Augusztus 17–22-e között Bethlenszentmiklóson a kultúrházban gyűltek össze a kistérség gyermekei – hat faluból, bibliahétre. 2007-ben négy helyiségből, a küküllővári, a küküllőboldogfalvi, a bethlenszentmiklósi és a magyarbényei gyermekek bibliaheteztek együtt, tavaly társult Magyarpéterfalva, idén pedig Balázsfalva is. Idén a gyermeklétszám elérte a 130-at a hat helységből. A gyermekek között a reformátusokon kívül voltak unitáriusok, s olyanok is kik már ortodoxok. Voltak magyarul helyesen beszélők, de voltak, akik törték a magyart, s olyanok, kik már csak értenek, de nem beszélnek magyarul. /Máté János, küküllővári ref. lelkész. : Közösségépítés a szórványban. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 26./

Október utolsó napjaiban a román sajtó Kopernikusz De revolutionibus orbium… című művének első, 1543-ban, Nürnbergben készült egy millió eurót érő kolozsvári példányáról cikkezett. Hatvan esztendei csipkerózsika álom után a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban Gheorghe Stratan egyetemi tanár véletlenül fedezte fel a kincset érő példányt. A professzor szerint az említett kiadásból alig néhány tucat maradt fenn napjainkig, így a kolozsvári példány értéke felbecsülhetetlen és Romániában unikumként tartják számon. A De revolutionibus… kolozsvári példánya az unitárius kollégium tudós tanára, a Pádovában tanult Árkosi Benedek orvosdoktor adományaként 1647-ben került Ernyei Mosa István birtokába, majd innen a kolozsvári unitárius eklézsia könyvespolcára. 1948-ban az iskolák államosításával az Unitárius Kollégium könyvtára is a Román Tudományos Akadémia fennhatósága alá került. A kolozsvári Akadémiai Könyvtár épülete 1974-ben nagylelkűen helyet biztosított az államosított Római Katolikus Lyceum, a Református Kollégium, a kolozsvári Unitárius Kollégium, a kolozsvári Ferences Zárda, a Balázsfalvi Görög Katolikus Érsekség és a Szatmári Római Katolikus Püspöki könyvtárnak. A román lapok állításával ellentétben néhány kutató már 1973-ban felfedezte Kopernikuszt, s az 1543. évi editio princeps „egyetlen” kolozsvári és az „egyetlen” brassói példányát is. A kolozsvári példányról Hajós János Kopernikusz születésének 500. évfordulóján Korai Kopernikusz-vonatkozásainkról címen közölt tanulmányt a Korunkban. Binder Pál 1973-ban a Brassói Lapokban A nagy csillagász hazánkban címen méltatta a kopernikuszi fordulat jelentőségét és írta le a De revolutionibus orbium… példányát. Dankanits Ádám XVI. századi olvasmányok című, 1974-ben a Kriterionnál megjelent kötetében a 2009-ben „felfedezett” mű címlapjának fényképét is közölte. A Kárpát-medence kora újkori könyvtárai sorozatban hamarosan megjelenik Bíró Gyöngyi magyarországi kutató „Menjetek, szép könyvek, Kolozsvárra!” Unitárius intézményi- és magán-könyvtárak Kolozsvárott a kezdetektől 1738-ig. A kiadás előtt álló kötet szerzője is részletes leírását és bibliográfiát állított össze a kopernikuszi műről (is). Mindez mutatja, hogy a magyar kutatók számon tartják könyveinket és tudják, mennyit érnek a kommunista hatalom által elrabolt kincsek. /Kovács Sándor, teológiai tanár: Az égi pályák körforgásáról avagy a cera di spagna kolozsvári felfedezéséről. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./

A szolidaritás lángjai lobbantak fel november 14-én Marosvásárhelyen. A Gyulafehérvári Caritas felhívására több mint ötszázan jöttek el a marosvásárhelyi Színház térre, hogy egy mécses meggyújtásával szolidaritást vállaljanak nélkülöző embertársaikkal. A mécsesek eladásából befolyó összegből közelgő karácsonyi ünnepek alkalmából mintegy 120 Maros megyei, rossz anyagi körülmények között élő család számára vásárol élelmiszercsomagokat a Caritas Maros megyei képviselete. November 14-én nemcsak Marosvásárhelyen, hanem Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Kolozsváron, Temesváron, Balázsfalván és Jászvásáron is fellobbant a szolidaritás lángja a Caritas szervezésében. /Knecht Tamás: Az összetartozás fényei Marosvásárhelyen. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 22./

Vidéki magyar osztályok szűnnek meg
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőségen még mindig nem döntöttek véglegesen arra vonatkozólag, hogy mely osztályokat, illetve tanintézeteket érint majd a pedagógusok létszámcsökkenése miatt bekövetkezett összevonás. Eddigi értesüléseink szerint a megye beiskolázási keretszámát pénteken, február 5-én juttatják el Bukarestbe, ám más források arról tájékoztattak, hogy az oktatási tárcavezető február 8-ra, hétfőre rendelte be az ország főtanfelügyelőit. Az biztos, hogy az összevonás főleg a kis létszámú osztályokat és a vidéki tanintézeteket érinti. Még a szakembereket is megosztja a tanintézetek megszüntetése: egyesek úgy vélik, hogy a gyermek jövője jobb kezekben van a községközponti iskolákban, mint az összevont falusi iskolákban. Mások pedig az ingázás miatti hátrányok miatt féltik az elemistákat. Szilágy és Fehér megye magyar oktatását kevésbé érinti az összevonás, gondok inkább Beszterce-Naszód megyében adódnak.
Péter Tünde: tömbösíteni kell az oktatást
„A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség vezető tanácsa ma délután ül össze az osztályösszevonások véglegesítése érdekében. Az elmúlt hetekben azt tapasztaltuk, hogy a szülők által gyakorolt nyomás hatására a polgármesterek nem visszakoztak a helységbeli iskolák megszűnésének gondolatától. A legtöbb vidéki polgármester nem számolta ki azt, hogy a fejkvóta-rendszer bevezetése után mennyi pénzt kap? Kimutatásaink alapján a vidéki iskolák összesen százötven-kétszázezer lejjel kapnak kevesebb pénzt bérekre 2009-hez képest. Mi lesz majd 2010 májusában, amikor a polgármester rájön, hogy a fejkvóta alapján odaítélt pénzalap elfogyott, és nincs miből tovább fizesse a tanszemélyzet bérét? Arra ne számítsanak, hogy a megyei tanács költségvetésének kiigazításakor kapnak pénzt erre. A béreket nem, csak a fenntartási költségeket lehet a költségvetés-kiigazításból fizetni” – magyarázta Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes, majd folytatta: „Nem hiszek az összevont osztályokban. Az oktatás tömbösítése folytán gyerekeinknek a legjobb tanítási körülményeket biztosíthatjuk.
Egeres községben öt külön helységben működött elemi magyar tagozat összevont osztályokkal. Ezeket most tömbösítenénk, és ennek következtében az elemista külön osztályban tanulhat. Mikeháza községből behoznánk az elemistákat Désre az 1-es általános iskolába, ahol tanítás után a gyermek megebédelhet, szakképzett irányítás alatt elvégzi leckéit, és délután 4-kor hazamegy a busszal. Mit nyújt az elemistának az összevont osztály, amikor ötven perc alatt a másodikos tanuló román nyelvet tanul, az elsős matematika feladatot végez, a harmadikos Ady-verset szaval, és a negyedikesnek énekórája van? Az összevont osztályokban nehezebben alakulnak ki a gyerekek nyelvi kompetenciái, írás- és számítási készsége, ötödiktől nagyon nehéz ezt pótolni. A vidéki településekről már így is többen behozzák a gyereküket kolozsvári iskolába, mert így kívánják biztosítani számára a minőségi oktatást. Ugyanebből a meggondolásból csökken a lakónegyedi iskolákban a létszám, mivel a kolozsvári szülők – a legjobbat akarván gyermekeiknek – a belvárosi iskolákat részesíti előnyben” – vélekedett Péter Tünde.
Gondot okozhat a tanulók ingáztatása
A főtanfelügyelő-helyettes azt is elmondta, hogy a tanfelügyelőség szakemberei hamarosan kiszállnak vidékre, hogy megtapasztalják: a megszüntetett osztályokból származó gyermekeket hogyan segíthetnék. Kolozs megyében eddig összesen 116 iskolabusz működik. Tavaly további 29 erre vonatkozó kérést iktattak, ám új iskolabuszokra nincs pénz. „A szülőket nem érintheti anyagilag az osztályok összevonása. Az önkormányzatokkal közösen a tanfelügyelőségnek meg kell találnia a módot a gyerekek szállítására” – vélekedett Péter Tünde. Ami pedig az állás nélkül maradt pedagógusokat illeti, a címzetes tanároknak a tanfelügyelőség biztosít állást, a helyettesítő tanárok pedig a nyári versenyvizsga után juthatnak újra katedrához.
Fekete P. P. János, Egeres alpolgármestere is a gyerekek ingáztatásáért aggódik, mivel úgy vélte: az elemista gyerek túl kicsi a napi ingázáshoz, s ha az eddigi két tanítónő helyett három gépkocsivezetőt kell majd fizetni, akkor ez anyagilag is nehezen megoldható. Továbbá gondot okozhat az önkormányzatvezetőknek, hogy mi legyen a sorsa az elnéptelenedett falusi iskoláknak, amelyek felújítására két-három évvel ezelőtt tetemes összeget áldoztak.
Lakatos András: minőségi oktatást a vidéki gyermeknek is
Lakatos András, az RMDSZ oktatásügyi ügyvezető alelnöke, aki egyúttal a Kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola igazgatója is, lapunknak az ügy kapcsán a következőket nyilatkozta: „A kalotaszegi iskolában lenne hely ama gyerekek számára, akik most a környező településen – például Magyarvistán – laknak. Az elemisták napi ingáztatása az idő miatt lenne nehezen megoldható. Harminc év tapasztalata azt mondatja velem, hogy a minőségi oktatást csakis külön osztályokban, stabil tanerőkkel lehet biztosítani. A kalotaszentkirályi iskolában ebédet, délutáni pihenést és tanulást biztosítunk a gyerekeknek, tornateremmel, korszerű könyvtárral és internet-hozzáférhetőséggel rendelkezünk. Az már a múlté, hogy a tanító négy különböző osztállyal egyszerre foglalkozik. A szülők ne játsszanak gyerekeik jövőjével, mert ily módon az ő esélyüket rontják. Az összevont osztályok helyett az erős községközponti iskolákat kell létrehozni” – vélekedett Lakatos, akitől azt is megtudtuk, hogy Magyarvistáról, ahol most megszüntetnék az összevont I–IV. osztályos oktatást, már eddig is jöttek gyerekek Kalotaszentkirályra. Amennyiben a jelenleg még Magyarvistán tanuló 26 elemista szülője úgy gondolja, gyerekeiket befogadja a kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola.
„Mind az összevont osztályoknak, mind a községközponti iskoláknak megvan az előnyük és a hátrányuk” – közölte Ráduly-Zörgő Éva pszichológus, egyetemi oktató. „Minél kisebb a gyerek, annál kevesebbet kellene utaznia, hiszen ez a korcsoport még nagyon fáradékony. Amennyiben az osztályok, illetve az iskolák összevonása elkerülhetetlen, akkor a cél az, hogy csökkentsük az ebből származó hátrányokat” – vélekedett a szakember.
Szilágy megyében nem eszközölnek összevonást
Szabó István Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettes lapunknak elmondta: a megye magyar oktatását sokkal kisebb arányban érintik az összevonási intézkedések, mint a román vonalat: – Nálunk olyan esetek fognak előfordulni, hogy például három osztály helyett csak kettőt indítunk, de sehol nem kell iskolát vagy óvodát megszüntetni. Egy esetünk lett volna: Ketesden felajánlottuk az elemi iskolás gyermekek szüleinek, hogy járjanak be a kalotaszentkirályi iskolába és bentlakásba, de ők nemet mondtak – mondta el a tanfelügyelő, hozzátéve, hogy Lakatos András, az RMDSZ oktatásügyi ügyvezető alelnöke még a diákok ingáztatásának költségeit is vállalta volna, a helyi önkormányzat és a szülők azonban elutasították az ajánlatot, és inkább vállalták, hogy összevonják a négy elemi osztályt. Azt is megtudtuk: Szilágy megyében egyelőre nem elbocsátások, sokkal inkább átszervezések szintjén gondolkodnak. – A február során zajló tárgyalások végére 214 személlyel kevesebben kell hogy legyünk, ez azonban nem feltétlenül jelent elbocsátást, és azt sem tudjuk, hogy ebből hányan lesznek pedagógusok vagy a kisegítő és egyéb személyzet tagjai. Ugyanakkor a márciusi átszervezések során máris igyekszünk nekik intézményben helyet találni – magyarázta a tanfelügyelő, hozzátéve, hogy kidolgoznak egy kritériumrendszert, amely alapján pontozni fogják a különböző iskolák személyzetét, és a legalacsonyabb pontszámot elért személyektől fognak megválni, ha szükséges.
Fehér megyében a gyereklétszám csökkenése a gond
Fehér megyében a magyar oktatást egyelőre nem érintik az összevonási intézkedések, tudtuk meg Szabó Hajnaltól, a Fehér Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjétől: – Mivel szórványvidék vagyunk, egyszerűen nincs megoldás arra, hogy a kis létszámú vidéki iskolákban tanuló magyar gyermekek átmenjenek valahová a közelbe, hiszen 15–20 km-re lenne a legközelebbi magyar iskola. A szülők érthető módon ezt nem vállalják, ezért nem nyúlnak hozzá ezekhez az iskolákhoz. Egyetlen érdekes esetünk van: Balázsfalván ősztől valószínűleg csak 4 magyar gyermek kezdene első osztályt, míg a közelben lévő Péterfalván 23. Mivel nem valószínű, hogy a városi szülők átvinnék a falusi magyar iskolába a gyermekeiket, így inkább azt próbáljuk megoldani, hogy győzzünk meg néhány péterfalvi szülőt: hozzák be Balázsfalvára tanulni a gyermekeiket, így megmaradna Péterfalván is az osztály, de indulhatna Balázsfalván is. Sajnos, Balázsfalván még mindig szomorú tendencia, hogy a szülők román osztályba íratják gyermeküket – magyarázta a tanfelügyelő. Hozzátette: nem az összevonás, hanem a gyereklétszám csökkenése miatt ősztől valószínűleg mintegy 3 tanítónőtől fognak megválni.
Beszterce-Naszód megyében gondok akadhatnak
Nem ennyire egyértelmű a helyzet Beszterce-Naszód megyében, ahol komoly gondokkal küszködik a kisebbségi oktatás. Balázs Dénes tanfelügyelőtől megtudtuk: a Vicében, Szentmátén és Magyardécsében működő magyar iskolák is egyre kevesebb gyermekkel, kislétszámú osztályokkal működnek, és leépítések is várhatók ezekben az intézményekben. – Igyekszünk minden megtenni, hogy megtartsuk ezeket az iskolákat, átiratot is küldtünk Pásztor Gabriella államtanácsosnak, amelyben ismertettük a helyzetet, és felhívtuk a figyelmet arra, hogy a vicei iskola például egyedülálló a környéken, mivel nem csak a környező falvak gyermekei, hanem csángó gyermekek is tanulnak itt – ismertette a tanfelügyelő. Hozzátette: a besztercei és bethleni román iskolákban működő magyar osztályok esetében nem lesz gond, a többségi oktatásban viszont várható, hogy a 20-as létszám alatti párhuzamos osztályokat összevonják. Az előzetes becslések szerint a megyében mintegy 278 pedagógusi állás fog majd megszűnni.
N.-H. D., S. B.-Á. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetek egymás mellett és ellen az 1848-49-es forradalom idején
A Kárpát-medencei nemzetek közös történeti múltjának egyik legkritikusabb pontja a történeti Magyarország magyar és nem magyar nemzetei közötti kapcsolat. Az 1848-as év mérföldkő ebben a folyamatban.
1848 történései az utókor számára is megkerülhetetlenek, az eltérően értelmezett események, nemzeti célokban megmutatkozó ellentétek újra és újra visszaköszönnek nemzedékről nemzedékre. A román, szerb vagy szlovák nemzet történeti emlékezetében az 1848-as magyar forradalom nem egy nagyszerű, dicső szabadságharcként jelenítődik meg, hanem a magyar uralkodó nemzetállam megvalósítási kísérleteként.
Számukra az 1848-as mozgalom a nemzeti függetlenség, az anyanyelvért vívott küzdelem példája, amelyet éppen a magyar nemzet ellen kellett folytatniuk. Kossuth Lajos és a magyar politikusok a nemzetiségek szemszögéből a magyar nemzeti türelmetlenség, a nacionalizmus megtestesítői. A magyarok számára viszont a nemzetiségek vezetői, mint például a román Avram Iancu, a bécsi udvar kiszolgálói, akik hátba támadva a magyar szabadságharcot, siettették annak elbukását.
Az 1848-as események eltérő megítélésére jó példa a közelmúltban az aradi Szabadság-szobor visszaállítása körüli vita vagy a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utcanév körüli bonyodalmak. A szoborcsoport visszaállításának, valamint a Kossuth Lajos utcanév elfogadásának az ellenzői érveiket az 1848-as szabadságharc magyar történetírástól eltérő értelmezésére építik.
Az 1848 márciusában kibontakozó forradalmi hullám elindította a Kárpát-medencében élő magyarok és nem magyarok önállósodási mozgalmát. A társadalmi és nemzetiségi kérdés összefonódása eltakarta a magyar liberális elit elől a különböző népek nemzeti ébredésének jelentőségét. 
A magyar elit, miközben az egységes magyar nemzetállam megteremtésére törekedett, szembe került az éppen a magyar nemzeti mozgalom által elindított kárpát-medencei nemzetiségi mozgalmakkal. A nemzetiségek a társadalmi kérdések rendezésében elismerték a forradalmi magyar kormány erőfeszítéseit, de a magyar nemzetállam létrejöttében az itt élő népek eltűnésének veszélyét vagy nemzetté alakulásának megakadályozást látták. 
Erdély esetében is nyomon követhető ez a félelem. Az erdélyi szászok, akik a lakosság 11 százalékát képezték, területi autonómiájuk és kiváltságos helyzetüknek elvesztésétől tartottak. Az erdélyi románok, akik 58 százalékkal Erdély többségi nemzetét képezték, azt szerették volna elkerülni, hogy Erdély és Magyarország uniójával kisebbségi sorba kerüljenek. 
1848. március 15. a Kárpát-medencei népek egyetértését ígérte. Minden nemzet örömmel fogadta a bécsi és a pesti forradalom hírét, a szabadságjogokat meghirdető márciusi 12 pontot.
A kezdeti lelkesedést hamarosan felváltották a társadalmi és nemzetiségi szinten megfogalmazott várakozások. Mindegyik nemzet kérte önálló nemzetként való elismerését, az általa többségében lakott megyékben nyelvének használatát a kultúra és a közigazgatás minden szintjén.
Nemzetiségi oldalról a magyar forradalomhoz való kapcsolódás eltérő. Függött attól, hogy az illető nemzet a saját nemzettudatának fejlődésében éppen hol állt, mennyire jutott túl nemzetté válásának kulturális szakaszán. Ugyanígy a nemzetiségi vezetők politikai helyzetértékelése is számított. 
Meghatározó volt ugyanakkor az illető nemzetiség területi elhelyezkedése. A szórványban élő nemzetiségek a magyar forradalom mellett foglaltak állást. Tudni kell, hogy a reformkorban elindított jogkiterjesztő és nemzeti liberális politikának köszönhetően egyes nemzetiségeknél, mint az örmények, zsidók, svábok vagy a szórványban élő románok, szerbek, horvátok, szlovákok körében megindul egy önkéntes asszimilációs folyamat. Például az 1849. október 6-án Aradon kivégzett tizenhárom tábornok közül hárman német, ketten örmény, egy-egy szerb, horvát és osztrák nemzetiségűek voltak. 
A Kárpát-medencei románok az 1848-1849-es események idején megoszlottak: a tömbben élő erdélyi románok a forradalom ellen, míg a magyarországi románok a magyar forradalom mellett foglaltak állást.
Az erdélyi románok kezdetben elismerték Erdély és Magyarország uniójának történelmi szükségletét, de nem fogadták el annak megvalósulását addig, míg a román nemzetet nem ismerik el „bevett nemzetként”. 
A románság ugyanis sérelmezte, hogy Erdély vezetése a középkorból fennmaradó három rendi-politikai nemzet (ebben az értelemben a nemzet kifejezés nem etnikai csoportot jelentett), a magyar, a székely és a szász kiváltsága. A balázsfalvi román nagygyűlésen megfogalmazódott az erdélyi románok önálló nemzeti programja.
Kérték a román nemzet elismerését, a román nemzet számarányának megfelelő arányos képviseletet az országgyűlésben és a helyi közigazgatásban, a jobbágyfelszabadítást. Továbbá azt is kérelmezték, hogy az unió kérdéséről addig ne tárgyaljanak, míg a román „nem válik alkotmányos és szervezett a törvényhozás házában tanácskozó és határozati, szavazati joggal felruházott nemzetté.” 
A román-magyar konfliktus kirobbanását az is siettette, hogy a magyar nemes és a román jobbágy közötti társadalmi vita nemzeti színezetet kapott. Az erdélyi országgyűlés nem tette meg a románok felé azt a gesztust, hogy elismerje a románokat negyedik bevett nemzetként, még mielőtt megszünteti a középkori rendi nációk rendszerét. A román parasztok között továbbra is fennmaradt a jó császár mítosza, aki szerintük már rég meg akarta szüntetni a jobbágyságot, csak ebben a magyar nemesek akadályozták. Az erdélyi császárhű hadsereg, majd a bécsi udvar, kihasználva a magyar-román ellentétek fokozódását, sikeresen kijátszotta egymás ellen az erdélyi nemzetiségeket. Az erdélyi császárhű erőkre támaszkodva megszerveződtek a román nemzetőrségek, Nagyszebenben pedig megalakul a románságot lépviselő Román Nemzeti Komité. 
1848 szeptemberében a harmadik balázsfalvi népgyűlésen az erdélyi románok a fegyveres konfliktus mellett döntöttek. Erdély történetének tragikuma az itt élő nemzetek, magyarok, románok és szászok egymással való szembefordulása, az egymást pusztító polgárháború kitörése. A nemzetiségek engedtek Bécs csalóka szabadságígéretének, a magyar elit pedig képtelen volt kilépni a nemzetállam létrehozásáról szőtt álmából.
A Nyugati-Kárpátokban Avram Iancu, a „havasok királya” indított irtóháborút. Axentie Sever katonái Enyeden 800 személyt koncoltak fel és feldúlták a református kollégiumot és annak könyvtárát. A polgárháború szörnyű sebeket ejtett az itt élő nemzetek szívén, a gyűlölet könnyen megfertőzött mindenkit. 
A magyar-román konfliktusok idején is akadtak Erdélyben békeszigetek, ahol a helyi nemzetiségek kiegyeztek, hogy elhárítsák a vérontást. Példa erre Alvinc, ahol 1848. ősszén megszületett a Béke Kötés.
„… akármelyike is a magyarok közül valamely román lakót megtámadna, az olyan letett hite nyomán, keményen fog megbüntetni-ellenben ezen egyezésből és kötésből önként folj, miként a románok által se bántassanak a magyarok az Ő Felsége által megerősített törvényekben megírt büntetés terhe alatt.” 
Az erdélyi románokkal ellentétben a magyarországi románok a magyar forradalom mellett képzelték el a jövőt. Az itteni románság vezetői személyükben is kötődtek a magyar forradalom szabadság vívmányaihoz, közvetíteni próbáltak a magyar és az erdélyi román vezetők között. A román-magyar viszonyban voltak kísérletek a forradalom napjaiban a békejobb nyújtására, szövetségek kialakítására is. Bem József 1849 telén, Erdélybe érkezése után általános amnesztiát ígért. Brassóban Cezar Bolliac román forradalmi költő magyarbarát román lapot adott ki Espatriatul címmel.
Bolliac elítélte, hogy a románok Bécstől elámítva nem a közös ellenfél ellen, hanem a román jobbágyokat is felszabadító magyar kormány ellen fordultak. Ioan Dragoş bihari képviselő közvetíteni próbált Avram Iancu és Kossuth Lajos között, megkísérelte eloszlatni a Móc-vidéki románok bizalmatlanságát. A békítő törekvést azonban a politikai és katonai vezetőség közti összhang hiánya akadályozta. A katonai csatározások mellett az erdélyi román elit politikai síkon is Ausztria szövetségesévé vált. 
849 telén Andrei Şaguna ortodox püspök is kérte az orosz csapatok bevonulását Erdélybe. A román elit megfogalmazta az osztrák tartományok románságának önálló nemzetté való egyesítésének és román nemzeti közigazgatás megteremtésének óhaját.
A magyar kormány az 1849 májusának utolsó napjaiban kezdődő együttes orosz-osztrák támadás árnyékában legfontosabb feladatának a nemzetiségekkel való kiegyezést tekintette. Tárgyalások kezdődtek Pesten a Nicolae Bălcescu, havasalföldi forradalmár vezette román küldöttséggel. Az 1849. július 14-i szegedi magyar-román egyezmény, a Project de pacification garantálta a román többségű megyékben az anyanyelv használatát, akárcsak a nemzetőrségben, az oktatásban, a közigazgatásban, valamint elismerte a románokat külön nemzetként. Az egyezmény megteremtette a területi autonómia alapjait, amit nemcsak a románokra, hanem más nemzetekre is értettek ekkor. A magyar politikai elit egy év alatt felismerte, a Kárpát-medencében tarthatatlan a nemzetállam-koncepció
A pár nap múlva, 1849. július 28-án elfogadott nemzetiségi törvény kimondta, hogy a cél „minden népiségek nemzeti szabad fejlődésének” biztosítása. Amnesztiát hirdettek, s egyben nyitva tartották az utat a további meggyezés felé. Szintén ekkor született meg a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény.
A forradalom bukása azonban közel volt: a magyar csapatok rövid időn belül, 1849. augusztus 13-án letették a fegyvert Világosnál az oroszok előtt. 
Kezdetét vette az osztrák terror. Az 1849. október 6-án kivégzett 13 tábornok a történelmi Magyarország és a magyar forradalmi hadsereg nemzetiségi sokszínűségét is jelképezte, amelynek tagjai hittek még az 1789-es francia forradalom idejében megfogalmazott Szabadság, Testvériség, Egyenlőség eszméinek megteremtésében a Kárpát-medence térségében. 
A magyar forradalmat és szabadságharcot két nagyhatalom egységes hadserege verte le. Nem a nemzetiségi kérdés megoldatlansága, polgárháborúvá fajulása okozta a vereséget. A magyar szabadságharc sikeréhez azonban elengedhetetlenül szükség lett volna a kárpát-medencei nemzetiségekkel való viszony rendezésére.
A magyar elit hibáztatható azért, hogy nem tett meg mindent a nemzetiségekkel való kiegyezés érdekében és túlságosan későn született meg a nemzetiségi törvény. Viszont a nemzetiségek vezetőit is felelősség terheli:Bécs megosztó politikájának eszközévé váltak, megtévesztették saját nemzettársaikat, saját maguk vagy Bécs érdemeinek tüntetve fel a magyar kormány által érvényre léptetett társadalmi reformokat és a magyar nemességet annak megakadályozójaként állították be.
A nemzetiségek a magyar szabadságharc bukása után jutalmul ugyanazt kapták, amit a magyarok büntetésként. A bécsi udvar a kialakult új helyzetben hallani sem akart a nemzetiségek követeléseiről, autonóm törekvéséről. 
Az 1848–1849-es nemzetiségi konfliktusok elhintették az egymás mellett élő népekben az egymással szembeni bizalmatlanságot. Az elmúlt másfél évtized történetírása eltérően ítéli meg a kor eseményeit, eltúlozva egyes nemzetek áldozatvállalását. Itt utalnék arra a téves adatra, amelyet román történészek és politikusok többször hangoztatnak, amely szerint 40 000 román polgári áldozata lett volna az erdélyi polgárháborúnak.
A korabeli forrásokat figyelembe véve több történész rámutat arra, hogy a magyar, román, német áldozatok összesen érhették el ezt a számot. A történetírás és a politikai elit felelőssége az 1848-as forradalom hiteles ábrázolása és annak megakadályozása, hogy téves eszmék hatását ne lehessen ideológiaként olyan eseményekre felhasználni, mint az 1990-es marosvásárhelyi fekete március. 
Gidó Csaba. Forrás: Transindex.ro

Erdély tájain – Szórványvidéken jártunk – Balázsfalvától Magyarlapádig
Élni akaró, magyarságukat őrizni kívánó közösségeket kerestünk fel, mindennapi életükkel, gondjaikkal ismerkedtünk október 2-ai Fehér megyei barangolásunkon.
Elsőként a Kis- és Nagy-Küküllő egyesülésénél fekvő Balázsfalvára, a húszezer fős kisvárosba látogattunk, ahol 1700 magyar él. A csaknem nyolcszáz éves település legjelentősebb műemléke a 16. században épült várkastély, melynek utolsó magyar tulajdonosa Apafi Mihály fejedelem volt. Itt írta alá 1687 októberében Teleki Mihály, Erdély kancellárja és Lotharingiai Károly a balázsfalvi szerződést, amelynek értelmében Erdély Habsburg fennhatóság alá került. A kastély 1738-tól a görög katolikus püspökség, illetve a később megalakuló érsekség székhelye lett. Azután építették az impozáns, barokk stílusú görög katolikus székesegyházat. A ma is álló református templomot alig több mint száz éve építette a település magyar közössége. A helybéli református lelkész mutatta be a templomot, szívesen kalauzolt a városban is, hiszen, mint mondta, ritka vendég errefelé a turista, de nemcsak a turisták nem jutnak el ide, hanem a magyar sajtótermékek, amatőr színjátszó csoportok sem, pedig a helyiek igénylik a magyar kultúrát.
Utunkat a Kis-Küküllő mentén folytatva érkeztünk el Bethlenszentmiklósra. Az Árpád-kori település eredeti neve Szent-Miklós volt, a Bethlenek megjelenése után vette fel a Bethlen előnevet. Az 1400-as lélekszámú falu lakosságának fele magyar, unitáriusok és reformátusok. A 14. században épült templom ma az unitáriusoké, a reformátusoknak gróf Bethlen Gergely építtetett templomot 1750-ben. Az igazi érték azonban az 1668–1683 között épült kastély, amelyet az olasz hatású erdélyi késő reneszánsz egyik legszebb építészeti alkotásának tartanak. Építtetője Bethlen Miklós (1642–1716) emlékíró, a 17. század második felének egyik legtanultabb főura, Udvarhelyszék kapitánya, 1690 után Erdély kancellárja. Sajnos ma már nagyon leromlott állapotban van az egykor gyönyörű kastély, melyet nemrégiben vásárolt meg a küküllővári Bethlen kastély új tulajdonosa – megtörténhet, hogy rövidesen ezt sem látogathatjuk.
Továbbra is a Kis-Küküllő mentén haladva érkeztünk meg Küküllővárra, a 11. században már létező településre. Földvárát a tatárok pusztították el 1241-ben. Templomtornya is a 11. századból származik, ehhez építették hozzá később a templomot. A település egykor Küküllő vármegye székhelye, első egyháza a küküllői esperesség központja volt. A dombtetőre épült várat Bethlen István építtette át reneszánsz várkastéllyá a 17. század elején, ma a jidvei pezsgőgyár tulajdonosáé, nem látogatható, mi is csak a kerítésen kívülről csodálhattuk meg. Kirándulásunk legtávolabbi pontjáról visszatértünk a Kis-Küküllő, majd a Küküllő mentén, azután a Maros túloldalán látogattuk meg Boroskrakkót és Magyarigent. Mindkettő II. András 1206-ban kiadott, a Rajnán túlról betelepített szászok kiváltságait biztosító oklevelében szerepel először. Mára már szász lakosság egyáltalán nincs, magyar is csak kevés, templomai viszont műemlékek, a magyarigeni református lelkész mutatta be mindkettőt. A boroskrakkói Erdély egyik legrégibb temploma, a 12–13. században épült, román és gótikus stílusjegyeket fedezhettünk fel rajta. A 15. században a török támadások ellen gyilokjárós kőfallal, bástyákkal vették körül, ez részben még ma is megvan. Alapos javításra szorulna, amire a szűkös anyagiak miatt aligha kerül sor.
Magyarigenben a várfallal körülvett középkori templomot 1781-ben lebontották, és olasz mesterekkel újat építtettek helyébe, ez a protestáns barokk építőművészet egyik legszebb emléke. Neves lelkésze volt Bod Péter (1712–1769), az erdélyi művelődés egyik legkiválóbb képviselője, neves irodalom- és egyháztörténész, Árva Bethlen Kata udvari lelkésze. Barokk síremléke, kopjafája és családjának sírköve a templomkertben látható.
Kirándulásunkat Magyarlapádon sajt- és borkóstolóval fejeztük be, a Pirospántlikás zenekar teremtette jó hangulatban. Erdélynek ezen a részén eddig ritkábban jártunk, jelen kirándulásunk során viszont kedvet kaptunk a vidék felfedezésére, ezért tavasszal újból ellátogatunk ide, sőt ez lesz majd a jövő nyári vándortábor egyik honismereti túrájának is az útvonala.
KOVÁCSNÉ DIÓSZEGI ZSUZSA, Szabadság (Kolozsvár)

Boldog népnek nincs stratégiája – Tanügyi zárókonferencia
Balázsfalva, Küküllővár és Nagyenyed után most Gyulafehérvár került sorra a Bod Péter Alapítvány és társszervezői által megrendezett és a Szülőföld Alap által támogatott tanügyi konferenciasorozat utolsó állomásaként, november 20-án. Horvát István plébános és Gudor András református lelkipásztor áldása után Gudor Botond magyarigeni lelkész, a rendezvény főszervezője és moderátora együttes szívdobogásnak nevezte a négyhelyszínű konferenciát, amelynek során nagyon sokat tanultunk egymás tapasztalatából. Ezúttal a kivetítőn az ismert gondok mellett a lehetséges megoldások is megjelentek. Ebben a közös megoldás keresgélésben volt ez a tanácskozás eredeti és más.
A házigazda szerepét ezúttal a Gróf Majláth Gusztáv Károly Szeminárium Líceum és igazgatója, Gál László vállalta magára, valamint az iskola megjelent tanerői (Dimén Erika, Pallai Rita, Köllő Tibor prefektus, Korom Imre spirituális vezető, a tanítók és mások), akik mindent megtettek, hogy a résztvevők jól érezzék magukat az ott töltött órák alatt. Az általános iskola dísztermében mintegy 40-en gyűltek össze. Az ablakból jól látszott Bőjte Csaba atya átadás előtt álló új épülete, amely évente feltölti majd az általános iskola létszámát.
Azon előadók, akik az előző tanácskozáson is részt vettek (Szabó Hajnal tanfelügyelő, Vetési László szórvány előadó, Szőcs Ildikó igazgató), megújított és aktualizált előadásokkal rukkoltak elő. Mellettük azonban megtisztelte a konferenciát Király András György, a Közoktatási Minisztérium államtitkára és Borsos László vezérigazgató, akik úgy gondolták: feltétlenül érdemes eljönni ide, és funkciójukból eredő tájékozottságukkal segíteni, tanácsokkal ellátni a megye tanügyi képviselőit. Az államtitkár elmondta: ahhoz, hogy az iskolák szintjén is minden jól menjen, „hajóinknak egy irányban kell haladniuk”, akik pedig tisztséget vállalnak, álljanak ki az igazuk mellett, amíg eredmény nem születik.
Minden eddigi tanácskozáson kiemelten kaptak szót a helyi képviselők. Nagy figyelmet keltett Gál László előadása, aki a négy tanácskozásból három rendezvényen vett részt. Szóban és vetített képeken mutatta be a katolikus egyház történelmi iskolájának históriáját, a kis szeminárium sorsát. A közelmúlt iskolatörténetéhez tartozik az óvoda felújítása és a mintegy 3 éve a városból felhozott, akkor felszámolás előtt álló magyar tagozat befogadása. Ma a magyar gyermekek együtt vannak Gyulafehérváron (iskolabusszal Vajasdról is bejárnak) a gimnáziumban, ahol vallásuktól függetlenül, jó szaktanárokkal és egyre javuló körülmények között tanulnak. Kialakult tehát egy új mikrorégiós iskolaközpont.
Ehhez társult még egy sikertörténet. Szegedi László református esperes Kőhalmon – amint azt valaki megjegyezte – egy új Magyarigent hozott létre, szórvány internátusával és gyülekezeti központjával. Véleménye szerint elsősorban az emberekbe érdemes befektetni. A romokon emelt épületekben 50 gyermek lakik. – Hit kell hozzá, hogy folytassuk, és nem lehet belőle kilépni – mondta. Kováts Krisztián megyei RMDSZ elnök szerint az esperes eredménye nemcsak példa, hanem lecke is egyben mindenkinek, aki a szórvány tanügy érdekében cselekszik.
A beszélgetések, hozzászólások során arról is szó esett, miként lehetne hitelesen népszerűsíteni ezeket a sikertörténeteket, főként a szülők körében. Hogyan lehet megőrizni a magyar nyelvszigeteket, meggátolni a leépülési folyamatot, a kishitűséget, az olyan téveszméket, hogy a többségi iskolában sikeresebb lesz a gyerek. Balázsfalván szórvány kollégium létrehozása volna a megoldás. Figyelni kellene ugyanakkor az összefogás mikéntjére és minőségére is, különösen a szórványban. Erre vonatkozóan a vadlibák példája hangzott el, akik őszi vándorlásuk során a legerősebbet küldik előre, ha elfárad, cserélnek, de az utánuk repülő csapat minden tagja „gágog” az élen haladónak, bíztatja, a leggyengébbekkel pedig ketten is leszállnak pihenni. Vajon mi, emberek, amikor fontos problémákkal küszködünk, amikor látjuk, hogy valakinek jó ötletei vannak, sokat és jelentőset vállal, tudunk-e „gágogni” neki, vagy csak irigykedve a hibákat feszegetjük. Erre kéne mindenkinek választ találnia. Szőcs Ildikó a szorosabb csapatmunkára hívta fel a figyelmet és arra, hogy a messze elől haladókat egyszer biztosan cserélni kell majd, ez pedig nem könnyű feladat, mert utánuk űr marad, amit nehéz betölteni. Erre történelmi példák is akadnak.
Az északi népek némelyikére szokás mondani: boldog népnek nincs stratégiája. Úgy tűnik, nekünk kellenek az olyan tanácskozások, ahol meghallgatják a sikerembereket, ahol „gágognak” nekik, ahol szárnyalnak az értelmes gondolatok, és a közös gondolkodásból összefogás és stratégia is születhet
BAKÓ BOTOND, Szabadság (Kolozsvár)

Magyar nyelvű rádióműsor Balázsfalván
Fogynak a magyarok az Erdély szívében lévő Balázsfalván is. Idén már nem indult magyar nyelvű első osztály, az összevont általános iskolában pedig alig néhány gyermek tanul anyanyelvén. Félő, hogy a balázsfalvi magyarok, lassan elfelejtenek magyarul.
Történelem leckéjét készíti a balázsfalvi Karácsonyi Noémi. Idén megszűnt a településen a magyar nyelvű iskola, ezért Noémi az 50 kilométerre levő Gyulafehérvárra jár iskolába. Naponta két órát utazik azért, hogy anyanyelvén tanulhasson. A tanítás után az iskolában várja meg édesapját, akivel együtt ingázik. A tízéves kislány nem panaszkodik, bár nyilván egyszerűbb lenne, ha szülővárosában tanulhatna. A vidéki szülők azonban inkább a helyi román iskolát választották, így a balázsfalvi magyar elemi osztályba nem jelentkeztek elegen. A magyar osztályt felszámolták.
„Könnyebb lenne, ha itt lenne. Itt volt harmadik osztályig, de megszűnt. Nagyon kevés a gyerek, sajnos faluról nem lehetett behozni, nem akartak ingázni a gyerekek, így megszűnt. A hátránya az, hogy az a két-három-négy gyermek, aki jönne és segítene az 5-8 osztálynak, az is csak román iskolába megy" – mondta Karácsonyi Hajnal, Noémi édesanyja.
„Mindazokért, akik most nincsenek itt, egy-egy gyertya égjen. Akik már eltávoztak közülünk, nem tudják elmondani, hogy milyen a pillanat, mielőtt utolsót sóhajtunk…" – A Halottak Napjáról beszél Lóri atya a balázsfalvi, román tulajdonban lévő rádió magyar adásában. Kétévi küzdelem után sikerült elindítania a heti húsz percben jelentkező magyar nyelvű műsort. A hatodik adásánál tartó műsor címével is üzen: az „Ébredés” a balázsfalvi magyarok öntudatra ébresztését is célul tűzte.
„Még van egy sokkhatás, még van, aki nem hiszi, hogy ez valóság. Néha én sem. Vannak már visszajelzéseink, vannak nénik, idős nénik, akik szinte szóról szóra idéznek a műsorból. Én olyankor csak libabőrös leszek, és lesütöm a szemem. Belül nagyon-nagyon örvendek" – mesélte Kémenes Lóránt. Bojtor Erzsike néni egyike azoknak, akik számára kedden délben megáll az élet. Az idős asszony nagyon szereti a magyar nyelvű műsort, azt mondja, Balázsfalván soha egyetlen rádiós műsorvezető sem beszélt az ő nyelvén.
„Örvendek, nagyon örvendek. És sírok, könnyekkel várom a magyar adást. Aztán ha szeretjük a nyelvet, akkor szeretjük ezt is. Szeretjük, ahogy imádkozunk a jó Istenhez és megyünk templomba" – meséli Erzsi néni.
A 2002-es népszámlálási adatok szerint Balázsfalván, és a hozzá tartozó Tűrön és Magyarpéterfalván több mint 1500 magyar él. Az idősebbek még magyarnak vallják magukat, a fiatal családok többségében azonban már otthon is románul beszélnek. Anyanyelvüket csupán a templomban használhatják félelem nélkül.
„A templomi alkalmakkor 98 százalékban magyarul zajlik mind a szentmise, mind a liturgia. De az utcán már nem teszik. Miért? Talán félelemből, talán a besimulás könnyebb, ha azonnal átváltanak románra, ha valakivel találkoznak" – jegyezte meg a falu katolikus papja.
Egyébként Balázsfalván található az Apafi-kastély, ahol 1687. október 27-én Teleki Mihály és Lotaringiai Ferenc herceg aláírta azt az egyezséget, amely alapján Erdély Habsburg uralom alá került, ezzel vetettek véget az Erdélyi Fejedelemségnek. A kastély ma a román görög-katolikus egyház székháza. A városban ma semmi nem emlékeztet arra, hogy magyarok is éltek, magyarok is élnek ott. Éppen emiatt fontos, hogy minél több balázsfalvi magyarhoz eljusson az Ébredés, az öntudatra ébredés szele.
Csata Orsolya, Biró Levente
Duna Tv, TÉRkép, Erdély.ma

Kémenes Lóránt türi plébános, aki ébresztőt fújt a szórványban
Kémenes Lóránt türi plébánost Gyergyószentmiklóson szentelték pappá 2000-ben. Első állomáshelyén, Marosvásárhelyen a gye- rekpasztorációt és a fiatalok lelki irányítását bízták rá. Jogi diplomát szerzett Rómában, 2006-tól egy dél-erdélyi szórványfaluban, Türben szolgál.
Mostohán alakult ennek a kis falunak a tör- ténete, alapvetően Balázsfalva közelségének és az 1918-ban ott történteknek köszönhető ez.
100 éve itt ortodox nem volt, ám 1948-ban mikor betiltják a görög katolikus egyházat, rögtön átveszik templomaikat az ortodoxok és akkor indul meg a betelepítés. 1972-ben bezárják az utolsó magyar iskolát is. Mikor Kémenes Lóránt ide került, Isten házát is romokban találta. Rájött, hogy ahhoz, hogy az embereknek visszaadja a hitét és az önértékelését, először méltó helyet kell hozzá teremtenie. Nekifogtak a munkálatoknak, de volt két számla, amit nem tudott a közösség kifizetni. Ezért a plébános olaszországi vendégmunkát vállalt, és abból fedezte a felújítást.
Én székely ember vagyok, fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent, hogy szórvány. Itt sokkal többet kell arra adni, hogy egyenként minden embert megkeressek. Én nyitva ha- gyok mindent. A lakat csak a tolvajt kísérti, de a nyitott ajtó kísért arra, hogy betérjek" – vallja a türi plébános.
Lóri atya nemcsak a templomban, de az éte- ren keresztül is megszólítja a híveket, ugyan- is ő álmodta meg és vezeti a Balázsfalvi Rádió magyar nyelvű műsorát, az Ébredést, amely kedden és pénteken hallható. Erdély.ma

Bővítik a szórványprogramot
Hunyad után Szeben és Fehér megye magyar közösségeivel is kapcsolatot kíván teremteni Kovászna Megye Tanácsa. E célból múlt hét végén utazott háromszéki küldöttség a két vidékre.
Elsősorban olyan emberekkel találkoztunk, akik nem azon siránkoznak, hogy milyen nehéz a szórványlét, hanem tesznek közösségük megmaradásáért, hisznek abban, rajtuk is múlik, hogyan élnek — tájékoztatott Demeter László programvezető. A háromszéki küldöttség Medgyesen, Tűrben, Balázsfalván, Gyulafehérváron és Nagyenyeden találkozott pedagógusokkal, lelkészekkel, vállalkozókkal, kultúraszervezőkkel, szociális szférában dolgozókkal, és megállapodtak abban, a jövőben említett területeken keresik az együttműködést. A körút másik állomása Petrozsény volt, ahol a Szent Ferenc Alapítvány által támogatott általános iskolai magyar tagozatnak átadtak közel ezer kötetet abból a tankönyvcsomagból, melyet a sepsiszentgyörgyi Életfa Családsegítő Egyesület gyűjtött össze számukra.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Romániában létezik vallási megkülönböztetés
A hatóságok ellenségesek a görög katolikus egyházzal szemben
A Pro Európa Liga emberjogi szervezet az emberi jogok szempontjából mérte fel a görög katolikus egyház elkobzott vagyona visszaszolgáltatásának helyzetét.
2010. augusztus és 2011. július között folyik A kommunista rezsim által elkobzott közösségi vagyonok helyzete az emberi jogok szempontjából. A romániai görög katolikus közösség helyzete elnevezésű projekt, amelynek fő célja, hogy hozzájáruljon a kommunista rezsim által elkobzott javak visszaszolgáltatási mechanizmusának a javításához az emberi jogok, a vallásszabadság és a nondiszkri-mináció szemszögéből.
A projekt keretében régiós találkozókat szerveztek Kolozsváron és Nagyváradon, és kb. 700 kérdőívet osztottak szét a gyulafehérvári, fogarasi, nagyváradi, kolozsvári és szamosújvári egyházközségekben. Az elkövetkezendőkben hasonló találkozókat szerveznek, és kérdőíveket osztanak szét Lugoson, Nagybányán, Balázsfalván és Bukarestben.
A kérdőívek adatai között szerepel, hogy a görög katolikus parókiáknak milyen vagyonuk volt 1948- ig, mit igényeltek vissza, mit kaptak vissza, miért húzódnak el a perek, voltak-e diszkrimináció vagy atrocitások áldozatai stb.
A felmérés eredményeit jelentésbe foglalják (angol és román nyelven) és eljuttatják a hazai és nemzetközi intézményekhez.
Az eddig tapasztaltak alapján megállapították: a görög katolikus parókiák esetében létezik vallási megkülönböztetés és a tulajdonjog megsértése. "Az első 30 kérdőív elolvasása megerősítette a gyanúnkat, hogy sok helyen lerombolták, megrongálták azokat az épületeket, amelyek a görög katolikus egyház tulajdonát képezték. A helyi földosztó bizottságok, a bíróságok, prefektúrák részrehajlók voltak és számos esetben ellenségesen viszonyultak a görög katolikus egyházhoz", nyilatkozta Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke.
(mózes), Népújság (Marosvásárhely)

Forradalom és iskolamentés a szórványban
Balázsfalva
Egyszerre tartották a magyar iskola és a nagy szabadságharc ünnepét március 12-én este, Balázsfalván, a zsúfolásig telt Művelődési Házban. A környékbeliek lelkébe mindkét mozzanat mélyen befészkelte magát, hiszen sorsunk múlott és múlik ezeken: forradalmunk szellemén és állandó küzdelmünkön iskoláinkért. Gyökerek nélkül nincs igazi jövő, de megteremtéséhez itt, a végvári környezetben elsősorban anyanyelvi iskola szükséges és gyermekek, akik megtöltik. Különösen a szórványban, ahol a napi élethez, a teljes élethez legalább két nyelv tudása nélkülözhetetlen. Ehhez pedig felkészült szülőkre és minőségi iskolára van szükség.
Tanulni, majd ünnepelni gyűlt össze a közönség, köztük balázsfalvi, péterfalvi, tűri, gyulafehérvári, búzásbocsárdi vendégek. Karácsonyi István a Szülőföldünkért Egyesület nevében, házigazdaként üdvözölte a jelenlévőket, kiemelve Vetési László református szórvány lelkipásztort, a Diaszpóra Alapítvány elnökét és Valentin Rotar balázsfalvi polgármestert. A moderátor szerepét betöltő Szakács Júlia, a Bethlen-kollégium véndiákja, jelenleg az Erdélyi Magyar Ifjak szórvány szakcsoportjának vezetője elmondta: olyan rendezvény ez, ahol sorskérdések felvetésére és megvitatására gyűltek össze a résztvevők.
Dr. Gudor Botond, a Bod Péter Alapítvány elnöke, a rendezvény eszmei irányítója, szervezője szerint a helyszín megválasztása, ahol ő is született, nem volt véletlen. 1848 márciusában még együtt ünnepeltek a román és a magyar emberek (pl. a nagyenyedi templomban). Családról, iskoláról kell beszélnünk itt ma, mert csak így ünnepelhetünk száz év múlva is ezeken a helyszíneken. Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója kiemelte: nem szabad megtagadni az örökséget, hanem tovább kell fejlesztenünk azt, és úgy kell a jelent építeni, hogy közben a jövőt is formáljuk. Örömmel jelentette be, hogy április 2-án Kolozsváron, a felújított Mátyás-szoborcsoport avatási ünnepségén ott lesznek reneszánsz táncukkal az erdélyi színt képviselő enyedi diákok is. Gál László, a Római Katolikus Gróf Majláth Gusztáv Teológiai Líceum igazgatója szerint az iskolával erősödött a magyar oktatás, létszámában is emelkedett (jelenleg 200 diákja van), és egyre nagyobb szerepet tölt be a magyar identitástudat erősítésében.
Vetési László előadásában példákkal illusztrálta, miért is történnek téves iskolaválasztások a magyar szülők körében. A többségi befogadó iskola és közösség már többé nem engedi el a magyar fiatalt, aki innen választ felsőbb iskolákat, baráti kört, később élettársat, elhanyagolja anyanyelvét, gyermekeit ugyanabba az iskolába irányítja, ahol ő is járt. Mindez gyakran onnan indul, amikor a szomszédasszony vagy a nagybácsi tanácsa a döntő. A „csak román iskolában érvényesülhet” hamis érve helyett józan ésszel kéne gondolkodni azon, mi is a gyermek valódi érdeke. A választ a szülők ott helyben megkaphatták abban az igényes, színes, kétnyelvű, 12 oldalas alkalmi kiadványban, amelyet a Szülőföld Alap és Kovászna Megye Tanácsának segítségével adtak ki, Milyen iskolát válasszak gyermekemnek? Magyar iskolát program. Dr. Gudor Botond vezércikkében (Miért magyar iskolát?) konkrét válaszokat fogalmazott meg a kérdésre. „… A választás több, mint egy szójáték. A 21. század kihívása, egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy apa és anyanyelvedet jól, ha lehet, tökéletesen megismerd. Lehetőség arra, hogy későbbi munkahelyeden a legjobb állást nyerd el. Lehetőség arra, hogy a templomban megértsd a lelkészt, és nagymamával is elbeszélgethess. A magyar iskola azt a leendő embert jelenti, aki nem fél, hanem boldogul. Magyarul és románul egyformán tud. Ezt kínálják magyar iskoláink Bethlenszentmiklóson, Gyulafehérváron és Nagyenyeden. Nem egyszerű iskolát, hanem olyan iskolát, ahol nyelvet, nyelveket tanul, ahol több lesz, mint az átlag, ahol hitre és reményre nevelik.” A kiadványban helyet kapott még többek között Kémenes Loránt Zoltán plébános, Szőcs Ildikó és Gál László líceumi igazgatók, Veres József tanár és Máté János református lelkipásztor írása.
Az ünnepi műsor keretében a helybéli magyar gyermekek forradalmi verseket és hegedűszólót adtak elő. Boros Erzsébet búzásbocsárdi református tiszteletesasszony a nap szellemének megfelelően válogatta ki forradalmi dalait, nótáit, hatalmas sikert aratva, majd Kossuth Lajos beszédét hallgathattuk fonográf felvételről. Ezt követően fellépett a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes, amely 2004-ben alakult a gyermektáncház mozgalom részvevőiből. Jelenleg négy korosztályban több mint 140 gyermek tanul táncolni óvodától a XII. osztályig. 2006-ban a Küküllő menti bokrokra utaltak, amikor nevet választottak. Ezúttal is tematikus táncjátékot mutattak be március 15. tiszteletére, Verbuválás, csatamező, szabadság… címmel. Az énekszámokat Németi László kollégiumi véndiák és Vásárhelyi Mónika adta elő. Többször visszatapsolták őket. Amikor a közönség elhagyta a termet, az egyik idős néni azt mondta: „Ilyen szép ünnep, rég nem volt Balázsfalván. Tudja, az én unokám is magyar iskolába jár!”
Létkérdések megidézése és ünnep volt ez a nap, egyben a szórványösszefogás egyik szép pillanata (támogatók: Szülőföld Alap, Bod Péter Alapítvány, Erdélyi Magyar Ifjak, balázsfalvi, búzásbocsárdi, magyarpéterfalvi református egyházközségek, tűri római katolikus egyházközség). A Fehér megyei magyar szórvány anyagi segítséggel, de saját elképzelésekkel és szellemi erőkkel építette fel ezt a szép és tanulságos ünnepnapot. Önmaga dolgozott saját sorsa irányításán. Folytatása várható Gyulafehérváron április 30-án, Küküllőváron május 21-én, Marosújváron május 28-án. A szórványsegítő civil csapat tehát tovább dolgozik a magyar iskolák megmentéséért.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Folytatódik a görög katolikusok elleni uszítás
Egyházuk megszüntetésének elítélését kérik
Még mindig dominál az ortodox egyházban a görög katolikus egyház- és vallásellenesség, ez egyértelműen megerősítést nyert az erdélyi ortodox metropolia szinódusa vezetőinek júliusi tanácskozásán. A görög katolikusok párbeszédet szorgalmaznak, ennek feltételeként egyházuk 1948-as megszüntetésének nyilvános elítélését, híveik zaklatásának és az ellenük irányuló ortodox uszítás megszűntetését kérik.
A Rómával Egyesült Román Görög Katolikus Egyház Püspöki Szinódusa nemrég levélben fordult a Román Ortodox Egyház legfőbb elöljárójához, Daniel Ciubotea pátriárkához a két egyház közötti dialógus vegyes bizottságának hatékonyabb működése ügyében. Többek között javasolta egy albizottság létrehozását, amelynek feladata rögzíteni az időpontokat, elveket, napirendi pontokat és a vegyes bizottság munkájának módszertanát.
Ezt megelőzően a görögkeleti (ortodox) pátriárkátus írásos üzeneteiben kifejezte ugyan abbéli óhaját, hogy végre építő dialógus jöjjön létre a Görög Katolikus Egyházzal, s ezzel új fejezet nyíljon a két vallásos felekezet kapcsolatának történelmében, ez azonban csupán betű maradt.
Sajnos, a Román Ortodox Egyház helyi képviselőinek cselekvései Erdély-szerte szöges ellentétben állnak az írásban is hangoztatott „dialógust elősegítendő testvéri együttműködés légkörének előmozdításával”. Folytatódik a görög katolikus templomok lebontása, tönkretétele vagy ortodox-szá való újraszentelése. A görög katolikus hívek fenyegetésnek és zaklatásnak vannak kitéve és nem egy esetben az ortodox egyházak képviselői a görög katolikus hívek elleni erőszakra uszítanak.
Mi több, mind az erdélyi metropolia, mind a Kolozsvár – Fehér – Kőrösök vidéke és Máramarosi ortodox metropolia 2011. július 4-én, a Fehér megyei Remete (Râmeţ) kolostorában összeült szinódusának vezetői visszatértek a Görög Katolikus Egyház elleni nagyhangú szónoklatra, amely az elmúlt húsz év folyamán annyi ellenségeskedést és konfliktust szült.
A Lucian Mureşan balázsfalvi görög katolikus nagyérsek és metropolita által aláírt hivatalos okirat leszögezi, hogy a Romániai Görög Katolikus Egyház nyitott marad a Román Ortodox Egyházzal való nyílt dialógusra, azonban konkrét lépéseket vár tőle. Ezért az előkészítő bizottsággal való találkozás feltételeként kéri bármely olyan cselekedet leállítását, amely tönkreteszi vagy érinti bármilyen formában az 1948-ban a kommunista hatóságok által a Román Ortodox Egyháznak önkényesen átadott görög katolikus javak (templomok, parókiai épületek, temetők) építőművészeti sajátosságait. A Görög Katolikus Egyház Szinódusa határozottan kéri, hogy papjai és hívei zavartalanul eltemethessék halottaikat a temetőikbe, illetve látogathassák elhunytjaik sírjait.
A hivatalos levélben Lucian Mureşan nagyérsek-metropolita nem utolsósorban követeli, hogy a Román Ortodox Egyház nyilvánosan ítélje el a Rómával Egyesült Görög Katolikus Egyház 1948-ban történt önkényes megszüntetését, mint igazságtalan és gyalázatos tettet, amelynek hatásától határolódjon el.
Konkrét lépéseket várnak a Román Ortodox Egyháztól, az előbbi kérések elfogadása és teljesítése pedig előfeltételeit jelentik a jövőbeni őszinte párbeszédnek – nyomatékosít a hivatalos levél.
(fodor) Szabadság (Kolozsvár)

Vargyasi ifjak a szórványban
"Minden magyar felelős minden magyarért" – ez lehetne a mottója annak a rendezvénysorozatnak, amelyen a Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (VADFIE) idén vett részt első alkalommal. Közelebb akarunk kerülni a szórványban élő magyarokhoz, és a magunk szerény eszközeivel szellemi, kulturális ajándékkal meglepni őket.
A II. Prücsöktánc játéknapot az Erdélyi Magyar Ifjak szórványért szakcsoportja szervezte a Rákóczi Alapítvány, a Magyar Nyelvért Alapítvány és a Szabó Imre Alapítvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Kovászna Megye Tanácsa és a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával. Utunkat Kovászna Megye Tanácsa biztosította, enélkül nem juthattunk volna el Magyarpéterfalvára (Fehér megyébe). 2011. szeptember 24-én reggel a 600 lelkes kis magyar falu több mint 200 vendéget fogadott. Magyarpéterfalvára játszani, szórakozni jöttek a szórványtelepülések óvodásai és iskolásai: Balázsfalva, Tür, Küküllővár, Bethlenszentmiklós, Magyarbénye, Vajasd, Magyarlapád, Marosgombás és Felvinc. Az ünnepélyes megnyitón Makkai Dénes helyi lelkipásztor és Szakács Júlia főszervező köszöntötte a vendégeket, majd a művelődési ház udvarán interaktív közösségfejlesztő játékot szerveztek az EMI és az ODFIE ifjai. A 66 éve elhunyt Bartók Béla emlékére szervezett szavaló- és énekversenyen megcsillogtathatták tehetségüket a kis előadók. A program arcfestéssel, töklámpáskészítéssel, mesevetítéssel folytatódott, délután pedig Dániel Sándor csíkszeredai fazekasmesterrel korongozhattak az ügyes kezűek. A játéknap befejezéseként a marosvásárhelyi KRIKK zenekar adott koncertet, a vargyasi ifjak színjátszói pedig bemutatták A rátóti csikótojás című népmese színpadi változatát. A feldolgozást Farkas Emese tanítónő irányításával tanulta be László Gábor, Tánczos Oszkár, Gánya Ervin, Trinfa Zoltán és Farkas Sándor. A rendkívüli élményeket nyújtó szórványmisziós rendezvény után a vargyasi ifjak szilárdan elhatározták, hogy ezután is segítik ezt a hasznos, nemzetmentő munkát. Szeretnék, ha más települések fiataljai is bekapcsolódnának a mozgalomba. PÁLYER GYÖRGY SZABOLCS. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felnőni az áldozathoz
Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek; s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy e harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje. Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. (Tamási Áron: Magyar fohász. Irodalmi Újság, 1956. november 2.)
Romániában nem volt bűnmegvallás, az erkölcsi megtisztulás elmaradt. Akik átélték, azoknak erkölcsi kötelességük megírni, beszélni róla, mert a sok emlékezés egyszer csak összeáll valamilyen összképpé. Ez a törekvése a többi intézmény mellett a kolozsvári Polis Kiadónak, mondotta Dávid Gyula igazgató, maga is ötvenhatos elítélt. Az emlékezést kötetbemutatóval kötötték össze szombaton a Jókai utcai Bocskai-teremben. "Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciózusan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag – írja az előszóban. – S akik még élünk az egykori erdélyi 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülhet valamiféle ‘kárpótlás’-ban. Ilyen adósságtörlesztés ez a mostani könyv is, a forradalommal együtt érző és érette cselekvő erdélyi ezrek egyikének, a ma Marosvásárhelyt élő Veress Sándornak az önéletrajzi visszaemlékezése."
Egykori elítéltek, volt munkatársak, a rokonság és az érdeklődők köre tisztelte meg az eseményt jelenlétével. – 1956 őszén, a magyar forradalom lázas heteiben, Magyarország határain kívül is milliók szíve dobbant meg ugyanarra az ütemre – áll a felvezetőben. – Az együttérzés és -gondolkodás nem ismert határokat: ugyanazt éreztük, ugyanabban reménykedtünk Kolozsvárt, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Pozsonyban és Dunaszerdahelyen, Szabadkán és Újvidéken, Ungváron és Beregszászban vagy a nyugati világ bármely szögletében. Aztán a forradalom leverését követő megtorlás súlyát is együtt hordoztuk, vállalva azt, amit a forradalom napjaiban vallottunk. E vállalók és sorshordozók egyike ennek a könyvnek a szerzője, aki néhány társával, barátjával együtt egy erdélyi kisvárosból, Erdőszentgyörgyről küldözgette leveleit szerte az országba, magyar és román barátainak, cáfolva bennük azokat a rágalmakat, amelyeket a hivatalos propaganda terjesztett. Ő húsz év börtönt kapott érte, társai összesen 54 évet. Visszaemlékezéseiben felidézi az 56-os erdélyi ősz reményteljes napjait, majd letartóztatásuk, elítélésük eseményeit, a marosvásárhelyi, szamosújvári, jilavai börtönökben, a Duna-delta kényszermunkatáboraiban töltött éveiket. És emléket állít itthon maradt családjának: két kislányukat egyedül nevelő feleségének, aki a szenvedésben és a helytállásban is méltó társa maradt.
Veress Sándor könyvének címe: Hét esztendő kálváriája (1957-1964). Visszaemlékezés. Dávid Gyula előszavával. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 2011. 184 lap. Képekkel. Mit írtak a levélbe? Hogy "Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a nép legnagyobb ellenségei. Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárti rendszert! Bojkottáld a közelgő választásokat! (Az 1957-es választásokról van szó, sz. m.) A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését." Végül: "Ha mindezzel egyetértesz, akkor sokszorosítva másold le és megbízható személyeknek küldd tovább, ha nem, akkor semmisítsd meg!"
Csakhogy a félelem nagy úr. Sokan provokációt sejtettek az aláíratlan levelekben. Az is bebizonyosodott, hogy egyes, megbízhatónak hitt személyek már rég besúgók voltak, vagy közben váltak azzá. (Erről egy adat: 1956-ban a kolozsvári egyetemnek mindössze két besúgója volt, esztendő múltán pedig már hatvankettő!) 1957. június 19-étől kezdve letartóztatták őket: dr. Németh Zoltán jogászt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt (a szerző öccsét, aki kiszállásain vonaton vitte a leveleket Dicsőszentmártonba, Balázsfalvára, Szebenbe, s ott tette postára őket), Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort. De az akció tovább is működött. "1962-ben, írja Veress Sándor, Peripraván találkoztam egy berei elítélttel, ő mondta el, hogy egy ismerőse 1958-ban kapott egy általam elmondott tartalmú levelet."
Dávid Gyula a bemutatón is nyomatékosította a gondolatot, amellyel a könyv előszavát is zárja: "Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek – az életbe már kilépett unokáink s most születő dédunokáink – tudatába. Hogy a világban soha senki ne legyen kiszolgáltatva semmiféle hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni. Nem vagyok naiv, tudom, hogy ma még messze állunk ettől. De hinni akarom, hogy 56 és az ötvenhatosok áldozata nem volt hiábavaló, s hogy az emberiség képes lesz felnőni ehhez az áldozathoz."
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Kastélynap Gernyeszegen
Turisztikai márkajegy lehetne
Reménysugarat jelenthez az erdélyi nemesi családok leszármazottainak, akiknek elődeit a kommunista rezsim megfosztotta kastélyaiktól, és az 1989 utáni demokratikus kormányok visszaszolgáltatták az épületeket – ahhoz, hogy ezeket hasznosítsák a jövőben – az a vetélkedő, amelyet a PONT Csoport, a Transindex, a Transilvania Trust Alapítvány és az Élő Erdély Egyesület kezdeményezett a világhálón. A Webkastély felhívására 23 csapat nevezett be 200-nál több önkéntessel, hogy egy-egy erdélyi kastélyt felkaroljanak, elsősorban idegenforgalmi szempontok szerint értékesítsenek.
A kezdeményezés sikerét igazolta a szombaton délután a gernyeszegi Teleki-kastélyban szervezett kastélynap. Néhány óra alatt a hajdani tébécépreventóriumot – a néhány hónapja gróf Teleki Károlynak és testvéreinek visszaszolgáltatott ősi rezidenciát – több mint 1000 érdeklődő kereste fel. A kastélynap része volt annak a vetélkedőnek, amiben a benevezett csapatok többek között információkat kell szerezzenek a gondozásukba vett kastélyokról, illetve meg kell tervezzék a jövőjét.
Megyénkből a gernyeszegi Udvarmesterek mellett a Ludas melletti Magyarózdon a Radák-Pekry-kastélyban szociális intézményt működtető Bonus Pásztorok, illetve az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyt kezelésbe vevő Grófok neveztek be.
Nem könnyű a megyénkbeli csapatok dolga, hiszen méltó ellenfeleik vannak, vetélytársaik Erdély igen jelentős főúri épületeinek (Szilágynagyfalu – báró Bánffy-kastély, Szamosújvár – Kornis-kastély, Magyarberkesz – Péchy-kúria, Marosillye – Veres bástya, Csíkszentimre – Henter-kúria, Erdőd – erdődi vár, Vajdahunyad – várkastély, Gyergyószentmiklós – Lázár-kastély, Nagykároly – Károlyi-kastély, Sándorhomok – Berenczei Kováts-kúria, Csíkszereda – Lázár-kúria, Zabola – Mikes-kastély, Székelyhíd – Stubemberg-kastély, Olasztelek – Daniel-kastély, Árkos – Szentkereszty-kastély, Székelytamásfalva – Thury-Bányai-kúria, Balázsfalva – Apafi-kastély, Maroshévíz – Urmánczy-kastély, Válaszút – Bánffy- kastély, Csíkszereda – Mikó-vár) az elővitelét, promoválását vállalták fel. (Sz. m.: részletek a www.webkastely.ro – honlapon.)
Gernyeszegen az önkéntes idegenvezetőknek szusszanásnyi idejük sem volt, annyian várakoztak a kastély kapujában, hogy csoportonként végigjárják a volt egészségügyi intézmény által kiüresített épület termeit. S bár a kiállított fényképeken láthattuk, hogy régi pompájából szinte semmi sem maradt, azért akadt látnivaló: az ebédlő freskói és csillárai, a szépen faragott ajtók, néhány kandalló, az ötletes korabeli fűtésrendszer, a nagy tálalót ellátó kiszolgálórendszer (étellift a konyhából és falba épített vízmelegítő üst), amely megúszta a szocializmus éveinek rombolását. Voltak olyanok is, akik távoli városokból, sőt többen a fővárosból látogattak el Gernyeszegre. Több helybéli évtizedek óta először lépte át a kastély kapuját, s olyan idősek is voltak, akik még emlékeztek és találkoztak is az államosítás előtti tulajdonosokkal. Mi több, beszélhettünk a hajdani angolkertet gondozó kertész dédunokájával, aki büszkén készített fényképet az igen ritka, több száz éves páfrányfenyő előtt, amelyet valószínűleg az őse ültethetett.
Weisz Szidónia történész – csoportunk idegenvezetője – elmondta, a kastély örökösei örömmel fogadták a kezdeményezést és anyagilag is támogatták a rendezvényt sok más szponzor mellett. Még nem döntötték el, miként hasznosítják az épületet, amely igen nagy befektetést igényel, hiszen sürgős állagmegőrzési munkálatokat kell végezni rajta. A parkot is felújítanák, s ez is jelentős anyagi ráfordítást igényel. A webkastély csapatának tudomása szerint a Brüsszelben élő Teleki Kálmán hazaköltözne, hogy személyesen is tegyen valamit az örökség megőrzéséért, értékesítéséért. A Grófok csapatának ötletei is kiegészítik majd azt az elképzelést, amely egy új korszakot nyithat a gernyeszegi kastély életében, amely akár része lehet egy – a franciaroszági Loire völgye mintájára összeállított – eredeti turisztikai márkajegynek, a Maros menti kastélytúrának. S az sem kizárt, hogy a vetélkedőnek köszönhetően akár Erdély-szerte fellendül a kastélyturizmus és természetesen az ezt kiegészítő idegenforgalmi szolgáltatások, amelyek fogódzók lehetnek a gazdasági válságban.
A gernyeszegi kastélynap látogatási naplójának bejegyzéséből ítélve lenne igény erre határon innen és túlról is, csupán összefogás kellene – önkormányzatok, civil szféra, magántőke –, hogy a több évtizedes történelmi sebeket begyógyítsák. Hosszú távon megéri!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Már hétvégén elkezdődött az ünneplés
Fehér megye
Közeledett a 164. március 15-e, örök tanulságaival és évente változó sugallataival. A szórvány is ünnepel, igaz, csak némi támogatással, mert a végvárak már nem állnak meg önerőből, kell a pártfogó, a gyámolító segítség, amely erőt ad és irányt szab még a legnagyobb magyar ünnepnek is. Vasárnap volt: ünnep és imádság napja.
Torockón a március 11-re előrehozott ünneplés helyszíne az unitárius templom volt. Az istentisztelet kezdetére mintegy százan gyűltek össze, a borzongató hidegben csak a gondolatok és dalok melegítették a lelkeket. Mátéfalvi Timea V. éves kolozsvári teológus választott igéjéből idézünk: „Nem feledékeny szemlélői valának, hanem cselekvő részvevői.” Mozgósító szavak, az ünnep üzenetéhez illőek, amelyhez társultak Reményik Sándor Erdélyi márciuscímű versének sorai is: „Ne féljetek: nem tüzesednek át/ Halk hangolás után a vers-sorok./ Nem temetni és nem lázítani,/ Csupán figyelmeztetni akarok.” Röpködtek a gondolatok a Székelykő tövében a magyar szülők elsődleges felelősségéről, arról, hogy 1848-ban Bécs volt, most pedig Brüsszel van. Úgy tűnik, a szabadságért minden időben meg kell küzdeni. Feltevődnek a kérdések: Krasznahorka büszke vára, a gyimesi iskola égése vajon lármafák lennének?! Jelzések? Miféle veszélyre figyelmeztetnek? Nem lett volna teljes az ünnep a Bethlen-kollégium leánykórusának jelenléte nélkül. Erdély szinte minden magyar népviseletébe – köztük a különleges szépségű torockóiba – öltözött képzős lányok énekeltek az ünneplőknek forradalmi, majd népdalokat, a nagy hidegben is zokszó nélkül. Fórika Éva kórusvezető ezúttal is a helyzet magaslatán volt. Előzőleg szombaton Nagymedvésen is előadták műsorukat, ahol Kónya Mária történelemtanár tartott ünnepi beszédet, és felléptek műsorukkal a nagymedvési kisiskolások.
Torockón jelen volt Szőcs Ferenc polgármester, Kerekes Hajnal, az RMDSZ helyi szervezetének ügyvezető elnöke és Ferencz Gábor lelkipásztor. Szőcs Ildikó, a Bethlen-kollégium igazgatója arról a hagyományról beszélt, hogy a régi időkben is vándoroltak a tanárok és a diákok, járták a vidéket, még a Székelyföldre is eljutottak diáktoborzó körútjaikon. Várják a diákokat Torockóról is, akik aztán idővel a mi „nagyköveteink” lesznek. – Bízzák nyugodtan ránk a gyermekeiket, gondozni fogjuk talentumaikat, jobban, mint más iskolákban – mondta az igazgató.
A kollégiumi lányok előadását követte a helyi fúvós zenekar fellépése, majd az ünneplők közösen énekelték el a Székely himnuszt. Megdermedve ugyan, de ünnepi hangulatban oldódva történt meg a koszorúzás és a Himnuszeléneklése a templom előtti kopjafánál.
Balázsfalván vasárnap délután 6 órakor a kultúrházat csaknem megtöltötte a közönség, Péterfalváról és Tűrből is szép számban érkeztek. Karácsony István független ünnepet rendezett. Az előadó, Gudor Botond gyulafehérvári református lelkipásztor beszédében kiemelte: nemzeti identitást nem lehet gyávákra építeni, álmodni pedig mindig szabad, de nem mindig veszélytelen. Kémenes Loránd tűri plébános, rádiós szerkesztő beszédében kifejtette: 1848 óta semmit sem változott az eszme, a szabadság óhaja. Árpád és Szent István óta itt vagyunk a Kárpát-medencében, még ha a határokat át is vitték a fejünk fölött. A hangulatos műsorban a vendégek, a vargyasiak és a homoródszentpáliak előadása lelkesítette a közönséget. A helyi iskola péterfalvi tanulóinak mezőségi táncbemutatója zárta a sikeres ünnepet.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

A radnóti kastély az Erdélyi Fejedelemség legépebb, tudományos szempontból felbecsülhetetlen értékű emléke”
– Melyek a radnóti kastély építéstörténetének mérföldkövei? Hogyan alakultak az idők folyamán tulajdonviszonyai?
– A mai kastély előzménye egy udvarház volt, amely a 15. században itt kialakult birtoktest központjaként a Bogáti család tulajdonában őrizte a marosi révhez vezető utat. A 16. század közepén már castrumnak – kisebb várnak tekintik az ágakra szakadozott Maros mocsaras árterületén megbúvó épületet, amelyet hihetőleg Bogáti János és később, 1554 előtt, özvegye, Bánffi Magdolna övezett védőfalakkal. Ezeknek maradványai a 17. század végén még látszottak.
A régi kúriát talán a mai épület északkeleti, Maros felőli szárnyának a földszinti helyiségeiben kereshetjük. Egy (ma másodlagosan elhelyezett) reneszánsz kőkeretére a Bogáti család egyik tagja, a kerelőszentpáli csata (1575) után pártütőként kivégzett Gábor idejében vésték az 1574-es évszámot. Kendi Ferenc fejedelmi tanácsúr beboltoztatta az északkeleti szárny földszinti helyiségeit, s az ő építkezéseinek tulajdoníthatjuk a keleti bástyával szomszédos helyiség triglifes fejezetű pilaszterekkel díszített ajtókeretét is. Hónapokig vendégeskedett itt Petru Cercel havaselvi vajda. Kendi Ferencet 1594-ben kivégezték, a kastély következő ura, Geszthy Ferenc pedig 1596-ban hunyt el.
Nem annyira a kastélyhoz fűződő balszerencse, mint inkább a zavaros idők magyarázzák, hogy erőszakos halál lett osztályrésze a 17. század eleji birtokosok közül Bogáti Menyhértnek és Kornis Boldizsárnak is. Péchi Simon, Bethlen Gábor fejedelem kancellárja tervezte, s 1621 előtt talán el is kezdte a kastély átépítését, amely azután Bethlen Gábor birtoklása alatt, 1626 után ment végbe. A „nagy fejedelem” olasz építésze, Giacomo Resti készíthette el a négy sarokbástyás kastély terveit úgy, hogy abba belefoglalta a korábbi épületeket is. A fejedelem halála (1629) után félbemaradt építkezést az új tulajdonos, Kornis Zsigmond fejedelmi tanácsúr (megh. 1648-ban) is folytatta, immár a saját igényeinek megfelelő szerényebb mértékben. Az épület befejezésére azonban csak azután került sor, miután II. Rákóczi György 1649-ben megvásárolta és feleségének, Báthory Zsófiának ajándékozta a birtokot. A fejedelem velencei származású építésze, Agostino Serena (1648–1653 között) a délnyugati szárny emeleti loggiáját tervezhette, amelynek ma csak a befalazott félköríves árkádjai látszanak az udvar felől, a külső homlokzaton pedig két-két egyszerű ablak világítja meg az egykori árkádnyílások mögött kialakított kisebb termeket. Az építést vezető velencei építész emlékét ma már alig olvasható felirat őrzi az északkeleti szárny kapujának zárókövén: „AVGVSTINVS SERENA ARCHITECTVS VENETVS OPERA REGIT”.
Ennek a kapunak az oromzatát ékesítette az építtetők, II. Rákóczi György és Báthory Zsófia családi címere, amelyet most a loggiás szárny alatt láthatunk viszont. Apafi Mihály fejedelem felesége, Bornemisza Anna II. Rákóczi György bukása után lett a kastély úrnője. Ő az északi bástya emeletét lakta, mellette komornáinak a szobái voltak. A kapu fölötti erkélyes helyiség volt a fejedelem lakószobája, mellette fogadóterem, a kisebbik ebédlő és az ünnepélyes alkalmakkor használt, a délkeleti szárny egész emeletét átfogó ebédlőpalota következett; az utóbbi „előszobája” volt az említett folyosó, amelyet az udvarról felvezető, ma már nem létező díszlépcsőn keresztül lehetett megközelíteni.
A fejedelemség bukása és II. Apafi Mihályné Bethlen Kata halála után a kincstári birtokot gróf Bethlen Gábor kancellár szerezte meg 1758-ban, s egyik méltatlan utóda kártyázta el 1885-ben a család küküllővári és teremi uradalmával egyetemben. A kastély az Erdélyi Római Katolikus Státus tulajdonába került, és gazdasági iskolát hoztak létre benne. Az egyházi javak 1948-as államosítását követően is ilyen jellegű iskola működött a gyakorlóbirtok nélkül maradt épületben is.
– Milyen helyet foglal el ez az együttes az erdélyi épített örökségben? Miben áll művészettörténeti jelentősége?
– A Bethlen Gábor fejedelem olasz építésze által tervezett együttes neves reneszánsz építészek, Baldassare Peruzzi és Sebastiano Serlio elképzeléseit, vagyis az olasz késő reneszánsz építészet elveit valósítja meg. Erdélyben a romos Alvinc, a jóformán teljesen átalakított Balázsfalva, a romjaiból a 18. században újjáépített Csíkszereda, illetve Szárhegy kastélyai és a váradi vár jelenleg restaurálás alatt álló fejedelemi palotája képviselik a közvetlen rokonságát. A velencei Agostino Serena tulajdonképpen a fejedelmi reprezentáció által megkívánt nagy termekkel egészíthette ki és fejezte be az együttest az 1650-es években. A kapukeret és a kastély más faragványai név szerint is ismert kolozsvári kőfaragók munkái. Nagyon fontos lenne a kutatása, mert ezt az együttest – jóformán egyedüliként az említettek közül – nem égették fel az 1658–1660-ban Erdélybe tört török-tatár csapatok; így évtizedek óta reménykedem, hogy nemcsak udvari homlokzatát, hanem a reprezentatív termek díszítését, a 17–18. században emlegetett falfestmények maradványait is fel lehetne tárni. A tűzvészben az egykor Teleki Mihály által is lakott Maros felőli emeleti bástyaszoba sérült meg, a másik, az országút felőli bástya emeleti lakóját nem ismerjük, valószínűnek látszik, hogy 1684-ben az ifjú, tizenkettedik évében járó II. Apafi Mihály lakott ott.
– Mit lehet tudni a kastély jelenlegi tulajdonjogi helyzetéről?
– A két bástya teljesen leégett fedélszerkezete bizonyítja, hogy mekkora károkat okoznak nálunk a visszaszolgáltatásokkal kapcsolatos rendelkezések bürokratikus ellentmondásai. Az épületben a visszaszolgáltatási eljárás megindulásáig (előző jogos tulajdonosa, az Erdélyi Római Katolikus Státus igényelte vissza – szerk. megj.) iskola és bentlakás működött. A kastély kiürítése azonban nem jelentette a helyzet tisztázását. Tudomásom szerint, a pereskedés tíz éve húzódik valamilyen, a telken a szocializmus éveiben emelt épület miatt. A még mindig tisztázatlan tulajdonviszony ellenére a kastélyt a Római Katolikus Státus őrizteti.
– Miért lenne szükséges, és kinek a felelőssége volna az épületegyüttes mielőbbi helyreállítása? Általában milyen állapotban volt a kastély a tűzvész előtt?
– Egy ilyen teljesen váratlanul bekövetkezett rombolás, mint ez a tűzvész, lavinaszerű romlási folyamatot indíthat el. Nagyon gyorsan kellene lépni, hogy legalább szükségfedél készüljön, amellyel ideig-óráig még késleltetni lehetne a romosodást.
Elgondolható, hogy államunk és törvényhozása most szemét forgatva az egyházra fogja hárítani a helyreállítást, mondván, hogy tehetetlen a hatályos törvényekkel szemben. Én nem vagyok jogász, így csak laikusként tűnődöm el azon, hogy vajon az egyház felelős-e azért, hogy: annak idején „előre megfontoltan” megsemmisítették az általa működtetett mintagazdaságot, amely a parasztgazdákat oktató mezőgazdasági iskoláját és épületeit is eltartotta; azért, hogy több mint hatvan éven át rongálták akarva-akaratlanul az épületet, hogy műemléki státusával szemernyit sem törődve alakítgatták és lelakták, a kilencvenes évek elején pedig még valamilyen kisüzemet is beleköltöztettek, majd végül kiürítették; azért, hogy kibontottak és szétvertek mindent, ami még használható lett volna; azért, hogy sehol az országban nem tartják be a tarlóégetésre vonatkozó törvényi tilalmat; azért, hogy a hatóságok ahelyett, hogy az elképesztő nagyságrendű károkat okozó tarlóégetőkkel foglalkoznának, pereskednek az annak idején kisemmizett tulajdonossal egy általuk emelt, a műemléki környezetet zavaró építmény miatt?
Hogyan vélekedhetünk tehát erről a helyzetről? Szaladjon-e az egyház most külföldi segélyek után? Mondjon-e le a hivatásából adódó, nem kevés pénzbe kerülő szociális feladatok betöltéséről? Vagy esetleg mégis megtörténhet, hogy az állam, amely adóinknak oly nagyvonalú adminisztrátora, talál esetleg valamilyen jogi megoldást és némi aprópénzt arra, hogy ezt a közép-európai szinten jóformán egyedülálló reneszánsz kastélyt, az Erdélyi Fejedelemség még így is legépebb, esztétikailag, de tudományos szempontból is felbecsülhetetlen értékű emlékét megmentse?
Nagyon szeretném, ha találna, és úgy vélem, hogy szavazópolgárként és adófizetőként szót is emelhetek saját és európai múltunk emlékeinek a sorsával kapcsolatban. Balsejtelmek gyötörnek mégis, mert látom, hogy a kastélyról leválasztott 18. századi kapuépület, az úgynevezett Kígyós Ház, amely tudtommal állami kezelésben van, milyen katasztrofális állapotban leledzik. Azt mondhatnám, hogy az a hatóság, amelyik képes éveken keresztül perlekedni egy parazita építményért, pusztulni hagyja a birtokában levő műemléképületet.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen Hunor: az erdélyi magyar közélet elképzelhetetlen az EMKE nélkül
Közgyűlés, tisztújítás és díjátadás a közművelődési egyesületnél
Évi közgyűlést, vezetőségválasztást és díjátadást szervezett szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. A köszöntő beszédek után a jelenlévő EMKE-tagok elfogadták Dáné Tibor Kálmán elnök beszámolóját, a pénzügyi és a cenzori jelentést. Dávid Gyula tiszteletbeli elnök bonyolította le rendkívül gyorsan az új elnökség megválasztási eljárását. Kevés kivételtől eltekintve az eddigi EMKE-elnökség tagjainak szavazott bizalmat a közgyűlés. Kora délután kezdődött a már szokásos díjosztási ünnepség, amelynek keretében 13 díjat és díszokleveleket adtak át.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntő szavai után Hegedüs Csilla, Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter tanácsosa a tárcavezető üzenetét olvasta fel. A miniszteri beszéd alapgondolata az erdélyi magyar értelmiségnek a közös jövő kialakításában játszott szerepe volt. Hangsúlyozta: az erdélyi magyar közélet mindennapjai elképzelhetetlenek az 1885-ben létesült EMKE nélkül.
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár szavait Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja tolmácsolta. – Az EMKE alapítói 127 évvel ezelőtt az anyanyelvi oktatás és a műveltség, a magyar nyelv és öntudat erősítése, közös örökségünk iránti felelősség mellett tettek hitet. Ugyanezt valljuk ma is – hangzott az üzenet. A főkonzul arról is biztosította a jelenlevőket, hogy az EMKE, mint nemzeti jelentőségű intézmény, továbbra is számíthat a magyar kormány támogatására.
Dáné Tibor beszámolt a kulturális autonómia-szigetként működő romániai Magyar Házak Hálózatának (MHH) kiépítéséről, amely 2009-ben kezdődött. A kezdeményezést mind az RMDSZ, mind a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztériuma támogatta. Megtudtuk: Erdélyben az elmúlt években több mint harminc magyar házat hozott létre az EMKE. Példaként említette a Balázsfalva melletti Tűr településen a kö­zeljövőben létesítendő Magyar Házat, amely Kémenes Lóránt plébános lelkiismeretes munkájának köszönhető. A romániai MHH kialakításában 2010 óta szakmai segítséget kapnak a sárospataki művelődési szakemberektől, Csatlósné Komáromi Katalintól és Bordás Istvántól, a Sárospataki Képtár vezetőjétől. Az EMKE-elnök beszámolt arról is, hogy új, a Magyar Házak állapotára vonatkozó felmérést kezdeményeznének. Idén, szeptember végén pedig Kolozsváron rendeznék meg a Magyar Házak második találkozóját.
Dáné Tibor Kálmán beszámolt arról is, hogy EMKE-elnökként meghívták a Magyarországon a közelmúltban létesült Civil Egyeztető Tanács (CET) ülésére, amelynek keretében részt vett a kulturális és honismereti szekció programjának kidolgozásában. Zárszóként Dáné Tibor Kálmán megköszönte a bel- és külföldi támogatóknak az anyagi segítséget, a sajtónak – és ezen belül elsősorban lapunknak, a Szabadságnak – az EMKE-eseményeken való jelenlétet és érdeklődést. Ács Zsolt, az EMKE munkatársa a pénzügyi, míg László Edit a cenzori jelentést olvasta fel, amelyet a közgyűlés el is fogadott.
Egyed Péter egyetemi oktató, filozófus az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság és az EMKE közötti harmonikus együttműködésről, Guttman Mihály elnökségi tag a zenei anyanyelv fontosságáról értekezett. Csatlósné Komáromi Katalin, a sárospataki Művelődési Ház igazgatója az EMKÉ-vel közös programok fontosságát ecsetelte. Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási-ház helyzetéről számolt be. Tamási Áron lánytestvérének, Ágnes asszonynak a háza eredetileg az EMKE tulajdonát képezte, ám tavaly átkerült az önkormányzat tulajdonába, így elkezdődhettek a leromlott állagú ingatlan felújítási munkálatai
Dávid Gyula tiszteletbeli elnök az elnökségi választás lebonyolítása előtt kifejtette: még ha a mostani romániai magyar politikai élet „szét is veri a magyarságot”, az új elnökségnek továbbra is a magyarság egységéért, a megmaradásért kell munkálkodnia.
Az EMKE új vezetősége: Dáné Tibor Kálmán (elnök), Kötő József (főtanácsos). Régiós alelnökök: Matekovits Mária (Bánság), Széman Péter (Partium), Ábrám Zoltán (Közép-Erdély). Társadalmi kapcsolatokért felelős alelnök: Szép Gyula. További elnökségi tagok: Guttman Mihály (Kolozsvár), Muzsnay Árpád (Szatmárnémeti), Házy Bakó Eszter (Brassó), Beder Tibor (Csíkszereda), Ferencz Angéla (Hargita megye), Imreh-Marton István (Kovászna megye).
A választásokat követően Bordás István, a sárospataki képtár vezetője, azaz az EMKE Észak-magyarországi Képviseletének vezetője elmondta: arra törekszik, hogy a magyarországi kulturális élet munkatársai közül minél többen megismerhessék az erdélyi kultúrát. Ezért kidolgozott egy továbbképzési programot, amely a magyar szaktárca által megtörtént akkreditálás után újabb lehetőséget biztosít a fentebbi célkitűzés eléréséhez. A további hozzászólók között volt Dumitriu Anna, aki az Aranyos-vidéki Népfőiskola tevékenységéről számolt be; Kerekes Hajnal, a nagyenyedi dr. Szász Pál Egyesület alelnökeként, illetve a Magyar Közösségi Ház vezetőjeként a Fehér megyei kulturális tevékenységeket ismertette. Ferencz Angéla a Hargita megyei, míg Imreh-Marton István a Kovászna megyei Kulturális Központ és az EMKE közötti lehetséges együttműködésről értekezett, megköszönve, hogy bekerültek az elnökség tagjai közé. Deák Gyula, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke a közeljövőben a pedagógusok számára megszervezendő néptánctanfolyamra, Boldizsár Zeyk Imre, az RMDSZ tordaszentlászlói szervezetének elnöke pedig a június végi Szent László napi énektalálkozóra hívta fel a jelenlevők figyelmét.
Délután 2 órakor kezdődött az EMKE-díjak és díszoklevelek átadása. A 13 szobor Venczel Árpád, a díszoklevelek pedig Venczel Attila alkotása.
Életműdíjat kapott a marosvásárhelyi Marosi Ildikó irodalomtörténész, aki betegsége miatt nem lehetett jelen. Horváth Andor egyetemi oktató szerint Marosi Ildikó érdeme, hogy évtizedeken át gyűjtötte majdani köteteinek anyagát, hogy aztán az 1989-es rendszerváltás után megvalósíthassa álmait, és a „felkutatott kincsek jó gondozójává vált”. Spectator-díjban részesült Cseke Péter Tamás újságíró (Bukarest). Kós Katalin, a Györkös Mányi Albert Emlékház ügyvezetője olvasta fel Kántor Lajos laudációját, amelyben Cseke Péter Tamás publicisztikai tevékenységét kiegyensúlyozottnak, higgadtnak és körültekintőnek nevezte.
Kacsó András-díjat kapott Both Zsuzsa és Both József (Kolozsvár). Dáné Tibor Kálmán méltatásában kiemelte: a Both-házaspár a népi kultúra áthagyományozását jelentős empátiával végzi. Bányai János-díjban részesült Vajda András (Marosvásárhely) néprajzkutató, akit a laudáló Keszeg Vilmos egyetemi oktató elkötelezett, bölcs, megfontolt kutatónak nevezett. Kun Kocsárd-díjat adományoztak Fülöp Júliának (Szászváros). Winkler Gyula európai parlamenti képviselő videóüzenetben laudálta a közösségszervezés aktív résztvevőjét, aki sokat tett a szászvárosi magyarságért. Fülöp Júlia megjegyezte: Kun Kocsárd emléke még mindig elevenen él a szászvárosi magyarok között. Nagy István-díjat kapott Dulányi B. Aladár (Sepsiszentgyörgy). László Attila karnagy laudációjában arra összpontosított, hogy a díjazott három évtizeden át kitartó szervezője, irányítója volt a város művelődési életének.
Bánffy Miklós-díjban részesült Dukász Péter színész (Temesvár), aki egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen az eseményen. Szekernyés János laudációja alapján gazdag színészi pálya bontakozott ki. A díjat Kövesdy István rendező vette át.
Poór Lili-díjat kapott Albert Júlia színművész (Kolozsvár). Laudált Köllő Katalin színikritikus, szerkesztő, aki szerint a sikeres művészi és oktatói pálya mögött lélek, tehetség és kitartás lakozik. Kovács György-díjban részesült Bányai Kelemen Barna (Marosvásárhely). Kövesdy István a fiatal, sokoldalú színész ötéves pályafutását értékelte. Tompa Miklós-díjjal tüntették ki Uray Pétert. (Sepsiszentgyörgy–Budapest). Kötő József színháztörténész laudációját Vincze László, az EMKE munkatársa olvasta fel. Megtudtuk: Uray honosította meg Erdélyben a mozgásszínházat, de ezt megelőzően több művészi ágban (például a zenében) is bizonyított. Szolnay Sándor-díjat kapott Köllő Margit (Marosvásárhely), aki egészségügyi okok miatt nem lehetett jelen. Laudált Németh Júlia műkritikus, aki a művész kitűnő rajzkészségét, színérzékét méltatta. A díjat Wiesler Zsuzsa vette át.
Monoki István-díjat adományoztak Kosz Orsolyának (Csíkszereda). Kopacz Katalin laudációjából lelkiismeretes, megalapozott szakmai tudással rendelkező több évtizedes könyvtárosi tevékenység rajzolódott ki. Kőváry László-díjban részesült Zsigmond Ilka középiskolai tanár és az általa irányított műemlékpedagógiai kiadványsorozat szerkesztőbizottsága. Vincze Zoltán nyugalmazott tanár laudációjában azt értékelte, hogy a fentebbi kiadványok épp a serdülő korosztály számára íródtak, akiktől „a Guttenberg-galaxis egyre jobban távolodik”. Gróf Mikó Imre-díjat adományoztak Bartha Bálint (Kolozsvár) vállalkozónak. Székely Tibor laudációjában a díjazott szerénységét és nagylelkűségét emelte ki.
Tiszteletbeli taggá nevezték ki Hajnal Jenőt, a vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatóját és a kolozsvári származású, ám évek óta Németországban élő Kelemen Péter koncerttechnikust.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Összefogás a szórványban élőkért (Adományok a türi magyar házért)
Szórványban élő magyarok megmaradásáért szólt az ének és ima vasárnap este a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király római katolikus templomban. A Fehér megyei Tür fiatal plébánosa 230 km-es út megtétele után érkezett Háromszékre a dél-erdélyi település Magyar Házának megújulása érdekében szervezett adománygyűjtő körúton. Tettével ébresztőt fúj: nem elég ápolni, értékeinket meg is kell élni. A közép-dél-erdélyi, közigazgatással nem rendelkező Tür beolvadt Balázsfalvába, Kémenes Lóránt plébános (felvételünk) szerint utóbbi kisugárzása a mai napig érezteti hatását – az 1700 főnyi településen a magyarok száma alig háromszáz. Ezen belül az átlagéletkor, mint fogalmazott: jobbára „hetven és a sír között”, az általános iskolás korú, magyar fiatalok száma húsz. „Arra szeretném biztatni a türi magyarokat, hogy önmagukat keressék, mert itt már nem beolvasztásról, hanem önként vállalt beolvadásról van szó” – mondta a Háromszéknek Kémenes Lóránt. „Különösen az idős generáció érzi nagyon a mai napig, azt a sok megaláztatást, verést amit kapott, csak azért, mert magyar. És ez kihat” – fűzi hozzá. A türi Magyar Házat elsősorban kalákával, közmunkával kívánja helyreállítani a gyergyói származású plébános, a kezdeményezéshez Erdély-szerte többen társultak, Kovászna Megye Tanácsa például másfél éve indított szórványprogramja révén támogatja. Örömmel újságolja: múlt hét végén, egy székelyszenterzsébeti csoport segítségével megkezdődött annak a romos épületnek a helyreállítása, mely a türi magyarság szellemi-lelki otthona lesz a jövőben, a sepsiszentgyörgyiek vasárnap este saját adományukkal járultak hozzá a költségekhez. „Óriási nagy munka, de ez egy oázis lesz, a magyar szó bölcsője. A templomon kívül nincs olyan hely, ahol ezek az emberek megszólalhatnak magyarul. És nem is akarnak” – mondja Kémenes Lóránt. Kérdésünkre hozzáfűzi: a szentmise teljes menete magyar, egy olvasmány románul hangzik el, s a prédikációnak van egy román, rövidített változata is, a miatyánkot a magyar után románul is elmondják. Előbbiek kapcsán elhangzó példája önmagáért beszél: olyan társalgásban, amelyben egy román és húsz magyar ember vett részt, azt kérték, ne kínlódjon két nyelven, mondja csak románul, úgy is megértik. Végül pedig nyugtázták: azért olyan jó, hogy mégis két nyelven mondja. Mert: „magyarul meghallgatjuk, s románul megértjük”.
Demeter Virág Katalin. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bod Péter ma is üzen
Beszélgetés Gudor Kund Botond református lelkipásztorral, történész kutatóval
Beszélgetőtársunk korábban Magyarigenben dolgozott, jelenleg Gyulafehérváron teljesít szolgálatot. Mindkét közösségben a szórványban élők mentőövét, a kulturális emlékezést és életet törekedett és törekszik újraéleszteni–fenntartani. Nevével összekapcsolódik Bod Péter műve is, akinek idén 300. születési évfordulóját ünnepeljük: kutatja, népszerűsíti a felsőcsernátoni születésű tudós lelkész alkotását. Gudor Kund Botonddal tudományos és közösségi munkájáról az idei kolozsvári könyvhéten, magyarigeni témájú friss kötete bemutatója után beszélgettünk.
el és azzal a varázzsal, amelyre az előadások során figyeltem fel, de lényegében akkor kezdtem hangsúlyosabban foglalkozni vele, amikor Magyarigenbe kerültem, ahol minden épületrészletben jelen van az emléke, a parókiát ő építtette, sírja ott van a faluban. Együttvéve tehát, kolozsvári történészi érdeklődésem és az a szellemiség, amely Magyarigenben körülvett, tette hangsúlyossá számomra Bod Péter munkásságát, az a történelmi miliő pedig, amely a szórvány és közte van, megerősítette ezt. Megreszkírozom azt a kijelentést is, hogy Magyarigen lényegében azért fejlődhetett és maradhatott meg, mert ő ott dolgozott.
Próbáljuk megközelíteni konkrétabban azt, hogy milyen szellemiség tulajdonítható neki, és ez miért is ragadta meg az ön kíváncsiságát.
– Ez egy megfoghatatlan tényező, ezért kissé nehéz definiálnom. Azt mondhatnám, hogy az ember érzi valakinek a hatását abban a környezetben, ahol éppen tartózkodik, látja azt, hogy akik látogatóba jönnek, miatta érkeznek és róla beszélnek. Én azt akartam vizsgálni, hogy milyen volt az a társadalom, amelyik olyan sokat adott a 18. században, és amely, az építészeti emlékek nyomán is tetten érhetően, a régió súlypontjának számított. A társadalom részéről is éreztem egy elvárást, mind a tudományos közegből, mind a Magyarigenbe érkezőktől, hogy foglalkozzak vele.
Románul jelent meg könyve erről, Istoricul Bod Péter címmel. Várható-e magyar nyelvű változat? – Ezt a kérdést eléggé gyakran hallom. Prózai magyarázatot tudok rá adni: a doktorim megvédése ezen a nyelven történt, az anyag is nagyjából románul állt össze. De nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy a román társadalom rendkívül nagy elvárást fogalmazott meg vele kapcsolatosan, szerették volna tudni, hogy ki is ő. A könyvet használják már, a tanárok is biztattak annak idején, hogy ez elkészüljön – a magyar oldalról is ezt az érdeklődést várom…
Május elején szerveztek Bod Péter-konferenciát, akkor milyen eredményeket mutattak be? – Ez az év arról szól, hogy rengeteg ilyen jellegű találkozóra kerül sor, néha úgy érzem, hogy már túl sokra, máskor azt gondolom, hogy kevésre. Ez a konferencia azért kiemelkedő, mert üzenetértéke volt: szórvány és tömb kapcsolatát szorosra fűzte, beindított jövőbe tekintő folyamatokat, mint például egy Bod Péter-szobor állítása, magyarországi meghívottaink pedig ki szeretnék adni az elhangzottakból összeállított tanulmánykötetet. Nem pusztán szünetekkel tarkított okos előadások gyűjteménye volt ez a találkozó, hanem komoly esemény, amely az egész 18. századot átölelte, több megközelítésből.
Miért időszerű Bod Péter? Hiszen nem kapna ekkora szerepet, ha a ma számára irreleváns volna az üzenete... – Több szempontból az, nem szeretném felsorolni az összeset. Ehelyett inkább a mottókra hívom fel a figyelmet, amelyek köré egy-egy konferencia épül. Februári háromszéki találkozónkon a mottó az volt: „A tudomány hogy hasznos? Ha mással közlöd: ha titkolod, nem sokat ér”. Egy felsőcsernátoni előadáson hangzott el az a mondata, hogy „Méltatlan és haszontalan a rest ember a respublikában” – véleményem szerint a keresztény, elsősorban a görög-keleti naptárakra volna érdemes ráírni ezt a megjegyzését. Bod Péternek az utilitarizmustól az akadémiaalapításig, az alapos tudományos gyűjtőmunkájáig megannyi üzenete van.
Térjünk át az ön magyarigeni éveire. A 2002-es népszámlálás adatai szerint a faluban 13 magyar élt, ez egy igen kicsiny gyülekezet… – Igen, egy időben azt mondtam, hogy Erdélyben nincs még egy olyan hely, ahol a papi család nagyobb, mint a közösség. Ettől eltekintve nem szeretnék számháborút vívni, nem akarok például abba a tévedésbe esni, hogy egy nagyobb szám láttán rögtön minőséget sejtek. Bod Péter is egyedül dolgozott, mégis komoly munkát végzett, így van ezzel a kis magyarigeni közösség is. A településről írt monográfiám erről is szól: ha egy nemzeti tragédia történik, ez pedig erősen hat a demográfiai fejlődésre, akkor, a „mélypont” elérése után, milyen lehetőségek kínálkoznak...
A magyarigenieknek milyen pozitív, lelkesítő üzenetet tudott megfogalmazni?
– Azt hangsúlyoztam, hogy nekik lényegében egy örökségre kell vigyázniuk, ezt pedig semmiképp sem szabad magára hagyni és elárulni. De hogy egy kicsit mégis éljünk a statisztika-számmisztika trükkjeivel, elmondanám, hogy a közösségem néhány év alatt kétszáz százalékkal gyarapodott. Ez azt jelenti, hogy olyant mondtam és tettem, ami fejlesztette és odavonzotta az embereket, de nem hanyagolható a saját teljesítményem sem ebben a kérdésben (nevet). Példaképeket kell az emberek elé állítani, így Bod Péter kultuszát felelevenítettem, Magyarigenről pedig mindenhol úgy beszéltem, mint a világ közepéről.
Hogyan viszonyult a többségi társadalom a kisebbségi törekvésekhez? – Két dolgot kellett figyelembe vennem a magyarigeni közösség esetén. Egyrészt a kis, magyar társaság összetartását, másrészt a többséggel való kapcsolattartást. Ez nagy felelősséggel járt, normális, pozitív kapcsolatokat kellett kialakítani az emberekkel, ugyanakkor a két közösség kapcsolata miatt nem volt helye annak, hogy hangzatos szólamokkal és mellveregetve emlegessük etnikai hovatartozásunkat. Céltudatosnak kellett viszont lenni, a birtokok, épületek visszaszerzésétől a saját intézmények működtetéséig számos feladatot meghatároztunk, és mindvégig meg kellett tartani az etnikumok közti egyensúlyt.
Hogyan alakultak, illetve alakulnak a gyulafehérvári évek? – Ezek sem másabbak, mint a Magyarigenben eltöltött esztendők, az azonban különbség, hogy Gyulafehérvár ismert központ. Itt a katolikus egyházzal kell ápolnunk a jó viszonyt, hiszen az intézményeikben tanulnak óvodásaink, iskolásaink, de elmondhatjuk, hogy a magyarság jelentős része, négy-ötszáz ember a református egyház tagja. Érdekes közösség a gyulafehérvári, egy fiatalabb, házas nemzedék jelenléte erőteljesen érezhető a társadalmi, egyházi életben, a kisebbségi létre pedig felhozok egy példát: van olyan presbiterünk, aki vegyes házasságból származik, de református lett, és magyarul kezdett tanulni, ami mára meghozta a gyümölcsét. A jövőbe is tekintünk, leégett parókiát javítunk, imatermet és templomot, táborközpontot létesítünk. A megye számos településére kiterjed aktivitásunk, én magam alapítványi munkát is végzek, civil programokban veszek részt.
Hogyan látja, javult a kapcsolat tömb és szórvány között? – Egy jó barátom, Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke mondta egyszer, hogy „mi csak rohanunk Pest felé, és látjuk az ablakon kinézve, hogy szórványban is élnek magyarok”. Persze, sokat javult a helyzet, és annak ellenére, hogy a Fehér megyei magyarság mintha lassabban élné bele magát ebbe a kapcsolatba, jelen vagyunk mi is benne.
Gudor Kund Botond (1971, Balázsfalva)
Református lelkipásztor, tanár, kutató. A nagyszebeni Egészségügyi Középiskola elvégzése (1990) után, 1991-től, felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Fakultásának Lelkészképző Karán folytatja, ahol 1995-ben diplomázik. Eközben, 1993-tól, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történettudományi Karának Történettudomány és Filozófia Tanszékén is tanul, ahol 1997-ben szerez történelemtanári diplomát. Budapesti és szegedi egyetemek cserediákja, 1999-ben magiszteri fokozatot, 2007-ben doktori címet szerez történettudományból. 2003– 2005 között teológiából magiszteri kurzuson vesz részt, Mth fokozatot szerez az Amszterdami Szabadegyetemen, a Nemzetközi Református Teológiai Intézet(IRTI) szervezésében, amelynek tagja. 1998 májusában szentelik lelkésszé, előbb a magyarigeni református egyház lelkipásztora (2011-ig), jelenleg Gyulafehérváron szolgál. 1997-től több oktatási intézmény munkatársa volt, 2009–2010-ben a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának vendégtanára, 2007-től tudományos kutató a Gyulafehérvári Egyetem Iuliu Maniu Történelmi és Politológiai Kutatóközpontjában. 2000-től a gyulafehérvári művelődési, közoktatási és műemlékvédelmi célokat felvállaló Bod Péter Alapítvány elnöke. Számos tanulmánya és öt könyve jelent meg, közülük kiemelkedik az Istoricul Bod Péter (1712–1769) – Kolozsvár, 2008 és a Rediviva chartophylax Igeniensis. Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története (Tatoma Kiadó, Barót – Kolozsvár, 2011).
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

Érsekség: politikai akarat és pénz sincs a pápai látogatásra
XVI. Benedek pápa romániai látogatáshoz hiányzik az „igazi politikai akarat” – fogalmazott korábbi megkeresésünkre válaszolva a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség.
Megerősítették: az egyházvezetőség csak a sajtóból ismeri Andrei Marga volt külügyminiszter a látogatással kapcsolatos bejelentését, hivatalos értesülést továbbra sem kaptak.
Az érsekség szerint egyelőre nem érdemes foglalkozni a látogatással, ugyanis a politikai akarat hiánya mellett, az sem az sem elvetendő szempont, hogy a látogatás kivitelezése nagyon sok pénzbe kerül.
Az ortodox pátriárka kell meghívja
Mint korábban írtuk, mivel a katolikus egyház erdélyi képviselői egyelőre nem kaptak hivatalos értesítést az eseményről, fenntartásokkal kezelik a tervezett látogatást.
Tamás József püspök a maszol.ro-tól értesült az egyházfő tervezett látogatásáról, amit az időközben leváltott Andrei Marga külügyminiszter jelentett be. „A pápai látogatás számomra új dolog, erről még nem hallottam semmit, nem tájékoztattak arról, hogy ilyesmiről szó lenne" – válaszolta megkeresésünkre. Közölte: érdemben csak akkor tudna nyilatkozni a sajtónak, ha az esetleges látogatásról hivatalosan is értesítik.
Darvas Kozma József esperes arról tájékoztatott, hogy azt ilyen meghívásoknak megvan a maguk protokollja a diplomáciában. „A szabály az, hogy az adott ország többségi egyházának a vezetője, jelen esetben a román ortodox pátriárka kell meghívja a szentatyát az országba" – fogalmazott az esperes.
„Elengedik" Erdélybe?
Darvas Kozma József emlékeztetett, a korábbi pápa 1999-es látogatásakor is ez volt a dolgok menete. II János Pál látogatásakor természetesen a fővárosban volt Jakubinyi György, a magyar hívek erdélyi főpásztora is. „Az érsek úr nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy a pápa Erdélybe is eljöjjön, de bizonyos bukaresti körök ezt szándékosan megakadályozták" – mondta az esperes.
Az erdélyi magyar katolikusok akkor azt szerették volna, ha II. János Pál ellátogat Csíksomlyóra, a román görög-katolikus hívek Balázsfalvára látták volna szeretettel.
Maszol.ro

A kommunista rezsim által üldözött görög-katolikus egyház
A Rómával Egyesült Egyház 1948 decemberétől befejezte működését Romániában. Megszüntetése annak gyümölcse volt, hogy szovjet modell szerint az ortodox egyház együttműködött a kommunista rezsimmel.
A görög-katolikus papság és a hívek a kommunizmus évei alatt megpróbálták megőrizni Erdélyben a bizánci rítusú katolicizmus szellemiségét. Az egyház illegalitásban működött, a Szentszékkel meglévő diplomáciai kapcsolatok témája lévén.
A görög-katolikusok 1948 és 1989 közötti megpróbáltatásairól Sergiu Soica teológussal beszélgettünk. A nagyváradi görög-katolikus Teológiai Egyetem végzőseként jelenleg a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem doktorandusza.
- Soica úr, meg tudja becsülni, hány görög-katolikus hívő volt 1948-ban? - 1948-ban a romániai görög-katolikus egyháznak kb. 1.500.000 hívője volt. Őket nagyjából 1.700 pap vezette. A hívek többsége Erdélyben volt. Az Annuaire Pontifical (a Szentszék hivatalos statisztikai adatai) szerint, a Bánságban a görög-katolikusok száma 120.000 hívő és 208 pap volt.
- Megszüntetése előtt milyen volt a görög-katolikus egyház struktúrája? A görög-katolikus egyháznak 1948-ban volt egy metropoliája Balázsfalván és 4 püspöki székhelye: Kolozsváron (ennek a püspökségnek Kolozs-Szamosújvár volt a neve), Nagyváradon, Máramarosban (Nagybánya székhellyel), Lugoson és egy helytartóság Bukaresten egy püspök-helyettessel. - 1948 után mi történt a görög-katolikus püspökökkel? - A Román Unitus Egyház megszüntetése után az összes görög-katolikus püspök a kommunista börtönökbe, aztán házi őrizetbe került. A máramarosszigeti börtönben hunyt el Valeriu Traian Frenţiu a Nagyváradi Püspökségről, Ioan Suciu püspök a Balázsfalvi Metropoliáról, Tit Liviu Chinezu, aki 1948 óta a második bukaresti püspök-helyettes volt. Vasile Aftenie bukaresti püspököt a bukaresti Közigazgatási és Belügyi Minisztériumban (MAI) verték meg és hunyt el 1950-ben. A lugosi püspök, Ioan Bălan megjárta a máramarosszigeti börtönt, házi őrizetben hunyt el. Szintén házi őrizetben hunyt el a kolozs-szamosújvári püspök, Iuliu Hossu. Öt évet töltött el a máramarosszigeti börtönben, később a római pápa kardinálissá nevezte ki. A máramarosi püspök, Alexandru Rusu a szamosújvári börtönben hunyt el. - Tehát a görög-katolikus egyház vezetők nélkül maradt… - Nem. Titokban kineveztek más püspököket az egyház vezetésére. De őket is bebörtönözték. Ezzel kapcsolatosan megemlítjük a lugosi Ioan Ploscaru püspököt, aki 14 évet töltött el a kommunista börtönökben. Alexandru Todeat, a romániai görög-katolikus egyház vezetői közül a második kardinálist 13 évre zárták be a kommunista börtönökbe. A nagyváradi Iuliu Hirţea 12 évig volt a kommunista börtönökben. Ioan Cherteş püspök 14 évet töltött a kommunista börtönökben. - Az egyház felszámolása után hogy tudták a görög-katolikus megőrizni a hitüket? - Az alatt a 41 év alatt, amíg a görög-katolikus egyház megszüntetése tartott, a hitet nagyon nehéz volt megőrizni a hívőkben. Egyes papok kitették magukat a kockázatoknak, a kommunista rezsim fenyegetéseinek és végezték a pasztorálást, amennyire tudták. Megemlíthetem, hogy 1956-ban, Kolozsvár központjában görög-katolikus papokkal tartottak szent liturgiát. Ez volt az egyetlen, mondjuk úgy szélsőséges, gesztus a romániai kommunista időszakban. Más, nagyobb számban megtörtént esetek: titkos vallási szolgáltatások nyújtása, mint amilyen a misézés, a keresztelés, esketés és temetés; a fiatalok vallásos tanítása és a fiatal görög-katolikus papok felkészítése. Ezeket a jövendő papokat nehéz körülmények között készítették fel, nem voltak tanáraik, nem voltak kurzusaik, hanem csak néhány teológiai könyvük, melyeket maximális figyelemmel adták kölcsön, nehogy megtalálja azokat a Securitate. Vizsgák is voltak, melyeket csak püspökökkel tartottak. Ennek ellenére voltak olyanok is, akiket ebben az időszakban szenteltek pappá. - Mit jelentettek a titkos misék és keresztelői, esküvői stb. ceremóniák? - Ezek a görög-katolikus egyház emlékirataiban szereplő titkos misék figyelemre méltók. Érdekes, filmbe illő részletekkel szolgálnak az olvasónak. A papok biztosnak tartott helyeken folytatták le a ceremóniákat, ismert részvevőkkel, hogy a Securitate ne azonosíthassa őket. A szentségek kiszolgáltatásával járó ceremóniákat, mint amilyen a keresztelő, vagy az esküvő, éjszaka tartották, gyertyafénynél, jól bezárt ablakokkal. A titkos misék helyszínéül szolgáló házakban takarókkal fedték el az ablakokat, minden suttogva zajlott. A helyszínt őrizték. Ha elment valaki a közelben, vagy gépkocsi hangja hallatszott, a ceremóniát időben le lehetett állítani. Ugyanígy volt az esküvőkkel. Azokat a házasulandók, vagy a pap házában tartották. A helyzettől függetlenül, ezeken a ceremóniákon egyszerre kevesen vettek részt.
Sor került görög-katolikus papok, vagy olyan személyek eltemetésére is, akik úgy végrendelkeztek, hogy a saját vallásuk szerint szertartásban részesüljenek. A szertartást római katolikus papok vezették le. De a temetőben a menetet ortodox papok várták, akik átvették az elhunytat és újra elvégezték a temetési szertartást.
- Milyen volt a kapcsolat a magas rangú ortodox egyházvezetők és az ortodox egyházba beolvasztást elutasító görög-katolikus püspökök közötti kapcsolat? - Számomra a válasz nagyon egyszerű. Nem tudok arról, hogy lett volna kapcsolat e két egyházvezetés között.
A kommunista időszakban a görög-katolikusok kaptak külföldről támogatást? A görög-katolikus papok a kommunista időszakban kaptak pénzügyi támogatást. Az egyház és a hívők életével foglalkozók évente 450 dollárt kaptak a németországi Caritastól. Ez az összeg a kommunista rezsim utolsó éveiben csökkent. Így kb. 325 dollár lett évente. További pénzügyi támogatásokat kaptak a megszüntetés utáni első években, az Apostoli Nunciatúrától, aztán a Szentszéktől, pontosabban a Keleti Egyházak Kongregációjától. A pénzügyi támogatás mellett olyan esetekre is bukkantam, amikor a papokat gyógyszerekkel, különféle javakkal és teológiai könyvekkel segítették külföldről.
- A titkos görög-katolikus papok hogy kapták meg a pénzügyi és anyagi támogatásokat? - A pénz egy részét a nyugati diplomáciai hivatalokon keresztül osztották szét. Elsősorban az olaszokon. De ismertem egy olasz papot is, aki a kommunista időszakban személyesen foglalkozott a segélyek elosztásával. Rendkívüli történetek voltak! A pénzt szalámirudakban rejtette el, melyeket aztán szétbontott, amikor a görög-katolikus közösségekben érkezett. Máskor Romániában adta el azt a gépkocsit, amivel a határon átjött. A kérdéses pap a valuta lejre váltásával is foglalkozott, mert ha a román papok tették volna ezt, akkor a büntetőtörvénykönyv hatálya alá kerültek volna.
A Görög-katolikus Egyház felszámolása
A kommunista rezsim számára a katolikus egyház létezése nagy akadályt jelentett. Úgy az egyház, mint ahogy a hívők is a pápának voltak alárendelve. A Szovjetunióban maga Sztálin foglalkozott ezzel az aspektussal. Ő megpróbált létrehozni egy „nemzeti” katolikus egyházat, mely ne tartozzon a pápa kánoni joghatósága alá. De ez nem sikerült. A legtöbb, amit megtehetett, az a Szovjetunió – egy bizonyos korszakban a Habsburg Birodalom részét képező – nyugati részeiben lévő görög-katolikus egyházak megszüntetése volt.
„Visszatérés” az ortodoxiához
A kommunista Romániában a rezsim „gyümölcsöző” módon kötött szövetséget az Ortodox Egyházzal a görög-katolikus felekezet felszámolására. A magas rangú egyházvezetők közül Nicolae Bălan erdélyi metropolita mutatkozott a legaktívabbnak. Ő már a háborúk közötti időszakban is fellépett a görög-katolikusok ellen. De más oka is volt pozitívan viszonyulni a rezsim politikájához. Bălan metropolita a 30-as években többször is részt vett legionárius körmeneteken. Így aztán Nicolae Bălan 1948 májusában–júniusában többször is prédikált a nagyszebeni metropolitai katedrálisban és az ortodoxia „kebelére” „hívta” a görög-katolikusokat. Persze, ő nem cselekedett az Ortodox Egyház vezetősége által mutatottakkal ellentétesen. Bălan kezdeményezéseit az új pátriárka, Iustinian Marina teljes mértékben támogatta.
Az Ortodox Egyház és az állam
A görög-katolikusok ortodoxiához való „visszatérési” folyamata nem volt az Ortodox Egyház kizárólagos „műve”. Az állam minden adminisztratív erői szerepet vállaltak: a Siguranţa (a Securitate elődje – RS), a Csendőrség, a főispánságok, a megyei rendőrigazgatóságok, a falusi polgármesteri hivatalok, az iskolai tanítók stb. 1948 őszén „ankét” indult a görög-katolikusok között egy esetleges „visszatérés”-hez való viszonyulásukról. A Siguranţa azt a pletykát terjesztette, hogy Kolozsváron nagy gyűlést fognak tartani, amit Iuliu Hossu görög-katolikus püspök fog vezetni és ahol támogatni fogja az egyesülést az ortodoxokkal. Amikor a Hossu beszédéről szóló „változatot” már nem hitték el, azt mondták, hogy a gyűlést Iuga, a kolozsvári kanonok fogja vezetni, majd azt, hogy ismertebb helyi egyházvezetők. A Vallásügyi Minisztérium 1948 szeptembere végén űrlapokat osztogatott a görög-katolikus parókiákban, amelyekkel a papoknak képviselőket kellett kijelölniük a „visszatérési kongresszusra”. Később a Görög-katolikus Egyház egyes vezetőit arra kényszerítették, hogy írjanak alá különféle papírokat az ortodoxiához csatlakozásról. A dokumentumokat aztán, a „visszatérés” elfogadtatása érdekében bemutatták a hívőknek.
Kényszerítések Iuliu Hossu püspököt házi őrizetben tartották és aki megpróbálta meglátogatni, azt bebörtönözték. Egy ilyen káoszban a görög-katolikusok kb. 25 százaléka írt alá az ortodoxiához való „visszatérés” mellett. 1948. október 1-én, egy kolozsvári tornateremben szervezték meg 38 görög-katolikus küldött ortodoxiához való visszatérésének ceremóniáját. Ugyanennyi küldött írta alá a XVII. században a „Rómával egyesülés”-t is. A szertartás reváns kívánt lenni a Vatikánnal szemben.
A „visszatérést” elfogadó görög-katolikus képviselőket a következő napokban Bukarestre hozták, ahol az esemény tiszteletére több ceremóniát tartottak. A végső szertartásra 1948. október 21-én került sor, Gyulafehérváron, ugyanott, ahol pontosan 250 évvel korábban Erdélyben lerakták a görög-katolikusság alapjait.
A Görög-katolikus Egyház megszüntetését a Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége által 1948. december 1-én kibocsátott 358/1948-as rendelettel szentesítették. A dokumentum szerint, a görög-katolikus felekezet megszűnt létezni és minden vagyonát kisajátították.
Ceauşescu, a pápa és a görög-katolikusok
A kommunista rezsim rögtön a Görög-katolikus Egyház megszüntetése, 1948. december 1-e után többször is felkérte a görög-katolikus egyházvezetést, hogy térjen meg az Ortodox Egyház kebelére. Még fontos vezetőtisztségeket is felajánlott nekik az ortodoxia struktúrájában, de ezeket elusították.
E felkérésekre válaszul a görög-katolikus egyházvezetés számos memorandumot küldött a hatóságoknak, hogy helyezzék vissza jogaiba a Görög-katolikus Egyházat. A memorandumok vagy kollektívek, egész egyházvezetőség által aláírtak, egy egyéniek, egy egyházvezető által írtak voltak. Többek között még világiak is összeállítottak memorandumokat, melyekben azt kérték a rezsimtől, hogy helyezze vissza jogaiba a Görög-katolikus Egyházat és engedjék ki a börtönből a püspököket. Ilyen jellegű kéréseket még 1988–1989-ben is küldtek. A görög-katolikus hívők és a rezsim közötti kapcsolatok némi javulására Nicolae Ceauşescu 1973-as vatikáni látogatása után került sor. VI. Pál pápa azt kérte Ceauşescutól, engedje meg az Unitus Egyház újbóli működését. A bukaresti kommunista rezsim ebbe nem egyezett bele. Ennek ellenére, Ceauşescu szentszéki látogatása után, néhány évvel később, a hitüket továbbra is gyakorló görög-katolikusokkal szembeni korlátozások enyhítése volt tapasztalható.
eurocom.worldpress.com
Erdély.ma

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Az enyedi állapotok súlyosságáról a továbbiak során Wiszkoczy Henrik terjedelmes levélben számol be 1849. július 5-én Sárpataky Zsigmondnak – aki János testvérével együtt – a későbbiekben 50 155 forint alapítványt tett, melyből nagyenyedi születésű orvosnövendék-jelölt évente 500 forint segélyben, továbbá 50 kollégiumi tanuló évente legalább 5 forint értékű könyvjutalomban részesült, s ugyancsak a szóban forgó alapítványból évente 100 forint értékű papiros került kiosztásra a kollégium összes tanulója részére.
A Bethlen Könyvtár kézirattárában levő eredeti levele pedig így hangzik:
„Kedves Tekintetes Úr!
Sietek tudósítani Nenyedi állásomat, mely magában a legszomorúbb képét viseli, ugyanis újból kirabolva városunk, amit a lakosok igyekezetük után megszerezni és házaikon igazítani igyekeztünk, mindentől megfosztva találjuk magunkat: templomom, rezidentiám, kertem újból tönkre téve még azon szomorító órákat szül, hogy a vad nép anarchiához szokva hatalmaskodni, sőt erőszakoskodni igyekszik, még a két ökrömet is musinai ember, mint tulajdonát elperelni kívánja. Sem zár, sem ajtó, sem ablak, avagy csak egy kis edény házamnál nem találtatik; tisztában vagyunk mindnyájan: tutaj gerendái közül 26 találtatik, egynehány fűrészelt léc és egy kormány az udvaron, egyéb semmi, deszkának nyoma sincs, még a házakról is azokat leszedték. A határon lévő gabonákból és lekaszált szénából sok hiányzik. Kertek kiprédálva, sem zöldséget, sem gyümölcsöt nem mutatnak, mi lesz belőlünk és hogy élünk, a jó Isten tudja. Az oláhság mind haza takarodott és hatalmasan felemelt fővel diadalmaskodik; fegyvere ugyan nincs, de van vakmerő szája, nyelve, az idegenek be-bejönnek városunkba és csudálkoznak mit vitézkedhettek lakjainkon. Amint hallám, a jövő hétfőn Zink nevű kinevezett pretor városunkba magistratust felállítani tűzte ki, azon magistratust t.i. mely Puchner idejébe működve főhadnagy Hankót tisztelte.
Egyébiránt én Fejérvárott megjártam és sok romlásokat szemléltem. Tegnap vagy 800 kozák Balázsfalvi oláh gyűlésnek szétoszlására MarosSz.Királynál és Sz.Imrénél általment. Axente táborát még szét nem oszlatta, és a katonái falukon kegyetlenkednek és rabolnak; így szombat éjjel szegény Török Antit két oláh kivont karddal halálra űzte, alig tudott szegény kiszabadulni és Megykeréket ott hagyni. Én is attól tartok, hogy a Musinai haramiák egyszer éjjel meglepnek és nemcsak az ökrömet, de magamat is a záratlan lakomból kihajtanak.
Az egészségem jó, de nincs mit ennem, még a nagy kölcséggel behordott gabonámból nem csépelhetek. Egy kalangyahordás 20 krajcár.
Tisztelem és csókolom mindnyájokat és szokott tisztelettel állandólag maradok a Tekintetes Úrnak alázatos tisztelője. Wiszkoczy Henrik a NEnyedi elpusztult Minoriták presidense.
NEnyed, 7-ben 5-én 1849.”
Wiszkoczy Henrik a pusztítás után nyomban megkísérelte összeírni az áldozatok számát s kimutatást készíteni azok vallásáról, koráról, társadalmi állásáról stb. Sikerült is az előtte megjelentek nyilatkozata alapján 351 elesett személy nevét följegyeznie. Voltak viszont olyanok is, akik nem jelentek meg, illetve olyanok is, akik még nem tértek vissza Enyedre. Az elesett és ismeretlen vidékiek sem kerültek nyilvántartásba. Molnár János akkori helybeli görög katolikus pap 558-ra tette az enyedi áldozatok számát, Jakab Elek 2000-re, Maszák Hugó pedig úgy tudta, hogy 800 magyar ember pusztult el Enyeden. „Minden valószínűség amellett szól, hogy az akkori áldozatok valódi számát a Maszák számítása közelíti meg”, – állapította meg Szilágyi Farkas Nagyenyed református lelkipásztora és krónikása, aki kötetet szentelt az 1848–49-es enyedi eseményeknek.
Nincsenek ideszámítva viszont azok, akik verés, fagyás, rablás stb. következtében egész életükre bénák, betegek, nyomorultak lettek, s azok sincsenek besorolva, akiket gyermekként mentett meg a haláltól egyik-másik könyörületes szívű román s falujába víve, románt, bérest nevelt belőlük. Az ilyen szerencsétlen gyermekek életben maradtak ugyan, de elvesztették magyarságukat, vallásukat, társadalmi hovatartozásukat, nyelvüket s végül még nevükre sem emlékeztek.
Ennek kapcsán írja Szilágyi Farkas 1891-ben: „A nyolcvanas évek elején egy mokány népviseletbe öltözködött, 36-38 év körüli ember keresett fel. Ha nem csalódom, Felső Orbóról (kb. 17 km-re Enyedtől, szerk. megj.) valónak mondotta magát, a keresztlevele kiadását kérte. Magyarul egy árva szót sem tudott. Nevét kérdeztem. Nem tudta megmondani. Kérdeztem, hogy hol s körülbelül melyik évben született, kik voltak a szülei? Egyik kérdésemre sem tudott felvilágosító feleletet adni. – Csak annyit tudok, hogy Enyeden születtem s mikor a város elpusztult egy oláh ember magával hozott, felnevelt s első ifjú korom óta, mint béres szolgáltam hol azt a jó embert, hol mást. Iuonnak nevez mindenki, más nevem nincs. Sor alá sem szólítottak soha s minden valószínűség szerint református vallású szülőktől, csak nemrégen tudtam meg a falusiaktól. – Ilyen körülmények között kérésének természetesen még azon esetben sem tehettem volna eleget, ha az enyedi ref. egyház azon anyakönyve, melybe az ő neve is, mint újszülött be vala vezetve, nem pusztult volna el. Szomorúan távozott tőlem a szerencsétlen ember s többé nem láttam.”
Veress Miklós pedig, a forradalmat követően Alsófehér vármegye árvaszékének egyik ülnöke, alábbiakat írta Szilágyi Farkashoz intézett levelében: „Enyed pusztulása első éjjelén anyámtól és testvéreimtől elszakadva, egyedül egy ingben és mezítláb, két oláh üldözőm elől a Kovács József-féle velünk csaknem szomszédos magyarutcai ház felé szaladtam. Szerencsémre velem szembe jött egy Dumitru nevű oláh legény, ki megelőzőleg szüleimet, ekkor Kovács József ügyvéd családját szolgálta, mint darabont. Ez a becsületes oláh ifjú üldözőimtől megszabadított, egy condrát adott hátamra; azon éjjel és másnap d.e. a Kovácsék házában rejtegetett s d.u. kivitt Tompaházára (kb. 8 km-re Enyedtől, szerk. megj.), hol egyik sógoránál helyezett el, ki szintén oláh volt. A Dumitru sógora oláh ruhába öltöztetett s a tavasz beálltával bárányainak őrzésével bízott meg. Megtanultam nyelvöket sőt pár nevezetesebb imájokat is. Családomról mit sem tudtam. Azon év nyaráig maradtam Tompaházán. Tökéletes oláh kezdettem lenni. Egy Csombori nevű honvéd százados vett el az oláhtól azon év nyarán.”
De térjünk vissza Wiszkoczy Henrikhez. A tragédiát követő napokban Kolozsváron megfogalmazott két elismerő nyilatkozat jutott birtokába. Az egyiket 22 enyedi polgár írta alá 1849. február 13-án, a másikat 1849. február 6-án ifj. br. Kemény István Alsófehér vármegye főispánja intézte a címzetthez.
Az enyediek nyilatkozata így hangzott:
„Alolírtak tudtokra adjuk mindenkinek kiket illet: miszerint f. 1849-ki év febr. 13-án felkeresvén bennünket, mondhatni már csak volt n-enyedi minoriták praesidense és rom. kath. lelkész T. T. Wiszkoczy Henrik úr, arra kére, miként Enyed városának megkezdett ostrom alá vetése órájától kezdve a város utolsó elpusztulásáig az enyedi nép szenvedéseibeni részvétiről az írt szerzetes háznak, valamint a szerzetes ház az időbeni tagjainak és neki is – annyiba – mennyibe tiszta tudtunkban áll, adnánk mint polgárok egy bizonyítványt. Mely ilyetén felszólításunk eredményibe lelkiismeretes kötelességünk tartván a kérelmes Praesidens és Lelkész úr igazságos kérésének eleget tenni. Őszintén nyilatkoztatjuk s hitet is bármi időben készek vagyunk tenni arra, hogy a már csak volt N.Enyeden a minoriták residentiája vala azon egyik hely, hol szinte mondhatni több, hogy sem beférhete, a városi népből menedéket talált; e hely vala az, hova múlt évi okt. 17-én, amidőn az oláhság elsőbben Csombord és Szent-Király faluk felett összecsoportosult, táborba szállott és híre jött, hogy készül Enyedet felprédálni, több előkelő és szegényebb sorsú polgárok, nők és gyermekek bevonultak, jobb javaikat összehordták; e hely vala egyik, hová a megrémült nép, az írt naptól kezdve mindannyiszor valahányszor legkisebb kedvetlen hír szállongott a városban, mint reméllett és legbiztosabbnak vélt védhelyre azonnal omlott és rohant – és az említett szerzetesház az időbeni lelkes papjai – a kérelmes Praesidens Wiszkoczy Henrik, hitszónok és tanító Viszkoczi Antal s Mándik Mátyás valának azok, kik látva a megrémült néptömeget, még önpapi szállásukból is kiköltözve, tulajdon szobájokat is a szenvedőknek és rémülteknek átengedék, ápolták őket és vigasztalták – és közülök jelesen Praesidens Wiszkoczy Henrik vala az, ki miután múlt évi nov. 8-án a honvéd és német őrsereg s a városi nép nagyobb része, felsőbb rendelet nyomán Enyedről elvonult, egy a város feladása tárgyába, megyei méltóságos Főispán br. Kemény István úr által átadott kéréssel a tábor elibe menni, merészen készségét ajánlotta és maga mellé vevén a lutheranus és oláh helybeli papot s négy polgárt, a tábor elibe el is ment, a kérést kézbesítendő. Az említett Praesidens vala az, ki – múlt hó nov. 10-én átszállván az oláh tábor Enyed városán, és a város Torda felőli határa részén tanyát vervén, rémülten a residentiába összesereglett temérdek szegény sorsú polgárokat, nőket, gyermekeket s betegeket több napokon még élelemmel is tartotta, amellett, hogy a tábor számára is naponta több véka gabonából kenyeret süttetett, ő vala az, miután már a város csordája egészben és az igavonó marhák is a városi népnek a városból lett eltávozásával elhajtatva, a vágó marhákban annyira megfogyatkozott, hogy nem vala a tábor, és közikbe vegyítve volt sorkatonaságnak honnan húst adni, négy igavonó szép ökrét is átadá és feláldozá a városért a nélkül, hogy árokat bár felerészben bekaphatná vala; a Praesidens vala egyik az ki a városban maradt polgárokkal a város megmaradásáért a sorkatonaság és oláh tábor tisztjeinél untalan esdekleni, a tábor részére kiparancsolt élelmezésbe részt venni megnem szűnt, nem örömest ugyan, de kényszerítésből; a sorkatonaságból is múlt évi nov. 20-án Enyeden keresztül Tordára jövő útjába egy század a residentiába berohanván, azokat is élelmezni köteles vala. A Praesidens vala az, ki Enyednek utolsó elpusztulása előtt is a városi tisztviselőkkel a gaz Praefektus Prodan Simionnál megjelenve a város oltalmazásáért kérni, könyörögni elég lelkes volt és végre ő volt az, ki megnyugodva az istentelen Prodan Simion biztató becsületszavain, miután folyó év jan. 8-án este a gyujtogatás és gyilkolás megkezdődött, legkisebbel sem gyanítva a megtörténteket, legelsőbben is a tűzhöz szaladva, leagyaltatott és terhes sebbe ejtetett, szóval a Praesidens volt egyik az, ki Enyed szenvedése ideje alatt papi, úgymint polgári kötelességét, bár következés szerint sikertelenül, a legférfiasabban és lelkiismeretesebben teljesíteni igyekezett – mely fennírtaknak szemmel látott tanúi levén, mindazokról polgári igaz lelkiismeretünk szerint bizonyítunk.
Kolozsvárt, febr. 13-án 1849-ben.
Horváth István polgár, Csont Dániel polgár, Rácz István polgár, Vohner Mihály polgár, Bartha József polgár, ifj. Farkas Sándor alsófehérmegyei táblabíró, Sándor János polgár, Sándor János polgár, Szabó Károly polgár, Kovács Ferenc polgár, Márton János polgár, Márton Imre polgár, Simó István polgár, Kádár István polgár, Szegedi Sámuel polgár, Megyesi István polgár, Incze József polgár, Mártonffy József polgár, Bakk János polgár, Dezső Mózes polgár, Fónyi András polgár, Réderberger Antal polgár.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

A szórványban is lehetséges a hagyomány- és a nyelvőrzés
A szórványban is lehetséges a hagyomány- és a nyelvőrzés – mondja egy fiatal magyar szakos tanárnő: Bok Júlia, aki 4 éve tanít a Fehér megyei Balázsfalván, az összevont magyar tagoza- ton, 3 éve pedig megalakította a Hanga gyerek néptáncegyüttest.
A jelenleg 24 tagú táncegyüttes egyre gyakrabban szerepel a környező szórványtelepülések ünnepi rendezvényein, április vé- gén pedig magyarországi vendégszereplésen vesznek részt.
A Bok Júlia balázsfalvi tanárnővel László Edit, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa beszélgetett.
Nagyon kellemes meglepetés, ha az előadások után egy-egy idős bácsi odalép és megköszöni a munkát, mondja Bok Júlia tanárnő, akinek együttese máris fogalommá vált a közösség életében.
A tanárnő munkája eredményét leginkább abban látja, hogy a gyermekek már nem szégyellik felvenni a népviseletüket, most már büszkék a magyarságukra.
Bok Júlia azt vallja, amíg van magyar gyermek Balázsfalván, addig neki ott a helye.
marosvasarhelyiradio.ro.
Erdély.ma

Etnikai szavazás
A megyei névadó bizottság három román tagja nem értett egyet azzal, hogy a marosvásárhelyi 2-es számú iskola felvegye dr. Bernády György nevét. Az etnikai szavazás az április 25-i zárt ülésen született, amelyről kizárták a névadásért alakult szülői munkacsoport tagjait, akik a márciusi ülés után kifogást emeltek a törvényes előírások be nem tartása miatt. A véleményezést követően, amely a városi tanács részére nem kötelező, csak tájékoztató jellegű, Iulian Boldea, a Petru Maior Egyetem bölcsészkarának dékánja, a bizottság elnöke nyilatkozott lapunknak.
Amint elmondta, egy fehéregyházi utca átnevezéséről döntöttek, és újra megvitatták azt a javaslatot, hogy a marosvásárhelyi 2-es iskola felvegye-e dr. Bernády György nevét.
– Megkértem bizottságbeli kollégáimat, hogy mondják el, indokolják, magyarázzák meg a véleményüket, s ezt követően szavazás alá bocsátottuk a javaslatokat. A kedvezőtlen arány nem azért született, mintha nem értékelnénk dr. Bernády György volt polgármester személyiségének jelentőségét, inkább történelmi vonatkozású érvről van szó. Ez az iskola a két világháború közötti időszakban történelmi elnevezést, I. Ferdinánd nevét viselte. A bizottsági tagok egy része úgy vélekedett, hogy 1990-től már vissza kellett volna vegye a régi nevet. A történelmi mellett társadalmi szempontból is figyelembe vettük, hogy az iskola részéről nem egységes a Bernády elnevezés iránti óhaj, s a vezetőtanács korábban másképpen döntött, ami az akkori összetételét tükrözte.
– A történelmi érvnél maradva, a többségi bizottsági tagoknak nem mond semmit, hogy az iskola dr. Bernády György polgármestersége idején épült?
– De igen, én csak arra utaltam, hogy ennek az iskolának volt egy neve a két világháború között, s ebben az időszakban nagyon ismert, hírneves tanintézménnyé vált.
– Az önök érvelése szerint minden marosvásárhelyi iskola esetében a régi elnevezéshez kellett volna visszatérni… A történelmi megindoklás pedig attól függ, hogy honnan kezdjük a történelmet, az elejétől vagy a közepétől.
– Pontosítani szeretném, hogy a mi szavazatunk tájékoztató jellegű, s az iskolát a véleményezésünk figyelembevétele nélkül is elnevezhetik a városi tanácsosok – tette hozzá a bizottság elnöke.
Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója a két magyar nemzetiségű bizottsági tag véleményét tolmácsolta, akik szerint Bernády György mint az iskola építtetője mindenképpen megérdemli, hogy róla nevezzék el az intézményt, annál is inkább, hogy jelenleg a városban nincs olyan iskola, amelyik az ő nevét viselné. Lévén egy olyan tanintézmény, amely nem kapott más elnevezést, indokolt lett volna a kedvező véleményezés, amivel a bizottság többsége nem értett egyet. Ezentúl a városi tanácsra hárul a feladat, hogy elhatározza, lesz-e Bernády iskola vagy sem.
Dimitrie Poptamas nyugalmazott könyvtárigazgató is arra hivatkozott, hogy a két világháború között az iskola az I. Ferdinánd nevet viselte. Elit gimnázium volt, ahova a város környékéről, a Mezőségről jöttek azok a gyermekek, akik 1918-ig nem folytathatták tanulmányaikat csak Naszódon vagy Balázsfalván. Az iskola a két diktatúra között veszítette el a nevét, amit nem lehet elvenni az intézménytől, ezért 1990 után vissza kellett volna azt vennie… Nem kellene ebből politikai kérdést csinálni…, nem lenne szabad felkorbácsolni az iskola tanárainak és diákjainak a lelkiállapotát. Én a múlt alkalommal is a halasztásra szavaztam, mivel megjelentek a forrófejűek, és a gyűlést a két szülő hatása alatt tartottuk, akik azért jöttek, hogy befolyásolják a döntésünket. Ezért szavaztam a Bernády György megnevezés ellen, annak ellenére, hogy nemcsak tiszteltem, írtam is erről a jelentős polgármesterről, és sokszor idéztem is a Vásárhelyről szóló történelmi munkáimban.
– Ha valóban annyira tiszteli, akkor elvárható lett volna, hogy mellette szavazzon.
– Úgy gondolom, hogy a jövőben valószínű viselheti majd egy intézmény az ő nevét is.
– Már nincs több olyan iskola, amely a Bernády György polgármestersége idején épült volna és ne lenne egy román személyiségről elnevezve.
– Az iskolákat újraszervezik, az új negyedekben új iskolák létesülnek.
– Nem a városnegyedi iskolákat, az ő időszakában emelt tanintézményeket illene róla elnevezni – zártuk a beszélgetést,
A névadó bizottságban Iulian Boldea, Poptamas Dimitrie, Corina Teodor, Csortán Ferenc és Soós Zoltán vett részt, s szavazott 3-2 arányban.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Bernády György és a Magyar Polgári Demokratikus Blokk története (1930-1933)
Bernády politikai tevékenysége a második polgármesterségének befejeztével (1929) nem maradt abba. Mint városi tanácsos, és rövid ideig ideiglenes alpolgármesterként, továbbra is meghatározó személyisége maradt a marosvásárhelyi politikai életnek.
Előtörténetként egész 1927-ig mehetünk vissza, amikor Bernády György kilépett az Országos Magyar Pártból, aki ekkor parlamenti képviselőként, az OMP Intéző Bizottsági tagjaként, valamint a marosvásárhelyi szervezet vezetőjeként, továbbá a város polgármestereként tevékenykedett. Kiválásával az OMP-ben pártszakadás nem következett be, viszont Bernády György országos politizálása ezzel a lépéssel lezárult. Habár a későbbiekben volt rá lehetőség, hogy a parlamenti választásokon, különböző listákon induljon, ezt minden alkalommal visszautasította.
Polgármesterként megmaradva, a helyi ügyekre koncentrált, amíg a városi politikum egy része is elpártolt mellőle. Az eltávolodás azonban elsősorban nem az országos politizálása miatt történt, ugyanis a helyi OMP éléről való távozása után ez a tisztség 1928.december 25-éig betöltetlen maradt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a belső harcok és választási eredmények által megtépázott OMP elvesztette a marosvásárhelyi politikai elitjét, s melynek újjászervezését csak azokkal tudta később megoldani, akik elpártoltak Bernádytól. Bernády György második polgármesterségéről (1926-1929) már írtunk, megbuktatása hozzájárult ahhoz a politikai légkörhöz, amelyben a helyi OMP Bernádyval szembe menve újraszervezte magát. Válaszreakcióként Bernády részéről pedig, látszólagosan civil, alulról jövő kezdeményezésként megalakult a Magyar Polgári Demokrata Blokk. A „köztes időszaknak” is nevezhető 1929-es év Bernády számára elsősorban önreflexióval, vádaskodással és védekezéssel telik, melynek végét az 1930 márciusában rendezett helyhatósági választások és a közvetlen előtte, az OMP-t egyensúlyozni kívánó Magyar Polgári Demokrata Blokk megjelenése jelentette. Erre a periódusra jellemző, hogy Bernády közvetlenül a tanács felbomlása után beteg kislányával foglalkozott, valamint a tanács sikertelen visszaállításával. A városi ügyek rendezésének elmaradásával felszabadult energiáit folytonos cikkírásra, a múlt eseményeinek tisztázására és pártépítésre fordította. Az 1930-as községi választásokra az OMP szabad kezet adott tagozatainak, hogy önállóan, a többi kisebbségekkel együtt, vagy más politikai pártokkal kötött választási megegyezés alapján vegyék fel a választási küzdelmet. Egyedül a liberális és kommunista párttal való megegyezés lehetőségét zárták ki a tagozatok számára. Ezzel magyarázható a marosvásárhelyi tagozat egyezsége a Román Nemzeti Parasztpárttal (Adrian Popescuékkal), illetve egyrészt az ezzel szembeni elégedetlenséget használta ki Bernády új pártépítéshez. A másik ügy a munkásság problémáinak a tematizálása volt. Az iparosodás (Marosvásárhelyen a század elején kezdődő gazdasági fellendülés következtében) megteremtette az ipari munkásságot (becslések szerint Erdély szerte mintegy 400 ezres lélekszámban), amely lassan osztállyá formálódott, külön gazdasági, politikai és társadalmi felfogással. A felerősödő baloldali mozgalmak elsősorban a gazdasági világválság egyre inkább érezhető hatásai miatt is aktívabbá váltak, amely gyakori tüntetések és letartóztatások sorozatához vezetett. Korabeli adatok szerint, 1931-ben a városi munkanélküliek száma 7000 volt. Ez hatalmas növekedést jelentett, ahhoz képest, hogy 1927-ben mindössze 625 munkanélkülit tartottak számon. A korabeli helyi szakirodalom szerint a marosvásárhelyi mesteremberek politikai nézete polgári maradt, amíg a gyári munkásság a marxi tanításokra volt fogékonyabb. Így a polgárság és munkásság között politikai nézetből fakadó különbségek adódtak. Az önálló kisiparos büszkén vallotta magát magyarnak, így a két világháború közötti időszakban az OMP-nek stabilabb szavazóbázisa volt, míg a szocialista tanokat valló munkásságra „alig lehetett magyar szempontból számítani.” A román megszállást követően fokozatosan kiszorítódtak a hivatalokból a magyar nemzetiségű tisztviselők, ugyanakkor ezek az érdekek csak gazdasági téren érvényesülhettek, amely egy új lendületet adott, az amúgy román elnyomás alatt tartott gazdaságnak. A gazdasági világválság rányomta a bélyegét a város gazdasági életére, ez elsősorban a nagy- és középpolgári rétegeket érintett súlyosabban, ugyanis a kisiparos és munkásrétegek kisebb fellendülést értek meg. Például 1919-1936 között a megye területén a gyári alkalmazottak száma 3477-ről 4633-ra emelkedett. A válság alatt több gyár, nagyvállalkozás tönkrement, a válság sújtotta évek után némi fellendülés következett, melynek eredményeként konszolidálódni látszott az a kispolgári és munkásréteg, amelyek szavazataira Bernády számíthatott a Magyar Polgári Demokrata Blokk által. Ezt azért fontos kiemelni, mivel az elszegényedő nagypolgári réteg, bár hű szavazója volt a városi OMP-nek, már kevés gazdasági potenciállal bírt, ugyanakkor az OMP paktumpolitikájából kiábrándultak szavazataira is számított Bernády. Tulajdonképpen a nemzetiségi kártyát próbálta oly módon kijátszani az OMP ellen, hogy miközben színmagyar listát, illetve a városi magyarság elsőbbségét hirdette, próbált odafigyelni azokra a szociálisan érzékeny tömegekre, amelyeket az OMP elhanyagolt. Bernády még második polgármestersége alatt is tanúságot tett szociális érzékenységéről, a válság még akkor nem éreztette jeleit, viszont intézkedéseivel támogatta a munkásotthon, a népkonyha és a városi szociális juttatások létrehozását. Jó kapcsolata később, második polgármestersége után is fennmaradt a baloldallal, annak ellenére, hogy a karhatalom legtöbb esetben erőszakkal próbálta megakadályozni akcióikat. Simó Géza (helyi kommunista mozgalmista) és csoportja a fentebb említett nehézségek (és olykor az ő személyét is érintő letartóztatások) ellenére folytatta szervezkedését, megalapítva az Ifjú Harcos című kommunista lapot, valamint egy saját formációval, a Dolgozók Blokkjával (vagy nevezték Munkásblokknak is a korabeli sajtóban) indult a közigazgatási választásokon.
Bernády számára fontos volt, egyrészt hogy egy ideig titokban tartsa a politikai akciót, másrészt pedig úgy állítsa be a szervezetét, mint egy spontán, (mondhatni civil) alulról jövő kezdeményezés, amely a város szociáldemokrata munkásságát, a kisiparos polgárságát tömöríti, és elsődleges célja a város magyar vezetésének visszaállítása. A Blokk megalakulását március elején harangozta be a sajtó. A szervezet élén ekkor Petri Zsigmond elnök, Kassai Imre főtitkár álltak, akik a Blokk alapítói és követőik társaságában keresték fel lakásán Bernádyt, hogy kérjék fel pártjuk listavezetőjének. A nyilván színlelt meglepődést és meghatottságot eljátszó Bernády az őt támogató sajtó számára a következő napokra anyagot szolgáltatott, amikor közölte, hogy elvállalta a felkérést és azt is, hogy fogalma sem volt a szervezetről: „Beteg vagyok, alig érintkezem a világgal s ezért sejtelmem sincs arról, hogy kik és hányan vannak a pár nap előtt alakult polgári és demokrata blokkban.” Bernády minden bizonnyal tudhatott a kezdeményezésről, hogyha nem is az ő kérésére történt volna meg, akkor is több cikkében utalt arra, hogy saját csoportosulása volt. A sajtóban különféle reakciókat váltott ki a Bernády-Blokk megjelenése, elsősorban a felháborodás volt érzékelhető, mivel az OMP ellenében indult. Az OMP-t támogató lapok általában hibás lépésként, valamint baloldaliként állították be a szervezetet. Az OMP hevesen ellenezte, a magyarság megbontásának és politikai erkölcsökbe ütközőnek nevezte a Bernády Blokk létrejöttét. Nem ez volt az egyetlen ellenzéki alternatív szervezet: Balázsfalván és Szamosújváron is voltak hasonló ellenakciók az OMP pártközpontjával szemben. A Bernády-Blokk céljait, programját az 1931─32-es évek folyamán, elsősorban a választások előtti felkészüléskor határozták meg. A Blokk szerepét Bernády az OMP-vel való viszonyulás mértékeként határozta meg. Ebben hosszútávon szerepelt a kibékülés lehetősége és a város magyarságának lehetséges egységes képviselete is. Tervei szerint a Blokk nem foglalkozott és nem is fog „ún. nagy, vagy országos politikával” és kisebbségi politikával sem, csak ami Vásárhely „városi nemzeti jellegét, tovatartozandóságát, közigazgatásai és gazdasági kérdéseit érinti.” Bernády elképzelése szerint város magyar jellegének és Székelyföldhöz való tartozásának kiemelésével a Blokknak azon kellene dolgoznia, hogy a magyarság számarányának megfelelően képviselve legyen a városi tanácsban, a város élén magyar ember álljon, a városi tisztikarban és városi alkalmazottak sorában a magyarok számarányuknak megfelelően legyenek alkalmazva.
Az OMP-vel való béketárgyalások lassú és körülményes mivolta miatt Bernády árnyaltabban is megfogalmazta a Blokk létrejöttének célját, várható eredményeit. Szerinte a Blokk létrehozásának fő oka az OMP és a Nemzeti Párt közötti paktum volt, ami veszélyeztette a város magyar polgárainak az érdekeit. Bernády közlése szerint a községi választások előtt polgárok százai keresték fel őt lakásán, kérve hogy vezesse a Blokkot, mert ha nem, a kommunistákra fognak szavazni. Békülési szándékát az is jelezte, hogy nem avatkozott be túlságosan a Blokk vezetőségi ügyeibe, egyfajta „szürke eminenciásként,” inkább a háttérből mutatta az irányvonalat. Ebből fakadóan a szervezet adminisztrációs és egyéb tevékenységeit a Blokk tulajdonképpeni vezetősége látta el, elsősorban az 1932 júniusában bekövetkezett haláláig, Petri Zsigmond, őt pedig Jakab Béla, Kassay Imre és Krón Ernő segítették aktív tagokként. A Bernády-Blokk és az OMP közötti konfliktusban elengedhetetlen a két főszereplő, Bernády György és Jaross Béla viszonyának elemzése. Bár Jaross az 1926-os polgármester választáskor konkurense volt Bernádynak, ekkor még jó viszonyban voltak. Kapcsolatukban az első törést Bernádynak az OMP-ből való kilépése, illetve a liberális lista támogatása okozta. Tény, hogy végeredményben a Bem-szobor körüli vita vetett véget véglegesen barátságuknak, kettejük vitája az OMP-MPDB vitája mellett a városi (politikai) befolyás vitája is volt a katolikusok és reformátusok között. A vita végeredményben Jaross Béla lemondásával Bernády győzelmével zárult, aki érdekérvényesítését a neki nem tetsző személyek elmozdításával valósította meg. A Jarossra nehezedő politikai nyomás, vádaskodás, Bernády gyakori személyeskedése komoly kihatással volt a politikából való visszavonulására ebben az időszakban. Bernády olykor alpári hangnemben való támadása („sikerült megakadályozni Jaross Béla beteges rögeszméjének beteljesülését, hogy Adrian Popescu megválasztott polgármestere legyen a városnak.”) a látszat ellenére megviselte Jarosst. Az apátplébánost támogató Molter Károly is elismerte, hogy sokszor támadták jogtalanul, de a párt ##„tárgyilagos és temperamentumos elnöke” inkább „járatlansága és szónoki lendületében elkövetett galoppirozásai borzolták fel ellenfeleit.” A Bernády Blokknak az OMP-vel való béketárgyalásainak akadozásai egyik, vagy másik fél személyes sértettsége miatt következtek be. Az ún. békekötés végeredményben valódi okai részben tisztázatlanok, a városi lapok is ködösítettek. A közlemények szerint a városi fiatalság vette kézbe a tárgyalás folyamatait, az egyezség körülményeiről, feltételeiről pedig szintén nincs ismeretünk, csupán az ünnepélyes aktusról: fiatalság a béketárgyalások után felkereste Paál Gusztáv, Joós Andor, és küldöttsége Bernádyt. Felkérték, hogy lépjen vissza az OMP-be.
"Kérésüket teljesítem s a belépési nyilatkozatot kész vagyok aláírni" (a tollat a Polgári Párt a Református Kollégium díszszekrényébe tették, megőrzésre). 1933. június 20-án a Polgári Párt közleményben adta tudomásul megszűnését, illetve egybeolvadását az Országos Magyar Párttal. Július 1-én és 2-án Marosvásárhelyen tartották az OMP Intézőbizottságának ülését, Bethlen Györgyöt megerősítve elnöki tisztségében. Ekkor Bernády még nem volt jelen, viszont július 12-én, az OMP városi tagozatának ülésén, ahol először jelentek meg az új intézőbizottsági tagok, ezúttal már Bernádyval, megtörtént az ünnepélyes visszafogadás. Üdvözölték Bernádyt, aki beszédében kiemelte, hogy „Ezt a várost sokan a túloldalról nem akarják magyar városnak tekinteni, pedig ennek a városnak rendkívüli szerepe lesz, az előbb-utóbb végrehajtandó székely autónómia keretében. Komoly aktivitást kell kifejteni ennek az autónómiának az előkészítésére és dokumentálni, hogy a székelyföld kulturális vezetésében döntő szerepe van, volt és lesz Marosvásárhelynek.” Bernády 1934-től újra szerepelt az OMP vezetőségében, továbbá városi tanácsi munkássága sem maradt abban, ezek azonban egy lehetséges új tanulmány fejezetei, egy más elemzés keretei lehetnének. Bernády György politikai tevékenysége és a Magyar Polgári Demokrata Blokk létezése igaz, komoly konfliktusok és személycserék árán, elérte a célját. A város magyarságát egy párt képviselte. A tanulmány mottójában szereplő idézet jól ábrázolja Bernády különutas politikájának működését. Bernády társadalomszervezői kísérlete ilyen szempontból sikeresen zajlott, mivel felhívta a figyelmet azon kisiparos és munkásrétegek integrálására (az OMP-be utólag), akiket az addigi magyar politikai kurzus nem vett figyelembe. Megfigyelhető, hogy Bernády pártalapítása tulajdonképpen egyben szakítás is az akkor már gazdaságilag hanyatló nagypolgári, nemesi rétegekkel. Ezért is feltűnő, hogy Bernády korábbi politikai munkatársai, követői (Teleki Arthur, Toldalaghi Mihály) már nem játszottak szerepet a politikai akciókban. Továbbá a pártalapítási kísérlet egyben Bernády személyes győzelme az OMP hivatalos álláspontját képviselő Jaross Béla felett, melyet bizonyos szempontból, városi szinten katolikusok és reformátusok közötti párharcként is lehetne értelmezni.
Részlet a Magyar Kisebbségben Bernádyról megjelent gyászszövegből
Bernády György szeretett önálló utakon járni, felfogását nehezen rendelte a másoké alá. De amikor észrevette, hogy különjárása a magyar közérdek kárára lehet, odaállt, azok alá rendelte magát, akiket az egyetemes akarat élre tett.
Fodor János
Transindex.ro

Küküllőszög díszbe öltözött
700 éves Tür
A Fehér megyei, Balázsfalva melletti szórványtelepülésről, Türről nem sokat tudtak az Erdély-szerte még tömbben élő vagy az anyaországi magyarok. Neve az utóbbi években vált ismertté, s a köztudatban Kémenes Lóránt atya ottani jelenlétéhez kapcsolódik, aki plébánosként próbálja felrázni a magyarok hitét, identitástudatát, nemzetiségükhöz, nyelvükhöz való hűségét és ragaszkodását. A település idén 700 éves, a helybeliek közül az atyán kívül senki sem gondolt arra, hogy ez olyan évforduló, amit legalább egy rendezvény keretében meg kellene említeni. Kezdeményezésére mégis méltó ünnepet, háromnapos gazdag rendezvénysorozatot szerveztek, amelyen nemcsak a helyi és küküllőszögi – balázsfalvi, magyarpéterfalvi, búzásbocsárdi, bethlenszentmiklósi, boldogfalvi, küküllővári –, hanem a szórványban élőket hitben és anyagiakban támogató magyarok – székelyföldiek, magyarországiak – is részt vettek. A türi ünnepségen száz marosvásárhelyi is jelen volt, akik főként az alsóvárosi református egyházközség tagjai, s akiket ez alkalommal is Bárdosi Ilona nyugalmazott tanítónő mozgósított. "Erősítésként" indultak Türre, hiszen régi szálak – többszöri látogatások, közös istentiszteleti alkalmak, adománygyűjtés – fűzik őket Lóri atyához, s a harcot, amelyet az atya felvállalt, mindig is támogatták.
Ennyi magyar rég nem volt Türben!
A rendezvénysorozatot nem lehet elválasztani attól a küzdelemtől, amelyet Kémenes Lóránt Zoltán atya vív a türi magyarságért. Hat év küzdelmes munkája után sikerült felújítania a romos templomot és a parókiát, amelyek mostani pompájukban lenyűgözik a látogatót. Sikerült visszaperelnie a magyar iskola volt épületét, s a Magyar Házért fáradozik, amely az itteni elrománosodott magyarság ébresztésének és megmaradásának utolsó esélye lehet. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy a magyar közösség nem tud szabadulni a kisebbségi komplexustól, az idős embereken kívül nem szólalnak meg magyarul. A gyerekek illedelmesen köszönnek, de a következő szót már románul ejtik. A nagymama hiába szól magyarul hozzájuk, nevetve elhallgattatják, s nem szólalnak meg. Román iskolába járnak, elszakadtak a magyar kultúrától. Ilyen körülmények között kell dolgoznia az atyának, akinek meggyőződése volt, hogy egy nagyszabású rendezvény egészséges büszkeséggel tölti el az ott lakó magyarokat. Ebben nem csalódott, hiszen a helybeliek mondták: nem is gondoltuk volna, hogy ennyi magyar ember valaha is megfordul Türben! Annyit, mint Lóri atya, senki sem tett értünk! Imádkozik értünk, segít, a gyermekeknek beindította a magyar nyelv oktatását. Mindent vállal, ha kell, cserepet rak a templomtetőre, ha kell, villanyt szerel. Ilyen embert küldött nekünk az Úr! – mondták a türi asszonyok.
Nóta, magyar bál, fényképkiállítás
A rendezvények pénteken kezdődtek a Magyar Házban, ahol előadások hangzottak el, a közönség magyar nótákat hallhatott Gyárfás János, Szilágyi Sándor, Tóth Sámuel és cigányzenekara előadásában. Ekkor nyitották meg Kémenes Lóránt fényképkiállítását is, majd a Halhatatlan élet című színházi ősbemutató következett Kulcsár-Székely Attila színművész előadásában. Az új kultúrházban – amilyen elegánst Maros megyében nem látni! – nótázást, majd hajnalig tartó kosaras bált tartottak, az XYZ marosvásárhelyi zenekar húzta a talpalávalót.
Huszárok, kézműves- foglalkozások
Szombaton – amikor a vásárhelyiek is ott voltak – a baróti Székely Virtus hagyományőrző huszárezred huszárai és katonái járták körbe a település főutcáit. Tofán András mentéjét, zekéjét mindenki megcsodálta. Miközben a parókia udvarán gulyást főztek az asszonyok, a kultúrházban a gyermeksereg szórakozott. Mi is csodálkoztunk, milyen jó hangulatot teremtett a Folker sepsiszentgyörgyi együttes, táncházba hívta a gyermekeket, s nem csak. Élő zenére jókedvvel járta a táncot a balázsfalvi óvodásoktól kezdve a gyulafehérvári gimnazista diákokig mindenki. A marosvásárhelyiek is bekapcsolódtak, s egy-egy kis óvodással ropták a forgatóst. Az alsócsernátoni Csiporkázó játszóház "mesterei" kézműves- foglalkozáson tanították a gyerekeket. Kötelet, ostort fontak, szalmadíszeket, hengerzsinórt készítettek. A balázsfalvi Furus Jutka a mézeskalácskészítés csínját-bínját osztotta meg a gyermekekkel. Volt ruhabörze, könyvvásár, és íjászkodni is lehetett Török Lehellel.
Balázsfalvi óvodások, miskolciak meglepetése
Délután a nagyajtai Áfonya citeraegyüttes, Ilkei Loránd vargyasi népdalénekes szórakoztatta a közönséget. Legnagyobb sikere mégis a kis balázsfalvi óvodásoknak volt, akik néptánccal lepték meg a közönséget. Itt tesszük hozzá, hogy Balázsfalván megszűnt az elemi oktatás, csak V–VIII. (összevont) osztályban tanulnak magyarul. Az óvoda beindítása ad reményt az elemi oktatás visszaállítására. Nagyon szépen táncolt a magyarpéterfalvi Hanga tánccsoport is.
A rendezvény a templomban a vargyasi unitárius Dávid Ferenc Egylet előadásával folytatódott, majd szentmise következett. A miskolci irodalmi kör Éltető haza című zenés-verses előadással mintegy megkoronázta a rendezvénysorozat második napját. Olyan magyarságtudatot ébresztő verseket, énekeket hoztak, amelyek könnyeket csaltak nemcsak az előadók, hanem a hallgatóság szemébe is. A miskolciak egyébként adományt is hoztak, melyet a Magyar Ház javára ajánlottak fel.
Az est borkóstolással és koncerttel, jó hangulatú bulival ért véget.
Tegnap, a rendezvények zárónapján, a szentmise után emléktáblát lepleztek le a plébániatemplomban, és a Gyergyószentmiklósi Ipartestület férfikarának koncertjét hallhatták az ünneplők.
Magyar állami kitüntetés Lóri atyának
Tür ünnepén Kémenes Lóránt Zoltán római katolikus plébánost is ünnepelhettük, amikor a Balázsfalva környéki magyarokért kitartó, odaadó és önzetlen munkájáért átvette a magyar állam magas kitüntetését, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet. Az eseményen jelen volt Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete, Brendus Réka, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője, Magdó János, a kolozsvári főkonzulátus vezetője.
– Hogy itt lehetünk ennyien ezen a kitüntetésen, számunkra kitüntetés. Kémenes Lóránt Zoltánt szeretnénk megünnepelni ezzel, amiért annyit tett a magyarokért. Fáradságos utat vállalva sokan eljöttek, hogy megtiszteljék a türieket jelenlétükkel, programjaikkal – mondta Magdó János, a kolozsvári főkonzulátus vezetője, majd ismertette dr. Áder János, Magyarország köztársasági elnökének határozatát. Füzes Oszkár nagykövet büszke arra, hogy Lóri pap ismerőse és barátja lehet. Örül annak, hogy Balázsfalva környékének következő hétszáz esztendejét kezdték el ünnepelni. Amíg építkezünk, amíg magyar iskoláink és óvodáink vannak, addig nem csak fogyunk, hanem gyarapodunk. A történelem hullámzik, vannak közepes és rosszabb idősza-kok, ezeken túl vagyunk, most a jobb időszak következik – mondta Füzes Oszkár.
Kémenes Lóránt a kitüntetést átvéve elmondta, semmi mással nem dicsekszik, csak Jézus Krisztus keresztjével, az Arany Érdemkereszt számára további feladatot ad, és nem is keveset. Az aranykeresztbe pedig beleírja minden küküllőszögi magyar ember nevét!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Visszamagyarítás erőszak nélkül
Beszélgetés Kémenes Lóránt dél-erdélyi szórványvidéken szolgáló római katolikus pappal, aki az ottani magyarság megmaradásáért végzett munkájáért magyar állami kitüntetésben részesült.
Magyar állami kitüntetésben részesült a múlt hét végén. A Fehér megyei Küküllőszögben – Balázsfalván és a környéken – szolgáló római katolikus papként az ott élő magyarság megmaradásáért végzett kitartó munkájáért átvette a Magyar Arany Érdemkeresztet. Mit jelent az ön számára a kitüntetés?
Keresztet jelent. Római katolikus pap lévén nyilván eszembe jut a kereszt kétezer éves története, és az is, hogy ha keresztet kap valaki, azt valószínűleg nem fogadja óriási lelkesedéssel. Viszont az, akinek a vállára teszik, és a mellére, valamit nagyon tudatosan vállal. Az én legjobb barátom vállalta a keresztet, viszont nem ragaszkodott hozzá annyira, hogy még ma is rajta maradjon. Számomra üzenetértékű, hogy azon a kereszten, amely kétezer éve a barátomé, senki sem lehet fölfeszítve – hiszen a kereszt szimbólum. Méghozzá gazdag szimbólum: mindenekelőtt a pozitivitást jelenti, ugyanakkor minden irányba nyitott: fölfele és oldalra is. Ezzel a háttértudással, érzéshalmazzal, valamint alázattal fogadtam a kitüntetést. Ilyenkor nagy szavakat szokás mondani, hogy mennyire meghat, de akit a kereszt meghat, az térdre rogyik és fölfele tekint, hogy: “uram, gyere segíts, vigyük együtt”.
Tömbmagyar környezetben, Gyergyóban nőtt fel, és immár 6 éve szórványvidéken szolgál Balázsfalva környékén, ott erősíti az elrománosodott magyarok identitástudatát. Közismert, hogy az 1918-as balázsfalvi események miatt is megpecsételődött e dél-erdélyi vidék magyarjainak sorsa, majd súlyosbította a helyzetet a görög katolikus egyház betiltása, ami az ortodoxia előretörését és további román betelepítést vont maga után, a magyarok pedig egyre messzebbre kerültek saját anyanyelvüktől és identitásuktól. Ön egyfajta tudatos mentést végez: megkísérli “visszamagyarosítani” őket. Kívülről nézve ez talán lehetetlenségnek tűnhet, hiszen tudathasadásos állapot, hogy a környékbeli magyarok rosszul, alig vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. Mi okozza a legnagyobb nehézséget munkája során?
Én elsősorban azt szeretem előtérbe helyezni, ami előre mutat, de ez nem azt jelenti, hogy csökkentenénk a nehézségek súlyát. Ami nehézségként tapasztalható, hogy itt nemcsak fehérneműt lehet cserélni naponta, hanem a hitet és ha kell, nemzetiséget is – aszerint, ahogy a kényelem vagy érdek megkívánja. És ezzel úgy szembesülni, hogy az ember a tömbmagyarságból érkezik, megdöbbentő. Amikor idekerültem, a helyzet nemhogy elfogadhatatlannak, hanem egyenesen elképzelhetetlennek tűnt számomra. Az is nehéz a munkámban, hogy parancsoljak magamnak – itt arra gondolok, hogy meg kell értenem: erőszakkal semmit nem lehet elérni. Hiába erőszakolom, hogy mindenki mondja azt, hogy magyar, attól ő a szívében még nem lesz az. De ha először sikerül a szíveket meghódítani – és azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ez a legnehezebb – akkor megtaláltuk a legérzékenyebb pontot. Onnantól már az ő döntésük lesz, hogy magyarok, nem pedig az enyém. Nem lehet elvárásokat támasztani, de nagyon lehet örülni annak, ha valaki erre tényleg rábólint.
Az 1700 lelkes Tűrben például, ahol szolgál, 1972-ben szűnt meg a magyar oktatás. Az idősebb generáció sem beszél magyarul, és a fiatalok sem?
Nagyon erős falakat kellett ledönteni ahhoz, hogy a hetven fölöttiek merjenek magyarul beszélni. Aztán sikerült oldani a gátlásokat, és mára a nagyszülők generációja már az utcán, de bárhol megszólal magyarul. Különleges “technikát” alkalmazunk: az idősebb generációval foglalkozunk leginkább. Mindenki azt mondja, hogy a fiataloké a jövő, és inkább beléjük kell energiát fektetni, de ez itt nem működik. Mert a fiatalokkal, akikkel hetente néhány órát találkozom – akár magyar-, akár hittanórán – hiába kínlódom magyarul, mert azt mondják, nem értik. Ez a pár óra nagyon kevés, utána pedig a hét többi órájában egészen más nyelvi környezetben van a gyerek. A nagymamákat és a nagypapákat kell meggyőznünk, hogy magyarul beszéljenek: mindent bevetünk, ruhabörzétől élelemig, amit csak tudok, idehozok. Amikor ellátogatok a családokhoz, úgy beszélgetünk, hogy közben hallja a gyerek, és legalább addig a nagyszülők csak magyarul szólnak a gyerekhez. Ily módon, ha majd kikerül egyetlen láncszem ebből a folyamatból – és ez a láncszem én magam vagyok, hiszen bármelyik pillanatban elhelyezhetnek – erőfeszítésem akkor sem volt hiábavaló.
Már gyerekkorában megválasztotta a hivatását. Azt írta a pályaválasztási űrlapra, hogy pap akar lenni, “elölről és fordítva olvasva is”. Ugyanakkor magyar nyelvet oktat, a hitoktatás is beletartozik a szolgálatba – úgyhogy pedagógus is. Milyen módszerekkel tanítja a magyart a környékbeli gyerekeknek?
Volt egy iskolai elöljáró annak idején, aki ráparancsolt a szüleimre, hogy azonnal változtassam meg az elhatározásomat. Következő nap újra meg kellett írni, milyen pályát választok, és akkor azt írtam: “visszafele olvasva is pap”. A magyar nyelv oktatásáról szólva: “hályogkovács” módszerekkel közelítem meg, mert nincsen magyar tanári képesítésem, ugyanakkor még nem találtak ki olyan módszert, hogy miként kell idegen nyelvként tanítani a magyart magyaroknak. Valahogy úgy képzelem el ezt a helyzetet, mint amikor jó néhány évvel ezelőtt nagymamámat láttam agyvérzés után: nagyon sokat kellett simogatni és masszírozni ahhoz, hogy gyógyulásnak induljon. De aztán megszólalt és talpra állt, majd még élt jó pár évet. Közösségi szinten is valahogy így kell eljárnunk: kizárólag román tannyelvű iskolában tanítok: és magyarul hiába próbálkoznék, mert összesen három gyerek, ha értene valamit belőle. Ha mindenik órán megjegyeznek egy-egy magyar szót, akkor már eljut az üzenet hozzájuk. Nem lehet célként azt kitűzni, hogy a gyerekek ismerjék Arany összes műveit, de azt igen, hogy halljanak magyar szavakat, és próbálják ezeket kimondani.
A templomban milyen nyelvű liturgián vesznek részt a környékbeli hívek?
A liturgia teljesen magyar, de Balázsfalván például vasárnap a prédikációt összefoglalom románul is. Érkeznek érdekes visszajelzések és ez szintén az identitás kérdésköréhez kapcsolódik: “nagyon jó, plébános úr, hogy elmondja románul is, magyarul meghallgatjuk, de románul értjük”. Ahhoz viszont, hogy tovább tudjanak lépni a nyelvi komfortzónából, amibe belesodródtak, először ki kell mozdítanunk őket. És én úgy látom, hogy csak úgy lehetséges, ha fizikailag is kimozdulunk innen, olyan helyekre, ahol tömbben él a magyarság, illetve – és ez történt meg az elmúlt hét végén, amikor Tűr település alapításának 700. évfordulóját ünnepeltük – idecsalogatunk sok magyart, hogy mindenhol magyar szó hangozzék ez idő alatt. Ez adja meg a bátorságot a helyieknek, hogy maguk is beszéljenek.
A hét végi események ilyenformán azt példázzák, hogy sikerülhet valamiképpen összekovácsolni a környék elkallódott magyarságát?
Természetesen. És amikor megszólítjuk Küküllőszög magyarságát, nem az számít, hogy valaki katolikus-e, vagy hogy például péterfalvi-e, esetleg búzásbocsárdi – ahol már alig vannak magyarok –, vagy magyarbényei, bethlenszentmiklósi, küküllővári, boldogasszonyfalvi. Az számít, hogy együtt vagyunk és együtt alkotunk egészet.
Felújíttatta a tűri plébániát és templomot – önerőből is, hiszen évről évre elment Olaszországba, ahol kétkezi munkásként dolgozott, hogy pénzt szerezzen a renoválásra. A Tűri Magyar Ház létesítésén is dolgozik. Segítenek önnek a tömbmagyarság-beliek részéről vagy a magyarországiak?
Nagyon nagy erőt ad, hogy sokan segítenek Erdélyből, és nem szégyellem ezt megvallani, hiszen Isten sem szégyell engem, akármilyen gyarló vagyok. Sokan támogatnak Erdélyből: Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós és természetesen Háromszék – a háromszékiekkel közösen van egy hivatalos összetartozás-programunk. Nem úgy viszonyulnak, hogy “na, akkor odadobunk valamit”, hanem egyenlő partnerek vagyunk, és ez a nagy dolog. Nemcsak hangzatos szavakat mondanak, hanem a két kezükkel, a szívükkel is itt vannak. Ugyanakkor elkezdünk kacsintgatni Magyarország fele is, hogy lássuk, kapunk-e valamilyen “hónunk alá nyúlást”. Ez a segítség pedig nem forintosítható: nem pénzt várunk, hanem magyar szót. Ez is megvalósulhatott most a tűri ünnepen: húszan voltak itt Miskolcról, akiket családoknál szállásoltunk el, hogy azokban a házakban legalább három napig magyarul beszéljenek. Az itteniek félnek kinyitni az ajtóikat, mert szégyellik, hogy nincs fürdőszoba, és főleg szégyellik, hogy nem tudnak magyarul, erre keresnek kifogásokat. De a vendégek és a házigazdák nagyon megszerették egymást, alig tudtak egymástól elszakadni. És ennél pozitívabb visszajelzés nem is kell.
Ön Balázsfalva első és egyetlen magyar nyelvű rádióműsorának megálmodója és vezetője is…
Október 22-én ünnepeljük harmadik születésnapunkat. Balázsfalván soha nem hangzott el azelőtt magyar szó a rádióban, már csak azért sem, mert monopol helyzetben van a magánrádió. Ennek ellenére egy évnyi kemény munka után az egyéves születésnapra meghívtuk a rádió igazgatóját, aki magyarul köszöntötte a hallgatókat. Egy balázsfalvi hölgy segít nekem, mi ketten próbáljuk megvalósítani, hogy valakinek tovább lehessen majd adni a magyar műsort, hogy el ne haljon. Próbálunk oly módon kommunikálni a hallgatókkal, hogy visszajelezzenek. És olyan szép, amikor kézzel írott levelek érkeznek a postaládába. Örömmel dolgozunk azon, hogy legalább hetente kétszer hallhassanak a környékbeli magyarok magyar szót.
A Hargita megyei Borzonton a saját telkén táboroztat gyerekeket. Főleg szórványból érkező fiatalokról van szó?
Mindegy, hogy honnan jönnek, a szórványból is természetesen. És az a lényeg, hogy ezek a gyerekek magyar környezetben táborozzanak, és felfedezzék, hogy öröm a többi magyar gyerekkel együtt lenni. De jönnek más régiókból is, sőt, Angliából is: olyan magyar gyerekek, akik alig beszélnek magyarul.
Hittudományi főiskolát végzett, majd jogot tanult Rómában. Ugyanakkor sok mindennel foglalkozik egyszerre azon kívül, hogy papként szolgál: szenvedélyesen fotózik – a tűri rendezvényen kiállították portréfotóit – , zenél, rádiózik, pedagógusként is dolgozik. Hogyan fér mindez az életébe?
Az egyik válaszom erre az, hogy székely vagyok. A másik, hogy szívvel-lélekkel el lehet a dolgokat végezni. Ugyanakkor erről az a székely vicc jut eszembe, amikor János bácsit megkérdezték, hogy maga mindenhez ért? Erre pedig azt válaszolta: mindenhez es.
És mik a további tervei?
A Tűri Magyar Ház, amelyet a régi magyar iskola épületében létesítünk – a házat nagy nehezen sikerült visszaszereznünk – ha számokban akarnék beszélni, azt mondanám, 35 százalékban készen van. Nincsenek különleges terveim, ugyanazt szeretném tenni továbbra is, amit eddig. Talán még tudatosabban, hogy minden egyes kő, amit leteszünk, az örökség részévé váljon.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Egy államférfi, akinek példáján négyszáz év múltán is okulhatunk
Bethlen Gábor: a fejedelem, aki nemcsak szeretett, tudott is uralkodni
400 éve választották Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki egy évtized leforgása alatt európai jelentőségűvé emelte kifosztottan megörökölt kis országát. Politikai, diplomáciai megvalósításai négy évszázad távlatából is elismerésre méltóak, mi több, példamutatóak lehetnek a ma közszereplője számára. Összeállításunkban Bethlen korának három neves kutatója elemzi és értékeli a jövőbe látó, tehetséges államférfi tevékenységét, aki uralkodásával a fejedelemség történelmének egy olyan időszakát teremtette meg, amelyre ma is szeretünk hivatkozni: Erdély aranykorát. Bethlen megvalósításairól R. Várkonyi Ágnes professzort, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagját, Oborni Terézt, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének főmunkatársát, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékének habilitált docensét, valamint Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem művészettörténet professzorát, az MTA külső tagját kérdeztük.
– Miért tartotta fontosnak, és hogyan vezette fel Erdélyt Európa színterére Bethlen Gábor?
R. Várkonyi Ágnes: – A fejedelem tudatában volt annak, hogy Erdély csak európai jelenlétében tudja önállóságát biztosítani. Bekapcsolódott a nagy európai küzdelmekbe, és létrehozott egy konföderációt, amelynek értelmében a cseh, morva, a sziléziai és a magyar rendek közösen léptek volna fel a harmincéves háborút lezáró békeszerződések feltételeinek kidolgozásában, és közös fizetőeszközzel is rendelkeztek volna. A szövetség nem valósult ugyan meg a csehek fehérhegyi veresége folytán, de a Közép-Európában gondolkodó Bethlen a továbbiakban is kapcsolatot igyekezett teremteni a szomszéd államokkal.
1626-ban Bethlen belépett az Anglia, Dánia és Hollandia által előkészített Hágai szövetségbe, hogy az osztrák és spanyol Habsburgok túltengő hatalmával szemben az európai egyensúlyt biztosítsák. A koalíció megszűnt, de Bethlen törekvései nem voltak eredménytelenek, mivel a háborút lezáró békébe Erdélyt is belefoglalták.
– Milyen elméleti felkészültséggel rendelkezett a fejedelem?
– A régi irodalom véleménye Bethlenről, miszerint ösztönös politikus volt, nem helytálló. Tizenkét éves volt, amikor bekerült Báthory Zsigmond itáliai műveltséggel áthatott udvarába, járt Prágában, ahol Rudolf császár egy közép-európai művészeti központot alakított ki, és a pozsonyi országgyűlésben 1609-ben. Nagyon szerette a könyveket, köteteit hadjárataira is magával vitette, bevezette a politikai levél műfaját. Gyönyörű könyvtárat hozott létre Gyulafehérváron, ismerte kora abszolutista államelméletét.
Korszerű államberendezésének alapvető ismérve volt a jól működő kormányzat, a fizetett hadsereg, a merkantilista gazdaságpolitika. Felismerte, hogy egy ország gazdasága abban az esetben működik jól, ha az emberek jó viszonyban vannak egymással. Befogadta Erdélybe az anabaptistákat, és a zsidókat is. Folytatta és továbbfejlesztette az erdélyi toleráns valláspolitikát, visszafogadta a jezsuitákat, méltányolva az oktatásban elért eredményeiket. Nagyon fontosnak tartotta, hogy országának jól képzett fiatalsága legyen, Erdély jövőjének kiépítésén munkálkodott.
Egyszerre lenni rókának és oroszlánnak
– Hogyan jellemezné Bethlen Gábor államférfiúi tevékenységét?
Oborni Teréz: – Bethlen Gábort Erdély legnagyobb fejedelmének nevezném. Uralkodásával egy olyan aranykor érkezett el, amelyet nem véletlenül minősítünk annak. Gazdasági, anyagi sikereket ért el, békés éveket biztosított Erdély lakossága számára. Külföldi szereplése nem volt teljes mértékben sikeres, de Erdély az ő uralkodói zsenijének köszönhetően emelkedett az európai országok színterére; kiváltképpen az európai protestáns országok tekintették egyenrangú félnek azt a fejedelemséget, amely a Mohács utáni évtizedekben kényszerből, a szultáni nyomás folytán jött létre.
– Melyek voltak Bethlen legkiemelkedőbb tulajdonságai?
– Mindenekelőtt gyors észjárását, helyzetfelismerő képességét emelném ki: a körülményeket figyelembe véve, rendkívüli rugalmassággal tudott változtatni lépésein. A nagyravágyás és ambíció mellett jellemezte az önmérséklet is. A politikában kifejezetten előnyére vált a realitások érzelemmentes megvizsgálásának képessége, a tudatosság. Rugalmassága ugyanakkor soha nem vezetett elveinek feladásához. Kormányzási módszereiben a rendkívüli szigort és elszámoltatást alkalmazta.
Magánéletében, udvarában a zenekedvelő Bethlen nem bizonyult szigorú, szikár embernek: szerette az állatokat – nagy szeretettel viszonyult névről is ismert kutyáihoz, lovaihoz. Kifejezetten szerelmi házasságot kötött Károlyi Zsuzsannával, és több elemzés szerint második feleségébe, Brandenburgi Katalinba is beleszeretett. Összetett személyiség volt, akinek képességei az államférfi minősítést teljes mértékben kiérdemlik.
– Mit tanulhatna a ma embere, egy közéleti szereplő a nagy fejedelemtől?
– Elsősorban a távlatokban való gondolkodást, ami az erdélyi politikai életben egyébként szerintem jelen van, talán jobban is, mint másutt. Másrészt, a tudomány, a művészetek, az oktatás pártolásának fontosságát. Követhetnénk nagyvonalúságának példáját is; amint Bethlen írja, „senki ne keresse a maga privátumját”, hanem nagyobb célok érdekében vesse be tehetségét. Talán bizarr a gondolat, de Bethlen napjainkban is ragyogó politikus lenne. Amint Kemény János megjegyzi, „emberi gyengeségektől ő sem volt mentes”, de sokoldalú, tehetséges személyiség volt. Diplomáciai lépéseit a korabeli németalföldi, angliai sajtóban nemegyszer ellenségesen ítélték meg: „rókának”, „oroszlánnak” nevezték. Ugyanakkor, a korabeli politikai irodalom szerint a fejedelemnek egyszerre kell ravasznak, bátornak és ügyesnek lennie – ő ennek teljesen megfelelt, ezért ellenfelei kiismerhetetlennek tekintették.
Rugalmasság és az elvekhez való ragaszkodás
– Milyen szempontoknak megfelelően szervezte újjá az erdélyi kormányzatot?
– Bethlen alapvető változtatásokat nem eszközölt, de megszigorította minden kormányzati intézmény működését, pontosabb elszámolásra kényszerítette. Szükség esetén megbízható, szigorúan ellenőrzött személyeket nevezett ki egy-egy kormányzati ág irányítására. Nagy felismerése és újítása volt, hogy „árus emberektől gazdagodik az ország”. Újító, kreatív ötleteit koncentrált, erős fejedelmi hatalommal tudta véghezvinni. Korabeli források szerint kedvére való volt az uralkodás, és igen szerencsés módon ez tehetséggel is párosult.
– Melyek voltak az elvek, amelyekből országa érvényesülése tekintetében nem engedett?
– Bethlen uralkodói tehetsége talán abban tudott legjobban kibontakozni, hogy két nagyhatalom szorításában miként őrizte meg Erdély önállóságát. Minden politikusi és diplomáciai tehetségét országa megtartására használta, amelyet egy levelében „birodalmacskának” nevezett. Zseniális volt a diplomáciai hadviselésben: bár Erdély a Porta vazallusállama volt, mint maga is írja, „ellenség lova lába nem taposta a haza földjét” amíg uralkodott. Sikeresek voltak igyekezetei, hogy török hadjáratok ne vezessenek Erdélyen keresztül, hogy azokban magyar hadak ne, vagy csak formálisan vegyenek részt. 1615-re kiegyezett a Habsburg magyar királlyal, II. Mátyással, erről az oldalról is biztosítva saját országát. Megfelelő kompromisszumkészséget tanúsított, hogy béke és nyugalom legyen az országban, de alapelveit nem adta fel. A nagyszombati egyezséghez vezető tárgyalások során például a Habsburg udvar erősen követelte Váradot és a hozzá tartozó részeket, de ezeket nem adta át.
Példaadó eredményei uralkodásának minden egyes részletében megmutatkoztak. Hogyan tette mindezt? Nem tudjuk... Négyszáz év távlatából csodálkozva szemléljük, hogy mire volt képes a fejedelem néhány megbízható embere segítségével.
Az Erdélyi Fejedelemség legfényesebb korszaka
– Művelődéstörténeti és művészettörténeti szempontból hogyan értékelhetőek Bethlen Gábor megvalósításai?
Kovács András: – Bethlen Gábor uralkodása az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados történetének a legragyogóbb korszaka. Erdély történetével kapcsolatos mai képünket a rendelkezésünkre álló források határozzák meg. Annak ellenére, hogy a 16. századra vonatkozóan nagyon sok esetben csupán feltevésekre támaszkodhatunk, a 17. század második felének kiadatlan forrásait pedig még alig ismerjük, határozottan állítom, hogy az a tizenhat esztendő, ami a „nagy fejedelem” uralkodását jelenti, a legfényesebb korszaka volt ennek az államocskának.
A kérdéséhez igazodva, nagyarányú megújulást jelez másfél évtizednek a mai szemlélő számára elképzelhetetlen pusztításai után az ország művelődésében és művészetében elengedhetetlen gondolkodó emberek, értelmiségiek viszonylagos sokaságának az újratermelődése, az idegenből érkezett értelmiségieknek, művészeknek a jelenléte. Ők az Európa-szerte a protestantizmus védelmezőjeként és toleranciájáról (ez nagyon nagy szó a harmincéves háború idején) ismert fejedelem hívására érkeztek, és az általa kínált lehetőségek és jelentős anyagi juttatások csábították őket e félelmetesen távoli, a törökök közelsége miatt veszélyesnek tekintett végvidékére a korabeli latin Európának.
– Milyen helyet foglalnak el a fejedelem építkezései Erdély késő reneszánsz építészetében?
– A késő reneszánsz Európának ezeken a tájain sokkal hosszabb életű volt, mint a 17. század elején már a barokk művészetet alakító Itáliában. A fejedelmi reprezentáció nyelve itt nálunk továbbra is a késő reneszánsz maradt. Bethen Gábor akaratából épülnek fel Erdély legjelentősebb reneszánsz kastélyai, Alvincen, Váradon (a fejedelmi palota), Radnóton és Balázsfalván. Ezeknek nyomán, ezek mintájára, hihetőleg a fejedelem udvari építészének, a vernai (Como) Giacomo Restinek tervei szerint épülnek meg a fejedelem főembereinek (a fejedelemség kormányzásában főszerepet vállaló elit tagjainak) a rezidenciái Aranyosmedgyesen (Lónyai Zsigmond), Fehéregyházán (Haller István), Gyergyószárhegyen (Lázár István), Csíkszeredában (Mikó Ferenc), Szentdemeteren (Balási Ferenc). Az itáliai késő reneszánsz építészetben kidolgozott, tiszteletet parancsoló bástyákat utánzó saroktornyokkal alakított belsőudvaros épülettípusról van szó, amely Erdélyben is az új, korszerű életforma elterjedését jelezve váltja fel a 2–3 helyiségből álló korábbi lakóépületeket.
– Milyen mértékben sikerült Bethlen Gábornak megvalósítania a fejedelmi székváros kiépítését? Milyen hozadékai vannak elképzeléseinek elődeihez képest?
– A püspöki palotából a 16. században kialakított gyulafehérvári fejedelmi palotában 1603-ban, két ostrom és tűzvész után mintegy tíz lakható helyiség maradt. Báthory Gábor úgy próbált segíteni ezen, hogy csalárd módon elfoglalta Nagyszebent. Utóda, Bethlen Gábor fejedelem uralkodása alatt az eredetileg egyetlen belső udvart kerítő épületegyüttest két további udvarral toldották ki, s létrehozták az emeletes, mintegy 200 m hosszúságú, lényegében ma is álló, egységes főhomlokzatot a szintén helyreállított, udvari templom gyanánt használt székesegyház szomszédságában.
A vár déli oldalán megépítettek két hatalmas olaszbástyát (ezek a 120 méteres homlokfalú monstrumok egy évtized alatt épültek meg), egyet a fejedelem, a másikat a szász székek költségén. Földbe süllyesztett cserépcsövekből összeállított több kilométer hosszú vízvezeték szállította a külvárosba, a várba és a palota csorgóiba a nyugati szőlőhegyek forrásainak egészséges vizét. Újraindíttatta Erdély legnagyobb manufaktúrájának, a gyulafehérvári ágyúöntőháznak a működését, s 1629-ben 24 újonnan öntött ágyú alá készültek lafettát építeni. A falakon belüli várost romjaiból újjáépíttette, és a megújult székváros díszeként megépült a Collegium Academicum ma is álló, Európának ezen a részén kivételesen igényes épülete, amelyben a fejedelem által meghívott híres német professzorok oktatták az ifjúságot.
– Milyen üzenetet hordozhat a fejedelem tevékenysége, eszmerendszere a mai erdélyi ember számára?
– A 16–17. századforduló mérhetetlenül nagy pusztulásai után Bethlen Gábor fejedelem mutatott utat a polgárháborúban kivérzett erdélyi társadalomnak a kibontakozás felé: ez az út pedig a békés munka, építés, tanulás irányába vezetett. Erdély négy évszázaddal ezelőtt megválasztott, azóta sem feledett nagy fejedelmét én a társadalmi összefogást támogató kiegyensúlyozottság, a lehetőségeket bölcsen mérlegelő tettrekészség, az előrelátás és a jövő számára építkező derűlátás példájaként állítanám honfitársaim elé.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)