Sergiu Nicolaescu, a történelemhamisítás mestere
Akárcsak a kommunista rendszer volt udvari költője, Adrian Păunescu halálakor, most, a Ceuasescu-féle politika szintén feltétel nélküli kiszolgálója, Sergiu Nicolaescu elhunyta alkalmából is valóságos nemzeti hisztéria tört ki – amit ezúttal természetesen súlyosbított az ortodoxok szerint „nem keresztényi temetésnek" számító, a „szinte az öngyilkossággal egyenlő" elégetés ténye is. Érdekes, hogy az emberek mennyire könnyedén feledkeznek meg mennyekbe emelt „hőseik" emberi gyarlóságairól, meghunyászkodásairól-gyávaságairól, megalkuvásairól.
Telt ház – nemzetközi díj nélkül
Sergiu Nicoalescu filmjei idehaza telt házakat vonzottak – ám soha egyetlen rangosabb nemzetközi díjat nem nyertek, még csak nevezésre sem tartották alkalmasnak műveit. Ezek a filmek voltaképpen a Ceauşescu-féle diktatúra szolgálatában állottak, egyaránt meghamisítva a múltat, a jelent és a „dicsőséges jövőt".
Történelmi filmjeiben a „román nép nagyszerű múltját" elevenítette fel, korántsem visszariadva a „múlt nagyszerűsége" érdekébent tett történelmi csalásoktól. Filmjei azoknak a filmeknek a kategóriájába tartoztak, amelyekben – ha egyáltalán voltak is – a magyar figurák csakis az „ország újraegyesítését" meggátolni akaró, „románnyúzó", „hazaáruló" grófok voltak – vagy legalább is púposak.
1970-ben készült, Romániába még ma is vetített Mihai Viteazul című filmjében a legnagyobb hamisítást a „román nép újraegyesítése" jelenti. Mihai Viteazulnak ugyanis ilyesmi eszébe sem juthatott, a középkorban ilyen cél még nem létezett – egyetlen nemzet számára sem. Az újraegyesítés gondolata Romániában például csak a 19. században fogalmazódott meg, a cél harcosai, a román értelmiségiek Mihai Viteazult csupám annak bizonygatására kívánták felhasználni, hogy ez a törekvés már évszázadok óta lelkesítette a román népet.
A Ceauşescu-féle nemzeti kommunista Romániában mindez nagyszerűen megfelelt a Moszkva befolyása alól némiképpen szabadulni kívánó pártfőtitkárnak, a „nemzeti egységet" valamennyi román uralkodót vezérlő gondolatnak kiáltotta ki, Burebisztától kezdve, Decebálon át – Nicolae Ceauşescuig.
Történelemhamisító hazugság az is, hogy az „Erdélyt az ősi román röghöz csatoló" címszereplőt a calugareni-i csata győzteseként ábrázolja, hiszen – a történelmi tények szerint – Mihai Viteazul felismerve a török hadsereg túlerejét, a törökök kezén hagyta Bukarestet és Targovistét, visszavonulva a csata színhelyéről a hegyekbe, ahol magyar segítségre várt. 1989-ben készül Mircea című filmjében Mircea cel Mare rovinei „hőstettéről" ír – még a főhös nevét is meghamisítva. Mircea cel Mare neve Mircea cel Bâtrănből ered, csakhogy a nyolcvanas évek elején Nicolae Ceauşescu rendeletére meg kellett változtatni a román történelmi személyek nevét is: Mircea cel Bâtrin nem lehetett „öreg, legfeljebb „nagy", így vált belőle Mircea cel Mare, Ioan Vodă cel Cumplitból pedig Ioan Vodă cel Viteaz lett. (Ezt bármely korabeli történelemtanár megmondhatja).
Kommunista akciófilm
„Akciófilmjeiben" Andrei Moldovan rendőrbiztos a főszereplő. Ő többé-kevésbé valós alak: Sergiu Nicoalescu nagybátyáról, a negyvenes évek Bukarestjének legendás hírű rendőrfelügyelőjéről mintázta meg. A többi viszont hazugság.
A komisszár vádol című filmjében a kommunisták vasgárdistákkal szembeni hősies ellenállásáról ír. A film szerint a kommunistákat 1941-ben kimentették a jilavai börtönből a vasgárdisták vérengzése elől. Csakhogy mindez nem igaz. A kommunisták a börtönben maradtak, és jóllehet a vasgárdisták 64 bebörtönzött tisztet, volt magas rangú tisztségviselőt öltek meg, a kommunistákkal nem foglalkoztak. A korabeli kommunista párt jelentéktelen erő volt akkor is, akárcsak 1944-ben.
A film Nicolae Ceauşescu hírhedtté vált 1971. júliusi téziseinek jegyében született meg: a 17 pontból álló „pártfőtitkári kezdeményezés" az Intézkedési javaslatok a politikai- ideológiai, a párttagok, valamennyi dolgozó marxista-leninista szellemben történő nevelése érdekében címet viselte, amolyan „kínai kulturális forradalom" megvalósítását javasolva. Sergiu Nicolaescu az időtájt a filmművészek pártszervezetének titkára volt. A téziseket követő ülés alkalmával arról biztosította a pártfőtitkárt, hogy a filmművészek a legteljesebb módon megértették az előttük álló feladatokat.
Az 1978-ban forgatott Megtorlás című filmjében a kommunista történetírásnak azt a tételét próbálja illusztrálni, hogy a vasgárdisták és az Antonescu-rendszer utcai harcáért a vasgárdisták voltak a felelősek. A filmben ugyanis egyik vezérük gyilkolta meg a Helmut Döring német őrnagyot, ami miatt kezdetét vették a harcok. A valóságban azonban köztudott, hogy a gyilkos egy görög eredetű angol titkosszolgálati ügynök, Sarantopoulos volt. Ő azonban a filmben csak egyszerű utcai csavargóként jelenik meg, akit a vasgárdisták megpróbáltak bűnbaknak megtenni a merénylet kapcsán.
Sergiu Nicolaescu felismerte, hogy Romániában nagy keletje van az akciófilmeknek. Román lapok idézik a Securitate volt tábornokát, Aurel Rogojant, aki szerint a rendező – nyilván, nem csak a tézisek illusztrálása miatt, de saját sikere érdekében is – megegyezett a Belügyminisztériummal abban, hogy komisszárja vitéz tetteiben egyben népszerűsíti majd a román rendőrséget is.
Sergiu Nicolaescu kiválóan tudott helyezkedni is. Fiatal rendezőként, amikor Nicolae Ceauşescu 1966-ban utasítást adott a művészeknek arra, hogy alkotásaikban a román nép bátorságát népszerűsítsék a történelmi hősökön keresztül, nyomban leforgatta A dákok című filmjét. E filmnek nagy szerepe van abban, hogy 1968-ban meghívták a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Ideológiai Bizottságának ülésére, ahol rögtön Ceauşescu után kapott szót.
Nem lett Mihai
Sergiu Nicolaescu nem csak rendezőként, de színészként is sikerre vágyott. Egyebek között Mihai Viteazul szerepét kívánta eljátszani. Ebben éppen egyik forgatókönyv-írója, Titus Popovici akadályozta meg, aki a Központi Bizottság ideológiáért és kultúráért felelős titkárához, Dumitru Popescuhoz fordult azért, hogy Sergiu Nicolaescut megakadályozza tervében. Titus Popovici szerint Sergiu Nicolaescunak nem voltak meg a színészi adottságai egy ilyen szerep eljátszásához. Annyit elért, hogy a központi bizottsági titkár meghallgatta a szerepre kiírt többi jelöltet is – és végül Amza Pellea mellett döntött.
Sergiu Nicolaescu azzal fenyegetőzött, hogy Ion Gheorghe Maurer miniszterelnökhöz fordul, akivel – mint híreszelte – unokatestvér. Dumitru Popescu azonban megelőzte őt, javaslatával közvetlenül Nicolae Ceauseşcuhoz fordult, aki rábólintott Amza Pelleára.
Dumitru Popescu persze azért is igazat adott Titus Popovici-nak, mert jól tudta, forgatókönyv-írókra szüksége van: egy-egy forgatókönyv elfogadása ugyanis rendkívül lassan haladt, több mint 40 ember kezén ment át, ameddig végül is a rendezőhöz jutott.
Ceauşescu szavaival
A középkorral foglalkozó román történész, Mariu Diaconescu a Histora című folyóiratban kitér Sergiu Nicolaescu filmjeinek történelemhamisítására. A Mircea című film kapcsán megjegyzi: Mircea cel Bâtran korántsem nyerte meg a csatát Bajaziddal szemben, mi több, csaknem két évig Erdélyben kényszerült maradni, 1395-ben pedig Brassóban hűséget esküdött Luxemburgi Zsigmond magyar királynak. Magyar segítséggel többször is megpróbált ismét trónra lépni, de a törökök minden kísérletét meghiúsították. „Hazafinak lenni nem jelenti az is, hogy hazugnak kell lennünk: A hazafiságot nem hazugságokban mérik" – vonta le következtetését cikke végén a történész.
Persze Romániában más filmrendezők is enyhén szólva könnyedén bántak a történelmi valósággal A Pintye Vitéz című filmben Mircea Moldovan rendező Pintyét a Habsburg-elnyomás ellen harcoló román hősként állítja be. Marius Diaconescu szerint azonban „Pintye vitéz" egyszerű útonálló volt, akit éppen a Habsburgok támogattak a románság magyarok elleni harcában.
Sergiu Nicolaescu azonban mondhatni mindannyiukon túltett. Így például Mircea című filmjében Mircea cel Batran (avagy a filmben: Mare) a román nép hősiességéről Nicolae Ceausescu egyik pártkongresszusi mondatával áradozik.
Maszol.ro,

Vásárhelyről, vármegyéről
Kettős könyvbemutató a Bernády Házban
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó két új, hiánypótló és jelentős kötetét mutatták be csütörtök délután a Bernády Házban. Mindkét kiadvány városunkhoz köthető, hiszen a köteteket – A Marosvásárhely történetéből III., illetve A Maros megyei magyarság történetéből III. című könyveket – felkért történészek tanulmányai alkotják. A kiadó képviseletében Szőcs Katalin üdvözölte a telt házas közönséget, a két sorozat legújabb köteteit a társszerző Sebestyén Mihály méltatta a szerkesztők – Pál Antal Sándor és Simon Zsolt jelenlé-tében.
– Marosvásárhelynek kezd irodalma lenni, az utóbbi 15 évben számos, a várossal foglalkozó kiadvány jelent meg, egyre több várostörténeti munkát láthatunk a könyvespolcokon. Pál Antal Sándor az utóbbi húsz évben aratja le több évtizedes levéltári munkásságának, kutatásának babérjait. És az utóbbi húsz évben felnőtt egy történésznemzedék, amelynek tagjai ugyancsak kutatják a város történelmét. A harmadik kiadvány elegáns kötet, amely nem muszájtémákról szól. Meglehetősen széles spektrumú, a tanulmányok terjedelmesebbek, minden történelmi kort magukba foglalnak. Berekméri Árpád Róbert például hadtörténész, de ezúttal Marosvásárhely első szociális intézményéről, az ispotály történetéről értekezik, Rusz Fogarasi Enikő pedig az örökösödési perekkel foglalkozik, ezekből a fejedelemségek korának mindennapjai bontakoznak ki. Simon Zsolt tanulmánya Vásárhely középkori piackörzetéről szól. Újabb történet a XX. század, amely egyre fontosabb lesz, hiszen most válik az anyag hozzáférhetővé. Pál Antal Sándor például a huszadik század eleji vízművesítésről ír, amelynek 1908-as elkészültével Vásárhely belépett a civilizált városok sorába. Fodor János Bernádyt dolgozta fel – nem a sikeres polgármestert, hanem azt, akinek a Trianon utáni Romániában kellett megállnia a helyét. Ismét a polgármesteri székbe került, de ezek nem voltak sikeres évek. A kudarctörténet oka a román rendszer idegenkedése a Bernády-féle gondolatoktól. Szabó Miklós a vásárhelyiek külföldi egyetemjárásával foglalkozik, Tamási Zsolt a vásárhelyi iskolákkal a Bernády-korszakban, míg Zepeczaner Jenő a XIX. század második felének fürdőéletével.
A Maros megyei magyarság történetéből című kiadványban az előzőnél is több tanulmány (16, míg a Marosvásárhely történetéből című könyv esetében 10) szerepel. Balázs Lajos a szent királyok kultuszát és a székelyeket, illetve e kettő viszonyát kutatja, Weisz Szidónia középkort tanulmányozó történész Somkeréki Antalról, Luxemburgi Zsigmond egy közeli hűbéreséről értekezik karriertörténeti munkásságában, Egyed Ákos a nevezetes nyárádszeredai fejedelemválasztást taglalja – ahol mindenki ott volt, csak a fejedelem, Bocskai hiányzott. Garda Dezső a Lázár család marosszéki ágáról, Gidó Csaba a nyárádmenti kisvasútról szól, az utolsóról, ami a Monarchiában elkészült. Józsa András pedig arról értekezik, hogy az Anghelescu-féle törvénnyel hogyan sorvasztották el a sóvidéki oktatást. László Márton krimiszerűen ír a vadadi kulákgyilkosságról, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész a marosszéki sírfeliratokkal foglalkozik, Pál Antal Sándor a legnagyobb székelyföldi pestisjárványt kutatta. Szekeres Attila István Radnótról és az ottani kastélyról ír, míg Tamási Zsolt a katolikus alsópapságnak az 1848-as forradalomban betöltött szerepét, törekvéseit vizsgálja. Zepeczaner Jenő tanulmányának második részét ebben a kötetben olvashatjuk, itt Maros-Torda vármegye fürdőéletéről van szó a dualizmus korában.
E kötet is igen komplex, átfogó kiadvány, eltűnnek a fehér foltok, és helyettük ott vannak az újabb adatok – mondta részletes méltatásában Sebestyén Mihály, majd Pál Antal Sándor szólt a kötetek előéletéről, a két sorozatról és a 12 esztendő alatt megjelent három-három kiadványról.
Az estet Simon Zsolt felszólalása zárta, a társszerző-szerkesztő történész a tanulmányok sokszínűségét, a választott témák gazdagságát emelte ki, és megemlítette: a mesterképzősöktől a nyolcvanéves akadémikusokig terjed a szerzői gárda, az írások legtöbbje eddig nem vizsgált kérdésekről szól.
– A XV. századi nemességről alig van szó, ez esetben három tanulmány is foglalkozik a témával, és megemlítendő Spielmann Mihály munkája is: ő a marosvásárhelyi szabadkőművességgel, annak lajstromával foglalkozott – hallottuk az érdekes könyvbemutató végén, a szerzői dedikációk előtt.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

A Kalandosok hősi emlékműve
Az első világháború utáni években természetes gesztusnak számított egy-egy település, felekezet, intézmény hősi halottjainak az összeszámlálása, nevük megörökítése valamilyen táblán, oszlopon. Számos falu, kisváros templomában, templomkertjében, temetőjében, néhol a központi téren állnak ilyen emlékművek. A köztéren vagy hivatali épületekben emeltek jó részét a kommunizmus éveiben eltüntették, vagy feliratától megfosztották. Erdély központi városa, Kolozsvár – úgy tűnik – túl sok fiát vesztette el ahhoz, hogy számba lehessen őket venni. Legalábbis ilyen névsorról nincsen tudomásunk. A hősök emlékét kisebb közösségek, felekezetek azért számon tartották, de emlékművön nem örökítették meg. Köztéren a román hatóságok erre nem is adtak volna engedélyt. A környéken elesett hősi halottak a Hősök temetőjében nyugodtak, róluk sincs kimutatásunk, mert 1939–1940-ben a városi hatóságok feltúrták ezt a sírkertet, „átrendezték”, úgyhogy az addigi feliratos fejfák nagy része elpusztult. Jelenleg a Hősök temetőjében semmilyen felirat sem tudatja azt, hogy ott első világháborús hősök is nyugodnának.
Az 1940-es bécsi döntés nyomán újra Magyarország részévé lett Észak-Erdélyben – miközben már dúlt a második világégés – néhány intézmény, egyesület felismerte, hogy erkölcsi kötelesség az első világháborús hősök emlékének megörökítése. Központi emlékmű ekkor sem készült. Elsőként 1940. október 31-én a Református Kollégium régi épületének udvarán, a kapuval szemben lepleztek le egy három tanár és tíz diák nevét megörökítő táblát. Bár csak a „Pro patria 1914–1918” felirat állott a névsor fölött, mégis 1980-ban az akkori román igazgató összetörette a táblát. Újrafaragott mását 2010-ben sikerült visszahelyezni. Az egyetem hősi halottjainak emléktábláját (névsorral) 1941. május 29-én leplezték le a központi épület aulájában. Május utolsó vasárnapja a magyar törvények szerint „hősök napja”-ként került megünneplésre, de május 29. az egyetemalapítási ünnepnap is volt. Ennek az emléktáblának az 1940-es évek végén nyoma veszett.
Több emléktáblát állítottak az egykor Kolozsvárt állomásozó katonai egységek és hősi halottjaik emlékére a kaszárnyák épületében, udvarán. Így 1940. november 3-án a Honvéd utcai laktanyában a 38. honvéd hadosztály hőseinek emlékét örökítették meg. 1943. május 23-án a Hunyadi téri nagykaszárnya falán az 51-es császári és királyi gyalogezred emléktábláját leplezték le. Az 1702-ben megalapított „hajdúezred”-nek 1742-ben jelölték ki Kolozsvárt fő székhelyéül, s a következő évtől Erdélyi nemzeti gyalogezred lett az elnevezése. Az első világháborúban Galíciában és lengyel földön, 1917-től a francia hadszíntéren teljesített szolgálatot. 1918 decemberében Kolozsvárt oszlott fel az ezred. 1940. augusztus 20-án a Fellegvár egyik kaszárnyaépületén a Székely Hadosztály 1920-as ottani fogságának emlékére avattak fel Keöpeczi Sebestyén József tervezte táblát. Ezeket az emlékeztető feliratokat az 1940-es évek második felében nyomtalanul eltávolították, többnyire csak a napilapok híradásából ismerjük szövegüket.
Az egyetlen fennmaradt első világháborús emlékmű
Az egyetlen fennmaradt első világháborús emlékmű a Kismező utcai ún. Kalandos temetőben áll, s az idén június 4-ig alig tudott róla a város magyarsága, hiszen kevesen járnak ebbe a temetőbe, s azok sem állnak meg a kopott feliratot olvasgatni. Most azonban a trianoni döntés évfordulóját megelőző éjszakán „ismeretlen tettesek” piros festékkel öntötték le az oszlopot, s ez, meg az összefogással történt letakarítás ráirányította a figyelmet. Egyszeriben felmerült a kérdés, hogy kik és mikor is állították. Pedig a választ az oszlop felirata megadja, s a leleplezési ünnepségről részletesen beszámol a két nagy korabeli napilap, az Ellenzék és a Keleti Újság.
Az emlékművet a „Hídelvei Földész Kalandos Társulat” 1943-ban emelte 25 hősi halottja emlékére.
A „calendis”-ből alakult a kalandos elnevezés
A Kalandos társulatok a kolozsvári hóstátiak jellegzetes szervezkedési formája volt. A szervezkedés gyökere a középkorig nyúlik vissza, akkoriban egy-egy templom oltárát gondozták, s minden hónap első napján gyűléseztek. Mivel latinul e nap neve a „Calendis”, ebből alakult ki a magyaros hangzású „kalandos” elnevezés. Úgyhogy a társaságoknak nincs köze a „kaland, kalandozás” szavunkhoz. Később a társulatok a céhek keretében működtek, a céhtagok életét szabályozták. Valószínűleg innen vették át a kolozsvári hóstátiak szervezési formaként. Míg e társulatok Európa-szerte a XIX. században kihaltak, a hóstátiak társulatai még a XX. század közepén is működtek. Ekkor tevékenységük már inkább a temetések megszervezésére irányult, korábban erkölcsi szabályozó, békebírói szerep is hárult rájuk.
A múlt századfordulón Kolozsvárt öt kalandos társulat működött: Kétvízközi 53, Öregebb Hídelvi 220, Ifjabb Hídelvi 280, Kül-Közép utcai 300, Kül-Magyar utcai 86 taggal. A tagság négy csoportra oszlott: a fiak a 12–16 év közöttiek voltak, temetéskor ők a sírásók szerszámait vitték; a 15–20 év közötti ifjak feladata volt a sírásás és a halott vitele a sírig; a 20 év felettiek „öregnek” számítottak, közülük választották évenként a társulat vezetőségét: kalandos atyát, két dékánt, nyolc-tíz öreget (tanács) és a deákot vagy nótáriust. A megválasztottak esküt tettek. Külön csoportot képeztek a kalandos tagok özvegyei. A halálesetet az atyánál kellett bejelenteni, aki utasította a dékánokat a temetés megrendezésére, illetve a sír kijelölésére és kiásatására. A halálesetet és a temetés időpontját körbeküldött táblán tudatták a társulat tagjaival. A temetkezési vállalatok megjelenése előtt a társulatok a tagságon kívüli személyek eltemetését is megrendezték illő fizetségért.
Külön helyen temetkeztek a kalandosok
A kalandosoknak külön temetkezési helye is volt. Az 1585-ben megnyitott Házsongárdi temető keleti részén a Kül-Közép és Kül-Magyar utcai hóstátiak temetkeztek. Máig az itteni sírok jó részén látható a kalászos-szőlőfürtös hóstáti jelvény. Régebb felírták a sírra a név alá: „földész és városi polgár”. A kétvízközieknek 1587-ben Paul Fleyscher kismezői 4 hold 134 négyszögölnyi szőlőjét adományozta a temető céljaira. Ezt nevezték később Kalandos temetőnek is. Ide a kétvízközieken kívül a régebbi (öregebb) és újabb (ifjabb) hídelvi kalandosok is temetkeztek. A vasút 1870-es kiépítése, majd az oda vezető főutca (Ferenc József/Horea út) korszerűsítése után a hídelvi hóstátiak megfogyatkoztak, úgyhogy két társulatuk egyesült. Ők emeltették világháborús halottjaiknak az emlékművet.
A szürke gránitoszlopon a kardos-katonasisakos jelvény alatt a névsort megelőzően e szöveg olvasható: „Az 1914–1918-ig világháborúban elesett hősök mint társulati tagok”.
Ezt követi a hősök katonai egységenkénti felsorolása. A Magyar Királyi 21-es Honvéd Gyalogezredből 9 személy, a Császári és Királyi 51-es Gyalogezredből 11, a császári és királyi 2-es, 23-as és 82-es gyalogezredekből 4 hős neve és egyetlen tengerészé. Az összesen 25 hősi halottból a legidősebb 38, a legfiatalabb 20 éves volt. Legtöbben csak egyszerű honvédként szolgáltak, akadt közöttük egy-egy zászlós, tizedes, szakaszvezető, őrvezető. A felirat egykor ki volt aranyozva.
A honvéd nap előtt leplezték le az oszlopot
Az oszlop leleplezését a május végi hősök napjára tervezték, de végül csak a június 28-i honvédnap előtt, június 27-én, vasárnap került rá sor. A társulat tagsága reggel fél kilenckor gyülekezett a Zsigmond király (ma Máramaros) út 58. sz. alatti székházban. A Földész Énekkar nyitószámai után hazafias verseket szavaltak, majd Bíró Mózes lelkész tartott Biblia-magyarázatot és mondott imát, vitéz Köblös István ördögkeresztúri lelkész pedig a világháborús hősökről emlékezett meg. Utána a Honvédzenekar és a díszszázad mögé felsorakozva átvonultak a hídelvi református templomba. Mivel a templom beltere szűknek bizonyult, a kint rekedteknek hangszóró közvetítette a beszédeket. Természetesen itt is istentisztelethez kötődött a megemlékezés. Az igét vitéz Huszár Endre tábori főesperes hirdette. A Földész Énekkar is énekelt, a Himnuszt a Honvédzenekar kísérte. A templom előtt újra felsorakozott a menet, s kivonult a Kismezői temetőbe, melynek kapuját virágokkal díszítették s e felirattal: „Harcok oltárán ellobogtatok – a hős halottak halhatatlanok”. Az emlékművet hóstáti népviseletbe öltözött lányok vették körül, a társulati tagság is sajátos viseletét hordta. Díszsisakos rendőrök biztosították az őrséget. A Földész Énekkar száma után Bíró Mózes imádkozott, Huszár Endre mondta az avatóbeszédet. Gyulai Pál-, Petőfi- és Arany-versek elhangzását követően Botos János, a Tűzharcos Szövetség társelnöke szólt a jelenlevőkhöz, végül Adorján János, a Kalandos Társulat elnök-atyja köszönte meg a közreműködők szolgálatát, külön kiemelve a dálnoki Veress Lajos altábornagy-hadtestparancsnokot képviselő Bartha Zoltán ezredest és a felsorakozott díszszázadot. Koszorúzás és a Katonazenekar Rákóczi-indulója zárta az ünnepséget.
A Kismezői temető ma az egykori kalandos társulatok és az első világháborús hősök emlékét őrzi. Őrházán még most is olvasható a felirat: „Isten segedelméből építtet[t]e a két szeretett Társaság a Vári Mózes és Gyulai József Apaságokban, Nagy Ferencz és Török Mihály Jegyzőségökben, 1903-ik évben.” Vajon nem állhatna-e itt egy második világháborús emlékoszlop is?
A Kismező utcai első világháborús emlékművet június 4-én „ismeretlen tettesek” piros festékkel leöntötték.
Az emlékmű letisztítására összefogtak a város magyar elöljárói, Horváth Anna alpolgármester kezdeményezésére.
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya – (2.)
Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.
– Ön tanulmányokat, könyveket írt, miután ausztriai, lengyelországi, magyarországi, vatikáni levéltárakban kutatott. Hogyan látják onnan...?
– A dokumentumok a valóságot mutatják. A külföldiek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget népünknek. Nem igazán vettek észre bennünket a világban. Akkor sem, most sem, sajnos. Inkább a negatívumaink révén váltunk ismertté. Ami feltűnt a dokumentumokban, hogy amikor általánosan jellemzik a románokat, a kép mindig negatív. A 90-es évek elején Bécs és Budapest levéltáraiban kutattam. A dokumentumok – melyeket nem magyarok írtak; hisz tegyük fel, hogy a magyarok elfogultak lennének; tehát vegyük az osztrákok, olaszok, franciák által írt dokumentumokat... Bár ez végső soron nem számít. Az erdélyi románokról, a havasalföldi vagy a szlovákiai hegyekben élő románokról (akikről sajnos alig tudunk valamit) a dokumentumok mindig sötét képet festenek. A románok gyújtogatnak, lopnak, hazudnak, nem szorgalmasak. Sajnos, ez a megítélés a XIV–XV. századtól kezdődően egészen napjainkig szinte semmit sem változott. Nem a külföldiek hibásak, hanem mi. Sajnos.
– Ez a válasz sokakban indulatokat szíthat. Ismét azzal vádolhatnak bennünket – mint némely olvasók a História folyóirat weboldalán, minekutána megjelent az ön tanulmánya Karóbahúzó Vladról (Vlad Ţepeș) –, hogy hazafiatlanok vagyunk, amikor ilyeneket mondunk. – A hazafiasságot nem hazugsággal mérik. Annyit mondhatok önnek, hogy egyre több olyan történész él Romániában, aki hiteles történelmet szeretne írni, és aki sokkal jobban szereti hazáját, mint azok, akik nagy hazafinak tartják magukat, és kitüntetéseket szereznek a sajtó ilyen-olyan ütközeteiben vagy máshol.
– Ez érdekes. Azt akarja mondani, hogy konfliktus zajlik különféle történésznemzedékek, irányzatok között?
– Igen. A 90-es évek utáni fiatalabb nemzedék mítoszok nélkül, hitelesen próbálja bemutatni a történelmet, de ez nem jelentheti, hogy a mítoszok lebontása után nem méltatnánk a hősöket. – Ön például mit válaszol arra a kérdésre, hogy győzött-e Vitéz Mihály a călugăreni-i csatában? – Nem győzött. Egy háborúban több csatát is vívnak, és nem mindegy, milyen szempontból vizsgáljuk az eseményeket.
– Számunkra Călugăreni egy hatalmas győzelem helyszíne.
– Hát igen, egy bizonyos pontig. De ha viccesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy amikor Szinán pasa feltápászkodott a mocsárból, és kezét szeme fölé tartva Vitéz Mihály seregét kereste, akkor azt látta, hogy Vitéz Mihály nincs ott. Vagyis – ahogy az ütközet tanúi is mondják – hatalmas volt a călugăreni-i csata, rengeteg török harcos meghalt, és nagyon sok román megsebesült, de az ütközet helyszínét elhagyva Vitéz Mihály visszavonult az erdőkbe, a Kárpátokba az erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond hadseregére várakozva. Mivelhogy nagyon jól tudta: esélytelen vállalkozás lett volna folyamatosan Szinánnal, a török hadsereggel harcolnia. Ne feledjük, hogy a călugăreni-i csatát követően Szinán hadserege megszállta Târgoviștét és Bukarestet, erődítményeket épített a városokban, kormányzókat helyezett az élükre, megkezdte az ország átszervezését pasalikká. Hogyan beszéljünk călugăreni-i győzelemről, ha azt követően a török uralta az országot, nem pedig Vitéz Mihály?
– Igen, de végül mégis kiűztük a törököt.
– Kiűztük, mert segítségünkre sietett Erdély fejedelme a hadseregével. Vitéz Mihály akkoriban Báthory Zsigmond vazallusa volt. Végül is nem ez a fontos, hanem hogy a călugăreni-i ütközetet valós perspektívából, hitelesen lássuk.
Pillanatszerű esemény volt, egyféle thermopülai csata, egy gyors rajtaütés, amelyben nagyon rövid időre Vitéz Mihály kerekedett felül, de semmi több. Egy másik példa az események hamis láttatására, ha kétszáz évvel megyünk vissza az időben, a rovinéi csata bemutatására. „Öreg Mircea (Mircea cel Bătrân) legyőzte Bajazidot”. Ugye, ezt tanultuk az iskolában... Mihai Eminescu híres költeménye is ezt mondja, miközben ebből semmi sem igaz! Mivelhogy a rovinéi ütközet után Öreg Mircea majdnem két és fél évet Erdélybe menekülve él. Ha valóban megnyerte a csatát, mit keresett 1395 márciusában Brassóban Luxemburgi Zsigmondnak, Magyarország királyának hódolva?
Miért próbálta a magyar hadsereg négy ízben is Öreg Mirceát visszahelyezni a havasalföldi trónra – egyik alkalommal maga a magyar király vezette a magyar hadsereget –, de mindhiába, mert a törökök minden alkalommal elűzték? Nyilvánvaló, hogy Mircea nem nyerte meg azt a csatát, hisz elmenekült az országból. De mi mindig csak azt akarjuk látni, ami tetszetős, és nem a maguk teljességében szemléljük az eseményeket. A román történetírás nagy hiányossága az átfogó távlatok hiánya. A románok történetét nekünk az egyetemes történelembe ágyazottan kellene értelmeznünk. Hisz megvan a helyünk. És nem egészen jelentéktelen. Nem. Fontos helyünk van. De nem azokat a szereplőket és nem azokat a világtörténelmi jelentőségű mozzanatokat választjuk, amelyek valóban felhívhatnák ránk a figyelmet.
– Mondjon egy példát!
– Hunyadi János. Vagy Mátyás király.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

?Szent László király nagyváradi öröksége
Gőzerővel zajlanak a nagyváradi vár felújítási munkálatai: a tervek szerint 2015. júniusában adnák át a nagyközönségnek Erdély legnagyobb, viszonylag épségben megmaradt középkori várát. Miközben munkagépek és kőműveskanalak csattogásától hangos a tér, a régészek magyar királyaink sírját keresik.
Ha nem rendelkeznék a kommunizmus idejéből származó élettapasztalattal, a nagyváradi vár kockakövekkel kirakott terén, a gyönyörűen felújított középkori épületek előtt álldogálva bizonyára rémülten kérdezgetném, ki volt az az őrült városgazda, aki ezt a turistacsalogató oázist otromba tömbházakkal építette körbe? Így viszont kérdezetlenül is tudom a választ, az azonban számomra is újdonság, hogy a szocialista betongyűrűbe zárt Szent László-kori vár egyetlen, belvárosi irányú kilátását jóval a rendszerváltás után zárták el egy hatalmas ortodox katedrálissal. A román templom a várfal szomszédságában kijelölt üres helyre épült, ahová a nyolcvanas években a párt hatalmas közigazgatási épületet tervezett, megépítéséről azonban a jobb érzésű váradi kommunisták nyomására lemondtak. A görög-keleti egyház már nem volt ennyire megértő a magyar történelemmel: a hagymakupolás betonkolosszus miatt nincs rálátás a középkori Várad ékességére, így az idelátogató turista csak találgatni tudja, vajon honnan lehet megközelíteni Erdély legnagyobb, épségben maradt várát?
Uniós örökségvédelem
Miközben munkagépek, kockakövet lerakó modern kubikusok és régészeti árkok mellett araszolgatunk, a teljes felújítás végéhez közeledő néhány épület hangulata már azt a miliőt idézi, ami jövő nyáron, a két uniós projekt megvalósulása után fogadja majd az idelátogató turistákat. Jakabffy László telepvezető mérnök, a felújítási projekt alapembere vársétánk alatt sorra mutatja az épületeket. Az évtizedeken át hol a katonaság, hol a Szekuritáté, hol a milícia által lelakott, de legalább a széthordástól megvédett mintegy 13 középkori épületből álló együttes nemcsak kívülről, de belülről is új köntöst kap. A ilencvenes évek elején önkormányzati tulajdonba került várból előbb a katonaság távozott, majd a rendszerváltás után odakerülő vállalkozók, a váradi egyetem képzőművészeti kara, és legvégül az állami levéltár. Hosszú, nehéz munka volt kiüríteni az évszázadok óta katonai célokat szolgáló várat, és a kor parancsa szerint békés turistaparadicsommá alakítani.
Meglepő, hogy egy ilyen jó állagú középkori kincsesbánya évtizedeken át hevert parlagon, miközben az ennél szerényebb gyulafehérvári várat már régen felújították. Kísérőm szerint a kommunizmus ideje alatt szóba sem jöhetett olyan erdélyi magyar örökség védelme, amibe semmiképpen sem lehetett belemagyarázni a román történelemszemlélet irányelveit: a vár területén soha nem találtak dák vagy római eredetű leletet, Szent László király városalapító hőstette pedig Trianon óta nem tényező a többségi hatalom számára. A jég 2009-ben mégis megtört, amikor állami pénzekből állagmegőrző munkálatokba tudtak fogni a várban, megóvva az összeomlástól a legrosszabb állapotban levő épületeket. A román városvezetőség is rájött idővel, hogy kezdeni kell valamit az örökséggel: a várfelújításra benyújtott első uniós pályázatot pozitívan bírálták el, 2010-ben pedig a 11 millió eurós keretből elkezdődhettek a munkálatok. Az első pályázatot újabb követte: a teljes belső felújításhoz szükséges mintegy 22 millió euró most már a munkálatokat elnyert cégek rendelkezésére áll. A megfeszített munka láttán valószínűsíthető, hogy a kitűzött határidőre, azaz 2015. júniusára nemcsak a kivitelezők és a városvezetőség lesz elégedett, hanem a történelmi értékeink iránt érdeklődő turisták is, akik eddig csak lopva pillanthattak be a várba.
Stukkóoroszlán címer nélkül
A felújítás alatt álló 13 épület közül a legnagyobb értéket a Bethlen Gábor uralkodása idején emelt fejedelmi palota jelenti, amely része az erdélyi fejedelmek által később épített, ötszögletű udvart körbezáró épületegyüttesnek. A reformáció előtt épített székesegyház, illetve a püspöki palota ma már nem látható, ezek helyén emelkednek a mai épületek. Katolikus részről megalapozatlan vádak is elhangzottak, miszerint a protestantizmus nagy támogatója, Bethlen Gábor romboltatta volna le a vár Szent László-kori katolikus örökségét. Jakabffy László történelmi példákat sorolva cáfol: ez Erdély más vidékein sem volt szokás, hiszen az átvett katolikus templomokat lefestették ugyan a protestánsok, de soha nem rombolták le. Inkább földrengéseknek, illetve tatárjárásnak és törökdúlásnak tudható be a régi épületek eltűnése.
A felújított palotába lépve nem a régi korok hitvitáira gondolok: a bejárat megmaradt négyszáz éves kőkerete, a falak feltárt freskórészletei, illetve az úgynevezett stukkóterem Európa-szerte híres domborművei egyedi látványt nyújtanak. Ilyen stukkók ma már csak Angliában és Németországban maradtak fenn, várhatóan nagy lesz tehát a művészettörténeti érdekességek iránt érdeklődők tábora. A többségi román érzékenységről is szót ejtünk, szemem megakad egy büszke oroszlánt ábrázoló domborművön, amelynek száz évvel ezelőtt még része volt Magyarország koronás címere. Ez azonban a felújítás után is hiányzik róla: úgy tűnik, a fejedelmi palotában kialakítandó vár-, és városmúzeum európai pénzekből sem viseli el a magyar címer történelmi szerepét Nagyvárad múltjában és jelenében.
Az ilyen incidensektől eltekintve, Jakabffy László bizakodó: a felújítási munkálatok az eredeti terv szerint haladnak, közben gőzerővel folyik a régészeti feltárás. Az uniós projekt szerint háromnyelvű – román, magyar és angol – feliratot helyeznek el valamennyi épületen, műemléken és a múzeumban. Igaz, hogy a többségi román városvezetőség nem szívesen vállalja fel Szent László örökségét, de a vár a történelem élő valóságaként már nem hallgatható el, és többé elrejteni sem lehet a világ szemei elől.
A turistalátványosságként szolgáló várba lépve úgy érzi majd magát a látogató, mintha időutazáson venne részt. Ezt a célt szolgálja az 1692-ben létesült sütöde korhű helyreállítása is: a hagyományos módszerrel készülő pékárukat helyben lehet majd fogyasztani. De lesz mesterségek háza bőrdíszműves, kovács, asztalos, gyöngyfűző és csipkéző műhellyel, hogy csak néhányat említsünk a régi korok foglalkozásaiból. A szállodával és hagyományos ételeket felszolgáló vendéglővel, no meg bőséges kulturális kínálattal „ellátott” várban házasságkötő terem is lesz, a tágas pincéket pedig az épített örökség mozdítható darabjainak őrzésére, gondozására és bemutatására újítják fel. Szent László hamvai
Lelkesen kémlelgetem a több méter mély régészeti gödröket, miközben megfeledkezem arról, hogy keskeny fosznideszkán állok a középkori múlt fölött. Épületen belül és kívül egyaránt nagy földkupacok jelzik a régészeti szelvényeket. Az ötszögletű belső várudvar az egyetlen, amelyre nem kerül kőburkolat, itt ugyanis a következő években is folytatódik a feltárás. Mihálka Nándor történész szerint még rengeteg feltáratlan területe van a várnak, hiszen az 1881–1884 között, majd az 1911–1912-ben végzett ásatások csak az építmények kis részét érintették. Az 1992-ben elkezdett, hat éven át folytatott újabb régészeti ásatásokkal együtt is csak a vár 20 százalékán történt feltárás, így a régészeti műveletet a 2010-ben elkezdett várfelújítási munkálatok során is folytatták.
Történelem iránt érdeklődő ember mindenekelőtt arra kíváncsi, van-e esély, hogy jeles magyar királyaink és királynőink történelemkönyvek szerint itt található sírját megtalálják? A történelmi krónikák tanúsága szerint itt nyugszik Szent László, Luxemburgi Zsigmond, és felesége, Mária királyné, valamint Károly Róbert felesége, Beatrix irályné, de a négy királyi méltóság közül egyelőre egyiküknek sem bukkantak a nyomára. Mihálka Nándor számára is sok a kérdőjel a 19. század végén történt feltárások körül, hiszen a korabeli ásatások a váradi székesegyház középső területére koncentrálódtak, ahol Szent László király sírját sejtették. A feljegyzések szerint mélyre leástak, sok mindent feltártak, de ha esetleg meg is találták, a királyi sírra nem volt ráírva, ki is pihen ott. Akkoriban csontelemzés nem létezett: ma nagyobb a valószínűsége annak, hogy DNS-vizsgálatokkal kiderítsék, található-e Árpád-házi király valamelyik sírban. „A királyi vagy magyar főúri sírok feltárására továbbra is van esély, hiszen a székesegyházon belül is sok az érintetlen terület” – magyarázza a régészeti munkálatok vezetője. A történész arról is beszél, hogy egy 16. századi forrás szerint 1565-ben protestáns lázadók állítólag felfeszítették a király kriptáját, és csontjait a várárokba dobálták. Kérdés, mennyire lehet hinni ezeknek a forrásoknak? A kérdésre csak a régészeti feltárások folytatása adhat választ.
Sétány a mélyben
Ha királyi és főúri sír egyelőre nem is került elő, a középkori székesegyház nyugati homlokzatának az előterében végzett ásatások ontják az emberi csontokat. Közelről is megszemlélem a kartondobozokba gyűjtött, sok évszázados emberi maradványokat. Az ásatást végző munkások a szakember felügyelete mellett gondosan feltárják a sír minden négyzetcentiméterét, és csak azután szedik fel a földből a csontokat. Tárgyi emlékeket – pénzérméket, ruhadarabokat, ékszereket – keresnek, az eddig feltárt mintegy harminc sírból azonban igen szegényes lelet került elő. Minél régebbi a sír, annál nagyobb az esélye, hogy épségben maradt harci eszköz, pénzérme vagy ruházat darabjaira bukkanjanak – magyarázza Mihálka Nándor. Míg honfoglaló magyarjaink feltárt sírjai igazi kincsesbányának számítanak, a néhány évszázaddal később eltemetett emberek – a kereszténység előrehaladtával – leszoktak a külsőségekről: uralkodó elvvé vált, hogy tisztán kell az Úr elé járulni. A korabeli püspöki székesegyház előterébe eltemetett emberek nem egyszerű földi halandók, nem közemberek lehettek, csontjaikon kívül azonban más eligazító tárgyi emlék nem került elő. A régészek munkáját az is nehezíti, hogy a váradi székesegyház területére, illetve köréje románkori és gótikus időszakban temetkeztek a 11. század közepétől az 1600-as évek elejéig. A régész becslése szerint az évszázadok során a vár területén akár több tízezer embert is eltemettek, egymásra rakódnak a temetkezési rétegek.
A régészeti munka fontos eleme a vár stratégiailag kiemelt részeinek kutatása. 1992-től kezdődően hat éven át Adrian Rusu kolozsvári régész-professzor vezetésével a 14–15. században épült püspöki palota L alakú épületét tárták fel. Az akkor felfedezett falmaradványok és alapok újabb és újabb szelvényekkel gazdagodnak. Hasonló horderejű munka a székesegyház falainak mai feltárása: az egykori építmény alapja félkörben kanyarodik a felújítandó épületek alá. A feltárt középkori maradványokat a terv szerint üvegpadozattal fednék le, így a közönség nemcsak felülről szemlélheti majd a régészeti leleteket, hanem lenn kivilágított sétányon járhatja körbe.
A jó példa esélye
A felújítást végzők és a régészeti csapat tagjai között magyar beszédet hallok: Bihar megyei és magyarországi magyar cégek a várfelújítás kivitelezői. Vendéglátóim szerint az apróbb nézeteltéréseket leszámítva jó a munkakapcsolat az immár magyar alpolgármester nélkül működő nagyváradi önkormányzat vezetőivel. Ha a felújítás az eredeti tervek szerint halad, a váradi vár történelmi örökségének helyreállítása új mezsgyét jelenthet a zömében magyar múltú erdélyi települések történelmi értékeinek megóvásához. Az erdélyi régészeti kutatások évtizedekkel kullognak a magyarországi vagy nyugat-európai példák mögött, Mihálka Nándor szerint azonban a nagyváradi példa reménybeli sikere nagy előrelépést jelenthet ezen a téren.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Szent László király nagyváradi öröksége
Gőzerővel zajlanak a nagyváradi vár felújítási munkálatai: a tervek szerint 2015. júniusában adnák át a nagyközönségnek Erdély legnagyobb, viszonylag épségben megmaradt középkori várát. Miközben munkagépek és kőműveskanalak csattogásától hangos a tér, a régészek magyar királyaink sírját keresik.
Ha nem rendelkeznék a kommunizmus idejéből származó élettapasztalattal, a nagyváradi vár kockakövekkel kirakott terén, a gyönyörűen felújított középkori épületek előtt álldogálva bizonyára rémülten kérdezgetném, ki volt az az őrült városgazda, aki ezt a turistacsalogató oázist otromba tömbházakkal építette körbe? Így viszont kérdezetlenül is tudom a választ, az azonban számomra is újdonság, hogy a szocialista betongyűrűbe zárt Szent László-kori vár egyetlen, belvárosi irányú kilátását jóval a rendszerváltás után zárták el egy hatalmas ortodox katedrálissal. A román templom a várfal szomszédságában kijelölt üres helyre épült, ahová a nyolcvanas években a párt hatalmas közigazgatási épületet tervezett, megépítéséről azonban a jobb érzésű váradi kommunisták nyomására lemondtak. A görög-keleti egyház már nem volt ennyire megértő a magyar történelemmel: a hagymakupolás betonkolosszus miatt nincs rálátás a középkori Várad ékességére, így az idelátogató turista csak találgatni tudja, vajon honnan lehet megközelíteni Erdély legnagyobb, épségben maradt várát?
Uniós örökségvédelem
Miközben munkagépek, kockakövet lerakó modern kubikusok és régészeti árkok mellett araszolgatunk, a teljes felújítás végéhez közeledő néhány épület hangulata már azt a miliőt idézi, ami jövő nyáron, a két uniós projekt megvalósulása után fogadja majd az idelátogató turistákat. Jakabffy László telepvezető mérnök, a felújítási projekt alapembere vársétánk alatt sorra mutatja az épületeket. Az évtizedeken át hol a katonaság, hol a Szekuritáté, hol a milícia által lelakott, de legalább a széthordástól megvédett mintegy 13 középkori épületből álló együttes nemcsak kívülről, de belülről is új köntöst kap. Akilencvenes évek elején önkormányzati tulajdonba került várból előbb a katonaság távozott, majd a rendszerváltás után odakerülő vállalkozók, a váradi egyetem képzőművészeti kara, és legvégül az állami levéltár. Hosszú, nehéz munka volt kiüríteni az évszázadok óta katonai célokat szolgáló várat, és a kor parancsa szerint békés turistaparadicsommá alakítani.
Meglepő, hogy egy ilyen jó állagú középkori kincsesbánya évtizedeken át hevert parlagon, miközben az ennél szerényebb gyulafehérvári várat már régen felújították. Kísérőm szerint a kommunizmus ideje alatt szóba sem jöhetett olyan erdélyi magyar örökség védelme, amibe semmiképpen sem lehetett belemagyarázni a román történelemszemlélet irányelveit: a vár területén soha nem találtak dák vagy római eredetű leletet, Szent László király városalapító hőstette pedig Trianon óta nem tényező a többségi hatalom számára. A jég 2009-ben mégis megtört, amikor állami pénzekből állagmegőrző munkálatokba tudtak fogni a várban, megóvva az összeomlástól a legrosszabb állapotban levő épületeket. A román városvezetőség is rájött idővel, hogy kezdeni kell valamit az örökséggel: a várfelújításra benyújtott első uniós pályázatot pozitívan bírálták el, 2010-ben pedig a 11 millió eurós keretből elkezdődhettek a munkálatok. Az első pályázatot újabb követte: a teljes belső felújításhoz szükséges mintegy 22 millió euró most már a munkálatokat elnyert cégek rendelkezésére áll. A megfeszített munka láttán valószínűsíthető, hogy a kitűzött határidőre, azaz 2015. júniusára nemcsak a kivitelezők és a városvezetőség lesz elégedett, hanem a történelmi értékeink iránt érdeklődő turisták is, akik eddig csak lopva pillanthattak be a várba.
Stukkóoroszlán címer nélkül
A felújítás alatt álló 13 épület közül a legnagyobb értéket a Bethlen Gábor uralkodása idején emelt fejedelmi palota jelenti, amely része az erdélyi fejedelmek által később épített, ötszögletű udvart körbezáró épületegyüttesnek. A reformáció előtt épített székesegyház, illetve a püspöki palota ma már nem látható, ezek helyén emelkednek a mai épületek. Katolikus részről megalapozatlan vádak is elhangzottak, miszerint a protestantizmus nagy támogatója, Bethlen Gábor romboltatta volna le a vár Szent László-kori katolikus örökségét. Jakabffy László történelmi példákat sorolva cáfol: ez Erdély más vidékein sem volt szokás, hiszen az átvett katolikus templomokat lefestették ugyan a protestánsok, de soha nem rombolták le. Inkább földrengéseknek, illetve tatárjárásnak és törökdúlásnak tudható be a régi épületek eltűnése.
A felújított palotába lépve nem a régi korok hitvitáira gondolok: a bejárat megmaradt négyszáz éves kőkerete, a falak feltárt freskórészletei, illetve az úgynevezett stukkóterem Európa-szerte híres domborművei egyedi látványt nyújtanak. Ilyen stukkók ma már csak Angliában és Németországban maradtak fenn, várhatóan nagy lesz tehát a művészettörténeti érdekességek iránt érdeklődők tábora. A többségi román érzékenységről is szót ejtünk, szemem megakad egy büszke oroszlánt ábrázoló domborművön, amelynek száz évvel ezelőtt még része volt Magyarország koronás címere. Ez azonban a felújítás után is hiányzik róla: úgy tűnik, a fejedelmi palotában kialakítandó vár-, és városmúzeum európai pénzekből sem viseli el a magyar címer történelmi szerepét Nagyvárad múltjában és jelenében.
Az ilyen incidensektől eltekintve, Jakabffy László bizakodó: a felújítási munkálatok az eredeti terv szerint haladnak, közben gőzerővel folyik a régészeti feltárás. Az uniós projekt szerint háromnyelvű – román, magyar és angol – feliratot helyeznek el valamennyi épületen, műemléken és a múzeumban. Igaz, hogy a többségi román városvezetőség nem szívesen vállalja fel Szent László örökségét, de a vár a történelem élő valóságaként már nem hallgatható el, és többé elrejteni sem lehet a világ szemei elől.
A turistalátványosságként szolgáló várba lépve úgy érzi majd magát a látogató, mintha időutazáson venne részt. Ezt a célt szolgálja az 1692-ben létesült sütöde korhű helyreállítása is: a hagyományos módszerrel készülő pékárukat helyben lehet majd fogyasztani. De lesz mesterségek háza bőrdíszműves, kovács, asztalos, gyöngyfűző és csipkéző műhellyel, hogy csak néhányat említsünk a régi korok foglalkozásaiból. A szállodával és hagyományos ételeket felszolgáló vendéglővel, no meg bőséges kulturális kínálattal „ellátott” várban házasságkötő terem is lesz, a tágas pincéket pedig az épített örökség mozdítható darabjainak őrzésére, gondozására és bemutatására újítják fel. Szent László hamvai
Lelkesen kémlelgetem a több méter mély régészeti gödröket, miközben megfeledkezem arról, hogy keskeny fosznideszkán állok a középkori múlt fölött. Épületen belül és kívül egyaránt nagy földkupacok jelzik a régészeti szelvényeket. Az ötszögletű belső várudvar az egyetlen, amelyre nem kerül kőburkolat, itt ugyanis a következő években is folytatódik a feltárás. Mihálka Nándor történész (portrénkon) szerint még rengeteg feltáratlan területe van a várnak, hiszen az 1881–1884 között, majd az 1911–1912-ben végzett ásatások csak az építmények kis részét érintették. Az 1992-ben elkezdett, hat éven át folytatott újabb régészeti ásatásokkal együtt is csak a vár 20 százalékán történt feltárás, így a régészeti műveletet a 2010-ben elkezdett várfelújítási munkálatok során is folytatták.
Történelem iránt érdeklődő ember mindenekelőtt arra kíváncsi, van-e esély, hogy jeles magyar királyaink és királynőink történelemkönyvek szerint itt található sírját megtalálják? A történelmi krónikák tanúsága szerint itt nyugszik Szent László, Luxemburgi Zsigmond, és felesége, Mária királyné, valamint Károly Róbert felesége, Beatrix királyné, de a négy királyi méltóság közül egyelőre egyiküknek sem bukkantak a nyomára. Mihálka Nándor számára is sok a kérdőjel a 19. század végén történt feltárások körül, hiszen a korabeli ásatások a váradi székesegyház középső területére koncentrálódtak, ahol Szent László király sírját sejtették. A feljegyzések szerint mélyre leástak, sok mindent feltártak, de ha esetleg meg is találták, a királyi sírra nem volt ráírva, ki is pihen ott. Akkoriban csontelemzés nem létezett: ma nagyobb a valószínűsége annak, hogy DNS-vizsgálatokkal kiderítsék, található-e Árpád-házi király valamelyik sírban. „A királyi vagy magyar főúri sírok feltárására továbbra is van esély, hiszen a székesegyházon belül is sok az érintetlen terület” – magyarázza a régészeti munkálatok vezetője. A történész arról is beszél, hogy egy 16. századi forrás szerint 1565-ben protestáns lázadók állítólag felfeszítették a király kriptáját, és csontjait a várárokba dobálták. Kérdés, mennyire lehet hinni ezeknek a forrásoknak? A kérdésre csak a régészeti feltárások folytatása adhat választ. Sétány a mélyben
Ha királyi és főúri sír egyelőre nem is került elő, a középkori székesegyház nyugati homlokzatának az előterében végzett ásatások ontják az emberi csontokat. Közelről is megszemlélem a kartondobozokba gyűjtött, sok évszázados emberi maradványokat. Az ásatást végző munkások a szakember felügyelete mellett gondosan feltárják a sír minden négyzetcentiméterét, és csak azután szedik fel a földből a csontokat. Tárgyi emlékeket – pénzérméket, ruhadarabokat, ékszereket – keresnek, az eddig feltárt mintegy harminc sírból azonban igen szegényes lelet került elő. Minél régebbi a sír, annál nagyobb az esélye, hogy épségben maradt harci eszköz, pénzérme vagy ruházat darabjaira bukkanjanak – magyarázza Mihálka Nándor. Míg honfoglaló magyarjaink feltárt sírjai igazi kincsesbányának számítanak, a néhány évszázaddal később eltemetett emberek – a kereszténység előrehaladtával – leszoktak a külsőségekről: uralkodó elvvé vált, hogy tisztán kell az Úr elé járulni. A korabeli püspöki székesegyház előterébe eltemetett emberek nem egyszerű földi halandók, nem közemberek lehettek, csontjaikon kívül azonban más eligazító tárgyi emlék nem került elő. A régészek munkáját az is nehezíti, hogy a váradi székesegyház területére, illetve köréje románkori és gótikus időszakban temetkeztek a 11. század közepétől az 1600-as évek elejéig. A régész becslése szerint az évszázadok során a vár területén akár több tízezer embert is eltemettek, egymásra rakódnak a temetkezési rétegek.
A régészeti munka fontos eleme a vár stratégiailag kiemelt részeinek kutatása. 1992-től kezdődően hat éven át Adrian Rusu kolozsvári régész-professzor vezetésével a 14–15. században épült püspöki palota L alakú épületét tárták fel. Az akkor felfedezett falmaradványok és alapok újabb és újabb szelvényekkel gazdagodnak. Hasonló horderejű munka a székesegyház falainak mai feltárása: az egykori építmény alapja félkörben kanyarodik a felújítandó épületek alá. A feltárt középkori maradványokat a terv szerint üvegpadozattal fednék le, így a közönség nemcsak felülről szemlélheti majd a régészeti leleteket, hanem lenn kivilágított sétányon járhatja körbe. A jó példa esélye
A felújítást végzők és a régészeti csapat tagjai között magyar beszédet hallok: Bihar megyei és magyarországi magyar cégek a várfelújítás kivitelezői. Vendéglátóim szerint az apróbb nézeteltéréseket leszámítva jó a munkakapcsolat az immár magyar alpolgármester nélkül működő nagyváradi önkormányzat vezetőivel. Ha a felújítás az eredeti tervek szerint halad, a váradi vár történelmi örökségének helyreállítása új mezsgyét jelenthet a zömében magyar múltú erdélyi települések történelmi értékeinek megóvásához. Az erdélyi régészeti kutatások évtizedekkel kullognak a magyarországi vagy nyugat-európai példák mögött, Mihálka Nándor szerint azonban a nagyváradi példa reménybeli sikere nagy előrelépést jelenthet ezen a téren.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Drakula mítosza
Egyre gyakrabban emlegetik a Brassó mellett emelkedő Törcs várát Drakula váraként. E magyar műemlék épület környékén, a vár közelében zsibvásári hangulatú, turisztikai jellegűnek mondott standokon árusítják, terjesztik, értékesítik a Drakula-kultuszt szolgáló giccshalmazt.
Teszik ezt úgy, hogy gondtalanul kisajátítják a Nagy Lajos királyunk által 1377-ben építtetett magyar királyi határőrvárat. Drakula váraként sulykolják a köztudatba, megtehetik, mert a várba bejutó turista hosszú évtizedekig nem találkozhatott annak valós történetével, csupán csúsztatott, ködösített információk birtokába juthatott. Erdély leggyönyörűbb, legépebben fennmaradt magyar királyi vára az 1500-as években Brassó szász város tulajdonába került, a vár őrségét továbbra is a barcasági magyarok alkották. Feladatuk a havaselvi román vajdák és a török katonai betörések megakadályozása volt. Békeidőben mint határőrök ellenőrizték a magyar és a román határon áthaladó kereskedelmet. Zavaró, hogy a turisták tömegei azzal a meggyőződéssel térnek haza: a Vlad Ţepeş román vajda építette Drakula-várban jártak.
Az utóbbi időben egyre ismertebb a Drakulának nevezett kegyetlen havaselvi vajda, III. Vlad (1448, 1456–1462, 1476) alakja, akit a történelem Karóbahúzó, azaz Ţepeş néven ismer. Hogy a magyar vazallus román vajdának semmi köze nem volt a várhoz, nem tudatosítják, a vár neveként a vérszomjas, vámpírrá magasztosult vajda ragadványnevét emlegetik és nem Lajos magyar királyét. A vár metamorfózisa Bram Stoker (1846–1912) ír regényírónak köszönhető, általa vált a magyar történelem és építészet e darabja román várrá és viseli a turistacsalogató Drakula-vár nevet.
Új film készül
A Háromszék április 15-i száma arról tudósít, hogy újabb Drakula-film készül, ezúttal bukaresti és budapesti együttműködéssel. Örömmel tapasztaljuk, hogy az Országos Filmközpont az elmúlt évben meghirdetett pályázatra küldött filmekből Felméri Cecília és Lakatos Róbert Romániában élő filmesek „animációs dokumentumfilmjét” tartja a legjobbnak. Ennek gyártója a bukaresti Hai-Hui Entertainment, amelynek koprodukciós partnere az Argo Audiovizuális Egyesület és a budapesti M&M Film vállalat lesz. Bizonyára igyekeznek bemutatni a valós történelmi hátteret is, tudva, hogy a Drakula mítosz alapján készült korábbi filmek, ismertetők többsége és a neten közreadott információk halmaza elhallgatja a vár magyar kötődéseit. A hozzánk eljutott hírek szerint az animációs dokumentumfilm rajzait a Kolozsváron élő Jánosi Andrea grafikus készíti. Azt is tudjuk, előtanulmányokat végeznek, így minden lehetőség adott, hogy jó film készüljön. Sajnos, láttunk korábban olyan Drakula-filmet is, amely a 15. század derekára vonatkoztatva Romániát emleget. Ne feledjük: ekkor még két kis hűbéres román vajdaság létezett! Ennek ellenére ez nem nagyon érdekelhette a filmrendezőket. Bizonyára nem törték fejüket azon, hogy Brassó és környéke Törcs várával együtt nem lehet egy nem létező ország része. Márpedig Törcs várát és egész Kelet-Magyarország területét az 1878-ban függetlenné vált Románia csak az 1920-as békediktátummal kebelezte be.
Mivel e film elkészítésében, gyártásában magyar emberek vesznek részt, reméljük, hogy az „animációs dokumentumfilm” készítői figyelnek arra is, hogy helyre tegyék a várral kapcsolatos történelmi hamisításokat. Elég, ha néhány mondatban és rajzban jelzik, mikor és kinek a parancsából épült, kik voltak a vár őrei stb.
Vigyázat a történelemtorzításra
Gondoljunk csak arra, hogy a kitalációra épített „nagy történelmi” filmek ma a román nemzettudatot torzítják. Elég, ha példaként említem Sergiu Nicolaescu (1930–2013) rendező Dákok (1967), Vitéz Mihály (1970) és más filmjeit. Nem lehet véletlen, hogy az alacsonyabb kultúrájú, szélsőségesen magyargyűlölő nacionalista bandák elhiszik a kitalált, elképzelt dákóromán kontinuitás meséjét, és minden év december elsején az őshonos székelyek által lakott városközpontokban ordítozzák, hogy az ősi román föld, a székelyek takarodjanak Ázsiába! Nemrég egy felelős román miniszter – az egyik nacionalista, magyarellenes beállítottságú tévécsatorna élő adásában – Mihály Vitézt úgy emlegette, mint a román állam és nemzet egyesítőjét, kinek nevét a marosvásárhelyi elit katonai egység büszkén viselheti. Igaz, a tankönyvek is hasonlóan propagandisztikus anyagot oktatnak. Nos, a székelyek által vitéznek nevezett vajda még legszebb álmában sem gondolt arra, hogy ő román nemzetállamot egyesít. Már csak azért sem, mert soha nem volt Erdély fejedelme. A vajda az erdélyi oklevelekben így címeztette magát: „Mü Mihály Havasalföldének vajdája, az császári és királyi szent Felségnek tanácsadója, Erdélyben helytartaja”. A vajda halála után a krónikások sora írt Mihályról, de 250 éven keresztül senki sem hallott a nemzetegyesítés szép teóriájáról. Nem is tudhattak róla, mert e magasztos gondolatot Nicolae Bălcescu (1819–1852), az 1848-as havaselvi forradalom ismert alakja csak 1850 táján találta ki palermói magányában, amikor megírta a Vitéz Mihály (1593–1601) vajdáról szóló könyvét.
Sárkányból ördög – a név kialakulása
A Drakula név megértéséhez ismerni kell néhány történelmi adatot. A kegyetlenségéről hírhedten híres Karóbahúzó Vlad apja – II. Vlad (1436–1442/1443–1447) havaselvi vajda – a magyar király Havaselve nevű tartományának vezetője volt. E minőségben, mint magyar főtisztviselő, zászlósúr, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy tagja lehetett a magyar Sárkányrendnek. A rendet 1408. december 12-én Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) magyar király alapította. A rendbe 22 magyar főúr, illetve magyar hűbéres tartományi vezető lépett be, köztük II. Vlad havaselvi román vajda, Hervoja bosnyák vajda és Lazarevics István szerb despota. Sárkányrendi tagsága miatt II. Vlad vajdát hamarosan Vlad Dracul néven emlegetik. A dragon (sárkány) szó átvitt értelemben drac (ördög) jelentést nyert, és a vajda ragadványneve lett Dracul formában. Idővel elfelejtik, hogy II. Vlad a Sárkányrend kitüntetettjeként nyerte e megtisztelő nevet, mely a Karóbahúzó szadista hajalmú vajda neveként kelt életre és nyert új értelmet, megteremtve a lehetőséget a Dracula-mítosz kialakulására. Bram Stoker Vámbéry Ármin (1832–1913) professzortól 1890-ben értesült az őrült, kegyetlen havaselvi vajda rémtetteiről, és hatévi munkával, anélkül, hogy járt volna Havaselvén, illetve Erdélyben, megteremtette a világirodalom leghíresebb vámpírfiguráját. Könyve 1897-ben jelent meg, és óriási sikert aratott. Drakula hamarosan a filmsorozatok közismert figurája lesz. Stoker könyve magyarul először 1985-ben lát nyomdafestéket Drakula gróf válogatott rémtettei címmel. A teljes kötet anyaga 2006-ban jelent meg Drakula címmel. Bár Vlad Ţepeş vajdának nem volt köze a magyar királyi várhoz, Törcs várához, de a kialakult Drakula mítosza ma a turizmust, a filmkiadást és akarva-akaratlanul a történelemhamisítást szolgálja.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megkoronázott magyarszívatás
Hogy stílszerűek legyünk: a közelmúltban sikerült megkoronázni a mindenkori román illetékesek magyarszívató erőfeszítéseit.
A helyszín Nagyvárad, ahol az amúgy ötvenezres tömeget képező magyar közösség semmibevételében jeleskedő román többségű helyi önkormányzat – előzetes bejelentése értelmében – gesztust kívánt tenni a város magyarsága felé azáltal, hogy visszahelyez egy, a város középkori történelméhez kapcsolódó festményt a városháza dísztermébe.
A festményt Bihari Sándor nevű művész festette, s azt a jelenetet ábrázolja, amikor Luxemburgi Zsigmond magyar király Szent László váradi sírjánál fogadta Jagelló Ulászló lengyel királyt, de Trianon urán lekerült a helyéről. A városvezetés azonban nem ezt a festményt helyeztette vissza, hanem egy újat készíttetett egy román festővel, és egy olyan alkotás társaságában helyeztette ki, amely azt ábrázolja, amikor a román megszálló hadsereg 1919-ben a város főterén üdvözli a Váradra érkező román királyi párt.
A magyarok felé tett gesztus hitelességét már ez a festmény is megkérdőjelezte, de azért sikerült fokozni a felháborodást, kiderült ugyanis, hogy a másik alkotáson Zsigmond királyunk fejéről egyszerűen „lelopták” a Szent Koronát. Ez pedig még akkor is nettó történelemhamisításnak minősül, ha Zsigmond esetleg az ominózus eseményen nem a magyar királyi koronát viselte. Az eredeti festményen ugyanis a Szent Korona szerepel, tehát minden utólagos módosítás hazugság és tahóság. Ilyen alapon minden erdélyi, illetve partiumi műemléken – legyen az épület vagy egyéb jellegű műalkotás – el lehetne kezdeni a magyar jelleg eltüntetését.
A magyar népi motívumokat felvonultató, lechneri szecessziós jegyeket például légkalapáccsal lehetne lefaragni, hogy aztán a helyükbe a Románia Kárpátokon túli részének épített arculatát meghatározó két stílus, a Brâncoveanu–bizánci és a Ceauşescu–szocreál közül választva alkossanak valami, a román szíveknek kedveset. És ott vannak a még megmaradt magyar köztéri szobrok is. A kolozsvári Mátyás-szoborcsoport amúgy is régóta szúrja az illetékesek szemét olyannyira, hogy külön táblácskával jelölték meg, miszerint a magyar uralkodót csak István moldvai vajda győzte le.
Nos a tábla és minden egyéb helyett egyszerűbb lenne felírni a talapzatra, hogy Ştefan cel Mare, és megoldódna a probléma: máris kompatibilis lenne az uralkodó szemlélettel. És ezek után máris jóval élhetőbb, európaibb és kulturáltabb lenne egész Erdély és a Partium arculata.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi Történeti Napok
Kolozsváron május 9.-11. között a Sétatéri Parkban az „élő történelem” eseményei, különböző korok életmódja, szokásai, harcai elevenedtek fel a nagyszámú érdeklődő közönség előtt.
Dr. Lönhárt Tamás egyetemi adjunktust, a BBTE Magyar Történeti Intézet, Jelenkor története, Nemzetközi kapcsolatok tanszékének vezetőjét kérdeztük a rangos rendezvény- sorozatról. Megtudtuk, a hét végén megtartott 3 napos „Transylvania History Days”, azaz „Erdélyi Történeti Napok” a BBTE Történelem és Filozófia Kar oktatóinak és diákjainak rendezvénye. Ez a rendezvény második alkalommal történik, május 9-11. között. A Sétatéren hagyományőrző történeti csoportok voltak jelen. Első világháborús kiállítást szerveztek. Világháborús fényképeket, korabeli leveleket, eszközöket tekinthetett meg a közönség. Emellett régi zene koncerteket is szerveztek . Vasárnap, záró aktusként az 1877-es román függetlenségi háborúról készített, 1912- ben befejezett némafilmet mutatták be, a Mood Quartet élőzene koncertjével kísérve. Örömmel tudatjuk az érdeklődőknek, hogy eddig már megszokott a XIII. Gemina légió és a Terra Dacica Aeterna korhű ruhákkal, fegyverzettel vonult fel. Nagy Lajos korabeli és Mátyás korabeli erdélyi bandériumok is megjelentek, sátorral, dobbal, síppal, fegyverzettel, igyekezvén felidézni annak a kornak a hangulatát. A jelek szerint az ilyen típusú rendezvényt főleg fiatalok, fiatal családok látogatják. Elkápráztatja őket egy hajdan levő világ. A hagyományőrző csoportokat valójában a történelem valósága fele, a megélt hétköznapi élet történelmi valósága felé is közelíti.
Másfelől tudatja velünk, hogy a történelmi valóság sokrétű. A történelmi valóság nem egy kizárólagos, hegemonikus nemzeti diskurzus. Hanem egymásra épülő, egymástól eltérő kultúrájú, egymással párhuzamosan élő létről szóló identitások vannak jelen, mint egy római légió, mely bevonult a Sétaterünkre. Ott vannak azok, akik a történelembe eltűnt népnek az újraelevenítését jelentik, melyek ugyanannyira fontosak, mint számunkra a hunok. Ott van azonban a Lajos korabeli bandérium is. Vagy a Luxemburgi Zsigmond Sárkány Lovagrendjének lovagjai. Mindez azt mutatja, hogy a történelem nem a két egymással vitatkozó magyar- román nemzeti hegemóniákról szóló viták színtere, hanem egy sokkal értékesebb, sokkal gazdagabb, és mindenki számára sajátjának érezhető érték és közös kincs.
– Érzésem szerint a gyökerek ápolásával foglalkoznak, olyan módon, hogy a gyümölcs minél jobb legyen.
Valójában a mai vitáinkat projekttálja, a mai kolozsvári román, magyar, szász, örmény meg más nemzetiségű, de a közösségek által is sajátjának vallott közösségi múlt, mely mindenki számára fontos.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Kétszáz év, nulla fő növekedés
Az egri Eszterházy Károly Főiskola professzora, DR. GEBEI SÁNDOR A török hódoltság demográfiai következményei címmel tartotta meg előadását a nagyváradi Szacsvay Akadémián. A népesedési, elnéptelenedési folyamatok mellett Szilágyi Aladár a fejedelmi Erdély státusára, helyzetére vonatkozó véleményéről is faggatta a jeles történészt.
A törökök még jóval Mohács előtt, a 14. század vége felé be-bekaptak a történelmi Magyarország területére. Később Mátyás alatt Váradot is feldúlták. Nem beszélve arról, hogy Mohács után a déli végvárakat mind elfoglalták…
A 14. századtól fokozódik a nyomás a déli határokra. Az oszmán-törökök megjelenése évről évre ismétlődik. Nem véletlen, hogy Luxemburgi Zsigmond idején komoly építkezések indulnak a déli határvidék biztosítása érdekében. Végvárak, mégpedig kővárak épülnek, a déli határok biztonságát kell garantálniuk. De Mátyás Szerbia, Bosznia és Horvátország irányába még egy külső végvárrendszert is létrehozott. Ez jól működött addig, míg a legfontosabb elemét meg nem hódítja a török. Ez pedig Nándorfehérvár. A 15. században többször próbálkoztak vele, 1521. augusztus 29-én Szulejmán szultánnak sikerült elfoglalnia ezt a fontos végvárat. Attól kezdve nincs megállás 1521 és 26 között. A mohácsi csatáig a déli vármegyéket, a Szerémséget is elfoglalják. 1526-ban Mohács egy olyan vesztes csata, amely még nem jelentett helyrehozhatatlan vereséget. Hiszen Mohács után is maradt katonai, gazdasági ereje, sőt, európai támogatottsága Magyarországnak, csakhogy a megbomlott egység miatt nem lehetett kihasználni e támogatásokat. A régebbi magyar történetírás, az újabb is kronológiai határként mégis 1526. augusztus 29-et, Mohácsot jelöli meg a közép- és koraújkor elválasztó dátumaként. Talán helyesebb lenne Nándorfehérvár elestét tekinteni ilyen korszakelválasztó dátumnak.
Mohács után az előbb két, majd három részre szakadt Magyarország szinte állandó hadszíntérré vált…
Az én felfogásom talán meghökkentő: ugyanis kétségbe vonom, hogy valóban „három részre szakadt” ez az ország. Arra gondolok, hogy 1526 után Szulejmán szultán bevonult Budára, hadai kirabolták a várost. Amit lehetett, fölpakoltak a gályákra, és elhagyták az országot. 1529-ben, egész más szituációban, de újra Magyarországon van, Bécs ellen vonul, iszlám fölfogás szerint az úgynevezett kizil elmát, az aranyalmát le kell szakítani, vagyis Bécset el kell foglalni. Hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. 1532-ben ismét behatol Magyarországra, majd kivonul. Ez az állandó ki- és bevonulás belpolitikai egyenetlenségekkel magyarázható, a Ferdinánd és János hívei közötti küzdelemmel. Nem nevezném testvérharcnak, inkább polgárháború. Ennek a következménye az is, hogy Szapolyait senki nem fogadja el Magyarország királyának, függetlenül attól, hogy őt megválasztották és megkoronázták Székesfehérváron. Az ő legitimitása a töröktől függött, ma úgy mondanánk: a fegyverek erején nyugodott, ami kitaszítottságot jelentett Európában. Szapolyainak hiába voltak komoly kapcsolatai a Jagello dinasztiával, mégsem sikerült Lengyelországot bevonnia a maga oldalán szövetségesnek Ferdinánd ellen. Ennek egyszerű az oka: 1515-ben a Jagello dinasztia és a Habsburg dinasztia családi és államszerződést kötött. Ily módon valamelyik dinasztia kihalása után egymásnak ígérték országaikat, területeiket. Ezt egy keresztházassággal is megpecsételték, tehát a két dinasztia szoros rokonságba került egymással. Szapolyai Borbálán keresztül a Jagello dinasztia Szapolyaival szintén rokonságban van. Tehát a „sógorok háborújába” nem hajlandó beavatkozni a Jagello ház. Éppen ezért Jagello Zsigmond, akit „Öreg Zsigmondnak” neveznek a lengyel történészek, nem avatkozik be egyik oldalon sem. Ez a semlegesség Ferdinánd javára billenti a mérleg nyelvét. A törökök magyarországi ki-bevonulása gyakori maradt 1541-ig, amikor Szulejmán meggondolja magát, hiszen ez a jövés-menés nincs ínyére a töröknek sem. A küzdő feleket el lehet választani, a küzdő felektől el kell venni Budát, sem egyik, sem másik kezére nem adni. Ilyen értelemben egy elválasztó korridort hoz létre a felek között, ami nem jelentette azt, hogy lecsendesedtek volna az indulatok.
Ettől a „korridortól” keletre később mégis létrejött egy harmadik, önállónak tekinthető államalakulat, az Erdélyi Fejedelemség.
Tudjuk, hogy a testamentumos urak, elsősorban Martinuzzi Fráter György az, aki esküt tesz arra, hogy Szapolyai János és Jagello Izabella csecsemő fiának, János Zsigmondnak fogja biztosítani a trónt. Magától értetődő az is, hogy a törökkel való kapcsolat, előbb Szapolyai, majd halála után János Zsigmond és Szulejmán között él és hat, a szultán a fiává nyilvánította. És ettől a pillanattól a gyámfia hatalmát, uralmát törekszik elismertetni. Ez egy furcsa szituáció, mert a királyság nem szűnt meg: keleti és nyugati félre osztódott. 1541-ben nincs még hódoltság, Buda elfoglalása még nem jelentette az első közigazgatási egység megszervezését Magyarországon. Az csak 1547-ben következik be. A budai vilajet megszületése jelenti a részekre történő bomlást. A kérdésben emlegette, hány részre is szakadt az ország. Hogy is állunk ezzel? A keleti térség mindig a Magyar Királyság részének tartotta magát, függetlenül attól, hogy Szulejmán hogyan rendelkezett, tízezer arannyal hogyan kötelezte el a maga számára e térség fölötti uralmat. Ez egy formális uralom a keleti térség fölött, mégpedig szerződésben, athnáméban rögzített formulában írták le. Hogy ez katonai megszállást jelentett volna, vagy durva beavatkozást a térség belügyeibe, erről nem beszélhetünk. Hogy a keleti térség különleges jogállását, ezt a bizonyos királysághoz való tartozást, de közben Ferdinándtól, majd Miksától való különállását megtartotta, az igenis a töröknek magyarországi jelenlétéhez kötődött. Az 1551-52-es nagy várháborúk kiváltó oka éppenséggel Fráter Györgynek a meggyilkolásával hozható összefüggésbe, aki mindvégig lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy Budát a török az ő hibája miatt foglalta el. Hisz ő mozgósította annak idején Szulejmánt Buda védelmére, és a szultán a bevonulás-kivonulás helyett az állandó ott-tartózkodást választotta. Az 1551-52-es várháború azért fontos, mert a budai vilajet mellett Szulejmán a temesvári vilajet megszervezésére is parancsot adott. Ezzel visszafordíthatatlanná váltak a folyamatok. Amit 1547-ben még lehetett esetlegesnek, egyedinek tartani, az is bizonytalan volt, hogy lesz-e folytatása, vagy nem. De 1552-ben bebizonyosodott: szó nincs arról, hogy a török ideiglenesen rendezkedett volna be. Ez már a tudatos kiépítés, a Balkánhoz való szorosabb kapcsolat, mely a Duna vonalának az ellenőrzését jelentette. A temesvári vilajetet a Maroshoz, a Tiszához, a Dunához kötődően fontos stratégiai régiónak fogja átalakítani. Ám a keleti térség jogi státuszának a keresztény világban való rendezése még nem történik meg. Nem lehet azt mondani, hogy a térségnek a királysághoz való kötődése már rendezett lett volna. Ellenkezőleg, 1556-ban, amikor János Zsigmond Izabellával Lengyelországból visszatér a török parancsára, és a 16 éves ifjút uralkodásra szólítja föl, ő a rex electus címet viseli. Ez a bizonyos „választott király”, nem koronázott, de igényt, jogosultságot fog feltételezni. Az igényjogosultság veszélyt jelent az uralkodóra. 1564-ig Ferdinánd uralkodott, őt Miksa követte. Egyelőre János Zsigmond igénye Ferdinándra jelenti a veszélyt. 1556-ról kijelenteni, hogy az Erdélyi Fejedelemség ekkor született, helytelen. Nem született meg. Miért? Mert a fejedelem címet a király nem adományozta, hanem kompromisszumként ennek a koronázatlan államfőnek átadja a jogokat, amelyek őt illették meg korábbról, az egész királyi Magyarország területén. Ez az 1570-es speyeri egyezményt jelenti. Ez János Zsigmondnak biztosítja a princeps titulust, amit mi fejedelemnek fordítunk. Erre a hosszú bevezetőre azért volt szükség, hogy rámutassak: hogyan is állunk ezzel a két vagy három részre szakadással.
A fő hadszíntér a két nagyhatalom között szinte mindig Magyarország területe volt. Ráadásul az úgynevezett békeidőkben sem volt „béke”. Akár a határok menti, végvári csatározásokra gondolunk, akár a zsákmányszerző portyákra, a kétoldali adóbehajtásokra, számos olyan dolog történt, ami pusztította, vagy menekülésre késztette a lakosságot…
A tizenöt éves háború (1591-1606), amit nagy háborúnak szokott nevezni a nyugati történetírás, komoly pusztításokat eredményezett Magyarországon, az azt megelőző török portyák mellett. Mint említettem, az első vilajet megalakulása egy rohamtempóban kialakított végvárvonal felállítását hozta magával. Léteztek komolyabb várak, ezeket meg kellett erősíteni, Kanizsa, Veszprém, Komárom, később Érsekújvár, Kassa, majd Szatmár zárta a sort. A huszárvárakkal vagy palánkvárakkal együtt a számuk meghaladta a százötvenet. Volt, amelyikben csak néhány fős őrség volt, volt, ahol néhány tucatos, és voltak néhány száz fős állandó katonasággal rendelkező erősségek is. Ez a végvárvonal jelentette a török hódoltsággal való közvetlen érintkezést. Ez a mindennapos összetűzések időszaka és színtere. Kisháborúnak is nevezhetjük: ebbe a kisháborúba beletartoztak a néhány száz fővel indított portyázások, beletartoztak az erőszakos adóbehajtások is, mindkét oldalról, mindkét fél részéről.
Egyébként a török szandzsákbég vagy beglerbég gyakran jó viszonyt ápolt a szomszédos vármegyék főembereivel, egyikük Isztambulból virágmagvakat, tulipánhagymákat hozatott Kanizsai Orsolyának. Ez az egyik véglet. A másik a pusztulást, a falvak eltűnését eredményezi. Az Alföld több ezer falujából alig marad valamennyi.
És az egész településszerkezet szinte teljesen összeomlott…
Abszolút összeomlott. De azért tegyünk hozzá valamit. Mint említettem, sokan bemenekültek a török fennhatóság alá. Ekkor keletkeztek az igazi nagy mezővárosok. Egy Ceglédnek, egy Nagykőrösnek, egy Kecskemétnek, egy Szolnoknak a lakossága ekkor duzzad föl. Gyöngyöst, Hatvant, Szegedet vagy Gyulát is említhetem.
E korszakra visszatekintve alkothatunk megbízható demográfiai képet a magyarság helyzetéről?
A demográfiai kép gyökeresen átalakult, de nem mondhatjuk azt, hogy elnéptelenedett az ország. Egész más volt a törökök stratégiája a vilajetek megszületése után, azok adózó központokat is jelentenek. Az élükön álló bégek felelősek azért, hogy a defterbe, adólajstromba fölvett keresztények évről évre befizessék az állami adót. Ezt az adónemet öt évre határozták meg, és ami az adófizetőket illeti: akár elköltöztek, akár nem, akár elszöktek vagy elhaltak, az előre megállapított összeg akkor is érvényes maradt, a visszamaradottakra jutott nagyobb adóteher. De a török adózásnak volt egy könnyebben teljesíthető feltétele: a török általában a naturáliákhoz ragaszkodott. A török földesúrnak, aki lehetett tímár-birtokos vagy ziamet-birtokos (közigazgatási alkalmazott vagy katona), az volt az érdeke például, hogy a mustból részesedjen – nem a borból, természetesen –, részesedjen a gyümölcsből, a juhállományból, a marhából, az erdőnek, mezőnek minden begyűjtött terményéből és termékéből részesedjen. Ha ezeket külön adótételnek fogjuk föl, több mint harmincféle járulékkal, illetékkel tartozott egy magyar jobbágy a töröknek. Ebben benne volt a tűzifa is, amit a rituális fürdőnek kellett biztosítani.
Az, hogy viszonylag nem csökkent Magyarország lakossága a pusztító háborúk következtében – mialatt nyugaton népességrobbanás következett be –, nem a természetes szaporulatnak volt köszönhető, hanem a már akkor elkezdődött bevándorlásoknak, betelepítéseknek. A törökvilág alatt, után a magyarság legnagyobb vesztesége az áldozatok mellett a nemzetiségi arányok visszafordíthatatlan eltorzulása volt.
A természetes szaporodás megakadt, mert a háborúk, az éhínség és az azok következtében föllépő járványok elvitték. És addig, míg a szerencsésebb helyen fekvő országok, háborúk által kevésbé sújtott területek negyven-hatvan ezrelékes természetes szaporulattal gazdagították a népességüket, ez Magyarországon nem következett be. Az első tizenötéves háború, a „második tizenötéves háború” (1683-99-es felszabadító háború) is óriási veszteségeket okoztak, de a gyakori járványok is legalább annyi áldozattal jártak. A Rákóczi-féle szabadságharc időszakában 80-85 ezer emberre tehető az áldozatok száma. Ebben benne van az Erdélyi Fejedelemség területe is. Ugyanakkor az 1709-10-es pestisjárvány 3-500 ezer emberi életet követelt. Bercsényi egyik levelében azt írta: „nem a császár győzött le bennünket, hanem a pestis kényszerített térdre”. Kubinyi András az 1490-es évek konskripciójának alapján – Mátyás uralkodásának utolsó időszakában – 3,5-4 millióra becsülte Magyarország lakosságát. Ugyanezt a számot tudjuk kimutatni egy évszázad múltán. És még egy évszázaddal később is. Tegyünk kétszer száz évet a négymillióhoz – mintha semmi sem történt volna demográfiailag Magyarországon…
A háborúk befejezése, a Rákóczi szabadságharc lezárása után Bécsnek nagy fejtörést okozott a lakatlan területek revitalizálása. Döntés született arról, hogy magánföldesurak is hozhatnak telepeseket, biztosíthatnak kedvezményeket a betelepülőknek. Ezt azért fontos kiemelni, mert a magyar jobbágyokat nem illette meg ez a kedvezmény. A váradi püspök vagy Károlyi Sándor telepítései mind ilyen nem magyar, Biharban román, Szatmárban főleg sváb kedvezményezetteknek az érkezését fogja jelenteni. A mindenkori váradi püspök – korábban is – főleg Havasalföldről szerzett magának munkaerőt. Az 1720-as, 40-es, 60-as években folyamatos a bevándorlás. Nyárádi R. Károly erdélyi demográfus tanulmányt írt a bevándorlás dinamikájáról. A nemzetiségi, illetve a felekezeti összetétel következetes tanulmányozásával földolgozta az Erdélyi Fejedelemség demográfiai arculatát. A 18. század végére már kétmillió Erdély lakossága, a Partiumot is beleértve, ez komoly betelepítési akciókat, a folyamatos bevándorlások sokaságát jelentette. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

"Nem csak a kommunista pribékek a felelősök"
Nagy Benedek Csíkszeredában született. A BBTE történelem karán kezdte tanulmányait, onnan vitték 1956-ban a szamosújvári börtönbe, amelynek egykori parancsnoka, a 88 éves Constatin Istratét idén júliusban jelentették fel. Szabadulása után volt faipari munkás, villanyszerelő, bányaipari technikus, muzeológus és újságíró, majd tanár, a rendszerváltás után pedig parlamenti képviselő. Élete meglepetéssel teli fordulatairól, a mai állapotokról alkotott véleményéről faggattuk.
Most öreg székelykaput újít fel a csíkszentkirályi, 350 évesnél is idősebb udvarházuk előtt. Mielőtt megírta volna saját visszaemlékezéseit, megjelentette édesapja, Nagy András várostörténeti jellegű feljegyzéseit és dédapjának, Tivai Nagy Imrének csíki monográfiáját. Miért ilyen fontos a múltra, a nemzedékek folytonosságára való figyelés Nagy Benedek számára? Családi kötelesség ez, vagy belső meggyőződésből, netán történészi képzettségéből fakad ?
Valószínűleg az alkatomból fakad, hogy mindig és minden körülmények között tevékeny embernek ismertek. Egyébként mindig csodáltam azokat az „életművészeket”, akik egy kellemes sétalovaglásként vonultak át az életükön, akik szépen, jól és kényelmesen élték le egész életüket. A mi társadalmunkban még becsülete is volt az ilyesfajta, problémákat nem okozó, úgymond normális életvitelű embereknek. Sajnos, én nem tartoztam közéjük. Nekem ez az életfelfogás mindig idegennek, károsnak és haszontalannak tűnt. Ebben közrejátszhattak valamennyire az elődök pozítiv és negatív példái is. Nekem például édesanyám felmenő ágán nagyon mélyre kell tekintenem az időben. Jövőre pont hatszáz éve annak, hogy Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár a svájci Konstanz-ban máglyán megégette a cseh eretnek Husz Jánost. A király kíséretében van az a Somkeréki Erdélyi Antal is, akinek az uralkodó ott nem magyar, hanem a Szent Német-Római Birodalom nemesi oklevelét és címerét adományozza. Antal fia még erdélyi alvajda, majd zuhan a magát a Bethlen- és Apaffy családokkal egy tőről eredeztető família, amelynek talán a legutolsó leányági sarját veszi feleségül a Doboka vármegyébe, a Sajó mentére telepített és ott kis jószágot nyert, feltörekvő Bocskai-hajdú, Ürögdi (I) Nagy János.
De akadt ugyanebben a családban egy fejedelemcsináló hajdúgenerális is, akit 1612 augusztusában élve dobat a gyulafehérvári fejedelmi udvar középső kútjába korábbi ivócimborája és támasza, az akkor már őrjöngő Báthori Gábor fejedelem… Aztán következik a református lelkészek, esperesek, sőt püspökök, kollégiumi professzorok, szerkesztők, jogászok és – gyakorta – íróemberek generációinak a hosszú sora. Ez a nagy múltú család, fiúágon, az édesanyámmal kihalt, én már a csíki ágon viselem a Nagy nevet. Aztán ott voltak a csíkmindszenti Nagyok, akik olyannyira nem akarták Habsburg igába hajtani a fejüket, hogy vagy két évtizedre (1702-1721) még a szabad, katonarendi székelyek névsorából is eltűnnek. Lópecérek, magyarán csempészek lesznek a havasokon át és vissza… Voltak könnyelmű, sőt kalandor felmenők is, főként az anyám bajor ágán. De akadtak igyekvő katonaemberek, mint a Csíksomlyón határőrtiszt, a gyergyóújfalusi Molnár Ignác ( T. Nagy Imre dédapám nagyapja.) Az ilyen régen történteket a legtöbb ember már nem ismeri. Csak a történetkutató deríti fel, hozza vissza a tudatba, nem törődve azzal, hogy mekkora terhet ró mindezekkel a példákkal az utódok lelkiismeretére!
Ez az évszázados családi háttér, ez a nem akármilyen szellemi örökség  hogyan határozta meg sorsának alakulását? Voltak  életében olyan pillanatok, amikor mindezekre támaszkodva hozta meg döntéseit?
Igen, föltétlenül voltak ilyen pillanatok az életemben. Amikor 1954-ben a történelem szakot választottam 17 évesen. Amikor 1956 őszén megpróbáltuk Kolozsváron a lehetetlent: az erdélyi múltunk szellemi örökségét összekötni a fiatalok tudatában a lehetséges jövővel. Vagy abban a máig tartó örömben, hogy 1968-1990 között tanárként átadhattam csíki diákjaimnak sok mindent ebből az örökségből, ebből a tudásból. Vagy 1989 végén és 1990 elején, amikor egy ideig őszintén hittem abban, hogy egy új és jobb világ kezdetén állunk, amikor kötelesség oda állni, ahol a közösségünk sorsa eldől. (Még akkor is, hogyha az ember a fejével vagy a további sorsával játszik. Ahogy az velem is történt, éppen most húsz esztendeje, amikor botorul szembementem egy kívül ragyogó, de belül kongóan üres gólemmel…Akkor a fő- és kisebb „papok” közül nem kevesen a négybevágatásomat követelték, de szerencsémre, erre még a legátalkodottabb poroszlók sem voltak hajlandóak. És mivel már első Kálmán királyunk is megmondta – sőt, törvénybe is iktattatta - , hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”, úgy bizonyosodott be az is, hogy már bálványok se nagyon!...Semmilyen elégtételt sem érzek afölött, hogy az Idő azóta is mindegyre engem igazol…). Amint egyébként egy volt tanítványom mondta 1989. december 22.-én, amikor kirángatott a lakásunkból, egyre azt ismételgetve, hogy „ Na, most jöjjön tanár úr és mondja, amit kell, mert maga tudja, hogy mit kell most mondani!” Ez a bizalom – akkor és ott ! – nem csak megható, hanem egyenesen megdöbbentő és cselekvésre késztető volt.
Sokat cikkezett a nyáron a romániai média arról, hogy a szamosújvári börtön egykori rettegett alparancsnokát, Constantin Istratét bíróság elé küldik. 2014. október nyolcadikán azonban újpécskai lakásán elhunyt és immár az égi igazságszolgáltatás elé került. Hogyan emlékszik vissza rá? Gyakran idézik fel a Volt Politikai Foglyok Szövetségében a börtönéveket, vagy sok mindent már „ békévé oldott az emlékezés”?
Nem csak Istrate szamosújvári alparancsnoknak, hanem a még élő Alexandru Vişinescunak, a deltai Periprava kényszermunkatábor parancsnokának is az egyik kiszolgáltatottja és áldozata voltam 1958-, illetve 1959-ben. Mind a két primitív és szadista alakot csak a náci haláltáborok kápóihoz tudnám hasonlítani. De nemcsak ők bűnösök! Még egész sor nevet tudnék felsorolni, akiket mint gyilkosokat rögtön 1989 decembere után elő kellett volna venni és elítélni. Azzal, hogy őket mindmáig futni hagyták, csak a romániai társadalom meghasonlottságát fokozták és – nolens-volens - a kollektív lelkiismeretet terhelték egy negyedszázadon keresztül.
Ám ezek a most reflektorfénybe állított figurák csak eszközei voltak egy ördögien kitervelt, az emberek közötti gyűlölködés alantas ösztönére alapozott rendszernek. 25 év alatt tudatosan elmaszatolták és elmismásolták ennek a rendszernek a megszervezéséért és működéséért felelős „ fehérgalléros” és parolis ezrek felelősségre vonását, a magas tisztségű pártaktivistáktól, a kihallgató tisztektől az ügyészekig és hadbírákig, akik a törvényes hatáskörüket sokszorosan túllépve követték el az ember- és emberiségellenes bűntettek sokaságát.
Pár nappal ezelőtt – mint ismeretes- Kolozsváron mintegy tízezer egyetemista tüntetett a kormány, a politikai elit és a mindent behálózó korrupció ellen, már-már (erdélyi) szecesszionista felhangokkal. Jó volna ha tudná a felnövő és bántatlanul tüntető nemzedék, hogy az ő teljesen jogos tüntetésük során követelteknél nagyságrendekkel kevesebbekért mértek ránk, egykori fiatalokra, súlyos börtönéveket 1945 és 1985 között és jutatták a fizikai elpusztítás körülményei közé a legelemibb emberi jogaikkal élő állampolgárok tíz- és százezreit. És azt is, hogy a mai fegyintézetek luxushotel számba mennek a diktatúra megsemmisítő börtöneivel és kényszermunka táboraival szemben. Tudni kell: bármely szabadságkorlátozás a vétkes megjavulását célozza, nem pedig testi-lelki megtöretését és elpusztítását, ahogyan az velünk történt. És tették mindezt abból kiindulva, hogy bármilyen eszköz jogos és indokolt egy „jó cél” érdekében.
A 20. század két nagy bűne és tévedése, a kommunista és náci totalitarizmus végigsöpörtek rajtunk, beleégtek a gondolatainkba, az idegeinkbe, a világlátásunkba. Mára nekünk, utolsó túlélőknek csak annyi maradt, hogy szomorúan megállapítsuk: mi már soha nem tudunk megszabadulni ettől az örökségtől ! Ez a múlt csak velünk együtt tűnik el. (De vajon, eltűnik?..
A 89-es fordulat után parlamenti képviselőnek választották, majd tíz és fél éven át (1998 – 2008) át a magyar történelmi egyházak megbízottjaként dolgozott  Bukarestben, illetve látta el a romániai magyar közösség  képviseletének egyházpolitikai feladatait. Visszatekintve az eltelt negyedszázadra, hogyan látja a romániai társadalom és benne a magyar közösség alakulását? Mit gondol, lehetett volna másképpen is?
Románia egész történelmi múltja egy súlyosan hátramaradott és a társadalmi-gazdasági lemaradáson túl egy hatalmas morális terhet cipelve jutott el 1989 végére. Ezt a terhet – minden pillanatnyi eufória és reménykedés dacára – kénytelen volt továbbvinni az elmúlt 25 év folyamán. Mindezt a legnehezebben mi erdélyiek és a bánságiak – köztük, mi magyarok – viselték (viseltük), viseljük el a legnehezebben, a leginkább fájdalmasan. Innen a sok frusztráció, elégedetlenség és egymásra mutatás.
Igen, az igaz, hogy lehetett volna egy nagyot dobbantani és nagyot kockáztatni 89 végén és 90 elején, de erre nem voltunk felkészülve sem egyénként, sem közösségként. Utólag visszatekintve ma is csak azt mondhatom, hogy számunkra egy koszovói típusú konfliktus végzetes következményekkel járhatott volna. Kívülről sokan ezt nem így látták. Talán ha konkrét és azonnali nagyhatalmi támogatásban bízhattunk volna?! (Ne feledjük, még létezett a Szovjetunió és a német egyesítésénél Nyugat számára semmi nem volt fontosabb.)
Én soha nem gondoltam hősnek magam és ma is azt vallom, amint akkor: az egyéni sorsát bárkinek szíve-joga, hogy kockára tegye. De egy közösség sorsát kockáztatni, létében veszélyeztetni nem csak felelőtlenség, hanem megbocsáthatatlan bűn is. Így hát maradt számunkra a kis lépések unalmas, kifárasztó és elbátortalanító útja. Johannis nagysikerű, friss kötete, a Pas cu pas ( Lépésről-lépésre) jól példázza a fentieket.
Tudom, hogy úgymond a magyar temperamentumnak ez egyáltalán nem felel meg, mert a magyar hirtelen, türelmetlen, szeret kockáztatni és …veszíteni. Könnyebb Jézust kiáltva kiugrani a fedezékből és az ellenségre rohanni, mert aki átér, az győz, aki elesik a kartácstűzben az hős lesz. Nagyon nehéz a fedezékben lapulva kivárni az alkalmas pillanatot a sikeres támadásra. (Ami a románok alkatának – ismerjük be az utóbbi másfél évszázad történései alapján – sokkal inkább megfelel.) Ezért menekült el többszázezer türelmetlen magyar Erdélyből! És sajnos, ezt a számunkra tragikus következményekkel járható folyamatot, a látszat ellenére, kívülről is elősegítik, bátorítják.
Jelen volt az RMDSZ megszületésénél, útkeresésénél, egyetértve vagy egyet nem értve  a szervezet több vezető politikusával vagy éles vitákba bonyolódva olyan személyiségekkel, akik menetközben kisodródtak a szervezetből. Hogyan látja ma a szervezet szerepét?
Hiszem, hogy a szövetségre mint érdekvédelmi szervezetre, még sokáig szükség lesz és – ha jól belegondolunk – ennek az elvárásnak az alapvető érdekeink szempontjából meg is tud felelni.
Nagy Benedek (sz. 1937.) 1954-ben Csíkszeredában végezte el a középiskolát, főiskolai tanulmányait pedig a kolozsvári  Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán kezdte. A történelem-filológia kari diákszövetség egyik vezetőjeként 1956-ban részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában, amiért 1956-1961 között ötévi börtönre ítélték. Szabadulása után 1965-től 1968-ig faipari munkás, villanyszerelő, 1968-1970 között bányaipari technikus, majd 1970-1973 között muzeológus, újságíró. 1971-ben történelemtanári diplomát szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1974-től 1990-ig tanár, ugyanakkor az Előre Hargita megyei tudósítója, majd 1990-től a Csíki Lapok szerkesztőbizottsági tagja, 1990-1996 között az RMDSZ listáján parlamenti képviselő.
Életútja során többször került kapcsolatba  a románsággal, annak legkülönbözőbb rétegeivel. Tapasztalatai alapján mit gondol, eljön majd az az idő, amikor a nacionalizmusok szikrái is elalszanak és a közgondolkodásban, a román-magyar viszonyban csupán az emberi-szakmai  értékek, nem pedig az etnikum kerül előtérbe?
A két nép egymásra utaltsága, sőt közös – mert összefüggő! – sorsa a Kárpátok-Duna térségben számomra evidencia. Erre már a börtönévek alatt kezdtem rájönni, az egykori román elit jeles személyiségeivel folytatott hosszú beszélgetéseket és vitákat továbbgondolva. Tudom, hogy a székelység egy jelentős hányada ösztönösen irtózik ettől a perspektívától, hiszen ez szembe megy az autonóm Székelyföld, sőt – és miért ne? – a független Erdélyi Állam kiútját felismerő erdélyi román többséggel. De amennyiben a dolgok jó irányban haladnak, hiszem, hogy egyéb, nagy horderejű változások – jogállamiság, nagyobb arányú külföldi beruházások stb. - mellett sok kitelepedett erdélyi magyar és német – vagy azok gyermekei – fognak Erdélybe visszajönni. És persze az immár nyugaton szocializálódó románságból is sokan…
Csodát, gyökeres változásokat vagy  csupán néhány korrekciót vár Klaus Johannis elnökségétől?
Klaus Johannis távolról sem egy vadzseni, hanem pragmatikus és kemény akaratú embernek látom. Aki – mindenek előtt – megvásárolhatatlan. És aki számára Románia európai elkötelezettsége, a jogállamiság felülkerekedése és a román társadalom endémikus romlottságának a lépésről-lépésre való visszaszorítása minden egyéb célt és szempontot felül fog írni. És van-e, lehet-e számunkra, itt és most, fontosabb ezeknél a célkitűzéseknél?  
A Nagy családban a közéleti szerepvállalás öröklődik, hiszen lánya, Nagy (Horváth) Anna Kolozsvár alpolgármestere. Buzdította közéleti pályafutásra, vagy ebben az apai példán kívül nem volt semmilyen szerepe?
Nem, én soha nem buzdítottam ilyen irányba, ez azt hiszem, hogy belülről fakad. Arra emlékszem, hogy 1995 májusában, Kolozsváron, az RMDSZ V. Kongresszusán, ahol a megkövezésem volt az egyik fő napirendi pont, egyetemistaként végig mellettem állt és rettentően felháborította az, hogy egyesek a szabad véleménynyilvánítást a felségsértéssel próbálják egyenlővé tenni. Fogyó életem nagy öröme és elégtétele ugyanakkor, hogy a közéleti munkát és szerepet eddig minden érdekelt fél megelégedésére képes előbbre vinni.
Az olyan nyughatatlan, tevékeny emberen, mint Nagy Benedek, nem fognak az évek. Min dolgozik most – persze, a székelykapu restauráláson kívül?
Dehogynem fognak! A 78. évemet taposom, már többet éltem, mint a szüleim, a négy nagyszülőm és három testvérem. Valaki(k) nagyon imádkoznak értem valahol. Egyéb magyarázat nincs. Igen, majdnem kész vagyok egy több mint ötszáz oldalas és a saját feljegyzéseim feldolgozásával írt kötettel, ami a romániai fordulatot követő első 3-4 esztendő politizálási, közéleti harcait illeti – oldalnézetből. A címe: „ Ellenzékben és ellenszélben. Politikai feljegyzések 1989 decembere és 1993 februárja között.” Még nagyon szeretném a második kötetet (1993-2008) is megírni, hogy ne vesszenek kárba a feljegyzések.
Székedi Ferenc
maszol.ro

Erdélyi kastélyok a legszebbek között
Két erdélyi kastély is szerepel a European Best Destinations szervezet által összeállított legszebb európai várak, kastélyok listáján.
A 15 patinás épületet felsorakoztató összeállításban 11. helyen a vajdahunyadi vár (képünkön), 15. helyen pedig a Brassó megyében található törcsvári kastély szerepel. A European Best Destinations szervezet Európa-szerte együttműködik az utazási irodákkal, így utazási célként ajánlhatja majd a tursiták figyelmébe a legszebb várkastélyok helyszíneit.
A szervezet által összeállított lista első helyén a portugáliai Pena-palota szerepel, amelyet az ország hét csodájának egyikeként tartanak számon. Második helyezett spanyolországi nevezetesség lett: a sevillai királyi palota, az Alcázar, harmadik pedig a németországi Neuschwanstein, a 19 században épült bajorországi várkastély. A rangsorban továbbá ausztriai, franciaországi, belgiumi és nagy-britanniai kastélyok szerepelnek.
A vajdahunyadi vár a 14–15. században épült hatalmas épületegyüttes. 1409-ben Luxemburgi Zsigmond Vajk (Woyk) kenéznek, Hunyadi János apjának adományozta a hunyadi birtokot, amelyről később a család a nevét is vette. A család ezután építette a mai vár elődjét, birtokközpontul. Hunyadi János kormányzósága alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. Az apjától örökölt kicsiny erődöt Hunyadi János ekkor építette ki rangjához méltó lovagvárrá.
A törcsvári kastély főként a Drakula-legenda miatt közkedvelt a turisták körében, tavaly több mint félmillió látogatója volt, ennek 63 százaléka külfölkdről érkezett. A kastély, amelyben múzeum található, főként azért vonzó a külföldi turistáknak, mert kapcsolatba hozzák a Drakula néven elhíresült Vlad Țepeș havasalföldi fejedelemmel. A hírhedten kegyetlen vajda ezen a vidéken élt a 15. században, és a fáma szerint néhány hónapig a kastélyban raboskodott. Az először 1377-ben említett várkastélyt Brassó polgárai építtették a város védelmére.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Dózsa Györgytől Gábor Áronig (A székelység története)
Honismereti jutalomkiránduláson vettek részt azok a diákok, akik összemérték ismereteiket a székelység történetéről rendezett vetélkedő második, döntő fordulójában. Mind a versenyt, mind az azt követő kirándulást figyelemfelkeltő szándékkal szervezték, hisz 35 ezer példányban kinyomtatták a székelység történetét feldolgozó oktatási könyvet – most készül a második, javított kiadás –, de alig pár iskolában tanítják.
Történelmi vetélkedő
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Alapítvány kezdeményezésére, a Tanulók Klubja támogatásával, Pénzes Loránd fiatal mikós történelemtanár főszervezésében vetélkedőt rendeztek. Olyan háromszéki iskolaközösségeket szólítottak meg, ahol VI., illetve VII. osztályban tanítják a székelység történetét. Tapasztalat szerint elenyésző számú osztályban oktatják, pedig akár a romániai magyar kisebbség története című tantárgy keretében is lehetne tanítani, hisz témába vág. Az első fordulóra jelentkező négyfős csapatok közül tizenegy bekerült a második szakaszba. Képviselték a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumot, Székely Mikó Kollégiumot, Református Kollégiumot, Plugor Sándor Művészeti Líceumot, Váradi József Általános Iskolát, Tanulók Klubját, a barátosi Bibó István Általános Iskolát, a berecki Comenius Általános Iskolát, valamint az illyefalvi Lukács László Általános Iskolát. A forduló résztvevőit múlt csütörtökön tematikus, főleg az 1848–1849-es önvédelmi harc helyszíneit érintő honismereti jutalomkirándulásra vitték a szervezők. Az útvonal
A verseny helyszínéről, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Klubjától indult az autóbusz. Zuhogott az eső, a közelben hely sem volt parkolásra, ezért a busz kétszer kerülte meg az Állomás negyed északi részét, így is csak az ablakból tekinthettük meg az Eprestetői csata emlékművének másolatát az Ady Endre Általános Iskola előtt. A csata, pontosabban mészárlás történetét Kádár Gyula történész hangosbemondón ismertette. Az első igazi állomás Eresztevény volt. Gábor Áron síremléke előtt Kádár Gyula a hős életútjáról, az uzon-kökösi csatáról és a székely hős temetésének körülményeiről beszélt. Kis kitérővel következett Dálnok, ahol Dózsa György szobra előtt tartott előadást a történész. Innen Bereckbe utaztunk, a Gábor Áron Emlékháznál a helybeli Tibád Sándor történelemtanár várt, ő mesélte el a település történetét, kiemelve Gábor Áron nagyságát. Ebéd után Kézdivásárhelyre vonultunk, de idő szűkében csak a buszról tekintettük meg Gábor Áron szobrát, melynek történetét Keresztes László, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány titkára vázolta. Ezután a Nyergestetőre utaztunk. Az ottani csatáról és az emlékműállításról szintén Kádár Gyula beszélt. Onnan már haza vezetett az út. A helyszíneket kronológiai sorrendben mutatjuk be.
Dálnok A Dózsa György szülőfalujaként jegyzett település központjában emelkedő monumentális Dózsa-szobor, Szobotka András alkotása előtt gyűlt össze a diáksereg. Kádár Gyula felhívta a figyelmet, itt magyarul is megjelenik Dózsa György neve, nem csak románul. Az elmúlt évtizedekben millióknak tanították Gheorghe Doja hőstetteit. A románok tudatában Dózsa György a román jobbágyparasztok harcának vezetője. Ők úgy tudják, a magyar nemesség kegyetlen elnyomása miatt fegyvert ragadt románokhoz csatlakoztak a magyar jobbágyok is. És sok erdélyi magyar gyermek is Gheorghe Doja nevű hősről hallott, mert Románia történelmének oktatása az elmúlt évekig csak román nyelven folyt. A megyei csendőrfelügyelőség még mindig a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön egy utca évtizedekig Gheorghe Doja volt, de ma már Dózsa György.
Az 1514-es Dózsa-felkelésről elterjedt/elterjesztett tévhitek dacára az eredetileg keresztes hadjárat céljából összeállt seregben túlnyomóan nem parasztok voltak, hanem szép számmal kisnemesek, sőt középnemesek is, valamint tehetős alföldi polgárok, a küzdelem nem annyira a nemesi elnyomás, hanem a kialakult gazdasági különbségek miatt folyt.
Dózsa György seregét Szapolyai János erdélyi vajda, a későbbi király verte le. A vezérnek különleges kegyetlenségű kivégzésben volt része. Izzó vaskoronát helyeztek a fejére, katonáit arra kényszerítették, hogy egyenek a még élő Dózsa húsából. Dózsa György az embertelen kínzást hatalmas lelkierővel, szótlanul tűrte. Nem felel meg a valóságnak, hogy izzó vas-trónra ültették, ahogy az néhány irodalmi műben megjelenik.
Bereck Itt született Gábor Áron 1814. november 27-én, a jelenleg 103-as házszámmal megjelölt telken akkor még álló házban. Ettől nem messze, a 89. szám alatt alakították ki az emlékházat. Bereck első írásos említése 1332-ből, a pápai tizedjegyzékből való, de már a római korban lakott volt, Luxemburgi Zsigmond 1426-ban mezővárosi rangra emelte, s e kiváltságát 1888-ig megőrizte. Nagyszámú oklevél bizonyítja városi privilégiumait.
Stratégiai fekvése lehetővé tette a városi rang elnyerését. A királyi hatalom – az Ojtozi-szoros előterében – az ellenséges betörések útjában létrehozott egy olyan jogállású települést, amelynek lakói az elnyert szabadságjogok fejében a szoros védelmére kötelezhetőek. Címerében a levelet tartó kéz mutatja a település szerepét a posta megszervezésében. Mivel a Bécs–Konstantinápoly közötti postai útvonalon helyezkedik el, a bereckiek feladata a levelek, a postások, küldöncök Moldvába szállítása volt, valamint lovasszekerek előállítása a fejedelmi futárok számára. A bereckiek által fenntartott posta Moldvában Tatros városáig megy, visszafelé pedig Kézdivásárhelyig.
Eresztevény Gábor Áron nyughelye. A református templom előtt, a főút szélén emelkedik Gyárfás Győző háromszéki főépítész által tervezett síremléke. Rajta a születési évszám hibás, hívta fel a figyelmet Kádár Gyula, aki ismertette a hős életútját.
Gábor Áron népéért aggódó, mártírhalált vállaló, széles látókörű forradalmár szabadságharcos, aki 1848 őszén – műszaki ismereteivel és a népe iránti elkötelezettségével – készen állt a történelem által rászabott feladatok elvégzésére. Legnagyobb érdeme a székely hadiipar megteremtése mellett az önálló székely tüzérség megszervezése. Bátran küzdött a csatatereken, forradalmárként lépett fel a népgyűléseken, következetes keménységgel járt el a gyávákkal, a haszonlesőkkel szemben, miközben emberséges katonatisztként viselkedett a nemzeti ügy szolgálatában állókkal. Háromszék népe 1848 őszén megmutatta a világnak, hogy mire képes közössége, ha a szabadságáért küzd, és olyan vezetői vannak, mint Gábor Áron. Ágyúi Háromszék népének bátorságot adtak, erkölcsi erőt ahhoz, hogy vállalja a lehetetlent, az önvédelmi harcot.
A szabadságharcos Gábor Áron ma az önrendelkezésért küzdő székely nép jelképe. Életét áldozatkészség jellemzi, kitartása ma is erőt sugároz.
Nyergestető Kászonújfalu és Csíkkozmás között helyezkedik el, mintegy nyeregalakzatot öltve két csúcs között. Itt zajlott 1849. augusztus 1-jén az az egyenlőtlen ütközet, amely ma is a székely kiállás jelképe. A mintegy 12 ezres, Clam-Gallas császári tábornok vezette osztrák-orosz túlerő támadását Tuzson János alezredes mindössze 200 székely honvédje igyekezett feltartani. A szorosban többször sikerült visszaverniük a támadást, végül árulás nyomán az ellenség bekerítette és legyilkolta a hősiesen védekező székelyeket.
A csata helyén 1897. augusztus 8-án emlékművet avattak. A Poulini János csíkzsögödi kőfaragó által készített emlékoszlop költségeit „a Bukarestben lakó Székely honfiak és honleányok” adták össze, tudhatjuk meg az oszlop oldalába vésett szövegből. A szemközti oldalra temették az 1849-ben itt elesett hősöket. A tömegsír fölött előbb keresztek jelentek meg, ma már kopjafaerdő díszeleg. Székelyföldi látogatásakor Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is állított kopjafát a tetőn. A nyergestetői hősökre emlékezve Kányádi Sándor így ír:
„Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.” Utószó A székely történelmi vetélkedő szervezői, a zsűri tagjai, valamint a csapatokat felkészítő tanárok elemezték a verseny részleteit, levonták a következtetéseket. A becsúszott hibákat igyekeznek kiküszöbölni, a vetélkedőt érdekesebbé, vonzóbbá tenni. Egyetértettek abban, hogy folytatni kell, sőt, kiterjeszteni egész Székelyföldre. A cél, hogy minél több iskolában tanítsák a székelység történetét, hiszen van miből, csak akarni kell.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Árkosi találkozások
„Otthon az, ahová hazatérsz” – idézte Wass Albertet Máthé Árpád polgármester a tizenegyedik alkalommal tartott árkosi falunap szombati megnyitóján. Igazán otthon érezhettük magunkat Kisgyörgy Zoltán személyes hangú könyvbemutatóján, gyermekek műsorait csodálva a színpad előtt, szeretteinkkel beszélgetve vagy hangosan énekelve a közismert dalokat a magyar könnyűzene egyik meghatározó jelentőségű szerzőjével és előadójával, Bródy Jánossal.
Asztalitenisz-bajnoksággal kezdődött és tábortűzzel, valamint késő éjszakába nyúló zenés vigalommal ért véget az idei árkosi faluünnep, mely során könyvbemutató, a helyi polgármester és a testvértelepülések meghívottjainak ünnepi szónoklatai, az árkosi Dr. Gelei József Általános Iskola kisebb és nagyobb diákjainak színjátszó- és táncműsorai, az árkosi fúvószenekar ünnepi térzenei koncertje, a sepsiszentgyörgyi Őszirózsa Dalkör műsora, a kőröspataki fiatalok Kőrös tánccsoportjának táncai, majd a kálnoki fiatalok és a kőröspataki Limited Táncegyüttes zumba- és moderntánc-bemutatója várta az érdeklődőket, főmeghívottként pedig Bródy János lépett fel. Bródy János koncertje után a hagyományos tábortűz is fellobbant a Végh Béniám Kultúrotthon kertjében. A rendezvény alatt az Árkosi Tájmúzeum tárlata és festménykiállítás is várta az érdeklődőket a központban.
Kisgyörgy Zoltán Árkos című kismonográfiájának bemutatójára zsúfolásig megtelt a köz­ségháza díszterme. Lélekben hazatérve egymással és egykori önmagukkal is találkozhattak a jelenlévők, felidézve az egykori Árkost, annak természeti kincseit, épített örökségét és azokat az itt élő és alkotó személyiségeket, akikre méltán lehetnek büszkék a helyiek. Többek között szó esett a monográfiaírás nehézségeiről, gyerekkori sétákról és csókolózásokról, patakban való fürdőzésről, háborúról, Zoli bácsi születéséről, Árkos alatti földtani leletekről, Imreh Domokos tanító bácsi kulcscsomójáról, Luxemburgi Zsigmond király parancsáról, a községháza erkélyéről, a kurátor sziklájáról, tulokszarvakról, furcsa nevű kövületekről, egy különleges cseréppipáról, elásott kincsről és ennek kereséséről, szabadságharcról, genealógiáról, harangokról, Gelei tanár úrról, a Szentkereszty bárókról és más neves árkosi személyiségekről is. Múltmentés volt igazi egyéni produkcióban, mely azon túl, hogy tartalmas és tanulságos, annyira élő, friss és szórakoztató volt, hogy tanítani lehetne általa a stand up műfaj sztárjait. Zoli bácsi nemcsak ezzel a munkájával, de egész életével mutatja, miként kell építő tagja lenni egy közösségnek, hogyan kell a múlt átörökítésében megtalálni az igazán értelmes élet lehetőségét ebben a korban, amikor az erőltetett globalizáció egyre inkább elmossa a kis közösségek értékeit, feloldja a civilizációk közötti határokat, anyagi érdekeknek rendelve alá történelmet és hagyományokat egyaránt.
A Bródy Jánossal való találkozás is fontos része volt a rendezvénysorozatnak, kivétel nélkül mindegyik dala régi ismerősünk volt, mely valahol fiatalságunk, gyermekkorunk legmélyén ivódott belénk, kitörölhetetlenül. Élő legenda állt az árkosi kis színpadon, és élőben pengette azokat az akkordokat, melyekre először fogtunk gitárt a kezünkbe.
A tábortűz hatalmas lángjait nézve a városnapok tűzijátéka jutott eszembe. Vajon mitől szebb, hangulatosabb, ha ágyúdörgéseket hallunk, és csillog fölöttünk az égbolt? A tűz pattogása nem annyira hivalkodó, de talán mélyebben megérint, mert nemcsak a jelen, hanem a múlt gazdagságát is idézi. Az égbolt pedig így is csilloghat fölöttünk az augusztusi éjszakában. A tüzet nézve végigpörgettem magamban a nap eseményeit. Pár dologról nem szokás írni, de ezek is ugyanolyan fontosak számomra: ismerős arcok, vidám köszöntések, meleg kézfogások... Jól esik érezni, hogy befogadott ez a közösség.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Így hamisították a román történelmet a kommunista korszak filmrendezői
Mihai Viteazul úgy győzött, hogy visszavonult, a dák filmekben pedig többet gyűléseztek, mint a vörös aranykorszakban.
A kommmunizmus idején készített román történelmi filmek hemzsegnek a hazugságoktól és hamisításoktól. Egy sor uralkodót teljesen más körülmények között ábrázolnak, és a bemutatott cselekmények köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.
Ennek oka egyrészt a kommunista rezsimnek való megfelelési kényszer volt, másfelől pedig a hősökre szomjazó közönségigények kielégítése. A filmek általi történelemhamisítás legnagyobb mestere Sergiu Nicolăescu színész és rendező volt – írja az historia.ro. A történelmi magazin pedig egy listát is közöl a szóban forgó hazugságokról.
A călugăreni-i csata – győzelem vagy vereség Mihai Viteazul számára?
A román történelmi filmekben előforduló ferdítések legtöbbjére Marius Diaconescu történész hívta fel a figyelmet. Például arra, hogy az 1595-ös călugăreni-i csata a valóságban közel sem volt akkora siker, mint ahogy azt a történelemkönyvekben és az 1970-ben forgatott Mihai Viteazul filmben bemutatják.
„Mihai Viteazul jelentős veszteségeket okozott ugyan a törököknek, ám a nap végén visszavonult csatamezőről a hegyekbe. Ha csataként tekintünk rá, Mihai Viteazul győzött, mert csapdát állított, viszont ha a törökök szemszögéből nézzük, veszített” – fogalmazott a történész. A fejedelem ugyanis a hegyekbe visszavonulva várta Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem seregeit, hogy Giurgunál ismét megtámadhassa a törököt.
Mihai Viteazul és a Román Országok egyesítése
A fentiekben említett film egyik jelenetében a fejedelem belovagol Gyulafehérvárra, ahol egyesíti a három román fejedelemséget. A valóság ezzel szemben az, hogy Mihai Viteazulnak esze ágában sem volt minden románok egyesítése, mivel a középkorban nem volt semmiféle erre vonatkozó terv, vagy elképzelés. Sokkal később, a 19. század második felében a kulturális elit hívta újból életre Mihai Viteazul alakját, ezzel is alátámasztva a románok évszázados egyesülési igényeit.
A rovinei csata rejtélye
„Mindenki tudja, hogy Mircea cel Bătrân Rovinenél legyőzte Bajazid szultánt. Csakhogy ez nem igaz, mivel a csata után Mircea cel Bătrân közel két és fél évig Erdélyben tartózkodik. Ha megnyerte volna az ütközetet, mit keresett 1395 márciusában, Brassóban, ahol behódolt Luxemburgi Zsigmond magyar királynak? Miért próbálkozott négy alkalommal is a magyar hadsereg, hogy visszasegítse Havasalföld trónjára, de egyszer sem sikerült, mert a törökök mindig elűzték” – teszi fel a kérdést Diaconescu. A rovinei csatát hamisan jelenítik meg – mondja, hisz arra 1394 októberében került sor egy mocsaras területen, közel egy Craiova melletti római erődítmény romjaihoz. A zűrzavart tetézi, hogy 1395 májusában volt egy másik csata is Argeş mellett, amit Bajazid nyert meg.
A rabló Pintea Viteazul
Az 1976-os rendezésű filmből az derül ki, hogy a Habsburgok a románok elnyomói voltak, akik ezért harcoltak ellenük. Ez nem igaz, hisz Pintea egy közönséges tolvaj volt, és a film állításával ellentétben a Habsburgok a románokat támogatták a magyarokkal szemben az éppen akkor kezdődő konfliktus során. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş ellentmondásos barátsága
Egy másik népszerű mítosz, ami a könyvekben és filmekben is megjelent, az Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátsága. Számos történész keresi a magyarázatot arra, hogy miért támadta meg Chilia várát és ez által Havasalföldet Ştefan cel Mare akkor, amikor Vlad Ţepeş épp hadban állt a törökkel. Sok történész azt mondja, hogy Ştefan cel Mare Chiliát akarta megmenteni a törököktől, de ez is hazugság – állítja a történész. Chilia várát a tenger felől a törökök, míg a szárazföld felől Ştefan cel Mare támadta. Tulajdonképpen a moldovai és a török hadseregek közötti együttműködésről volt szó.
Propaganda a Mircea című filmben
A történelmi filmekben tetten érhető hamisítások kapcsán Stelian Tănase író is megszólalt. „A Mircea cel Bătrânról készült film pontosan ugyanannyira propagandisztikus, mint a Mihai Viteazulról készített, és nem tudom mosolygás nélkül végignézni. A filmben feltűnik Dan, Mirce cel Bătrân testvére, akit Bajazid udvarában tartózkodó árulóként mutatnak be. Pedig Mircea vajda nagyobbik testvére már 1386-ban meghalt, nyolc évvel a rovinei csata előtt. Az író arra is felhívja a figyelmet, hogy a filmben Bajazid szultán jóval fiatalabb Mirceanál, holott a valóságban ez sem állja meg a helyét. A filmben ráadásul Mircea cel Mare volt a vajda neve, hogy véletlenül se asszociáljanak a nézők Nicolae Ceauşescu előrehaladott korára, aki 1989-ben már 71 éves volt.
A romanizmus bástyája félig szerb volt
Mircea cel Bătrân nem volt tősgyökeres román, ahogy azt a filmekben ábrázolták. „Mirceáról hibásan állítják mindezt, hisz a korszakban nem lehetett ilyesmiről beszélni. Mircea félig szerb volt, hisz édesanyjaLázár szerb kenéz lánya volt. Azonban, amíg Mihai Eminescu és Dimitrie Bolintineanu tévedései természetesek voltak Mircea cel Bătrân és Ştefan cel Mare anyjával kapcsolatban, mivel nem álltak rendelkezésükre elégséges történeti források, addig a kommunisták tévedései szándékosak voltak – állítja Stelian Tănase.
A dákokról és rómaiakról szóló filmekben a kommunista nagygyűléseket is megjelenítik
Hamisítások a dákokról szóló filmekben is megjelennek. Ciprian Plăiaşu történész három filmet elemzett: a Dákokat (1967), az Oszlopot (1968) és a Burebistát (1980). Ezekben az alkotásokban kötelező módon megjelennek az Aranykorszakra jellemző elemek.
„A Ceauşescu-rezsim első éveiben készült két filmben a gyűlések mennyisége még elviselhető. Ám a Burebistában már nyomasztóan hatnak, és mintha a korszak valóságát igyekeznének tükrözni a fejedelmek tanácsával, a fegyverek és erődítmények tanácsával, a külföldi követekkel való találkozásokkal, a Magna mater találkozójával, a haditanácsok, Cézár tanácskozása Gallia meghódítása után”- magyarázza Ciprian Plăiaşu, aki szerint ezekben a filmekben a vezérkultuszt is eltúlozzák. Az európai léptékű Tudor Vladimirescu
A Tudor című filmet 1963-ban rendezték, és az első darabja volt az úgynevezett nemzeti filmművészeti eposznak. A filmben Tudor Vladimirescut bölcs, nemzeti, európai kaliberű hősként ábrázolják, aki az elnyomottakért szállt síkra. „A valósággal ellentétben Mihnea Gheorgiu rendező az orosz-török háborúban kitüntetett Tudort a Bécsi Kongresszusra küldi, ahol bennfentesen mozog az európai vezető politikai elit körében, sőt maga I. Sándor orosz cár is fogadja, akitől méltósággal és bátran kér segítséget a török ellen” – írja Călin Hentea író.
A kapzsi bojárok és a bátor betyárok
A kommunista időszak valamennyi propagandafilmjében jelen van ez a két kategória, amelyeknek tulajdonságai nem felelnek meg mindig a történelmi valóságnak. „Még a történelmi kalandfilmekben (pl. a Dinu Cocea által rendezett Betyár-sorozat, vagy a Doru Năstase által rendezett Mărgelatu-sorozat), vagy a háborús és rendőrös filmekben (a Sergiu Nicolaescu rendezte Moldovan felügyelő-sorozat) a bojárok vagy a burzsoá szereplők kapzsik, gyávák, arrogánsak és képmutatók. Ezzel szemben a betyárok, az illegális kommunisták kizárólag bátrak, őszinték, segítőkészek és szimpatikusak lehettek” – mondja Călin Hentea.
S. I.
Transindex.ro

Kászonszéki lélekharangok
Kászonszéki lélekharangok címmel jelent meg András Ignác kászoni iskolaigazgató, a néprajz és a helytörténet elkötelezett kutatója legújabb kötete a kolozsvári Verbum Kiadónál, a könyvet múlt héten mutatták be Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban. Dr. Balázs Lajos néprajzkutató könyvismertetője a bemutatón hangzott el.
Egy jó hónappal ezelőtt, a református templomban volt szerencsém András Ignácot dicsérni abból az alkalomból, hogy a Német Géza Egyesület 2015. évi díját vehette át. Azt a díjat, amely több évtizedes pedagógusi, közéleti, közművelődési munkájának nyugtázása volt. Ma, most, attól a színhelytől alig száz méterrel errébb legújabb könyvének bemutatása alkalmával mondhatok elismerő szavakat. Dicsérnem kell, mert ő maga szűkebb vagy tágabb értelemben vett falujának, Nagykászonnak, de részeinek is a laudátora, védelmezője, példa gyanánt való kiállítója mások okulására is. Ma könyveiért kell dicsérnem, kiváltképpen egyért, a Kászonszéki lélekharangok címet viselőjéért, de amit erről mondok, a többire is igaz és jellemző. Igaz Kászonszék népi gyógyászata (2011, 2013) c. könyvére, de még igazabb a Tudomány s erény díszére. Lapok a kászonszéki oktatás 400 éves történetéből c. könyvére (2014) is, amelyben a nemzeti felemelkedés szintén lokális példáját, az iskolát, a tudást szolgáló tanítók emlékét dicséri. Igazak, mert egyazon hitvallásból, elkötelezettségből fogantak, egy eszmeiség hatja át, sajátos változatosságban és gazdagsággal. Ez a hitvallása pedig nem más, mint abbéli meggyőződése, hogy létünk mindenfajta jelét, bizonyságát óvni, védeni, ápolni, ébren tartani kell! Óvni a felejtéstől, a közöny, a gonosz kezűek, az irigyek, fanyalgó rombolók, az enyészet csendesen pusztító munkájától. Védeni kell, mert ezek képezik minden közösség közösségi emlékezetét. Annak az emlékezetét is védeni kell, hogy felemelkedése érdekében ez a falu nem szigetelődött el földrajzi zártsága ellenére sem a székely-magyarság többi tájegységétől, egyáltalán a magyarságtól, a világtól, hanem iskolákat épített, neves embereket nevelve, akik kimunkált tudásuk által a falut meghaladó küldetést is képesek voltak teljesíteni, akárcsak a mesebeli kisebbik fiú. Kászonszéki lélekharangok. Kászonszéki templomok, kápolnák, események és emberek a századok forgatagában c. könyve a tárgyi és lelki kultúra érzékeny szimbiózisa. A tudatos és célirányos adatgyűjtés, az adatok rendszerezése, szerkesztése egészen különös műfajt hozott létre. Nevezném monográfiának, de a tematikai gazdagság és változatosság okán színes történelemkönyvnek, egy másképpen elmondott történetnek is, ami számtalan szálon, de mindig más és más szemszögből indítja a múltat, mígnem a szálak konvergenciája rendre-rendre eljut a jelenbe. A borítón a lélekharangok szót olvassuk, de a könyv lapjain inkább igazi harangokról beszél, amelyek Nagykászon területén épített templomok és kápolnák tornyaiból, mint ama híres krasznahorkai torony, régmúlt eseményekről beszélnek. Egyfajta különös polifónia ez, amelyben benne rejlik, kellő empátiával kihallható belőle egy szerény, de tudatos nemzeti közösség önálló, önállóságra törekvő sajátos sorsa. Gazdag kódrendszerről beszélhetünk, amit a közösségben élők objektív vagy szubjektív tapasztalata dekódol: vagyis kiérzik belőle az örömet, a bánatot, a gyászt, az ünnepet, az idő múlását, a munkát szervező intelmet, a tragédiákat; kiérzik a természeti csapásokat, a nagy történelmi sorsfordulatokat – például a nándorfehérvári csatát, első világháború végét stb. A harangok története a templomok története is, azok pedig az összefogás, a hitvédelem, az iskolaépítés, az iskolafenntartás, a személyiségek nevelése, az ösztöndíjak(!), a papi levelezések, Erdélyországgal, Magyarországgal való kapcsolattartás és intézések stb. története. Fény derül egy ma is eleven törekvés lokális változatára: Kászon önrendelkezési politikájára, amelynek okán bekerül a falu határát messze meghaladó köztudatba, királyi kancelláriákba: Luxemburgi Zsigmondtól Mátyás királyig fejedelmek és királyok foglalkoznak Kászonnak Csíktól való függetlenedési – autonomista – törekvéseivel. Mindent összevetve, érezni a könyvben azt, hogy Nagykászon semmilyen értelemben nem volt – a látszat és előítéletek ellenére sem – elszigetelt faluközösség, érezni azt, hogy kistörténelme része tudott lenni Erdély nagytörténelmének. Ez a bemutatott könyvnek a mára/mához is szóló üzenete. A lélekharangok mint gyújtópont köré szervezett/rendezett kultikus helyek – templomok, kápolnák, temetők – rendhagyó útikönyv rangjára emelik András Ignác könyvét: forrásértékű településtörténeti, áhítattörténeti, társadalomtörténeti munka az öt Kászonról. És akkor még nem beszéltem az önerőből való építkezés példáiról, az önösszeszedésről, amellyel a sok viszontagságon, természeti csapáson felülemelkedtek; nem beszéltem a felsorolni is sok személyiségről – papokról, tanítókról, tanárokról, kutató tudósokról stb. –, akiket a kászoni nép szült a világra és a kászoni iskola indított a tudományok felé. A Kászonszéki lélekharangok bizonyság arra is, hogy egyetemes műveltség, szellemi és tárgyi kultúra nem létezik, ha nincs lokális bizonysága a munkának, alkotásnak, a szellemi és lelki készenlétben való állásnak, helyben.
Kászon, akárcsak más települések, helyi példája bizonyság arra, hogy az egyetemes magyar kultúra sokszínűségében él: összeköt, de ugyanakkor beazonosít. A helyi sajátosságok, anyagi, szellemi és erkölcsi készletek. És erre mások is kíváncsiak! Mert, Páskándi Géza szavával, senki sem iszik H2O-t, ami egy elvont, nem létező, csak fogalmi víz. Minden kútnak, noha benne van a két atom hidrogén, egy atom oxigén, mindegyiknek más íze van. Így kell értelmeznünk a lokális kultúra és civilizáció fontosságát az egyetemesben. És ezen a prizmán keresztül kell látni, értékelni és becsülni az olyan emberek munkáját, mint az András Ignácé. A könyv nemcsak a kászoniaknak szól Kászonról, hanem az egész Székelyföldről.
A Kászonszéki lélekharangok jel. A jelről pedig Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. könyvében a következő kis párbeszéd olvasható:
„– Ha már nem vagy, számít-e a jel?
– Akármi legyen az a jel, mindig számít. Aki megmarad, a jelhez igazodik.”
András Ignác könyve a jelek könyve is.
A könyv eszmei értékét növeli kellemes tapintású papírja, nem kevésbé gyönyörű, dokumentumértékű fotóanyaga.

Nagyvárad mindig talpra állt
Kedd délután ezúttal a várban tartották szokásos havi gyűlésüket a Nobilitas Egyesület tagjai. Dr. Fleisz János történész és Mihálka Nándor régész tartottak vetített képes előadásokat.
A vár volt katonai adminisztrációs épületének (I) konferenciatermében megjelenteket Fodor József általános helynök, a Nobilitas Egyesület elnöke köszöntötte. Ezután dr. Fleisz János történész tartott expozét Nagyvárad átalakulása címmel, valamivel több mint 30 percben foglalva össze 934 év történetét. Arra hívta fel a figyelmet: három pilléren alapszik Várad megalakulása: minden a várral kezdődött, majd 1082 végén folytatódott a monostor, illetve a káptalan Szent László általi megalapításával, hogy aztán az erődítmény és az egyházi központ körül létrejöjjön maga a település. Váradról tehát elmondható, hogy sohasem volt agrártelepülés, vagy a klasszikus értelemben vett falu, de a szabad királyi város rangot se nyerte el, bár próbálkozott ezzel. Azzal büszkélkedhetett viszont, hogy püspöki város, 1870-ben pedig törvényhatósági jogú városnak nyilvánították, ami tulajdonképpen a mai municípiumnak felel meg. A több mint kilenc évszázados történelme során többször pusztulás fenyegette, vagy leáldozóban volt a csillaga, de mindig sikerült talpra állnia, újjászületnie, fejlődnie, így bízhatunk abban, hogy majdan ismét sikeres lesz, régi fényében fog tündökölni.
Az első felfutása Szent Lászlónak köszönhető, amikor egyházi, vallási, politikai központ volt. A középkorban a magyar Compostelaként emlegették, az első pusztulását 1241 körül élte át, amikor a tatárjárásnak nevezett mongolinvázió következtében a lakosság több mint fele meghalt. De volt újrakezdés, így Vitéz János idején az európai humanizmus egyik legjelentősebb centrumává vált. Másik változásra 1557-ben került sor, amikor a protestánsok uralták a várost, majd az 1660-1692 közötti török-oszmán pasaságnak lettek mélyreható eredményei. Jött azonban az újabb felemelkedés a barokk korszakban. A 19. században, 1850-ben egyesült a négy városrész felsőbb, Habsburg utasításra, illetve Nagyvárad tartományközpont is lett. Rendkívül sikeresnek mondható a dualizmus korszaka, főleg az 1890-1915 közötti 25 év. A hányatott történet 1920-1940 között folytatódott, 1944 áprilisában egy elszegényedett, lepusztult várost találtak a bevonuló szovjet-román katonák. Ezután a szocializmus évtizedei, majd a rendszerváltozás írtak újabb fejezeteket Várad hányatott sorsú történelmébe.
A Székesegyház
Mihálka Nándor történész a váradi középkori székesegyház területén zajlott régészeti kutatásokról beszélt, arra is kitérve, hogy az 1619-1629 között épült Fejedelmi Palota építtetői Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelmek voltak, a kivitelező pedig Giacomo Resti észak-itáliai építész. A Szűz Máriának szentelt első székesegyházat Szent László alapította, és 1092-ben lett a váradi püspökség főszékesegyháza. 1115 körül ide temették el Szent Lászlót, itt találhatóak II. András és IV. (Kun) László királyok feltételezett temetkezési helyei, és itt nyugszik Luxemburgi Zsigmond is. Báthori András püspöksége idején átépítették, 1557 után Báthory István fejedelem elrendelte, hogy ágyútornyot kell építeni a szentélyben, Bethlen Gábor pedig azt adta ki ukáznak, hogy 1621-ig a teljes székesegyházat el kell bontani.
Az első „ásatások” 1755-ben történtek, majd valódi régészeti kutatások Henszlmann Imre és Rómer Flóris (1881-1884), valamint Gyalókay Jenő (1911-1912) vezetésével folytak. Az egykori székesegyház területén aztán a közelmúltban 2012-2015 között zajlottak kutatások, melyek folytatást igényelnek.
Az előadások után a jelenlevők Jakabffy László műemlékvédő irányításával megtekintették a mostani vártemplomot.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Kolozsvár kiváltságleveleiből nyílt kiállítás
MTI - Kolozsvár városi kiváltságleveleiből nyílt kiállítás a városban működő Erdélyi Történeti Múzeumban pénteken annak tiszteletére, hogy I. Károly király hétszáz évvel ezelőtt emelte városi rangra a települést.
A Cluj – Kolozsvár – Klausenburg 700 című kiállításon több tucat olyan dokumentum eredeti példányát vagy másolatát lehet megtekinteni, amelyekkel a magyar királyok biztosítottak kiváltságokat a város számára, illetve amelyeket a város tanácsa fogadott el.
A legrégebbi dokumentum 1336-ból származik, és Károly király kézjegyét és pecsétjének egy darabját is őrzi. Ez a dokumentum idézi az alapkiváltságokat biztosító – szintén Károly király által – 1316. augusztus 19-én kibocsátott kiváltságlevelet. Megtekinthetők azonban olyan kiváltságlevelek is, amelyeket Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, Mátyás király, vagy Mihály vajda állított ki a város számára. A legutolsó kiváltságlevél 1708-ból, I. József király uralkodása idejéből való.
Mitu Melinda, a múzeum aligazgatója nyitóbeszédében elmondta: ezek az iratok nemcsak a város, de Erdély, Magyarország, Románia és egész Közép-Európa történetének fontos dokumentumai. A kiállítást ezek mellett a város, és a város történetében fontos szerepet játszó magyar királyok megannyi ábrázolása, és különböző tárgyak is gazdagítják. Megtekinthető például a Kolozsvári hóhér pallosa és az egyik városkapu lakatja, kulcsa is.
Flóra Ágnes Kolozsvári levéltáros, a kiállítás egyik kurátora azt a Luxemburgi Zsigmond által 1405-ben kiadott kiváltságlevelet emelte ki, amely jogot biztosított a városfalak megépítésére. Kovács Sándor római katolikus főesperes a kiállításra kölcsönadott 1349-es avignoni pápai búcsúlevélről beszélt, amely felsorolja azokat a lehetőségeket, amelyek révén a Szent Mihály-templom látogatói bűnbocsánatot nyernek.
Megtekinthető a kiállításon a Kolozsvári tanácsnak az a határozata is, amely 1458-ban érvénybe léptette a paritásos városvezetési rendet. Eszerint a városi tisztségviselőket egyenlő számban választották a szász és a magyar városlakók soraiból, a bírói székben pedig évente váltották egymást a szászok és a magyarok választottjai.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében a kiállítás mellett számos más rendezvényen is felidézik Kolozsvár 700 éves városi múltját. A Kolozsvári Magyar Opera este a Mátyás-szoborcsoport közelében felállított főtéri nagyszínpadon mutatja be Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját. Ezt követően nézheti meg a közönség Bordos László Zsolt világhírű vizuális művész háromdimenziós épületvetítését a Szent Mihály-plébániatemplom falán.
Krónika (Kolozsvár)

Merre tovább, Kézdivásárhely?
A céhes hagyatékot ma is őrzik, ápolják és határozottan kiállnak a székely szimbólumok mellett. Kézdivásárhely az utóbbi években sokat fejlődött, a várt színvonal elérése azonban még messze van. Riportunkban a továbblépés esélyeit latolgatjuk.
Sepsiszentgyörgytől északkeleti irányba haladva, 30 kilométer után a Fekete-ügy lapályához érkezünk, oda, ahol Gábor Áron ágyúit öntötték. A patinás, macskaköves utcák, a szinte mesélő udvarterek a nagyobbrészt barokk és klasszicista épületek népi ihletésű homlokzati díszítéseivel olyan érzést keltenek a látogatóban, mintha mézeskalácsvárosba érkezett volna. Pláne, ha a főtéren az 1907-ben felhúzott, kétemeletes szecessziós alkotmány előtt halad el.
„A semmiből teremtett mindent Háromszék Párizsa” – írja Orbán Balázs az évszázadok óta székely városként működő településről, amely Luxemburgi Zsigmond király idejében, 1427-ben kapta meg vásári jogát. Az akkor még Thorya Wására néven ismert, később, 1562-től Kézdivásárhelyként fejlődő város története a bronzkorig nyúlik vissza, a 19. század közepe táján pedig területén római kori leleteket találtak. Orbán Balázs A Székelyföld leírásában olyan településként említi, amelynek helyén egykor a Praetoria Augusta nevű római város állt.
Ma a település arculatát a Közép-Európában egyedi, hetvenkét udvartér teszi jellegzetessé, azaz a főteret övező, keskeny, sikátorszerű utcává alakult udvarok. Ezeket a megkopott utcákat járta a Bereckben született, de Kézdivásárhelyen ágyút öntő Gábor Áron tüzérőrnagy és segédje, Turóczy Mózes, Benkő Dániel mezőgazdasági szakíró, Bányai János geológus vagy járja Fekete Vince költő.
Vargák és céhek városa
Orbán Balázs leginkább a helyi lakosság hazafiasságáról és nemzetvédelmi talpraesettségéről ír. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Székelyföld védelmében Kézdivásárhely vezető szerepet töltött be: Gábor Áron parancsára Turóczy Mózes 64 ágyút öntetett a városban. A harcok és a tűzvészek az évszázadok során az egykori Kézdiszék központjaként működő települést is megtépázták, az urbánus fejlődés megszakadásához azonban ez kevésnek bizonyult, ugyanis később Háromszék egyik legjelentősebb városává nőtte ki magát. A Brassót Moldvával összekötő Ojtozi-szorosi kereskedelmi útvonal mentén fekvő helység a 16. és 18. század között Erdély egyik legfontosabb kézműves és kereskedelmi központjává alakult, céhipara híressé tette a környéken. Kázdivásárhelyt gyakran emlegetik manapság is a vargák és a céhek városaként.
Alacsony bérezésű munkahelyek
A múltból a jelenbe a város polgármestere, Bokor Tibor próbál átvezetni. Az örökség megtartása, megóvása az ő vállára is nehezedik. Ezelőtt három évvel kezdték el a Kézdivásárhely névjegyeiként is felfogható udvarterek felújítását, azonban a munkálatok nehézkesen haladnak. Az udvarterek mellett számos más történelmi épület is felújításra vár, és összességében az egész főtérre ráférne a munkáskéz. Egy szép kinézetű városban azonban meg is kell élni valamiből: Bokor Tibor egyik legnagyobb sikerének a közelmúltban létesített két ipari parkot tartja, bár megjegyzi, a csekély román állami és EU-s támogatás miatt a város önkormányzatának 50 százalékban kellett hozzájárulnia a terv kivitelezéséhez. Egy Székelyföldi város sportolói számára mégis a korcsolyapálya az egyik legfontosabb létesítmény, de erre egyelőre még várni kell, ugyanis a fedett jégpálya építése jövő év márciusára fejeződik be.
Kézdivásárhelyen, akárcsak a legtöbb Székelyföldi településen a legnagyobb gond az alacsony fizetés. Azt tartják, aki Kézdivásárhelyen vagy környékén dolgozni akar, az biztosan talál munkát a nadrágok völgyének nevezett városkában, ahol az országszerte ismert nadrágok készülnek. A textilipari vállalkozásoknak köszönhetően sikerült ugyan visszaszorítani a munkanélküliséget, az alkalmazottak többsége azonban jóval az országos átlag alatti, alacsony bérekre panaszkodik. A polgármester szerint a nemrég elkészült ipari parkokba igyekeznek olyan vállalatokat – főleg nehézgépipari cégeket – bevonni, ahol a bérek színvonala is magasabb lenne.
Néhány agrárvállalkozó kivételével a szebb időket megért mezőgazdaság az emberek többsége számára már nem tényező. A mezőgazdaság jó esetben is csak kiegészítő tevékenység olyan családoknak, akik a településen vagy annak környékén kisebb-nagyobb földterületekkel rendelkeznek.
Együttműködést szorgalmaz a Néppárt
Nem fest túl jó képet az RMDSZ-es városvezetésről az Erdélyi Magyar Néppárt helyi önkormányzati képviselője és a párt országos alelnöke, Taierling Johann. Az ellenzéki politikus szerint a legnagyobb gond a fiatalok tömeges kivándorlása. „Ha valamit tenni akar a városvezetés az érdekükben, akkor azt sürgősen el kell kezdenie. Ehhez jól fizető munkahelyek kellenek. Az ipari parkba mindenekelőtt olyan cégekre van szükség, amelyek hajlandók fejleszteni, és olyan munkahelyeket teremtenek, amelyek otthonmAradásra bírhatják a helyi és a környékbeli fiatalokat” – fogalmaz a tanácsos. Ehhez azonban olyan döntések szükségesek, amelyek a közérdeket, és nem egy szűk gazdasági réteg előnyeit támogatják – véli. A városvezetés jelenleg 120 állás megteremtését célozta meg, valójában azonban több száz jól fizetett munkahelyre volna szükség ahhoz, hogy a fiatalokat itthon lehessen tartani. A néppárti képviselő szerint az ipari park benépesítésében pártjának szakemberei is támogatják a polgármestert, de együttműködés mégsincs, ezt ugyanis az RMDSZ-es polgármester folyamatosan elutasította.
Pezsgő kultúra és turistaözön
Ha valami igazán jól működik Kézdivásárhelyen, az a kulturális élet. A Vigadó Művelődési Egyesület míves homlokzatú épülete mindig zajos az egymást váltó kulturális rendezvényektől. A 2009-ben indult Városi Színház előadásain kívül az impozáns épület könyvbemutatóknak, zenés és táncos esteknek, fotókiállításnak, költői-írói felolvasó esteknek, filmvetítéseknek és interaktív gyermekműsoroknak ad helyet. Az egyesület elnökétől, Lung László Zsolttól megtudtuk, alkalmanként kétnyelvű programokat is biztosítanak a helyi román lakosság számára. A könnyűzene és folklórdallamok mellett rendszerint operett- és opera-előadások is felkerülnek egy-egy kulturális évad repertoárjára.
„Az Őszi Sokadalomra már közel 16 éve gyűlnek össze a város és a környék lakói” – mondotta lapunknak Ménessy Kinga főszervező, a Polgármesteri Hivatal szóvivője. Kézdivásárhely céhes múltjának okán a koncerteken és kulturális programokon kívül a hagyományos termékek vásárára fektetik a hangsúlyt minden év augusztusában. A kézműves termékek és finomságok végeláthatatlan serege, a történelmet szinte mesélő látnivalók a környék borvizeivel is vonzzák a turistákat, idén augusztus végéig már több mint 130 ezren látogatták meg a települést. Idéntől a frissen kaput nyitott turisztikai iroda is hozzájárul az idegenforgalom fellendüléséhez.
Nem adják fel a zászlóügyet
Az elmúlt két esztendőben a céhes város a magyarság elégedetlenségétől volt hangos, miután a folyamatosan cserélődő megyei prefektusok újra és újra levétették a középületekre kitűzött székely zászlót. „A román tévécsatornák által gerjesztett feszültség teljesen ellentmond a tényeknek, hiszen a román és magyar városlakók egymás közt békés kapcsolatot ápolnak” – mondta a polgármester, aki a bizonyíték híján revizionista merényletkísérlettel vádolt Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjainak ügyét is túlzásnak tartja. A több mint húszezer lakost számláló városnak ma 6,2 százaléka román, akiknek mind a Vigadóban, mind az Őszi Sokadalom és a hagyományos termékvásárok során helyet, illetve programokat biztosítanak.
Bokor Tibor szerint békés együttélésről akkor beszélhetünk, ha mindkét nemzet kölcsönösen tiszteli egymás történelmi szimbólumait. „Belefáradtam a peres ügyek huzavonájába, így, ha a végszükség úgy hozza, magánterületek bevonásával, de mindenképpen kitűzik a székely zászlókat” – magyarázza a polgármester. Azt viszont ő sem érti, hogy számtalan más romániai településtől eltérően Kézdivásárhely miért nem tűzheti ki saját városi lobogóját annak ellenére sem, hogy ezt a helyi önkormányzat törvényesen megszavazta.
Kádár Hanga |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kihallgatnak a szoborrobbantásról (Egy megfigyelt család / 27.)
Egy – naponta többtucatnyi titkos informátor és securitatés által – ellenőrzött diktatúrában hogyan történhetett meg 1984. június 5-én 12.35 órakor a Szakszervezetek Művelődési Háza előtt a Vitéz Mihály szoborcsoportnál bekövetkezett robbanásos merénylet, amely Vaszi Jánoska 11 éves iskolás kisfiú halálát okozta? Szülei kérésére jómagam és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója jártuk végig a megfelelő választ végre megtudó utat.
 A „sajátos román forradalom” után meg mertek szólalni a megye volt vezetői. Rab Sándor, a volt megyei első titkár, valamint Aulich Sándor nyugalmazott belügyminisztériumi ezredes, a Securitate akkori parancsnoka interjúkban egyértelműen a hatalom provokációjának tulajdonította a történteket (csakhogy Vaszi Jánoska halála ebbe nem volt belekalkulálva!). 
„Sakkozó” (ez én vagyok) célszemélyt 1984-ben kihallgatja az I. Vezérigazgatóság II. Ügyosztályának főnöke, hogy megállapítsa a svájci Komlóssy Józseffel (aki unokatestvére) fenntartott kapcsolatának természetét. Ez alkalommal – a tiszt kérésére – bemutatja a célszemély azt a könyvet, amely 1984-ben jelent meg Budapesten Mályusz Elemértől Zsigmond király uralma Magyarországon címmel, melyet egy idegen állampolgár hozott be az országba. (Lásd a dokumentumot.)  Nos, ez a mellébeszélően megfogalmazott közbevetés egy 1989. február 6-ai, szintén Komlóssyval foglalkozó jelentésben található. Valójában az történt, hogy nekem a könyvet Komlóssy Jóska unokaöcsém hozta (de én ezt nem mondtam), és a robbantás előtti napon olvasgatva a hálószobánk asztalán volt, amikor meglátogatott Demse Márton csángó tanító Szántó Vilma néprajzos hölgy kíséretében. Nyilván később a nyomról nyomra követett Demsét tüzetesen kihallgatták sepsiszentgyörgyi látogatásairól (Ősz Erős Péterhez ment tőlem), s így kerülhetett a könyv szóba. A szoborrobbantást követően a Bukarestből jött securitatés csoport több gyanúba került magyar polgárt hallgatott ki napokon keresztül. Velem egy zömök és rendkívül dühös ezredes állt szóba, s csak fokozódott a haragja, amikor arra került a sor, hogy bizony Zsigmond király az egész Kárpát-medence uralkodója volt, az akkori Nagy-Magyarországé. Miután tartalmát románra lefordítva átadtam neki, elkobozta a könyvet, és kijelentette, hogy Erdély csak az 1867-es kiegyezés után volt Magyarországé. Szerény ellenvetésem paprikavörössé ingerelte, megrögzött nacionalistának, félrevezetett tudatlannak nevezett, és elküldött, de még megkérdezte (búcsúzóul), hogy hallottam-e, amit beszélnek, hogy a szobrot provokáció szándékával robbantották fel? Mindenfélét beszélnek az emberek – adtam a semmire sem kötelező választ, de senkit „nem tudtam megnevezni”.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Scolari püspök és a humanizmus kezdetei
Szombaton halálának 590. évfordulója alkalmából Andrea Scolari váradi püspök és a humanizmus kezdetei Magyarországon címmel szerveztek egyháztörténeti konferenciát a Püspöki Palotában.
A Székesegyház kriptájában megtartott közös imádkozás után a jelenlevők megtekintették az egyházmegye főtemploma oldalsó bejáratának két ajtója közti egyik falába beépített Scolari-síremléket, mellyel kapcsolatban azt tervezi a püspökség, hogy egy méltóbb és biztonságosabb helyre teszi át.
Ezután immár a Püspöki Palota dísztermében Lakatos Balla Attila egyházmegyei referens köszöntötte a megjelenteket. Mielőtt bemutatta volna a rangos meghívottakat, megjegyezte: az egyháztörténeti konferencia sorozat egy újabb mérföldkövéhez érkezett, hiszen ezúttal jó néhány évszázadot visszamennek az időben, és ennek a korszaknak a tanulmányozása bonyolultabb és összetettebb probléma, mint a 18. vagy a 19. századé.
Böcskei László megyés püspök hangsúlyozta: kíváncsian várja az előadásokat, hiszen a 15. századdal inkább csak a szakértők foglalkoznak, az átlagemberek kevésbé, ráadásul kevés forrásanyag áll rendelkezésre. Két Bunyitay-idézetet ajánlott az érdeklődők figyelmébe. Az egyik arról szólt, hogy ideérkezésekor Andrea Scolari püspök meg volt elégedve minden szempontból a püspöki lakkal, vagyis úgy tűnik, hogy otthonra lelt Váradon, a másik pedig arra utalt, hogy fontosnak tartotta a meglévő műalkotások megőrzését, az egyházmegye felvirágoztatását. Úgy fogalmazott a főpásztor: minden fejezet egy tégla az egyházmegye és a város történetében, és erre a kontinuitásra nekünk alapoznunk kell, nem szabad megszakítanunk.
Prajda Katalin, az MTA BTK Történelemtudományi Intézet kutatója Andrea Scolari mecénás tulajdonságáról értekezett. Mint elhangzott, a Scolari-család a 11. századig vezethető vissza Firenze városában, ahol nemességet kapott, de elszegényedett, így a 14. századra elveszítette politikai és társadalmi súlyát. Andrea Scolari születésének pontos dátuma nem ismert, az egyetemet Bolognában végezte. 1407-ben került a zágrábi püspökség élére, majd 1409-ben a pápa áthelyezte Váradra, ahol másfél évtizeden keresztül, 1426-ban bekövetkezett haláláig szolgált. Itt kisebb firenzei közösséget alakított ki, kereskedőket, a medicina és a jog doktorait hozatta ide. Püspöksége idején növelte családi vagyonát, ugyanis egy kanonokkal kereskedelmi társaságot alapított, melynek tevékenységi körébe a textilanyagokkal és a nemesfémmel való kereskedelem tartozott. Az ebből származó, illetve a püspökségi jövedelemből a családtagjait támogatta, valamint fontos kultúraközvetítői szerepet töltött be Firenze és Várad között a kapcsolatai lévén.
Takács Imre, az ELTE BTK Művészettörténeti Intézet igazgatója Scolari András és a magyar főpapok Zsigmond király korabeli művészeti reprezentációjáról tartott expozét, úgy hogy kiemelten szólt Scolari pecsétjéről, püspöki címeréről és a síremlékéről, valamint a várról, az első Székesegyházról és a váradi Szent László-hermáról. (Utóbbi kapcsán később Böcskei László püspök bejelentette: nagyobb összefogás körvonalazódik arra nézve, hogy a 2017-es Szent László-évben a győri herma nem véglegesen ugyan, de hazalátogasson Váradra).
Scolari végrendelete
Mikó Gábor, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa Scolari 1426-ban kelt végrendeletéről beszélt, melyből kiderült, hogy a 15. században is erős volt a bürokrácia. Többek közt arra tért ki: a magyar történetírók a 19. században kezdték el a lelőhelyét keresni a végrendeletnek. A firenzei állami levéltárban Vaisz Ignác találta meg nem hitelesített másolatát 1883-ban, de a szövegét nem adta ki. Az első és máig utolsó nyomtatás Balogh Jolánnak köszönhető (1923). A másolás helye és pontos ideje nem ismert. A dokumentum első részében a püspök firenzei személyeknek adományoz, a másik felében pedig a püspökség területén levő egyházi intézményeknek. A végrehajtónak unokatestvérét, Filippo Scolarit nevezte meg. A halála után aztán kalandos utóélete volt a testamentumnak, „köszönhetően” a bürokráciának.
Lővei Pál professzor, az MTA BTK Művészettörténeti Intézet munkatársa Andrea Școlari püspök síremlékének és más váradi, illetve Kárpát-medencei sírkőleleteknek a helyéről értekezett a a középkori magyar síremlék-művészetben, míg Zsupán Edina, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos osztályának a vezetője azt ismertette: milyen szerepet játszott Pier Paolo Vergerio itáliai humanista budai jelenléte abban, hogy Vitéz János váradi püspök lelkes híve legyen ennek az új irányzatnak.
Az Egyház, tudomány, kultúra. Főhajtás püspökeink emléke előtt című gyűjteményes kötetet a két szerkesztő, dr. Fleisz János egyetemi oktató és Fodor József vikárius mutatták be röviden. Az érdekes rendezvényt Böcskei László püspök szavaival zárult, aki az elhangzottakból azt a következtetést vonta le, hogy Várad az évszázadok folyamán az európai művelődés vérkeringésének meghatározó eleme volt, van mire tehát alapoznunk, csak nyitottnak kell mutatkoznunk erre, hiszen csak így tudunk mi is adakozókká válni.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Kiállították a Hunyadiak 15. századi birtoklevelét
Első ízben emlékeztek meg Vajdahunyad várában Luxemburgi Zsigmond magyar király 1409. október 18-án kelt adományleveléről, melyben Hunyadi János apjának, Serbe fia Vajknak (Woyk filii Serbe) adományozza Hunyadvárat a birtokaival együtt. Az adománylevelet, mely Vajk testvéreit, Magast és Radolt (Wo(y)k militi et p(er) eum Magas (e)t Radol), valamint az ugyancsak Radol nevű unokatestvérét is megemlíti, másolat formájában állították ki ez alkalomból Vajdahunyad várában. A korhű másolat mellett az adománylevél román, magyar és angol fordításban is megtekinthető. Az évfordulós rendezvény alkalmával a vajdahunyadi várban székelő múzeum rövid történelmi játékot is rendezett a Hunyadi lovagrend bevonásával, melyre meghívást kaptak a helyi tanintézmények diákjai is.  – A rendezvényen mintegy hetven diák és pedagógus vett részt, figyelemmel követve a lovagi tornát. E kezdeményezést, melyben a polgármesteri hivatal támogatását élveztük, folytatni szeretnénk, és az év folyamán több olyan rendezvényt készülünk megszervezni, mely a Hunyadi család életéhez kötődő fontosabb eseményeket eleveníti majd fel. Az iskolákkal is szeretnénk szorosabbra fűzni a kapcsolatot, hogy a diákok minél több helytörténeti információ birtokába jussanak – fogalmazott Sorin Tincu múzeumigazgató.  A kedden zajlott esemény végre kézzelfogható bizonyítéka, hogy Vajdahunyad önkormányzata komolyan gondolja a valós történelmi események előtérbe hozatalát az egyre népszerűbb lovagvárban. Miután az utóbbi években sikertelennek bizonyult a Drakula-kultusz bevezetése Vajdahunyadon, idén egyre több rendezvény eleveníti fel a Hunyadiak emlékét. A 600 éves adománylevél most kiállított másolata részévé válik a múzeum állandó kiállításának. 
Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad)

Műemlékek közt Dél-Erdélyben - Vajdahunyad várában (2.)
Hogyha Déva vára nem is annyira, de Vajdahunyad vára sokkal inkább fontosnak tűnik a románok számára. Mivel a dévaival ellentétben ez a várkastély viszonylag épen maradt fenn, sokkal könnyebb volt üzemeltetni és megteremteni a legújabbkori legendáriumát. Tény és való azonban, hogy elsősorban a magyar vonatkozásokra kell figyelni, illetve arra, hogy az erdélyi vajdaság, majd a fejedelemség korában is igen fontos szerepet töltött be. 
Luxemburgi Zsigmond (1369-1437)  magyar, német, cseh király, német-római császár Vajk kenéznek, Hunyadi János apjának adományozza ezt a területet, amely Hunyadi János kormányzósága idején válik birtokközponttá, ekkor épül fel az itteni lovagvár legkorábbi része. Később Bethlen Gábor végeztet jelentős felújítást és átépítést, majd Zólyomi Dávidné Bethlen Katalin az 1600-as évek közepén. Az erdélyi e megszűnése után (1691) az osztrákok vasraktárt rendeztek itt be, majd 1725-től a kincstári uradalom hivatalait helyezték el benne. Katonai célokra 1784-ben használták utoljára, amikor a Horea-féle parasztfelkelés idején ide menekült a környék nemessége és polgársága, majd vizsgálati fogságuk idején a várbani rabosították a felkelés vezetőit. 1818-ban és 1854-ban tűz pusztította. Az 1848-1849-es forradalom idején nem jutott számára különösebb szerep. 
A kiegyezés után a magyar kormány kiemelt fontosságúnak tartotta a várat, és 1868-ban, Arányi Lajos kampánya során adományokat gyűjtöttek. Schulcz Ferenc majf Steindl Imre irányította a felújításokat (1870-1874), akik mindent a gótika stílusjegyeinek rendeltek alá, olyan átépítéseket is végeztettek, amelyeket később vissza kellett bontani. A 19. század végén már komoly állami pénzeket fordított a budapesti vezetés a várra. Az igazi és tudományos igényű felújítás 1907 és 1913 között zajlott Möller István vezetésével. Előtte azonban a Millennium alkalmából (1896) a budapesti Városligetben felépült a Vajdahunyad vára, amely tartalmazza az eredeti vár Nebojsza-bástyája és a Mátyás-loggia másolatát (ezek az épületek 1908-ra készültek el), amelyek révén a maradék Magyarországon ma is népszerűsíthető Vajdahunyad egykori szerepe és az ott felhalmozott érték. 
Az már a korábbi személyes emlékeimhez tartozik, hogy amikor először ott jártam - úgy 1970 körül - sokkal magasabbnak tűnt. Lehetséges, hogy nem volt viszonyítási alapom, hiszen ez lehetett az első középkori vár, amelyet meglátogathattam. Pontosan nem emlékszem arra, hogy milyen kiállítás volt látható benne, az épület bizonyos jellegzetességei, formái azóta ivódtak belém. 
Akkor még javában működött a városban és környékén a nehézipar. Éjjel-nappal világított a kohók tüze, a város fölött sodronypályákon szállították egyik üzemrészből a másikba az ércet, a salakot, a szenet. Valahogy jobban lenyűgözte fantáziámat az ipar, hiszen lépten-nyomon azt dicsőítették a tankönyveink, a szülők és a rokonságunk nagy része is valahogy a vasiparhoz, a nyersvas- és acélgyártáshoz, illetve a véle szorosan összefüggő bányászathoz kötődött. Én azt hittem akkor, hogy az ipar és a szocializmus örökéletű lesz, és a 2000. évre minden baj megoldódik, akkor már tulajdonképpen a kommunizmus áldásaiban részesülhetünk majd, s én 37 évesen boldog részese lehetek benne minden földi jónak.
Nem tudtam, hogy ennek az ipartelepítésnek milyen előzményei vannak, és miféle ördögi praktikákból származtatható az a népességvándorlás, amely a háborúknál is jobban szétdúlta a székelyföldi közösségeket. A jellegzetes szagra és a pernyeként aláhulló anyagrészecskékre is emlékszem, amelyek a Siemens-Martin kemencékből áramlottak ki a légtérbe. Akkortájt nem esett túl sok szó a légszennyezés ártalmairól, arról, hogy a levegőbe kijutó anyagrészecskék mindenre rátelepednek, hogy lassan elszínezik a háztetőket, a falakat, lerakódnak az élő szervezetekben, és gyakorlatilag elviselhetetlenné teszik azt a környéket. Óriási bűn volt a várkastély köré telepíteni ezt az üzemet...
A vár tornyai - tetőzete és oldalfalai - régi idők tanújaként, de a szürke minden árnyalatában, egészen a koromfeketéig szennyezetten, vastag lerakódás alatt húzódtak meg a többi (ipari) torony közt, amelyek azt a füstöt okádták huszonnégy órás folytonossággal, s amelyek emberek ezreinek biztosították a megélhetését. Mintha szükséges áldozat lett volna Vajdahunyad vára, amelyet feláldoztak az iparosítás oltárán.
Aztán eltelt több mint húsz esztendő: 1993-ban következett számomra a második hunyadi várlátogatás. Ekkor ébredtem rá, hogy a nagyipar egyáltalán nem örökérvényű. Az apámék generációja ekkor már - aki megérte - nyugdíjas éveit tengette, jó esetben odahaza a szülőföldön, rosszabb megoldásként pedig valamelyik iparváros peremén levő tömbházlakásban, s az utánuk következők - az alig ötvenévesek - pedig korengedményes kényszernyugdíjra várva asszisztáltak a nagyipar végső lebontásán. Akkor már közeledtünk az Európai Unió nevű soros-mennyországhoz, amely - érdekes módon - ismét a kapitalizmust tartotta etalonnak - éppen 30. éves voltam, hét évvel a kommunista mennyek ideje eljövetele előtt, amikorra több iskolai dolgozatban is írtam a napfényes jövő bekövetkeztéről -, és meg voltam győződve, hogy mégiscsak az EU a nyerő, ott számunkra is terem babér, és jut némi dollár, illetőleg az akkor formálódó euróból is csepegtetnek számunkra valamennyit. A vár siralmas állapotban volt, ám látszott rajta, hogy túlélheti ezt az átmeneti kort, még akkor is, ha fenntartói nem szánnak rá különösebben figyelmet és pénzt. Még szerencse, hogy Vajdahunyad várában nem volt túl sok vas, s hogy a követ, a fát, a cserepet nem lehetett értékesíteni az ócskavastelepeken, mert így megmaradhatott. 
Akkortájt Hunyad és környéke az ipar felszámolásán dolgozott, és készülődött kiáramlani a nagyvilágba, ahol szükség van arra a tudásra, amelyet a kohómunkások, a bányászok birtokolnak. Nem nagyon kellett az ilyen ember sehol, így vagy átképezték magukat, vagy eltűntek a térségből. Egy olyan generáció nőtt itt fel, amely alig-alig tudott megismerkedni a munka világával. Nem volt már szükség a 3 x 8 órás időbeosztásra, amelyet a Beatrice a szocializmus alkonyán énekelt meg 1989-ban. 
Hunyad megyében az 1990 és 2010 közötti időszakban a leggyakoribb bűnelkövetési formák a fémlopáshoz kapcsolódtak. Az ócskavasfelvásárlók mindent átvettek, ami valamilyen fémből készült, a delikvensek pedig mindent vittek, ami mozdítható volt. 
Egy rokonom, aki kohómunkásként dolgozott, s innen ment nyugdíjba, többször is mesélt az unokáiról. Egy ideig történetesen azt ecsetelte, hogy szegény fiataloknak milyen nehéz az életük, mert mindig éjszaka kell dolgozniuk, s hogy milyen sokat vannak úton. A nagyapa akkor még nem tudhatta, hogy a csemeték egyszerű fémtolvajok, az egész megyét feltérképezték, s azért járnak éjszakai gyűjtőkörútra, mert olyankor kisebb a lebukás esélye. Évekig folytatták ezt a bizniszt, mígnem aztán tetten érték őket, és egész hosszú bűnlajstromot bizonyítottak rájuk. Az öregúr aztán többet nem dicsérte a fiatalokat. Több alkalommal is ültek, és integrálódtak a bűn világához. Olyannyira, hogy időnként most is megjelennek falun a nagyszülőknél. Ezek a csak románul beszélő unokák talán megkérdezik az öregeket, hogy mi a helyzet, hogy szolgál az egészségük, de olyankor mennek, amikor nyugdíjkifizetések vannak, s mindjárt kölcsön is kérik, vagy egyszerűen csak elveszik az öregek pénzét.  
Aztán ismét eltelt több mint két évtized, mire látogatóként megint odajutottam. A vár átesett egy teljes felújításon. A Hunyad Megyei Tanács időben észrevette, hogy az ipar és a bányászat után itt a turizmus jelentheti a kitörés lehetőségét. Nagyon nehéz a romokon építkezni. Helyi és EU-s forrásokat mozgósítottak. A várkastélyt teljesen felúíjtották a 2007-2014 közötti időszakban. Talán soha nem volt az utóbbi két évszázadban ilyen jó állapotban, bár egyes részletei elnagyoltak, illetve bosszantó helyenként, hogy új- vagy újszerű anyagokat látunk. A falakat lemosták, eltávolították róluk a szennyeződéseket.
Ha kinézünk az ablakokon - körös-körbe - azt a várost látni, amely egykor a vasból élt, mindenütt kibelezett ipari monstrumok, amelyek ma már minden funkcionalitást nélkülöznek. Ahhoz, hogy valóban élhető és másoknak is megmutatható legyen ez a környék, új várost kellene építeni, új megélhetési és foglalatossági formákat kellene találni.
Egyelőre alig látni ilyen kezdeményezéseket.
Az EU komoly szerkezetátalakítást javasolt, ehhez forrásokat is ajánlott. A fénykorában 9000 fős foglalkoztató üzemet privatizálták és korszerűsítették. Ma 2000 fő körüli a vasiparban dolgozók létszáma a városban. Gond azonban, hogy a felhagyott gyárrészek és a romok 140 hektárt foglalnak el, amelyeket nem sikerült megtisztítani és ökologizálni. A teljes sikerre és az áttörésre még várni kell.
A várlátogatók bérelhetnek idegennyelvű tourist gide-ot, ami multimédiás eszközökkel, magyar nyelven is eligazít az ódon falak között. Mi is kértünk egy ilyent. Szakmailag nem volt különösebben baj a felolvasott szöveggel, kicsit túlhangsúlyozta a román vagy románnak is tartott vonatkozásokat, viszont bosszantó volt, hogy a narrátor olyan magyar, esetleg magyar nyelvet ismerő helyi lakos volt, aki itt szocializálódott és archetípusa a szórvány(rom)magyarnak, amely konyhanyelv szintjén töri és felejti el lassan az anyanyelvét. Tele volt a szöveg segédigés szószerkezetekkel, helyzeten szórenddel, olyan hangsúlyokkal, hangformálással, amely mellett a györgyfalvi negyedben élő másod- és harmadgenerációs magyarok szlengje üde Hargita-alji tájnyelvi érték...
eloszekelyfold.com

Újabb régészeti leletek kerültek elő Kolozsvár főterén
Újabb adatokkal szolgálnak Kolozsvár múltjáról a város főterén dolgozó régészek: több mint száz sírhely került elő, a bennük talált pénzérmék bizonyítják, hogy a 15. század folyamán végig temetkeztek a kolozsvári Szent Mihály-templom bejárata elé. Azt is megtudtuk, hogy az 1950-es évekig lépcsőn léptek fel a templomkapuhoz a hívek.
Kolozsvár főterén február végén kezdtek dolgozni a régészek, miután véletlenül értesültek róla, hogy a tér nyugati oldalát gyalogos övezetté alakítják át. Mióta legutóbb beszélgettünk a Kolozsvár főterén zajló ásatások vezetőjével, Csók Zsolt régésszel, újabb, a Szent Mihály templom bejáratára merőleges szelvényt nyitottak. Erre a rétegtani vizsgálatok elvégzéséhez és a régi járószintek beazonosításához volt szükség.
A középkori járószintet nem sikerült megtalálni, mert a területet hosszú ideig temetkezésre használták és ezzel megbolygatták a földet, magyarázta az ásatást vezető régész, Csók Zsolt. Sikerült viszont azonosítani azt a két lépcsőfokot, ami a templomba felvezetett. Innen lehet tudni, hogy az eredeti járószint a mostani aszfaltozott járószinthez képest kb. 60 cm-rel lejjebb volt. A régészek feltételezése az, hogy a Bágyuj Lajos műemlék-restaurátor által vezetett, 1950-es években történt felújítási munkálatok során azt a lépcsőt, amely már egy szintben volt a küszöbbel, kitörték, hogy helyébe betehessék a bejárat előtt ma látható mélyített lábtörlőt.
Főleg gyermekeket temettek a középkorban a kolozsvári templom elé
Több mint száz sírt is feltártak a régészek a templom előtt nyitott szelvényben, ezek nagyrészt középkoriak, korukat az elhunytak kezébe, szemére helyezett obolusok, pénzérmék segítségével lehet megállapítani. Több ilyen is előkerült, közülük három darabot sikerült azonosítani három különböző korból: egy Mátyás dénárt, amit 1465 és 1468 között nyomtak, egy I. Ulászló-pénzt (1442-’43-ból) és egy Luxemburgi Zsigmond korabeli quartingot, kis érmét az 1430-’35 közötti időszakból.
A régészek eddig arra a következtetésre jutottak, hogy a teljes 15. században temetkeztek a templom elé. Az alsóbb szintek újabb adatokkal szolgálhatnak, például kiderülhet, hogy meddig terjedt a főtéren korábban feltárt Árpád-kori temető. A templom belsejében 2016-ban feltárt sírok között találtak olyant is, amelyre a templom alapozása rá volt téve és 13. századi szíjcsat volt benne. Újabb, ebből a korból származó leletek megerősíthetik, hogy az Árpád-kori temető, amelyet ott tártak fel, ahol ma a főtéri közillemhely van, a mostani templom területén is húzódott.
A most feltárt sírok 80 százalékban gyermekek csontvázát tartalmazzák. A templom belsejében végzett feltáráskor szintén többségében gyermeksírokat találtak. Egy lehetséges magyarázat az a középkori hiedelem, mondta Csók Zsolt, hogy akit közelebb temetnek a templomhoz, nagyobb eséllyel üdvözül, ezért a gyermekeket megpróbálták a templomhoz minél közelebb elhantolni, ha elég pénze volt a családnak, akkor egyenesen a templomba.
A temető túlzsúfoltságát jól mutatja, hogy a különböző időpontban eltemetett emberek csontváza annyira közel van egymáshoz, hogy úgy tűnhet, mintha többszemélyes temetésről lenne szó.
A középkori embernek valószínűleg más felfogása volt a temetőről, mint ma nekünk, ezért nem okozott gondot számára, hogy a templomba igyekezve sírokon tapos, magyarázta Csók Zsolt. Sírkövekkel sem jelölték az elhantolt helyét, logisztikailag sem lett volna megoldható, hogy a különböző körmenetek alkalmával sírkövek között szlalomozzanak a hívek, tette hozzá.
Előbukkant a középkori cinterem (temető) fala is, amely körbevette a templomot és az eddigi feltételezések szerint a 14. század végén, a templom építése után emelték. Sikerült azonosítani azt a 14. századi szintet is, amelyen az emberek jártak, amikor a templom épült. Ezt a szintet egy masszív habarcs-, kő- és építőanyag-réteg jelzi, árulta el a régész.
Tovább haladnak a szűz földig
Most a római omlási rétegeknél jár az ásatás, a cél pedig az, hogy eljussanak a szűz földig, ami akár további két métert is jelenthet, ezért bizonytalan, hogy mikor zárul le az ásatás, mondta a szakember.
„A Facebookon megjelent kommentek hihetetlenül bántóak számunkra” – tette hozzá Csók Zsolt, azokra a hozzászólásokra utalva, amelyek a régészeket azzal vádolják, hogy a középkori „magyar” múlt mellett a római „román” múltat is feltárják. A Szabadság napilapban megjelent cikkében Szabó Csaba régész részletesen foglalkozik a kolozsvári ásatások átpolitizálásának előzményeivel, rámutatva, hogy először az 1940-es évekbeli ásatáson volt presztízskérdés, hogy a kolozsvári régészek milyen leletek után kutatnak, később pedig az 1990-es években és a 2000-es évek elején zajló főtéri ásatásokon „felejtették el” a középkori rétegeket dokumentálni.
Csók Zsolt hangsúlyozta, hogy ezen a területen ásni a következő 100 évben nem lesz lehetőség, a régészeknek pedig szakmai kötelessége minden réteget feltárni és dokumentálni. Többek között érdekes adatok derülhetnek ki arról, hogy a középkorban hogyan viszonyultak az előkerülő római leletekhez, tette hozzá. Azt is elmondta, hogy a jelenlegi ásatások olyan gyakorlati lehetőséget jelentenek a kolozsvári régészhallgatóknak, amilyenről ő diákkorában csak álmodott.
Zsizsmann Erika
maszol.ro

Főtéri ásatások és amiről a halottak mesélnek
Fiatalok, gyermekek, csecsemők csontvázai kerültek elő
Immár több hete tartanak Kolozsvár főterén és a Szent Mihály-templom bejáratánál a régészeti ásatások. Mint azt már megírtuk, az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai által végzett feltárások során a régészek nyomára bukkantak az egykor a templom előtt álló, 18. századi barokk fogadalmi kapu alapjaira, a templom körüli cinterem falára és az alatt húzódó római falakra is. Az ásatás legérdekesebb része azonban a templom bejárata előtt húzott két szekcióban feltárt 158 sír, amely számos érdekes részlettel szolgál Kolozsvár 15. századi lakosságáról és a templom körülötti temetőről. Az ásatást vezető régészek beszámolója szerint ugyanis a 158 sír a Luxemburgi Zsigmond korabeli temető része lehetett, amely az akkor még viszonylag fiatal, épphogy elkészült Szent Mihály-templom körül alakult ki. A temető számos olyan részlettel szolgál, amely rávilágít a késő középkori Magyar Királyság-korabeli temetők tulajdonságaira és a helyi sajátosságokra is.
A két szekcióban ásott temető-részlet csak kis szelete a templom körül kialakult jóval kiterjedtebb cinteremnek, amelyben a becslések szerint akár 2500 sír is lehetett. A szorosan egymás mellé és fölé temetkező középkori kolozsváriak sírjai igen szegényesek, néhányukban találtak csupán a temetőt jól datáló érméket Luxemburgi Zsigmond és Mátyás király korából, valamint apró fémtárgyakat, többek között övcsatokat és néhány kerámia-töredéket. A 158 halott döntő többsége fiatal, 20 év alatti gyermek vagy kamasz. A sokszor csak töredékesen megmaradt csontvázak jelentős része – különösen a templom eredeti, ugyancsak most felfedezett lépcsőjéhez közel temetettek – fiatal gyermekek, nemegyszer csecsemők maradványai. A kutatást felügyelő régészek elmondták, hogy a csontvázak elsődleges vizsgálatából már kiderült, hogy a most feltárt sírokban talált személyekkel nem járvány végzett, hanem korai haláluk valószínűleg a középkorban magas gyermekhalandóságnak és rossz közegészségügyi viszonyoknak tudható be.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

A Szent Korona hiteles másolatára is tisztelettel kell tekintenünk
Dicsőség és hányatott sors
A Szent Korona hányatott sorsáról, valamint a koronaőrség történetéről tartott nagy ívű előadást v. Kerecsen László koronaőr-parancsnok péntek este a Székely Nemzeti Múzeumban. Az eseményt népes hallgatóság tisztelte meg jelenlétével.
A rendezvény nemzeti ereklyénk hiteles másolatának a koronaőrök által a Bartók-terembe történő ünnepélyes behozatalával, elhelyezésével és nemzeti imánk eléneklésével kezdődött. A felemelő pillanatok után a szervező Történelmi Vitézi Rend sepsiszéki állományának képviseletében v. Molnár Zsolt hadnagy köszöntötte a jelenlévőket, majd Wass Albert A bujdosó imája című verse hangzott el v. Bagaméri László tolmácsolásában.
– A Szent Korona a magyar államiság jelképe, és a hagyomány szerint a főhatalom birtokosa, az alattvalók érdekeit és az ország területi integritását megjelenítő független személy, aki az uralkodó felett áll. Éppen ezért, amint szüleink fényképére, úgy a hiteles másolatára is tisztelettel kell tekintenünk – szögezte le az előadó, majd rátért a korona történetének vázlatos ismertetésére. Ennek során megtudhattuk, hogy Szent István koronája beavató jellegű volt, vagyis csak királlyá szentelésekor kerülhetett a magyar uralkodó fejére, ha pedig ez nem történt meg, valódi királyi hatalommal nem rendelkezhetett. Pótolhatatlan volta a koronaőri intézmény kialakulásához vezetett.
A 14. századig az egyház őrizte Székesfehérváron, a Szűz Máriáról elnevezett székesegyházban, mely az Árpád-házi királyok koronázási temploma és egyben temetkezési helye volt. Ennek a szokásrendnek Vencel vetett véget, aki 1301-ben történt koronázását követően cseh földre vitette, és személyes felügyelete alá helyeztette. Innen az 1310-ben trónra került Károly Róbert hozatta vissza Magyarországra, de már nem Székesfehérvárra, hanem az új királyi székhelyre, Visegrádra. Nagy Lajos (1342–1382) és Zsigmond király (1387–1437) uralkodása alatt egy ideig Budán őrizték, 1434 és 1439 között pedig Esztergomban, az érseki palotában. Albert király ismét Visegrádon őriztette, ahonnan 1440-ben özvegye ellopatta, és vele együtt Bécsbe menekült, ahol átadta Frigyes császárnak. Tőle Hunyadi Mátyás vásárolta vissza, akinek a Szent Korona hiányában hat évet kellett várakoznia a megkoronázására. Mindebből okulva 1464-ben törvénnyel szabályozták őrzésének helyét (Visegrád) és körülményeit, ezzel létrehozván a koronaőri intézményt és meghatározván annak működését.
Szent Koronánk hányatott sorsa azonban ezzel nem ért véget, a történelmi viharok következtében ugyanis többször menekítették vagy hurcolták egyik helyről a másikra. Trencséntől Siklóson, Budán, Erdélyen, Kassán, Bécsen, Prágán, Pozsonyon, Zólyom várán, Kassán, Ecseden, Győrön át Passauig, majd onnan vissza Budára. De a magyar forradalom és szabadságharc leverése után volt elásva Orsován és a II. világháború végén az ausztriai Mattseeben is. Itt került az amerikai hadsereg birtokába, majd a Fort Knoxban (Kentucky állam) lévő katonai támaszpontra, és Jimmy Carter elnöksége idején, 1978. január 5-én szolgáltatták vissza Magyarországnak.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Köztéri iparművészeti emléktárgyak leltára
Felfrissítettük a Kolozsváron található monarchiabeli tengerszintfeletti magasságmérő oszlopok és utcai csatornafedők számbavételét, amelyet tavaly kezdtünk el. A valamikori kincses Kolozsváron mára sok ilyen emlékünk tűnt el, és a jelenlegi lakosság túlnyomó részének nincs is tudomása ezeknek a műtárgyaknak az egykori rendeltetéséről. A fennmaradtakat olvasói segédlettel leltároztuk fel.
Decemberben felhívással fordulunk olvasóinkhoz, próbáljuk közösen felleltározni a még meglevő hasonló emlékeinket: a magasságmérő oszlopokat és az azokkal egyidős, utcáinkon még használatban álló magyar feliratú csatornafedőket. Ha látnak ilyen tárgyakat, közöljék velünk, hogy hol és milyen állapotban találhatók, az sem baj, ha fényképet küldenek be. Így jelzett nekünk K. Z., M.L., J. GY. , K.J. és Ö. B. olvasónk, akiknek ezúton is köszönjük a közreműködést.
Városunkban jelenleg a következő pontokon álló magasságjelző fémoszlopokról tudunk: magyar színház épülete mellett (XLIX 347.975); Trefort/Haşdeu és Haller Károly/Ion Creangă utcák sarka; Nyárfasor/Plopilor utca, a BBTE szállodájának bejárata (XLIX 347.935); Fellegvár (XXXVII 399.993); Monostori út 16. (falban, XXXVII……. 358.185); Monostori út, a sörgyárral szemben, falban (XXXV 349.314); Mócok útja/Moţilor 62., falban (XXI 344.121), Biasini szálló (IX 359.826); Szőlő/Viilor utca; Sáncalja/Drăgălina és Borjúmálalji/Grigorescu utcák találkozása (XXII 343.643); Árpád híd Radák/Dacia utcai hídfője. Megjegyzés: az Árpád híd újjáépítése során a magasságmérő oszlop nem sérült meg, ma is helyén, az északi hídfőnél található.
A többnyire megkopott, de még használatban levő, magyar feliratú utcai csatornafedők közül a következőket sikerült azonosítani (a legközelebb eső ingatlan címével): Virág/Micu Klein u. 3., 11., 16.; Fogoly/Potaissa és Egyetem/Universităţii utcák sarka; Pillangó/Actorului u. 14. és 27.; Gyárfás Jenő/Bistriţei u. 16., 26–30., 32., 61.; Farkas/Kogălniceanu u. 4. és 8.; Rózsa/Samuil Micu u. 9.; Méhes/Septimiu Albinii u. 17.; Külső-Farkas/V. Milea u. 78., Szentlélek/V. Fulicea 7., Zsigmond király/Călugăreni 6., 17., 27., Kismester/Bob és Kötő/Raţiu utcák kereszteződésében, Postakert/Cuza Vodă 4., Budai Nagy Antal/Dorobanţilor 31., Szappany/Tipografiei u. 4–6., Bocskai/A.Iancu tér, a Vasútigazgatóság bejárata, Csermalom/Gorunului 18., Szamosközi/H. Barbusse és Móricz Zsigmond/Bucureşti utcák sarka.
Ha a fentieken kívül valaki még felfedez ilyen szabadtéri régiségeket, kérjük, értesítsen bennünket. Történelmünk, civilizációnk apró, de a maguk nemében jelentős részleteiről van szó.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Ismét virágkocsik vonultak végig Váradon
Augusztus 21-én, Várad önkormányzatának szervezésében idén is felvonult egy új útvonalon több virágkocsi azok közül, melyeket egy nappal korábban a Debreceni Virágkarneválon lehetett megtekinteni. A menet élő tagjairól a Bihar Megyei Tanács gondoskodott.
A polgármesteri hivatal által működtetett Nagyvárad és Térsége Turizmusát Népszerűsítő Egyesület (APTOR) partnerségben a Szent László Egyesülettel, és együttműködésben Debrecen Önkormányzatával ezúttal négy virágkocsit tett közszemlére a partiumi megyeszékhelyen. A városban zajló közmű-munkálatok miatt a startvonal és a felvonulási útvonal némiképpen megváltozott, így a kompozíciók a Decebal és Dacia sugárút keresztőzésében levő körforgalom közelében várakoztak 11 óra után arra, hogy aztán 14 órától végighaladjanak a Decebal sugárút-Tudor Vladimirescu/Körös utca-Szent László tér útvonalon.
Mihai Jurca, az APTOR ügyvezető igazgatója az indulás előtt azt nyilatkozta: örülnek annak, hogy az előző évekhez hasonlóan idén is sok a résztvevő. „Ez egy fontos ünnepe a városnak, remélem, hogy minél több váradi elkíséri a több mint 350 fős menetet a Szent László térig, ahol szintén kiállítjuk a gyönyörű virágkocsikat” – fogalmazott.
A minden évben fő látványosságot nyújtó és legnépszerűbb kompozíció a Szent Koronát ábrázoló, és arra a tényre alapszik, hogy a korona a magyarok legfontosabb nemzeti ereklyéje, a magyar államiság jelképe. Szent István intelmeinek bizonysága szerint a Szent Korona jelenti az országot, a királyságot, a királyt, a hitet, az egyházat, az uralkodói tulajdonságokat és az erényeket. Fiának, Imre hercegnek azt írja, hogy „az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját”. A kompozíció azonban csak a koronázási jelvényekkel – az országalmával és a jogarral – teljes.
A Nyáját terelő jó pásztor kocsi a két vallási központ, Esztergom és Debrecen megtartó hitéletének közös gyökereit mutatta fel. A kereszt(y)én(y) szimbolikában a bárány a világ bűneit hordozó, a helyettes áldozatot vállaló Megváltó jelképe. Isten Báránya az, aki elveszi a világ bűneit, s megváltásával legyőzi a halált. A zászlós bárány a helvét hitvallást szimbolizáló zászlóra tekintett, s a nyájat terelő Pásztorra. Arra a jó Pásztorra, aki bárányait ismeri, nevükön szólítja őket, az elveszett bárányt sem hagyja elveszni, utánamegy, s a nyájáért életét adja. Ugyanakkor pedig az eget és a földet mintázó cifraszűrben lépdelő pásztor furulyájából úgymond a Teremtő Erő, az Ige szökkentette szárba a virágokat.
Gazdag hagyományok
Az Unió nevet viselő kompozíció arra utalt, hogy a két testvérváros, Nagyvárad és Debrecen gazdag hagyományokkal rendelkezik. A városok közti együttműködés 25 éve fokozatosan erősödik, az összetartozást többek közt a Virágkarneválok alkalmával közösen indított virágkocsik is jelképezik. Az ez évi kompozíció a két régióra jellemző keresztény szimbólumokat helyezte a középpontba, az oroszlán pedig a nomád és pogány népek portyáival szembeni kitartást és bátorságot testesítette meg. A virágkocsi koncepciója Szent László és Luxemburgi Zsigmond egykori sírhelye, a nagyváradi vár újraértelmezésén alapult. Mivel az erődítmény sok-sok éven át a régió kulturális központja volt, így a bástyái voltak láthatóak. A virágkocsi egyik legfontosabb szimbóluma az angyal lábai alatt látható könyv volt, amely a két város kultúra iránti elkötelezettségét, valamint kulturális intézményeit jelképezte.
Az Őslények világa a Fórum Debrecen Bevásárlóközpont virágkocsija volt, mely idén ismét egy újabb kiállításra invitálja szeptember 1-től az érdeklődőket, mely interaktív tárlaton a mamutok és más őslények világába nyerhettek betekintést a látogatók.
Fellépők
A résztvevőkről, illetve a fellépőkről a Bihar Megyei Tanács, illetve a Bihar Megye Turisztikai Desztináció Menedzsment Ügynökség (TDM) gondoskodott, a Nyitott Ablak Európára rendezvény keretében. Az osztogatott szórólapok szerint ezek a következők voltak: nagyváradi Mystique mazsorett és hegyközcsatári Angels mazsorett, a Francisc Hubic Művészeti Iskola Art Group Music csoportja, a váradi Sunshine Dance, a tiszafüredi Dalma Dance, a Tiszafüredi Fúvósok, a zentai Flamenco, a Unique Dance stúdió, a margittai Clevers, a székelyhídi Tini Dance Center, a szalacsi mazsorettek és a szentjobbi huszárok.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ma

Beszámoló a XXIII. Partiumi Honismereti Konferenciáról
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2017. szeptember 1–3. között Nagyváradon szervezte meg a XXIII. honismereti konferenciáját, a Partiumi Keresztény Egyetem új épületének amfiteátrumában. A regisztráció alatt mindenki megkapta a 2-es számú Partium lapunkat, amely a konferencián elhangzó előadásokat tartalmazza.
Az ünnepélyes megnyitó a Szózat eléneklésével kezdődött. Ezt követően ökumenikus áhítatot tartott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynöke. A résztvevőket köszöntötte Dukrét Géza, a PBMET elnöke. A házigazdák nevében dr. Pálfi József, az egyetem rektora köszöntötte a konferenciát, kifejtette, hogy a két intézménynek közös célkitűzései vannak, közöttük a Partium és a Bánság értékeinek felkutatása és megismertetése. Ennek érdekében a PKE és a PBMET együttműködési szerződést írt alá. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kihangsúlyozta, hogy minden ilyen rendezvényt, ahol megnyilvánulhatunk, támogatni kell. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke elmondta, hogy az egyesület egyik értéke ennek a térségnek, hiszen ha nem lennének feltárva a helyi értékek, akkor azok már nem is lennének. Igazi műhelyt hoztak létre az itt folyó kutatómunka érdekében. Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) elnöke szerint az egyesület által elvégzett munka maradandó értéke a magyar művelődéstörténetnek. Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke szerint nagyon fontos megóvni épített örökségünket. Utalva az egyesület könyvkiadására, fontosnak tartja, hogy a feltárt helytörténeti anyagok könyvekben megjelenjenek, mert így biztosan hozzáférhetők. Wanek Ferenc az Erdélyi Múzeum Egyesület nevében üdvözölte a konferenciát, sok sikert kívánva. Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke boldognak érezte magát, hogy itt lehet, mert sokat tanult az egyesülettől. Kállai Irén, a Berettyó Kulturális Központ igazgatója, kifejtette, hogy régi kapcsolatai vannak az egyesülettel, közös tevékenységek szervezésében és a könyvkiadásban. A konferenciát még megtisztelte jelenlétével Széphegyi László, a Város és Faluvédők Szövetségének alelnöke, Fehér József, a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke, Kiss Endre József, a Kazinczy Ferenc Társaság titkára, dr. Dénes Zoltán kanonok, egyetemi docens, Millisits Máté, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke, Sárkány Viola, a Bocskai István Szövetség elnöke, Dukrét Lajos, a Háromszéki Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke, Balazsi József, Érsemjén polgármestere.
A köszöntések után átadtuk az idei Fényes Elek-díjakat: Berecz Gábor, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke és Gaál György, a KLMT elnöke kapta meg.
Az ünnepség után a plenáris ülés következett. A konferencia témái a következők voltak: Szent László éve, a Reformáció ötszáz éves ünnepe, Nagy személyiségeink emlékezete. Meghallgattuk Bélfenyéri Tamást, Fugyivásárhely, Szent László törvénykönyveiről. Dr. Pálfi József érdekes előadást tartott a Váradi Bibliáról. Olasz Angéla (Arad), a Kárpát-medencében található Szent László-emlékeket ismertette, vetített képes előadásban.
Délután dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) A keresztény vallás változásai térben és időben című értekezését ismertette, a kereszténység több mint kétezer évének eseményeibe nyújtott betekintést. Szekernyés János (Temesvár) A protestantizmus kezdetei a Temesközben című nagy ívű ismertetőjét hallgathattuk meg. Dr. Dénes Zoltán atya a levéltári kutatások kimeríthetetlenségéről beszélt a Szent László emlékei Biharban című, rendkívül érdekes előadásában. Kifejtette, hogy a váradi vár nemzeti emlékhely, ahol királyaink vannak eltemetve. Deák József (Borossebes) I. Zsigmond király életéről és szerepéről beszélt. Ezután könyvbemutató következett: Fazekas Lóránd Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című könyvét Kiss Kálmán (Túrterebes) ismertette. Itt említem meg, hogy a Podmaniczky-díjas Kósa Pál, a Várak, kastélyok, templomok folyóirat főszerkesztője, számos folyóiratot hozott ajándékba.
Ezután a közgyűlés következett, amelyen az elnök és a területi elnökök rövid beszámolót tartottak. Majd a következő problémákat tárgyalták meg: a következő év kutatási témái, javaslatok a jövő évi programba, a következő konferencia helyszíne, székhely a Partiumi Keresztény Egyetemen, majd díszokleveleket adtunk át a nyolcvanon felüli tagtársainknak.
Este fellépett a Csillagocska néptánccsoport, fergeteges előadást tartva. Majd meghallgattuk Meleg Vilmos színművész szívhez szóló előadóestjét.
Szombat délelőtt a következő előadások hangzottak el: Mihálka Nándor (Nagyvárad) vetített képes előadásában a váradi várban történt ásatások történetét, a középkori székesegyház építéstörténetét ismertette. Mivel Arany-évet is ünneplünk, két előadás hangzott el: Nagy Aranka (Nagyvárad) Arany János családja, Ujj János (Arad) az aradi Kölcsey Egyesület emlékezése Arany János halálakor. Ezután dr. Vajda Sándor, (Borosjenő) Perecsényi Nagy László író, költő életét és munkásságát ismertette, aki Nagyváradon született, s korának egyik polihisztora volt. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője bemutatta a legújabb lapszámokat. Ezután Millisits Máté, Budapestről, Europa Nostra-díjas, Műemléki felújítások a Kárpát-medencében című kiállítását nyitotta meg.
Kávészünet után Kiss Endre József (Sárospatak) A reformáció Közép-Európában című előadását hallhattuk meg, majd Kupán Árpád (Nagyvárad) az egyházépítő és szervező Sulyok István püspök áldozatos tevékenységét ismertette. Pásztai Ottó (Nagyvárad) az András család híres személyiségeinek munkásságát mutatta be. A kétszáz éve született Irinyi Jánosról, a tudósról Makai Zoltán (Nagyvárad) értekezett. Dr. Szabó József, bihardiószegi helytörténész az Érmellék szőlészetének és borászatának apostolait mutatta be. Messik Miklós, a budapesti Magyar Emlékek a Világban Egyesület elnöke Széchenyi-emlékek nyomában a Partiumban című, vetített képes előadását tekinthettük meg.
Délután két előadást hallgattunk meg: Vallasek István (Kolozsvár) Toró Tibor atomfizikus élete és munkássága, Komáromi Ernő (Nagyvárad) Szántói Komáromi János élete és munkássága. Ezután Mihálka Nándor muzeológus vezetésével meglátogattuk a nemrég restaurált váradi vár részeit, a Vármúzeumot. Közben megkoszorúztuk Arany János szobrát. Este Dalolj velünk címen, magyar nótákat énekeltünk.
Vasárnap a Fekete-Körös-völgyének műemléktemplomaival és népművészetével ismerkedtek a résztvevők. Magyarremetén megcsodáltuk a nemrég restaurált 13. századi műemlék templomot. Itt található a Partiumban egyedül álló Szent László-legenda falfestményei. Belényesben meglátogattuk a római katolikus templomot, amely 1752-ben épült. Ezután megkoszorúztuk Köröstárkányban a mártírok és hősi halottak emlékművét. Várasfenesen megcsodáltuk a Vura család tájházát, amelyben megőrizték a család régi népviseletét, régi tárgyait. Itt épült fel Györffy István néprajztudós emlékterme. Az ő tevékenységéről, a Fekete-Körös-völgyi kutatómunkájáról Dukrét Géza tartott előadást. Körutunkat Nagyszalonta megismerésével zártuk. Dánielisz Endre ny. tanár, helytörténész bemutatta a szoborparkot, a református templomot, az Arany-portát, Sinka István és Zilahy Lajos szülőházát, végül a Csonka-toronyban lévő Arany János Emlékmúzeumot.
A konferenciát támogatta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, valamint az RMDSZ és Communitas Alapítvány.
Dukrét Géza / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szent László kultusza (II.)
dvari tiszteletét jelzi, hogy Lászlóról nevezték el Könyves Kálmán fiatalon meghalt fiát, Vak Béla másodszülöttjét, II.Géza egyik oklevelében pedig „Kegyes Király”-nak nevezte Lászlót. E dinasztikus tisztelet III. Béla idején teljesedett ki, aki a szentté avatását is kezdeményezte.
A Váradi Regstrumban a 13. század folyamán László sírjára és ereklyéire vonatkozó feljegyzések találjuk, mivel Várad, mint hiteleshely, istenítéletek helyszíne volt, s a perbe fogottak a szent király ereklyéire tettek esküt.
A 13. század végétől, IV. László uralkodásától vált királyaink szokásává, hogy koronázásuk után elzarándokoltak az ország patrónusa, Szent László sírjához.
1301-ben III. Andrással kihalt az Árpád-házi királyok nemzetsége, de ez nem okozott törést Szent László tiszteletében, ugyanis a 14. század Anjou-udvarában a kultikus tradíciókat továbbfejlesztették, s ennek a szentkultusznak határozott politikai funkciói is voltak, mert minden kínálkozó lehetőséget megragadtak, hogy ország-világ előtt reprezentáljanak a magyar „szent királyok” sorával. Ekkor terjed el a három szent király: az öreg bölcs István, a harcias lovag László, és a szűzies ifjú Imre együttes tisztelete, mely templomi freskókon, oltárképeken is megjelenik.
Az Anjouk idején a királyi udvar mellett Várad lett a Szent László-kultusz másik központja.Az Árpád-házi uralkodók közül ide temetkezett II. István (a közeli váradhegyfoki monostorba), II. András (földi maradványait csak később vitték át az egresi ciszterci egyházba) és a közeli Biharszegen meggyilkolt IV. László is. Károly Róbert második feleségét, Zsigmond királyt és első feleségét Anjou Máriát is ide temették.
Szerkesztette: Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. szeptember 25-én, hétfőn 18 órakor a Jelen Ház nagytermében, a Szent királyok nemzetsége rendezvénysorozat III. részeként a Szent László-emlékév keretében Csillagok közt támadt új csillag címmel a magyar keresztény állam megszilárdítójáról videóvetítéssel egybekötött ismertető előadással emlékezik meg.
Meghívott előadó: Olasz Angéla Kölcsey-díjas nyugalmazott tanár, házigazda: Murvai Miklós.
Társszervező: az EMNT Arad Megyei Szervezete. Nyugati Jelen (Arad)