EMNP: „félnek az alternatívától”
Akadályozzák az RMDSZ-esek az EMNP államfőjelöltjét támogató aláírások gyűjtését Biharban is. Több ilyen esetről számoltak be hétfőn a néppártiak tájékoztatójukon.
„Mindenképp meglesz a szükséges 200 ezer támogató aláírás ahhoz, hogy indulhassak az államfőválasztáson, sőt többet is akarunk gyűjteni” – válaszolta kérdésünkre Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) államelnök-jelöltje hétfői váradi tájékoztatóján. Hozzátette, hogy bár akadályozzák a kézjegyek összegyűjtését, most bele fognak húzni: „Tiszta, szabályos, törvényes gyűjtést végzünk és tisztában vagyunk azzal, hogy ellenfeleink majd töröltetni akarnak sok kézjegyet, ezért a kötelezőmél is többet gyűjtünk össze. Például arról értesültünk, hogy Csíkszeredában az RMDSZ-esek arról győzködik az embereket, hogy nekik és nekünk is aláírhatnak, holott ezzel érvényteleníthetik utólag a kettős kézjegyeket”.
Helyzetkép nálunk
Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke kifejtette: megyénkben jól halad az aláírásgyűjtés, „bár sok a félelemkeltés, zsarolás, az RMDSZ a magyar lakossággal is szembekerül már több helyen”. Szerinte azért próblják akadályozni a munkát, mert félnek az alternatívától. Példákat is mondott. „Mihályfalván már nem telik el hét úgy, hogy a polgármester ne adjon ki valami hazug közleményt az EMNP-ről, és már az aláírásgyűjtőinket is zaklatják. Ennek ellenére a mintegy 8000 magyar lakosból 2000-nél is több már aláírt nekünk, ami jó támogatottságot mutat. Monospetriben ugyanakkor a gyűjtőink előtt biciklin, robogón mennek RMDSZ-esek, bekiabálva a portákra, hogy ne merjenek nekünk aláírni, mert baj lesz. A Berettyó mentén azzal gyűjtenek Kelemen Hunornak aláírásokat, hogy például azt állítják, a szimpatikusabb Cseke Attilának gyűjtik azokat. Csatárban meg azt állítják a Kelemen Hunor RMDSZ-es jelölt aláírásgyűjtői, hogy valójában a település csatornázására kérnek aláírásokat” – mondta Csomortányi István. Zatykó Gyula, az EMNP alelnöke úgy fogalmazott: „A Szilágyi Zsoltot támogató aláírások gyűjtése közben lépten-nyomon érezzük, milyen fontos lenne az RMDSZ jelöltjének, hogy mi ne tudjunk elindulni az államfőválasztáson. Mióta Kelemen Hunor kormányfőhelyettes lett, a román kormány fogjává váltak, olyan, mint egy béna kacsa, és semmit sem tudnak felmutatni. Fennáll a gyanú, hogy a háttérben alku van a PSD és az RMDSZ között. Mi vagyunk az alternatíva, és ezt akarják ők legyűrni”. Csomortányi hozzátette: az EMNP mozgósításának az egyik további eredménye, hogy olyanok is megkeresték őket, akikre nem is számítottak, és ennek nyomán olyan helyen is alakul szervezetük, ahol eddig nem tervezték. Szilágyi Zsolt államfőjelölt jelezte: tisztában van vele, hogy magyar jelölt nem jut az államfőválasztás második fordulójába, de fontos, hogy ne csak egyfelé lehezzen kanalizálni a magyar voksokat. Hogy kit támogatnak majd a második fordulóban, arról azt mondta, „olyan államfőjelöltet biztosan nem, aki üldözi a székely zászló használatát, tagadja az autonómia létjogosultságát, bár vannak közben hétvégi grillpartnerei a magyar politikusok soraiból is”. Ami az RMDSZ régóta ígért autonómia tervezetét illeti, arról azt mondták az EMNP-sek, „egy ideje van egy úgymond számlálónk, hogy hányszor kampányol ezzel az RMDSZ és hányszor halogatja aztán az önrendelkezést: egy év alatt 45-ödször ígérték, majd halasztották a tervezetet, ez is beszédes.”
Szeghalmi Örs, erdon.ro

Futócipőt húzott Tőkés László és Szilágyi Zsolt
Futócipőt húzott Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, európai parlamenti képviselő és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke, illetve államfőjelöltje, akik péntek délután az Érmelléken csatlakoztak a Via Revolutiae emlékmaraton keretében útnak indult Juhos Gábor maratonfutóhoz.
Tőkés az érmihályfalvi református templom udvarán mondott útravaló beszédében a civil áldozatvállalás olyan mintapéldájának nevezte Juhos Gábor teljesítményét, amelyre méltán büszkék lehetünk.
„Fontos, hogy ne szoruljon háttérbe a határ menti magyarság ügye sem, ezért külön öröm, hogy a tavaly teljesített székelyföldi maraton mintájára, az önrendelkezés ügyét zászlajára tűzve, a Partiumot is végigfutja Juhos Gábor. Ez a régió hátrányosabb helyzetben van, mint a Székelyföld, mert betelepítéssel, megfélemlítéssel felőrölték a térség magyarságát” – fogalmazott az EP-képviselő. Hangsúlyozta: meggyőződése, hogy a Székelyföldnek és a Partiumnak két erős hídfőállásként kell alátámasztania az erdélyi magyarság jövőjét.
Szilágyi Zsolt hangsúlyozta: Juhos Gábor példája arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak politikai eszközökkel, hanem a sporttal is lehet üzenni a kisebbségi és a többségi erdélyi közösségnek. „Ahhoz, hogy elérjünk az út végére, az utat is végig kell járnunk, mindeközben pedig tanulni kell, sohasem szabad lemondani a célról. Ilyen az autonómiaküzdelem is” – hangsúlyozta az EMNP államfőjelöltje.
A gondolat kapcsán Juhos Gábor egy tibeti tanítást idézett, miszerint az élet értelme nem a cél elérése, hanem maga az odáig vezető út. „A maratonfutás a kitartásról szól, és a szabadsághoz vezető úthoz is legfőképpen erre van szükség. Ennek a szimbolikus üzenetnek a továbbadásáért indultam útnak Temesvárról, ezzel akarom felrázni mindazokat, akikkel útközben találkozom” – fejtette ki a maratonfutó.
Juhos Gábor a Via Revolutiae keretében két napot töltött az Érmelléken. Biharon Biró Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (MPP) elnöke fogadta, Paptamásiban pedig helybeli fiatalokkal beszélgetett a 89-es temesvári eseményekről és az autonómiáról, majd a maratont szülővárosa, Székelyhíd irányába folytatta. Érmihályfalván Sas Kálmán vértanú lelkipásztor emléke előtt tisztelgett Tőkés Lászlóval, Szilágyi Zsolttal és a helyiekkel közösen.
Az EMNT által kezdeményezett Via Revolutiae maratonfutással a résztvevők a Romániában 25 évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltás hőseire és áldozataira emlékeznek. A székelyhídi származású, Budapesten élő Juhos Gábor szeptember 14. és 25. között Temesvárról rajtolva Aradon át rója a kilométereket Nagyvárad irányába, hogy onnan szülőhelyére látogatva, Piskolton keresztül Szatmárnémetinek vegye az irányt.
Juhos már tavaly is felhívta a figyelmet az autonómia fontosságára, akkor a Székelyföld önrendelkezéséért 91 települést érintve, mintegy 500 kilométert megtéve szaladta körbe a Székelyföldet, de az idei nagy meneteléshez is csatlakozott a Bereck és Kökös közötti táv lefutásával.
Krónika (Kolozsvár)

CAPITAL 300
Íme a 12 leggazdagabb romániai magyar
Idén is az RCS&RDS tulajdonosa a leggazdagabb romániai magyar. A 300 leggazdagabb romániai közé csupán 12 magyar fért be.
1. Teszári Zoltán (5.) 
Vagyon: 530-560 millió euró Kor: 44 éves Szektor: telekommunikáció, energia, egészségügy, média Lakhely: Bihar, Budapest
A leggazdagabb romániai magyar milliomos Teszári Zoltán, vagyona az összesített Capital 300 lista ötödik helyének kivívására volt elég. Az üzletember és az általa irányított RCS&RDS üzletpolitikája leginkább az agresszív terjeszkedésről szólt az elmúlt időszakban, a vállalat 2013-ban indította Digi Online platformját és indított erős reklámkampányt a vállalat mobilszolgáltatásainak terjesztéséhez. Az RCS&RDS az elmúlt évben 475 millió eurós árbevételt jegyzett, a vállalat több mint 1 milliárd eurónyi eszközállománnyal rendelkezik, viszont hatalmas, mintegy 900 millió eurós tartozást halmozott fel.
Teszárit a Capital az “arc nélküli milliomosnak” nevezi, hiszen 2002 óta nem vett részt semmilyen közösségi rendezvényen, azóta pedig csak egy bulvárlap tudott képeket közölni róla. Az üzletember korábban judózott, képviselte Romániát az 1990-es Európa Bajnokságon. Miután abbahagyta a versenysportot, Ludescher Csabával vállalkozni kezdett. Társával kezdetben fagylaltot árusítottak, majd megalapították a fagylaltpor és ostyák elállításával foglalkozó Rubin&King-et. A fagylaltbiznisz után Ovidiu Crișannal karöltve megalapította a Kappa nevű céget, majd nem sokkal később létrehozta saját telekommunikációs cégét, az RCS-t.
Az elmúlt időszakban a sajtó egyre többször szellőztette meg, hogy Teszári esetleg eladná az RCS&RDS-ben levő tulajdonrészét. Tavasszal a szaksajtó arról cikkezett, hogy a Vodafone élénken érdeklődik a vállalat átvétele iránt, de ezeket az információkat egyik fél sem erősítette meg. A Capital szerint egy ilyen tranzakció értéke akár 2 milliárd euró is lehet, ha figyelembe vesszük, hogy a régió többi országában milyen összegekért cseréltek gazdát hasonló méretű vállalatok.
2. A Mudura család (95.)
Vagyon: 58-60 millió euró Szektor: ingatlanszektor, kereskedelem Lakhely: Bihar
Mudura Sándor a nagyváradi Lotus Center tulajdonosa idén tavasszal hunyt el. A vállalkozó onnan vált ismertté, hogy kilencvenes évek elején meghódította a magyarországi édességpiacot, ahol elsőként kezdte forgalmazni a Ferrero termékeit, amelyek közül leginkább a Kinder tojásoknak és a Tic-Tac cukorkáknak volt keletje.
1995-ben a tulajdonában levő vállalat tevékenységét kiterjesztette a romániai piacra, később ingatlanpiaci beruházásokkal hívta fel magára a figyelmet: a Lotus Centert 2002-ben nyitotta meg, amely akkoriban Erdélyben a legnagyobb bevásárlóközpontnak számított.   Az elmúlt években az üzletember vállalatainak irányítását majdnem teljes mértékben fia, ifj. Mudura Sándor vette át. A család vállalatainak struktúrájában idén nem történt nagyobb változás, az elmúlt időszakban a mezgazdaságba és a turizmusba ruháztak be számottevően.
3. Verestóy Attila (107.)
Vagyon: 52-55 millió euró Kor: 60 éves Szektor: tőkepiac, ingatlan Lakhely: Hargita megye
Vagyonnyilatkozata szerint az RMDSZ szenátorának több mint 3 millió eurója van elhelyezve hazai is külföldi bankszámlákon, emellett 5,9 millió eurós kitettséggel rendelkezik különböző befektetési alapokban. Verestóy vagyona jelents részét a Bukaresti Értéktőzsdén jegyzett értékpapírokban tartja, a Capital szerint ezeknek a részvényeknek az összértéke jelenleg 27,8 millió euróra tehet, amelyek 8,5 millió euróval érnek kevesebbet, mint megvásárlásuk pillanatában.
A szenátor és felesége tulajdonában 3 lakás (kettő a fővárosban és egy Székelyudvarhelyen), 2 ház (Székelykeresztúron és Ilfov megyében) és több földterület is van. Vagyonnyilatkozata alapján egy BMW X3 és egy Audi S8 típusú autó tulajdonosa.
4. Pászkány Árpád (150.)
Vagyon: 38-40 millió euró Szektor: építkezések, ingatlan Lakhely: Kolozsvár
Pászkány Árpád ebben az évben több vállalatától is megvált. Januárban túladott a CFR Cluj futballklubon, amelynek részvényeit több vállalat együttesen vásárolta meg azzal az ígérettel, hogy biztosítani fogják az elmúlt tíz év egyik legsikeresebb és legjövedelmezőbb romániai csapatának finanszírozását. Az üzletember idén kilépett a médiaiparból is miután az Intel Sky megvásárolta tőle a Transilvania Live és Transilvania Look csatornákat. 
Pászkány tulajdonában ingatlanvállalatok mellett tanácsadó cég és IT vállalat is található. Az üzletember első millióját samponok és dezodorok értékesítéséből kereste, az elmúlt időszak egyik legfontosabb ingatlanberuházójává vált Kolozsváron.
5. Szigeti Zoltán és társai (165.)
Vagyon: 35-38 millió euró Szektor: reklámipar Lakhely: Bukarest
Szigeti Zoltán és Mihaela Nicola 2005-ben alapították a The Group névre keresztelt vállalatot, amely mára Románia egyik legsikeresebb reklámcégévé nőtte ki magát. Az alapítókhoz később Bogdan Nicola, Mihaela testvére is csatlakozott. Jelenleg a vállalat tíz ügynökséget működtet, és olyan ügyfelekkel rendelkezik, mint a Dacia, a Renault, a Nissan, a McDonald’s vagy a Bosch. Az elmúlt évben a The Group tulajdonrészt szerzett a világ legnagyobb reklámipari holdingjának helyi leányvállalatában, az Omnicorm Media Group-ban.
6. Pálfi Miklós (190.)
Vagyon: 29-30 millió euró Kor: 56 éves Szektor: ásványvíz-, sörgyártás Lakhely: Bukarest
Pálfi Miklós a Romaqua 30,5%-át birtokolja. A vállalat az elmúlt évben még a Coca-Colát és a Heinekent is megelőzte az alkalmazottak számát illetően, tavaly 133 millió eurós árbevételt és 300 ezer eurós profitot tudott felmutatni, annak ellenére is, hogy 2012-ben még jelents veszteségekkel volt kénytelen számolni. A vállalat portfóliójában olyan márkák találhatóak, mint a Borsec, a Giusto, a Quick Cola, a Metropolitan Caffe és az Albacher. A Romaqua palackozási kapacitása évente egy milliárd literre tehet. 
7. Péter Pál (203.)
Vagyon: 25-27 millió euró Kor: 52 éves Szektor: energia, ipar Lakhely: Kolozsvár
Az üzletember 24 éve Ștefan Gadolával és Ioan Soceával közösen alapította Kolozsváron az EnergoBit nevű vállalatot, amelynek 53%-os tulajdonrészét két éve a lengyel Innova Capital vásárolta meg. Péter partnereivel több zöldenergia elállításával foglalkozó vállalatnál is részvényes, de az áramkereskedelemben is megvetették a lábukat az Enex nevű cég által. 8. Szász testvérek (220.)
Vagyon: 20-23 millió euró  Szektor: kereskedelem Lakhely: Marosvásárhely 
Szász Orlando és Roland úgy kerülhettek fel a leggazdagabb romániai magyarokat összesít listánkra, hogy édesapjuk magyar, édesanyjuk pedig román anyanyelvű, de k tökéletesen beszélnek magyarul. Marosvásárhelyen működtetik a Renaniát, amely piacvezető a munkavédelmi berendezések, védruha forgalmazásában, tavalyi forgalma megközelíti a 20 millió eurót, bár enyhe csökkenést mutat az előző évekhez képest. A Renania tavaly 2,4 millió eurós nyereséget ért el. Szász Roland tulajdonosa még a Vertical Engineering cégnek is, amely tavaly 1,9 millió eurós forgalmat ért el.
9. Fodor Zsolt és Szilvia (226.)
Vagyon: 22-25 millió euró Szektor:  telekommunkáció, kereskedelem Lakhely:  Marosvásárhely 
A házaspár az EuroGsm tulajdonosa. 17 éves működésük alatt a hálózat folyamatosan bővült, bekebelezve versenytársait: a Kopiernicust, a Fronterat és a Rurint. A lánc jelenleg 113 üzletből áll, 81 városban vannak jelen, árbevételük tavaly elérte a 18,8 millió eurót, nyereségük az egymillió eurót. Pár hónapja az EuroGsm aláírt egy partnerségi megállapodást a Seamless Romániával, ami egy okostelefonos fizetést lehetővé tevő applikációról szól. A Fodor házaspár a Mobile Distributiont is működteti, amelyik a legnagyobb PrePay-kártya forgalmazó Romániában.
10. Urási Béla (279.)
Vagyon: 15-16 millió euró Szektor:  tkepiac, ingatlanügyek, bankszektor Lakhely:  Kolozsvár 
Urási Béla olyan sikeres erdélyi üzletekben vett részt, mint az Astral Telecom és a Transilvania Bank. Az előbbit 2005-ben megvásárolta az UPC, Urási 16 millió dollárt kaszált a tulajdonrészéért. A Transilvania Bankban 3,95%-részesedéssel rendelkezett, amitől szintén megvált, majd a pénzt ingatlanokba fektette. Urási jelenleg nehéz időszakot él meg: válásával van teli a sajtó, és miután felesége a vagyon felét követeli, elképzelhet, hogy idén utoljára találkoztunk vele a TOP 300-ban. 
11. Szarvadi Lóránd (289.)
Vagyon: 14-16 millió euró Szektor:  kereskedelem, ingatlanügyek, turizmus   Lakhely:  Bukarest 
Szarvadi Lóránd évről évre lejjebb csúszik a vagyonranglistán, 2012-ben még 203. volt. Szarvadi és Hegedüs Ferenc a '90-es évek elején nyitották meg az első elektronikai és informatikai szaküzletüket. A Domo áruházlánc alapítóiként ismertek. A Hegedűs és a Szarvadi család 2007-ben kiszállt a Domóból, eladták tulajdonrészüket, és Szarvadi már semmilyen funkcióval nem rendelkezik a vállalatban. Ő és felesége jelenleg a Toyplex vállalat tulajdonosai, amely 17 üzlettel rendelkezik, de idén áprilisban fizetésképtelenségi eljárás indult ellene. 2013-ban a cégnek 1,2 millió eurós forgalma és 750 ezer eurós vesztesége volt.
12. Hegedüs Ferenc (290.)
Vagyon: 14-16 millió euró Szektor:  kereskedelem, ingatlanügyek, turizmus, építőipar Lakhely:  Kézdivásárhely  
A Domo-társalapító 2007-ben adott túl tulajdonrészén 75 millió euróért. Ezután komoly ingatlanberuházások következtek, említésre méltó ezek közül az Interdomo, az Imperial Hotel Management és a Logistika. Az Interdomo tavaly mindössze 200 ezer eurós forgalmat jelentett. A kézdivásárhelyi Atrium hotel is Hegedüs nevéhez fűződik, társaival közösen megvásárolták és felújították a bálványosi Best Western Grand Hotelt.
Transindex.ro 

Az űrlap alja
Vízügyi államtitkár nélkül
Pásztor Sándor, a Körösök Vízügyi Igazgatóságának egykori műszaki igazgatója, aki 2014. április 3. és 2015. január 15. között töltötte be Romániában a vízügyi államtitkári tisztséget, január 16-ától visszatért Bihar megyébe előző posztjára. Elmondása szerint jelenleg nincs vízügyi államtitkára az országnak, és ő egyelőre műszaki segítséget nyújt e téren.
Tegnap sajtótájékoztatójának fő vezérfonala a jelenlegi hidrológiai helyzetről való tájékoztatás volt. Mint hangsúlyozta, a Körösök medencéjében nincsenek komolyabb vízügyi problémák, ráadásul annak ellenére, hogy ez Románia egyik legkisebb területű vízügyi térsége, mégis a legbiztonságosabb, legfelszereltebb, lekörözve ezzel több olyan megyét, ahol jóval nagyobb támogatást kaptak árvízvédelemre.
A sajtótájékoztatón többek között felsorolta a Bihar megyére és a Körösök Vízügyi Igazgatóságának (ez három megyét ölel fel: Bihar, Kolozs és Hunyad megyét) 2014-re juttatott anyagi támogatását, tekintettel arra, hogy azt megelőzően semmi anyagi juttatást nem kaptak. Egyébként, mint elhangzott, erre a periódusra kb. 40 ezer lejt kapott a vízügyi igazgatóság.. „Ebből 12 munkálatot támogattunk: egy részét Nagyváradon, Belényesben pedig a tározókat próbáltuk fejleszteni” – fogalmazott Pásztor, hozzátéve, hogy Románia-szerte a kommunista korszakban épült tározókat, gátakat – ezek közül olyanokat is, amelyek már, vagy még nem működnek, illetve, amelyek javításra szorulnak – szeretnének felújítani uniós pénzből, amelyre az elkövetkező periódusban pályáznak. Ezek között szerepel többek között a Dunai gátak, tározók felújítása is.
Mint Pásztor Sándor hangsúlyozta, kétszer volt államtitkársága idején Luxemburgban tárgyalni az Európai Unió képviselőivel, illetve az Európai Fejlesztési Bank vezetőjével, hogy támogatást nyerjünk Nagyváradon a Párizs patak, illetve a Kösmő szabályozására. Utóbbi Pályi–Bihar–Paptamási vonalon folyik. Ez soha nem volt szabályozva, emiatt olyan gondok is voltak, hogy a Várad–Szatmár útvonalat sokszor elöntötték.
Továbbá tervbe van véve a Lesi-tározó egy jövőbeni EU-s projektbe. „Ott vagyunk a támogatási listán, és reméljük, hogy az elkövetkezőkben sor kerül ránk” – hangsúlyozta Pásztor, s mint hozzátette, a Baross (ma Dacia) híd alatt az ötvenes évek alatti csatornahálózatot kell még korszerűsíteniük.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A szentimrei Pimodán
MOLNÁR GUSZTÁV egyetemi tanárral indult interjút készíteni Hegyközszentimrére Szilágyi Aladár, a gépkocsizó és fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter társaságában. A tervezett beszélgetéssel gazdagabban, egy szőlőhegyi riporttal és némi pálinkával a tarsolyukban érkeztek vissza a redakcióba.
Bár járatlan vagyok a bormívesség tudományában, nem ér készületlenül a Berettyó völgyébe igyekeztünkben Guszti gazda maroktelefon-kérelme, miszerint Szalárdon vásároljunk számára egy adag áslogot, azaz kénrudacskát. Ugyanis szerencsés egyezés folytán éppen ma hajnalban csemegéztem Nemes Fábián Jósef Tóth-Vásonyi Prédikátor 1814-ben megjelent, Visgálódó és oktató értekezés a’ szőlő-mívelésről című könyvét, mely külön fejezetben értekezik A’ Borokkal való bánás módjáról, mikor azok már a’ hordókban vagynak.
A bennünket remetelakába váró gazda „per Guszti”-ként való emlegetése részemről nem tolakodó bizalmaskodás, hiszen Molnár Gusztáv politológust, a Partiumi Keresztény Egyetem tanárát már fél évszázada, (poétának menendő Ady-körös diákként) volt szerencsém megismerhetni. Szándékom szerint válogatott írásai legújabb kötetének megjelenése kínál apropót arra, hogy hosszabb interjút készítsek vele folyóiratunk, a Várad számára. De a szimatom nem csal: látogatásunk jó alkalmat kínál arra is, hogy riportba örökítsem nagytudományú partnerem környezetének, annak a kishazának a szellemét, amelyik zavartalan szemlélődésre (M. G. megfogalmazása) készteti őt.
A családi birtok
Mielőtt érdemben elkezdenők a magasabb szellemi régiókban való röpködést, arról faggatom, hogyan emelt magának remetelakot a hegyközszentimrei szőlőhegyen. „Ez a mi családi szőlősünk volt. Az úgynevezett Jeges-féle birtok, anyám részéről. Volt egy öreg pince, egy pajta is, meg elől a szőlő. A kollektivizálás idején mindent elvettek, a pajtát lebontották, a környéken szinte minden pincét leromboltak, de a miénknek megkegyelmeztek. Gondolom, azért, mert elég jó lehetett, akkor is bort tartottak benne. Amikor a 90-es évek elején visszaadták a szőlőst, az első években nem sokat törődtem vele, mással voltam elfoglalva, többek között az Összmagyar alternatívában összegyűjtött »szövegeimet« írtam, és nyakig benne voltam Magyarországon a közéletben, a politikában. A birtokot bérbe adtuk, az utolsó bérlő nem csak a szőlőt pusztította ki, hanem a betonkarókat is kiszedte, úgyhogy semmi nem maradt. Amikor 2006-ban idejöttem főállásban a váradi egyetemre, bár Anikó húgom bent lakott a városban, eldöntöttem, hogy ez az a hely, ahol egy kicsit vissza lehet gyökerezni, és akkor kértem meg Guba Jenő unokatestvéremet, hogy a csapatával (amely most a váradi Várban munkálkodik), építsen nekem a pincére egy házat.”
Ha jól számolom, Guszti barátomnak tizennégy jó éve volt ahhoz, hogy gyermekként élvezhesse ezt a hosszúmezői dűlőben megbúvó kisvilágot. „Persze, hogy sokat jártam, pontosabban szekereztem ide – kapom a megerősítést –, ez egy fiúgyerek számára valóságos paradicsom volt. Engem elsősorban nem Szalárdhoz köt a gyerekkorom, ahol születtem, hanem két másik helyszínhez. Az egyik ez a szentimrei, ahol inkább a szüret az emlékezetes számomra. Jeges nagyapám, meg Apám, amikor valami tennivalója volt, gyakran kihozott magával a hegyre. A másik, bizonyos szempontból még fontosabb helyszín a Berettyó túloldaláról ide látszó Újfegyvernek. Mások észre sem veszik, de én mindig látom, amikor odanézek. Ugyanis ott volt az apai nagyszüleim tanyája. A Molnár-ág Hódmezővásárhely környékéről származik. Ott is tanyasi emberek voltak, kétlakiak, ugyanis a tanyatulajdonosnak általában a legközelebbi településen is volt háza. Nekünk Szalárdon volt a házunk, a nagyapáméké mellett, a Kerek-malom-utcán, és pár kilométerrel odébb, az Újfegyvernek fölötti »dombtetőn« volt a tanya. Gyerekkoromban minden nyarat ott töltöttem.” „Tehát számos gyökér köt ehhez a kistájhoz” – mondom. – „Igen, ez az én Heimatom, az én tájhazám” – bólogat. „Összevissza közel egy hektárnyi terület a családi birtok, ebből körülbelül tíz árnyit újból beültettem vagy 800 tő szőlővel. Hát nem egyedül, szerencsére, van itt a szomszédságban egy segítőm. A pincéje, meg a szőlője itt van az enyém mellett. Kocsis Imrének hívják, az apja korombeli, jó barátom, a fia, Imi, a »fogadott keresztfiam« meg segít nekem a munkálatokban, mert egyedül nem győzném, meg nem is akarom magam nagy szakértőnek kiadni. Van vagy negyven szilvafám is, az államtól »örököltük«, nem a téesztől, mert a termelőszövetkezet ezt a határrészt annak idején átadta az állami borgazdaságnak. Nem az errefelé hagyományos veresszilva, inkább a ringlóhoz hasonlít, de annál keményebb, és később beérő, nagyon finom pálinkát lehet főzni belőle. És van jó pár Stanley is. Ebből minden ősszel igazi, üstben főzött szilvalekvárt készítünk a húgaimmal. Harmincvalahány körtét, meg vagy tíz kajszibarackot már én telepítettem. Azok most fordulnak termőre.”
Házigazdánk elmondja, kezdő szőlőmívesként nem az itt megszokott fajtákat telepítette, hanem a gránátvörös bort adó Cabernet-Sauvignon-t és Merlot-t, a fehér bort adó fajtákból pedig a magasabb cukortartalmú Chardonnay-t és Szürkebarátot. Arra észrevehetően büszke, hogy a Chardonnay-t ő hozta be először Szentimrére.
A háromlaki ember
Alig melegedünk meg a felső traktus könyvekkel kibélelt, kályhaduruzsolásos hangulatában, házigazdánk egy míves kupát kotor elő, A szentimrei borverseny aranyérmes bora, 2014. felirattal. „Ezt az én Chardonnay borom kapta. Háááát nem tudom, hogyan, de sikerült – kérkedik szerényen. – Másoknak – elsősorban a »keresztfiamnak« – is benne van a keze munkája. A kora tavaszi metszés, a permetezés persze az én »gondom«, de nem az én dolgom, az ekézés meg végképp nem. Bár mi lovas népek volnánk. Nagyobb gazdák voltunk, mindig lovak között forgolódtam gyerekkoromban, de lóval bánni, lovagolni nem tanultam meg. Kisebb koromban megtanulhattam volna, de inkább olvastam, elbújtam, amikor kapálni kellett menni.” Amikor a falut elhagyva felkapaszkodtunk a Molnár-portához vezető köves úton, meggyőződhettünk arról, hogy valóban remetelakhoz közeledünk, hiszen nem sok házat láttunk a környéken. „Van itt egy nagyobb gazdaság a szomszédságomban, az Úr Zsigmondé, neki valóságos borászati komplexuma van, pincéi, ő a szentimrei bor fő termelője és forgalmazója, Váradon is van vagy hat üzlete. Zsigmond profi szőlész-borász, EU-s támogatással dolgozik, teljesen gépesített gazdasága van, nagy inoxtartályokban tárolja a borait, és télen-nyáron egy csomó embernek munkát ad a környéken. Tőle is szoktam tanácsot kérni. Az övéhez képest az én borom, akármennyire jónak sikeredett, csak »kézműipari« termék. De hál’Istennek vannak, akik épp az ilyet kedvelik.” Tudomásom van arról, hogy Molnár Gusztáv háromlaki ember, nem fér a fejembe, miként engedheti meg magának azt az időbeni fényűzést, hogy egy-egy esztendejét három helyen múlassa. Mivel a mindenütt egyszerre jelenlevőség képességét nem birtokolja, rá is kérdezek erre a talányra. „Alapvetően a Pest melletti Csömörön lakom családostól, már vagy húsz éve kiköltöztünk a fővárosból. Télen többnyire ott tartózkodom, ide csak olyankor jövök, amikor óráim vannak, vagy a bort kell lefejteni, palackozni. A másik rezidenciám egy Mezőtúr és Gyomaendrőd között megbúvó vízparti faház, a Hármas-Körösnek vannak ott holtágai. Nyáron imádom ott múlatni az időt, emlékeztet az én tanyasi gyerekkorom hangulatára. Az kint van, mindentől távol, a vizes világban. (A pontos „cím”, ha érdekel: »Peres holtág, Vakota-zug«.) Ahhoz képest még a szentimrei hegy is a civilizáció csúcsa, annyira eldugott helyen van. Nem egyetlen meghatározott helyem van, hanem egy Tájhazám, amelyik Mezőtúrtól Szentimréig terjed. Ami az érdekes, hogy az í-ző nyelvjárás odáig terjed nyugat fele. Mezőtúron is íznek. De nem annyira jellegzetesen, mint Biharban, meg nem mondják a lónak, hogy lú, és a diftongusos au-zás is inkább itteni sajátosság. Egyébként – ha már szóba került – tudod-e, hogy hol van a keleti határa az í-ző nyelvjárásnak? Nagyjából egybeesik a hajdani Biharország határaival, Kalotaszegen Magyargyerőmonostor az utolsó még í-ző település. Bunyitay Vincétől tudom, akinek négykötetes nagy művét – amelyet te adtál ki újra – egyetemista koromban Kolozsváron apróra kijegyzeteltem. Lényegében a nyarat Mezőtúr és Szentimre között osztom meg. Persze, tavasszal, ősszel, amikor zajlik az egyetemi félév, akkor Váradon megtartom az óráimat, de amint végzek, jövök ki a hegyre. A városban csak olyankor maradok, amikor valamilyen rendezvény van, amin részt akarok venni, vagy színházba megyek. Egyébként nem élek teljesen remeteéletet, hisz folyton jövök-megyek – jó kis Suzuki Sx4-esem nélkül nem is tudnék létezni –, no meg szoktak látogatóim is jönni. Odakint, a ház mellett van egy grillező meg egy kemence. Az utóbbit a gyimesközéploki Korbuly Laci bácsi építette nekem. Nagy forgalom nincs, van egy szűkebb baráti köröm, ők látogatnak meg.”
Pinceportya
Lazításként szemlére indulunk. Helynévmániás lévén, riporterségem az iránt érdeklődik, hogy kísérőnk milyen határrésznevekkel, dűlőnevekkel ajándékozhat meg? A már hallott Hosszúmező mellé begyűjtöm balkéz felől a Bocskai, odébb a Koppány, túloldalt a Gárdony (helyi kiejtés szerint: Gárdon), lentebb, a faluban a Kulcsár-domb neveket. – Megannyi legenda és valós történelmi esemény hordozói. Vagy elpusztult falvaké, mint a Szalárd határában fekvő Adorján és Latobár. Gusztáv mutogatná is, mi, merre van, de a Berettyó mentén terjengő ködfátyol csak Adorján várának öregtornyát engedi láttatni a tájból. Bizonygatja, hogy bár az itteni dombok csupán két-háromszáz méter magasak, de napfényes időben különlegesen tág perspektívát kínálnak, akár tíz falut is befoghat a tekintet, szemközt, a folyó túlsó oldalán a Hegyköz meg a Rézalja megannyi tornya látható. „Ha a Hosszúmező és a szemben lévő dombvonulat tetején meghúzódó Síter között képzeletbeli vonalat húzunk – mutatja Gusztáv, a ködgomollyal mit sem törődve –, az egyben egyfajta nyelvhatár is. Szentimrétől nyugatra és északra húzódik a színmagyar Érmellék, míg a Berettyó túloldalán, Margitta fele már zömmel románok laknak. Ez az a vidék, ahol jó Szalárdi János, a Siralmas magyar krónika írója elbúcsúzva az Élesden letáborozó fejedelemtől, »sűrű oláh falvak között haladva« átvágott egy másfajta hegyen, hogy a Berettyóhoz kijutva szülőfaluja felé vegye az irányt.”
Aztán a birtok jobb oldalán húzódó elég mély árokra terelődik a szó: „Ez volt a Mélyút. Eredetileg valószínűleg vízmosás volt, ma már jócskán feltöltődött, de gyerekkoromban még ki sem látszottak belőle a szekerek. Ott összetalálkozni nem lehetett, hiszen nem tudták egymást kikerülni. A szekéren ülők messziről kurjongattak – különösen szüretkor –, valahogy jelezték, ha már valaki elindult egy irányba, hogy a másik, szemből érkező várja meg a kereszteződésben.” Amikor Molnár Gusztáv „aranyérmes borász” a pincéjébe invitál bennünket, egy helyi vonatkozású – mint kiderült, általa nem ismert –bortörténeti adalékkal próbálom viszonozni a szíveslátást. „Feljegyeztem magamnak egy ilyet – magyarázom –, Bél Mátyás azt írta 1726-ban, hogy a szentimrei bor »dicsőségben a váradival vetekszik, mindkettő kedves az ivóknak, s a fejnek nem árt, egészséges«. – Ezek alapján feltételezhető, hogy a soktudományú »hungarus« férfiú – aki a saját identitását úgy határozta meg, hogy »lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus«, tehát tót (szlovák) anyanyelvűnek, magyar nemzetűnek és német műveltségűnek vallotta magát –, forgolódhatott itt…”
Ahogy a fehérre meszelt gádorban kezdünk lefelé ereszkedni a pince félhomályába, menten érezni a falakat, a mennyezetet borító, a borászathoz nélkülözhetetlen nemespenész illatát. „Nem minden pincében van ilyen – bizonygatja alvilági kísérőnk
–. Hátul vannak a régi pálinkák. De ezeket különlegesebb alkalmakra tartogatom. Nemrég, Stanik István ex-sógorom – lapotok alapítója – 60. születésnapján te is ihattál belőle. Most a 2014-es évjáratút fogod megkóstolni, nem ült még eleget a hordóban, de szerintem már iható. Ha egyetértesz, kaptok belőle egy kis kóstolót. Számomra ez a pince, Ady után szabadon, a szentimrei Pimodán. Amikor kint elég hideg van, a pince kifejezetten kellemes, olyankor itt szoktam olvasgatni a verseit. Különösen a magyarság katasztrófáját mindenkinél pontosabban látó sorai nyűgöznek le. Foglalkoztat, hogy megcsináljam – legalább e-book formájában – az én válogatott Ady-kötetemet. Egy Kosztolányi vagy egy Babits soha nem engedte meg magának, hogy nagyon rossz verseket is írjon. Ady zseniális dolgai mellett habozás nélkül ontotta az élvezhetetlen verseket is. Úgy érezte, ő ezt is megteheti. Nem szabad a teljes Adyt olvasni, mert akkor elterelődik a figyelmünk arról, amit ő meglátott. A szentimrei Pimodán persze csak távoli, halvány mása az Ady által megélt Magyar Pimodánnak, amely az eredeti, Baudelaire-féle világfájdalomnál is mélyebb, tragikusabb és végzetesebb volt. Mi már nagyon messze vagyunk ettől, bár még mindig »ennek isszuk a levét«. Hogy is jövünk mi ahhoz, hogy a pár év híján száz év óta tartó elkábultságunkat összehasonlítsuk az ő mindezt előre látó transzcendens kábulatával! Mindenestre ennek a pincének van valamelyes Pimodán-hangulata. Néha szükségünk van a lebegésre, amit persze nem szabad túlzásba vinni.
Egy kis szeszszag terjeng, ez attól van, hogy tegnap fejtettük a borokat, ma pedig, miután elmentetek, folytatjuk. Ugyanis Szentimrén mindig február első szombatján van a borverseny. Amikor megnyertem azt a díjat, személyesen nem vehettem részt, és a szomszédom, Kocsis Imi »aratta le a babérokat«. Most már követelik a »céhmesterek«, hogy személyesen jelenjek meg a borászok vetélkedőjén.”
Gusztáv a pince előterében nagy rámolásba kezd Péter kollégám segítségével, akiről kiderül: ő is épp olyan otthonosan mozog a szőlész-borász eszközök körében. Addig rakodnak, amíg az egymásra halmozott darálók, prések mögül előtűnik egy felirat: JEGES PÁL KOVÁCS MARGIT, 1935. „Ő volt az én Jeges dédnagyapám és Kovács leánynevű dédnagyanyám, aki mellesleg hozományba kapta ezt a földet (jó, csak egy részét, a többit kivásárolták a testvérektől). Jeges Pál építette az eredeti pajtát, amelyből csak ez a betonkád maradt meg, amelyen a felirat van. Gyerekkoromban ebbe daráltuk a szőlőt. Aztán itt van ez a régi, különleges, kézi meghajtású prés, az van ráírva, hogy FLEISCHER ÉS TSA. KASSÁN. Nemrég újíttattam fel, és mondhatom, tökéletesen működik. Itt ez a kicsi prés – folyatja a gyűjtemény bemutatását –, ennek is hasznát vesszük, amikor valamelyik fajta szőlőből túl kevés van. Kint van egy nagyon öreg, kovácsolt prés, csak az alja van öntöttvasból, a préskosarán az ANDRÉNYI ÉS TSA NAGYVÁRAD-ARAD felirat olvasható. Ez is monarchiabeli, természetesen.”
Végezetül immár pálinkás butykosokkal felfegyverkezve visszatérünk a felső traktusba, néhány korty ital, és egy mangalicakolbász-kóstoló erejéig. A Monarchia hangulatának idézése tovább folyik: „A Molnárok egyik ősapja vízimolnár volt északon, a Garam mentén, hithű református család. Amikor jött a rekatolizáció, Gyömrőbe mentek, majd onnan is tovább, Hódmezővásárhelyre, ahol ránk ragadt a Gyömrői előnév. Ezért mi Gy. Molnárok vagyunk tulajdonképpen. Nálam már lekopott a Gy. Amikor apám 1948-ban beíratott az anyakönyvbe, nem voltak hajlandóak bejegyezni. A Jegesek nagyon érdekes népség, a Hajdúságból került Szentimrére az üknagyapám kántortanítónak. Őseik marhahajcsárok voltak, lábon hajtották el Spanyolországig a jószágot. Jól megülték a lovat, a puskával is tudtak bánni, a bogrács is ott volt a nyeregben. – Alighanem innen van, hogy szeretek bográcsban főzni…”
A tágas, amerikai konyhás ebédlőben, amely télen dolgozószoba is, alig van szabad fal. Ahol nincs könyv, ott két, díszesen bekeretezett negyvennyolcas poszter van – nem tudom, annak idején hogyan nevezhették –, majd négy, szintén századeleji stílusban bekeretezett nagyalakú fénykép. „Azok a Molnár- és Bende-ági dédszülők – kezdi rá vendéglátónk, amikor látja, hogy a falakat pásztázzuk –, mellette meg a Vasárnapi Újság két melléklete, amelyek eredetileg Molnár dédnagyapám szalontai házában függtek a falon. Ő 1903-ban vásárolt egy százholdas birtokot a Szalonta melletti Madarászon, és erősen függetlenségi párti érzelmű volt. A még ma is igen csinos, közvetlenül az emlékpark melletti egykori házukat pár évvel ezelőtt mutatta meg nekem Dánielisz Endre helytörténész. (A világháború után költözött a család egy része Szalárd környékére.) De ne gondoljátok, hogy becsavarodtam, ez az erős századelő-fíling onnan van, hogy harmadik éve vezetek egy kutatást a Sapientián, amelynek címe A magyar nemzeti hegemónia dilemmái a száz év előtti Magyarországon. Remélem, 2018-ra könyv lesz belőle.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A falu halála
Sok évvel ezelőtt fájdalmat okozó hír járta be szülőfalum és a környékbeli települések, Agyagfalva, Décsfalva, Mogyorós utcáit: az ócfalvi szorostól a nagygalambfalvi szorosig feldugják a Nagyküküllőt, hatalmas mesterséges tavat hoznak létre, az ott lakóknak pedig menniük kell. S ennél is fájdalmasabb volt, amikor az a szóbeszéd futott szét, hogy nemsokára vége Bögöznek, mert a falu névtábláját már át is húzták… Ugyanis akkor kerültek ki az új falutáblák, amelyeken az áthúzással azt jelezték, addig tart a település.
S meg is indult a népvándorlás, sokan látni akarták azt a táblát, míg valaki meg nem magyarázta, mit is jelent az átlós vonal. Aztán, amikor a békási tengeren hajókáztunk, magam elé képzeltem a kétségbeesett embereket, annak a jó néhány falunak a lakóit, akiknek menekülniük kellett az egyre gyarapodó víztömeg elől. Merényletnek tartottuk, és tartjuk Bözödújfalu víz alá parancsolását, s annak a falurombolásnak a jelképét látjuk ma is ebben, amely tulajdonképpen esztendők múlva indult meg központi tervek alapján, hivatalos pártpolitika részeként.
Az jó jel volt, hogy szinte egész Európa, de a tengerentúliak is erőteljesen felléptek az akkori példátlan rombolási szándék ellen, s ha nem következik be a rendszerváltás, bizonyára iszonyú tragédiák történtek volna az egész országban, de különösen Erdélyben. Egyébként a rombolás azzal kezdődött, hogy kisebb falvakat megfosztottak önállóságuktól, elorozták nevüket, a közeli nagyobb település egyszerű utcáivá fokozták le, soknak a tanintézetét is beolvasztották az úgymond jelentősebb iskolákba, legtöbbször a magyar többségű települések váltak így csatolt helységekké a román többségű tengerben, a magyar iskolák pedig magyar tannyelvű tagozatokként sorolódtak be. Az ügyintézés, döntés így került mások kezébe. Amikor véget ért a rémálom, azt hittük, megszabadultunk falvaink, iskoláink felszámolásának rémétől, nem is gondoltunk arra, hogy az eddigieknél is súlyosabb veszély leselkedik ránk…
Az évek teltével egyre inkább rá kellett jönnünk arra, hogy nem kell ide Ceaușescu durva terve, nem kellenek rémálmunkban is megjelenő hatalmas gépek, sem hivatalos átiratok. Mi magunk vagyunk azok, akik tehetetlenül nézzük falvaink kiüresedését, megroppanását. Mi magunk határozunk arról, hogy ennek vagy annak a településnek vége, mert mondjuk ki újra és újra: ha megszűnik az iskola, az a falu halálát jelenti. Keserűséggel vettük tudomásul, amikor a pedagógusszövetség udvarhelyszéki elnöke majd minden megbeszélés alkalmával a Homoród mentén, a Küküllő vidékén rendre felszámolódó iskolákat siratta el, nem is beszélve aztán a Mezőség, Szatmár, Bihar, Szilágyság, Bánság egyre zsugorodó magyarságáról, rendre lakat alá kerülő magyar tanintézeteiről, mind jobban szűkülő lehetőségeiről.
És lám, amire nem vártunk, az hozzánk is begyűrűzött. Elsőként Hilib az, amelynek tanintézetén, úgy néz ki, áthúzzák a táblát. Hilib nem nagy falu, de büszke emberek lakják, akik sehogy nem akarnak lemondani a településük méltóságát is szavatoló iskoláról, még akkor sem, ha a létszám alatta marad a törvényben szigorúan megszabott határnak. Sajnos, a lakosság száma is csökkenőben, 1956-ban közel ezren lakták, de ez a szám mára háromszáz körülire esettp. Megcsappant hát az iskolások száma is… Mégis reménykednek… Hogyan is lehetne elfogadni a roppant merev utasításokat, hisz még jól emlékszünk, annak idején, a Ceaușescu-érában akár egyetlen gyerekkel is fenntartották több helyen is a román tannyelvű osztályt, s ebből merítettek erőt a szórványbeliek, mert ezeket a példákat idézve tudtak itt-ott, időnként a megszabott létszám alatti magyar osztályokat éltetni.
Az a félő, ha ez tényleg bekövetkezik, olyan folyamat indul el, amit eddig nem tartottunk bekövetkezhetőnek. Igaz, az utóbbi két és fél évtizedben sok olyan változtatás történt az iskolahálózatban, amelyre nem számítottunk, s mely nem minden esetben minősült sokak szerint helyes lépésnek.
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó
Erdély.ma

A székelyek előtt Székelyföldön
Botár István csíkszerdai régész volt a vendége a Székely Akadémia előadás-sorozat legutóbbi rendezvényének. Pénteken este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében vetített képes bemutatót tartott a csíki egyházszervezet és településhálózat kialakulásáról, régészeti ásatások eredményeivel nyomatékosítva a térség Árpád-kori történetéről szóló megállapításait. Az est házigazdája Kádár Gyula történész volt.
A települések korát az 1332–1337 között összeírt pápai tizedjegyzékek alapján „szokás” említeni, ám így torz képet kapunk, mondotta az előadó, aki hangoztatta, ez alapján csupán a plébániákat térképezhetjük fel, de a templomokat több település közösen építette, melyek közül csak egyet vezettek be a jegyzékbe. Sőt, olyan is van, amit fel sem vettek, a plébános esetleg „elrendezhette”, hogy ne kelljen adót fizetni. Erre példa Csíkmenaság és Csíkszentimre, ahol régészeti kutatás kimutatta Árpád-kori templom létét, de nem szerepelnek az összeírásban. Kiindulópontként az 1334-es pápai tizedjegyzéket vette az előadó, mivel azon nyomon követhető az összeírás útvonala északról dél felé, Gyergyótól Tusnádig. Ennek alapján térképet állított össze a létező plébániákkal és a templomokat építő településekkel. Jól látszik, a templom nem mindig egy település közepén áll, mint ahogyan annak helyét utólag a „nagy könyvben” megírták, hanem több egykori település között. Például a szentsimoni plébániatemplom Csatószeg területén van, a Csíkrákosi Göröcsfalván.
Botár István néhány székely mítoszt is lerombolt. Székelyföld őslakói nem a székelyek. A 13. századig máshol éltek, a Dunántúlon, Biharban, Belső-Erdélyben. Előttük, már a 11–12. században településhálózat alakult ki, a 12. században templomokat építettek a térségben. Legenda, hogy a székely települések lakói a hegyekből húzódtak volna le a mai helyükre. Fent nincsenek nyomok, de annál inkább a mai települések mellett, ahol Árpád-kori lelelteket találtak. S ezt a logika is alátámasztja, hisz lent könnyebb a megélhetés, jobban terem a föld. Mítosz a székely tízesekben való településszerkezet is, hiszen a tízes társadalmi, gazdasági, hadi szervezet. Az ún. tízesek java része önálló falu volt a középkorban, a településrészt szeg-ként vagy szer-ként különböztették meg. Felvetődött a kérdés: milyen nemzetiségű népesség lakta az Árpád-korban Székelyföldet? Mindenképpen a Magyar Királyság területén belüli keresztény népesség, melynek templomaik voltak, és szinte biztos, hogy vármegyei szervezetben éltek. Elég nagy számban került elő kard, sarkantyú, lószerszám, katonáskodásra utaló lelet, amelyek nehézfegyverzetre utalnak, s ez találó, hiszen a Kárpát-medence keleti határán helyezkedik el, és védelmi szerepet játszott. Az ásatások nyomán előkerült cserepeknek nincs nemzetisége, de valamiről árulkodnak. Egyesek, mint amilyen a cserépbogrács, a magyarokhoz köthetőek. Bátrabb megközelítéssel az is kijelenthető, hogy többségében magyar anyanyelvű népesség lakott a későbbi Székelyföld területén, habár szlávok is voltak. Ők a tatárjárás vagy egy nem dokumentált betörés következtében felhagyták a térséget, melyre később beköltöztek a székelyek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A délvidéki magyarság kálváriájáról Nagyváradon
kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából a délvidéki magyarság kálváriájával ismerkedhettek meg az érdeklődők február 27-én Nagyváradon a Szerbiából érkezett meghívottak előadása nyomán. A Partiumi Keresztény Egyetemen tartott fórumot az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi és bihari szervezete, illetve a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezte, derül ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben, amelyet alább olvashatnak.
Nagy József Barna régióelnök köszöntötte az Újvidékről érkezett vendégeket, akik mindhárman a dél-bácskai kisváros, Temerin fiai – mint azt büszkén hangoztatták. Szót kapva szabadon összegezték a publikum előtt írott dolgozataiknak lényegét, hogy maradhasson idő az érdeklődők kérdéseire, felvetéseire is.
Elsőként Guszton András újságíró, Temerin volt polgármestere beszélt – családi vonatkozású adalékokkal is szolgálva – a Trianon utáni Délvidék történetéről, különös tekintettel az 1944-es szerb bevonulás alatt és azt követően történt magyarellenes megtorlásról, elmondva, hogyan tisztították meg Tito partizánjai az őshonos magyaroktól a Sajkásvidéket, azaz a Bácska délkeleti részén, a Tisza dunai torkolatvidékét.
Csorba Béla író, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke a magyarok és németek ellen folytatott népirtásról beszélt, bemutatva azokat az időket, amikor a kommunista ideológia embertelensége a szerb nacionalizmus gyűlölködésével párosult. Csak 1990 után lehetett – de akkor is és azóta is csak óvatosan – beszélni arról, hogy miként végezték ki ártatlan magyar és német férfiak ezreit a partizánok, miként gyilkolták halomra az „idegeneket”, éheztettek halálra öregeket, nőket és gyermekeket Tito koncentrációs táboraiban, hogyan üldözték el családok tízezreit. Szólni, kutatni, emlékezni évtizedeken át nem lehetett, és máig elmaradt a hivatalos bocsánatkérés, a rehabilitáció és a kárpótlás. Az elszenvedett borzalmakért soha senkit nem vontak felelősségre, noha bebizonyosodott: amit a Délvidéken a szerbek elkövettek, az genocídium volt. A szerbiai magyarság kálváriája ráadásul csak folytatódott az 1991–2006 közötti délszláv konfliktus idején.
Ternovácz István újságíró, az Újvidéki Rádió szerkesztője Az ellenségkép módosulása a kuláküldözéstől az antisztálinista sztálinizmusig vezérfonal mentén igyekezett megvilágítani a szerb nacionalizmus természetrajzát és a történtek ideológiai hátterét, beleértve a mai nehéz örökséget is. A közelmúltig zajló véres folyamatok és a mai propaganda azt jelzi, hogy a szerb nép egyelőre nem hajlandó és nem képes szembenézni a múlttal, bár apró jelei már mutatkoznak a szükséges önátértékelésnek. Az est házigazdája, Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke harcostársaiként üdvözölte és méltatta a délvidéki vendégeket, mindhárman tekintélyes közösségi vezetői, érdemes nemzetpolitikusai és értelmiségijei a Szerbiához került magyar nemzetrésznek. Rámutatott, hogy a kommunizmus magyar áldozatainak emléknapja, február 25-e kapcsán idén különös figyelmet kapott a békeidőben halál- és munkatáborokba deportáltak és elhurcoltak tragédiája, hiszen számukat több százezerre becsülik a szovjetek által megszállt országokban. A magyarság különösen nagy áldozatot hozott ezen a téren is, mert a második világháborút követően nemcsak Sztálinék hirdettek bosszút, hanem a „nemzeti” kommunista rezsimek is kivették részüket a megtorlásból osztályharcos alapon. Tőkés László rámutatott: a fizikailag-szellemileg megnyomorított túlélők is áldozatai a diktatúráknak, rájuk is gondolnunk kell, nemcsak a halottakra. Délvidéken különösen nagy volt és hosszúra nyúlt a pusztulás, s a hallgatás fala nehezen omlik le. Nyomasztó örökségünk tudatában teljes együttérzéssel kell emlékeznünk az elveszettekre, szolidaritással kell viszonyulnunk minden nemzettársunkhoz, mert mindannyian megszenvedtük a kommunizmust – fogalmazott a püspök. A fórumot követően megkoszorúzták az egyetem udvarán található, 2003-ban állított emléktáblát, majd a főhajtás után elénekelték a Szózatot.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája
Nagyvárad, 2015. február 28.
itthon.ma/karpatmedence

Újra terítéken az önálló magyar színház létrehozásának ügye Szatmárnémetiben
Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatala közvitára bocsájtotta az Északi Színház két társulatának két különálló jogi személlyé alakításának az ügyét. Stier Péter, az Északi Színház adminisztratív igazgatója az új színház létrejöttével járó változásokról beszélt, illetve eloszlatott néhány tévhitet is.
Szatmárnémetiben az Északi Színház magyar és román tagozatának önálló intézménnyé való alakítása, illetve ezzel a szatmári magyar színház megalapításának az ügye már jó ideje téma. 2011-ben Nagyváradon zajlott le ez a folyamat, a szatmáriak pedig figyelemmel követték ennek hatásait, majd úgy döntöttek, itt is meg kell ezt a lépést tenni. 2014-ben aztán el is készült egy városi tanácsi határozat, amely erről szólt, ám akkor lekerült a napirendről. „A román társulat tagjait nagyon meglepte a kezdeményezés, sokan megijedtek. Azt hitték például – jegyezzük meg: tévesen -, hogy a változásokkal elveszíthetik az Északi Színház épületének használati jogát. Ez tévedés! Most viszont úgy tűnik, sokan már másképp viszonyulnak a kezdeményezéshez" – fogalmazott Stier Péter adminisztratív igazgató.
A Szatmárnémeti Északi Színház intézménye 45 éve két társulattal működik. A Harag György Társulat és a színház román tagozata közös adminisztratív és gazdasági felsővezetéssel (közös könyvelőséggel, vezérigazgatóval, adminisztratív igazgatóval, stb.), de külön művészeti vezetéssel (saját művészeti igazgatókkal és művészeti tanácsokkal) működik. A két társulat eltérő művészi koncepcióit, szakmai filozófiáit és műsorpolitikáját egy közös menedzsment igyekszik összefogni és koordinálni, ami egyre nehezebb feladatnak bizonyul a két tagozat eltérő struktúrája, hagyományai, közönsége és műsorpolitikája tükrében.
Ráadásul Szatmárnémeti színháza az egyetlen jelen pillanatban Romániában, amelyet a helyi önkormányzat üzemeltet, és egy intézményen belül két tagozat is működik. Az utolsó előtti ilyen helyzet Nagyváradon volt, ott azonban – mint már említettük – 2011-ben megtörtént a két különálló jogi személy létrehozása.
A bihari eset kapcsán is bebizonyosodott: a két jogi személy külön külön sokkal eredményesebb volt, jobban fejlődött, mint a változást megelőzően. De ugyanez a jelenség zajlott le például Nagyszebenben vagy Temesváron is.
„Voltak akik a tervben etnikai, nemzetiségi okokat véltek felfedezni. Erről szó sincs, egy sor szakmai indok van arra, hogy miért lenne jobb különálló jogi személyként működnie a két társulatnak" – mondja Stier.
Szakmai indokból valóban akad bőven. Stier szerint az egyik legfontosabb, hogy különálló színházakként mindkét fél saját hosszútávú terveket szőhet, ez pedig fontos a szerződtetéseket, de még a repertoár összeállítását illetően is. A színházak a saját célközönségük elvárásai szerint formálhatják munkájukat, alakíthatnak ki a fejlődési stratégiát.
„Európai trend, hogy a kulturális intézmények között is a kisebb egységek hatékonyabban működnek, jobban fejlődnek. Ezért lenne cél az önálló magyar és román bábszínház létrehozása is" – tudtuk meg az igazgatótól.
Stier Péter a Szatmár.ro-nak azt is elmondta: tévhit az, hogy a jelenleg 131 fővel működő Északi Színház alkalmazottainak a száma a változással megduplázódna. Mivel minden poszton legalább két ember dolgozik, a két színház létrehozásával gyakorlatilag egy 66 és egy 65 főt foglalkoztató színház jönne létre.
Emellett az Északi Színház épületét, a stúdiótermet is közösen használnák majd. Szó sincs arról, hogy valamelyik fél ezt önmagának sajátítaná ki. A két társulat tulajdonában levő felszerelések pedig annak alapján oszlanának meg, hogy melyik tárgy jelenleg kinek a leltárában szerepel – legyen szó díszletekről vagy gépekről. Általában a két társulatnak megvan a maga felszerelése, amiből viszont egy van, az megegyezés útján kerülne ide vagy oda.
Az igazgató szerint azért is lenne előnyös az egy jogi személyből kettőt csinálni, mert így például ugyanarra a pályázatra mindkét színház jelentkezhetne – így mindkét társulat esélyt kapna ugyanabban a programban támogatást kérni, más pályázatokban pedig partnerekként indulni.
szatmar.ro
Erdély.ma

Megemlékezés Bunyitay Vinczéről a Nagyváradi Megyei Könyvtárban
Bunyitay Vincze munkásságának ismerete nélkül a kutatók nem tudnák felderíteni a bihari települések múltját, azokat az eseményeket, melyek rányomták a bélyegüket erre a területre az idők folyamán. Elhunytának 100. évfordulója alkalmából emlékkiállítás nyílik a tiszteletére.
Az egykori egyháztörténészek között Bunyitay Vincze (1837–1915) neve egy különleges helyet foglal el, nemcsak a magyar, hanem a román történetírásban is. A történettudomány területén szerzett érdemei nem lennének ismertek, ha más beavatottak és szakemberek nem használták volna fel a történelmi munkáit a helytörténet megismerése céljából. Bunyitay Vincze történeti munkásságának ismerete nélkül a kutatók nem tudnák felderíteni a bihari települések múltját, azokat az eseményeket, melyek rányomták a bélyegüket erre a területre az idők folyamán. Történeti munkássága ma is mérföldkőnek számít mindazok számára, akik arra vállalkoznak, hogy Bihar múltjáról írjanak. Az ő nevéhez kötődnek a következő munkák: A váradi ősszékesegyház, Nagyvárad, 1880; A nagyváradi l. sz. Székesegyház, Nagyvárad, 1880; A váradi püspökség története, Nagyvárad, 1883–1884, 3 kot.; A mai Nagyvárad megalapitása, Nagyvárad, 1885; A váradi káptalan legrégibb statutumai, Nagyvárad, 1886; Szilágymegye középkori müemlékei, Budapest, 1887; Biharmegye oláhjai es a vallás unió, Budapest, 1889.
Életrajz
1859-ben Szaniszló Ferenc nagyváradi püspök bevette a nagyváradi egyházmegyébe és 1860-ban pappá szentelte. Várad-Olasziban és Békéscsabán káplánkodott. Három évig volt segédlelkész. Fábry Ignácz kassai püspök és szentjobbi apát jóvoltából elnyerte a szent-jobbi plébániát (1863–75), később bélfenyéri (1875080) plébános lett. 1872-ben a váradi püspökség adatainak gyűjtéséhez fogott, s hogy ezt könnyebben tehesse, Lipovniczky István nagyváradi püspök könyvtárnokának nevezte ki 1879-ben. Az adatgyűjtéshez a hazai levéltárakon kívül Róma és Bécs levéltárait is két ízben felkutatta. 1884-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába választotta. 1883-ban Lipovniczky püspök szentszéki tanácsossá nevezte ki, Őfelsége a király pedig 1888-ban tiszteletbeli, majd 1893-ban valóságos kanonokká. A kanonoki kinevezés egy új korszakot nyit Bunyitay Vincze életében, a mecénásét. Adományaiban is megmutatta szeretetét Nagyvárad iránt: 20.000 koronát adott a Bunyitay-liget létesítésére, 2000 koronát a nagyváradi Múzeum faragott kő díszajtajára. Leginkább azonban az elhanyagolt vidék segítését tűzte ki céljául. 1903-ban kisdedóvó-intézetet építtetett, aminek fenntartásáról is gondoskodott. Egykori plébániája kisdedeinek gondozásával Szent Vince leányait bízta meg. Azután megvette a szomszédos telkeket és azon új iskolaépületet emeltetett.
Áldozatkész alapító tevékenységének méltó koronája a 100.000 koronából épült újirázi katolikus templom. Nemcsak fölépíttette, hanem maga gondoskodott teljes felszereléséről is. A templomot 1912. november 1-én szentelte fel Széchényi Miklós nagyváradi püspök. Széchényi püspök, aki a leggyöngédebb figyelemmel vette körül a betegeskedő Bunyitayt 1911-ben pápai prelátusságot szerzett neki, a legutolsó napokban pedig megérkezett a híre hogy Őfelsége címzetes püspöknek nevezte ki. 1915. március 26-án este Bunyitay Vincze visszaadta lelkét Teremtőjének. Március 29-én kísérték utolsó útjára, és az Olaszi sírkertbe helyezték örök nyugalomra. (Források: Tiszántúl, 1915. március 3, p. 1-2, Bihar vármegye és Nagyvárad. Budapest, [1901])
Emlékkiállítás
Bunyitay Vincze elhunytának századik évfordulója alkalmából a Bihar megyei Gheorghe Şincai könyvtár meghívja önöket, hogy vegyenek részt a 2015. március 26-án, csütörtökön 17 órakor megnyitandó emlékkiállításon az intézmény aulájában.
Dr. Silviu Sana könyvtáros
erdon.ro

László királyt az érdekelte, hogy rend legyen, nyugalom
Kutatási területe a középkori Magyarország politika-, társadalom- és intézménytörténete. DR. ZSOLDOS ATTILA, a MTA levelező tagja a Szacsvay Akadémián a Szent István utáni Árpád-házi királyok külkapcsolatairól tartott előadást. Szilágyi Aladár Szent László koráról kérdezte a címzetes egyetemi tanárt.
Elődei: I. Béla, Salamon, majd Géza három-három éves uralkodását trónviszályok, testvérharcok jellemezték, végül László volt az, aki stabilizálta az országot…
László idejében van egy rendkívül látványos, szimbolikus jele is annak, hogy az előző évtizedek zűrzavara lezárult: az 1090-es évek elején László meghódítja, birtokba veszi az addig önálló Horvátországot.
Ez az első sikeres expanziós törekvése az Árpád-háziaknak?
Igen, nevezhetjük az első expanziónak, de nevezhetjük a Magyar Királyság stabilizálásának is. Ez olyan jó sikerült, hogy ettől kezdve a Magyar Királysággal Közép-Európa keleti felén – modern kifejezéssel élve – regionális nagyhatalomként kell számolni, amely egyfelől nem vetekedhet a két szomszédos birodalommal, a Német-római Császársággal és Bizánccal, de mind a kettőnek lehet kellemetlen és komoly ellenfele, másfelől pedig a kisebb szomszédok félve tekinthetnek rá, és érdekük a jó kapcsolat ápolása Magyarországgal. Innentől kezdve a magyar királyok rendre beavatkoznak a lengyel trónküzdelmekbe, halicsi és más orosz fejedelmek trónviszályaiba, a délszláv világ küzdelmeibe. Tehát ahogy az előző évtizedekben a Német-római Birodalom avatkozott bele a magyar trónviszályokba, most már Magyarország is képes arra, hogy a környező kisebb vagy kevésbé szervezett, politikailag gyengébb szomszédok belviszályaiba afféle „igazságosztóként” az egyik vagy a másik fél mellett elkötelezett résztvevőként vegyen részt a konfliktusokban.
Gondolom, az sem elhanyagolható dimenzió, hogy már Gézának is, de főleg Lászlónak sikerült VII. Gergely pápa támogatását elnyernie.
Ennek nagy jelentősége volt. Elsősorban azért, mert a középkor világában a vallás és az egyház jelentősebb szerepet játszott, mint manapság, mert a középkori ember nem megszokásból, vélt vagy valós politikai elvárásoknak engedve volt vallásos, hanem őszintén.
Egy tudós kollégám mondta egyszer, azóta is sajnálom, hogy nem én találtam ki: a középkori ember számára a keresztény „túlvilág” olyan volt, mint mondjuk, a mi számunkra Kína. Nagyon távoli, semmit se tudunk róla, de a reális világunk része.
Ilyen körülmények között „Krisztus földi hatalmának az örököse”, Szent Péter utóda, a római pápa nem egy volt a kor kisebb-nagyobb hatalommal rendelkező uralkodói közül, hanem egy olyan erős tekintély, akivel a kapcsolatok rendezettsége kívánatos volt. Ehhez hozzájárul az is, hogy VII. Gergely pedig nem egyike volt a középkor számos pápájának, hanem egy kifejezetten reformeri lelkülettel megvert vagy megáldott személyiség, akinek a nevéből képzett „gregoriánus” reform éppen arra irányult, hogy az egyház korábbi időszakban betöltött szerepét alapvetően átformálja. A korábbi időszakban, a „Karoling királyeszmének” megfelelően az uralkodót egyfajta főpapi hatalommal felruházott személynek tekintették. Szent István is ebben a szellemben rendezte be a királyságát. István volt az, aki egyházakat alapított, kijelölte a püspökségeket, püspököket ültet a főpapi székekbe. – Ez még mind a Karoling eszmének az alkalmazása. Gergely oly módon kívánt ezzel szakítani, hogy az egyházat meg akarta tisztítani a világi befolyástól. Ragaszkodott ahhoz, hogy abban az eljárásban, melyben az új püspök elnyeri méltóságát, kizárólag az egyháziak jussanak szerephez. A pápasághoz fűződő kapcsolatoknak azonban volt egy másik vetülete is ebben a korban. Salamon ugyanis, trónja elvesztése után annak érdekében, hogy visszaszerezze országát Géza hercegtől, felajánlkozott a német-római császárnak hűbéresként. Ez az első olyan pillanat – de nem az utolsó –, amikor tetten érhetjük a Pápai Kúriában azt a felfogást, mely szerint annak idején Szent István voltaképpen Szent Péternek ajánlotta fel az országát, tehát Magyarország így a mindenkori pápa egyfajta hűbérese lenne, mivel a koronát a pápa, II. Szilveszter küldte annak idején Istvánnak. Még az Árpád-kor végén, a 13. század utolsó évtizedeiben is megjelenik ez az érvelés a pápai hatalom részéről. A magyar hagyomány viszont úgy tudja, hogy Szent István Máriának ajánlotta föl az országot. Ez lett volna az a megoldás, ami biztosítja, hogy a pápai hatalom nem követelhet magának különösebb befolyást a Magyar Királyságra. Azt nem tudjuk, hogy István felajánlása megtörtént-e, vagy ez az epizód Szent István középkori életírásaiban az 1070-es években feltűnő pápai jogigény ellenében megkonstruált magyar „hivatalos” álláspont-e valójában. Mind az egyik, mind a másik megoldás mellett hozhatók fel érvek és ellenérvek, de sajnos, a teljes bizonyosságig nem tudunk eljutni a választ illetően.
Sajátos dinamikája volt ennek a kornak, hogy magyar királyok a német császár ellenében a pápával szövetkeztek. Ugyanakkor Lászlónak – de már Gézának is – komoly fenntartásai voltak: jó, jó, támogat bennünket a pápa, de ne szóljon bele a dolgainkba. Főleg László nem volt elragadtatva Gergely pápa reformjaitól, annyira nem, hogy – tudtommal – a váradi püspökséget is „pápai áldás” nélkül hozta létre…
Magát a püspökséget nem László hozta létre, hiszen az már I. András korában létezett, László az, akiről úgy tudjuk, Biharból Váradra helyezte át a püspökség székhelyét, de pápai engedély nélkül, saját elhatározásából.
Sőt, még abban is bizonyosak vagyunk, hogy az első magyar szentté avatások 1083-ban, amikor Istvánt, Imrét, a vértanú Gellértet, valamint a két nyitrai remetét szentté avatják, azok is pápai beavatkozás nélkül zajlódtak le, a magyar király elhatározásából, a magyar egyház égisze alatt.
Van ugyan olyan forrás, mely szerint VII. Gergely adott volna felhatalmazást ennek a végrehajtására, ez azonban valószínűleg téves információ, a korabeli politikai játszmák része. Megjegyzendő azonban, hogy a 11. század végén, a pápaság még nem is igényelte magának a szentté avatási eljárás ellenőrzési jogát.
Tehát a kanonizácó még nem vette fel az úgynevezett szentté avatási per formáját?
Ekkor még nem volt szokásban. Európa bármely országában a helyi egyház ügye volt a szentté avatás kérdése. Lászlónál inkább az figyelemre méltó, hogy szemlátomást nem pápabarát politikát folyatott, hanem a Magyar Királyság mindenkori érdekeit tartotta szem előtt. Kezdetben, mint már említettük, Géza, majd László valóban igénybe vették a pápa támogatását a német-római császárral szemben, később azonban – az említett Horvátország miatt – elhidegülnek a magyar-pápai kapcsolatok, aminek megint volt oka, mert a horvát királyok egyikének szintén az akkori pápa küldött koronát, és emiatt igényt tartottak Horvátország hűbérére. Ebbe Lászlónak a horvátországi bevonulása – hogy úgy mondjam – alaposan „belerondított”.
A viszony tovább romolhatott, hiszen adott pillanatban László a német császárhoz pártolt át.
Az elhidegülés olyannyira erősödött, hogy abban a bizonyos invesztitúra-háborúban – amelyik a pápaság és a német-római császárság között zajlott, ami azonban állásfoglalásra késztette a latin Nyugatnak minden királyságát – László egy idő után átállt a császár oldalára, mert érdekei úgy kívánták. Egyébként a gregoriánus reformok, az egyház megtisztítása a világi befolyástól, nem csak ezt a legfelső szintet érintette, hanem az alsó szinteket is. Ennek a reformnak a részeként kezdik szigorúbban megkövetelni a papi nőtlenséget, ami korábban Nyugaton sem volt általános.
László külpolitikájának – Rómához kötődő keresztény királyként – az is a része lehetett, hogy a balkáni irányú expanziós törekvései mellett, az ortodoxiát (mivel két évtizede bekövetkezett a nagy egyházszakadás) megpróbálja kiszorítani a térségből, nem?
Számára ez egy sokadrangú szempont lehetett. Az Árpád-kori Magyarország a latin Nyugat része volt: ez Szent István, sőt már Géza döntésével egyértelművé vált. A 10. század közepén azonban a latin Nyugat és a görög Kelet határa éppen a Kárpát-medencén keresztül húzódott, míg István az egész Kárpát-medencét a maga uralma alá nem hajtotta. Előbb Gyulát győzte le, e néven immár a harmadikat, aztán Ajtonyt, s győzelme a Nyugat és Kelet közötti határvonalat a Magyar Királyság déli, illetve keleti határaira tolta. Innentől kezdve majdnem ezer éven keresztül az ortodoxia és a latin rítusú kereszténység határa itt húzódott. De maradtak ortodox zárványok a magyar határ innenső oldalán is. Mert igaz ugyan, hogy az Ajtony által alapított monostorból kiűzték a görög szerzeteseket, de nem kergették el őket, hanem egy másik monostorba költöztek. Szávaszentdemeteren pedig, a déli határnál, a Száva partján, egy rendkívül erős görög szerzetesi közösség élt. A 11-12. században a magyar királyok oly gyakori orosz házasságai is újabb lehetőséget teremtettek az ortodoxia magyarországi továbbélése számára. A 12. században az egyik esztergomi érsek például elég jártas volt ahhoz a bizánci kultúrában, hogy görög nyelven hitvitát folytasson a konstantinápolyi görög pátriárkával. Tehát nem szakadtak meg az érintkezések, de az egyértelmű volt, hogy a Magyar Királyság a latinitás szerves része. Ugyanúgy, ahogy Lengyelország esetében is ez a helyzet. Nagy kedvencem a lublini várkápolna: csodálatos gótikus építmény, amelynek a belső terét orosz mesterek festették ki. Elképesztő keveredése ez a világoknak.
Mint ahogy Olaszország is bővelkedik efféle bizánci értékekben…
Ott is volt egy határvonal a két kultúra között, hiszen Dél-Itáliában és Szicíliában is erőteljes görög közösségek éltek. Tény, hogy 1054-ben megtörtént az egyházszakadás, de rögtön utána elkezdődtek a próbálkozások, amelyek időnként konkrét diplomáciai akciókba torkolltak annak érdekében, hogy miként lehetne meg nem történtté tenni a szakítást a kereszténység két ága között. Nem hiszem, hogy akár Szent Lászlónak, akár bármely másik Árpád-házi királynak tartania kellett volna attól, hogy az ortodoxia hatalmukat veszélyeztető befolyásra tesz szert. Egyrészt számos jele van annak, hogy a magyar királyoktól idegen volt az efféle modern „doktrinerség”. Őket az érdekelte, hogy rend legyen, nyugalom, persze az is, hogy ők gyakorolják az uralmat, de az, hogy a népesség egy része esetleg más módon keresztény, mint a többség, épp úgy nem érdekelte őket, mint ahogy a pogány kunokat is befogadták a 13. században az országba, s akkor sem firtatták, hogy a jövevények őszintén vették-e fel a kereszténységet vagy csak színleg, mit csinálnak a kun pusztákon, milyen istennek áldoznak.
Hadd említsünk egy alig ismert kuriózumot: a balkáni helyzet bonyolultságát jelzi, hogy Szent László dél irányú expanziós törekvései során megpróbálta az „új angolok” földjét is megszerezni. Kik lehettek ezek az „új angolok”. Mit kerestek a Balkánon?
Ez egy érdekes és valóban kevésbé ismert epizódja a Balkán históriájának. 1066-ban Normandia hercege, Hódító Vilmos, aki igényt tartott az akkor már egységes Anglia trónjára, partra szállt Britanniában, legyőzte az utolsó angol uralkodót, és meghódította a brit sziget nagyobbik felét, Skócia és Wales kivételével. Az akkori angolszász elit részben elesett a harcokban, részben elmenekült. Egy részük – meglehet, bizánci kerülővel – idekeveredett a Balkán-félszigetre. Európa ugyanis, hiába tagolódott egy nyugati meg egy keleti félre, mégis egy földrajzi egységet alkotott. Az angolszászok ellenségei is, a vikingek, Skandináviából indulva hol Angliát rabolták végig, hol a bizánci császár szolgálatába álltak testőrként, az útvonal ismert volt tehát. A „keleti angolok” is ilyenformán jutottak el a Balkánra, ahol letelepedtek azon a területen, amit „Új Angliá”-nak neveztek el. A latin kereszténység hívei lévén felvették a kapcsolatot a legközelebbi latin keresztény országgal, Magyarországgal, és papokat kértek. Egy ideig emlegetik őket a forrásaink, aztán eltűnnek. A „keleti angolok” példája mutatja, hogy az ortodox világban is voltak latin szórványok, ahogy a Magyar Királyság területén is voltak ortodox szórványok.
Legenda vagy igazolt, hogy már Lászlót is foglalkoztatta a keresztes háborúban való részvétel?
Van ilyen forrásunk, a magyar krónikáshagyomány írja, hogy Szent Lászlót megkeresték a nyugatiak, hogy ő lenne, mint „distincta athleta patriae”, a lovagok mintaképe, a legalkalmasabb személy arra, hogy Krisztus földi életének színterét visszafoglalja a muszlimoktól. László hajlott is volna erre, csak a halála akadályozta meg abban, hogy az egyesült keresztény seregek élére álljon. Ez egy szép történet, de sajnos semmi sem igaz belőle, inkább csak egy utólagos konstrukció.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Van mitől megijedni egymás tükrében…
Rossz a romániai oktatási rendszer, a pedagógusok jórésze korrumpálható, a diákok pedig egyre vegyesebb hozzáállásúak. Nyíltan, és belülről, azaz a rendszerből beszélt a rendszerről dr. Magyari Sára nyelvész antropológus.
Nem igaz az, hogy a mostani diákok, „a mai fiatalok” rosszabbak lennének, mint az előző generációk, sőt, a mostaniak nevelésében felelősségük van azoknak is, akik oktatják őket; amúgy pedig az egyre gyengébb és rosszabb oktatási rendszer, valamint maga az egyre kevésbé értékorientált társadalom egymást tükrözi – ez is elhangzott azon a nagyváradi esten, amely a PKE-n szervezett Filozófiai esték soros találkozója volt, és amelyen dr. Magyari Sára nyelvész antropológus, magyartanár, a PKE adjunktusa tartott prezentációt. Lényegében az oktatási rendszer fő elemeit tárgyalta, kíméletlen őszinteséggel. Kiemelte például: tarthatatlan az a helyzet, hogy amikor mondjuk a sajtó leleplez visszaéléseket és korrupciót a tanügyben, akkor az egész rendszer összezár, mindenki letagadja – és ezzel tovább élteti – a konkrétumokat, a gondokat, úgy a törvénytelenségen ért tanárok, mint adott esetben a közreműködő szülők. Sőt, végül netán magának a leleplezőnek lesznek gondjai.
A szétesés fokozatai
Kifejtette: sok irányba kell egyszerre megfelelniük a tanároknak, és mégis (vagy talán ezért is) az tapasztalható, hogy „nem ismerjük magunkat, nem vagyunk hajlandóak megtalálni a saját helyünket”. Előadása során kitért arra, hogy számos olyan van az oktatói pályán, aki nem olvas, aki nem is tájékozódik szakmája alapjairól sem, leginkább rutinból dolgozik, ráadásul lefizethető. Mint mondta, őt is próbálták már megvenni, érettségik alkalmával, a tarifa általában diákonként száz lej, ám ő soha nem ment bele, akkor sem, amikor két apa fizikailag bántalmazta őt a tanintézet előtt. „Korrupt ez a rendszer. Nagyon kis pénzért eladják magukat a kollégák” – fogalmazott. Hangsúlyozta: nem várhat tiszteletet, eredményes munkát, de még megbecsülést sem az a tanerő, amelyik lekenyerezhető, amelyik sokszor késik az óráiról, telefonálgat közben, amelyik azzal sincs tisztában hogyan és mit kellene oktatnia, ráadásul azzal sem foglalkozik, hogy a tanítás mellett aktív szerepvállalásra nevelje a gyerekeket, vagy egyáltalán: oktatás mellett neveljen is. Szerinte eleve a tanárképzéssel is baj van. Ugyanis megszűnt az a rendszer, hogy kifejezetten pedagógusokat képeztek, pontosabban beleolvadt abba a másikba, amelynek lényege, hogy mindenféle szakokon van egy-egy pedagógia modul is, ezt is felveszik a diákok, aztán ha nem tudnak máshol elhelyezkedni, kényszerűségből tanárnak mennek. Ezt követően az sem működik, hogy az oktatók ne futószalagon és ne rutinszerűen végezzék a unkájukat, hanem differenciáljanak. Vagyis aszerint oktassanak, hogy melyik diák mennyire felkészült és mennyire képes. Többször is visszatért rá, és kiemelte: pesze, hogy ez lelassítja a folyamatot, és összetettebbé teszi, nyilván akár le is maradnak a tananyaggal, de az oktatásnak csakis így van eredménye, sőt, csakis így oktatás. Ő maga például egyetemen tanítva is azzal kezdi, hogy felidézi az olyan alapfogalmakat, mint az alany – és mindig vannak is, akikkel még egyetemen is itt kell (újra)kezdeni, miközben persze le kell foglalni mással azt a pár diákot is, aki napirenden van ezzel is, a kortárs irodalommal is, a nyelvtannal, és igazi egyetemi szinten lévő hallgató.
Késő bánat
Ám a gondok már elemiben kezdődnek, a már vázolt tényezők miatt is. Továbbá az a képlet, hogy „a rendszer nem bízik a tanáraiban (a korrupció miatt), a szülő a gyerekében (ezért nem a tanulását ösztönzi, hanem intézkedni próbál az érdekében), és a tanárok sem egymásban”. További gond, hogy nálunk állandó harcban van a konzervatív és a liberális megközelítés, állandóan változik a rendszer. „Holott ami működik Norvágiában, vagy Svédországban, vagy épp mi miatt vagyunk elájulva, az nem fog egy az egyben működni nálunk, hiszen kulturális, gazdasági különbségek vannak” – jelezte, hozzátáve, hogy a helyi valóságot kellene összegyúrni a valóban itt alkalmazható nyugati elemekkel.
Meglátása szerint olyan alapértékek mentén kellene újjáépíteni az egészet, mint a szociális értékek kialakítása, az egyéni értékek kibontakozásának segítése, a magyar (azaz anyanyelven történő) oktatási rendszer erősítése és a reflexív hozzáállás. Így tehát a közösségi szellem erősítésében lát megoldást, valamit abban, hogy az oktatók fogják fel, hogy jó értelemben vett napszámosok, emellett erősítsék a diákokban a toleranciát, hozzák vissza a fegyelmet (ami nem egyenlő az erőszakkal, a bántalmazással), stimulálják a fejlődésvágyat, nem utolsó sorban gyakoroljanak önreflexív magatartást, és a diákokban is feljesszék ezt. Több konferencián tapasztalta, hogy a kollégák állandóan arra panaszkodnak, hogy mi mindenben rosszak a tanulók – szerinte azonban épp annak mentén kellene valamit tenni, ami jó az egyes diákokban, mert különben nem sok változik. Leszögezte: „Nem is értem a kollégákat, akik hamis világra nevelik a gyerekeket: gyengének, passzívnak, önfelgyelemnek híján lévőknek. Akik nem fognak helyt állni, amikor a valósággal szembesülnek végül”. Hangsúlyozta továbbá, hogy szerinte dolga az oktatóknak az is, hogy itthon maradásra sarkallják a srácokat, akik közül mind többen mennének el innen, tanulmányaik végeztével.
Illusztrációképpen több felmérést is ismertetett dr. Magyari Sára. Ezek egyike arról szólt, hogy mennyire akarnak anyanyelven tanulni a diákok, illetve mennyire szorgalmazzák ezt a szülők. Mint mondta, a várakozásaikhoz képest furcsa eredményt kaptak. Kiderült ugyanis, hogy míg például Temes megyében a magyar fiatalok többsége magyar család alapításában gondolkozik, és magyar nyelven akar tanulni, utána pedig maradna, a Bihar megyeiek többsége szerint úgymond nincs értelme magyar nyelven végezni az iskolát, aztán pedig lehetőleg el kell innen menni. Ennek oka érdekes: ott, ahol a diákok és a szülők is jól tudnak románul is, azaz van kétnyelvűség, világosabban látják a helyzetet. Biharban például sokan nem beszélnek jól románul, így a diákok érvényesülést képzelnek abba, ha román iskolába járnak, a szülők pedig saját nyelvtudási és ezzel összefüggő egyéb hiányosságuk kompenzálását látják ebben. Később csodálkoznak aztán, amikor a gyerekük román párt választ, és lassan asszimilálódik…
Vigyázzanak az iskolaválasztáskor!
Az előadó elmondta: oktatóként volt, hogy házról házra járt meggyőzni a szülőket az anyanyelvű oktatás fontosságáról, és sokszor vitáznia is kellett azokkal, akik szerint a gyerek csak simán megtanul románul, ha román iskolába iratják, de ettől még biztosan nem fog beolvadni. Dr. Magyari Sára figyelmeztetett: ez nagy tévedés. Ugyanis a román iskolába való beiratással változik a szocializáció, a baráti kör is, majd pedig a személyes kapcsolatok, és később a párválasztás kvázi célcsoportja is, tehát egyszerűen másokkal kerül interakcióba a gyerek. És itt minden ilyesmi megpecsételődik.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Minimálbéren tengődik Udvarhely, Csík, Gyergyó
Szilágy és Hargita megyében az országos átlag másfélszeresét, kb.45 százalékot tesz ki azoknak az alkalmazottaknak az aránya, akik havi bruttó 975 lejt keresnek. Más magyarlakta megyékben is az országos átlagnál rosszabb a helyzet a minimálbérek arányának tekintetében. Az Országos Munkaügyi Hivatal adatai szerint a romániai munkavállalók 83 százaléka a 2415 lejes bruttó átlagbérnél kevesebbet keres. A legrosszabbul keresők, akik a 975 lejes minimálbért kapják, országos szinten az alkalmazottak 29 százalékát teszik ki. Valós arányuk valószínűleg kisebb, hiszen közismert az a munkáltatói gyakorlat, hogy az alkalmazottat minimálbérrel jelentik be, ám a valóságban annál többet fizetnek neki.  
A dolgozók 54 százaléka a minimálbér és az átlagbér közötti összeget keres. A bruttó fizetések 13 százaléka az átlagbérnél magasabb és 5.000 lejnél kisebb. 195 ezer azok száma akik havi 5.000 lejnél többet keresnek, ők a munkavállalók 4 százalékát teszik ki. A bérsávok területi megoszlása hatalmas eltéréseket mutat, s az adatok nem túl kedvezőek a magyarlakta vidékek esetében. A minimálbéresek aránya két erdélyi megyében a legmagasabb. Az országos elsőség szomorú dicsősége Szilágy megyének jut, ahol a munkaszerződéssel dolgozók 45,5 százaléka, az országos átlag másfélszerese, minimálbért keres, legalábbis papíron. A második helyen Hargita megye áll, ahol a munkavállalók 43,6 százalékát, 26.442 embert fizetnek minimálbérrel. A bérezés tekintetében Hargita olyan, gazdaságilag elmaradott megyéknél is rosszabbul áll, mint Giurgiu, Călărași vagy Mehedinți, melyekben a minimálbérek aránya 43,45 és 40 százalék között változik. A másik két székely megye helyzete jóval kedvezőbb: Kovásznában 33,6, Marosban pedig 31,3 százalék a minimálbéresek aránya. Más magyarlakta megyékben is az országos átlagnál rosszabb a helyzet a minimálbérek arányának tekintetében. Biharban a munkavállalók 37,44, Szatmárban pedig 32,2 százaléka viszi haza a törvényben előírt minimális összeget.
Kolozs megye nem panaszkodhat
Erdélyben a Kolozs megyei alkalmazottak lehetnek a legelégedettebbek, ugyanis csak 22,5 százalékukat fizetik minimálbérrel, ellenben 4,91 százalékuk 5.000 lejnél többet keres, ami magasabb az országos átlagnál. Kolozsban 10.408-an tartoznak a legmagasabb bérsávba, többen mint Hargita, Kovászna, Szilágy, Szatmár, Bihar, Máramaros, Maros, Beszterce-Naszód, Hunyad és Fehér megyékben együttvéve.
Kolozshoz hasonlóan jó a bérezés Temesben is. Ilfov mellett ebben a két erdélyi megyében van csak 10 ezernél több személy a legmagasabb bérsávban, az utánuk következő Brassóban már csak 5.825-en keresnek 5.000 lej fölött. Hargitában 466, Háromszéken pedig 333 személy keres többet havi bruttó 5.000 lejnél.  
A minimálbérek aránya Bukarestben a legkisebb, csupán 18,4 százalék, ugyanakkor itt vannak a legtöbben olyanok, akik 5.000 lejnél többet keresnek, ők a munkavállalók 10,9 százalékát teszik ki.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Kollégáit is magával rántja Péter Tünde
Kiterjedt hálózattal dolgozott a csúszópénz elfogadása miatt alapfokon két és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélt Péter Tünde. A volt Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettest vallomása szerint Bihar, Brassó és Szilágy megyei kollégái is megkeresték egy-egy ügyben – derül ki az Evenimentul Zilei napilapnak a bírósági dokumentumok alapján írt beszámolójából.
A csúszópénz elfogadásán tetten ért tisztségviselő többek között beismerte, 2500 eurót fogadott el egy pedagógustól, akit a Bihar megyei tanfelügyelő-helyettes irányított hozzá, hogy jobb jegyet szerezzen a véglegesítő tanári vizsgán.
Péter Tünde vallomása szerint Szabó Gábor tanfelügyelő kollégáját kérte meg, hogy segítsen az ügyben. „Belegyezett a kedvező osztályzat megadásába, mert Vigh Zita átment a vizsgán. Egy kis idő múlva 300 eurót adtam Szabó Gábornak a segítségért" – részletezte Péter Tünde.
Szabó Gábor tanfelügyelő – akit kihallgattak az ügyben – elismerte, hogy segített Péter Tündének, de mint mondta, azt nem pénzért tette, hanem azért, mert ezt kérte tőle a közvetlen felettese. „Péter Tünde megkeresett, és azt kérte, hogy ellenőrizem az egyik Bihar megyei tanítójelölt dolgozatát, amelyről elmondta, hogyan lehet azonosítani. Megtaláltam a dolgozatot, amikor a javítást végző tanárok nem voltak az asztalnál. Emlékszem, hogy egy adott pillanatban felhívott és megkérdezte, hogy „mekkora", én meg azt feleltem, hogy valahol hét és nyolc méter között. A méter szót használtam, erre tanított Péter Tünde" – nyilatkozta a tanfelügyelő.
Péter Tünde vallomásában azt is állította, hogy Brassó és Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettesek is lobbiztak nála különböző személyek ügyében kedvező osztályzatokért. „Felhívott Szabó Mária Brassó megyei főtanfelügyelő-helyettes, hogy a segítségemet kérje, hogy a végleges tanítói állásra pályázó Rákosi nevű jelöltnek óvását kedvezően elbírálva emeljük meg a jegyét. Beszéltem a dolgozatot javító tanárral, Coroiu Tündével, aki hetesre emelte az eredetileg 6,50-es osztályzatot" – vallotta Péter Tünde.
Lapunk elérte telefonon Szabó Máriát. A Brassó megyei főtanfelügyelő-helyettes tőlünk értesült Péter Tünde nyilatkozatáról, és határozottan cáfolta azt. Kijelentette, nem tud az ügyről, ugyanis nem kérte erre Péter Tündét.
„Valószínű, hogy emeltek az óvást benyújtók jegyein, abban az esetben, ha ezt megérdemelték, de nem kértem erre Péter Tündét" – hangsúlyozta a Krónikának Szabó Mária. Péter Tünde egyébként arról is beszélt, hogy Szilágy megyei kollégájának már nem mert segíteni, ugyanis akkor már tartott az ellene folyó korrupcióellenes nyomozástól.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) az ügyben kihallgatta Kerekes Adelhaida Kolozs megyei tanfelügyelőt is, aki azt nyilatkozta, hogy volt felettese egyetlen alkalommal próbálta rávenni arra, hogy nagyobb jegyet adjon a megérdemeltnél egy dolgozatra, azonban nem tett eleget a kérésnek.
Az Evz.ro szerint a DNA több tucat dolgozatjavító tanárt is kihallgatott. Egyikük, Ioana Haitonic, a kolozsvári Nicolae Bălcescu Gimnázium oktatója elmesélte: „Péter Tünde elment az asztal mellett, ahol javítottam a dolgozatokat. Nem mondott semmit, de azt a benyomást keltette bennem, hogy érdekli, milyen osztályzatot kapnak bizonyos dolgozatok. Láttam, hogy ezek valahol az átmenő jegy határán, 4,80 és 5,20 között vannak, és hát a diákok javára adtam a jegyet".
Teodor Bara földrajztanár azt állította, hogy javítótanárként 7,80-as osztályzatot adott olyan érettségizőknek, akik csúszópénzt fizettek a főtanfelügyelő-helyettesnek. „Péter Tünde személyesen keresett meg, hogy legyek figyelmes két dolgozatra. Azt mondta, hogy ne tegyek fel kérdéseket, csak tegyem azt, amit mondott" – nyilatkozta.
Mint arról beszámoltunk, Péter Tündét januárban alapfokon két és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a Kolozs Megyei Törvényszék, a DNA szerint közel tízezer euró csúcsópénzt fogadott el különböző személyektől érettségiző diákok kedvező előmenetele fejében. A szakpolitikust kenőpénz elfogadása közben érték tetten.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

A VÁLASZTÁSI TÖRVÉNYEK MÓDOSÍTÁSÁRÓL – PÁR HARGITA MEGYEI MEGJEGYZÉS
A polgármester egy fordulóban való megválasztása, a megyei tanács elnökének közvetett módon való megválasztása és nagy valószínűség szerint a parlamenti képviselők és szenátorok megyei listákon való megválasztása – ezek lesznek a választási törvény legfontosabb módosításai.
A polgármester egy fordulóban való megválasztása, a megyei tanács elnökének közvetett módon való megválasztása és nagy valószínűség szerint a parlamenti képviselők és szenátorok megyei listákon való megválasztása – ezek lesznek a választási törvény legfontosabb módosításai. Szem előtt tartva, hogy e módosítások tekintetében a döntő szó a képviselőházé – ahol a kormánykoalíció kényelmes többséggel rendelkezik, és a vázolt módosítások választási szempontból megfelelnek a Szociáldemokrata Párt (PSD) érdekeinek – nem bocsátkoznék fejtegetésekbe, ugyanis a jelek szerint már eldöntött tényekről van szó. Ha RMDSZ-es politikusként – és nem közvetlen módon megválasztott megyeitanács-elnökként – vizsgálom e javaslatokat, megállapíthatom, hogy ezek megfelelnek az RMDSZ politikai érdekeinek is. 
Ha a polgármester-választást vizsgáljuk például, vidéki környezetben nem mérvadó az RMDSZ szempontjából a választási fordulók száma, ugyanis mindeddig jelöltjeink döntő többsége már az első fordulóban megszerezte a leadott érvényes szavazatoknak több mint felét. Emellett a Hargita és Kovászna megyei városokban is a szövetség polgármesterjelöltjei már az első fordulóban megszerezték a mandátumot. Erdély nagyvárosaiban esélytelen az RMDSZ a polgármester-választás tekintetében, a kétfordulós rendszer azonban kedvez a második forduló előtti alkuk megkötésének. Így kijelenthetem, hogy az RMDSZ számára kedvező lenne a kétfordulós rendszer, de ha az egyfordulós mellett döntenek, az sem kedvezőtlen számunkra, mindkét rendszerhez könnyedén alkalmazkodni tudunk. 
Ami a megyeitanács-elnökök közvetett módon való megválasztását illeti, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy ez a módszer az RMDSZ javát szolgálná, ugyanis legkevesebb hat megyében – Maros, Kolozs, Szilágy, Bihar, Szatmár és Máramaros – az események szemlélőjéből többé-kevésbé fontos szereplőjévé lépne elő. Természetesen, a tervezett módosítás nem erősítené az RMDSZ amúgy is domináns szerepét Hargita és Kovászna megyében, de ebben a két megyében eddig is az a politikus lett az RMDSZ jelöltje, majd nyerte el a tisztséget, akinek sikerült a megyei szervezetben megszereznie a legnagyobb mértékű támogatást. Ezek a belső mozgások olykor emlékeztetnek a „te is, fiam, Brutus”-féle meglepetésekre, s akinek a bőre jobban elviseli a testvérharcot, az lesz a jelölt. 
A jelenlegi egyéni választókerületeket a PNL–RMDSZ-kormányzat idején, 2007–2008-ban jelölték ki, tehát nagymértékben megfelelnek az RMDSZ választási érdekeinek. Ezeknek a kerületeknek a megváltoztatása bizonyára kedvezőtlenül befolyásolta volna azoknak a választókerületeknek a számát, amelyekben az RMDSZ nagy eséllyel indulhatott. Mindezt figyelembe véve a régi, megyei listás rendszerre való visszatérés választási szempontból kedvezőbb az RMDSZ számára, a jelenlegi rendszer fenntartása veszélyeket rejt magában. Mindenki nyerne rajta, ha a megyei listás módszer mellett bevezetnék a Szlovákiában alkalmazott eljárást is, miszerint a választópolgárok állapítják meg a listán lévő nevek sorrendjét, ugyanis az egyéni választókerületek előnye – miszerint a választópolgár nemcsak szavaz, hanem választ – beépülne a listás választási rendszerbe. Teszem azt, ha a választópolgár a listán szereplő nevek egyikére tehetné a pecsétet, a kapott szavazatok alapján lehetne rangsorolni a neveket – ami mindenképpen óriási előrelépést jelentene a korábbi gyakorlathoz képest, amikor a listákon a nevek sorrendjét a pártszékházakban határozták meg. 
Úgy vélem, hogy a törvény megváltoztatása és a változások tartalma leszögezett tény, ennek ellenére remélem, hogy lehetőség nyílik az eredeti javaslat kiigazítására a parlamenti vita során is. A következőkben felvázolom, milyen kérdésekben tartom szükségesnek a tervezet módosítását: 
1.) A megyei tanács elnöke tisztségéből való felfüggesztésének kérdésével kezdeném. A parlamenti bizottság által kidolgozott tervezet értelmében a megyei tanács elnökét és alelnökeit a hivatalban lévő megyei tanácsosok kétharmadának szavazatával lehet felmenteni tisztségéből, a hivatalban lévő tanácsosok legkevesebb egyharmadának megalapozott javaslatára. Most tegyük félre azt a tényt, hogy a ’megalapozott’ jelző az államelnök tisztségéből való elmozdítására kiírt referendumok esetében tartalom nélküli fogalomnak bizonyult, felhívom a javaslattevők figyelmét arra, hogy a jelenlegi jogszabályok rendelkeznek a polgármester vagy a megyei tanács elnöke tisztségéből való felfüggesztésének módjáról, ez a módszer pedig a referendum. A népszavazás demokratikus eljárás, s nem látom, miért kellene más módszert alkalmazni a tisztségből való visszahívásra. A javaslat szerint nemcsak a választópolgárok kezdeményezhetik a visszahívást, hanem a megyei tanácsosok is, azaz olyan személyek, akiket a maguk rendjén a pártok vezetői is bármikor visszahívhatnak. Itt felvetődik a kérdés, melyik a demokratikusabb, nagyobb legitimitással bíró eljárás: amelyet a főnökök vagy amelyet a választópolgárok kezdeményeztek. 
És mi történik abban az esetben, ha a választópolgárok széles körű támogatását élvező megyeitanács-elnököt pártfőnökei visszahívnak tisztségéből, az meg helyi népszavazást kezdeményez, azon pedig elbukik a tanácsosok által, felsőbb politikai utasításra újonnan megválasztott tisztségviselő?  És mi lesz, ha a referendum leváltja a politikai vezetők jelöltjét? Azok újabb jelöltet választatnak meg a megyei tanácsosokkal? 
Mi lenne ebben az esetben a választópolgárok reakciója? 
S ezzel el is érkeztük a legitimitás és a demokrácia egyik alapvető kérdéséhez: elfogadható-e egy olyan rendszer, amelyben a politikai vezetők megvétózhatják a választópolgárok döntését? 
Meggyőződésem, hogy ennek nem szabad bekövetkeznie, a tervezetből ki kell küszöbölni a megyeitanács-elnök politikai okokból való visszahívásának lehetőségét. Megjegyzem, hogy a jelenleg hatályos szabályozást is úgy kellene módosítani, hogy a polgármester vagy a megyei tanács elnöke tisztségéből való visszahívása egyúttal a helyi vagy a megyei tanács visszahívását is jelentse. Nem értem, hogy a közvetett módon megválasztott megyeitanács-elnök mandátumának referendumon való megvonása esetén miért maradnának tisztségben azok, akik megválasztották. 
2.) A fentiekből kitűnik, hogy nem értek egyet a választott tisztségviselők tisztségükből való visszahívásának lehetőségével – amennyiben elveszítették a politikai támogatottságot. Véleményem szerint – bár hangzatosan a politikai migráció elleni intézkedésnek nevezték ezt a kikötést – mélységesen antidemokratikus jellegű, gúnyt űz a választópolgárból és a választás demokratikus intézményéből egyaránt: „Egyetértenék ezzel a kezdeményezéssel, mert a közjót szolgálja, de nem szavazhatom meg, mert pártom vezetői visszahívnak tisztségemből!” A választott tisztségviselőnek a politikai vezetők általi visszahívásának lehetősége a kommunista időszakból maradt öncenzúrára emlékeztet, amelyről tudjuk, hogy nagyobb kárt okozott a társadalomban, mint az intézményesített pártállami cenzúra. A politikai migráció nem üdvözlendő jelenség, de a politikai kultúra függvénye; nem törvényi előírásokkal kell megakadályozni. Ha a jelenleg kormányon lévők nem mellőzik a szabályozásból az erre vonatkozó részeket, véleményem szerint számtalan kellemetlen meglepetésben lehet részük a jövő esztendőben, amikor több – jelenleg politikailag elkötelezett – polgármestertől lesznek kénytelenek megválni. A „politikai jobbágy” állapotának vállalása helyett sok polgármester választja majd a függetlenként vagy az újonnan alakult pártok színeiben való indulás lehetőségét, ez utóbbi pártok biztosítják majd a tanácsokban a polgármester elképzeléseinek fenntartását. A függetlenként való indulás vagy új, a régi pártokhoz – és az ország jelenlegi helyzetéhez – nem kötődő új pártok képviseletében való indulás lehetősége növeli az esélyt a választási versenyben, s nagyon sok tisztségben lévő választott személy választja majd ezt az utat, ha érvényben maradnak az eddigi migrációellenes intézkedések. 
3.) Ami az 5 százalékos választási küszöböt illeti, helyénvalónak tartom ennek megtartását, ugyanis korlátot kell szabni a parlament elaprózásának, másként nem lehet biztosítani a stabil kormányzást. A helyi választások esetében nem tartom indokoltnak a választási küszöb megtartását, ugyanis az kirekesztő jellegű a független jelöltekkel és a kis pártokkal szemben. A választási küszöbnek a helyi választásokon való felszámolásának szükségessége mellett felteszem a kérdést: amennyiben három személynek is joga lesz pártot alapítani – ami egyébként üdvözlendő kezdeményezés –, a helyi választásokon miért csak a pártokat illetné meg a jelöltlista-állítás joga, s nem élhetnek ezzel a lehetőséggel a civilszervezetek, egyesületek, amelyeknek jóval több alapító tagjuk van? Miért ne állíthatna polgármesterjelöltet és tanácsosjelölt-listát, teszem azt, a Csíkszentgyörgyi Ifjúsági Szervezet? Miért kellene a pártok „öregjeinél” udvarolják ki maguknak, hogy legalább egy tagjuk esélyes helyre kerüljön a listán? S miért köteleznénk ezeket a fiatalokat, hogy bejegyeztessék a Csíkszentgyörgyi Ifjak Pártját, mikor nem akarnak mást, mint megméretkezni a helyi választásokon, megkapni annak a lehetőségét, hogy beleszóljanak a dolgaiba annak a településnek, amelyben élnek? Kevésbé érdekli őket az országos politika, sokan közülük libabőrösek lesznek, amikor meghallják a ’párt’ fogalmat. S miért is kellene pártot alakítaniuk, amikor már rendelkeznek egy jól működő szervezettel, amely megteremhetné számukra a választásokon való indulás hátterét? Ezt a gondolatsort lehetne alkalmazni bármilyen társadalmi, foglalkozási, korosztályi, stb. csoport esetében. Vagy akár azt a kérdést is feltehetnénk, hogy például Csíkszeredában nem volna szerencsés, ha a Csíki Anyák Egyesülete jelölteket állíthatna? Véleményem szerint csak nyerne rajta mindenki, és pozitív irányba terelné a döntéshozó folyamatot a helyi tanácsban. A pártoknak vannak ifjúsági meg nőszervezeteik, s olyan is van, amelyik nyugdíjasszervezettel rendelkezik, de ezek csak kismértékben tudták befolyásolni, megújítani a politikát, gyakran csak a kipipálandó kérdések között szerepelnek, abból a megfontolásból, hogy „ha másnak van ilyen szervezete, nekünk miért ne lenne”. Nos, ezért is fontos lenne a nyitás, a romániai politikai élet megújulásának a helyi közélet tud kedvező táptalajt biztosítani. 
4.) A levélben szavazás is a romániai választási rendszer része lesz. Nemrégiben olvastam a sajtóban egy tervezetről, amelyet, ha emlékezetem nem csal, a PNL készített. Ismerve a magyar választási rendszert, javasolnám a liberálisoknak, hogy néhány ponton módosítsák kezdeményezésüket.  Összehasonlítva a magyar gyakorlatot a PNL javaslatával, megállapíthatjuk, hogy a lényeges különbség, hogy a magyarországi rendszerben az állampolgár regisztrációja tíz évig érvényes. A PNL tervezete szerint az állampolgárnak minden választás előtt regisztráltatnia kellene magát, azaz tíz év leforgása alatt legalább 7-8 alkalommal regisztrálnia kellene, amennyiben szeretne részt venni valamennyi választáson. 
Másik lényeges különbség: míg Magyarországon a regisztráció 15 nappal a választás előtt lezárul, a PNL tervezetében a kampány megkezdésekor érne véget a regisztrálási határidő, ami nem logikus, ugyanis a kampánynak nagy szerepe van a választópolgárok mozgósításában. Jó volna tehát tágabb határidőt alkalmazni. 
A harmadik különbség pedig az, hogy a magyar rendszerben online is lehet regisztrálni. A PNL által javasolt rendszerben az állampolgár és a hatóság közötti kommunikáció tértivevényes levél révén történik, ami bonyolítja az eljárást és nagymértékben növeli a költségeket. 
A levélben szavazás esetén a siker kulcsa a regisztrációs eljárás. Ez megmutatkozott a tavalyi magyarországi parlamenti választások alkalmával: a regisztráltak 80 százaléka élt is szavazati jogával. Az érdeklődők figyelmébe ajánlom a regisztrációs űrlapot (angol, német,francia), amelyből következtetni lehet a minimális bürokráciát feltételező magyar rendszer logikájára. 
Tisztában vagyok azzal, hogy sokan félnek ettől a választási rendszertől, annak újszerűségétől, no meg attól, hogy ki tudja, mi történhet közben, de a gyakorlat azt mutatja, hogy alaptalanok ezek a félelmek. Remélem, az RMDSZ-ben nincsenek ilyen irányú félelmek, ugyanis a rendszerváltás után legkevesebb 300 ezer magyar hagyta el Romániát, nagy része Magyarországon él, megőrizve román állampolgárságát. Számukra a levélben szavazás megoldás lenne arra, hogy részt vehessenek a romániai parlamenti választásokon, így például a választási küszöb sem lenne továbbra kérdés. 
Végezetül meg hadd csodálkozzak el a kampányfinanszírozásra szánt költségvetési összegek csillagászati nagyságán. Egy, a Google-ön elhelyezett 5 eurós hirdetéssel megtízszerezhető egy adott tartalom olvasottsága, tehát egy 2-3 ezres olvasottságú tartalom gyakorlatilag erőfeszítés nélkül 20-30 ezres olvasottságúvá tehető egy olyan megyében, amelyben a választójoggal rendelkezők száma 100-120 ezerre tehető. Két-három alkalommal magam is megpróbálkoztam ezzel a hirdetési lehetőséggel pár – amúgy szárazra sikeredett – szöveggel, olvasottságuk pedig felülmúlta elvárásaimat. Emellett az e-mail ingyenes, az internet széles körben hozzáférhető, az okostelefonok használata mindennapivá vált, így a választási kampányok költségei is jelentős mértékben csökkennek. 
Meggyőződésem, hogy nem a választási kampányok miatt kellene költségvetési forrásokkal támogatni a pártokat, a finanszírozás a kínált politikák alkalmazásának, életbeültetésének függvénye kellene legyen, szakértői vizsgálatokkal és elemzésekkel alátámasztva – mint teszik azt például Németországban a CDU vagy az SPD háza táján. Ez az intézményi háttér teljes mértékben hiányzik a hazai politikai életből, ideje lenne már megteremteni. 
Borboly Csaba, 
Hargita Megye Tanácsának elnöke 
Transindex.ro

Nekik szabad: megnyílt a móc képviselet Brüsszelben
Megnyitották Erdély képviseleti irodáját és a Mócvidék kirendeltségét szombaton Brüsszelben. Négy évvel ezelőtt a román hatóságok hisztérikusan reagáltak a Székelyföld brüsszeli irodájának felavatására.
A Románia nyugati régiója, ezen belül pedig az öt megyében – Bihar, Arad, Hunyad, Fehér és Kolozs – elterülő Mócvidék népszerűsítésére hivatott brüsszeli képviselet létrehozását a kormányzó román Szociáldemokrata Párt (PSD) két európai parlamenti képviselője kezdeményezte.
A Mediafax hírügynökség tudósítása szerint a szombati irodaavatón Victor Negrescu és Emilian Pavel elmondta, a „móc nagykövetség" és az erdélyi képviselet támogatást nyújt az érintett önkormányzatok és a régióban működő cégek számára a román márkák, a román identitás európai szintű bemutatása terén.
A képviseletek népszerűsíteni kívánják az EU fővárosában a régió gazdasági potenciálját és idegenforgalmát. Negrescu szerint első körben arra akarnak hangsúlyt fektetni, hogy a romániai helyszíneket is népszerűsítő európai utazási irodák kínálatában megjelenjenek az Erdélyi-Szigethegység hegyvidéki üdülőtelepei is.
„Rendkívül büszke vagyok arra, hogy az általam Románia parlamentjében képviselt Mócvidék képviseleti irodával rendelkezik Európa fővárosában. Ennek a projektnek a gyümölcsei hamarosan beérnek, ehhez azonban mihamarabb a kirendeltségnek mihamarabb be kell bizonyítania életképességét" – jelentette ki az eseményen az ötletgazda Ioan Dârzu, a PSD Fehér megyei parlamenti képviselője.
A mostani román kezdeményezés pikantériája, hogy a Székelyföld brüsszeli képviseleti irodájának négy évvel ezelőtti megnyitásakor Bukarest diplomáciai botrányt gerjesztett. A kirendeltséget Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes jelenlétében avatták fel 2011. június elsején a brüsszeli Magyar Régiók Házában.
Néhány nappal az esemény előtt a bukaresti külügyminisztérium bekérette a magyar nagykövetet, akivel közölte: Románia a két ország stratégiai partnerségére való tekintettel elvárja, hogy egyetlen magyarországi hivatalos személy se vegyen részt a megnyitón.
A tárca sajnálatosnak nevezte, hogy Brüsszelben „egy nem létező, mindenféle alkotmányos és törvényes alap nélküli" közigazgatási-területi egység számára hoznak létre képviseletet. Traian Băsescu államfő úgy vélekedett, Székelyföld brüsszeli képviseletének megnyitása nem jár politikai következményekkel, de az alkotmány és a románság „semmibevételének" minősül.
Az irodanyitás miatt Puiu Haşotti, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátusi frakcióvezetője az akkor az EP alelnöki tisztségét betöltő Tőkés László román állampolgárságának megvonását követelte.
Horia Grama parlamenti képviselő, a PSD Kovászna megyei szervezetének elnöke úgy vélte, a székelyföldi képviselet megnyitása és az autonómiaigény révén az RMDSZ „semmibe veszi a román népet és az államot.” Sőt Mircea Geoană, a román szenátus akkori elnöke „törvénytelen, alkotmányellenes és európaiatlan" jelzőkkel illette a kezdeményezést, azzal érvelve, hogy csupán azon régiók nyithatnak törvényesen képviseletet, amelyeket saját országuk alkotmánya elismer.
Krónika (Kolozsvár)

A Bihari Református Egyházmegye képviselői Kárpátalján
Csűry István, a Királyhágói Református Egyházkerület püspöke, Mikló Ferenc, a Bihari Református Egyházmegye esperese, Mikló István Boldizsár, az egyházmegye katekétikiai előadója Kárpátalján jártak, ahol 10 ezer 200 eurót adtak át a Beregi Református Egyházmegye esperesének.
Hétfőn a reggeli órákban indultunk el Nagyváradról Kárpátaljára, a Bihari Református Egyházmegye képviselőivel. Annak érdekáben küldöttség tagjai, személyesen Mikló Ferenc esperes átadja, az egyházmegyéhez tartozó egyházközségek pénzbeli adományát, a Beregi Református Egyházmegye képviselőinek, mely lejben 45.168 lejt tesz ki, ezt váltották be 10 ezer 200 euróra. Mikló Ferenc még Váradon egy listát nyújtott át, melyben lejben van feltüntetve az egyházmegyéhez tartozó egyházközségek pénzbeli hozzájárulása. Ezek szerint: Ant-300; Árpád-800; Belényes-960; B-Sonkolyos-500; B-újlak; Bihar-1500; Félegyháza-1230; Vajda-500; Bors-150; Erdőgyarak-350; Feketerdő-400; Fugyi-300; Fugyvásárhely-600; Gyanta-500; H. Csatár 500; H. Kovácsi 700; H. Pályi 300; H-Száldobágy-750; H. Szentimre 450; Jákóhodos 700; Kisnyégerfalva-1740; Kisszántó 150; Köröskisjenő-500; Tárkány-4100; Kövesegháza-50; Kügypuszta-50; Magyarkakucs 100; Remete-1500; Mezőbaj-1100; Telegd 150; Telki-400; Szalonta-3000; Nagyszántó-300; Várad-Püspöki- 2500; V- Csillagváros-450; V. Hegyalja-50; V. Olaszi-1170; V. Őssi-1500; V. Rét-1300; V. Szőlős—720; V. Újváros-1200; V. Velence-800; Nyüved-300; Örvénd-100; Tamási 300; Pelbárthida-300; Pósalaka-555; Biharszentjános- 1033; Pusztaújlak-130; Síter-100; Szalárd-1450; Tamáshida-615; Tenke-900; Toldinagyfalu-1080; Fenes-1550; ROLRESZ-550; Kórházlelkész- 485 – lejjel járultak hozzá az egyházmegye adományához.
Beregi Egyházmegye
Kárpátaljára, a Csanálos-Vállalj közötti országhatáron átkelve értünk Magyarországra, majd folytatva az utat értünk el a magyar-ukrán határhoz, Beregsurány térségében. Mindkét határállomáson ellenőrizték útlevelünket és mindkét helyen övid idő alatt értünk az a határ másik oldalára, még akkor is, ha az ukránok által ellenőrzött határrészen több ellenőrző ponton is át kellett kelni. Beregszász városát átszelve érkeztünk meg a Kárpátaljai Református Egyházkerülethez tartozó Beregi Református Egyházmegye székházhoz, mely Beregszászhoz közel, Balazséron található, a Bethel Konferencia Központban. Ott már vártak ránk Zsukovszky Miklós az egyházmegye esperese, valamint az egyházmegye több tisztségviselője. Mikló Ferenc a Bihari Református Egyházmegye esperese, miután bemutatta az egyházmegyét ahonnan érkezett beszélt arról, hogy úgy döntöttek, hogy személyesen adják át a bihari egyházközségek által összegyűjtött pénzadományt egy Kárpátaljai Református Egyházmegye képviselőinek. Arról is az egyházmegye vezetősége döntött, hogy ez a Beregi Református Egyházmegye legyen. „Mi arra gondoltunk, hogy ezt a pénzt nagyobb lelkész családok és a gyülekezetek támogatására használják fel, de természetesen ezekről önök döntenek, erre a célra 10 ezer 200 eurót hoztunk. Ez az összeg a bihari egyházmegyei gyülekeztek adománya, ezt természetesen lejbe gyűjtöttük össze de beváltottuk euróra, talán így jobban tudnak gazdálkodni a pénzzel. Személyesen kértem meg Csűry Istvánt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspökét – aki ugyancsak az egyházmegye egyik gyülekezetánek lelkipásztora –, hogy tiszteljen meg bennünket és kisérjen el erre a találkozóra és íme a püspökünk is van köztünk”, mondta többek között Mikló Ferenc esperes. Csűry István püspök, megköszönte a lehetőséget, hogy találkozhat a Beregi Református Egyházmegye képviselőivel. Majd szólta arról , hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület – melynek ő a püspöke – is csatlakozott ahhoz a felhíváshoz, hogy támogassuk a nehéz sorsra jutott kárpátaljai református magyarságot. Mi magunk egyházkerületi színten – mely kilenc egyházmegyét foglal magába – húsvéttal bezárólag rendeztük meg ezt a gyűjtést és az egyházmegyéink döntöttek arról, hogy kiknek viszik el pénzügyi adományaikat. Vannak olyan esetek is, hogy a kerület egyházközségei tartanak közvetlen kapcsolatot kárpátaljai egyházközségekkel, ezeknek a gyülekezeteknek ők adták át az általuk össze gyűjtött pénzbeli adományokat”, mondta Csűry István püspök. Majd bejelentette, hogy egyházkerületi szinten mintegy 40 ezer eurót sikerült össze gyűjteniük.
Átadták az összeget
Zsukovszky Miklós a Beregi Református Egyházmegye esperese elmondta, hogy kellemes meglepetés volt számukra amikor megtudták, hogy a Bihari Református Egyházmegye képviselői rájuk gondoltak és nekik ajánlják fel az egyházközségek által összegyűjtött pénzbeli adományt. Arról is beszélt, hogy nagyon súlyos „idők járnak” Kárpátalján, nagyon nehéz helyzetben vannak, mindenkit érintő problémákkal kell szembenézniük. „A 45. évemet taposom, őszintén mondom nem gondoltam volna soha arra, hogy az én életembe előfordulhat az, hogy megmaradásunk veszélyben legyen. Nekünk soha sem volt könnyű itt élni, a Szovjetúnió idejében sem, Ukrajna megalakulása után sem. Az egyházainknak, pozitív mutató arányok voltak, a születési arányokban is, de másokban is. Amióta a háború kitört, az emberek menekülnek, és ez ellen nincs mit tegyünk, nem tudjuk motiválni, hogy ne tegyék ezt. A férfi népség elmegy, nem akarnak katonák lenni, az emberek nem érzik magukénak azt a háborút ami itt zajik, a magyarok közül senki. Nagyon félő, hogy elmennek a lelkészek, de a pedagógusok is ezen gondolkodnak. Mi lesz akkor az egyház összetartó erejével, a magyar oktatással?”- mondta többek között az esperes. A két esperes beszéde után Mikló Ferenc átadta a pénzadományt, – a 10 ezer 200 eurót – Zsukovszky Miklós esperesnek, aki ezt szívélyesen megköszönte. „Jól eső érzés számunkra, hogy az erdélyi, a partiumi magyarság, az ottani református gyülekezetek együtt éreznek velünk és támogatják a kárpátaljai magyarságot, az itteni reformátusokat”, mondta záróként az esperes.
A kárpátaljai püspök
Közben a helyszínre megérkezett a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke, Zán Fábián Sándor, aki egy általános képet mutatott be a Kárpátalján élők, de általában Ukrajnában élők népek helyzetéről, kiemelkedően az itt élő magyarság gondjait. Szólt arról, hogy próbálják megállítani az elvándorlást, de ezt csak nehezen tudják megetenni. „Ezt csak akkor lehetne, ha látnák, ha tudnának az itt élőknek arról beszélni, a boldogulás lehetősége itt is biztosított. Ezt nem tehetik, mivel, mivel még perspektivikusan sem lehet látni kimenetelt ebből a váltságból”. Beszélt az ukrán pénz el értékteleneségéről, az árak ugrásszerű növekedéséről, a teljesen leértékelődött ukrán fizetőeszközről. „Az Ukrajnában kialakult helyzet veszélyezteti a családokat, nagy a bizonytalanság, a lelkészcsaládok a fizetéseikből amit kapnak képtelenek családjukat fenntartani. Sajnos olyan eset is van már, hogy lelkészek akarják elhagyni az országot, ha ez folyamatos lesz, nem tudom mi történik a továbbiakban”, mondta a püspök. Egyébként a tőle szerzett információk szerint, Kárpátalján 120 ezer magyar nemzetiségű lakos él, ezek közül mintegy 70 ezren reformátusok. A Kárpátaljai Református Egyházkerülethez, három egyházmegye tartozik: a beregi, a máramaros-ugocsi és ungi.
Ukrán és magyar zászlók
A találkozó után, a helybeliek szeretetet vendégségre invitálták a bihariakat. Egy közös ebéd elfogyasztása után, egy csoportkép készítéséhez is jutott idő. Az esperesi hivatalban tartott események után Zsukovszky Miklós esperes szolgálati helyét, Dercen helységet is felkerestük. Bepillantást nyertünk az egyházközség néhány megvalósítésába, megtekintettük az általuk működtett tűzoltó állomást, megtekintettük az ottani iskolát. Maga Dercen község a munkácsi járás azon települése, ahol mintegy 2800 lakos él, közülük majdnem mindenki magyar nemzetiségű, 96 százalékuk református. Az kellemes meglepetés volt számunkra, hogy az állami, vagy magán intézmények épületeinek homlokzatán szinte mindenütt két – ukrán és magyar – zászlót láthattunk – köztük Dercenben is.
Dérer Ferenc

erdon.ro

Ilyenek a körülmények az erdélyi börtönökben
A képviselőház visszaélésekkel foglalkozó szakbizottságának több tagja az elmúlt napokban ellátogatott az erdélyi börtönökbe kivizsgálni az elítéltektől levélben kapott panaszokat. Lesújtó tapasztalataikat – túlzsúfoltság, személyzethiány – jelentésbe foglalták.
13 ezer hellyel kevesebb
Körútjuk első állomása a szatmárnémeti börtön volt. A négyszintes épületet 1896-ban emelték, összterülete valamivel több, mint 4000 négyzetméter. A parlamenti szakbizottság tagjai között valószínűleg műépítészek is lehettek, hiszen legelső megállapításuk az épület struktúrájára vonatkozott, amelyet „általában jónak” mondtak. Igaz, 2000 és 2002 között főjavításokat végeztek a börtönépületen.
Ugyanekkor újították fel teljes mértékben a börtön hőközpontját is. Az épület műszaki állapotát, az épület korához viszonyítva kielégítőnek minősítették, bár – mint megállapították – ráférne a javítás a sokfelé megrepedezett mozaikpadlóra, továbbá vízálló szigetelés is ráférne az épületre, mindenekelőtt a fürdőkben.
A szatmárnémeti börtön viszont túlzsúfolt. Az 508 férőhelyes börtön kihasználtsága meghaladta a 110 százalékot. A túlzsúfoltság egyébként általános jellemzője a romániai börtönviszonyoknak. Az ország börtöneiben 13 ezer hellyel kevesebb van a jelenleg szükségesnél. ily módon nem biztosított az európai normák szerinti, foglyonkénti hat köbméteres térség sem.
Harminc ember egy cellában
A férőhelyek tekintetében nagyjából hasonló volt a helyzet a nagybányai fegyintézetben is, amelyben a nyitott és félig nyitott börtönrendszerre ítélt foglyok tartózkodnak. A létesítmény igazgatósága több alkalommal kérte az illetékes hatóságoktól a börtön új épületszárnnyal történő kibővítését továbbá a volt ügyészség és az ügyészség nagysomkuti egysége épületének átvételét, ám mindeddig mindhiába kilincseltek.
A nagybányai börtönt 1976-ban adták át, és mindeddig nem végeztek rajta főjavítást, ami azért már ráférne az épületre. Természetesen ez a fegyház is túlzsúfoltsággal küzd, ami nem csak a foglyok életét keseríti meg – egy-egy nagyobb cellába harminc embert is bezsúfolnak –, de a kis létszámú személyzetnek is gondot okoz, hiszen képtelen ellátni feladatát.
A nagyváradi börtön 1865 óta működik ugyanabban az épületben. Pillanatnyilag a Bihar, Szatmár és Szilágy megyéből származó foglyokat tartják itt. Öt részlegből áll, a foglyokat maximális biztonsági, zárt és nyitott börtönrendszerre ítélték, de külön részleg van az előzetes letartóztatásban lévők számára is. A nagybányai börtönben igen sok a visszaeső bűnös – az állomány több mint 46 százalékát jelentik.
A leghíresebb börtönök egyike
A szamosújvári börtön – a nagyenyedi mellett – talán az egyik leghíresebb-leghírhedtebb romániai büntetésvégrehajtási intézmények egyike. Tulajdonképpen két börtönből áll, az egyik a szamosújvári, a másik a kolozsvári részleg. Szamosújváron csupán férfiak vannak, akiket maximális biztonsági, zárt illetve nyitott börtönrendszerre ítéltek. Ide kerül a maximális biztonsági és zárt rendszerre ítélt fiatalok egy része is.
A kolozsvári részlegen előzetes letartóztatásba helyezett kiskorúak, illetve előzetesen letartóztatott vagy pedig jogerősen elítélt nők vannak. A szamosújvári létesítmény kapacitása 1216, a kolozsvári részlegé pedig 241 személy. A szamosújvári börtön egyébként az Északnyugati Regionális Csoport része, és innen koordinálják a nagyváradi, szatmárnémeti, nagybányai, besztercei börtönöket valamint a dési börtönkórházat is.
A szamosújvári börtönben a legnagyobb gondot a személyzethiány okozza. A pszichoszociális részlegen például mindössze két pszichológus dolgozik, egyikük ráadásul hosszabb betegszabadságon tartózkodik, tovább négy szociális asszisztenst foglalkoztatnak – közül az egyik a pszichoszociális részleg vezetője, aki a megfelelő programokat irányítja. A személyzethiányon csak nehezítenek a sűrű áthelyezések, az újabb feladatok, amelyek még inkább megterhelik a börtön alkalmazottait.
Ugyanakkor nincs kellő felszereltsége a börtönnek a sport- és másfajta, hobby-, művészi tevékenységekhez. Szintén az anyagiak hiánya miatt nem sikerült gyakorlatba ültetni sem Szamosújváron, sem pedig Kolozsvárott a visszaesés kockázatát csökkentő programokat.
Megyei kórház rangjára emelték
A dési börtönkórházat 1997-ben hozták létre, 158 személy befogadására képes. Kihasználtsága egyelőre csupán 86 százalékos. A börtönkórház épülete Dés központjában van, részét képezi az 1893-ban átadott dési igazságügyi palotának.
Az épület struktúrája megfelel a követelményeknek, jóllehet a falakon és az alapzaton apróbb repedések láthatók. Igaz, az átadását követő időszakban a börtönkórház épületén nem végeztek javításokat. A víz- és csatornahálózat a városi hálózatokhoz csatlakozik, az épület saját hőközponttal rendelkezik. A víz- és csatornahálózatot, a hő- és elektromos központot 1996-ban helyzeték üzembe, és mivel 17 éven át nem javították, látszanak rajtuk az elhasználtság nyomai.
A dési börtönkórházban a zárt börtönrendszerre ítélt rabok tartózkodnak, kivételt csak a kiszolgálásban alkalmazott foglyok képeznek, akik esetében a félig nyitott vagy nyitott rendszert alkalmazzák. A dési börtönkórház egyébként az Országos Börtönhatósághoz tartozó egyetlen intézmény, amelynek műszaki felszereltsége, a gyógykezelés minősége alkalmassá tett arra, hogy az egészségügyi tárca, a kórházakkreditálási bizottság ajánlása alapján megyei kórház rangra emelt, vagyis megfelel az európai uniós elvárásoknak is.
B. T.
maszol.ro

A magyar nyelvű felirat soha nem jóindulat kérdése
Beszélgetés Kelemen Hunor szövetségi elnökkel az épített örökségről, ingatlan-visszaszolgáltatásról
Tizenhat magyarlakta megyében közel 3000 magyar műemlék feliratozását kéri az RMDSZ a helyi önkormányzatoktól megyei és területi szervezetei révén. A Kelemen Hunor minisztersége idején kidolgozott, hatályos rendelet szerint több nyelven – így magyarul is – fel kell tüntetni a megnevezésüket. A rendelet előírásait országszerte gyakorlatba kell ültetniük a polgármestereknek. Erre hívja fel a figyelmük az RMDSZ azzal a román és magyar nyelvű listával, amely megyénként tartalmaz valamennyi országos jelentőségű (A kategóriás) magyar műemléket, illetve a helyi jelentőségű (B kategóriás) magyar műemlékek egy részét. A miniszteri rendelet atyját kérdeztük a feliratozás jelentőségéről, és ezzel összefüggésben, az ingatlan-visszaszolgáltatás jelenlegi állásáról.
– Milyen jelentősége van a közösség számára ennek az újabb felirat-elhelyezésnek? Gondolok itt arra, hogy a nagy áttörést tulajdonképpen a kétnyelvű helységnévtáblák jelentették 2001-ben. Miért fontos ez az RMDSZ-nek?
– Az anyanyelvhasználat tekintetében egyformán fontos lépés mindkettő. És fontos párhuzam is: a 2001-es kormányrendelet hatályba lépése után is bőven akadt település, ahol az RMDSZ-nek külön kellett kérnie alkalmazását. Most nem csak kérünk, de segítünk is: a jelenleg érvényes országos műemléklista alapján előkészítettük a magyar műemlékek megnevezésének magyar és román nyelvű listáját.
A helységnévtábla magyar felirata azt jelzi, hogy ott magyar közösség is lakik. A műemlékek magyar felirata viszont kettős jelentéssel bír. Jelzi azokat az értékeket, amelyek létrehozásához köze volt a magyarságnak, másfelől azt mutatja, hogy ezek jelenleg is a magyar kulturális örökség részét képezik. Olyan tények ezek, amelyeket sem megkerülni, sem véka alá rejteni nem lehet. Bár a kisebbségekre vonatkozó jogszabályok alkalmazása akadozik, ez nem bátortalanít el minket. Azt is tapasztaltuk már számtalanszor, hogy kétnyelvű helységnévtáblát arra való hivatkozással nem függesztettek ki, miszerint a törvény csak 20 százalék fölötti számarányú kisebbségi közösség esetében teszi azt kötelezővé. Kisebb létszám esetén sem tiltja, csak akarat kell hozzá – egészíteném ki. De nálunk így szokás olvasni a törvényeket… A műemlék-feliratozás nincs ilyen meghatározott százalékhoz kötve, ugyanakkor a megyei, illetve helyi tanács is kérheti a kisebbségek nyelvén való feliratozást.
– Hol tartanak jelenleg ezzel a munkával? Kinek mi a dolga, és milyen eredményre számítanak?
– Az RMDSZ kulturális főosztályát bíztam meg a munka koordinálásával. Arad, Beszterce, Bihar, Fehér, Szatmár és Szeben megyében már el is készült az összesen 715 műemléket tartalmazó magyar és román nyelvű lista végleges változata. A többi megyébe is első lépésként mi küldjük ki a feliratozásra javasolt műemléklistát, amelyet átnéznek és ellenőriznek az RMDSZ megyei szervezetei által javasolt helyi szakértők, a véglegesítés után pedig, levél kíséretében, kérik a települések polgármesteritől azt, hogy magyarul is feliratozzák az illető magyar műemlékeket. Nagy munka ez, amelyet önkéntesen vállaltak a helyi szakértők, ugyanakkor fontos szerep hárul a megyei és területi szervezeteinkre a kapcsolatfelvételt, illetve az eredmény nyomon követését illetően. Az eredmény döntően a helyieken múlik. Az országos szervezet elvégzi a munka rá eső részét, de ez nem helyettesíti a helyismeretet, a helyiek kapcsolati hálóját. Ráadásul, itt a legfontosabb az, hogy ténylegesen meg is valósuljon a feliratozás, illetve tudjunk azokról az esetekről, amelyekben ezt megpróbálják elodázni valamilyen ürüggyel.
Hozzátenném, hogy valamennyi megye esetében ez a lista bővül majd további helyi jelentőségű műemlékekkel, terveink szerint pedig május végére, június elejére valamennyi magyarlakta megyében sikerül véglegesítenünk azt az első lajstromot, amelyet a későbbiekben bővíteni is tudunk.
Bartha Réka
Szabadság (Kolozsvár)

Verseny nélkül
Fellélegezhetnek az RMDSZ vezetői. Ha ugyanis a román pártok betartják a választási törvény módosításáról a héten kötött megállapodást, a szövetség parlamenti jelenléte „bebetonozódik”, hiszen az egyezmény értelmében a négy megyében a szavazatok legalább húsz százalékát megszerző párt akkor is bejut a törvényhozásba, ha országosan nem kapja meg a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százalékot.
A módosítást nyugodtan nevezhetjük lex RMDSZ-nek is. Nem csupán azért, mert a szövetség javasolta, hanem azért is, mert teljes mértékben az RMDSZ-re szabták. Jelen állás szerint ugyanis kis túlzással az a helyzet, hogy elegendő, ha Hargita, Kovászna, Maros, Bihar és Szatmár megyében a szövetség helyi politikusai, valamint családtagjaik a tulipánra voksolnak, és máris megvan a parlamenti képviselet.
Ez ugyanakkor kérdéseket is fölvet azzal kapcsolatban, mennyire politizál felelősen, a polgárok érdekében egy olyan szervezet, amelynek igazából nem kell megmérettetnie magát a választási versenyben, hiszen jóformán automatikusan tagja a parlamentnek. Az RMDSZ javaslatának – legalábbis a szövetség szempontjából – nagyon is megvan a rációja.
A rivális magyar pártok ugyan nem kerültek a parlamentbe jutás közelébe, de annyi szavazatot bármikor összegyűjthetnek, hogy az RMDSZ-nek már ne maradjon elég a parlamentbe jutáshoz. (Ismeretes, hogy a felmérések szerint valahol az 5 százalékos küszöb környékén egyensúlyoz). Mindemellett az RMDSZ-ből, és egyáltalán a politikából kiábrándult polgárok egyre nagyobb száma is arra ösztönözte a szövetséget, hogy megpróbálja kiiktatni a versenyt.
Pedig az RMDSZ parlamenti jelenléte nem öncél. Az átlag romániai magyar polgárnak nem az az érdeke, hogy például Verestóy Attila örök életére szenátor legyen, hanem az, hogy a romániai magyar politikai szférában olyan pezsgés, verseny, és a versenyből fakadó teljesítmény- és cselekvéskényszer legyen, amely nyomán a legrátermettebb, és a magyar érdekekért leginkább tenni képes személyek kerülnek a parlamentbe a magyarok képviseletében. Nem akarunk vészmadárkodni, de attól tartunk, ez a módosítás nem ebbe az irányba mutat.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A magyar nyelvű felirat soha nem jóindulat kérdése
– Beszélgetés Kelemen Hunor szövetségi elnökkel –
Tizenhat magyarlakta megyében közel 3000 magyar műemlék feliratozását kéri az RMDSZ a helyi önkormányzatoktól megyei és területi szervezetei révén. A Kelemen Hunor minisztersége idején kidolgozott hatályos rendelet szerint több nyelven – így magyarul is – fel kell tüntetni a megnevezést. A rendelet előírásait országszerte gyakorlatba kell ültetniük a polgármestereknek. Erre hívja fel a figyelmüket az RMDSZ azzal a román és magyar nyelvű listával, amely megyénként tartalmaz valamennyi országos jelentőségű (A kategóriás) magyar műemléket, illetve a helyi jelentőségű (B kategóriás) magyar műemlékek egy részét. A miniszteri rendelet "atyját" kérdeztük a feliratozás jelentőségéről és ezzel összefüggésben az ingatlan- visszaszolgáltatás jelenlegi állásáról.
– Milyen jelentősége van a közösség számára ennek az újabb felirat-elhelyezésnek? Gondolok itt arra, hogy a nagy áttörést tulajdonképpen a kétnyelvű helységnévtáblák jelentették 2001-ben. Miért fontos ez az RMDSZ-nek?
– Az anyanyelvhasználat tekintetében egyformán fontos lépés mindkettő. És fontos párhuzam is: a 2001-es kormányrendelet hatályba lépése után is bőven akadt település, ahol az RMDSZ-nek külön kellett kérnie az alkalmazását. Most nemcsak kérünk, de segítünk is: a jelenleg érvényes országos műemléklista alapján előkészítettük a magyar műemlékek megnevezésének magyar és román nyelvű jegyzékét.
A helységnévtábla magyar felirata azt jelzi, hogy ott magyar közösség is lakik. A műemlékek magyar felirata viszont kettős jelentéssel bír: jelzi azokat az értékeket, amelyek létrehozásához köze volt a magyarságnak, másfelől azt mutatja, hogy ezek jelenleg is a magyar kulturális örökség részét képezik. Olyan tények ezek, amelyeket sem megkerülni, sem véka alá rejteni nem lehet. Bár a kisebbségekre vonatkozó jogszabályok alkalmazása akadozik, ez nem bátortalanít el minket. Azt is tapasztaltuk már számtalanszor, hogy kétnyelvű helységnévtáblát arra való hivatkozással nem függesztettek ki, miszerint a törvény csak 20 százalék fölötti számarányú kisebbségi közösség esetében teszi azt kötelezővé. Kisebb létszám esetén sem tiltja, csak akarat kell hozzá – egészíteném ki. De nálunk így szokás olvasni a törvényeket… A műemlék-feliratozás nincs ilyen meghatározott százalékhoz kötve, ugyanakkor a megyei, illetve helyi tanács is kérheti a kisebbségek nyelvén való feliratozást.
– Hol tartanak jelenleg ezzel a munkával? Kinek mi a dolga, és milyen eredményre számítanak?
– Az RMDSZ kulturális főosztályát bíztam meg a munka koordinálásával. Arad, Beszterce, Bihar, Fehér, Szatmár és Szeben megyében már el is készült az összesen 715 műemléket tartalmazó magyar és román nyelvű lista végleges változata. A többi megyébe is első lépésként mi küldjük ki a feliratozásra javasolt műemlékek listáját, amelyet átnéznek és ellenőriznek az RMDSZ megyei szervezetei által javasolt helyi szakértők, a véglegesítés után pedig, levél kíséretében, kérik a települések polgármestereitől, hogy magyarul is feliratozzák az illető magyar műemlékeket. Nagy munka ez, amelyet önkéntesen vállaltak a helyi szakértők, ugyanakkor fontos szerep hárul a megyei és területi szervezeteinkre a kapcsolatfelvételt, illetve az eredmény nyomon követését illetően. Az eredmény döntően a helyieken múlik. Az országos szervezet elvégzi a munka rá eső részét, de ez nem helyettesíti a helyismeretet, a helyiek kapcsolati hálóját. Ráadásul itt a legfontosabb az, hogy ténylegesen meg is valósuljon a feliratozás, illetve tudjunk azokról az esetekről, amelyekben ezt megpróbálják elodázni valamilyen ürüggyel.
Hozzátenném, hogy valamennyi megye esetében ez a lista bővül majd további helyi jelentőségű műemlékekkel, terveink szerint pedig május végére, június elejére valamennyi magyarlakta megyében sikerül véglegesítenünk azt az első lajstromot, amelyet a későbbiekben bővíteni is tudunk.
– Hogy áll jelenleg az ország a műemlékek feliratozása tekintetében? Kevésbé érthető, hogy a helyi önkormányza-tok miért nem látják hasznát annak, hogy a várost vagy községet látogató turisták több nyelven ismerkedjenek meg a helyi látványosságokkal… Ez nem éppen szokatlan gyakorlat Európában. Kell erre külön törvény, miniszteri rendelet?
– Valóban fontos szempont az idegenforgalom, de nem ez volt számunkra a kiindulópont. Ha jól belegondolunk, a többnyelvűségnek természetesnek kellene lennie nálunk is. Bizonyos mértékben ez működik is Temesváron, Nagyszebenben vagy Brassóban. De ez még mindig csak a helyi önkormányzat jóindulatának a szintje, és nem érvényesül minden tekintetben. Székelyföldön teljesen természetes, hogy mindenütt látunk magyar feliratot, de Marosvásárhelyen például a polgármestert a rosszullét környékezi a kétnyelvű utcanévtáblák láttán. Ráadásul egy olyan ember részéről, aki azt mondja, hogy a Vár sétány fáit mindenki vigye haza és tegye vázába, további, hasonlóan felháborító intézkedéseket is feltételezni lehet.
A műemlék-feliratozást szabályozó miniszteri rendelet tulajdonképpen szavatolja, illetve bizonyos körülmények között kötelezővé teszi ezt az európai gyakorlatot az épített örökségre vonatkozóan. De vannak korábbi jó példák, amelyek bizonyítják, hogy megfelelő értelmezés esetén a jogszabályi keretek eddig sem gátolták az ilyen jellegű intézkedéseket. Kolozsváron és Szatmárnémetiben is van ötnyelvű felirat – köztük magyar – a város számos magyar vonatkozású műemlékén. Az RMDSZ alpolgármestere, Horváth Anna, a másik esetben pedig egykori polgármestere, Illyés Gyula kezdeményezésére helyezték el ezeket a feliratokat még a rendelet megszületése előtt. Kolozsváron az ötnyelvű felirat mellett ugyanennyi nyelven rövid leírás is olvasható az illető műemlékről, ha a látogatók telefonjuk használatával többet szeretnének megtudni a műemlékről. Szatmárnémetiben pedig a törvény által akkoriban előírt román, angol és francia mellé felkerült – az egykori polgármester kezdeményezésére – a magyar és a német felirat és műemlékleírás. Most már konkrét törvényi keret is van erre, mi pedig azon leszünk, hogy ezt tiszteletben tartsák.
– A turisztikai látványosságoknak csak egy része van állami tulajdonban. A másik részét visszaszolgáltatták azoknak, akiktől a kommunizmus idején elkobozták. Hányadán állunk ma ezzel? Ehhez tegyük még hozzá azt is, hogy a korrupcióellenes intézkedések ezt a folyamatot is górcső alá vették, és vannak a társadalomban olyan hangok is, amelyek kifogásolják, hogy országos jelentőségű muzeális értékek, műtárgyak is visszakerültek tulajdonosaikhoz.
– Nézze, a tulajdonjog szent. Akkor sem lehet kétségbe vonni, amikor jelentős értékek kerülnek vissza magántulajdonba. A kommunizmus idején nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy az elkobozott javaknak mi az értékük, jelentőségük. Egyszerűen csak elvették, és kész. Ezeket vissza kell szolgáltatni azoknak, akiket megfosztottak tőlük. Ez társadalmi kötelesség, a jogállamiság alaptétele. Azon túl meg vannak a mindenféle, nem éppen szalonképes vélemények arról, hogy a római katolikus egyház "impériumot" épít a saját jogos tulajdonából, illetve az államnak vissza kell-e szolgáltatnia olyan muzeális értékeket vagy műtárgyakat, amelyek soha nem voltak az övéi. Ilyen körülmények között, persze, a populizmus lelassíthatja a visszaszolgáltatást. De a tények akkor is tények. Ahogy az is tény, hogy 2014-ig a visszaszolgáltatással foglalkozó bizottság 1100 ingatlant adott vissza a kisebbségi közösségek egyházainak. Ez a szám az összes elkobozott ingatlan 60 százalékát jelenti. A folyamat leállt azóta, hogy meghurcolták az illetékes köztisztviselőket, akiknek egyetlen feladatuk a törvény alkalmazása volt. A tulajdonjog kétségbevonásával a jogállamiság alapvető értékei is veszélybe kerülnek. Ezt nem felejthetjük el akkor, amikor a témában bármilyen álláspontot kialakítunk. Az RMDSZ a továbbiakban is kiáll – itthon és az európai, illetve nemzetközi fórumokon is – e történelmi jóvátétel mellett, továbbra is maradéktalanul támogatja a restitúció folyamatát, ellenzi a tulajdonjog korlátozását és minden olyan intézkedést, amely javaiktól megfosztja az illető értékek jogos tulajdonosait.
Bartha Réka

Népújság (Marosvásárhely)

SZKT: Kovács Péter az ügyvezető elnök
A Kelemen Hunor szövetségi elnök által javasolt Kovács Pétert választották az RMDSZ ügyvezető elnökévé szombaton a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) marosvásárhelyi ülésén.
Az RMDSZ áprilisi kongresszusán döntött úgy, hogy a főtitkárság helyett újraalakítja a négy éve felszámolt ügyvezető elnökséget, Kovács Péter szerint „a pártosodás megelőzése érdekében”. Az SZKT ugyanakkor Bodor Lászlót az RMDSZ országos programjaiért felelős, Geréd Imrét ifjúsági, Hegedüs Csillát kulturális, Ilyés Gyulát önkormányzatokért felelős, Magyari Tivadart oktatási, Nagy Zoltánt területi szervezetekért felelős és Székely Istvánt társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöknek választotta.
Több szakmaiság, mozgalmi jelleg
Kovács Péter beszédében azt mondta, az ügyvezető elnökség megerősítené a szövetség mozgalmi jellegét, nagyobb nyomatékot adna a szakpolitikai munkának, civil és szakmai szervezetek, külső szakértők bevonásával javítana a közpolitika minőségén. Kovács szerint az új strukturális visszarendeződés elsősorban a hatékonyabb közösségépítési munkához járulna hozzá.
„Romániában az elmúlt 25 évben voltak előrelépések a kisebbségi közösségek jogai terén. De a tapasztalat azt mutatja, hogy ezek alkalmazása akadozik, nehézségekbe ütközik vagy elmarad. Az ügyvezető elnökség erre vonatkozóan négy területen indít folyamatos monitorizálást: a kulturális intézménybeli arányosság, a költségvetés, a lebonyolított programok, a humánerőforrás, valamint a nyelvhasználat és a magyar nyelvű műemlékeink feliratozása, illetve a törvények alkalmazásának tekintetében” – sorolta az új ügyvezető elnök.
Terítéken a választójogi törvény
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök politikai beszámolójában kijelentette, a szövetség nem tudja támogatni a liberális ellenzék bizalmatlansági indítványát, ha az csak a levélben való voksolás ügyét kéri számon a szociáldemokrata Ponta-kormányon. Kifejtette: sok mindenért lehet bírálni a bukaresti kormányt, de nem a választási reformért, amely a parlamentre tartozik.
Mint mondta: a körvonalazódó tervezet – jobb szervezéssel – lehetővé teszi, hogy minden, külföldön élő voksolni óhajtó román állampolgár személyesen leadhassa szavazatát. Hozzátette: az RMDSZ ellenzéki erőként azt sem teheti meg, hogy a bizalmatlansági indítvány ellen voksol.
Kelemen Hunor kimondatlanul ugyan, de azt vetítette előre, hogy a magyar frakció tartózkodni fog, amenynyiben a kormánybuktató indítvány nem egészül ki olyan témákkal, amelyeket az RMDSZ szerint is számon kell kérni a kormányon. Kelemen Hunor szerint a készülő választási reform lehetővé teszi a magyarság arányos képviseletét az önkormányzatokban és a parlamentben.
A szövetségi elnök úgy véli, hiteles választási programmal és jelöltekkel az RMDSZ meg tudja őrizni erős képviseletét az önkormányzatokban. Ugyanakkor megyei tanácselnöki tisztséget is szerezhet Bihar, Szatmár, Szilágy és Maros megyében, hiszen az új jogszabály szerint az elnököt a megyei tanácsosok választják meg az intézmény élére, és „ezzel az eséllyel a szövetségnek élnie kell”. Beszédében kitért arra is, hogy Románia kisebbségpolitikája távolról sem modellértékű.
Úgy vélte: a kisebbségpolitikáról az érintettek – köztük a legnagyobb közösség, a magyarság – képviselőinek véleményét kellene kikérni, de Bukarest erre nem kíváncsi. Kelemen nehezményezte, hogy a külügyminisztérium a kisebbségek nélkül rendezett konferenciát a kisebbségi keretegyezményről Kolozsváron. „Miközben díszdoktori címmel meghajítják a Velencei Bizottság elnökét, egymás között lakkozzák az elmúlt 20 esztendőt, és azt mondják, hogy Románia modellértékű megoldás mára a kisebbségek ügyében. Ez nem igaz!” – jelentette ki Kelemen Hunor.
Washingtonban tárgyal az RMDSZ-elnök
Amerikai kongresszusi képviselőkkel, magas rangú külügyminisztériumi tisztviselőkkel, emberjogi és vallásügyi szakértőkkel, valamint az amerikai magyar közösség képviselőivel találkozik június 2–5. között a Kelemen Hunor elnök vezette RMDSZ-delegáció Washingtonban, a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) meghívására.
A fennállása 39. évfordulóját ünneplő alapítvány közleménye szerint a tárgyalások során tájékoztatják az amerikai partnereket „a romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről, a román kormány gazdasági és politikai döntéseiről, a regionális biztonságpolitika kihívásairól, valamint az amerikai–román biztonságpolitikai, energetikai és befektetési együttműködés jövőjéről”.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Kiss Sándorra, a bihari "keresztapára" is sort kerített a DNA
A romániai Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék mellett működő Ügyészség Korrupcióellenes Igazgatósága, az ún. DNA honlapján megjelent ma a Kiss Sándor Bihar megyei tanácsi alelnök őrizetbe vételéről szóló közlemény, amely semmi újdonságot nem tartalmaz ahhoz a tényálladékhoz képest, amely a nyomozás kezdetekor hónapokkal korábban napvilágot látott.
Az egyetlen újdonság, hogy a gyanúsítottak köréből kiemelték és 24 órára őrizetbe vették nevezett Kiss Sándort és feltételezett bűntársát, Beniamin Rus építőipari nagyvállalkozót. Több mint négymillió euró jogosulatlan jövedelem zsebre vágása és a megyei tanácsnak okozott több mint hatmillió eurós kár ügyében folyik a nyomozáskettejük mellett Bojtor Vilmos László, Miklóssy Ferenc, Miklóssy Ferenc László, Gheorghe Ioan Roatiş ellen, mert a társaság egyik főkolomposa, Mudura Sándor időközben elhunyt. Nevezettek nemzetközi hálózatot hoztak létre és működtetek a közpénzek lenyúlása érdekében, az ügyészségi közleményben romániai, magyarországi, angliai és amerikai székhelyű cégek nevei szerepelnek.
A nyomozás más, meg nem nevezett személyek ellen is zajlik, mégpedig magyarországi, németországi és hollandiai bűnüldöző szervek közreműködésével. A háttérben nagyrészt ingatlanspekulációk állnak, amelyek nyomán csúszópénz elfogadásával, hivatali visszaéléssel és pénzmosással gyanúsítják Kisséket.
A bihari RMDSZ-es sajtó „szemérmesen” elhallgatta a híradásaiban, hogy Kiss személyében nem csupán a Megyei Tanács egyik alelnökét vettét őrizetbe, hanem a szövetség megyei elnökét, aki immár másfél évtizede áll a rendíthetetlenül a szervezet élén úgy, hogy minden választott és kinevezett magyar tisztségviselő vagy rokona, vagy beosztottja, vagy lekötelezettje valamilyen formában.
A két bihari RMDSZ-es parlamenti képviselő és egy szenátor is ebből a körből került ki, utóbbi, Biró Rozália egyenesen a több vállalkozást alapított Kiss volt könyvelője, ugyanakkor Marosvásárhelyről származó feleségének a rokona. A Székelyföldről Nagyváradra került Biró család szintén az ingatlanbizniszben érdekelt, de a vendéglátóiparban is, a szenátorasszonyt korábban a város alpolgármesteri székébe is belobbizta a bihari magyar „keresztapaként” emlegetett Kiss Sándor, aki tévészerelőből lett nagyvállalkozó, majd politikus 1989 után, amikor is a városi legenda szerint háttérbe vonult szekus tisztek strómanjaként kezdett el „szabadon” vállalkozni. A titokzatos multimilliomos, Tészári Zoltán kommunikációs- és médiabirodalma is abból a kábeltévéből nőtte ki magát mára, amit Kiss és társai adtak el (vagy át) neki a kilencvenes évek közepén.
A román sajtó által is csak „örökös elnök úrnak” becézett Kiss előállítása hírére az RMDSZ Bihar megyei szervezete egy mindenki által várt közleményt adott ki, amelyben „természetesen” egy konspirációs elméletről van szó. A magyar érdekek harcos védelmezőjének beállított politikus úgymond áldozat, akit megillet az ártatlanság vélelme. „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Bihar megyei szervezete szolidáris Kiss Sándorral. Bízunk ártatlanságában és abban, hogy az ügy mielőbb tisztázódik.”
A közösségi hálókon ez ügyben megszólaló polgárok viszont abban bíznak, hogy a korrupció elleni küzdelem nem merül ki abban, hogy egyeseket csak beidéznek, előállítanak vagy őrizetbe vesznek hosszabb-rövidebb ideig, majd pedig börtönbüntetés és vagyonelkobzás nélkül megússzák az egészet.
Frissítés:
Tegnap este hosszas latolgatás után úgy döntött a Bihar Megyei Törvényszék, hogy nem hagyja jóvá az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) előzetes letartóztatásra vonatkozó javaslatát, és nem küldi fogdába Kiss Sándort és Beniamin Rust, akik időközben haza is mentek, mivel a 24 órás őrizetük délután lejárt. A törvényszék ugyanakkor hatvan napra bírói felügyelet alá helyezte mindkettőjüket, ami számos korlátozással jár, egyebek mellett közfeladatot sem láthatnak el és az országot sem hagyhatják el. A megyei RMDSZ-elnök számára ez azt jelenti, hogy a Bihar Megyei Tanács alelnöki tisztségéből fel van függesztve.
itthon.ma//erdelyorszag,

Kétmilliárddal nőtt idén a magyarországi nemzetiségek költségvetése
„Ennyien még soha nem voltunk”
A megyebeli magyarság május 9-én tartott majálisán jelen volt, mint már annyiszor, Kreszta Traján, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának volt elnöke, jelenleg a magyarországi románok parlamenti szószólója. Balta János kollégámmal mostani funkciójáról és a Magyarországon élő románok problémáiról kérdeztük. – Mit jelent pontosan a nekünk, de talán még a magyarországi nemzetiségeknek is újszerűen hangzó „parlamenti szószóló”? Milyen feladatokkal, kötelezettségekkel jár?
– Ez egy új formula, amivel a harmadik FIDESZ-kormány az elmúlt évtől lehetőséget biztosított a nemzetiségek számára, hogy megismerjék a parlamenti munkát, az ott folyó történéseket, és lehetőséget arra, hogy a nemzetiségiek egy bizottságot, frakciót hozzanak létre a magyar országgyűlésben. Havi rendszerességgel, olykor kétszer is ülésezik a nemzetiségi bizottság, és általában minden ülésére meghív tárcavezetőket, államtitkárokat, helyettes államtitkárokat, akik beszámolnak a kormány tevékenységéről. Gyakorlatilag a nemzetiségi bizottságnak joga van véleményezni a magyarországi törvényalkotási folyamatokat, sőt, a nemzetiségi kérdéseket a bizottságunk véleményezi. A parlamentben a nemzetiségi szószóló, mint a többi képviselő, szót kérhet, elmondhatja a véleményét. Az első nagyobb eredmény, amit a nemzetiségi szószólók elértek, az az, hogy a 2015. évi költségvetésben 2 milliárd forinttal sikerült emelni a magyarországi nemzetiségek költségvetését. Az egyik ilyen pénzügyi forrás, támogatás arra irányult, hogy az országos nemzetiségi önkormányzatok létre tudták hozni az országos önkormányzaton belül a hivatalukat, ami azt jelenti, hogy hasonlóan tudnak működni – bizonyos értelemben –, mint egy települési önkormányzat: a mindenkori hivatal dolgozói felelnek az ott folyó munkáért és megoldják a napi gondokat, problémákat. A költségvetésben megjelent egy 440-valahány millió forintos összeg, ami tulajdonképpen lehetőséget biztosít arra, hogy a nemzetiségi önkormányzatok önerőt kapjanak pályázatokhoz, és adott esetben intézményeket tudjanak felújítani. Talán mindenki által ismert, hogy Magyarországon az országos önkormányzatok intézményfenntartók, a nemzetiségi intézményeket 2011-től kezdve az országos nemzetiségi önkormányzatok irányítják – a románok a románokat, a szlovákok a szlovákokat és így tovább. Ez a költségvetés pedig elég nagy feladatokat ró az önkormányzatokra. Hála istennek el tudjuk mondani, hogy a költségvetés fedezi kiadásokat. A kisebb létszámú önkormányzatok esetében azonban felmerül az a kérdés, hogy elég-e a fejkvóta alapján történő támogatás. Elmondhatjuk: egy kiegészítő támogatást írunk alá az emberi erőforrások minisztériumának mindenkori államtitkárával, vagy miniszterével ahhoz, hogy kiegészítő támogatást kapjanak a kisebb létszámú iskolák. Mert vannak olyan közoktatási intézményeink, amelyek 110–120, de esetleg csak 60 fővel működnek. Egy nagyobb létszámú iskolában a fejkvóta alapján történő finanszírozás már fedezi a kiadásokat.
– A fejkvóta bármilyen számú diák esetében azonos nagyságú?
– Igen, de kis létszámnál nem éri el a szükséges szintet. (A kiadásokba beletartozik a pedagógusok és a technikai személyzet bére is.) A többségi társadalom intézményeihez hasonlítva itt egyfajta önálló intézmény maradt fenn, mert minden intézmény rendelkezik egy gazdasági vezetővel, aki előkészíti a gazdasági költségvetést, és a az országos önkormányzathoz köteles bejelenteni mindenféle költségvetéssel összefüggő problémát, s az országos önkormányzat közgyűlése hagyja jóvá, az igazgató beszámolója alapján, hogy mire, hogyan fordították az államtól kapott összeget. Az országos önkormányzat gazdaságilag és az oktatás szempontjából felel azért, hogy a nemzetiségi intézmények mindenben megfeleljenek a törvényi előírásoknak. Az országos önkormányzat kapja a nemzeti kormányzattól a támogatást, amelyet teljes egészében átutal azokhoz az intézményekhez, amelyeknek szükséges. Van egy oktatásért felelő oktatási főosztályvezető, az országos önkormányzatoknál (minden nemzetiségnél külön-külön) van oktatási bizottság, amely az intézmények szűkebb körű problémáival foglalkozik. A nagyobb gyermeklétszámmal rendelkező önkormányzatok szerencsésebbek, mert nincs szükségük a kiegészítő támogatásokra.
– Magyarországon hány, a parlamentben képviseltetett nemzetiségi önkormányzat van?
– 13 takszált nemzetiség él, valamennyi tagja a nemzetiségi bizottságnak, amely a képviselői irodaházban kapott irodát (minden nemzetiség külön irodát, természetesen). A törvény minden magyarországi nemzetiségi szószólónak biztosít alkalmazási lehetőséget munkatársakra, szakértőkre (kb. 740, 750 ezer forintig). Ez fontos előrelépés. A nemzetiségi bizottságnak mind a 13 tagja egyenlő jogokkal rendelkezik.
– A magyarországi román önkormányzat hány intézményt tart fenn, és milyeneket?
– Öt intézményünk van, de az egyik három tagintézménnyel működik, gyakorlatilag tehát 8 tartozik a gyulai székhelyű országos román önkormányzat fennhatósága, irányítása alá. Az említett intézmények: az elsőnek az országos román önkormányzat által 2011-ben átvett battonyai kétnyelvű iskola, van román intézmény továbbá Eleken, Kétegyházán, Gyulán (a Nicolae Bălcescu Általános Iskola, Kollégium és Gimnázium), Körösszakálon (az iskolatársulás, amihez Bedő és Körösnagyharsány tartozik). Egyetlen olyan intézményünk, van, amely nem az országos román önkormányzathoz, hanem a Klebelsberg Intézethez tartozik: a méhkeréki román iskola. Most tettük lépéseket, hogy átvegyük, a miniszter úrnak elküldtük a kérelmet, Juhász Tibor elnök úr (a magyarországi Országos Román Önkormányzat elnöke – szerk. megj.) fel van hatalmazva, hogy kezdje meg a dokumentáció elkészítését, s ha sikerül, reményeink szerint a méhkeréki iskolát is átvesszük.
Van még valami, amiről beszélnünk kell: a helyi nemzetiségi önkormányzat is lehet intézményfenntartó. Méhkerék esetében a képviselők és a lakosság számarányát tekintve a magyar törvény lehetőséget biztosít arra, hogy átalakult román önkormányzat intézményfenntartó legyen. Ők is kérték az iskola átvételét, az országos és a helyi önkormányzat között e tekintetben van egyfajta súrlódás.
Az általunk átvett intézmények mindenesetre nagyon nagymértékű gyermeklétszám-emelkedést mutattak. Gyulán, például, amióta a Nicolae Bălcescut átvettük, csúcslétszámra jutottunk, 370 tanuló fölött vagyunk, ennyien soha nem voltak. Szeptembertől két általános iskolai csoportra van igény, de ugyanez mondható el Battonyán is. Ott, sajnos, olyan helyzetbe került az országos önkormányzat és az iskola vezetősége, hogy már nem tudunk felvenni se óvodásokat, se iskolásokat, egyszerűen nincs hely. 120 fölé emelkedett, szinte a duplájára nőtt a tanulók száma. A múlt hetekben tárgyaltam több fontos személyiséggel, nagyon várom, hogy segítsen a kormányzat az intézményünk bővítésében, mert nem tudjuk hova tenni a diákokat. Szeretnénk Battonyán, az iskolában a tetőteret beépíteni, szeretnénk tornacsarnokot, ugyanezt Kétegyházán is. Szakmai színvonalon is történt áttörés, magas színvonalon tudjuk oktatni a román nyelvet, másrészt tudtunk forrásokat biztosítani a beruházáshoz, fejlődéshez. Például a tavalyi év folyamán több mint 50 millió forint értékű felújítást sikerült elérni a gyulai iskolánál – felújították a tornacsarnokot, tantermeket, vendégszobákat, a kollégiumban a hálótermeket, az egész épületegyüttest szigetelték, tehát jelentős volt a fejlesztés, és szakmai szinten is történt előrelépés.
– A színvonal-emelkedés miből adódott?
– Nagyon sok intézményben magas iskolai végzettségű pedagógusok vannak, akik teljes mértékben megfelelnek a nemzetiségi oktatás követelményeinek, vannak Romániából áttelepült szaktanárok. A mi oktatási intézményeink Békés, Csongrád és Hajdu-Bihar megyében vannak, a magyar–román határhoz közel. A bihari iskola, Körösszakál esetében Nagyváradról jöttek besegítő tanárok, Battonyán sok Romániából áttelepült család él, tiszta magyar, de többségében vegyes és tiszta román ajkú családok, ott élnek, többen ott tanítanak. Most már sokan járnak át a határ magyar oldala mellől Romániába, Aradra, Nagyváradra dolgozni, magyar ajkúak is. Pozitív tendencia, hogy a Romániában dolgozók rájöttek, milyen jó lenne, ha beszélnék a román nyelvet. Még vádak is érték az országos önkormányzatot, hogy miért engedi meg a magyaroknak, hogy román iskolába járjanak. De szerintem egy európai unióház tartozó országban az az igény, hogy elsajátítsanak egy más nyelvet, kultúrát, esetünkben a románt, nagyon pozitív dolog. Manapság már nyitott kapuk vannak az unióban. De létezik egy nagyon gyakorlatias haszon is, azon túl, hogy a szomszédos országban könnyebben boldogul, munkát keresve. A magyarországi egyetemi diplomához, például, kell egy felsőfokú idegennyelv-vizsga – a nemzetiségi iskolában a diák jól el tud sajátítani egy idegen nyelvet.
– Mekkora létszámú a legkisebb magyarországi nemzetiség? – merthogy a legnagyobb a roma.
– A szerbek 8-10 ezren vannak, a szlovének 4-5 ezren. De hogy megelőzzem a következő kérdést, mert látom, az következett volna: a 2011-es népszámlálás adatai szerint 46 ezer fölé ment a magukat románnak vallók száma. Az előző népszámláláskor tízezer fő körüli polgár vallotta magát románnak Magyarországon, de ez nem volt valós szám, mert az egyházzal együttműködve olyan 20 ezerre taksáltuk a számukat. A legutóbbi népszámlálásnál a növekedés úgy valószínűsíthető, hogy az áttelepültek, a vegyes házasságban élők is románnak vallották magukat. Ezt azzal tudom alátámasztani, hogy a népszámlálási adatok alapján sok katolikus, református van a magukat románnak vallók között, tehát nem csak az ortodox vallásúakról van szó.
– Vannak-e egykor államosított román egyházi tulajdonok, amelyeket még nem szolgáltattak vissza?
– Ház ez egy örök téma. Az az igazság, hogy a (gyulai ortodox) püspökséget megelőző vikáriusság idejében talán nem voltak eléggé résen, amikor a visszaszolgáltatás, a visszaigénylés folyamata zajlott, zömében nem megfelelő következetességgel kérték az egyház által működtetett intézményeket, amelyek közül sok magánkézbe került, és mára közülük némelyik sajnos, már „elveszett”. Keressük a megoldást, hogy miként lehetne visszaszerezni őket, de nem könnyű. Az Országos Román Önkormányzattal szemben lévő épületben működött például valamikor az egyházi román iskola, a helyén most panzió van.
– Visszatérve egy előző problémára: a szószólói rendszerrel megoldódott-e a magyarországi kisebbségek, köztük a román parlamenti képviselete?
– Én úgy gondolom, és mondom is: Magyarországon 1993 óta létezik a parlament által elfogadott nemzetiségi törvény, ami sok mindenre biztosít lehetőséget, az intézmények átvételétől azok létrehozásáig. A szószóló átmenet a teljes jogú parlamenti képviselet felé. Annak, hogy most kaptunk egy lehetőségeit a parlamenti munkában való részvételre, vannak előnyei, de a lényeg az, hogy a parlamentben a nemzetiségek nem szavazhatnak. Minden más jog megilleti a szószólókat, de szavazati joguk nincs. Én nagyon remélem, hogy ez az állapot a jelenlegi parlamenti ciklus végéig fog tartani, és a következő választásokon, 2018-ban, miután a kormányzat már megismerte a parlamentben működő bizottságunkat, a hozzászólások terén és más tekintetben elfogadják a nemzetiségeket. Ez egy út arra, hogy 2018 után teljes jogú parlamenti képviselte legyen minden egyes magyarországi nemzetiségnek.
– Most, hogy viszonylag szépen alakult a magyarországi románság száma: távlatilag hogyan látja a helyzetét?
– Úgy látom, miután Magyarország és Románia is uniós taggá vált, egyre többen élnek a lehetőséggel, hogy letelepednek Magyarországon, ami vérfrissítést jelent az intézményeink számára. Átkerülnek olyan gyerekek, akik csak románul beszélnek, s ezek az intézmény keretein belül egymástól is megtanulják a nyelvet. Abból, hogy Európában megnyíltak a kapuk, a magyarországi románság csak profitálhat, felnőttek és gyerekek egyaránt.
– Végül, mit gondol: a következő vagy azutáni népszámláláson lesz-e ennyi, vagy több, magát románnak valló polgár Magyarországon, mint most?
– Hát biztosan nem fog megduplázódni ez a 46 500 fő. A kérdésnek sok összetevője van, például Budapesten több mint 800 ott letelepedett vallotta magát románnak. De ott sok a gyár, van munkahely, vonzó a külföldről érkezettek számára. Szerintem a határ menti Békés, Csongrád és Bihar megyében is lesz olyan fejlődés, amely vonzhatja az embereket. Mindent összevetve optimista vagyok, de tudom: biztosítani kell a lehető legmagasabb szintű román oktatást. A másik kitörési pont: olyan turizmus fog kialakulni, hogy boldogan mennek Magyarországról megkóstolni az Arad-hegyaljai borokat, és persze Romániából is jönnek Magyarországra. Nagyon sajnálom – mondtam is –, hogy Arad és Szeged között nincs vasúti összeköttetés, újra kellene gondolni a dolgot, mint ahogy Pécska és Battonya között is, ami a turizmus számára gazdaságilag is fontos lökést adna.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Feltérképezik a nyelvi jogok gyakorlatba ültetésének hiányosságait
A nyelvi jogok gyakorlatba ültetése hiányosságainak feltérképezését és orvoslását célzó programot indít az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége – tájékoztatott kedden Székely István társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnök. Elmondta, bár Romániában léteznek törvényes előírások a kisebbségek anyanyelvhasználatára, ezeket sok helyen nem tartják be a hatóságok. Az újratervezés jegyében a szövetség napi cselekvést tartalmazó ütemterv alapján fogja felmérni a reális helyzetet, és az észlelt rendellenességeket akár jogi úton is orvosolni kívánja.
„Elég, ha csupán az önkormányzati intézményekkel való anyanyelven történő lakossági kapcsolattartás problémáját említjük meg azokon a településeken, ahol az adott kisebbség aránya meghaladja a húsz százalékot, vagy az anyanyelvhasználat nehézségét az igazságszolgáltatásban – ezekre mind létezik törvényes keret, még sem illetik a hatóságok szankciókkal azokat, akik nem ültetik azt gyakorlatba” – hangsúlyozta Székely István.
Kiemelte: az Ügyvezető Elnökség az összes olyan településen, ahol a jogszabályok értelmében a kisebbségek számarányuk alapján rendelkeznek nyelvi jogokkal, ellenőrzi azok alkalmazását. „Az észlelt rendellenességeket levélben közöljük a polgármesterekkel, intézményvezetőkkel a jogszabályoknak megfelelő helyzet ismertetésével, valamint a jogorvoslatra való felszólítással. Amennyiben elvárható időben nem történik változás, jogi útra tereljük a jogsérelmet” – tette hozzá az ügyvezető alelnök.
Székely István rámutatott, a prioritások tekintetében a különböző, etnikai arány szerinti régiók más-más eljárást igényelnek. „Hargita és Kovászna megyében a minisztériumok alá tartozó intézmények nyelvhasználata kapcsán léphetünk előre, Maros, Szatmár, Bihar esetében leginkább a közvetlenül az önkormányzatok, és a hozzájuk tartozó intézmények – a kétnyelvű iskolák, gyermekotthonok, piacok – élveznek elsőbbséget” – sorolta.
A program az Ügyvezető Elnökség kiemelt tevékenysége, amelyben több főosztály is részt vesz, koordinációjáért Székely István felel.
maszol.ro

Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro

Középkori templomok újultak meg a Kárpát-medencében
A középkori templomok felújítási programjának harmadik ütemében 18 templom műemléki helyreállítása fejeződött be Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében és a Partiumban – közölték a projektzáró konferencián kedden, a debreceni Református Nagytemplomban.
A csaknem 1,5 millió eurós fejlesztés az Európai Unió 90 százalékos támogatásával valósult meg a Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében.
Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke emlékeztetett arra: a középkori templomok útja mint tematikus útvonal 2009-ben indult el azzal a céllal, hogy a Kárpát- medencében egyedülálló vallási és kulturális örökséggel ismertesse meg az érdeklődőket.
A teljes programban szereplő 65 templom és a közülük nemrégen megújult 18 templom olyan összképet alkot a református örökségről és a térségek történetéről, amely igazi kincs – tette hozzá.
A püspök szerint az az örökség, amelyet ezek a templomok őriznek, a külföldieket is vonzza. Azt szeretnék, hogy a templomutat járva az érdeklődők járják végig a reformáció útját, felfedezve azt, hogy Európa határán milyen kincsek vannak.
Minderre ráirányíthatja a figyelmet két jelentős évforduló 2017-ben, amikor a reformáció 500. évfordulója mellett a Tiszántúli Református Egyházkerület létrejöttének 450. évfordulóját is ünnepeljük – hangoztatta Fekete Károly.
A konferencián elmondták: a Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007- 2013 támogatásával, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat és a Szatmár Megyei Tanács partnerségében indult el a Középkori templomok útja program. A fejlesztés célja az volt, hogy a kiemelkedő örökségturisztikai és művészettörténeti értéket jelentő középkori templomokat összekötve egy közös tematikus úttá fejlesztve jöjjön létre egy közös turisztikai útvonal a magyar–román határtérségben. A több év alatt felépített programban művészettörténeti kutatómunka is zajlott: neves szakemberek tárták fel a Felső-Tisza-vidék építészeti, kulturális és vallási örökségét. A kutatások eredményét összefoglaló három kötet most megjelent utolsó részét, a Művészet és vallás a Felső-Tisza-vidéken című munkát kedden mutatták be a program eddigi eredményeiről és a várható folytatásról rendezett konferencián.
Deák Attila, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területfejlesztési és Környezetgazdálkodási Ügynökség Nonprofit Kft. vezető menedzsere a programban elért eredmények mellett elmondta azt is, hogy a jövőben a történelmi Bihar, Borsod-Abaúj-Zemplén megye, a Felvidék, Kalotaszeg, a Mezőség és a Szilágyság területére is szeretnék kiterjeszteni a templomút programot.
A debreceni Református Nagytemplomban kedden megnyitották a Középkori templomok útja című időszaki kiállítást is, amelyet három hétig tekinthetnek meg az érdeklődők.
Népújság (Marosvásárhely)

Hegedűs Imre János: Erdővidék 4. (Szerelmes földrajz)
Függetlenül a toponímiai és névfejtő magyarázatoktól, van Erdővidéken egy szójárás, szóbeszéd, amelyik a néptudat legmélyén maradt meg, s ez az ősfoglaló. Családokra mondják elsősorban, hogy ősfoglalók voltak, ami természetesen az egész magyar lakosságra vonatkozik.
S hogy ez az ősfoglalás mikor következett be pontosan, vitatják a historikusok, mégpedig két táborra szakadva. Vannak, akik honfoglalás előtti székely jelenlétet és avar (hun) rokonságot tételeznek fel, s vannak, akik az Árpád-házi királyok tudatos ország-, egyház- és hadseregépítése eredményének tartják a székelység betelepítését a mai Erdély délkeleti területeire, így Erdővidékre is. Az 1200-as évek elején, II. András (1205–1235) korából már okleveles adatok vannak arról, hogy Erdővidéken falu- és egyházközösségek léteztek, a király a Diploma Andreanumban (1224), amelyben a Barcaságba telepített német lovagrend kiváltságait, jogait és kötelességeit rögzíti, határszéli falvakat említ, például Barótot, Miklósvárt, Nagyajtát. Sőt egyik, 1211-ben készült adománylevelében II. András megnevezi latinul Miklósvárt: Castrum Sancti Nicolai. A falu büszke a múltjára, 2011-ben emlékművet állítottak a 800. évforduló tiszteletére. Ez az oklevél az első írásos adat erdővidéki településről.
V. István (1270–1272), IV. Béla fia, már fiatalon Erdély hercege, 1252-ben Hidvég falut Akadás fiának, Vincének adományozta. Ezt a Vincét (Bencens) tartják ősüknek a Mikó és Nemes grófi famíliák, előnevük is Hidvégi.
Felsőrákos nevét egy 1235-ben keletkezett perirat említi: az erdélyi püspök és az esztergomi érsek között keletkezett peres nézetletérés. A pápai tizedjegyzékek is bizonyítják, hogy a kora középkorban rendezett magyar és keresztény élet folyt itt, Bibarcfalva 1332-ben és 1333-ban 16 régi banálist fizetett, Nagybacon Péter nevű papja 1334-ben egy verőczeit és két hatos dénárt, Nagyajta 1332-ben 10 régi banálist és két garast.
Logikus ezek után a következtetés: ha a 13. század elején már virágzó falvak és egyházközségek voltak Erdővidéken (Bardocon a református egyházközösség 14. századi harangot őriz, Vargyason a régi Isten háza romjai alól rovásírásos kőtömb került elő, az lett az Úr asztala a Makovecz Imre tervezte új református templomban!), a székely lakosság betelepedése, vagyis az ősfoglalás korában, már a honfoglaláskor vagy legkésőbb a 11. században megtörtént. Azok a historikusok vallják ezt, akik elvetik a székelyek avar kori bejövetelét. Szerintük a honfoglalás után, különösen a tizenegyedik században, jelentős tömegmozgások következtek be a Kárpát-medencében, elsősorban a keleti gyepűk védelmére, a Keleti-Kárpátok vonalára rendelik a magyar királyok – többek között Biharból – a legharciasabb törzseket. (Anonymus híres gestájában Bihart kazár lakosságú vidéknek mondja!) Ennek egyik bizonyítéka éppen Nagybacon: annak északi részét még ma is Telegdi-Baconnak nevezik, és a székek kialakulásakor Udvarhelyszékhez csatolták, szemben a Barót patakán túli déli résszel, amely Sepsiszék része volt.
A székelyek eredetét ezek az ismeretek sem oldják meg véglegesen. Különbözőségük, másságuk csakis társadalmi berendezkedésükben létezett, nyelvében, szókészletének összetételében, leszámítva a nyelvjárási vonásokat, nem különbözött és nem különbözik más tájegységek magyar lakosságának nyelvétől. Ha más népfajt (kabar, kazár) is sejtetnek a régi, főleg keleti források, a beolvadás olyan rég bekövetkezett, hogy a nyelvcserének semmi nyoma nem maradt. Mégis önálló etnikumnak tartották évszázadokon keresztül a székelységet (natio Siculica), s Erdély három nációját, a magyart, a székelyt és a szászt megkülönböztette a jogrendszer. Annyiban indokolt ez, hogy Székelyföldön „…a magyarság többi részétől eltérően a nemzetségek nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem azt a közigazgatási és bíráskodási intézményekben formát öltő közjogi kapcsolatot is, mely az egyes nemzetségeket politikai egységbe kovácsolva tartotta az egész középkoron keresztül, sőt formailag egészen 1848-ig”. (Erdély története, I./292.) Ebben a társadalmi struktúrában, a birtokjogban, a közbirtokosságban, a közigazgatásban, a bíráskodásban keresendő a székelység mássága, s természetesen a könnyűlovassági harcmodorukban, amelyet sokkal hosszabb ideig őriztek meg, mint a magyar királyi hadsereg. Erdővidék, földrajzi zártsága miatt, különösen konzervatívnak bizonyult, még a tizenkilencedik század első felében is a királybíróknak van nagy tekintélyük, és a bíráskodás s annak végrehajtása ősrégi módon, a helyszínen történt. Bardoc faluban 1876-ig maradt fenn az úgynevezett Dulló Ház, ebben lakott a dulló, az akkori szolgabíró, és a deres az udvaron egy nagy eperfa alatt állt. A főkirálybíró csak a 16. század végén lépett a székbíró (judes sedis) helyébe. Határmódosulások, bomlások következtek be a székek közigazgatási felosztásában, a 14. század végén Miklósvár fiúszék levált Sepsiszékről, a 17. században Bardoc fiúszék Udvarhelyszékről. A kettő együtt alkotja Erdővidéket, ezért kell történelmét, földrajzát, néprajzát, szellemi életét külön vallatóra fogni, emiatt kell vállalkozni e táj, e vidék megszólítására, s ha ő is megszólít minket, boldogan merülhetünk el a kölcsönös vallomástétel misztériumában. A középkori dinasztiák magyar királyai, de később az erdélyi fejedelmek is jelentős kiváltságokat adományoztak a gyepűvédő székelységnek, mert ők, akárcsak a magyar nemesek, vérükkel adóztak, s mivel a privilégiumokat gyakran megnyirbálták, visszavonták, állandó elkeseredett harcot vívtak. A kiváltságok védőburka, kerete az önkormányzati rendszer volt, a szék jogi, katonai szerv és közigazgatási egység, egyúttal terület neve. Benkő Elek szerint a székek kialakulása már a 13. század végén megkezdődött.
Itt, Erdővidéken Barcsay Ákos (1658–1661) erdélyi fejedelem uralkodása idején robbant ki az egyik véres konfliktus, a mértéktelenül megadóztatott székelyek fellázadtak, s a véres csata Köpec falu mellett, Csemerétjén zajlott, ahol a mészárlást és a csonkításokat a fejedelem testvére, Barcsay Gáspár irányította. Azóta él Erdély-szerte a közmondás: Baj van Köpecen! Mások a negyvennyolcas eseményekkel, Heydte osztrák kapitány, később őrnagy, ezredes, a hírhedt hóhérlegény vérengzésével hozzák összefüggésbe a szólást. (Állítólag ő látta utoljára Petőfi holttestét a fehéregyházi csatatéren.)
Sokkal szebb és felemelőbb az az eseménysorozat, amely dicsőséges korszakunkban, 1848-ban zajlott Erdővidéken. Két vashámort is működtetett Gábor Áron, egyet Erdőfüle végében, ahol az ágyúgolyókat gyártotta, és egyet Kisbacon és Magyarhermány közelében, a Fenyős-patak mentén, Bodvajban, ahol az ágyúk készültek.
Két erdővidéki csatát tüzérségi fölénnyel nyertek meg a székelyek, egyet 1848. november 30-án Hidvég–Árapatak között és egyet 1848. december 13-án a Köpec–Ágostonfalva–Felsőrákos keresztútnál. Mindkét csatában Gábor Áron irányította a tüzérséget. A Köpec melletti, ún. véczeri csata helyszínén az 1970-ben felállított emlékmű – egy gránitból kifaragott törött kard, Tornay András munkája – kegyeleti hely, itt ünneplik az erdővidékiek minden évben 1848-at. Utórezgése is volt negyvennyolcnak. Bartalis Ferencet Sepsiszentgyörgyön, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt Marosvásárhelyen végezték ki, mert 1854-ben részt vettek a Makk-féle összeesküvésben. Mindhárman bibarcfalvi lakosok voltak.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nevek, ha hamisan visszhangzanak
Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én ugyancsak fanyalgok, ha elkezdik magyarázni nekem szűkebb pátriám, Erdélyország helységneveit. Mert igaz, hogy nem voltam ott az alapításuknál – mármint a településekéinél – de néminemű ismereteket átörökítettek nekem egykor szüleim, valamivel későbbecske tanáraim, s még később, sakál-koromban újdondász kollégáim. Ezért aztán fölöttébb furcsállom, amikor szembesülök azzal, hogy a történelmi hangzásokat is hordozó keresztnevemről elnevezett, Szászkézdhez tartozó Zoltán falucskának manapság úgy mondják, hogy Mihai Viteazu. Még ha Vitéz Zoltánnak mondanák, csak-csak lenyelném valahogy, de hogy lemihályozzák... Érdekes. A Kovászna megyei Étfalvazoltán (1900 előtt még csak Zoltán volt, oszt’ egyesült Étfalvával, amúgy Gidófalva része, ott Sepsiszentgyörgytől hét kilométernyire) államnyelven is Zoltan (így, ékezet nélkül, de mégiscsak Zoltán), s érdekes módon senkit nem zavar. A mi Zoltánunkat elmihályosították. Vagy ott van a 683 esztendős Mezőbodon. Annak a hivatalos neve Papiu Ilarian. Egyszerűen azért, mert Papiu apja ott volt ortodox lelkész, anyja ott van eltemetve az iskola kerítése mellett. Aztán Marosvécs is Erdély idegen nevet kapott. 1974-ig jól elvolt a Vécsre hajazó Ieciu névvel, akkor aztán eldöntetett, hogy egy 17–18. században élt havaselvi fejedelmi család nevét kapja. Mezősámsond sem volt jó Sámsondként, Şincai lett belőle. Ugyanúgy, mint Bodonból Papiu. Csatófalvából, az egykori Domáldból (lásd: Bolyaiak), vagy Hundorfból is a jellegtelen Viişoara lett. Csak sejteni tudom, hogy mi köze lehet a falunak a szőlőhöz (a pónyik almával már jobban elboldogulnék). No, de ne is próbáljunk ott rációt találni, ahol nincsen.
Jó ha tudjuk, hogy mi volt ezeknek a településeknek az eredeti neve, jó, ha használjuk ezeket a neveket, amíg még vagyunk, amíg még vannak utódaink, s jó, ha megtanítjuk rá őket is. Mert ha nem, máshonnan tanulják. Például abból az internetes kiadványból, amelyik a minap elkezdte magyarázni az erdélyi helységneveket. Nem rosszindulatból magyarázott félre, egyszerűen csak tudatlanságból. Legalábbis merem remélni, hogy így történt. Merthogy aszongya az inkriminált internetes portál nagyot dobbantani óhajtó szerkesztője, hogy az erdélyi megyék nevei mögött minden alkalommal egy-egy történet áll. Ez még akár igaz is lehetne, ha nem volna hamis. Fehér megyét például a várfalak fehér kövei, az erdélyi gyula tisztség (itt jön be Gyulafehérvár) teremtette fehérré. Eddig még hagyján. De Aradnál már meglódul a képzelete. Mert nem talál egy történetet rá, behoz trák, dák meg távolabbi (svájci, francia, krétai) botcsinálta analógiákat, s amikor belefárad, egyszerűen feladja. Bihar megye attól bihar – szerinte – mert a szerb vihorból származik, de az is lehet – siet megfelelni az elvárásoknak –, hogy a trák-dák vár, a Biharea nevéből származik (bi = kettő, harati = vinni). Még szerencse, hogy az indusokkal nem akar mindenáron rokonítani. Brassó is dák eredetű, oktat: a bîrsa dák szó metatéziséből (hangátvetéséből) lett brassó – állítja. Kolozs a latin clusium (fallal körülvett város) németbe való ültetéséből Klausenburggá vált, és íme, itt is van a város, amiből kilett neki a Kolozs. Ezek után már szinte természetes, hogy Kovászna az indoeurópai kavoSNa szó származéka. Hargita pedig a sémi har – domb, és a török Ağrı összeolvadásából lett az, ami. A Szeben – Cibin (szláv sviba) eredetnek ad egy alternatívát – lehet ugyanis, hogy a szeben szó a dák cebonie/cedonie szebenné való alakulása, vélekedik.
Nos, ezért kell újra megtanulnunk, észben tartanunk és továbbadnunk a neveket, amelyekre megtanítottak bennünket szüleink, tanáraink, hogy az ilyen tévelygő etiomókusoknak ne dőlhessenek be ártatlan utódaink.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Igazgatónőként tért vissza iskolájába
Nagyvárad- Szeptember 1-től Vad Márta személyében új igazgatónője van az Ady Endre Középiskolának. A pedagógus tegnap a Bihari Naplónak beszélt arról: miért döntött úgy, hogy elvállalja a tisztséget, milyen tervei vannak, miért gondolja azt, hogy az Ady „Az Iskola”.
Vad Márta elmondása szerint kisgyermekkora óta pedagógus szeretett volna lenni. Ezzel a tanárai és osztálytársai is egyetértettek, így természetes volt számára, hogy ezt a hívatást választotta. Amúgy négy éven keresztül az Ady Endre Elméleti Líceum jogelődjében, vagyis az 5. számú Ipari Líceumban „koptatta az iskola padot és a lépcsőt”, és pontosan ez volt az egyik indoka annak, hogy elfogadta az igazgatói tisztség betöltésére vonatkozó kinevezést. Úgy érezte: hazatért, hiszen visszavárta őt az az iskola, ahonnan elindult.
De ne rohanjunk ennyire előre az időben. Az érettségi után Temesvárra került, ahol matematikai tanulmányokat folytatott, majd Váradon bővítette matematikai és informatikai ismereteit. Szintén a partiumi megyeszékhelyen járt mesterképzésre, melynek keretében az iskolavezetés fortélyait sajátította el. „Ez egy belső indíttatás volt valahol, már akkor éreztem: ez az, ami engem érdekel”- magyarázta. Az egyetemi évek után a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium címzetes tanára lett, 14 év elteltével azonban úgy döntött, váltani szeretne, vagyis egy új irányba mozdulna el. Ez volt az iskolavezetés, melynek gondolata tehát egy tudatos elhatározás eredményeként született meg. Versenyvizsgázott, és Bihar községbe került, ahol a helyi Gáspár András Általános Iskola igazgatói tisztségét töltötte be. Utólag visszatekintve, meggyőződése: ez volt az a hely, ahol gyakorlatilag megtanulta a szakma csínját-bínját. „Egészen más, mint tanítani. Nagyon jó, ha átlátod az oktatási rendszert, mert részese kell legyél, meg kell tapasztald ahhoz, hogy érezd: lehet másképp, lehet változtatni, kevés befektetéssel is hatékonyabbá, élvezetesebbé tudod tenni. Bár a sok papírmunka nem hat ösztönzőleg, azért megpróbálhatunk tenni annak érdekében, hogy a rendszer ne legyen annyi bonyolult és túlterhelt”- vélekedik.
Az Iskola
Bihar után egy évet a Pedagógusok Házában dolgozott, majd a tanfelügyelőségen, illetve a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum következett. Az elmúlt napokban mondott igent egy újabb felkérésre, vagyis hogy immár a váradi Ady Endre középiskolát irányítsa, no meg azért is, mert meglátásában ez „Az Iskola”, a nagyváradi és bihari magyarság iskolája, az Alma Mater, csupa nagybetűvel. Egy olyan oktatási intézmény, aminek hosszú évtizedek alatt kialakult hagyományai vannak, amelyek természetesen az idő múlásával tovább bővülnek. Megítélésében viszont fontos, hogy ezeket ne csak őrizzék, hanem tovább is vigyék, például úgy, hogy a diákok ezentúl is szép eredményeket érjenek el, hiszen az adys mivolt, státus, öregdiákság kötelez. Akik ebbe az iskolába jártak, tudják, hogy műveltségüket nagyrészt ennek a tanintézménynek is köszönhetik… Emellett nagyobb hangsúlyt szeretne fektetni a gyermekek lelki nevelésére, illetve arra, ami mindig is jellemezte az Adyt, vagyis hogy egészséges önbecsülést és tartást adott a diákjainak. Megtanulták tisztelni egymást, és erősödött az identitásuk, a magyarságtudatuk, olyan örök érvényű értékekkel gazdagodtak, mint például a hazaszeretet érzése.
Vad Márta arról is beszélt lapunknak: sokat segített neki a tanfelügyelőségen eltöltött idő, ahol megtanulta: nem csak az iskolát kell nézni, hanem a közösséget, s az egészet együtt, egységesen szemlélni, különösen amiatt, mert egyre kevesebben vagyunk, fogyunk. Ugyanakkor meg kellene tenni mindent annak érdekében, hogy a gyermekeink a szülőföldjükön maradjanak, vagy ha el is mennek külföldre tanulni, térjenek haza.
Infrastrukturális újdonságok
Az igazgatónőtől megtudtuk, hogy önerőből, illetve a szülőbizottság segítségével rendbe lett téve az iskola három osztályterme, és az önkormányzat támogatásával nyolc további tanterem vár felújításra, illetve jelen pillanatba is dolgoznak ezekben a helyiségekben. Remélhetőleg a munkálatok a szeptember 14-i tanévnyitó ünnepségig befejeződnek.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro