Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. november 6.
Több ezren tüntettek az országban és Kolozsváron
Az igazságszolgáltatási jogszabályok tervezett módosítása, továbbá más törvénytervezetek, a politikusok és a kormányzó pártok ellen tüntettek vasárnap délután és este Bukarestben valamint az ország több nagyvárosában. A hírügynökségek jelentése szerint a fővárosban este nyolc órakor már húszezres tömeg tiltakozott a kormány ellen, és követelte az igazságügyi minister lemondását, majd a tüntetők elindultak a kormány épületétől a parlament épülete felé.
Szintén sok embert sikerült mozgósítani az ország több más nagyvárosában: Nagyszeben központjában körülbelül kétezren gyűltek össze és a Szocáldemokrata Párt elleni jelszavakat skandáltak; több százan tiltakoztak a „tolvaj kormány” ellen Ploiesti és Jászvásár központjában, előrehozott választásokat követelve; Konstancán körülbelül 200, Besztercén néhány tíz tüntető gyűlt össze, Temesváron pedig már közel 700 személy, a felszólalók pedig azt hangoztatták, értse meg a kormány, hogy Romániában az erőt a nép képviseli.
Kolozsváron egyes becslések szerint körülbelül négyezer ember gyűlt össze, kezdetben a Főtéren, majd a tavalyi téli tüntetésekhez hasonló útvonalat járták be. Délután hat órakor kezdtek gyülekezni a tiltakozók, a Facebook közösségi portálon szervezett esemény iránt több mint 12 ezer ember mutatott érdeklődést, és közel négyezren jelezték részvételi szándékukat. A szervezők arra buzdítottak, hogy senki ne várjon csodákat vagy változást egyik napról a másikra, épp ezért ne csüggedjenek el hamar, és ne veszítsék szem elől a tiltakozás célját valamint okát: az igazságszolgáltatási törvénymódosítás már a parlament előtt van, meg kell tehát akadályozni, hogy korrupt politikusok ellenőrizzék az igazságszolgáltatást. A törvénymódosítással az is lehetővé válna, hogy akár egy köztörvényes bűnöző is államelnök lehessen – írták a szervezők. Hasonló tiltakozást november 9-ére és 12-ére is szerveznek. Szabadság (Kolozsvár)
Az igazságszolgáltatási jogszabályok tervezett módosítása, továbbá más törvénytervezetek, a politikusok és a kormányzó pártok ellen tüntettek vasárnap délután és este Bukarestben valamint az ország több nagyvárosában. A hírügynökségek jelentése szerint a fővárosban este nyolc órakor már húszezres tömeg tiltakozott a kormány ellen, és követelte az igazságügyi minister lemondását, majd a tüntetők elindultak a kormány épületétől a parlament épülete felé.
Szintén sok embert sikerült mozgósítani az ország több más nagyvárosában: Nagyszeben központjában körülbelül kétezren gyűltek össze és a Szocáldemokrata Párt elleni jelszavakat skandáltak; több százan tiltakoztak a „tolvaj kormány” ellen Ploiesti és Jászvásár központjában, előrehozott választásokat követelve; Konstancán körülbelül 200, Besztercén néhány tíz tüntető gyűlt össze, Temesváron pedig már közel 700 személy, a felszólalók pedig azt hangoztatták, értse meg a kormány, hogy Romániában az erőt a nép képviseli.
Kolozsváron egyes becslések szerint körülbelül négyezer ember gyűlt össze, kezdetben a Főtéren, majd a tavalyi téli tüntetésekhez hasonló útvonalat járták be. Délután hat órakor kezdtek gyülekezni a tiltakozók, a Facebook közösségi portálon szervezett esemény iránt több mint 12 ezer ember mutatott érdeklődést, és közel négyezren jelezték részvételi szándékukat. A szervezők arra buzdítottak, hogy senki ne várjon csodákat vagy változást egyik napról a másikra, épp ezért ne csüggedjenek el hamar, és ne veszítsék szem elől a tiltakozás célját valamint okát: az igazságszolgáltatási törvénymódosítás már a parlament előtt van, meg kell tehát akadályozni, hogy korrupt politikusok ellenőrizzék az igazságszolgáltatást. A törvénymódosítással az is lehetővé válna, hogy akár egy köztörvényes bűnöző is államelnök lehessen – írták a szervezők. Hasonló tiltakozást november 9-ére és 12-ére is szerveznek. Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 15.
A trianoni döntés következményei
Könyvtrilógia a Nagy Háborúról
A Nagy Háború 100. évfordulóján mind Romániában, mind Magyarországon még mindig kényes témának számít az első világháború, hiszen ennek következményei ma is vitát váltanak ki a két ország történészei között, mi több, az évszázados távlatból se látszik, hogy valamiféle konszenzus születne ezen a téren. Mindezek ellenére Koszta István – nem történészként – újságíróként, bölcsészként, szociológusként felvállalta, hogy belenyúl a darázsfészekbe, és egy trilógiát ír az akkori eseményekről. A legutóbbi kötetben, amely az idei vásárhelyi könyvvásár idejére készült el, a szerző elkíséri az erdélyi seregeket a harctérre úgy, hogy közben folyamatosan visszanéz az itthon maradottakra és az erdélyiek életét alakító változásokra. A kötet címe is ezt sugallja: Erdély a Nagy Háborúban 1914–1916.
– Miért vállalta Koszta István, hogy ilyen kényes témákhoz nyúl?
– Mert nem találtam értelmezhető választ azokra az eseményekre, amelyek a családomat, szülőföldemet, Erdélyt megfosztották fél évezredes önálló életének természetes lehetőségeitől és örömétől.
– Miről szól az utolsó kötet?
– A jó válasz a kérdésre, hogy miről nem szól. Nos, könyvemnek nem tárgya a világháború első 24 hónapjának hadműveletei, kitérek azonban, helyenként részletesebben is, azoknak a harcszíntéri helyzeteknek és történéseknek a leírására, amelyeknek meghatározó, pontosabban általam meghatározónak vélt következményei voltak Erdélyben. Akkor és később. Ilyen volt, Berzeviczy Albertet, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét idézve, az 1914. szeptember 11-én elrendelt „dicsőséges visszavonulásunk” mindenhol, és hogy eközben – október közepére, végére, decemberre – elfogytunk. Nyomunkban a kozák–orosz portyák szeptember végén már Sáros, Zemplén, Ung és Máramaros vármegyékben rekviráltak, október elején meg ideig-óráig bevonultak Máramarosszigetre, megfordultak a Visó völgyében, ami már Erdély határa. A Visó-völgyi portya Beszterce futását váltotta ki, és a tájékozottabbak útra csomagoltak Kolozsváron. Arról szól a könyv, hogy mi történt közben, hogy két év háborúja után csomagolni kényszerültek eleink Erdély keleti és déli megyéiben is.
– Milyen forrásanyagok alapján állt össze az új kötet anyaga?
– Veszprémben, 2008-ban, a helyi levéltár rendezvényén találkoztam először Csóti Csaba kaposvári levéltárossal, akit a Székelyföld csíkszeredai folyóiratban is megjelent – megítélésem szerint rendkívül lényeges – néhány írásából már ismertem. Be kell vallanom, hogy akkori beszélgetéseink és az erdélyi menekültek témájában készült tanulmányai – amiket kollegiális készséggel el is küldött nekem később – volt az egyik ösztönzője annak, hogy Huszárélet címmel abban az évben megjelent nagy monográfiám kutatásait továbbgondolva, Erdély háborújának megírásához kezdjek. A memoár és történeti irodalom, valamint a publicisztika tárgyban született írásaimnak kontextuális elemzése nem lehet feladata jelen közleménynek. Az egykori események távolságtartóbb értékelésével és feldolgozásával azonban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek köszönhető a székelyföldi háború témáját érintő nagyszámú, gyakran kimondottan historizáló jellegű munka? Miért van az, hogy Betegh Miklós visszaemlékezését leszámítva az osztrák–magyar haderő és a civil lakosság közötti éles konfliktusról gyakorlatilag egyik szerző sem tesz említést? Pusztán a „hősi múlt” iránti igény vagy a magyar nemzeti mítoszokban kitüntetett szerepet betöltő Erdéllyel kapcsolatos érzelmi megközelítés zavarta/zavarja a források alapján történő higgadt mérlegelést? Miért van, hogy a partiumi vagy a szórványmagyarsággal kapcsolatban a két háború között alig látott napvilágot valami? Miért alakult úgy, hogy az 1990 után született, a magyar–román kapcsolatokat (is) vizsgáló történeti publikációk egy része „vitairat” jellegű, holott ez nem vagy kevésbé jellemző a többi utódállammal kapcsolatos történeti kérdéseket tárgyaló magyar munkákra? Ezek az igazi kérdések!
– Tudunk-e ma tényszerűen szembesülni az akkori eseményekkel?
– Lehet, hogy a Székelyföld néven emlegetett romániai magyar enkláve léte a XX. században éppúgy elfogadhatatlan volt a magyar közvélemény és a véleményformálók egy része számára, mint az azt megelőző évtizedekben a románoknak a Kárpátok általi »kettészakítottsága«? Ha igen, akkor az 1916. évi székelyföldi háború és menekülthullám elemző feltárása, az események forrásainak erős kritikai szemlélete, illetve a korábban erről született történeti munkák értékelése és értelmezése igencsak indokoltnak tűnik. Csak kellő türelem kell a források összevetéséből kibontakozó képpel való higgadt szembenézéshez. Sok történés részleteinek kell tehát utánanéznie az érdeklődőnek ahhoz, hogy valahogy új rendbe rakja a „dicsőséges visszavonulásunkkal” kezdődő, alaposan összekuszált történések eredőit, és nyilvánvalóan a következményeit. Erdély védelmének vagy inkább védtelenségének történetét is. Deklaratíve ugyan folyamatosan aggódott értünk mindenki, de seregeink távollétében katonai védtelenségünk nyilvánvaló volt. Aki kényszeredett helyzetünkben segített, az a maga érdekeit követte. Lényegében erről szól ez a könyv, és erről olyanok mesélnek, akik megélték, átélték az akkori történéseket, és az ő szemszögükből talán ma egyre kevesebbet beszélünk. Ez újdonságnak számít a szakirodalomban is. Legalábbis beszélnünk kell erről is.
– A könyv a 2014-ben megjelent A sors kereke a végzetre forog? kötet tulajdonképpeni folytatása?
– Igen, szerves folytatása. Előző könyvem ott fejeztem be, hogy a német hadüzenet belekényszerített bennünket szekundánsként, de aktív részvétellel a világháborúba úgy, hogy készületlenek voltunk a helyzetből fakadó, megosztott feladatra. Erőnk fölött vállalkoztunk, mint kiderült, még a falevelek lehullása előtt. A megosztott itt azt jelenti, hogy mellékhadszíntérként, hezitálva ugyan, módosított menetrenddel vállaltuk is, meg nem is a magunk háborúját Szerbia ellen, vagy a Balkánon, ha tetszik, és ez alaposan összekuszálta a keleti vagy orosz főhadszíntéren vállalt hadműveleti feladatainkat.
Az igen is, meg nem is helyzetből elkerülhetetlenül az következett, hogy a valóságos, 1914 augusztusában bekövetkezett erőarány még jobban az orosz hadszíntér hátrányára tolódott el, a két egymásra következő mozgósítás okozta felvonulási súrlódások következtében, aztán a haditerv-módosításból és legfelsőbb beavatkozásból eredőleg. Ebben az elegánsan fogalmazott mondatban legkevesebb öt olyan titok van, ami kibontásra csábít.
– Mikor lesz a könyv marosvásárhelyi bemutatója, hol vásárolhatják meg majd az érdeklődők?
– A sors vagy a szerencse úgy hozta, hogy a csütörtökön megnyíló marosvásárhelyi könyvvásárra elkészült a kötet, és a szervezőktől lehetőséget kaptam a bemutatására. Már a megnyitás napján, azaz november 16-án, csütörtökön délután 2 órakor, a színházban rögtönzött Tamási teremben Nagy Miklós Kund ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Ott majd megvásárolható az első kötettel együtt. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
Könyvtrilógia a Nagy Háborúról
A Nagy Háború 100. évfordulóján mind Romániában, mind Magyarországon még mindig kényes témának számít az első világháború, hiszen ennek következményei ma is vitát váltanak ki a két ország történészei között, mi több, az évszázados távlatból se látszik, hogy valamiféle konszenzus születne ezen a téren. Mindezek ellenére Koszta István – nem történészként – újságíróként, bölcsészként, szociológusként felvállalta, hogy belenyúl a darázsfészekbe, és egy trilógiát ír az akkori eseményekről. A legutóbbi kötetben, amely az idei vásárhelyi könyvvásár idejére készült el, a szerző elkíséri az erdélyi seregeket a harctérre úgy, hogy közben folyamatosan visszanéz az itthon maradottakra és az erdélyiek életét alakító változásokra. A kötet címe is ezt sugallja: Erdély a Nagy Háborúban 1914–1916.
– Miért vállalta Koszta István, hogy ilyen kényes témákhoz nyúl?
– Mert nem találtam értelmezhető választ azokra az eseményekre, amelyek a családomat, szülőföldemet, Erdélyt megfosztották fél évezredes önálló életének természetes lehetőségeitől és örömétől.
– Miről szól az utolsó kötet?
– A jó válasz a kérdésre, hogy miről nem szól. Nos, könyvemnek nem tárgya a világháború első 24 hónapjának hadműveletei, kitérek azonban, helyenként részletesebben is, azoknak a harcszíntéri helyzeteknek és történéseknek a leírására, amelyeknek meghatározó, pontosabban általam meghatározónak vélt következményei voltak Erdélyben. Akkor és később. Ilyen volt, Berzeviczy Albertet, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét idézve, az 1914. szeptember 11-én elrendelt „dicsőséges visszavonulásunk” mindenhol, és hogy eközben – október közepére, végére, decemberre – elfogytunk. Nyomunkban a kozák–orosz portyák szeptember végén már Sáros, Zemplén, Ung és Máramaros vármegyékben rekviráltak, október elején meg ideig-óráig bevonultak Máramarosszigetre, megfordultak a Visó völgyében, ami már Erdély határa. A Visó-völgyi portya Beszterce futását váltotta ki, és a tájékozottabbak útra csomagoltak Kolozsváron. Arról szól a könyv, hogy mi történt közben, hogy két év háborúja után csomagolni kényszerültek eleink Erdély keleti és déli megyéiben is.
– Milyen forrásanyagok alapján állt össze az új kötet anyaga?
– Veszprémben, 2008-ban, a helyi levéltár rendezvényén találkoztam először Csóti Csaba kaposvári levéltárossal, akit a Székelyföld csíkszeredai folyóiratban is megjelent – megítélésem szerint rendkívül lényeges – néhány írásából már ismertem. Be kell vallanom, hogy akkori beszélgetéseink és az erdélyi menekültek témájában készült tanulmányai – amiket kollegiális készséggel el is küldött nekem később – volt az egyik ösztönzője annak, hogy Huszárélet címmel abban az évben megjelent nagy monográfiám kutatásait továbbgondolva, Erdély háborújának megírásához kezdjek. A memoár és történeti irodalom, valamint a publicisztika tárgyban született írásaimnak kontextuális elemzése nem lehet feladata jelen közleménynek. Az egykori események távolságtartóbb értékelésével és feldolgozásával azonban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek köszönhető a székelyföldi háború témáját érintő nagyszámú, gyakran kimondottan historizáló jellegű munka? Miért van az, hogy Betegh Miklós visszaemlékezését leszámítva az osztrák–magyar haderő és a civil lakosság közötti éles konfliktusról gyakorlatilag egyik szerző sem tesz említést? Pusztán a „hősi múlt” iránti igény vagy a magyar nemzeti mítoszokban kitüntetett szerepet betöltő Erdéllyel kapcsolatos érzelmi megközelítés zavarta/zavarja a források alapján történő higgadt mérlegelést? Miért van, hogy a partiumi vagy a szórványmagyarsággal kapcsolatban a két háború között alig látott napvilágot valami? Miért alakult úgy, hogy az 1990 után született, a magyar–román kapcsolatokat (is) vizsgáló történeti publikációk egy része „vitairat” jellegű, holott ez nem vagy kevésbé jellemző a többi utódállammal kapcsolatos történeti kérdéseket tárgyaló magyar munkákra? Ezek az igazi kérdések!
– Tudunk-e ma tényszerűen szembesülni az akkori eseményekkel?
– Lehet, hogy a Székelyföld néven emlegetett romániai magyar enkláve léte a XX. században éppúgy elfogadhatatlan volt a magyar közvélemény és a véleményformálók egy része számára, mint az azt megelőző évtizedekben a románoknak a Kárpátok általi »kettészakítottsága«? Ha igen, akkor az 1916. évi székelyföldi háború és menekülthullám elemző feltárása, az események forrásainak erős kritikai szemlélete, illetve a korábban erről született történeti munkák értékelése és értelmezése igencsak indokoltnak tűnik. Csak kellő türelem kell a források összevetéséből kibontakozó képpel való higgadt szembenézéshez. Sok történés részleteinek kell tehát utánanéznie az érdeklődőnek ahhoz, hogy valahogy új rendbe rakja a „dicsőséges visszavonulásunkkal” kezdődő, alaposan összekuszált történések eredőit, és nyilvánvalóan a következményeit. Erdély védelmének vagy inkább védtelenségének történetét is. Deklaratíve ugyan folyamatosan aggódott értünk mindenki, de seregeink távollétében katonai védtelenségünk nyilvánvaló volt. Aki kényszeredett helyzetünkben segített, az a maga érdekeit követte. Lényegében erről szól ez a könyv, és erről olyanok mesélnek, akik megélték, átélték az akkori történéseket, és az ő szemszögükből talán ma egyre kevesebbet beszélünk. Ez újdonságnak számít a szakirodalomban is. Legalábbis beszélnünk kell erről is.
– A könyv a 2014-ben megjelent A sors kereke a végzetre forog? kötet tulajdonképpeni folytatása?
– Igen, szerves folytatása. Előző könyvem ott fejeztem be, hogy a német hadüzenet belekényszerített bennünket szekundánsként, de aktív részvétellel a világháborúba úgy, hogy készületlenek voltunk a helyzetből fakadó, megosztott feladatra. Erőnk fölött vállalkoztunk, mint kiderült, még a falevelek lehullása előtt. A megosztott itt azt jelenti, hogy mellékhadszíntérként, hezitálva ugyan, módosított menetrenddel vállaltuk is, meg nem is a magunk háborúját Szerbia ellen, vagy a Balkánon, ha tetszik, és ez alaposan összekuszálta a keleti vagy orosz főhadszíntéren vállalt hadműveleti feladatainkat.
Az igen is, meg nem is helyzetből elkerülhetetlenül az következett, hogy a valóságos, 1914 augusztusában bekövetkezett erőarány még jobban az orosz hadszíntér hátrányára tolódott el, a két egymásra következő mozgósítás okozta felvonulási súrlódások következtében, aztán a haditerv-módosításból és legfelsőbb beavatkozásból eredőleg. Ebben az elegánsan fogalmazott mondatban legkevesebb öt olyan titok van, ami kibontásra csábít.
– Mikor lesz a könyv marosvásárhelyi bemutatója, hol vásárolhatják meg majd az érdeklődők?
– A sors vagy a szerencse úgy hozta, hogy a csütörtökön megnyíló marosvásárhelyi könyvvásárra elkészült a kötet, és a szervezőktől lehetőséget kaptam a bemutatására. Már a megnyitás napján, azaz november 16-án, csütörtökön délután 2 órakor, a színházban rögtönzött Tamási teremben Nagy Miklós Kund ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Ott majd megvásárolható az első kötettel együtt. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 11.
Guruló szórványkavicsok
Elárvuló kövek
Prológus
Vannak helyek, ahol valamikor otthon voltunk. Aztán kisebbség lettünk, beszűkült a hazánk. A sors kegyetlensége-e ez, vagy a történelem osztotta ránk ezt a terhet, nem tudni. A nagy emberek felelős vagy felelőtlen politikai döntéseit mindig a kis emberek sorsa sínyli meg, legyen az háború, forradalom, országváltás, a hatalomátvétel bármely formája. A haza nemcsak országot, nemzetet jelent – mondják –, hanem a házat, a családot, a közvetlen környezetet, ahol élünk. A hangzatos beszédeken túl ott lent a mélyben, a kis közösségekben minden másként van. Mert a szabályokat, az együttélési normákat nem a törvényalkotók szabják meg, hanem maga az élet. Az (élet)történetek tanulságosak történelemcsinálóknak, közösségépítőknek, -rombolóknak, azoknak, akik törődnek vagy kevésbé figyelnek oda másokra, példaértékűek lehetnek nekünk, embereknek. Bárhol a világon.
Vannak vidékek, ahol lassan templomokba reked, elhalkul vagy kihal a magyar szó, ahol történelmi hagyatékunk halvány emlék lesz, ahol a kövek elárvulnak vagy romokká lesznek, ahol a magyar nevek levéltári dokumentumokba bújnak el, vagy gondozatlan sírkövek jelzései maradnak csupán, ahol kapaszkodnunk kell egymásba, hogy még megmaradjunk, ahol a sorsunk görög tragédiaként beteljesedni látszik.
Felesedünk
Vannak települések, ahol a hitet és a lelket a közösségekben szórványmissziós egyházi szolgálattal igyekeznek megtartani. A Maros völgyét elhagyva, az Egres-patak mentén haladunk, kopár mezőségi dombok között kanyarogva, a Mezőörményesi Református Missziós Egyházközség beszolgáló lelkészével, Szép Eduárd beresztelki református pappal. Elköszönni készül szórványgyülekezetétől, mert december elsejétől saját lelkésze annak a négy falunak, ahol alig néhány tucat magyar, református él. Átlépjük a Maros és Beszterce-Naszód megye közötti határt. Helyenként földúton haladunk. Jó látni, hogy egyes útszakaszokra a munkagépek is eljutottak, lesz aszfalt. A Nyulas-patak völgyébe jutunk, majd a hasonló nevet viselő községközponton áthaladva, Oroszfáját érintve, Komlódra érkezünk. Ez amolyan „zsákutca”, innen a műúton nem lehet továbbmenni. A falu ősi nemesi birtok volt. 1332-ben, Kökényesrenoldi Renold – a radnóti vár egykori tulajdonosa – halála után Károly Róbert a Kácsik nemzetséghez tartozó Mihály fia Simon székely ispánra hagyta a falut. 1504-ben a Radófi, Zalaházi, Zalai, Apafi, Ősi, komlódi Ősi, Jakabfi, Komlódi és Galaczi családok birtokolták. Apafi fejedelem 1684-ben Wesselényi Pálnak adományozta. Református gyülekezete 1766-ban 51 férfit és 40 asszonyt számlált, 1860-ig anyaegyházat alkotott. Közigazgatásilag Nyulas községhez tartozik. A 2011-es népszámlálás adatai szerint az 1559 lelket számláló községben 90,59%-ban románok, 4,67%-ban romák és 3,73%-ban magyarok laktak. A vallási elosztást illetően a lakosság 87,33%-a ortodox, 4,43%-a görögkatolikus, 3,73%-a református, 2,8%-a baptista. A jelenlegi egyházi nyilvántartás szerint Nyulason nincs magyar, Oroszfáján 26-an, Komlódon 19-en vannak. Az utóbbi faluban a templom gondnoka a 80. életévéhez közeledő Polgár Anna. Hozzá igyekszünk.
Két dombhát között szűk utca vezet Anna néni házához, amely nincs messze a dombtetőn levő templomtól. Kapujával szemben, gazos telken népi építészet jegyeit őrző ház áll romokban. Belépünk Anna néni rendezett udvarára. A házigazda a tornácon fogad. Mosolyogva szabadkozik: tudta, hogy jövünk, de még nem csinált rendet. Betessékel a házba, amely olyan, mint egy múzeum. Tűzifát tesz a kályhába, hellyel kínál. A falon családi képek, közöttük két színes katonai emléklap, amelyen Ferdinánd és Károly román királyok portréja között ugyanabba az egyenruhába öltözött férfi képe. A nagyapa, aki a román hadseregben szolgált. Az ágy melletti asztalról nem hiányzik az ablak a jelenbe: a televízió.
Az egyházi szolgálatról beszélgetünk. Anna néni elmondja, igencsak meg voltak elégedve a tiszteletes úrral, mert „olyan falusiasan beszélt az istentiszteleteken, és itt, ahol egy kicsit keveredünk, mindenki megérti”. Aztán a családra terelődik a szó. Anna néni édesapja a komlódi Szakács Mihály, édesanyja az oroszfájai Sóvárosi Anna volt, akiktől örökölte a „birtokot”. S bár jóval több magyar lakott a faluban, már a nagyapja korában a település vegyes etnikumú volt. „Annak idején megbarátkoztak a magyarok a románokkal. Régebb inkább barátságosak voltak az emberek, mint most. Egy-két kivétellel a szomszédok ma is jól egyeznek egymással.” A fia, Dezső Besztercén lakik. „Feles”, mert a menye román. Gyerekük nem lehetett, ezért árvaházból fogadtak örökbe egy lányt. Sajnos nem beszélnek vele magyarul. Ritkán jönnek látogatóba, akkor a „nagymama” próbálkozik.
– Mindig mondom a leánykának, na, most az apád nyelvén beszélek veled, hogy szokjad, de ő csak áll és gondolkodik. A fiamék szerint örvendeni kellene azért, hogy tud beszélni, mert amikor kivették az otthonból, alig tudott járni, pedig elég nagy volt már. Csak én beszélek vele magyarul. A fiam reggeltől estig dolgozik, nincs ideje a gyerekre. Amikor azt mondtam neki, hogy Dezsőke, miért nem foglalkozol vele, azt válaszolta, örvendjek, hogy nem maradt néma... A menyem ért mindent magyarul. Amikor összeálltak, Dezsőkém ábécéskönyvet is vett neki, hogy megtanuljon magyarul. Nem akart. Elkapott. Egy kicsit betyár fehérnép. Dezsőkémnek is mondtam: miért nem beszélsz te magyarul? Amikor konfirmált, azt írta nekem egy levélben, hogy édesagyám. Megmutattam neki, hogy ny betűvel kellett volna írja, és megszidtam: miért nem foglalkozol azzal, hogy magyarul írjál és olvassál! – meséli Anna néni, majd kezébe vesz egy magyar nyelvű egyházi könyvet, és büszkén újságolja, hogy minden este azt olvassa.
Aztán elmondja, hogy jelenleg 16-an fizetik az egyházadót. Vannak közöttük olyanok is, akik nem laknak a faluban. Anna néni 2001-től kurátor, lemondana megbízatásáról, átadná Polgár Gézának és feleségének, Rózának. „Mert Géza jól beszél románul, és az is kell, hogy tartsa a kapcsolatot a többségiekkel.” Megígérjük, hogy a Polgár családhoz is betérünk, de előtte Anna néni felajánlja, hogy nézzük meg a templomot és a mellette levő közösségi házat.
Kilépünk az ajtón. Kérdésünkre a kapuban elárulja, hogy a romokban álló szomszéd ház a korábbi harangozóé, Albert Sándoré volt, akinek a családja, leszármazottai végleg külföldre távoztak. Az árván maradt házat az idő megemésztette. Sándor bácsi után az Anna néni férje, Jancsi bácsi lett a harangozó, aki négy éve hunyt el. Közben autóba ülünk. A kurátor nem tart velünk. Azt mondja, „hamarabb akar odaérni”, mert úgy illik, hogy a házigazda fogadjon. S mire a szűk utcán odamanőverezünk, valóban tárt kaput és ajtót találunk a templomnál.
A kis templom tetőzete és falai újak, nemrég renoválták. Története a 14. századig nyúlik vissza. S bár a 19. században teljesen felújították, az avatottabb műépítészek észrevehetik a 15. századi gótikus stílus nyomait is. A harangtoronyhoz érdekes módon a karzatról lehet kijutni. Harangján középkori gót betűs felirat áll, nem véletlenül, hiszen a 16. század elejéről származik. A székek mögött, a falba építve címeres sírköveket találunk. Ez a Petrichevith Horváth család síremléke 1598-ból. Ide temették Petrichevith Horváth Kozmát, aki Báthory István királynak és utódainak szolgált, 1573-tól a fogarasi vár kapitánya, majd 1582-1587 között provizora és prefektusa volt, 1588-ban pedig „tanácsúr” lett. 1590. április 28-án hunyt el. Ugyanitt nyugszik felesége, Petki Borbála, aki 1595. február 7-én halt meg. A sírkövet Petrichevith Horváth Ferenc állíttatta szüleinek és Judit nevű kislányának, aki 1598. április 9-én távozott az élők sorából. A bejárat fölötti kő a családi címerekkel együtt a vargyasi Dániel Polixéniának és a hadadi Weselényi Istvánnak állít emléket.
Anna néni elmondta, hogy néhány éve három nagyváradi műemlékszakértő kutatta a templomot. Majd felemeli a szőnyeget, és a padlóköveken a mélyedést mutatja. Itt lehet a kripta lejárata, vagy azt is állítják egyesek, hogy innen alagút vezet a szomszédos dombtetőn álló kastélyhoz. A templom udvarán van a lelkészi lakás, amelyet az egyházközség és a görgényi egyházmegye közös hozzájárulásával felújítottak, és 2017. október 15-én egy kis ünnepség után avattak újra. Mivel nincs állandó lelkész, nem parókiaként használják, télen itt tartják az istentiszteletet. Nyáron cserkésztábort szerveznek itt.
Fele apă, fele víz
Ahogy ígértük Anna néninek, belépünk Polgár Gézához és feleségéhez, Rózához. A nyári konyhában szeretnénk leülni, de azonnal a tisztaszobába vezetnek. Róza néni büszkén mutatja a vetett ágyat, amelyen román hímzésmintájú párnák sorakoznak. Az ágy mögötti falon cseréptányérok, fölöttük díszes törölközők, a sarokban egy román népviseletbe öltöztetett, katrincás baba, mellette egy fényképen hasonló ruhát viselő kislány látható. A szobában van magyar vonatkozású tárgy is: kis pirospaprikás vászonzsák, amelynek zárszalagja piros-fehér-zöld.
Magyarul kezdünk el beszélgetni. Egyszer csak Géza bácsi román nyelvre vált. Elnézést kér, így jobban forog a nyelve. A Román Vasúttársaságnál (CFR) dolgozott, és ott csak románul beszéltek – mondja. Ennek ellenére mindketten magyaroknak vallják magukat, hiszen reformátusok. Róza néni az ortodoxokhoz is eljár. Ünnepnapokon tésztát süt, segít az előkészületekben. Házszenteléskor pedig az ortodox pap is eljön hozzájuk. A román asszonyok is bekapcsolódnak a református ünnepekkor a munkába, sütnek, főznek, mert így illik falun. Róza néni anyósa román volt, ezért ez az átjárás számára teljesen természetes.
– Nem tudok, hogy hogy mondják nekijek magyarul, én se tudak magyarul, úgy beszélek, hogy fele apă, fele víz... Amikor leány voltam, több volt a magyarság, mint a románság. Nem is fértünk a padokban a nagy ünnepeken, lábon álltunk a torony alatt. Most már a románok sincsenek olyan sokan, és mind idősek – mondja Róza néni, majd hozzáteszi, az 50-es években még volt I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás a faluban. Délelőtt a román, délután a magyar diákok jártak iskolába. (Sz. m.: Az állami iskolát 1896-ban alapították, Komlód és Oroszfája iskolaépülete Toroczkai Wigand Ede tervei alapján 1912-ben készült.)
Aztán lassan elvándoroltak a fiatalok. Aki egyszer városba költözött, az már nem tért haza. A fiuk is a faluban végezte a nyolc osztályt, majd Besztercén folytatta tanulmányait. Jelenleg is ott lakik, családot alapított. Géza bácsi mondja, hogy a besztercei börtönben dolgozott, nemrég nyugdíjazták. A mintegy 600 alkalmazott között ő volt az egyetlen magyar. Meg is becsülte a parancsnoka. Ő volt a magyar anyanyelvű fogvatartottak tolmácsa. Megtudjuk azt is, hogy míg a fiuk gyakran meglátogatja szüleit, lányuk, aki Brassóba került, ritkábban jár haza. Egyik unokájuk Angliában orvosi egyetemre jár. Valószínű, nem fog már hazajönni... – mondják Polgárék elkeseredve. Majd az egyházi feladatra terelődik a beszélgetés. Géza bácsi románul mondja, hogy ő a legidősebb presbiter, 16 éve szolgál, de nem akarja vállalni a gondnokságot, jöjjenek a fiatalok. Majd elgondolkodik és kifejti, öt fiatal család van a faluban, azok is 40 év fölöttiek, az átlagéletkor 70 év körül van – aztán hozzáteszi: kérjék fel Katona Jánost, az oroszfájai gondnokot, úgyis ott több a református (sz. m.: 26-an, de erről a későbbiekben).
(Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
Elárvuló kövek
Prológus
Vannak helyek, ahol valamikor otthon voltunk. Aztán kisebbség lettünk, beszűkült a hazánk. A sors kegyetlensége-e ez, vagy a történelem osztotta ránk ezt a terhet, nem tudni. A nagy emberek felelős vagy felelőtlen politikai döntéseit mindig a kis emberek sorsa sínyli meg, legyen az háború, forradalom, országváltás, a hatalomátvétel bármely formája. A haza nemcsak országot, nemzetet jelent – mondják –, hanem a házat, a családot, a közvetlen környezetet, ahol élünk. A hangzatos beszédeken túl ott lent a mélyben, a kis közösségekben minden másként van. Mert a szabályokat, az együttélési normákat nem a törvényalkotók szabják meg, hanem maga az élet. Az (élet)történetek tanulságosak történelemcsinálóknak, közösségépítőknek, -rombolóknak, azoknak, akik törődnek vagy kevésbé figyelnek oda másokra, példaértékűek lehetnek nekünk, embereknek. Bárhol a világon.
Vannak vidékek, ahol lassan templomokba reked, elhalkul vagy kihal a magyar szó, ahol történelmi hagyatékunk halvány emlék lesz, ahol a kövek elárvulnak vagy romokká lesznek, ahol a magyar nevek levéltári dokumentumokba bújnak el, vagy gondozatlan sírkövek jelzései maradnak csupán, ahol kapaszkodnunk kell egymásba, hogy még megmaradjunk, ahol a sorsunk görög tragédiaként beteljesedni látszik.
Felesedünk
Vannak települések, ahol a hitet és a lelket a közösségekben szórványmissziós egyházi szolgálattal igyekeznek megtartani. A Maros völgyét elhagyva, az Egres-patak mentén haladunk, kopár mezőségi dombok között kanyarogva, a Mezőörményesi Református Missziós Egyházközség beszolgáló lelkészével, Szép Eduárd beresztelki református pappal. Elköszönni készül szórványgyülekezetétől, mert december elsejétől saját lelkésze annak a négy falunak, ahol alig néhány tucat magyar, református él. Átlépjük a Maros és Beszterce-Naszód megye közötti határt. Helyenként földúton haladunk. Jó látni, hogy egyes útszakaszokra a munkagépek is eljutottak, lesz aszfalt. A Nyulas-patak völgyébe jutunk, majd a hasonló nevet viselő községközponton áthaladva, Oroszfáját érintve, Komlódra érkezünk. Ez amolyan „zsákutca”, innen a műúton nem lehet továbbmenni. A falu ősi nemesi birtok volt. 1332-ben, Kökényesrenoldi Renold – a radnóti vár egykori tulajdonosa – halála után Károly Róbert a Kácsik nemzetséghez tartozó Mihály fia Simon székely ispánra hagyta a falut. 1504-ben a Radófi, Zalaházi, Zalai, Apafi, Ősi, komlódi Ősi, Jakabfi, Komlódi és Galaczi családok birtokolták. Apafi fejedelem 1684-ben Wesselényi Pálnak adományozta. Református gyülekezete 1766-ban 51 férfit és 40 asszonyt számlált, 1860-ig anyaegyházat alkotott. Közigazgatásilag Nyulas községhez tartozik. A 2011-es népszámlálás adatai szerint az 1559 lelket számláló községben 90,59%-ban románok, 4,67%-ban romák és 3,73%-ban magyarok laktak. A vallási elosztást illetően a lakosság 87,33%-a ortodox, 4,43%-a görögkatolikus, 3,73%-a református, 2,8%-a baptista. A jelenlegi egyházi nyilvántartás szerint Nyulason nincs magyar, Oroszfáján 26-an, Komlódon 19-en vannak. Az utóbbi faluban a templom gondnoka a 80. életévéhez közeledő Polgár Anna. Hozzá igyekszünk.
Két dombhát között szűk utca vezet Anna néni házához, amely nincs messze a dombtetőn levő templomtól. Kapujával szemben, gazos telken népi építészet jegyeit őrző ház áll romokban. Belépünk Anna néni rendezett udvarára. A házigazda a tornácon fogad. Mosolyogva szabadkozik: tudta, hogy jövünk, de még nem csinált rendet. Betessékel a házba, amely olyan, mint egy múzeum. Tűzifát tesz a kályhába, hellyel kínál. A falon családi képek, közöttük két színes katonai emléklap, amelyen Ferdinánd és Károly román királyok portréja között ugyanabba az egyenruhába öltözött férfi képe. A nagyapa, aki a román hadseregben szolgált. Az ágy melletti asztalról nem hiányzik az ablak a jelenbe: a televízió.
Az egyházi szolgálatról beszélgetünk. Anna néni elmondja, igencsak meg voltak elégedve a tiszteletes úrral, mert „olyan falusiasan beszélt az istentiszteleteken, és itt, ahol egy kicsit keveredünk, mindenki megérti”. Aztán a családra terelődik a szó. Anna néni édesapja a komlódi Szakács Mihály, édesanyja az oroszfájai Sóvárosi Anna volt, akiktől örökölte a „birtokot”. S bár jóval több magyar lakott a faluban, már a nagyapja korában a település vegyes etnikumú volt. „Annak idején megbarátkoztak a magyarok a románokkal. Régebb inkább barátságosak voltak az emberek, mint most. Egy-két kivétellel a szomszédok ma is jól egyeznek egymással.” A fia, Dezső Besztercén lakik. „Feles”, mert a menye román. Gyerekük nem lehetett, ezért árvaházból fogadtak örökbe egy lányt. Sajnos nem beszélnek vele magyarul. Ritkán jönnek látogatóba, akkor a „nagymama” próbálkozik.
– Mindig mondom a leánykának, na, most az apád nyelvén beszélek veled, hogy szokjad, de ő csak áll és gondolkodik. A fiamék szerint örvendeni kellene azért, hogy tud beszélni, mert amikor kivették az otthonból, alig tudott járni, pedig elég nagy volt már. Csak én beszélek vele magyarul. A fiam reggeltől estig dolgozik, nincs ideje a gyerekre. Amikor azt mondtam neki, hogy Dezsőke, miért nem foglalkozol vele, azt válaszolta, örvendjek, hogy nem maradt néma... A menyem ért mindent magyarul. Amikor összeálltak, Dezsőkém ábécéskönyvet is vett neki, hogy megtanuljon magyarul. Nem akart. Elkapott. Egy kicsit betyár fehérnép. Dezsőkémnek is mondtam: miért nem beszélsz te magyarul? Amikor konfirmált, azt írta nekem egy levélben, hogy édesagyám. Megmutattam neki, hogy ny betűvel kellett volna írja, és megszidtam: miért nem foglalkozol azzal, hogy magyarul írjál és olvassál! – meséli Anna néni, majd kezébe vesz egy magyar nyelvű egyházi könyvet, és büszkén újságolja, hogy minden este azt olvassa.
Aztán elmondja, hogy jelenleg 16-an fizetik az egyházadót. Vannak közöttük olyanok is, akik nem laknak a faluban. Anna néni 2001-től kurátor, lemondana megbízatásáról, átadná Polgár Gézának és feleségének, Rózának. „Mert Géza jól beszél románul, és az is kell, hogy tartsa a kapcsolatot a többségiekkel.” Megígérjük, hogy a Polgár családhoz is betérünk, de előtte Anna néni felajánlja, hogy nézzük meg a templomot és a mellette levő közösségi házat.
Kilépünk az ajtón. Kérdésünkre a kapuban elárulja, hogy a romokban álló szomszéd ház a korábbi harangozóé, Albert Sándoré volt, akinek a családja, leszármazottai végleg külföldre távoztak. Az árván maradt házat az idő megemésztette. Sándor bácsi után az Anna néni férje, Jancsi bácsi lett a harangozó, aki négy éve hunyt el. Közben autóba ülünk. A kurátor nem tart velünk. Azt mondja, „hamarabb akar odaérni”, mert úgy illik, hogy a házigazda fogadjon. S mire a szűk utcán odamanőverezünk, valóban tárt kaput és ajtót találunk a templomnál.
A kis templom tetőzete és falai újak, nemrég renoválták. Története a 14. századig nyúlik vissza. S bár a 19. században teljesen felújították, az avatottabb műépítészek észrevehetik a 15. századi gótikus stílus nyomait is. A harangtoronyhoz érdekes módon a karzatról lehet kijutni. Harangján középkori gót betűs felirat áll, nem véletlenül, hiszen a 16. század elejéről származik. A székek mögött, a falba építve címeres sírköveket találunk. Ez a Petrichevith Horváth család síremléke 1598-ból. Ide temették Petrichevith Horváth Kozmát, aki Báthory István királynak és utódainak szolgált, 1573-tól a fogarasi vár kapitánya, majd 1582-1587 között provizora és prefektusa volt, 1588-ban pedig „tanácsúr” lett. 1590. április 28-án hunyt el. Ugyanitt nyugszik felesége, Petki Borbála, aki 1595. február 7-én halt meg. A sírkövet Petrichevith Horváth Ferenc állíttatta szüleinek és Judit nevű kislányának, aki 1598. április 9-én távozott az élők sorából. A bejárat fölötti kő a családi címerekkel együtt a vargyasi Dániel Polixéniának és a hadadi Weselényi Istvánnak állít emléket.
Anna néni elmondta, hogy néhány éve három nagyváradi műemlékszakértő kutatta a templomot. Majd felemeli a szőnyeget, és a padlóköveken a mélyedést mutatja. Itt lehet a kripta lejárata, vagy azt is állítják egyesek, hogy innen alagút vezet a szomszédos dombtetőn álló kastélyhoz. A templom udvarán van a lelkészi lakás, amelyet az egyházközség és a görgényi egyházmegye közös hozzájárulásával felújítottak, és 2017. október 15-én egy kis ünnepség után avattak újra. Mivel nincs állandó lelkész, nem parókiaként használják, télen itt tartják az istentiszteletet. Nyáron cserkésztábort szerveznek itt.
Fele apă, fele víz
Ahogy ígértük Anna néninek, belépünk Polgár Gézához és feleségéhez, Rózához. A nyári konyhában szeretnénk leülni, de azonnal a tisztaszobába vezetnek. Róza néni büszkén mutatja a vetett ágyat, amelyen román hímzésmintájú párnák sorakoznak. Az ágy mögötti falon cseréptányérok, fölöttük díszes törölközők, a sarokban egy román népviseletbe öltöztetett, katrincás baba, mellette egy fényképen hasonló ruhát viselő kislány látható. A szobában van magyar vonatkozású tárgy is: kis pirospaprikás vászonzsák, amelynek zárszalagja piros-fehér-zöld.
Magyarul kezdünk el beszélgetni. Egyszer csak Géza bácsi román nyelvre vált. Elnézést kér, így jobban forog a nyelve. A Román Vasúttársaságnál (CFR) dolgozott, és ott csak románul beszéltek – mondja. Ennek ellenére mindketten magyaroknak vallják magukat, hiszen reformátusok. Róza néni az ortodoxokhoz is eljár. Ünnepnapokon tésztát süt, segít az előkészületekben. Házszenteléskor pedig az ortodox pap is eljön hozzájuk. A román asszonyok is bekapcsolódnak a református ünnepekkor a munkába, sütnek, főznek, mert így illik falun. Róza néni anyósa román volt, ezért ez az átjárás számára teljesen természetes.
– Nem tudok, hogy hogy mondják nekijek magyarul, én se tudak magyarul, úgy beszélek, hogy fele apă, fele víz... Amikor leány voltam, több volt a magyarság, mint a románság. Nem is fértünk a padokban a nagy ünnepeken, lábon álltunk a torony alatt. Most már a románok sincsenek olyan sokan, és mind idősek – mondja Róza néni, majd hozzáteszi, az 50-es években még volt I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás a faluban. Délelőtt a román, délután a magyar diákok jártak iskolába. (Sz. m.: Az állami iskolát 1896-ban alapították, Komlód és Oroszfája iskolaépülete Toroczkai Wigand Ede tervei alapján 1912-ben készült.)
Aztán lassan elvándoroltak a fiatalok. Aki egyszer városba költözött, az már nem tért haza. A fiuk is a faluban végezte a nyolc osztályt, majd Besztercén folytatta tanulmányait. Jelenleg is ott lakik, családot alapított. Géza bácsi mondja, hogy a besztercei börtönben dolgozott, nemrég nyugdíjazták. A mintegy 600 alkalmazott között ő volt az egyetlen magyar. Meg is becsülte a parancsnoka. Ő volt a magyar anyanyelvű fogvatartottak tolmácsa. Megtudjuk azt is, hogy míg a fiuk gyakran meglátogatja szüleit, lányuk, aki Brassóba került, ritkábban jár haza. Egyik unokájuk Angliában orvosi egyetemre jár. Valószínű, nem fog már hazajönni... – mondják Polgárék elkeseredve. Majd az egyházi feladatra terelődik a beszélgetés. Géza bácsi románul mondja, hogy ő a legidősebb presbiter, 16 éve szolgál, de nem akarja vállalni a gondnokságot, jöjjenek a fiatalok. Majd elgondolkodik és kifejti, öt fiatal család van a faluban, azok is 40 év fölöttiek, az átlagéletkor 70 év körül van – aztán hozzáteszi: kérjék fel Katona Jánost, az oroszfájai gondnokot, úgyis ott több a református (sz. m.: 26-an, de erről a későbbiekben).
(Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 16.
Palástos tiltakozás: utcára vonulnak a bírák és ügyészek a Btk.-módosítások ellen
További vádhatóságok tiltakoznak az ellen, hogy szerintük a román parlament a vádlottak érdekeit szem előtt tartva készül módosítani a büntető törvénykönyvet és a büntetőeljárást, ellehetetlenítve a bűnösök felelősségre vonását.
A bukaresti törvényszéki ügyészség tagjai szerint a Btk.-módosítás lehetetlenné fogja tenni, hogy felhasználják a térfigyelő kamerák által rögzített felvételeket olyan esetekben, amikor súlyos bűncselekményekkel – gyilkossággal, nemi erőszakkal, halált okozó testi bántalmazással, kiskorúval való szexuális kapcsolat létesítésével – kapcsolatban folytatnak nyomozást. Az Agerpres hírügynökséghez eljuttatott pénteki közleményben a fővárosi ügyészek több esetet is felsorolnak annak igazolására, mennyire hasznos a térfigyelő kamerák rögzítette felvétel a tettes gyors kézre kerítésében.
Az egyik, általuk említett eset 2012-ben történt, amikor egy férfi több száz késszúrással ölte meg a saját húgát. A brutális cselekedetet egy térfigyelő kamera rögzítette. 2010 és 2014 között egy pedofil nyolc, 5 és 10 év közötti gyermeket erőszakolt meg. Beazonosítására és a per alatt bizonyítékként a térfigyelő kamerák felvételeit használta fel az ügyészség, enélkül nem sikerült volna rábizonyítaniuk a bűncselekményeket. 2014-ben a rendőrséghez fordult valaki amiatt, hogy apja elment hazulról, és többé nem jelentkezett. A Bukarest belvárosi térfigyelő kamerák felvételeit megtekintve kiderült, hogy a férfit megölték. A tettest a felvételek alapján sikerült megtalálni.
Az ügyészek azzal a módosítással sem értenek egyet, miszerint a gyanúsított informatikai eszközein talált adatok csak abban az ügyben használhatók fel bizonyítékként, amelynek kapcsán a vizsgálatot elkezdték. Sokszor ugyanis még súlyosabb bűncselekményekre derül fény az informatikai adatok átvizsgálásakor, mint amiben eredetileg a nyomozás elindult – érvelnek az ügyészek. Nem nyerték el a tervezett módosítások a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) ügyészi részlegének tetszését sem, a testület szerint a Btk. módosításával megbénul a legfelsőbb bíróság azon képessége, hogy megvédje a jogrendet.
A CSM ügyészi részlege pénteki közleményében csatlakozott a jelentős ügyészi testületek – legfőbb ügyészség, Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA), Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT), Romániai Ügyészek Egyesülete – álláspontjához a büntető törvénykönyv és a büntető perrendtartás módosításával kapcsolatban. A közvádlók egyrészt az ellen tiltakoznak, hogy a jogszabályt az átláthatóság mellőzésével, sürgősségi eljárással akarják elfogadni, másrészt amiatt, hogy a módosítások meg fogják bénítani a legfelsőbb bíróságot azon alkotmányos küldetése teljesítésében, hogy védelmezze a jogrendet, az állampolgárok szabadságát és jogait.
Az ügyészek érthetetlennek tartják a sietséget, amellyel a módosításokat el akarják fogadtatni azok kezdeményezői, hiszen azok az európai direktívák, amelyekre hivatkoznak, 2018. április elsejét szabják meg határidőként. A CSM ezért arra kéri a parlamentet, hogy halassza el a szóban forgó törvénytervezetről szóló vitát és szavazást, és előbb kérje ki a bírói és ügyészi közgyűlések véleményét.
Cristi Danileț kolozsvári bíró, a CSM volt tagja egyébként pénteken bejelentette: hétfőn délben a Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros és Szilágy megyei bírák és ügyészek palástban fognak kivonulni a bíróságok és törvényszékek épületei elé, így tiltakozva az igazságügyi jogszabályok, valamint a Btk. és a büntetőeljárás tervezett módosításai ellen. Krónika (Kolozsvár)
További vádhatóságok tiltakoznak az ellen, hogy szerintük a román parlament a vádlottak érdekeit szem előtt tartva készül módosítani a büntető törvénykönyvet és a büntetőeljárást, ellehetetlenítve a bűnösök felelősségre vonását.
A bukaresti törvényszéki ügyészség tagjai szerint a Btk.-módosítás lehetetlenné fogja tenni, hogy felhasználják a térfigyelő kamerák által rögzített felvételeket olyan esetekben, amikor súlyos bűncselekményekkel – gyilkossággal, nemi erőszakkal, halált okozó testi bántalmazással, kiskorúval való szexuális kapcsolat létesítésével – kapcsolatban folytatnak nyomozást. Az Agerpres hírügynökséghez eljuttatott pénteki közleményben a fővárosi ügyészek több esetet is felsorolnak annak igazolására, mennyire hasznos a térfigyelő kamerák rögzítette felvétel a tettes gyors kézre kerítésében.
Az egyik, általuk említett eset 2012-ben történt, amikor egy férfi több száz késszúrással ölte meg a saját húgát. A brutális cselekedetet egy térfigyelő kamera rögzítette. 2010 és 2014 között egy pedofil nyolc, 5 és 10 év közötti gyermeket erőszakolt meg. Beazonosítására és a per alatt bizonyítékként a térfigyelő kamerák felvételeit használta fel az ügyészség, enélkül nem sikerült volna rábizonyítaniuk a bűncselekményeket. 2014-ben a rendőrséghez fordult valaki amiatt, hogy apja elment hazulról, és többé nem jelentkezett. A Bukarest belvárosi térfigyelő kamerák felvételeit megtekintve kiderült, hogy a férfit megölték. A tettest a felvételek alapján sikerült megtalálni.
Az ügyészek azzal a módosítással sem értenek egyet, miszerint a gyanúsított informatikai eszközein talált adatok csak abban az ügyben használhatók fel bizonyítékként, amelynek kapcsán a vizsgálatot elkezdték. Sokszor ugyanis még súlyosabb bűncselekményekre derül fény az informatikai adatok átvizsgálásakor, mint amiben eredetileg a nyomozás elindult – érvelnek az ügyészek. Nem nyerték el a tervezett módosítások a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) ügyészi részlegének tetszését sem, a testület szerint a Btk. módosításával megbénul a legfelsőbb bíróság azon képessége, hogy megvédje a jogrendet.
A CSM ügyészi részlege pénteki közleményében csatlakozott a jelentős ügyészi testületek – legfőbb ügyészség, Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA), Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT), Romániai Ügyészek Egyesülete – álláspontjához a büntető törvénykönyv és a büntető perrendtartás módosításával kapcsolatban. A közvádlók egyrészt az ellen tiltakoznak, hogy a jogszabályt az átláthatóság mellőzésével, sürgősségi eljárással akarják elfogadni, másrészt amiatt, hogy a módosítások meg fogják bénítani a legfelsőbb bíróságot azon alkotmányos küldetése teljesítésében, hogy védelmezze a jogrendet, az állampolgárok szabadságát és jogait.
Az ügyészek érthetetlennek tartják a sietséget, amellyel a módosításokat el akarják fogadtatni azok kezdeményezői, hiszen azok az európai direktívák, amelyekre hivatkoznak, 2018. április elsejét szabják meg határidőként. A CSM ezért arra kéri a parlamentet, hogy halassza el a szóban forgó törvénytervezetről szóló vitát és szavazást, és előbb kérje ki a bírói és ügyészi közgyűlések véleményét.
Cristi Danileț kolozsvári bíró, a CSM volt tagja egyébként pénteken bejelentette: hétfőn délben a Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros és Szilágy megyei bírák és ügyészek palástban fognak kivonulni a bíróságok és törvényszékek épületei elé, így tiltakozva az igazságügyi jogszabályok, valamint a Btk. és a büntetőeljárás tervezett módosításai ellen. Krónika (Kolozsvár)
2017. december 19.
Mezőség (1.)
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
Érdekes tájegységre vezetjük el az elkövetkezendőkben olvasóinkat. A Mezőség Maros megyei falvait járjuk be, talán egy kis kötelező kitérővel a megyehatáron túl. Az erdélyi Mezőségnek sajátos tájjellege, hangulata, különleges paraszti kultúrája van. A régió megnevezése a 19. században ismeretlen volt. Térképen először 1863-ban tűnt fel. Földrajzilag keleten Nisztrája községtől kezdve, délen az Aranyos Marosba torkollásáig, Tordáig, az Aranyos vonaláig lehetne behatárolni. Nyugaton Tordától a Kis-Szamos bal oldalán Désig, az Almás-hegysor keleti ágai mentén követhetjük a határt. Északon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vonalban az Ilosvai-hegység déli lejtőjéig húzódik. Keleten Borgóprundtól Nisztrájáig, majd a Kelemen-havasok lábáig érnek határai. Területe 5247 km2. Kistérségi betagolását néprajzi szempontok szerint Kós Károly végezte el 1957-ben, és a következő tájegységeket határozta meg: a Lápos mente, a Nagy-Szamos mente, a Borsa völgye, Szék, a Sajó mente, a Felső-Maros mente, a (Székely) Mezőség. A tájra jellemzők az erdőktől megfosztott dombok, az omlásos, csuszamlásos, vízmosásos oldalak. A folyóvizek hiányát némiképpen pótolják a 15–16. században már létező halastavak, amelyek közül a földművelésre használatos területek növekedése miatt a 19. és a 20. század során többet felszámoltak. Az erdőirtás a 16–18. században kezdődött, hogy a területeket legeltetésre és a földművelésre használják. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, s a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét, ezért helyenként találkozunk mocsaras területekkel is. A Mezőség másik természeti kincse a só volt, sajnos bányái a 19. század elején kimerültek. Talán ezt a hiányt pótolja a gazdag földgáztartalék, először 1909-ben bukkantak gázra Kissármáson. Annak ellenére, hogy itt találhatók Románia leggazdagabb földgáztartalékai, a vidék infrastruktúrája elmaradott, számos elszigetelt faluja van. A történelem is mostohán bánt az itt lakókkal. A Nagy-Szamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény hátrányosan érintette, ilyen volt a tatárjárás, az 1437-es bábolnai felkelés, Mihály vitéz, majd Basta generális pusztítása, a török, tatár seregek 1657–1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok. A 17. század első felében éhínség, járványok is végigsöpörtek a vidéken. Mindez az etnikai arányok megváltoztatásához vezetett, csökkent a magyar ajkú lakosság, kitelepednek a szászok, megnövekedik a románok és a cigányság létszáma. Az együttélés eredményeként sajátos nyelvjárás alakul ki, ugyanakkor igen jól konzerválódik a folklór is. A népszokásokat, hagyományokat olyan neves néprajzkutatók tanulmányozták és rögzítették, mint Szabó Sámuel, Faragó József, Jagamas János, Horváth István, Kallós Zoltán, Demény Piroska stb. Népzenéjét, táncait Kodály Zoltán és Bartók, Járdányi Pál, Jagamas János, Faragó József jegyezte le, a kortárs gyűjtők közül megemlíthetjük Kallós Zoltánt, Pávai Istvánt, Könczei Csillát, Halmos Bélát és Sebő Ferencet. Faragó József monografikus leírásban örökítette meg Pusztakamarás táncszokásait. Kallós Zoltán a magyar táncot, a négyest, a széki lassút, a szászkát emelte ki a vidék jellegzetes táncai közül, Könczei Ádám és Könczei Csongor pedig a Mezőségről kiinduló táncházmozgalom jellemzésére, értelmezésére tett kísérletet.
Kezdjük hát mezőségi barangolásunkat a vidék híres szülöttének írásával: „Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon)
Ajánló: Először a Marosvásárhely szomszédságában levő Székely Mezőség falvait járjuk be, némelyikbe a peremtelepüléseket is érintő helyi autóbuszjáratokkal is eljuthatunk, de közelségük miatt ajánlott akár egy-egy hétvégi kerékpáros körtúrát is betervezni, vagy a Maros völgyét és a Mezőséget elválasztó dombokon át akár gyalog is felkereshetők e közeli falvak.
Mezőpanit – Csittszentiván, Harcó, Mezőbergenye, Székelykövesd
Mezőpanit
Ősidők óta lakott település, ugyanis szántáskor vagy épületi alapozáskor pattintott kőszerszámok, kőbalták, bronzvésők, lándzsahegyek, nyílhegyek és égetett fekete kerámiaedények kerültek elő a földből. 1976-ban, Panitban, az új iskola alapásásakor késő vaskorszaki sír került elő csont- és edénymaradványokkal, amelyek szakemberek megállapítása szerint a hallstatti kultúrához tartoznak. 1980-ban Csittszentivánon hasonló leletekre bukkantak. A népvándorlás korában is lakott település volt. 1954-ben kútásás közben 1163-beli, IV. István korabeli rézpénz került elő.
A falunak már 1332-ben volt temploma, ekkor Pambus néven említik. 1431-ben Panijth néven szerepel. Kizárólag székely lakosságú falu volt, lakói Háromszékről telepedtek ide.
A községhez tartozó falvak nevét az 1332–1333-as tizedjegyzékben Keowesdh (Székelykövesd), Hudzow (Harcó), Siván Sanctus Johannes (Csittszentiván) néven, 1442-ben Boergenye (Bergenye) néven említették. Mezőpanit a középkorban katolikus falu volt, de a reformáció után a 16. században református faluvá alakult át.
A falutól keletre emelkedő Lyuktető Kápolnának nevezett pontján egykor kápolna állott, 1750-ben még megvolt. Református temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később többször bővítették, de szentélye és kapubejárata eredeti. 1792-ben a nyugati részét meghosszabbítják és kőtornyot építenek hozzá. Addig 1633-ban már dokumentumokban említett fatorony állt mellette. Ortodox templomát az 1800-as években emelték, a harangláb festményei 1883–84-ből valók, egyéb kegytárgyakkal együtt.
A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Ennek a látogatásnak a tiszteletére 2017. október 14-én a község szobrot emelt a fejedelemnek. Alkotója a szolnoki Pogány Gábor Benő szobrászművész. A szobor a községközpontban található.
Ajánló: Nemcsak a települést érdemes felkeresni, hanem kirándulást is tehetünk a falut övezi dombokon levő erdőben. Itt hantoltak el a második világháború frontvonalát védő két német katonát. (A faluban elesett egyik magyar honvédet a református temető sarkába temették el és állítottak síremléket.) A mintegy 200 hektárnyi erdő érdekessége, hogy az államosítás után telepítették be a ’60-as, ’70-es években csertölggyel (Quercus cerris), nyárfával (Populus alba) és bükkfával (Fagus silvatica). Kb. 50–60 ha fenyőerdőt is telepítettek 1964–1973 között, azonban a fenyves elpusztult, ami megmaradt, az ma nagyon érdekes képet mutat. Ebben az időben telepítettek a homoktövist is (Hippophae rhadmnoides) kb. 20 ha területen azért, hogy megakadályozzák az eróziót. A domboldalt Borsfűnek nevezik. A hagyomány azt tartja, hogy a borsfát egy „paniti harczos” Törökországból hozta, ültette oda. Ha a gyümölcsét nem is, de „fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak híres dohányt füstölő lakói” (Orbán Balázs: Székelyföld leírása). A borsfa bokrok ma már nem léteznek, de a homoktövis szépen fejlődik és szaporodik. Mezőpanitról Konrád Béla írt átfogó monográfiát, a kötet 1996-ban jelent meg.
Mezőbergenye
A Marosvásárhelytől mindössze 12 kilométerre levő Mezőbergenye először az 1334–1335-ös évek pápai tizedjegyzékében Borgene, ill. Bergune alakban jelenik meg mint önálló egyházközség saját templommal és lelkésszel. 1567-ban reformátusok lakják, 1559-ben már református zsinatot tartottak a székelyek fővárosában, Székelyvásárhelyen. A falu jelenlegi temploma 1783–1788 között a régi helyére épül az előző köveinek felhasználásával. A toronyajtó 1792-ben, a szószékkorona 1822-ben, az újabb szószék 1827-ben készült el. A templom kisharangját az első világháború idején rekvirálták, de gondviselésszerűen visszakerült az egyházközség tulajdonába. Felirata: „Cristus Rex venit in pace Deus homo factus est 1530”. 1833-ban Segesváron újraöntötték az akkori nagyobbik harangot. A toronyórát 1835-ben készítették. Az orgonát 1847-ben Szabó János marosvásárhelyi orgonaépítő mester készítette.
Mezőcsávás – Bazéd, Galambod, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőménes, Mezőszabad, Szabéd
Mezőcsávás
Az egykori Tormás nevű középkori falu helyén keletkezett, amelyet 1661-ben Ali basa serege elpusztított. A lakossága helyére románokat telepítettek be. Református temploma az Ali pasa által lerombolt régi erődített templom felhasználásával épült 1792 és 1798 között. Haranglába a templom előtti dombon 1570-ben készült fából, középkori alapokra, a székely fafaragás remeke. A haranglábat legutóbb 1992-ben fedték be új zsindellyel. A templomdomb nyugati oldalán salétromos gyógyforrás fakad.
Galambod
A település neve írásban az 1332. és az 1334. évi pápai dézsmák regestrumában Galamb, illetve Galambud alakban fordult elő. Már akkor önálló egyházközségként jegyezték, Benedek nevű papjával. A Szurdok-dombon állott hajdani templomát, amely 1612-ben már a reformátusok tulajdonában volt, a faluval együtt a tatárok elpusztították. A mai templom a 13. században épült, a 14. században átalakították, majd 1822-1830 között átépítették. Felújítást 1888-ban, 1974-ben, 1994-ben és 2002-ben végeztek. A harangláb építéséről nem őriz adatot az egyházmegyei vagy az egyházközségi levéltár. A benne lévő két harang közül a kicsi fatengelyén az 1690-es évszám áll. A kisharang – a hagyomány szerint – a tatárok által elpusztított Szurdok-tetőn lévő faluból került ide. Rajta az 1481-es évszám olvasható. A nagyharangot 1870-ben Bécsújhelyen öntötték. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
Érdekes tájegységre vezetjük el az elkövetkezendőkben olvasóinkat. A Mezőség Maros megyei falvait járjuk be, talán egy kis kötelező kitérővel a megyehatáron túl. Az erdélyi Mezőségnek sajátos tájjellege, hangulata, különleges paraszti kultúrája van. A régió megnevezése a 19. században ismeretlen volt. Térképen először 1863-ban tűnt fel. Földrajzilag keleten Nisztrája községtől kezdve, délen az Aranyos Marosba torkollásáig, Tordáig, az Aranyos vonaláig lehetne behatárolni. Nyugaton Tordától a Kis-Szamos bal oldalán Désig, az Almás-hegysor keleti ágai mentén követhetjük a határt. Északon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vonalban az Ilosvai-hegység déli lejtőjéig húzódik. Keleten Borgóprundtól Nisztrájáig, majd a Kelemen-havasok lábáig érnek határai. Területe 5247 km2. Kistérségi betagolását néprajzi szempontok szerint Kós Károly végezte el 1957-ben, és a következő tájegységeket határozta meg: a Lápos mente, a Nagy-Szamos mente, a Borsa völgye, Szék, a Sajó mente, a Felső-Maros mente, a (Székely) Mezőség. A tájra jellemzők az erdőktől megfosztott dombok, az omlásos, csuszamlásos, vízmosásos oldalak. A folyóvizek hiányát némiképpen pótolják a 15–16. században már létező halastavak, amelyek közül a földművelésre használatos területek növekedése miatt a 19. és a 20. század során többet felszámoltak. Az erdőirtás a 16–18. században kezdődött, hogy a területeket legeltetésre és a földművelésre használják. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, s a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét, ezért helyenként találkozunk mocsaras területekkel is. A Mezőség másik természeti kincse a só volt, sajnos bányái a 19. század elején kimerültek. Talán ezt a hiányt pótolja a gazdag földgáztartalék, először 1909-ben bukkantak gázra Kissármáson. Annak ellenére, hogy itt találhatók Románia leggazdagabb földgáztartalékai, a vidék infrastruktúrája elmaradott, számos elszigetelt faluja van. A történelem is mostohán bánt az itt lakókkal. A Nagy-Szamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény hátrányosan érintette, ilyen volt a tatárjárás, az 1437-es bábolnai felkelés, Mihály vitéz, majd Basta generális pusztítása, a török, tatár seregek 1657–1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok. A 17. század első felében éhínség, járványok is végigsöpörtek a vidéken. Mindez az etnikai arányok megváltoztatásához vezetett, csökkent a magyar ajkú lakosság, kitelepednek a szászok, megnövekedik a románok és a cigányság létszáma. Az együttélés eredményeként sajátos nyelvjárás alakul ki, ugyanakkor igen jól konzerválódik a folklór is. A népszokásokat, hagyományokat olyan neves néprajzkutatók tanulmányozták és rögzítették, mint Szabó Sámuel, Faragó József, Jagamas János, Horváth István, Kallós Zoltán, Demény Piroska stb. Népzenéjét, táncait Kodály Zoltán és Bartók, Járdányi Pál, Jagamas János, Faragó József jegyezte le, a kortárs gyűjtők közül megemlíthetjük Kallós Zoltánt, Pávai Istvánt, Könczei Csillát, Halmos Bélát és Sebő Ferencet. Faragó József monografikus leírásban örökítette meg Pusztakamarás táncszokásait. Kallós Zoltán a magyar táncot, a négyest, a széki lassút, a szászkát emelte ki a vidék jellegzetes táncai közül, Könczei Ádám és Könczei Csongor pedig a Mezőségről kiinduló táncházmozgalom jellemzésére, értelmezésére tett kísérletet.
Kezdjük hát mezőségi barangolásunkat a vidék híres szülöttének írásával: „Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon)
Ajánló: Először a Marosvásárhely szomszédságában levő Székely Mezőség falvait járjuk be, némelyikbe a peremtelepüléseket is érintő helyi autóbuszjáratokkal is eljuthatunk, de közelségük miatt ajánlott akár egy-egy hétvégi kerékpáros körtúrát is betervezni, vagy a Maros völgyét és a Mezőséget elválasztó dombokon át akár gyalog is felkereshetők e közeli falvak.
Mezőpanit – Csittszentiván, Harcó, Mezőbergenye, Székelykövesd
Mezőpanit
Ősidők óta lakott település, ugyanis szántáskor vagy épületi alapozáskor pattintott kőszerszámok, kőbalták, bronzvésők, lándzsahegyek, nyílhegyek és égetett fekete kerámiaedények kerültek elő a földből. 1976-ban, Panitban, az új iskola alapásásakor késő vaskorszaki sír került elő csont- és edénymaradványokkal, amelyek szakemberek megállapítása szerint a hallstatti kultúrához tartoznak. 1980-ban Csittszentivánon hasonló leletekre bukkantak. A népvándorlás korában is lakott település volt. 1954-ben kútásás közben 1163-beli, IV. István korabeli rézpénz került elő.
A falunak már 1332-ben volt temploma, ekkor Pambus néven említik. 1431-ben Panijth néven szerepel. Kizárólag székely lakosságú falu volt, lakói Háromszékről telepedtek ide.
A községhez tartozó falvak nevét az 1332–1333-as tizedjegyzékben Keowesdh (Székelykövesd), Hudzow (Harcó), Siván Sanctus Johannes (Csittszentiván) néven, 1442-ben Boergenye (Bergenye) néven említették. Mezőpanit a középkorban katolikus falu volt, de a reformáció után a 16. században református faluvá alakult át.
A falutól keletre emelkedő Lyuktető Kápolnának nevezett pontján egykor kápolna állott, 1750-ben még megvolt. Református temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később többször bővítették, de szentélye és kapubejárata eredeti. 1792-ben a nyugati részét meghosszabbítják és kőtornyot építenek hozzá. Addig 1633-ban már dokumentumokban említett fatorony állt mellette. Ortodox templomát az 1800-as években emelték, a harangláb festményei 1883–84-ből valók, egyéb kegytárgyakkal együtt.
A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Ennek a látogatásnak a tiszteletére 2017. október 14-én a község szobrot emelt a fejedelemnek. Alkotója a szolnoki Pogány Gábor Benő szobrászművész. A szobor a községközpontban található.
Ajánló: Nemcsak a települést érdemes felkeresni, hanem kirándulást is tehetünk a falut övezi dombokon levő erdőben. Itt hantoltak el a második világháború frontvonalát védő két német katonát. (A faluban elesett egyik magyar honvédet a református temető sarkába temették el és állítottak síremléket.) A mintegy 200 hektárnyi erdő érdekessége, hogy az államosítás után telepítették be a ’60-as, ’70-es években csertölggyel (Quercus cerris), nyárfával (Populus alba) és bükkfával (Fagus silvatica). Kb. 50–60 ha fenyőerdőt is telepítettek 1964–1973 között, azonban a fenyves elpusztult, ami megmaradt, az ma nagyon érdekes képet mutat. Ebben az időben telepítettek a homoktövist is (Hippophae rhadmnoides) kb. 20 ha területen azért, hogy megakadályozzák az eróziót. A domboldalt Borsfűnek nevezik. A hagyomány azt tartja, hogy a borsfát egy „paniti harczos” Törökországból hozta, ültette oda. Ha a gyümölcsét nem is, de „fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak híres dohányt füstölő lakói” (Orbán Balázs: Székelyföld leírása). A borsfa bokrok ma már nem léteznek, de a homoktövis szépen fejlődik és szaporodik. Mezőpanitról Konrád Béla írt átfogó monográfiát, a kötet 1996-ban jelent meg.
Mezőbergenye
A Marosvásárhelytől mindössze 12 kilométerre levő Mezőbergenye először az 1334–1335-ös évek pápai tizedjegyzékében Borgene, ill. Bergune alakban jelenik meg mint önálló egyházközség saját templommal és lelkésszel. 1567-ban reformátusok lakják, 1559-ben már református zsinatot tartottak a székelyek fővárosában, Székelyvásárhelyen. A falu jelenlegi temploma 1783–1788 között a régi helyére épül az előző köveinek felhasználásával. A toronyajtó 1792-ben, a szószékkorona 1822-ben, az újabb szószék 1827-ben készült el. A templom kisharangját az első világháború idején rekvirálták, de gondviselésszerűen visszakerült az egyházközség tulajdonába. Felirata: „Cristus Rex venit in pace Deus homo factus est 1530”. 1833-ban Segesváron újraöntötték az akkori nagyobbik harangot. A toronyórát 1835-ben készítették. Az orgonát 1847-ben Szabó János marosvásárhelyi orgonaépítő mester készítette.
Mezőcsávás – Bazéd, Galambod, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőménes, Mezőszabad, Szabéd
Mezőcsávás
Az egykori Tormás nevű középkori falu helyén keletkezett, amelyet 1661-ben Ali basa serege elpusztított. A lakossága helyére románokat telepítettek be. Református temploma az Ali pasa által lerombolt régi erődített templom felhasználásával épült 1792 és 1798 között. Haranglába a templom előtti dombon 1570-ben készült fából, középkori alapokra, a székely fafaragás remeke. A haranglábat legutóbb 1992-ben fedték be új zsindellyel. A templomdomb nyugati oldalán salétromos gyógyforrás fakad.
Galambod
A település neve írásban az 1332. és az 1334. évi pápai dézsmák regestrumában Galamb, illetve Galambud alakban fordult elő. Már akkor önálló egyházközségként jegyezték, Benedek nevű papjával. A Szurdok-dombon állott hajdani templomát, amely 1612-ben már a reformátusok tulajdonában volt, a faluval együtt a tatárok elpusztították. A mai templom a 13. században épült, a 14. században átalakították, majd 1822-1830 között átépítették. Felújítást 1888-ban, 1974-ben, 1994-ben és 2002-ben végeztek. A harangláb építéséről nem őriz adatot az egyházmegyei vagy az egyházközségi levéltár. A benne lévő két harang közül a kicsi fatengelyén az 1690-es évszám áll. A kisharang – a hagyomány szerint – a tatárok által elpusztított Szurdok-tetőn lévő faluból került ide. Rajta az 1481-es évszám olvasható. A nagyharangot 1870-ben Bécsújhelyen öntötték. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 19.
Kalandregény a sziklahitű lovagkirályról
Napvilágot láttak a Szent László Kárpát-medencei legendáriuma című kiadvány első példányai és a térképek, amelyeket a témához kapcsolódó rajzfilmmel együtt mutatnak be januárban – mondta el lapunknak Fazakas Szabolcs ötletgazda. A kiadványt minden Kárpát-medencei magyar iskolába szeretné eljuttatni a legendárium csapata.
A sziklahitű király – Szent László Kárpát-medencei legendáriuma című könyv első 150 példánya érkezett meg a nyomdából a hétvégén. „Ezeket a köteteket tekinthetjük korlátozott számú kiadásnak, mivel Gyöngyössy János, a könyv krónikás illusztrátora kézzel írja meg a kiadvány gerincét. A tervek szerint januárban mutatjuk be a kalandregényt, amelyet a térképpel együtt ajándékként szeretnénk eljuttatni minden Kárpát-medencei magyar iskolába” – mondta el a Krónika megkeresésére Fazakas Szabolcs, a kötet ötletgazdája, a Székelyföldi Legendárium vezetője. Hozzátette, a történet narrátora egy képzeletbeli lény, Szőr Manó, aki egykor Szent László mellett harcolt a csatatereken, és akit a király – Muszka Sándor története szerint – azzal a feladattal ruházott fel, hogy addig éljen és hirdesse a nagyszerű idők fényes tetteit, amíg erre igény és érdeklődés mutatkozik.
A kiadvány a háromszéki Szacsvától, azaz Kelet-Székelyföldtől egészen az Őrségig, Kelet-Ausztriáig egységesen mutat be szellemi vagy tárgyi emlékeket, 230 helyszínről begyűjtött Szent László-történeteket, amelyek konkrét földrajzi koordinátákhoz kapcsolhatók. „Ez a mű tulajdonképpen egy ízes szófordulatokkal teletűzdelt kalandregény, illusztrált művészettörténeti csavargás a múltban és a jelenben, miközben felelevenedik a legtöbb népi hagyomány, monda és hiedelem, amely napjainkban is él, és a szent király alakjához kötődik.
A kötet választ keres arra a kérdésre, hogy miként él Szent László alakja a mai ember emlékezetében, mi maradt meg abból az életműből, amelyet már a kortársak is nagyra értékeltek, és amely néhány évszázad alatt valóságos kultusszá nőtte ki magát, és napjainkban is érezteti a hatását” – mondta el lapunknak Gyöngyössy János történeti grafikus. Úgy fogalmazott, tudjuk, hogy a szent király sírja az idők során valóságos zarándokhely lett, ahol csodás gyógyulások és igazságtételek történtek, uralkodók rótták le kegyeletüket a lovagkirály földi maradványai előtt, uralkodócsaládok temetkeztek a szarkofágját őrző egykori váradi székesegyházba. Gyöngyössy hozzátette, a Székelyföld és a Felvidék templomaiban igen gyakran megfestették az 1068. évi győztes kerlési csatát, illetve az ehhez kapcsolódó legendát, amely az egyetlen olyan falkép, amely nem nyugati ihletésű, hanem több keleti hagyományt is magába olvasztó magyar „lelemény”.
A könyvhöz legendáriumos mintára térképet is készítettek, amelynek hangsúlyos eleme a leányrabló kun legyőzésének híres legendája. Ez a monda egyfajta képregény formájában hirdeti számos templom falán a középkor óta a híres cserhalmi–kerlési csatát (és annak utótörténetét), amely Váradon a csata előtti püspöki áldással kezdődött, majd Belső-Erdélyben, Beszterce környékén zajlott.
Gyöngyössy János több mint száz Kárpát-medencei templomot kutatott fel, és az azokban fennmaradt, megmentett kerlési legenda falképeit is feldolgozta. A szent királyról szóló legendák kulcsjeleneteit ábrázolta, amelyekhez szöveges leírást mellékelt. Fazakas Szabolcs arról is beszámolt lapunknak, hogy meglepetésként a könyvhöz készítenek egy rajzfilmet. Mint kifejtette, még dolgoznak az animáción, amely 5 perc 20 másodperc lesz. Ezt szintén Gyöngyössy János illusztrálja, az ő rajzait használják háttérként, amikor Szőr Manó a könyv segítségével végigvezeti a gyerekeket a Szent László-legendáriumon.
Dokumentumfilmet mutatnak be Szent László legendájáról
Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa és a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja szervezésében mutatják be hétfőn és kedden a Szent László-legenda című dokumentumfilmet, amelyet Szentgyörgyön és Csíkszeredában tekinthet meg a közönség. Az első bemutatót hétfőn 18 órakor a sepsiszentgyörgyi Művész moziban tartották, a vetítésen részt vett Marosán Csaba színművész és dr. Jánó Mihály művészettörténész. A filmet kedden 18 órakor a csíkszeredai Lázár-ház dísztermében is bemutatják a Gál Sándor utca 9. szám alatt. Az esemény vendége lesz Marosán Csaba színművész és ft. dr. Darvas-Kozma József esperes, a rendezvények házigazdája Kőrösi Viktor Dávid konzul. Bede Laura / Krónika (Kolozsvár)
Napvilágot láttak a Szent László Kárpát-medencei legendáriuma című kiadvány első példányai és a térképek, amelyeket a témához kapcsolódó rajzfilmmel együtt mutatnak be januárban – mondta el lapunknak Fazakas Szabolcs ötletgazda. A kiadványt minden Kárpát-medencei magyar iskolába szeretné eljuttatni a legendárium csapata.
A sziklahitű király – Szent László Kárpát-medencei legendáriuma című könyv első 150 példánya érkezett meg a nyomdából a hétvégén. „Ezeket a köteteket tekinthetjük korlátozott számú kiadásnak, mivel Gyöngyössy János, a könyv krónikás illusztrátora kézzel írja meg a kiadvány gerincét. A tervek szerint januárban mutatjuk be a kalandregényt, amelyet a térképpel együtt ajándékként szeretnénk eljuttatni minden Kárpát-medencei magyar iskolába” – mondta el a Krónika megkeresésére Fazakas Szabolcs, a kötet ötletgazdája, a Székelyföldi Legendárium vezetője. Hozzátette, a történet narrátora egy képzeletbeli lény, Szőr Manó, aki egykor Szent László mellett harcolt a csatatereken, és akit a király – Muszka Sándor története szerint – azzal a feladattal ruházott fel, hogy addig éljen és hirdesse a nagyszerű idők fényes tetteit, amíg erre igény és érdeklődés mutatkozik.
A kiadvány a háromszéki Szacsvától, azaz Kelet-Székelyföldtől egészen az Őrségig, Kelet-Ausztriáig egységesen mutat be szellemi vagy tárgyi emlékeket, 230 helyszínről begyűjtött Szent László-történeteket, amelyek konkrét földrajzi koordinátákhoz kapcsolhatók. „Ez a mű tulajdonképpen egy ízes szófordulatokkal teletűzdelt kalandregény, illusztrált művészettörténeti csavargás a múltban és a jelenben, miközben felelevenedik a legtöbb népi hagyomány, monda és hiedelem, amely napjainkban is él, és a szent király alakjához kötődik.
A kötet választ keres arra a kérdésre, hogy miként él Szent László alakja a mai ember emlékezetében, mi maradt meg abból az életműből, amelyet már a kortársak is nagyra értékeltek, és amely néhány évszázad alatt valóságos kultusszá nőtte ki magát, és napjainkban is érezteti a hatását” – mondta el lapunknak Gyöngyössy János történeti grafikus. Úgy fogalmazott, tudjuk, hogy a szent király sírja az idők során valóságos zarándokhely lett, ahol csodás gyógyulások és igazságtételek történtek, uralkodók rótták le kegyeletüket a lovagkirály földi maradványai előtt, uralkodócsaládok temetkeztek a szarkofágját őrző egykori váradi székesegyházba. Gyöngyössy hozzátette, a Székelyföld és a Felvidék templomaiban igen gyakran megfestették az 1068. évi győztes kerlési csatát, illetve az ehhez kapcsolódó legendát, amely az egyetlen olyan falkép, amely nem nyugati ihletésű, hanem több keleti hagyományt is magába olvasztó magyar „lelemény”.
A könyvhöz legendáriumos mintára térképet is készítettek, amelynek hangsúlyos eleme a leányrabló kun legyőzésének híres legendája. Ez a monda egyfajta képregény formájában hirdeti számos templom falán a középkor óta a híres cserhalmi–kerlési csatát (és annak utótörténetét), amely Váradon a csata előtti püspöki áldással kezdődött, majd Belső-Erdélyben, Beszterce környékén zajlott.
Gyöngyössy János több mint száz Kárpát-medencei templomot kutatott fel, és az azokban fennmaradt, megmentett kerlési legenda falképeit is feldolgozta. A szent királyról szóló legendák kulcsjeleneteit ábrázolta, amelyekhez szöveges leírást mellékelt. Fazakas Szabolcs arról is beszámolt lapunknak, hogy meglepetésként a könyvhöz készítenek egy rajzfilmet. Mint kifejtette, még dolgoznak az animáción, amely 5 perc 20 másodperc lesz. Ezt szintén Gyöngyössy János illusztrálja, az ő rajzait használják háttérként, amikor Szőr Manó a könyv segítségével végigvezeti a gyerekeket a Szent László-legendáriumon.
Dokumentumfilmet mutatnak be Szent László legendájáról
Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa és a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja szervezésében mutatják be hétfőn és kedden a Szent László-legenda című dokumentumfilmet, amelyet Szentgyörgyön és Csíkszeredában tekinthet meg a közönség. Az első bemutatót hétfőn 18 órakor a sepsiszentgyörgyi Művész moziban tartották, a vetítésen részt vett Marosán Csaba színművész és dr. Jánó Mihály művészettörténész. A filmet kedden 18 órakor a csíkszeredai Lázár-ház dísztermében is bemutatják a Gál Sándor utca 9. szám alatt. Az esemény vendége lesz Marosán Csaba színművész és ft. dr. Darvas-Kozma József esperes, a rendezvények házigazdája Kőrösi Viktor Dávid konzul. Bede Laura / Krónika (Kolozsvár)
2017. december 21.
A teológiai intézet örök barátja
Lelkészcsaládban született, amely többször is lakóhely-változtatásra kényszerítette. Több iskolába járt, később börtönbe került, majd a teológiára felvételizett. Mezőségi lelkipásztorsága után került a teológiára, ahol a diákok kedvence lett. Dr. Kozma Zsolt nyugalmazott teológia professzorral beszélgettünk.
– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, amelybe a második világháború is beleszólt?
– Árpástón születtem 1935-ben. Édesapámnak ez volt az első parókusi állása, azelőtt segédlelkészként szolgált. Itt éltük meg a második bécsi döntést, amely ránk nézve az elején ijesztő volt. A környéken ugyanis a Maniu-gárdisták raboltak, pusztítottak. Kipárnáztuk az ablakokat, hogy ne tudjanak belőni, ha arra járnak. Ameddig bejöttek a magyarok, rettegésben éltünk, utána a felhőtlen öröm következett. Édesapám a templomtoronyból egy 22 évig őrzött összehajtogatott piros-fehér-zöld zászlót vett elő, lovas szekeret fogadott, és azzal mentünk Rettegre, hogy lássuk a Dés–Bethlen–Beszterce útvonalon érkező magyar katonákat. Nemsokára kezdtem az első osztályt egy Debrecenből áthelyezett tanítónővel, de a faluba Magyarországról helyeztek át jegyző házaspárt is, így mindjárt egy kis „magyar hangulat” uralkodott a helységben, ahol fele-fele arányban éltünk reformátusok és román görög katolikusok. A faluban különben mindig béke volt.
Emlékszem, édesapám a magyar államtól kapott 20 pár bakancsot, abból tízet a görög katolikus papnak adott, hogy az ossza szét a románok között.
– Közeledett a front 1944 őszén. Mit tett a család?
– Felpakoltunk és nyugat felé indultunk, de csak a Szilágyságig jutottunk el. Szilágypanitba kerültünk, ahol anyai nagyapám volt a lelkipásztor. 1944. október 17. volt az a tragikus nap, amikor az orosz csapatok egy szakasza a faluba érkezett. Édesanyám kiugrott hátul az ablakon, elöl benyomultak az oroszok, lövöldözni kezdtek a lakásban, és keresték a nőket. Az árpástói családunk – szüleim, testvéreim és a velünk érkezett apai nagymamám – kiment a rétre, egy szénaboglya alá menekült, csak másnap tért vissza. Akkor már nagytatám, aki szenvedélyes vadász is volt, meglőtte nagymamámat, aki súlyos tüdőbajban szenvedett, és saját magával is végzett: nem bírta elviselni azt, ami velük történt.
– Miként került a család Kolozsvárra?
– 1948-ban a tanügyi reform miatt a vallásoktatást megszüntették, édesapám a zilahi kollégiumban állás nélkül maradt. Viszont zenei képzettsége is volt, ezért kinevezték énektanárnak a tanítónőképzőbe. 1949-ben ért minket a sokk, hogy nem kérték fel a megüresedett gyakorlati teológiai tanszéki állásba, ezért 1950-ben a kolozsvári operához szerződött.
– Érettségi után sikeres felvételi helyett letartóztatás és börtön következett. Miért ítélték el?
– 1952 áprilisában rendszerellenes röpcédulákat szórtunk a városban. Még mindig szó szerint emlékszem a szövegre, amit akkor kezdetleges eszközökkel sokszorosítottunk: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák ellen, akik romba döntik családjaitokat, és elviszik a nép legjobb fiait”.
Nyáron a Bolyai Egyetem kémia szakára szerettem volna felvételizni, ezért otthon tanultam, társaim pedig augusztus 22-én újabb akcióra készültek. Egyik barátunk családjának illegális kommunista harcos tagja feljelentett, és társaimmal együtt engem is letartóztattak. Kolozsváron, két helyen voltam fogdában, összesen nyolc hónapig, utána kényszermunkatáborba vittek a Duna–Fekete-tenger-csatornához. Öt évre ítéltek, de két év után közkegyelemben részesültem.
– Miért felvételizett a teológiára?
– Vallásos környezetben, hívő emberek között nőttem fel, mindig jártam templomba. 1954 szeptemberében szabadultam, de a börtönben minden este imádkoztam. Egy magát ateistának mondó személlyel is – később kiderült, hogy hívő katolikus volt – sokat vitatkoztam, aki „legyőzött”, ezért akkor nagyon elkeseredtem, de megerősödtem. Szabadulásom után hazajöttem Kolozsvárra, édesapám tanácsára pedig a teológiai istentiszteletekre kezdtem járni. Megtetszett a környezet, a hangulat, a közösség. Ezért azt mondom: belső indíttatásból, de számos külső hatás következtében határoztam el, hogy teológus leszek.
– Hogyan vált egy kufferes pap kedveltté a Mezőségen?
– Telefonon érkezett a „felső értesítés” a püspökségre, hogy túl sok lelkészjellegű személy él Kolozsváron. Ezért Dávid Gyulának ki kellett helyeznie a segédlelkészeket falura. Megkérdezte tőlem, hova akarok menni, nekem azonban mindegy volt. A megüresedett Szárazajtára Magyarszovátról választották meg a lelkészt, így én kerültem a helyébe a Mezőségre. Karácsony után érkeztem meg az autóbusszal: leszálltam a bokáig érő sárba a kufferrel, s miután mindenki szétszéledt, a sötétben valaki rám kérdezett: maga a pap? A harangozó volt, aki bevitt a jéghideg parókiára, s ott maradtam. Néhány nap múlva megtartottam az újévi istentiszteletet. Ekkor már olyan hangok hallatszottak, hogy „nekünk nem kell kufferes pap”, „mi lelkipásztort akarunk választani”. Azt válaszoltam, hogy amúgy is csak addig vagyok ott, ameddig választanak. Elkezdtem a szolgálatot, közben családot látogattam, tanítottam a konfirmandusokat. Még a konfirmáció is Magyarszováton ért, utána viszont karácsonyig elvittek katonának. Kolozsvárra jöttem vissza, ám a presbiterek megkerestek Szovátról.
– A presbiterek azt szerették volna, hogy öt évig maradjon, végül 17 évig szolgált a gyülekezetben. Hogyan tudott érvényesülni egy városi fiú vidéken?
– A presbiterek valóban azt akarták, én azonban nem írtam alá az öt évre szóló szerződést. Ennek ellenére a gyülekezet megválasztott. Nehezen szoktam meg a falusi környezetet, a bokáig érő sarat. Öt évig villany sem volt, a 3000 lelkes községben három telefon működött. Lassan azonban belejöttem, s megtanultam, hogy ne csak köszönjek, hanem a kertben kapáló bácsit arról is kérdezzem meg, ellett-e a tehene. A több mint másfél évtized alatt kétszer javítottuk a parókiát, háromszor a templomot, 40 méteres kerítést és a dombon betonlépcsőt építettem. Közben folyamatosan tanultam, magiszteri tanfolyamra iratkoztam be. 1966-ban megnősültem: Kali Gyöngyvért, a backamadarasi lelkész lányát vettem el feleségül. Négy gyermekünk született.
– A magiszteri tanfolyam, majd a doktori cím jelentette a lépcsőfokot a tanári állás felé?
– Részben igen. 1949-ben alakult meg az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet, 25 évvel később pedig ünnepélyes keretek között 14-en tettük le a doktorátust, ekkor tíz díszdoktort is avattak. Mindez márciusban történt, októberben pedig már óraadó tanárként alkalmaztak. Szovátról ingáztam: kedden reggel öt órakor a buszra ültem, kedden és szerdán megtartottam az órákat, szerda délután pedig hazamentem. Eleinte a héber és görög nyelvet tanítottam, a kezdőknek pedig németet. Úgy próbáltam megoldani az óratartást, hogy a gyülekezetben egyszer sem kellett helyettesíteni a két év alatt.
– Hogyan került a gyakorlati teológiai tanszékre?
– Két év után versenyvizsgáztam, s beköltöztünk Kolozsvárra. Hat évig voltam lektor. Ezt követően történt az, amit sokan helytelenítettek. Megüresedett az egyik gyakorlati tanszék – édesapám, aki korábban már az egyetemre került, nyugdíjba ment –, Nagy Gyula püspök felhívatott, és azt mondta, engem nevez ki helyette. Hiába mondtam, hogy ószövetséges vagyok, mégis a gyakorlati teológiai tanszékre kerültem: liturgikát, pojmenikát, katekétikát adtam elő. Majd megbíztak az ószövetségi bibliaismerettel is.
– A mintegy három évtizednyi tanárság ideje alatt 2500 prédikációvázlata született, számos prédikációs kötete jelent meg. Melyik munkáját tartja a legjobbnak?
– A legjobbnak Jézus Krisztus példázatait tartom. Azon ritka könyvek közé tartozik, amelyeket nem megrendelésre írtam. Ugyanis számos kötet úgy jelent meg, hogy a benne levő tanulmányok megírására, az előadások megtartására felkértek. A leghasznosabbnak a Teológiai idegen szavak, kifejezések, szólások szótárát tartom. A legtöbb időt mégis a Református Szemle repertóriumával töltöttem, amely 18 449 címszót tartalmaz, majdnem egymillió nevet és több mint tízezer helységnevet. 2011-ben kezdtem el, és 2016-ra fejeztem be. Aprólékos és nehéz volt, de élveztem átnézni azt, hogy az elmúlt évszázadban kik miről és mit írtak.
– Külföldi tanulmányútra nem engedték, itthon alkotott. Egyesek szerint talán ezért is kerültek ki tollából jellegzetesen erdélyi magyar református munkák, írások. Nem tekint vissza minderre úgy, mint valami isteni gondviselésre?
– Részben magam, részben mások életére nézve is szoktam mondani: a hit főleg azt jelenti, hogy rábízom életemet Istenre a jelenben (jövőre néző hit), és csak másodsorban azt, hogy Isten engem megsegített eddig (múltra néző hit). Több olyan év telt el, amikor negatív élmények értek. Akkor nem tudtam, hogy ezek valamire jók. Nem volt olyan hitem, hogy azt mondjam: ezek majd valamire jók lesznek. Később jöttem rá arra – és ez nem a teljes hit –, hogy Isten ezeket felhasználja majd mások javára. Külön története van annak, miért nem mehettem külföldre. Nem az történt, hogy elhatároztam, Erdéllyel szeretnék foglalkozni, hanem rá voltam erre kényszerítve. A Makkai Sándor-évforduló után következett a Tavaszy Sándor-, majd Ravasz László- és Imre Lajos-évforduló. Mind tősgyökeres erdélyi teológusok voltak, akikkel foglalkozni kellett. Ráálltam a témákra: mindig azt néztem, hogy az egyetemes református egyházon belül milyen sajátosságai vannak az erdélyi reformátusságnak, illetve ez hogyan viszonyul a magyarországihoz. Azt vallottam, hogy mindaz, ami velünk történt itt Erdélyben, az határoz meg minket. Az összesítőket és repertóriumokat is azért készítettem, hogy világosabban lássam, kik voltunk és kik vagyunk, hogyan érkeztünk el a reformációi emlékévig.
– Tudatosan készült a nyugdíjas évekre?
– Édesapám mellett Tőkés István, Geréb Pál, Juhász István is sértetten ment nyugdíjba a teológiáról. Nem szerettem volna vákuumba kerülni és traumaként megélni a nyugdíjazást. Ezért erre lelkileg is felkészültem. És gyakorlatilag is: nyugdíjazásomat követő első naptól kezdve új témával foglalkoztam, a Zsidókhoz írt levéllel, amely a Magyarországon készülő kommentársorozat egyik része lesz. Tudtam, minden időmet igénybe fogja venni. Még a doktorjelöltekkel való további foglalkozást is visszautasítottam. A teológiáról való távozás a tudatos készülődés miatt nem viselt meg. Előtte játszottam a gondolattal, hogy milyen lesz az utolsó tanári gyűlés vagy az utolsó akadémiai istentisztelet, mit fogok mondani. Végül minden úgy történt, mintha nem is készülnék nyugdíjba: nem mondtam semmit, azt sem, hogy mit jelentett számomra a teológia, mint intézet.
– És mit jelentett?
– Amikor teológus voltam, a teológia második otthonom volt. Amikor magyarszováti lelkipásztorként készültem a doktorátusra, a teológia második otthonom volt. Amikor tanár voltam, a teológia második otthonom volt. Most, amikor nyugdíjas vagyok, a teológia a második otthonom. Szinte nem telik el olyan nap vagy hét, hogy ne lennék legalább a teológia könyvtárában. Remélem, a teológus ifjúság öreg barátja és a teológiai intézet örök barátja maradok. Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Lelkészcsaládban született, amely többször is lakóhely-változtatásra kényszerítette. Több iskolába járt, később börtönbe került, majd a teológiára felvételizett. Mezőségi lelkipásztorsága után került a teológiára, ahol a diákok kedvence lett. Dr. Kozma Zsolt nyugalmazott teológia professzorral beszélgettünk.
– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, amelybe a második világháború is beleszólt?
– Árpástón születtem 1935-ben. Édesapámnak ez volt az első parókusi állása, azelőtt segédlelkészként szolgált. Itt éltük meg a második bécsi döntést, amely ránk nézve az elején ijesztő volt. A környéken ugyanis a Maniu-gárdisták raboltak, pusztítottak. Kipárnáztuk az ablakokat, hogy ne tudjanak belőni, ha arra járnak. Ameddig bejöttek a magyarok, rettegésben éltünk, utána a felhőtlen öröm következett. Édesapám a templomtoronyból egy 22 évig őrzött összehajtogatott piros-fehér-zöld zászlót vett elő, lovas szekeret fogadott, és azzal mentünk Rettegre, hogy lássuk a Dés–Bethlen–Beszterce útvonalon érkező magyar katonákat. Nemsokára kezdtem az első osztályt egy Debrecenből áthelyezett tanítónővel, de a faluba Magyarországról helyeztek át jegyző házaspárt is, így mindjárt egy kis „magyar hangulat” uralkodott a helységben, ahol fele-fele arányban éltünk reformátusok és román görög katolikusok. A faluban különben mindig béke volt.
Emlékszem, édesapám a magyar államtól kapott 20 pár bakancsot, abból tízet a görög katolikus papnak adott, hogy az ossza szét a románok között.
– Közeledett a front 1944 őszén. Mit tett a család?
– Felpakoltunk és nyugat felé indultunk, de csak a Szilágyságig jutottunk el. Szilágypanitba kerültünk, ahol anyai nagyapám volt a lelkipásztor. 1944. október 17. volt az a tragikus nap, amikor az orosz csapatok egy szakasza a faluba érkezett. Édesanyám kiugrott hátul az ablakon, elöl benyomultak az oroszok, lövöldözni kezdtek a lakásban, és keresték a nőket. Az árpástói családunk – szüleim, testvéreim és a velünk érkezett apai nagymamám – kiment a rétre, egy szénaboglya alá menekült, csak másnap tért vissza. Akkor már nagytatám, aki szenvedélyes vadász is volt, meglőtte nagymamámat, aki súlyos tüdőbajban szenvedett, és saját magával is végzett: nem bírta elviselni azt, ami velük történt.
– Miként került a család Kolozsvárra?
– 1948-ban a tanügyi reform miatt a vallásoktatást megszüntették, édesapám a zilahi kollégiumban állás nélkül maradt. Viszont zenei képzettsége is volt, ezért kinevezték énektanárnak a tanítónőképzőbe. 1949-ben ért minket a sokk, hogy nem kérték fel a megüresedett gyakorlati teológiai tanszéki állásba, ezért 1950-ben a kolozsvári operához szerződött.
– Érettségi után sikeres felvételi helyett letartóztatás és börtön következett. Miért ítélték el?
– 1952 áprilisában rendszerellenes röpcédulákat szórtunk a városban. Még mindig szó szerint emlékszem a szövegre, amit akkor kezdetleges eszközökkel sokszorosítottunk: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák ellen, akik romba döntik családjaitokat, és elviszik a nép legjobb fiait”.
Nyáron a Bolyai Egyetem kémia szakára szerettem volna felvételizni, ezért otthon tanultam, társaim pedig augusztus 22-én újabb akcióra készültek. Egyik barátunk családjának illegális kommunista harcos tagja feljelentett, és társaimmal együtt engem is letartóztattak. Kolozsváron, két helyen voltam fogdában, összesen nyolc hónapig, utána kényszermunkatáborba vittek a Duna–Fekete-tenger-csatornához. Öt évre ítéltek, de két év után közkegyelemben részesültem.
– Miért felvételizett a teológiára?
– Vallásos környezetben, hívő emberek között nőttem fel, mindig jártam templomba. 1954 szeptemberében szabadultam, de a börtönben minden este imádkoztam. Egy magát ateistának mondó személlyel is – később kiderült, hogy hívő katolikus volt – sokat vitatkoztam, aki „legyőzött”, ezért akkor nagyon elkeseredtem, de megerősödtem. Szabadulásom után hazajöttem Kolozsvárra, édesapám tanácsára pedig a teológiai istentiszteletekre kezdtem járni. Megtetszett a környezet, a hangulat, a közösség. Ezért azt mondom: belső indíttatásból, de számos külső hatás következtében határoztam el, hogy teológus leszek.
– Hogyan vált egy kufferes pap kedveltté a Mezőségen?
– Telefonon érkezett a „felső értesítés” a püspökségre, hogy túl sok lelkészjellegű személy él Kolozsváron. Ezért Dávid Gyulának ki kellett helyeznie a segédlelkészeket falura. Megkérdezte tőlem, hova akarok menni, nekem azonban mindegy volt. A megüresedett Szárazajtára Magyarszovátról választották meg a lelkészt, így én kerültem a helyébe a Mezőségre. Karácsony után érkeztem meg az autóbusszal: leszálltam a bokáig érő sárba a kufferrel, s miután mindenki szétszéledt, a sötétben valaki rám kérdezett: maga a pap? A harangozó volt, aki bevitt a jéghideg parókiára, s ott maradtam. Néhány nap múlva megtartottam az újévi istentiszteletet. Ekkor már olyan hangok hallatszottak, hogy „nekünk nem kell kufferes pap”, „mi lelkipásztort akarunk választani”. Azt válaszoltam, hogy amúgy is csak addig vagyok ott, ameddig választanak. Elkezdtem a szolgálatot, közben családot látogattam, tanítottam a konfirmandusokat. Még a konfirmáció is Magyarszováton ért, utána viszont karácsonyig elvittek katonának. Kolozsvárra jöttem vissza, ám a presbiterek megkerestek Szovátról.
– A presbiterek azt szerették volna, hogy öt évig maradjon, végül 17 évig szolgált a gyülekezetben. Hogyan tudott érvényesülni egy városi fiú vidéken?
– A presbiterek valóban azt akarták, én azonban nem írtam alá az öt évre szóló szerződést. Ennek ellenére a gyülekezet megválasztott. Nehezen szoktam meg a falusi környezetet, a bokáig érő sarat. Öt évig villany sem volt, a 3000 lelkes községben három telefon működött. Lassan azonban belejöttem, s megtanultam, hogy ne csak köszönjek, hanem a kertben kapáló bácsit arról is kérdezzem meg, ellett-e a tehene. A több mint másfél évtized alatt kétszer javítottuk a parókiát, háromszor a templomot, 40 méteres kerítést és a dombon betonlépcsőt építettem. Közben folyamatosan tanultam, magiszteri tanfolyamra iratkoztam be. 1966-ban megnősültem: Kali Gyöngyvért, a backamadarasi lelkész lányát vettem el feleségül. Négy gyermekünk született.
– A magiszteri tanfolyam, majd a doktori cím jelentette a lépcsőfokot a tanári állás felé?
– Részben igen. 1949-ben alakult meg az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet, 25 évvel később pedig ünnepélyes keretek között 14-en tettük le a doktorátust, ekkor tíz díszdoktort is avattak. Mindez márciusban történt, októberben pedig már óraadó tanárként alkalmaztak. Szovátról ingáztam: kedden reggel öt órakor a buszra ültem, kedden és szerdán megtartottam az órákat, szerda délután pedig hazamentem. Eleinte a héber és görög nyelvet tanítottam, a kezdőknek pedig németet. Úgy próbáltam megoldani az óratartást, hogy a gyülekezetben egyszer sem kellett helyettesíteni a két év alatt.
– Hogyan került a gyakorlati teológiai tanszékre?
– Két év után versenyvizsgáztam, s beköltöztünk Kolozsvárra. Hat évig voltam lektor. Ezt követően történt az, amit sokan helytelenítettek. Megüresedett az egyik gyakorlati tanszék – édesapám, aki korábban már az egyetemre került, nyugdíjba ment –, Nagy Gyula püspök felhívatott, és azt mondta, engem nevez ki helyette. Hiába mondtam, hogy ószövetséges vagyok, mégis a gyakorlati teológiai tanszékre kerültem: liturgikát, pojmenikát, katekétikát adtam elő. Majd megbíztak az ószövetségi bibliaismerettel is.
– A mintegy három évtizednyi tanárság ideje alatt 2500 prédikációvázlata született, számos prédikációs kötete jelent meg. Melyik munkáját tartja a legjobbnak?
– A legjobbnak Jézus Krisztus példázatait tartom. Azon ritka könyvek közé tartozik, amelyeket nem megrendelésre írtam. Ugyanis számos kötet úgy jelent meg, hogy a benne levő tanulmányok megírására, az előadások megtartására felkértek. A leghasznosabbnak a Teológiai idegen szavak, kifejezések, szólások szótárát tartom. A legtöbb időt mégis a Református Szemle repertóriumával töltöttem, amely 18 449 címszót tartalmaz, majdnem egymillió nevet és több mint tízezer helységnevet. 2011-ben kezdtem el, és 2016-ra fejeztem be. Aprólékos és nehéz volt, de élveztem átnézni azt, hogy az elmúlt évszázadban kik miről és mit írtak.
– Külföldi tanulmányútra nem engedték, itthon alkotott. Egyesek szerint talán ezért is kerültek ki tollából jellegzetesen erdélyi magyar református munkák, írások. Nem tekint vissza minderre úgy, mint valami isteni gondviselésre?
– Részben magam, részben mások életére nézve is szoktam mondani: a hit főleg azt jelenti, hogy rábízom életemet Istenre a jelenben (jövőre néző hit), és csak másodsorban azt, hogy Isten engem megsegített eddig (múltra néző hit). Több olyan év telt el, amikor negatív élmények értek. Akkor nem tudtam, hogy ezek valamire jók. Nem volt olyan hitem, hogy azt mondjam: ezek majd valamire jók lesznek. Később jöttem rá arra – és ez nem a teljes hit –, hogy Isten ezeket felhasználja majd mások javára. Külön története van annak, miért nem mehettem külföldre. Nem az történt, hogy elhatároztam, Erdéllyel szeretnék foglalkozni, hanem rá voltam erre kényszerítve. A Makkai Sándor-évforduló után következett a Tavaszy Sándor-, majd Ravasz László- és Imre Lajos-évforduló. Mind tősgyökeres erdélyi teológusok voltak, akikkel foglalkozni kellett. Ráálltam a témákra: mindig azt néztem, hogy az egyetemes református egyházon belül milyen sajátosságai vannak az erdélyi reformátusságnak, illetve ez hogyan viszonyul a magyarországihoz. Azt vallottam, hogy mindaz, ami velünk történt itt Erdélyben, az határoz meg minket. Az összesítőket és repertóriumokat is azért készítettem, hogy világosabban lássam, kik voltunk és kik vagyunk, hogyan érkeztünk el a reformációi emlékévig.
– Tudatosan készült a nyugdíjas évekre?
– Édesapám mellett Tőkés István, Geréb Pál, Juhász István is sértetten ment nyugdíjba a teológiáról. Nem szerettem volna vákuumba kerülni és traumaként megélni a nyugdíjazást. Ezért erre lelkileg is felkészültem. És gyakorlatilag is: nyugdíjazásomat követő első naptól kezdve új témával foglalkoztam, a Zsidókhoz írt levéllel, amely a Magyarországon készülő kommentársorozat egyik része lesz. Tudtam, minden időmet igénybe fogja venni. Még a doktorjelöltekkel való további foglalkozást is visszautasítottam. A teológiáról való távozás a tudatos készülődés miatt nem viselt meg. Előtte játszottam a gondolattal, hogy milyen lesz az utolsó tanári gyűlés vagy az utolsó akadémiai istentisztelet, mit fogok mondani. Végül minden úgy történt, mintha nem is készülnék nyugdíjba: nem mondtam semmit, azt sem, hogy mit jelentett számomra a teológia, mint intézet.
– És mit jelentett?
– Amikor teológus voltam, a teológia második otthonom volt. Amikor magyarszováti lelkipásztorként készültem a doktorátusra, a teológia második otthonom volt. Amikor tanár voltam, a teológia második otthonom volt. Most, amikor nyugdíjas vagyok, a teológia a második otthonom. Szinte nem telik el olyan nap vagy hét, hogy ne lennék legalább a teológia könyvtárában. Remélem, a teológus ifjúság öreg barátja és a teológiai intézet örök barátja maradok. Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)