Kilencedik alkalommal tartottak megemlékezést november 4-én a barcaföldvári fogolytábor magyar áldozatainak emlékmű együttesénél. A Hídvég és Földvár közötti emlékhelyen, ahol 1944―45 között több mint hatezer ember raboskodott, s közülük ezren odavesztek, mintegy hatvanan gyűltek össze. Nagy János hídvégi református lelkész házigazdai minőségben köszöntötte az egybegyűlteket. A főszónok, Ungvári Barna András uzoni lelkész, az emlékhely megteremtője jelezte, idéntől a fogolytábor túlélőiről emlékezik meg. Ezúttal a Csíkszerdában élő Ivás Istvánról beszélt, aki Az utolsó székely határőrök című könyvében leírta a haláltábor borzalmait. Bálint László brassó-gyárvárosi református lelkipásztor, címzetes esperes a feldobolyi Bacsó Lajos visszaemlékezéseiből idézett. Akkoriban a foglyoknak felajánlották, ha áttérnek román vallásra, hazaengedik őket, de ők azt válaszolták: magyarok vagyunk, magyarnak születtünk, s azok is maradunk. A bukaresti magyar nagykövetség nevében Alföldi László, majd RMDSZ-szervezetek, egyházak és volt politikai foglyok szövetségeinek képviselői koszorúztak. /Szekeres Attila: Magyarnak születtünk, s azok is maradunk! (megemlékezés Földváron). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./

A barcaföldvári megsemmisítőtábor történetét ismertette a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság rendezvényén Benkő Levente történész. A kolozsvári meghívott felidézte a túlélők visszaemlékezéseit, amelyekből Székely Golgota címmel 2003-ban kötetet jelentetett meg. Benkő beszélt az internáltak embertelen életkörülményeiről, nem engedték meg a családtagoknak, barátoknak, hogy élelmiszerrel és gyógyszerrel segítsék őket. A civil társadalom több fórumon megfogalmazott felháborodását követően a hatalom engedélyezte segélyszállítmány küldését. /Antal Erika: Emlékezni és emlékeztetni. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 26./ Benkő Levente beszélt a romániai internálótáborok létrejöttének előzményeiről, történelmi hátteréről és a korabeli társadalmi viszonyokról is. Az internálások időpontja négy nagyobb hullámra tehető: 1941-ben az Ukrajnában elfogottakat, ‘42-’43-ban a második magyar hadsereg tragédiájának túlélőit, ‘44-’45-ben a román átállást követően a Kárpát-medencében élő kisebbségeket szállították a táborokba. A negyedik hullám áldozatait a polgári személyek teszik ki, akiket szintén az átállást követően hurcoltak el. 1943 júniusában Sztálin levelet írt a brit kormánynak, amelyben kifejtette, hogy a háborús politika következményeit nemcsak a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek is viselnie kell. Molotov szerint „a magyarokat meg kell büntetni”, a kollektív bűnösség kimondatott. A Sanatescu-kormány rögtön teljes amnesztiát hirdetett és megígérte az internálótáborok felszámolását. Elengedték a szovjet hadifoglyokat, helyükbe viszont a magyarokat és a németeket hoztak. A korabeli, magyarokhoz való viszonyt az uszító hadjáratok jellemezték, amelyek következményeként történtek meg többek között a szárazajtai, csíkszentdomokosi vérengzések. A negatív magyarságkép nem volt új keletű. A Trianon utáni, önszervező, politikai úton jogaiért harcoló magyar és német kisebbségi egyesületeket revizionista szervezeteknek tekintették. Ennek következményeként jöttek létre Kelet-Európában az első, háború utáni internálótáborok is. A Sanatescu-kormány a táborok feloszlatása után egy nappal adta parancsba, hogy le kell tartóztatni a német és a magyar kisebbség vezetőit. A korabeli román hatóságok saját akaratukból döntöttek. Parancsba adták, hogy az észak-erdélyi magyar és német nemzetiségű embereket internálni kell, a fegyverszüneti egyezménytől függetlenül. 1944. október 19-én határozták meg, hogy a háborúból hazatérő magyar és német nemzetiségű szökevények hadifoglyoknak tekintendők és internálandók. A földvári tábor nyolcvan százaléka ilyen foglyokból állt. Átmeneti tábor volt, az erősebbeket, munkabíróbbakat onnan vitték a focsani-i munkatáborba vagy a Szovjetunió különböző haláltáboraiba. /Nagy Botond: Kisebbségi fogolysors és munkatáborok. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 27./

Gulag, Kola, Recsk, Duna-csatorna, Bor, Földvár, Apahida, Szibéria, Katyn … A lista távolról sem teljes. A náci emberirtás, megtörténése óta, kötelező oktatási anyag az iskolákban. A kommunizmus rémtetteit a történtek óta és után is félelem, és a történelem hallgatása borítja. Jobbára a művészek hallgatása is. Csíky Boldizsár Gulag című új zeneműve szimfonikus emlékezés. Arról szól, hogy a szenvedés iszonyatától nem lehet megszabadulni. Összetört népdalok foszlányai, egy harang, az erőltetett menet ritmusa… Csíky Boldizsár Gulag c. szimfonikus művének marosvásárhelyi bemutatója május 21-én volt. /Csíky Csaba: Oly korban éltem én… Bemutató a XXXIX. Marosvásárhelyi Zenei Napokra. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 23./

Riadtan szemlélik a barcaföldvári fogolytábor magyar áldozatainak emlékműve előtt folyó munkálatokat a közelben lakó magyarok. Hatalmas kamionok szállítanak oda földet, törmeléket. A négyhektáros terület tulajdonosa elmondta, nem építkezik, csak feltölti az amúgy lápos területet, elegyengeti, majd eladja. A terület tőszomszédságában, egy kisebb magaslaton áll az emlékműegyüttes, amely arra hivatott emlékeztetni az utókort, hogy ott, a Hidvég és Földvár közötti területen állt a fogolytábor, amelyben 1944–45 között több mint hatezer ártatlan ember raboskodott, s közülük mintegy ezren odavesztek. /Szekeres Attila: Egyelőre egyengetnek (Földvár). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 10./

Hol kezdődik a Székelyföld? Dunaszerdahelyen éppen olyan éneklő méltósággal ejtik a magánhangzókat, mint Gyergyócsomafalván vagy Kézdiszentléleken. A Pozsony melletti Egyházgelle lakói kijelentik, hogy ők bizony székelyek. Az öröm és vigalom helyét nyomban fölváltotta a szakmai érdeklődés. Révkomáromi történészek megerősítették, hogy a hat székely nem egyikének, az Adorján-nemnek Posony-ági székelyei nevezték el Csallónak a Duna-ágak közé szorult kis vidéket, Csallóközt. Burgenlandban, a Lajta mellett ma is székely mezőn kaszálnak, székely kútból isznak, ha megszomjaznak, a kocsmai pálinka neve is „székely lé”! Tréfásan „szekler” a szekér neve. A magyarországi Vas megyében a falusi építkezések hasonlítanak a sóvidéki vagy Nyikó menti falu épületeihez. Révkomáromban, a Duna Múzeumban állították ki azokat a késő avar kori leleteket, amelyeket a nyolcvanas évek végén tártak föl a Hajógyár területén. Trugly Sándor régész múzeumőr mondotta, hogy a kincseken látható gazdag mintatár minden darabja és mintája föllelhető a faragott székely kapukon: a tulipán, a rózsaszirom, a palmetta és az életfa kacskaringós indája. Akkor, hol kezdődik a székelyek földje? Balási Gábor A székelyek nyomában című, romantikával átitatott szép könyvében gyakorlatilag László Gyula kettős honfoglalásának elméletét támasztja alá. Hol végződik tehát a Székelyföld? Nem Székelykocsárdnál és nem Földvárnál, Nem Gyimesbükknél vagy Berecknél, annyi bizonyos. De Focsani-nál éppúgy, mint Pozsonynál, Bécsnél, Varsónál, Királyhelmecnél. Ez utóbbi bodrogközi kisváros lakói mind a mai napig büszkén állítják, hogy ők azon székelyek leszármazottai. A Székelyföld tehát ott kezdődik, ahol a magyar történelem! Székelyek nyomaira lehet bukkanni az Őrségben, Zalában, Tolnában, Békésben, Szolnokban, Szabolcsban, Bácskában, Muraközben és mindenütt, ahol magyarok élnek! /Bereczki Károly: Hol kezdődik a Székelyföld? = Népújság (Marosvásárhely), jún. 13./

Jó ötlet, hogy évente már nem csak egy honvédtalálkozót tartanak az erdővidéki hadfiak számára: az együttlét, a közös élmények felelevenítése további erőt ad számukra – mondotta Nagy István, Barót polgármestere, a református templomban a II. világháborús öreg katonák és a földvári foglyok tizenkettedik alkalommal tartott bajtársi találkozóján. A frontot megjártak sorsát követő Boér Imre elmondása szerint a megközelítőleg húszezres Erdővidékről mintegy háromezer férfit hívtak hadba, mintegy negyedük a fronton vagy fogolytáborban vesztette életét, mára pedig mindössze kilencvennégyen beszélhetnek azon időkről. Bölön unitárius lelkésze, ifj. Kozma Albert igehirdetésében úgy fogalmazott, hogy bár Magyarországot a nagyhatalmak kényük-kedvük szerint feldarabolták, Erdély, Újvidék, Felvidék és Kárpátalja lelkileg és szellemileg továbbra is egy. Miklós Árpád volt anyaországi képviselő a ,,csalással és félrevezetéssel” hatalomra jutott szocialista kormány nemzet- és demokráciaellenes tetteiről szólt. Szerinte ma könnyebb a határ másik oldalán magyarnak lenni, mint otthon, Magyarországon. /Hecser László: Honvédeknek erőt adni. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 27./

Egyre több történelemkutató foglalkozik a Trianon után kisebbségi létbe kényszerített magyarság sorskérdéseivel: jogfosztottságával, üldöztetésével, irtásával. Boros Ernő Hogy a magyar pusztuljon /Státus Kiadó, Csíkszereda/ című tanulmánykötete húsz Szatmár megyei, magyarok és elmagyarosodott svábok által lakott település mártírjainak tragédiáját tárta fel dokumentumok, visszaemlékezések segítségével. 1944 novemberétől 1945 tavaszáig több ezer magyar és sváb nemzetiségű civil férfit hurcoltak el otthonaikból Maniu román gárdistái. A pusztulásra ítélt foglyok egyetlen bűne az volt, hogy a magyar–német hadseregben szolgáltak a háború alatt. Fő bűnük valójában sváb és magyar származásuk volt. A félkatonai nacionalista rablóhorda erőltetett menetben étlen-szomjan hurcolta őket Gyulafehérvárig, onnan a Brassó melletti Földvárra (Feldioara). Kivégzések és gázkamra nélküli megtervezett népirtás volt ez. Az úton csak az őket megsajnáló lakosságtól kaptak némi ennivalót, de Nagyenyeden a megfőzött ételt is kiborogatták előlük nyomorítóik. Az elhurcolt magyarok és sváb-magyarok egy részét a Szovjetunióba deportálták „málenkij robotra”, a munkára kevésbé alkalmasakat Földvárra telepítették, földbe vájt, náddal fedett barakkokba. Az alultápláltság, a fertőző járványok, Chesches parancsnok és pribékjeinek kegyetlenkedései, a kényszermunka, az embertelen életmód s a reménytelenség tizedelték télvíz idején a tábort, melyet végül szovjet beavatkozásra számoltak fel, miként a Maniu-gárdát is. Szabadulni csak megvesztegetéssel, komoly pénzösszegért lehetett. Jellemző a korrupt fogvatartókra, hogy a szabadulót (a kiváltottat) halottnak nyilvánították, és kővel rakott koporsót temettek el a nevével. Az áldozatoknak (többszöri akadályoztatás után) csak 2001-ben sikerült méltó emlékművet állítani, a túlélők még mai napig sem kapnak kárpótlást, mert fogságuk, megnyomorításuk nem volt hivatalos. A Maniu-gárdisták tervszerű vérengzést hajtottak végre a háború utolsó hónapjaiban, melynek célja elsősorban a megfélemlítés volt, minél több magyart kényszerítsenek az országból való távozásra, s a maradékot identitásvesztésre, meghunyászkodásra. A bukaresti hatalom minden eszközt bevetett Erdélyben és a Partiumban az etnikai arányok megváltoztatására. Tovább folyik a magyar többségű falvak, községeik (Hegyközpályi, Bihar) románosítása, „csak immár aktív magyar (?) – tulipános és fenyős – gyalázatos részvétellel. ” A Szemtanú könyvek sorozatban megjelent mű dokumentumok, fotók segítségével mutatja be a történteket. /Pataki István: Magyar holokauszt. = Reggeli Újság (Nagyvárad), okt. 30./

Zarándokhellyé válik Földvár ― tudósított a Háromszék az első megemlékezésről, s azóta tíz éven át mindig összegyűltünk itt ― mondotta Ungvári Barna András uzoni református lelkész, a Hidvég és Barcaföldvár közötti emlékhelyen. 1944―45 között a földvári fogolytáborban sínylődött több mint hatezer ember, akik közül mintegy ezren odavesztek. Az ő emlékükre alakították ki a kőtömbös, keresztes, mozaikos emlékkertet Ungvári Barna hidvégi szolgálata idején. Nagy János hidvégi református lelkész köszöntője után Bucsumán György, a brassói Szentkereszt-plébánia káplánja emlékezett az elhunytakra, majd Nagy B. Imre szárazajtai túlélő visszaemlékezéseiből idézett Ungvári Barna. Balázs Ádám, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének első tanácsosa jelezte, kezdeményezni fogja, hogy a foksányi fogolytábor helyét is jelöljék meg. /Szekeres Attila: Földvár, a zarándokhely. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./

Ne feledjünk, ne hallgassunk (Megemlékezés Barcaföldváron)
Napsütéses idő fogadta a nemzeti gyásznapon, tegnap délután a mintegy százharminc megemlékezőt az egykori barcaföldvári fogolytábor helyén kialakított emlékkertben. Ott, ahol 1944–1945-ben több mint hatezer ember sínylődött, közülük mintegy ezren odavesztek. Hetven év után a helyszínre visszatért a ma 88. születésnapját ünneplő Nagy Imre egykori fogoly, aki emlékeiből osztott meg. A rendezvényen közreműködött az ürmösi unitárius dalárda. Az emlékezőket Nagy János hidvégi református lelkész köszöntötte, majd az emlékmű ötletgazdája, az emlékhely kialakításának szorgalmazója, Ungvári Barna András korábbi hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor mondott beszédet, jelezve: már 14. alkalommal emlékeznek itt. Jeremiás próféta könyvéből a babiloni fogságot leíró részből választott igét magyarázott, majd, mint minden évben, most is egy túlélőre összpontosított. A köpeci id. Sebestyén Mózes Benkő Levente által lejegyzett emlékezéséből olvasott fel részleteket. Ötvenedmagával vitték el Köpecről, a táborban sanyarú körülmények között tengődtek, rengetegen meghaltak. Az emlékezés három brassói lelkész igéjével folytatódott: Koszta István evangélikus, Kassay Géza belvárosi református és Szász Ferenc unitárius lelkipásztor osztotta meg gondolatait. András Pál, Magyarország bukaresti nagykövetségének első titkára szerint a fogolytáborban szenvedő embereknek egyetlen bűnük volt: az, hogy magyarok voltak. Ha meg is bocsátunk, de soha ne feledjünk, és ne hallgassunk – mondotta. Nagy Imre túlélő elmondta: Szárazajtán született 1925-ben. Sepsiszentgyörgyön tette le az esküt, s a parancsot katonaként soha meg nem tagadta, amíg őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós le nem tette a fegyvert, mert Magyarország elveszett. Ez 1944. október 16-án történt, s október 20-án szovjet fogságba estek tizenegyen, négyen szárazajtaiak, heten bélafalviak. Ki akarták végezni őket, ingre-gatyára vetkőztették, s egy gödör szélére állították. Amíg a katona a fegyverét töltötte, megléptek. Szamosbethlentől 385 kilométert gyalogoltak étlen, az első 26 kilométert akkor éjjel mezítláb Szeretfalváig. Amikor hazaért, szülei nem ismertek rá. De alig ért haza, egyszer csak szólt a fazék egy román ember nyakában, aki három csendőrrel jött. Kérték az iratait, nem voltak, kezét hátrakötötték, s vitték. 1944. október 24-én este úgy elvitték, hogy 1945 március 26-án este ért haza. Akiket vele együtt elhurcoltak Szárazajtáról, azok közül nyolcan Oroszország valamely részén nyugszanak, senki nem tudja, hol. 156 napot töltött fogságban, abból hármat Sepsiszentgyörgyön börtönben, aztán úgy került Földvárra, mint a tyúk, amelyet megfogott a róka, s nem tudta, hová viszik. Akkor ijedtek meg igazán, amikor megérkeztek, s a kapura ki volt írva románul: Jó, hogy jöttetek magyarországi foglyok. Mintegy 1500-an voltak háromszékiek. Borzasztó volt az az élet, 25 centi széles területen aludt, oldalra feküdve, kopasz föld volt a párnája és a derékalja. A mocskos tóból ittak úgy, hogy félrehajtották a faleveleket, a habot. Abban is mosakodtak. Azért haltak meg sokan, mert nem volt tisztálkodási lehetőség, nem volt étel, főleg ivóvíz. Volt, hogy egy talált cukorrépa mentette meg az életét. Kétszer szökött meg. A szászveresmarti téglagyárnál kapták el, úgy elverték, hogy alig maradt meg, s visszavitték. Egy hónapon keresztül minden nap huszonötöt kapott derékszíjjal a lábára a szökésért. Aztán másodszor sikerült. 1957-ben a magyarságáért ismét megkapta a feketelevest – mondotta Nagy Imre, aki kedvenc énekét is elfújta: Felmegyek a doberdói nagy hegyre. Az emlékezés koszorúzással, himnuszaink eléneklésével zárult a helyszínen, majd a hidvégi református gyülekezeti házban kialakított emlékszobában szeretetvendégséggel folytatódott.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kincskeresés a leomlott várfalak alatt
Az Erdélyi bárka című könyv bemutatója
Csütörtök délután a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében a Pakson élő Serdült Benke Éva magyartanár legújabb kötetét, a szekszárdi Babits Kiadónál megjelent Erdélyi bárka című esszéfüzért ismertették. A háromszéki születésű szerző szentivánlaborfalvi gyermekkor után került Marosvásárhelyre, innen települt át '79-ben Magyarországra.
A vetített képes időutazásban részletes, kiegészítő magyarázattal szolgáló Balás Árpád földrajztanár, helytörténész szerint e könyv tömör erdélyi történelem. A telt házas közönséget azokon a helyszíneken kalauzolta végig, ahol a szerző is megfordult, fotókon is megörökítve a múlt örökségéből fennmaradt porladó történelmet. A koronavárosoktól (Huszt, Técső, Visk, Hosszúmező, Máramarossziget) Nagyenyedig, Barcaföldvártól Oravicáig, Abrudbányától Zalatnáig kísér az előadó, de a történelmi Bánság is jelen van, Pankota, Világos, Alkenyér, Sibot, Kenyérmező, a Majtényi sík ugyancsak. Feltűnik a vízzel elárasztott Bözödújfalu, majd Marosvécs, és Marosvásárhelyen át Kerelőszentpálig hosszú utat tesznek meg a jelenlevők a másfél órás tartalmas előadás során. A helytörténész szerint a múltunkat meg kell őrizni, mert a történelem nem mögöttünk, hanem alattunk van.
A történelmi és művelődéstörténeti esszéket tartalmazó kötet a kisebbségi sorban élő magyarság sorsdöntő eseményeit mutatja be a 16. századtól a 20. század végéig. A Rekviem egy temetőért, Ahol a történelem ollója csattogott, Amikor egy város kiáltott, Az erdélyi szellem fáklyavivői, a Telekiek, Kastélyok és kastélylakók, Sorsok Kerelőszentpálon megannyi kiáltó fejezetcím. Erdélyhez kötődő személyiségek neve visszhangzik, melyeket a szerző, alapos kutatómunka során, a következő generációkra is gondolva gyűjtött össze: a Rákócziak, Báthoriak, Hallerek, Telekiek, Bethlenek, Bornemiszák mellett Petőfi Sándor, Déryné, Prielle Kornélia, Kántorné, Szigligeti, Csokonai, Csíky Gergely és még sokan mások.
Haller Béla tanár, a Castellum Alapítvány elnöke, mint mondta, a Haller családról kellett volna reflektáljon, de számára nehéz régi dolgokat szépen egybefonni, főleg, ha a valamikor virágkorát élt kastély, melyből részletek suhantak végig a kivetítőn, most a végromlás szélére került. A múlt és jelen fájdalmas találkozása ez a könyv. Célratörő, tudományos, de nem tudálékos, érzelmes, de nem érzelgős. Szerinte ez jellegzetesen női könyv, mert a nők különösképpen fájlalják az elmúlt életet, amelyet a vad erőszak pusztított el, és a végtisztesség mindannyiszor elmaradt. Amint a könyv szerzője is írta a nürnbergi patrícius családból arisztokratákká vált Haller családról: "Négyszáz év alatt létrehoztak nemzeti értékeket, melyeknek most szomorú romlását tehetetlenül nézi a közömbös jövő".
– Miért Erdélyi bárka a könyv címe? – kérdeztük az est izgalmától felszabadultan mosolygó szerzőt.
– Amikor azon gondolkodtam, mennyi mindent kellene megőrizni az utókornak, Nagy László költő szavaival élve "átmenteni a túlsó partra", Kányádi Sándor Noé bárkája felé című verse jutott eszembe. A költő engedélyét kértem, hadd szerepeljen a vers is a könyv elején a címválasztás alátámasztásaként.
– Mi volt az esszékötet megírásának az indíttatása?
– Középiskolai tanárként Magyarországon ébredtem rá történelmi jellegű hiányosságaimra. Olykor, ha az anyaországiak erdélyi vonatkozású kérdéseket tettek fel, csak alapos dokumentálódás után mertem választ adni, hogy precíz legyen. Nem vagyok történelemtanár, de középiskolai magyartanárként meg kellett értenem a történelmi korok összefonódását ahhoz, hogy az irodalmat kellőképp tolmácsolhassam a diákoknak, ezért sokat olvastam. 2002-es nyugdíjazásom után lett elegendő időm kutatni, és immár a harmadik könyvet is megírni.
– A meglátogatott, lefotózott erdélyi helyszínek levéltárait is igénybe kellett venni?
– Szerencsés vagyok, ugyanis Pakson könyvtárközi kölcsönzés útján bármit meghozatnak. A szekszárdi könyvtárban kutattam a Hallerek múltja iránt, de a Széchényi könyvtárnak is gyakori látogatója voltam és vagyok. Ugyanakkor elég sok családi, személyes jellegű okiratot kaptam Haller Ilona grófnő fiától, de Teleki Julianna jóvoltából is értékes családi okmányok birtokába juthattam.
– Mennyi kutatómunka áll az Erdélyi bárka mögött?
– Hozzávetőleg 5-6 év alatt született meg. Szekszárdon negyedévente jelenik meg az Átalvető című folyóirat, melyet egy Marosvásárhelyen végzett orvos szerkeszt. Tizenöt éve közlik a főleg erdélyiekkel foglalkozó írásaimat, melyek e könyv összeállítását is nagyban elősegítették.
A Láncra kötött emlékezés című fejezetben a földvári haláltábor magyarellenes megtorlása nyomán több ezer, jeltelen sírban nyugvó áldozatnak állít emléket a szerző. "A városka fölött még látható várromok jól őrzik titkukat, a jelen semmit se tud a múltról. Földút tér balra, még nem látni semmi emlékhelyet... Az út gödrökkel teli, talán éppen a tömegsír fölött vezet. Itt vége van minden útnak."
A Kárpátok vármaradványai alatti múlt kincseit kutató szerző a határon túlról munkálkodik nyelvünk, nemzeti értékeink, történelmi, művelődéstörténeti emlékeink megőrzése érdekében. Szellemi tevékenységét csönd és méltóságteljes alázat övezi.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely),

Földvári foglyok hitvallása
Hetven éve, 1944 októberében kezdték a volt magyar honvédeket begyűjteni a barcaföldvári lágerbe, ahol mintegy hatezren sínylődtek, s a túlélők vallomásai szerint ezren elpusztultak. Eddig 350 halottat sikerült azonosítani. Az utolsó tömegsír fölött kialakított emlékkertben 2000 óta tartanak megemlékezést. Az elején a halottak napja utáni hétvégén, 2003-tól november 4-én, a nemzeti gyásznapon. Tegnap délután mintegy százötvenen emlékeztek a vértanúkra. Az emlékműállítás kezdeményezője, Ungvári Barna András volt hidvégi, jelenlegi uzoni református lelkipásztor különlegesnek nevezete az eseményt, hisz immár tizenötödik alkalommal került sor a megemlékezésre. Bevezetőjében az 1944. augusztus 23-ai román átállás utáni légkört idézte meg Vincze Gábor Illúziók és csalódások című, a második világháború utáni időszakot bemutató kötetéből: a bölöni községvezetésnek a Magyar Népi Szövetség kolozsvári elnökségéhez írt beszámolójából olvasott fel. Beszéde alapigéjéül Péter apostol első leveléből (1, 3) idézett: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által”. A szónok idén a miklósvári id. Barabás Ferenc túlélő Benkő Levente történész, újságírónak elmondott vallomásából olvasott fel részleteket. Kiemelte azt a részt, amikor a foglyot arra biztatták, változtassa nevét Bărbescura, s akkor hazaengedik, mire azt válaszolta: aki magyarnak nem volt jó, románnak sem lesz jó.
A hidvégi református egyházközség által támogatott, a brassói RMDSZ által szervezett megemlékezésen a brassói magyar történelmi egyházak képviselőetében Koszta István evangélikus, Jári Zsolt református, Máthé Vilmos római katolikus és Szász Ferenc unitárius lelkész osztotta meg az eseményhez kapcsolódó gondolatait. Közreműködött az ürmösi unitárius dalárda. Az emlékkő megkoszorúzása és himnuszaink eléneklése után a hidvégi református gyülekezeti házban kialakított emlékszobában a helyi közösség szeretetvendégségével zárult a megemlékezés.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bármelyik nemzethez is tartozott, minden foglyot hazavárt valaki
Az elhurcoltakra emlékeztek a XIX. Tövisháti Napokon Szilágycsehen
Történelem és szilágycsehi emberi sorsok címmel, az emlékezés jegyében zajlottak a hétvégén Szilágycsehen idén a XIX. alkalommal megszervezett Tövisháti Napok.
Bár a helyi román nemzetiségű tanácsosok ellenállása miatt nem sikerült leleplezni az 1944 őszén a Szilágy megyei településről Barcaföldvárra elhurcolt, az eddigi ismeretek szerint nyolcvannégy magyarnak – akik közül hatan hunytak el a haláltáborként elhíresült Brassó melletti internáló lágerben – tervezett emlékművet, a szilágycsehi magyarokat ez mégsem tántorítja el eredeti szándékuktól: az emlékmű mielőbb állni fog, ha köztéren nem lehet, akkor a református templomkertben. A témakörben elhangzó tudományos előadások által lehetőség nyílt a múlt eseményeinek alaposabb megismerésére, illetve az évtizedek óta mélyen elásott emlékek valamelyes kibeszélésére. Mindemellett szórakozásban is volt része a közönségnek, Kovács Katinak és a néptáncegyütteseknek köszönhetően.
Több alkotótáborban készült munkát állítottak ki a képzőművészeti tárlaton.
Szabadság (Kolozsvár)

Barcaföldvárra zarándokoltak
Barcaföldvári magyar golgotaként említette a földvári fogolytábor utolsó tömegsírja helyén kialakított emlékkertet annak kezdeményezője, az emlékmű állítója, Ungvári Barna András volt hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor a helyszínre érkező autóbusznyi magyarországi zarándoknak tartott előadásában múlt héten.
A Gulág-emlékév, magyarán a Szovjetunióba hurcolt foglyok és kényszermunkások emlékévének rendezvényei keretében a felsőzsolcai Megbékélésért Polgári Szövetség szervezésében, Fehér Tibor elnök vezetésével rendhagyó zarándoklatot szerveztek. A közel félszáz résztvevővel szerdán Kolozsváron Benkő Levente történész, újságíró, a Háromszék volt szerkesztője ismertette a földvári fogolytábor történetét. Csütörtökön a helyszínen Ungvári Barna András köszöntötte a vendégeket. Sofoniás könyvéből vett igét (3:16–17) idézett. Isten szava a prófétai üzeneten át szólt az Ószövetség népének, Jeruzsálemnek, Sionnak, annak a népnek, amely elcsüggedt, elbátortalanodott, szíve nehezen nyílt meg a jó hír előtt, kishitű, kételkedő volt. Az emberek nem tudták, mit hoz a holnap, ki tartja meg őket. Hasonlóképpen a barcaföldvári 2-es számú fogolytáborban sínylődők is sokszor feltették ezt a kérdést, mondotta a lelkész, hozzátéve, úgy gondolták, meghalt a reménység is. Milyen csodálatos gondviselése Istennek, hogy elhangzott és ma is hangzik a biztatás. A bűn súlya alatt nyögő embernek szól a biztatás, a bátorítás: ne félj, én vagyok a te Megváltód! Veled vagyok, nem hagylak el, sem el nem távozom tőled. Itt, a Barcaföldváron, Lügeten vagy más fogolytáborokban sínylődők számára is hatalmas biztatás, reménykeltő fénysugár lehetett az isteni üzenet, hogy nincs minden elveszve, nem fordult el az Úr, lehet őt keresni és meg is lehet találni – zárta igemagyarázatát a tiszteletes. Ezt követően az emlékműállítás nehézségeit sorjázta: az 1999-ben a I. földvári fogolytáboros megemlékezésen  nem sikerült az emlékműavatás, de 2000. június 24-én már igen. Aztán az emlékművet traktorral lehúzatták, de sikerült elérni annak visszaépítését 2001. június 21-én, és újraavatni augusztus 4-én. Gulybán Tibor felsőzsolcai görögkatolikus lelkész, esperes liturgiai szolgálatot tartott, és imádkozott az elhunyt foglyok üdvéért. Fehér Tibor elnök megköszönte a fogadtatást, és elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Hidvégen, a volt kántortanítói lakásba átköltöztetett földvári fogolytáboros emlékszobában Nagy János helybeli lelkipásztor fogadta és köszöntötte a felsőzsolcai zarándokokat. Az emlékszoba létrejöttének körülményeiről és 2001. november elején történt avatásáról szólt Ungvári Barna András, aki Páll Domokos csíkszépvízi elhunyt fogoly példájával felhívta a figyelmet a kettétört személyes sorsokra, életekre, megcsonkított családokra. Benkő Levente Bacsó Lajos feldobolyi túlélő szabadulásának történetét mesélte el az általa adományozott drótvágó ollót felmutatva. Nagy János Nagy B. Imre szárazajtai túlélő szabadulásának történetét idézte.
A magyarországi zarándokok Háromszékről a foksányi fogolytáborhoz utaztak.
 Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gulág: végtisztesség hetven év után
Valóságos történelmi időutazásnak bizonyult a Miskolc melletti felsőzsolcai Megbékélésért Polgári Szövetség által a múlt hét végén szervezett romániai zarándoklat, amelyen a Szovjetunióba kényszermunkára hurcolt ártatlan polgári személyekre emlékeztek.
A Gulág-emlékév keretében zajló esemény résztvevői, elsősorban tanárok, diákok, történészek, áldozatok hozzátartozói többek között felkeresték a hírhedt Brassó melletti barcaföldvári és a Vrancea megyei focşani-i láger helyszínét is. Az emlékhelyeken imát mondtak, gyertyát gyújtottak és koszorút helyeztek el az elhurcoltak tiszteletére. Többek számára megnyugvást jelentő pillanatok voltak ezek, ugyanis a zarándokok között olyan személy is akadt, akinek 1944 őszén mindkét nagyapját vagy mindkét testvérét elhurcolták a bevonuló szovjetek, és több mint hetven évtized távlatából végre megemlékezhettek szeretteikről elhalálozásuk feltételezett helyszínén.
(P. A. M.) Szabadság (Kolozsvár)

Háromszékről kétezren vesztek oda
Uzonban emlékeztek a barcaföldvári áldozatokra 
Élve az alkalommal, hogy a Magyar Országgyűlés és Magyarország Kormánya 2016-ot a Gulág évének nyilvánította, szombaton az uzoni református templomban ünnepi istentisztelettel, kulturális műsorral, előadásokkal és táblaavatással emlékeztek azokra a magyar és német férfiakra, akiket 1944 őszén a barcaföldvári elosztótáborba hurcoltak a román hatóságok.
Ez alkalomból a Sepsi Református Egyházmegye részéről Incze Zsolt György esperes köszöntötte a templomba Háromszékről és az anyaországból egybegyűlteket. Igét Szegedi László Tamás, a Brassói Református Egyházmegye esperese hirdetett, majd az istentisztelet végeztével a barcaföldvári tömegsírokat megjelölő emlékmű elkészítésének értelmi szerzője és kivitelezője, illetve az emlékünnepség megszervezője, Ungvári Barna András, jelenleg Uzonban szolgáló református lelkipásztor elevenítette fel az emlékhely kialakításának nehézségeit. Az elkövetkezőkben az uzoni református dalárda idézte fel szívbemarkoló énekszó és az egykori deportáltak naplójegyzeteinek felolvasásával a barcaföldvári gyűjtőtábor kényszerlakóinak tragédiáját, majd Kóka Zoltán alezredes a bukaresti magyar nagykövetség katonai és légügyi attaséjának, valamint Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége elnökének áldozatokra emlékező szavai hangzottak el. 
A haláltábornak nevezett egykori gyűjtőhely létrehozásának előzményeit és az ott történteket a téma kutatója, Benkő Levente, jelenleg Kolozsváron élő újságíró, történész idézte fel. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy a mai napig sincsenek pontos adatok az 1944 őszén elhurcoltak számára vonatkozóan, szerinte azonban Kolozsvárról például 5000, Csíkszékről 3000, Háromszékről pedig 2000 személy eshetett ennek áldozatul. A barcaföldvári gyűjtőtábor állandó létszáma valahol 2500–6000 között mozgott, és állandóan változott, ugyanis a munkaképeseket folyamatosan elszállították, a helyüket újakkal töltötték fel.
A döbbenetes történéseket felidéző, de mindvégig méltóságteljes ünnepség a templom oldalán az áldozatok emlékére elhelyezett márványtábla leleplezésével, valamint a foglyok és hozzátartozóik leveleiből, visszaemlékezéseiből létrehozott vándorkiállítás megtekintésével ért véget. 
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kegyetlen tisztogatás volt
Az eseményt megelőző napok zord időjárása után november 4-én, talán Isten áldásaként, ragyogó napsütés fogadta azt a mintegy 150 tisztelgőt, aki a nemzeti gyásznapon felkereste az egykori barcaföldvári 2. számú gyűjtő- és elosztótábor területén található tömegsírt, és megkoszorúzta a föléje emelt emlékművet.
2000 óta immár tizenhetedik alkalommal gyűltek itt össze a Háromszékről, Királyföldről és Barcaságról érkező zarándokok, emlékezni és emlékeztetni azokra a román hatóságok által idehurcolt személyekre, akiknek 1944 és 1945 októbere között csak azért kellett elpusztulniuk, mert magyar anya szülte őket.
Elsőként Nagy József hidvégi református lelkész köszöntötte az egybegyűlteket, majd az emlékhely létrehozásának ötletgazdája és megvalósítója, Ungvári Barna András, egykor Hidvégen, jelenleg Uzonban szolgáló református lelkipásztor szólt hozzájuk. Azoknak a sanyarú időknek a történéseit, melyekben emberek ezreit lehetett elhurcolni csupán származásuk okán, egy 1944. november 11-én keltezett folyamodvány részletének felolvasásával hívta elő a feledés homályából.
A Maros megyei Magyar Népi Szövetség által a prefektushoz felterjesztett levélben többek között ez áll: „A közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide. Rajtunk akarják megbosszulni azokat a sérelmeket, amelyeket elkövettek rajtuk. A fegyverszüneti szerződés II. pontjára hivatkozva a román hatóságok sajátos értelmezésük alapján letartóztatják és internáló táborok felé irányítják mindazokat a férfiakat, gyakran asszonyostól, csecsemőstől, akik a magyar vagy román hadseregből megszöktek, eldobva a Szovjetunió felé irányított fegyvert, valamint a német és a magyar hadsereggel elhurcolt, és most Észak-Erdély valamelyik részéből visszatért lakosságot.”
Az évek során kialakult szokásához híven igehirdetés után Ungvári tiszteletes egy túlélő szavainak a felolvasásával is felelevenítette az akkor történteket. Ezúttal a miklósvári Miklós Péter visszaemlékezéséből idézett, a Benkő Levente újságíró, történész által összegyűjtött anyagot tartalmazó könyvből.
„Hazaértünk, de nemsokára összeszedtek minket a román csendőrök. Azt mondták, hogy papírt csinálnak arról, hogy katonák voltunk. Minden faluból vittek, nemcsak Miklósvárról” – számol be az elhurcolásáról, a későbbiekben pedig azt is megtudhatjuk tőle, hogy a szomszédos Lügeten is volt a földvári tábornak egy alegysége. Benkő Levente a levéltárakban búvárkodva eddig 79 ott elhunyt magyar áldozatot azonosított, akiknek a tiszteletére ez év október 22-én sikerült emlékkövet állítani.
Az elkövetkezőkben a brassói magyar történelmi egyházak jelen lévő képviselői, Csibi József belvárosi római katolikus plébános, valamint Szász Ferenc unitárius lelkipásztor imádkoztak az elhunytak lelki üdvéért, majd koszorúzás következett. Ennek során Brassó városa önkormányzatának képviseletében Toró Tamás, Bölön polgármestere, Barcaföldvár és Hidvég RMDSZ-szervezete, az énekléssel is besegítő ürmösi unitárius dalárda, a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete, Márton Árpád parlamenti képviselő, a Háromszéki és Történelmi Vitézi Rend tagjai, valamint magánszemélyek helyezték el a kegyelet virágait.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A rideg szobrok vetése
Eszünkbe juthat ma is számos román történészprofesszor, a maiak közül többek között Lucian Boia; a kitalált és nyugat felé és itthon is kitálalt román történelmi mítoszokat szedte rendbe-ráncba több könyvében is. A hazugság mégis burjánzik tovább. Most ismét, és ki tudja, hányadszor avatták nemzeti hőssé Avram Iancu (1824–1872) tömeggyilkost, aki az 1848-49-es Habsburg-ellenes magyar forradalmat és szabadságharcot támadta hátba hatalmas bécsi pénzösszegekért.
A román képviselőház elfogadta a nemzeti hős megnevezést, és óhatatlanul fölvillan előttünk a tömegmészárlás levezénylése Nagyenyeden 1849 januárjában, majd Nagylakon, Hariban, Járán és még tizenhárom magyar településen, többezernyi civil, asszony, gyermek legyilkolása Zalatnán. Zárán ugyanez történt. A kommunista meg a mostani áldemokráciákban Erdélyt elárasztották Avram Iancu szobrai, akár a Vitéz Mihályé (Mihai Viteazul), aki maga sem tudta, hogy 1599-ben „három román országot egyesített”, szintén hatalmas Habsburg császári pénzen, az erdélyi lázadó magyarok ellenében.
Ezért nem véletlen számomra sem a román megalázásokban élvén elviselőként, hogy eszembe ötlött azonnal az igazmondó román tudósok, professzorok, történészek sora, akik a nemzeti mítoszok, hazugsághalmazok haszonélvezői ellenében elmondták már Avram Iancu viselt dolgait is, el a Mihály Vitéz vajda mesés, fellegjáró „egyesítgetését” is a jelennek. Lám, kampányoltatják mégis Avram Iancut a román politikusok a magyarok és a történelem ellenében. Nem először. A fiatal jogász 24 éves korában kezdte jogi meg „nemzeti hősi” pályafutását, bele is tébolyodott a történésekbe, a partizánharcokba, a népgyilkolásba, és legfőképpen abba, hogy rájött: Ferenc József császár nemcsak a magyarokat büntette iszonyúan, hanem a románságot is megalázta, vissza a jobbágyságba, minden ígérgetései ellenére.
A holtak nem nyilatkoznak Nagyenyeden, Nagylakon, Zalatnán és annyi meg annyi magyar településen. Barcaföldváron sem. Mind magyarok, akikre emlékeznünk szobrok nélkül is nagyon nehéz. A nemzeti fájdalmat nem lehet kiheverni. A román nemzeti szobrok csak árnyékot vetnek, gabonát nem.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tisztelet az elhurcoltaknak: emlékműavatás Kolozsváron
A Kolozsvárról 1944 októberében a Szovjetunióba hurcolt 5000 magyar civil férfi tiszteletére állítottak emlékművet szombaton a kincses városban, a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus sírkertjében.
A Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész által készített, letisztult formavilágú emlékmű leleplezésén több százan vettek részt. A Szovjet Elhurcolások Kolozsvári Emlékbizottsága és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház által szervezett megemlékezés Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök igehirdetésével kezdődött, majd az alkotást megáldották az erdélyi magyar történelmi egyházak képviselői.
Benkő Levente történész, újságíró, az emlékműállítás kezdeményezője felidézte: 2014 októberében, az elhurcolások 70. évfordulóján háromnyelvű – magyar, román és német – emléktáblát helyeztek el a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus sírkertjében, de már akkor tervezték az emlékműállítást. Hozzátette: a projekt a magyar kormány támogatása révén valósult meg.
Benkő ugyanakkor a Krónika kérdésére felidézte: a szovjetek 1944. október 11-én foglalták el Kolozsvárt, és azonnal megkezdték a magyar civil férfiak összegyűjtését. Egyetlen hét leforgása alatt ötezer embert gyűjtöttek össze. Egyeseket otthonukból, másokat munkahelyükről vittek el, de olyan is volt, akit szó szerint a háza tetejéről parancsoltak le, miközben épp javítási munkálatokat végzett.
A törvényszék épületébe vezényelték őket a Honvéd (ma Dorobanţilor) utcába, majd gyalog kellett Tordáig masírozniuk. Innen vonattal utaztak tovább a Brassó megyei Barcaföldvárra, onnan pedig a focşani-i szovjet lágerbe, ahol folyamatosan 23–40 ezer fogoly raboskodott. A munkaképes, erős férfiakat kiválogatták, és a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba vitték. A Kolozsvárról elhurcoltak kétharmada hazatért, de körülbelül 1500-an, egyes becslések szerint 1800-an meghaltak.
Benkő Levente azt is elmondta: Kolozsvár vonatkozásában azt is tudni kell, hogy a magyar hadsereg szeptembertől októberig tartotta magát Tordánál a sokszoros túlerőben lévő szovjet és román csapatokkal szemben. Rogyion Jakovlevics Malinovszkij szovjet marsalltól számonkérték, miért késik Kolozsvár elfoglalása, ő pedig az ellenállók nagy számával magyarázta a helyzetet. A jelentéseiben rengeteg védő szerepelt, így annak megfelelő számú foglyot kellett összegyűjtenie, ezért hurcoltak el több ezer embert. Tordáról 700 magyar civilt, azaz a város akkori lakosságának egytizedét vitték el. A megemlékezés keretében szombaton konferenciát is tartottak.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Feledni nem szabad (A barcaföldvári mártírok emlékezete)
Tizennyolcadik alkalommal gyülekeztek szombaton Barcaföldvár határában az emlékezők kegyeletüket leróni az egykori – a második világháború utolsó hónapjaiban a román hatalom által szovjetekkel kötött fegyverszüneti egyezmény nyomán létrehozott – haláltábor poklát átélt, illetve ott életükkel fizető magyar és német katonák, honfitársaik emléke előtt. A már hagyományosan az 1956-os nemzeti gyásznapon szervezett megemlékezésre idén is viszonylag szép számban érkeztek elsősorban az idősebb nemzedék képviselői.
A földvári fogolytáborba kerültek azt érezhették, itt most mindennek vége, és egy rövid szempillantásig még Isten is elhagyta őket. Gyakran kérdezhették, van-e még remény, lesz-e e földi életben tovább. Sokak számára Pál apostol rómabeliekhez írott levelének sorai – „az igaz ember hitből él” – az életet jelenthették – fogalmazott felszólalásában Ungvári Barna András volt hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor Nagy János hidvégi református lelkész, házigazda köszöntőszavait követően.
A barcaföldvári egykori fogolytábor utolsó nyomai már jó pár éve a földdel váltak egyenlővé. Az ott elhunytak, szenvedők emlékének feltámasztója, Ungvári Barna András az előző évektől eltérően nem az elhurcolt miklósváriak visszaemlékezéseiből idézett a szovjet katonák sírkertjében felállított andezit emlékmű árnyékában, hanem rövid történelmi áttekintést követően a feldobolyi Bacsó Lajos szavait hívta segítségül a borzalmak felvillantására. A sajnos most már csak néhai Bacsó Lajosként említhető egykori földvári fogoly részletes vallomásban hagyta hátra az utókornak a maga és hat falustársa által megélteket, a hamis csábító üzenettől, mellyel először a sepsiszentgyörgyi börtönbe csalták el őket a hatóságok, majd a fogolytáborba történő szállításuktól, illetve a szomszédos falubeli kalandjaikon keresztül egészen a kivételes szerencsével, hosszas tervezés után 1945 márciusában megvalósított szökésig, végül hazatérésükig. E sorok is kegyetlen állapotokról, betegségekről, halálról, nyomorról, hányattatásról szólnak. Van Isten, és aki hiszi Istent, annak van istene – idézte néhai Bacsó Lajosnak a Vadas-tető árnyékában a hazatérés útján elhangzott mondatát a lelkipásztor. Ahogy Bacsó Lajos számára, mások számára is ily módon van és lehet szabadulás. „Valahányszor úgy érezzük, az Úristen elfordította fejét tőlünk, lehunyta szemét, jusson eszünkbe a hit fontossága. A Szentírás tanítja, van ilyen időszak, de létezik ugyanakkor a bocsánat és a kegyelem is. Az soha nem történhet meg egy ember életében, hogy az Úristen cserben hagyja őt, mert szeretete és hűsége örökkévaló” – zárta beszédét Ungvári Barna.
„Az emlékezés, a szörnyűségek felidézése, kísérletünk, hogy a szenvedők helyzetét átéljük, elnémít minket. Nehéz bölcsességet mondani, nehéz a miértekre választ találni, és nehéz vigasztalni. Ilyenkor imában keressük a választ, a reményt, amint tették az élet és halál mezsgyéjén küzdők a földvári táborban. Mi, szabadok az emlékezés órájában döbbenünk rá, hogy sokkal felelőssebben kellene gazdálkodnunk Istentől kapott időnkkel, alaposabban kellene különbséget tennünk jó és rossz között” – mondta áldásában Nagy János. A történelmi egyházak képviselőin kívül Ambrus Izabella brassói RMDSZ-es képviselő, valamint Bedő Zoltán újságíró a vitézi rend képviseletében szólt a megemlékezőkhöz. Előbbi szerint a jajszavaktól hangos múlt lehet megerősítő és ösztönző a jelenben. Elődeink a szabadságeszményért vérüket és életüket adták, és e harc máig sem ért véget. „Fontos, hogy értékeljük szabadságunkat, de egyúttal felismerjük a jelen harcait is, nyelvünk, iskoláink, szimbólumaink megtartásáért, a magyar tisztségviselők meghurcolásáért” – fogalmazott. Bedő Zoltán felidézte: történelmünk során nemcsak messziről jött hordák mészárolták a magyarságot, hanem a területszerzési szándékkal betörő szomszéd népek is, annak ellenére, hogy a magyar királyság védőszárnyai alatt cseperedtek nemzetté. Az 1944-ben Barcaföldvárra hurcoltak egyetlen bűne a származásuk volt, de ez eléggé súlyosnak bizonyult, hogy sokuk életét aljasul kioltsák. A kommunizmus sem volt képes a gyilkosságok emlékét elmosni, majd a fordulat után pár ember áldozatos munkája révén eljöhetett a kegyeletteljes emlékőrzés ideje, és 18 éve lehetségessé vált a méltó megemlékezés. „E vérrel megszentelt helynek arra kell emlékeztetnie, hogy bármikor az itt kiszenvedett honfitársaink sorsára juthatunk. Ezt elkerülni éberséggel lehet, bátorságot, erőt és egységet mutatva fel a ránk vicsorgóknak. Szükséges a megbocsátás, de feledni nem szabad” – zárta felszólalását.
A megemlékezést az ürmösi unitárius dalárda tagjainak éneke, Szász Ferenc brassói unitárius lelkész, Ferencz Nagy Zoltán, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, valamint Ungvári Rebeka, a Székely Mikó Kollégium diákjainak szavalata tette ünnepélyesebbé. Az esemény zárásaként a jelenlévők megkoszorúzták az emlékművet, majd a himnuszok hangzottak fel. Ungvári Barna örömét fejezte ki, hogy több mint 150-en idén is eljöttek, és arra kérte a jelenlévőket: igyekezzenek átadni emlékeiket (tárgyiakat is) az utódoknak, hogy a sokat szenvedettek áldozata ne merüljön feledésbe. Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíky Boldizsár és Orbán György zeneszerzőket ünnepelte a Concerto Budapest
Az idén 80 esztendős Csíky Boldizsár és a 70 éves Orbán György műveivel ünnepelte a marosvásárhelyi születésű zeneszerzőket a Concerto Budapest koncertje a Pesti Vigadóban.
A műsorban Orbán György 1984-es első Serenatája és Hegedűversenye mellett Csíky Boldizsár Obsessiones című művének magyarországi bemutatója és a Gulag hangzott el Rácz Zoltán vezényletével, közreműködött Kruppa Bálint hegedűművész és a Szent Efrém Férfikar (karnagy Bubnó Tamás).
A 2008-ban, Kolozsváron bemutatott Gulag című szimfonikus emlékműve hátteréről Csíky Boldizsár az MTI-nek elmondta: kevesek tudatában él Magyarországon, hogy a Duna-deltában, Erdélyben, többek között Barcaföldváron milyen koncentrációs táborok voltak, de ennek az emberi szenvedés szempontjából bele kell kerülnie a köztudatba.
Az emberekben sok el nem hangzó gondolat, érzés maradt, amely kísértő erővel nyomasztja őket, s ilyen ki nem mondott, be nem fejezett gondolat folytatódik az idén nyáron komponált Obsessionesben, amelyben az előző művek visszhangjai is megjelennek. Mindkét műnek feszült hangulata van, amelyet a „színekkel rendelkező” zenekar értőn, méltó módon adott vissza – fogalmazott, kiemelve: a kiváló drámai érzékkel rendelkező karmester olyan képességgel is rendelkezik, amely a művek kontinuitását, összefüggő előadását, folyamatosságát biztosítja. Mint mondta, a műsor összeállítása egy gesztus volt feléjük, marosvásárhelyi születésű zeneszerzők felé.
Az egyéni nyelv maga a stílus, s ennek megtalálása korszakunkban komoly probléma – hangsúlyozta a zeneszerző, hozzátéve: az foglalkoztatja a legjobban, hogy sikerült-e egy olyan nyelvezetet kialakítania, amelyről rá lehet ismerni, de lehet, hogy ez csak egy álom. A közös zenei nyelv, amelyet minden szerző ismert, Mozart színre lépésével bomlott fel – emlékeztetett.
Az Erkel Ferenc-díjas zeneszerző 1961-ben végzett a Kolozsvári Zeneakadémián, 1961-től 1981-ig a Zenei Líceumban tanított, 1990-ig a Marosvásárhelyi Filharmónia művészeti titkára, 1997-ig igazgatója volt. Csíky Boldizsár felidézte, hogy nyugdíjazása után szabadabb lett, azóta több művet is komponált, míg előtte kétfelé orientálta a zenei képességeit.
Csíky Boldizsár a közelmúltban Pro Cultura Hungarica kitüntetést vehetett át. Szabadság (Kolozsvár)