Szent László kultusza került a középpontba Székelyudvarhelyen
A sziklahitű király címmel rendezett Szent László Emlékkonferenciát a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és az Orbán Balázs Akadémia szombaton a székelyudvarhelyi Városháza Szent István-termében.
Mára már majdnem minden információs felület beszámolt róla, hogy a 2017-es évet Szent László-emlékévnek nyilvánította a nemzetpolitikai államtitkárság, a lovagkirálynak is nevezett első László magyar király trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából. Mivel környékünkön található a lovagkirály kultuszához köthető legtöbb fennmaradt falkép és legendáit sok településen ismerik, őrzik, idén számos tudományos, ismertető, valamint turistacsalogató projekt zajlott a témában.
Egyebek közt ezekről is szó volt a konferencián.
Nálunk van a legtöbb falkép
A szombat kora délelőtti regisztráció után köszöntőbeszédek hangoztak el az esemény szervezői, illetve a város képviseletében Gálfi Árpád polgármester részéről. Majd a szent király egyházpolitikájától a modern eszközökkel újraélesztett kultuszon és művészettörténeti barangoláson át a korabeli viseletekig számos érdekességet sorakoztattak fel az előadók. Nemrég egy kisebb csoport hozzáfogott a Szent László-legenda falképeinek nemzetközi digitalizálásához, jó minőségű fotókkal, a témával kapcsolatos kutatássokkal, szakirodalommal egybefogva – erről számolt be a projekt egyik koordinátora, Sashalmi-Fekete Tamás. A projekt lenyomata egy folyamatosan frissülő honlap, a szentlaszlo.com, melyet a konferencia részvevőinek volt szerencséjük megismerni.
A legenda tovább él
Ezt követően a Székelyföldi Legendárium csapata és Gyöngyössy János mérnök-grafikus által készített, a tervek szerint idén karácsonykor megjelenő Szent László Kárpát-medencei legendáriuma – A sziklahitű király című kiadvány bemutatója következett. A térképpel is ellátott könyv mesei keretbe foglalja a Kárpát-medencében fellelhető legendák, irodalmi alkotások egy részét. A kötetet Gyöngyössy János mutatta be, mindazoknak ajánlva, akik gyermeki kíváncsisággal és kis humorral fordulnak a témához. A kiadványon a Székelyföldi Legendárium csapata mellett freskóértelmezők, építészek, művészettörténészek és Muszka Sándor író is dolgozott. A legendák világán Szőrmanó és Zete vezeti végig az olvasót.
A bemutatót Szabó Károly fotós, filmes képes beszámolója követte a Szent László-freskók felkereséséről, majd Hidán Csaba László, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora tartott történelmi előadást. Az eseményen középkori hadi viseleti bemutatót is láthattak az érdeklődők, illetve állófogadáson vehettek részt, majd Szőcs Barna zongorajátékával zárult a nap. Dávid Anna Júlia / Székelyhon.ro

Viharban is fellobbant a remény lángja (Székelyföld autonómiájának Napja)
Kiolthatja a gyertyákat, fáklyákat, akadályozhatja az őrtüzek fellobbanását a viharos szél és eső, de lelkünkben az autonómia és szabadság lángját nem tudja kioltani – hangzott el tegnap Sepsiszentgyörgyön Székelyföld autonómiájának napján a turulszobornál tartott rendezvényen. A zuhogó eső, erős szél dacára mintegy kétszázan hallgattak a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívó szavára és vonultak ki gyertyákkal, fáklyákkal, székely zászlóval kinyilvánítani autonómiaigényüket.
Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke felidézte, hogy az elmúlt években október végén az SZNT kezdeményezésére került sor a székelyek nagy menetelésére, a következő esztendőkben pedig Székelyföld határait világították ki, így született döntés, hogy ezentúl október utolsó vasárnapja legyen Székelyföld autonómiájának napja. „Idén délelőtt imádságokkal, este pedig gyertyákkal, fáklyákkal, őrtüzekkel hoztuk a román hatalom és a nagyvilág tudomására, hogy nem mondunk le jogos követelésünkről, Székelyföld autonómiájának eléréséről, és nem hagyjuk, hogy a közigazgatási átszervezés leple alatt feldarabolják Székelyföldet” – fogalmazott Gazda Zoltán. Véleménye szerint az elmúlt időszak nemzetközi eseményei is jelzik Románia kormányának, ha nem indítják el a tárgyalásokat Székelyföld képviselőivel, súlyos helyzet alakulhat ki. „Nem lehet, nem szabad a népek önrendelkezésével játszani” – hangsúlyozta. Egy katalán függetlenségi harcos szavait idézte: a szabadság nem száll le a néphez, a népnek kell felemelnie magát hozzá. Szili Katalin magyar miniszterelnöki megbízott nem lehetett jelen a sepsiszentgyörgyi rendezvényen, üzenetét Ferencz Csaba olvasta fel. Fontosnak nevezte az őrtüzek gyújtását, a figyelem felkeltését, hogy a székelység is elérhesse azt, ami más európai népeknek jár. Európának és az érintett államoknak rá kell eszmélniük végre, hogy nem hunyhatnak szemet az őshonos kisebbségek jogos önigazgatási törekvései fölött, mivel hosszú távon az autonómia a békés megoldás, a biztonság záloga. Szili Katalin üzenetében kiemelte: nagyon fontos a belső egyetértés, hogy a tárgyaló felek egységben lássák a magyarságot. „Aki nem tudja, merre hajózik, annak nincs jó szél. Mi tudjuk, hová hajózunk, céljaink közösek: a magyarság megmaradása, boldogulása, biztonsága, önigazgatása elérése” – mondotta, üzenete végén pedig reményét fejezte ki, hogy egyszer ezen őrtüzek gyújtását majd az autonómia ünnepeként tartják számon. Izsák Balázs, az SZNT elnöke kiáltványukat olvasta fel. Ebben leszögezik: a Székelyföld autonómiájának napján összegyűlt székelyek ismételten kinyilvánítják akaratukat Székelyföld területi autonómiája iránt. Szükségesnek tartják a párbeszédet, és elégedetlenek a román kormány ezt elutasító magatartása miatt. „Európában megmozdult a föld. Egyre több régió vagy önálló állammal nem rendelkező közösség fejezi ki az önrendelkezés iránti akaratát. Legyen szó akár függetlenségről, akár államon belüli önrendelkezésről, a nemzetközi közösségnek felül kell vizsgálnia az önrendelkezési jog merev és elavult értelmezését, amely szerint ez a jog kizárólag csak az államok népességét illeti meg” – áll az elhangzott kiáltványban. Imádságot az autonómiáért Kovács István unitárius lelkész mondott. Jelképesnek, küzdelmünkhöz hasonlónak nevezte a gyertyákat kioltó, ernyőket kicsavaró viharos szelet. „Megállíthatatlan az élni akarás, a hit teremtő erő, és autonómiánk is a reményünk, a hitünk által válik valósággá – mondotta. Ezt a hitet nem tudja elvenni tőlünk senki, ez az a bennünk lévő láng, amely kiolthatatlan, és ezért állunk itt ilyen ellenszélben is. Imádkoznunk, cselekednünk kell, hogy ez a lelkünkben lévő remény a talpunk alatt, ezen a földön valósággá, autonómiává váljék.” Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Folytatódik az egyenlőtlen harc (Székelyföldi terrorvád)
A bukaresti Legfelső Semmítő és Ítélőszéken folytatódik a székelyföldi terrorvádként elhíresült Beke–Szőcs-ügy, az első tárgyalást pénteken tartották. Mint ismeretes, Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt terrorizmussal vádolják, alapfokon felmentették, petárdák miatt viszont elítélték (ugyanannyi letöltendő börtönbüntetésre, mint amennyit már előzetes letartóztatásban töltöttek – szerk. megj.). A mostani tárgyaláson Beke István és ügyvédje is jelen volt, Szőcs Zoltánt csak védőügyvédje képviselte. A történtekről Beke István írásban tájékoztatta lapunkat, az alábbiakban közleményéből idézünk. A következő tárgyalást december 8-ra tűzték ki.
A tárgyalás közel egyórás késéssel kezdődött, majd ismét halasztottak fél órát, hogy a bíróság által igényelt fordító is jelen lehessen. „A fordító jelenléte ebben az esetben szükségtelen volt, hiszen én az eltelt közel két év alatt soha nem igényeltem fordítót. Amikor letartóztattak, és másfél napos folyamatos kihallgatásnak és meghurcoltatásnak vetettek alá, nem volt fontos, hogy a hullafáradt, szellemileg kifárasztott embernek biztosítsák ezt a jogát!” – véli Beke. Szőcs Zoltán nem jelent meg a pénteki tárgyaláson, távollétét ügyvédje franciaországi munkáltatója által kiállított irattal igazolta. A bíró megkérdezte Bekét, kíván-e újabb nyilatkozatot adni, amire ő közölte, nem, mert fenntartja eddigi vallomását, amelyet a Bukaresti Táblabíróság előtt tett. Ugyanezt erősítette meg Szőcs Zoltán védőügyvédje is. Ezt követően az ügyész kapott szót – magyarázza Beke –, elfelejtve közölni, hogy a másodfokon javasolt bizonyítékok listáját a tárgyalás időpontjáig nem tették le, ellentétben a védelemmel. Beszédét azzal kezdte, hogy új nyilatkozatokat remél a vádlottaktól, mivel az eddigiek ellentmondásosak, majd kérte az alapfokú döntés felülvizsgálatát, „a helyzet újraértelmezését” az általuk bizonyítottak alapján. Kérte Hodor István újbóli kihallgatását, az ő nyilatkozatait is ellentmondásosnak minősítve, „ellenben nem kérte Bandi Szabolcs kihallgatását, mert az övét az egyetlen őszinte vallomásnak tartják október 10-ére vonatkozóan”. Az ügyész közölte, a következő tárgyaláson bemutatja a bizonyítékot, hogy Szőcs Zoltán befolyásolni próbálta a tusnádi tanúkat (ezt már alapfokon megtették), és egy független fordítót megbíznak azzal, hogy megfelelő fordítást végezzen.
Az ügyész beszéde után Beke István ügyvédje a védett tanú (aki a védelem és a bíróság egyetlen kérdésére sem válaszolt), illetve Bandi Szabolcs (B. Sz.) újbóli kihallgatását kérte, illetve azt is, hogy a bíróság ellenőrizze, azonos-e a védett tanú egy bizonyos tanúval, mert ha igen, ismételten sértik jogaikat. Az ügyvéd azt is kérte, hogy az ügyészség végre bocsássa rendelkezésre az eredeti vevőeszközt, az eredeti hanganyagot, határozzák meg a beszélgetés valódi időpontját. A védőügyvéd kérte továbbá „az eredeti hanganyag kriminalisztikai elemzését, a résztvevők azonosítását (akiket a nyomozóhatóság fordítója és Bandi Szabolcs azonosított, több esetben helytelenül)”, valamint a nyomozóhatóság fordítójának kihallgatását, hiszen a hanganyag csak töredékeiben érthető. Szőcs Zoltán ügyvédje közölte: elfogadhatatlan, hogy egy ilyen ügyben az ominózus beszélgetés résztvevőit egy tanú és egy fordító azonosítsa, és hogy a fordítás hiányos és hibás legyen.
Miután az ügyész újra szót kapott, „folytatta a torzítások sorát – állítja Beke István. – Szerinte mi, vádlottak elismertük a beszélgetést, nem érti, miért kellene foglalkozni vele, vizsgálni a beszélők azonosságát, hiszen ahhoz nem szükséges semmiféle szakmai képzés, hogy egy beszélgetésen (három és fél órás hangzavar) részt vevő tanú (B. Sz.) azonosítson öt hangot.” Ezután az ügyész védelmébe vette a védett tanút és Bandi Szabolcsot, mondván, hogy „kihallgatásukkor mindketten válaszoltak a kérdésekre, és a védett tanú nyilatkozata teljes mértékben megegyezik a felvett hanganyaggal, nem kell őket újból kihallgatni, főként azután, hogy B. Sz-t nyilatkozatai miatt megfenyegette a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom”.
„Nagyon érdekes – zárja közleményét Beke István – és sokat eláruló magatartás: a vád koronatanúit nem akarják, hogy újból kihallgassák, egyetlen »bizonyítékukkal«, a hanganyaggal pedig nem kell foglalkozni! Üljünk csak szépen, örüljünk, hogy jelenleg is követnek, a főtéren fényes nappal filmeznek, éjszakai telefonálásokkal zaklatnak.” Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jakabos Ödön-emléktáblát avattak (Kézdivásárhely)
Vetró András szobrász által készített domborműves emléktáblával jelölték meg tegnap a kézdivásárhelyi Bem József utca 2. szám alatti ház homlokzatát, ahol Jakabos Ödön élt, illetve megírta Indiai útinaplóját. Az emlékjelállítást a CsomóPont Egyesület egyik alapembere, ifj. Hodor Levente kezdeményezte, a csomópontos fiatalok anyagi támogatókat kerestek, így készülhetett el az emléktábla. Terveik szerint a jövőben újabb helyi hírességeknek szándékoznak emléket állítani azért – miként Erőss Sándor megfogalmazta –, hogy „emlékük ne menjen feledésbe”.
A zord időjárás ellenére mintegy százan vettek részt az eseményen, jelen voltak a Jakabos család tagjai is. Elsőként Jakabos Ödön fia, a Tatabányán élő Zoltán szólt az egybegyűltekhez. Kezében édesapja – az alig harminckilenc évet élt Jakabos Ödön – 1983-ban a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Indiai útinaplóját tartotta. Elmondása szerint édesapja a nagy út végén is szerény és elégedett ember volt. Azt javasolta, tanév végén a több nyelvet beszélő, kiváló tanulókat egy-egy Kőrösi Csoma Sándor- vagy Jakabos Ödön-jelvénnyel, illetve más helyi híres emberről készített kitűzővel lehetne jutalmazni, hogy a mai fiatalok továbbvigyék a Jakabos Ödön által is képviselt szellemiséget, szerénységet és akaraterőt.
A nagy utazó emlékét a család kérésére egykori barátja, Czegő Zoltán költő méltatta, arra emlékeztetve, hogy mielőtt elment volna Indiába, kerékpárral bejárta Európa egy részét, amihez „valami megkapó és megható lelkierő kellett, és vállalta a koldulást a szó igazi értelmében egy-egy vízumért, hogy átmehessen a határon. Soha nem a kalandvágy serkentette arra, hogy megtegye a nagy utat. Autóstoppal, teveháton, gyalogosan, hajón egyenesen ment a cél felé. Sok Jakabos Ödönre és ilyen jellemre van szüksége ennek a népnek.”
Deák Ferenc magyartanár arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a márványtáblára Magyari Lajos egyik ismert versének a két sora – „Az utat én akartam, mert engem akart az út” – került fel, mert nagyon lényeges, hogy mindig legyenek olyan emberek, akik tudják vállalni a küzdelmet. A domborműves emléktáblát dr. Jakabos Sára, Jakabos Ödön húga és Jakabos Zoltán leplezte le. A rendezvény a Jakabos-porta udvarán kötetlen beszélgetéssel és szeretetvendégséggel zárult. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyarmathy János a kitüntetett
Ünnep Bernády szellemében
A városépítő polgármester nyughelyénél gyülekeztek szombat délelőtt a Bernády-örökség ápolói, éltetői. A marosvásárhelyi temetőben zajló emlékezés, koszorúzás a Bernády Napok hagyományos mozzanata, amelyet ezúttal is a rendezvénysorozat zárónapjára – a korábbi években péntekre – időzített a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriuma.
Borbély László kuratóriumi elnök az idei év különlegességére, a 25 éves alapítvány és a 20 éves rendezvénysorozat jubileumára emlékeztette a jelenlevőket.
– Ezen a helyen mindig elgondolkozom azon, mit jelent nekünk Bernády, és hogyan tudjuk ezt megjeleníteni. A Bernády Napok szervezésekor igyekszünk minden évben valami újat hozzátenni a Bernády-kultuszhoz, és mindig rájövök arra, hogy van még mit felmutatni – tette hozzá a kuratóriumi elnök, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy jövőben lesz Bernády György halálának 80. évfordulója, és mivel a hajdani polgármester Marosvásárhely hitéletében is fontos szerepet töltött be, egyházi főgondnok volt, 2018-ban az egyházzal közösen szeretne erről megemlékezni az alapítvány.
„Mintha az egész város...”
Bernády sírjának megkoszorúzása után az együttlét a városépítő szobránál folytatódott.
– Ha nem is vagyunk sokan, lélekben úgy vagyunk itt, mintha itt lenne az egész város – mondta a koszorúzás előtti percekben
Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának alelnöke. Borbély László az 1994-es szoboravatót idézte fel, amikor akkora volt a tömeg, hogy a Sáros utcáról nem lehetett látni a végét. A rendkívüli eseményt Bálint Zsigmond fotóművész úgy örökítette meg, hogy fényképén a tizenötödik sorban állók is felismerhetők, az alkotás jelenleg is megtekinthető a Bernády Házban – hallhattuk az alapítvány kuratóriumi elnökétől, aki szerint Bernády öröksége iránt az évek során sem lanyhult az érdeklődés, ezt jelzi az is, hogy 1995-től – amióta a nyilvántartást vezetik – a Bernády Ház 2642 rendezvénynek adott otthont, és azok nagy része a hajdani polgármester alakjához kapcsolódott.
– Bernádynak számomra ma is ugyanaz az üzenete, mint eddig bármikor: fogjunk össze mi, romániai magyarok, és tegyünk le valamit közösen az asztalra. Ha van ehhez hit és akarat, sok év múlva is fogunk itt találkozni – zárta beszédét Borbély László, végül azt is megjegyezte, nem baj, hogy a megemlékezés alatt a közelben éppen egy jegyespárnak muzsikáltak, ez is a város hangulatához tartozik, az viszont fontos, hogy a város igazi hangulatát ne hagyjuk megváltoztatni.
Az elkövetkező percekben a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi tagjai, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul, a megyei és városi RMDSZ képviselői, az RMDSZ marosvásárhelyi Nőszervezete, a MAG (Mai Generáció Ifjúsági Szervezet), illetve a Szovátai Bernády Közművelődési Egyesület illetékesei helyezték el koszorúikat a városépítő polgármester szobránál. Az ünnepi pillanat után rövid ideig még együtt maradtak az emlékezők. Bulyovszky Loránd, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi titkára ekkor idézte fel a szobor születésének jelképerejű körülményeit, azt, hogy Bocskay Vince alkotása sok maroknyi bronzból, a marosvásárhelyiek által felajánlott kilincsekből, lakatokból, kulcsokból öltött testet 23 évvel ezelőtt.
Alkotójához tért vissza az emlékplakett
Délután a zsúfolásig telt Kultúrpalotában folytatódott az ünnepség. Borbély László az elmúlt negyedszázad megvalósításait körvonalazta: 262 képzőművészeti tárlatot, 15 fotókiállítást szervezett a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány a Bernády Házban, amelynek gyűjteménye 250 képzőművészeti alkotással és 150 fotóval gazdagodott az évek során, 26 kiadványt publikáltak a 25 év alatt, és az elmúlt három évben több mint kilencezren látogatták meg a volt Baross utcai Házat. Az alapítvány kuratóriumi elnöke az elmúlt idők Bernády Napjaira is visszatekintett.
– Mindig fontosnak éreztük megszólítani a fiatal nemzedéket. Fantasztikus volt látni, ahogy versenyeznek, esszéírásban, filmezésben mérik össze tehetségüket a diákok. Két éve sportvetélkedőket szervezünk nekik, és ezekre a versenyekre sok román iskolai osztály is benevez. Minden résztvevő Bernády-emlékéremmel tér haza, így a román gyermekek, fiatalok is találkoznak a hajdani polgármester nevével, örökségével.
Az idei rendezvénysorozatból Borbély László a slam poetryt is kiemelte, majd az egyik fiatal alkotásából idézve tette fel a költői kérdést hallgatóságának:
– Eleget tettünk annak, hogy ez a hely jó legyen nekünk?
Végezetül a kuratóriumi elnök köszönetet mondott a marosvásárhelyieknek az elmúlt 25 évért, a közönség támogatása, jelenléte nélkül ugyanis nem élte volna meg a negyedszázadot a városépítő nevét viselő rendezvénysorozat.
A gálaműsor kiemelkedő pillanata a Bernády-emlékplakett, Gyarmathy János szobrászművész bronzplasztikájának átadása volt, amelyet idén tizenkilencedik alkalommal ítélt oda az alapítvány kuratóriuma.
Az idei kitüntetett maga az emlékplakett alkotója volt. A szobrászművészt laudáló Nagy Miklós Kund beszéde elején Bernády György hitvallásnak is beillő szövegét idézte, amelyet a polgármester 1913-ban a Kultúrpalota felépülésekor tett közzé: „…Célomat elértem. A város közönsége egyetlen adófillérének igénybevétele nélkül (...) megépítettük Maros-Vásárhelyen a magyar közművelődés templomát, megteremtettük a legnemesebb értelemben vett népházat”. Ezt az „alkotó, teremtő vágyat, az emberség, az érték és szépség kiterjesztésének szándékát” vonatkoztatta a méltató Gyarmathy János életművére, a négy évtizede töretlenül felfelé ívelő alkotóművészetre és a művészpedagógusi tevékenységre egyaránt.
– Művészete önmagáért beszél, lélekbe hatolva szólítja meg a szemlélőt, bravúros formai megoldásokkal ejti ámulatba a nézőt. Bronz kisplasztikái egy olyan sajátos világot képviselnek, amelyet joggal tekinthetünk gyarmathys köznapi mitológiának, groteszk misztériumnak. Térszobrai olyan eszmét megtestesítő személyiségeket, jelképeket hoznak elénk, akik mindannyiunknak nagyon sokat jelentenek: Kós Károly, Bartók Béla, Petőfi Sándor, Aranka György, Szent László, Árpád nagyfejedelem... Több kis szobra németországi városokban, Iserlohnban, Halternben, Ratingenben teljesedhetett ki monumentális méretűvé – hallhattuk a méltatótól, aki a továbbiakban a szobrászművész egyetemi mesteréről, Korondi Jenőről is említést tett, majd megbecsült alkotóvá vált tanítványai közül is felsorolt párat, végül kitüntetéseiről szólt.
– A művészi munkáját díjazó elismerések mellett, amelyekből az elsőt még egyetemistaként 1980-ban érdemelte ki, majd két évtized teltével a Barabás Miklós Céh Nívódíját is magáénak tudhatja, pedagógusi tevékenységét is jelentős kitüntetések honorálják: az államelnöki érdemérem (1994), a kormányfőtől, majd az oktatási minisztériumtól kapott kiválósági oklevél 2004, 2005-ben.
Laudációját a kuratóriumi alelnök Ernst Gombrich huszadik századi művészettörténész gondolatával zárta, amelyet a kitüntetett is magáénak vall: „A művészettel kell élnünk ahhoz, hogy emberségesek legyünk”.
Gyarmathy János elárulta, furcsa helyzet, különös érzés számára, hogy ő vehette át azt az emlékplakettet, amelyet két évtizede készít. A kitüntetett örömét fejezte ki, amiért a marosvásárhelyiek szeretik a szobrait, majd azt is megjegyezte, külön öröm számára, hogy az a kis tér, ahol az általa alkotott Aranka György-szobor áll, a vásárhelyiek fontos gyülekezőhelyévé, a magyar dráma napjának ünnepi helyszínévé vált.
A továbbiakban a gála egy izgalmas pillanata, Sz. Kovács Géza segesvári művész festményének kisorsolása következett. Az alkotást a helyjegyet igénylők valamelyike vihette haza, a szerencse a marosvásárhelyi Csáki Jolánnak kedvezett.
Az estet Ránki Dezső, Klukon Edit és Ránki Fülöp világhírű művészek ünnepi zongorajátéka koronázta meg. Különleges koncertjével a művészcsalád Liszt Ferenc születésnapja és Kodály Zoltán halálának 50. évfordulója előtt tisztelgett. A rendkívüli zenei élményt vastapssal köszönték meg a marosvásárhelyiek. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

Románia elutasítja Katalónia egyoldalú függetlenségi nyilatkozatát
Románia határozottan és visszavonhatatlanul elutasítja Katalónia egyoldalú függetlenségi nyilatkozatát – közölte a külügyminisztérium szombaton.
Spanyolország fontos stratégiai szövetségese Romániának, amely továbbra is határozottan kiáll Spanyolország szuverenitása és területi épsége mellett – olvasható a közleményben. A szaktárca leszögezi: egy állam belső rendjének megváltoztatása csak akkor lehet legitim, ha tiszteletben tartja az alkotmányt és a jogrendet. „Románia következetesen kiáll a nemzetközi jog tiszteletben tartása mellett, amely nem tesz lehetővé területmódosítást az illető ország beleegyezése nélkül. A Katalóniában kialakult helyzet Spanyolország belügye és reméljük, sikerül mielőbb visszatérnie az alkotmányos rend keretei közé” – zárul a külügyminisztérium közleménye.
A katalán parlamenti függetlenségi pártjai pénteken Barcelonában megszavazták a független „Katalán Köztársaság” létrehozását célzó javaslatot, ezután a spanyol kormány este bejelentette a katalán kormány és törvényhozás feloszlatását, és azt, hogy előrehozott parlamenti választást írnak ki december 21-re Katalóniában.
Romániában fokozott figyelemmel követték a madridi tiltás ellenére október elsején megszervezett katalán függetlenségi népszavazást és a referendum után kialakult helyzetet. A bukaresti médiában rendszeresen visszatérő katalán-székely párhuzamot Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke korábban határozottan elutasította. Szerinte egyáltalán nem lehet egyenlőségjelet tenni a katalán függetlenségi törekvések és a székelyföldi autonómiaigény közé, ahogy azt a szakadár törekvések európai térhódításától tartó román média sugallja.
Kelemen Hunor október 6-i aradi sajtóértekezletén kifejtette: a katalánok sosem állították magukról, hogy kisebbség lennének, nincsen anyaországuk, ők nemzetnek nevezik magukat. Ezzel szemben a romániai magyarok, amikor kulturális vagy regionális autonómiát javasoltak, azt a román államon belül tervezték megvalósítani. A romániai magyarok parlamenti eszközökkel, párbeszéddel próbálják kivívni azokat a jogokat, amelyek lehető teszik nemzeti önazonosságuk megőrzését szülőföldjükön – szögezte le az RMDSZ elnöke. MTI; Népújság (Marosvásárhely)

Házasság MOGYE-módra
A két éve tartó jegyesség után esküvőre készül a közeljövőben a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a Petru Maior Egyetemmel – erősítette meg a hírt a két felsőoktatási intézmény rektora. Jövőjüket a konzorciumot, azaz társulási kapcsolatot követően az egyesülésben képzelik el. Az új egyetem rektori tisztségére a jelek szerint a MOGYE jelenlegi vezetője készül, aki két mandátum után csak egy új intézmény élén folytathatná a rektori teendőket.
Mintha már az új tisztséget töltené be, a sajtóértekezleten nagyon határozott hangnemben ismertette elvárásait a helyhatóságok döntéshozó tényezői, a megyét képviselő politikusok iránt, akik véleménye szerint felnőhetnének a polgári érettség szintjére, és a szép szavakon túl megkérdezhetnék a két egyetemet, hogy mire van szükségük. Ami magyar részről nagyon tiszta és világos, csak éppen a végrehajtását tagadták meg.
Nagyszabású tervei közül a rektor a MOGYE campusának egy multikulturális intézettel való bővítéséről beszélt, aminek a létrehozását az egyetem vezetősége elfogadta, és a terv eljutott a polgármesteri hivatalba is. Már-már fenyegető hangnemben tett ígéretet, hogy kitálalja majd a sajtónak azoknak a nevét, akik nem fogják megszavazni, mert nem vállalják a politikai felelősséget, és ily módon a város érdekei ellen dolgoznak.
A multikulturális központban, amely állítólag a korábban tervezett bentlakások helyén az erdőben épülne fel, elmondása szerint helyet kapna több európai ország (Nagy-Britannia, Kína, Franciaország, Spanyolország és Magyarország) kulturális és nyelvoktatási intézete. Egyelőre a MOGYE ernyője alatt, és kezdetben az egyetem épülete, majd a nagyon gyorsan elkészülő új épület lenne a székhelye, amihez mindkét egyetemnek hozzá kell járulnia. A központtal szeretné ugyanis feléleszteni a város művelődési életét a MOGYE rektora. A felvetésre, hogy a két egyetem egyesülésének nem örülnek a magyar „vonal” oktatói, akiknek szava egy egyesített egyetem szenátusában már-már a nullára csökkenne, a rektor válasza szerint az új helyzetben kell megtalálniuk az identitásukat, és megőrizni a jelenlegi oktatási szerkezetet. Ami világossá teszi, hogy a MOGYE a jövőben sem szándékozik az érvényben levő oktatási törvénynek a magyar nyelvű felsőoktatásra vonatkozó előírásait betartani.
A nagy tervet illetően, el kell ismernünk, valóban hasznos lenne egy multikulturális nyelvoktató központ létesítése, ahol az egyetem végzősei, akiknek a többsége az említett európai országokban képzeli el a jövőjét, le is tehetné már itthon az elhelyezkedéshez szükséges nyelvvizsgát, és az egyre szaporodó és magabiztosabb külföldi hallgatóknak is szórakozási lehetőséget biztosítana. Ezen túlmenően, ha a város lakosságát megkérdeznék, akik kulturális rendezvényekben jelenleg sem szenvednek hiányt, az orvosi egyetemtől elsősorban az egyetemi kórházban folyó ellátás színvonalának növelését, bővítését, az ehhez szükséges, ma még hiányzó új klinikák létrehozását, a felszerelés korszerűsítésének támogatását, fokozott szakszerűséget várnának el. A hallgatók pedig számuk állandó bővülésével a civilizált lakhatósági feltételek biztosítását elsősorban. Nagyszabású tervekről pedig hallottunk már, mint például a MOGYE németországi kirendeltségének a megnyitása, amiről mostanában nem szól a krónika. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

Bensőséges ünnepség a dezsőházi temetőben
Felszentelték az I. világháborús hősök felújított emlékművét
A dezsőházi temetőben álló, az I. világháborúban elesett helybeli hősök tiszteletére emelt emlékművet a Pro Move Arad Egyesület újította fel Kocsis Rudolf aradi szobrászművész, restaurátor szakvéleménye alapján és irányításával. A magyar kormány támogatásával, a Bethlen Gábor Alapnak Az első világháború történelmi emlékeit őrző emlékművek rendbetételének, felújításának, helyreállításának támogatása című pályázat jóvoltából.
Tegnap, vasárnap 10 órától a dezsőházi temető központi keresztjénél, a falu nagy számú hazalátogatott szülöttének a részvételével megtartott mindenszentek-napi liturgián ft. Petar Stojanovics seléndi plébános a hit, az Isten szeretetében megvalósuló egységnek a fontosságáról beszélt, Mert jaj annak a népnek, egyháznak vagy családnak, mondta, amelynek a tagjai nem egységesek. A mindenszentek-napi litániában kérjük arra az Urat, hogy segítsen megtartanunk a hitünket, a nemzetünket és a családunkat egyaránt. A halála előtt mindenki megérzi, hogy van lelke, nélküle nem lett volna érdemes élni e világban. A hit adja nekünk a reményt, hogy Isten velünk van és megfizet minden jóért, amit életünkben tettünk. Manapság ugyanis anyagilag nem vagyunk olyan szegények, mint a két világháború után voltak az elődeink. Manapság anyagiakban gazdagabbak, lelkiekben azonban sokkal szegényebbek vagyunk náluk, hiszen ők segítették egymást, mi viszont azt keressük, hogyan árthatunk egymásnak. Amikor én idekerültem, horvát létemre minden tőlem telhetőt megtettem a szegény magyar híveimért, mert azt vallom: aki magyar, az legyen magyar, aki katolikus, az legyen igaz katolikus. Most éppen azokra emlékezünk, akik életüket áldozták a hitükért és a nemzetükért. Krisztusban meghalt testvéreinknek az Úr adjon örök nyugodalmat!
A dezsőházi asszonyok kórusa vezette a közös éneket, a tagok felolvastak az evangéliumból. Az együtt elmondott könyörgést követően románul is imádkoztak, majd a plébános megszentelte a temetőt és a híveket.
Ezt követően Pataky Lehel Zsolt, az emlékmű felújítását felvállaló Pro Move Arad Egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, majd a Magyarország Kormánya által meghirdetett, az országhatárokon kívül található I. világháborús emlékművek felújítását célzó pályázatról beszélt. Az Egyesület sikerrel pályázta meg a dezsőházi emlékmű felújítását, amelyet a helybeliek eddig is ápoltak, de Kocsis Rudolf szobrászművész irányításával azt sikerült felújítani. Nem véletlenül írták ki a pályázatot, hiszen az I. világháború centenáriumán tudatosítani kell mindenkiben: a nemzet hatalmas területi veszteségei mellett az óriási emberi áldozatokról sem feledkezhet meg, hiszen nagyon sok hőse idegen földben, talán jeltelen sírban nyugszik, ezért a szülőhelyeiken kell emlékműveket állítani számukra. Azok erősítik az identitástudatot, és jövőbe mutatnak.
A továbbiakban Faragó Péter parlamenti képviselő, RMDSZ megyei elnök szólt a tömeghez. Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy egy ilyen kis létszámú magyar közösségnek, mint a dezsőházinak az elődei ilyen szép emlékművet állítottak a hőseiknek. Ilyenkor, mindenszentek táján a legtöbben kilátogatunk a temetőbe elhunyt szeretteiknek a sírjaihoz, Dezsőházán azonban egy közösség emlékezik a száz évvel ezelőtt Európa-szerte elhunyt hőseire, akik egy olyan harcban haltak meg, ami nem a mi népünknek volt a háborúja. Az ország azonban mégis belekeveredett, és népünk négy év alatt több mint 600 ezer magyar fiatalt veszített. Európa számos frontján haltak meg, talál jeltelen sírokban alusszák örök álmukat. Nemzedékünknek kötelessége emlékezni rájuk. A közös emlékezés megtartó erejében bízva azt kívánta, hogy utódaink a következő 100 évben is emlékezzenek a hazáért elhunyt hőseinkre. Ezen a vidéken is legyenek, akik továbbviszik az ezeréves magyar identitást – zárta beszédét Faragó Péter parlamenti képviselő.
Koszorúzás
Ezt követően Pataky Lehel felolvasta a tetején kereszttel ékesített obeliszk feliratát: „Hőseink emlékére 1914–1918.” Alatta 28 dezsőházi hősi halált halt honvéd nevével, illetve egy 1942-ben az emlékműre szerelt márványtáblán az II. világháborúban elhunyt 6, ugyancsak dezsőházi fiatalember nevével.
Alul, egy újabb kicsiny táblán olvasható a felújító Egyesület, a Magyar Kormány, illetve a Bethlen Gábor Alap neve.
A plébános a hívekkel közösen elmondott ima után megszentelte az emlékművet, majd Pataky Lehel Zsolt a felújító Egyesület, Faragó Péter parlamenti képviselő és Szabó Mihály aradi tanácsos az RMDSZ nevében koszorúzta azt meg, de a jelen lévő dezsőháziak is elhelyezték rá az emlékezés és a kegyelet virágait. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Ars Hungarica: kis magyar oázis a nagyszebeni fesztiválrengetegben
Tizenkettedik alkalommal szervez Ars Hungarica kulturális fesztivált Nagyszebenben november 5-12 között a HÍD – Szebeni Magyar Egyesület, amelyen évről évre a városhoz – és nemcsak – kapcsolódó magyar vonatkozású értékekre, személyiségekre hívja fel a figyelmet, miközben a más etnikumú városlakók számára is színvonalas kulturális programokat kínál. Sikerességét és népszerűségét az is bizonyítja, idővel a városvezetés felvette a hivatalos, általa is támogatott fesztiválprogramok sorába, ami évről évre arra kötelezi a szervezőket, hogy minőségi közösségi alkalmakat kínáljanak Nagyszeben lakossága számára. Az idei programról és a fesztivál közösségi életben betöltött szerepéről faggattuk a szervezőket, önkénteseket. A fesztivál elsődleges célja a nagyszebeni magyar közösség kulturális sokszínűségének bemutatása.
„Kiemelt fontosságot tulajdonítunk a Nagyszebenhez kapcsolódó magyar személyiségeknek, a helyi kulturális műsoroknak, de általában az éppen időszerű magyar kulturális élet programjaiba kapcsolódunk be. Nagyon hasznos az eltelt években szerzett tapasztalat, hogy a programot a közönség igényeihez igazodva állítsuk össze” – beszélt az általános elképzelésről Takács Gyöngyi, a HÍD egyesület alelnöke. „Idén Borsos Miklós szobrászművésszel indítunk, a Visszanéztem félutamból című könyvének Nagyszebenről szóló részét sikerült németre fordítani, és ezt mutatjuk be. Így próbálunk valami maradandót is hagyni magunk után. Ezt követik a nemzetközi tearituálék, azaz az erről szóló kiállítás és kóstoló, ami nemzetközi ízekkel tarkítja a fesztivált és azt bizonyítja, hogy a magyar kultúra egyetemes. Palya Bea is a fesztiválon fog első alkalommal Nagyszebenben fellépni, és a Sárik Péter – Falusi Mariann duó is kitűnő zárókoncertnek ígérkezik” – sorolta a hangsúlyosabb programpontokat Takács Gyöngyi. Hozzátette: ezúttal is kiemelkedő szerep jut a gyerekműsoroknak, hiszen a kisebbek szórakoztatása is ugyanolyan fontossággal bír.
Klasszikustól a dzsesszig, pop-funktól a diszkózenéig több műfajban és stílusban igyekeznek értéket felmutatni, hogy a közönség különféle kulturális igényeinek eleget tegyenek. Az esti könnyűzenei koncerteket a város különböző szórakozóhelyein szervezik, így azokat a más nemzetiségűek is élvezhetik. „Kiemelném a fesztivál bálját és táncházát, amely részben a hagyományos szüreti bál szerepét tölti be élő magyar népzenével és tánccal. Ezúttal a magyarlapádi Gyöngypárta néptáncegyüttes és a Pirospántlikás zenekar, valamint a budapesti Kalangya együttes lesznek a vendégeink. Színház terén érzékeny kisebbségi témákat boncolgatunk az Udvari Kamaraszínház Halottak napjától virágvasárnapig című előadáson, illetve az Osonó Színházműhely Piknik egy japán szőnyegen című interaktív produkcióján. De nem feledkezünk meg 2017 fontos évfordulóiról sem, irodalmi műsorokkal és előadásokkal emlékezünk Arany Jánosra, Szent Lászlóra és a reformáció jubileumi évére” – részletezte a programot az alelnök.„A fesztiválszervezés függőséget okoz, és figyelem, ragályos! Talán, mert nem pénzért dolgozik az ember, hanem valami fontosabbért, hogy másoknak örömöt szerezzen. Egy erős közösségérzetű faluban gyerekeskedtem, ahol a lakosságnak a kalákában végzett munka töltötte ki mindennapjait, így nem is számított munkának az együttlét, hanem inkább közösségépítésnek. Korunk virtuális világában igazi kihívás versenybe szállni a képernyőkkel, és meggyőzni az embereket a közös együttlét fontosságáról” – beszélt arról, hogy mit jelent számára a fesztiválszervezés. „Éppen ezért hálás vagyok a fellépőknek amiatt, hogy szívesen jönnek Nagyszebenbe, és minden alkalommal itt hagynak egy darabkát magukból, s ezzel is hozzájárulnak magyarságunk megéléséhez. Hiányzik ugyan az én nemzedékem csapata, de nagyon hálás vagyok az önkénteseinknek, akik szívvel-lélekkel, legjobb tudásuk szerint, viszik tovább a fesztivált. Az önkéntesség egyfajta életmód, sokat lehet belőle tanulni (és főleg sok kedves embert lehet élőben „like”-olni). Nem utolsósorban, hálás vagyok Serfőző Levente fesztiváligazgatónak, hogy minden furfangos körülmény ellenére összetartó- és hajtóereje a szervezésnek. Hála az égnek, él néhány ilyen ember Erdélyben, aki számára tényleg a közösségépítés a fontos, a kulturális forradalom, ha úgy tetszik. Jó volna megbecsülni és támogatni őket” – fogalmazott Takács Gyöngyi. „Hogy kihívás-e a szervezés, naná, hogy az. Mi más lehetne vonzó ezekben a közösségi fesztiválokban, ha nem az együtt átélt élmény ereje, amikor kiszakadunk a mindennapok rutinjából. Kihívás és egyben öröm is ezt a szervezőgépezetet működtetni. Az Ars Hungarica a szebeni magyar közösség hangja! Ezen keresztül fejezzük ki kulturális identitásunkat és nemzeti önazonosságunkat” – összegezte.
Hogy Nagyszeben és az Ars Hungarica fesztivál híre minél messzebbre eljusson, idén is meghirdették vendégkereső kezdeményezésünket. Várják olyan író-utazó, riporter, blogger, fotós jelentkezését, aki szívesen töltene Nagyszebenben pár napot a fesztivál ideje alatt, és beszámolna a szebeni fesztiválos élményeiről. Lehet bátran jelentkezni a hid@szeben.ro címre.
Páll Ákos a HÍD egyesület alelnöke a fesztivál mindenese és technikusaként számtalan teendőt ellát egy-egy Ars Hungarica fesztivál lebonyolításakor, mégis évről-évre állandó tagja. Őt arról faggattuk, hogy mit jelent számára az Ars Hungarica. „Közel kilenc éve veszek részt a fesztivál előkészítésében, lebonyolításában. Amikor 2009-ben első alkalommal lehettem tagja az önkéntes csapatnak elsőéves egyetemistaként, nagyon tetszett, hogy részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, amely másoknak és ugyanakkor nekem is magyar kulturális programokat biztosít Nagyszebenben. Akkor még nem voltak nagy feladataim, kávét főztem a fesztiválon fellépő művészeknek, segítettem a különböző helyszínek előkészítésében és hasonló, aprónak tűnő, de mégis fontos dolgokat bíztak rám. Évről-évre nőtt a feladataim száma és a velük járó felelősség is, és én természetesen örültem, hogy egy kulturális fesztivál az én munkámnak is köszönhetően valósulhat meg minden évben. Így lett a fesztivál apránként az én fesztiválom, az én Ars Hungaricám is, ami minden évben egy kis magyar oázis a nagyszebeni fesztiválrengetegben – fogalmazott az alelnök. „Amikor Csíkszeredából Nagyszebenbe költöztem, két-három hónapig meg voltam győződve arról, hogy soha nem találok magyar embert ebben a városban, persze ezt megcáfolta az élet. Teljesen más egy tömbmagyar területről érkező fiatal elképzelése a magyar közösségről, mint egy kisebbségben élőnek, és olykor nehéz elfogadni ezt a különbséget. De miután sikerül ezt a másfajta elképzelést feldogozni, akkor rádöbben az ember, hogy a kisebbségi közösségi lét ereje a más kultúrák elfogadásában, és mindezek mellett a saját kulturális értékeink ápolásában, megőrzésében áll. Ezért is szeretnék minden évben kortárs színházi produkciókat, népzenére, néptáncra épülő programokat, és a fiatalságot megmozgató koncerteket látni az Ars Hungarica programjában” – mutatott rá Páll Ákos. Az állandó parányi szervezőcsapat mellett számos önkéntes kapcsolódik be a fesztivál lebonyolításába, hogy minden zökkenőmentes legyen. A csapat idén új taggal bővült, a sepsiszentgyörgyi Leonard Katyi Kolozsvárról érkezett Nagyszebenbe, de már a városba érkezése előtt hallott az Ars Hungarica fesztiválról, amikor a magyar események után kutakodott.
„Arra gondoltam, jó lenne bekapcsolódni a szervezésbe, és miután megismerkedtem az egyesület tagjaival, beálltam én is az önkéntes csapatba” – magyarázta, hogyan lett a csapat legfrissebb tagja, aki szerint a fesztivál leginkább a helyi magyar közösség mozgósítása szempontjából fontos. „Mivel az egyik hobbim a fotózás, így a fesztivál képanyagának összeállításában segítek. Emellett apróbb feladatok vagy helyszín-előkészítés vár rám. A munkahely mellett annyi munkát vállaltam be, amennyit rendesen el tudok végezni” – beszélt a rá váró feladatokról. Arra vonatkozóan, hogy sikerült-e beilleszkednie a helyi magyar közösségbe, elmondta: az első hónapok elkeseredettségét követően sikerült megtalálnia a helyét a nagyszebeni magyar társaságban. „Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön is aktívan néptáncoltam, de ez itt sajnos abbamaradt, és először úgy tűnt, hogy mindkét város közösségében hamarabb sikerült megtalálnom a helyem, mint itt. De pár hónap után rájöttem, hogy ezt inkább csak a hirtelen költözés, nem pedig a város miatt érzem. Most már úgy érzem, hogy sikerült beilleszkednem” – fogalmazott. Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Krónika, küldetés
Tizennyolc éves a Krónika. Bár jól nevelt ember nem szívesen ünnepelteti magát, a jelképes évfordulónak számító születésnap mindenképp megér egy misét.
Rohanó világunkban megannyi téma – például a valamennyiünk pénztárcáját érintő adóügyi elképzelések vagy a formálódóban lévő katalán állam kilátásai – kívánkozna tollhegyre most ezeken a hasábokon, ám ebben a pillanatban nekünk is kijár a „hazabeszélés”. Különös tekintettel arra, hogy közéleti napilapunk 1999-es alapítása óta intézménnyé nőtte ki magát, amely szerény véleményünk szerint beírta magát az erdélyi magyar sajtó történelemkönyvébe.
Persze annak idején nem erre vállalkoztak az egykori tulajdonosok és alapítók, akiknek ezúton is kijár a tisztelet a nem mindennapi médiavállalkozásért. Ami elsősorban már akkor sem pénzügyi (bár persze akadtak, akik így tekintettek rá), hanem szakmai vállalkozásnak számított, olyan hiánypótló zöldmezős médiabefektetésnek, amelyre sem azelőtt, sem azóta nem volt példa az erdélyi magyar nyomtatott sajtóprérin.
Lapunk az eltelt tizennyolc év során külalakjában, szerkesztőségi összetételében is sokat változott, alapvetésünk lényegi elemei azonban maradandóak. Ma is azt valljuk első számú feladatunknak, hogy a szakma írott és íratlan szabályait tiszteletben tartva tájékoztassuk az olvasót, összefoglalót nyújtsunk számára elsősorban az erdélyi magyar közösségben, továbbá a román társadalomban, az anyaországban, a nagyvilágban végbemenő folyamatokról.
És persze azt is küldetésüknek tekintik a krónikások, hogy hozzájáruljanak célközönségük magyar identitásának megőrzéséhez. Ehhez ugyanúgy hozzájárultak az egykori kollégák, akik közül sajnos többen eltávoztak már az élők sorából, mások új szerkesztőségekben, esetleg más ágazatban folytatták. Tisztelet és köszönet jár mindannyiuknak. Természetesen a nyomtatott sajtót sújtó nehézségek a Krónikát sem kerülik el, egyre nehezebb nekünk is felvennünk a versenyt a világhálót megtöltő ingyenes, azonban legtöbbször ellenőrizetlen forrásból származó információkkal, sőt álhírekkel. Ilyen körülmények között nagyobb szükségünk van az olvasóra, mint valaha, csak vele együtt kerülhetjük el, hogy a többi papíralapú kiadvánnyal együtt a Krónikából is „luxustermék” váljék.
Nem érjük be annyival, hogy túléltünk és létezünk, hogy szakmaiságunkat, hitelességünket közel két évtized alatt is sikerült megőriznünk. Meggyőződésünk, hogy az eltelt tizennyolc év csak a kezdet, és a krónikások küldetésére még sokáig szükség lesz. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Nem a technika teszi a művészt – interjú Pethő Ágnes filmes szakemberrel
Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést
Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.
– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.
Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.
– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.
– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.
Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.
2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?
– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.
Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.
– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon?
– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.
A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.
A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.
– Manapság jár moziba?
– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.
– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?
– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.
A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.
– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.
– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.
A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.
Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.
–A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?
– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.
Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.
– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?
– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)

Egy a sokféle Kinde-arc közül – Demeter Zsuzsa irodalomkritikus új kötetéről
A 2014-ben elhunyt Kinde Annamária költészetéről írt kötetet Demeter Zsuzsa irodalomkritikus, aki a nemsokára megjelenő, Szandra May a hóhullásban című könyvről, a költőnek az erdélyi lírában betöltött helyéről is beszélt.
– Most jelenik meg Szandra May a hóhullásban – Kinde Annamária költészete című köteted a vásárhelyi Lector Kiadónál, a kiadvány már kapható lesz novemberben a Marosvásárhelyi Könyvvásáron. Mi indított arra, hogy Kinde Annamária költészetével foglalkozz egy nagyobb lélegzetű kötetben, ahogy te nevezted, „olvasónapló-szerű” kiadványban? Halála után nem látott napvilágot ilyen igényű összegzés, ezért hiánycikknek számított, de ezen túl személyesen mi fűz az ő költészetéhez?
– Kinde költészetére a kétezres évek elején-közepén kezdtem felfigyelni, Helikon-szerkesztőként is óhatatlanul kezembe kerültek kötetei, olvastam a különböző folyóiratokban verseit. S bár nem voltunk közeli viszonyban, egy-egy, a könyveiről megjelent kritika, a vele készítetett Helikon-interjú kapcsán sokat leveleztünk, kedvelte a Helikon szerkesztőségét, az akkor még főszerkesztő Szilágyi Istvánt különösen. Egy-egy levelében nemcsak saját szövegeit csatolta, de felhívta a figyelmünket tehetséges diákjaira is, s ha recenziós példányt küldött frissen megjelent kötetéből, mellékelte kollégái új köteteit is.
Halála után váradi kollégái szerveztek egy kerekasztal-beszélgetést: a Kinde-életmű gondozásáról, utóéletéről tanácskoztak, azóta elkészítették síremlékét, illetve róla elnevezett díjat is alapítottak váradi kollégái. A Helikonban Egyed Emese írt Kinde Annamária halálakor nagyon szép, összegző jellegű tanulmányt, amelyről Emesével sokat beszélgettünk. Egy ilyen beszélgetés alkalmával született a gondolat, ha már Sigmond Istvánról írok monográfiát, nem lenne-e kedvem a Kinde-költészettel is alaposabban foglalkozni.
Kinde Annamária
Kinde Annamária költő, műfordító, szerkesztő
1956. június 10-én született Nagyváradon, 2014. január 5-én hunyt el. Az érettségit követően Brassóban, erdőmérnöki szakon folytatta tanulmányait, majd Nagyváradon szerzett újságírói diplomát. 1990-ben a Majomsziget című ifjúsági lap főszerkesztője. 1992–1996 között az Erdélyi Napló munkatársa. 1996 és 2002 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium igazgatója, 2002-ben az aradi Nyugati Jelen főszerkesztője, 2003-tól az Erdélyi Riport szerkesztője, 2006-tól a Várad című irodalmi hetilap versrovatának vezetője, az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének tagja is volt. Verseskötetei: A hiúzok természetéről (1997), Egy másik arc (2000), Szandra May kertje (2002), Szandra May a sivatagban (2004), Mondhatatlan (2006), Rózsavér (2009), Szandra May és Tom Vanguard igaz története (2010), Hóbanévad (2011), Húzódhatsz közelebb (2013). – Miért az „olvasónapló” műfaját választottad, már ha ezt lehet külön műfajnak nevezni?
– Célja szerint a kötet monográfiának készült, de kizárólag a költészetére fókuszált, a Kinde-verseskötetek együttes olvasatából próbáltam a sokféle Kinde-arc közül kiolvasni és elmondani a saját olvasatomat, azért szerencsésebb afféle olvasónaplónak tekinteni. De mindez folytatható, hiszen nem foglalkoztam Kinde folyóiratbeli publikációival, nem érintettem a különböző, közéleti és kulturális sajtóban végzett munkásságát. És ami a legfontosabb, nem ismerem a hagyatékát, anélkül azonban igencsak nehéz teljes monográfiát írni.
– A kortárs irodalomtörténet-írás nem csupán Kinde költészetét nem méltatta kellő figyelemre, bizonytalanság mutatkozik e költészet helyének kijelölésében is. Miután behatóan foglalkoztál az életművel, te magad hogyan határolnád be a helyét az erdélyi líratermésben?
– Nem vagyok benne biztos, hogy szükséges besorolnunk Kindét az egyes Forrás-nemzedékek közé. Az irodalomtörténet-írás a harmadik Forrás-nemzedékhez sorolja költészetét, de nem szerepel abban az antológiában (az Ágoston Vilmos szerkesztette Kimaradt szó címűben), amelyet hagyományosan a harmadik Forrás-nemzedék antológiájának szoktak nevezni. Ennek sok oka van, amiről beszélek is a könyvben. De ha a Kindével készült interjúkra hagyatkozunk, akkor inkább szellemi és költőtársakról beszél, Király László és Farkas Árpád költészetéhez érzi rokoníthatónak líráját, motivikájában, világlátásában egyaránt.
– Lezárt életműként olvasható a több mint három éve elhunyt költőé. Írtad, hogy igyekeztél felfedni valamiféle lírai narrációt, amelyre kötetei, versei felfűzhetők. Mi lehet ez a vonal, vonulat, hogyan fogalmaznád meg?
– Sokféle Kinde Annamária olvasható ki a kilenckötetnyi versből: provokatív, harcos, elégikus és a sort még folytathatnám. Az én olvasatom az utóbbi, szövegtörténést és személyiségjegyeket, kiadástörténetet és (vallomásos) életrajzot együtt vizsgálok benne, s ezt a személyes megközelítést vállalom is. Tom Vanguard, Szandra May, a Másik K (Kinde alakmásai) szervesen összetartoznak, még ha más-más kötetekben is jelennek néha meg. Számomra leginkább a kolumbiai Alvaro Mutis hajósának, Maqroll árbocmesternek a kalandjait idézik – hangulatiságukban mindenképp – a Kinde-hősök bolyongásai, utazásai. Persze, nem tengeren, hanem hólepte tájban, a versnyelv keretei között.
– Mint írod, Kinde maga is mondta, hogy költészetében elsősorban a második Forrás-nemzedék tagjainak, Farkas Árpádnak, Király Lászlónak a gondolatiságához igazodik – s talán nem véletlen, hogy szellemi elődöket, mestereket, lírájának rokon hangjait, s nem mellesleg mindennapi, a közéleti költészetének fontosabb témáit épp az erdélyiség jelölte ki. Farkas Árpád, Király László versei talán nem ismeretlenek a magyarországi közönség számára, viszont Kinde Annamáriáé jószerével az maradt. A kötetednek az is a célja, hogy nemcsak az erdélyi, hanem a magyarországi olvasókhoz is közelebb hozza az életművet?
– Egy monográfia nem csinál tavaszt. S abban sem vagyok biztos, hogy Király László vagy Farkas Árpád költészete (bár utóbbiról egyébként nemrég jelent meg egy kiváló monográfia Magyarországon, Cs. Nagy Ibolya készítette) ismert lenne a magyarországi olvasók körében, vagy ne lenne bőven tennivaló ezen a téren. De azt hiszem, itthon is bőven van bepótolni való: ha csak az elmúlt huszonhét évre gondolok, hány írói hagyaték maradt gazdátlanul, amelyeknek a sorsáról semmit sem tudunk. Alig vannak folyóirat-repertóriumaink, szerzői monográfiák is csak elvétve. Vagy hogyan várjuk el, hogy a magyarországi olvasók ismerjék például Mózes Attilát vagy Lászlóffy Aladárt, ha könyveik nem elérhetők?
Demeter Zsuzsa kötetének bemutatója
Demeter Zsuzsa Szandra May a hóhullásban – Kinde Annamária költészete című, a marosvásárhelyi Lector Kiadónál megjelenő kötetét a Marosvásárhelyi Könyvvásáron november 7-én délután 6 órától, valamint a november 24-én kezdődő Nagyváradi Könyvmaratonon is megismerheti az olvasóközönség. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Kilenc medve kilövésére adtak engedélyt
Kilenc veszélyes medve kilövésére adott engedélyt Kovászna megyében a környezetvédelmi minisztérium, ez azonban még nem elegendő ahhoz, hogy a lakosság biztonságban érezhesse magát – nyilatkozta hétfőn a megyei tanács elnöke, Tamás Sándor.
„Kovászna megye területén kilenc medve kilövésére adtak engedélyt, ebből öt az országos horgász- és vadászegyesületnek, három a Dél-Hargita vadásztársaságnak, amely nyilván Kovászna megye területén van, és egy a Bodok-Dálnoki vadásztársaságot illeti meg. Ebből a kilencből, amelyre a központi kormányzat engedélyt adott, már hármat ki is lőttek” – mondta a megyeelnök. Tamás Sándor hangsúlyozta, a veszélyes medvék kilövésére kaptak engedélyt, és nem az áthelyezésükről döntött a minisztérium. A Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, ez jelentős előrelépésnek számít, miután másfél éven keresztül teljes kilövési tilalom volt, de még mindig kevés, figyelembe véve, hogy az említett időszakban nagyon elszaporodtak a medvék. A szakemberek szerint Kovászna megyében az optimális medvepopuláció 700 egyed lenne, azonban a nagyvadak száma körülbelül ennek a kétszerese.
Háromszéken is több esetben okoztak kárt a nagyvadak, kerteket tettek tönkre, állatokat pusztítottak el és emberekre is rátámadtak. Sepsibodokon a temetőben is garázdálkodott a medve, de a vasútállomásra is rendszeresen lejártak, ahol egy példányt néhány hónapja elütött egy vonat. Agerpres; erdon.ro

Ellentmondásos, balkáni meghallgatás
A Beke-ügy a semmítőszéken
Hosszas szünet után – szeptemberben ugyanis halasztottak – október 27-én megtartották az első érdemleges tárgyalást az ún. Beke-ügy kapcsán a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszéken. Jelen volt Beke István és ügyvédje, Szőcs Zoltán igazoltan hiányzott, így őt szintén ügyvéd képviselte. A Beke István által szerkesztőségünknek eljuttatott „tudósítás” szerint a meghallgatás jellemző balkáni menetrend szerint zajlott, ellentmondásos, furcsa kérések és megállapítások hangzottak el.
Mint ismeretes, Beke István és Szőcs Zoltán, a terrorizmussal vádolt, de alapfokon felmentett, petárdák miatt elítélt székely fiatalok ügye nem zárult le, miután mind a két érintett, mind a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Ügyészség (DIICOT) fellebbezett ez év áprilisában. Beke István szerint a tárgyalás majdnem órás késéssel kezdődött, majd ismét halasztottak fél órát a bíróság által kötelezett fordítói jelenlét hiánya miatt. Ami ez esetben szükségtelen volt, hiszen Beke az eltelt majd két év alatt soha nem igényelt fordítót. Szőcs Zoltán távollétét ügyvédje a franciaországi munkáltatója által kiállított igazolással bizonyította.
A bíró elsősorban arra volt kíváncsi, hogy Beke kíván-e új nyilatkozatot tenni, amire az jelezte, hogy fenntartja azt a vallomást, amit a táblabíróságon mondott. Ezt követően az ügyész kapott szót, elfelejtvén közölni, hogy a másodfokra javasolt bizonyítékok listáját a tárgyalás időpontjáig nem nyújtották be, ellentétben a védelemmel. Az ügyész is újabb nyilatkozatot akart Beke Istvánból kicsikarni, az eddigieket ellentmondásosaknak minősítve, majd kérte az alapfokú döntés felülvizsgálatát, a „helyzet újraértelmezését” az általuk bizonyítottak alapján. Kérte Hodor István ismételt kihallgatását, ugyancsak ellentmondásos nyilatkozatai miatt (az ügyészség minősítése), ellenben nem tartott igényt Bandi Szabolcs újbóli meghallgatására, őszintének tartva korábbi vallomását. Az ügyész közölte: a védelem által benyújtott bizonyíték, a petárdás cég vezetője és Beke István között Messengeren történt beszélgetés – melyben a vállalkozó jelezte, hogy küldi tartozását – nem elfogadható; az a megfelelő, ami a vádiratban szerepel. Továbbá azt is közölte, hogy a következő tárgyaláson benyújtja a bizonyítékokat arra nézve, hogy Szőcs Zoltán próbálta befolyásolni a tusnádi tanúkat (ezt már alapfokon megtették), ill. egy független fordítót: ez utóbbit is megpróbálta befolyásolni, hogy a számára megfelelő fordítást végezzen. Korábban a petárdás cég vezetője a táblabíróság előtt elismerte Beke állítását, hogy régebbi rendelést teljesített.
Beke ügyvédje kérte a védett tanú ismételt kihallgatását (mert a védelem és a bíróság egyetlen kérdésére sem válaszolt), és Bandi Szabolcs újbóli kihallgatását a bizonyítékokkal ellentétes nyilatkozatai okán. Azt is kérte, hogy a bíróság ellenőrizze: a védett személy azonos-e egy bizonyos tanúval, mert ha igen, ismételten sértik Bekéék jogait. Kérte továbbá, hogy az ügyészség bocsássa rendelkezésre az eredeti felvevőeszközt, az eredeti hanganyagot, annak átírását magyarra. És ami fontos: határozzák meg végre térben és időben a beszélgetés valódi időpontját, az eredeti hanganyag kriminalisztikai elemzését, a résztvevők azonosítását (akiket a nyomozóhatóság fordítója és Bandi Szabolcs azonosított, több esetben helytelenül és szakmai felkészültség mellőzésével). A kérések között szerepelt Radu Cătălina fordító (aki a hanganyagot fordította) kihallgatása, hiszen a táblabíróság alkalmazottja az alapfokú tárgyaláson megerősítette: a hanganyag alig 5 százaléka érthető. Szőcs Zoltán ügyvédje hasonlóan pontozott, majd elmondta, elfogadhatatlan, hogy egy ilyen ügyben az ominózus beszélgetés résztvevőit egy tanú és egy fordító azonosítsák, hogy a fordítás hiányos és hibás legyen, hogy egyébnek lehessen beállítani.
A bíróság a bizonyítékok elfogadására vonatkozó döntését elnapolta. A következő tárgyalás időpontja december 8. Bartos Lóránt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az emberi sors ábrázolója
Elfeledett életmű
Nemrég lányai és unokája jelenlétében nyílt meg az Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK) a tragikus hirtelenséggel elhunyt és méltatlanul elfeledett partiumi grafikus és festő, Makár Alajos (1927–1989) életművét bemutató kiállítás. A képzőművésznek göröngyös és buktatókkal sűrűn tűzdelt utat kellett bejárnia, amíg rátalált a benne feszülő érzelmek, gondolatok és indulatok számára megfelelő kifejezésmódra.
Az érdeklődők népes táborát a központ vezetője, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész köszöntötte. A rendkívüli eseményhez méltó hangulatot kristálytiszta csengésű hangon előadott népdalokkal megteremtő Szabó Fruzsina fellépése után Banner Zoltán költő, író, előadóművész, művészettörténész tartott tartalmas és széles látószögű előadást a művészről. A tárlat által felvonultatott gazdag látnivaló és annak létrehozója méltatásán kívül a nagyvilág olykor ellentmondásos és a szépségközpontú ábrázolástól elrugaszkodó művészeti irányzatainak termékeivel is összevetette Makár életművét.
Nagykárolyban született kőműves apa és háztartásbeli anya gyermekeként, és a 7 osztály elvégzése után, édesapja szakmáját folytatva, kőművesinas, majd -segéd lett. Rajzolni a kórházban kezdett, ahol egy háborúból hátramaradt és általa megtalált gránát felrobbanása miatt hosszas ápolásra szorult. Felépülvén a Szálva–Visó vasút építésénél dolgozott önkéntesként, majd beiratkozott a bukaresti képzőművészeti főiskolára. Nemsokára, saját kérésére, átkerült a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol Miklóssy Gábor professzor irányítása alatt sajátította el a festészet alapjait 1949 és 1955 között.
Miután az egyetemet elvégezte, kirakatrendezőként kereste meg a mindennapit Kolozsváron, azonban festményei rendszeresen szerepeltek a városi és megyei tárlatokon. A ’60-as évek kezdetén meghasonult önmagával, és addigi alkotásait megsemmisítvén irányvonalat váltott, és mindent elölről kezdett. Így tulajdonképpen festői pályája kezdete is erre az időszakra tehető, melynek termését 1967-ben mutatta be a kincses városban.
A Képzőművészek Szövetségének 1955-től gyakornoka, 1968-tól végleges tagja, 1980-tól haláláig pedig a kolozsvári fiók vezetőségi tagja volt. Hagyatéka több mint 300 olajfestményből, tempera- és pasztellképből, szénrajzból és ceruzavázlatból áll. Mintegy felét múzeumokban, művelődési intézményekben és magángyűjteményekben őrzik, a másik része a család tulajdonában van. Munkásságáról szólva Banner Zoltán megállapította, „egyik utolsó képviselője volt annak a felfogásnak, amely minden ellenkező irányú történelmi és művészetszemléleti változás dacára az emberi sorsot, az emberi teljesség etikumát és esztétikumát tartotta a művészet fő témájának. Boldog festője volt a boldog emberi sorsnak, hiszen minden baj, nélkülözés, veszteség ellenére kizárólag az ember élheti át a világot abban az összetettségében, amelynek a többi élőlény csupán szenvedő alanya, s rárótt terheit ösztönösen és tehetetlenül követnie kell. De amit az ember lát, az gyönyörű, és ezért sorsában eleve benne rejlik a boldogság.”
A kiállítás november 9-ig látogatható. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az egyén mint tényező
Igen nehéz számunkra elképzelni egy olyan ország-világot, ahol szakadatlan azt éljük és hal(l)juk, hogy ama, eme világnak a haladásához, illetve meg-megroggyanásához semmi közünk, kisebbségieknek. Nem képzelődünk, hanem ilyen világban élünk. Ha az egyén – román vagy tót vagy magyar – megkötöttnek, tehetetlennek tudja magát, semmit ér az élete. Az az ország-világ szintúgy fapénzt sem ér, ahol az egyén(ek)nek nincs beleszólása semmibe. Az elutasításnak és kiutasításnak az élménye a miénk, magyaroké Romániában. Annak hátrányos következményeit azonban megérzi a románság is, noha mi hatványozottan nyögjük, mint Bécs nyögte Mátyás bús hadát (Kölcsey Ferenc Himnusza).
Fölösleges a költői kérdés, hiszen nagyon is tudjuk, miféle elvadult elmék alapoznak erre az elmebozótra. Emlékszünk még arra a pár évvel ezelőtti bukaresti tüntetéssorozatra, ahol kórházakat, nem templomokat, klinikát és iskolát követeltek a román és magyar tüntetők. Akkor is szóba került, hogy Romániában 425 kórházat és 18 ezer templomot építettek 25 év alatt. Lehet, az akkori adatok nem pontosak, ám együtt és egyénenként éljük meg a nyomorúságot. Igaz, mi magyarok leköpve és megalázva mindenütt.
Nem nevezem – elkopott a fogalom már – diktatúrának azt az államhatalmi formát, amelyben kuss az egyénnek, kuss a szubjektumnak, kuss a gyülekezőknek; azt hiszem, a világon csak itt van „törvényes” felvonulási jog (Marosvásárhelyen) – kizárólag a járdán. Ettől még a nyugati, sőt a magyar posztmodern is megriad. Ám minálunk ez is van. Minden, csak beleszólása az egyénnek, az nincs.
Többen tartják a 20. század legnagyobb magyar írójának Hamvas Bélát (1897–1968). Idézem 120 éves „korában” emlékét és gondolatmorzsáját. „Idiótának kell lenni, hogy az ember a tőle független változásban vagy pláne javulásban hinni tudjon, az olyan változásban, amelyben tevékeny része nincs. A jó és az egyre jobb világ nem a személytelen fejlődés eredménye. (…) Istentől, embertől, szellemtől független valóság nincs. A világ javulása az én tevékenységemtől függ. Ezt sehogy sem akarják tudomásul venni. Ezért van terror, technokrácia, hivatal (…) és ezért a katona a saját apját lepuffantja.”
Hogyan várhatja el bármely hatalom, hogy véle hurrázzunk ünnepelve, ha nincs beleszólásunk az építésbe? Az egyén nem henyére, napozásra született, hanem cselekvésre. Az a legfontosabb s legértékesebb emberi jog. Figyelem, hogyan elemzi ki néhány román gondolkodó a mai vezérek tudását, végzettségét és anyagi habarmányait. Félelemkeltő. Nem fontos a könyv, mert nem fontos a tudás. A másik mai történész elképedve beszél az egyetemi oktatás elsilányulásáról.
Ahol a pénz meg az elnyomó hatalom a fontos, és nem az országépítés, ott törvényszerűen előbb-utóbb bevág az istennyila. az is, hogy tudnak erről az elkerülhetetlen, fenyegető anyagi csapásról a kormányok, ám mégis ugyanazt teszik, ugyanúgy. És aki hátul jön, AZ csukja be az ajtót!
A gyermek is megérti a példát. Azért van ez a medvesereglés, veszély benn a lakott területeken, falvakban meg városokban, mert az erdőket a mának élő hatalmasok levágták és eladták. A medvéknek nincs, amit enniük. Hát keresnek idebenn. Ilyen egyszerű ez. Az utóbbi száz évben el máig ez a jelenség ismétlődött. És nem csak a medvék, de az emberek s gyermekek is szűkölködnek, éheznek a pusztítások nyomán. Nagyon kíváncsi vagyok, mikor és hol veri majd szét templomban is egy medve az imádkozó gyülekezetet. Nem játszom a gondolattal, hiszen az is elkövetkezik.
Az ember, az emberek, egyének nélkül soha nem születik jobb ország s világ amolyan vigyorgó politikusok jóslataiból, hazugságaiból. És erre nem alapozni kell, hanem elkerülni ezt! Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely haza
Az anyaszék fővárosa
Érdemes az anyaszék központjának szerepét viselő Székelyudvarhely igazgatási szerveire is vetni egy pillantást. A háromkötetes Székelyföld történetében az áll, hogy noha a pápai tizedjegyzékekben említik először, az Árpád-korban még domonkos kolostor is működhetett területén, ezt az 1400-as évek végén Báthori István vajda falakkal keríttette be, és vártartományt is szervezett volna köré, ami nagy felzúdulást keltett a székelyek körében. Itt tartották a székely nemzeti gyűlések jó részét, első említésük 1357-ből való. 1507-ben határozták el, hogy itt állítják fel a 17 főből álló székely főtörvényszéket, amely minden rendű-rangú székely fölött ítélkezhet. A bírákat helyiekből kell kiválasztani.
Eme igazgatási szervek jelenléte fonák módon visszavetette, fékezte a mezőváros fejlődését, a kolostor köré épült Székelytámadt vár – ezt az 1562-es felkelés leverése után húzták fel – és várkapitányság nyomasztó erőfölényben volt a városi lakossággal szemben. A vár lovas szolgálatot, fuvarozást követelt meg a lakosságtól, még a kocsmáltatás jogát is kisajátította időnként. Izabella királyné rendelkezett 1588-ban úgy, hogy bizonyos mezővárosi kiváltságait megvédte vagy visszaállította, így mentesítette a királybírák joghatásága alól. János Zsigmond egy rendeletéből is az derül ki, hogy már szabad királyi mezővárosnak tekintette Udvarhelyt.
1590-ben a városi tanács főbíróból, 19 esküdtből és jegyzőként dolgozó diákból állt, ez a testület időnként szenátusnak nevezte magát. A bírói ítélet ellen ehhez lehetett fellebbezni, a továbbiakban pedig az udvarhelyi várkapitányhoz és a királybíróhoz.
A céhek az 1500-as évek közepén tűnnek fel a városban, érdekes, hogy céhszabályzatukat egy-egy szász városban, például Nagyszebenben keltezték. Bethlen Gábor egy 1628-as, udvarhelyieknek írott levelében a következő mesterségek szerepelnek: kalmárok, kerekesek, kötélverők, szíjgyártók, lakatosok és mészárosok, vargák, tímárok, asztalosok, szabók, szűrtakácsok, posztócsinálók, szűcsök, rézművesek, ónművesek, fazekasok, takácsok… Ez testvérek között is szép számra rúg! B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az űrlap alja
Nem kerülhetnek ugyanarra a mérlegre
Az 1956-os októberi forradalomra emlékezve, a Polgári esték rendezvénysorozat keretében könyvbemutatókra került sor Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ (Ezredévi emléktér, ma Piaţa Libertăţii 40. szám) múzeumtermében október 26-án, csütörtökön. A bemutatott kötetek szerzői Bank Barbara, Cseresnyés Magdolna és Domonkos László voltak.
A Magyar Polgári Egyesület elnöke, Nagy József Barna köszöntötte a Kárpát-medence szovjet típusú kényszermunka-táborainak kutatásával foglalkozó történészeket és kutatókat, akik jártak már Nagyváradon azelőtt, ám mindhárman csütörtökön vettek részt első alkalommal egy közös könyvbemutatón.
A vendégekhez és az érdeklődőkhöz Szilágyi Zsolt, a Erdélyi Magyar Néppárt elnöke intézett néhány bevezető mondatot, amelyekben az emberiség ellen elkövetett bűntettekként, az emberi kultúrtörténet szégyeneiként határozta meg a kényszermunka-táborokat, utalva arra, hogy az Európai Unió fővárosa, Brüsszel, nem hajlandó ma sem emlékművet állíttatni a totalitarizmus áldozatainak, de egy európai nemzetközi büntetőbíróság felállítását is elutasítja, amely felkutatná és megbüntetné a kommunista rendszer valódi bűnelkövetőit. „A történelemnek ez a része nincs feldolgozva. Azok, akik öltek, kínoztak és fogva tartottak nem kerülhetnek ugyanarra a mérlegre, mint a megöltek, megkínzottak és fogva tartottak.” – fogalmazott a politikus.
A kötetbemutatók sorában először Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány elnöke kapott szót, aki A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája című munkájáról beszélt, amely egy tavaly novemberben megszervezett konferencia anyagát tartalmazza. Ismertetőjében a hamis jelentések alapján elítéltek mai rehabilitálásáról szóló törvény elégtelenségéről beszélt, amely elméletileg mindazok számára biztosítva van, akik ellen a kommunizmus idején nem született törvényes ítélet, azonban a gyakorlatban a rokonoknak kell megküzdeniük a neveik helyreállításáért, és valódi kártérítést még soha egyikük sem kapott.
Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja Recsk című kötetét mutatta be, amelyben nemcsak a Gulág néven ismert szovjet munkatáborok magyar megfelelőjét, Recsket tárgyalja, hanem a kommunista megtorló, internáló gépezet létrejöttét, működését is. A kutató, aki a jövőben szeretne többet foglalkozni a szovjet szisztémával – azaz eljárásokkal és módszerekkel, amelyek meghatározták a szovjet magatartást az elfoglalt (és nem felszabadított) területeken -, nehezményezte azt, hogy jóllehet Európában a háborús bűntett soha nem évül el, mégis kettős mércével mérik azt Nyugat-és Kelet-Európában.
Domonkos László író Tito pokolszigete az Adrián című kötetében arról a kis adriai földdarabról írt, amit Tito halálszigetének vagy horvát Alcatraznak neveztek azon kevesek, akik tudtak róla: a Goli Otok (Kopár sziget) 1948 és 1981 között működő titkos börtönszigetről, ahol a jugoszláv kommunisták pokoli körülmények között tartottak fogva és kínoztak halálra sok tízezer embert, köztük több száz magyart is, a jelenkor visszásságainak egyikeként említve meg azt, hogy bár a szigeten ma egy kereszten és a romokon kívül nincsen semmiféle emlékeztető a sötét múltra, a börtönturizmus egyik fő látványosságává vált Európában.
A meghívottak a bemutatók végén válaszoltak a közönség kérdéseire, aláhúzva annak a munkának a fontosságát, amelyet a ma történészei végeznek, akik forrásokkal, dokumentumokkal dolgoznak, és óriási felelősség terheli őket a kutatásaik során, hiszen általuk lehet megismerni azt a valóságot, amely eleve áldokumentumokra épült egy olyan rendszerben, amelyben tulajdonképpen senki nem volt bűntelen az állam szemszögéből.
A találkozó végén a köteteket meg is lehetett vásárolni, szerzőik pedig dedikáltak is azokat. Szamos Mariann / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kelemen: a román társadalom nem tudta levetkőzni a kommunista történelemszemléletet
Ünnepeinkről, a magyarokkal szembeni előítéletekről, a magyar-román államközi kapcsolatokról beszélgettünk az RMDSZ elnökével A politika belülről új kiadásában.
– Az utóbbi hetekben visszatérő témák voltak a magyar nemzeti ünnepek, egyrészt a március 15-ről szóló törvénytervezete miatt, másrészt október 23. miatt. Ünnepeinkkor rendszerint nyilvános beszédeket mondanak a politikusok, és ilyenkor nehéz újat mondani. Hogyan birkózik meg ön ezzel a feladattal?
– A magyar ünnepek általában a szabadságharcokhoz kötődnek, augusztus 20. kivételével. Ha azt nézzük, hogy a szabadság olyan emberi érték, amelyért a történelem során a népek, nemzetek mindig föllázadtak – akkor is, amikor nem a mostani nemzetfogalom létezett –, viszonylag könnyen el lehet jutni mindig a mához, a ma kihívásaihoz, és össze lehet kapcsolni a múltat a jelennel és a jövővel. De az igaz, hogy ha a március 15-i vagy az október 23-i beszédeinket megnézzük visszamenőleg sok évre, akkor látszik azokon az ismétlés is és az is, hogy az ember miként próbál úgy újat mondani, hogy azért a múltat a jövővel összekapcsolva ne beszéljen butaságokat. Nem egy egyszerű mutatvány, én ezt készséggel elismerem. Szoktunk a kollégákkal erről beszélni, főleg azokkal, akinek megadatott, hogy sok-sok március 15-én, vagy sok-sok október 23-án mondjanak beszédet. Azért nem baj, ha az embernek azon kívül, hogy politikus, van egy kis alkotói készsége, íráskészsége. Nyilván sokat lehet arról is beszélni, hogy miért kell minden egyes ünnepen a politikusoknak beszélniük. Próbálom úgy alakítani a programomat, hogy időnként kimaradjon egy-egy esztendő, hogy csak koszorúzzak, csak ott legyek, én is csak meghallgassak másokat, és ne mindig csak én beszéljek. De akkor is kihívás, mert egy beszéd az egy alkotás, és ilyen értelemben nem egyszerű.
– Idén március 15. politikai téma lett. Úgy tűnik, hogy a március 15-öt a romániai magyarság nemzeti ünnepének elismerő törvénytervezetnek semmiféle parlamenti támogatottsága nincs, vissza is került a szenátusból a szakbiztosságokhoz. Miért március 15-re esett a választás?
– Több mint másfél esztendővel ezelőtt, még a korábbi parlamenti ciklus idején fölmerült, hogy március 15-tel kapcsolatosan fogalmazzunk meg egy törvénytervezetet, hogy a tatárokhoz, a romákhoz hasonlóan legyen a magyar közösségnek is egy ünnepe. Egy bejárt utat próbáltunk mi magunk is továbbjárni, hiszen az említett két kisebbségnek már van ünnepe Romániában.
Illetve ezzel párhuzamosan még a Tokay György minisztersége alatt, Constantinescu elnöksége alatt született egy kormányhatározat, amely december 18-at az összes nemzeti kisebbség napjává teszi, ebből lett a napokban törvény. Ezeknek a kezdeményezéseknek ilyen értelemben van már hagyománya.
Azért döntöttünk március 15. mellett, mert ez a leginkább elfogadott a teljes erdélyi, romániai magyarság számára, és erről az ünnepünkről mondjuk azt, hogy a bárhol élő magyarok ünnepe. Egy olyan nemes ideához köthető, amelyet az én értelmezésem szerint nem kifogásolhatna senki, mert a szabadságról, a francia forradalom eszméiről van szó, amelyek Magyarországon 1848-ban a szabadságharc kirobbanásához vezettek. Szabadság, egyenlőség, testvériség: olyan dolgok, amelyeket minden nemzet, minden nép kért és kér maga számára. Ebben az értelemben március 15-én, amikor a magyar szabadságharc kirobban, még semmiféle etnikai konfliktusról nem beszélünk. Az, hogy később mi hogyan alakult, és hol csúsztak vagy nem csúsztak mellé, és hogyan verték át, és ki hová állt, egy nagyon bonyolult történet, de maga a forradalomnak a kirobbanása nem tartalmazott semmilyen etnikai típusú konfliktust. Ezért gondoltuk azt, hogy ez lehet az a nap, amit a románokkal is racionális érvekkel el lehet fogadtatni. Másrészt pedig 26 esztendeje ünnepeljük szabadon ebben az országban, ezért is gondoltuk, hogy nem okoz különösebb problémát a román társadalomban az elfogadottsága. Ugyanis évek óta, Constantinescu óta az államelnökök, miniszterelnökök mindig megfogalmaztak ilyen vagy olyan, hosszabb vagy rövidebb, tartalmasabb vagy inkább csak formai üzeneteket, amelyet március 15-én felolvastak románul és magyarul. Ma már ki lehetne adni egy nagy könyvet abból, hogy ki mit mondott a román politikusok közül, és utána ahhoz képest, hogy miket mondott, hogyan viselkedett. Tehát úgy gondoltuk, hogy ennek az ünnepnek az elfogadottsága a román társadalomban eléggé stabil. Illetve azt mondtuk, hogy a tatárokhoz és romákhoz hasonlóan fogalmazzuk ezt meg, ami azt jelenti, hogy azon a napon a munkaadók a munkavállalóknak adhatnak szabadnapot, és az önkormányzatok, ahol szerveznek ilyen rendezvényeket, megemlékezéseket, hivatalosan is részei lehetnek a rendezvénynek. És ezért esett március 15-re a mi döntésünk. De mondom, ez nem ennek a parlamenti ciklusnak volt a döntése, ezt a törvénytervezetet még 2016 folyamán fogalmaztuk meg, de a választások közeledtével nem nyújtottuk be, mert mindenki választási kampányban volt, a parlament alig ülésezett. Azt mondtuk, hogy megvárjuk a választásokat, és az azt követő időszakban nyújtjuk be. Ezért nyújtottuk be most tavasszal, a március 15. előtti napokban. Az, hogy hogyan viszonyul ehhez ebben a pillanatban a román társadalom, sok mindenre rávilágít, de különösen arra, hogy ezt az egész március 15-és történetet nem tudják abból az értelmezési kontextusból kivenni, amelyet a kommunista idők alatt a történelmi oktatásban beléjük vertek. Avram Iancu, a 40 ezer, magyarok által legyilkolt román, ilyen butaságokat beszélnek, annak ellenére, hogy a történészek bebizonyították, hogy az a 40 ezer román, aki kárpótlást kapott az osztrák császártól később, nem az, akiket legyilkoltak. Hiába vannak a történelmi szempontból cáfolhatatlan tények, bizonyítékok, mert a románokban benne van a Ceauşescu-időkben tanított rossz történelem, a történelemhamisítás. Ezt hozták a felszínre most, arról nem is beszélve, hogy az Unió Erdéllyel kiáltványból pontot ma hogyan értelmezik. Főleg Băsescu hathatós segítségével az az értelmezés került köztudatba, hogy ha március 15-ét Románia elismeri ünnepként, akkor ezzel Románia kimondja, hogy Unió Erdéllyel, és ez elfogadhatatlan. Az 1848-as ideákat, a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget teljesen lebutították, föláldozták ilyen buta értelmezésekkel, és úgy aktualizálták azt, amit felolvastak a múzeum lépcsőjén, mintha az ma történne, mintha ma olvasnák fel valahol és mai törekvések lennének pontszerűen. Próbáltunk sokféleképpen érvelni, próbáltuk elmondani azt, hogy 1848-ban hol volt Románia, hol volt Erdély, hol volt Magyarország. Próbáltuk elhelyezni az akkori kor történelmi és politikai kontextusában, korrektül, viszont a racionális érveknek egyre kevesebb helye van. Egy ilyen feltüzelt, felfokozott nacionalista hangulatban a racionális érvek szinte senkire nincsenek semmiféle hatással, mert az érzelmi hangulat sokkal erőteljesebb, elnyom mindenféle észszerűségi követelményeknek megfelelő vitát. Egyelőre annyit tudtunk elérni, hogy most meghosszabbítottuk a hallgatólagos elfogadási határidőt, mert a szenátus az első ház, illetve a tervezetet visszaküldték a szakbiztottságba. Elhangzott az is, hogy keressünk egy más dátumot, és akkor elfogadják. Hát ez nem így van, hogy akkor kezdünk a törvénykönyvbe keresgélni dátumokat, és amelyik nekik tetszik, azt mi elfogadjuk. Nem vagyok én ma túlságosan optimista, hogy a szenátusban ebben az időszakban ebből pozitív döntés születik, bár a szakbizottsági jelentés, amely a plenáris ülés elé került, az elfogadásról szól. De ez még júniusban készült, azóta a PSD és az ALDE is meggondolta magát, hiszen mindig, amikor ez napirendre került, vagy szóba került, akkor a liberális párt és Băsescu pártja nagyon agresszíven támadták a szociáldemokratákat és az ALDE-t, hogy magyarbérencek, nemzetárulók, az ország érdekeit elárulják, elszakítják Erdélyt, és ettől megijedtek, megijednek. Az USR-ben láttuk azt, hogy van egy nagyobb nyitottság, az ideiglenes elnökük, Elek Levente írt egy levelet a szenátusi frakcióhoz, amiben arra kéri a frakciót, hogy támogassák ezt, mert ebben nincs semmi elvetni való. A frakciónak egy része, úgy értettük, hogy támogatná, de ez azért kevés.
Elindítottunk egy frakciókkal való egyeztetést is, a szenátusi frakcióvezetőnk egy történészkollégával, Novák Csaba Zoltánnal és egy másik szenátor kollégával már volt az ALDE frakcióban, és a frakció előtt érveltek a múlt héten. A frakcióval való beszélgetés után az ALDE-sek azt mondták, hogy az ő részükről ez után a beszélgetés után nincs semmiféle kifogás, de hát ők nyolcan vannak. Következik egy hasonló beszélgetés a PSD frakcióval is, próbáljuk megértetni velük, hogy ez miről szól, utána az USR-vel is és a PNL-vel is. A PNL szenátusi frakciójával körülbelül 10-12 nap múlva lesz ez a találkozó, ahol próbáljuk elmondani, hogy ez a törvénytervezet a románoktól nem vesz el semmit, nem bántja a románokat, a románok jövőjét sem erkölcsi, sem szellemi, sem anyagi értelemben nem rövidíti meg. Március 15-e maga, amikor kitört a szabadságharc, nem etnikai konfliktusokról szólt – hasonló érveket próbálunk felhozni, aztán meglátjuk. A képviselőház a döntő ház ebben az esetben, és az is megtörténhet, hogy 2018-ban egy fiókban marad, ha úgy látjuk, hogy nem érdemes továbbvinni, és megvárjuk, hogy talán egy békésebb, barátságosabb pillanatban beszéljen erről a képviselőház. Ma valóban nagyon erős érzelmi, nacionalista hangulatot kreáltak a törvény körül is.
– Ebben a hangulatban, ha egy ilyen, alapvetően sokkal inkább szimbolikus, mintsem kézzelfogható eredményeket hozó törvény kapcsán is ekkora problémák vannak, mennyire működhet egyáltalán az a parlamenti együttműködés, amelyet a PSD-ALDE kötött az RMDSZ-szel annak idején?
– A parlamenti együttműködésnek az egyik lényeges része, hogy sem az egyik, sem a másik oldal részéről nem tartalmaz konkrét tervezeteket. Hogy ez jó vagy rossz, az vitatható. Ezért van az, hogy minden egyes kérdésben egyeztetni kell. Ha meg tudunk egyezni, akkor támogatjuk azt, amit előterjesztenek, és fordítva, ha meg tudunk egyezni, akkor támogatják azt, amit mi beterjesztünk, ha nem, akkor nem. Mivel nekik nincs szükségük a mi szavazatainkra feltétlenül, nélkülünk is megvan a többségük, ezért ez a parlamenti megállapodás egy sokkal lazább keret, mint ami akkor lenne, ha nélkülünk nem tudnának többséget alkotni, nem tudnának kormányozni. Tulajdonképpen ez egy eszköz, egy fogódzó, amibe nap mint nap, ha valamit akarunk, vagy ők akarnak valamit, akkor bele lehet fogódzkodni, meg lehet tölteni tartalommal, vagy teljesen üres maradhat, és akkor sem történik semmi. A március 15-ével, és általában a kisebbségi nemzeti kérdéssel kapcsolatosan pedig úgy gondolom, hogy mindenek előtt ahhoz kell fordulni, aki a többséget adja, de ez az ügy nem kizárólag ez a PSD, az ALDE, vagy az aktuális parlamenti többség dolga. Mert ez a román társadalomnak a dolga, a román többségnek a dolga. A többség felelőssége az, hogy mi történik a vele együtt élő nemzeti kisebbséggel, a mi esetünkben a magyarokkal. Ezért szólítjuk meg mi az USR-t, ezért szólítjuk meg a PNL-t, és ezért próbálkozunk a Băsescu-féle párttal is, és nemcsak ebben az ügyben. Akkor is, amikor a nyelvhasználati törvényről van szó, és akkor is, amikor más ügyekről van szó. Mert nem hiszem, hogy ezt valamelyik oldal kisajátíthatja, a kormányoldal vagy ellenzék. (Azért mondom, hogy kormányoldal, és nem baloldal, mert a PSD egyre távolabb van attól, hogy baloldalinak nevezhetnénk, és a liberális párt már régóta távol van attól, hogy liberálisnak lehessen őket nevezni. Az csak ott maradt a nevükben, hogy liberális.) Amikor március 15-ről beszélünk, azt várnám el, hogy egy ilyen kérdés mellé mindkét oldal álljon oda, és ha vannak fenntartásaik, akkor azt meg kellene beszélni. De nem hiszem, hogy ezt mindig a kormányon lévő oldallal kellene megbeszélni. Ez elvezethetne oda, hogy egy adott pillanatban a kisebbségi kérdést, a magyar ügyet kiemelhessük a napi politikai harcokból a többség-kisebbség, ellenzék-kormányoldal háborúból, mert ez egy folyamatos belpolitikai harc, nem csak nálunk, máshol is. Se ez nem ma fog megtörténni, nincsenek nekem sem illúzióim. Az elmúlt időszakban számtalan olyan eset volt, ahol a PSD-ALDE kezdeményezéseit mi nem támogattuk, és a következő időszakban is lesznek olyan kérdések, ahol nem fogjuk támogatni az ő kezdeményezéseiket, mert úgy gondoljuk, hogy nem szolgálják a közjót. Például az áfával kapcsolatos beterjesztésüket nem fogjuk támogatni, mert nem tartjuk jónak, nem tartjuk helyesnek. Ez így fog működni a továbbiakban is, függetlenül attól, hogy van vagy nincs parlamenti megállapodás. Ha kérnek támogatást valamihez, megnézzük, hogy a mi szempontjaink szerint a közjót, az általános érdeket, a magyar közösség érdekeit szolgálja vagy nem, ha szolgálja, akkor megszavazzuk, ha nem szolgálja, akkor nem szavazzuk meg. Így állunk hozzá ebben a pillanatban ehhez a parlamenti együttműködéshez, és meglátjuk a parlamenti ülésszak végén, december végén, hogy hogyan folytatjuk. Én a parlamenti ülésszak alatt ezt nem szívesen vitatnám, tárgyalnám újra. Szeptember elején hoztunk egy döntést, az december végéig érvényes.
Persze, előállhat egy olyan helyzet menet közben is, amikor az ember azt mondja, hogy eddig volt és nem tovább, de minden héten arról beszélni, hogy akkor fenntartjuk/nem tartjuk fenn, széttépjük/nem tépjük szét, fölmondjuk/nem mondjuk föl, ahhoz hasonlítana, mint amit, nagyon rosszul, ’96-’97-’98 táján minden héten vitattunk, hogy bent vagyunk vagy kint vagyunk, maradunk vagy megyünk. Ezzel töltöttünk el másfél-két esztendőt az első kormányzási időben. Nem lehet ezt így csinálni.
– Miközben a romániai politikában egyre nagyobbak a szakadékok a románok és a magyarok között, diplomáciai szinten mintha egyre közelebb kerülne Magyarország és Románia, legalábbis a külügyminiszterek egyre gyakrabban találkoznak. Valós ez a közeledés, vagy csak a véletlen hozza azt, hogy idén a korábbinál több kétoldalú találkozó volt?
– Azért annyi véletlen nincsen, hogy ilyen gyakran találkozzanak a külügyminiszterek. Azt gondolom, hogy ez a normalitás felé vezető út, mer ha megnézzük az egymással szomszédos európai államokat, hogy például Hollandia, Belgium, Franciaország, Németország, Spanyolország bármelyik szomszédjával milyen gyakran találkoznak a kormányzati szereplők, a vezető politikusok, akkor az a természetes, hogy szinte hetente, kéthetente, háromhetente találkoznak. Ha dolguk van, és nem telefonon akarják megbeszélni, akkor beülnek az autóba, fölülnek a repülőgépre, megbeszélik, visszaülnek a repülőgépre, és hazamennek, és az egészet egy fél nap alatt letudták. Közép-Kelet-Európában is ez kellene normális legyen, függetlenül attól, hogy kinek mi az álláspontja egy-egy globális kérdésben. A regionális együttműködésnek sok politikai-gazdasági érdeket kell kielégítenie, és ha ezeket az érdekeket össze lehet hangolni, akkor mindenki nyer. Nyernek belőle a románok, a magyarok, csehek, lengyelek, horvátok, szlovénok, osztrákok, mindenki. Én hiszek a közép-kelet-európai együttműködések erősítésében. Ennek a térségnek az érdekeit meg kell tudni jeleníteni az Európai Unióban, amikor lehet, együtt, amikor nem lehet, akkor külön. A Három Tenger Kezdeményezés is, amiről nagyon keveset beszélünk, nem csak egy jószomszédi és biztonságpolitikai kérdés, az egy nagyon komoly gazdaságpolitikai együttműködés lesz, amennyiben a működése kiteljesedik, és tartalommal fog megtelni. Ezért én azt gondolom, hogy az lenne a normális, hogy ne csak a külügyminiszterek találkozzanak, hanem a miniszterelnökök, miniszterek, államtitkárok, szakpolitikusok, szakértők is, hisz az elmúlt esztendőkben, úgy 2011-től errefele, annyira megromlott a viszony, elmérgesedett, vagy megszakadt a kapcsolat, hogy az nem normális. Nem lehet azt természetesnek venni, hogy eddig nem találkoztak, és csodálkozni azon, hogy mi a fene történt, hogy most találkoznak. Bízom benne, hogy azok a gesztusok, az a nyitás, amit egyik fél is, másik fél is, ilyen vagy olyan formában megfogalmazott, tartós lesz. Nem lesz egyszerű a bizalmat visszaépíteni, ezt elismerem. Nem lesz egyszerű az elrontott dolgokat helyrerakni, de, ha el sem kezdik, akkor azok tovább romlanak. És én nem hiszem, hogy ez érdeke lenne a románoknak, vagy érdeke lenne a magyaroknak, rólunk nem is beszélve. Nekünk, erdélyi, romániai magyaroknak nem az az érdekünk, hogy a két állam folyamatos vitában, feszültségben, neadj’isten, konfliktusban éljen.
– Érdekes követni azt, hogy az, ami a politikában történik, hogyan szivárog vissza a társadalom szintjére. Az Elie Wiesel Kutatóközpont időnként megrendel egy olyan kutatást, amiben azt vizsgálja, hogy a különböző kisebbségekhez hogyan viszonyulnak a romániaiak, és most azt tapasztaljuk, hogy 2015-höz képes a magyar kisebbséggel szemben elutasítóbbak a romániaiak. Furcsa számomra, hogy a bukarestiek körében mennyire nagy a magyarokkal szembeni elutasítás szintje.
– Szociológusoktól kellene megkérdezni a magyarázatnak a különböző részleteit. Én azt gondolom, hogy a nagyon aktív bukaresti fiatal és középkorú társadalmi réteg sok tévét néz, Realitateát, Digit, Antena 3-at. Ezekből most már jóideje a magyarellenesség, a magyarok iránti antipátia ömlik. Ők a bukaresti társadalom legaktívabb rétege, a manipuláció őket sokkal hamarabb eléri. És nem élnek együtt a magyarokkal, mint mondjuk itt, Erdélyben, talán ez az egyik magyarázata, de nem biztos, hogy az egyetlen magyarázata. Ennek a jelei már jó ideje látszanak, ezt érezzük, mondjuk. A másik, amivel nem szembesül minden nap a polgár, de például a parlamentben mi látjuk, hogy az erdélyi román képviselők többsége az, párttól függetlenül, akik a legkevésbé akarják elfogadni például azt, hogy március 15-tel kapcsolatban lehet hozni egy jó döntést. A délieket ez különösebben nem érdekli, velük ebben az ügyben vagy a nyelvhasználat ügyében hamar szót lehet érteni, mert ott ezt nem kell alkalmazni, Alexandriában senki nem fog magyarul beszélni az önkormányzatban, és március 15-ét sem fogják valószínűleg megünnepelni Alexandriában az ott élő magyarok. Az erdélyi képviselők azok, akik folyamatosan bombázzák a pártvezetést, hogy nem, nem és nem. Ezzel az elmúlt hetekben, hónapokban nagyon gyakran találkoztunk, és próbáljuk meggyőzni őket, a beszterceiket, a hunyadiakat, a brassóiakat, a Fehér megyeieket, helyenként a Kolozs megyeieket, Marosról nem is beszélve, hogy urak, hölgyek, évek óta együtt ünnepeljük, eljösztök, koszorúztok, beszédet mondtok március 15-én, fölolvassátok a miniszterelnök, az államelnök üzenetét, akkor most miről van szó, mi történt? Van egy ilyen típusú probléma is, amivel szembesülünk. Az Elie Wiesel központ felmérése engem is elgondolkodtatott. Van egy csomó olyan eleme, amiről a következő időszakban a politikusoknak, a társadalomkutatóknak, politológusoknak érdemes lenne alaposabb beszélgetéseket, elemzéseket végezni, mert azt mutatja, hogy a román társadalom többnyire azokat a kisebbségeket fogadja el, amelyek létszámban nagyon-nagyon lecsökkentek. Velük kapcsolatosan a bizalom nagyobb, vagy az ellenszenv kisebb. Azokat, akik nagyobbak vagyunk, és a befolyásunk érezhető, nem fogadja el. A romákat sem, de őket más okból. És azokat nem fogadja el, akikkel nem találkozott soha, de akikről hallotta, hogy esetleg bánthatják a román embert. Ezekre koherens magyarázatot adni és orvoslást találni nem egy egyszerű mutatvány.
– Egy politikai pártnak van-e lehetősége egyáltalán, hogy a társadalomban pozitív változásokat idézzen elő ezzel kapcsolatban?
– Önmagában nincs. Azt mondani, hogy a politikusok mindenhatóak, és csak azon múlik, hogy ők meg akarják-e változtatni a társadalmat, vagy nem, szerintem hiba. De a politikusoknak – a mi esetünkben az RMDSZ politikusainak, önkormányzati és parlamenti képviselőinek – próbálniuk kell minden esetben a párbeszédet újrakezdeni, próbálniuk kell érvelni, próbálniuk kell a bizalmi szintet ha nem is országosan, egyből, de helyenként, pontszerűen növelni, különböző társadalmi rétegekkel találkozva. És ebben jó lenne, ha minél nagyobb szerepet vállalna az értelmiség is. Nem úgy, hogy a politikai vitákban részt vegyenek, hanem úgy, hogy írjanak románul, vitázzanak románul, ne csak a politikusoktól várják el, hogy ezt a feladatot elvégezzék. De ez a román oldalról is ugyanígy igaz. Mostanában sokszor mondtam, de régóta gondolom, hogy talán ma sokkal célravezetőbb lenne az erdélyi románokkal intenzívebb párbeszédet folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy a bukarestiekkel, a déliekkel vagy a moldvaiakkal nem kell beszélni, de talán most, a centenárium közeledtével, ebben az időszakban, a nyitottabb erdélyi románokkal – mert nem mindenki az – intenzívebbé kellene tenni a társadalmi párbeszédet minden szinten. Ez nem a politikusoknak a kiváltsága. A politikusok a parlamentben beszédeikkel, a törvényekkel, azzal a kis befolyással, amivel rendelkeznek (mert ma már nem akkora a politikusok befolyása, mint a 90-es években) javíthatnak vagy ronthatnak a helyzeten. Sajnos, az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy a felkorbácsolt, feltüzelt nacionalizmussal inkább rontanak. Azzal, hogy minden nap minden tévéadásban azt a látszatot akarják kelteni, hogy a magyarok el akarják szakítani Erdélyt, hogy a magyarok rosszat akarnak a románoknak, hogy a magyarok mindig csak bajt okoznak, hogy a magyarok a román társadalom biztonságát veszélyeztetik, azzal nem segítik a közeledést. És amikor ebbe akadémiai szinten is bekapcsolódnak román emberek, az hihetetlenül problematikus. Lehet az RMDSZ-t vádolni, hogy elrontja vagy elrontotta, nem teszi helyére a dolgokat vagy nem javítja, de nem hiszem, hogy az elmúlt időszakban mi lettünk volna azok, akik a magyarellenességet szítottuk. Voltak olyan kijelentéseink, amelyek a románoknak nem tetszettek, de azokat soha nem a sértés szándékával mondtuk.
– A tévén keresztül nézve valóban úgy tűnhet, hogy a parlamentben folyamatos konfliktushelyzet van a magyarok és a románok között.
– 15-20 percig kérdezgetnek a tévések a parlament folyosóján, én nagyon türelmesen, nagyon őszintén elmondom, mi a véleményünk gazdaságpolitikai kérdésekről, a gáztőzsdéről, mindenféle egyéb ügyekről. Utána semmit nem játszanak be, csak azt az egy dolgot, hogy nem szavazzuk meg a TVA-t, és összevesztünk a PSD-ALDE-val. Egy 15 perces beszélgetésből csak azt az egy dolgot bejátszani engem semmi másról nem győz meg, csak arról, hogy van egy nagyon erős manipulatív szándék. Feszültségkeltés, feszültségkeltés, feszültségkeltés. Transindex.ro

Reformáció 500 – Kálvinról nevezik el a kolozsvári Farkas utcai templom előtti teret
A reformáció 500. évfordulója alkalmából a kolozsvári polgármesteri hivatal közölte: Jean Calvinról (Kálvin János) nevezik el a kolozsvári Farkas utcai templom előtti teret.
A hivatal Kálvin Jánost a 16. század egyik legnagyobb teológusaként mutatta be közleményében. Méltatta ugyanakkor a református egyháznak a kolozsvári városkép megőrzésében játszott szerepét. A polgármesteri hivatal 14 olyan, református egyházi tulajdonban levő épületet sorolt fel, amelyeknél az elmúlt időszakban felújítási állagmegőrzési munkálatokat végeztek.
A névadásra Gergely Balázs önkormányzati képviselő tett javaslatot, melyet a polgármesteri hivatal is támogat. Az önkormányzati testület egy későbbi időpontban tűzi napirendjére a névadás megszavazását. A térnek jelenleg nincsen neve, az a helyi magyar közösség által a régi nevén Farkas utcaként emlegetett Mihail Kogalniceanu utca része.
A Farkas utcai templom előtti kis tér közepén található a Kolozsvári testvérek által a 14. században készített Szent György-lovasszobor másolata. A teret egyik oldalon a Mátyás király által építtetett templom, másik oldalt a Református Kollégium határolja. MTI; Erdély.ma

Küzdeni kell az autonómiáért
Székelyföld autonómiájának napján Sepsiszentgyörgy központjában és határában is fellobbantak a reménység lángjai, jelezvén, a székelyek szabadságvágyát az időjárás viszontagságai és a hatalom packázásai sem tudják elfojtani.
A rendezvény nyitányaként meghirdetett időpontban mintegy százan gyűltek össze a megyeszékhely szívében emelkedő turulszobornál, hogy a kezükben szorongatott magyar, székely és katalán zászlókat csattogtató széllel, valamint zuhogó esővel dacolva hangot adjanak autonómiakövetelésüknek. Szabó Fruzsina diáklány szívfacsaró, de a helyzethez illő kesergője után Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke köszöntötte Izsák Balázs SZNT-elnököt és az egybegyűlteket, osztotta meg gondolatait.
Ennek során számba vette autonómiaküzdelmünk legfontosabb állomásait, majd a kiszélesítése érdekében Észak-Olaszországban megszervezett népszavazás, illetve a katalán függetlenségi nyilatkozat fényében rámutatott annak nemzetközi összefüggéseire is. Ugyanakkor felszólította Románia kormányát, hogy ne a helyzet elmérgesedéséhez vezető elutasító spanyol, hanem a párbeszédet választó olasz példát kövesse, és kezdjen tárgyalásokat Székelyföld területi autonómiájáról. Szerinte ugyanis „nem lehet, s nem szabad a népek önrendelkezésével játszani, mert egy lopott területekből összekovácsolt országban ez bármikor visszaüthet!”
A továbbiakban a nemtörődömség veszélyére hívta fel a székelyek figyelmét, mert ezzel bátorságra gerjesztik a letaposóikat, akik viszont elszánt tömeg láttán megfontolják, miként cselekedjenek. Még akkor is „ha gyűlölnek, szét akarnak szabdalni, földbe akarnak döngölni, és el akarnak űzni a szülőföldünkről minket. Megfontolják, mert félnek, hogy egyszer valahol szóba kerül a lopott országrész.”
Végezetül pedig arra figyelmeztetett, hogy „mi, magyarok ajándékba semmit nem kapunk, mindenért meg kell küzdenünk, többnyire a nagyvilág ellenszelével szemben. Így vagyunk Székelyföld autonómiájával is. Tegyünk meg mindent, hogy érjük el ezt a célt, mely egyetlen garanciája megmaradásunknak, s térségünk gazdasági felemelkedésének. Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek!” – zárta felszólalását a széki elnök.
Dr. Szili Katalin miniszterelnöki megbízott levélbe foglalt üzenetét Ferencz Csaba, a SZNT országos alelnöke olvasta fel. A rendezvény a résztvevők nevében megfogalmazott és Izsák Balázs által felolvasott kiáltvány jóváhagyásával, Kovács István unitárius lelkész áldásával, valamint közös imával és himnuszaink eléneklésével zárult.
A turulszobornál történtekkel egy időben, Csákány László, a Szemerja–Görgő Közbirtokosság, valamint Fazakas Péter, a Szilaj Hagyományőrző Egyesület elnöke szervezésében a Pacén is őrtüzet gyújtottak. A kezdeményezéshez közel százan csatlakoztak. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Nemzetiségi sorsunk kibeszélője – emléktábla került Magyari Lajos szülőházára
„Van olyan föld, mely vélt gyengeségünk
értőn-bocsátón majd mind fölissza.
Van olyan föld, mely jövőnket bízva
fogadni gyermekeinket is megtanítja.”
(Magyari Lajos)
Napra pontosan születésének 75. évfordulóján, október 26-án leplezték le néhai Magyari Lajos költő, közíró, politikus, lapunk korábbi főmunkatársa emléktábláját Székelyudvarhelyen álló szülőházának a homlokzatán.
Az ünnepi eseményt a családtagokon, pályatársakon és az erdélyi magyar újságírói társadalom képviselőin kívül Gálfi Árpád, a székely anyaváros polgármestere, valamint Biró Zsolt, az MPP országos elnöke, parlamenti képviselő is megtisztelte jelenlétével.
Csütörtökön délután bágyadt napsütésben, még színpompás, de már a lombjuktól búcsúzó erdőkön át kanyargó úton igyekeztünk Sepsiszentgyörgyről – Barót érintésével – Székelyudvarhelyre. A bükk- és tölgyrengetegben itt-ott üde szigetként feltünedező fenyőligetek haragos zöldje azonban a megmaradás és folytonosság cáfolhatatlan bizonyítékaként dacolt az idő múlásával és a karmait már élesítő téllel. Mint ahogy Magyari Lajos életműve is szembeszegül az elmúlással, hiszen hordozza és nemzedékről nemzedékre átörökíti megtartó gondolatait, valamint érzelmeit. Fittyet hányva a dölyfös és pöffeszkedő hatalom elvárásaira, Székelyföld és népe szeretetét, a hozzájuk való kötődést, ragaszkodást és hűséget hirdeti.
A helyszínen az emlékállítás kezdeményezője, mozgatórugója és megszervezője, Balázs Árpád újságíró, író, szerkesztő köszöntötte a Czegő Zoltán, Magyari Zoltán, Ferenczy L. Tiborné és jómagam alkotta sepsiszentgyörgyi küldöttséget. Magyari Lajos a Szentimre utca 29. szám alatti ház kifelé tekintő szobájában látta meg a napvilágot 1942. október 26-án. Az egykori otthon emléktáblával történő megjelölésének gondolata tavaly tavaszszal született meg Balázs Árpádnak a költő nővérével folytatott beszélgetése során. Megvalósulása pedig több magánszemély és cég anyagi hozzájárulásának, valamint az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, az Élő Székelyföld Egyesület, a Magyar Írószövetség és a Magyar Polgári Párt székelyudvarhelyi szervezete támogatásának köszönhető. Kérdésünkre válaszolva pedig azt is elárulta, hogy a költő és közíró személyének, valamint életművének a nagy tisztelete késztette az emléktábla-állításra.
„A hét testvér közül (már csak ketten vannak életben – szerz. megj.) négyen születtünk ebben a házban, ahol a családunk albérletben lakott, amíg a közeli Rózsa utcában fel nem épült az új otthonunk. Akkor egy távoli rokonunk, Jánosi Péter tulajdonában volt, aki nagybetűs emberként viszonyult hozzánk a családjával együtt, ezért nem csak a házhoz, hanem hozzájuk is szép emlékek fűznek. Örömmel nyugtáztam az emléktábla-állítást, mert mindig is büszke voltam az öcsémre és boldog vagyok, hogy a testvére lehettem” – egészítette ki Magyari Lajos nővére, Ágoston Ilonka az addig elhangzottakat.
„Magyari Lajos költészete és szókimondó stílusa számunkra mindig megtartó üzenete volt – nyilatkozta az esemény kapcsán lapunknak Lőrincz József nyugalmazott gimnáziumi magyar nyelv és irodalom szakos tanár. – Lehet, hogy akadtak, akik ezért elítélték, mi azonban hitet és erőt merítettünk belőle. Mások azért fanyalogtak tőle, mert szerintük nem volt elég modern, pedig az a modern és igazi költő, akinek a gondolatai, valamint érzelmei vibrálni kezdnek a befogadóban vagy olvasóban, és ő ilyen volt. Éppen ezért nagy öröm számomra, hogy Székelyudvarhelyen végre emléktábla kerül a szülőházára, és remélem, ezentúl az eddiginél több alkalommal fogunk ebben a városban rá emlékezni.”
Az emléktábla-avató ünnepség a Palló Imre Zene és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjai fúvószenekarának játékával kezdődött, majd a rendezvényt levezető Balázs Árpád ismertette a szülőház megjelölésének történetét, egyúttal köszönetet mondván a kivitelezését szíves beleegyezésével lehetővé tevő jelenlegi tulajdonosnak, Kocsis Árpádnak. Elsőként a Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán író, költő, közíró emlékezett veretes szavakkal és tisztelettel telített szeretettel az egykori barátra, sors- és pályatársra, illetve életpályájára és költészetére. Beszéde Az önvigasz is a nemzeté cím alatt olvasható.
„Hogyha Magyari Lajos mindössze egy verset írt volna, történetesen a Nem a fenyők… címűt, akkor is megmaradna az emlékezetünkben, mert minden benne van: borvíz, fenyő, Európa és szabadság. Minden olyan fontos alkotóelem, amely a miénk volt, s az is, amiből hiányt szenvedtünk. Hogyha Magyari Lajos, a költő csak egyetlen poémát írt volna, a Csoma Sándor naplóját, akkor is megmaradna nekünk a székely és a magyar Parnasszuson” – vélekedett az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány képviseletében felszólaló Simó Márton székelyudvarhelyi író, szerkesztő. Ünnepi beszédét a következő gondolattal zárta: „A mai naptól kezdve a Szentimre utcában járva, ha felnézünk erre a házra, mindjárt felötlik bennünk a költő emlékezete, példája, s a vágy, hogy próbáljunk napról napra többek lenni, vagy legalább ennyik maradni.”
A költő fia, Magyari Zoltán saját, Vigyázz című versének a felolvasásával tisztelgett édesapja emléke előtt. Az utána felszólaló Szabó Zsolt közíró, szerkesztő, a Művelődés kulturális folyóirat nyugalmazott főszerkesztője Magyari Lajos publicisztikájának jelentőségére hívta fel a hallgatóság figyelmét. Szerinte ugyanis „nemcsak költőként, hanem újságíróként is különös expresszivitással és termékenységgel szólaltatta meg a nemzetiségi lét időszerű gondjait és egyetemes összefüggéseit. Patrióta volt, Illyés Gyula-i értelemben: jogot védett, egyetlen nép méltóságát sem sértette.” Éppen ezért a ’89-es romániai változások sajtódokumentumaiból a Kolozsvári Művelődési Egyesület által útjára bocsátott könyvsorozat indító köteteként Magyari Lajos vezércikkeinek válogatott gyűjteményét adták közre. Szabó Zsolt megfogalmazásában „pontos lenyomatai ezek annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások.”
Végezetül Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt országos elnöke, parlamenti képviselő osztotta meg a hallgatósággal az alkalomhoz illő gondolatait. „Székelyföld jelentette számára azt a hangulatot, amely nemcsak a Hargitán kerítette hatalmába, de például a Bekecs alatt, Nyárád mentén is, pedig oda különösebb személyes emlék sem kötötte… Célja és eszménye az volt, hogy az irodalomban kibeszélje nemzetiségi sorsunkat, a székelyföldi magyarok közérzetét, hogy ereje és hozzáértése szerint mozdítson valamit a világon” – fogalmazott a politikus.
Az egyszerűségében és visszafogottságában is lelki tüzeket gyújtó, mindvégig méltóságteljes rendezvényt Magyari Lajos Van olyan föld című költeményének kortársa, Péter Eszter általi tolmácsolása zárta. Utolsó mozzanatként pedig a költő lánya, Zselyke, illetve az emléktáblát megálmodó és alkotó Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrász leleplezték és koszorúzták meg a költő–közíró–politikus emlékét bronzban megörökítő domborművet. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Bányarobbanás áldozattal
Felfüggesztették a hobicaurikányi bánya működését, miután tegnap reggel munkabaleset történt a bánya egyik tárnájában: egyelőre tisztázatlan okból bekövetkezett gázrobbanás miatt egy bányász meghalt és három megsérült.
A hobicaurikányi bánya egyik tárnájában reggel 7 órakor történt egy robbanás. A tárnában négy bányász dolgozott éppen. A balesetben megsérült három bányász 43 és 52 év közötti, elhunyt társuk 43 éves volt. Az elhunyt bányász holttestét felszínre hozó mentőcsapat két tagját füstmérgezés miatt a petrozsényi sürgősségi kórházba szállították, de hamar kiengedték őket, ugyanis csak enyhe füstmérgezést szenvedtek. A három megsebesült vájárnak égési sérülései vannak, őket helikopterrel Bukarestbe vitték.
A mélyben dolgozó 56 bányászt a felszínre hozták, a szakértők vizsgálják a tárnákat, amelyekben akkor indulhat újra a kitermelés, ha meggyőződtek arról, hogy biztonságos leereszkedni a bányába.
Toma Petcu energiaügyi miniszter szerint még vizsgálják a baleset körülményeit, de az első adatok alapján nem lehet sújtólégrobbanásról beszélni, hanem a felgyűlt gáz lobbant be. „Fontos megjegyezni, hogy minden bányász rendelkezett védőfelszereléssel, és a gázkoncentrációt mérő felszereléssel is el voltak látva. (…) A sérült bányászok egy kibetonozott, védett helyen tartózkodtak. (…) Nem voltak elektromos vezetékek, amelyektől belobbanhatott volna a gáz, ezért nagy érdeklődéssel várjuk a területi munkafelügyelőség kivizsgálásának eredményeit, hogy kiderüljön, mi okozta a szikrát elsősorban, és honnan gyűlt a gáz” – nyilatkozta Toma Petcu.
A petrozsényi ügyészség bűnügyi eljárást indított a robbanással kapcsolatban. Háromszék; Erdély.ma

Közösen cselekedni, megmaradni
Sepsikőröspatakon együtt ünnepelte a reformációt a református, unitárius és evangélikus egyház, s jó testvérként a római katolikusok is részt vettek az eseményen. Az alkalomból a templomkertben kopjafát lepleztek le.
Nagy Adél evangélikus lelkész szószéki szolgálatát a Pál apostol a galátákhoz írt leveléből vett igére támaszkodva végezte. Mint mondotta, az elmúlt fél évezred sok jót hozott, társadalmunk fejlődött, technikai vívmányok sora gazdagítja mindennapjainkat, de bármilyen modern korszak is legyen a jelen, nem vagyunk elégedettek, tudjuk, érezzük, valami nagyon hiányzik lelkünknek. Teljes és szabad életet csak akkor élhetünk, ha az évezredek óta változatlant, Isten szavát befogadjuk szívünkbe – mondotta a fiatal tiszteletes. Nagy Zsolt Attila helybeli református lelkész örömét fejezte ki, amiért az egyházak ezekben a napokban egymás felé fordultak, a hívek ünneplőbe öltöztették szívüket, s közösen kulcsolták imára kezüket. A tiszteletes úgy fogalmazott, bár a jövőt nem ismerjük, nem tudjuk, ötszáz esztendő múlva lesz-e Sepsikőröspatakon magyar és református, unitárius, katolikus vagy evangélikus, de közös feladatunk, hogy megpróbáljunk tenni annak érdekében. „Ne hagyjuk hitünk és magyarságunk, kereszteljünk, konfirmáljunk, eskessünk, használjuk ünnepeinken templomainkat – így tegyünk a következő ötszáz év érdekében” – jelentette ki. Tordai Ernő sepsikőröspataki unitárius lelkész Unitárius reformáció címmel tartott rövid előadásában a valláskialakulásról és az unitarizmus legfontosabb hitelemeiről beszélt, valamint adatokat osztott meg a helybeli egyházközség történelméből. A Bodor Sándor katolikus kántor vezette ökumenikus kórus fellépését követően P. Magyarosi Imola színművész Babits Mihály Miatyánk című versét adta elő. A kedvezőtlen időjárás miatt a templom udvarán leleplezendő kopjafa adományozója, Para Zoltán mérnök is a templomban szólalt fel: bár a sepsikőröspataki közösségtől távol került, de szívében közel van hozzájuk – biztosította őket. A kopjafa készítője, Szabó Árpád a faragás során felhasznált motívumokról beszélve kijelentette: vizet, tulipánt, magyar keresztet, kelyhet, könyvet és a gömböt látunk, de ha azt szavakra fordítjuk, magyarságunkról, élni akarásunkról, egyházainkról és templomainkról mesélnek. Az áldást – ezúttal már kint, a szemerkélő esőben – Mátyás István lelkipásztor, a Sepsi Református Egyházmegye főjegyzője mondta, az egybegyűltek pedig közösen énekelték a székely és magyar himnuszt. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erősd, erősdi magyar nap
Negyedik esztendeje szervezi meg Kovászna Megye Tanácsa a Székelyföldi Magyar Napokat. S mert a hidvégi kultúrotthon épületét éppen javítják, idén kivételesen Erősdön és Árapatakon szólalt meg a magyar ének, a humor, ott léptek fel a néptáncosok és színjátszók. Mondanunk sem kell, az eltelt három év alatt a székföldiek tanúbizonyságát adták az összetartásnak.
Település szélárnyékban
Sajnos a közlekedés szempontjából kedvezőtlen Erősd helyzete. A Brassó felé irányuló közúti szállítás zöme az Árapatak melletti korszerű Olt-hídon történik, s így a három kilométerrel délebbre fekvő Erősd – úgymond – szélárnyékba kerül. Híd az Olton itt is van, de leromlott állapotban, személygépkocsik, szekeres fogatok ugyan közlekednek rajta, de súlyosabb gépjárművek nem. A híd Kovászna megye tulajdona, a megye feladata lenne vagy megerősíteni, vagy újat építeni helyette.– De nem fáj ez senkinek sem, csak az erősdieknek – jegyezte meg Ráduly-Baka Zsuzsanna, az erősdiek „magyar papja” –, mert a helyiek zöme, aki dolgozik, mind-mind Brassó megyében vagy Brassóban keresi a kenyeret, és ezt a hidat veszi igénybe, erre nagyon nagy szükség van. Brassó megye, illetve a szomszédos Botfalu önkormányzata, látva, hogy Kovászna megye évek óta semmit nem lépett az erősdi híd dolgában, rettentő leromlott állapotban hagyta a híd és Botfalu közötti útszakaszt, ez a másik akadálya, hogy az erősdi autósok ezen a szakaszon közlekedjenek. Nem igaz, hogy nem lenne jobb, ha az erősdi ember Árapatakon vagy Sepsiszentgyörgyön kereshetné meg a mindennapit, de Erősdről a megyeszékhely felé emberemlékezet óta nem közlekedik semmilyen közszállítási eszköz!
– Mit tett, milyen lépést tud tenni a helyzet megoldása érdekében az árapataki önkormányzat? – kérdeztük Kovács László községi polgármestert. – Tudjuk, hogy ez a mi feladatunk lenne, de eddig mindig a pénzhiány volt az akadály. Jelenleg keressük a céget, amely elkészítene nekünk egy szaktanulmányt, egy költségvetést, hogy mennyibe kerülne az önkormányzatnak, ha nem is egy új híd építése, legalább a jelenlegi megerősítése-javítása.
– Mi az a segítség, amit az erősdi ingázók kérnek az Olt-híddal kapcsolatosan? – kérdeztük Bernád Edittől, aki az utolsó helyhatósági választások óta képviseli Erősdöt a községi tanácsban. – Néhány szociális segélyben részesülő árapatakira lenne szükség – felelte. Fel kellene törni és az Oltba lapátolni azt vastag és megkeményedett földréteget, amely az évek során rárakódott a hídra, göröngyössé tette, s amiatt jobban inog, amikor rámennek a szekerek, kisautók. – Egyáltalán milyen fejlesztéssel tudná segíteni az önkormányzat Erősd falu lakhatósági szintjét? – tettük fel a kérdést Árapatak alpolgármesterének, Nicolaie Cucunak is. – Többször elhangzott tanácsülések alkalmával – felelte –, hogy sínen van már az a pályázat, amelynek segítségével Előpatakot és Árapatakot rákötnék a sepsiszentgyörgyi ivóvízhálózatra, és ebben a tervezetben szerepel az Erősd felé tartó fővezeték is. Reménykedünk, hogy a közeljövőben lefektetik, mert ez lenne a legfontosabb feltétele annak, hogy folytatni lehessen Előpatak korszerűsítését. De pályáztunk a község három kultúrotthonának főjavítására is, s ezek között ott van az erősdi kultúrház is.
Sínen az eklézsia nagy terve
Második esztendeje, hogy az erősdi református gyülekezet megkezdte egy közösségi ház, imaház építését a lelkészi lakás udvarán.
– Szépen haladtunk az építkezéssel – mondta Ráduly-Baka Zsuzsanna, a csupán százharminc lélekkel működő református gyülekezet lelkipásztora. – Büszke vagyok erősdi híveimre, akik a nagyon hasznos és szükséges kalákamunkával remekeltek. Amikor közmunkát hirdettünk, mindennap huszonöt-harminc személy jelentkezett és segített örömmel, s az egyházközség is hozzájárult szerény jövedelméből. Jól jött ez, mert kiegészítette a községi és a megyei tanácstól, a református egyházmegye tanácsától és az Emberi Erőforrások Minisztériumától kapott anyagi támogatást. Most a Gyülekezeti Ház belső munkálatai vannak soron. Ebben lesz egy imaterem, vendégszobák és egy állandó kiállítás, amely az országos, sőt, európai szinten ismert erősdi neolitikumi kultúrát-műveltséget mutatja be. A tárlat összeállításában segítségünkre lesz a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum régészközössége. Az említett őskori régészeti telep és rezerváció a falu keleti része fölé emelkedő Tiszk-hegyen van. A védőárokkal kerített, csiszolt kőkorszaki telephez piros háromszög jelzés vezet (menetidő: 20 perc). A festett kerámia tárgyi anyagának feltárását  László Ferenc, a Székely Nemzeti Múzeum régésze kezdte meg (1905–1925), majd a múzeum és a Jászvásári Egyetem közös régészcsoportja folytatta. A tárgyi anyag és a neolitikumi ősember rekonstruált lakása a Székely Nemzeti Múzeumban látható.
Van előzménye Erősdön a vagyonát gyarapítani akaró helyi gyakorlatnak. Erdélyi Lajos (1920–1970) lelkipásztor idejében a gyülekezet saját erejéből kijavíttatta templomát, újravakoltatta a tornyot, téglakerítéssel vették körül a cintermet – tudtuk meg az Adalékok az Erősdi Református Egyházközség XX. század közepi történetéhez című kiadványból, amelyet Kozma Csaba bodoki magyartanár-igazgató, a lelkész Erdélyi Lajos (1920–1970) unokája állított össze, és 2015-ben, az erősdi templom felújításának 50., a lelkipásztor nagyapa elhalálozásának 45. évében jelent meg Sepsiszentgyörgyön. Ha szélárnyékban is, de zajlik az élet Erősdön. November 5-én tartják a reformáció emlékünnepségét, de azt megelőzve az erősdiek is ott lesznek a sepsiszentgyörgyi nagy ünnepségen, s miként a lelkipásztor elmondta, az Illyefalva környéki alvégi és a székföldi egyházköz­ségek körzeti presbiteri találkozóját is Erősdön tartják november 11-én.
A kis falu látnivalói
Talál érdekes látnivalót az ideérkező vendég. Érdemes megtekinteni a falucska magyar és román templomát. A református templom építési idejére vonatkozó biztos adattal nem rendelkezünk. Erősd első írásos említése 1520-ból származik, 1613-tól neve már gyakrabban előfordul. Temploma a XVIII. századból való lehet, hisz ebből a századból származnak klenódiumai (1758, 1778) is, kis harangja pedig 1733-ból. Mennyezetkazettái ennél talán kissé későbbiek. Nemrég látogatta meg a templomot a nagyborosnyói Bartha család egy Svájcban élő kazettaszakértője, aki ezt a deszkamennyezetet különlegesen érdekesnek, egyedinek és értékesnek találta. Volt a faluban egy görögkeleti fatemplom, amely a román temetőben állott 1903–1957 között. Helyette a főút mellett 1958-ban újat építettek. Mindkettőnek védőszentje Nagyboldogasszony. Az új templom néhány ikonja még a régi templomból való, födémje bizánci kupolás. A templom előtti díszes troicát (keresztet) az árkosi származású de előpataki lakos, Molnár Sándor faragómester készítette. „Sok évvel ezelőtt félelmetes rablóbandák tanyája volt a Veczerkő környéke és a Veczerkői-barlang – jegyeztük le a helyi mondát néhai Berád Irén jóvoltából – Ők osztán lassacskán elmenekültek innen, de kincseiket biztos, hogy valahol elásták, elrejtették. A barlang Rózsa Sándor barlangja volt. Ő itt lakott, ezen a vidéken. A szegény embereket nem bántotta. Erősdöt azért szerette, mert itt nem volt gazdag földesúr.”
Magyar napok
A kétórás fergeteges, humoros és tanulságos színpadi műsort a gyerekeknek szánt kézműves-tevékenység előzte meg, amelyet az erdővidéki Bodvaj Egyesület szervezett, élén Benedek Mártával. A műsor zömét jobbára helyi gyerekek szolgáltatták. Aranyosi Rebeka és Róbert Móra Ferenc A cinege cipője című versét adták elő, A ló meg a kutya magyar népmesét pedig Kertész Mónika és Ráduly-Baka Boglárka. Három kislány – Aranyosi Rebeka, Joó Andrea és Ráduly-Baka Rubinka – tortás jelenete a sütéshez kevésbé értő kislányok jóakaratáról szólt, akik elfoglalt édesanyjukat szerették volna meglepni segítőkészségükkel. Kéri Ferenc Az alkohol öl... című humoros jelenetét a szotyori művelődési ház felnőtt színjátszó köre elevenítette meg. Közönségsikernek örvendett az a helyi, magyarlapádi és széki népdal-összeállítás, amelyet az erősdi Ráduly-Baka család zenekara és az erősdi lányok adtak elő. A legváltozatosabb vidékek néptáncait a közönség által már ismert sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes vitte színpadra. Olvasóink bizonyára érzik-látják, hogy a megye peremén élő magyar szórványban mit is jelent egy tevékeny lelkész család jelenléte, és az évente egy alkalommal megszervezett magyar nap. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Marosvásárhelyi Magyar Baptista Gyülekezet
500 éves a reformáció
Kik a baptisták, és mi közük van a reformációhoz?
Erre a kérdésre többször az volt a válaszom, hogy ugyanolyanok, mint a reformátusok a mi hitvallásunkban. A különbség két területen kiemelkedő: a keresztség gyakorlásában és az egyház vezetése, szervezése tekintetében.
A „baptista” megnevezés a görög „baptizó” szóból származik, amely „alámerülést” jelent. Nem mi választottuk magunknak, azért ragadt ránk, mert az első keresztyén gyakorlathoz hűen végezzük a hitvalló felnőttkeresztséget a víz alá merítés által.
Hisszük az apostoli hitvallást, mi is örömmel gondolunk a reformáció által létrehozott szellemi ébredésre, és örömmel valljuk magunkénak annak szellemi örökségét.
Sola scriptura, vagyis egyedül a Biblia bír isteni tekintéllyel, ezért a Szentírás hitünk és életgyakorlatunk legfelsőbb mércéje.
Sola fide, azaz egyedül hitből és hit által van az üdvösség, nem cselekedetekből. A hitből kapott megigazulás gyümölcsei a jócselekedetek, és nem a megigazulás megszerzői.
Sola gratia, jelentése egyedül, kizárólag kegyelemből van üdvösségünk. Bűnös emberként nincsen bennünk semmi, ami Isten kegyelmét kiérdemelné, vagy hogy jóindulatát felénk fordítaná.
Solus Christus, vagyis egyedül, kizárólag Krisztus a mi közbenjárónk. Ő egyetlen áldozatával kiengesztelte az Isten jogos haragját, és ő lett az egyetlen út az Atyához.
Soli Deo gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség, mert mindent ő végzett el üdvösségünkért. Az örökkévaló Fiát adta értünk, a hitet is Ő adja, igéje által, mely Szentlelke meggyőző munkájaképpen jut a szívünkbe, és továbbra is a Szentlelke vezet el a Krisztushoz való hasonlóságra.
Szeretnénk a „Semper reformanda” szüntelen reformációt is gyakorolni: ha észrevesszük, hogy tanításunkban vagy jellemünkben eltérünk az Úr Jézus Krisztusétól, akkor azonnal visszatérjünk.
Nem gondoljuk, hogy mi lennénk az egyedül üdvözítő egyház, hanem elfogadjuk, hogy Istennek gyülekezete nem korlátozható külső egyházi keretekre. Azonban mi, baptisták, igyekszünk szorosan ragaszkodni a Szentírásban kijelentett igazságokhoz hitünkben, gyakorlati életünkben.
Gyökereink – rövid történelmi áttekintés
A reformáció harmadik és legradikálisabb ágaként emlegetett anabaptista mozgalomból származtatjuk eredetünket. Az anabaptista jelentése: újrakeresztelő. Azért nevezték így őket, mert a gyerekkeresztséget érvénytelennek tartották, a felnőtteket újrakaresztelték a Krisztusba vetett hitük alapján. Először gúnynévként alkalmazták az anabaptista nevet, azután nemzetközileg elfogadott szakkifejezés lett a teológia és történettudományi irodalomban. Különösen érdekes, hogy több helyen anabaptista csoportok jöttek létre majdnem egy időben, egymástól függetlenül Európában. Ez úgy történt, hogy a Szentírást olvasva többen rájöttek arra, hogy a bemerítés kérdésében, az egyház-állam kapcsolatát tekintve, valamint az egyházi hierarchikus vezetést illetően a reformátorok nem jutottak elég messzire. Voltak szélsőséges vonalai is az anabaptizmusnak. A reformáció főbb ágai, mind a lutheri, mind a kálvini vonal az anabaptisták egyházszervezetét több dologban példaértékűnek tartották, mégis üldöznivaló tévtanítóknak vélték. Úgyhogy mind a katolikus, mind a reformátori egyházak, mind a hatóságok egész Európa-szerte üldözték őket. Egyedül Bethlen Gábor erdélyi fejedelem biztosított számukra letelepedési lehetőséget, vallásszabadságot és adómentességet az 1622-es kolozsvári országgyűlésen. Majd 1625. augusztus 25-én a Bethlen Gábor által kiadott kiváltságlevéllel a Morvaországból érkező habán kézművesek (hutteriták) Alvinc környékén telepedtek le. Közöttük voltak jeles orvosok, tanítók. Az anabaptisták munkássága nagyban elősegítette Erdély iparának és kereskedelmének felvirágoztatását. A mai baptisták és az akkori anabaptisták közötti történelmi folytonosság megszakadt, és még teológiai vonatkozásban sem teljesen azonos. Szellemi őseinknek tartjuk őket, mert teológiai, etikai és egyházszervezeti párhuzamok találhatók a mai baptisták és az akkori anabaptisták között.
A tényleges, ún. modern kori baptisták 1609-ben jelentek meg Hollandiában, amikor Amsterdamban az első baptista gyülekezet megalakult. Úgy történt, hogy a királyi önkényuralom elől Hollandiába menekülni kényszerülő puritánok között többen felismerték a bemerítés fontosságát egy menonita gyülekezet hatására (Menno Simons reformációkori anabaptista vezető után hátramaradt gyülekezet), és bemerítkeztek. Így közel 40 taggal alakult az első baptista gyülekezet. Vezetőik John Smith és Thomas Helwys voltak. Mivel a politikai helyzet enyhült, Thomas Helwys 1612-ben hazautazott Angliába, és ott is alakítottak baptista gyülekezeteket. Majd az újra feltámadt üldözés következményeként 1639-ben eljutott e felekezet Amerikába is, ahol több baptista gyülekezet jött létre.
Európában 200 évvel később terjedt el a németországi Johann Gerhard Oncken (1800-1884) által, akinek egész Európára kiterjedt látása volt, és tőle maradt fenn az a híres mondat, hogy „minden baptista egy misszionárius”.
Németországból Magyarországon keresztül Erdélybe is eljutott a baptista hit a XIX. sz. második felében. Az úttörő munkások között érdemes megemlíteni Rottmayer Jánost, aki 1866-ban Kolozsvárra költözött, és a skót misszió megbízott bibliaterjesztőjeként több társával együtt sokfelé eljuttatták az evangéliumot. Ennek eredményeképpen megtért Kornya Mihály (1844-1917) Nagyszalontán. Ő volt az erdélyi baptista misszió legkiemelkedőbb alakja, aki munkatársaival együtt több mint 11.000 embert merített be, és ennek következményeképpen 1875-1920 között 220 gyülekezet is alakult. Ugyanakkor sok lelkipásztort és missziómunkást is szolgálatba állítottak. Mindezt elérték annak ellenére, hogy a baptista úttörők munkáját általános ellenszenv, üldözés és sokféle akadály nehezítette.
Napjainkban a baptisták a legnagyobb protestáns gyökerű vallásfelekezet a világon. Gyülekezetei több mint 220 államban és országban vannak jelen, és körülbelül 120 millió tagja van.
Romániában ma több mint 1700 gyülekezet létezik 150.000 taggal és hozzátartozóval. Országunkban a gyülekezetek a Baptista Gyülekezetek Uniójába szerveződnek, amely 1920-ban jött létre, székhelye Bukarestben van. A Romániai Magyar Keresztyén Baptista Gyülekezetek Szövetsége, mely magában foglalja a magyar baptista gyülekezeteket, országunkban része a Román Baptista Gyülekezetek Uniójának. Székhelye Nagyváradon található.
A baptisták már a kezdetektől harcoltak az egyén lelkiismereti és vallásszabadságáért. John Locke angol filozófus így nyilatkozott: „A baptisták hirdették elsőként a világon a teljes, hiteles, igazságos, egyenlő és pártatlan vallásszabadság lehetőségét”.
Ugyanakkor a modern keresztény misszió indítványozói is, amit William Carey (1761–1834) misszionárius neve fémjelez, akit a modern missziómozgalom atyjaként tartanak számon.
Gyülekezetünk története
Marosvásárhelyre a baptista misszió 1914-ben jutott el azáltal, hogy egy házat bérelve erre a célra, rendszeres alkalmakat kezdtek tartani. Székelyföldön már jóval korábban megjelentek baptista közösségek. A Brassó és Maros megye közti nagy területet Lőrik István prédikátor látogatta, a már meglévő 63 misszióállomást.
1924-ben merítkeztek be az első marosvásárhelyi baptisták, összesen kilencen. Bihar megyéből való V. Nagy Lajos munkálkodott 1924–1928 között, őt 1928-tól 1933-ig Lacikó Péter váltotta fel, aki itt kezdte frissen a szolgálatát. A harmincas évek elején bekövetkezett pénzügyi válság miatt a hívek mind elköltöztek. Majd 1938-ban újraalakult a gyülekezet – egészen 1940-ig – a Szántó utcában, 1940–1950 között pedig a Bolyai téren, egy házban tartotta összejöveteleit. Imaházként szolgált 32 éven át (1950–1982) az Eminescu u. 32. sz. alatti ház. A körülmények több okból sem voltak megfelelőek az egyre növekvő gyülekezetnek, amelyet már dr. Vass Gergely pásztorolt 1949–1990 között. Ennélfogva a gyülekezet elhatározta, hogy imaházat (templomot) épít már 1956-ban, ennek érdekében imádkozni és gyűjteni kezdtek.
Együtt a román testvérekkel
A hatvanas évek második felétől a városba költöző román baptisták is egyre többen csatlakoztak gyülekezetünkhöz. Az volt a gyakorlat, hogy az istentisztelet nagy része magyarul folyt, de volt igei üzenet románul is, és imádságok, énekek mindkét nyelven. Szép bizonysága volt annak, hogy Krisztusban „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”. (Gal 3,28.) Gyakorlati okokból azonban nem volt ideális helyzet. Hogy mindkét csoport a saját anyanyelvén tarthassa az istentiszteleteket, megegyeztek, hogy külön gyűlnek. Aztán 1979 júniusától sikerült a román testvéreknek is a Szabadság utca 12. sz. alatt imaházat kialakítani. Ebből lett aztán a Szabadság utcai baptista gyülekezet. Még azután alakult egy román baptista gyülekezet a Parângului utca 4A sz. alatt. Gyülekezetünkből más csoportok is váltak ki a 90-es évek elején és végén. De Isten kegyelméből és segítségével mindig újra megerősödött, és fenn tudott maradni. Gyülekezetünk lelkipásztorai voltak: 1990–1999 Vass András, 1999-ben rövid ideig Mike Béla, 1999–2008 között dr. Borzási István, a jelenlegi lelkipásztor 2004-től szolgál.
Az építkezés csodája
Először azt tartjuk isteni közbeavatkozásnak, hogy az egyházellenes kommunista rendszerben imaházépítési engedélyt kapott a gyülekezet, ami akkor nagyon ritka volt. A második csoda a gyülekezet felépítése esetében tanúsított összefogás volt. A gyülekezet viselte az építkezés terhét. A szakemberek és minden munkaképes férfi és nő a munkahelyi programjuktól függően délelőtt vagy délután ide érkeztek a munkahelyről, és innen indultak munkába, itt is étkeztek. Itt töltötték szabadságukat a munkával. Továbbá más baptista testvérek és a lelkipásztorok sokat segítették fizikai munkával is az építkezést. A Tudor Vladimirescu utcában már korábban megvett két telekre 1981-ben kezdtek el építkezni. 1982 végén már a lelkipásztori lakás földszintjén kialakított imateremben tudtak gyűlni. 1984-ben fogtak neki az imaház építésének. Azalatt, amíg nem voltak megfelelő körülmények, sokszor tapasztalta gyülekezetünk a testvéri összefogást más egyházakkal is, amiért hálásak vagyunk Istennek. Többször tartottak menyegzőt a református templomban, ugyanakkor bemerítéseket az adventista imaházban. Végül a példaértékű összefogás eredményeképpen 1989 októberében megnyitották az imaházat. Jelen voltak egyházi képviselők majdnem minden felekezetből. (Meg lehet tekinteni a youtube-on A marosvásárhelyi magyar baptista imaház megnyitója címmel, két részből áll.)
A jelen
Gyülekezetünk 100 baptistát tart számon, amiből 60 rendes úrvacsorázó tagunk van. A számok közötti különbség magyarázata az, hogy nálunk a gyerekek nem válnak automatikusan taggá, hanem csak ha már érett döntést hoztak Jézus Krisztus mellett, és a bemerítkezésben is vállalták az Úr Jézus követését. Az egyházfegyelmet is komolyan vesszük, amit Kálvin János az élő egyház ismérvei közé sorolt. Tehát, ha valamelyik tag bűnben él, és nem hajlandó megtérni belőle, felfüggesztődik a tagsága addig, amíg lelkileg helyreáll. Az ilyeneket hozzátartozóként tartjuk számon. Ezeken kívül még járnak hozzánk más felekezetű családtagok, barátkozók, illetve baptista diákok, akik éppen itt tanulnak. Valójában jóval több emberrel foglalkozunk, mint amennyit a fentebb említett számok mutatnak.
Az igazi hívő ember szereti az igét, és rendszeresen kíván táplálkozni belőle, ugyanakkor szereti a testvéreit is. Ezért alkalmainkon általában aki csak ott tud lenni, ott van. Egy-egy vasárnapi istentiszteleten a jelenlévők száma 50-70 között van.
Imaházunk a Tudor Vladimirescu u. 50. szám alatt, a Mureş Mall mögött, a Poklos-patak partján található.
Rendszeres összejöveteleink vannak vasárnap de. 10-től, du. 5-től. Bibliaóra szerdán 19 órától.
Ezenkívül még imaalkalmaink vannak több csoportban, ifjúsági alkalmak hetente, vasárnapi iskola gyerekeknek a délelőtti istentisztelettel párhuzamosan. Havonta van mosolyklub 3-11 éves gyerekeknek, és fiatal házasoknak alkalom. Ezekre szívesen várunk mindenkit. Szoktak is jönni alkalmainkra nem csak baptisták. Nyaranta több tábort is szervezünk gyerekeknek és fiataloknak egyaránt.
Célunk mindezzel, hogy az Úr Jézus parancsát teljesítsük: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Máté ev. 28,19-20a). Ez megvalósul az ige hirdetése és személyes bizonyságtételünk által. Vágyunk, hogy az Úr Jézus Krisztust ismertessük meg minél több emberrel, hogy megtérjenek és örök életet nyerjenek. Hiszen nem elég a vallásosság. Személyes, élő kapcsolatra van szükség, ami a hit és megtérés által jön létre.
A marosvásárhelyi gyülekezethez tartoznak kisebb közösségek, imaházak, és a helyi lelkipásztor látogatja őket: Radnóton, Héderfáján, Fintaházán. Ezeken kívül a megyében még vannak baptista gyülekezetek, leánygyülekezetek és misszióállomások a következő helységekben: Erdőszentgyörgy, Havadtő, Kelementelke, Gyulakuta, Székelyvaja, Havad, Makfalva, Szováta, Kibéd, Nyárádmagyarós, Nyárádszereda, Szászrégen, Kisfülpös, Gernyeszeg, Körtvélyfája, Abafája, Marossárpatak. Ezeken a helyeken van rendszeres összejövetel, legtöbb helyen imaház is. Kelemen J. Sándor lelkipásztor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dicsőszentmárton és környéke
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
A megye délkeleti sarkába kalauzoljuk el olvasóinkat. Dicsőszentmárton a Kis-Küküllő régió „fővárosa”. Régi kereskedőváros volt, ahol évszázadokkal ezelőtt valószínűleg a kézműves és gazdálkodó szászok, a bortermelő magyarok (székelyek) és a pásztorkodó románok árui cseréltek gazdát, s a kereskedelmet a XIX. században betelepült zsidók tartották a kezükben. A város fejlődését a ma már csődbe jutott két vegyipari kombinátjának köszönhette, ahol gyakorlatilag a város lakosságának több mint fele dolgozott, vagy valamiképpen érintett volt. A kombinát bezárása után a város nehezen talált magára, egykori dicsőségét csak a főtéri nagy épületek őrzik, amelyek közül a jelentősebbek történetét leírtuk.
Küküllőkirályfalva az egyik legismertebb borfajtához, a királyleánykához kötődik, mert úgy tartja a fáma, hogy ezen a vidéken terem meg az a szőlő, amelyből itt tudják a legjobb bort készíteni. Akinek több ideje van barangolni a környéken, annak érdemes átruccanni Herepére is. Olyan az a falu, mintha legalább 200 évet utaznánk vissza az időben. S bár Küküllővár nem tartozik a megyéhez, érdemes megállni előtte, hiszen az Erdély múltjához kötődő egyik legjelentősebb történelmi épület.
Dicsőszentmárton
A Kis-Küküllő mente központi települése az egykori Kis-Küküllő vármegye székhelye volt. Nevét a „Dicsőséges Szent Márton” tiszteletére emelt templomáról kapta. Dicsőszentmárton turisztikai látványosságai közé tartozik XIII. századi, gótikus stílusú unitárius temploma, a helység egyetlen középkori műemléke, amelyet 1599-ben felújítottak. Megmaradt egy 1636-ban készített aranyozott ezüstpohár és egy ezüsttál 1678-ból, valamint az 1678-ban öntött harang. Ugyancsak a főtéren áll a görögkatolikus, a református, a római katolikus és az evangélikus templom.
A Pekry-kastély
1590-ben dicsőszentmártoni birtokot adományoz Báthory Zsigmond fejedelem Pekri Lajosnak. A család két, dicsői és magyarózdi ága 1700-ban birtokokat cserélt, ettől kezdve a dicsői kastély a nemesi ág tulajdonába került, és maradt is 250 éven át. Legjelentősebb tulajdonosa Pekri Sándor (1855-1928) volt, aki többek között a dicsőszentmártoni római katolikus egyház gondnoka, a Takarékpénztár igazgatója, az Olvasó- és Társaskör elnöke, a Tűzoltóegylet megalapítója, valamint a Kis-Küküllő vármegyei Országos Magyar Párt elnöke volt. A kastély földszintes épület, amelynek főhomlokzata középtengelyében egy, a hatalmas tető alatt valósággal roskadozó tetőt emeltek. A négy toszkán féloszloppal díszített árkádos bejárathoz egyszerű lépcsősor vezet. A félköríves záródású ajtónyílás kétoldalán nagyméretű, ugyancsak félköríves ablakok nyílnak, alattuk bábos mellvéd húzódik. A portikusz főpárkánya fölé attikafal készült, egykor itt lehetett elhelyezve a család címere. A portikusz aránytalanul nagy, barokkos tetőzetet kapott. A nyugati oldalon az épület tömbjéből kétemeletes saroktorony emelkedik ki. A hatszögű tornyok minden második oldalán egyenes záródású, dísztelen ablakokat alakítottak ki. Mindkét torony a portikusz tetőzetével harmonizáló, barokkos sisakot kapott. Az államosítás után a kastélyban vendéglő nyílt, ma is az működik benne.
Béldi-ház
A kúria a XIX. század második felében épült Béldi Gergely gróf lakásaként. Az államosítás után a helyi katonai bizottság székhelye lett, majd 1968-tól a Városi Múzeum működik benne.
A zsinagóga
Bár egykor a főtér képéhez tartozott, elejébe tömbházakat építettek, így a Pekry-kastéllyal szembeni tömbház alatti bejárón kell átmenni a zsinagógához, amely a XIX. század végén és a XX. század elején épült mór stílusban. Felirata szerint száz évig, 1902 és 2002 között a zsidó hitközség rendeltetése szerint használta, azóta a Kis-Küküllő Alapítvány béreli az épületet, és kulturális rendezvényeknek adnak helyet benne, Magyar Házként működik. A zsidók száma megfogyatkozott a városban, bár az 1930-as években több mint 500 zsidó személyt tartottak számon, mára tíznél is kevesebben vannak.
Ligeti György szülőháza
Dicsőszentmártonban született 1923. május 28-án Ligeti György világhírű zeneszerző (2006. június 12-én, 82 éves korában Bécsben hunyt el), akinek a szülőházán 2016-ban emléktáblát avattak. Ligeti György a kortárs komolyzene egyik legjelentősebb személyisége, a zenei Nobel-díjként is emlegetett Polar Music Prize kitüntetettje, a város post mortem díszpolgára. Ligeti György olyan művekkel lett világhírű, mint az Atmosfere, Lux Aeterna, Volumina, Requiem, Lontano, Ramification, String Quartet no. 2 vagy a Le grand macabre. Számos zeneművét filmekben is felhasználták, többek között a 2001: Űrodüsszeia, a Ragyogás, a Viharsziget című filmekben csendülnek fel a számos díjjal kitüntetett zeneszerző alkotásai. Ligeti György a kolozsvári konzervatóriumban, majd a budapesti zeneakadémián tanult, utána népzenekutatással foglalkozott. Romániában több száz erdélyi magyar népdalt gyűjtött. 1950-től a budapesti zeneművészeti főiskolán tanított. Az 1956-os forradalom leverése után menekülni kényszerült, a kölni rádió külső munkatársa lett. 1959-ben Bécsben telepedett le. Állandó résztvevője volt a darmstadti nyári mesterkurzusoknak, vendégtanárként oktatott a stockholmi zeneművészeti főiskolán. Tanított Berlinben és a kaliforniai Stanford Egyetemen is. 1973-ban Hamburgban telepedett le, ahol a helyi zeneművészeti főiskolán zeneszerzéstanári állást vállalt.
Ádámos – Küküllődombó, Sövényfalva, Küküllővár, Magyarherepe, Szásznagyvesszős, Kincses
A XV. században említik először, ekkor még Adamus néven. Az unitárius műemlék templom 1518-ban épült, festett kazettás mennyezetét 1526-ban készítették. 1618 és 1695 között tíz zsinat színhelye volt. 1659. március 30-án az unitárius papság itt tett hűségesküt Barcsay Ákos fejedelemnek. 1663. október 21-én itt választották püspökké Koncz Boldizsárt. A templom több tárgyát, például szentszékét és mennyezetfestményeit – a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtára felvásárolta. Első ortodox temploma 1692-ben épült.
Magyarkirályfalva
Magyarkirályfalváról az első hivatalos dokumentumok 1332-ből maradtak fenn, ekkor a pápai tizedjegyzék királyi birtokként jegyezte fel, Villa Regis néven. 1412-ben a Szentléleki, Dicsőszentmártoni Sándor, Keszi és Tarnóczi Székely családoké, később pedig a Somkeréki Erdélyi, Gerendi, Bánffy és Szapolyai családok birtoka volt. 1492-ben Keszi Székely László Kyralfalwa birtokbeli részét elcserélte. 1502-ben Kyralfalwa egész birtoka Kizdi Jánosé, 1517-ben pedig Somkeréki Erdélyi Márton volt itt a birtokos. 1546-ban Tarnóczi Sebestyén testvéri szeretetből Susalit-Horváth Jánosné Romhányi Zsófiának ajándékozta Kyralffalwan azt a jobbágytelket, amelyen Tóháti Antal lakott. 1638-ban Kiralyfalva I. Rákóczi György birtoka volt. Magyarkirályfalva református gyülekezete körülbelül 1568-ban alakult. Az első írásos feljegyzések 1570-beliek a levéltárban.
Királyfalván érdemes felkeresni a két régi temetőt. A legrégibb a templom körüli magaslaton fekszik, itt nyugszik Ilyés Géza (1883-1950) történész-lelkipásztor, esperes is, aki ennek a magára hagyott vidéknek elkötelezett írástudója volt. A temetők fejfái, emlékfái néprajzi, faragászati szempontból is érdekesek. Értékes XVI–XVII. századi kegytárgyak találhatók a református egyház birtokában.
Küküllővár
Nem Maros megyében van ugyan, de aki Dicsőszentmárton környékén jár, keresse fel a Küküllővárat is. A Küküllő mocsaras árterületén fekvő településen épült a Mocsárvár, amely a tatárjáráskor elpusztult. Ennek a várnak az utódját 1321-ben említik először. Mátyás király 1462-ben Pongrácz János erdélyi vajdának adományozta, az ő halála után, 1476-ban hűbérbe adta Ştefan cel Marénak, Moldva fejedelmének. 1507-ben Ştefan fiának, Bogdan vajdának a kezén volt a vár, de a soron következő vajda, Petru Rareş, I. Ferdinánd támogatójaként 1538-ban elvesztette, és az erdélyi országgyűlés határozata alapján 1565-ben lerombolták. 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem öccse, iktári Bethlen István építtette a ma álló, négyszögletes, sarkain hengeres saroktornyos kastélyt egy régi udvarház helyére. Több tulajdonos után 1758-ban Bethlen Gábor udvari kancellár vásárolta meg a birtokot a kincstártól. Tőle 1764-ben csere útján testvéréhez, Miklóshoz került, aki lépcsőházat emelt, a külső várfalat lebontatta, kápolnát, lóistállót és egy kaputornyot építtetett (1972-ben leomlott). Ezekre a munkálatokra emlékeztet az épület mögötti emléktábla az 1773-as évszámmal, hátán egy görbe lábú huszárral. 1884-ben a birtok gróf Haller Jenő birtokába került, aki kártyán nyerte el Bethlen Márktól. Az 1944-es harcokban a kastély falai megsérültek. Hasznát vették magtárként, irodaházként, majd a 70-es évektől a Zsidvei pezsgőgyár használta a várkastély tágas pincéit. Az örökösök visszakapták az épületet, és a Zsidvei gyár tulajdonosa megvásárolta a kastélyt, amelyet felújítottak. Sajnos a magyar történelmi és kulturális örökség nem látogatható. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Dombormű Csiha Kálmán emlékére
„És mégis fennmaradtunk”
Tíz éve, 2007 novemberében hunyt el Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület 44. püspöke, a marosvásárhelyi Kistemplom egykori lelkipásztora. Tíz év hosszú idő, de a néhai egyházfő áldott emlékezete sokakban megmaradt, és nem véletlenül.
Sokatmondó, lélekhez szóló és tömör igehirdetései mögött egy mély hitű, mégis nagyon világi, igen széles látókörrel rendelkező ember állt, akit az élet nehézségei – a nemesi származása miatt az őt és családját ért kitelepítés, majd fel-nem-jelentés miatt ártatlanul bebörtönzés, politikai fogság, diktatúra – nem elkeserítettek, hanem még erősebbé tettek. Sokak példaképévé vált: tízévnyi püspöki szolgálata alatt neki volt köszönhető a felekezeti oktatás újraindítása, több mint száz egyházi épület felépítése, nyugdíjazása után pedig vándorprédikátorként járta a magyarlakta vidékeket. Több kötet – közöttük három önéletrajzi jellegű regény – szerzőjeként azok is megismerkedhettek vele, oszthatták világlátását, akik személyesen nem ismerték. Emlékezetét jelzi, hogy többek között a családi kúria szomszédságában, Érsemjénben szobrot állítottak neki, további szobra a Vártemplom gótikus termében látható, és immár emlékplakettek is hirdetik egykori szolgálatát. Ezek közül kettőt a hét végén állítottak: egyet Nyíregyházán, a magyarországi igehirdetések és evangelizációs körutak emlékére, egyet pedig Kolozsváron, az általa újraindított Református Kollégium udvarán.
Az utóbbi domborműavatásra a reformáció 500. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat keretében került sor múlt szombaton, a Farkas utcai templomban szervezett kórustalálkozón. Délelőtt 11 órakor kezdődött az ünnepi istentisztelet, amelyen a zászlós bevonulást követően Nagy Tibor Sándor lelkipásztor és tanár hirdetett igét, majd dr. Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója köszöntötte a szép számban megjelent gyülekezetet. A fellépő énekkarok – a Szatmárnémeti Református Kollégium, a Marosvásárhelyi Református Kollégium, a zilahi Református Wesselényi Kollégium és a Kolozsvári Református Kollégium – műsorát követően könyvbemutatóra került sor: a Magyarországon élő Heumann Erzsébet Katalin, Csiha Kálmán távoli unokatestvére, jó barátja, emlékének szorgos ápolója írta és szerkesztette az És mégis fennmaradtunk című kötetet, amelynek esztétikai minősége és tartalma egyaránt példamutató. A könyvet dr. Ősz Sándor Előd egyháztörténész mutatta be, aki elmondta: a kötet három részből áll. Az első rész a család történetét és családfáját mutatja be, amelyből kiderül, hogy Csiha Kálmán anyai ágon a sokáig kihaltnak hitt, de a legutóbbi történészi kutatások egyöntetű eredménye szerint mégis tovább élő Horogszegi Szilágyi ház – Horogszegi Szilágyi Erzsébet, Mátyás király édesanyja családjának – egyenes ágú leszármazottja. A második részben olvashatjuk a család tagjainak – közöttük a származása miatt szintén kitelepített Heumann Erzsébetnek – a visszaemlékezéseit, míg a harmadik rész Csiha Kálmán szolgálatairól, életének különböző eseményeiről szól, riportköteti jelleggel, főként a prédikációk és korabeli beszámolók, interjúk szövegének tükrében, azok közlése által. A kötetet gazdag képanyag, minőségi nyomdai munka és szerkesztési koncepció jellemzi.
A könyvbemutatót Varga Balázs színművész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színésze, a Kolozsvári Református Kollégium egykori diákja szavalatai színesítették – Csiha Kálmán pár versét mondta el –, majd az ünneplő gyülekezet a Református Kollégium épületébe vonult. Az iskola udvarán – ugyancsak Varga Balázs szavalatát követően – a részt vevő énekkarok, diákok gyűrűjében leplezték le D. Dr. Csiha Kálmán emlékplakettjét, a kolozsvári Nemes Csaba képzőművész alkotását. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Felavatták Ütő Lajos mellszobrát
Másfél évszázados a küküllődombói templom
A Küküllődombói Unitárius Egyházközség hívei október 29-én, vasárnap a százötven éves templom fennállását, a hat éve megkezdett felújítási munkálatok befejezését ünnepelték, ugyanakkor a templomépítő papjuk, id. Ütő Lajos emléke előtt tisztelegve leleplezték a település 23. papjának mellszobrát.
Az ünnepi eseményen igét hirdetett Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke, Szentgyörgyi Sándor esperes és Miklós Tibor polgármester pedig az egybegyűlteket köszöntötték és a faluhoz kötődő emlékeiket elevenítették fel.
A Kis-Küküllő menti település első írásos említése 1278-ból származik, Dombó pataka összefüggésben olvasható egy középkori okiratban. Az egykori feljegyzések szerint a településnek 1332-ben még plébániatemploma és a pápai tizedjegyzék szerint Jakab nevű papja volt. 1568 után lakossága áttért az unitárius vallásra, és az évszázadok során három templomot építettek. Az elsőt 1690 körül, ezt felváltotta az 1762–1778 körül épített istenháza, a jelenlegi templom építésének szükségességéről 1861-ben döntöttek és 1876-ban fejezték be. Ütő Lajos 1866–1910 között szolgált Küküllődombón, akinek irodalmi, művelődésszervező tevékenysége és a falu lakossága életében betöltött horizonttágító és oktatói tevékenysége sem elhanyagolandó. A lelkipásztor fontosnak tartotta a folyóiratok megismertetését a faluközösséggel, olvasótársaságot hozott létre, és az olvasótársaság tagjai által összegyűjtött pénzből előfizettek a Vasárnapi Újságra, Üstökösre, Keresztény Magvetőre, Hírmondóra stb. Id. Ütő Lajos 1876-os feljegyzései szerint „minden vasárnap délután, nem csak az olvasótársaság, hanem mások is összegyűltek az iskolában, és amikor a tanító nem lehetett jelen, a legjobban olvasni tudó a lapokat olvasta, a többiek pedig örömmel és gyönyörűséggel hallgatták…”
Az összetartozás megtartó ereje
Ünnepi igehirdetésében Bálint Benczédi Ferenc püspök az összetartozás megtartó erejét hangsúlyozta. Mint kifejtette, a hasonló találkozások, kézfogások segítenek abban, hogy kimondatlanul is erősödjék az együvé tartozás érzése. Kiemelte annak az erőnek a fontosságát, amely egy családhoz, faluközösséghez, nemzethez való tartozás révén megadatik. Ennek az erőnek fokozott szerep jut napjainkban, amikor szinte tervszerűen akarják szétverni a kisebb-nagyobb közösségeket – figyelmeztetett a püspök beszédében.
Péterfi Sándor lelkipásztor felolvasta id. Ütő Lajos lelkész feljegyzéseit, amelyekben részletesen leírta a templom építésének kezdeteit, a munkálatok során felmerülő hiányosságokat, illetve azt az összefogást, amellyel az akkori hívek önzetlenül kivették részüket mind az adakozásból, mind az építkezésekből, melyeket nagyrészt közösségi munka révén végeztek. A küküllődombói unitárius templom építéséről 1861-ben döntöttek, Ütő Lajos lelkipásztor javaslatára 1867 májusában elkezdték a munkálatokat, és ősszel már imádkozhattak a falai között. A feljegyzések szerint 8.525 forintba került a kőből, téglából épült és cseréptetőzettel ellátott templom, amelyet azóta többször feljavítottak. Az összefogás egyik példája, hogy az impozáns épület méretes alapjának a kiásását a dombói férfiaknak három nap alatt sikerült elvégezniük.
A lelkész emlékeztetett a kommunizmus idején szolgáló Benczédi Ferenc lelkipásztorra is, akinek szolgálata alatt virágzott az egyházi élet Küküllődombón. Az emlékünnepség egyik momentuma a templom külső-belső felújítási munkálatainak megörökítését szolgáló emléktábla felavatása volt. Amint a lelkipásztor hangsúlyozta, a 2011-ben megkezdett javítási munkálatokat a hívek közadakozásából sikerült idén nyáron befejezni.
Két generáció – száz év szolgálat
Néhai id. Ütő Lajos lelkipásztor dédunokája, Ütő László tanár Székelykeresztúrról érkezett az emlékünnepségre. Köszöntőjében az erős, önzetlen hitközösség, illetve ősei – mindenekelőtt az öntudatos építő papként jellemzett dédnagyapa – szerepét emelte ki. Mint hangsúlyozta, a negyvennégy évi szolgálata alatt 1867-ben templomot, 1886-ban paplakot, 1893-ban pedig általános iskolát, de kántori lakást is építtetett a falunak, mivel tudta, hogy aki „templomot és iskolát épít, az jövőt épít”. Az építő munka mellett hitében is megerősítette a híveket és összetartó, erős közösséget formált. 1910-ben fia, ifj. Ütő Lajos (lelkész-esperes, egyházi író, lapszerkesztő) lépett a nyomdokaiba és szolgálta tizennégy éven át a helyi közösséget, majd nyugdíjazásáig a székelykeresztúrit. Apa és fia több mint száz éven át állt az Erdélyi Unitárius Egyházközség szolgálatában – mondta a dédunoka. A család ezért is tartotta fontosnak, hogy a megemlékezés mellett mellszobrot készítsenek és azt adománylevél kíséretében a küküllődombói egyházközség gondjaira bízzák. A család és a gyülekezet életében egyaránt történelmi pillanatként jellemzett eseményt, az egybegyűlteket és a műalkotást a püspök áldotta meg. Ezt követte a templom udvarán, a bejárat közelében elhelyezett emlékmű leleplezése az unitárius püspök és az ükunoka részéről, akinek karján a hatodik generációt képviselő székely harisnyás legényke is szerepet kapott. Az erőt és határozottságot sugárzó markáns kőszobor Demeter István szobrász-művész alkotása.
Az ünnepi megemlékezést a dalkör, az asszonykórus és a Székely Varga Melinda tanárnő által irányított diákok alkalomhoz illő rendkívüli ünnepi műsora színesítette. Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)

Arad megye református templomai
A reformáció kezdete 500. évének megünneplése Aradon egy különlegesebb mozzanatot is tartalmazott: kora délután a Jelen Ház nagytermében felavatták Brittich Erzsébetnek a megye református templomait ábrázoló linómetszeteiből készült kiállítását.
Először a Csiky Gergely Főgimnázium énekkara adott műsort Vékony Zsolt tiszteletes-vallástanár vezetésével, Tóbiás Tibor kisperegi lelkész, egyházmegyei missziós előadó mondott beszédet. „Kell egy hely, ahol el tudunk csendesíteni. Egy templomot nem lehet szív nélkül, lélek nélkül elképzelni – Brittich Erzsébet szívét-lelkét odateszi Isten földi sátorának ábrázolásába” – mondta a tiszteletes, majd köszönetet mondott a mai – sok viszontagságot átélt, sokszori hányattatást megért – egyházmegye valamennyi (szám szerint 25) református templomát megörökítő művésznőnek.
Valóban, teszi hozzá immár az alulírott: nagyszerű, dicséretes vállalkozás.
Ódry Mária, a pályatárs a bemutatott munkákról szólva aláhúzta: „Aki szakrális épületeket ábrázol, az többszörösen imádkozik”, majd a metszetek művészi kivitelezését méltatta. A metszetek alkotója – a kivitelezés technikai részleteinek ismertetésén kívül – aláhúzta: „Türelem ahhoz kell, amit nem szeretünk csinálni” – jelezvén, hogy számára öröm volt ezeket az alkotásokat viszonylag rövid időn belül (2017-ben) megalkotni.
(Csak zárójelben: a művésznő elkészítette néhány megyebeli evangélikus és katolikus templomról készült metszetét is – nagyon reméljük, hogy ezek is, belátható időn belül, teljessé válnak. Az utókor számára ezek nemcsak művészi alkotások, hanem dokumentumok is.)
A kiállítás-megnyitót a kórus szolgálatán kívül Naschauer Kinga és Kis Zsuzsa szavalatai tették még ünnepélyesebbé. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)