Hivatalos: pártlap lett a Krónika
A Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány tulajdonosai tegnap találkoztak a Krónika szerkesztőivel, miután megszerezték a kolozsvári napilap többségi tulajdonjogát – értesült a Transindex hírportál.
Amint arról lapunkban már beszámoltunk, a Krónika a felvásárlása a Tőkés László EP-alelnökhöz, illetve a nemrégiben bejegyzett Erdélyi Magyar Néppárthoz közel álló lapokból álló sajtótrösztöt erősíti.
Mint ismeretes, a Budapesten bejegyzett alapítvány június 1-jén többségi tulajdont szerzett az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben, amely a Csíki Hírlap, az Udvarhelyi Híradó, a Gyergyói Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap című nyomtatott lapok, valamint az ezeket összefogó Szekelyhon.ro portál kiadásáért felel. Az alapítvány a Szerencsejáték Rt.-től kapott 250 milllió forint adományt használta fel erre a célra.
Székely Róbert, az Udvarhelyi Híradó ügyvezető igazgatója kérdésünkre korábban azt állította: az akvizíciónak egyetlen célja van, megerősíteni a cég vezető piaci pozícióját – ennek érdekében Háromszéken, Kolozsváron és Besztercén is terjeszkedni fog a kiadó. Elismerte, a magyarországi alapítvány egyik „alapembere” Liszkay Gábor, a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. tulajdonosa, a kormányközeli Magyar Nemzet című budapesti napilap igazgató-főszerkesztője.
A szintén jobboldali beállítottságú Erdélyi Napló tavaly júliusban kelt el, a hetilapot a Magyar Nemzet kiadója – a tranzakció mögött szintén Liszkay Gábor áll. A napilapok felvásárlása után Karácsony Gergely és Dorosz Dávid, a Lehet Más a Politika képviselői közleményben bírálták az Orbán-kormányt, amely „egy alapítvány mögé bújva épít politikai hátországot és sajtóbirodalmat Erdélyben”.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Sokrétegű falumonográfia Pipéről
Szerencsés falu az olyan, amelyiket nemcsak tudóssá váló szülöttel ajándékoz meg a Teremtő, hanem olyan értelmiségiekkel is, akik képesek megörökíteni múltját, felmérni jelenét, alakítani jövőjét –, olyan szolgálattevőkkel, akik messze világló fénycsóvát hagynak maguk után, amely aztán az egymást követő nemzedékek útjának szikrázó szellemi szövétneke lehet.
Ilyen emberrel, egy fiatal pappal áldotta meg az Isten egykor a Pipe nevű falut. Aki most – talán a Bibliához társítandó – íme, a falu könyvét helyezi a maradvák egyre zsugorodó családi asztalára.
A rendkívüli, sajátos falumonográfiát fél évszázaddal pipei szolgálata után állította össze a minap kilencvenedik életévébe lépett Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkipásztor.
A Székely Partium kis faluja Pipe (románul Pipea, németül Wepeschdorf, szászul Wepeschdref), Maros megyében, Segesvártól 12 km-re északra fekszik, Szásznádashoz tartozik. 1325-ben Pype néven említik először. 1910-ben 336, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Egykori lakosainak jó része Szásznádasra költözött. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozott. 1992-ben 105 lakosából 99 magyar, 5 cigány, 1 román volt, közülük 90 unitárius. A falu boráról és gyümölcséről volt híres.
Híres szülötte Gyulai Zoltán (Pipe, 1887. december 16 – Budapest, 1968. július 13.) fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Az unitárius templomban márványtábla őrzi emlékét.
Pipe rendtartó székely közösségén többször is eret vágott a történelem. A két világégés mellett főleg azért fogyatkozott drasztikusan a lakossága, mert a falu 1940-ben Dél- Erdélyben maradt, emiatt számosan hagyták el a szülőhelyet, Besztercén például utcányian telepedtek le. Még nagyobb kárt okozott az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása, amikor Erdély-szerte, az őseiktől megszerzett földeken, saját munkaeszközeikkel kellett dolgozniuk megalázó bérmunkában, a szocialista tervgazdálkodásnak nevezett rémálom "direktívái" szerint.
Az Udvarhelyszék, Kis-Küküllő megye, a Szászföld határán fekvő településen ma talán alig 44 lélek él. Amikor Adorjáni Rudolf Károly tiszteletes úr 1947-ben Pipébe került, éppen a második világháborús sebeket próbálta kiheverni a gyülekezet, és ez nem kis részben sikerült is. Egy évtized múltán, amikor szolgálati helyet változtatott, 368 lelkes, erős közösséget hagyott utódjára. Az ifjú lelkész, az énekvezéri munkakört is betöltő tanítónő feleségével úgy illeszkedett be a közösségbe, hogy annak hitéletét buzgón szervezve, összeforrottságát fokozva igazi szellemi vezetőjévé vált híveinek. Az egyházi anyakönyv és a pontosan, rigurózusan vezetett gyülekezeti naplója segítségével, minden háztartást rendszeresen látogatva olyan családi történettárat készített, ami párját ritkítja tájainkon. Benne nyolcvannégy család történetét lehet nyomon követni 1870-től 1990-ig, a kötet munkálatainak lezártáig. A szorgos közösségépítés, a helytörténeti kutatás nem maradt nyom nélkül. Nyomdafestéket látott Adorjáni Rudolf Károly: Pipe. Egy Kis-Küküllő menti falu száz éve című könyve, a Kriza János Néprajzi Társaság és az MTA Néprajzi Kutatóintézetének kiadásában, Budapest–Kolozsvár 2011 jelzettel. A kiadványt 2011. június 27-én mutatták be Kolozsvárott, azon az emlékkonferencián, amelyet a néprajzi gyűjtő, unitárius püspök, Kriza János születése kétszázadik évfordulója tiszteletére szerveztek. Majd szeptember utolsó napján, vagyis Szent Mihály napján kivitték a kötetet Pipébe is. Marosvásárhelyen október 20-án ismerkedtek vele az elszármazottak és az érdeklődők. Az eseményeken jelen volt a lelkész-kutató, Adorjáni Rudolf Károly. Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében Nagy László főjegyző bevezetőjét követően dr. Barabás László néprajzkutató beszélt személyes kötődéséről Pipéhez, majd a szerző szorgos munkálkodásáról, nemcsak Pipében, hanem papsága következő állomáshelyein is, jelesen a Küküllő mente alsó folyásának néhány unitárius közösségében.
A szerzőnek nem ez az egyetlen könyve. 2006-ban jelent meg a Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930–1938 között című kötet, a Kriza Könyvtár sorozatban. A halotti verses búcsúztató az unitáriusok lakta vidéken már a 17. századtól szokásban lehetett, és a többszöri egyházi tiltás ellenére néhol még ma is szokásban van. Lukács Sándor, a világjárt unitárius pap felvállalta a ravai temetkezési szokások e mozzanatának a felügyeletét, éltetését. A kötet 92 – többnyire nevesített – búcsúztatót tartalmaz, de bemutatja a teljes halottas szokásrendszer összetettségét, a búcsúztató helyét és funkcióit ebben a rendszerben. Megismerhető belőle Lukács Sándor kalandos életútja is, valamint a Kis-Küküllő egyik mellékvölgyében fekvő Rava település rövid története.
A Pipéről szóló könyvben Adorjáni Rudolf Károly olyan világot örökített meg, amely már sosem jön vissza, vélekedett Nagy László, aki egykor az idős lelkész örökébe lépve Szőkefalván maga is "megfertőződött", és néprajzi gyűjtésbe fogott. Nem szokványos falukönyv, nem is a klasszikus értelemben vett monográfia ez, hanem voltaképp társadalom-néprajzi monográfia, de kis túlzással lehetne akár szőlészeti monográfiának is mondani, hangsúlyozta Barabás László. Közösségtörténet, családok sorsában elbeszélve, rengeteg érdekes konnotációval. A könyvet a Kriza János rokonságába tartozó fiatal Kriza Ildikó dolgozata vezeti be (Egy Küküllő menti unitárius falu száz éve), ezt követi a Pipei emlékek címet viselő, tízévi gyűjtés, amelyet íme, fél évszázad távolából bocsájt a Segesvárra, Marosvásárhelyre, az ország s világ más részeibe szóródott utódok rendelkezésére a népéhez ma is szívvel- lélekkel ragaszkodó, hűséges lelkipásztor. A további tartalom is változatos: életfordulókhoz kapcsolódó hagyományok leírása következik, születés, keresztelés, esketés, házasságkötés, a halottaskönyv üzenetei, majd Az év ünnepei Pipén –, melyből arra is választ kaphatunk, hogy a környező római katolikus és a szász evangélikus vallású közösségek szokásai miként hatottak az unitáriusok hagyományaira. A könyv második, Mellékletek cím alatt következő dolgozatai gazdagítják, kiegészítik és árnyalják a képet. Ezek: Orbán István: "…indulj hazafelé", Adorjáni Rudolf Károly: Úrvacsoraosztás és szüret püspöki segédlettel, Barabás László: Farsangi színjátékok Szásznádason és Pipén, Adorjáni Juliánna: Pipei hiedelmek, Adorjáni Rudolf Károly: Szőlőművelés Pipén 1947–1956 között, Fóris Géza: Adatok a pipei unitárius egyházközség történetéből, Burus János: Pipe helynevei.
A kötetet bő fényképanyag zárja.
A néphagyomány (Bálint Kicsi Lajos közlése) szerint a falu neve onnan ered, hogy lakott ott egy erdőpásztor, aki pipét lopott. Fiai elszaporodtak, falut alapítottak, de a lopott libáról Pipének mondták a helyet. Sokan köszörülték a nyelvüket emiatt a pipeieken. De azok sem maradtak adósak a csípős válasszal. Amikor például a szászok megkérdezték nagy gúnyosan, hogy hát mikor lesz már a Pipéből lúd, a székelyek azt felelték: – Az bizony csak akkor, amikor Hétúrból nyolc úr lesz!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

A Kolozs megyei RMDSZ László Attilát javasolja Kolozsvár ideiglenes polgármesterévé, a PDL azzal fenyegetőzik, hogy ebben az esetben kezdeményezni fogják az alpolgármester leváltását. Ioan Oltean PDL-főtitkár etnikai síkra terelte az ügyet, szerinte Kolozsváron „román polgármester” lesz.
 Daniel Buda, a Demokrata Liberális Párt (PDL) Kolozs megyei szervezetének elnöke pénteken leszögezte: a PDL-s többségű kolozsvári városi tanács leváltja alpolgármesteri tisztségéből László Attilát, ha az RMDSZ ragaszkodik ahhoz, hogy ideiglenesen László vegye át a korrupció miatt letartóztatott Sorin Apostu polgármesteri hatáskörét.
A PDL-politikus arra reagált, hogy Máté András Levente, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke csütörtökön bejelentette: a szövetség megyei vezetősége úgy döntött, hogy javasolni fogja a kolozsvári önkormányzat frakcióinak, támogassák László Attilát az ügyvivő polgármesteri hatáskör megszerzésében. Máté szerint László Attila megválasztása mellett szól, hogy nagy tapasztalata van az önkormányzati munkában.
A kolozsvári polgármesteri hatáskör akkor ruházható át ideiglenesen, városi tanácsi szavazással a két alpolgármester – az RMDSZ-es László Attila, illetve a PDL-s Radu Moisin – valamelyikére, ha a legfelsőbb bíróság elutasítja a korrupció miatt 29 napra letartóztatott Sorin Apostu polgármester fellebbezését. 
Daniel Buda pénteken leszögezte: Ha az RMDSZ nem vonja vissza javaslatát, „bármi lehetséges, László Attila leváltása is”.
A Mediafax hírügynökség Kolozs megyei PDL-s forrásokat idéz, akik szerint az RMDSZ javaslata „szemtelenség”.
A kolozsvári városi tanácsban 16 mandátuma van a PDL-nek, 5 az RMDSZ-nek, valamint 3-3 a liberálisoknak (PNL) és a szociáldemokratáknak (PSD). Az ügyvivő polgármester megválasztásához fele plusz egy, vagyis 14 szavazat szükséges.
Ioan Oltean, a PDL országos főtitkára pénteken, Besztercén leszögezte: ha Sorin Apostu letartóztatása jogerősé válik, a polgármester lemond tisztségéről, utódja pedig a PDL-s „román alpolgármester” lesz.
„Kolozsváron az ügyvivő polgármester román lesz. Semmi bajunk a magyarokkal, de úgy gondoljuk, hogy Kolozsváron a PDL-s alpolgármestert kell kinevezni” – mondta Oltean.
(Hétfőn döntenek Sorin Apostu sorsáról. A legfelsőbb bíróság hétfőn dönt arról a fellebbezésről, amelyet Sorin Apostu kolozsvári polgármester nyújtott be a Kolozs Megyei Táblabíróság múlt pénteken hozott ítélete ellen, és amelynek értelmében Apostut 29 napra letartóztatták korrupció miatt.)
Krónika (Kolozsvár)

Az ellenzéki pártok bejelentették, hogy többé nem működnek együtt az RMDSZ-szel
Az ellenzéki pártok – a PSD, a PNL és a PC – kedden bejelentették: többé nem működnek együtt az RMDSZ-szel.
A három ellenzéki pártelnök kedden, Besztercén leszögezte: amiatt nem hajlandók a továbbiakban együttműködni a szövetséggel, hogy az RMDSZ a hétfői szavazáson támogatta Vasile Blaga megválasztását a szenátus elnöki tisztségébe, a kormányfőtitkárság vezetésének megszerzése fejében.
Victor Ponta szociáldemokrata (PSD) pártelnök szerint hétfőn „végleg megszűnt az együttműködés lehetősége az RMDSZ-szel”.
Crin Antonescu PNL-elnök úgy fogalmazott: „2009-től folyamatosan bíráltuk a PDL-t, de az RMDSz-t nem támadtuk, mivel megértettük, hogy kormányon kívánnak lenni, hogy védhessék a magyar közösség érdekeit”. Csakhogy az RMDSZ tartása és viselkedése egyre inkább romlik a PDL-vel való „együttélés” nyomán, a szövetség pedig hozzá nem méltó játékokat kezdett játszani.
Daniel Constantin, a konzervatívok (PC) elnöke is sérelmezte, hogy a PDL-vel kötött hétfői alku nyomán az RMDSZ „nem ortodox” módszerrel jut újabb kormányzati tisztséghez. Hozzátette: a szövetségnek az ellenzékben a helye 2012-től.
Krónika (Kolozsvár)

Romantikus román történetírás – felfokozva
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek.
Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek.
Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.”
Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt.
Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába.
Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között).
A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is.
Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”.
Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát.
Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában).
A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van.
Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)

A magyar heraldikus, aki megalkotta Románia címerét
Köpeczi Sebestyén József neve alighanem ismeretlen a nagyközönség számára. Kevesen tudják, hogy az egyik legnagyobb erdélyi címerfestő, képzőművész, család- és művelődéstörténész nevéhez fűződik Románia első világháború utáni címerének megalkotása is. Sas Péter budapesti művelődéstörténész kétkötetes könyvében a heraldikus Köpeczi Sebestyén József életét és életművét átfogó alkotását szerda este mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Sas Péter A heraldikus. Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága című kétkötetes alkotását mutatták be a szerző jelenlétében szerda este a Bernády Házban. Az esemény „fogadott házigazdája” dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul volt, a kiadványt Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta. „A jó könyvnek még inkább kell a cégér, szűk a vásárlóréteg, ezért nagy hírverésre van szükség ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson” – fejtette ki a főkonzul.
A Köpeczi Sebestyén József életét és munkásságát bemutató alkotás mélyen erdélyi, ugyanakkor az összmagyarság könyve is, amely mélyen a múltba gyökerezik, ám a mába is beleágyazódik – méltatta a kétkötetes vaskos alkotást Nagy Miklós Kund, aki azt is hozzátette: azon sem csodálkozna, ha a mostanában meghirdetett Szép Magyar Könyv Versenyen e két kötet is megjelenne. „Az alkotással Köpeczi Sebestyén József heraldikus, családtörténész, képzőművész, művelődéstörténész előtt tiszteleg a szerző, aki egy jól felvértezett kutató, író, ezért kellő kitartással és az értékek iránti hűséggel alkotta meg a könyveket” – mondta a tudományos igényességgel, ám olvasmányosan megalkotott, illusztrált kötetekről. 
Legendás személyiség
Az erdélyi heraldikus, Köpeczi Sebestyén József 1878. november 12-én a Beszterce-Naszód megyei Széken született, ifjúkorát Besztercén töltötte, majd 1902-ig festészetet tanult a budapesti Országos Mintarajziskolában. Tanulmányait Bécsben, Münchenben a festészeti főiskolán és Párizsban tökéletesítette. Hazatérése után élt Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és Budapesten. A monarchia összeomlása idején hadnagyként teljesített szolgálatot a Székely Hadosztályban. Hadifogolyként a brassói fellegvárban együtt raboskodott Márton Áron főhadnaggyal, lelkésszel, ahol sikerült a kivégzést elkerülnie. Az anekdota szerint azért, mert olyan magas volt, hogy nem sikerült felakasztaniuk.
Kiszabadulása után előneve miatt Köpecre száműzték, ahol korábban soha nem járt. Itt élt egyszerű gazdálkodóként húsz éven át. „Legendás személyiségéhez sok anekdota, karikatúra fűződik. Sok felesége volt, jó kedélyű, színes egyéniség volt, bohém életéről, személyiségéről filmet lehetne forgatni” – részletezte Nagy Miklós Kund. 
A bohém heraldikus
Sas Péter budapesti művelődéstörténészt, kutatót már ismerheti a marosvásárhelyi közönség, ugyanis két éve Kós Károly képeskönyv című könyvének bemutatóját is Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota Tükörtermében tartották. Az anyaországi történész időt és fáradtságot nem kímélő munka során kutatta fel az erdélyi heraldikus életművét, akiről úgy tartja: nem volt igazi tudós ember, hanem olyan bohém, aki szerette a bort, az asszonynépet és a jó társaságot, ám a munkáját komolyan vette, a címereken keresztül pedig festőművész lehetett. „Erdélyi kutatásaim origója Kelemen Lajos, marosvásárhelyi születésű levéltáros, történész, aki Gidófalvy István királyi közjegyző családjának házitanítója volt. Legjobb barátja pedig a tőle teljesen különböző habitusú Köpeczi Sebestyén József” – mondta Sas Péter. 
Románia királyi címerének megalkotója
A Székely Hadosztályban szolgált címerfestő fél szemére megvakult, majd több mint két évtizedig a Kovászna megyei Köpecre száműzték, ahol gazdálkodásból tartotta el kétgyermekes családját. Ezért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy I. Ferdinánd román király az eke szarvától hívta Bukarestbe, Románia államcímerének megtervezésére. A feladatot heraldikailag kifogástalanul teljesítette, Erdély is méltóképpen van rajta ábrázolva. Jutalomképpen 1922. július 6-án egy villásreggeli keretében a sinaiai palotában maga a király részesítette a legfelsőbb elismerésben: Királyi Koronarend Kitüntetést kapott – mesélte a szerző. Az ország mai, 1992-ben elfogadott címerének alapjául is a Köpeczi Sebestyén József által tervezett címer szolgált. 
A gyűjtés volt a legnehezebb
A heraldikus 1942-ben családjával Kolozsvárra költözött. Kelemen Lajos, levéltári főigazgató és jó barátja ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselőjeként alkalmazták. „Itt születtek a csodálatos alkotásai, ma is a címertan alapvető munkái ezek” – mondta Sas Péter, aki azt is bevallotta: kutatómunkája során a gyűjtés bizonyult a legnehezebb feladatnak. „A heraldikus kolozsvári felesége nem volt tisztában férje hagyatékának jelentőségével, ezért rengeteg okmány, műalkotás elkallódott” – részletezte a szerző. Köpeczi Sebestyén József számos anyagát beadta a Kolozsvári Állami Levéltárba, 1961-ben próbálta visszaszerezni azokat, ám hiába. A heraldikus levelezéseinek kutatása során jött rá Sas Péter erre, és végül a nyugalmazott kolozsvári levéltáros Kiss András segítségével jutott hozzá az anyagokhoz, amelyek munkája kétharmadát teszik ki. Az első kötet a címerfestő életét, a második pedig a megjelentetett és kéziratban maradt munkáit – rajzait, családok, városok, múzeumok és a székelység címerfestményeit – tartalmazza.
A nemesi családból származó Köpeczi Sebestyén József neve – mint általában a heraldikusoké – a szűk szakmai és családi körön kívül nem túl ismert. Sas Péter hiánypótló, „fehér foltokat kitöltő” kutatómunkájának gyümölcse pontosan ezért bír óriási jelentőséggel. A szerző arra kéri az erdélyieket, hogy amennyiben valakinek a birtokában Köpeczi Sebestyén József által festett címer van, értesítse a Pallas-Akadémia Könyvkiadót, hogy lefényképezhessék, hogy majd a kötet egy bővített kiadásába bekerülhessen.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Román történelem – másként
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Elsősorban le kell szögeznünk: a szerzők nem veszik tekintetbe azt, hogy Erdély általános helyzete teljes mértékben különbözött a Moldváétól és a Havasalföldétől, és túlzott mértékben hangoztatják a társadalomszervezési, valamint fejlődésbeli hasonlóságokat, ugyanakkor állandóan minimalizálják Erdélynek a Magyar Királyságba való beilleszkedését, túlhangsúlyozzák az autonómiáját, eltekintenek az Erdélyben meghonosodott etnikai, vallási és művelődésbeli többféleségtől. Azt állítják: „Mindez arra a következtetésre vezet, hogy a magyar korona által folytatott bekebelezési erőfeszítések ellenére Erdély a középkor egész ideje alatt megőrizte egyéniségét: gazdaságilag és a társadalmi struktúrák terén a középbirtokosság dominált, a hadsereg szervezésében is önálló volt, és nem utolsósorban vallási helyzetét tekintve az ortodoxia jelentette az alapot. Erdély politikai alkotóelemeinek és mindenekelőtt a vajdaságnak a megőrzése révén az önrendelkezés tudata hatotta át az államélet egészét.”
Megállapíthatják tehát, hogy „hangsúlyozottan növekedett a vajda önrendelkezési funkciója a magyar korona ellenében”, sőt kijelentik: „A XIII. és a XIV. század fordulóján Borsa Loránd (1288–1293) és Kun László (1294/1295–1315) valódi uralkodókként cselekednek, a feudális magyar királyságtól teljesen szabadon.”
Valamely középkori állam jellegzetességének megállapításakor lényegében nem a lakosság etnikai többsége a meghatározó tényező. Annak ellenére, hogy feltehetőleg a románság volt a legnagyobb létszámú etnikum, viszont ha a vezető elit etnikai eredetét tekintjük megítélési kritériumnak, akkor Erdély nem volt „román állam”, hanem „magyar”. De az etnikai jellemzők (többség, elit) a modern korra jellemző nemzet és nemzetállam kritériumai, s ezért felfogásként használhatatlanok, hamisak a középkor tárgyalásakor. A középkori világ kritériumai: a vallás és a dinasztia. (Különben gyakran előfordult, hogy Magyarország királyai nem voltak magyar származásúak, miként Moldva és Havasalföld egyes uralkodóiról, bojárjairól sem mondható el, hogy tősgyökeres románok lettek volna.)
Ezért le kell mondani a „nemzeti” – politikai, katonai, gazdasági, kulturális, hitbeli, intézményi, sőt nyelvi vagy népköltészeti – argumentumokról, amelyekkel a román történelemírás minduntalan operál „a középkori románok egységének” bizonyítása végett. (Ez érvényes magyar vonatkozásban is.)
Hasonlóképpen az erdélyi vajdaság, később pedig az erdélyi fejedelemség esetében nem megfelelő a „Román Országok” elnevezés használata (sem tulajdonnévként, sem pedig köznévként), mivel a korabeli forrásokban nincs ilyen megnevezés (viszont megtalálható bennük az „Ungrovlahia”, ami sokatmondó).
Kun László (1294/1295–1315)
Persze ugyanígy hamisnak tűnik számunkra a Magyarország elnevezés használata Erdély esetében, nem is annyira a vajdaság, hanem a fejedelemség időszakában (1541, illetve 1571 után) tekintetbe véve azt, hogy János Zsigmond (1540–1551; 1556–1571), akit kiskorában magyar királlyá választottak, 1565-ben lemondott bizonyos partiumi területekről a Habsburgok javára, és elismerte II. Miksa (1564– 1576) bécsi császár fennhatóságát azután, hogy megszegte a váradi szerződést (1538), amely szerint apja, Zápolya János erdélyi vajda (1510–1526), majd magyar király (1526–1540) halála után Habsburg Ferdinándra szállott volna a korona. Habsburg Ferdinánd 1526-tól kezdve magának követelte a magyar trónt, amelyet azelőtt II. Lajos (1516–1526) Jagelló-házból származó uralkodó, Csehország királya birtokolt.
Mi több, 1541-ben Magyarország központi része török tartománnyá vált, az egykori királyság nyugati része a Habsburgok uralma alá került, és egyedül az utóbbiaknak volt joga arra, hogy 1540-ben, Zápolya János halálát követően a magyar királyi címet használják.
Visszatérve a „középkori román egységhez”, vizsgáljuk meg annak (általunk még nem tárgyalt) fő aspektusait.
A „gazdasági egység”
A tankönyvek „a Román Országok gazdasági egységéről” beszélnek, jóllehet közismert, hogy a három középkori állam között érdekellentétek voltak, annak megfelelően, hogy a két hatalmi szféra közül melyikhez tartoztak: a Magyarországéhoz vagy a Lengyelországéhoz; továbbá főleg Moldva és Havasalföld esetében (a XV. és a XVI. század folyamán) meghatározó jelentőségű volt a Portával kialakult gazdasági kapcsolat. A tankönyvek viszont be akarják bizonyítani, hogy a három középkori állam „gazdaságilag kiegészítette egymást, ami jövendőbeli egyesülésükhöz tartós alapul szolgált”. Bizonyítékként emlegetik az egymásnak kölcsönösen megadott kereskedelmi kiváltságokat, „az erdélyi csereközpontok: Brassó, Szeben, Beszterce és Karánsebes által betöltött lényeges szerepet”, ugyanakkor kevés figyelmet fordítanak a három állam által folytatott „külkereskedelemre”, másodrendűnek tekintik a „tranzitkereskedelmet”, ami annak következtében folyt, hogy a középkorban a nagy európai kereskedelmi utak itt haladtak át.
Indokolt az, hogy különleges figyelmet szentelnek Brassónak, de túlzásba esnek, amikor „a Román Országok igazi »közös piacának« nevezik”. Úgyszintén azt állítják, hogy „mind Brassó, mind pedig Szeben esetében a javak cseréjében jelentős szerepet játszott a román elem, anélkül hogy rámutatnának arra, hogy az erdélyi városok túlnyomó többsége német telepesek műve és birtoka volt. Nem sokat foglalkoznak az erdélyi városok autonómiájával sem, éppen csak megemlítik „a szászok Univerzitását”. Egyáltalán nem tűnik ki az, hogy az erdélyi városi civilizáció és az erdélyi gazdaság magasabbrendű volt, mint a moldvai vagy a havasalföldi.
A közigazgatás
Erdély közigazgatási-területi szervezetének másságát „a román önkormányzatoknak a magyar korona centralizálási törekvéseivel szembeni küzdelmével” leplezik. A vármegyével szembeállítják „a román kerületet”, azt állítván hogy azok „hosszú időn át” párhuzamosan léteztek.
Megemlítik „a szász és a székely székeket” is, amelyeket „a kerületek mintájára” szerveztek, és melyeknek az utóbbiakéhoz „hasonló funkcióik” voltak. A Máramarosban, Bánságban, Hátszegben, Fogarasban stb. lévő román nemesi önkormányzatokat részrehajlóan mutatják be, s mindig a valósággal ellentétes módon, mint a Magyar Királyság (később pedig az Erdélyi Fejedelemség) intézményeivel és törvényeivel szembenálló területi szervezeteket, jóllehet a központi hatalom egedélyével működtek, akárcsak a többi közigazgatási egység.
A hadsereg
Katonai tekintetben sem ismerik el Erdély fölényét, annak ellenére, hogy ez a tankönyvek szerzői által közölt számadatokból is kiderülhet: Vlad Ţepeş 30 ezer katonát tudott hadba állítani, Ştefan cel Mare 40 ezret, Hunyadi János viszont „csupán Erdély déli részeiből” 20 ezer katonát állított hadba. Más beszédes példa a tűzfegyverek gyártása és használata. Az erről szóló történelmi források valamint annak alapján, hogy „Szebenben már 1373-tól volt tűzfegyverkészítő”, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”.
A vallás – szellemi (felekezeti) egység
Kizárólagosnak tekintik az etnikum és a vallás közötti kapcsolatot. Azt állítják, hogy „az Ortodox Egyház jelentős szerepet játszott az igazságszolgáltatásban, a művelődésben, szellemi létünk megvédésében, visszaverte mind a muzulmán pogányság, mind pedig a katolicizmus offenzíváját, amik mögött a Török Birodalom, illetve Magyarország és Lengyelország terjeszkedési törekvései állottak”. A törökökről tudvalevő, hogy vallási téren eléggé türelmesek voltak. A katolicizmus viszont kevésbé volt türelmes (lásd a keresztes hadjáratokat). A hitterjesztés pedig alapvető jellemzője volt mind a magyar királyoknak, mind a katolikus papságnak. A középkorban itt járt külföldi utazóktól fennmaradt számos visszaemlékezésből kitűnik az ortodox papság rendkívül hiányos hittani felkészültsége, a hívek részéről tanúsított közöny a román kereszténység latin hagyományaival szemben, valamint a Magyar Királyság apostoli jellege. Mi több, Moldva és Havasalföld első vajdáiról feltételezhetjük, hogy katolikus vallásúak voltak, vagy ideiglenesen azzá váltak, illetve feltételesen. Gondoljunk a Szörényi Bánságnak a johannita lovag-, illetve szerzetesrend általi kolonizálására 1247-ben, a milcovi katolikus püspökségre a XIII. században, az Asăneşti vajdák tárgyalásaira – ugyancsak a XIII. században – a katolikus vallásra való áttérésről; mindez a pápai levéltárban lévő dokumentumokkal igazolható.
Az egyház szervezetére vonatkozóan számos bizonyítékot hoznak fel, amelyekből kiderül, hogy létezett néhány ortodox püspökség, de ez indokolatlan kijelentésekre ösztönzi a szerzőket. Például arra, hogy az Anonymus sokat vitatott krónikájában említett valamennyi politikai formáció területén ortodox püspökség működött, jóllehet erre vonatkozóan nem rendelkezünk egyetlen történelmi bizonyítékkal sem. Ugyanígy állítják azt is, hogy „ezek helyén jött létre később a XI. században a gyulafehérvári, a XII. században pedig a váradi katolikus püspökség”. Világosan látható az a törekvés, hogy a görög (bizánci) szertartású egyháznak a latin nyelvű szertartásúnál korábbi – még az 1054-es nagy egyházszakadás előtti időszakban való – elterjedésével és jelenlétével is a románoknak a magyarokkal szembeni elsőségét kívánják bizonyítani.
Ugyancsak alaptalanul állítják azt, hogy a XV. század végén Erdélyben ortodox érsekség (mitropolia) létezett, amelynek székhelye Feleken volt. Pedig a meglévő kétségtelen információk szerint az erdélyi ortodoxok irányítása a havasalföldi érsek hatáskörébe tartozott, akinek a székhelye Curtea de Argeşen volt. A konstatinápolyi pátriárka elismerte a havasalföldi érseknek ezt a hatáskörét. Viszont számos erdélyi román s feltehetőleg számos Kárpátokon túli román is katolikus hitre tért, ami nem igazolja teljes mértékben „a románok szellemi egységét”. A szerzők nem ejtenek szót erről, miként azzal sem foglalkoznak, hogy bemutassák a Katolikus Egyház szervezetét, valamint intézményeinek és papjainak szerteágazó tevékenységét Magyarország, illetve Erdély területén. Ezzel szemben az ortodox érsek szerepéről beszélnek, valamint „a román nyomtatványok forgalmáról az egész Kárpát–Dunai-térségben”, megfeledkezve arról, hogy részletezzék: ezek az egyházi szertartáshoz végzéséhez nélkülözhetetlen könyvek ószláv nyelvű nyomtatványok voltak, és hogy csupán protestáns hatásra – s miután „a dâmboviţai Coresi letelepedett Brassóban, a Bolgárszegen” – kezdődött el a román nyelvű könyvnyomtatás (amelyhez szintén cirill betűket használtak). A reformációról sem beszélnek, s így lehetetlenné válik az erdélyi művelődési és vallási kontextus megértése a tanulók számára; a tankönyvek gyakorlatilag tagadják az Erdélyben létrejött szellemi pluralizmust, nem létezőnek tekintik, s így nyilván a diákok sem kaphatnak eligazítást róla.
Arról is hallgatnak, hogy milyen kínkeservesen (és későn, csak a XVII. században) vezették be a román nyelvet az ortodox egyházi használatba, nem is beszélve a latin ábécére való áttérésről; ortodox egyházi elöljáróink (akik valójában görög–levantei vagy szláv származásúak voltak) állandóan utálattal kezelték a latin írásmódot, ami negatívan befolyásolta a közvéleményt és a román társadalmat is, egészen a XIX. század végéig.
(Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)

Tíz éves a besztercei Magyar Ház
Egy évtizede működik Besztercén a Magyar Ház
Egy évtizede működik Besztercén a Magyar Ház. Fennállásának tízéves évfordulója alkalmából a Beszterce-Naszód megyei és Beszterce városi RMDSZ, a Pro Hereditatem Egyesület és a besztercei MADISZ jubileumi emléknapot szerveztek Beszterce város polgármesteri hivatala és a Communitas Alapítvány támogatásával. Az elmúlt tíz év alatt a besztercei Magyar Ház krónikája színes, érdekes és tartalmas tevékenységekkel és eseményekkel gazdagodott, hiszen a Magyar Ház nem csak egy épület, hanem alkotóműhely, kiállítóterem, táncház, szerkesztőség, valamint több civil szervezet székhelye. „Az RMDSZ az elkövetkező időszakban a szórványra kiemelten figyel, hiszen a Székelyföldön, ahol jelen vagyunk az önkormányzatokban, az ellenzéki periódus nem olyan nehéz, mint interetnikus környezetben. Székelyföldnek a felelőssége sokkal inkább felerősödött az elmúlt időszakban a szórvány fele, nekünk az egyensúlyt kell megőriznünk a következőkben is” – mondta el felszólalásában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke az Élet a Szórványban elnevezésű konferencia megnyitóján. Új Magyar Szó (Bukarest)

Hírsaláta
FUNKCIÓBAN MARADT NÉHÁNY MAGYAR. Meghagyta tisztségében az új kormány az RMDSZ több államtitkárát, emellett megőrizhették posztjukat más magyar kormányzati tisztségviselők is – járt utána a Hírhatár.
Az oktatási minisztérium honlapja szerint államtitkár maradt Király András, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke, és állítólag az új kormánynak nem is áll szándékában leváltani őt, az idei érettségi megszervezését bízná a magyar szakemberre. Továbbra is a gazdasági minisztérium államtitkára Borbély Károly, illetve államtitkári rangban az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője maradt Markó Attila. Utóbbi bizonyosan megőrizheti posztját, mert a 2009-es kormányváltáskor is a helyén maradhatott. Az RMDSZ honlapja szerint nem távolították el tisztségéből Szabó Ilonát, a környezetvédelmi tárca erdészeti igazgatóságának helyettes vezetőjét, és a fejlesztési minisztérium tanácsosa maradt Olosz Szabolcs. Nem kellett távoznia Vámos Miklósnak, a vallásügyi államtitkárság jogtanácsosának sem.
A RÉGIÓSÍTÁS ÚJ VESZÉLYE. Komolytalan és veszélyes kezdeményezés az új kormány régióátalakítási terve – vélik a szakértők. Az új kabinet, a Demokrata Liberális Párttal ellentétben, nem óriásmegyéket hozna létre, hanem megtartaná a jelenlegi 41 megyét, és létrehozná az azok fölötti struktúraként működő régiókat. Kialakításuknál azonban mind a kulturális, mind a földrajzi követelményeket figyelmen kívül hagyja. A Victor Ponta vezette kormány Székelyföldet három különböző régióba tagolná: Hargita megyét Moldvához, Maros megyét Szatmárhoz, Máramaroshoz és Besztercéhez, Kovászna megyét pedig Szebenhez és Brassóhoz sorolná. (Erdély Tévé) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér és Szilágy megyei eredmények
Kolozs megyében az RMDSZ-nek Tordaszentmihályon, Tordaszentlászlón, Várfalván, Magyarszováton, Körösfőn, Kalotaszentkirályon és Bálványosváralján sikerült polgármesteri mandátumot szereznie – jelentette ki lapunknak Máté András Levente. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke elmondta: a szóban forgó településeken plusz tanácsosi helyekhez jutott a szövetség. A Kolozs megyei tanácsban az RMDSZ-nek az eddigi öt helyett hat mandátuma lesz. Máté András Levente tanácselnökjelölt 11 százalékot ért el.
Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezetének elnöke lapunknak elmondta: Árpástón az RMDSZ jelöltje, Martonos Tamás nyert polgármesteri mandátumot, az EMNP és a független magyar jelölt összesen alig 100 szavazatot szerzett. A Beszterce városi tanácsban az ideiglenes eredmények alapján 1 tanácsosa marad az RMDSZ-nek. Jó esély van arra, hogy átlépjék az 5 százalékos bejutási küszöböt és a szövetségnek ismét 2 megyei tanácsosa legyen, tudtuk meg Décseitől.
Fehér megyében is váratnak magukra a végleges eredmények. Lapunk értesülése szerint Nagyenyeden valószínűleg megmarad a 3 RMDSZ-es városi tanácsos a helyi tanácsban, és nem kizárt, hogy a következő 4 évben is lesz alpolgármester. A több mint 50 százalékos magyar többségű Magyarlapád községben a 12 éve regnáló PDL-s román polgármester újabb, immár negyedik mandátumát nyerte el az RMDSZ-es Szabó Dániel ellenében. Torockón az RMDSZ-es Szőcs Ferenc és a néppárti Király Melinda közül a szövetség jelöltje nyert újabb mandátumot. Torockószentgyörgyön és Torockón a lakosság 70 százaléka szavazott bizalmat Szőcsnek.
Szilágy megyében az RMDSZ eggyel növelte polgármestereinek számát: Ipp községben a szociáldemokrata polgármestert a szövetség jelöltje váltja fel. Jó eredményeket értek el Krasznán, Sarmaságon, Szilágybagoson, illetve Szilágyperecsen községben. Zilahon eggyel csökkent az RMDSZ-es tanácsosok száma – tudtuk meg Seres Dénes képviselőtől, az RMDSZ Szilágy megyei elnökétől. Polgármestere sem az EMNP-nek, sem az MPP-nek nincs, az ideiglenes adatok szerint az EMNP összesen 9 tanácsosi tisztséget nyert a megyében. Az MPP részéről nem sikerült pontos információkat szereznünk teljesítményükkel kapcsolatban. Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron alpolgármesteri, Kolozs megyében alelnöki tisztséget kér az RMDSZ
Kolozsváron alpolgármesteri, Kolozs megyében pedig alelnöki tisztséget kér az RMDSZ. Máté András Levente megyei elnök a Krónikának elmondta, a szövetség mindkét testületben megkerülhetetlen. Hozzátette, jelenleg zajlanak a tárgyalások a román pártokkal, részleteket azonban csak a tárgyalások végeztével hoznak nyilvánosságra.
Kevesebben, de erősen.Bár az RMDSZ-nek csak négy tanácsosa lesz Kolozsváron, alpolgármestert is állíthat
Kolozsváron a szövetség 2008-hoz képest eggyel kevesebb, négy mandátumot szerzett a helyi önkormányzatban. A Szociálliberális Unió (USL) 12, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) 10, míg a Dan Diaconescu vezette Nép párt (PPDD) egy mandátumot mondhat magáénak. Eckstein-Kovács Péterre, a szövetség polgármesterjelöltjére 12 225-en szavaztak. A Kolozs Megyei Tanácsban az RMDSZ 5 mandátumot szerzett, az USL 16, a PDL 12, a PPDD 3 tanácsossal vág neki a következő négy évnek. Megyei szinten az RMDSZ 5-6-tal több helyi tanácsosi mandátumot szerzett, mint négy éve, és ezzel egyes településeken sikerült többségbe kerülnie.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyében 11 helyi tanácsosi helyet szerzett, közölte lapunkkal Gergely Balázs, a párt közép-erdélyi régiójának elnöke. Betlentelep, Várfalva, Ördöngösfüzes, Kolozs, valamint Magyarkapus településeken egy-egy, Széken kettő, Körösfőn pedig négy tanácsosi mandátumot tölt be EMNP-s jelölt.
A Brassó megyei önkormányzatban két tanácsosi tisztséget tölthet be az RMDSZ, a harmadik bejutónak mintegy 70 szavazatra lett volna még szüksége – tudtuk meg Kovács Attila megyei elnöktől. A megyeszékhelyen két jelölt került be a döntéshozó testületbe, míg a helyi önkormányzatokban körülbelül 50 RMDSZ-es önkormányzati képviselő van, ez a szám nagyjából megegyezik a négy évvel ezelőtti választások eredményeivel.
Máramaros megyében egyetlen megyei tanácsosi mandátumot, míg a nagybányai tanácsban szintén egy helyet szerzett az RMDSZ. Emellett Máramarosszigeten és Tiszahosszúmezőn két-két, Aknasugatagon, Felsőrónán és Pálosremetén egy-egy önkormányzati képviselője van a szövetségnek.
Kováts Krisztián, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke tegnap még nem tudott pontos adatokat közölni sem a megyei, sem a helyi tanácsosokról, azonban elmondta, a megyében mintegy 20 százalékkal többen szavaztak a szövetség jelöltjeire, mint 2008-ban, azonban itt is megemelkedett a bejutási küszöb a román pártokra leadott voksok miatt. Négy évvel ezelőtt az RMDSZ-nek helyi szinten összesen 31 tanácsosa volt, a megyei elnök szerint pedig számuk idén biztosan eléri a 33-at. Fehér megyében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) két helyi tanácsosi tisztséget nyert, mindkettőt Torockón – tudtuk meg Gergely Balázstól, a néppárt közép-erdélyi régiójának elnökétől.
Beszterce-Naszód megyében a megyei tanácsban egyetlen helyet sem szerzett az RMDSZ. Décsei Attila megyei elnök elmondta, a szövetség nem kapott kevesebb szavazatot, mint négy évvel ezelőtt, azonban idén többen voksoltak a román pártokra, így megemelkedett a bejutási küszöb. Besztercén az RMDSZ meg tudta őrizni pozícióját, a 21 tagú tanácsban egy mandátum továbbra is a szövetségé.
Temes megyében a szövetség nem szerzett mandátumot sem a megyei, sem a temesvári önkormányzatban, a megye településein ugyanakkor összesen 39 helyi önkormányzati képviselője van a helyi tanácsokban a következő négy évre.
Kőrössy Andrea, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Hitélet – Pap- és diakónusszentelés Gyulafehérváron
Hat diakónust és hat papot szentelt a napokban Jakubinyi György érsek Gyulafehérváron – tájékoztat honlapján a Vasárnapra hivatkozva a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség. A gyulafehérvári főegyházmegye főpásztora június 28-án diakónussá szentelte a borszéki Bajkó Norbertet, a ditrói Csíki Szabolcsot, a székelyudvarhelyi Elekes Szabolcsot, a petrillai Ilyés Imrét, a borzonti Kovács Istvánt és a gyallári Puvák Antal fr. Marián ferences testvért. Június 29-én, Szent Péter és Szent Pál apostolok napján pappá szentelte a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet négy diakónusát: a csíkmadarasi Balla Imrét, a csíkmenasági Farkas Alajost, a galócási Puskás Attilát, felvinci Szabó Siklódi Lászlót, valamint a római Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum két növendékét: a zernyesti Hurgoi Jánost és az ákosfalvi László Istvánt. Az újmisések első állomáshelye: Balla Imréé Gyimesbükk, Farkas Alajosé Barót, Puskás Attiláé Beszterce, Szabó Siklódi Lászlóé a brassói Szent Kereszt plébánia. Hurgoi János és László István tanulmányaik folytatására visszatérnek Rómába.
Szabadság (Kolozsvár)

Ismét hazudott a szociálliberális kormány
Egyértelműen látszik, hogy a székelyföldi megyéken kívül a magyarok lényegesen aktívabbak voltak a Traian Basescu államelnök felfüggesztéséről szóló július 29-i népszavazáson, ami teljes mértékben cáfolja a szociálliberális kabinet rágalomhadjáratát a magyarság ellen.
A romániai népszavazás kapcsán a kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) vezetői azonnal a magyarokat hibáztatták a referendum érvénytelensége kapcsán. A nyilatkozatok közül érdemes kiemelni például Puiu Hasotti művelődési miniszter véleményét, aki szerint a magyarokat a „kléruson” keresztül manipulálták, és megnevezte azokat az egyházakat, melyeken keresztül állítólag cselekedtek.
Kovászna megye liberális-demokrata párti (PDL) elnöke, Dan Manolachescu úgy véli, az USL-s kormányzat „gazdasági bojkottal” fog „bosszút állni” Kovászna és Hargita megyén, vagyis kizárja ezeket a megyéket a költségvetési listáról, ahogy azt „a szocialisták már megtették, amikor kormányon voltak”.
Az utolsók
A nyilatkozatok kapcsán az mno.hu annak járt utána, hogy az erdélyi nagyvárosokban, településeken és megyékben lévő részvétel mennyiben igazolja vissza, hogy a magyarok nagy arányú távolmaradása állt a népszavazás érvénytelensége mögött. Az elemzés során a legfrissebb etnikai statisztikákat is fölhasználtuk, hogy minél teljesebb képet kapjunk.
A legalacsonyabb részvétel a több mint nyolcvanszázalékos magyar többséggel rendelkező Hargita megyében volt, ahol 13,59 százalék ment el szavazni. A megyei települési adatokat böngészve egyértelműen látszik, hogy minél nagyobb egy városban vagy faluban a román népesség aránya, annál magasabb a részvétel és az elnök távozását kívánók aránya. Kovásznában hasonló a képlet, a románság magasabb aránya ott is magasabb részvételt generált. Érdekes jelenség
Maros megyében a magyarság aránya 37,8 százalék volt 2011-ben, míg a júliusi referendumon 35,07 százalék ment el. Marosvásárhelyen, ahol 47-48 százalékos a magyarság aránya, 33,22 százalék szavazott, de mindenképpen hiba lenne azt feltételezni, hogy csupán román nemzetiségűek mentek el szavazni a városban. Marosban is jól látszik az a tendencia, hogy minél nagyobb a magyarok aránya egy településen, annál kisebb a választói kedv.
Szatmár megyében 34,5 százalék a magyarok aránya, míg 29,15 százalék ment el voksolni. Ebben a megyében már láthatunk egy érdekes adatot, ami azt mutatja, hogy a magyarok aktivitása nem valószínű, hogy messze elmaradt a románokétól. Szatmárnémetiben 38 százalékos, a megyeinél magasabb a magyarok aránya, de a részvétel egy százalékkal nagyobb volt a szatmári átlagnál.
A románok sem szavaztak
Bihar megyében 25,2 százalék volt 2011-ben a magyarság aránya, ami csupán 9 százalékkal marad el a szatmáritól, mégis 41,35 százalék ment el szavazni, ami észak-erdélyi szinten a legmagasabb volt. Hasonlóan magas részvételi arány jellemezte Szilágy megyét, ahol 23,2 százalékos a magyarok aránya, mégis 38,53 százalék ment el szavazni. Ennek a két megyének a példáján világosan látszik, hogy a Székelyföldön kívüli magyarság lényegesen aktívabb volt, így nem lehet „egy kalap” alá vonni az egész közösséget, ahogyan azt a szociálliberális politikusok teszik.
Ha megnézzük azon erdélyi nagyvárosok részvételi adatait, ahol a magyarok aránya bőven öt százalék alatt van, akkor teljesen világossá válik, hogy a románság nagyarányú távolmaradása vezetett az érvénytelenséghez. Gyulafehérváron 34,96, Nagyszebenben 40, Vajdahunyadon 43,73, Temesváron 34,82, Besztercén 33,20 és Nagybányán 31,55 százalék voksolt. Ezek az adatok egyértelműen mutatják, hogy az erdélyi románság is igen komoly szerepet játszott abban, hogy Basescu továbbra is elnök maradhat.
Kovács András
MNO

ORBÁN VIKTORRAL ÜNNEPEL A SAPIENTIA. Először ünnepli meg az Egyetem Napját a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Az immár akkreditált tanintézmény a legelső tanévnyitó dátumát, vagyis október 3-át nevezte ki az Egyetem Napjának. A szerdai központi ünnepségre Magyarország miniszterelnökét is várják Marosvásárhelyre. Tervek szerint a Sapientia Napján Orbán Viktor miniszterelnök átveszi az egyetem Bocskai-díját. (Székelyhon)
NEMZETKÖZI NÉPTÁNCTALÁLKOZÓ. Több száz résztvevője volt az idén debütáló rendezvénysorozatnak Székelyudvarhelyen. Az I. Székelyudvarhelyi Nemzetközi Ifjúsági Néptáncfesztivál ünnepélyes megnyitóját a városháza Szent István Termében tartották péntek délután, majd a táncosok és a zenekarok bemutatkoztak a város közönségének az új Bethlen negyedi parkban. Két nap alatt többezres tömeget vonzott a színpompás felvonulás és az élő környezetben megmutatkozó hagyományápolás. (Székelyhon)
LEFELÉ A LEJTŐN. Ötven százalék alá csökkent a Szociál-Liberális Szövetség támogatottsága a CSOP felmérése szerint. A szeptember 20-a és 23-a között a Demokrata Liberális Párt megrendelésére készült közvélemény-kutatás nyomán kiderült, az SZLSZ a szavazatok 48 százalékát szerezheti meg a december 9-ei választásokon. A jobboldali alakulatokat tömörítő, nemrégiben létrejött Igaz Románia Szövetség mindeközben a voksok 24 százalékára számíthat. A harmadik legnépszerűbb párt a Dan Diaconescu-féle Néppárt marad, amely jelenleg 12 százalékon áll. Az RMDSZ a szavazatok 5 százalékára, a Nagyrománia Párt 4 százalékára, az Új Generáció Párt 2 százalékára számíthat. A felmérést 1021 személy megkérdezésével végezték, a hibaküszöb 3,1 százalék. (Mediatica.ro)
SOK AZ ALKOHOLISTA ÉS A DOHÁNYOS. Általános egészségfelmérő programot végeztek az Európai Unió országaiban 40 000 személy bevonásával. Romániában három városban, Craiován, Besztercén és Iaşi-ban vizsgálták meg az ott lakók állapotát, s az összesítéskor kiderült, a hazai minta az unió legbetegebb szegletének bizonyult. Az itt élő emberek egészségének romlását a túlzott alkoholfogyasztás és a dohányzás okozza. Craiován az ital és a dohányzás, Besztercén az italozás, Iaşi-ban a cigaretta és a mozgásszegény életmód váltja ki a betegségeket. Aggodalomra ad okot, hogy sok fiatalkorú hódol eme szenvedélyeknek. (Adevărul)
MEGSZILÁRDÍTÁS HELYETT TÚLÉLŐCSOMAG. Tudományos tény, hogy Romániát minden évszázadban két erős földrengés rázza meg, mely egyebek közt súlyosan érinti Bukarest lakosságát. A gyenge lábon álló, főként a második világháború előtt épített házaknak igen kis hányadát, 372-ből 15-öt sikerült csak megerősíteni, ezért a város vezetése túlélési csomagot osztogat földrengés esetére. A csomagokat azon épületek lakóinak juttatják el, amelyek nem bírnak ki egy újabb nagy erejű földrengést. A túlélési csomagban kézi feltöltésű (áramfejlesztős) zseblámpa, fény- és hangjelző készülék, zsebrádió, háromféle mobiltelefon-töltő, vízhatlan hőszigetelő fólia, gázmaszk, elsősegélydoboz, három palack ivóvíz, vízfertőtlenítő tabletta, három napra elegendő száraz élelmiszer és fluoreszkáló jelzőfény található. (România liberă)
Hírsaláta, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Babucs Zoltán
A KÁRPÁTOK ŐREI
Székely határőrök a második világháborúban
Az alakulatok keményen helytálltak, de súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor 1944 augusztusában az Ojtozi-szorosban megjelentek a szovjet csapatok.
A második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld, Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza Magyarországhoz, melyet nem csak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe.
A német külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozását tekintve. 1941. június 22-én Románia az elsők között csatlakozott a Harmadik Birodalom szovjetellenes háborújához, Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába.
A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november 15-én – vagyis 70 évvel ezelőtt – került felállításra.
A szervezés előzményei
Miután a német „Blitzkrieg” Moszkva alatt kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét követelte az 1942 nyarára tervezett nagy offenzívában.
A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, azonban nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben.
Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csupán egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadieseményekben bekövetkezett változások eredményeként történt meg 1944 tavaszán.
A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely határőrséget. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt.
A katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.”
Apák és fiaik fegyverben
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves tartalékosok adták. Székely határőr-zászlóaljak (hadrendi számuk zárójelben) szerveződtek Gyergyószentmiklóson (1-2.), Ditrón (3.), Csíkszépvizen (4.), Csíkszentdomonkoson (5.), Csíkszeredán (6.), Kézdivásárhelyen (8.), Kovásznán (10.), Sepsiszentgyörgyön (11-12.), Baróton (13.), Székelyudvarhelyen (14.), Oklándon (15.), Székelykeresztúron (17.), Parajdon (18.), Marosvásárhelyen (19.), Erdőszentgyörgyön (20.), Ákosfalván (21.), Mezőmadarason (22.) és Nyárádszeredán (27.).
A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében saját civil ruhájukat viselték.
A határőr-zászlóaljak feladata volt egy esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása.
A Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen. Alárendeltségébe került a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár, amelybe a gyergyószentmiklósi 65., sepsiszentgyörgyi 67. és a csíkszeredai 70. székely határvadász-csoport tartoztak.
Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi 69. székely határvadász-csoport. A fenti határvadász-csoportok állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34.
Ide osztották be a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz 8 századot, 47 határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak a határvédelmi erők között: így két tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá vonatalakulatbeliek. 1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképző tábort hoztak létre, ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben.
Ezen év októberében két, 18-19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőr kiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos) kiképző táborba.
Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként ítéltek el és végeztek ki –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva a régi székely határőrség. (…)
Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt. Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt.
Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.”
1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett védeniük kb. 40-50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban 70-80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőr-zászlóaljra 20 km védendő határszakasz jutott.
Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal középső és déli szakaszának kiépítésében nem csak a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló erődelemek voltak.
Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól körkörösen védhető zászlóalj-támpontokat létesítettek a Székelyföldön, így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése.
Székelyföld védelmében
1944. március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –, amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük.
Béke körülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős parancsnoksági keretből állottak, a mozgósítás során viszont állományuk közel 1000 főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőr-zászlóaljak nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 2 db golyószóró és 2 db géppuska, nehézfegyver századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt.
A mozgósított határőr-zászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi munkálatokkal töltötték.
Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német 6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak és napok kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait. Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel és kemény helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi hegyomlás című riport kötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket. A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták tartani, ezért a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem megszilárdítására, illetve a Romániából visszaérkezett alakulattöredékeket is bevetették. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a harcok további kimenetelét. Ezért 1944. szeptember 7-én a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága elrendelte a Székelyföld katonai kiürítését. Ekkor már nem csak az Ojtozi-szoros, hanem az Úz és a Csobányos völgye, a Gyimesi-szoros, valamint a Békás- és Tölgyesi-szoros is szovjet kézbe került.
A székelyföldi harcokat követő visszavonulás egyik sajátságos velejárója volt, hogy a székely alakulatok állományának nagyobb hányada „kivonta magát a további harcokból” és hazament.
Kezdetben maguk a német is elcsodálkoztak székelyek lemaradásán. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka az alábbi sorokat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!”
A székely honvédek – s köztük is főként a határőrök – a harc folytatása helyett hazatértek szülőfalujukba, melyet akár dezertálásnak is lehetett minősíteni. Védelmükre azonban kell felhoznunk, hogy a székelyeket rendkívül erős lelki kapocs és hagyományos szemléletmód fűzték szülőföldjükhöz. Azt sem szabad felednünk, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodást tovább erősítette a két évtizedes román megszállás is. Ezen lelki motiváltság mellett tisztjeik többsége „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben.
Váncsa Albert tartalékos zászlós, a 68. székely határvadász-csoport egyik híradó szakaszparancsnoka visszaemlékezett a kiürítési parancs mellett egy másik rendelkezésről, amely így szólt: „Szeptember 6-án kaptuk a parancsot a kolozsvári IX. hadtesttől. (…) jól emlékszem rá: Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak...”A székely alakulatok teljes felmorzsolódásának lassítására döntött úgy a német hadvezetés, hogy a Székelyföld további kiürítését felfüggeszti, s a német-magyar védelmet megszilárdítja a Maros mentén létesített védelmi vonalon, amely csak ideig-óráig sikerült.
A 9. székely határvadász-dandár kötelékében lévő, erősen leapadt létszámú határőr-zászlóaljak állományát a határvadász seregtest más alakulatainak feltöltésére használták fel. Így 1944. október havában a nagy múltú Székely Határőrség megszűnt létezni.
Tranindex.ro

Konferencia a főnemesség küldetéséről
Az erdélyi főnemesség küldetéséről és felelősségéről tartott konferenciát Besztercén az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) Erdélyi Köre. Az EPMSZ-t jó negyven évvel ezelőtt alakították meg Nyugat- Európába menekült magyar értelmiségiek. Főleg az 1956-os forradalom utáni megtorlás elől menekülve, Svájcban és Németországban élő magyarok szervezték meg az első találkozókat, és indították el 1971-ben az Akadémiai Napok elnevezésű sorozatot, amelyeket azóta is minden évben megszerveznek. E közel fél évszázadnyi idő alatt számtalan marosvásárhelyi meghívottja volt az EPMSZ-nek (Sütő András, Illyés Kinga, Lohinszky Loránd). Először Nyugat-Európában tartották találkozóikat, majd a kelet-európai változások után egyre gyakrabban a Kárpát-medence országaiban. Kezdeti tapogatózások után tradícióvá vált az Akadémiai Napok egyhetes időtartama, és legtöbbször a mennybemenetel ünnepének hetére szervezik. Így volt ez 2012-ben is, amikor Félixfürdőn tartották májusban az Akadémiai Napokat; harmadszor Romániában, Szováta (1993) és Illyefalva (2001) után.
1999-ben szándéknyilatkozatban fogalmazódott meg az EPMSZ Erdélyi Körének megalakítása. Néhány évre rá hivatalosan is megalakult az Erdélyi Kör, amely évente kétszer – tavasszal és ősszel – Erdély és a Partium különböző városaiban tartja háromnapos konferenciáját. Így került sor 2012 októberében a besztercei találkozóra, melynek témája az erdélyi főnemesség nemzete iránti felelőssége volt.
A Besztercén tartott konferencia első napján – pénteken délután – Haller Béla tanár, a Castellum elnöke tartott átfogó, színvonalas előadást az erdélyi magyar arisztokrácia fél évszázados megpróbáltatásáról és helytállásáról. Hallgatóként azzal az élménnyel követtem az előadást, mint mikor Bánffy Miklós erdélyi trilógiáját olvastam: a körön belül élők tiszta kitárulkozása volt egy érdeklődő világ felé. Kálmán Attila történelemtanár vetítéses előadásában azoknak az erdélyi főnemesi mecénásoknak nevei és alakjai jelentek meg, akik a Marosvásárhelyi Református Kollégiumot hosszú időn keresztül önzetlenül támogatták adományaikkal.
A konferencia második napjára, szombatra hagyományosan beiktatott kirándulás Erdély egyik alig-alig ismert, gyönyörű templomokat és egykori fényűző palotákat őrző régióját – Észak-Mezőség és a Szamos mente – mutatta meg a résztvevőknek. A Londonból, Zürichből és Budapestről érkezett vendégekkel együtt a mintegy huszonöt fős csoport kirándulása a harinai román kori templomtól indulva a válaszúti Kallós Zoltán Múzeumnál ért véget.
Bodolai Gyöngyi

Népújság (Marosvásárhely)

Színes albumban Maros megye és egész Erdély református templomai
Amikor karácsonyi ajándékként beérkezett az utolsó négy kötet, és egymás mellé rakosgattam a könyvespolcon, alig hittem a szememnek: legalább olyan terjedelmes, mint Orbán Balázs Székelyföld leírása című munkája. De nemcsak ez a hasonlóság a két "nagy mű" között.
Magyari Hunor öt év alatt legalább akkora utat tett meg, mint másfél évszázaddal ezelőtt a nagy székely vándor. Ő is Székelyudvarhelyről indult el, bejárta a történelmi Erdélyt, azaz Székelyföldet és a vármegyéket, Mezőséget és Kalotaszeget, s tizenöt kötetben asztalunkra tette Erdély református templomainak gyűjteményét.
Nézegetem a tizenöt kötetben az erdélyi tizenöt református egyházmegye összes templomainak tárházát, és egyszerűen hihetetlennek tűnik. Ha azt írom, hiánypótló, egyszerűen sablonos megállapításnak tűnik. Ha azt mondom, monumentális, talán ledorongolnak, honnan veszem én a bátorságot ilyen nagy szavak használatához. Ha azt állítom, mindmáig egyetlen és legteljesebb templomleltára az erdélyi református egyháznak, sokan kétkedve fogadják, habár bizonyítékképpen igazolható: Marosillyétől Besztercéig, Bánffyhunyadtól Brassóig benne van minden ma még álló magyar református templom.
Megszámoltam, közel hétszáz erdélyi református templom színes felvétele található a tizenöt füzetben, mindenik egyházmegye külön- külön. Árpád-kori templomok Dél-Erdélyben, egyháztag nélkül maradt jeltemplomok a Mezőségen, nagyvárosi tömbháznegyedekbe beszorult, nem igazán szép, de funkcionálisan átalakított templomépületek, a még csak alapjaiban látható negyedik sepsiszentgyörgyi református templom, s mindezek időben egy ezredévet fognak át, térben pedig a történelmi Erdély mindenik régióját. Nézem, nézegetem, fogom a kezemben őket, és mégis hitetlenkedve veszem tudomásul: hétszáz erdélyi templom színes külső- belső felvétele, gazdag képtára, mindeniknek féloldalas történeti leírása.
Magyari Hunor, a Székelyudvarhelyen élő fiatal fotós, külső és belső indíttatástól vezetve elindult, mint egykor Orbán Balázs, Erdélyt bejárva, megörökíteni a 21. század kezdetén (még) álló református templomokat. Valahol 1996-ban kezdődött el ez a szép szolgálat, amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület pályázatán egyik templomképét díjazták. Majd 1997-ben – magyarországi megbízatásból – lefényképezte a Székelyudvarhely és Erdőszentgyörgy közötti magyar templomokat. Erdőszentgyörgy a szülőhely, Székelyudvarhely a lakóhely. Így természetes, első két egyházmegye-fotóalbuma a székelyudvarhelyi volt (2008-ban), és a küküllői – benne Erdőszentgyörgy – (2009-ben). Ez az első két füzet akár kísérletnek is tekinthető, hiszen az azokat követőkben már légi fotók, külső-belső felvételek és írott szövegek teszik nagyon gazdaggá és tartalmassá ezeket az "értékőrző köteteket". Ez a szerény fiatalember körülbelül egy évtizeddel ezelőtt így fogalmazta meg: "Álmom az, hogy egyházmegyénként egy-egy kötetben, egy-egy oldalon, rövid szövegismertetővel, képanyaggal bemutassam a két egyházkerület valamennyi református templomát, kezdve a már nem használt romos épületektől az épülőfélben levőkig". Az álom valóra vált, ha az egyszerű házakhoz hozzáépítéssel létrejött tornyos épületet is templomként nézzük, akkor közel hétszázötven erdélyi magyar református templom igazolja múltunk és történelmünk gazdag lététét.
Egykori esperesként mindenik Maros megyei templomban szolgáltam, álltam előtte vagy benne gyönyörködve, de a légi felvételek számomra, "jó ismerős" számára is egy egészen más képet adnak vissza templomainkról; azt hiszem, pirkadatkor az Úristen is ilyennek látja azokat a mennyből.
A Marosi és Maros-mezőségi Református Egyházmegye református templomainak kötetei megvásárolhatók a református lelkipásztori irodáknál.
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely),

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Ifj. báró Kemény István elismerő nyilatkozata így hangzott:
„Alsófehér vármegyében nemes N.Enyed városa nincs többé, népét egy vad vidéki oláh csorda, az erdélyi katonai kormánytól kapott fegyverekkel, a várost előbb éjjel 40 helyt meggyújtván, a legirtózatosabb kínok közt leölte, a lakosság eme mészárlástól megszabadult része a rablók által köntös s általán lábbeliektől megfosztatván, 22 fokos hidegben, több mint 8 napon keresztül bujkált, minden nyomon űzetve az erdőben, farügy és hóval táplálván nyomorult életét; nincs toll mely az Enyeden elkövetett mészárlást, gyalázatosságukat, példátlan nyomort kellőleg festené. Végre 8 napok után katonai segedelmet nyervén, ennek fedezete alatt, több száz pinczék és körülfekvő erdőkben bujkáló szerencsétleneket megszabadítottam. A katolikus templom még akkor is égett és szemeimmel láttam annak végig nyitva levő ajtaja előtt egy döglött kutyára rakva és felállítva az oltárról levett fa és bronzirozott képeket. Az utcán minden lépten holttestekre találtunk, melyek a kutyák és varjak által annyira egybevoltak marcangolva, hogy ritkán lehetett közülök megismerni. Bizonyos, hogy a mongolok ideje óta Erdélyben ily kegyetlenkedés nem követtetett el, a török, a tatár, a kuruczok és labancok ezen oláhokhoz képest a béke angyalai voltak.
A többszázra menő áldozatok közül a helybeli minoriták praesidense Főtisztelendő Wiszkoczy Henrik úr volt az első, ki legszebb tisztét férfiasan teljesítendő, a rabló csorda főnökét akarta fölkeresni és adott szavára emlékeztetni, de leagyaltatván és a haláltól csak az isteni Gondviselés védkarjai által szabadulván meg, négy hetek óta fekszik a kórházban terhes számos sebeibe.
Mely előzmények után legkedvesebb kötelességem teljesítem, midőn úgy is, mint honpolgár, úgy is mint Alsófehéri főispán ezennel ünnepélyesen nyilvánítom: miképp Enyeden a vész napjaiban a tisztelt praesidens úr életbelátást tanúsító magaviselete, fáradhatatlan buzgósága, a veszély férfias megvetése által mindent elkövetett ezen szerencsétlenség lehető eltávolítására és enyhítésére, kötelességemnek tartom e pár sorokat köszönetül Atyaságodnak megküldeni, melyeket a feletti sajnálkozásom kifejezésével zárok be: vajha mielőbb és más alkalommal lesz vala szerencsém tisztelendőségedet megismerhetnem.
Kelt Kolozsvár, febr. 6-án 1849. Ifj. Kemény István főispán.”
A kolozsvári „Karolina” kórházban felgyógyulván, Wiszkoczy elsőrendű kötelességének tartotta nyomban Enyedre sietni s az életben maradottak lelki gondozását átvenni. Viszont azon év júliusában történt újabb támadás során ismételten menekülnie kellett s újra Kolozsváron húzta meg magát. A forradalom leverése után azonban újra Enyeden találjuk. Már 1851-ben megnyitotta egyháza elemi fiú- és leányiskoláját. Két évvel később, 1853-ban az uralkodó háztól kapott pénzsegéllyel sikerült valamelyest a templomot is rendbe hoznia. Az uralkodó Felség „a hivatalos teendők szorgalmatos elvégzése miatt” aranyérdemkereszttel ajándékozta meg, a Minorita Rend pedig „az enyedi ház atyjának” nevezte, ugyanakkor Erdély részére „Szentháromságról címzett Öröknek s a Rend örökös tanácsosának” választotta.
Tízévi enyedi szolgálata után, 1856-ban Kantára tétetett át házfőnöknek s az ottani parókia vezetésével lett megbízva. Onnan négy év múlva Besztercére ment házfőnöknek, és egy ideig a Rend titkári teendőit is ő maga látta el. Emlékei viszont – bármennyire is szomorúak voltak – újfent Enyedre vonzották, s kinyilvánított óhajára a Rend 1864-ben újra ideküldte házfőnöknek. Innen 1868-ban Kolozsvárra ment szintén házfőnöknek, ahonnan mindössze egy évi szolgálat után Lugosra költözött. Itt azonban, az elszenvedett testi sérülései miatt tízheti ágyhoz kötött szenvedés után 1871. július 31-én meghalt. Ott is alussza örök álmát.
Szilágyi Farkas 1891-ben közzétett tanulmányában így jellemezte őt:
„Wiszkoczy középtermetű, jól táplált, mozgékony ember volt. Nagy, derült homloka alatt élénk fürkésző szemek. Más felekezetekkel ellenséges viszonyban nem állott, anyaszentegyháza hitelveit, érdekeit a bigotizmusba átmenő buzgósággal szolgálta. Érezte, hogy megérdemli amiként az enyediek őt tisztelték, s ezt el is várta, hogy ne mondjam megkövetelte mindenik enyedi embertől. Jelleme nyílt, határozott. Fellépése bátor, kissé követelő. Az indulat könnyen vett erőt rajta, de épp oly gyorsan is csillapult. Az Uralkodó háznak feltétlen híve volt, de ezen hűséget a hazafias érzülettel össze tudta egyeztetni a legkényesebb viszonyok között is. Volt bátorsága megmondani az igazat bárkivel szemben, sőt e tekintetben néha kissé túl merész volt. Beszédében a tótos kiejtést nem bírta leszokni. Azon lándzsavágás, melyet 1849. január 9-re virradó éjjelen Enyed piacán kapott az oláhoktól s mely homloka jobb felőli felső részétől húzódott alá balszeméig, durva forradásban meglátszott mindvégig. Mindenkivel ki tudott békülni csak az oláhokkal nem.
Tisztességes asztala mellé Enyed város tanácsának tagjait és a város más kiválóbb férfiait gyakran meghívta s a meghívást szívesen is fogadta mindenki, mert a buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot, kissé érdes természete dacára is szerette és becsülte Enyeden minden ember.”
Szabadság (Kolozsvár),

BBTE: bezárhatnak a kirendeltségek
Csökkentheti a más erdélyi városokban nyitott kirendeltségeinek számát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) – jelentette be csütörtökön Besztercén Ioan Bolovan rektorhelyettes.
Mint elmondta, a 2013–2014-es tanévtől bezárhatnak bizonyos fiókintézményeket, ugyanis ezek már nem kifizetődők gazdasági szempontból. Ioan Bolovan szerint jelenleg felmérik a kirendeltségek helyzetét, az oktatás minősége mellett a tanerőhiányt, illetve a diáklétszámot is vizsgálják, és ezt követően döntenek a bezárandó fiókintézményekről. Hozzátette, az intézkedés oka, hogy számos városban csökkent a diákok létszáma, így már nem fedezi a működtetési költségeket.
A rektorhelyettes ugyanakkor hangsúlyozta: az egyetemnek nincsenek gazdasági gondjai. A kolozsvári felsőoktatási intézménynek 12 kirendeltsége van különböző erdélyi városokban, magyar nyelven Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen és Szatmárnémetiben képeznek diákokat.
Krónika (Kolozsvár),

Bajka Pál (1929–2013)
Valamikor az ötvenes évek derekán került a kolozsvári magyar napilap, az Igazság szerkesztőségébe, akkortájt, amikor Kovács András, az újság legendás főszerkesztője jó képességű fiatal tollforgatók egész sorát kezdte alkalmazni, hogy a lapnak frissességet, új lendületet adjon. Bajka Pali agrármérnöki végzettséggel rendelkezett, értett is a szakmájához, így természetesen többnyire a földművelésből és állattartásból élők munkájáról és életéről írt. A mezőgazdasági rovatot vezette aztán évtizedeken keresztül, 1974 és 1988 között az Igazság szerkesztőbizottságának tagjaként.
Ahhoz a szakember-generációhoz tartozott, amelynek tagjai a kommunizmus adta körülmények és lehetőségek közepette megpróbálták a tájékoztatás terén is a megkockáztatható legtöbbet elérni, akik magukra vállalták a művelődésszervezés, a népnevelés és ezekkel együtt a félszavakból építkező, sorok közé rejtett identitásmegőrzés többnyire veszélyes és hálátlan feladatát. Bajka Pál értette a falvak népének nyelvét, ismerte gondjaikat-bajaikat, mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó írásai ezért rendre népes olvasótábor figyelmét keltették fel. A közülünk több mint 16 évvel ezelőtt eltávozott Bazsó Zsigmonddal és a nála is korábban elhunyt Kászoni Gáspárral együtt járták a terepet, Besztercétől Zilahig, Kalotaszegtől az Aranyos völgyéig, s olyan részletesen ismerték Közép-Erdély vidéki lakosainak hétköznapjait, hogy az adott körülmények közepette is megtalálták a valóság bemutatását szolgáló megoldásokat. Szakmai tevékenységük jelentős része persze hiábavalóságokkal telt el, hiszen napi rendszerességgel voltak kénytelenek megrendelésre gyártani a kampányírásokat is.
Bajka Pál jó felkészültségű, megbízható, komoly, céltudatos újságíróként maradt meg kollégáinak emlékezetében. Sportolni, kirándulni imádó ember volt, a szerkesztőségek közötti futballmérkőzések és a hétvégi kirándulások egyik alapembere. A szerkesztőségben hozzájárult a jó hangulat megteremtéséhez, közösségi ember volt, aki minden tevékenységben részt vett. 1989 végén vonult nyugalomba. Később a sors Magyarországra sodorta, de időről időre hazatért, felkereste a szerkesztőséget, és őszintén drukkolt a lap sikeréért. Aztán betegsége miatt a látogatások elmaradtak. Február 16-án, szombaton, 84 évesen Budapesten örökre megpihent. Jó kollégaként, szelíd kritikájú és csendes humorú munkatársként tartjuk meg őt emlékezetünkben. Olyan emberként emlékszünk majd rá, akivel lehetett vitatkozni is, és akit következetes, logikus okfejtéssel meg is lehetett győzni.
Nyugodjék békében!
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár),

BBTE: nem zárják be a magyar tannyelvű fiókokat
Nem fenyegeti a bezárás veszélye a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) más erdélyi városokban nyitott, magyar tannyelvű kirendeltségeit, hiszen valamennyi megfelel az előírásoknak. A sepsiszentgyörgyi és a gyergyószentmiklósi fiókintézmény ráadásul költséghatékony is – jelentett ki a Krónikának Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese, aki szerint a szatmárnémeti és a marosvásárhelyi kirendeltségekkel sincsenek gondok.
Mint arról beszámoltunk, Ioan Bolovan, a BBTE rektorhelyettese csütörtökön Besztercén úgy nyilatkozott, hogy a következő tanévtől csökkenthetik a felsőoktatási intézmény kirendeltségeinek számát, mert számos városban csökkent a diákok létszáma, így már nem fedezi a működtetési költségeket.
Közölte: jelenleg felmérik a kirendeltségek helyzetét, az oktatás minősége mellett a tanerőhiányt, illetve a diáklétszámot is vizsgálják, és ezt követően döntenek a bezárandó fiókintézményekről. Soós Anna a Krónikának elmondta, valóban megvizsgálják a kirendeltségek létjogosultságát, azonban elsősorban nem a gazdasági megfontolások miatt döntenek az esetleges megszüntetésükről. Mint részletezte, azok a kirendeltségek szűnhetnek meg, amelyek már nem felelnek meg az akkreditációs előírásoknak, így a következő tanévtől már el sem kezdhetik az oktatást. Meghatározott időközönként ugyanis valamennyi egyetem ellenőrzi, hogy az egyes szakokon megfelel-e az oktatás a minőségi előírásoknak. A rektorhelyettes hangsúlyozta: a döntéshozatal során az akkreditációs követelmények számonkérése megelőzi a gazdasági szempontokat, így a BBTE magyar tannyelvű kirendeltségeinek nincs félnivalójuk.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Erdély tájain — Egy régi katona-turista útikönyve 1817-ből
A kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban érdekes kéziratos útinapló található, Jakab Sámuel útleírása 1817-ből (jelzete MS 2667). Mindeddig nem kutatták, szerzője sem ismert személyiség (nevére eddig mindössze egy „Ászpide” gyalui báli meghívóban és a kolozsvári lakástulajdonosok jegyzékében bukkantunk), de rávilágít egy reformkori katona érdeklődésére.
A 173 lapos bekötött útinapló szerzője szándéka szerint könyvnek készült: Földi és Tengeri Utazás. A szerző utazása nem jószántából történt, hanem katonai szolgálat miatt. Útleírása 1812-ben kezdődik, s tíz év múlva, 1822 októberében végződik. Pusztacsánból indul, áthalad Tordán, Vízaknán, Marosvásárhelyen, majd Várnán, Halicson át eljut Pozsonyig, végül hosszú, kacskaringós utazás után olasz földre lép. Többéves olaszországi tartózkodása idején lejegyzi a Vezúv kitörését is (Jegyzés a Vesuviu Hegynek Természete és Tüze gyulladásáról), ellátogat Pompejibe, megfigyel egy üstököst. Kitérőiből említésre méltó az alábbi bejegyzés: Feltehetően 1819 1. Mai Az Olimpus hegyen jártam, oh mely nehezen mentem fel annak bércein... Talán az első magyar meghódítója az Olümposznak. Turistaszemmel katonáskodott. Naplójának itt bemutatott részlete erdélyi útjáról szól. 1812. június 12-én délelőtt, a Fellegvár citadellájának kaszárnyájából gyalogezredével indult hosszú útjára Jakab Sámuel, majd a Szamoson a Németek pallóján át, s a Híd kapun vonultak be Kolozsvárra. Az esemény fontosságának tudatában, a Splényi Gábor induló zenéjére végigmasírozhattak a Nagypiacon (Főtéren), majd a Torda kapun hagyhatták el a várost. Akkoriban a Tordára Feleki-tetőn át vezető út még nem volt kiépítve; Györgyfalván és Ajtonon keresztül értek Pusztacsánba... Közli Hints Miklós
Restitutio
Ebben a rovatban írásokat szolgáltatunk vissza az olvasókhoz. Általában olyan írásokat, melyek az egykori Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) hajdani hírlapíróinak vagy a turistatársadalom más nagyjainak tollából születtek. De olyan hangulatos, fiatalok-idősek által ma is szívesen olvasott, egyesületünkhöz kapcsolódó írásokat is, amelyek az EKE egykori lapja, az Erdély hasábjaira kívánkoztak volna. Az alábbi írás még akarva sem jelenhetett volna meg az 1892-ben alapított Erdélyben, ugyanis jóval előbb íródott, amikor „az utazásnak divatja” jobbára még csak körvonalazódott.
Kegyes Olvasó!
Nem akartam elmulatni, hogy ezen csekély tapasztalásbéli munkátskámat Földi és Tengeri utazás alatt olvasás végett szemeid elé bé ne terjesszem. Nem azért cselekedtem, hogy a csevegő hív kürtjeinek hangzása valamely részben füleimnek csiklandoztatnék és Olvasóim közül netalántán olyanok is támadhatnak akik azt mondanák, hogy ezen csekély utazásbéli nem érdemes az olvasásra. Meghiszem, mert magam is és minden olyan emberséges ember, aki minden előre való látás nélkül a nyúl farkán is csomót keres nem gondolja azt meg, hogy fáradtság nélkül nincsen jó nyugodalom: sem pedig utazás nélkül idegen fölötti tapasztalás. Én meg vallom, hogy magam is úgy ítélnék balul, ha nem izzadott volna homlokom a hosszas utazásba. Én ugyan dicsekedhettem azzal, hogy sokat fáradtanak lábaim amíg azon tapasztalásokat meg szerezhette, melyeket ezen kisded formában 17 szakaszokba foglaltam. (…)
Alighogy ezen Nemes Báró Spleny gyalog ezrede a mindenkor vért szomjúhozó Mársnak csata piacáról honjának kebelében nyugalmára tett volna, ahogy nyugalmának két esztendőbeli, alig kóstolhatta, azonnal és egyetemben érkezett 1812-dik esztendőben, júniusnak napjaiban egy felsőségbéli hatalmas parancsolat. Melyben minthogy elmulatni nem lehetett és a felsőségbéli hatalmat engedelmeskedni illet, azon okból egész erejét egybe szedvén, lassú lépésekkel úgy átvitte júniusnak 12 dik ’812-be egy úgynevezett Pusztacsán nevezetű faluba. Ezen falut többnyire oláh nemzet bírja. Szép helyen fekszik, klímája egészséges, mindenféle terei tápláló eledeleket kézi munkájok után termesztenek. Viseletük nem igen szép. Házaik többnyire sövényből vagyon összefoglalva, távol egymástól.
13-dik Junii 812 Torda Ezen Torda városa egy nem képzelhető régiséget mutat az üdegenek előtt, amint Ó és Új Dátzia nevezetü könyvben is olvastam ennek hajdan virágzó állapottyáról. Ezen városról a mostani magát meg nem gondoló község úgy vélekedik, hogy a városnak bástyája mézes pogácsából szalonnára volna építve. Noha képzelődések hihető, oda néz, mintha a városba hírével messze tartományokra kiterjedő mézes pogácsát csinálnak, melyből néha napján magam is ettem, úgy nemkülönben a szalonnával való élés és kereskedés is nagy lábon áll. Ezen város felvételre nézve vagyon az úgy nevezett Aranyosnak déli oldalán, az keleti részén pedig vagyon egy 87 öles mélységű akna. Itten még az is szembe tűnő, hogy kenyeret oly nagyokat és fehéreket sütnek, mely hasonló az batáviai spondiákhoz, az ember nem győz belőle eleget enni. Itten vagyon lakása egy Szőts Dániel nevezetű barátomnak, aki velem a fátum terhes hajóján Itáliába 3 hónapokig utazott.
14 dio Marosújvár [Ocna Mureş/Miereschhall]. Rostok [pihenő].Marosújvár egy hírével messze terjedő mezőváros a Maros-folyó vizének keleti oldalán tette fekvését. Lakosai nemes eredetűek, földesura N.N.P. úr önagysága, aki hadi vezérletünket ott lettelünkre igen nagy kegyessége mellet megvendégelt, úgy nemkülönben köznépeink is részesültenek áldott javaiból. Ezen mezőváros határában talált sóakna Nemes Erdély hazát nagyon fényessé tette. A legszebb, mikor a Maros vizébe úszkáló szép pontyok földes uraknak boldog gyönyörűséges szárnyat emelnek és a vizeknek felső színén repkedve mutogattyák örvendező voltokat.
16 Juniy 812. Pánád[Pănade/Panagen]. Panád szép térségen fekvő városka, többnyire kétféle nemzet lakja, oláh és szász. Klímája egészséges, határa igen termő.
17 Juny 812 [Szász]Csanád [Cenade/Scholten]. Kétféle nemzet bírja, utcája igen lapos, az leány féle népek is úgy megülik a lónak a hátát mint nálunk a fiatal fickók.
18. Juny 812 Vízakna. [Ocna Sibiului/Salzburg] Rostok. Vízakna városa nem igen szép ugyan, de mégis hasznos helyen fekszik. Lakosai a hadi népet nem utálják. Vagyon benne mostan két használható sóakna, elsüllyedve pedig vagyon három.
23 Juny Nagycsűr. [Şura Mare/Groß-Scheuern] Nagycsűr egy földi paradicsomot ábrázoló helyen fekszik. Lakosai többnyire két félék, oláh és szász, vidéke kellemetes. Amaz nagy hírű Szeben városa közeledtével nagyon kicsíti. Itten volt mulatozásunk 18 napokig.
11 July 812 Sellenberk [Şelimbăr].Schellenberg városa vagyon fekvésre nézve Szeben városának keleti részén fél órányi messzeségre. Lakosai szászok, határa igen termő, ezen helybe volt mulatásunk 14 nap.
25 July Gusterica[Szent-Erzsébet/Gusteriţa /Hammersdorf]. Gusterica egy szász nemzettel ékeskedő nagy falu. Minden fele haszonnal bővelkedő. Itten mulattam 12 nap.
7 August 812. Szelindek[Slimnic/Stolzenburg]. Ezen Stoltzenburg nevezetű város egy hegyeknek nyugoti oldalán vagyon építve. A hegynek tetején pedig vagyon négy szeglet formában egy kisded vár melyet amint észre vetteni Rákóczi György erdélyi fejedelem építtetett (szerk. megj. – Varjú Elemér Magyar várak című, 1932-ben megjelent könyvében Nagy Lajos király idejére datálja a szelindeki vár építését; 1529-ben van szó először róla, mikor Báthory István vajda János király számára akarja meghódoltatni). Mostan is nagy hasznára vagyon a lakosoknak, mivel a tűztől való félelem miatt ezen várnak belső pitvarai meg vagynak rakva némely nagyobb és kisseb bükkfa hombárokkal, a melybe élelembéli vagyonaikat tartják. Voltam benne és a falaknak romladékai között igen termékeny szilvás vagyon, melynek terméséből egy néhányat meg is ettem. Többnyire szász nemzet lakja, vidéke szép kinézetű.
8 August 812 Nagyselyk[Nagysejk/Şeica Mare/Marktschelken] Sájka mezővárosa oly kellemetes helyre tette fekvését, hogy itten az ember nem győz eleget csodálkozni ennek kellemetességén. Minden terem ami termetünkben feltaláltatik. Sokféle elegyes nemzet lakja, de másképpen viseletük szép.
9. Medgyes Az szász nemzetnek hajdan messzelátó s bölcsen gondolkodó elei Medgyes városát olyan három szeglet forma lábakra emelé, amely az idegeneket magához vonzza. Itten vagyon egy felséges torony mesterségesen építve mely maga kellemetességével majd csak nem az egész hazabéli több tornyokat felül múl. Lakosai igen jószívűek, az egymáshoz vonzó nemzeti szeretet közöttük uralkodik. Az úgynevezett kapicinusi sz. szerzeteseknek vagyon benne szép klastromuk. Ezen szerzet között találkoztam egy Ungvári Ferenc nevezetű ifjú esztendeimbeli kedves barátommal.
11. Aug. 812[Nyárád]Gálfalva [Galeşti/Gallendorf]. Ezen falu egy szép térhelyen fekvő, kisded. Messzünnen való kinézése úgy tetszik az idegeneknek, mintha lakosai szegény sorsúak volnának, többnyire oláhság lakja.
12 August 812. Nagycserged [Cerghid].Ez maga nevét bizonyító széjjel terjedt falu, melynek klímája egészséges. Lakosai oláhok de jó lelkűek, az idegen utazókat kézen fogva és barátságos nyájassággal hívják házaikba.
13. Aug 812 M. Vásárhely. Marosvásárhely egy, az egész Erdély országbeli magyar városokat messze kiterjedt hírével és bölcsességével felülmúl. Ezen városba vagyon az ország béli Septemvirális Törvényszék, úgy a nemesi székelységnek nagyobb és kisebb privilégiuma emiatt függ.
15 Aug 812 Gernyeszeg. Egy határával hosszan kiterjedő falu. Bírja N. N. gr. úr őnagysága (szerk. megj. – Teleki József gróf, főkormányszéki tanácsos, megh. 1817-ben). A lakosok földesuruknak nagy méltóságú kegyességét egy jószívűséggel példázzák. Határában a dinnye igen terem.
16 Aug Szászrégen. Szép mezőváros. Lakja szász nemzet, az idegeneket nagyon tisztelik.
17 Aug 812 Teke[Teaca/Tekendorf].Ezen Teke városa maga hosszan való fekvésével némely jó borokat termő hegyeknek alját elborította, utcája sáros. Lakosai szászok, határa mindeneket terem ami az élet fenntartására meg kívántatik.
19. Beszterce. Szép szász város, az utcája igen sáros, gyenge sánccal és fallal vagyon bekerítve, az Lányok Törvénye benne igen hasznos.
28. Aug Kis Beszterce [v. Aszúbeszterce/Dorolea/Kleinbistritz]. Egy széjjelterjedt falu. Házaikat egyik másiktól messze építette.
29 Aug Ilintza. [valószínűleg Borgótiha Ilinca határrészében levő „Officier haus” – szálláshelyük neve]. Hosszan való terjedésével Bukovina határait magához vonta.
30 Aug Pojana Sztampi[Poiana Stampei]. A hegyek között széjjel való léte Bukovinába helyeztette.
31. Aug Vatra Dorna [Dornavátra] Mely hegyeken széjjel terjedt, gazdag lakosokkal ékes falu.
2 September 812 Kimpilung. [v. Moldvahosszúmező/Câmpulung Moldovenesc]Fenyvesből álló kietlen havas.
3 Sep 812 Váma. Egy szép térségen fekvő mezőváros, a felséges Királyi Kamarához tartozik, vagyon benne prefektúra.
5 Sept. Gurahumoru. 6. Sept Szálka [v. Szolka/Solca]. 7 Sept Radóc [Rădăuţi]. Radóc egy szép helyen fekvő mezőváros. Lakosai többnyire oláhok, a felséges Királyi Kamarához tartozik. Vagyon benne prefectura. Itten volt mulatozásunk 56 napokig.
25 October 812 Szered [Szeretvásár/Siret/németül Sereth/lengyelül Seret]. Ezen hej fekvését tette egy úgy nevezet Szered folyó víznek déli részére. A veres sipkával való élést az asszonyi nemek is nagyon uzuájják úgy nem különben az töröktől költsönzött övet is használják melynek hosszassága mintegy másfél öles, veres, sárga, zöld, fekete, kék színű selyemből vagy Teve szőrből vagyon összve foglalva ilyenképp.
Szabadság (Kolozsvár),

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

Trójától Pán-Európáig a Kolozsvári Magyar Történeti Intézetben
VIII. Tanárköri Tudományos Konferenciájukat tartották meg április 12-én az új tanügyi törvény folytán egységes keretek közé szerveződött Kolozsvári Magyar Történeti Intézet tanárai. A hagyományteremtést is célzó rendezvénysorozat lehetőséget ad arra, hogy az intézet munkatársai egymásnak és diákjaiknak is bemutathassák legújabb kutatásaikat, kedvenc témáikat – fejtette ki Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem–Filozófia karának dékánhelyettese.
A 20. század elejének erdélyi vendégmunkásairól értekező Nagy Róbert előadásában kifejtette: a 19. század végén, 20. század elején a nagy vasútépítkezésekkel kezdődött el a tömeges munkaerő-vándorlás Erdélybe. Az Osztrák–Magyar Monarchia legkülönbözőbb területeiről származó idegen munkaerő mindenekelőtt az ipari vállalatok, főként bányakitermelések telepeire érkezett. Megállapítása szerint abban az esetben telepítettek az alkalmazók vendégmunkásokat Erdélybe, ha a helybeli lakosság számaránya vagy képzettsége nem felelt meg az adott munkakörnek, és nem is lehetett volna olyan gyorsan betanítani őket, ahogy azt elvárták volna.
Kós Károly, Tamási és az erdélyi autonómia kérdése című kutatásában Lönhárt Tamás a központosított magyar állampolitikával szemben megfogalmazódó, a helyi önszerveződésre való törekvéseket vizsgálta, amelyek már a 20. század első évtizedében jelentkeztek, majd a Tamási Áron által 1942-ben megszövegezett, fokozatosan „szelídített” beadványban csúcsosodtak ki. Egyebek mellett a túltengő bürokratizmus ellen tiltakozó író arra hívta fel a magyar kormány figyelmét, hogy a központi támogatást, kormányprogramot a sajátos erdélyi igényekhez kellett volna rendelni.
Csucsuja István professzor az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem bölcsészkarán megszerezhető doktori cím elnyerésének feltételeit, a doktorátus intézményét vázolta előadásában. Mint kifejtette, a történészeknek a disszertáció megvédését megelőzően a fő (Magyarország történetéből és egyetemes történelemből) szaktárgyakból és egy választott melléktárgyból is szigorlatot kellett tenniük. A bölcsésztudori cím elnyerését követő habilitációs vizsga az illetőt feljogosította arra, hogy egyetemi magántanárként működhessen, ami nagy hajtóerőt, mobilitást biztosított az egyetemi életnek – magyarázta. A régi egyetem utolsó doktori avatása 1919 tavaszán volt.
A BBTE udvarhelyi kirendelt tagozatáról érkezett Hermann Gusztáv Mihály történész a székely „virtuális múlt” fogalmát vezette be, ennek a szépirodalomba való leszűrődését vizsgálta. Az Anonymus, Kézai, Thuróczy által közvetített eredetmondákra, ugyanakkor hamis történelmi dokumentumokra, így az 1533-ra keltezett, 1796-ban felbukkant Csíki Székely Krónikára is alapozó székely „virtuális múlt” a legkülönbözőbb irodalmi alkotásokban elevenedik meg, mint például Jókai Bálványosvárában. – A mítosz identitásunk, nemzeti vagy közösségi énképünk fontos része, amelyet azonban a maga helyén és idején, identitáselemként, meseként és nem történelemként kell kezelni – hangsúlyozta a történész.
Hunyadi Attila az európai főutak ’30-as évekbeli kiépítésének vonatkozásairól, mindenekelőtt Európa egységesüléséről értekezett. Mint mondta, az európai csatlakozás funkcionalista értelmezésének egyik megnyilvánulása az infrastruktúra megszervezése volt. A gépkocsizás fejlődésének, és az autóutak kiépítésének legfőbb hozadéka a vasút által nem érintett közép-európai kistérségeknek az európai áru- és személyforgalomba való bekapcsolása volt – fejtette ki.
Tóth Szilárd az erdélyi magyar politikai elit 1919–1922 közötti önszerveződéséről tartott előadásában az Új Világ hetilap körül szerveződött politikai alakulat, az Egyesült Székely Nemzeti és Magyar Demokrata Párt 1919-es megalakulását ismertette. A párt tagjai „a román állam mélyen hűséges polgárainak” vallották magukat a bukaresti parlamentben, de ha valóban hitelesen képviselték volna a romániai magyarság érdekeit, nem tűntek volna el már a következő parlamenti választások alkalmával – magyarázta a történész, aki úgy vélte, ennek a pártnak a tagjai egyszerű politikai kalandoroknak tekinthetők.
Bajusz István a zilahi református egyházközség klenódiumait, az 1700-as évekből fennmaradt remekművű ötvösmunkákat, úrasztali kelyheket, tányérokat mutatta be a hallgatóságnak, ismertetve azok készítőivel, adományozóival kapcsolatban kiviláglott adatokat, analógiákat.
Kovács András professzor Az én házam, az én váram című előadásában az erdélyi reneszánsz rezidenciák formai jegyeinek alakulását, a korabeli szóhasználatban észlelhető változásait vázolta. Az udvarház és kastély, olykor a vár kifejezés az erdélyi reneszánsz építészetben olyan heterogén rezidenciális együttest jelöl, amely a várépítészetből kölcsönzött, de immár erősen leegyszerűsített, lekicsinyített formákat alkalmaz – fejtette ki a művészettörténész.
Sipos Gábor az egykori kolozsvári unitárius, jezsuita, valamint a református kollégium könyvtáraiban összegyűjtött 16–17. századi helveticákat, azaz svájci nyomtatványokat mutatta be. Az iskolák fő célja a lelkészképzés lévén, a helveticák között a bibliakiadások dominálnak, de bőven akadnak bibliai kommentárok, egyházatyák művei is, illetve vallástól függetlenül mindenhol megtalálhatóak Erasmus közmondás-gyűjteményei – magyarázta.
Rüsz-Fogarasi Enikő a városokban (Besztercén, Marosvásárhelyen, Kolozsváron) működő hitelezést vizsgálta a fejedelemség korában. A készpénzre való utalások jellemző módon a végrendeletekben, a vagyonelosztások alkalmával tűnnek fel, nagyobbrészt adósságjegyzékek formájában – fejtette ki. Az általa kutatott forrásanyag Besztercén kevés hitelezésre utaló adatot tartalmazott. Marosvásárhelyen egy özvegy papné és egy deákné végrendelete azonban több személy tartozásait is jegyzik. A vizsgált kolozsvári források szintén arra utalnak, hogy voltak deákok, akik a legkülönbözőbb rendű-rangú embernek kölcsönadtak, adósjegyzékeik széles körű kapcsolatrendszerre utalnak. A néhány magánszemély mellett hitelezőként működtek egyébként a korban bizonyos közintézmények, egyházak is. Kolozsváron megtörtént, hogy a város birtoktesteket engedett át az unitárius egyháznak adósságtörlesztés fejében.
Vekov Károly a Humanisták és sátánok című értekezésében kifejtette: egyes humanisták a nagyenyedi „kastélyról” mint gazdag gyűjtemények tárházáról referáltak, amelyben „sárkányfejeket” is őriztek. Felvetette a gondolatot, hogy a „kastély” a humanista szellemiség egyik fellegváraként működhetett, a sárkánymaradványokra való utalások pedig nem véletlenszerűek, hiszen azokat a legutóbbi paleontológiai (a Vremir Mátyás által felfedezett zömök sárkány és egy pterozauruszfaj) leletek is alátámasztják.
Molnár Kovács Zsolt régész a homéroszi költemények által bemutatott társadalom, a trójai háború történeti alapjairól tartott színes előadásában vázolta a legújabbkori rekonstrukciós kísérleteket, a homéroszi utalások értelmezésére való törekvéseket, illetve azok csapdáit. Mint megállapította, Homérosz a poliszok kialakulásának korából egy megálmodott, ideális társadalomképet körvonalaz, és példaképeket tolmácsol az éppen regnáló elitnek; ezek a viselkedési minták szolidaritásról, vendégbarátságról, az ajándékozás nemes gesztusáról, a lovagiasságról szólnak. A harcok, csaták nyilván a valóságban nem olyan módon és arányokban zajlottak, mint a nagy eposzíró előadásában.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár).

Egy kilogramm Gündisch
Romániában és Németországban is csak civil kezdeményezésre folyik tényfeltárás arról, miként árusította ki a bukaresti kommunista rezsim az erdélyi szászokat és svábokat az NSZK-nak. A Ceauşescu által fejpénzért eladott romániai németek közül elenyésző számban tértek vissza szülőföldjükre.
Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink – foglalta össze állítólag Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár bizalmas elvtársainak szűk körében hazája külkereskedelmi irányvonalát. A bukaresti diktátornak busás hasznot hozó iparággá sikerült fejlesztenie a „kisebbségexportot": az elmúlt években napvilágot látott adatok szerint a kommunista rezsim több mint egymilliárd német márkát hajtott be a Német Szövetségi Köztársaságtól (NSZK) az erdélyi szász és bánsági sváb kisebbség kiárusításáért. A hivatalosan „családegyesítésnek" nevezett akcióról nemrég konferenciát rendeztek Nagyszebenben, a német közszolgálati rádió pedig riportot szentelt a témának.
Fejpénz bőröndben
A kommunista rezsim az ötvenes években, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején vágott neki az emberkereskedelemnek a zsidók kiárusításával; Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért. A második világháború után még 400 ezer főre rúgó német közösség tagjaira – akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott és elnyomott – azután került sor, hogy Karl Carstens nyugatnémet külügyi államtitkár – későbbi államfő – a hatvanas évek elején azt javasolta a bonni pénzügyi tárcának, különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására".
Országépítéstől a vészes fogyásig
A többnyire evangélikus szászok ősei a Német-római Birodalom nyugati feléből, a mai Luxemburg és Belgium területéről jöttek Erdélybe több mint 800 évvel ezelőtt, míg a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A telepesek első hulláma 1150 körül érkezett, amikor II. Géza király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett; 1186-ban a magyar királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából. A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a lovagok (gerébek) ütőképes haderőt biztosítottak a magyar királyság számára, amely cserébe a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított: a vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak, maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek. A 14. században megkezdődött a Szászföld rohamos városiasodása, a távolsági kereskedő- és kézművespolgárság megjelenése, a szászok kiépítettek egy Európában egyedülálló templomerődláncot. Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról – Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes, Segesvár – kapta. A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában, de a második világégés idején Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a szászokat a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az itthon maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték, így már az 50-es évekre megfeleződött a közösség száma; ezt követte a Ceauşescu-féle emberkereskedelem.
Ceauşescu uralma idején 225 ezer szász és sváb vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett. Csaknem 210 ezer személy kitelepedési engedélyének megszerzése Heinz Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Szekuritátéval. A Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt parlamenti képviselője a szebeni fórumon, majd a német közrádiónak adott interjúban feltárta, a titkos művelet során az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát kapott a Ceauşescu-rezsim. „Ennyibe került a szász Konrad Gündisch 1984-ben. Hetvenöt kiló voltam, kiszámíthatja, mennyibe került egy kiló Gündisch abban az évben. Alig valamivel több, mint a disznóhús" – illusztrálta saját kiárusításának történetét a Provincia című lapban 2002-ben megjelent interjúban a kolozsvári származású történész, az Oldenburgi Egyetem professzora.
A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceauşescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok. „Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Szekuritátéval való együttműködés erre nem terjedt ki" – mondta Hüsch. A hivatalos tranzakcióval párhuzamosan az anyaországukba emigráló németek csúszópénzt is fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért – mindezt közvetítőknek nevezett szekus ügynököknek –, a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért.
„A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. A diktátornak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst, és behajtotta a pénzt Németországon" – nyilatkozta Eginald Schlattner író, a Szeben megyei Veresmart evangélikus lelkésze. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában több mint 50 kötetre rúg a szászok exportját, az 1968 és 1989 között lebonyolított (fél)hivatalos tárgyalásokról, adásvételi alkudozásokról feljegyzett vallomásokat feldolgozó dokumentumanyag. A hírszerzéstől származó iratok titkosítását azonban a mai napig nem oldották fel, amit Traian Băsescu államfő még első mandátuma idején azzal indokolt, hogy a zsidók és németek eladásában érintett számos román politikus ma is él, sőt aktív szerepet tölt be a közéletben.
Kényszerű, majd önkéntes exodus
A Ceauşescu-féle emberkereskedelem megtette hatását: az 1989-es rendszerváltás után nem sokkal már csak 111 ezer német nemzetiségű személyt tartottak nyilván Romániában. Aztán a „békeidőkben" bekövetkezett újabb, ugyancsak tömeges, de immár önként vállalt exodus folytán – az 1992-es és a 2002-es népszámlálás között a közösség lélekszáma megfeleződött – számuk alig 36 ezerre apadt. Nem véletlen, hogy a több mint nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő, Brassó, Beszterce, Szeben, Medgyes, Segesvár, Szászsebes épített örökségén kitörölhetetlen nyomot hagyó elűzött szász közül csak néhányan tértek haza. Ehhez hozzátartozik az is, hogy többségükben mély sebet hagyott a kisemmizettség, és a mai napig bizalmatlanok a román jogállamiság, a törvények tiszteletben tartása iránt. Emellett elterjedt az a vélemény is, miszerint csak az a szász telepszik vissza Németországból, aki ott kudarcot vallott, aki nem tudott érvényesülni.
A kivándoroltak jelentős része ún. szülőföldi szervezetekbe tömörülve éli újra erdélyi szász identitását, évente egyszer hazalátogatva szülőföldjére, pontosabban a szinte teljesen elnéptelenedett, vagy románok és cigányok által belakott szász településekre. Néhányan Románia 2007-es EU-csatlakozása, a határok légiesülése nyomán sikeres vállalkozásba kezdtek. A ritka kivételek egyike a családjával 1988-ban, 13 évesen Szebenből Stuttgartba kivándorolt Frank Thomas Ziegler, aki 34 évesen visszatelepedett szülővárosába, ahol az evangélikus egyház kulturális menedzsereként és a Brukenthal Múzeum művészettörténészeként tevékenykedik. „A hazatelepülők számunkra hatalmas jelképes értéket képviselnek, számuk azonban elenyésző" – állapította meg korábban Klaus Johannis szebeni polgármester. A nemrég a kormányzó liberális pártba (PNL) is beiratkozott politikus annak ellenére irányítja 2000 óta a közösség egykori politikai fővárosát, hogy a 137 ezer lelkes megyeszékhelyen ma már csak 1400 szász él, a Német Demokrata Fórum mégis kétharmados többséggel rendelkezik a helyi képviselő-testületben. Jelenlegi helyzetüket, az általuk itt-ott képviselt politikai erőt korábban valaki a következő anekdotával igyekezett illusztrálni: Erdélyi szászok leszármazottai kirándultak el Nagyszebenbe. Kérdezgették a helyi lakosokat, hogy hol, melyik városrészben találhatóak még szászok. Válaszként a következőt kapták: „Most van a városi tanács ülése. Ott vannak mind."
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Feladott múlt?
Dél-Erdélyből hazafele tartva, néhány percre megállok Szászsebesen. Erdélyi magyar szemnek szokatlan módon a belváros utcáin németül írt hagyományos szász utcaneveket látok, de az üzletek ablakaiból is visszaköszön a német szöveg.
A leleményes román városvezetés üzletet lát a kétnyelvű feliratokban: a Németországból hazalátogató szászok bizonyára örülnek a gesztusnak. Hasonló jelenséggel találkoztam Besztercén is, mindkét városban az a közös, hogy évtizedekkel ezelőtt virágzó szász centrumok voltak, a német ajkú lakosság távozásával pedig eltűnt a román többség veszélyérzete is, innen a kétnyelvű feliratok iránti nekibuzdulás. E példák is bizonyítják, hogy a mindenkori román hatalom mennyire ad a külsőségekre, ha érdeke épp úgy diktálja. Ugyanez nem mondható el a magyar feliratokról, amelyeket még ott is eltörölnének, ahol a helyi turisztikai szempontok merőben az ellenkezőjét kívánnák. Hogy ne Kolozsvár hatalmas kulturális, szellemi örökségével példálózzak, egy kevésbé ismert városkát említek: Vajdahunyadot és annak híres várkastélyát, amely évente sok ezer turistát vonz. Sejtettem, hogy nem magyar ínyenceknek szól a mai valóság, illetve a környező vásárfia, azt azonban legsötétebb álmomban sem hittem volna el, hogy egyetlen árva magyar szövegecske sem utal Hunyadi Mátyás magyar eredetére. Még megdöbbentőbb volt, hogy a román feliratú, turistáknak szánt apró tárgyak tömegében egyetlen magyar feliratú tárgyat sem látok. Az egyik butik román elárusítója szerint ilyent is keresnek a turisták, de hát nem tud vele szolgálni, mert egyszerűen nincs.
Döbbenten állok a Decebal, Vlad Ţepes és egyéb, számunkra legalábbis megkérdőjelezhető személyiségek giccsözönében, és nem értem, miért nem akad egy helyi, vagy környékbeli magyar vállalkozó, aki legalább egy Mátyás királyt ábrázoló hűtőmágnest árulna a sok száz turistának. Hol van ilyenkor a szórványt kisajátító szövetség? A magyar nyelv erdélyi térvesztéséről készülő összeállítás kapcsán áll össze bennem a kép a politikai érdekvédelmünket hirdetők felelőtlenségéről, akiknek kijárásos politikájából ilyen apróságokra már régen nem futja. Ahogyan a román politikai elit tagjainak „sem éri meg” magyar feliratokat és utcaneveket kifüggeszteni a magyar turisták által elözönlött észak-erdélyi városokban, úgy tűnik, magyar politikusainknak sem üzlet napi konfrontációt vállalni a nyelvi jogérvényesítésért. Belenyugszunk Hunyadi János kisajátításába, és abba is, hogy nincs értelme harcolni régi magyar utcaneveinkért...
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Magyar Minorita Tartomány története a XVII–XVIII. században
P. Bogdan Adamczyk minorita atya aradi szolgálata mély nyomokat hagyott a belvárosi katolikus hívek szívében. Rájuk is gondolt, amikor a doktori dolgozatának bizonyos anyagait elküldte a szerkesztőségünkbe.
1686-tól kezdetét veszi a Habsburg abszolutizmus berendezkedése Magyarországon. Ebben az évben végre sikerül Budát visszafoglalni a törökök kezéről, s így a 17. század végétől elkezdődik a változás kora. Elindul a török kiűzésének sikeres folyamata, s ezzel párhuzamosan a Magyar királyság területi növekedése. Erdély népének akarva-akaratlan a Habsburg monarchia politikájához kellett igazodnia, hisz rajta keresztül kapcsolódhattak Európához. Míg a mohácsi csata után két hatalom ütközőtere volt az ország, és a Habsburg valamint az oszmán-török érdekszféra között megoszlott teljes egészében, 1686-tól Magyarország átkerült a Habsburg hatalmi körbe.[1] Ez a váltás egy 16 évig húzódó háború végeredménye volt, amely a török iga alól való felszabadítást hozta magával, másrészt egy újabb alárendeltséget, harmadrészt a függetlenségi törekvések letörését.
Mozgalmas század volt, eseményekkel és változásokkal telített, hiszen 1683-1711 között megtörtént a törökök kiűzése, a Rákóczi szabadságharc, amely megpróbálta a független és egységes Magyarország visszaállítását. A felkelés letörése által 1711-1765 között létrejött a kompromisszum az uralkodó osztrák monarchia és a rendek között.
A Rend a XVII. század végén - XVIII század elején újból megerősödik, amit a missziókban való tevékeny szerepük is mutat. A Rend szakadása (1517), a reformáció és a törökök rabló csapatai elsöpörték a nagynevű provinciát és virágzó kolostorokat.[2]
1. XVII. SZÁZAD – A MEGÚJULÁS SZOLGÁLATÁBAN
A minoriták fejlődése és Magyarország felszabadulása a török uralom alól szerencsésen esett egybe, s így a rend hozzájárult a katolikus élet újbóli megalapozásához. A XVII. században nagy lehetőségek nyíltak meg, - különösen Erdélyben, a Tiszántúlon és Felső-Magyarországon – a szerzetesek számára.[3]A lelkipásztori munka szabályos missziós körülmények között folyt, amelyhez a minoriták a hitterjesztésben nagy segítséget nyújtottak az általuk alapított iskolákkal. I. Lipót uralkodása (1657-1705) alatt úgy látszott, hogy a magyar minorita rend ismét föl fog virágozni. Ennek a felvirágzásnak hatalmas tényezője volt Reggiani János magyar rendfőnök,[4]aki nagy befolyást gyakorolt a vallásos királyra.[5]I. Lipót mindenben támogatta a rendtartományt. Működése alatt egymás után emelkedtek a kolostorok, melyek közül több még most is fennáll.
A magyar tartomány két évszázados tengődés után a XVII. században Gersei Pethő István és fivére Ferenc, jászóvári prépost segítségével Sztropkón (1609) „ad S Crucem” templomot és új rendházat épít fel. Ez a kolostor lesz a missziós tevékenységnek és hittérítői munkának a kiinduló pontja.[6]P. Reggiani teljeserővel kezdi szorgalmazni a kálvinisták megtérítését. Őt a tartomány krónikásai a minorita misszió megteremtőjének nevezik. 1668. február 11-én megszerezte gróf Csáky Ferenc szepesi várnagytól a csütörtökhelyi Zápolya-kápolnát, ahol missziós központot létesített.[7]1672-ben a minoriták megkapták a plébánia jövedelmeit is. Ezután a csütörtökhelyi házat konventi rangra emelték.[8]1675. január 13-án Csütörtökhelyen Reggiani megtartotta az első tartományi gyűlését.[9]Elhatározták itt, hogy a három kolostorból (Sztropkó, Rad és Csütörtökhely) Szent Bonaventúra nevezetű őrséget alkotnak. Az első vezetőnek Burkardi Ugolin olasz minoritát választották. Ettől kezdve vehették fel a provinciába a magyar, német és szláv ifjú növendékeket és hozzáfogtak a magyar provincia átalakításához. Reggiani mint kitűnő szónok és író járja a falvakat, és másvallásúakat térít a katolikus hitre.
Az igehirdetést azonban sok szenvedéssel és áldozattal kellett megfizetni. 1673-ban Lővei László magyar minoritát igehirdetés közben a kálvinisták elfogatták és egy kútba letaszítatták. Néhány évvel később Burkardi Ugolint is megölték Szepes-szombaton.[10]1678-ban a kurucok második támadása alkalmával, a Radon tevékenykedő minoriták mind áldozatai lettek a kálvinisták gyűlöletének. „P. Nemesovszky Antalt lefejezték. A két testvért, mikor a konyhában megtalálták, a tűzhely fölé felakasztották őket és alájuk gyujtottak. Három rendtagnak sikerült az erdőben elrejtőzni, de ezeket is csakhamar felkutatták, ruháiktól megfosztották. Kettőt közülük a fákhoz kötöttek, kik a szúnyogok rettenetes csípéseitől és az éhségtől kiszenvedtek. P. Bogvierszky Kázmért, miután véresre verték, váltságdíj fejében elbocsátották, de sérüléseibe nemsokára belehalt.”[11]
A harcok miatt a minoritáknak menekülniük kellett Eperjesről és Lőcséről, sőt 1684-ben még Csütörtökhelyről is kiűzték éket. Visszatérhettek azonban, amikor Thököly csapatait kiszorították Magyarország felső területéről. 1685. december 28-án a király visszaadta az eperjesi kolostort, 1687. február 10-én pedig végleg visszakapták csütörtökhelyi házat is.[12]
1686-ban Caraffa Antal lett a Felső-Magyarországon tevékenykedő császári sereg vezére. Az ő segítségével 1687. június 1-jén[13]Nagybányán a minoriták megkapták a szent Miklós templomot a javadalmakkal együtt, 1687. december 18-án[14]Caraffa Antal átengedett a rendnek egri török mecsetet a mellette lévő házakkal és kertekkel együtt.
Reggiani János után, 1691-től Poeti Józsefet kinevezték a magyar tartomány főnökének, aki háromévenként megtartotta a tartományi gyűléseket.[15]Már 1696-tól a minoriták engedélyt kértek a tartományfőnök megválasztására. Ezt a jogot 1702-ben kapták meg és akkor, ez év szeptember 22-én Egerben megtartották az első választó gyűlést. Tartományfőnökének Artoi Tamást[16]választották meg.
2. AZ ERDÉLYI PROVINCIA (1627-1714)
A XVII. században Erdélyben még tevékenykedtek a minorita közösségek, annyira, hogy VIII. Orbán pápa 1627. május 15-én kelt „Militantis Ecclesiae” bullájával Erdélyben minorita rendtartományt alapított.[17]Az erdélyi provincia a következő kolostorokból állt: Bákó, Brassó, Felfalu, Hunyad, Károlyfehárvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, Medgyes, Themis (Temti) és Tergovist.[18] Bákó és Tergovist már Moldva területére esett.
Az új rendtartomány később több rendházzal is gyarapodott. Így az esztelnekivel 1690-ben, és a kézdivásárhelyivel 1696-ban.
A XVII. század közepén P. Pineri Vince (1631-1633) rendfőnök kezdeményezésére Erdélyben a minoriták is nagy erővel lendültek neki a hittérítésnek, amelynek P. Pineri Vince apostoli prefektusa is volt. Nagy érdemeket szerzett a székelyek közt végzett apostolkodásával és a szakadár oláhok és szászok térítésével.[19]
A protestánsok 1630-tól Magyarország leggazdagabb református főurát, I. Rákóczi Györgyöt választották meg Erdély fejedelmévé. Uralkodásának első felében még elég békésnek mondható az erdélyi katolikusokkal szemben. Később azonban a katolikusok ellen fordult, egymás után foglalta el templomaikat és az egyházközségek javait. 1644-ben háborút indított III. Ferdinánd császár és magyar király ellen.[20] Ezzel több évig húzódó harc kezdődött a katolikusok és reformátusok között.
Sajnos a XVI. században folytatott háborúk, a törökök pusztításai és a protestáns térítések romboló hatással voltak az új rendtartományra. A szabadságharc előtt szépen és ügyesen megszervezett vallási béke teljesen felbomlott. Nagymértékben járult ehhez a nagy szegénység, melyet a népnek el kellett viselnie. A háború nemcsak anyagi vagyontól és a nemzet értékeitől fosztotta meg az országot, hanem erkölcseiben is megrontotta a népet. A felkelő hadak elől a földesurak és papok egyaránt elmenekültek, ahol pedig kitartottak, onnan elűzték, vagy legyilkolták őket. A templomokat felégették, az oltárokat pedig szétrombolták.[21]
Besztercéről, Kolozsvárról, Désről és Szamosújvárról a kurucok elüldözték a hittérítőket. Többet közülük fogságba hurcoltak, sokan pedig fogságban lelték halálukat. A kézdivásárhelyi missziós központot kivéve már nem is működtekmisszionáriusok.[22]Amilyen szép reményekkel indult a misszió az 1690-es években, éppen olyan szomorú képet nyújtott az 1710-es időkben. Az üldözők elől P. Raszlaviczy Bálint és életben maradt társai Magyarország biztonságosabb helyeire menekültek. Közben az Eperjesen megtartott tanácsgyűlésen P. Raszlaviczyt választják meg (1712-1714) generális commisariusnak.[23] P. Raszlaviczy látta, hogy az elpusztított erdélyi misszió és a magyar rendtartomány rendtagok hiánya miatt nem képes működni. Ez azt eredményezte, hogy az eperjesi káptalanon a kézdivásárhelyi rendház és az elpusztult erdélyi rendtartomány a „Szentháromságról nevezett őrség” címén csatlakozott a magyar rendtartományhoz. Így az erdélyi tartomány 87 éves működése után beolvadt a magyar provinciába.[24]Ily módon a káptalani atyák szerették volna elérni, hogy megmentsék a kézdivásárhelyi központot. Innen szerveznek majd Erdély területére további hittérítőket. P. Raszlaviczy 1716 augusztus 27-én bekövetkezett haláláig folytatta a missziók vezetését. Őt P. Zamli Bódog követte, aki 1717. június 1-jéig állott a misszió élén, majd visszatért Olaszországba.
3. XVIII. SZÁZAD – A REND GYORS FEJLŐDÉSE
A XVIII. században a Maros és Duna vidékén a pusztító török uralom miatt nagyon megfogyatkozott a katolikusok száma. A török kiűzése után az újraszerveződő egyházmegyék rászorultak a szerzetesek segítségére a lelkipásztori munkában.[25]A római katolikus egyház kimondatlan célja az volt, hogy a híveket a hivatalos egyházi szervezeti rendbe betagolja.
A vidék rekatolizációja és a rend gyors terjedése P. Kelemen Didáknak volt köszönhető, akit a Felső-Tisza-vidék apostolának nevezünk. A török rabság megszűnése után ő volt az újjáépülő ország hitterjesztője. Az ő nevéhez fűződik a nagybányai, nyírbátori, besztercei, csengeri, gyarmati, keserűi és tarcsai rendházak, illetve templomok újraépítése és a kolozsvári, szilágysomlyói, miskolci és szegedi házak újra alapítása. Példája tanúskodik arról, hogy a sikerek és nagy eredmények elnyeréséhez nem az anyagi eszközök sokasága szükséges leginkább, hanem az „apostoli lélek törhetetlen bizalma és bátor kezdeményező lendülete”.[26]Didák atya és rendtársainak munkája akadályozta meg a Tisza-vidéki protestantizmus terjedését és több helyen - mint Miskolcon is - a katolicizmus romjaiból virágzó katolikus életet létesített.
A középkor folyamán a rend magyarországi provinciája hét őrségre (custodia) és egy tartományra oszlott. Ötvenkét rendházával ez a rend volt a legjelentősebbek egyike az akkori Magyarországon.[27]Ez a szám inkább csak statisztikai adat, hiszen az idők folyamán keletkeztek, s szűntek is meg rendházak. Ez a szervezeti felépítés a középkor végére teljesen megszűnt. Az 1722/23-as Pozsonyban tartott országgyűlés az immár minorita rend újbóli megtelepedését engedélyezte és 1729-ben Magyarországon és Erdélyben a provinciát újjászervezték.[28]1729-ben a P. Bossi János apostoli prefektus elnöklete alatt megtartott egri káptalanon P. Ladányi Eleket választották meg a magyar rendtartomány főnökévé, aki szintén szívügyének tartotta a missziós tevékenységet. P. Ladányi Elek négy őrségre osztotta fel a rendtartományt:[29]
A „Szentháromságról nevezettőrség”-et a kézdivásárhelyi, a firtosi, a besztercei, a nagyenyedi és a marosvásárhelyi kolostorok alkották. A „Szent Ferencről nevezett őrség”-hez tartoztak az aradi, a belgrádi, az orsovai, a lugosi és a pancsovai kolostorok. A „Szent Antalról nevezett őrség”-et az egri, a nagybányai, a nyírbátori, a miskolci, a wimpassingi és a szilágysomlyói kolostorok alkották. A „Szent Bonaventúráról nevezett őrség”-hez pedig az eperjesi, a csütörtökhelyi, a lőcsei, az imregi és a radi kolostorok tartoztak.[30]A minoriták a Felvidéken, Erdélyben és a Tiszántúlon 21 kolostorral rendelkeztek.
A felosztásból világosan kitűnik, hogy nemcsak az erdélyi őrség, hanem az egész rendtartomány egy teljesen új képet kapott, amelyben igen buzgó apostoli élet folyt. A rendtartomány élén P. Ladányi Elek áll (első ízben 1729-től 1732-ig, másodízben pedig 1735-től g1736-ig), a missziók lelke pedig Isten szolgája P. Kelemen Didák, aki nagy tudásával és életszentségével megbecsülhetetlen értéket nyújtott az apostoli munkának, amelyet 1744-ben bekövetkezett haláláig irányított.[31]
Miskolcon a rend 1729-ben telepedett meg.[32]A megtelepedésüket követő évben, az 1730. szeptember 4-én Nyírbátorban tartott tartományi gyűlésen kijelölték az új miskolci konvent határait is.[33]Az 1764/65-ös Pozsonyban tartott országgyűlés 42. cikkelyében elismerték a Minorita Rendet, és a konvent ősi eredetét.[34]
A XVIII. század ismét elhozta a magyar minoriták egyik legszebb korszakát. Sajnos, a rendházak legtöbbje mind megsemmisült II. József rendelkezései folytán. A kor mostohaságából a régi hetvenegy rendházból csak négy maradt, és ezekben is kevés rendtag.[35]
P. Bogdan Adamczyk
[1]Ráncz Teréz: Gyöngyeiteket ne szórjátok szét!Kézdialmás 2003, 21.
[2]Körtvélyessy László:A 700 éves Minorita Rend története. Szeged, 1943, 88-89.
[3] Hirschberg Kornél: Magyar minorita Hittérítők. Budapest, 1944, 15.
[4]Franchini Giovanni: Bibliografia e memorie letterarie di Scrittori Francescani Conventuali ch’hanno scritto dopo l’anno 1585. Modena 1693. 302-303.; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Budapest 1891-1914. XI. 670.
[5]Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. k., 419. és HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 20.
[6]Knáisz Mihály: Chronologo-Provinciale Ordinis FF. Minorum S. Francisci Conventualium Provinciae Hungariae et Transsylvaniae. Posonii, 1803, 316.
[7]HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 21.
[8]KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 418.
[9] Uo. 419.
[10]Archivum Proviciae Librorum Mortuorum, ad 24 Septembris 1681; Generális Kúria irattára (Ungheria, S/XXX.A. 2. sz. – Relazioni sullo stato della provincia).
[11]Deductio Chronologica Ss. Missionum Apostolicaram, quas Religiosi Ordinis Minorum S. P. Francisci Seraphici Conventualium Provinciae Hungariae, eiusdemque adhaerentibus ac etiam in exteris terris infidelium etc ... exercerunt, manuscriptum P. M. Wenceslai Wilkovszky OFMConv., praefectus Missionuin, Leutschoviae 1807., 17., 1670-1678 év.; In: KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 419.
[12] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…, 263-264.; KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 420.
[13]KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 421.
[14] Uo., 429.
[15] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,392.
[16] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,365 és 393.; KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon...,424.
[17] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,307
[18] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 49.
[19] Uo., 50.
[20] Uo., 51.
[21] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…,57.
[22] Szakály Ferenc: Magyarok Európában II., Virágkor és hanyatlás 1440–1711, 318–139. és KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,313-314.
[23] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,393.
[24] KÖRTVÉLYESSY: A 700 éves Minorita Rend története…, 73.
[25] Hermann Egyed: A magyar katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. AURORA. München 1973, 315.
[26]Gondolatok P. Kelemen Didák szenttéavatási mozgalmához. 81.; In: Magyar Umbria 1938/3. TANULMÁNYOK.(78-82 old.) Gyöngyös, 1938.
[27] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…, 313-314.
[28] KNÁISZ:Chronologo-Provinciale Ordinis…, 380.
[29] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 60.
[30] KNÁISZ:Chronologo-Provinciale Ordinis…, 315.
[31] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 61. old.
[32] Barsi János: A minorita megtelepedés Miskolcon és iskoláztatásuk a Ratio Educationis megjelenésiig (1728-1777). Miskolc 1990, 12.
[33] A konvent határa pedig: ,,... a Tiszától Szerencs felé, majd Abaúj vármegye egy része a teljes Borsod vármegyével a Tiszáig...”; In: B.-A.-Z. m. Lt. XII. 2. 9. köt. 30v. f.
[34] Gyulai Éva: A minoriták öröksége Miskolcon. 57.; In: Miskolci keresztény szemle. Miskolc, 2010/2.
[35] KÖRTVÉLYESSY: A 700 éves Minorita Rend története…, 89.

Aktuális – Sikeres volt a Magyar Ház Napja Besztercén
Immár második alkalommal szervezett Magyar Ház Napot szombaton az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezete. Az egész napos rendezvény keretében megalakult az RMDSZ megyei női szervezete – amely országos szinten az első ilyen jellegű csoportosulás –, az eseményen mások mellett, Kelemen Hunor szövetségi elnök és Hegedüs Csilla főtitkárhelyettes is részt vett. Gazdag programmal várták az érdeklődőket, kicsiket és nagyokat egyaránt: kiállításmegnyitón vehettek részt, kézműves foglalkozásokba és gasztroversenybe kapcsolódhattak be, de emellett volt még meseterápiáról szóló előadás, bábszínház, este pedig a Vadrózsa néptánccsoport, 4Ever Young diákzenekar és Miklós György szórakoztatta a résztvevőket. A besztercei Magyar Ház 11 éve működik, s egyebek mellett a Pro Hereditatem Egyesület és a besztercei magyar média székhelyeként is szolgál.
– Fontosnak tartjuk a nők szerepvállalását a politikában, ennek a demokratikus elvnek a jegyében tartjuk a mostani alakuló ülést – jelentette ki Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce megyei szervezetének elnöke. Kelemen Hunor és Hegedüs Csilla köszöntője után elnököt is választottak a szervezet élére, mégpedig Toók Katalin személyében, aki hangsúlyozta: az elkövetkező időszakban is oroszlánrészt szándékszik vállalni a magyar közösség megmaradásáért.
Az ünnepélyes megnyitón Kelemen Hunor szövetségi elnök kifejtette: sok évvel ezelőtt, amikor az RMDSZ a Magyar Házakat létrehozta, különösen fontosnak tartotta, hogy azokban otthonra találjanak a közösségek. – Olyan találkozóhelyet kívántunk létrehozni, ahol az emberek jól érzik magukat, ötleteket cserélnek. De ehhez lelkes és felelősségteljes emberekre is szükség van – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Décsei Attila megyei RMDSZ-elnök köszöntőbeszédét csapata tevékenységének bemutatásával kezdte, majd így fogalmazott: „ez a ház a Beszterce-Naszód megyei magyaroké. Kapui mindenki számára nyitva vannak a különböző rendezvények alkalmával. 2010 novemberében nyitottuk meg állandó tárlatunkat, s hamarosan a könyvtár is megkezdi működését. Tavaly óta magyar nyelvű oktatás zajlik itt minden hétfőn, hetente egy-két alkalommal pedig a Vadrózsa néptánccsoport tagjai próbálnak a Magyar Ház falai között”.
Székely Géza képzőművész-tanár nyitotta meg ezután Koncz Münich András és felesége, Judit Lebegés című tárlatát. Elmondta: látásmódjukra a nyitottság jellemző, nem behatárolni akarják a nézőt, hanem inkább élményt szerezni neki, párbeszédre invitálva a látogatót. A tárlat még egy hónapig tekinthető meg.
A megnyitó után elkezdődött a gasztroverseny: a versenyzők előzetesen jellegzetes magyar ételeket készítettek, amit aztán kijelölt helyeken tálaltak a székházban. A háromtagú zsűri – Török István, Plesch Katalin, Halász Ödön – kóstolta végig a finomabbnál finomabb fogásokat (csirkepaprikás puliszkával, hájas tészta, pacalpörkölt, korhelyleves, pörkölt tarhonyával, pulykanyuvasztó – nyögvenyelő/dödöle – barackos pulykamellel, ordás bukta, somlói galuska, húspástétom), majd a résztvevők is fogyaszthattak belőlük. A díjat, egy korszerű Samsung televíziót Costin Enikő vihette haza, aki hájas tésztával jelentkezett a megmérettetésre, kérésünkre pedig a receptet is megosztotta velünk. Mint mondta, a tészta elkészítéséhez 65 dkg lisztre, 3 kanál tejfölre, 3 tojás sárgájára, egy pici sóra, 3 kanál borra vagy ecetre és ásványvízre (amennyit felvesz) van szükség, az 50 dkg sertéshájat 10 dkg liszttel kell összegyúrni. Costin Enikő elárulta: a hájat előbb háromba kell felosztani, majd rendre bekenjük vele a tésztát, közben pedig pihentetjük. Az eredeti hájas tésztát szilvaízzel töltik, de ennek hiányában megfelel bármilyen más íz is.
A délután folyamán kézműves foglalkozások – nemezelés, agyagozás, gyékényfonás, tányérfestés, ujjfestés, színezés, hűtőmágnes-készítés, gyöngyfűzés, arcfestés, batikolás – zajlottak a Magyar Ház körül, a Láncszem Nőegylet asszonyai pedig – Szente Mária vezetésével – csirkepaprikást készítettek a szervezőknek, az önkénteseknek és a meghívottaknak.
Mayla Júlia óvónő eközben a meseterápiáról tartott előadást, majd a Puck Bábszínház vásári játékát tekinthették meg az egybegyűltek. A folytatásban a besztercei Vadrózsa néptánccsoport lépett színpadra új műsorával, a nagysajói táncokkal, majd a 4Ever Young diákzenekarral énekelhettek együtt a nézők. A második alkalommal megszervezett besztercei Magyar Ház Napok programja Miklós György fergeteges gitárestjével zárult.
Szabadság (Kolozsvár)

XIV. Lármafa találkozó Cegőtelkén
Ünnepélyes keretek között került sor immár tizennegyedik alkalommal a Lármafa találkozóra Cegőtelkén, vasárnap.
A magyar történelmi emlékhely, amely Besztercétől 25 km-re fekszik, közvetlen szomszédságban van a cserhalmi csatatérrel, ahol Salamon király, Géza és László herceg fényes győzelmet aratott a kunok felett 1068-ban. Az évente megtartott rendezvény immár jól ismert forgatókönyvét az idén egy kiemelt programpont egészítette ki: Vörösmarty Mihály mellszobrának felavatása. Az alkotás Zavaczki Walter Levente szobrászművész munkája (képünkön). Ezt követte a cserhalmi dombon levő emlékmű koszorúzása, majd a cegőtelki kultúrotthon udvarán a résztvevők megtekinthették a Szent László, légy velünk! című rockoperát, amelyet Papp-Kincses Emese írt és rendezett színpadra a Role együttes megzenésítésében.
Szabadság (Kolozsvár)