Katalónia ürügyén riogatnak a románok Székelyfölddel
A román sajtó és nacionalista politikusok a katalóniai függetlenedési folyamat kapcsán párhuzamot vonnak a székelyföldi autonómiamozgalom és a katalán helyzet között. Arról nem beszélnek, ami nyilvánvaló, hogy hasonlóság létezik, éspedig Erdély és Katalónia között.
A hasonlóság pedig onnan ered, hogy Erdélyt is, mint Katalóniát, egy szomszédos hatalom elfoglalta, a jelenlegi gazdasági helyzete is hasonló: a megtermelt javak többsége Erdélyben születik, ahogyan az Katalónia esetében történik. Egyelőre még az erdélyi transzilvanista mozgalom nem olyan erős, hogy a Romániát vezető árnyékhatalom érdemesnek tartaná az emlegetésre. Egymás után jelennek meg azok az írások, melyek riogatják a románokat, miszerint előbb-utóbb biza elveszik tőlük Erdélyt.
Bogdan Chirieac külpolitikai elemző a bukaresti Dcnews.ro portál hasábjain megjelent vezércikkében – párhuzamot vonva a katalán népszavazás és a székely önrendelkezési igény között – nem kevesebbet állít, mint hogy a „Berlin–Budapest–Moszkva-tengely mentén politizáló” Orbán Viktor magyar miniszterelnök befolyása révén 2018-ban népszavazást fognak rendezni Romániában Székelyföld autonómiájáról. De a szerző szerint az is megtörténhet, hogy a tömbmagyar régió függetlenségéről tartanak majd referendumot. Miközben Chirieac szerint „tudományos szempontból” Székelyföld nem létezik, az általa vizionált referendum időpontját március 15-ére, az összmagyarság ünnepére tűzhetik ki. Hasonló eszmefuttatás látott napvilágot a legnagyobb példányszámban megjelenő központi napilap, az Adevărul honlapján Lulea Marius Dorin tollából. Az építőmérnökként tevékenykedő publicista szerint az autonómia – ahogy azt szerinte éppen Katalónia esete bizonyítja – az első lépést jelenti a függetlenség kinyilvánítása felé. „A katalán helyzet világosan mutatja, hogy Romániában miért nem fogadható el semmilyen autonómiakövetelés, mert az végül alkotmánysértéshez fog vezetni” – vonja le a következtetést a nem mellesleg Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülését szorgalmazó aktivistaként ismert Dorin. Amúgy a román kormány képviselői – a magyar hatóságokhoz hasonlóan – csupán arra szorítkoznak a katalán helyzet kapcsán, hogy spanyol belügynek nevezik a történteket. Miközben elismerik, hogy Székelyföld számára nagy vonalakban azt az autonómiát akarják, amivel Katalónia jelenleg rendelkezik, romániai magyar politikusok szerint kizárólag egyetlen vonatkozásban, az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglaltak mentén lehet csak párhuzamot vonni a két régió között: miszerint minden népnek joga van szabadon élni és szabadon dönteni a sorsáról. – Aki olvasott életében, az tudja, hogy Székelyföld esetében nem függetlenségről, hanem területi és kulturális önrendelkezésről van szó, aminek semmi köze például a határmódosításhoz – szögezte le kérdésünkre Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő. Az erdélyi Magyar Polgári Párt alelnöke – aki a tavalyi választásokon a Romániai Magyar Demokrata Szövetség listáján szerzett törvényhozói mandátumot – valótlanságnak nevezte, hogy a székely önrendelkezés a függetlenség „előszobája” lenne. Szerinte a románok ürügyként állítják ezt a valótlanságot, hogy ne is tárgyaljanak az autonómiáról, mivel szándékukban sem áll megadni Székelyföldnek ezt a jogot. A székelyföldi politikus úgy véli, a székelyeknek a Katalóniában zajló eseményektől függetlenül harcolniuk kell a jogaikért, egyedül azt kell figyelembe venniük, hogy az önrendelkezés jár a tömbmagyar régiónak, és nem szabad hagyniuk, hogy egyesek arról győzködjék őket, miszerint a katalán helyzet miatt „csendben kell maradniuk”. Kulcsár-Terza hozzátette: a magyarok nem kérnek mást, mint az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlésen elfogadott, az összes együtt élő népnek teljes nemzeti szabadságot ígérő nyilatkozat betartását, ami szerinte Székelyföld viszonylatában területi autonómiát jelent. A politikus arra is felhívta a figyelmet, hogy ha bekövetkeznék a bukaresti és chișinăui revizionisták álma, Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülése, akkor a moldovai gagauzok önrendelkezése révén precedens teremtődne Románia területén egy területi autonómiára. Kulcsár-Terza kérdésünkre elmondta, alakulata még ebben az évben be fogja terjeszteni a bukaresti parlamentben az RMDSZ-szel közösen kidolgozott, a székelyföldi területi autonómiát célzó törvénytervezetet, amely nem mellesleg nem Katalóniát, hanem a dél-tiroli autonómiát veszi mintának. A politikus szerint a statútum előterjesztésével nem szabad megvárni 2018-at, az egyesülés centenáriumának apropóján ugyanis a románok provokációnak tekinthetik a kezdeményezést. Rostás Szabolcs / MNO; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gróf Bánffy Miklós, a sikeres külügyminiszter
Egy erdélyi arisztokrata a magyar külügyek élén – Bánffy Miklós címmel tartott előadást erdélyi körútja sepsiszentgyörgyi állomásán dr. Vizi László Tamás történész. A székesfehérvári Kodolányi János Főiskola rektorhelyettese az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vendégeként turnézott. Témajavaslatai közül a háromszékiek ezt választották. Mottóul egy Bánffy-idézetet jelölt meg az előadó: „...feladatunk az, hogy a nemzet külpolitikai horizontját emeljük”.
Vetített képes előadásában Vizi László Tamás a külügyminiszterre összpontosított, hisz ez az oldala a kevésbé ismert – mondotta. Vázolta a történelmi hátteret, Trianont és előzményeit, érintőlegesen szólt losonci gróf Bánffy Miklós sokoldalúságáról, és beágyazta külügyminiszteri tevékenységét a bethleni gróf Bethlen István vezette kormány politikájába. Bánffy Miklós 1873. december 30-án született Kolozsváron 60 ezer holdas birtok örököseként. Jogi tanulmányait Budapesten végezte. 1901-től szabadelvű országgyűlési képviselő, 1906–1910 között Kolozs vármegye főispánja, 1912–1918 között a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, kormánybiztosként az utolsó magyar király, IV. Károly 1916-os koronázási ünnepségének főszervezője. 1918. december 31-én a Székely Nemzeti Tanács megbízottjaként nyugati körútra indult – Bécs, Berlin, Koppenhága, Hága. Céljának tekintette a nyugati közvélemény felvilágosítását a magyarországi helyzetről, ugyanis a nyugati sajtóban csak negatív cikkek jelentek meg Magyarországról. Útja csekély sikerrel járt. 1920 elején Bánffy Angliában tárgyalt, ugyanis január 15-én átnyújtották Apponyi Albertnek, Magyarország képviselőjének a trianoni békeszerződés-tervezetet. A párizsi tárgyalásokon érezhető volt, hogy Lloyd George brit miniszterelnök fogékony a magyarkérdésre, a nemzetiségi arányok szerinti felosztásra, ezért Bánffy informális tárgyalásokat folytatott Londonban. 1920 őszén felmerült, hogy londoni nagykövetté nevezik ki. Végül nem nagykövet, hanem külügyminiszter lett a Trianon utáni, szintén egy erdélyi arisztokrata, gróf Bethlen István által vezetett kormányban.
Külpolitikai célok
Bethlen István a nemzetgyűlésben (parlamentben) 1921. április 19-én tartott miniszterelnöki bemutatkozó beszédében meghatározta a külpolitikai célokat és megnevezte a külügyminiszter feladatkörét. „Magyarországnak bele kell helyezkednie abba a helyzetbe, amelyet a reánk kényszerített trianoni béke alkotott. Magyarország a legutóbbi időkben olyan tanúságát adta belső erejének, higgadtságának és hazafias egységének, hogy mindenki előtt kétségtelen az, hogy az az erő és az a higgadtság lényeges biztosítéka a békének Európa keletén. Elleneink minden rágalmaival szemben bizonyság ez és cáfolat.”
A kormány nyugalommal és önérzettel tekint a jövőbe. A béke végrehajtását az adott szó erejénél fogva kötelességének tartja, de a béke, amely a győzők abszolút kényszerével jött létre, nemcsak kötelességeket ró reánk, hanem számunkra is tartalmaz jogokat – hangsúlyozta a miniszterelnök. Reményét fejezte ki, hogy e jogok érvényesítésében a szerződők ugyanazt a lelkiismeretességet fogják tanúsítani, amellyel Magyarország lép e kérdések elé. „Abban a feltételezésben, hogy szomszédaink azoknak a rendkívüli előnyöknek élvezetében, amelyeket nekik a béke biztosít nem fognak megfeledkezni azokról a kötelességekről sem, amelyeket velünk szemben szerződésileg vállaltak. Itt eleve hangsúlyoznom kell, hogy egy pillanatra sem feledhetjük el azt a belső szellemi és kulturális kapcsot, amely minket más uralom alá került véreinkkel elválaszthatatlanul összefűz. Ez álláspontunk annál kétségtelenebb, minthogy éppen a béke a nemzetiségi elv széles hangoztatásából keletkezett. A természet adta gazdasági és kereskedelmi szükségességek megjelölik azt az utat, amely a legközelebbi szomszédainkkal való viszonyaink rendezéséhez szükséges” – hangoztatta a kormányfő. Bethlen István kijelentette, egy irányultsága lehet csak külügyi politikánknak, amelyet rendíthetetlenül követni akarunk: orientációnk egyedül magyar lehet. Emlékeztetett, hogy megszűnt a királyi hatalom, valamint Magyarországnak az osztrák tartományokkal elválaszthatatlan és együttes birtoklása, ami az 1867. évi kiegyezés hozadéka volt. Ezek következményeit a békekötés után fogja levonni a kormány, mivel a béke a nagyhatalmak ratifikációja után válik érvényessé, tehát addig az időpontig nem is volt lehető, hogy a kormány ezzel a kérdéssel foglalkozzék.
A külügyi tárca felelőse
Bánffy Miklós, a „mindenkivel egy nyelven tudó” külügyminiszter 1921. április 14. és 1922. december 19. között töltötte be a tisztséget.
A politikus úgy vélte, a diplomáciai eljárás nem rejtélyes boszorkánykonyha, nem különbözik semmiben a borjúvásártól, az eladó magas árat kér, a vevő alacsonyat kínál, az eladó dicséri a borjút, a vevő pedig ócsárolja. Bánffy megjelölte a magyar külpolitika prioritásait: a győztes hatalmakkal, az utódállamokkal és a Nemzetek Szövetségével való viszony javítása. Ennek érdekében Bánffy szerint mérsékelt, türelmes és kíméletes külpolitikát kell folytatni, „őszinte jóakarattal és minden hátsó gondolat nélkül”.
Elutasította az irredenta hangoskodást. Mérsékelt, higgadt politikáját számos bírálat érte. Bánffy külügyminiszteri ars poeticája így fogalmazható meg: „Aki felelős állásban van, az felelős a békéért és a békés fejlődésért, mert csak úgy fejlődhetünk, ha a reálpolitika és a rajongás a nemzet szolgálatára összefognak és egyetértenek”. Ha csak a rajongók és a kalandorok vezetnék a nemzetet, akkor ez meg nem érdemelt megalázáshoz és pusztuláshoz vezetne, jelentette ki. A románok történelmi lehetőséget szalasztottak el a magyar–román viszony konszolidálására, ugyanis 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után felszabadítóként ünnepelte volna őket az ország, ha nem kezdenek fosztogatni és nem lekezelőek a lakossággal. Ez a lélektani pillanat azonban elmúlt. „Pedig a lélektani erők döntik el a nemzetek külpolitikáját, az anyagi érdek eltörpül mellette” – vélte.
Bánffy szerint a cseh elnökkel, Masarykkal lehetett egyezkedni, és ekkoriban Felvidéken volt a legkevesebb probléma, mert Masaryk a kisebbségvédelmi törvények szellemét is be kívánta tartani. A revízió kérdésében azt vallotta, ha barátságos viszonyt akarunk valamelyik szomszéddal, ez másként el nem képzelhető, mint úgy, hogy irányában a „nem, nem, soha” álláspontjáról le kell mondani. Ezzel kapcsolatban viszont tudta, hogy a magyar gondolkodás nem ítéli meg ezt az álláspontot pozitívan, hanem jogfeladással fogja vádolni.
Meggyűlt a baja a régi vágású, dualista gyökerű adminisztrációval. Ez egy lenéző, birodalmi diplomácia, ami Bánffy szerint már a dualista monarchia idején is káros volt, mert nem barátságot épített, nem békülni akart például a balkáni nemzetekkel, hanem elidegenítette őket. De akkor legalább még volt birodalmi alapja, míg egy kis közép-európai országként már nevetséges is és minden alap nélküli, ha fennhéjázunk és packázunk a szerbekkel és más környező országokkal, mondotta.
Sopron és környéke
Vizi László Tamás vázolta a Bánffy Miklós külügyminisztersége idején történt külpolitikai eseményeket. 1921-ben június 10–23-a között csehszlovák–magyar tárgyalásokat folytattak Bruckban és Marienbadban. Magyarországot Teleki Pál és Bánffy Miklós, Csehszlovákiát Edvard Beneš képviselte. Előtérben gazdasági kérdések álltak. Augusztus 8-án aláírták Rigában a szovjet–magyar fogolycserére vonatkozó egyezményt. Augusztus 20-áról 21-ére virradó éjjel a magyar csapatok bevonultak a szerb megszállás alatt levő Újszegedre, augusztus 22-én Baranyába, Pécsre. 1921. augusztus végén Prónay Pál és Héjjas Iván különítményei bevonultak a trianoni békeszerződésben Ausztriához csatolt nyugat-magyarországi területekre. Augusztus 29-én az Amerikai Egyesült Államok különbékét kötött Magyarországgal. 1921. szeptember 3-án Magyarország és Bulgária kereskedelmi megállapodást kötött. Szeptember 24-én Apponyi Albert, a magyar kormány főmegbízottja a Népszövetségben kérte, hogy a közgyűlés halassza el a döntést Magyarország felvétele ügyében a következő ülésszakig, Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolása végrehajtása körül támadt viszály miatt. Szeptember 26-én Bánffy Miklós Edvard Benešsel tárgyalt Brünnben. Beneš közvetítőként lépett fel Magyarország és Ausztria közt, támogatta Magyarország igényét Sopronra és környékére. Október 11–13-a között olasz közvetítéssel osztrák–magyar tárgyalások zajlottak Velencében. A magyar küldöttséget Bethlen István miniszterelnök és Bánffy Miklós külügyminiszter vezette. Megegyeztek abban, hogy Sopron és környékének hovatartozásáról népszavazás döntsön. December 14–16-a között népszavazást tartottak Sopron és környékén. 24 072 szavazatból 15 343 a Magyarországhoz, 8227 az Ausztriához való tartozást támogatta, 502 érvénytelen volt.
Az október 20–24-e közötti napokat 2. királypuccsként tartják számon: akkor zajlott IV. Károly második visszatérési kísérlete. Október 23-án az antanthatalmak tiltakoztak Károly visszatérése ellen, Csehszlovákia és Jugoszlávia részleges mozgósítást rendelt el. December 16-án Ausztria és Csehszlovákia ötéves szerződést kötött. Kötelezték magukat a saint-germaini és a trianoni békeszerződés határozatainak maradéktalan végrehajtására. 1922. február 8-án Magyarország és Ausztria kereskedelmi egyezményt kötött. Augusztus 31-én Csehszlovákia és Jugoszlávia kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött egy esetleges magyar támadás elhárítására. Szeptember 18-án Magyarországot felvették a Népszövetségbe. Október 19-én Magyarország és Észtország kereskedelmi szerződést kötött. November 22-én Magyarország és Csehszlovákia kereskedelmi szerződést kötött. 1922. szeptember 9-én a török hadsereg elfoglalta Szmirnát. Bekövetkezett Lloyd George brit miniszterelnök bukása. Októberben Mussolini hatalomra jutott Olaszországban. Repedezni kezdett a Párizs környéki békék rendszere, háttérbe szorult a teljesítési politika. Bánffy ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy ha barátságos viszonyt akarunk valamelyik szomszéddal, irányában a „nem, nem soha” álláspontjáról le kell mondani. Felfogását éles bírálatok érték. 1922. december 19-én benyújtotta lemondását.
Epilógus
A számbavétel után nagyot ugorva Bánffy igen beszédes megnyilvánulásával zárta előadását Vizi László Tamás történész. A II. bécsi döntést követő napon, 1940. szeptember 1-jén Bánffy Miklós a kisebbségi sorsból megszabaduló honfitársaihoz írt kiáltványában megfogalmazta: „Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély. Csak így maradhatunk méltók Erdély földjéhez.” Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy élet múzeuma
Ditrói Ervin 100. születésnapjára
Ditrói Ervin művészettörténész 1917-ben született Kolozsváron, 2010-ben halt meg Rehovoton, Izraelben. A Bánffy-palotában működő múzeum alapító igazgatója volt. Ditrói nem a megfelelő ember volt a megfelelő helyen. Semmi értelme nem volt úgy foglalkozni az olasz reneszánsszal és Dürerrel, hogy az 1950-es és 80-as évek között, honfitársaihoz hasonlóan alig utazhatott külföldre.
Ervin úgy beszélt Michelangelo szobrairól, az Akropoliszról és a Trójai falóról a diákjainak, az olvasóinak és nekem, aki tizenhárom éves voltam, amikor kivándorolt, mintha naponta érinthette volna meg ezeket a műveket a saját kezével. Holott egész életében legfeljebb egyszer láthatott belőlük egyetmást, banánon és kávén élve, amikor a hatvanas évek elején valahogy kijutott Olaszországba a feleségével.
2008-ban hívtam fel utoljára Berlinből. Mondtam neki, hogy az irodából, ahol akkor dolgoztam a Pergamon múzeumot látom. Mire Ervin: menj be a Pergamonba, fel a lépcsőn jobb oldalon, az első emeleten balra van egy kis Vénusz szobor. A legjobb szobor, amit valaha láttam. Mikor jártál ott, kérdem. ’62-ben, válaszolta. Másnap bementem a múzeumba, a szobor ott volt. Megértettem, hogy az akkor már 91 éves Ervin számára lényegében egész életében mindegy volt, hogy ő éppen hol van, mert sose lehetett ott, ahol szeretett volna lenni. Ezért aztán a festmények és albumok között élve sétált az egész világon, mint elérhetetlen tájak egyetlen nagy múzeumi tárlatán.
Mire hatvanhét évesen kivándorolt Izraelbe az azóta fiatalon elhunyt és érdemtelenül feledésbe merült szobrász fiához, Tamáshoz, az ottani szakmai nyilvánosságba már nem tudott bekapcsolódni. Késő volt bármihez. Ezt ő mondta nekem, amikor 2000-ben meglátogattam. A hat-hét nyelven értő és kommunikáló Ervin, kint is ugyanúgy olvasott minden nap valamennyit latinul és franciául, mint kolozsvári életében, de héberül már nem tudott megtanulni.
Ceauşescu Romániájában a világtól volt távol, Izraelben a munkától. Ám nem az alkotástól. Nyolcvan felett kezdett el festeni – újra, hiszen fiatalon is festett. De igazából senkinek se készültek már ezek a képek. Nevetve mutatta az egyiket, ismét kihallgatva engem, mint régen gyerekkoromban, amikor együtt sétáltunk a városban és mutatta nekem a házakat, hogy „na, mit veszel itt észre?” A képen egy pompásan feldíszített lovassereg jött a semmiből és ment a semmibe, egy sivatag közepén. Látomás volt az egész.
Képek és jelképek című egyetlen könyvében, ami 1982-ben jelent meg a Kriterionnál időben és térben is egyedülálló keresztmetszetet kapunk Ditrói szakmai és szellemi világáról. A kolozsvári Szent György-szoborról szóló híres tanulmánya is ebben lát napvilágot. Ezt követik remek esszékbe foglalt értekezései többek között Marcel Cîrnoagă, Miklóssy Gábor, Incze János Dés, Nagy Imre, Erdős I. Pál, Feszt László, Bene József, Hokusai, Rembrandt, Tizian, Michelangelo, Piranesi és Dürer művészetéről. A Michelangeloról szóló szöveg annyira magával ragad, mintha nem is a művészettörténész szólalna meg, hanem a művész közeli barátja. A Bánffy-palota homlokzatáról részletes tanulmányt olvashatunk a válogatásban. A könyv a legjobb kiadók legjobb műelemző esszéköteteiben és szaktanulmány köteteiben is megjelenhetett volna. Az Andreescu egykori előadótanára az 1945 utáni erdélyi kulturális sajtóban (elsősorban a Korunkban) olyan elemzői szabadságot engedett meg magának egyik-másik tanulmányában, amit a cenzúra csak azért nem tiltott, mert nem értett. Ma már közismert tény (vagy az lehetne), hogy a szocialista diktatúra korában, hála a cenzorok tudatlanságának, véletlenül elsőrangú könyvek is átpréselődtek állami támogatásból az egyébként abszurd méreteket öltő, persze ugyancsak állami politikai szűrőn. Az államosított figyelmetlenség nagy szolgálatot tett azoknak, akik ezt önkéntelenül kihasználva úgy írtak jó műveket jó művekről, mintha ez szabad vagy természetes lett volna, holott igazából nem volt se szabad se természetes. Ervin művészettörténeti esszéi mindig az egész világról szóltak, akkor is, ha egy magyar vagy egy román művészről írt, miközben a nagyvilágot a diktatúra könyvkiadás politikája nem tette hozzáférhetővé és külföldre utazni is csak komoly hivatali zaklatás árán és nagyon ritkán lehetett, megalázóan kevés valutával.
Ezen a ponton jött el az ideje egy történetnek, amelyhez hasonlókkal Ervin örökké szórakoztatta maga körül az embereket. Egyszer Ion Gheorghe Maurer, az akkor Ditrói Ervin által vezetett múzeumba, a Bánffy palotába látogatott. Hosszasan nézegetett egy festményt, majd megkérdezte Ditróit: „mennyit kapnék ezért a képért, ha eladnám?” „Minimum hat évet miniszterelnök úr”. Maurer a hasát fogta a röhögéstől.
Újabb történet. Egy alkalommal megkeresték Bukarestből, hogy vezessen egy népművészeti fesztivált. Ő szabadkozott, hogy sajnos nem vállalhatja el, mert nem ért a folklorisztikához. Mire a hivatalosan bátorító válasz: „Az elvtárs félreértett. Nem értenie kell hozzá, hanem vezetnie kell”. Az ilyen önleleplező kontraszelekció bája kellemes perceket okozhatott a humoráról és anekdotáiról ismert Ervinnek.
1980 januárjában elvitt Miklóssy Gáborhoz, aki egy kívülről vakolatlan, börtönszerű, belül is kísérteties házban lakott. A hétszobás lakrészt Miklóssy úgy alakította át, hogy öt szobából egyetlen helység lett, kettőből egy másik. A mozgássérült festő pokrócokba bugyolálva feküdt az ágyban. Felolvasott egy latin szöveget Ervinnek, aki egy adott pillanatban kijavította, mondván, hogy azt a szót úgy ejtik, de nem azt jelenti. Miklóssy szabályszerűen ordítozni kezdett, hogy „de úgy van”, mire Ervin, „de nem úgy van”, mire Miklóssy, „de úgy van, de nem úgy van”! Mire Ervin, ismerve Miklóssy hírhedt fukarságát, egyszer csak azt mondja: „Gábor, fogadjunk ötven lejben!” Mire Miklóssy: „Nézd Ervin, lehet, hogy neked van igazad…”
Ditrói Ervinről nem lehet vicces történetek felelevenítése nélkül beszélni. A másik ilyen alaptéma vele kapcsolatban a tárgyak. Gyűjtögetett. Lakása tele volt tárgyakkal, amelyek szemügyre vételére mindig újabb késztetést érzett az ember, akkor is, ha évek óta járt hozzájuk, mert mindegyikben volt valami egyedi, mert arra sosem futotta lehetőségben és pénzben, hogy bármiből is beszerezzen egy egész garnitúrát, sorozatot, összefüggő tárgycsoportot. Évtizedekkel később nyugati kutatóknál, műértőknél járva értettem csak meg, hogy azzal, ahol és amikor élete háromnegyedét leélte, Ditrói Ervin csak szemelgethetett azokból az értékekből, amelyekről egyébként annyi mindent tudott. Semmit nem lehetett szisztematikusan gyűjteni, birtokolni, csak magát a tudást ezekről a dolgokról. Egyébként nagy hedonista volt. És örök gyerek. Imádta a motorbicikliket. A klasszikus műveltségű professzor sokakat ámulatba ejtett, amikor háromszor nézte meg az akkor új Csillagok háborúja című filmet. Magyarázta hatvanöt évesen (nekem a koravén gyereknek), hogy ezzel a filmmel valami új kezdődik. Szilágyi-Gál Mihály / Szabadság (Kolozsvár)

A kortárs kultúra mint közös nyelv – Magyar Örökség díj erdélyi művészeknek
A gyergyói származású Molnár Levente világhírű operaénekest és Márton Árpád csíkszeredai festőművészt is Magyar Örökség díjjal tüntették ki a hét végén Budapesten.
Magyar Örökség díjjal ismerték el a gyergyói származású Molnár Levente világhírű operaénekes és a csíkszeredai Márton Árpád festőművész munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a hét végén. A Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért bírálóbizottság döntése értelmében azokat díjazták, akiknek nevéhez köthetőek korunk, valamint a második világháborút megelőző időszak legjelentősebb magyar teljesítményei.
Bekapcsolni Erdélyt a világ komolyzenei vérkeringésébe
Molnár Levente művészetét, munkásságát Bocskor Lóránt színművész, a Virtuózok rendezvényigazgatója méltatta a díjátadón. „Művész és ember– ez a kettősség válik jelentőssé Molnár Levente életművében, aki fiatal kora ellenére olyan teljesítményeket tudhat maga mögött, amelyek bárkinek egy egész életre elegendőek lennének.
Mint mindig mondja, szeretne olyan világban élni, ahol a kortárs kultúra az a nyelv, amit minden ember beszél. Hiteles, meggyőző erővel tudja képviselni ezt az egész világban, munkássága bizonyíték arra, hogy az igaz tehetség utat törhet magának" – méltatta Bocskor Lóránt a gyergyóremetei származású Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekest, baritont, aki rengeteg felkérést kap a világ első kategóriás operaházaiból. A méltatásban elhangzott, az énekes folyamatosan azon munkálkodik, hogy Erdélyt rácsatlakoztassa a világ komolyzenei vérkeringésére.
Molnár Levente Gyergyóremetén született 1983-ban, érettségi után, 18 évesen debütált az aradi Nemzeti Színházban, 21 évesen pedig Budapesten, a Magyar Állami Operaházban játszott főszerepeket. Nemzetközi bemutatkozására 2007-ben a Cardiffi Énekversenyen került sor, ahol döntősként Carlo Rizzi vezényletével mutatkozott be. Egy évvel később már a londoni Covent Gardenben énekelt.
Az elmúlt években Berlinben, Bécsben, Bordeaux-ban, Münchenben, Londonban, Tokióban és Madridban is fellépett, dolgozott például Juan Diego Florez-szel és Rost Andreával, valamint Marco Armiliato, Ascher Fisch, Zubin Mehta és Kent Nagano világhírű karmesterekkel.
„Ha újrakezdhetném, akkor is tanár lennék”
Márton Árpád csíkszeredai festőművész munkásságát Banner Zoltán művészettörténész, költő méltatta a díjátadón.
Úgy érzem, erre az elismerésre nem is vagyok érdemes, én csak végeztem a dolgomat. A tanári munkában, a nevelésben is nagy elégtételem van. Ha még egyszer újrakezdhetném, csak a tanári állást vállalnám. Sokat segített nekem az, hogy ifjúság között élhettem, vagy hogy gyerekek között voltam” – nyilatkozott a művész a héten a Liget.ro-nak az elismerésről.
Márton Árpád középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte (1958), a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát (1964). Kompozíciókat, tájképeket, portrékat és portrékompozíciókat fest, melyeken drámai megjelenítő erővel fejezi ki a székelység ragaszkodását a szülőföldhöz.
Kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Olajban és olajtemperában készült festményein, valamint akvarelljein a dekoratívan kezelt és fölfokozott színek kifejező erejére épít, s a téma rajzos, kemény, szűkszavú megjelenítésére törekszik.
A csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos egyéni kiállítást szervezett Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson. Részt vett külföldi csoportkiállításokon: New York (1974), Barcelona (1976), Krakkó (1977), Nürnberg (1980), Washington (1988).
Magyar Örökség elismerésben részesült még Bakó Annamária irodalomközvetítő és könyves szolgálata; Kovács Szilvia és az általa életre hívott „A legszebb konyhakertek" mozgalom, Bogdán József vajdasági magyar papköltő szolgáló élete; Hubay Jenő zeneszerző iskolateremtő hegedűművészete; Gyóni Géza költészete és patriotizmusa. Krónika (Kolozsvár)