona a második világháború után tűnt el véglegesen a föld színéről; lebontása után, a szórványgyülekezet is kikopott a hunyadi egyházmegye nyilvántartásából. Annak az egyházmegyének az adattárából, ami a maga tizenhat anyaegyházközségével és kevesebb, mint tíz lelkészével a legkisebbik Erdélyben. n Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Mócvidéki magyar örökség
A Kalotaszeg és a Mócvidék határán levő falvakban Máté István református szórványlelkésszel tett látogatásunk meggyőzött: a mócvidéki magyarság eltűnése összetett folyamat, amely ott is a végéhez közeledik, ahol ötven éve még a lakosság fele magyar volt. Közben olyan magyar emberekkel is találkoztam, akik szeretik a mócokat. A múlt begyógyíthatatlannak tűnő sebeire, úgy tűnik, gyógyírt talált a történelem.
Alsójára és Járavize Kalotaszeg délkeleti peremvidéke és egyben a Mócvidékről immár végérvényesen kiszoruló magyar nyelvterület határa is. Verespatakot leszámítva a többi mócvidéki városban – Topánfalván, Abrudbányán, Brádon, Aranyosbányán és Zalatnán – ma már mutatóban is alig akad magyar. Verespatak és Jára története annyiban közös, hogy jó száz évvel ezelőtt a magyarság részaránya az összlakosság fele volt, mára azonban az öt százalékot sem éri el. Az „eredendő bűn”, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc idején elharapódzott mészárlás nemcsak a mócvidéki városokból űzte el a magyarságot, hanem a Mócvidék peremvidékéről is. Ilyen szempontból Alsójára szerencsés kivétel, hiszen a forradalom után itt még talpra tudott állni a magyarság: néhány jeles történelmi magyar családnak köszönhetően a román impériumváltás utáni évtizedekben is jelentős erőt képviselt.
Vigasztalásélmény
Miközben Máté István református szórványlelkésszel araszolgatunk úttalan utakon Járavize felé – ahol parányi gyülekezete várja alkalmi istentiszteletre –, kiderül: az Alsójárával szomszédos községközpont, Járavize négy-öt magyarja Alsójárába jár istentiszteletre. A festői környezetben meghúzódó, erdőkitermelésből élő, 650 lelkes községközpontban mindig is kevés magyar élt, a harmincas évekbeli 40 magyarhoz képest azonban a mostani hat idős ember annyira kevés, hogy a lelkigondozásukat vállaló három felekezet, az unitárius, a római-katolikus és a református egyház lelkészei jó ideje már nem járnak ki a faluba. Ha időnként mégis ellátogat hozzájuk egy-egy lelkész, az ökumenizmus szellemében mind a négy-öt ember összegyűl közös imára és istentiszteletre valamelyikük lakásán.
„Nem tematizálom a szórványhelyzetet, mert amúgy is nyilvánvaló. Igehirdetéseimben, lelkészi munkámban nem szoktam erről szót ejteni, hogy ne keserítsem őket még inkább. Úgy próbálok velük beszélni, mintha minden rendben volna, pedig hát lelkünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy itt már nincs folytatás” – magyarázza a Magyarlétáról beszolgáló lelkész. Szerinte azért is nehéz szórványlelkésznek lenni, mert nincs sikerélménye az embernek. Vigasztalásélményről lehet szó, amikor a hívekkel közösen tartják egymásban a lelket. Az állandó fogyással, az anyagi és lelki gondokkal való szembesülés visszahat a lelkészi munkára, Máté mégis úgy látja, hogy a nagy gyülekezetben való szolgálatához sokszor a szórványgyülekezetből gyűjti az erőt. „Egy aprócska gyülekezet, amely a vesztét érzi, minden egyházi alkalommal sokkal jobban él, mint a nagy gyülekezetek.”
Kocsmából kivert bozgorozó
A házi istentisztelet után megismerkedem a móc tengerben élő néhány magyar emberrel. Kiderül, mindannyian Alsójárából kerültek ide. A Sándor és a Boros család férfitagjai kaptak itt munkát még a hatvanas években az erdőkitermelő vállalatnál, az átlagosnál jobb fizetés és egyéb kedvezmények miatt pedig itt ragadtak. Az őket követő pedagógusfeleségeknek sok választásuk nem volt, mindketten román iskolában tanítottak egész életükben.
Ritkán hallottam magyar embert ilyen szépen beszélni a mócokról, mint őket. Sándor Julianna tanítónő és Boros Ibolya romántanárnő szerint az elmúlt évtizedekben annyi szeretet kaptak ezektől az egyszerű emberektől, hogy az minden egyébért kárpótolta őket. Sándor Ferenc arról mesél, egyszer fordult elő, hogy egy falubelije részegen a kocsmában elkezdte bozgorozni, mire a többi móc az ő védelmében nekiesett a férfinak, s kitették a szűrét. Gyerekeik román iskolába jártak ugyan, de a szülők szerint a családban ma is a magyar az élő nyelv. Boros Ibolya öt unokája rendre érkezik nyári vakációra hozzájuk, az éppen itt tartózkodó kolozsvári kislány, Andi olyan szépen beszél magyarul, mint a nagyanyja. A három lányból az egyik románhoz, a másik szászhoz, a harmadik magyarhoz ment férjhez, a vegyes házasságokból származó gyerekek magyar tudására leginkább mégis a román tengerben élő nagyszülők vigyáznak. „Nincs hová mennünk. Egy időben eljátszottunk a gondolattal, hogy nyugdíjas éveinkre leköltöznénk Alsójárába, de már ott is kihaltak a barátok, ismerősök, rokonok. Hetvenévesen megmaradunk az utolsó magyar mohikánoknak Járavizén” – mondja a 48 éve itt élő Boros Ibolya.
Ortodoxszá lett magyarok
Az abszolút kisebbségi létbe belenyugodott parányi magyar közösséget hátrahagyva indulunk Alsójárába. A 13 faluból álló község központjáról Boldizsár Zeyk Imre tordaszentlászlói nyugalmazott tanár, helytörténész azt írja, hogy még a harmincas években is nagyjából ugyanannyi magyart élt itt, mint román, azaz 900 lélek. Kolozsvár és Torda után Alsójárában alakult meg az 1700-as években Erdély harmadik unitárius gyülekezete, a következő évszázadokban ez maradt a legerősebb helyi történelmi magyar egyház, utána következik a római katolikus és a számbelileg legkisebb református gyülekezet.
A két világháború közötti magyar életerő még a kommunizmus kezdeti évtizedeiben is megmaradt, a szomszédos macskási bányába a hetvenes évek végétől történt masszív moldvai betelepítés azonban teljesen átrendezte a lakosság számarányát. A nyolcvanas évek elején szűnt meg az I-IV. osztályos magyar oktatás, ez pedig megpecsételte az itteni magyarság jövőjét. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint mintegy 90 magyar ember él Alsójárában, az 1800 lelket számláló községközpont lakosságának mintegy 5 százaléka.
A központ három magyar temploma és a lerobbant egykori magyar kúriák azonban más múltról regélnek. Olyan múltról, amelyet a jelek szerint a község mai vezetése szeretne elfelejteni. A református gondnokné, Boros Ibolya szerint a magyar egyházak kérvényeit hosszú évek óta figyelemre sem méltatja a polgármesteri hivatal, pedig nem nagy összeget, 500, legfeljebb 1000 lejt szoktak évi rendszerességgel kérni. Ma már esély sincs arra, hogy magyar képviselő jusson be a helyi önkormányzatba. „Az igazi baj, hogy sok magyar nem vállalja a magyarságát. A fiatalabbak teljesen beolvadtak, vegyes házasságok nyomán átkeresztelkedtek ortodoxnak. Néhány magyart leszámítva teljesen feladtuk a gyökereinket” – panaszkodik. A 42 éves asszony egy vegyeskereskedésben elárusító a központban, s mint mondja, rendszeresen rászól azokra a magyarokra, akik már vele sem akarnak magyarul beszélni.
Hadak útján
Máté István arról beszél, hogy ünnepek idején a 26 tagú helyi református gyülekezetnek valamennyi tagja eljön istentiszteletre, sőt, a más vidékről hazatértekkel együtt még többen is. Aki magyarnak vallja magát, őrzi magyarságát, azokkal van baj, akik rég lemondtak gyökereikről. Pedig valamikor a falu románsága is folyékonyan beszélt magyarul, a vegyes lakosságú falvaknak ez a sajátossága Alsójárára is érvényes volt.
A hetvenes évek elejétől megüresedő papilakban még fiatalon, négy gyerekkel, özvegyen meghúzódó papfeleség, Boros Ilona maga is megjárta a hadak útját. Miután férje 43 évesen hunyt el egy mezőségi faluban, az egyházi felsővezetés jóváhagyásával költözhetett haza szülőfaluja üresen álló papilakába. Az addig több faluban óvónőként dolgozó Boros Ilona a szászfenesi csirkevágóhíd munkásaként nevelte gyerekeit. Mint mondja, azon szerencsés kivételek közé tartozik, akiknek gyerekei itthon vagy a környéken maradtak, és megőrizték magyarságukat. Az öröm így sem felhőtlen, mert egyik unokája házasság révén tért át az ortodox vallásra. Boros Ilona ezt idős fejjel is képtelen elfogadni.
1848 áldozatai
Kívülről szemlélem a történelmi magyar egyházak templomait. A református templomba ugyan bekísérne a felújítás alatt álló papilak lakója, Boros Ilona, de kiderül: a zár nagyon nehezen nyílik, ki kellene cserélni. A lelkész azon gondolkodik, hogy a tágas egyházi porta egyik terméből hozzon össze gyülekezeti házat, azt mégis lehetne télen fűteni, a maroknyi embernek ez jobban megfelelne, mint a sokkal nagyobb közösségre tervezett templom. A szomszédos unitárius templom cintermében még megpillanthatom azt a porló műemléket, amelyet az 1800-as évek végén emelt a helyi magyar közösség az 1848-as móc mészárlások emlékére. A későbbi román hatalom figyelmét valamiért elkerülte, így nem jutott a hasonló magyar műemlékek sorsára. Bordizsár Zeyk Imre adatai alapán az 1849. januári mészárlásnak 60 alsójárai magyar esett áldozatul. A helytörténész szerint Simion Balint verespataki ortodox lelkész „hada” kirabolta a falu magyar részét, a házakat földig égette, és akinek nem sikerült elmenekülnie, lemészárolták. A pusztítás hírére néhány nap múlva megérkező tordai magyar csapatok Balint hátramaradt embereit mészárolták le, és felégették a falu román részét. A szabadságharc utáni években egész Alsójárát újra kellett építeni.
A magyar és a román közösség egymás mellett élése mégis fátylat borított a múltra: a többi mócvidéki településektől eltérően – Alsójára magyar közössége zömében helyben maradt. A három magyar templom és a romokban heverő két főúri kastély – a Kemény bárók és a Teleki grófok öröksége – egy letűnt kor mementói, amelynek cserépdarabjait – akárcsak az egykoron híres alsójárai fazekasság örökségét – immár nincs, aki összerakja.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vasúttörténeti kiállítás Déván
Az erdélyi vasút hőskora
Az Első Erdélyi Vasút, illetve a Magyar Keleti vasút megépítésének történetét bemutató kiállítás nyílt a dévai Dák- és Római Civilizáció Múzeumában.
– Az anyagot teljes egészében a budapesti Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumtól kaptuk, vándorkiállítás formájában, a gyulafehérvári Egyesülés múzeumának közbenjárásával. Bizonyára sokakat meglepnek majd a kiállított háromnyelvű pannók, ezek szövege, illusztrációja, de nekem személyes meggyőződésem, hogy a múzeumunknak nem szabad kizárólag a dák és római emlékek bemutatására korlátozódnia, nyitnunk kell a világ felé és olyan kiállításokat hozni, ami a helybeliek érdeklődésére számíthat. Márpedig a vasúttörténeti kiállításnak igencsak helye van Hunyad megyében, hiszen számos itteni település a vasúttal együtt született, illetve növekedett – fogalmazott Liliana Ţolaş múzeumigazgató. Burkolt magyarázatával igyekezett elejét venni az esetleges szélsőséges megjegyzéseknek, hiszen a tucatnyi háromnyelvű pannó között szerepel gróf Mikó Imre vasúthálózati terve is, a korabeli Magyarország térképével. Szomszédságában pedig azon nyolc magyar miniszter arcképe látható, akik hathatósan részt vettek az erdélyi vasút kiépítésében 1867 és 1914 között. – Meggyőződésünk, hogy a kiállítás olyan történelmi és műszaki adatokkal szolgál, melyek hiányoznak a tankönyvekből, ellenben széleskörű érdeklődésre tarthatnak számot – fogalmazott a kiállítás dévai gondnoka.
A pannókon valóban kép és szöveg formában egyaránt végigkövethetők a vasútépítés előzményei, a tulajdonképpeni munkálatok, illetve az ezeket szükségessé tévő gazdasági, politikai háttér: „Erdély az 1867. évi kiegyezés előtt az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legkedvezőtlenebb helyzetben lévő régiója volt. A mezőgazdasági árutermelés csak szórványosan bontakozott ki, az általános műveltség, az ipar és városiasodás alacsonyabb szinten állt, mint a tőle nyugatra fekvő területen. A közlekedési infrastruktúra fejletlen, az úthálózat zömében kiépítetlen. A Magyarország nyugati határáról kelet felé kiépülő vasút 1867-ig csak Erdély kapuit érte el. Debrecen, Temesvár 1857-ben, Nagyvárad, Arad 1858-ban kapott vasutat. 1867 után azonban fordulat következett be Erdély fejlődésében” – olvasható a kiállításon.
Egy következő pannón pedig ez áll: „Erdélyben vasutat építeni nem volt könnyű. A nehéz terepszakaszok leküzdésében, folyó- és völgyhidak, töltések és bevágások, alagutak építésében, az állandó földcsuszamlások elleni harcban mérnökök, munkások és kubikusok sokaságának szívós munkájával tekintélyes műszaki eredmények születtek. A Nagyvárad–Predeal szakaszon 11, a Piski–Petrozsény szakaszon 9 alagút épült. (…) a 211 km hosszú Első Erdélyi Vasúton az első szerelvény 1868 karácsonyán futott be Gyulafehérvárra”.
A kiállításon minderről korabeli felvételeket is megtekinthetnek a látogatók: az építkezési munkálatok, az akkoriban épült csinos vasútállomások, mesékbe illő gőzösök képei sorakoznak.
– Idén ünnepeljük a Piski–Petrozsény szárnyvonal átadásának 145. évfordulóját. Négy esztendő alatt épült meg ez a rendkívül nehéz szakasz. Gazdasági szempontból azonban igen fontos volt, hiszen hozzáférést biztosított a nemrégiben feltárt Zsil-völgyi széntelepekhez. Az alagútépítésben főleg észak-olaszországi kőfaragók dolgoztak. Egész telepek jöttek létre – elevenítette fel a dél-erdélyi vasútépítés hőskorát Dionisie Daniel Ardelean, a CENAFER volt igazgatója, aki meghívottként volt jelen a kiállításon. Korabeli történetként megemlítette még, hogy a vasúti csomópontot eredetileg Dévára tervezték, ám az itteni polgárság tiltakozott az ipari létesítménynek számító csomópont ellen, így a parányi Ópiskire építették azt. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy Piski várossá nőtte ki magát – mondta Daniel Ardelean, hangsúlyozva, hogy míg Nyugat-Európában az ipari fejlődés tette szükségessé a vasúti hálózat kiépítését, addig Erdélyben sokfelé maga a vasút hozta el az ipari fejlődés lehetőségét.
Újságírói kérdésre Ardelean párhuzamot vont az erdélyi vasút 150 évvel ezelőtti és mai helyzete között. – Akkor 4 év alatt épült meg a Piski–Petrozsény szárnyvonal. Hunyad megyében azóta egyetlen vonalat építettek még Déva és Brád között, de ez alig pár évet üzemelt. Gyakorlatilag tehát az akkori vasúthálózat működik ma is. Sőt a Hátszeg–Karánsebes fogaskerekű vasutat fel is számolták már. Akkor átlagosan 60 kilométeres óránkénti sebességgel közlekedtek a vonatok, melyeket a nagyobb állomásokról elnevezett gőzösök vontattak. Ma lényegesen nagyobb sebesség felé közelít a vasút, de kihasználtsága minimális, annak ellenére, hogy nemzetközi egyezmény szorgalmazza a vasúti közlekedés előnyben részesítését a közútival szemben. Ehhez azonban megfelelő fejlesztési politikára van szükség, ami akkor volt, most nincs – derült ki a vasúti szakember véleményéből.
A kiállításon még további érdekes információkhoz juthat a látogató. Érdemes tehát felkeresni a dévai múzeum főépületének emeletén berendezett vasúttörténeti tárlatot, melyen még egy korabeli gőzmozdony miniatűr mása is megtekinthető. A kiállítás április közepéig marad Déván.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Véget értek a 6. Hunyad Megyei Magyar Napok
Barátok között
A Kárpát-medence szinte minden sarkából érkeztek érdeklődők, előadók az idei Hunyad Megyei Magyar Napokra.
A Déva főterén szombaton megtartott zárórendezvényen Winkler Gyula EP-képviselő köszöntötte mindazokat, akik több száz kilométerről, barátként jöttek el és természetesen azokat is, akik évről évre megszervezik a Hunyad Megyei Magyar Napokat, lehetőséget biztosítva értékeink ápolására és a többségi lakosság felé történő nyitásra. – A jó embereknek sok barátjuk van, és úgy gondolom, hogy a Hunyad megyei magyarság körében igen sok jó ember él, hiszen az idei rendezvénysorozatra is számos barátunk érkezett a Kárpát-medence különböző vidékeiről. Itt köszönthettük körünkben a háromszékieket, a magyarországi testvérvárosaink, testvériskoláink képviselőit Szombathelyről, Várpalotáról, Zsombóról, kolozsvári barátainkat, felvidéki vendégünket, egyszóval sok-sok olyan embert, akik fontosnak tartják a dél-erdélyi magyarság erősítését, támogatását, és akik évről évre szívesen jönnek el velünk együtt ünnepelni itt Dél-Erdélyben – fogalmazott Winkler Gyula EP képviselő.
A sokfelől érkező barátok mindannyian sajátos módon gazdagították az idei Hunyad Megyei Magyar Napokat. – Örömmel látom azt, hogy most már hatodik esztendeje megrendezésre kerülnek a Hunyad Megyei Magyar Napok, melyeket „a mi szemünk is hízlalt”. Idén Zorkóczy Zenóbia előadóművész és Egyed Edit baróti tanítónő érkezett a vidékünkről számos gyermekelőadást tartva az elmúlt héten kisebb-nagyobb Hunyad megyei településeken, és jó néhány egyéb produkciónak vállaltuk fel az anyagi támogatását, azért, hogy minél színesebb, gazdagabb, tartalmasabb legyen az itt élő magyarság ünnepe – fogalmazott Demeter László, háromszéki megyei tanácsos, a Székely–Szórvány kapcsolat lelkes támogatója.
Lélekkel fűszerezett ínyenségek
Hasonló szándékkal érkeztek Dévára a zsombóiak, akik immár visszatérő vendégként évről évre több ezer palacsintát sütnek a Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával. – Közel öt esztendeje alakult ki testvériskolai kapcsolat a Zsombói Általános Iskola és dévai oktatási központ között. Azóta rendszeresen részt veszünk egymás ünnepségein. Egy találkozás alkalmával derült fény arra, hogy Zsombón négy esztendeje megdöntöttük a Guiness világrekordot, 18 500 palacsintát sütve meg 24 óra leforgása alatt. Akkor kaptuk a felkérést, hogy kisebb léptékben, de Déván is süssünk palacsintát. És mi örömmel jövünk, hogy a magunk módján hozzájáruljunk az itt élő magyar közösség rendezvénysorának a sikeréhez – fogalmazott Gyuris Zsolt, Zsombó nagyközség polgármestere, aki hattagú csapat élén szorgosan keverte, sütötte a palacsintát. Fogyott is az ízes, lekváros desszert, ami immár a magyar napok egyik jellegzetes ínyencségévé vált.
Természetesen a gulyásfőzés sem maradt el. Idén hat csapat állt a 80-90 literes üstök mellett, és aprította a belevalót: húst, csülköt, kolbászt, zöldséget, pityókát, babot, gombát s keverték bele a titkos fűszereket meg sok-sok jó lelket. – Idén szarvasi barátaink nem tudtak eljönni, ezért az óriásgulyás elmaradt, de így is több száz liternyi magyaros étel (gulyás, bogrács, székelykáposzta) fő az üstökben, úgyhogy lesz miből kóstolni – mondta Kocsis Attila Levente főszervező a koradélutáni órákban, amikor már több tucatnyian sorakoztak az üstök körül türelmetlenül várva, hogy megkóstolhassák az ízletesnek ígérkező főzteket. Röpke félóra alatt ki is ürült valamennyi üst: elsőként az RMDSZ nőszervezetének kolozsvári káposztája fogyott el, de nem kellett kínálni a Téglás Gábor Elméleti Líceum csapatának gombás gulyását, a csernakeresztúriak hagyományos krumplis gulyását, illetve a dévai RMDSZ-választmány babgulyását sem. Vitték jó szívvel a Szent Ferenc Alapítvány bográcsát és a Lengyel család pityókás pörköltjét is. És a szakácsok nagy örömére szinte el sem kellett mosni az üstöket, az utolsó cseppig kitakarították. Ezután persze jól esett egy-egy lekváros palacsinta, illetve a csatószegiek sütötte kürtöskalács.
Néptáncosok és kézművesek
Közben a zene sem hiányzott. Déva régi főterén reggel óta szólt a muzsika, s mire mindenki jóllakott, benépesült a színpad. Ezúttal a csernakeresztúri hagyományőrzők mellett a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta csoportja ropta a táncot. – 2013 óta táncolunk itt, Déván. A testvéremmel korábban tagjai voltunk a Nefelejcs néptánccsoportnak. Két éve egy felkérésre hoztuk össze az itteni csapatot Pál Éva nevelővel, s azóta igyekszünk kitartani. Jelenleg csak három párunk van, de sokfelé felléptünk az idei magyar napok alkalmával és sikerült széki, Nyárád menti, Küküllő-vidéki, illetve mezőségi táncokat is bemutatnunk – mondta Roman Cornel téglásbeli diák, a Margaréta tánccsoport vezetője.
Míg a színpadon szólt a muzsika, a téren zajlott a vásár. Idén kevesebb kézműves érkezett, úgy hogy alig győzték az érdeklődők áradatát. Szalma Zsolt kolozsvári üvegművész előtt folytonosan égett a tűz és alakultak a szebbnél szebb üveg díszek, vázák. – Tavaly is itt voltam, és jól éreztem magam. Gyermekek-felnőttek egyaránt érdeklődnek az üveg-tárgyak készítése iránt és úgy jöttem, hogy ezt itt, a helyszínen is bemutathassam, sőt, akinek kedve van hozzá, ki is próbálhassa – mondta Szalma Zsolt. Volt is bőven érdeklődő. Persze nemcsak az üvegfújást próbálgatták, hanem szívesen vásároltak a kész portékából is: a színes üvegékszerekből, illetve egyéb kézműves tárgyakból. A legnagyobb kereslet idén is a pálinkakimérő iránt mutatkozott, úgy tűnik, ez a tüzes víz fogyasztóinak, illetve a cenzor szerepét betöltő feleségeknek egyaránt kedvére való szerszám, hiszen ha az üvegre erősítik, hiába kisebb-nagyobb a pálinkáspohár, pontosan követni lehet, hogy hány deci fogy.
A kézművesek között jelen volt Orbán Ioana is, aki különleges dísztárgyakat készített papírból quilling technikával, illetve a szombathelyi önkormányzat képviseletében Németh Felicia és Horváth Boglárka Brigitta, akik textilfestésre kínáltak lehetőséget. – Immár ötödik esztendeje jövök el a Hunyad Megyei Magyar Napokra. A szombathelyi önkormányzat anyagi támogatásával különböző kézműves-foglalkozásokat tudunk itt lebonyolítani. Eddig volt már nemezelés, tűz-zománc, illetve bőrkarkötőket készítettünk. Idén textiltáskákra festhetnek az érdeklődők egyedi mintákat – mondta Horváth Boglárka, a foglalkozások közti pillanatnyi szünetben. Az érdeklődőkből ugyanis az ő asztaluknál sem volt hiány: szombaton több tucatnyi egyedi textiltáska készült Déva főterén.
A gulyáskóstolók, kézműveskedők között szép számban voltak jelen román ajkúak is. – Évről évre figyelmet fordítunk a többségi lakosság felé történő nyitásra is, a párbeszédre, és örömmel tapasztaljuk, hogy folyamatosan nő az érdeklődés nem csupán a magyaros gasztronómiai termékek iránt, hanem a kézműves-foglalkozásokon, néptánc-előadásokon is jelen van a helyi román lakosság, és szívesen ismerkednek értékeinkkel, hagyományainkkal – fogalmazott Kocsis Attila Levente főszervező.
Foci, ami többről szól
Külön mozzanata volt a zárórendezvénynek az elmúlt héten zajlott kosárlabda-, illetve focibajnokság győzteseinek, résztvevőinek a díjazása.
– Idén hat focicsapat és három kosárcsapat vett részt a bajnokságon Szászvárosról, Csernakeresztúrról, illetve természetesen a dévai Keresztesek, a lupényi Barbárock és a kolozsvári Sutyerákok is. Számunkra sokat jelent itt lenni, a Hunyad megyei magyarság körében, látni azokat az embereket, akik a végvárakon őrzik a magyarságtudatot, őrzik önazonosságukat. Jelenlétünkkel szolidaritásunkat kívánjuk érzékeltetni, de minden esztendőben számunkra is lelki feltöltődést hoznak az itt töltött napok. Csapatunk tagjai a kilencvenes években kolozsvári diákok voltak. Ma már csak ketten élünk a kincses városban, de a dévai focitornán minden esztendőben összegyűlünk feltöltődni az együttlét örömével – fogalmazott Koppándi Botond teológiai tanár, a kolozsvári csapat tagja.
Az est fénypontjának a Bojtorján koncert ígérkezett. A Pomázi Zoltán vezetésével megújult magyarországi együttes szintén jó szívvel érkezett a dél-erdélyi magyarság-ünnepre. – Erdélyi fellépéseink helyszíne általában Székelyföldön, Marosvásárhelyen van. Soha nem jártunk még Dél-Erdélyben, de annál nagyobb örömmel jöttünk el most, hogy megismerjük az itt élő embereket és azon leszünk, hogy örömöt szerezzünk nekik dalainkkal – fogalmazott a koncert előtt Pomázi Zoltán. A jó szándék nem maradt viszonzatlanul, a közönség, köztük szászvárosi, Zsil-völgyi, gyulafehérvári, kolozsvári magyarok végigdalolták az ismert Bojtorján-számokat és az együttesnek csak bőséges ráadás után sikerült leszállnia a színpadról. A jó hangulat megteremtésében jelentős szerep jutott Szabó Zolinak is, aki a magyarországi együttes előtt, illetve után ismert slágerekkel szórakoztatta a közönséget, némelyeket még táncra is perdítve. Így a magyar utcabál késő estébe nyúlt Déva főterén, sokak számára téve emlékezetessé a hatodik Hunyad megyei Magyar Napokat is.
A hivatalos zárórendezvényt követően tegnap délelőtt még némi ráadással szolgáltak a magyar közösségek: Brádon helyismereti kirándulást szerveztek a Fehér-Köröshöz, Szászvároson bográcsos finomságra várták a helyieket, Vajdahunyadon pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei Régi magyar Cabarettelszórakoztatták a közönséget.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Hétköznap és ünnep (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 1.)
Pusztakalán szomszédságában a nyolcvanhét éves Piroska néni az egyetlen református, Lozsádon kilencvenlelkes a református gyülekezet, de a kéthetente tartott istentiszteleteket hatan-heten hallgatják, és nincs ez másként Hunyad megye többi, magyarok által is lakott falujában, ahol a vegyes házasság és a magyar iskola hiánya alaposan megváltoztatta a települések etnikai arculatát. A vaskohászat és általában az ipar, a Zsil-völgyi bányászat összeomlása a városi magyar közösségekben is tizedelt, sokan elmenekültek a munkanélküliség elől, aki pedig maradt, nem az identitása megtartásáért, inkább a megélhetéséért küzd.
Mindezek ellenére a Hunyad megyei szórvány magyarságban vannak olyan kovász emberek, akik nem adják fel anyanyelvüket, kultúrájukat, és mindent megtesznek, hogy a fiatal nemzedékeket is erre ösztönözzék – ezt tapasztaltuk legutóbb, a május első felében megszervezett VI. Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával is.
– Ha önerőből el is indítottuk volna valamikor a magyar napokat Hunyad megyében, az biztos, hogy nem mertük volna ekkora méretűre tervezni, ennyi településen ennyi meghívott előadót felvonultatni, rangos kiállításokat, találkozókat szervezni – tereli a szót már beszélgetésünk elején a háromszéki kapcsolatra Kocsis Attila Levente, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója, majd Kiss Csillát és Demeter Lászlót emlegeti, akik Kovászna Megye Tanácsának megbízásából felelnek a szórványkapcsolatokért. – Rajtuk is múlik, hogy ez a tevékenység ilyen élettel tele működik. Sokat köszönhetünk nekik, úgy érezzük, hogy ők a Kovászna megyei Hunyad megyeiek. A megyei tanács elnöke, Tamás Sándor, valamint Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád is sokat segít, a legtöbb, amit adtak, hogy van, akire támaszkodni, és ezt pénzben nem lehet kifejezni. Az iskolaigazgató a háromszéki önkormányzat hat éve indított szórványprogramjára utal, amely Hunyad megye mellett érinti a Szeben és Fehér megyei magyarságot is.
A magyarság vállalására biztatnak
Amikor arról kérdezzük Kocsis Attila Leventét, hogy mi a hozadéka a magyar napoknak, nem igyekszik rózsaszínben láttatni a dolgokat, de hiszi, hogy a közösségek számára fontos, ilyenkor talán egy kicsit bátrabban merik vállalni magyarságukat:
– Itt nagyon sokan nyakbehúzós magyarok, akik úgy érzik, abból, hogy kimutatják magyarságukat, valamiféle hátrányuk támadhat. A legelső Hunyad megyei magyar napokon, 2010-ben született az ötlet, hogy a meghívott tánccsoportokkal vonuljunk végig Déva főterén, majd kigondoltuk, hogy a vár alatt szervezzünk koncertet. Sokan azt mondták, ez sértené a helyi románságot. De megvolt a felvonulás és a koncert is, tapsolt a lakosság, nem volt semmi baj. Úgy tartom, az embereknek büszkének kellene lenniük arra, hogy magyarok. Ezt a gyermekekben is megerősítjük, előadásokat, színdarabokat tanítunk be az iskolában, és a szülők büszkék, amikor látják gyermekeiket ilyen produkciókban, még akkor is, ha nekik, az ő nemzedéküknek nem olyan fontos, hogy ők magyarok. Tehát a gyermekeken keresztül is próbálunk hatni, megerősíteni magyar öntudatukat. Ezért volt szükség az önálló magyar iskolára, mert egy vegyes iskola tagozataként ez nem ment volna. Most már a lakosság tudja, hogy ezek nem a városnapok, nem a várnapok Déván, hanem a magyarság ünnepe, és szép számban vesznek részt a rendezvényeken. A fiatalok is egyre inkább bekapcsolódnak, saját eszközeikkel, a Facebookon reklámozzák a programokat. Idén a rendezvény mottójával is utaltunk arra, hogy számítunk a fiatalokra: 25 év a 25 évesekért, mivel huszonöt éve alakult érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ, a vele egyidős fiatalok pedig azok, akiknek át akarjuk adni a stafétabotot. Ez a nemzedék szólítható meg a legkevésbé, sokan nincsenek itthon, valahol tanulnak vagy munkahelyet keresnek, próbálják a jövőjüket megalapozni, vagy itthon vannak, de éppen a családalapítás kezdetén, és akkor mások az elfoglaltságaik, nem a szervezés. Idén mégis sokan hazajöttek ezekre a napokra, főleg a koncertekre, de más programokra is. Egy kicsit érzik, hogy itthon van a helyük, az együvé tartozás számít nekik. Ugyanakkor fontosnak tartottuk, hogy a minket mindig segítő RMDSZ évfordulójára is felhívjuk a figyelmet, ennek jegyében hívta meg Winkler Gyula Hunyad megyei RMDSZ-elnök, európai parlamenti képviselő Csáky Pál felvidéki európai képviselőt, hogy ossza meg velünk a felvidéki magyarság lehetőségeit.
A dévai magyar iskola
A tíz esztendővel ezelőtt alapított Téglás Gábor Elméleti Líceum az egyetlen Hunyad megyei állami tanintézmény, amely óvodától tizenkettedik osztályig magyar nyelven oktatja a gyermekeket. A dévai magyar iskola hármas szerepet tölt be: oktatási intézmény, értékmegőrző tevékenységet végez, például a Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű programmal, és itt működik a Hunyad megyei oktatási, nevelési és kulturális központ.
Jelenleg 110 óvodás, 140 elemista, 160 gimnáziumi tanuló és 170 felsős diák jár az iskolába, utóbbiak elméleti és szakközépiskolai, valamint szakiskolai osztályban tanulnak matematika, idegenforgalom és közélelmezés szakon. Az iskolát a helyi Geszthy Ferenc Társaság alapította a Communitas Alapítvány anyagi támogatásával, a tantermeken kívül az iskola épületében működik a százhúsz férőhelyes bentlakás és étkezde is. Az alapító társaság jelenleg is támogatja a szociálisan hátrányos helyzetű családból származó tanulókat, akik anyagi segítség nélkül nem járhatnának lakóhelyüktől távol eső iskolába, ami egyúttal azt jelentené, hogy nem tanulhatnának anyanyelvükön. A szórványban a magyar oktatás szívügye azoknak az idős embereknek is, akik hatvan-hetven esztendővel ezelőtt magyar iskolában végezték legalább az elemit. 2013-ban a Piskiben élő Bogdánné Serfőző Ilona felajánlotta vagyonát az iskola javára, a tavaly elhunyt adományozó emlékére az idei magyar napokon emléktáblát avattak Piskiben.
Palacsintától a versig
A VI. Hunyad Megyei Magyar Napok tíz napja alatt Déva, Vajdahunyad, Lupény, Petrozsény, Szászváros mellett olyan kis településeken is voltak rendezvények, mint Lozsád, Sztrigyszentgyörgy, Bácsi, Petrilla, Brád, Csernakeresztúr, közülük több helyszínen fellépett a kovásznai Zorkóczy Zenóbia gyermek- és felnőttműsorral, valamint csapatépítő játékokat tartott Egyed Edit sepsiszentgyörgyi tanítónő. Ők ketten képviselték Háromszéket a magyar napokon, az utolsó programokon Demeter László, Kovászna megyei önkormányzati képviselő is jelen volt, szorosabbra fonva a szórványkapcsolatokat.
Utolsó nap, amikor az esti koncertet Kovászna Megye Tanácsának támogatásával a magyarországi Bojtorján együttes tartotta, majálishangulat uralta Déván a városháza terét, üstökben főttek a különféle ínyencségek, kürtőskalács és palacsinta illata vonzotta az ünneplőket.
A palacsintás asztalnál csapatával Gyuris Zsolt, a Csongrád megyei Zsomboly polgármestere is fehér kötényt öltött, hogy délutánra elkészüljön a kétezerkétszáz palacsinta, de beszélgetés közben kiderült, nemcsak palacsintasütőként van jelen a küldöttség, hisz a zsombolyi Szent Imre Katolikus Általános Iskola és a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum testvériskolai kapcsolatot ápol több éve. Az együttműködésről Gyuris Zsolt elmondta, „a legfontosabb mozgatórugó a közös felelősség nemzettársainkért. A gyermekeket hozzuk évente Dévára adventi versmondó versenyre, fontos, hogy már kiskorukban megtanulják, nemcsak a határig tart a nemzetünk, hanem bizony azon túl is. A dévaiak tavaly voltak nálunk június 4-én, a nemzeti összetartozás napján a hazafias versek versenyén, jöttek székely testvértelepülésünkről, Orotváról is, valamint a felvidéki Ipolynyékről, utóbbiakkal idén júniusban írjuk alá a testvértelepülési kapcsolatot. Mindig bővülnek ezek a körök, jó érzés valamit nyújtani.
Régi idők emlékei
Még egy utolsó kör Déva régi központjában, aztán kezdődik a Bojtorján-koncert, amikor megszólalnak a régi és új dalok, felidéződnek az egykori emlékek. Éppúgy, mint a kilencvenéves Dumitraşcuné Szalló Irén számára, akivel egy padon ülve beszélgettünk életéről:
– Gyermekkoromban nagyon békés város volt Déva, az emberek ismerték egymást, tudtak egymásról. Az idősebb nemzedékből mindenki tudott magyarul is. Én csak az elemit jártam Déván, aztán 1944-ben Kolozsváron a református leánygimnáziumban érettségiztem. Abban az esztendőben a húsvéti vakáció után néhány nappal bejelentették, hogy nem folytatják tovább a tanévet, mert már nagyon közel a front, éppen annyi idő maradt, hogy letettük az érettségit. Beiratkoztam az orvosi egyetemre, de annyira közeledtek az oroszok, hogy engem elmenekítettek Pestre egy tehervonattal. A szüleim itt maradtak. Sokszor elgondolkodtam, hogy mennyire szerethettek, hogy képesek voltak elválni tőlem, mert tudták, nekem az jobb. 1945. februárban indultam haza az első vonattal. Ősszel felvételiztem, és kezdtem az orvosi egyetemet Marosvásárhelyen. Az első éven ötszázhatvan hallgató volt, aztán lemaradoztak. 1951-ben végeztem, elhelyeztek Beszterce mellé, Radna tartományba. Öt falu tartozott hozzám, az elején nehezen boldogultam, mert nem tudtam jól románul, ráadásul a hegyekből betelepített románok olyan különlegesen beszéltek. Mit ad Isten, egy Konstanca mellőli román emberhez mentem férjhez, de a leányom az én vallásom szerint református, és magyar a férje. Déván nagyon sok a vegyes házasság, és vannak családok, ahol mind a ketten magyarok, de a gyermekek nem tudnak magyarul, mert otthon nem beszélnek az anyanyelvükön velük, és román iskolába járatják őket. Jó, hogy vannak ezek a magyar napok, de lassan nem ismerek senkit, az idősek meghaltak, a fiatalok pedig már nem is magyarok.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb kanadai cég kapott aranykitermelési engedélyt Erdélyben
Újabb kanadai cég, a Carpathain Garden kapott romániai leányvállalata révén nemesfém-kitermelési engedélyt az erdélyi Érchegységben, ahol aranyat és rezet akar felszínre hozni. A Mediafax hírügynökség szerint a Samax Románia révén a kanadaiak megkapták az ásványkincseket felügyelő állami hatóságtól 20 évre a kitermelési engedélyt, amely több kormányzati igazgatóság végleges jóváhagyása és a közlönyben való közzététele után lép hatályba.
A két Hunyad megyei település, Rovina és Criscior között elhelyezkedő kitermelés 20 kilométerre fekszik Verespataktól, ahol a Rosia Montana Gold Corporation kanadai-román vegyes vállalat próbál 15 éve aranyat és ezüstöt kitermelni, de a beruházás során használni tervezett ciántechnológia megosztotta a társadalmat, így a hatóságok nem engedélyezték a beruházást.
Az állam nem részese a beruházásnak?
A kanadai vállalat közleménye szerint a kitermelési engedély megszerzése a legfontosabb lépés. Hangsúlyozták, hogy az állam először adott nemesfém-kitermelési engedélyt úgy, hogy a tervezett beruházásnak nem részese román állami vállalat. Bejelentették, napirendre hozzák a 2010-es előzetes gazdasági becslésüket, és felülvizsgálják a beruházás költségeit.
A 43 alkalmazottat foglalkoztató, Nagybányán bejegyzett Samex Románia a pénzügyminisztérium legfrissebb adatai szerint 2013-ban 9,2 millió lej árbevételt ért el, nyeresége 3,5 millió lej volt.
A rovinai terület becslések szerint 120 tonna aranyat és 100 ezer tonna rezet tartalmaz. A kanadai vállalat vezetői korábban úgy nyilatkoztak, hogy a felszíni kitermelés során nem használnak ciántechnológiát, hanem úgynevezett flotációval, úsztató eljárással termelik ki a nemesfémeket.
A beruházás ellen tiltakozott csütörtökön a Mining Watch Románia és a Mentsük meg Verespatakot! környezetvédelmi platformba tömörült civil szervezetek, amelyek szerint az újabb beruházás a legnagyobb romániai nyíltszíni bánya lenne. A kitermelés két bányában zajlana, átmérőjük 500-600 méter, mélységük 300-400 méter lenne, ami meghaladja a verespataki bánya méreteit.
A civilek szerint a kitermelés nem lakott területen történne, viszont mindössze 7 kilométerre van Brad várostól, amelynek 13 900 lakosa van. Szerintük az ásványkincseket felügyelő hatóság átláthatatlan feltételek mellett adta meg a kitermelési engedélyt, és a helyi lakosokat sem tájékoztatta, mivel jár egy ilyen nagyszabású bányaberuházás. Az erdélyi Érchegységben Felsőcsertésen (Certeju de Sus) is egy kanadai cég, az Eldorado Gold rendelkezik engedéllyel a Deva Gold leányvállalata révén nemesfémek kitermelésére. A kanadaiak legfrissebb becslése szerint 17 év alatt több mint 3,1 milliárd dollár értékű aranyat és ezüstöt termelnek ki.
MTI
maszol.ro