Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. június 26.
Összehangolt erőkkel
Alig akad olyan magyarlakta városa Erdélynek, amelyről az elmúlt hetek-hónapok során ne röppentek volna fel a magyarok elleni jogsértésekkel kapcsolatos hírek.
Nagyváradon például köztér- és utcanév-változtatással kívánják nyomatékosítani, kik az urak a városban, Marosvásárhelyen az orvosi egyetemen máig nem oldódott meg a magyar nyelvű oktatás helyzete, mi több, újabban középiskolákba is begyűrűzött a román nacionalizmus, előbb a kétnyelvű oklevelek ütötték ki a biztosítékot a hivatásos nemzetvédőknél, majd a tanévzáró ünnepségen dulakodásba torkollt a magyar szülők kétnyelvűséget hirdető akciója.
De még üdülőtelepről is érkeznek olyan sajtójelentések, miszerint eltűnt gyermek keresésére sem engedélyezték a magyar nyelvű felhívást. Nem jobb a helyzet térségünkben sem: a nagy feljelentő elődje nyomába lépő új prefektus pert indított Barót polgármesteri hivatala ellen a városháza-felirat miatt, mindeközben pedig a brassói táblabíróság érvénytelenítette Kovászna Megye Tanácsának megyezászlóról szóló határozatát.
Mintha valakik készakarva gondoskodnának arról, hogy mindenütt – a strandtól, parktól kezdődően az oktatási és állami intézményeken át az igazságszolgáltatás palotájáig – azt érezzük: másodrangú állampolgárai vagyunk ennek az országnak.
Nehezen hihető ezért, hogy véletlen egybeesésekről lenne szó, sokkal inkább úgy tűnik, összehangolt, központilag irányított stratégia mentén hoznak újabb és újabb, nemzeti önérzetünket sértő intézkedéseket. Megeshet, reakciókészségünket tesztelik így, a forró nyár küszöbén, hadd lássák, mire számíthatnak, ha ősszel nyélbe ütik a közigazgatási átszervezést, s olyan régióba olvasztják be Székelyföldet, amelyben a magyarság aránya 30 százalék körülire csökken, megeshet, autonómiatörekvéseink erősödésének kívánják elejét venni, megfélemlítésünket célozzák ezek az akciók – bármiként legyen is, bármilyen sötét szándék álljon e magyarellenes megnyilvánulások mögött, ha válaszunk nem kellőképpen határozott és ugyanannyira összehangolt, sikerrel nem járhatunk.
Mintha kezdenének ugyan ráébredni erre a magyar politikai pártok és szervezetek is, az együttműködési szándék kinyilvánításánál azonban többre volna szükség: legalább a régiósítás ügyében egységes akciótervet kellene kidolgozni, és együtt cselekedni, mégpedig mielőbb. Az idő ugyanis nem nekünk dolgozik.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma
Alig akad olyan magyarlakta városa Erdélynek, amelyről az elmúlt hetek-hónapok során ne röppentek volna fel a magyarok elleni jogsértésekkel kapcsolatos hírek.
Nagyváradon például köztér- és utcanév-változtatással kívánják nyomatékosítani, kik az urak a városban, Marosvásárhelyen az orvosi egyetemen máig nem oldódott meg a magyar nyelvű oktatás helyzete, mi több, újabban középiskolákba is begyűrűzött a román nacionalizmus, előbb a kétnyelvű oklevelek ütötték ki a biztosítékot a hivatásos nemzetvédőknél, majd a tanévzáró ünnepségen dulakodásba torkollt a magyar szülők kétnyelvűséget hirdető akciója.
De még üdülőtelepről is érkeznek olyan sajtójelentések, miszerint eltűnt gyermek keresésére sem engedélyezték a magyar nyelvű felhívást. Nem jobb a helyzet térségünkben sem: a nagy feljelentő elődje nyomába lépő új prefektus pert indított Barót polgármesteri hivatala ellen a városháza-felirat miatt, mindeközben pedig a brassói táblabíróság érvénytelenítette Kovászna Megye Tanácsának megyezászlóról szóló határozatát.
Mintha valakik készakarva gondoskodnának arról, hogy mindenütt – a strandtól, parktól kezdődően az oktatási és állami intézményeken át az igazságszolgáltatás palotájáig – azt érezzük: másodrangú állampolgárai vagyunk ennek az országnak.
Nehezen hihető ezért, hogy véletlen egybeesésekről lenne szó, sokkal inkább úgy tűnik, összehangolt, központilag irányított stratégia mentén hoznak újabb és újabb, nemzeti önérzetünket sértő intézkedéseket. Megeshet, reakciókészségünket tesztelik így, a forró nyár küszöbén, hadd lássák, mire számíthatnak, ha ősszel nyélbe ütik a közigazgatási átszervezést, s olyan régióba olvasztják be Székelyföldet, amelyben a magyarság aránya 30 százalék körülire csökken, megeshet, autonómiatörekvéseink erősödésének kívánják elejét venni, megfélemlítésünket célozzák ezek az akciók – bármiként legyen is, bármilyen sötét szándék álljon e magyarellenes megnyilvánulások mögött, ha válaszunk nem kellőképpen határozott és ugyanannyira összehangolt, sikerrel nem járhatunk.
Mintha kezdenének ugyan ráébredni erre a magyar politikai pártok és szervezetek is, az együttműködési szándék kinyilvánításánál azonban többre volna szükség: legalább a régiósítás ügyében egységes akciótervet kellene kidolgozni, és együtt cselekedni, mégpedig mielőbb. Az idő ugyanis nem nekünk dolgozik.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma
2013. június 26.
Román nyelvi tolerancia
A prefektusi átirat
Köztudott, hogy a nyelvi tolerancia magas fokon biztosított. Erre jó példa a baróti városvezetőnek küldött prefektusi átirat. Benedek Elek, Baróti Szabó Dávid, Benkő József hazájában, Erdővidék központi településén, Baróton, amelynek neve 802 éve szerepel az okmányokban, jogállamiságot sértő egy háromnegyed részt székely-magyar többségű megye élén álló román prefektus számára, hogy a hivatalos román és magyar megnevezés mellett a polgármesteri hivatal épületén olvasható a Városháza Barót megnevezés is.
Ha egy román településről lenne szó, talán érthető volna a hónapok óta tartó tiltás e két magyar szó miatt. Egy 1100 éve, a magyar honfoglalás óta magyarok által lakott településről van szó. Ezt a régészet is bizonyítja. A közeli Köpecen és Miklósváron két honfoglalói sír és kard került elő. E nagy demokráciában, ahol a „nemzetes székely” nem másodrangú állampolgár, abban a városban, amely népességének 97 százaléka a hivatalos román népszámlálás szerint székely-magyar, alkotmányt, illetve jogállamiságot sért, ha kiírják egy közintézményre a városháza magyar nyelvű megnevezést. Véleményem e kérdésben az, hogy csak azért, mert a véletlen, a forgandó szerencse által Párizsban a félretájékoztatott nagyhatalmak képviselői 1920-ban diktátummal – azaz a nemzetközi jog alapján igazságtalanul – Romániának adományozták az önrendelkezés alapján önálló államalapításra is jogos Székelyföld magyar népét, az nem jogosíthatja fel a román hatalmat arra, hogy a székely népet minden közösségi jogtól megfossza. Két magyar szó használata egy színmagyar településen, egy magyar régióban nem lehet jogsértő! Természetesen, a törvényeket lehet csűrni-csavarni, de egy becsületes, együttélést támogató tisztviselő – a méltányosság alapján, a békés együttélés szellemiségében – ebből nem kavar ügyet. Bizonyára a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására kénytelen ilyen pitiáner ügyekben is éreztetni a székely-magyar közösséggel, hogy ki az úr Székelyföldön! Az őshonos székely népnek kuss! Még mit nem! Magyarul leírni egy nyolc évszázados magyar településnevet, mindezek mellett azt a szörnyű, Magyarországon is használt megnevezést, hogy városháza! Micsoda szemtelenség! Mindezt akkor, amikor Európában a román törvények példa nélkülien toleránsak, széleskörűen biztosítják a nemzetiségek jogait. Természetes, hogy egy homogén és egységes nemzetállam egy ilyen méretű románellenes jogsértést nem engedélyezhet! A székelység kordában tartására (is) kinevezett prefektus, Dumitru Marinescu, Háromszék – 1968-tól Kovásznára keresztelt – megye prefektusa, a román jogállamiság védelmében kénytelen lépni, mert ő a törvényesség letéteményese! Természetesen, ilyen jogsértést nem tűrhet el! Egyelőre még csak körleveleket küldözget, és arra hívja fel Lázár-Kiss Barna András polgármester figyelmét, hogy hagyjon fel a jogállamiságot sértő magatartásával. Emlegeti is, hogy ő helyesen jár el. Példaként hozza fel, hogy a székely-magyar népességű Maksa község elöljárósága is hasonló bűnben leledzett, mint Barót. Hiába volt minden jó szó, nem hittek neki. De az igazság, azaz a román törvényesség diadalmaskodott a törvénytelen cselekedetek felett. Láss csodát, a pártatlan román törvények helyreállították az arcátlan jogsértést. Maksa vezetősége is pert veszített a brassói táblabíróságon. Marinescu kormánymegbízott ezúttal is toleránsan jár el! Barót polgármesterét már március 18-án figyelmeztette arra, hogy a polgármesteri hivatal homlokzatáról takarítsa el a fránya magyar szavakat. Május 8-án ismételten küldött felszólítást. A kapott választ már csak azért sem fogadhatja el, mert a magyar felirat „sem formailag, sem tartalmilag nem felel meg a jogszabályban foglaltaknak”. Nemcsak az zavarja, hogy e két magyar szó messzire látszik, olvasható. Gondoljunk csak arra, hogy az idegen, ha ezt meglátja, még azt hiszi, hogy nem Romániában, hanem Magyarországon jár, gutaütést kap, és eltéved! A prefektus azért is aggódik, hogy mi lesz a székely atyafiakkal, ha betévednek a polgármesteri hivatalba, és nem ismerik a városháza kifejezést! Szegények, ha nincs náluk Ariadné fonala, elvesznek egy ilyen hatalmas intézményben. Ki tudja, még éhen is halnak, amíg kitalálnak onnan! A polgármester azonban nem ért a jó szóból, mert természetesnek tartja, hogy egy magyar városban magyar felirat (is) állhat egy közigazgatási intézményen. Nos, prefektus úr! Ha a hivatali elődjének köszönhetően a székely szimbólumokat, zászlókat nemcsak az egész ország megismerte, de törvényerőre is emelkedik azok használatának joga, talán az Ön érdeme lesz, hogy Székelyföldön elterjed a városháza, a községháza és a faluháza régi magyar megnevezések használata.
Az 1918-as ígérete
Prefektus úr! Engedje meg, hogy ne a gyulafehérvári ígéreteket idézzem, mert azok közismertek, hanem azok egyik előkészítőjét, szervezőjét, a nagygyűlés szónokát, aki ismertette a gyulafehérvári nyilatkozatot. Vasile Goldiş a Kolozsvári Hírlapban – 1918 novemberében – az erdélyi magyarság sorsa iránt érdeklődő újságírónak a következőt ígérte az erdélyi magyarság román uralom alá kerülésének következményeiről: „Teljes önkormányzatuk lesz. Magyar iskoláikat, magyar közigazgatásukat, magyar bíróságaikat megtarthatják, kulturális intézményeiket fejleszthetik.”
Kérdem, ezt igazolják a baróti polgármesternek, régi magyar szóval, városbírónak küldött átiratai a román alkotmányosságra, törvényességre hivatkozva? Vajon nem a székelység közösségi jogainak korlátozásáról, kordában tartásáról van szó? Az Ön által emlegetett nyelvhasználati törvények toleranciáról tanúskodnak? Figyelmébe ajánlom szélsőségesen nacionalista román honfitársaimnak, hogy tanulmányozzák az 1940-es években használatos magyar pénzeket: csodák csodája, a Horthy-korszakban senkit nem zavart, hogy a pénzekre is hatnyelvű feliratot nyomtattak.
Mivel az 1918-as ígéretek felsorolására és azok be nem tartására egy vaskos könyv sem lenne elég, ezért csak néhány sort idézek abból a levélből, amelyet Ion I. C. Brătianu, Románia több alkalommal regnáló miniszterelnöke írt 1919-ben. E hivatalos levél szerint, amelyet a nagyhatalmak képviselőinek a félrevezetésére, helyesebben ámítására Párizsban felolvastak, szerepel a teljes jogegyenlőség ígérete, amely az új Románia „összes állampolgárának” jár. Ebben a román kormány megígérte, hogy „biztosítani fogja a kisebbségek jogait és szabadságát a közigazgatás tág decentralizációja által, azon kívül idegen lakosságának szabad fejlődést biztosít nyelvi, nevelési és egyházi ügyekben”. Úgy tűnik, hogy ez is átverés, félrevezetés volt! Nem kell csodálkozni azon, ha az ígéretek be nem tartása, a közösségi jogoktól való megfosztás, a nyelvi intolerancia rádöbbenti a székely népet arra, hogy küzdenie kell a területi autonómiáért, a székely régió székely-magyar népének jövőjéért.
A román intoleráns nacionalisták gondoljanak arra is, hogy miért nem kell nekünk az olyan demokrácia, ahol a települések vezetőit törvény elé lehet citálni azért, mert régi és közismert magyar szóval fel merik írni egy intézmény nevét. Ne csodálkozzanak azon, ha a székely-magyarság nem fogadja el a román kormányzatnak azt a törekvését, hogy régiósítás címén kisebbséggé tegye. Ne ámuldozzanak azon, hogy a székelység miért fog hatalmas tömegekben kimenni az utcákra. Ne emlegessék, hogy Európában példa nélküli a román „kisebbségpolitika”. Ne feledjék: a székely nép megunta, hogy őshonosként, többségiként kisebbségként bánnak vele, és azt is, hogy idegenek diktálnak azon a földön, amely az övé, amelyért évszázadokon át elődei ontották vérüket!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A prefektusi átirat
Köztudott, hogy a nyelvi tolerancia magas fokon biztosított. Erre jó példa a baróti városvezetőnek küldött prefektusi átirat. Benedek Elek, Baróti Szabó Dávid, Benkő József hazájában, Erdővidék központi településén, Baróton, amelynek neve 802 éve szerepel az okmányokban, jogállamiságot sértő egy háromnegyed részt székely-magyar többségű megye élén álló román prefektus számára, hogy a hivatalos román és magyar megnevezés mellett a polgármesteri hivatal épületén olvasható a Városháza Barót megnevezés is.
Ha egy román településről lenne szó, talán érthető volna a hónapok óta tartó tiltás e két magyar szó miatt. Egy 1100 éve, a magyar honfoglalás óta magyarok által lakott településről van szó. Ezt a régészet is bizonyítja. A közeli Köpecen és Miklósváron két honfoglalói sír és kard került elő. E nagy demokráciában, ahol a „nemzetes székely” nem másodrangú állampolgár, abban a városban, amely népességének 97 százaléka a hivatalos román népszámlálás szerint székely-magyar, alkotmányt, illetve jogállamiságot sért, ha kiírják egy közintézményre a városháza magyar nyelvű megnevezést. Véleményem e kérdésben az, hogy csak azért, mert a véletlen, a forgandó szerencse által Párizsban a félretájékoztatott nagyhatalmak képviselői 1920-ban diktátummal – azaz a nemzetközi jog alapján igazságtalanul – Romániának adományozták az önrendelkezés alapján önálló államalapításra is jogos Székelyföld magyar népét, az nem jogosíthatja fel a román hatalmat arra, hogy a székely népet minden közösségi jogtól megfossza. Két magyar szó használata egy színmagyar településen, egy magyar régióban nem lehet jogsértő! Természetesen, a törvényeket lehet csűrni-csavarni, de egy becsületes, együttélést támogató tisztviselő – a méltányosság alapján, a békés együttélés szellemiségében – ebből nem kavar ügyet. Bizonyára a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására kénytelen ilyen pitiáner ügyekben is éreztetni a székely-magyar közösséggel, hogy ki az úr Székelyföldön! Az őshonos székely népnek kuss! Még mit nem! Magyarul leírni egy nyolc évszázados magyar településnevet, mindezek mellett azt a szörnyű, Magyarországon is használt megnevezést, hogy városháza! Micsoda szemtelenség! Mindezt akkor, amikor Európában a román törvények példa nélkülien toleránsak, széleskörűen biztosítják a nemzetiségek jogait. Természetes, hogy egy homogén és egységes nemzetállam egy ilyen méretű románellenes jogsértést nem engedélyezhet! A székelység kordában tartására (is) kinevezett prefektus, Dumitru Marinescu, Háromszék – 1968-tól Kovásznára keresztelt – megye prefektusa, a román jogállamiság védelmében kénytelen lépni, mert ő a törvényesség letéteményese! Természetesen, ilyen jogsértést nem tűrhet el! Egyelőre még csak körleveleket küldözget, és arra hívja fel Lázár-Kiss Barna András polgármester figyelmét, hogy hagyjon fel a jogállamiságot sértő magatartásával. Emlegeti is, hogy ő helyesen jár el. Példaként hozza fel, hogy a székely-magyar népességű Maksa község elöljárósága is hasonló bűnben leledzett, mint Barót. Hiába volt minden jó szó, nem hittek neki. De az igazság, azaz a román törvényesség diadalmaskodott a törvénytelen cselekedetek felett. Láss csodát, a pártatlan román törvények helyreállították az arcátlan jogsértést. Maksa vezetősége is pert veszített a brassói táblabíróságon. Marinescu kormánymegbízott ezúttal is toleránsan jár el! Barót polgármesterét már március 18-án figyelmeztette arra, hogy a polgármesteri hivatal homlokzatáról takarítsa el a fránya magyar szavakat. Május 8-án ismételten küldött felszólítást. A kapott választ már csak azért sem fogadhatja el, mert a magyar felirat „sem formailag, sem tartalmilag nem felel meg a jogszabályban foglaltaknak”. Nemcsak az zavarja, hogy e két magyar szó messzire látszik, olvasható. Gondoljunk csak arra, hogy az idegen, ha ezt meglátja, még azt hiszi, hogy nem Romániában, hanem Magyarországon jár, gutaütést kap, és eltéved! A prefektus azért is aggódik, hogy mi lesz a székely atyafiakkal, ha betévednek a polgármesteri hivatalba, és nem ismerik a városháza kifejezést! Szegények, ha nincs náluk Ariadné fonala, elvesznek egy ilyen hatalmas intézményben. Ki tudja, még éhen is halnak, amíg kitalálnak onnan! A polgármester azonban nem ért a jó szóból, mert természetesnek tartja, hogy egy magyar városban magyar felirat (is) állhat egy közigazgatási intézményen. Nos, prefektus úr! Ha a hivatali elődjének köszönhetően a székely szimbólumokat, zászlókat nemcsak az egész ország megismerte, de törvényerőre is emelkedik azok használatának joga, talán az Ön érdeme lesz, hogy Székelyföldön elterjed a városháza, a községháza és a faluháza régi magyar megnevezések használata.
Az 1918-as ígérete
Prefektus úr! Engedje meg, hogy ne a gyulafehérvári ígéreteket idézzem, mert azok közismertek, hanem azok egyik előkészítőjét, szervezőjét, a nagygyűlés szónokát, aki ismertette a gyulafehérvári nyilatkozatot. Vasile Goldiş a Kolozsvári Hírlapban – 1918 novemberében – az erdélyi magyarság sorsa iránt érdeklődő újságírónak a következőt ígérte az erdélyi magyarság román uralom alá kerülésének következményeiről: „Teljes önkormányzatuk lesz. Magyar iskoláikat, magyar közigazgatásukat, magyar bíróságaikat megtarthatják, kulturális intézményeiket fejleszthetik.”
Kérdem, ezt igazolják a baróti polgármesternek, régi magyar szóval, városbírónak küldött átiratai a román alkotmányosságra, törvényességre hivatkozva? Vajon nem a székelység közösségi jogainak korlátozásáról, kordában tartásáról van szó? Az Ön által emlegetett nyelvhasználati törvények toleranciáról tanúskodnak? Figyelmébe ajánlom szélsőségesen nacionalista román honfitársaimnak, hogy tanulmányozzák az 1940-es években használatos magyar pénzeket: csodák csodája, a Horthy-korszakban senkit nem zavart, hogy a pénzekre is hatnyelvű feliratot nyomtattak.
Mivel az 1918-as ígéretek felsorolására és azok be nem tartására egy vaskos könyv sem lenne elég, ezért csak néhány sort idézek abból a levélből, amelyet Ion I. C. Brătianu, Románia több alkalommal regnáló miniszterelnöke írt 1919-ben. E hivatalos levél szerint, amelyet a nagyhatalmak képviselőinek a félrevezetésére, helyesebben ámítására Párizsban felolvastak, szerepel a teljes jogegyenlőség ígérete, amely az új Románia „összes állampolgárának” jár. Ebben a román kormány megígérte, hogy „biztosítani fogja a kisebbségek jogait és szabadságát a közigazgatás tág decentralizációja által, azon kívül idegen lakosságának szabad fejlődést biztosít nyelvi, nevelési és egyházi ügyekben”. Úgy tűnik, hogy ez is átverés, félrevezetés volt! Nem kell csodálkozni azon, ha az ígéretek be nem tartása, a közösségi jogoktól való megfosztás, a nyelvi intolerancia rádöbbenti a székely népet arra, hogy küzdenie kell a területi autonómiáért, a székely régió székely-magyar népének jövőjéért.
A román intoleráns nacionalisták gondoljanak arra is, hogy miért nem kell nekünk az olyan demokrácia, ahol a települések vezetőit törvény elé lehet citálni azért, mert régi és közismert magyar szóval fel merik írni egy intézmény nevét. Ne csodálkozzanak azon, ha a székely-magyarság nem fogadja el a román kormányzatnak azt a törekvését, hogy régiósítás címén kisebbséggé tegye. Ne ámuldozzanak azon, hogy a székelység miért fog hatalmas tömegekben kimenni az utcákra. Ne emlegessék, hogy Európában példa nélküli a román „kisebbségpolitika”. Ne feledjék: a székely nép megunta, hogy őshonosként, többségiként kisebbségként bánnak vele, és azt is, hogy idegenek diktálnak azon a földön, amely az övé, amelyért évszázadokon át elődei ontották vérüket!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. július 3.
Öt polgármestert perelt be Kovászna megye prefektusa székely zászlók miatt
Öt polgármestert perelt be az elmúlt napokban Dumitru Martinescu, Kovászna megye prefektusa (a kormány megbízottja) amiatt, hogy a felszólítása ellenére sem távolították el a polgármesteri hivatalokról a székely zászlót.
A prefektus a Mediafax hírügynökségnek elmondta, hétfőn Barót város, valamint Lemhény (Lemnia) és Árkos (Arcus) községek polgármesteri hivatalát perelte be a székely zászló kitűzése miatt, májusban pedig a kézdivásárhelyi és a kökösi (Chichis) polgármesteri hivatalt hívta perbe ugyanezért. A prefektus szerint az általa korábban felszólított polgármesterek közül a csernátoni (Cernat), a gelencei (Ghelinta), az ozsdolai (Ojdula) a vargyasi (Varghis) és a kovásznai eltávolította a székely zászlót a hivatal homlokzatáról.
A prefektus március elején kilenc településnek adott egyhetes haladékot a zászló eltávolítására. Dumitru Marinescu azokra a jogszabályokra hivatkozott, amelyek előírják, hogy a polgármesteri hivatalokra az ország és az Európai Unió zászlaja mellett a területi egységek saját – hivatalosan elfogadott – jelképei tűzhetők ki. A román hatóságok korábbi érvelése szerint a Székelyföld nem képez területi egységet, a székely zászlót pedig Kovászna megyében nem fogadták el a megye hivatalos jelképének.
A prefektus utalt arra, hogy nem szerepel a felszólítottak listáján Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatala, és a Kovászna Megyei Tanács, mert ezeket az intézményeket már korábban beperelte a prefektusi hivatal.
A székelyzászló kitűzése miatt indított korábbi perek közül az uzoni (Ozun) ősszel folytatódik a Brassói Táblabíróságon. Jogerős ítéletben érvénytelenítette viszont a táblabíróság a Kovászna megye zászlójáról hozott önkormányzati határozatot.
A június 20-án hozott ítéletben a táblabíróság érvénytelenítette a Kovászna megyei önkormányzat 2008-ban hozott határozatát, amelyben a kormány által korábban elfogadott címer zászlóváltozatát is a jelképek közé sorolta. A megyei jelkép az egykori Háromszék vármegye címerének a kis mértékben módosított változata. A prefektus fő kifogása az volt, hogy Romániában nem rendelkezik jogszabály megyei zászló elfogadásáról, a megyéknek tehát csak címerük lehet.
MTI
Erdély.ma
Öt polgármestert perelt be az elmúlt napokban Dumitru Martinescu, Kovászna megye prefektusa (a kormány megbízottja) amiatt, hogy a felszólítása ellenére sem távolították el a polgármesteri hivatalokról a székely zászlót.
A prefektus a Mediafax hírügynökségnek elmondta, hétfőn Barót város, valamint Lemhény (Lemnia) és Árkos (Arcus) községek polgármesteri hivatalát perelte be a székely zászló kitűzése miatt, májusban pedig a kézdivásárhelyi és a kökösi (Chichis) polgármesteri hivatalt hívta perbe ugyanezért. A prefektus szerint az általa korábban felszólított polgármesterek közül a csernátoni (Cernat), a gelencei (Ghelinta), az ozsdolai (Ojdula) a vargyasi (Varghis) és a kovásznai eltávolította a székely zászlót a hivatal homlokzatáról.
A prefektus március elején kilenc településnek adott egyhetes haladékot a zászló eltávolítására. Dumitru Marinescu azokra a jogszabályokra hivatkozott, amelyek előírják, hogy a polgármesteri hivatalokra az ország és az Európai Unió zászlaja mellett a területi egységek saját – hivatalosan elfogadott – jelképei tűzhetők ki. A román hatóságok korábbi érvelése szerint a Székelyföld nem képez területi egységet, a székely zászlót pedig Kovászna megyében nem fogadták el a megye hivatalos jelképének.
A prefektus utalt arra, hogy nem szerepel a felszólítottak listáján Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatala, és a Kovászna Megyei Tanács, mert ezeket az intézményeket már korábban beperelte a prefektusi hivatal.
A székelyzászló kitűzése miatt indított korábbi perek közül az uzoni (Ozun) ősszel folytatódik a Brassói Táblabíróságon. Jogerős ítéletben érvénytelenítette viszont a táblabíróság a Kovászna megye zászlójáról hozott önkormányzati határozatot.
A június 20-án hozott ítéletben a táblabíróság érvénytelenítette a Kovászna megyei önkormányzat 2008-ban hozott határozatát, amelyben a kormány által korábban elfogadott címer zászlóváltozatát is a jelképek közé sorolta. A megyei jelkép az egykori Háromszék vármegye címerének a kis mértékben módosított változata. A prefektus fő kifogása az volt, hogy Romániában nem rendelkezik jogszabály megyei zászló elfogadásáról, a megyéknek tehát csak címerük lehet.
MTI
Erdély.ma
2013. július 5.
A magyar feliratok ellen is harcol a háromszéki prefektus
A hivatalok magyar felirata miatt is perel a háromszéki prefektus. Dumitru Marinescu több település polgármesterét perelte be amiatt, hogy a hivatalok homlokzatára magyarul írták ki, hogy községháza, városháza vagy megyeháza. Mint arról beszámoltunk, a kormánymegbízott emellett több pert indított a székely zászló kitűzése miatt is.
Dumitru Marinescu szerint Kézdivásárhelyen és Baróton az egynyelvű városháza feliratot, Csernátonban, Gidófalván , Málnáson, Kézdialmáson és Kézdiszentléleken pedig az egynyelvű községháza feliratot kifogásolta. A prefektus előzetes panasszal élt Kovászna Megye Tanácsa esetében is, amely székhelye homlokzatára magyarul írta ki, hogy megyeháza. A Brassói Táblabíróság egy korábban indított hasonló perben jogerős ítéletben marasztalta el Maksa község polgármesteri hivatalát.
Tamás Sándor, háromszéki tanácselnök rámutatott: a beperelt hivatalok mindegyikén ott van a hivatalos tábla, amely a törvény által leírt módon előbb románul, aztán magyarul tünteti fel a hivatal megnevezését. Voltak azonban polgármesterek, akik az épület homlokzatára is felíratták a hivatal nevét magyarul.
Gidófalván például műemléképületben működik a községháza, amelynek a homlokzatán hagyományosan szerepelt a felirat, és annak eltávolítása a műemlékvédelmi törvényt sértené. „A prefektus elvben korrekt ember, de egy politikai párt gombnyomására működik. Azok hergelik hátulról, akik nem akarják, hogy a Székelyföldön békesség legyen" – vélekedett Tamás Sándor.
A háromszéki polgármesterek értetlenül állnak a prefektúra újabb támadása előtt, hiszen a hivatalok homlokzatán általában már az építéskor felkerült a Községháza felirat, a több mint száz éves műemléképületek felújításakor a régi betűket újrafestették, a hivatalos román és magyar nyelvű szabvány-táblák pedig a bejáratnál vannak felszerelve.
Berde József Gidófalva polgármestere a Sláger Rádiónak elmondta, a XX. század elején építették a községházát, és a homlokzatára akkor került fel magyarul a felirat. Az önkormányzat hat évvel ezelőtt restauráltatta az épületet, lecsiszolták a falakat és előkerültek a betűk, ezeket visszafestették. Árkos polgármesterét a székely zászló miatt hívja a bíróság elé a prefektúra, a magyar felirat ezúttal nem került előtérbe. Máthé Árpád polgármester elmondta, a székely zászlót már korábbi mandátuma elején kitűzte, öt éve lobog a községházán, eddig nem zavart senkit. „Minden fellebbezési lehetőséggel élni fogunk, remélem, még a végleges ítélet előtt elfogadják az alkotmánymódosítást, amely lehetővé teszi, hogy a nemzeti kisebbségek szabadon használhassák szimbólumaikat.”- szögezte le az árkosi polgármester.
Kovács Blanka
Erdély.ma
A hivatalok magyar felirata miatt is perel a háromszéki prefektus. Dumitru Marinescu több település polgármesterét perelte be amiatt, hogy a hivatalok homlokzatára magyarul írták ki, hogy községháza, városháza vagy megyeháza. Mint arról beszámoltunk, a kormánymegbízott emellett több pert indított a székely zászló kitűzése miatt is.
Dumitru Marinescu szerint Kézdivásárhelyen és Baróton az egynyelvű városháza feliratot, Csernátonban, Gidófalván , Málnáson, Kézdialmáson és Kézdiszentléleken pedig az egynyelvű községháza feliratot kifogásolta. A prefektus előzetes panasszal élt Kovászna Megye Tanácsa esetében is, amely székhelye homlokzatára magyarul írta ki, hogy megyeháza. A Brassói Táblabíróság egy korábban indított hasonló perben jogerős ítéletben marasztalta el Maksa község polgármesteri hivatalát.
Tamás Sándor, háromszéki tanácselnök rámutatott: a beperelt hivatalok mindegyikén ott van a hivatalos tábla, amely a törvény által leírt módon előbb románul, aztán magyarul tünteti fel a hivatal megnevezését. Voltak azonban polgármesterek, akik az épület homlokzatára is felíratták a hivatal nevét magyarul.
Gidófalván például műemléképületben működik a községháza, amelynek a homlokzatán hagyományosan szerepelt a felirat, és annak eltávolítása a műemlékvédelmi törvényt sértené. „A prefektus elvben korrekt ember, de egy politikai párt gombnyomására működik. Azok hergelik hátulról, akik nem akarják, hogy a Székelyföldön békesség legyen" – vélekedett Tamás Sándor.
A háromszéki polgármesterek értetlenül állnak a prefektúra újabb támadása előtt, hiszen a hivatalok homlokzatán általában már az építéskor felkerült a Községháza felirat, a több mint száz éves műemléképületek felújításakor a régi betűket újrafestették, a hivatalos román és magyar nyelvű szabvány-táblák pedig a bejáratnál vannak felszerelve.
Berde József Gidófalva polgármestere a Sláger Rádiónak elmondta, a XX. század elején építették a községházát, és a homlokzatára akkor került fel magyarul a felirat. Az önkormányzat hat évvel ezelőtt restauráltatta az épületet, lecsiszolták a falakat és előkerültek a betűk, ezeket visszafestették. Árkos polgármesterét a székely zászló miatt hívja a bíróság elé a prefektúra, a magyar felirat ezúttal nem került előtérbe. Máthé Árpád polgármester elmondta, a székely zászlót már korábbi mandátuma elején kitűzte, öt éve lobog a községházán, eddig nem zavart senkit. „Minden fellebbezési lehetőséggel élni fogunk, remélem, még a végleges ítélet előtt elfogadják az alkotmánymódosítást, amely lehetővé teszi, hogy a nemzeti kisebbségek szabadon használhassák szimbólumaikat.”- szögezte le az árkosi polgármester.
Kovács Blanka
Erdély.ma
2013. július 5.
Székely zászlók: ki levette, ki nem
Úgy tűnik, féligazságokkat nyilatkozott Dumitru Marinescu háromszéki prefektus, ugyanis az önkormányzatok csak egy része távolította el a székely zászlót a polgármesteri hivatalokról, és nem feltétlenül a felszólításai miatt.
Dumitru Marinescu szerdán jelentette be, pert kezdeményez öt háromszéki önkormányzat ellen, mivel az előzetes felszólításnak nem engedelmeskedtek, és nem távolították el az önkormányzat épületéről az arany-kék lobogót. A bejelentés ugyanakkor tartalmazta azt a közlést is, miszerint a csernátoni, a gelencei, az ozsdolai, a vargyasi és a kovásznai önkormányzat eltávolította a zászlót a kormányhivatal felszólítása nyomán. Csütörtökön portálunk érdeklődésére viszont kiderült, hogy a prefektus által állítottak csak részben igazak, mivel például Csernáton község polgármesteri hivatalának épületén ott lobog a zászló, az ozsdolain pedig azért nem látható, mert az ingatlan homlokzatát felújították, és az időre lekerült onnan minden, a román címert és zászlót és a feliratokat is odaértve.
Brânduș Dendyuk Szilveszter ozsdolai előljáró érdeklődésünkre hangsúlyozta, hogy mind a EU, mind a román és a székely zászló is visszakerül a helyére, ez nem kérdéses, és nem is szándékoztak eleget tenni Marinescu felkérésének. Gelence MPP-s elöljárójával Cseh Józseffel nem sikerült felvennünk a kapcsolatot, viszont a polgári alakulat megyei vezetőinek nincs tudomása arról, hogy engedelmeskedett volna a prefektusi elvárásnak. Vargyas község polgármestere Ilkei Ferenc megkeresésünkre elmondta, hogy ők kifejezetten eltávolították a lobogót, és a hivatal közelében, egy hat méter magas oszlopon helyezték el, de hamarosan visszahelyezik a községháza homlokzatára. Ilkei szerint nem rendelkeznek megfelelő apparátussal, így nincs jogászuk, és emiatt most el akarták kerülni a pert. A művelődési ház homlokzatán viszont továbbra is ott van a zászló. A kovásznai városházáról a lobogó már korábban lekerült, még a Kőrösi Csoma Sándor középiskolában kirobbant hajpántos-cirkusz idején. Thiesz János akkor azzal érvelt, hogy nem akarták tovább borzolni a kedélyeket.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke egyszerűen félretájékoztatásnak minősítette a prefektus kijelentését, Csernátont hozva fel példaként, ahol mint a helyszínen is kiderült, valóban a helyén van a zászló. A megyei önkormányzat vezetője úgy vélte, a kormánybiztos így próbál nyomást gyakorolni a közvéleményre, viszont sem az említett önkormányzatok, sem azok, amelyek ellen pert indított nem fogják eltávolítani a lobogót.
Marinescu egyébként márciusban azon jogszabályok alapján kérte a zászlók levételét, melyek szerint a polgármesteri hivatalokra az ország és az Európai Unió zászlaja mellett a területi egységek saját – hivatalosan elfogadott – jelképei tűzhetők ki. Mivel Székelyföld nem tekinthető önálló egységnek, a zászló pedig nem volt elfogadva a megye jelképének, így kitűzése közintézményre törvénybe ütköző.
Egyébként a perbe fogott önkormányzatok, mint például a baróti, vagy az árkosi a homlokzaton hagyják a lobogót a bírósági ítélet megszületéséig, mivel felfogásukban nem követtek el törvénytelenséget.
Nagy D. István
Székelyhon.ro
Úgy tűnik, féligazságokkat nyilatkozott Dumitru Marinescu háromszéki prefektus, ugyanis az önkormányzatok csak egy része távolította el a székely zászlót a polgármesteri hivatalokról, és nem feltétlenül a felszólításai miatt.
Dumitru Marinescu szerdán jelentette be, pert kezdeményez öt háromszéki önkormányzat ellen, mivel az előzetes felszólításnak nem engedelmeskedtek, és nem távolították el az önkormányzat épületéről az arany-kék lobogót. A bejelentés ugyanakkor tartalmazta azt a közlést is, miszerint a csernátoni, a gelencei, az ozsdolai, a vargyasi és a kovásznai önkormányzat eltávolította a zászlót a kormányhivatal felszólítása nyomán. Csütörtökön portálunk érdeklődésére viszont kiderült, hogy a prefektus által állítottak csak részben igazak, mivel például Csernáton község polgármesteri hivatalának épületén ott lobog a zászló, az ozsdolain pedig azért nem látható, mert az ingatlan homlokzatát felújították, és az időre lekerült onnan minden, a román címert és zászlót és a feliratokat is odaértve.
Brânduș Dendyuk Szilveszter ozsdolai előljáró érdeklődésünkre hangsúlyozta, hogy mind a EU, mind a román és a székely zászló is visszakerül a helyére, ez nem kérdéses, és nem is szándékoztak eleget tenni Marinescu felkérésének. Gelence MPP-s elöljárójával Cseh Józseffel nem sikerült felvennünk a kapcsolatot, viszont a polgári alakulat megyei vezetőinek nincs tudomása arról, hogy engedelmeskedett volna a prefektusi elvárásnak. Vargyas község polgármestere Ilkei Ferenc megkeresésünkre elmondta, hogy ők kifejezetten eltávolították a lobogót, és a hivatal közelében, egy hat méter magas oszlopon helyezték el, de hamarosan visszahelyezik a községháza homlokzatára. Ilkei szerint nem rendelkeznek megfelelő apparátussal, így nincs jogászuk, és emiatt most el akarták kerülni a pert. A művelődési ház homlokzatán viszont továbbra is ott van a zászló. A kovásznai városházáról a lobogó már korábban lekerült, még a Kőrösi Csoma Sándor középiskolában kirobbant hajpántos-cirkusz idején. Thiesz János akkor azzal érvelt, hogy nem akarták tovább borzolni a kedélyeket.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke egyszerűen félretájékoztatásnak minősítette a prefektus kijelentését, Csernátont hozva fel példaként, ahol mint a helyszínen is kiderült, valóban a helyén van a zászló. A megyei önkormányzat vezetője úgy vélte, a kormánybiztos így próbál nyomást gyakorolni a közvéleményre, viszont sem az említett önkormányzatok, sem azok, amelyek ellen pert indított nem fogják eltávolítani a lobogót.
Marinescu egyébként márciusban azon jogszabályok alapján kérte a zászlók levételét, melyek szerint a polgármesteri hivatalokra az ország és az Európai Unió zászlaja mellett a területi egységek saját – hivatalosan elfogadott – jelképei tűzhetők ki. Mivel Székelyföld nem tekinthető önálló egységnek, a zászló pedig nem volt elfogadva a megye jelképének, így kitűzése közintézményre törvénybe ütköző.
Egyébként a perbe fogott önkormányzatok, mint például a baróti, vagy az árkosi a homlokzaton hagyják a lobogót a bírósági ítélet megszületéséig, mivel felfogásukban nem követtek el törvénytelenséget.
Nagy D. István
Székelyhon.ro
2013. július 6.
Népszámlálási végeredmény – Apad és öregedik Háromszék lakossága
Az etnikai arányok számottevően nem változtak, de egészében fogyott Háromszék lakossága, az átlagéletkor pedig emelkedett a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz mérve. A 2011. októberi népszámlálás tegnap nyilvánosságra hozott végleges eredményei szerint másfél évvel ezelőtt 210 177 személy élt megyénkben, 12 272-vel (5,5 százalékkal) kevesebb, mint 2002-ben – közölték a megyei statisztikai hivatal vezetői.
Illés Andrea igazgató és Lőrinczi Ferenc, a népszámlálás technikai részéért felelős szakember először az országos adatokat ismertette (ezeket tegnapi lapszámunkban közöltük), és azt is elmondták, hogy a végleges számok hogyan alakultak ki. Megyénkben közel 206 000 személyt sikerült terepmunkával összeírni, 5800 különböző nyilvántartásokból adódott hozzá: pénzügyi, munkaügyi, iskolai, egészségügyi intézmények táblázataiból összesítették a 2011. október 20-ai referenciadátumon aktív (iskolába járó, fizetést, segélyt, családi pótlékot, nyugdíjat stb. felvevő) lakosokat; a kapott adatokat a lakossági nyilvántartó hivatal lajstromaival is összevetették, de ebben akár ötvenezerrel több név is lehet, mert minden valaha itt élt (de akár évtizedekkel korábban kitelepedett, de román állampolgárságát megtartó) személy is szerepel, ám most csak azokat kellett összeírni, akik itt is élnek, vagy csak ideiglenesen tartózkodnak másutt. Azt is elmondták, hogy emiatt nem teljesen pontos az etnikumra és vallásra vonatkozó eredmény, ezeket ugyanis semmilyen más adatbázisban nem tárolják.
A népszámlálás idején otthon nem talált, illetve nem nyilatkozó személyek aránya egyébként országszinten Kovászna megyében a legalacsonyabb, 0,5 százalék. Ennél kicsit több, összesen 6117 személyről nem tudni, hogy melyik etnikumhoz vagy felekezethez tartozik, illetve melyik az anyanyelve (ezeket nem volt kötelező bevallani), ami a nagyvárosokhoz mérten nem tűnik soknak (Bukarestben egy megyényi lakost, közel 240 000 főt írtak be utólag papírokból), de elgondolkodtató, hogy 2002-ben csak 81 ilyen esetet jegyeztek.
Azt a lehetőséget, hogy valaki kétszer kerüljön be az adattárba, határozottan kizárták: személyi szám alapján történt az összeírás, az egyedi azonosító, és a számítógépes rendszer nem fogadja el kétszer. Arra viszont nem tudtak magyarázatot adni, hogy a központi statisztikákban miért szerepel csak 71,6 százalékos magyarság megyénkben. Saját adataik szerint ugyanis a megkérdezettek (tehát nem az összlakosság, hanem csak a válaszolók) 73,7 százaléka vallotta magát magyarnak (2002-ben 73,8%), ez 150 468 fő, de 75,3 százalék magyar anyanyelvűnek, 22,1 százalék románnak (2002-ben 23,3%), ez 45 021 fő, és 24,6 százalék román anyanyelvűnek, 4,1 százalék pedig romának (2002-ben 2,7%).
Az önmagukat romának valló személyek létszáma érdekesen alakult. Íme a legkirívóbb példák: Sepsiszentgyörgyön a 2002-es 932 főről 398-ra esett vissza a létszámuk, Előpatakon 1778-ról 2172-re nőtt, Ozsdolán 75-ről 811-re, Bölönben 503-ról 1306-ra. A más nemzetiségűek aránya elenyésző: németnek 114 személy tartja magát az egész megyében (a legtöbben, 61-en Sepsiszentgyörgyön élnek), az egyéb hovatartozású személyek összlétszáma Háromszéken 190 fő. Vallásáról 203 744 személy nyilatkozott, közülük 21,4% ortodox hívő, 36,2% római katolikus, 33,3% református, 4,3% unitárius, 0,4% evangélikus, 2,3% pünkösdista, 2,1% más vallású, 0,4% vallástalannak mondta magát.
Kevesebben városon, többen vidéken
A legnagyobb lélekszámú település továbbra is Sepsiszentgyörgy (56 006 fő, ebből 41 233 magyar), a következő Kézdivásárhely (18 491 lakossal, ebből 16 292 magyar), Kovászna (10 114 lakos, amiből 6354 magyar), Barót (8672 fő, 8129 magyar) és Bodzaforduló (7528 fő, amiből 33 magyar). A községek közül Zágon a legnépesebb (5282 fő, amiből 2642 magyar), második Gelence (4815 lakossal, ebből 4551 magyar), harmadik Bardoc (4782 fő, amiből 3612 magyar) – az ellenkező oldalon Dálnok áll (956 lakossal, ebből 933 magyar), Kommandó (1006 fő, 938 magyar) és Nagypatak (1051 fő, 13 magyar). A népesség néhány falu kivételével mindenütt csökkent, a legnagyobb mértékben Sepsiszentgyörgyön, ahol 5537-tel élnek kevesebben, mint 2002-ben.
Számottevő növekedést csak Előpatakon mértek: ott 777-tel gyarapodott a létszám tíz év alatt, de Árkos, Bölön, Illyefalva, Kőröspatak, Torja, Hidvég, Réty, Esztelnek, Gidófalva, Gelence, Bardoc, Bodok és Nagyborosnyó lélekszáma is nagyobb, mint volt. Azoknak a száma, akik 2011. október 20-án 12 hónapnál hosszabb ideje tartózkodtak külföldön, 5377 fő. A legtöbben Olaszországban élnek (2081 személy), Magyarországon 1576-an, jóval kevesebben keresik boldogulásukat Spanyolországban (378 személy), illetve Németországban (360 személy).
Az itt élő lakosság nagyobbik része nő (50,8%), illetve falun él (52%), ami fordulatot jelent, eddig a városiak voltak (enyhe) többségben. Nőtt az átlagéletkor
Kor szerinti megoszlásban a legnépesebb kategória az aktívnak nevezett életkorban van: 55,4% a 25–64 évesek aránya, a 0–14 éves gyermekeké 17,5%, a 15–24 éves fiataloké 12%, a 65 év fölöttieké 15% (ebből 1,2% a 85 év fölöttieké). Az átlagéletkor majdnem mindenütt nőtt, szinte csak Előpatak fiatalodik. Családi állapotát tekintve a válaszolók 46,2 százaléka házasságban él, 41,2% egyedül, 8,5% özvegy, 4,1% elvált; élettársi kapcsolatot 10 670-en közöltek. A népszámlálás során felmérték a tíz éven felüliek iskolázottságát is. Ugrásszerűen, 4,2-ről 9,8 százalékra nőtt a felsőfokú végzettségűek aránya; középfokú képesítéssel 41,9% rendelkezik, 0–8 osztállyal 46,1%, írástudatlan 4024 fő. A lakáskörülményekről, munkaviszonyokról gyűjtött adatok feldolgozását még nem fejezték be, októberre ígérik a végeredményt. Demeter J. Ildikó
Háromszék
Erdély.ma
Az etnikai arányok számottevően nem változtak, de egészében fogyott Háromszék lakossága, az átlagéletkor pedig emelkedett a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz mérve. A 2011. októberi népszámlálás tegnap nyilvánosságra hozott végleges eredményei szerint másfél évvel ezelőtt 210 177 személy élt megyénkben, 12 272-vel (5,5 százalékkal) kevesebb, mint 2002-ben – közölték a megyei statisztikai hivatal vezetői.
Illés Andrea igazgató és Lőrinczi Ferenc, a népszámlálás technikai részéért felelős szakember először az országos adatokat ismertette (ezeket tegnapi lapszámunkban közöltük), és azt is elmondták, hogy a végleges számok hogyan alakultak ki. Megyénkben közel 206 000 személyt sikerült terepmunkával összeírni, 5800 különböző nyilvántartásokból adódott hozzá: pénzügyi, munkaügyi, iskolai, egészségügyi intézmények táblázataiból összesítették a 2011. október 20-ai referenciadátumon aktív (iskolába járó, fizetést, segélyt, családi pótlékot, nyugdíjat stb. felvevő) lakosokat; a kapott adatokat a lakossági nyilvántartó hivatal lajstromaival is összevetették, de ebben akár ötvenezerrel több név is lehet, mert minden valaha itt élt (de akár évtizedekkel korábban kitelepedett, de román állampolgárságát megtartó) személy is szerepel, ám most csak azokat kellett összeírni, akik itt is élnek, vagy csak ideiglenesen tartózkodnak másutt. Azt is elmondták, hogy emiatt nem teljesen pontos az etnikumra és vallásra vonatkozó eredmény, ezeket ugyanis semmilyen más adatbázisban nem tárolják.
A népszámlálás idején otthon nem talált, illetve nem nyilatkozó személyek aránya egyébként országszinten Kovászna megyében a legalacsonyabb, 0,5 százalék. Ennél kicsit több, összesen 6117 személyről nem tudni, hogy melyik etnikumhoz vagy felekezethez tartozik, illetve melyik az anyanyelve (ezeket nem volt kötelező bevallani), ami a nagyvárosokhoz mérten nem tűnik soknak (Bukarestben egy megyényi lakost, közel 240 000 főt írtak be utólag papírokból), de elgondolkodtató, hogy 2002-ben csak 81 ilyen esetet jegyeztek.
Azt a lehetőséget, hogy valaki kétszer kerüljön be az adattárba, határozottan kizárták: személyi szám alapján történt az összeírás, az egyedi azonosító, és a számítógépes rendszer nem fogadja el kétszer. Arra viszont nem tudtak magyarázatot adni, hogy a központi statisztikákban miért szerepel csak 71,6 százalékos magyarság megyénkben. Saját adataik szerint ugyanis a megkérdezettek (tehát nem az összlakosság, hanem csak a válaszolók) 73,7 százaléka vallotta magát magyarnak (2002-ben 73,8%), ez 150 468 fő, de 75,3 százalék magyar anyanyelvűnek, 22,1 százalék románnak (2002-ben 23,3%), ez 45 021 fő, és 24,6 százalék román anyanyelvűnek, 4,1 százalék pedig romának (2002-ben 2,7%).
Az önmagukat romának valló személyek létszáma érdekesen alakult. Íme a legkirívóbb példák: Sepsiszentgyörgyön a 2002-es 932 főről 398-ra esett vissza a létszámuk, Előpatakon 1778-ról 2172-re nőtt, Ozsdolán 75-ről 811-re, Bölönben 503-ról 1306-ra. A más nemzetiségűek aránya elenyésző: németnek 114 személy tartja magát az egész megyében (a legtöbben, 61-en Sepsiszentgyörgyön élnek), az egyéb hovatartozású személyek összlétszáma Háromszéken 190 fő. Vallásáról 203 744 személy nyilatkozott, közülük 21,4% ortodox hívő, 36,2% római katolikus, 33,3% református, 4,3% unitárius, 0,4% evangélikus, 2,3% pünkösdista, 2,1% más vallású, 0,4% vallástalannak mondta magát.
Kevesebben városon, többen vidéken
A legnagyobb lélekszámú település továbbra is Sepsiszentgyörgy (56 006 fő, ebből 41 233 magyar), a következő Kézdivásárhely (18 491 lakossal, ebből 16 292 magyar), Kovászna (10 114 lakos, amiből 6354 magyar), Barót (8672 fő, 8129 magyar) és Bodzaforduló (7528 fő, amiből 33 magyar). A községek közül Zágon a legnépesebb (5282 fő, amiből 2642 magyar), második Gelence (4815 lakossal, ebből 4551 magyar), harmadik Bardoc (4782 fő, amiből 3612 magyar) – az ellenkező oldalon Dálnok áll (956 lakossal, ebből 933 magyar), Kommandó (1006 fő, 938 magyar) és Nagypatak (1051 fő, 13 magyar). A népesség néhány falu kivételével mindenütt csökkent, a legnagyobb mértékben Sepsiszentgyörgyön, ahol 5537-tel élnek kevesebben, mint 2002-ben.
Számottevő növekedést csak Előpatakon mértek: ott 777-tel gyarapodott a létszám tíz év alatt, de Árkos, Bölön, Illyefalva, Kőröspatak, Torja, Hidvég, Réty, Esztelnek, Gidófalva, Gelence, Bardoc, Bodok és Nagyborosnyó lélekszáma is nagyobb, mint volt. Azoknak a száma, akik 2011. október 20-án 12 hónapnál hosszabb ideje tartózkodtak külföldön, 5377 fő. A legtöbben Olaszországban élnek (2081 személy), Magyarországon 1576-an, jóval kevesebben keresik boldogulásukat Spanyolországban (378 személy), illetve Németországban (360 személy).
Az itt élő lakosság nagyobbik része nő (50,8%), illetve falun él (52%), ami fordulatot jelent, eddig a városiak voltak (enyhe) többségben. Nőtt az átlagéletkor
Kor szerinti megoszlásban a legnépesebb kategória az aktívnak nevezett életkorban van: 55,4% a 25–64 évesek aránya, a 0–14 éves gyermekeké 17,5%, a 15–24 éves fiataloké 12%, a 65 év fölöttieké 15% (ebből 1,2% a 85 év fölöttieké). Az átlagéletkor majdnem mindenütt nőtt, szinte csak Előpatak fiatalodik. Családi állapotát tekintve a válaszolók 46,2 százaléka házasságban él, 41,2% egyedül, 8,5% özvegy, 4,1% elvált; élettársi kapcsolatot 10 670-en közöltek. A népszámlálás során felmérték a tíz éven felüliek iskolázottságát is. Ugrásszerűen, 4,2-ről 9,8 százalékra nőtt a felsőfokú végzettségűek aránya; középfokú képesítéssel 41,9% rendelkezik, 0–8 osztállyal 46,1%, írástudatlan 4024 fő. A lakáskörülményekről, munkaviszonyokról gyűjtött adatok feldolgozását még nem fejezték be, októberre ígérik a végeredményt. Demeter J. Ildikó
Háromszék
Erdély.ma
2013. július 8.
Csökkenő közösségek a Székelyföldön és Partiumban
A Székelyföldön és a Partiumban egyaránt csökkent a magyarság száma a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint.
Kizárja a csalás lehetőségét a végleges népszámlálási adatok kapcsán Lőrinczi Ferenc, a Kovászna megyei statisztikai hivatal munkatársa, aki szerint a személyi számok használata ezt nem teszi lehetővé. Mint arról beszámoltunk, a csütörtökön bemutatott, végleges népszámlálási eredményeket számos szakember megkérdőjelezte, úgy vélve, gyanúra ad okot az a tény, hogy a februári részleges adatokhoz képest 1,1 millióval nőtt a lakosság száma, meghaladva a 20 milliós lélektani határt.
Lőrinczi Ferenc a Krónikának elmondta, a 2011 októberi népszámlálási adatokat kiegészítették, az otthon talált és nyilvántartásba vett személyek számához hozzáadták azokat, akikre úgy bukkantak rá, hogy a lakossági nyilvántartó passzív adatbázisát összevetették a pénzügy, az egészségügy, a nyugdíjpénztár és a munkaügy aktív adatbázisaival. A személyi számok alapján országos szinten közel 1,2 millióval nőtt ily módon a lakosság száma, magyarázta az illetékes. Lőrinczi Ferenc arra is rámutatott, hogy a nemzetiségek százalékarányát nem a végleges, már kiegészített adatból számolják, csak azokat veszik figyelembe, akik a számlálóbiztosnak nyilatkoztak nemzetiségükről.
A végleges adatok szerint Kovászna megyében a lakosság 73,7 százaléka magyar nemzetiségűnek vallotta magát, 22,1 százalék a román és 4,1 a roma nemzetiségűek aránya. Illés Andrea, a megyei statisztikai hivatal igazgatója elmondta, a 2002-es cenzus adataihoz viszonyítva 0,1 százalékkal csökkent a magyarok, valamint 1,2 százalékkal a románok aránya, viszont másfélszeresére nőtt a romáké. Ezek 75,3 százaléka magyar ajkú, míg 24,6 százalék azt vallotta, román az anyanyelve, mindössze 0,3 százalékuk beszéli a romani nyelvet.
Kevesebb városlakó Háromszéken
A két népszámlálás között 5,5 százalékkal, 12 270 személlyel csökkent a megye lakossága. Kovászna megye a 2011 októberi népszámlálás idején 210 177 stabil lakossal rendelkezett, a lakosság 50,8 százaléka nő, közölték pénteken a megyei statisztikai hivatal munkatársai. Továbbra is Kovászna az ország legkisebb megyéje, a térség legnagyobb városa Sepsiszentgyörgy 56 006 lakossal, Kézdivásárhely 18 491, Kovászna 10 114, Barót 8672, míg Bodzaforduló 7528 lakossal rendelkezik.
A községek közül Zágon a legnagyobb 5282 lakossal, a legkisebb Dálnok, ahol 957-en laknak. Illés Andrea arra hívta fel a figyelmet, hogy a két népszámlálás között megfordult a városon és falvakon lakók aránya, 2002-ben a háromszékiek 49,7 százaléka lakott vidéken, 2011-ben már 52 százalékuk élt falun. A népességfogyás leginkább városon érhető tetten, a romák által lakott falvakban, valamint a városokhoz közeli településeken nőtt a lakosság száma, így például növekedés észlelhető Előpatakon, Árkoson, Bölönben, Hídvégen és Illyefalván is.
A cenzus során az is kiderült, hogy elöregedőben a megye lakossága: több mint felét a 25 és 64 év közöttiek teszik ki, a kiskorúak (0–14 év közöttiek) aránya 17,5 százalék, a fiataloké (15–24 év) 12 százalék. A népszámlálás adatai szerint a háromszékiek 46,2 százaléka házas, de szinte ugyanekkora (41%) azok száma, akik soha nem éltek házasságban, több mint tízezren élnek élettársi kapcsolatban.
Több a roma Hargita megyében
Nőtt a lakosság száma Hargita megyében a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint, a magyarság számaránya 85,21, a románságé 12,96 százalék. Abos Maria Elena, a Hargita megyei statisztikai hivatal vezetője pénteken elmondta, a népszámlálás időszakában a megye lakossága 310 867 főt számlált, közülük 157 295 (50,6%) volt nő. A 2002-es cenzushoz képest a megye lakossága 15 355-tel csökkent.
A legnépesebb települések: Csíkszereda (38 966 fő), Székelyudvarhely (34 257), Gyergyószentmiklós (18 377). A községek közül a legtöbben Parajdon (6502), Gyergyóremetén (6165), Korondon (6135), Csíkszentdomokoson (6110), a legkevesebben Székelyderzsen (1036) és Kányádon (1193) laknak. A hargitaiak 42,6 százaléka városon él. Korcsoportonkénti eloszlás szerint a megye lakosságának 17,07 százaléka 0–14 év közötti, 12,24 százaléka 15–24 éves, 55,28 százaléka 25 és 64 év közötti, 15,41 százaléka pedig betöltötte 65. életévét.
A nemzetiségre vonatkozó kérdésre 302 435-en válaszoltak, közülük 85,21 százalék magyarnak (257 707), 12,96 százalék románnak (39 196), 1,76 százalék (5326) cigánynak vallotta magát. A 2002-es cenzushoz képest növekedett a roma lakosság aránya (1,18%-ról 1,76%-ra), csökkent viszont a románok számaránya (14,06%-ról 12,96%-ra). Az anyanyelvre vonatkozó kérdésre 302 448-an válaszoltak, közülük 86,43 százalék magyar, 13,15 román anyanyelvűnek vallotta magát.
Magyar térvesztés Maros megyében
A statisztikai adatok szerint 1990 után Maros megye lakossága népszámlálásonként 30–30 ezerrel csökkent. Míg az 1992-es cenzus alkalmával 610 ezren lakták a megyét, 2002-ben már csak 580 ezren éltek a térségben, 2011-re ez a szám 550 ezerre apadt. A megyében nemcsak a magyarság száma, de az aránya is csökkent a 2002-es népszámlálás adataihoz képest. Míg egy évtizeddel korábban a lakosság 39,3 százaléka vallotta magát magyarnak, jelenleg mindössze 38,1 százaléka mondta magát annak.
Hasonló helyzetben van a térség románsága is, amely 53,3 százalékról 52,6 százalékra apadt. Míg a valamikor jelentős szász és zsidó lakossággal rendelkező megyében már csak 1478-an (0,3 százalék) jelölték meg nemzetiségükként a németet és 86-on zsidót, a cigányság közel 47 ezerre gyarapodott, ami arányaiban is szinte két százalékkal több a 2002-ben regisztrált adatokhoz képest. A roma lakosság aránya a két népszámlálás között 7 százalékról 8,9-re nőtt, ezzel Maros megye országos első helyre került.
A magyarság térvesztése a megye összes városában tetten érhető. A 134 ezer lakóval rendelkező Marosvásárhelyen már csak 57 532 magyar (42,8 százalék) él a korábbi 70 108-hoz (46,7 százalék) képest. Szászrégenben 28,8 százalékról 24,8-ra, Segesváron 18,4-ről 16,5-re, Dicsőszentmártonban 17,7-ről 14,3-ra, Marosludason 25,2-ről 23,2-re csökkent a magyarok száma.
A statisztikai hivatal adatai szerint a 2002-ben még a megye legmagyarabb városának számító Szovátán is 90,1-ről 87,6-ra apadt a magyar közösség. Hasonló a tendencia Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is, ahol 84 százalékról 80,1-re, illetve 75,5 százalékról 73-ra csökkent a magyarság aránya. A megye legnagyobb községei továbbra is a Marosvásárhellyel összenőtt, vegyes lakosságú Marosszentgyörgy (9304) és Marosszentkirály, melyek létszámuk alapján a 2000 után várossá avanzsált Nyárádtőt (6945), Nagysármást (6942), Nyárádszeredát (5554) és Erdőszentgyörgyöt (5166) is megelőzik.
A magyarság számának csökkenését kommentálva Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök a Krónikának úgy vélekedett, hogy ennek kettős magyarázata lehet. Egyrészt a cenzus alatt, a szövetség megyei irodájába érkező számos panasz arra a következtetésre juttatta az RMDSZ-t, hogy nagyon sok magyart nem vettek nyilvántartásba. Brassai tudomása szerint elsősorban olyan személyekről van szó, akik más városban vagy külföldön folytatják tanulmányaikat. Másrészt a roma lakosság jelentős növekedése is hozzájárul a magyarság számarányainak csökkenéséhez.
Az elnök szerint az sem mellékes, hogy az adatok véglegesítése előtt a hatóságok csaknem egymillióval felduzzasztották az ország lakosságát. Kérdésünkre, hogy a 2000-es választáson elveszített marosvásárhelyi polgármesteri szék még visszanyerhető-e a 42,8 százalékos aránnyal, Brassai határozott igennel válaszolt. „Ha egységes politikai közösségként tekintünk a vásárhelyi magyarságra, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy 2016-ban visszanyerjük a várost" – adott hangot derűlátásának az RMDSZ megyei elnöke.
Több a magyar Szatmár megyében
Közel 23 ezerrel csökkent Szatmár megye lakossága is az elmúlt tíz év során. A magyarok és a románok részaránya picit csökkent, a romáké emelkedett. A 2011-es népszámlálás végleges eredményei szerint a megyében 188 200 román, 112 600 magyar, 17 400 roma és 5 ezer német él. A románság aránya a tíz évvel korábbi népszámlálás eredményeit alapul véve 58,8 százalékról 57,9-re, a magyarságé 35,2 százalékról 34,7-re esett vissza, míg a romáké 3,7 százalékról 5,4-re emelkedett.
Ezzel párhuzamosan megnőtt a magyar anyanyelvűek aránya – a korábbi 39,1 százalék helyett most a megye lakosságának 40 százaléka nyilatkozta, hogy magyar az anyanyelve. A román ajkúak körében viszont csökkenés érhető tetten, arányuk tíz év alatt 59,4 százalékról 55,4-re esett. A városon élők 45,6 százalékot tesznek ki. A 24 éven aluliak aránya megközelítőleg 30, a 65 éven felülieké 14,3 százalék.
Nagyobb léptékben mérve a hivatalos adatok szerint a megye lakossága 1992 óta folyamatosan csökken, akkor több mint 400 ezer főt számláltak össze, tíz évvel később pedig 367 ezerre tették a létszámot. A mérések alapján elmondható, hogy jelenleg a népsűrűség megközelítőleg az 1956-os szinten van. A tavaly közzétett előzetes adatok körülbelül 329 ezres létszámot vetítettek elő, a végleges eredmények szerint viszont ennél 15 ezerrel vannak többen a szatmáriak, azaz 344 360-an lakják a megyét.
Szatmárnémetiben 35 441-en vallották magukat magyarnak, ami a 102 411 fős összlakosság 34,6 százaléka, Nagykárolyban a 21 112 lakosból 10 950 személy, azaz 51,8 százalék nyilatkozta azt, hogy magyar nemzetiségű. Tasnádon ez az arány 34,7 százalékos (8 631 fő az összlakosság), Sárközújlakon pedig 59,5 százalék (6 773-an lakják a kisvárost). A megyében a statisztika szerint az etnikai és a vallási hovatartozásáról közel 20 000 ember nem nyilatkozott, ezek túlnyomó többsége a megyeszékhelyen él – Szatmárnémetibe közel 18 800-ra tehető azok száma, akik nem diktálták be ezeket az adatokat.
Növekvő arányok Biharban
Arányaiban ugyan nőtt a magyar lakosság a románhoz képest Bihar megyében, de a száma csökkent a 2002-es adatokhoz viszonyítva: miközben több mint egy évtizeddel ezelőtt még 155 828 főt számláltak, addig a legutóbbi népszámláláson csupán 138 213-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Azonban a román nemzetiségűek 404 468 főről 366 245 főre történt visszaesésével kiegyenlítődtek az arányok.
„Nagyon fontos, hogy arányaiban sikerült megállítani a csökkenést" – jelezte lapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, aki ezt részben azzal magyarázza, hogy az elmúlt évtized második felében erőteljesebben megindult a románok migrációja, miközben Magyarország gazdasági ereje csökkent, így kevésbé vonzotta át a helyi magyarságot. Az aránynövekedést azzal is indokolja, hogy az elmúlt évtized kisebbségi szempontból sokkal nyugodtabb, konfliktusmentesebb volt, mint az azt megelőző, javult a romániai magyarság helyzete. „Reméljük, most, hogy megállt a százalékos fogyás, vissza is lehet azt fordítani" – mondta a képviselő, aki a gyerekvállalás ösztönzésében és támogatásában látja a megoldást. Példaként a Németországból származó családtípusú adózási modellt említette.
A magyarság csökkenése leginkább Nagyváradon érzékelhető, ahol 45 305 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ez kétszázalékos visszaesést jelent a 2002-ben jegyzett 27 százalékhoz képest. Szabó Ödön szerint ez részben a vegyes-házasságokkal és az erőteljesebb migrációval magyarázható, de az is közrejátszhatott benne, hogy az elmúlt évtizedben a megyeszékhelyről többen vidékre költöztek. Nagyszalontán 2002-ben 10 335 magyart számláltak, most 9868-an vannak, Érmihályfalván 8757-ről 7971-re apadt a számuk. Bihar megyében a magyarság többsége még mindig városon él, miközben a megye lakosságának zöme vidéken lakik.
Tízezres hiány Kolozsváron
A végleges népszámlálási adatok szerint Kolozs megyében összesen 103 591 magyar él, 18 710-el kevesebben a 2002-es összeírás hivatalos adataihoz képest, a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma ennél is kisebb: 102 928. Kolozsváron a leglátványosabb a magyar népesség fogyása, a tíz évvel ezelőtt regisztrált 60 281 fős közösség 10 716 fővel lett kisebb. A megye magyarságának drámai csökkenését jól mutatja az is, hogy 1941-ben 208 ezer magyart tartottak nyilván, de még 1992-ben is 146 ezernél több magyart számoltak össze.
A megye összlakossága is csökkent: 2011-ben 691 106 főt számláltak össze, míg 2002-ben 702 755 személy lakta Kolozs megyét. A magyarok túlnyomó többsége városon él, szám szerint 64 763-an, ebből 49 565 Kolozsváron, 1479 Aranyosgyéresen, 3781 Désen. Szamosújváron 3435, Tordán 3905, míg Bánffyhunyadon 2598 magyart számoltak. A végleges népszámlálási adatok szerint a községek közül Egeresen, Kisbácsban, Szászfenesen, Tordaszentlászlón és Széken van kétezernél több lelket számláló magyar közösség.
Krónika (Kolozsvár)
A Székelyföldön és a Partiumban egyaránt csökkent a magyarság száma a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint.
Kizárja a csalás lehetőségét a végleges népszámlálási adatok kapcsán Lőrinczi Ferenc, a Kovászna megyei statisztikai hivatal munkatársa, aki szerint a személyi számok használata ezt nem teszi lehetővé. Mint arról beszámoltunk, a csütörtökön bemutatott, végleges népszámlálási eredményeket számos szakember megkérdőjelezte, úgy vélve, gyanúra ad okot az a tény, hogy a februári részleges adatokhoz képest 1,1 millióval nőtt a lakosság száma, meghaladva a 20 milliós lélektani határt.
Lőrinczi Ferenc a Krónikának elmondta, a 2011 októberi népszámlálási adatokat kiegészítették, az otthon talált és nyilvántartásba vett személyek számához hozzáadták azokat, akikre úgy bukkantak rá, hogy a lakossági nyilvántartó passzív adatbázisát összevetették a pénzügy, az egészségügy, a nyugdíjpénztár és a munkaügy aktív adatbázisaival. A személyi számok alapján országos szinten közel 1,2 millióval nőtt ily módon a lakosság száma, magyarázta az illetékes. Lőrinczi Ferenc arra is rámutatott, hogy a nemzetiségek százalékarányát nem a végleges, már kiegészített adatból számolják, csak azokat veszik figyelembe, akik a számlálóbiztosnak nyilatkoztak nemzetiségükről.
A végleges adatok szerint Kovászna megyében a lakosság 73,7 százaléka magyar nemzetiségűnek vallotta magát, 22,1 százalék a román és 4,1 a roma nemzetiségűek aránya. Illés Andrea, a megyei statisztikai hivatal igazgatója elmondta, a 2002-es cenzus adataihoz viszonyítva 0,1 százalékkal csökkent a magyarok, valamint 1,2 százalékkal a románok aránya, viszont másfélszeresére nőtt a romáké. Ezek 75,3 százaléka magyar ajkú, míg 24,6 százalék azt vallotta, román az anyanyelve, mindössze 0,3 százalékuk beszéli a romani nyelvet.
Kevesebb városlakó Háromszéken
A két népszámlálás között 5,5 százalékkal, 12 270 személlyel csökkent a megye lakossága. Kovászna megye a 2011 októberi népszámlálás idején 210 177 stabil lakossal rendelkezett, a lakosság 50,8 százaléka nő, közölték pénteken a megyei statisztikai hivatal munkatársai. Továbbra is Kovászna az ország legkisebb megyéje, a térség legnagyobb városa Sepsiszentgyörgy 56 006 lakossal, Kézdivásárhely 18 491, Kovászna 10 114, Barót 8672, míg Bodzaforduló 7528 lakossal rendelkezik.
A községek közül Zágon a legnagyobb 5282 lakossal, a legkisebb Dálnok, ahol 957-en laknak. Illés Andrea arra hívta fel a figyelmet, hogy a két népszámlálás között megfordult a városon és falvakon lakók aránya, 2002-ben a háromszékiek 49,7 százaléka lakott vidéken, 2011-ben már 52 százalékuk élt falun. A népességfogyás leginkább városon érhető tetten, a romák által lakott falvakban, valamint a városokhoz közeli településeken nőtt a lakosság száma, így például növekedés észlelhető Előpatakon, Árkoson, Bölönben, Hídvégen és Illyefalván is.
A cenzus során az is kiderült, hogy elöregedőben a megye lakossága: több mint felét a 25 és 64 év közöttiek teszik ki, a kiskorúak (0–14 év közöttiek) aránya 17,5 százalék, a fiataloké (15–24 év) 12 százalék. A népszámlálás adatai szerint a háromszékiek 46,2 százaléka házas, de szinte ugyanekkora (41%) azok száma, akik soha nem éltek házasságban, több mint tízezren élnek élettársi kapcsolatban.
Több a roma Hargita megyében
Nőtt a lakosság száma Hargita megyében a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint, a magyarság számaránya 85,21, a románságé 12,96 százalék. Abos Maria Elena, a Hargita megyei statisztikai hivatal vezetője pénteken elmondta, a népszámlálás időszakában a megye lakossága 310 867 főt számlált, közülük 157 295 (50,6%) volt nő. A 2002-es cenzushoz képest a megye lakossága 15 355-tel csökkent.
A legnépesebb települések: Csíkszereda (38 966 fő), Székelyudvarhely (34 257), Gyergyószentmiklós (18 377). A községek közül a legtöbben Parajdon (6502), Gyergyóremetén (6165), Korondon (6135), Csíkszentdomokoson (6110), a legkevesebben Székelyderzsen (1036) és Kányádon (1193) laknak. A hargitaiak 42,6 százaléka városon él. Korcsoportonkénti eloszlás szerint a megye lakosságának 17,07 százaléka 0–14 év közötti, 12,24 százaléka 15–24 éves, 55,28 százaléka 25 és 64 év közötti, 15,41 százaléka pedig betöltötte 65. életévét.
A nemzetiségre vonatkozó kérdésre 302 435-en válaszoltak, közülük 85,21 százalék magyarnak (257 707), 12,96 százalék románnak (39 196), 1,76 százalék (5326) cigánynak vallotta magát. A 2002-es cenzushoz képest növekedett a roma lakosság aránya (1,18%-ról 1,76%-ra), csökkent viszont a románok számaránya (14,06%-ról 12,96%-ra). Az anyanyelvre vonatkozó kérdésre 302 448-an válaszoltak, közülük 86,43 százalék magyar, 13,15 román anyanyelvűnek vallotta magát.
Magyar térvesztés Maros megyében
A statisztikai adatok szerint 1990 után Maros megye lakossága népszámlálásonként 30–30 ezerrel csökkent. Míg az 1992-es cenzus alkalmával 610 ezren lakták a megyét, 2002-ben már csak 580 ezren éltek a térségben, 2011-re ez a szám 550 ezerre apadt. A megyében nemcsak a magyarság száma, de az aránya is csökkent a 2002-es népszámlálás adataihoz képest. Míg egy évtizeddel korábban a lakosság 39,3 százaléka vallotta magát magyarnak, jelenleg mindössze 38,1 százaléka mondta magát annak.
Hasonló helyzetben van a térség románsága is, amely 53,3 százalékról 52,6 százalékra apadt. Míg a valamikor jelentős szász és zsidó lakossággal rendelkező megyében már csak 1478-an (0,3 százalék) jelölték meg nemzetiségükként a németet és 86-on zsidót, a cigányság közel 47 ezerre gyarapodott, ami arányaiban is szinte két százalékkal több a 2002-ben regisztrált adatokhoz képest. A roma lakosság aránya a két népszámlálás között 7 százalékról 8,9-re nőtt, ezzel Maros megye országos első helyre került.
A magyarság térvesztése a megye összes városában tetten érhető. A 134 ezer lakóval rendelkező Marosvásárhelyen már csak 57 532 magyar (42,8 százalék) él a korábbi 70 108-hoz (46,7 százalék) képest. Szászrégenben 28,8 százalékról 24,8-ra, Segesváron 18,4-ről 16,5-re, Dicsőszentmártonban 17,7-ről 14,3-ra, Marosludason 25,2-ről 23,2-re csökkent a magyarok száma.
A statisztikai hivatal adatai szerint a 2002-ben még a megye legmagyarabb városának számító Szovátán is 90,1-ről 87,6-ra apadt a magyar közösség. Hasonló a tendencia Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is, ahol 84 százalékról 80,1-re, illetve 75,5 százalékról 73-ra csökkent a magyarság aránya. A megye legnagyobb községei továbbra is a Marosvásárhellyel összenőtt, vegyes lakosságú Marosszentgyörgy (9304) és Marosszentkirály, melyek létszámuk alapján a 2000 után várossá avanzsált Nyárádtőt (6945), Nagysármást (6942), Nyárádszeredát (5554) és Erdőszentgyörgyöt (5166) is megelőzik.
A magyarság számának csökkenését kommentálva Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök a Krónikának úgy vélekedett, hogy ennek kettős magyarázata lehet. Egyrészt a cenzus alatt, a szövetség megyei irodájába érkező számos panasz arra a következtetésre juttatta az RMDSZ-t, hogy nagyon sok magyart nem vettek nyilvántartásba. Brassai tudomása szerint elsősorban olyan személyekről van szó, akik más városban vagy külföldön folytatják tanulmányaikat. Másrészt a roma lakosság jelentős növekedése is hozzájárul a magyarság számarányainak csökkenéséhez.
Az elnök szerint az sem mellékes, hogy az adatok véglegesítése előtt a hatóságok csaknem egymillióval felduzzasztották az ország lakosságát. Kérdésünkre, hogy a 2000-es választáson elveszített marosvásárhelyi polgármesteri szék még visszanyerhető-e a 42,8 százalékos aránnyal, Brassai határozott igennel válaszolt. „Ha egységes politikai közösségként tekintünk a vásárhelyi magyarságra, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy 2016-ban visszanyerjük a várost" – adott hangot derűlátásának az RMDSZ megyei elnöke.
Több a magyar Szatmár megyében
Közel 23 ezerrel csökkent Szatmár megye lakossága is az elmúlt tíz év során. A magyarok és a románok részaránya picit csökkent, a romáké emelkedett. A 2011-es népszámlálás végleges eredményei szerint a megyében 188 200 román, 112 600 magyar, 17 400 roma és 5 ezer német él. A románság aránya a tíz évvel korábbi népszámlálás eredményeit alapul véve 58,8 százalékról 57,9-re, a magyarságé 35,2 százalékról 34,7-re esett vissza, míg a romáké 3,7 százalékról 5,4-re emelkedett.
Ezzel párhuzamosan megnőtt a magyar anyanyelvűek aránya – a korábbi 39,1 százalék helyett most a megye lakosságának 40 százaléka nyilatkozta, hogy magyar az anyanyelve. A román ajkúak körében viszont csökkenés érhető tetten, arányuk tíz év alatt 59,4 százalékról 55,4-re esett. A városon élők 45,6 százalékot tesznek ki. A 24 éven aluliak aránya megközelítőleg 30, a 65 éven felülieké 14,3 százalék.
Nagyobb léptékben mérve a hivatalos adatok szerint a megye lakossága 1992 óta folyamatosan csökken, akkor több mint 400 ezer főt számláltak össze, tíz évvel később pedig 367 ezerre tették a létszámot. A mérések alapján elmondható, hogy jelenleg a népsűrűség megközelítőleg az 1956-os szinten van. A tavaly közzétett előzetes adatok körülbelül 329 ezres létszámot vetítettek elő, a végleges eredmények szerint viszont ennél 15 ezerrel vannak többen a szatmáriak, azaz 344 360-an lakják a megyét.
Szatmárnémetiben 35 441-en vallották magukat magyarnak, ami a 102 411 fős összlakosság 34,6 százaléka, Nagykárolyban a 21 112 lakosból 10 950 személy, azaz 51,8 százalék nyilatkozta azt, hogy magyar nemzetiségű. Tasnádon ez az arány 34,7 százalékos (8 631 fő az összlakosság), Sárközújlakon pedig 59,5 százalék (6 773-an lakják a kisvárost). A megyében a statisztika szerint az etnikai és a vallási hovatartozásáról közel 20 000 ember nem nyilatkozott, ezek túlnyomó többsége a megyeszékhelyen él – Szatmárnémetibe közel 18 800-ra tehető azok száma, akik nem diktálták be ezeket az adatokat.
Növekvő arányok Biharban
Arányaiban ugyan nőtt a magyar lakosság a románhoz képest Bihar megyében, de a száma csökkent a 2002-es adatokhoz viszonyítva: miközben több mint egy évtizeddel ezelőtt még 155 828 főt számláltak, addig a legutóbbi népszámláláson csupán 138 213-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Azonban a román nemzetiségűek 404 468 főről 366 245 főre történt visszaesésével kiegyenlítődtek az arányok.
„Nagyon fontos, hogy arányaiban sikerült megállítani a csökkenést" – jelezte lapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, aki ezt részben azzal magyarázza, hogy az elmúlt évtized második felében erőteljesebben megindult a románok migrációja, miközben Magyarország gazdasági ereje csökkent, így kevésbé vonzotta át a helyi magyarságot. Az aránynövekedést azzal is indokolja, hogy az elmúlt évtized kisebbségi szempontból sokkal nyugodtabb, konfliktusmentesebb volt, mint az azt megelőző, javult a romániai magyarság helyzete. „Reméljük, most, hogy megállt a százalékos fogyás, vissza is lehet azt fordítani" – mondta a képviselő, aki a gyerekvállalás ösztönzésében és támogatásában látja a megoldást. Példaként a Németországból származó családtípusú adózási modellt említette.
A magyarság csökkenése leginkább Nagyváradon érzékelhető, ahol 45 305 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ez kétszázalékos visszaesést jelent a 2002-ben jegyzett 27 százalékhoz képest. Szabó Ödön szerint ez részben a vegyes-házasságokkal és az erőteljesebb migrációval magyarázható, de az is közrejátszhatott benne, hogy az elmúlt évtizedben a megyeszékhelyről többen vidékre költöztek. Nagyszalontán 2002-ben 10 335 magyart számláltak, most 9868-an vannak, Érmihályfalván 8757-ről 7971-re apadt a számuk. Bihar megyében a magyarság többsége még mindig városon él, miközben a megye lakosságának zöme vidéken lakik.
Tízezres hiány Kolozsváron
A végleges népszámlálási adatok szerint Kolozs megyében összesen 103 591 magyar él, 18 710-el kevesebben a 2002-es összeírás hivatalos adataihoz képest, a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma ennél is kisebb: 102 928. Kolozsváron a leglátványosabb a magyar népesség fogyása, a tíz évvel ezelőtt regisztrált 60 281 fős közösség 10 716 fővel lett kisebb. A megye magyarságának drámai csökkenését jól mutatja az is, hogy 1941-ben 208 ezer magyart tartottak nyilván, de még 1992-ben is 146 ezernél több magyart számoltak össze.
A megye összlakossága is csökkent: 2011-ben 691 106 főt számláltak össze, míg 2002-ben 702 755 személy lakta Kolozs megyét. A magyarok túlnyomó többsége városon él, szám szerint 64 763-an, ebből 49 565 Kolozsváron, 1479 Aranyosgyéresen, 3781 Désen. Szamosújváron 3435, Tordán 3905, míg Bánffyhunyadon 2598 magyart számoltak. A végleges népszámlálási adatok szerint a községek közül Egeresen, Kisbácsban, Szászfenesen, Tordaszentlászlón és Széken van kétezernél több lelket számláló magyar közösség.
Krónika (Kolozsvár)
2013. július 9.
Könnyű tételek, mégis buktak (Érettségi eredmények)
Az országos átlagnál rosszabbak, a tavalyinál némileg jobbak a fellebbezések előtti érettségi eredmények, a vizsgákon megjelent háromszékiek 42,74 százalékának sikerült a záróvizsgája, nyolcszázhatvannyolcan elhasaltak a megmérettetésen.
A tanév eleji létszámhoz (1989) képest hatszáznéggyel (30,36 százalék) kevesebb XII. és XIII. osztályos iratkozott be az idei érettségire, háromszázötvenketten pótvizsgára, hárman ismétlőre buktak, hatvankét tanulót nem zártak le, száznyolcvanheten nem jelentkeztek, de azok sem jelentek meg mind, akik benyújtották iratcsomóikat, ellenben közel háromszáz korábbi végzős is érettségizett, utóbbiak harmada sem érte el a hatos átmenő átlagot. A legjobban az elméleti osztályok tanulói teljesítettek (63,76 százalékos átjutással), a sport-, pedagógiai, felekezeti és művészeti osztályok végzőseinek 33,69 százaléka érettségizett sikeresen, leggyengébb eredményt a szakközépiskolai végzősök értek el (15,13 százalékos átjutással). A magyar tannyelvű osztályok tanulói tizenhét százalékponttal teljesítettek gyengébben a román tagozatosoknál, a magyar diákok alig 37 százaléka vette sikerrel az akadályt, ami elsősorban a gyenge románnyelv-tudásnak köszönhető – derült ki a megyei összesítőből. Tantárgyak szerint az összesített eredmények: román nyelv és irodalom 50,61 százalékos átjutás, magyar nyelv és irodalomból 86,10, kötelező tantárgyból 69,53, a választott tárgyból 77,85 százalék.
Az iskolák eredménylistáján a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium szerepel az első helyen 94,35 százalékos átjutással, az utolsó a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola, ahol a vizsgázók 11,50 százalékának sikerült az érettségije. Az elméleti iskolák közül Kézdivásárhelyen a Nagy Mózes Elméleti Líceum (58,76 százalék), a Bod Péter Tanítóképző (38,46), a Református Kollégium (20,97), Sepsiszentgyörgyön a Református Kollégium (27,69%) eredménye a leggyengébb, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum 83,35 százalékot ért el, a Székely Mikó Kollégium 85,06 százalékot. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban az érettségizők 60, Baróton közel 80 százaléka megbukott, a kovásznai középiskolában vizsgázók 54,26 százaléka érte el a hatos átlagot. A háromszéki eredményekről Keresztély Irma megyei főtanfelügyelő elmondta, a tavalyhoz képest valamivel jobb az átjutási arány, néhány kivétellel (a Mihai Viteazul Főgimnáziumot emelte ki) nem azt tükrözi, hogy a diákok idén jobban felkészültek, hanem más okai voltak a nagyobb arányú sikeres érettséginek: egyes tantárgyakból különböző tételeket kaptak a vizsgázók, attól függően, hogy milyen szakon végeztek, ami elsősorban matematikából volt nagy előny a nem reál osztályosok számára, a végzősök 30 százaléka különböző okokból nem érettségizett, a gyengébb tanulók közül sokan nem is próbálkoztak. A tegnap megóvott dolgozatokat újrajavítják, a végleges eredményeket pénteken hirdetik ki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az országos átlagnál rosszabbak, a tavalyinál némileg jobbak a fellebbezések előtti érettségi eredmények, a vizsgákon megjelent háromszékiek 42,74 százalékának sikerült a záróvizsgája, nyolcszázhatvannyolcan elhasaltak a megmérettetésen.
A tanév eleji létszámhoz (1989) képest hatszáznéggyel (30,36 százalék) kevesebb XII. és XIII. osztályos iratkozott be az idei érettségire, háromszázötvenketten pótvizsgára, hárman ismétlőre buktak, hatvankét tanulót nem zártak le, száznyolcvanheten nem jelentkeztek, de azok sem jelentek meg mind, akik benyújtották iratcsomóikat, ellenben közel háromszáz korábbi végzős is érettségizett, utóbbiak harmada sem érte el a hatos átmenő átlagot. A legjobban az elméleti osztályok tanulói teljesítettek (63,76 százalékos átjutással), a sport-, pedagógiai, felekezeti és művészeti osztályok végzőseinek 33,69 százaléka érettségizett sikeresen, leggyengébb eredményt a szakközépiskolai végzősök értek el (15,13 százalékos átjutással). A magyar tannyelvű osztályok tanulói tizenhét százalékponttal teljesítettek gyengébben a román tagozatosoknál, a magyar diákok alig 37 százaléka vette sikerrel az akadályt, ami elsősorban a gyenge románnyelv-tudásnak köszönhető – derült ki a megyei összesítőből. Tantárgyak szerint az összesített eredmények: román nyelv és irodalom 50,61 százalékos átjutás, magyar nyelv és irodalomból 86,10, kötelező tantárgyból 69,53, a választott tárgyból 77,85 százalék.
Az iskolák eredménylistáján a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium szerepel az első helyen 94,35 százalékos átjutással, az utolsó a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola, ahol a vizsgázók 11,50 százalékának sikerült az érettségije. Az elméleti iskolák közül Kézdivásárhelyen a Nagy Mózes Elméleti Líceum (58,76 százalék), a Bod Péter Tanítóképző (38,46), a Református Kollégium (20,97), Sepsiszentgyörgyön a Református Kollégium (27,69%) eredménye a leggyengébb, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum 83,35 százalékot ért el, a Székely Mikó Kollégium 85,06 százalékot. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban az érettségizők 60, Baróton közel 80 százaléka megbukott, a kovásznai középiskolában vizsgázók 54,26 százaléka érte el a hatos átlagot. A háromszéki eredményekről Keresztély Irma megyei főtanfelügyelő elmondta, a tavalyhoz képest valamivel jobb az átjutási arány, néhány kivétellel (a Mihai Viteazul Főgimnáziumot emelte ki) nem azt tükrözi, hogy a diákok idén jobban felkészültek, hanem más okai voltak a nagyobb arányú sikeres érettséginek: egyes tantárgyakból különböző tételeket kaptak a vizsgázók, attól függően, hogy milyen szakon végeztek, ami elsősorban matematikából volt nagy előny a nem reál osztályosok számára, a végzősök 30 százaléka különböző okokból nem érettségizett, a gyengébb tanulók közül sokan nem is próbálkoztak. A tegnap megóvott dolgozatokat újrajavítják, a végleges eredményeket pénteken hirdetik ki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. július 17.
Esélyegyenlőséget a magyar diákoknak! – Diszkriminál a román érettségi
Valós esélyegyenlőséget az érettségin az jelentene, ha a magyar diákoknak is három írásbeli vizsgán kellene megfelelniük – anyanyelvükből, egy kötelező és egy választott tantárgyból –, mint a román tagozatok végzőseinek; a magyarul tanulók számára ráadás a román, és ez a negyedik a legnehezebb próbatétel, amiből a legtöbben elhasalnak, a helyzeten pedig vajmi keveset lehet javítani, ha továbbra is az eddigi módszerekkel oktatják az állam nyelvét – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Keresztély Irma főtanfelügyelő, több táblázattal és kimutatással igazolva állításait.
A már ismert lesújtó eredményeket feldolgozva ugyanis kiderült, hogy aki csak tankönyvből szerzi román tudását, az sokkal rosszabb esélyekkel indul az anyanyelvi szintű ismereteket követelő vizsgán, mint az, aki az utcán vagy itt-ott valami keveset élesben is gyakorolhatja magát a nyelvhasználatban.
Megyénkben ugyanis a baróti és a kézdivásárhelyi diákok érettségi átlaga a legalacsonyabb, ahol a lakosság bő 90 százaléka magyar anyanyelvű: ebben a két városban 18,9, illetve 25,8 százalékos az átjutási arány. A következő Bodzaforduló 45,9 százalékkal, majd Sepsiszentgyörgy 49,9 százalékkal, a legjobb eredményt pedig Kovásznán jegyezték 53,6 százalékkal. Anyanyelvi lebontásban még árnyaltabb a kép: a román tagozatok diákjai románból 72,51 százalékban vizsgáztak sikeresen, míg a magyar diákok alig 40,92 százalékban (32 százaléknyi a különbség!), ám saját anyanyelvükből a magyarok jobban teljesítettek: 86,33 százalékos volt a siker.
A román és a magyar vizsgaeredmények közötti (közel 14 százalékos) különbségre magyarázat lehet, hogy sok magyar gyermek is román osztályban tanul, a legbeszédesebb adat azonban az, hogy a megyei átmenési arány a jelenlegi 43,56 százalékról 52 százalékra emelkedne, ha a magyar tagozatok diákjainak nem kellene románból is vizsgázniuk. Ez még mindig alatta maradna az országos átlagnak, de lényegesen jobb eredmény lenne – magyarázta a főtanfelügyelő, iskolákra is lebontva a számokat. A Kőrösi Csoma Sándor-iskola átlaga is közel húsz százalékkal javulna a román érettségi nélkül, két líceumé mintegy 30, másik kettőé 40–45 százalékkal, még a Mikó is nyerne 9 százalékot; a Mikes érdekes módon csak egyet.
Mindez nem újdonság, éppen ezért szerepel a 2011-ben elfogadott oktatási törvényben, hogy a nemzeti kisebbségeket sajátos program szerint kell románra tanítani, csakhogy ez máig nem valósult meg, mindössze az elemi osztályok számára adtak ki új tankönyveket. Ha a cél a román nyelv elsajátítása, akkor az államnak ezt ebben a térségben segítenie kell, hiszen a magyar gyermekeket a négy tantárgyas érettségizéssel eleve diszkriminálják, a román nyelv megtanulására tett erőfeszítéseik pedig túlságosan nagy arányban bizonyulnak kudarcosnak – hívta fel a figyelmet Keresztély Irma, aki szerint az eredménytelenségért nem lehet csak a tanárokat okolni, és kár is bűnbakokat keresni, mert az nem oldja meg a helyzetet. Az új kisebbségi tantervek megszületéséig románból lehetne könnyebb tételt adni a magyar diákoknak – vélekedett. A pótérettségi előkészületeként a tanfelügyelőség módszereik bemutatására fogja kérni a jobban teljesítő iskolák igazgatóit, és mindenkitől felelős hozzáállást várnak el.
Demeter J. Ildikó
Háromszék
Erdély.ma
Valós esélyegyenlőséget az érettségin az jelentene, ha a magyar diákoknak is három írásbeli vizsgán kellene megfelelniük – anyanyelvükből, egy kötelező és egy választott tantárgyból –, mint a román tagozatok végzőseinek; a magyarul tanulók számára ráadás a román, és ez a negyedik a legnehezebb próbatétel, amiből a legtöbben elhasalnak, a helyzeten pedig vajmi keveset lehet javítani, ha továbbra is az eddigi módszerekkel oktatják az állam nyelvét – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Keresztély Irma főtanfelügyelő, több táblázattal és kimutatással igazolva állításait.
A már ismert lesújtó eredményeket feldolgozva ugyanis kiderült, hogy aki csak tankönyvből szerzi román tudását, az sokkal rosszabb esélyekkel indul az anyanyelvi szintű ismereteket követelő vizsgán, mint az, aki az utcán vagy itt-ott valami keveset élesben is gyakorolhatja magát a nyelvhasználatban.
Megyénkben ugyanis a baróti és a kézdivásárhelyi diákok érettségi átlaga a legalacsonyabb, ahol a lakosság bő 90 százaléka magyar anyanyelvű: ebben a két városban 18,9, illetve 25,8 százalékos az átjutási arány. A következő Bodzaforduló 45,9 százalékkal, majd Sepsiszentgyörgy 49,9 százalékkal, a legjobb eredményt pedig Kovásznán jegyezték 53,6 százalékkal. Anyanyelvi lebontásban még árnyaltabb a kép: a román tagozatok diákjai románból 72,51 százalékban vizsgáztak sikeresen, míg a magyar diákok alig 40,92 százalékban (32 százaléknyi a különbség!), ám saját anyanyelvükből a magyarok jobban teljesítettek: 86,33 százalékos volt a siker.
A román és a magyar vizsgaeredmények közötti (közel 14 százalékos) különbségre magyarázat lehet, hogy sok magyar gyermek is román osztályban tanul, a legbeszédesebb adat azonban az, hogy a megyei átmenési arány a jelenlegi 43,56 százalékról 52 százalékra emelkedne, ha a magyar tagozatok diákjainak nem kellene románból is vizsgázniuk. Ez még mindig alatta maradna az országos átlagnak, de lényegesen jobb eredmény lenne – magyarázta a főtanfelügyelő, iskolákra is lebontva a számokat. A Kőrösi Csoma Sándor-iskola átlaga is közel húsz százalékkal javulna a román érettségi nélkül, két líceumé mintegy 30, másik kettőé 40–45 százalékkal, még a Mikó is nyerne 9 százalékot; a Mikes érdekes módon csak egyet.
Mindez nem újdonság, éppen ezért szerepel a 2011-ben elfogadott oktatási törvényben, hogy a nemzeti kisebbségeket sajátos program szerint kell románra tanítani, csakhogy ez máig nem valósult meg, mindössze az elemi osztályok számára adtak ki új tankönyveket. Ha a cél a román nyelv elsajátítása, akkor az államnak ezt ebben a térségben segítenie kell, hiszen a magyar gyermekeket a négy tantárgyas érettségizéssel eleve diszkriminálják, a román nyelv megtanulására tett erőfeszítéseik pedig túlságosan nagy arányban bizonyulnak kudarcosnak – hívta fel a figyelmet Keresztély Irma, aki szerint az eredménytelenségért nem lehet csak a tanárokat okolni, és kár is bűnbakokat keresni, mert az nem oldja meg a helyzetet. Az új kisebbségi tantervek megszületéséig románból lehetne könnyebb tételt adni a magyar diákoknak – vélekedett. A pótérettségi előkészületeként a tanfelügyelőség módszereik bemutatására fogja kérni a jobban teljesítő iskolák igazgatóit, és mindenkitől felelős hozzáállást várnak el.
Demeter J. Ildikó
Háromszék
Erdély.ma
2013. július 17.
Tizenkét osztálynyi gyermek hiányzik Háromszéken – Tanári állások szűnhetnek meg
Több hely van az ősszel induló kilencedik osztályokban, mint amennyi diák, és ez a nagy lemorzsolódás tanári állások megszűnését is jelentheti – jelentette ki Keresztély Irma főtanfelügyelő a nyolcadikos képességvizsga utáni első elosztást ismertetve. Összesen tizenkét osztálynyi gyermek hiányzik Háromszéken a számítógépes besorolásból, és két olyan osztály is akad (egy Sepsiszentgyörgyön, egy Baróton), ahol egyetlen diák sem szeretne tovább tanulni.
A számok könyörtelenek: a 2012/13-as tanévben 1987 diák kezdte meg a nyolcadik osztályt, év végéig 1971 tartott ki. Ezek közül 1671 végzett (84,78 százalék), 185 pedig pótvizsgára maradt (106 egy tantárgyból, 79 kettőből). 28 fős létszámmal osztva ez már hét osztállyal kevesebb: ők azok, akik a képességvizsgáig sem jutottak el, ősszel azonban még bekerülhetnek valamelyik szakiskolába. Megyeszinten 24 diák osztályismétlő, ez ismét egyosztálynyi; 66 diákot nem lehetett lezárni, 23 be sem volt iskolázva – ez újabb három osztály. 27 gyermek speciális osztályban, 174 művészetiben folytatja tanulmányait, ők is más elbírálás alá esnek. Más megyékből 39-en jelentkeztek a megyénkbeli iskolákba, a romák számára elkülönített helyek iránt azonban nem volt érdeklődés. A 2013/14-es tanévre 71 kilencedik osztály indítását hagyta jóvá a tanügyminisztérium, ez 1988 helyet jelent, amiből 524-et (26,35 százalék) nem foglaltak el az első körben. A beiratkozások ma kezdődnek, az üresen maradó helyeket július 26-án újra meghirdetik, augusztus elsejével lezárul a folyamat.
A betöltetlen helyek táblázata lehangoló: a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum három magyar osztályából, 87 helyből 72 üres (csak félosztálynyi diák van!), a három román osztályból pedig összesen 31 gyermek hiányzik. Baróton hat osztályból háromnak a sorsa kérdéses (fafeldolgozásra senki sem kíváncsi, a román osztályba csak egy diák pályázik, textil-bőrdíszműre három), a kézdivásárhelyi Gábor Áron Szaklíceumban meghirdetett 116 helyre 66, az Apor Péter 58 helyére összesen 39 jelentkező akadt, Sepsiszentgyörgyön a magyar oktatásba 68 diákot vár a Kós Károly Szakközépiskola (itt háromból két osztály szűnhet meg), 33-at a Puskás Tivadar, és még a Mikes Kelemen kétnyelvű (magyar–angol) filológia osztályában is maradt 17 üres hely.
A júniusban képességvizsgázott diákok közül 1581-en szereztek ötösnél nagyobb jegyet (ez a négyévi általánosukból és a vizsgajegyből tevődik össze, de sokszor igen nagy a különbség a kettő között), és 55-en az átmenőnél kisebb minősítéssel is líceumba kerülnek – Keresztély Irma szerint azonban közel 40 százalékra tehető azok száma, akik gyenge eredménnyel jutottak be, és nagy kérdés, hogy négy év alatt, az érettségiig fel tudnak-e zárkózni, vagy pedig tovább rontják a megye amúgy sem dicsérhető teljesítményét.
Demeter J. Ildikó
Háromszék
Erdély.ma
Több hely van az ősszel induló kilencedik osztályokban, mint amennyi diák, és ez a nagy lemorzsolódás tanári állások megszűnését is jelentheti – jelentette ki Keresztély Irma főtanfelügyelő a nyolcadikos képességvizsga utáni első elosztást ismertetve. Összesen tizenkét osztálynyi gyermek hiányzik Háromszéken a számítógépes besorolásból, és két olyan osztály is akad (egy Sepsiszentgyörgyön, egy Baróton), ahol egyetlen diák sem szeretne tovább tanulni.
A számok könyörtelenek: a 2012/13-as tanévben 1987 diák kezdte meg a nyolcadik osztályt, év végéig 1971 tartott ki. Ezek közül 1671 végzett (84,78 százalék), 185 pedig pótvizsgára maradt (106 egy tantárgyból, 79 kettőből). 28 fős létszámmal osztva ez már hét osztállyal kevesebb: ők azok, akik a képességvizsgáig sem jutottak el, ősszel azonban még bekerülhetnek valamelyik szakiskolába. Megyeszinten 24 diák osztályismétlő, ez ismét egyosztálynyi; 66 diákot nem lehetett lezárni, 23 be sem volt iskolázva – ez újabb három osztály. 27 gyermek speciális osztályban, 174 művészetiben folytatja tanulmányait, ők is más elbírálás alá esnek. Más megyékből 39-en jelentkeztek a megyénkbeli iskolákba, a romák számára elkülönített helyek iránt azonban nem volt érdeklődés. A 2013/14-es tanévre 71 kilencedik osztály indítását hagyta jóvá a tanügyminisztérium, ez 1988 helyet jelent, amiből 524-et (26,35 százalék) nem foglaltak el az első körben. A beiratkozások ma kezdődnek, az üresen maradó helyeket július 26-án újra meghirdetik, augusztus elsejével lezárul a folyamat.
A betöltetlen helyek táblázata lehangoló: a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum három magyar osztályából, 87 helyből 72 üres (csak félosztálynyi diák van!), a három román osztályból pedig összesen 31 gyermek hiányzik. Baróton hat osztályból háromnak a sorsa kérdéses (fafeldolgozásra senki sem kíváncsi, a román osztályba csak egy diák pályázik, textil-bőrdíszműre három), a kézdivásárhelyi Gábor Áron Szaklíceumban meghirdetett 116 helyre 66, az Apor Péter 58 helyére összesen 39 jelentkező akadt, Sepsiszentgyörgyön a magyar oktatásba 68 diákot vár a Kós Károly Szakközépiskola (itt háromból két osztály szűnhet meg), 33-at a Puskás Tivadar, és még a Mikes Kelemen kétnyelvű (magyar–angol) filológia osztályában is maradt 17 üres hely.
A júniusban képességvizsgázott diákok közül 1581-en szereztek ötösnél nagyobb jegyet (ez a négyévi általánosukból és a vizsgajegyből tevődik össze, de sokszor igen nagy a különbség a kettő között), és 55-en az átmenőnél kisebb minősítéssel is líceumba kerülnek – Keresztély Irma szerint azonban közel 40 százalékra tehető azok száma, akik gyenge eredménnyel jutottak be, és nagy kérdés, hogy négy év alatt, az érettségiig fel tudnak-e zárkózni, vagy pedig tovább rontják a megye amúgy sem dicsérhető teljesítményét.
Demeter J. Ildikó
Háromszék
Erdély.ma
2013. július 27.
Újabb perek a székely zászló miatt
A sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal és a Kovászna Megyei Tanács ellen is pert indított a megyei prefektusi hivatal, amely azt nehezményezi, hogy a két intézmény homlokzatán székely zászló lobog – írta pénteken a maszol.ro hírportál.
A portál szerint a kormány helyi megbízottja már januárban felszólította az önkormányzatokat a székely zászló eltávolítására, de a felszólításoknak nem tettek eleget.
A hivatal szerint a nemzeti kisebbségek használhatják nemzeti jelképeiket, de csak ünnepek alkalmából, így a székely zászló nem lenghet állandóan az önkormányzati épületeken.
A Kovászna megyei prefektúra május óta hat település önkormányzatát perelte be a székely zászló használata miatt, a kézdivásárhelyi, a baróti, a csernátoni, a kökösi, a lemhényi és az árkosi polgármesteri hivatalt.
Ugyanakkor a prefektus felszólítására a kovásznai, a gelencei, az ozsdolai és a vargyasi polgármester bevonatta a székely zászlót. Utóbbi kettő azonban egy idő után újra kifüggesztette, ezért őket ismét felszólította a zászló visszavonására Dumitru Marinescu prefektus – írta a portál.
MTI
erdon.ro
A sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal és a Kovászna Megyei Tanács ellen is pert indított a megyei prefektusi hivatal, amely azt nehezményezi, hogy a két intézmény homlokzatán székely zászló lobog – írta pénteken a maszol.ro hírportál.
A portál szerint a kormány helyi megbízottja már januárban felszólította az önkormányzatokat a székely zászló eltávolítására, de a felszólításoknak nem tettek eleget.
A hivatal szerint a nemzeti kisebbségek használhatják nemzeti jelképeiket, de csak ünnepek alkalmából, így a székely zászló nem lenghet állandóan az önkormányzati épületeken.
A Kovászna megyei prefektúra május óta hat település önkormányzatát perelte be a székely zászló használata miatt, a kézdivásárhelyi, a baróti, a csernátoni, a kökösi, a lemhényi és az árkosi polgármesteri hivatalt.
Ugyanakkor a prefektus felszólítására a kovásznai, a gelencei, az ozsdolai és a vargyasi polgármester bevonatta a székely zászlót. Utóbbi kettő azonban egy idő után újra kifüggesztette, ezért őket ismét felszólította a zászló visszavonására Dumitru Marinescu prefektus – írta a portál.
MTI
erdon.ro
2013. augusztus 10.
Pál János
"ROMÁNOSÍTÓ MUNKA"
Román nemzetépítési kísérletek a székelyföldi unitárius egyházközségekben II.
A térítést végző állami és egyházi hatóságok a módszerek széles eszköztárát használták fel céljuk elérése érdekében. Ez a módszertani skála a pszichikai erőszaktól egészen a fizikaiig terjedt.
Verbális és pszichikai erőszak
Az erőszakos térítések kiindulópontja minden esetben a verbális és pszichikai erőszak volt. A megfélemlítés leggyakrabban és nagy előszeretettel alkalmazott technikája az állami tisztviselők elé idézés, kihallgatás és fenyegetés volt. Homoródszentmártonban például két szülő, azt követően, hogy gyermekeik görög katolikus templomba kényszerítése ellen tiltakozott a helybeli görög katolikus lelkésznél, a csendőrségen kötött ki, ahol négy óra hosszat tartó vallatásnak vetették alá. A homoródalmási Csíki Sándort rövid idő alatt ötször idézték a csendőrőrségre, ahol „a parancsnok azzal fenyegette, hogy összetöri a pofáját.”
E módszer hatékonyságát Simén Domokos 1935 decemberében írott jelentése is bizonyítja: „A terrorizált emberek lelkiállapotának jellemzéseképpen jegyzem meg, hogy ez a Kádár János megkért, hogy senkinek se mondjam el, hogy ő nálam járt panaszra, mert fél a csendőrségtől.”
A törvényes jogoknak a célszemélyekkel szembeni szelektív alkalmazásának hangsúlyozása, érvényesítése forrásaink szerint tudatosan követett cél volt és az áldozatok demoralizálását, lelki megtörését szolgálta. Ennek megfelelően a lövétei csendőrőrmester figyelmeztette az ellenszegülőket, hogy „[...] a törvény csak papír. A csendőrség ahol akarja, szemet hunyhat, de az ilyen kitartó magyaroknál azt is meglátja, ami nincs.” Hatékony volt a pszichikai nyomás azon módszere, amely a hatósági zaklatást éjjelre időzítette, amikor a térítésre kiszemelt személyeket különféle büntetésekkel, köztük a börtönével, fenyegették (Küküllősárd). Nyárádgálfalváról a helyi aljegyző csendőrök kíséretében kereste fel több éjszakán a kiszemelt áldozatot és követelte az áttérési nyilatkozat aláírását.
Gazdasági jellegű nyomásgyakorlás
Zoltán Sándor homoródszentmártoni lelkész 1934. február 21-én kelt jelentésében arról számolt be, hogy egyházközségében a csendőrség „egyre másra különböző címeken és ürügyekkel kihágási jegyzőkönyveket veszen fel a kiszemelt emberek ellen, beterjeszti a bírósághoz és aztán jönnek a 100–400 leuig terjedő kihágási bírságolások.” Ennek megfelelően egyik hívét két hónap alatt nyolcszor büntették meg. Hasonló elbánásban részesültek azon személyek is, akik tanúkként jelentek meg az unitárius hitre át- vagy visszatérni szándékozók mellett, minek eredményeként ez utóbbiak nehezen vagy egyáltalán nem kaptak maguknak tanúkat.
Az adóterhek túlzott mértéke és az önkényes rekvirálások szintén olyan eszközök voltak, amelyeket hatásosan tudtak e politika szolgálatába állítani.
Nyárádgálfalván előfordult, hogy az adót kifizető személy lakásán is rekviráltak foglalási jegyzőkönyv kiállítása nélkül. Meglehetősen morbid és kirívó eset Ráduly Mihály tizenöt éves vakbélműtétre váró fiatalé, aki számára ingyenes beavatkozást és kezelést ígértek abban az esetben, ha áttér a görög katolikus vallásra (Az ajánlatot Ráduly elutasította.). Anyagi vonzatú tömeges méretű áttérésekről tudunk Nyárádgálfalván és Nyomáton. Az előbbiben 35 unitárius cigány az utóbbiban 23 román származású egyén tért át miután földet, pénzt, gépeket ígértek az áttérés ellenében. Nyomát esetében ehhez fenyítés társult, miszerint akik nem hajlandók áttérni azok semmiféle foglalkozáshoz, elhelyezéshez nem juthatnak.
Egzisztenciát veszélyeztető nyomásgyakorlás
Előszeretettel alkalmazott eljárás volt, hogy termény-betakarítás idején a „kiszemelt áldozatokat” csendőri karhatalom segítségével kényszerítették közmunka végzésére, ami egy agrárjellegű társadalomban a lét elleni támadásként értelmezhető. Cséplés idején pedig formai okokra (szűk az udvar, az épületek közel vannak a géphez, a szalmát nem lehet az épülettől száz méter távolságra hordani stb.) hivatkozva tiltották meg a cséplési munkálatok megkezdését.
Egy másik hatékony és gyakran alkalmazott módszer a nyelvvizsga, amely elsősorban az állami hivatalokat betöltő személyeket érintette és amely közvetve szintén az érintett egyén egzisztenciáját fenyegette. Egy nevét és lakhelyét eltitkoló erdőőr vallomása szerint kétszeri sikeres román nyelvvizsgája után is újabb vizsgára állították. Felettese négyszemközt már felszólította, hogy térjen át a görög keleti vallásra, de mivel ezt visszautasította attól tart, hogy valamiféle ürüggyel (nyelvvizsgáéval) eltávolíthatják állásából. Kulturális és vallásos jellegű nyomásgyakorlás
Forrásaink többször is említést tesznek arra vonatkozóan, hogy állami ünnepek alkalmával az unitárius felekezetű diákokat görög keleti vagy görög katolikus templomba vezették az állami iskolák tanítói vagy lelkészek. Abásfalván az állami iskolába beírt 61 tanuló közül 42 az unitárius felekezethez tartozott. A homoródszentmártoni görög katolikus lelkész Suciu Petru szerint azonban ezekből mindössze kilenc magyar nemzetiségű. Ennek megfelelően Szent Demeter napján az önkényesen általa románoknak nyilvánított unitárius gyermekeket a helyi görög katolikus templomba vitte. Homoródalmáson, Nagyajtán és Vargyason a román származásúaknak nyilvánított tanulókat az állami elemi iskolák igazgatói görög keleti vagy katolikus hittanórákra kötelezték.
A kulturális agresszió kategóriájába sorolható a magyar nyelv elleni támadás, amelynek színtere az iskola volt, szenvedő alanyai pedig a gyermekek (A magyarul beszélő gyermekeket fizikailag bántalmazták. Pl. Homoródszentmárton, Homoródkeményfalva.).
Az áttérítendő személyek lélekszámát a névelemzés technikájának alkalmazásával igyekeztek bővíteni. Erre azért volt szükség, mert a román származású személyek kis száma határt szabott az elrománosító akciónak. Névelemzést tehát ott alkalmaztak, ahol kevés vagy egyáltalán nem volt román származású lakos (pl. Gyepes) és ahol eljutottak a fent már említett határokig. Ez által ugyanis lehetőség nyílt a tömeges méretű térítésekre és arra, hogy elvileg szinte mindenkit románnak lehetett nyilvánítani, aki a kiszemeltek listájára került. A névelemzés teljesen önkényesen történt és mindenféle nyelvészeti logikát mellőzött. A módszer infantilizmusát mutatja, hogy az egyértelmű szerb nemzetiségre, eredetre utaló Rácz nevet is románnak nyilvánították. Abásfalván például az 59 tanköteles diákból 50-et románnak nyilvánítottak miután a Deák, Dimény, Gergely, László, Molnár, Szabó, Szőcs neveket névelemzés alapján románnak mondták ki.
A románosító politika során súlyosan sérült az egyházközségek autonómiája és a szabad vallásgyakorlás joga is. Keményfalván például az állami tanító „eltiltotta a növendékeket a konfirmációtól.”
Fiizikai erőszak
Mivel az ellenállás igen jelentős volt és sokan még a közvetett nyomás hatására sem voltak hajlandóak lemondani unitárius hitükről, a hatóságok igen gyakran folyamodtak fizikai erőszakhoz, amely a már lelkileg „megpuhított” emberek ellenállását is megtörte. Simén Domokos egyik jelentése szerint az „egyik legerősebb presbiterem is, a veréstől való féltében, megalázkodva fut a gör[ög]. kat[olikus]. lelkészhez.”
A testi sértés alól semmilyen felmentő körülmény nem volt. Kortól, nemtől, testi állapottól függetlenül alkalmazták, ahol szükségesnek találták. A fél lábára hadirokkant homoródalmási Fekete Istvánt például, miután nem volt hajlandó visszavonni visszatérési szándékát a csendőr „pofon ütötte és öklével többször egymás után az oldalába ütött.”
Adminisztratív módszerek
Fentieken kívül alkalmaztak még egy módszert, amely adminisztratív jellegű volt és abban állt, hogy az érintett személyt miután románnak nyilvánították, minden további nélkül, önkényesen átírták az anyakönyvi hivatalokban görög keleti vagy görög katolikus vallásúnak. Homoródalmáson a helyi adminisztráció önkénye addig ment, hogy egy 1926 és 1940 között Brassóban tartózkodó helybeli lakost is átírtak görög keleti vallásúnak. Sorbán Mihály 1942 augusztusában tett nyilatkozata szerint az „[...] az áttérő felek csak igen kevés esetben jelentkeztek nálam áttérési szándékuk bejelentésével. Legtöbb esetben a községi jegyzőnek, vagy a román papnak, esetleg a csendőrségnek jelentették be szándékukat s én csak a felvett jegyzőkönyvet láttam, amit a községi jegyző úr adott elém aláírás végett [...].”
A térítési műveletek eredményessége
A térítési akció sikere vagy sikertelensége elsősorban és döntően nem a felhasznált eszközöktől, a végrehajtás minőségétől függött, hanem a végbement integráció mértékétől, mélységétől. Oláh Sándor Homoródalmással kapcsolatosan tett megállapítását, miszerint „A nemzedékek óta nyelvében, vallásában asszimilálódott egyén származását már csak a neve őrzi, azonosságtudatába beépült a magyar haza és nemzet képzete.” érvényesnek mondhatjuk mindazon településekre nézve, ahol hasonlóképpen megtörtént a nyelvi és vallási integráció. E kijelentés igazságtartalmát egyébként forrásaink is megerősítik és csakis ezzel magyarázható, hogy a visszarománosítás által megcélzott személyek reakciója az esetek döntő többségében negatív, elutasító volt. A végbement asszimilációt a célszemélyek ellenszegülése és a térítési akció erőszakos volta igazolja, a román etnikai és vallási identitás nem tette volna szükségessé ugyanis a kényszerítő eszközök, technikák alkalmazását. Természetesen előfordultak esetek, amikor bizonyos előnyök megszerzésétől vezérelve egyes egyének önszántukból tértek át görög- keleti vagy katolikus vallásra – közvetlenül tehát itt is érvényesült a gazdasági, egzisztenciális tényező motivációja.
Az erőszak alkalmazása mellett a vállalt etnikai és vallási identitást az is markánsan kifejezi, hogy az áttérítettek sok esetben továbbra is az unitárius templomba jártak, gyermekeiket unitárius vallásoktatásba részesítették (Ezt sok helyen hatóságilag megakadályozták.), ugyanakkor minden lehetőséget megragadtak arra, hogy visszatérhessenek. Erre a lehetőségre az 1940. évi impériumváltás után kerülhetett sor, amikor az egyházi források tömeges méretű visszatérésről tesznek tanúbizonyságot. Ekkor az erőszakosan áttérített személyek mind visszatértek az unitárius vallásra.
Az új vallásra való (vissza)váltás nehézségeiről különben a szentháromsági görög katolikus pap is beszámolt Maros megye prefektusához küldött levelében: „Jelen pillanatban nem azok szállnak szembe velem, akiket prédikációimon keresztül megtanítottam, hogyan viselkedjenek a pappal szemben, hanem azok az áttért protestánsok, akik máig sem tudtak megbékélni a szent kereszt jelével.”
Összegzésként tehát elmondható, hogy a románosító politika gyakorlatba ültetése során azért volt annyira konfliktusoktól terhelt és végső soron eredménytelen, mert az érintett szereplők zöme erős magyar és vallásos azonosságtudattal rendelkezett, melyet az időhatárok rövidsége okán a román államapparátus képtelen volt átformálni.
A görög keleti és katolikus templomrombolások kérdése
Általánosan elfogadott álláspont román részről, hogy a magyar impérium idejében megtörtént templombontások/rombolások egyetlen mozgatórugója a románok ellen táplált zsigeri gyűlölet és ellenszenv volt. Ez a sematikus szemlélet azonban figyelmen kívül hagyja azokat a tényeket és előzményeket, amelyek a templombontások/rombolásokhoz vezettek. Az unitárius falvakban – a lakosság egy bizonyos csoportjának részéről – egyetlen helyen (Homoródszentmárton) történt agresszió román templom ellen. Az ilyen akciók tömeges és általános méretűeknek illetve jellegűeknek való beállítása tehát indokolatlan. Unitárius viszonylatban csak az Oklándi járás területén történtek templombontások és azokat az 1940 őszén berendezkedő katonai hatóságok rendelték el (Más közigazgatási egységekben a templomok érintetlenül maradtak – pl. Baróti járás.) és összefüggésben állhatott a Magyar Királyi 1. Hadsereg Katonai Közigazgatási Csoportjának 1940. november 18-án kiadott azon utasításával, mely szerint „Hinni merem, hogy katonai közig[azgatás]. szervei a rendelkezésre álló és közeli befejezésre kerülő idő alatt is saját hatásközükben öntevékenyen mindent elkövettek a magyar fajtának megerősítése és visszamagyarosítása érdekében.” Fontos megjegyezni, hogy a homoródszentmártoni templom felgyújtása (templomrombolás ténye) mögött erős ok-okozati összefüggés van az agresszív térítési politika, a térségben megjelenő román értelmiségiek, egyházi és állami hatóságok magatartása és a templomok építésének a háttere között.
Román hatóságok, értelmiségiek magatartása
I. Gh. Georgescu szentegyházi tanító, aki az állami iskolákban történő magyar nyelvű oktatást és magyar tanítók kinevezését (Erdélyben, különösképpen a Székelyföldön) nemzeti gyilkosságnak nevezett. „Osztályomban – írta – nem fogom megengedni senkinek, hogy magyarul beszéljen – ahogyan az nagyjából szokás. Később kérni fogom, hogy büntetés kockázata mellett a falusiak se beszélhessenek magyarul.” Hasonló türelmetlen, intoleráns magatartással találkozhatunk a köztisztviselők, papok körében is. Mindannyian a magyar nyelv, a magyar elem száműzését, eltávolítását követelték iskolákból, hivatalokból és gazdasági életből a román domináns, uralkodó pozíció visszaállításának szándékával.
Nevezett társadalmi csoportok nagymértékű bizalmatlanságot tanúsítottak mindenféle magyar oldalról történő egyházi-, társadalmi-, művelődési megmozdulással szemben is, és a magyar irredentizmus fészkeinek tekintettek minden általuk működtetett intézményt. Barbu Rădan tanító kisebbségi munkatársaiban Budapestről irányított revizionistákat, ellenséget látott, akik nap mint nap a román állam meggyengítésén, elpusztításán munkálkodnak. Ennek megakadályozása érdekében a viperafészkek elpusztítására szólított fel. Szerinte a felekezeti iskolákban viperákat nevelnek, amelyek majd onnan kikerülve megmérgezik a nemzetállam szervezetét.
A megnyilatkozások egy másik része a Romániában élő magyar lakosságot évezredes ellenségnek, élősködő, ingyenélő, megbízhatatlan, irredenta, alsóbbrendű, jelzőkkel minősítették. Ezek a minősítések rasszista jellegűek, a magyar faj kulturális és faji alacsonyabb rendűségét hangsúlyozták. Radu Chirovici „Mi nem gyarapítjuk Traianusz leszármazottainak sorát a sztyeppei barbárok leszármazottaival.” és Barbu Radu tanítók „nemcsak etnikai eredetüket illetően alacsonyabb rendűek, hanem lelkileg, erkölcsileg is.” kijelentései ez utóbbi kategóriába tartoztak.
A templomépítések hátteréről
A rendelkezésünkre álló iratok azonban azt bizonyítják, hogy az építkezések terheit nagymértékben a helybeli magyar közösségek viselték az állami szervek erőszakos nyomásának engedve, vagyis a szükséges költségek jelentős hányadát a megye, járások és azok települései fedezték, amihez legalább ugyanilyen mértékben hozzájárultak a közbirtokosságok és a lakosság által végzett közmunka. Az egyes községek hozzájárulásáról olvashatunk Victor Geregely gyímesbükki görög katolikus lelkész 1940. október 20-án a marosvásárhelyi esperesi hivatalhoz intézett levelében is. Ebben az áll, hogy Valer Oţetea csíki prefektus „[…] az akkori uralkodó elvektől túl erősen hagyta magát uralni és a községi polgármesteri hivataloknak jelentős összegeket írt elő templomépítésekre városokban és községekben, sőt még a városi és egyes községek ortodox kántorainak fizetését is felvették rendeletére minden egyes székely község költségvetésében anélkül, hogy az ortodox hívek egyetlen banival is hozzájárultak volna támogatásukhoz.” Hogy helyi szinten miként zajlottak a templomépítések, arról a homoródalmási lelkész 1942. július 8-án kelt jelentése alapján alkothatunk nagyvonalakban képet: „A községet az időközi bizottság által több 100 ezer leuval károsították, a román egyháznak adott templomépítési ajándékokkal. A közbirtokosságot szintén több 100 ezer leu értékű fával károsították meg, ugyancsak a fenti célra hatósági erőszakkal kicsikart ajándékozások révén és 40 hold kaszáló használatával. Erre a célra közmunkába hajtották a község lakosságát s a csendőrség még más munkára indulókat is odahajtotta.” A közbirtokossági „önkéntes felajánlások” valószínűleg minden esetben kényszer hatása alatt születtek: nem véletlen, hogy Homoródalmáson mindannyiszor állami tisztviselők (a járási törvényszéktől kiküldött ügyvédek) elnököltek, valahányszor templomépítési, vagy más jellegű segélyezést szavazott meg a közgyűlés.
A lakosság hozzájárulásáról említést tett egyébként a Glas Românesc din Regiunea Secuizată is (Abásfalva, Homoródszentmárton, Felsőrákos, Vargyas), ezek azonban önkéntes munkálatokról tudósítanak. Abásfalván és Homoródszentmártonban a híradó szerzője szerint „a községek lakosai örömmel adtak mindent, amit kértek tőlük, köszönhetően a tiszteletnek és tapintatnak, amellyel rendelkezik a szorgalmas járásbíró.”
A homoródalmási közbirtokosság költségvetésében a templomépítésen kívül más tételek is szerepeltek kiadásként román nemzeti célokra. Az 1937. november 14-én ülésező közgyűlés 5000 lejjel „támogatta” a nyugati határvonal megerősítését, de ugyancsak a közbirtokosság látta el fával, földterülettel a görög keleti egyházat és a helyben működő állami iskolát is.
A negatív érzelmeknek a román állami és egyházi hivatalokra és templomokra való koncentrálódását magyar részről tehát az váltotta ki, hogy ezek az erőszakos térítési akciók következtében az elnyomás és terror jelképeivé váltak. Nem véletlen, hogy a román panaszirodalom szinte kizárólagosan ezekre a településekre vonatkozik, hogy a magyar lakosság ellenszenvvel viszonyult minden, elsősorban tárgyi emlékhez, ami a román impériumra emlékeztetett, és hogy a bécsi döntést követően tömegesen kellett menekülniük Észak-Erdélyből, Székelyföldről a román tisztviselőknek, papoknak. Az ellenük és a román lakosság ellen elkövetett atrocitások az 1920–1940 folyatott politika bumeránghatásaként értékelhetőek.
Előző rész: Transindex.ro, 2013. aug. 4. – Pál János ŐSI ROMÁN FÖLD
Transilvania.ro
"ROMÁNOSÍTÓ MUNKA"
Román nemzetépítési kísérletek a székelyföldi unitárius egyházközségekben II.
A térítést végző állami és egyházi hatóságok a módszerek széles eszköztárát használták fel céljuk elérése érdekében. Ez a módszertani skála a pszichikai erőszaktól egészen a fizikaiig terjedt.
Verbális és pszichikai erőszak
Az erőszakos térítések kiindulópontja minden esetben a verbális és pszichikai erőszak volt. A megfélemlítés leggyakrabban és nagy előszeretettel alkalmazott technikája az állami tisztviselők elé idézés, kihallgatás és fenyegetés volt. Homoródszentmártonban például két szülő, azt követően, hogy gyermekeik görög katolikus templomba kényszerítése ellen tiltakozott a helybeli görög katolikus lelkésznél, a csendőrségen kötött ki, ahol négy óra hosszat tartó vallatásnak vetették alá. A homoródalmási Csíki Sándort rövid idő alatt ötször idézték a csendőrőrségre, ahol „a parancsnok azzal fenyegette, hogy összetöri a pofáját.”
E módszer hatékonyságát Simén Domokos 1935 decemberében írott jelentése is bizonyítja: „A terrorizált emberek lelkiállapotának jellemzéseképpen jegyzem meg, hogy ez a Kádár János megkért, hogy senkinek se mondjam el, hogy ő nálam járt panaszra, mert fél a csendőrségtől.”
A törvényes jogoknak a célszemélyekkel szembeni szelektív alkalmazásának hangsúlyozása, érvényesítése forrásaink szerint tudatosan követett cél volt és az áldozatok demoralizálását, lelki megtörését szolgálta. Ennek megfelelően a lövétei csendőrőrmester figyelmeztette az ellenszegülőket, hogy „[...] a törvény csak papír. A csendőrség ahol akarja, szemet hunyhat, de az ilyen kitartó magyaroknál azt is meglátja, ami nincs.” Hatékony volt a pszichikai nyomás azon módszere, amely a hatósági zaklatást éjjelre időzítette, amikor a térítésre kiszemelt személyeket különféle büntetésekkel, köztük a börtönével, fenyegették (Küküllősárd). Nyárádgálfalváról a helyi aljegyző csendőrök kíséretében kereste fel több éjszakán a kiszemelt áldozatot és követelte az áttérési nyilatkozat aláírását.
Gazdasági jellegű nyomásgyakorlás
Zoltán Sándor homoródszentmártoni lelkész 1934. február 21-én kelt jelentésében arról számolt be, hogy egyházközségében a csendőrség „egyre másra különböző címeken és ürügyekkel kihágási jegyzőkönyveket veszen fel a kiszemelt emberek ellen, beterjeszti a bírósághoz és aztán jönnek a 100–400 leuig terjedő kihágási bírságolások.” Ennek megfelelően egyik hívét két hónap alatt nyolcszor büntették meg. Hasonló elbánásban részesültek azon személyek is, akik tanúkként jelentek meg az unitárius hitre át- vagy visszatérni szándékozók mellett, minek eredményeként ez utóbbiak nehezen vagy egyáltalán nem kaptak maguknak tanúkat.
Az adóterhek túlzott mértéke és az önkényes rekvirálások szintén olyan eszközök voltak, amelyeket hatásosan tudtak e politika szolgálatába állítani.
Nyárádgálfalván előfordult, hogy az adót kifizető személy lakásán is rekviráltak foglalási jegyzőkönyv kiállítása nélkül. Meglehetősen morbid és kirívó eset Ráduly Mihály tizenöt éves vakbélműtétre váró fiatalé, aki számára ingyenes beavatkozást és kezelést ígértek abban az esetben, ha áttér a görög katolikus vallásra (Az ajánlatot Ráduly elutasította.). Anyagi vonzatú tömeges méretű áttérésekről tudunk Nyárádgálfalván és Nyomáton. Az előbbiben 35 unitárius cigány az utóbbiban 23 román származású egyén tért át miután földet, pénzt, gépeket ígértek az áttérés ellenében. Nyomát esetében ehhez fenyítés társult, miszerint akik nem hajlandók áttérni azok semmiféle foglalkozáshoz, elhelyezéshez nem juthatnak.
Egzisztenciát veszélyeztető nyomásgyakorlás
Előszeretettel alkalmazott eljárás volt, hogy termény-betakarítás idején a „kiszemelt áldozatokat” csendőri karhatalom segítségével kényszerítették közmunka végzésére, ami egy agrárjellegű társadalomban a lét elleni támadásként értelmezhető. Cséplés idején pedig formai okokra (szűk az udvar, az épületek közel vannak a géphez, a szalmát nem lehet az épülettől száz méter távolságra hordani stb.) hivatkozva tiltották meg a cséplési munkálatok megkezdését.
Egy másik hatékony és gyakran alkalmazott módszer a nyelvvizsga, amely elsősorban az állami hivatalokat betöltő személyeket érintette és amely közvetve szintén az érintett egyén egzisztenciáját fenyegette. Egy nevét és lakhelyét eltitkoló erdőőr vallomása szerint kétszeri sikeres román nyelvvizsgája után is újabb vizsgára állították. Felettese négyszemközt már felszólította, hogy térjen át a görög keleti vallásra, de mivel ezt visszautasította attól tart, hogy valamiféle ürüggyel (nyelvvizsgáéval) eltávolíthatják állásából. Kulturális és vallásos jellegű nyomásgyakorlás
Forrásaink többször is említést tesznek arra vonatkozóan, hogy állami ünnepek alkalmával az unitárius felekezetű diákokat görög keleti vagy görög katolikus templomba vezették az állami iskolák tanítói vagy lelkészek. Abásfalván az állami iskolába beírt 61 tanuló közül 42 az unitárius felekezethez tartozott. A homoródszentmártoni görög katolikus lelkész Suciu Petru szerint azonban ezekből mindössze kilenc magyar nemzetiségű. Ennek megfelelően Szent Demeter napján az önkényesen általa románoknak nyilvánított unitárius gyermekeket a helyi görög katolikus templomba vitte. Homoródalmáson, Nagyajtán és Vargyason a román származásúaknak nyilvánított tanulókat az állami elemi iskolák igazgatói görög keleti vagy katolikus hittanórákra kötelezték.
A kulturális agresszió kategóriájába sorolható a magyar nyelv elleni támadás, amelynek színtere az iskola volt, szenvedő alanyai pedig a gyermekek (A magyarul beszélő gyermekeket fizikailag bántalmazták. Pl. Homoródszentmárton, Homoródkeményfalva.).
Az áttérítendő személyek lélekszámát a névelemzés technikájának alkalmazásával igyekeztek bővíteni. Erre azért volt szükség, mert a román származású személyek kis száma határt szabott az elrománosító akciónak. Névelemzést tehát ott alkalmaztak, ahol kevés vagy egyáltalán nem volt román származású lakos (pl. Gyepes) és ahol eljutottak a fent már említett határokig. Ez által ugyanis lehetőség nyílt a tömeges méretű térítésekre és arra, hogy elvileg szinte mindenkit románnak lehetett nyilvánítani, aki a kiszemeltek listájára került. A névelemzés teljesen önkényesen történt és mindenféle nyelvészeti logikát mellőzött. A módszer infantilizmusát mutatja, hogy az egyértelmű szerb nemzetiségre, eredetre utaló Rácz nevet is románnak nyilvánították. Abásfalván például az 59 tanköteles diákból 50-et románnak nyilvánítottak miután a Deák, Dimény, Gergely, László, Molnár, Szabó, Szőcs neveket névelemzés alapján románnak mondták ki.
A románosító politika során súlyosan sérült az egyházközségek autonómiája és a szabad vallásgyakorlás joga is. Keményfalván például az állami tanító „eltiltotta a növendékeket a konfirmációtól.”
Fiizikai erőszak
Mivel az ellenállás igen jelentős volt és sokan még a közvetett nyomás hatására sem voltak hajlandóak lemondani unitárius hitükről, a hatóságok igen gyakran folyamodtak fizikai erőszakhoz, amely a már lelkileg „megpuhított” emberek ellenállását is megtörte. Simén Domokos egyik jelentése szerint az „egyik legerősebb presbiterem is, a veréstől való féltében, megalázkodva fut a gör[ög]. kat[olikus]. lelkészhez.”
A testi sértés alól semmilyen felmentő körülmény nem volt. Kortól, nemtől, testi állapottól függetlenül alkalmazták, ahol szükségesnek találták. A fél lábára hadirokkant homoródalmási Fekete Istvánt például, miután nem volt hajlandó visszavonni visszatérési szándékát a csendőr „pofon ütötte és öklével többször egymás után az oldalába ütött.”
Adminisztratív módszerek
Fentieken kívül alkalmaztak még egy módszert, amely adminisztratív jellegű volt és abban állt, hogy az érintett személyt miután románnak nyilvánították, minden további nélkül, önkényesen átírták az anyakönyvi hivatalokban görög keleti vagy görög katolikus vallásúnak. Homoródalmáson a helyi adminisztráció önkénye addig ment, hogy egy 1926 és 1940 között Brassóban tartózkodó helybeli lakost is átírtak görög keleti vallásúnak. Sorbán Mihály 1942 augusztusában tett nyilatkozata szerint az „[...] az áttérő felek csak igen kevés esetben jelentkeztek nálam áttérési szándékuk bejelentésével. Legtöbb esetben a községi jegyzőnek, vagy a román papnak, esetleg a csendőrségnek jelentették be szándékukat s én csak a felvett jegyzőkönyvet láttam, amit a községi jegyző úr adott elém aláírás végett [...].”
A térítési műveletek eredményessége
A térítési akció sikere vagy sikertelensége elsősorban és döntően nem a felhasznált eszközöktől, a végrehajtás minőségétől függött, hanem a végbement integráció mértékétől, mélységétől. Oláh Sándor Homoródalmással kapcsolatosan tett megállapítását, miszerint „A nemzedékek óta nyelvében, vallásában asszimilálódott egyén származását már csak a neve őrzi, azonosságtudatába beépült a magyar haza és nemzet képzete.” érvényesnek mondhatjuk mindazon településekre nézve, ahol hasonlóképpen megtörtént a nyelvi és vallási integráció. E kijelentés igazságtartalmát egyébként forrásaink is megerősítik és csakis ezzel magyarázható, hogy a visszarománosítás által megcélzott személyek reakciója az esetek döntő többségében negatív, elutasító volt. A végbement asszimilációt a célszemélyek ellenszegülése és a térítési akció erőszakos volta igazolja, a román etnikai és vallási identitás nem tette volna szükségessé ugyanis a kényszerítő eszközök, technikák alkalmazását. Természetesen előfordultak esetek, amikor bizonyos előnyök megszerzésétől vezérelve egyes egyének önszántukból tértek át görög- keleti vagy katolikus vallásra – közvetlenül tehát itt is érvényesült a gazdasági, egzisztenciális tényező motivációja.
Az erőszak alkalmazása mellett a vállalt etnikai és vallási identitást az is markánsan kifejezi, hogy az áttérítettek sok esetben továbbra is az unitárius templomba jártak, gyermekeiket unitárius vallásoktatásba részesítették (Ezt sok helyen hatóságilag megakadályozták.), ugyanakkor minden lehetőséget megragadtak arra, hogy visszatérhessenek. Erre a lehetőségre az 1940. évi impériumváltás után kerülhetett sor, amikor az egyházi források tömeges méretű visszatérésről tesznek tanúbizonyságot. Ekkor az erőszakosan áttérített személyek mind visszatértek az unitárius vallásra.
Az új vallásra való (vissza)váltás nehézségeiről különben a szentháromsági görög katolikus pap is beszámolt Maros megye prefektusához küldött levelében: „Jelen pillanatban nem azok szállnak szembe velem, akiket prédikációimon keresztül megtanítottam, hogyan viselkedjenek a pappal szemben, hanem azok az áttért protestánsok, akik máig sem tudtak megbékélni a szent kereszt jelével.”
Összegzésként tehát elmondható, hogy a románosító politika gyakorlatba ültetése során azért volt annyira konfliktusoktól terhelt és végső soron eredménytelen, mert az érintett szereplők zöme erős magyar és vallásos azonosságtudattal rendelkezett, melyet az időhatárok rövidsége okán a román államapparátus képtelen volt átformálni.
A görög keleti és katolikus templomrombolások kérdése
Általánosan elfogadott álláspont román részről, hogy a magyar impérium idejében megtörtént templombontások/rombolások egyetlen mozgatórugója a románok ellen táplált zsigeri gyűlölet és ellenszenv volt. Ez a sematikus szemlélet azonban figyelmen kívül hagyja azokat a tényeket és előzményeket, amelyek a templombontások/rombolásokhoz vezettek. Az unitárius falvakban – a lakosság egy bizonyos csoportjának részéről – egyetlen helyen (Homoródszentmárton) történt agresszió román templom ellen. Az ilyen akciók tömeges és általános méretűeknek illetve jellegűeknek való beállítása tehát indokolatlan. Unitárius viszonylatban csak az Oklándi járás területén történtek templombontások és azokat az 1940 őszén berendezkedő katonai hatóságok rendelték el (Más közigazgatási egységekben a templomok érintetlenül maradtak – pl. Baróti járás.) és összefüggésben állhatott a Magyar Királyi 1. Hadsereg Katonai Közigazgatási Csoportjának 1940. november 18-án kiadott azon utasításával, mely szerint „Hinni merem, hogy katonai közig[azgatás]. szervei a rendelkezésre álló és közeli befejezésre kerülő idő alatt is saját hatásközükben öntevékenyen mindent elkövettek a magyar fajtának megerősítése és visszamagyarosítása érdekében.” Fontos megjegyezni, hogy a homoródszentmártoni templom felgyújtása (templomrombolás ténye) mögött erős ok-okozati összefüggés van az agresszív térítési politika, a térségben megjelenő román értelmiségiek, egyházi és állami hatóságok magatartása és a templomok építésének a háttere között.
Román hatóságok, értelmiségiek magatartása
I. Gh. Georgescu szentegyházi tanító, aki az állami iskolákban történő magyar nyelvű oktatást és magyar tanítók kinevezését (Erdélyben, különösképpen a Székelyföldön) nemzeti gyilkosságnak nevezett. „Osztályomban – írta – nem fogom megengedni senkinek, hogy magyarul beszéljen – ahogyan az nagyjából szokás. Később kérni fogom, hogy büntetés kockázata mellett a falusiak se beszélhessenek magyarul.” Hasonló türelmetlen, intoleráns magatartással találkozhatunk a köztisztviselők, papok körében is. Mindannyian a magyar nyelv, a magyar elem száműzését, eltávolítását követelték iskolákból, hivatalokból és gazdasági életből a román domináns, uralkodó pozíció visszaállításának szándékával.
Nevezett társadalmi csoportok nagymértékű bizalmatlanságot tanúsítottak mindenféle magyar oldalról történő egyházi-, társadalmi-, művelődési megmozdulással szemben is, és a magyar irredentizmus fészkeinek tekintettek minden általuk működtetett intézményt. Barbu Rădan tanító kisebbségi munkatársaiban Budapestről irányított revizionistákat, ellenséget látott, akik nap mint nap a román állam meggyengítésén, elpusztításán munkálkodnak. Ennek megakadályozása érdekében a viperafészkek elpusztítására szólított fel. Szerinte a felekezeti iskolákban viperákat nevelnek, amelyek majd onnan kikerülve megmérgezik a nemzetállam szervezetét.
A megnyilatkozások egy másik része a Romániában élő magyar lakosságot évezredes ellenségnek, élősködő, ingyenélő, megbízhatatlan, irredenta, alsóbbrendű, jelzőkkel minősítették. Ezek a minősítések rasszista jellegűek, a magyar faj kulturális és faji alacsonyabb rendűségét hangsúlyozták. Radu Chirovici „Mi nem gyarapítjuk Traianusz leszármazottainak sorát a sztyeppei barbárok leszármazottaival.” és Barbu Radu tanítók „nemcsak etnikai eredetüket illetően alacsonyabb rendűek, hanem lelkileg, erkölcsileg is.” kijelentései ez utóbbi kategóriába tartoztak.
A templomépítések hátteréről
A rendelkezésünkre álló iratok azonban azt bizonyítják, hogy az építkezések terheit nagymértékben a helybeli magyar közösségek viselték az állami szervek erőszakos nyomásának engedve, vagyis a szükséges költségek jelentős hányadát a megye, járások és azok települései fedezték, amihez legalább ugyanilyen mértékben hozzájárultak a közbirtokosságok és a lakosság által végzett közmunka. Az egyes községek hozzájárulásáról olvashatunk Victor Geregely gyímesbükki görög katolikus lelkész 1940. október 20-án a marosvásárhelyi esperesi hivatalhoz intézett levelében is. Ebben az áll, hogy Valer Oţetea csíki prefektus „[…] az akkori uralkodó elvektől túl erősen hagyta magát uralni és a községi polgármesteri hivataloknak jelentős összegeket írt elő templomépítésekre városokban és községekben, sőt még a városi és egyes községek ortodox kántorainak fizetését is felvették rendeletére minden egyes székely község költségvetésében anélkül, hogy az ortodox hívek egyetlen banival is hozzájárultak volna támogatásukhoz.” Hogy helyi szinten miként zajlottak a templomépítések, arról a homoródalmási lelkész 1942. július 8-án kelt jelentése alapján alkothatunk nagyvonalakban képet: „A községet az időközi bizottság által több 100 ezer leuval károsították, a román egyháznak adott templomépítési ajándékokkal. A közbirtokosságot szintén több 100 ezer leu értékű fával károsították meg, ugyancsak a fenti célra hatósági erőszakkal kicsikart ajándékozások révén és 40 hold kaszáló használatával. Erre a célra közmunkába hajtották a község lakosságát s a csendőrség még más munkára indulókat is odahajtotta.” A közbirtokossági „önkéntes felajánlások” valószínűleg minden esetben kényszer hatása alatt születtek: nem véletlen, hogy Homoródalmáson mindannyiszor állami tisztviselők (a járási törvényszéktől kiküldött ügyvédek) elnököltek, valahányszor templomépítési, vagy más jellegű segélyezést szavazott meg a közgyűlés.
A lakosság hozzájárulásáról említést tett egyébként a Glas Românesc din Regiunea Secuizată is (Abásfalva, Homoródszentmárton, Felsőrákos, Vargyas), ezek azonban önkéntes munkálatokról tudósítanak. Abásfalván és Homoródszentmártonban a híradó szerzője szerint „a községek lakosai örömmel adtak mindent, amit kértek tőlük, köszönhetően a tiszteletnek és tapintatnak, amellyel rendelkezik a szorgalmas járásbíró.”
A homoródalmási közbirtokosság költségvetésében a templomépítésen kívül más tételek is szerepeltek kiadásként román nemzeti célokra. Az 1937. november 14-én ülésező közgyűlés 5000 lejjel „támogatta” a nyugati határvonal megerősítését, de ugyancsak a közbirtokosság látta el fával, földterülettel a görög keleti egyházat és a helyben működő állami iskolát is.
A negatív érzelmeknek a román állami és egyházi hivatalokra és templomokra való koncentrálódását magyar részről tehát az váltotta ki, hogy ezek az erőszakos térítési akciók következtében az elnyomás és terror jelképeivé váltak. Nem véletlen, hogy a román panaszirodalom szinte kizárólagosan ezekre a településekre vonatkozik, hogy a magyar lakosság ellenszenvvel viszonyult minden, elsősorban tárgyi emlékhez, ami a román impériumra emlékeztetett, és hogy a bécsi döntést követően tömegesen kellett menekülniük Észak-Erdélyből, Székelyföldről a román tisztviselőknek, papoknak. Az ellenük és a román lakosság ellen elkövetett atrocitások az 1920–1940 folyatott politika bumeránghatásaként értékelhetőek.
Előző rész: Transindex.ro, 2013. aug. 4. – Pál János ŐSI ROMÁN FÖLD
Transilvania.ro
2013. augusztus 27.
Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig
Kolozsvár. Több tízezres tömeg üdvrivalgása, amikor az István, a király végén óriási piros-fehér-zöld lobogó tűnik fel a színpadon. Azon a téren, ahol a Szent Mihály-templom és Mátyás lovas szobra mellett nem is oly régen még piros-sárga-kékre mázolt padokkal és szemeteskukákkal igyekeztek palástolni, hogy bármi köze is volna e városnak a magyarokhoz.
Kissé odébb, a színpadtól távolabb román fiatalok egy csoportja, beszélgetnek, s közben hallgatják a rockoperát. Időnként tapsolnak is.
Farkas utca. Erdélyi magyar kiadók, népi mesterek, hagyományos termékek készítőinek standjai egymás mellett – sokukon a matrica: Igen, tessék!, mert ott érték a magyar szó – , székelyföldi, kalotaszegi kézművesek vásárlásra csábító portékái között sétáló kolozsváriak és látogatók. Román szót is hallani: a hölgy hallhatóan idegen akcentussal kér valamit, s közben román nyelven szabadkozik: nem beszél magyarul, de meg akar tanulni.
Lakónegyed. Idősebb hölgy kérdezi, a főtérre tartunk-e, majd hozzáfűzi: legalább ilyenkor legyünk ott. Mi, magyarok. Mert ott érték az ilyen találkozó. Életképek, megeshet, nem is a legjellemzőbbek a Kolozsvári Magyar Napokon. De melyek mégis jelzik: Erdély fővárosában mintha megmozdult volna valami: mintha találkozna a magyarság öntudatra ébredése, identitásának kinyilvánítása, összefogása a románság nyitottságával, kultúránk iránti fogékonyságával.
Marosvásárhely. A magyarok közvetett és közvetlen közreműködésével is megválasztott román polgármester száműzi a város főteréről azt a rendezvényt, amely a kolozsvárihoz hasonlóan ízlésünket, kultúránkat mutatná be, találkozásra és bemutatkozásra teremtene lehetőséget. Mi több, ellenrendezvényt szervez valamiféle hazug multikulturalitás jegyében. Székelyföld fővárosában még él Marosvásárhely elrománosításának reflexe, a jól fésült nacionalizmusé a tér – az erre adott válasz pedig mintha nem volna elég eltökélt.
Sepsiszentgyörgy. De lehetne Barót, Kézdivásárhely, Csíkszereda, bármely székelyföldi város, ahol tömbben élünk. Vajon itt tudatosítjuk-e, mit is jelent az, hogy többségben vagyunk, számos helyen, intézményben magyarul is szólhatunk, művelődési rendezvényeinket senki nem akadályozhatja meg? Érték-e számunkra a magyar szó, a találkozás, megbecsüljük-e, óvjuk-e azt? Nem azért, hogy beérjük azzal, ami demográfiai helyzetünk folytán adott, hanem hogy belső anyaországként példát mutathassunk, erőt adhassunk az Erdély más szegleteiben élők számára is.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma
Kolozsvár. Több tízezres tömeg üdvrivalgása, amikor az István, a király végén óriási piros-fehér-zöld lobogó tűnik fel a színpadon. Azon a téren, ahol a Szent Mihály-templom és Mátyás lovas szobra mellett nem is oly régen még piros-sárga-kékre mázolt padokkal és szemeteskukákkal igyekeztek palástolni, hogy bármi köze is volna e városnak a magyarokhoz.
Kissé odébb, a színpadtól távolabb román fiatalok egy csoportja, beszélgetnek, s közben hallgatják a rockoperát. Időnként tapsolnak is.
Farkas utca. Erdélyi magyar kiadók, népi mesterek, hagyományos termékek készítőinek standjai egymás mellett – sokukon a matrica: Igen, tessék!, mert ott érték a magyar szó – , székelyföldi, kalotaszegi kézművesek vásárlásra csábító portékái között sétáló kolozsváriak és látogatók. Román szót is hallani: a hölgy hallhatóan idegen akcentussal kér valamit, s közben román nyelven szabadkozik: nem beszél magyarul, de meg akar tanulni.
Lakónegyed. Idősebb hölgy kérdezi, a főtérre tartunk-e, majd hozzáfűzi: legalább ilyenkor legyünk ott. Mi, magyarok. Mert ott érték az ilyen találkozó. Életképek, megeshet, nem is a legjellemzőbbek a Kolozsvári Magyar Napokon. De melyek mégis jelzik: Erdély fővárosában mintha megmozdult volna valami: mintha találkozna a magyarság öntudatra ébredése, identitásának kinyilvánítása, összefogása a románság nyitottságával, kultúránk iránti fogékonyságával.
Marosvásárhely. A magyarok közvetett és közvetlen közreműködésével is megválasztott román polgármester száműzi a város főteréről azt a rendezvényt, amely a kolozsvárihoz hasonlóan ízlésünket, kultúránkat mutatná be, találkozásra és bemutatkozásra teremtene lehetőséget. Mi több, ellenrendezvényt szervez valamiféle hazug multikulturalitás jegyében. Székelyföld fővárosában még él Marosvásárhely elrománosításának reflexe, a jól fésült nacionalizmusé a tér – az erre adott válasz pedig mintha nem volna elég eltökélt.
Sepsiszentgyörgy. De lehetne Barót, Kézdivásárhely, Csíkszereda, bármely székelyföldi város, ahol tömbben élünk. Vajon itt tudatosítjuk-e, mit is jelent az, hogy többségben vagyunk, számos helyen, intézményben magyarul is szólhatunk, művelődési rendezvényeinket senki nem akadályozhatja meg? Érték-e számunkra a magyar szó, a találkozás, megbecsüljük-e, óvjuk-e azt? Nem azért, hogy beérjük azzal, ami demográfiai helyzetünk folytán adott, hanem hogy belső anyaországként példát mutathassunk, erőt adhassunk az Erdély más szegleteiben élők számára is.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma
2013. szeptember 3.
Csak negyedének sikerült (Pótérettségi)
A tegnap kihirdetett előzetes eredmények szerint rosszul teljesítettek a legnagyobb háromszéki elméleti középiskolák diákjai is a pótérettségin, sehol nem nagyobb az átjutási arány 50 százaléknál. A megyei összesítés alapján csak a diákok negyedének sikerült a vizsgája, ami 4 százalékponttal jobb az országos átlagnál.
Három tanulót kizártak, 131-en nem jelentek meg, több százan nem is próbálkoztak az idei pótérettségin. A 723 vizsgázóból csupán 184 (25,45 százalék) érte el az átmenő hatos általánost, a legnagyobb átjutási arányt, alig 50 százalékot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban és a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban jegyezték, a legkisebbet (7 százalék) a megyeközponti Constantin Brâncuşi Szakközépiskolában. Két másik nagy elméleti iskola, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum és a Mihai Viteazul Főgimnázium a két véglet között, nagyjából középen végzett 28,95, illetve 26,67 százalékkal. Baróton a pótérettségizők 34,72, Kovásznán 20,51 százaléka vizsgázott sikeresen. Leggyengébben ezúttal is a szakközépiskolák teljesítettek, 10–20 százalék között. Fellebbezni tegnap délután lehetett, csütörtökön hirdetnek végleges eredményt.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A tegnap kihirdetett előzetes eredmények szerint rosszul teljesítettek a legnagyobb háromszéki elméleti középiskolák diákjai is a pótérettségin, sehol nem nagyobb az átjutási arány 50 százaléknál. A megyei összesítés alapján csak a diákok negyedének sikerült a vizsgája, ami 4 százalékponttal jobb az országos átlagnál.
Három tanulót kizártak, 131-en nem jelentek meg, több százan nem is próbálkoztak az idei pótérettségin. A 723 vizsgázóból csupán 184 (25,45 százalék) érte el az átmenő hatos általánost, a legnagyobb átjutási arányt, alig 50 százalékot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban és a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban jegyezték, a legkisebbet (7 százalék) a megyeközponti Constantin Brâncuşi Szakközépiskolában. Két másik nagy elméleti iskola, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum és a Mihai Viteazul Főgimnázium a két véglet között, nagyjából középen végzett 28,95, illetve 26,67 százalékkal. Baróton a pótérettségizők 34,72, Kovásznán 20,51 százaléka vizsgázott sikeresen. Leggyengébben ezúttal is a szakközépiskolák teljesítettek, 10–20 százalék között. Fellebbezni tegnap délután lehetett, csütörtökön hirdetnek végleges eredményt.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 6.
Az élet szolgálatában (Százéves a baróti kórház)
Összefogásból, sok fáradozással és számtalan akadályt legyűrve épült száz esztendeje a baróti kórház. Hogy az áldozatvállalás megérte, nem kétséges: falai közt betegek tízezreinek életét mentették meg, a szenvedők fájdalmára írt találtak, s nemzedékek sorát segítették a világra a jól felkészült orvosok és az odaadóan dolgozó ápolók. A száz év önzetlen munkáját köszönték meg az eseményen felszólalók s a Barótról és Erdővidék csaknem minden szögletéből összegyűlt több száz fős ünneplő sereg. Az elhangzott jókívánságok közt leggyakrabban az szerepelt: a következő százesztendős születésnapját is élje meg.
Az ünnepi beszédek sorát Huszár Hajnalka szülész-nőgyógyász kórháztörténeti kiselőadással kezdte. Szólt a Baróti Takarékpénztár Részvénytársaság 1887-es kórházépítési indítványáról, az Erdővidéki Kórházegylet 1892-es létrehozásáról, az éveken keresztül folyó adománygyűjtésről és a lelkesen végzett munkáról, melynek eredményeképp 1913 őszére elkészült az ingatlan. Georgeta Gheorghiu kormánymegbízott-helyettes elismerően szólt a kórház- és a városvezetésről, amely a gazdasági válság ellenére működtetni tudta az intézményt, mi több, a modernizáláshoz szükséges pénzt is elő tudták teremteni. A megyei tanács alelnöke, a baróti Nagy József a kórház érdekében oly sokat tevő elődöket idézte meg, de úgy vélte, az elmúlt évek önkormányzati összefogását is méltányolni kell, hiszen az tette lehetővé az intézmény megmaradását. Barót polgármestere, Lázár-Kiss Barna András az építőknek és az elmúlt évszázadban fenntartóknak mondott köszönetet, majd úgy fogalmazott: a mai nemzedékre fontos feladat hárul a kórház további működtetésével. Kovászna megye közegészségügyi igazgatója, Ágoston László az orvosok, ápolók és kiszolgáló személyzet a köz érdekében kifejtett munkáját emelte ki, a megyei egészségbiztosítási pénztár vezetője, Ghiţă Drăgoiu a kórházat pénzügyileg folyamatosan támogató önkormányzatokat méltatta: nélkülük sokkal bizonytalanabb lenne az intézmény helyzete. Dávid György, a baróti kórház orvos igazgatója az elmúlt bő két évtizedben oly sokat segítő holland és német egyesületeknek mondott köszönetet. Szerinte nem kétséges, hogy a kórház megmarad, sőt, bővítésére és korszerűsítésére is akad majd pénz, s nem maradnak szakembergárda nélkül sem. Áldást mondott Krizbai Imre baróti református lelkész, Andorkó Ferenc vargyasi unitárius tiszteletes és Tóth József baróti plébános, leleplezték a kórház falára felerősített, az esemény emlékét őrző és a támogatóknak köszönetet mondó táblákat, majd a főnővérek osztályuk nevében ajándékot vehettek át. A délutáni órákban a baróti temetőben nyugvó Bíró András és Lőrincz Béla sebész, Demeter Jenő és Bartha Gábor belgyógyász, Gajdos Gyula nőgyógyász és Szántó Lajos gyermekorvos sírjánál tisztelegtek.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Összefogásból, sok fáradozással és számtalan akadályt legyűrve épült száz esztendeje a baróti kórház. Hogy az áldozatvállalás megérte, nem kétséges: falai közt betegek tízezreinek életét mentették meg, a szenvedők fájdalmára írt találtak, s nemzedékek sorát segítették a világra a jól felkészült orvosok és az odaadóan dolgozó ápolók. A száz év önzetlen munkáját köszönték meg az eseményen felszólalók s a Barótról és Erdővidék csaknem minden szögletéből összegyűlt több száz fős ünneplő sereg. Az elhangzott jókívánságok közt leggyakrabban az szerepelt: a következő százesztendős születésnapját is élje meg.
Az ünnepi beszédek sorát Huszár Hajnalka szülész-nőgyógyász kórháztörténeti kiselőadással kezdte. Szólt a Baróti Takarékpénztár Részvénytársaság 1887-es kórházépítési indítványáról, az Erdővidéki Kórházegylet 1892-es létrehozásáról, az éveken keresztül folyó adománygyűjtésről és a lelkesen végzett munkáról, melynek eredményeképp 1913 őszére elkészült az ingatlan. Georgeta Gheorghiu kormánymegbízott-helyettes elismerően szólt a kórház- és a városvezetésről, amely a gazdasági válság ellenére működtetni tudta az intézményt, mi több, a modernizáláshoz szükséges pénzt is elő tudták teremteni. A megyei tanács alelnöke, a baróti Nagy József a kórház érdekében oly sokat tevő elődöket idézte meg, de úgy vélte, az elmúlt évek önkormányzati összefogását is méltányolni kell, hiszen az tette lehetővé az intézmény megmaradását. Barót polgármestere, Lázár-Kiss Barna András az építőknek és az elmúlt évszázadban fenntartóknak mondott köszönetet, majd úgy fogalmazott: a mai nemzedékre fontos feladat hárul a kórház további működtetésével. Kovászna megye közegészségügyi igazgatója, Ágoston László az orvosok, ápolók és kiszolgáló személyzet a köz érdekében kifejtett munkáját emelte ki, a megyei egészségbiztosítási pénztár vezetője, Ghiţă Drăgoiu a kórházat pénzügyileg folyamatosan támogató önkormányzatokat méltatta: nélkülük sokkal bizonytalanabb lenne az intézmény helyzete. Dávid György, a baróti kórház orvos igazgatója az elmúlt bő két évtizedben oly sokat segítő holland és német egyesületeknek mondott köszönetet. Szerinte nem kétséges, hogy a kórház megmarad, sőt, bővítésére és korszerűsítésére is akad majd pénz, s nem maradnak szakembergárda nélkül sem. Áldást mondott Krizbai Imre baróti református lelkész, Andorkó Ferenc vargyasi unitárius tiszteletes és Tóth József baróti plébános, leleplezték a kórház falára felerősített, az esemény emlékét őrző és a támogatóknak köszönetet mondó táblákat, majd a főnővérek osztályuk nevében ajándékot vehettek át. A délutáni órákban a baróti temetőben nyugvó Bíró András és Lőrincz Béla sebész, Demeter Jenő és Bartha Gábor belgyógyász, Gajdos Gyula nőgyógyász és Szántó Lajos gyermekorvos sírjánál tisztelegtek.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 20.
Brassói Táblabíróság: törvénytelen a székely zászló kitűzése
A Brassói Táblabíróság jogerős ítéletben minősítette törvényte- lennek, hogy a Kovászna megyei Uzon község polgármesteri hivatalára Románia és az Európai Unió zászlaja mellett a székely zászlót is kitűzték.
A szerdán hozott ítéletet a honlapján közölte a bíróság. Az uzoni az első Kovászna megyei székelyzászló-per, amelyben jogerős ítélet született.
A megye prefektusa a Kovászna Megyei Tanácsot, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely és Barót városok, valamint Lemhény, Árkos és Kökös községek polgármesterét is beperelte a székely zászló kitűzése miatt. E településeken felszólítása ellenére sem távolították el a hivatalokról a székely zászlót.
„Felételezhető, hogy e precedens alapján születnek majd ítéletek a Brassói Táblabíróságon a többi perben is" – jelentette ki az MTI-nek Ráduly István, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott uzoni polgármester. Hozzátette, hogy a zászló biztosan a hivatal épületén marad mindaddig, amig a táblabíróság nem közli hivatalosan az ítéletet és annak indoklását, és a feljelentést tevő prefektusi hivatal nem kéri annak az eltávolítását.
A polgármester örvendetesnek tekinti, hogy amióta az uzoni zászlóper elindult, a községben is és Székelyföld más településein is megannyi magánházra került ki székely zászló. „Egyre inkább azt látjuk, hogy az emberek vállalják az identitásukat, és megvédik azt" – mondta Ráduly István.
A jelképek használatát szabályozó romániai törvény értelmében Románia és az Európai Unió zászlaját ki kell tűzni a közhivatalokra, más államok zászlaját viszont csak kivételes esetekben lehet kitűzni. A zászlót kitűző székelyföldi polgármesterek korábban arra a jogelvre hivatkoztak, amely szerint minden megengedett, amit a törvény nem tilt.
MTI
Erdély.ma
A Brassói Táblabíróság jogerős ítéletben minősítette törvényte- lennek, hogy a Kovászna megyei Uzon község polgármesteri hivatalára Románia és az Európai Unió zászlaja mellett a székely zászlót is kitűzték.
A szerdán hozott ítéletet a honlapján közölte a bíróság. Az uzoni az első Kovászna megyei székelyzászló-per, amelyben jogerős ítélet született.
A megye prefektusa a Kovászna Megyei Tanácsot, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely és Barót városok, valamint Lemhény, Árkos és Kökös községek polgármesterét is beperelte a székely zászló kitűzése miatt. E településeken felszólítása ellenére sem távolították el a hivatalokról a székely zászlót.
„Felételezhető, hogy e precedens alapján születnek majd ítéletek a Brassói Táblabíróságon a többi perben is" – jelentette ki az MTI-nek Ráduly István, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott uzoni polgármester. Hozzátette, hogy a zászló biztosan a hivatal épületén marad mindaddig, amig a táblabíróság nem közli hivatalosan az ítéletet és annak indoklását, és a feljelentést tevő prefektusi hivatal nem kéri annak az eltávolítását.
A polgármester örvendetesnek tekinti, hogy amióta az uzoni zászlóper elindult, a községben is és Székelyföld más településein is megannyi magánházra került ki székely zászló. „Egyre inkább azt látjuk, hogy az emberek vállalják az identitásukat, és megvédik azt" – mondta Ráduly István.
A jelképek használatát szabályozó romániai törvény értelmében Románia és az Európai Unió zászlaját ki kell tűzni a közhivatalokra, más államok zászlaját viszont csak kivételes esetekben lehet kitűzni. A zászlót kitűző székelyföldi polgármesterek korábban arra a jogelvre hivatkoztak, amely szerint minden megengedett, amit a törvény nem tilt.
MTI
Erdély.ma
2013. szeptember 23.
Folytatódnak a zászlóperek Háromszéken
Újabb támadást indított a Kovászna megyei prefektúra a székely zászló ellen: ezúttal Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött lobogó miatt.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke szombaton közölte, a napokban kapta meg a bírósági értesítést a prefektúra keresetéről. Dumitru Marinescu prefektus a Mediafax hírügynökségnek elmondta, korábban mindkét önkormányzatnak küldött felszólítást, hogy távolítsák el a szerinte törvénytelenül kitűzött kék-arany lobogót, s mivel nem tettek eleget a kérésének, a bírósághoz fordult.
A prefektus meglátása szerint a közintézményeken csak a törvény által előírt zászlók, szimbólumok és feliratok használhatók. A kormányhivatal eddig öt háromszéki polgármestert perelt már be, mert a felszólítása ellenére nem vették le a székely zászlót: májusban Kézdivásárhely és Kökös, júliusban Barót, Lemhény és Árkos ellen kezdeményezett bírósági eljárást. Bár Marinescu úgy tudja, a csernátoni, gelencei, ozsdolai, vargyasi és kovásznai elöljárók eleget tettek a zászló eltávolítására vonatkozó felszólításának, a polgármesterek ezt cáfolják. Tamás Sándor hangsúlyozta, nem veszik le a zászlót, azt csak karhatalmi erőkkel távolíthatja el a prefektus.
A háromszéki politikus emlékeztetett, közeleg az 1918 december elsejei gyulafehérvári nyilatkozat centenáriuma, s száz év után Romániának számot kell adnia, biztosította-e a nemzeti kisebbségeknek a nyilatkozatba foglalt jogokat. „A számvetés során kiderül, hogy több gondot okozott, mint amennyit megoldott” – mutatott rá. Tamás Sándor szerint az utóbbi időkben erősödő magyarellenes hisztéria a bírósági döntésekben is megmutatkozik. Egyértelmű, hogy a bíróságokon politikai döntések születnek, ez történt az uzoni önkormányzat ügyében is.
Mint arról beszámoltunk, a múlt héten a brassói fellebbviteli bíróság elutasított az uzoni polgármester fellebbezését, és törvénytelennek nyilvánította a községháza homlokzatára kitűzött székely zászlót. Első ízben született végleges ítélet a polgármesteri hivatalra kitűzött székely zászló ügyében.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
Újabb támadást indított a Kovászna megyei prefektúra a székely zászló ellen: ezúttal Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött lobogó miatt.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke szombaton közölte, a napokban kapta meg a bírósági értesítést a prefektúra keresetéről. Dumitru Marinescu prefektus a Mediafax hírügynökségnek elmondta, korábban mindkét önkormányzatnak küldött felszólítást, hogy távolítsák el a szerinte törvénytelenül kitűzött kék-arany lobogót, s mivel nem tettek eleget a kérésének, a bírósághoz fordult.
A prefektus meglátása szerint a közintézményeken csak a törvény által előírt zászlók, szimbólumok és feliratok használhatók. A kormányhivatal eddig öt háromszéki polgármestert perelt már be, mert a felszólítása ellenére nem vették le a székely zászlót: májusban Kézdivásárhely és Kökös, júliusban Barót, Lemhény és Árkos ellen kezdeményezett bírósági eljárást. Bár Marinescu úgy tudja, a csernátoni, gelencei, ozsdolai, vargyasi és kovásznai elöljárók eleget tettek a zászló eltávolítására vonatkozó felszólításának, a polgármesterek ezt cáfolják. Tamás Sándor hangsúlyozta, nem veszik le a zászlót, azt csak karhatalmi erőkkel távolíthatja el a prefektus.
A háromszéki politikus emlékeztetett, közeleg az 1918 december elsejei gyulafehérvári nyilatkozat centenáriuma, s száz év után Romániának számot kell adnia, biztosította-e a nemzeti kisebbségeknek a nyilatkozatba foglalt jogokat. „A számvetés során kiderül, hogy több gondot okozott, mint amennyit megoldott” – mutatott rá. Tamás Sándor szerint az utóbbi időkben erősödő magyarellenes hisztéria a bírósági döntésekben is megmutatkozik. Egyértelmű, hogy a bíróságokon politikai döntések születnek, ez történt az uzoni önkormányzat ügyében is.
Mint arról beszámoltunk, a múlt héten a brassói fellebbviteli bíróság elutasított az uzoni polgármester fellebbezését, és törvénytelennek nyilvánította a községháza homlokzatára kitűzött székely zászlót. Első ízben született végleges ítélet a polgármesteri hivatalra kitűzött székely zászló ügyében.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2013. szeptember 24.
Újabb székelyzászlós perek zajlanak Háromszéken
Újabb támadást indított a Kovászna megyei prefektúra a székely zászló ellen, ezúttal Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött kék-arany lobogó miatt.
Tamás Sándor a háromszéki közgyűlés elnöke a napokban kapta meg a bírósági értesítést a prefektúra keresetéről, és leszögezte, a zászlót nem veszik le, a bíróságon védik meg.
Dumitru Marinescu prefektus elmondta, korábban mind a két önkormányzatnak küldött felszólítást, hogy távolítsák el a szerinte törvénytelen zászlót, mivel nem tettek eleget a kérésének, a bírósághoz fordult. Újabb támadást indított a Kovászna megyei prefektúra a székely zászló ellen, ezúttal Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött kék-arany lobogó miatt.
Tamás Sándor a háromszéki közgyűlés elnöke a napokban kapta meg a bírósági értesítést a prefektúra keresetéről, és leszögezte, a zászlót nem veszik le, a bíróságon védik meg.
Dumitru Marinescu prefektus elmondta, korábban mind a két önkormányzatnak küldött felszólítást, hogy távolítsák el a szerinte törvénytelen zászlót, mivel nem tettek eleget a kérésének, a bírósághoz fordult.
A kormányhivatal eddig öt háromszéki polgármestert perelt már be, mert a felszólítása ellenére nem vették le a székely zászlót: Kézdivásárhely, Kökös, Barót, Lemhény és Árkos ellen kezdeményezett bírósági eljárást. marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma
Újabb támadást indított a Kovászna megyei prefektúra a székely zászló ellen, ezúttal Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött kék-arany lobogó miatt.
Tamás Sándor a háromszéki közgyűlés elnöke a napokban kapta meg a bírósági értesítést a prefektúra keresetéről, és leszögezte, a zászlót nem veszik le, a bíróságon védik meg.
Dumitru Marinescu prefektus elmondta, korábban mind a két önkormányzatnak küldött felszólítást, hogy távolítsák el a szerinte törvénytelen zászlót, mivel nem tettek eleget a kérésének, a bírósághoz fordult. Újabb támadást indított a Kovászna megyei prefektúra a székely zászló ellen, ezúttal Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött kék-arany lobogó miatt.
Tamás Sándor a háromszéki közgyűlés elnöke a napokban kapta meg a bírósági értesítést a prefektúra keresetéről, és leszögezte, a zászlót nem veszik le, a bíróságon védik meg.
Dumitru Marinescu prefektus elmondta, korábban mind a két önkormányzatnak küldött felszólítást, hogy távolítsák el a szerinte törvénytelen zászlót, mivel nem tettek eleget a kérésének, a bírósághoz fordult.
A kormányhivatal eddig öt háromszéki polgármestert perelt már be, mert a felszólítása ellenére nem vették le a székely zászlót: Kézdivásárhely, Kökös, Barót, Lemhény és Árkos ellen kezdeményezett bírósági eljárást. marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma
2013. október 12.
„Tiszta” Romániát! (12.) – Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
Amikor a szárazajtai tragikus eseményekről beszélünk, meg kell említenünk az 1940. szeptemberi ablakbeveréseket, a Szárazajta melletti, 1944. szeptember 4-i német–román katonai összecsapást, végül az 1944. szeptember 26-i vérengzést.
Ezek az események kapcsolódnak egymáshoz, akárcsak az ötvenes évek derekáig elhúzódó különböző meghurcolások. A Szárazajtán történtek elsősorban a magyarokat érintik, de megszenvedik az itt élő románok is.
Szárazajta neve azért válik emlékezetessé, mert a Maniu-gárdisták a középkort megszégyenítő vad kegyetlenséggel mészárolnak le békés gazdálkodókat, fiatalokat és öregeket egyaránt, többgyermekes családanyát és családapákat, mint partizánokat. Olyan embereket is, akik a szeptember 4-i katonai összecsapás idején nem is tartózkodtak a faluban. A hamis vádak mögött többnyire személyi bosszú húzódik.
A tömegmészárlásokra nem kerül sor, ha a román értelmiségiek egy csoportja, valamint a politikai pártok, elsősorban a parasztpárt nem támogatja a voluntároknak nevezett félkatonai egységek szervezését. Ezekre a szovjet–román csapatok háta mögött nem volt szükség, megalakulásuk célja a magyar lakosság terrorizálása és megfélemlítése. A Maniu-gárdák garázdálkodása idején szervezett rablásokra, fosztogatásokra és kegyetlen gyilkosságokra kerül sor.
1940. szeptember előtt
A korábbiakban, amikor bemutattam Szárazajtát, elsősorban a népesség számát és etnikai összetételét vizsgáltam, rámutattam arra, hogy a békés együttélés idején, a szórványosan beköltöző román családok többsége elszékelyesedett és békességben élt az első világháború végéig. Az egyik adatközlő, Egyed Rezső szavaival: „Akkorjában nem lehetett tudni, hogy melyik román, melyik magyar. Olyan összetartás volt a faluban.”
A gyűlölet magvát a két világháború közti időben, a nyíltan meghirdetett visszarománosítási program veti el. Az addig békés románok közt akadnak, akik a román uralom propagandája következtében magyarellenessé válnak. Nagy Gergely, a lefejezett Nagy fivérek testvére visszaemlékezésében elmondja, hogy „a románok [most már] nagyobbnak érezték magukat”, pedig „a szárazajtai románok nem is tudtak románul… Csak aztán, amikor a román katonaság bejött, akkor lettek románok. Románul nem beszélt senki… Hát együtt jártunk iskolába, bálba, soha verekedés nem volt… Nekik csak a vallásuk volt más.”
Közös ünneplés vegyes érzésekkel
Miután a rádióból értesülnek arról, hogy Észak-Erdélyt a második bécsi döntéssel visszaadták Magyarországnak, a románok is belenyugvással fogadják a hírt. Augusztus 30-án, a bécsi döntés napján, a falu elöljárósága – köztük a román csendőrparancsnok, a román pap, a végrehajtó, az adószedő – együtt kuglizik. E napon – olvassuk a visszaemlékező Incze Pál soraiban: „összegyűltek, és egy nagy kuglipartit rendeztek. Hajnalig kugliztak együtt.” A következő napokban a magyarság ünnepel, a helyi románok „nem ünnepeltek, ők dolgoztak”. Ez teljesen normális és érthető, hisz a többségi nemzet fiaiból nemzeti kisebbséggé váltak. A határváltoztatás elsősorban azokat zavarja, akik a 22 éves román uralom alatt, a román származásuknak köszönhetően, előnyökhöz juthattak. A forrásokat tanulmányozva úgy tűnik, hogy néhány román család fiataljainak lelkét megmérgezték a kitalált dákoromán őstörténettel, valamint az évszázados magyar elnyomás képével. Ezzel magyarázható, hogy ezek a fiatalok később szorosan együttműködnek a magyargyűlölő Maniu-bandával. Az 1950-es évek kihallgatási jegyzőkönyveiben Berszán Simon (Simion M. Bârsan) a románokkal ellenséges, igazságtalan viselkedésű magyarokat, Berszán Egyed János (Ioan Egyed Bîrsan) románellenes elemeket, Bardóci Ferdinánd (Ferdinánd Bărduţ) a románokkal szemben ellenséges magatartású magyarokat emleget.
1940. szeptemberi üröm
Szárazajtán az események kereke már szeptember első hetében rossz irányba fordul, megromlik a faluközösség békéje. Szeptember 4-én a falu közelében kisebb német–román katonai összecsapásra kerül sor, amelybe belekeverik a szárazajtai magyar lakosságot is. A román csendőrök szeptember harmadika-negyedike körül eltűnnek a faluból, majd – Nagybacon irányából – szeptember 6-án katonákkal teli, gépfegyverrel felszerelt kocsi érkezik. Ahogy a falu közelébe érnek, megszólítják az idős Németh Lajost és a vele együtt gyalogló idős nőt, Nagy F. Jánosnét. Idézzük Incze Pált: „Románul szóltak hozzájuk, de a két öreg nem tudott románul, nem tudtak semmit felelni. Az öregasszonyt összerúgódták, és belökték a csihányok közé, az öreget pedig beültették a sofőrfülkébe. Behozták egészen a hídig, s ott kirakták az útra, s őt is megrugódták, megverték.”
A román katonák e durva provokációja, magyarellenes viselkedése beárnyékolja a kialakulóban lévő békésséget.
A magyar bevonulás idején
Szárazajta népe szeptember 11-ére várja a honvédek megjelenését, úgy tudják, hogy falujukba is lesz díszbevonulás, erre azonban csak a szomszédos Nagybaconban kerül sor. Szárazajtára csupán négy motorkerékpáros érkezik, akik körbejárják a falut, majd elmennek. A szárazajtai székelység örömében, hogy megszabadul a megalázó nacionalista-sovén román állam vasgyámságától, estére „nagy bált” szervez, ahol még egy szakasz magyar katona is vígan táncol, de azok éjféltájt visszamennek Nagybaconba. „No, akkor éjjel történt meg az, aminek nem kellett volna megtörténnie: az ablakverés” – mondja a visszaemlékező Incze Pál. A néhány óráig „gazdátlan” településen, az éjszakai bálozás után néhány részeg fiatal beveri a román családok ablakait. Az ablakverők részegek voltak, állítja Dávid Albertné Németh Magdolna is. Egyed Géza szerint „csőcselék banda” veri be a visszaemlékezők szerint három, hét, kilenc román család ablakait. Nagy Gyula erről azt mondja: „egypár hitvány legény a románságnál az ablakot beverte, aztán ebből lett a harag”.
Amikor másnap a magyar csendőrség átveszi a falut, első teendőjük, hogy megnyugtassák a románokat, és helyreállt a rend. Bár ablakbeverés volt – olvasható Németh Béniám visszaemlékezésében –, „testi sértés nem (…). Na, aztán jött a magyar csendőrség, kérem szépen, senki sérthető nem volt. Azt mondták, hogy tiszteletben kell tartani mindenkit, ha román, ha magyar, ha akármilyen. Ott mese nem volt”. Hasonlóképp nyilatkozik Szép András is: „a magyar csendőrök nem engedtek senkit bántani. Azt mondták, hogy a románokkal kesztyűs kézzel kell bánni.” Incze Pál visszaemlékezése is hasonló. Amikor megérkeztek a magyar csendőrök: „végigjárták az egész falut, főleg az alsókat, akiknél az ablakokat beverték, s megnyugtatták őket, hogy: »Ne búsuljanak, mert ettől a pillanattól semmi bántódásuk nem lesz, s ha valaki magukat bántja vagy leoláhozza, jelentsék, s mi majd intézkedünk«.” A lakosság túlnyomó többsége a felelőtlen részeg fiatalok ilyen bosszúját, igazságtevését határozottan elítélte, de a szárazajtai románok egy része ezt nem felejtette el. Nagy Gyula úgy véli, hogy később ennek az ablaktörésnek a „levét” mások itták meg.
Partizán falu?
1944. szeptember 4-én a falu mellett, a Bacon hegye irányába kerül sor a német–román katonai összecsapásra. A német utóvédcsapat, a Thams-csoport próbálja kiverni a szeptember 2-án a falu közelében befészkelődött román alakulatot. A románok a németek váratlan támadása miatt veszteséget szenvednek. A román katonák haláláért a felelősség a németeket terheli, ennek ellenére már a csata utáni napokban megszületik az a hamis vád, hogy a vereségért a németek oldalán harcoló civil lakosság a hibás. Elterjesztik azt a valótlan hírt is, hogy a székelyek román sebesülteket ölnek. Az alaptalan vádak híre eljut Olteanu önkénteseihez is. A gárdisták hetvenfős bandája a helyi románok hívására hivatkozva érkezik Szárazajtára, hogy megleckéztessék az itt élő magyarokat.
A tömegmészárlások utáni években bebizonyosodik, hogy a vádak alaptalanok, mert a szárazajtaiak nem vettek részt az 1944. szeptember 4-én a falu mellett zajló katonai összecsapásban és nem öltek román katonákat. 1952. őszén, miután Mauriţiu Adler szekushadnagy több mint félszáz személyt kihallgatott, az október 14-i összegező jelentésében megállapítja: „Nem helytálló a Maniu-gárdáknak az indoklása, miszerint a meggyilkolt szárazajtai magyarok a román csapatok ellen harcoló horthysta hadsereg szolgálatába álló terroristák lettek volna.” A Bukaresti Törvényszék büntetőtanácsának bírója, Dan Vârgolici is átolvassa a Szárazajta környéki összecsapással kapcsolatos hadparancsokat, kikérdezi a minisztériumi szakértőket is. Megállapítja: a csapatnaplók nem említik, hogy a román egységeket magyar vagy német csapatok támadták-e, de „a legkevésbé sincs utalás arra vonatkozóan, hogy a román egységeket civilek támadták volna meg”.
A fentiek alapján a vádak ejtésére kellene gondolnunk, de furcsa módon – ahogy Benkő Levente, a kérdéskör kutatója Szárazajta című könyvében is állítja – ennek ellenkezője történt. A Legfelsőbb Törvényszék 1954. augusztus 4-i ítéletének meghozatalában arra hivatkozik, hogy a csapatnaplók azért nem említik az ellenséges katonai egységeket, mert a román katonai alakulatok elleni támadást a szárazajtai civil lakosság követte el, ezért is vonult be a román katonai alakulat a faluba és hozta meg a megfelelő intézkedéseket a magyar lakossággal szemben. Az említett jelentések ilyen értelmezése csak úgy lehetséges, ha a vádemelők elfogadják az 1944. szeptemberi híreszteléseket a románellenes partizán faluról. Úgy tűnik, 1954-ben a román államhatalom abban érdekelt, hogy minimalizálja az 1944 őszi szárazajtai tömegmészárlást, magyarokat ítél el azzal a váddal, hogy román katonákat gyilkoltak. A Legfelsőbb Törvényszék egyszerűen nem veszi figyelembe a tanúvallomásokat. Paraschiv Tomescu és Ioan Chirilă alezredes, a román alakulatok parancsnoka nem tud arról, hogy a falusiak beavatkoztak volna a harcokba. Tomescu is csak hallomásból tud erről. Chirilă arra hivatkozva, hogy Baróton és Felsőrákoson a civilek rálőttek katonáira, feltételezi, hogy az itt is megtörténhetett, de határozottan kijelenti: neki nincs tudomása arról, hogy a szárazajtaiak valóban részt vettek volna a harcokban. Mindezek ellenére a vizsgálóbírák mint tényt rögzítik, hogy a civil „bandák egyes tagjai kegyetlenkedtek a visszavonulni nem tudó román katonákkal”.
Az egyik vádlott, Nagy Dániel nyilatkozatban állítja, hogy a csata a reguláris csapatok közt zajlott. Egy másik beadványában megemlíti, hogy szeptember 10-én Szárazajtára román és szovjet katonai egységek jöttek, és kivizsgálták az alig hat nappal korábban történt csatározással kapcsolatos eseményeket. A vizsgálat végén megállapítják, hogy a feljelentések „minden valós alapot” nélkülöznek, és „senki ellen semmilyen eljárást nem indítottak”.
A bírákat nem érdekli a szárazajtai tömegmészárlás három román nemzetiségű kulcsfigurájának: Bardóci Tódornak (Teodor Bărduţ), Bogdán Ágostonnak (Augustin Bogdan) és Berszán M. Simonnak (Simion M. Bârsan) a vallomása sem. Ők is azt állítják, hogy semmit nem tudnak arról, hogy szárazajtaiak román katonákat gyilkoltak volna. Tény, hogy 1944. szeptember 3-a és 11-e között a Szárazajta határában zajló katonai összecsapásban valóban 13 román katona esett el, köztük két tizedes és két szakaszvezető. Ezért minősítették Szárazajtát partizán faluvá.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Szabadság (Kolozsvár)
Amikor a szárazajtai tragikus eseményekről beszélünk, meg kell említenünk az 1940. szeptemberi ablakbeveréseket, a Szárazajta melletti, 1944. szeptember 4-i német–román katonai összecsapást, végül az 1944. szeptember 26-i vérengzést.
Ezek az események kapcsolódnak egymáshoz, akárcsak az ötvenes évek derekáig elhúzódó különböző meghurcolások. A Szárazajtán történtek elsősorban a magyarokat érintik, de megszenvedik az itt élő románok is.
Szárazajta neve azért válik emlékezetessé, mert a Maniu-gárdisták a középkort megszégyenítő vad kegyetlenséggel mészárolnak le békés gazdálkodókat, fiatalokat és öregeket egyaránt, többgyermekes családanyát és családapákat, mint partizánokat. Olyan embereket is, akik a szeptember 4-i katonai összecsapás idején nem is tartózkodtak a faluban. A hamis vádak mögött többnyire személyi bosszú húzódik.
A tömegmészárlásokra nem kerül sor, ha a román értelmiségiek egy csoportja, valamint a politikai pártok, elsősorban a parasztpárt nem támogatja a voluntároknak nevezett félkatonai egységek szervezését. Ezekre a szovjet–román csapatok háta mögött nem volt szükség, megalakulásuk célja a magyar lakosság terrorizálása és megfélemlítése. A Maniu-gárdák garázdálkodása idején szervezett rablásokra, fosztogatásokra és kegyetlen gyilkosságokra kerül sor.
1940. szeptember előtt
A korábbiakban, amikor bemutattam Szárazajtát, elsősorban a népesség számát és etnikai összetételét vizsgáltam, rámutattam arra, hogy a békés együttélés idején, a szórványosan beköltöző román családok többsége elszékelyesedett és békességben élt az első világháború végéig. Az egyik adatközlő, Egyed Rezső szavaival: „Akkorjában nem lehetett tudni, hogy melyik román, melyik magyar. Olyan összetartás volt a faluban.”
A gyűlölet magvát a két világháború közti időben, a nyíltan meghirdetett visszarománosítási program veti el. Az addig békés románok közt akadnak, akik a román uralom propagandája következtében magyarellenessé válnak. Nagy Gergely, a lefejezett Nagy fivérek testvére visszaemlékezésében elmondja, hogy „a románok [most már] nagyobbnak érezték magukat”, pedig „a szárazajtai románok nem is tudtak románul… Csak aztán, amikor a román katonaság bejött, akkor lettek románok. Románul nem beszélt senki… Hát együtt jártunk iskolába, bálba, soha verekedés nem volt… Nekik csak a vallásuk volt más.”
Közös ünneplés vegyes érzésekkel
Miután a rádióból értesülnek arról, hogy Észak-Erdélyt a második bécsi döntéssel visszaadták Magyarországnak, a románok is belenyugvással fogadják a hírt. Augusztus 30-án, a bécsi döntés napján, a falu elöljárósága – köztük a román csendőrparancsnok, a román pap, a végrehajtó, az adószedő – együtt kuglizik. E napon – olvassuk a visszaemlékező Incze Pál soraiban: „összegyűltek, és egy nagy kuglipartit rendeztek. Hajnalig kugliztak együtt.” A következő napokban a magyarság ünnepel, a helyi románok „nem ünnepeltek, ők dolgoztak”. Ez teljesen normális és érthető, hisz a többségi nemzet fiaiból nemzeti kisebbséggé váltak. A határváltoztatás elsősorban azokat zavarja, akik a 22 éves román uralom alatt, a román származásuknak köszönhetően, előnyökhöz juthattak. A forrásokat tanulmányozva úgy tűnik, hogy néhány román család fiataljainak lelkét megmérgezték a kitalált dákoromán őstörténettel, valamint az évszázados magyar elnyomás képével. Ezzel magyarázható, hogy ezek a fiatalok később szorosan együttműködnek a magyargyűlölő Maniu-bandával. Az 1950-es évek kihallgatási jegyzőkönyveiben Berszán Simon (Simion M. Bârsan) a románokkal ellenséges, igazságtalan viselkedésű magyarokat, Berszán Egyed János (Ioan Egyed Bîrsan) románellenes elemeket, Bardóci Ferdinánd (Ferdinánd Bărduţ) a románokkal szemben ellenséges magatartású magyarokat emleget.
1940. szeptemberi üröm
Szárazajtán az események kereke már szeptember első hetében rossz irányba fordul, megromlik a faluközösség békéje. Szeptember 4-én a falu közelében kisebb német–román katonai összecsapásra kerül sor, amelybe belekeverik a szárazajtai magyar lakosságot is. A román csendőrök szeptember harmadika-negyedike körül eltűnnek a faluból, majd – Nagybacon irányából – szeptember 6-án katonákkal teli, gépfegyverrel felszerelt kocsi érkezik. Ahogy a falu közelébe érnek, megszólítják az idős Németh Lajost és a vele együtt gyalogló idős nőt, Nagy F. Jánosnét. Idézzük Incze Pált: „Románul szóltak hozzájuk, de a két öreg nem tudott románul, nem tudtak semmit felelni. Az öregasszonyt összerúgódták, és belökték a csihányok közé, az öreget pedig beültették a sofőrfülkébe. Behozták egészen a hídig, s ott kirakták az útra, s őt is megrugódták, megverték.”
A román katonák e durva provokációja, magyarellenes viselkedése beárnyékolja a kialakulóban lévő békésséget.
A magyar bevonulás idején
Szárazajta népe szeptember 11-ére várja a honvédek megjelenését, úgy tudják, hogy falujukba is lesz díszbevonulás, erre azonban csak a szomszédos Nagybaconban kerül sor. Szárazajtára csupán négy motorkerékpáros érkezik, akik körbejárják a falut, majd elmennek. A szárazajtai székelység örömében, hogy megszabadul a megalázó nacionalista-sovén román állam vasgyámságától, estére „nagy bált” szervez, ahol még egy szakasz magyar katona is vígan táncol, de azok éjféltájt visszamennek Nagybaconba. „No, akkor éjjel történt meg az, aminek nem kellett volna megtörténnie: az ablakverés” – mondja a visszaemlékező Incze Pál. A néhány óráig „gazdátlan” településen, az éjszakai bálozás után néhány részeg fiatal beveri a román családok ablakait. Az ablakverők részegek voltak, állítja Dávid Albertné Németh Magdolna is. Egyed Géza szerint „csőcselék banda” veri be a visszaemlékezők szerint három, hét, kilenc román család ablakait. Nagy Gyula erről azt mondja: „egypár hitvány legény a románságnál az ablakot beverte, aztán ebből lett a harag”.
Amikor másnap a magyar csendőrség átveszi a falut, első teendőjük, hogy megnyugtassák a románokat, és helyreállt a rend. Bár ablakbeverés volt – olvasható Németh Béniám visszaemlékezésében –, „testi sértés nem (…). Na, aztán jött a magyar csendőrség, kérem szépen, senki sérthető nem volt. Azt mondták, hogy tiszteletben kell tartani mindenkit, ha román, ha magyar, ha akármilyen. Ott mese nem volt”. Hasonlóképp nyilatkozik Szép András is: „a magyar csendőrök nem engedtek senkit bántani. Azt mondták, hogy a románokkal kesztyűs kézzel kell bánni.” Incze Pál visszaemlékezése is hasonló. Amikor megérkeztek a magyar csendőrök: „végigjárták az egész falut, főleg az alsókat, akiknél az ablakokat beverték, s megnyugtatták őket, hogy: »Ne búsuljanak, mert ettől a pillanattól semmi bántódásuk nem lesz, s ha valaki magukat bántja vagy leoláhozza, jelentsék, s mi majd intézkedünk«.” A lakosság túlnyomó többsége a felelőtlen részeg fiatalok ilyen bosszúját, igazságtevését határozottan elítélte, de a szárazajtai románok egy része ezt nem felejtette el. Nagy Gyula úgy véli, hogy később ennek az ablaktörésnek a „levét” mások itták meg.
Partizán falu?
1944. szeptember 4-én a falu mellett, a Bacon hegye irányába kerül sor a német–román katonai összecsapásra. A német utóvédcsapat, a Thams-csoport próbálja kiverni a szeptember 2-án a falu közelében befészkelődött román alakulatot. A románok a németek váratlan támadása miatt veszteséget szenvednek. A román katonák haláláért a felelősség a németeket terheli, ennek ellenére már a csata utáni napokban megszületik az a hamis vád, hogy a vereségért a németek oldalán harcoló civil lakosság a hibás. Elterjesztik azt a valótlan hírt is, hogy a székelyek román sebesülteket ölnek. Az alaptalan vádak híre eljut Olteanu önkénteseihez is. A gárdisták hetvenfős bandája a helyi románok hívására hivatkozva érkezik Szárazajtára, hogy megleckéztessék az itt élő magyarokat.
A tömegmészárlások utáni években bebizonyosodik, hogy a vádak alaptalanok, mert a szárazajtaiak nem vettek részt az 1944. szeptember 4-én a falu mellett zajló katonai összecsapásban és nem öltek román katonákat. 1952. őszén, miután Mauriţiu Adler szekushadnagy több mint félszáz személyt kihallgatott, az október 14-i összegező jelentésében megállapítja: „Nem helytálló a Maniu-gárdáknak az indoklása, miszerint a meggyilkolt szárazajtai magyarok a román csapatok ellen harcoló horthysta hadsereg szolgálatába álló terroristák lettek volna.” A Bukaresti Törvényszék büntetőtanácsának bírója, Dan Vârgolici is átolvassa a Szárazajta környéki összecsapással kapcsolatos hadparancsokat, kikérdezi a minisztériumi szakértőket is. Megállapítja: a csapatnaplók nem említik, hogy a román egységeket magyar vagy német csapatok támadták-e, de „a legkevésbé sincs utalás arra vonatkozóan, hogy a román egységeket civilek támadták volna meg”.
A fentiek alapján a vádak ejtésére kellene gondolnunk, de furcsa módon – ahogy Benkő Levente, a kérdéskör kutatója Szárazajta című könyvében is állítja – ennek ellenkezője történt. A Legfelsőbb Törvényszék 1954. augusztus 4-i ítéletének meghozatalában arra hivatkozik, hogy a csapatnaplók azért nem említik az ellenséges katonai egységeket, mert a román katonai alakulatok elleni támadást a szárazajtai civil lakosság követte el, ezért is vonult be a román katonai alakulat a faluba és hozta meg a megfelelő intézkedéseket a magyar lakossággal szemben. Az említett jelentések ilyen értelmezése csak úgy lehetséges, ha a vádemelők elfogadják az 1944. szeptemberi híreszteléseket a románellenes partizán faluról. Úgy tűnik, 1954-ben a román államhatalom abban érdekelt, hogy minimalizálja az 1944 őszi szárazajtai tömegmészárlást, magyarokat ítél el azzal a váddal, hogy román katonákat gyilkoltak. A Legfelsőbb Törvényszék egyszerűen nem veszi figyelembe a tanúvallomásokat. Paraschiv Tomescu és Ioan Chirilă alezredes, a román alakulatok parancsnoka nem tud arról, hogy a falusiak beavatkoztak volna a harcokba. Tomescu is csak hallomásból tud erről. Chirilă arra hivatkozva, hogy Baróton és Felsőrákoson a civilek rálőttek katonáira, feltételezi, hogy az itt is megtörténhetett, de határozottan kijelenti: neki nincs tudomása arról, hogy a szárazajtaiak valóban részt vettek volna a harcokban. Mindezek ellenére a vizsgálóbírák mint tényt rögzítik, hogy a civil „bandák egyes tagjai kegyetlenkedtek a visszavonulni nem tudó román katonákkal”.
Az egyik vádlott, Nagy Dániel nyilatkozatban állítja, hogy a csata a reguláris csapatok közt zajlott. Egy másik beadványában megemlíti, hogy szeptember 10-én Szárazajtára román és szovjet katonai egységek jöttek, és kivizsgálták az alig hat nappal korábban történt csatározással kapcsolatos eseményeket. A vizsgálat végén megállapítják, hogy a feljelentések „minden valós alapot” nélkülöznek, és „senki ellen semmilyen eljárást nem indítottak”.
A bírákat nem érdekli a szárazajtai tömegmészárlás három román nemzetiségű kulcsfigurájának: Bardóci Tódornak (Teodor Bărduţ), Bogdán Ágostonnak (Augustin Bogdan) és Berszán M. Simonnak (Simion M. Bârsan) a vallomása sem. Ők is azt állítják, hogy semmit nem tudnak arról, hogy szárazajtaiak román katonákat gyilkoltak volna. Tény, hogy 1944. szeptember 3-a és 11-e között a Szárazajta határában zajló katonai összecsapásban valóban 13 román katona esett el, köztük két tizedes és két szakaszvezető. Ezért minősítették Szárazajtát partizán faluvá.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 4.
Emlékezés a megtorlásokra
Az ötvenes években rádióhallgatásért is börtön járt
Bereczki László, jelenleg Baróton élő nyugalmazott lelkipásztor 1956-ban, a magyar forradalom idején 19 éves, I. éves teológushallgató volt Kolozsváron. Az általa akkor átélt eseményekről, a teológusokat ért megtorlásokról rövid előadás keretében számolt be a baróti református altemplomban, a forradalom kitörésének 57. évfordulóján tartott megemlékezésen.
– Számomra a csodát jelentette az a 13 nap, hiszen Dávid állott ki Góliát ellen, a legkisebb fiú vette fel a harcot a hétfejű sárkánnyal, akár a népmesékben – kezdte előadását a tiszteletes. – Minket a középiskolában világpolgárrá neveltek, ezért 1956-tal való találkozásom felébresztette, felerősítette szunnyadó nemzettudatomat, a magyarsággal való összetartozásom érzését. És ezt élték át rajtam kívül sokan mások is: lelepleződött a felébredtekben a hamis propaganda, kinyílott szemünk egy más világra, lélekben többek lettünk, lázadt igazságérzetünk – folytatta.
Mindezek ellenére a teológusok nem jutottak tovább a rádió hallgatásánál, néhány vers elolvasásánál. Aztán véget ért a csoda, és át kellett éljék a forradalom leverését is. Ezután szinte másfél évig nem történt semmi, 1958 márciusának egyik reggelén azonban a Szekuritáté emberei jelentek meg a teológiai intézet kapujában. A forradalom alatt tanúsított lelkesedésük, büszkeségük most félelembe csapott át. Aznap a teológián nem tartottak órákat, lakószobáikat nem hagyhatták el. Testi szükségleteiket is csak kísérettel végezhették.
– Csaknem 40 fiút vittek el aznap, hogy miért, azt senkivel nem közölték. Pár nap múlva néhányukat hazaengedték, másokat azonban hosszú börtönévekre ítéltek.
A legkisebb ítélet hat év kegyetlen börtön volt, és ma már tudjuk: a Duna-deltában végzett rabszolgamunka enyhébb büntetésnek számított. Csodálatos ifjak pusztultak el a börtönévek alatt, nem mehettek haza szüleikhez, nem folytathatták teológiai tanulmányaikat. Akik mégis befejezhették később az egyetemet, a testi- lelki sebeket kellett viseljék életük végéig – emlékezett, majd feltette a kérdést: ilyenképpen vajon volt-e értelme az 1956-tal kapcsolatos sok-sok szenvedésnek, veszteségnek?
Határozott igenlő választ adva a kérdésre, megjegyezte, 1956 komoly kísérlet volt a világkommunizmus megdöntésére. Megroppant a hatalmas építmény, megindult a bomlási folyamat, amely aztán évtizedek múlva kiteljesedett. Bebizonyosodott, hogy egy földi hatalom lehet nagyon erős, az elnyomás lehet kegyetlen, de örök nem.
Három, egykori elsőéves társáról is szólt: Miklós István börtönbüntetése letöltése után elvégezhette ugyan a teológiát, de korán meghalt, Bibó László már nem folytathatta tanulmányait, Elekes Levente pedig a börtönben végezte.
– Nagyszerű magyar embereknek kellett megsemmisülniük mindössze azért, hogy hallgatták a rádiót, vagy elolvastak néhány verset. A történtek után a teológiáról a régi, emelkedett hangulat eltűnt, a tanárokat kicserélték, az intézmény már soha többé nem lett a régi – összegezte gondolatait.
Azokhoz Krizbai Imre tiszteletes fűzött egy történetet: Imre teológiai professzor úr lányának, Imre Magdának a bűne az volt, hogy a teológusok kérésére Petőfi hazafias verseit gépelte. Akik ezeket a verseket később osztogatták, 16 évet kaptak, aki gépelte, azt megsajnálták. A bíró így szólt hozzá: „Kedves hölgyem, annyira sajnáljuk önt, ezért felmentjük, csak annyit mondjon, hogy megbánta, amit tett”. Imre Magda felállt, meghajtotta magát, és a következőket mondta: „Köszönöm a kegyet, én önök előtt ünnepélyesen bejelentem, hogy ezt tudatosan tettem a magyar népért, hazámért”. „Jutalma” tizenhét év börtön volt…
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az ötvenes években rádióhallgatásért is börtön járt
Bereczki László, jelenleg Baróton élő nyugalmazott lelkipásztor 1956-ban, a magyar forradalom idején 19 éves, I. éves teológushallgató volt Kolozsváron. Az általa akkor átélt eseményekről, a teológusokat ért megtorlásokról rövid előadás keretében számolt be a baróti református altemplomban, a forradalom kitörésének 57. évfordulóján tartott megemlékezésen.
– Számomra a csodát jelentette az a 13 nap, hiszen Dávid állott ki Góliát ellen, a legkisebb fiú vette fel a harcot a hétfejű sárkánnyal, akár a népmesékben – kezdte előadását a tiszteletes. – Minket a középiskolában világpolgárrá neveltek, ezért 1956-tal való találkozásom felébresztette, felerősítette szunnyadó nemzettudatomat, a magyarsággal való összetartozásom érzését. És ezt élték át rajtam kívül sokan mások is: lelepleződött a felébredtekben a hamis propaganda, kinyílott szemünk egy más világra, lélekben többek lettünk, lázadt igazságérzetünk – folytatta.
Mindezek ellenére a teológusok nem jutottak tovább a rádió hallgatásánál, néhány vers elolvasásánál. Aztán véget ért a csoda, és át kellett éljék a forradalom leverését is. Ezután szinte másfél évig nem történt semmi, 1958 márciusának egyik reggelén azonban a Szekuritáté emberei jelentek meg a teológiai intézet kapujában. A forradalom alatt tanúsított lelkesedésük, büszkeségük most félelembe csapott át. Aznap a teológián nem tartottak órákat, lakószobáikat nem hagyhatták el. Testi szükségleteiket is csak kísérettel végezhették.
– Csaknem 40 fiút vittek el aznap, hogy miért, azt senkivel nem közölték. Pár nap múlva néhányukat hazaengedték, másokat azonban hosszú börtönévekre ítéltek.
A legkisebb ítélet hat év kegyetlen börtön volt, és ma már tudjuk: a Duna-deltában végzett rabszolgamunka enyhébb büntetésnek számított. Csodálatos ifjak pusztultak el a börtönévek alatt, nem mehettek haza szüleikhez, nem folytathatták teológiai tanulmányaikat. Akik mégis befejezhették később az egyetemet, a testi- lelki sebeket kellett viseljék életük végéig – emlékezett, majd feltette a kérdést: ilyenképpen vajon volt-e értelme az 1956-tal kapcsolatos sok-sok szenvedésnek, veszteségnek?
Határozott igenlő választ adva a kérdésre, megjegyezte, 1956 komoly kísérlet volt a világkommunizmus megdöntésére. Megroppant a hatalmas építmény, megindult a bomlási folyamat, amely aztán évtizedek múlva kiteljesedett. Bebizonyosodott, hogy egy földi hatalom lehet nagyon erős, az elnyomás lehet kegyetlen, de örök nem.
Három, egykori elsőéves társáról is szólt: Miklós István börtönbüntetése letöltése után elvégezhette ugyan a teológiát, de korán meghalt, Bibó László már nem folytathatta tanulmányait, Elekes Levente pedig a börtönben végezte.
– Nagyszerű magyar embereknek kellett megsemmisülniük mindössze azért, hogy hallgatták a rádiót, vagy elolvastak néhány verset. A történtek után a teológiáról a régi, emelkedett hangulat eltűnt, a tanárokat kicserélték, az intézmény már soha többé nem lett a régi – összegezte gondolatait.
Azokhoz Krizbai Imre tiszteletes fűzött egy történetet: Imre teológiai professzor úr lányának, Imre Magdának a bűne az volt, hogy a teológusok kérésére Petőfi hazafias verseit gépelte. Akik ezeket a verseket később osztogatták, 16 évet kaptak, aki gépelte, azt megsajnálták. A bíró így szólt hozzá: „Kedves hölgyem, annyira sajnáljuk önt, ezért felmentjük, csak annyit mondjon, hogy megbánta, amit tett”. Imre Magda felállt, meghajtotta magát, és a következőket mondta: „Köszönöm a kegyet, én önök előtt ünnepélyesen bejelentem, hogy ezt tudatosan tettem a magyar népért, hazámért”. „Jutalma” tizenhét év börtön volt…
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2013. november 9.
Ünneplés a tereken (45 éves a Művészeti Népiskola)
Az 1968-as megyésítéssel egy időben létrejött sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola tanárai, tanítványai az intézmény negyvenötödik születésnapján kilépnek az iskola falai közül, ma és holnap a város különböző terein, valamint a parkban tartanak zenés előadásokat, jövő héten pedig szakmai konferencián tanácskoznak a szabadidős művészeti oktatás vetületeiről.
„A tegnapi nyílt nappal és a hétvégi szabadtéri rendezvényekkel célunk minél szélesebb körben bemutatni tevékenységeinket, amelyek révén sok gyermek és fiatal jut művészeti képzéshez, ismerheti meg a különböző népi mesterségeket, és a televízió, valamint a számítógép rabsága helyett alkotással tölti szabad idejét” – tudtuk meg Gáj Nándortól, a Művészeti Népiskola igazgatójától. Az intézmény vezetője közölte, a negyvenötödik évfordulót a nyitás, a széles körű tájékoztatás jegyében szervezték, a visszapillantást, az elmúlt évtizedek történéseinek összegzését az ötvenedik születésnapra tervezik.
Az iskola jelenleg Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Baróton, Rétyen, Barátoson, Zágonban, Sepsibükszádon és Nagyajtán működtet csoportokat, több mint ötszáz diák és felnőtt vesz részt a zenei képzésben, balettórákon, mesterségeket oktató tanfolyamokon, és míg tanév közben a gyakorlásé a főszerep, ünnepek alkalmával különböző rendezvényeken, műsorokban mutatkoznak be a Művészeti Népiskola tanítványai. Ebből az oktatói műhelyből némelyek a művészeti pálya felé indulnak, legtöbben ellenben csupán a bennük lappangó alkotói készség fejlesztésére, kibontakoztatására törekszenek, vagy egyszerűen jól érzik magukat a művészetek közelében.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1968-as megyésítéssel egy időben létrejött sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola tanárai, tanítványai az intézmény negyvenötödik születésnapján kilépnek az iskola falai közül, ma és holnap a város különböző terein, valamint a parkban tartanak zenés előadásokat, jövő héten pedig szakmai konferencián tanácskoznak a szabadidős művészeti oktatás vetületeiről.
„A tegnapi nyílt nappal és a hétvégi szabadtéri rendezvényekkel célunk minél szélesebb körben bemutatni tevékenységeinket, amelyek révén sok gyermek és fiatal jut művészeti képzéshez, ismerheti meg a különböző népi mesterségeket, és a televízió, valamint a számítógép rabsága helyett alkotással tölti szabad idejét” – tudtuk meg Gáj Nándortól, a Művészeti Népiskola igazgatójától. Az intézmény vezetője közölte, a negyvenötödik évfordulót a nyitás, a széles körű tájékoztatás jegyében szervezték, a visszapillantást, az elmúlt évtizedek történéseinek összegzését az ötvenedik születésnapra tervezik.
Az iskola jelenleg Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Baróton, Rétyen, Barátoson, Zágonban, Sepsibükszádon és Nagyajtán működtet csoportokat, több mint ötszáz diák és felnőtt vesz részt a zenei képzésben, balettórákon, mesterségeket oktató tanfolyamokon, és míg tanév közben a gyakorlásé a főszerep, ünnepek alkalmával különböző rendezvényeken, műsorokban mutatkoznak be a Művészeti Népiskola tanítványai. Ebből az oktatói műhelyből némelyek a művészeti pálya felé indulnak, legtöbben ellenben csupán a bennük lappangó alkotói készség fejlesztésére, kibontakoztatására törekszenek, vagy egyszerűen jól érzik magukat a művészetek közelében.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. november 23.
Az önzetlenül cselekvő tanítónőt díjazták (Erdővidék kultúrájáért)
Az Erdővidéki Közművelődési Napokat szervező Gaál Mózes Közművelődési Egyesület kuratóriuma az Erdővidék Kultúrájáért Díjat idén Kubánda Gizella nyugalmazott középajtai tanítónőnek ítélte. A díjátadási ünnepségen felszólaló egykori pályatársak, barátok és tisztelők Kubánda Gizellát a közösség érdekében fáradhatatlanul dolgozó, nemzedékek sorát felnevelő, boldogulásukért sokat tevő és népművelői munkáját lelkesedéssel végző pedagógusként mutatták be. Berszán István helybeli református lelkész szerint mi, székelyek akkor is fontosnak tartjuk a kultúrát, amikor mások szegénységre és érdektelenségre hivatkozva lemondanak róla. Ragaszkodunk történelmünkhöz, zenei hagyományainkhoz, irodalmi és képzőművészeti értékeinkhez, mert nélkülük gyökértelennek éreznénk magunkat. Sokat tett a középajtaiak szellemi és lelki épüléséért a hatvanas-hetvenes években formálódott tanári kar, amely a tanórák megtartásán felül közösség- és kultúrateremtő feladatot vállalt.
A közművelődési egyesület elnöke, Demeter László a tájegység páratlanul gazdag kulturális értékeit dicsérte, s köszönetet mondott mindazoknak, akik tettek azért, hogy ez a gazdagság megmaradjon, átöröklődjék nemzedékről nemzedékre. Bihari Edömér polgármester az önzetlenül cselekvő tanítónőt, néptáncaink, népdalaink, népszokásaink és hagyományaink őrzőjét méltatta. Bereczki László nyugalmazott református lelkész az 1955–1956-ban utolsó éves tanítóképzős Kubánda Gizellát mutatta be: tudással jól felvértezett lány volt, kétség nem fért hozzá, népe gyermekeinek kiváló oktatója lesz.
A díjazott méltatására a szervezők által felkért Barabás Mihály Kubánda Gizella tanítói pályájának főbb állomásait csokorba szedve vázolta az értékes munkát. „Hogy a csoda Középajtán létre tudott jönni, meg tudta mozgatni a falu apraját-nagyját, az nem kis munkába került. Gizellának néptánccsoportja mindig volt, azt vallja, a tánc szeretete apai öröksége. Ezt a dal- és táncszeretet adta át tanítványainak s az életrevaló középajtai ifjúságnak. Felkutatta, gyűjtötte Középajta népszokásait, annak egy részét feldolgozta egyedül, majd néhai Keszeg Edit tanítónővel előadható formába rendezték, színpadra vitték” – fogalmazott az egykori iskolaigazgató. Kubánda Gizella könnyeivel küszködve köszönte meg az elismerést, mint mondotta: az nem csak az övé, hiszen komoly érdemeik voltak néhai kollégáinak is abban, hogy jó, dolgos és a népszokásaink ápolását fontosnak tartó embereket sikerült nevelniük. Az eseményen fellépett a baróti Rozmaring kórus, Tatár Zsuzsanna nyugalmazott magyar szakos tanárnő és a bölöni Demény Istvánné verssel köszöntötte a díjazottat.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Erdővidéki Közművelődési Napokat szervező Gaál Mózes Közművelődési Egyesület kuratóriuma az Erdővidék Kultúrájáért Díjat idén Kubánda Gizella nyugalmazott középajtai tanítónőnek ítélte. A díjátadási ünnepségen felszólaló egykori pályatársak, barátok és tisztelők Kubánda Gizellát a közösség érdekében fáradhatatlanul dolgozó, nemzedékek sorát felnevelő, boldogulásukért sokat tevő és népművelői munkáját lelkesedéssel végző pedagógusként mutatták be. Berszán István helybeli református lelkész szerint mi, székelyek akkor is fontosnak tartjuk a kultúrát, amikor mások szegénységre és érdektelenségre hivatkozva lemondanak róla. Ragaszkodunk történelmünkhöz, zenei hagyományainkhoz, irodalmi és képzőművészeti értékeinkhez, mert nélkülük gyökértelennek éreznénk magunkat. Sokat tett a középajtaiak szellemi és lelki épüléséért a hatvanas-hetvenes években formálódott tanári kar, amely a tanórák megtartásán felül közösség- és kultúrateremtő feladatot vállalt.
A közművelődési egyesület elnöke, Demeter László a tájegység páratlanul gazdag kulturális értékeit dicsérte, s köszönetet mondott mindazoknak, akik tettek azért, hogy ez a gazdagság megmaradjon, átöröklődjék nemzedékről nemzedékre. Bihari Edömér polgármester az önzetlenül cselekvő tanítónőt, néptáncaink, népdalaink, népszokásaink és hagyományaink őrzőjét méltatta. Bereczki László nyugalmazott református lelkész az 1955–1956-ban utolsó éves tanítóképzős Kubánda Gizellát mutatta be: tudással jól felvértezett lány volt, kétség nem fért hozzá, népe gyermekeinek kiváló oktatója lesz.
A díjazott méltatására a szervezők által felkért Barabás Mihály Kubánda Gizella tanítói pályájának főbb állomásait csokorba szedve vázolta az értékes munkát. „Hogy a csoda Középajtán létre tudott jönni, meg tudta mozgatni a falu apraját-nagyját, az nem kis munkába került. Gizellának néptánccsoportja mindig volt, azt vallja, a tánc szeretete apai öröksége. Ezt a dal- és táncszeretet adta át tanítványainak s az életrevaló középajtai ifjúságnak. Felkutatta, gyűjtötte Középajta népszokásait, annak egy részét feldolgozta egyedül, majd néhai Keszeg Edit tanítónővel előadható formába rendezték, színpadra vitték” – fogalmazott az egykori iskolaigazgató. Kubánda Gizella könnyeivel küszködve köszönte meg az elismerést, mint mondotta: az nem csak az övé, hiszen komoly érdemeik voltak néhai kollégáinak is abban, hogy jó, dolgos és a népszokásaink ápolását fontosnak tartó embereket sikerült nevelniük. Az eseményen fellépett a baróti Rozmaring kórus, Tatár Zsuzsanna nyugalmazott magyar szakos tanárnő és a bölöni Demény Istvánné verssel köszöntötte a díjazottat.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. november 28.
Elnök maradt Tamás Sándor (Tisztújítás a Háromszéki RMDSZ-nél)
Újra Tamás Sándort választották elnökké az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének tisztújító küldöttgyűlésén. A tisztséget 2009 óta ellátó megyeitanács-elnöknek ellenjelöltje nem volt, a 301 érvényes szavazatból 296 szólt újraválasztása mellett.
Az elmúlt négy év munkájáról szólva Tamás Sándor kiemelte: a tavalyi helyhatósági választásokon a megye legfontosabb városaiban nyert a polgármester-jelöltjük – köztük a tizennégy éve mások által vezetett Baróton és Kézdivásárhelyen is –, kiemelkedő eredményt értek el a községekben is. Az azóta eltelt időszakban – látván eredményes munkájukat – többen is úgy döntöttek, a szövetségben dolgoznak tovább. Legutóbb Nagybacon függetlenként megválasztott polgármestere, Simon András állt be soraikba, mert úgy gondolta, csapatba szerveződve jobb eredményt lehet elérni – mondotta. Megválasztását követően Tamás röviden csak annyit közölt, az elkövetkezőkben is úgy akar dolgozni, hogy az a közösség számára hasznot hozzon. Ügyvezető elnöknek Grüman Róbertet javasolja, csapatát a következő hetekben állítják össze.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Újra Tamás Sándort választották elnökké az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének tisztújító küldöttgyűlésén. A tisztséget 2009 óta ellátó megyeitanács-elnöknek ellenjelöltje nem volt, a 301 érvényes szavazatból 296 szólt újraválasztása mellett.
Az elmúlt négy év munkájáról szólva Tamás Sándor kiemelte: a tavalyi helyhatósági választásokon a megye legfontosabb városaiban nyert a polgármester-jelöltjük – köztük a tizennégy éve mások által vezetett Baróton és Kézdivásárhelyen is –, kiemelkedő eredményt értek el a községekben is. Az azóta eltelt időszakban – látván eredményes munkájukat – többen is úgy döntöttek, a szövetségben dolgoznak tovább. Legutóbb Nagybacon függetlenként megválasztott polgármestere, Simon András állt be soraikba, mert úgy gondolta, csapatba szerveződve jobb eredményt lehet elérni – mondotta. Megválasztását követően Tamás röviden csak annyit közölt, az elkövetkezőkben is úgy akar dolgozni, hogy az a közösség számára hasznot hozzon. Ügyvezető elnöknek Grüman Róbertet javasolja, csapatát a következő hetekben állítják össze.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. november 28.
25 éves a Kájoni Consort
A Kájoni Consort, baróti régizene együttes 1988 decemberében alakult meg. Negyedévszázada, hogy megszakítás nélkül játszanak, most pedig a jubileumi koncertre készülnek.
A Kájoni Consort baróti régizene együttes 1988 decemberében alakult meg, többek között Demeter János és Kós Katalin ösztönzésével. Kezdetben saját szórakoztatásukra élesztették újra a reneszánsz kort idéző házimuzsikálást: a közös próbák mindannyiuk számára kikapcsolódást és lelki feltöltődést jelentettek. Negyedévszázada, hogy megszakítás nélkül játszanak, most pedig a jubileumi koncertre készülnek. A tagok egy része cserélődött, de öten a kezdetektől benne vagyunk, mondta el a Székelyhon.ro-nak Gyulai-György Éva zenetanárnő, a Kájoni Consort vezetője. Saját szórakoztatásunkra ültünk össze zenélni, olyan jól ment, hogy elkezdtünk koncerteket vállalni, idézi fel a kezdeteket a zenetanárnő, aki arról is beszámolt, hogy öt évvel ezelőtt Nyugat-Európai turnén voltak, amely során egészen Londonig eljutott a csapat.
A Kájoni Consort együttes tagjai 14-17 századi zenét játszanak, repertoárjukban magyar és nyugat-európai zeneszerzők művei szerepelnek, igyekeznek névadójuk műveit is mindig műsoron tartani.
Az utóbbi öt évben cserélődött a tagok egy része, fiatalítottak is, jelenleg tízen alkotják a Kájoni Consort együttest, van köztük református lelkész és kántor, valamint pedagógusok is. Van, aki az ingázást is vállalja, hogy hetente egyszer próbálhasson az együttessel.
„Amatőr együttes vagyunk, ezt mindig hangsúlyozzuk. Nem mindenki kottaismerő, de ennek ellenére büszkén elmondhatjuk, hogy 1990 óta mindig meghívnak a Csíkszeredai Régizene Fesztiválra” – emelte ki a tanárnő, aki azt is elmondta, hogy a kitartás eredményezte a negyedévszázados folytonosságot. Gondoskodnak az utánpótlásról is, néhány éve megalapították a Gyöngyharmat ifjúsági zenekart, jövőre pedig negyedik alkalommal szervezik meg Olaszteleken a Dániel-kastélyban az Erdővidéki Régizenei Napokat, amely az amatőr együtteseknek nyújt találkozási lehetőséget. A jubileumi koncertre meghívták a régi tagokat, így rendkívüli közös muzsikálásra lehet számítani. Az ünnepi hangverseny vendége lesz a nagykárolyi Carmina Renascentia régizene együttes, Elekes Emőke és Györfi Erzsébet előadóművészek, de fellép a Gyöngyharmat ifjúsági zenekar is. A jubileumi koncertet december 7-én, szombaton 18 órától a baróti református templomban tartják.
Gy. Turoczki Emese
Székelyhon.ro
A Kájoni Consort, baróti régizene együttes 1988 decemberében alakult meg. Negyedévszázada, hogy megszakítás nélkül játszanak, most pedig a jubileumi koncertre készülnek.
A Kájoni Consort baróti régizene együttes 1988 decemberében alakult meg, többek között Demeter János és Kós Katalin ösztönzésével. Kezdetben saját szórakoztatásukra élesztették újra a reneszánsz kort idéző házimuzsikálást: a közös próbák mindannyiuk számára kikapcsolódást és lelki feltöltődést jelentettek. Negyedévszázada, hogy megszakítás nélkül játszanak, most pedig a jubileumi koncertre készülnek. A tagok egy része cserélődött, de öten a kezdetektől benne vagyunk, mondta el a Székelyhon.ro-nak Gyulai-György Éva zenetanárnő, a Kájoni Consort vezetője. Saját szórakoztatásunkra ültünk össze zenélni, olyan jól ment, hogy elkezdtünk koncerteket vállalni, idézi fel a kezdeteket a zenetanárnő, aki arról is beszámolt, hogy öt évvel ezelőtt Nyugat-Európai turnén voltak, amely során egészen Londonig eljutott a csapat.
A Kájoni Consort együttes tagjai 14-17 századi zenét játszanak, repertoárjukban magyar és nyugat-európai zeneszerzők művei szerepelnek, igyekeznek névadójuk műveit is mindig műsoron tartani.
Az utóbbi öt évben cserélődött a tagok egy része, fiatalítottak is, jelenleg tízen alkotják a Kájoni Consort együttest, van köztük református lelkész és kántor, valamint pedagógusok is. Van, aki az ingázást is vállalja, hogy hetente egyszer próbálhasson az együttessel.
„Amatőr együttes vagyunk, ezt mindig hangsúlyozzuk. Nem mindenki kottaismerő, de ennek ellenére büszkén elmondhatjuk, hogy 1990 óta mindig meghívnak a Csíkszeredai Régizene Fesztiválra” – emelte ki a tanárnő, aki azt is elmondta, hogy a kitartás eredményezte a negyedévszázados folytonosságot. Gondoskodnak az utánpótlásról is, néhány éve megalapították a Gyöngyharmat ifjúsági zenekart, jövőre pedig negyedik alkalommal szervezik meg Olaszteleken a Dániel-kastélyban az Erdővidéki Régizenei Napokat, amely az amatőr együtteseknek nyújt találkozási lehetőséget. A jubileumi koncertre meghívták a régi tagokat, így rendkívüli közös muzsikálásra lehet számítani. Az ünnepi hangverseny vendége lesz a nagykárolyi Carmina Renascentia régizene együttes, Elekes Emőke és Györfi Erzsébet előadóművészek, de fellép a Gyöngyharmat ifjúsági zenekar is. A jubileumi koncertet december 7-én, szombaton 18 órától a baróti református templomban tartják.
Gy. Turoczki Emese
Székelyhon.ro
2013. december 7.
Milyen az autonómia...
Különben épphogy megvolnánk
Reggel Adjon Isten jó napottal indulnak csíkszeredai munkahelyükre a menaságiak. Hozzájuk hasonlóan így mennek reggelenként Kökösből Sepsiszentgyörgyre, Szentkatolnáról Kézdivásárhelyre, Nagyajtáról és Nagybaconból Barótra, Gyergyócsomafalváról Gyergyószentmiklósra, Zetelakáról és Homoródszentmártonból Székelyudvahelyre, Etédről Székelykeresztúrra, Nyárádszeredából és Mezőpanitból Marosvásárhelyre is.
Egész nap magyarul társalognak mindenkivel, majd hazatértükkor, délután Jó estéttel köszönnek minden embernek, akivel csak találkoznak. Otthon folytatják a beszélgetést családtagjaikkal, majd bekapcsolják a Duna és a Hír tévét, hogy meghallgassák a híreket, megnézzenek egy filmet, vagy belenéznek a helyi magyar nyelvű megyei vagy országos lapokba. A faluban magyar az iskola, magyar az egyház, magyar a polgármesteri hivatal, és magyarul beszél mindenki. Ahogy errefelé mondani szokták: „itt még a fű is székely”, leszámítva azt a néhány román rendőrt, aki itt őriz minket. Ez így van a Székelyföld közel minden településén, ez olyan természetes állapot, mint a levegő. Ahogy a levegőt örökkévalónak tudja mindenki, ezt az állapotot is annak tartja. Így volt ez mindig. Nemrég 54 kilométeres távon rendezték meg a székely menetelést Kökös és Bereck között. Jó volt ott lenni egymás között, és mellre szívni a székely levegőt. Az 1848-as szabadságharc, majd az I. és a II. világháború idején meneteltek itt a székelyek. Egymás tekintetéből tudják, hogy a bicska most is kinyílna a zsebükben, ha valaki bántani merészelné őket. Hogy miért mentek el menetelni, maguk sem tudnák pontosan megmondani. Nem parancsolta azt nekik senki, mert akkor el sem indultak volna. De így, hogy nem volt kötelező, legtöbbje úgy érezte, neki most ott a helye. A szabadságharc idején meg a tatárjáráskor sem kellett kötelezni egyetlen székely embert sem, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Most ismét tanújelét adták annak, hogy ha kell, készen állnak harcolni a Székelyföldért.
Jó volt látni,
hogy nem külön-külön, pártok szerint meneteltek, hanem csak úgy, egyszerűen gyalogszékelyként. Aztán a déli harangszó az 1456-os, a magyarok fényes győzelmével végződő nándorfehérvári csatát juttatta eszükbe, ahol az akkori világ két jeles személyisége, Hunyadi János, a nagy törökverő és II. Mehmed, az oszmán törökök legnagyobb szultánja mérkőzött meg egymással. Most pedig nekik szólt a harang, a menetelőknek. Egyszerre mozdult meg mind a százhúszezer székely. Még Gábor Áron is, de a dálnoki Dózsa György is elcsodálkozna, ha látná – ki tudja, az is lehet, itt vannak közöttük, és azt sugallják, hogy ne hagyják magukat.
Haz atérve az otthon maradottaknak elmesélték a nagy élményt. Csak úgy füleltek az emberek, szemük kitágult és gyorsabban vert a szívük is. Senki sem mondta, hogy ez „felesleges” volt. Mindenki meg volt győződve, hogy az utóbbi hetven évben ez a legjelentősebb céltudatos székelyföldi megmozdulás. Abban is egyetértettek, hogy ha még sor kerül egy másik menetelésre, még többen gyűlnek majd össze. Elég nagy a Székelyföld, hogy menetelésre alkalmas utakra találjanak. Ha kell, hát miért ne meneteljenek az autonómiáért! De hogy az milyen is, és miért kell érte menetelni, a politikusokon kívül vaj’ kevesen tudják. Az utóbbi hetven év legszabadabb húsz évét hagyták maguk mögött. Meg aztán úgy élhetik meg itt magyarságukat, hogy még a magyarországiak is megirigyelhetnék. Ők csak annyit tudnak, hogy harcolniuk kell az autonómiáért. Volt a kommunizmus idején is autonómia, de ahogy mondták akkor, magyar volt az autó és román a sofőr. Hát ebből nem kérnek. Jól van ez így, ahogy most van, csak ne változzék a világ.
Márpedig a világ változik
Marosvásárhely sem az, ami volt. Még emlékeznek arra az időre, amikor majdnem mindenki magyarul beszélt a városban, aztán lassan kezdett megtelni Kárpátokon túliakkal, akiknek annyi közük volt Marosvásárhelyhez, mint nekik Vaslui-hoz. Aztán, ahogy számuk gyarapodott, egyre hangosabbakká váltak, ők lettek az őslakók, és a városalapítók jövevényekké váltak. Ma már az utcán, üzletekben és minden hivatalban románul folyik a társalgás. A városi tanácsban, ahol fele-fele arányban ülnek, napjainkban már szinte bűncselekménynek számít, ha a magyar képviselő magyarul merészel megszólalni. Törvény írja elő a magyarul is szólás jogát, és évek óta kérik megfelelő tolmácsgép megvásárlását, bár ezt megtehette volna tíz évvel ezelőtt az akkori magyar városvezetés – erre mindmáig nem került sor. A novemberi városi tanácsülésen aztán elszakadt a cérna. A helyi rendőrség vezetőjének kellett fellépnie, hogy megfékezze a magyarellenes bekiáltásoktól zajos gyűlésterem román tanácstagjait. Történt mindez a székelyek hajdani fővárosában, Marosvásárhelyen. Még az utcaneveket sem lehet magyarul kiírni, nem beszélve az önkényes névadás gyakorlatáról. Hogy csak egyet említsek a sok közül: Dózsa Görgy utca helyett Strada Gheorghe Doja. Ugyancsak itt a magyar napokat szervező marosvásárhelyieket a városvezetés, élén román polgármesterével, kitiltotta a főtérről. A piacon még a zöldségek nevét sem szabad kiírni magyarul. Marosvásárhely ma frontváros szerepét tölti be, és durván folyik az egyenlőtlen harc a magyar nyelv ellen. Ugyanaz történt a hetvenes-nyolcvanas években Kolozsváron, és ha nem cselekszünk, ez lesz a soron Sepsiszentgyörgyön, aztán mint futótűz, bejárja az egész Székelyföldet.
Egyre kézenfekvőbbé válik, hogy nem arról kell beszélni, ami még megvan, hanem ami fokozatosan leépül körülöttünk. Nemigen tudjuk, hogy mi az autonómia, mert csupán lélegzetvételünkkel véljük azonosnak. Teremtsünk kapcsolatot szórványban élő magyar testvéreinkkel, hogy lássuk, mi vár ránk a jövőben, ha nem cselekszünk idejében. Csak akkor tudnánk igazán értékelni a mai állapotokat, ha ez egyik napról a másikra megszűnne, és a marosvásárhelyihez hasonlóvá válna. Azért kell hát harcolni, hogy ez sose következzék be. Az autonómiáért küzdeni egyben azt is jelenti, hogy ennek a kívánalomnak törvényes formát szánunk. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy nekünk nem a román emberek, hanem a felbujtható, tanulatlan tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött, hamis próféták sugallatára beindítható amorf tömeg, amely többségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömegben szerveződött székelység képes felvenni, olyanformán, ha lakhelyén megtartja többségi arányát, sőt, növeli is azt, és ragaszkodik erkölcséhez, nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja, de nem állítja meg ezt a folyamatot. Ezért kell az autonómia.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Különben épphogy megvolnánk
Reggel Adjon Isten jó napottal indulnak csíkszeredai munkahelyükre a menaságiak. Hozzájuk hasonlóan így mennek reggelenként Kökösből Sepsiszentgyörgyre, Szentkatolnáról Kézdivásárhelyre, Nagyajtáról és Nagybaconból Barótra, Gyergyócsomafalváról Gyergyószentmiklósra, Zetelakáról és Homoródszentmártonból Székelyudvahelyre, Etédről Székelykeresztúrra, Nyárádszeredából és Mezőpanitból Marosvásárhelyre is.
Egész nap magyarul társalognak mindenkivel, majd hazatértükkor, délután Jó estéttel köszönnek minden embernek, akivel csak találkoznak. Otthon folytatják a beszélgetést családtagjaikkal, majd bekapcsolják a Duna és a Hír tévét, hogy meghallgassák a híreket, megnézzenek egy filmet, vagy belenéznek a helyi magyar nyelvű megyei vagy országos lapokba. A faluban magyar az iskola, magyar az egyház, magyar a polgármesteri hivatal, és magyarul beszél mindenki. Ahogy errefelé mondani szokták: „itt még a fű is székely”, leszámítva azt a néhány román rendőrt, aki itt őriz minket. Ez így van a Székelyföld közel minden településén, ez olyan természetes állapot, mint a levegő. Ahogy a levegőt örökkévalónak tudja mindenki, ezt az állapotot is annak tartja. Így volt ez mindig. Nemrég 54 kilométeres távon rendezték meg a székely menetelést Kökös és Bereck között. Jó volt ott lenni egymás között, és mellre szívni a székely levegőt. Az 1848-as szabadságharc, majd az I. és a II. világháború idején meneteltek itt a székelyek. Egymás tekintetéből tudják, hogy a bicska most is kinyílna a zsebükben, ha valaki bántani merészelné őket. Hogy miért mentek el menetelni, maguk sem tudnák pontosan megmondani. Nem parancsolta azt nekik senki, mert akkor el sem indultak volna. De így, hogy nem volt kötelező, legtöbbje úgy érezte, neki most ott a helye. A szabadságharc idején meg a tatárjáráskor sem kellett kötelezni egyetlen székely embert sem, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Most ismét tanújelét adták annak, hogy ha kell, készen állnak harcolni a Székelyföldért.
Jó volt látni,
hogy nem külön-külön, pártok szerint meneteltek, hanem csak úgy, egyszerűen gyalogszékelyként. Aztán a déli harangszó az 1456-os, a magyarok fényes győzelmével végződő nándorfehérvári csatát juttatta eszükbe, ahol az akkori világ két jeles személyisége, Hunyadi János, a nagy törökverő és II. Mehmed, az oszmán törökök legnagyobb szultánja mérkőzött meg egymással. Most pedig nekik szólt a harang, a menetelőknek. Egyszerre mozdult meg mind a százhúszezer székely. Még Gábor Áron is, de a dálnoki Dózsa György is elcsodálkozna, ha látná – ki tudja, az is lehet, itt vannak közöttük, és azt sugallják, hogy ne hagyják magukat.
Haz atérve az otthon maradottaknak elmesélték a nagy élményt. Csak úgy füleltek az emberek, szemük kitágult és gyorsabban vert a szívük is. Senki sem mondta, hogy ez „felesleges” volt. Mindenki meg volt győződve, hogy az utóbbi hetven évben ez a legjelentősebb céltudatos székelyföldi megmozdulás. Abban is egyetértettek, hogy ha még sor kerül egy másik menetelésre, még többen gyűlnek majd össze. Elég nagy a Székelyföld, hogy menetelésre alkalmas utakra találjanak. Ha kell, hát miért ne meneteljenek az autonómiáért! De hogy az milyen is, és miért kell érte menetelni, a politikusokon kívül vaj’ kevesen tudják. Az utóbbi hetven év legszabadabb húsz évét hagyták maguk mögött. Meg aztán úgy élhetik meg itt magyarságukat, hogy még a magyarországiak is megirigyelhetnék. Ők csak annyit tudnak, hogy harcolniuk kell az autonómiáért. Volt a kommunizmus idején is autonómia, de ahogy mondták akkor, magyar volt az autó és román a sofőr. Hát ebből nem kérnek. Jól van ez így, ahogy most van, csak ne változzék a világ.
Márpedig a világ változik
Marosvásárhely sem az, ami volt. Még emlékeznek arra az időre, amikor majdnem mindenki magyarul beszélt a városban, aztán lassan kezdett megtelni Kárpátokon túliakkal, akiknek annyi közük volt Marosvásárhelyhez, mint nekik Vaslui-hoz. Aztán, ahogy számuk gyarapodott, egyre hangosabbakká váltak, ők lettek az őslakók, és a városalapítók jövevényekké váltak. Ma már az utcán, üzletekben és minden hivatalban románul folyik a társalgás. A városi tanácsban, ahol fele-fele arányban ülnek, napjainkban már szinte bűncselekménynek számít, ha a magyar képviselő magyarul merészel megszólalni. Törvény írja elő a magyarul is szólás jogát, és évek óta kérik megfelelő tolmácsgép megvásárlását, bár ezt megtehette volna tíz évvel ezelőtt az akkori magyar városvezetés – erre mindmáig nem került sor. A novemberi városi tanácsülésen aztán elszakadt a cérna. A helyi rendőrség vezetőjének kellett fellépnie, hogy megfékezze a magyarellenes bekiáltásoktól zajos gyűlésterem román tanácstagjait. Történt mindez a székelyek hajdani fővárosában, Marosvásárhelyen. Még az utcaneveket sem lehet magyarul kiírni, nem beszélve az önkényes névadás gyakorlatáról. Hogy csak egyet említsek a sok közül: Dózsa Görgy utca helyett Strada Gheorghe Doja. Ugyancsak itt a magyar napokat szervező marosvásárhelyieket a városvezetés, élén román polgármesterével, kitiltotta a főtérről. A piacon még a zöldségek nevét sem szabad kiírni magyarul. Marosvásárhely ma frontváros szerepét tölti be, és durván folyik az egyenlőtlen harc a magyar nyelv ellen. Ugyanaz történt a hetvenes-nyolcvanas években Kolozsváron, és ha nem cselekszünk, ez lesz a soron Sepsiszentgyörgyön, aztán mint futótűz, bejárja az egész Székelyföldet.
Egyre kézenfekvőbbé válik, hogy nem arról kell beszélni, ami még megvan, hanem ami fokozatosan leépül körülöttünk. Nemigen tudjuk, hogy mi az autonómia, mert csupán lélegzetvételünkkel véljük azonosnak. Teremtsünk kapcsolatot szórványban élő magyar testvéreinkkel, hogy lássuk, mi vár ránk a jövőben, ha nem cselekszünk idejében. Csak akkor tudnánk igazán értékelni a mai állapotokat, ha ez egyik napról a másikra megszűnne, és a marosvásárhelyihez hasonlóvá válna. Azért kell hát harcolni, hogy ez sose következzék be. Az autonómiáért küzdeni egyben azt is jelenti, hogy ennek a kívánalomnak törvényes formát szánunk. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy nekünk nem a román emberek, hanem a felbujtható, tanulatlan tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött, hamis próféták sugallatára beindítható amorf tömeg, amely többségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömegben szerveződött székelység képes felvenni, olyanformán, ha lakhelyén megtartja többségi arányát, sőt, növeli is azt, és ragaszkodik erkölcséhez, nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja, de nem állítja meg ezt a folyamatot. Ezért kell az autonómia.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 10.
A legkiválóbb ifjú tudósok
Számos székelyföldi diák előkelő helyen végzett a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciája (TUDEK) hétvégén Csíkszeredában lezajlott versenyén.
A házigazda Márton Áron Gimnázium vezetőségének tájékoztatása szerint a középiskolások tudományos munkáit felvonultató versenyen a történelem, helytörténet szekcióban első helyet érdemeltek ki a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Éltető Kamilla és Szakács Kincső, második helyen végzett a tordai Josika Miklós Gimnázium diákja, Takács Emőke Tünde, harmadik helyen pedig a gyeryószentmiklósi Fogarasy Mihály Szakközépiskola diákja, Novák Dániel.
A kémia, fizika szekcióban az első díjat a Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Tankó Balázs és Márton Csaba, a harmadik díjat pedig a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diákjai, Erősdi Zakariás és Csala Hunor kapták. Az informatika, matematika szekcióban a Bolyai diákja, Kántor Zsolt lett az első, a baróti Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola diákja, Bocz Hunor Chris a második, és a Márton Áron Gimnázium diákjai, Sólyom Gellért és Balló Tímea kapták a harmadik helyezést. Az egyes számú biológiai szekcióban első helyet érdemeltek ki dolgozatukkal a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola diákjai, Kopacz Mária és Kovács Emőke és harmadik helyen végeztek a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium diákjai, Blénesi Tünde és Szőcs Kriszta. A kettes számú biológia szekcióban a Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Nagy Zsuzsanna és Szabó Johanna végeztek az első helyen, a sepsiszentgyörgyi református gimnázium diákja, Csákány Olivér pedig a harmadik helyezést érdemelte ki.
Az irodalom szekcióban a második, illetve a harmadik díjat kapta a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium két diákja, Lázár Annamária és Csíki Gergely. A társadalomtudományok szekcióban az első és a harmadik helyet vitték el székelyföldi diákok, az első helyen a kézidvásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium diákjai, Rettegi Csenge és Farkas Edina végeztek, harmadik pedig a marosvásárhelyi református gimnázium diákja lett, Vass Márton. A pszichológia szekcióban a Nagy Mózes Gimnázium négy diákja, Szalló Tünde és Pap Andrea, illetve Dán Kinga és Csiszár Borbála lettek az első, valamint második helyezettek, a harmadik helyet pedig a baróti szakközépiskola diákjai, Györfy Hajnalka és Nagy Ádám szerezték meg. A földrajz, környezetvédelem szekcióban a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola diákjai, Pitiu Szilvia és Onodi Henrietta a második helyen, a Márton Áron Gimnázium diákja, Gábor Ibolya a harmadik helyen végzett.
A néprajzi tematikájú kutatások között a zsűri a kézidvásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium diákjainak, Tamás Andreának és Rancz Adriennek ítélte az első helyet, második a tordai középiskola diákja, Egei Judit Helga lett, harmadik helyen pedig a Nagy Mózes Gimnázium két másik diákja, Balázs Eszter és Bándi Eszter végeztek. A művészet és művelődéstörténet szekcióban a Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Lazsádi Anna és Mánya Petra első helyen, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Gimnázium diákja, Rosu Krisztina második helyen végzett.
Az első, második és harmadik helyezettek, illetve egyes szekciókban az első két helyezett továbbjutott a magyarországi Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának döntőjére. A szombaton lezajlott TUDEK-en nyolc erdélyi megyéből, 23 középiskolából 186 diák vett részt, akik 11 szekcióban mutatták be tudományos munkájuk eredményét.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
Számos székelyföldi diák előkelő helyen végzett a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciája (TUDEK) hétvégén Csíkszeredában lezajlott versenyén.
A házigazda Márton Áron Gimnázium vezetőségének tájékoztatása szerint a középiskolások tudományos munkáit felvonultató versenyen a történelem, helytörténet szekcióban első helyet érdemeltek ki a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Éltető Kamilla és Szakács Kincső, második helyen végzett a tordai Josika Miklós Gimnázium diákja, Takács Emőke Tünde, harmadik helyen pedig a gyeryószentmiklósi Fogarasy Mihály Szakközépiskola diákja, Novák Dániel.
A kémia, fizika szekcióban az első díjat a Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Tankó Balázs és Márton Csaba, a harmadik díjat pedig a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diákjai, Erősdi Zakariás és Csala Hunor kapták. Az informatika, matematika szekcióban a Bolyai diákja, Kántor Zsolt lett az első, a baróti Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola diákja, Bocz Hunor Chris a második, és a Márton Áron Gimnázium diákjai, Sólyom Gellért és Balló Tímea kapták a harmadik helyezést. Az egyes számú biológiai szekcióban első helyet érdemeltek ki dolgozatukkal a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola diákjai, Kopacz Mária és Kovács Emőke és harmadik helyen végeztek a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium diákjai, Blénesi Tünde és Szőcs Kriszta. A kettes számú biológia szekcióban a Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Nagy Zsuzsanna és Szabó Johanna végeztek az első helyen, a sepsiszentgyörgyi református gimnázium diákja, Csákány Olivér pedig a harmadik helyezést érdemelte ki.
Az irodalom szekcióban a második, illetve a harmadik díjat kapta a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium két diákja, Lázár Annamária és Csíki Gergely. A társadalomtudományok szekcióban az első és a harmadik helyet vitték el székelyföldi diákok, az első helyen a kézidvásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium diákjai, Rettegi Csenge és Farkas Edina végeztek, harmadik pedig a marosvásárhelyi református gimnázium diákja lett, Vass Márton. A pszichológia szekcióban a Nagy Mózes Gimnázium négy diákja, Szalló Tünde és Pap Andrea, illetve Dán Kinga és Csiszár Borbála lettek az első, valamint második helyezettek, a harmadik helyet pedig a baróti szakközépiskola diákjai, Györfy Hajnalka és Nagy Ádám szerezték meg. A földrajz, környezetvédelem szekcióban a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola diákjai, Pitiu Szilvia és Onodi Henrietta a második helyen, a Márton Áron Gimnázium diákja, Gábor Ibolya a harmadik helyen végzett.
A néprajzi tematikájú kutatások között a zsűri a kézidvásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium diákjainak, Tamás Andreának és Rancz Adriennek ítélte az első helyet, második a tordai középiskola diákja, Egei Judit Helga lett, harmadik helyen pedig a Nagy Mózes Gimnázium két másik diákja, Balázs Eszter és Bándi Eszter végeztek. A művészet és művelődéstörténet szekcióban a Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Lazsádi Anna és Mánya Petra első helyen, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Gimnázium diákja, Rosu Krisztina második helyen végzett.
Az első, második és harmadik helyezettek, illetve egyes szekciókban az első két helyezett továbbjutott a magyarországi Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának döntőjére. A szombaton lezajlott TUDEK-en nyolc erdélyi megyéből, 23 középiskolából 186 diák vett részt, akik 11 szekcióban mutatták be tudományos munkájuk eredményét.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
2014. január 8.
Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnökének évértékelője
Ha nem lehet alma-modell, a szőlő-modellt kell alkalmaznunk!
Egy új esztendő kezdete, mindig jó alkalom a számvetésre. Ezúttal Borbély Zsolt Attilát – akit tavaly áprilisban választottak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetének élére – kértük fel a mögöttünk lévő év értékelésére.
– Megítélése szerint milyen évet zárt a magyarság, különös tekintettel arra, hogy az EMNT országos elnöksége az Autonómia évének nyilvánította a 2013-as esztendőt? Közelebb került közösségünk ehhez az áhított célhoz?
– Tény, hogy ma már nem tabukérdés, hanem közbeszéd tárgya az autonómia és a román hatalom nem kiált ügyészért, bíróért, börtönért e célkitűzés kapcsán, mint tette ezt tíz esztendeje. Az is tény, hogy közelebb kerültünk az erdélyi magyar autonómiaelvű konszenzushoz, amit mi sem példáz jobban, mint az, hogy míg az erdélyi magyarság urnákhoz járuló részének többségét képviselő RMDSZ tavaly március 10-én, a Székely Szabadság Napján nem vett részt a marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen, addig a Székelyek Nagy Menetelését támogatta. Nem csoda, hogy az 1996. óta a neptuni ihletésű, az önfeladó politikát, a klikkérdekű bukaresti paktálást képviselő Markó Béla és a tüntetésen való részvételt szorgalmazó jelenlegi elnök, Kelemen Hunor között feszültség alakult ki. Előbbi egy magyarországi bal-liberális hecclapban, az Élet és Irodalomban kigúnyolta a menetelésen részt vevő -eseket, utóbbi megvédte őket. Az RMDSZ fősodra a hivatalban levő elnököt látszik támogatni e kérdésben. Ugyanakkor azt hallani, hogy az RMDSZ lassan húszéves késéssel, de végre tető alá hozza a székelyföldi területi autonómiáról szóló statútumát. Jobb későn, mint egyáltalán. Mindemellett az Európai Parlamenti választások kapcsán a magyar összefogás vonatkozásában megfogalmazódó RMDSZ-es ellenállás aggasztó. Nem lenne jó, ha egymás ellen indulnának a magyar politikai erők, nem valószínű, hogy megismételhető a 2007-es eredmény, amikor Tőkés László és az RMDSZ is külön-külön elérte a bejutáshoz szükséges küszöböt.
– Mi a helyzet Aradon?
– Aradon folytattuk a régebben megkezdett közösségépítő tevékenységeinket, ezek közül kiemelném a Táncsics-díj kapcsán az addiginál is szélesebb körű ismertségre szert tett Szaniszló Ferenc magvas, lényeglátó előadását, s bekapcsolódtunk az országosan meghirdetett akciókba is. Gondolok itt a régiósítás elleni tüntetésre, vagy arra, hogy közvetlenül karácsony előtt a Tőkés László Alapítvány jóvoltából ösztöndíjakat adhattunk át országszerte a jó eredményeket elért, szilárd nemzeti öntudatú diákoknak. Nem EMNT-s megvalósítás, de a közösségépítés szempontjából fontos fejlemény a Tulipán könyvesbolt borozós profil-kiegészítése: nemzetpolitikai szempontból kevés olyan fontos kérdés van, mint az, hogy hol találkozhatnak a kulturális és egyházi eseményeken kívül egy közel kétszázezres nagyvárosban szétszórt magyarok, hova térhetnek be, ahol magyar szó és magyar környezet várja őket.
– Ha már szóba került a Tulipán, az EMNT két nagy sikerű, telt házas könyvbemutatót is szervezett itt, s mint a sajtóból értesültünk, megjelent egy harmadik könyve is, mely az elmúlt tíz esztendő politikai történéseit foglalja össze. Minek köszönhető a közírói aktivitásának ilyetén fellendülése, és számíthatunk-e arra, hogy harmadik könyvét is bemutatják Aradon?
– Kaptam egy közel fél éves ösztöndíjat arra, hogy megírjam az EMNT első tíz esztendejének történetét, amiből végül az erdélyi magyarság utóbbi évtizedének „belpolitikai” krónikája lett, ugyanis nem lehet az EMNT-ről úgy írni, hogy közben ne essen szó a szervezet tevékenységének kontextusáról, az RMDSZ-ről, a Magyar Polgári Pártról s persze az EMNT által létrehozott Erdélyi Magyar Néppártról. E nagyobb szabású monográfia oldalvizein született meg „A Neptun-gate” című kötet, mely régi adósságom volt, valamint a „Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja” című kötet, mely az elmúlt húsz évben az Erdélyi Napló hasábjain megjelent nemzetpolitikai eszmefuttatásaimnak válogatása. E két kötetet egyébként eddig összesen tizennégy helyszínen mutattuk be a helyi EMNT szervezésében Torockótól Marosvásárhelyen, Csíkszeredán át Barótig. A harmadik kötetnek eddig csak Kolozsváron volt bemutatója, de ha megjelenik az utánnyomás, akkor Aradon, Temesváron és Kisjenőben feltétlenül szervezünk könyvbemutatót.
– Jövőre parlamenti választások lesznek az anyaországban. Mennyiben érint ez minket, erdélyi és partiumi magyarokat?
– A magyar állampolgárság kiterjesztése minden azt igénylő magyarra nézve rendkívüli fontosságú, nemzetpolitikai jelentőségében túlbecsülhetetlen lépese volt a 2010-ben győztes politikai erőknek. Bizonyos mértékig jóvátétel volt ez, visszakaptunk valamit, ami lelkileg és közjogilag egyaránt fontos, valamit, amit a történelem vaskényszere vett el tőlünk. A világon mindenütt elismert, bevett közjogi kapocs jött létre a trianoni határokon kívül rekedt egyén és az anyaállam között. E lépés igen fontos a Borbély Imre által közel két évtizede „szubszidiáris nemzetstruktúrának” nevezett közösségi létszerkezet megteremtése szempontjából is. Ha ugyanis nem élhet minden magyar egy hazában, a Kárpát-medencében, amit az „alma-modell” testesít meg szimbolikusan, akkor meg kell nézni, hogy milyen struktúra az, amely egyszerre biztosítja az egyes nemzeti közösségek megmaradását és a Kárpát-medencei magyarság együttmozgását, együttlélegzését. Ez pedig, a „szőlő” modelljével leírható említett nemzetstruktúra, melynek keretében minden nemzetrész szert kell, hogy tegyen maximális önállóságra, önszerveződésre, optimális esetben autonómiára s az egyes nemzetrészeket, melyek a szőlőszemekkel szemléltethetőek, a kocsány tartja össze, mely a határokon átívelő társadalmi és politikai intézményekben, s nem utolsósorban a közös állampolgárságban ragadható meg. Jövőre a magyarországi választásokon összmagyar parlamentet választunk, mindenki szavazhat, aki ezt a mind szimbolikus, mind közjogi szempontból jelentős aktust fontosnak tartja. Jövőre a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás nemcsak szívet melengető szólam lesz, hanem megélt valóság.
– Úgy legyen, köszönöm a véleménynyilvánítást.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),
Ha nem lehet alma-modell, a szőlő-modellt kell alkalmaznunk!
Egy új esztendő kezdete, mindig jó alkalom a számvetésre. Ezúttal Borbély Zsolt Attilát – akit tavaly áprilisban választottak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetének élére – kértük fel a mögöttünk lévő év értékelésére.
– Megítélése szerint milyen évet zárt a magyarság, különös tekintettel arra, hogy az EMNT országos elnöksége az Autonómia évének nyilvánította a 2013-as esztendőt? Közelebb került közösségünk ehhez az áhított célhoz?
– Tény, hogy ma már nem tabukérdés, hanem közbeszéd tárgya az autonómia és a román hatalom nem kiált ügyészért, bíróért, börtönért e célkitűzés kapcsán, mint tette ezt tíz esztendeje. Az is tény, hogy közelebb kerültünk az erdélyi magyar autonómiaelvű konszenzushoz, amit mi sem példáz jobban, mint az, hogy míg az erdélyi magyarság urnákhoz járuló részének többségét képviselő RMDSZ tavaly március 10-én, a Székely Szabadság Napján nem vett részt a marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen, addig a Székelyek Nagy Menetelését támogatta. Nem csoda, hogy az 1996. óta a neptuni ihletésű, az önfeladó politikát, a klikkérdekű bukaresti paktálást képviselő Markó Béla és a tüntetésen való részvételt szorgalmazó jelenlegi elnök, Kelemen Hunor között feszültség alakult ki. Előbbi egy magyarországi bal-liberális hecclapban, az Élet és Irodalomban kigúnyolta a menetelésen részt vevő -eseket, utóbbi megvédte őket. Az RMDSZ fősodra a hivatalban levő elnököt látszik támogatni e kérdésben. Ugyanakkor azt hallani, hogy az RMDSZ lassan húszéves késéssel, de végre tető alá hozza a székelyföldi területi autonómiáról szóló statútumát. Jobb későn, mint egyáltalán. Mindemellett az Európai Parlamenti választások kapcsán a magyar összefogás vonatkozásában megfogalmazódó RMDSZ-es ellenállás aggasztó. Nem lenne jó, ha egymás ellen indulnának a magyar politikai erők, nem valószínű, hogy megismételhető a 2007-es eredmény, amikor Tőkés László és az RMDSZ is külön-külön elérte a bejutáshoz szükséges küszöböt.
– Mi a helyzet Aradon?
– Aradon folytattuk a régebben megkezdett közösségépítő tevékenységeinket, ezek közül kiemelném a Táncsics-díj kapcsán az addiginál is szélesebb körű ismertségre szert tett Szaniszló Ferenc magvas, lényeglátó előadását, s bekapcsolódtunk az országosan meghirdetett akciókba is. Gondolok itt a régiósítás elleni tüntetésre, vagy arra, hogy közvetlenül karácsony előtt a Tőkés László Alapítvány jóvoltából ösztöndíjakat adhattunk át országszerte a jó eredményeket elért, szilárd nemzeti öntudatú diákoknak. Nem EMNT-s megvalósítás, de a közösségépítés szempontjából fontos fejlemény a Tulipán könyvesbolt borozós profil-kiegészítése: nemzetpolitikai szempontból kevés olyan fontos kérdés van, mint az, hogy hol találkozhatnak a kulturális és egyházi eseményeken kívül egy közel kétszázezres nagyvárosban szétszórt magyarok, hova térhetnek be, ahol magyar szó és magyar környezet várja őket.
– Ha már szóba került a Tulipán, az EMNT két nagy sikerű, telt házas könyvbemutatót is szervezett itt, s mint a sajtóból értesültünk, megjelent egy harmadik könyve is, mely az elmúlt tíz esztendő politikai történéseit foglalja össze. Minek köszönhető a közírói aktivitásának ilyetén fellendülése, és számíthatunk-e arra, hogy harmadik könyvét is bemutatják Aradon?
– Kaptam egy közel fél éves ösztöndíjat arra, hogy megírjam az EMNT első tíz esztendejének történetét, amiből végül az erdélyi magyarság utóbbi évtizedének „belpolitikai” krónikája lett, ugyanis nem lehet az EMNT-ről úgy írni, hogy közben ne essen szó a szervezet tevékenységének kontextusáról, az RMDSZ-ről, a Magyar Polgári Pártról s persze az EMNT által létrehozott Erdélyi Magyar Néppártról. E nagyobb szabású monográfia oldalvizein született meg „A Neptun-gate” című kötet, mely régi adósságom volt, valamint a „Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja” című kötet, mely az elmúlt húsz évben az Erdélyi Napló hasábjain megjelent nemzetpolitikai eszmefuttatásaimnak válogatása. E két kötetet egyébként eddig összesen tizennégy helyszínen mutattuk be a helyi EMNT szervezésében Torockótól Marosvásárhelyen, Csíkszeredán át Barótig. A harmadik kötetnek eddig csak Kolozsváron volt bemutatója, de ha megjelenik az utánnyomás, akkor Aradon, Temesváron és Kisjenőben feltétlenül szervezünk könyvbemutatót.
– Jövőre parlamenti választások lesznek az anyaországban. Mennyiben érint ez minket, erdélyi és partiumi magyarokat?
– A magyar állampolgárság kiterjesztése minden azt igénylő magyarra nézve rendkívüli fontosságú, nemzetpolitikai jelentőségében túlbecsülhetetlen lépese volt a 2010-ben győztes politikai erőknek. Bizonyos mértékig jóvátétel volt ez, visszakaptunk valamit, ami lelkileg és közjogilag egyaránt fontos, valamit, amit a történelem vaskényszere vett el tőlünk. A világon mindenütt elismert, bevett közjogi kapocs jött létre a trianoni határokon kívül rekedt egyén és az anyaállam között. E lépés igen fontos a Borbély Imre által közel két évtizede „szubszidiáris nemzetstruktúrának” nevezett közösségi létszerkezet megteremtése szempontjából is. Ha ugyanis nem élhet minden magyar egy hazában, a Kárpát-medencében, amit az „alma-modell” testesít meg szimbolikusan, akkor meg kell nézni, hogy milyen struktúra az, amely egyszerre biztosítja az egyes nemzeti közösségek megmaradását és a Kárpát-medencei magyarság együttmozgását, együttlélegzését. Ez pedig, a „szőlő” modelljével leírható említett nemzetstruktúra, melynek keretében minden nemzetrész szert kell, hogy tegyen maximális önállóságra, önszerveződésre, optimális esetben autonómiára s az egyes nemzetrészeket, melyek a szőlőszemekkel szemléltethetőek, a kocsány tartja össze, mely a határokon átívelő társadalmi és politikai intézményekben, s nem utolsósorban a közös állampolgárságban ragadható meg. Jövőre a magyarországi választásokon összmagyar parlamentet választunk, mindenki szavazhat, aki ezt a mind szimbolikus, mind közjogi szempontból jelentős aktust fontosnak tartja. Jövőre a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás nemcsak szívet melengető szólam lesz, hanem megélt valóság.
– Úgy legyen, köszönöm a véleménynyilvánítást.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),
2014. január 9.
Országgyűlésből nemzetgyűlést
Az idei magyarországi parlamenti választásokon való szavazáshoz elengedhetetlen regisztrációban nyújt konkrét segítséget a háromszéki RMDSZ. Többek között erre is fény derült csütörtökön a Hidvéghi Balázs országgyűlési képviselővel tartott közös tájékoztatón.
Hétfőtől kereshetik fel az érdekeltek az RMDSZ sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, kovásznai és baróti irodáit, ahol segítséget kapnak a várhatóan áprilisban sorra kerülő, anyaországi választások regisztrációs eljárásával kapcsolatosan. A bejelentésre azon a tájékoztatón került sor, amelyet Tamás Sándor, a szövetség területi, valamint Antal Árpád, a sepsiszentgyörgyi szervezet elnöke tartottak Hidvéghi Balázs, a Fidesz országgyűlési képviselője és Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul társaságában.
Az alkalomból Hidvéghi, aki egyben a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke is, ismertette, hogy meghaladta a százezret azon külhoni állampolgárok száma, akik már éltek a regisztráció lehetőségével. Noha ez egy szép szám, még sok a tennivaló figyelembe véve, hogy a határon túl élő magyar állampolgárok száma meghaladta az ötszázezret. Hidvéghi a külhoni magyaroknak a választáson való részvételét az összetartozás, az egymásért viselt felelősség jelképeként azonosította, amely révén megvalósulhat, hogy a tavasszal létrejövő országgyűlés valójában nemzetgyűlés legyen. „Közös érdek, mind az anyaországi, mind a határon túli magyarság számára. A magas részvétel mindig erőt mutat, az önszerveződésnek egy fontos jele – magyarázta a képviselő, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke egy korábbi nyilatkozatát idézve, mely szerint a határon túli magyarok számára ez egy szerzett jog, és a joggal élni kell. Ugyanakkor felszólított minden voksolásra jogosult erdélyi magyart, hogy eszerint járjon el. A szavazás előfeltétele a regisztráció – tette hozzá.
A képviselő továbbá a szintén idén esedékes Európai Parlamenti választások kapcsán is a részvételre buzdított, hiszen egy erős erdélyi magyar brüsszeli képviseletre is szükség van.
Zsigmond Barna Pál főkonzul egyrészt örömét fejezte ki, hogy a választási jegyzékbe történő felvétel terén minden erdélyi magyar politikai alakulat, szervezet és történelmi egyház részéről pozitív hozzáállást tapasztaltak. A diplomáciai képviselő ugyanakkor beszámolt arról is, hogy tavaly novembertől már nem csak levélben, hanem elektronikus formában is van lehetőség a regisztrációra a Nemzeti Választási Iroda weboldalán. Lényeges még, hogy aki a levélben való regisztrációt nem postai úton szeretné lebonyolítani az a magyar külképviseleteken keresztül is megteheti, így Csíkszeredában is.
Antal Árpád a választási részvétel kapcsán úgy értékelte, a gesztus az erdélyi magyarság megerősödését is szolgálja, hiszen minden erdélyi magyar érezheti, hogy két ország sorsába szólhat bele. Antal szerint a tény, hogy a magyar állampolgársággal rendelkező erdélyiek mindkét országban szavazhatnak kihangsúlyozza Erdély különleges státuszú régió jellegét, és egyben azt is, hogy az erdélyi magyarság a híd szerepét tölti be Románia és Magyarország között. Ez pedig kiemelten fontos, mivel a két ország közötti jó viszony a közösség esetében nagy fontossággal bír. Sepsiszentgyörgy polgármestere végül akárcsak Hidvéghi a minél magasabb részvételre buzdított.
Újságírói kérdésre válaszolva, Tamás Sándor kifejtette, hogy a szövetség nem csak a mozgósítás terén, de a személyes kapcsolatfelvételen keresztül is aktívan részt vesz a regisztrációs folyamat gördülékennyé tételében, mivel meggyőződésük, hogy minél többen kell éljenek ezzel a joggal.
Szintén a sajtó érdeklődésére, hogy mennyire lehet zavaró a mozgósításban az, hogy a választók egy jelentős része Erdélyben is elfordult a politikától Hidvéghi Balázs röviden annyit válaszolt, a helyi magyar politikai alakulatok segítségére mindenképp szükségük lesz ezen a téren, a bizalom és a voksolási kedv felélesztése pedig szintén a helyiek feladata.
Nagy D. István
Székelyhon.ro,
Az idei magyarországi parlamenti választásokon való szavazáshoz elengedhetetlen regisztrációban nyújt konkrét segítséget a háromszéki RMDSZ. Többek között erre is fény derült csütörtökön a Hidvéghi Balázs országgyűlési képviselővel tartott közös tájékoztatón.
Hétfőtől kereshetik fel az érdekeltek az RMDSZ sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, kovásznai és baróti irodáit, ahol segítséget kapnak a várhatóan áprilisban sorra kerülő, anyaországi választások regisztrációs eljárásával kapcsolatosan. A bejelentésre azon a tájékoztatón került sor, amelyet Tamás Sándor, a szövetség területi, valamint Antal Árpád, a sepsiszentgyörgyi szervezet elnöke tartottak Hidvéghi Balázs, a Fidesz országgyűlési képviselője és Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul társaságában.
Az alkalomból Hidvéghi, aki egyben a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke is, ismertette, hogy meghaladta a százezret azon külhoni állampolgárok száma, akik már éltek a regisztráció lehetőségével. Noha ez egy szép szám, még sok a tennivaló figyelembe véve, hogy a határon túl élő magyar állampolgárok száma meghaladta az ötszázezret. Hidvéghi a külhoni magyaroknak a választáson való részvételét az összetartozás, az egymásért viselt felelősség jelképeként azonosította, amely révén megvalósulhat, hogy a tavasszal létrejövő országgyűlés valójában nemzetgyűlés legyen. „Közös érdek, mind az anyaországi, mind a határon túli magyarság számára. A magas részvétel mindig erőt mutat, az önszerveződésnek egy fontos jele – magyarázta a képviselő, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke egy korábbi nyilatkozatát idézve, mely szerint a határon túli magyarok számára ez egy szerzett jog, és a joggal élni kell. Ugyanakkor felszólított minden voksolásra jogosult erdélyi magyart, hogy eszerint járjon el. A szavazás előfeltétele a regisztráció – tette hozzá.
A képviselő továbbá a szintén idén esedékes Európai Parlamenti választások kapcsán is a részvételre buzdított, hiszen egy erős erdélyi magyar brüsszeli képviseletre is szükség van.
Zsigmond Barna Pál főkonzul egyrészt örömét fejezte ki, hogy a választási jegyzékbe történő felvétel terén minden erdélyi magyar politikai alakulat, szervezet és történelmi egyház részéről pozitív hozzáállást tapasztaltak. A diplomáciai képviselő ugyanakkor beszámolt arról is, hogy tavaly novembertől már nem csak levélben, hanem elektronikus formában is van lehetőség a regisztrációra a Nemzeti Választási Iroda weboldalán. Lényeges még, hogy aki a levélben való regisztrációt nem postai úton szeretné lebonyolítani az a magyar külképviseleteken keresztül is megteheti, így Csíkszeredában is.
Antal Árpád a választási részvétel kapcsán úgy értékelte, a gesztus az erdélyi magyarság megerősödését is szolgálja, hiszen minden erdélyi magyar érezheti, hogy két ország sorsába szólhat bele. Antal szerint a tény, hogy a magyar állampolgársággal rendelkező erdélyiek mindkét országban szavazhatnak kihangsúlyozza Erdély különleges státuszú régió jellegét, és egyben azt is, hogy az erdélyi magyarság a híd szerepét tölti be Románia és Magyarország között. Ez pedig kiemelten fontos, mivel a két ország közötti jó viszony a közösség esetében nagy fontossággal bír. Sepsiszentgyörgy polgármestere végül akárcsak Hidvéghi a minél magasabb részvételre buzdított.
Újságírói kérdésre válaszolva, Tamás Sándor kifejtette, hogy a szövetség nem csak a mozgósítás terén, de a személyes kapcsolatfelvételen keresztül is aktívan részt vesz a regisztrációs folyamat gördülékennyé tételében, mivel meggyőződésük, hogy minél többen kell éljenek ezzel a joggal.
Szintén a sajtó érdeklődésére, hogy mennyire lehet zavaró a mozgósításban az, hogy a választók egy jelentős része Erdélyben is elfordult a politikától Hidvéghi Balázs röviden annyit válaszolt, a helyi magyar politikai alakulatok segítségére mindenképp szükségük lesz ezen a téren, a bizalom és a voksolási kedv felélesztése pedig szintén a helyiek feladata.
Nagy D. István
Székelyhon.ro,
2014. január 9.
Hatvanezren regisztráltak Erdélyből a választásokra
Átlépte a 100.000-et a magyarországi választásokra regisztrált külhoni magyar állampolgárok száma – jelentette be csütörtöki sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Hidvéghi Balázs.
Az országgyűlés külügyi bizottságának fideszes tagja, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke a maszol.ro érdeklődésére elmondta: 60-65.000-re becsülik a Romániából regisztráltak számát. Tájékoztatása szerint Romániából 45.000-en levélben kérték a választásokra való regisztrációt, illetve még mintegy 30.000-en elektronikus úton nyújtották be kérésüket, de ezek feldolgozása még folyamatban van.
A Fideszes képviselő, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul, valamint háromszéki RMDSZ-es elöljárók, Tamás Sándor és Antal Árpád társaságában tartott sajtótájékoztatót Sepsiszentgyörgyön, ahol mindannyian arra biztatták a magyar állampolgársággal is rendelkezőket, hogy éljenek a lehetőséggel, regisztráljanak a Magyarországon tavasszal sorra kerülő választásokra, majd pedig éljenek is szavazati jogukkal.
Hidvéghi Balázs kifejtette: úgy tekintenek erre a lehetőségre, ami közös sikerélményt hozhat a magyarság számára szerte a világon. „A választásokon való részvétel az összetartozás kifejezése, az egymás iránt viselt felelősség vállalása, ilyen értelemben a tavasszal megválasztandó országgyűlés már valóban nemzetgyűlés tud lenni” – jelentette ki.
A politikus idézte Kelemen Hunor RMDSZ elnököt, aki szerint a külhoni magyarok számára a magyarországi választásokon való részvétel egy szerzett jog, és a szerzett jogokkal mindig élni kell. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul hozzátette: közös érdek az erős Magyarország mellett az is, hogy továbbra is erős képviselete legyen az Európa Parlamentben az erdélyi magyaroknak.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a kettős állampolgárság legfontosabb hozadéka az erdélyi magyar közösség megerősödése kell hogy legyen. „Minden erdélyi magyar embernek azt kell éreznie: két ország – Magyarország és Románia – sorsába tud beleszólni azáltal, hogy mindkét országban részt vehet választásokon. Az erdélyi magyaroknak a kapocs, a híd szerepét kell betölteni” – hangsúlyozta.
Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök bejelentette, hogy hétfőtől négy háromszéki városban - Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán és Baróton - az RMDSZ irodákban segítséget nyújtanak a választásokra való regisztrálásban, de tervezik, hogy falura is kimennek és segítenek azoknak, akik számára bonyodalmat jelent a regisztrációs folyamat.
Kovács Zsolt
maszol.ro,
Átlépte a 100.000-et a magyarországi választásokra regisztrált külhoni magyar állampolgárok száma – jelentette be csütörtöki sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Hidvéghi Balázs.
Az országgyűlés külügyi bizottságának fideszes tagja, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke a maszol.ro érdeklődésére elmondta: 60-65.000-re becsülik a Romániából regisztráltak számát. Tájékoztatása szerint Romániából 45.000-en levélben kérték a választásokra való regisztrációt, illetve még mintegy 30.000-en elektronikus úton nyújtották be kérésüket, de ezek feldolgozása még folyamatban van.
A Fideszes képviselő, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul, valamint háromszéki RMDSZ-es elöljárók, Tamás Sándor és Antal Árpád társaságában tartott sajtótájékoztatót Sepsiszentgyörgyön, ahol mindannyian arra biztatták a magyar állampolgársággal is rendelkezőket, hogy éljenek a lehetőséggel, regisztráljanak a Magyarországon tavasszal sorra kerülő választásokra, majd pedig éljenek is szavazati jogukkal.
Hidvéghi Balázs kifejtette: úgy tekintenek erre a lehetőségre, ami közös sikerélményt hozhat a magyarság számára szerte a világon. „A választásokon való részvétel az összetartozás kifejezése, az egymás iránt viselt felelősség vállalása, ilyen értelemben a tavasszal megválasztandó országgyűlés már valóban nemzetgyűlés tud lenni” – jelentette ki.
A politikus idézte Kelemen Hunor RMDSZ elnököt, aki szerint a külhoni magyarok számára a magyarországi választásokon való részvétel egy szerzett jog, és a szerzett jogokkal mindig élni kell. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul hozzátette: közös érdek az erős Magyarország mellett az is, hogy továbbra is erős képviselete legyen az Európa Parlamentben az erdélyi magyaroknak.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a kettős állampolgárság legfontosabb hozadéka az erdélyi magyar közösség megerősödése kell hogy legyen. „Minden erdélyi magyar embernek azt kell éreznie: két ország – Magyarország és Románia – sorsába tud beleszólni azáltal, hogy mindkét országban részt vehet választásokon. Az erdélyi magyaroknak a kapocs, a híd szerepét kell betölteni” – hangsúlyozta.
Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök bejelentette, hogy hétfőtől négy háromszéki városban - Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán és Baróton - az RMDSZ irodákban segítséget nyújtanak a választásokra való regisztrálásban, de tervezik, hogy falura is kimennek és segítenek azoknak, akik számára bonyodalmat jelent a regisztrációs folyamat.
Kovács Zsolt
maszol.ro,
2014. január 10.
Lassul a népfogyatkozás? (Többen kötöttek házasságot)
A házasságkötések számának elmúlt években tapasztalt csökkenése megfordulni látszik: tavaly több pár fogadott örök hűséget Háromszék városaiban, mint egy évvel korábban. S bár a gyermekvállalási kedv nem mutat egyértelmű növekedést, úgy tűnik, a mélyponton túlléptünk – Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Barót és Kovászna anyakönyvi hivatalainak adataiból nagyjából ezeket a következtetéseket vonhatjuk le.
Többen kötnek házasságot, de többen is válnak, a születési és az elhalálozási számok az elmúlt években viszonylag állandóak – derül ki a sepsiszentgyörgyi önkormányzat anyakönyvi hivatalának nyilvántartásából. A megyeszékhelyen ötödével kevesebb kisbaba születését jegyezték 2013-ban, mint tíz esztendővel ezelőtt, de ez nem jelenti feltétlenül a helyi és a környékbeli kismamák által világra hozott gyermekek számának csökkenését az adott időszakban, mivel az újszülöttet annak a községnek, városnak a polgármesteri hivatalánál veszik nyilvántartásba, amelynek területén működik az adott szülészet. A háromszéki megyeközpontban 2003-ban 1347 újszülöttnek állítottak ki születési bizonyítványt, 2013-ban pedig 1088-nak, 27-tel kevesebbnek, mint egy esztendővel azelőtt. A Sepsiszentgyörggyel szomszédos sepsiszentkirályi Semper Sanitas magánkórházban tavaly hatvannyolc kisbaba született, akiket Sepsiillyefalván anyakönyveztek. Az elhalálozások száma viszonylag állandó az elmúlt évtizedben, 2003-ban 763 halotti bizonyítványt állítottak ki Sepsiszentgyörgyön, 2013-ban pedig 755-öt. A házasságkötések gyakorisága 2012-ben érte el a mélypontot, akkor a tíz évvel ezelőtti 440-hez képest csupán 260-an mondták ki a boldogító igent Sepsiszentgyörgyön, tavaly 325 esketés történt a városházán. Megnövekedett az egyszerűsített, bíróságinál rövidebb lefutású válást igény-lők száma, egy évvel korábban 11 házasságot bontottak fel a felek kérésére a helyi polgármesteri hivatalban, 2013-ban 17-et. Ennek feltétele, hogy a házastársak közötti megegyezéssel történjék, ne legyen kiskorú a családban és az igénylők fizessék ki az 500 lejes válási illetéket. A válások száma ellenben ennél sokkal több, kevesen veszik igénybe az önkormányzati, illetve a közjegyzői irodák ilyen jellegű fizetős szolgáltatásait, legtöbben az olcsó bírósági utat választják. Országosan évente átlagban százezer házasságot kötnek és harmincezret bontanak fel.
Nőtt a születések száma
A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal anyakönyvi irodájában az elmúlt esztendőben 553 újszülöttet, 234 elhalálozást és 96 házasságkötést vettek nyilvántartásba – tájékoztatott Kovács Mária irodavezető, akitől azt is megtudtuk, hogy az előző évhez viszonyítva, ha nem is látványosan, de nőtt az újszülöttek száma: 2012-ben ugyanis 502-en születtek. Az elhalálozások száma majdnem változatlan, tavalyelőtt 239-en hunytak el. 2012-ben százegy pár mondta ki a boldogító igent, tavaly 96. Hogy hányan váltak el, arról az anyakönyvi hivatalban nincs pontos kimutatás. A születések száma egyébként azért ilyen magas, mert a Felső-Háromszéken világra jött babákat a céhes városban veszik nyilvántartásba.
Pozitív mutatók Baróton
Az elmúlt évekhez képest igen pozitív értékeket mutat a baróti anyakönyvi nyilvántartás. A polgármesteri hivatalban tavaly jóval több születést jegyeztek, mint korábban, a házasságkötések száma szintén nőtt, a haláleseteteké csökkent, s egyszerűsített válás nem történt – tudtuk meg Toma Éva anyakönyvvezetőtől. Az utóbbi öt év statisztikájából kiderül: 2009-ben 93-an, 2010-ben 67-en, 2011-ben 98-an, 2012-ben 121-en, tavaly 143-an születtek. Az elhalálozások száma: 109, 102, 109, 100, illetve tavaly 94, a házasságkötéseké 54, 38, 29, ismét 29, s tavaly 44. Az elmúlt esztendőben nem bontottak házasságot a baróti városházán. Mióta az egyszerűsített válást lehetővé tették, két esetben éltek ezzel Baróton, még 2012-ben.
Negatív mérleg Kovásznán
Fordult a kerék Kovásznán, míg 2012-ben 197 születést és ennél kevesebb, csupán 117 halálesetet jegyeztek, a tavalyi mérleg negatív: 95 személy hunyt el, és 56 születést iktattak (az újonnan világra érkezettek nemcsak kovásznaiak, egész Orbaiszékről jöttek a fürdővárosba a szülő nők). Közülük 12-en külföldön jöttek világra, de szüleik fontosnak tartották, hogy a kovásznai anyakönyvi hivatalnál is beírják – tudtuk meg Dancs Ibolya anyakönyvvezetőtől. Összehasonlításként egy másik adattal is szolgálunk: 2011-ben 250-en születtek a kovásznai szülészeten. Növekedett viszont a házasságkötések száma: tavaly 51 pár esküdött a kovásznai anyakönyvi hivatalnál – egy évvel korábban 45-en fogadtak örök hűséget. Igaz, a 2012-es esztendő mélypontnak számított, 2010-ben ugyanis 57 fiatal pár kötött házasságot . Tavaly négy házaspár kérte a válást – tudtuk meg Dancs Ibolyától. Összeállításunk szerzői: BOKOR GÁBOR, FEKETE RÉKA, IOCHOM ISTVÁN, SZEKERES ATTILA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
A házasságkötések számának elmúlt években tapasztalt csökkenése megfordulni látszik: tavaly több pár fogadott örök hűséget Háromszék városaiban, mint egy évvel korábban. S bár a gyermekvállalási kedv nem mutat egyértelmű növekedést, úgy tűnik, a mélyponton túlléptünk – Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Barót és Kovászna anyakönyvi hivatalainak adataiból nagyjából ezeket a következtetéseket vonhatjuk le.
Többen kötnek házasságot, de többen is válnak, a születési és az elhalálozási számok az elmúlt években viszonylag állandóak – derül ki a sepsiszentgyörgyi önkormányzat anyakönyvi hivatalának nyilvántartásából. A megyeszékhelyen ötödével kevesebb kisbaba születését jegyezték 2013-ban, mint tíz esztendővel ezelőtt, de ez nem jelenti feltétlenül a helyi és a környékbeli kismamák által világra hozott gyermekek számának csökkenését az adott időszakban, mivel az újszülöttet annak a községnek, városnak a polgármesteri hivatalánál veszik nyilvántartásba, amelynek területén működik az adott szülészet. A háromszéki megyeközpontban 2003-ban 1347 újszülöttnek állítottak ki születési bizonyítványt, 2013-ban pedig 1088-nak, 27-tel kevesebbnek, mint egy esztendővel azelőtt. A Sepsiszentgyörggyel szomszédos sepsiszentkirályi Semper Sanitas magánkórházban tavaly hatvannyolc kisbaba született, akiket Sepsiillyefalván anyakönyveztek. Az elhalálozások száma viszonylag állandó az elmúlt évtizedben, 2003-ban 763 halotti bizonyítványt állítottak ki Sepsiszentgyörgyön, 2013-ban pedig 755-öt. A házasságkötések gyakorisága 2012-ben érte el a mélypontot, akkor a tíz évvel ezelőtti 440-hez képest csupán 260-an mondták ki a boldogító igent Sepsiszentgyörgyön, tavaly 325 esketés történt a városházán. Megnövekedett az egyszerűsített, bíróságinál rövidebb lefutású válást igény-lők száma, egy évvel korábban 11 házasságot bontottak fel a felek kérésére a helyi polgármesteri hivatalban, 2013-ban 17-et. Ennek feltétele, hogy a házastársak közötti megegyezéssel történjék, ne legyen kiskorú a családban és az igénylők fizessék ki az 500 lejes válási illetéket. A válások száma ellenben ennél sokkal több, kevesen veszik igénybe az önkormányzati, illetve a közjegyzői irodák ilyen jellegű fizetős szolgáltatásait, legtöbben az olcsó bírósági utat választják. Országosan évente átlagban százezer házasságot kötnek és harmincezret bontanak fel.
Nőtt a születések száma
A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal anyakönyvi irodájában az elmúlt esztendőben 553 újszülöttet, 234 elhalálozást és 96 házasságkötést vettek nyilvántartásba – tájékoztatott Kovács Mária irodavezető, akitől azt is megtudtuk, hogy az előző évhez viszonyítva, ha nem is látványosan, de nőtt az újszülöttek száma: 2012-ben ugyanis 502-en születtek. Az elhalálozások száma majdnem változatlan, tavalyelőtt 239-en hunytak el. 2012-ben százegy pár mondta ki a boldogító igent, tavaly 96. Hogy hányan váltak el, arról az anyakönyvi hivatalban nincs pontos kimutatás. A születések száma egyébként azért ilyen magas, mert a Felső-Háromszéken világra jött babákat a céhes városban veszik nyilvántartásba.
Pozitív mutatók Baróton
Az elmúlt évekhez képest igen pozitív értékeket mutat a baróti anyakönyvi nyilvántartás. A polgármesteri hivatalban tavaly jóval több születést jegyeztek, mint korábban, a házasságkötések száma szintén nőtt, a haláleseteteké csökkent, s egyszerűsített válás nem történt – tudtuk meg Toma Éva anyakönyvvezetőtől. Az utóbbi öt év statisztikájából kiderül: 2009-ben 93-an, 2010-ben 67-en, 2011-ben 98-an, 2012-ben 121-en, tavaly 143-an születtek. Az elhalálozások száma: 109, 102, 109, 100, illetve tavaly 94, a házasságkötéseké 54, 38, 29, ismét 29, s tavaly 44. Az elmúlt esztendőben nem bontottak házasságot a baróti városházán. Mióta az egyszerűsített válást lehetővé tették, két esetben éltek ezzel Baróton, még 2012-ben.
Negatív mérleg Kovásznán
Fordult a kerék Kovásznán, míg 2012-ben 197 születést és ennél kevesebb, csupán 117 halálesetet jegyeztek, a tavalyi mérleg negatív: 95 személy hunyt el, és 56 születést iktattak (az újonnan világra érkezettek nemcsak kovásznaiak, egész Orbaiszékről jöttek a fürdővárosba a szülő nők). Közülük 12-en külföldön jöttek világra, de szüleik fontosnak tartották, hogy a kovásznai anyakönyvi hivatalnál is beírják – tudtuk meg Dancs Ibolya anyakönyvvezetőtől. Összehasonlításként egy másik adattal is szolgálunk: 2011-ben 250-en születtek a kovásznai szülészeten. Növekedett viszont a házasságkötések száma: tavaly 51 pár esküdött a kovásznai anyakönyvi hivatalnál – egy évvel korábban 45-en fogadtak örök hűséget. Igaz, a 2012-es esztendő mélypontnak számított, 2010-ben ugyanis 57 fiatal pár kötött házasságot . Tavaly négy házaspár kérte a válást – tudtuk meg Dancs Ibolyától. Összeállításunk szerzői: BOKOR GÁBOR, FEKETE RÉKA, IOCHOM ISTVÁN, SZEKERES ATTILA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),