Jelentősen javította a román gazdaság idei növekedéséről szóló előrejelzését a Világbank
A júniusban közzétett 4 százalékról 5,1 százalékra javította a román gazdaság idei növekedéséről szóló előrejelzését a Világbank - közölte az Agerpres hírügynökség.
A nemzetközi pénzintézet szerint azonban a tavalyi 3,8 százalékos GDP-növekedés után bekövetkezett ugrás után jövőre várhatóan ismét 3,8 százalékra, majd 2018-ban 3,4 százalékra lassulhat a román gazdaság növekedése.
Romániában idén január elsejétől négy százalékponttal 24-ről 20 százalékra csökkent az általános forgalmi adó, a hatályos adótörvény értelmében pedig 2017 január elsejétől újabb egy százalékponttal, 19 százalékra csökken az áfa Romániában és eltörlik az üzemanyagra 2015-től kivetett hét eurocentes pótlólagos jövedéki adót és az ipari létesítményekre fizetendő különadót.
Az adócsökkentések a 2015-ben regisztrált 1,5 százalékos GDP-arányos költségvetési hiány elmélyülését eredményezte, amely idén és 2017-ben is 3 százalék körül lesz. Ez az államadósságot a tavalyi 39,8 százalékról a bruttó nemzeti termék 40,3 százalékára növeli - idézte az Agerpres a Világbank Romániára vonatkozó helyzetjelentését.
Az elemzés arra is figyelmeztet, hogy a választási kampány visszavetheti a szerkezetátalakítási reformokat, a nemzetközi bizonytalanságok pedig megkérdőjelezhetik a Romániára vonatkozó optimista előrejelzéseket. A Világbank szerint ugyanakkor a fenntartható növekedés érdekében a fogyasztás serkentése helyett a gazdaság termelőképességének javítására, a szabályozás egyszerűsítésére és a fiatalok foglalkoztatásának javítására van szükség Romániában.
A Nemzetközi Valutaalap nemrég publikált előrejelzése szerint idén Romániában várható a legjelentősebb, 5 százalékos GDP-növekedés, amelyet Írország követ 4,9 százalékos előrejelzéssel.
Az Európai Bizottság szerint Romániában idén 5,2 százalékos gazdasági növekedés várható.
Szabadság (Kolozsvár)

Nehéz a feladata a mai erdélyi magyar közösségépítőknek
Rendezvények a szórványban: ébren tartani a nemzeti hovatartozás
Komoly nevelési és közösségépítő szerepe kell hogy legyen egy kulturális fesztiválnak – vallja Serfőző Levente a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke, aki idén tizenegyedik alkalommal szervezte meg az Ars Hungarica fesztivált Nagyszebenben. A több mint egy évtized rendezvényszervezés bőven szolgál most már tapasztalattal, tanulsággal, ugyanakkor rálátással is arra, mikor és mire van szüksége a magyar közösségnek a szórványban, ahol a közösségépítés mindig nehezebb és körülményesebb feladat: nem csak az igényeknek kell megfelelni, hanem igényesnek is kell lenni egyszerre, mindezt pedig a rendszerint elégtelen anyagi források mellett kell megvalósítani. Interjúnkban Serfőző Levente mesél múltról és jövőről, arról, hogy régebb több lehetőséggel és kevesebb tapasztalattal rendelkeztek, ma pedig mindez fordítva érvényes, és milyen lehetőségeket meg korlátokat eredményez az önállóság.
A nagyszebeni hatnapos Ars Hungarica rendezvénysorozat programjai Borsos Miklós szobrász, grafikusra, az idén 230 éves nagyszebeni református templomra, valamint a november 15-ei szórványnapra összpontosítottak, de persze nem maradtak el a gyermekprogramok, színházi előadások és esti koncertek. A műfaji sokszínűség és a különböző korosztályú és nemzetiségű közönség megszólítása állandó jellemzője a fesztiválnak, amely évről évre a magyar kultúra népszerűsítésének fóruma. A különféle igényeknek való megfelelés nehézségeiről, az idei fesztivál erősségeiről faggattuk Serfőző Levente főszervezőt.
– Értékelje kicsit az idei Ars Hungarica fesztivált. Melyek voltak az erősségei, melyek a gyengepontjai? Hogyan épült fel az idei műsorstruktúra?
– Tizenegy éve szervezzük az Ars Hungaricat Nagyszebenben. Volt időnk kitapasztalni, hogy milyen a helyiek kulturális igénye, melyek azok a műsorok, amelyek a leginkább felkeltik az érdeklődésüket és melyek azok, amelyekre a legszívesebben eljárnak a vegyes házasságban élő párok is. Természetesen megkérdeztük a közönségtől, hogy mit hiányolnak a kínálatból, és kiderült, hogy a színházat. Ezért az idén két előadást is meghívtunk. A program összeállításakor figyeltünk arra is, hogy minden évben sok magyar fiatal érkezik a nagyszebeni egyetemekre, vagy éppenséggel munkát keresni, de gondoltunk a vegyes házasságokból származó gyerekekre, akiknek alternatívaként kínáljuk a magyar kultúrát és azt a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljenek magyar gyerekekkel. Ez egy sokoldalú fesztivál, ami egyben az erőssége és gyengesége is, hiszen a programnak nagyon komplexnek kell lennie ahhoz, hogy az elvárások nagy részét kielégítse: az óvódás bábszínháztól a komolyzenei műfajokon keresztül, a szavalóestig, kiállításokig és a táncházig, továbbá népzene, jazz, rock vagy épp ezen műfajok vegyesen előadott koncertjéig terjed a kínálat. Ugyanakkor egy fesztivál nem szólhat csak a hatásvadászatról, hanem komoly nevelési és közösségépítő szerepet is fel kell vállalnia. Szervezőkként megfogadtuk, hogy az Ars Hungarica kulturális fesztivál is ilyen közösségépítő esemény, ezért a Kárpát-medence fiatal tehetségeinek munkásságát követjük, és ha alkalmunk, lehetőségünk van rá, akkor vendégül látjuk őket Nagyszebenben. Mert a nagyszebenieknek is találkozniuk kell a Góbé együttessel, Pély Barnával vagy Wágner Péterrel, hogy ne csak a tévében, hanem élőben is megcsodálhassák munkájukat, művészetüket. És ezektől lesz „magyarabb” Nagyszeben. Emellett figyeltünk a gyermekelőadásokra, négy műsort szerveztünk a kicsiknek idén. De nagy hangsúlyt fektetünk továbbra is a fiataloknak szóló eseményekre és az esti Atrium kávézóban, illetve Music Pubban szervezett koncertekre, amelyekre fogékonyabb a nagyközönség. Fennáll a veszélye a közhelyességnek, de meg kell említenem a gyenge pontokat is: az elégtelen anyagi források nemcsak a fesztivál szervezésére, hanem az iroda egész éves működésére is kihatnak, hiszen az eseménysorozatot egész évben szervezzük, ehhez pedig állandó alkalmazottra lenne szükség (vagy akár egy Petőfi-programos közösségszervezőre). Szerencsére ezt pótolja a 15-20 önkéntes lelkes munkája, akik hisznek az Ars Hungaricában.
– Mennyire sikerült bevonni, megszólítani idén a helyi közösséget?
– Egyik kiemelkedő rendezvényünket elsősorban a román közönségnek ajánlottuk: a Borsos Miklós Visszanéztem félutamból című könyvének nagyszebeni vonatkozású fejezeteit román (Sibiu, dragostea mea), illetve angol (Looking back halfway in life) nyelvű fordításának bemutatóját, valamint a Szülőföldjeim című életrajzi film rom​án feliratozással való levetítését. A könyvbemutatón és filmvetítésen kívül a szombat esti táncházba és bálba is ellátogattak, a vegyes házasságban élőkön kívül román és német vendégek is bekapcsolódtak a táncba. Természetesen a kiállítások megnyitóin – és minden évben legalább négy ilyen alkalmat kínálunk – szép számban jelennek meg más nemzetiségű nagyszebeniek. Az esti koncerteken az Atrium kávézó 60 férőhelyes, illetve a Music Pub 120 férőhelyes termeit fele-fele arányban tölti meg magyar és más nemzetiségű közönség. Természetes, hogy az egyetemes nyelven beszélő műfajok, mint a zene és tánc, vonzzák leginkább a nagyközönséget, bár a zárókoncert előadói, az Apnoe együttes magyar népzene átdolgozásokat játszottak, mégis nagy tapsot kaptak. Wágner Péter krétarajzai és a Borsos Miklós szobrairól készült fotók, könyvillusztrációk Nagyszeben két leglátogatottabb helyszínén tekinthetők meg november végéig: a központi Turisztikai Információs Központ galériájában és a Tanácstoronyban, így sokáig kapnak még az Ars Hungarica-ból a nagyszebeniek és a turisták. Meggyőződésem, hogy ami értékes és tiszta szívből felkínált, az átlépi a nemzetiségi határok kérdéskörét.
– Szórványközösségben mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni?
– A fiatal nemzedékre és a nemzeti hovatartozás folyamatos ébrentartására kell jobban odafigyelnünk, ami messziről sem olyan könnyű, mint más megyékben. Meg kell erősíteni a pilléreket: a templomot, az iskolát és a kulturális eseményeket szervező intézményeket. Ne feledjük, hogy Nagyszeben a 12. század óta a magyarság déli határa, de egyre nehezebb a „megvédése”. Ez nem csak a magyar szórvány problémája: a 21. század életstílusa, az egyre kevesebb minőségi idő, kevés közösségi idő, a képernyő elől nehezen kimozdítható közönség, az asszimiláció, az igazi értékrendek felbomlása egyre hangsúlyosabb. És nagyon reméljük, hogy az Ars Hungaricával segítünk ezek elől menedéket nyújtani.
– Milyenek voltak a fellépők visszajelzései? Hogy érezték magukat Szebenben?
– A Góbé együttessel készült interjúban ez olvasható: „Nagyon jól éreztük magunkat Szebenben és a fesztiválon is. Volt alkalmunk megnézni a várost, kicsit belemenni az éjszakába, megkóstolni a helyi ételeket. Egy szó mint száz, nagyon örülünk, hogy itt lehettünk”. A David Yengibarian Trió azt nyilatkozta az erdélyi turné 11. és egyben utolsó állomásán, hogy itt, Nagyszebenben, de általában Erdélyben nagyon jó koncertezni, mert könnyebb kapcsolatot teremteni a közönséggel, az emberek ki merik mutatni az érzelmeket! És ez egy óriási dolog, amit továbbra is meg kell őrizni.
Szervezéskor odafigyelünk arra, hogy vendégeink számára is élmény legyen a fesztivál és Nagyszeben, mert ki tudja mikor, de egyszer biztos visszajönnek egyénileg, családjukkal, barátokkal vagy csoportosan. A művészek nem napszámosok, akik megkapják koncert végén a csekket és mehetnek haza, hanem megajándékoznak bennünket művészetükkel, egy darabkát hagynak itt magukból.
– Lehet-e már tudni valamit a jövő év terveiről, esetleg a tematikáról?
– Prioritás marad a minőségi színt megőrzése, esetleg növelése (de ennek több tényezője és összetevője van), új gyerekműsorok megszervezése és elismert magyar előadók, művészek meghívása városunkba.
– Hogyan látja, az elmúlt 11 évben merre fejlődött az Ars Hungarica?
– Első perctől kezdve nagyon magas volt a mérce, hiszen 2007-ben az Ars Hungarica fesztivál képviselte a magyar kultúrát Európa Kulturális Fővárosában. Persze, akkor több lehetőségünk volt, kevesebb tapasztalatunk, most pedig fordított a helyzet. De ebben a felállásban (állandó székház és fizetett alkalmazottak hiányában), és ilyen keretek közt (kevés pénzforrás politikai önállóság miatt) is a maximálisat próbáljuk kihozni a helyzetből. Most kezdett megtörni a jég, és kezd felszínre törni az elmúlt tizenegy év munkájának eredménye, de megoldatlan konfliktusok is visszatetszenek némelykor. Mindezt igyekszünk higgadtan kezelni, orvosolni, elnézést is kérünk az érintettektől, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a „gyógyír” megvásárlására.
A mai erdélyi szervezőknek, közösségépítőknek nem könnyű a feladatuk. Nagyon nehezen lehet kompromisszummentesen cselekedni Erdélyben, mert bármely irányba fordulna az ember elkötelező módon viszonyulnak a támogatók, pályáztatók, és csak üzleti szempontokra építeni az erdélyi magyar kulturális életet lehetetlen a szociálisan rendezetlen helyzetben. Ezt ki is használják, hiszen a függővé tételnek az aranykorát éljük. Ez sem nemzeti identitásunk megőrzésének, sem anyanyelvünk ápolásának, sem közösségeink helyes fejlődési irányának nem kedvez. Ennek ellenére optimista maradok, talán-talán megkongatnak valahol egy vészharangot, ameddig nem késő.
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés Strasbourgban: hitelteleníteni próbálják a forradalmat
Az Európai Parlamentben tiltakozott Tőkés László a romániai forradalom hitelét romboló magyarellenes társadalmi közhangulat gerjesztése és minden fajta nacionalista uszítás ellen.
Az erdélyi EP-képviselő szerint az 1989-es temesvári népfelkelés decemberi évfordulójának közeledtével az egykori és az új román titkosszolgálat volt magas rangú vezetői a televízió széles nyilvánossága előtt próbálják hiteltelenné tenni az antikommunista és Securitate-ellenes román forradalmat, egy Erdély elszakítására irányuló, szovjet és magyar hátterű szubverziónak és államcsínynek állítva be azt. Tőkés tiltakozásának apropója az, hogy a bukaresti Realitatea hírtelevízió november 19-i esti műsorának meghívottai többek között fizetett titkos ügynöknek nevezték a volt temesvári lelkészt, aki szerintük nem Ceauşescunak, hanem Romániának volt az esküdt ellensége.
A műsorban Radu Tinu, a kommunista politikai rendőrség, a Securitate volt Temes megyei helyettes parancsnoka, valamint Costin Georgescu, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt vezérigazgatója egyebek mellett sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a temesvári eseményeket megelőzendő Tőkést nem tartóztatták le kellő időben. A hírtévé meghívottai ugyanakkor azt állították, hogy a romániai forradalom külföldi – nevezetesen a szovjet és a magyar – titkosszolgálatok műve volt, és valójában nem a forradalmárok hősiessége, hanem egy valóságos Románia-ellenes puccs buktatta meg a Ceauşescu-diktatúrát.
Tőkés László szerint az elhangzott és más hasonló, titkosszolgálati főszereplők részvételével zajló műsorok nyilvánvaló szándéka a román forradalom politikai célzattal történő átpozicionálása és diszkreditálása, ami egyet jelent Temesvár történelmi szerepének a meghamisításával, a forradalom hőseinek és áldozatainak a meggyalázásával. Hétfői strasbourgi felszólalásában az EP-képviselő arra hívta fel az EU és az EP figyelmét, hogy Románia demokratikus átalakulására nézve a legnagyobb veszélyt mind a mai napig a hatalmát és befolyását átmentett volt Securitate, a régi-új titkosszolgálat jelenti, mely Ceaușescu nacionálkommunista politikájának folytatójaként a soviniszta magyarellenesség eszközének bevetésével fejti ki ellenforradalmi tevékenységét.
„Tiltakozom az ellen, hogy a demokratikus Románia nyilvánossága előtt, a média szabadságával durván visszaélve, a bukott kommunista diktatúra titkosszolgálatának volt hivatalosai és szószólói lejárassák az antikommunista forradalmat, valamint azokat, akik hősiesen harcoltak és életüket áldozták a szabadságért. Radu Tinunak és hírhedt társainak nem a televízió képernyőjén, hanem a börtönben volna a helyük, hiszen cselekvő módon vették ki részüket a szabadságharcosok elleni erőszakos cselekményekben és tömeges gyilkosságokban" – állapította meg kedden kibocsátott nyilatkozatában Tőkés. Az EMNT elnöke szerint az igazság- és a jóvátétel jegyében, az „ellopott forradalom" helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy Románia szembe ne nézzen saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával.
Krónika (Kolozsvár)

Romániának szembe kell néznie saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával
November 19-én este a Realitatea nevű bukaresti kereskedelmi televízióban Octavian Hoandră vezényletével valóságos Securitate–SRI (Serviciul Român de Informaţii – Román Hírszerző Szolgálat) kerekasztalnak lehettünk tanúi, többek mellett Radu Tinu, a kommunista politikai rendőrség, a Securitate volt Temes megyei helyettes vezetőjének, valamint Costin Georgescunak, a SRI volt vezérigazgatójának részvételével.
Összeállt, ami összetartozik – mondhatni annak kapcsán, hogy az előbbi az 1980-as években Temesváron az ún. Tőkés-ügy főrangú felelőse volt, az utóbbi pedig annak a becsületbíróságnak a jelenlegi elnöke, melynek javaslata alapján Klaus Iohannis államelnök ez év márciusában visszavonta tőlem a Románia Csillaga Nemzeti Érdemrendet, amivel forradalmi érdemeimért tüntettek ki. A nacionálkommunista időket idéző kerekasztal – egyebek mellett – fizetett titkos ügynöknek nyilvánította szerény személyemet, aki „nem Ceauşescunak, hanem Romániának voltam – és vagyok – az esküdt ellensége”. Ugyanakkor sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy a temesvári eseményeket megelőzendő kellő időben nem tartóztattak le.
Mindezt akár személyi szintre korlátozódó, becsületbeli sérelemnek foghatnánk fel, hogyha egyúttal az 1989-es temesvári népfelkelés történelmet hamisító átértelmezésére is nem történt volna kísérlet. A „szenzációs leleplezések” szándékával megszólaló titokszolgák és beszélgetőpartnereik ugyanis nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy a romániai forradalom külföldi – nevezetesen a szovjet és a magyar – titkosszolgálatok műve volt, és valójában nem a forradalmárok hősiessége, hanem amazok mesterkedése, egy valóságos Románia-ellenes puccs buktatta meg a Ceauşescu-diktatúrát.
Az elhangzott és más hasonló, titkosszolgálati főszereplők részvételével zajló műsorok nyilvánvaló szándéka a román forradalom politikai célzattal történő átpozicionálása és diszkreditálása – ami egyet jelent Temesvár történelmi szerepének a meghamisításával, a forradalom hőseinek és áldozatainak a meggyalázásával.
Ezzel együtt a régi-új román titkosszolgálat a példamutató temesvári román–magyar összefogást is hitelteleníteni próbálja, irredenta románellenes „összeesküvésnek” igyekezvén beállítani az ott történteket. A magyarellenes Securitate-propaganda attól sem riad vissza, hogy a soknemzetiségű Temesvártól elvitatva, a moldvai Iaşi városának tulajdonítsa a népfelkelés kirobbantásának elsőbbségét.
Tiltakozom az ellen, hogy a demokratikus Románia nyilvánossága előtt, a média szabadságával durván visszaélve, a bukott kommunista diktatúra titkosszolgálatának volt hivatalosai és szószólói lejárassák az antikommunista forradalmat, valamint azokat, akik hősiesen harcoltak és életüket áldozták a szabadságért. Radu Tinunak és hírhedt társainak nem a televízió képernyőjén, hanem a börtönben volna a helyük, hiszen cselekvő módon vették ki részüket a szabadságharcosok elleni erőszakos cselekményekben és tömeges gyilkosságokban.
Temesvár szellemében tiltakozom ugyanakkor a forradalom hitelét romboló magyarellenes társadalmi közhangulat gerjesztése és minden fajta nacionalista uszítás ellen, ami nem más, mint a csausizmus és a szekurizmus posztkommunista megnyilvánulása.
Tiltakozásomnak a mai napon az Európai Parlament nyilvánossága előtt is hangot adtam. (Felszólalásomat mellékelem.)
Az elmondottak vonatkozásában óvatos bizakodásra adnak okot azok a fejlemények, hogy idén júniusban – az események után közel harminc esztendővel (!) – a legfelsőbb bíróság elrendelte az 1989-es forradalom aktáinak az újranyitását, legutóbb pedig a katonai ügyészség emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával indított vizsgálatot a forradalom ügyében.
Az igazság- és a jóvátétel jegyében, az „ellopott forradalom” helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy Románia szembe ne nézzen saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával.
Strasbourg, 2016. november 21.
Tőkés László
volt temesvári lelkipásztor
európai képviselő
tokeslaszlo.eu/cikk

Király Andrást is kifaggatta a DNA a vásárhelyi iskolaügyben
Kihallgatta hétfőn az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Király András oktatási államtitkárt a marosvásárhelyi katolikus gimnázium létrehozása kapcsán indított bűnvádi eljárás keretében.
Az RMDSZ szakpolitikusát a vádhatóság marosvásárhelyi kirendeltségére idézték be. Király András a kihallgatást követően az aradi internetes lapnak elmondta, az oktatási intézmény működésének engedélyeztetése nem a minisztérium, hanem a megyei tanfelügyelőség kompetenciája. „Áttekintettük a kérdéseket, majd eljöttem" – tette hozzá az államtitkár.
Mint ismeretes, Király András korábban a Krónikának is úgy nyilatkozott, hogy nem látja törvénytelennek a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium létrehozását. A magyar nyelvű oktatásért felelős államtitkár – aki az intézmény létrehozásakor is betöltötte a tisztséget a bukaresti szaktárcánál – lapunknak a bűnvádi eljárás beindítását követően elmondta, hogy Marius Pașcan korábbi Maros megyei prefektus feljelentése nyomán augusztus végén, szeptember elején a minisztérium ellenőrző testülete már vizsgálta a középiskola létrehozásának körülményeit, és nem találta törvényelleneseknek az alapító dokumentumokat.
Az államtitkár nem tartotta kizártnak, hogy a folyamatba becsúsztak bizonyos formai hibák, de úgy vélte, ezek nem változtatnak azon a tényen, hogy az iskola létrehozása törvényes volt. „Az iskolák létrehozásáról nem a tanügyi tárca dönt, hanem az önkormányzat és a tanfelügyelőség. A római katolikus teológiai gimnázium esetében mindkét intézmény pozitívan bírálta el a kérést" – hangsúlyozta az államtitkár.
A DNA a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium törvénytelennek vélt 2014-es létrehozása miatt eljárást indított Tamási Zsolt József iskolaigazgató és Ștefan Someșan Maros megyei főtanfelügyelő ellen. Az ügyészség szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a gimnázium működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. Ștefan Someșant hivatali hatalommal való visszaéléssel és kétrendbeli hatáskörtúllépéssel, Tamási Zsolt-József igazgatót pedig hivatali hatalommal való folyamatos visszaéléssel gyanúsítják.
Krónika (Kolozsvár)

Bárki lehet helytörténész
Nagyvárad számos kortárs történésszel és helytörténésszel büszkélkedik, akik nem csupán a Körös-parti város, hanem Bihar megye más településeinek történetében is kutatták azokat a jelentős, érdekes, de sokak számára kevésbé ismert eseményeket, ezek fellelhető emlékeit és megbúvó részleteiket, amelyek az évszázadok alatt a helységeket alakították. Sorozatunk első részében Dukrét Gézával, a jelenleg 116 tagot számláló Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság alapítójával és elnökével beszélgettünk helytörténészi és műemlékvédő pályája kezdeteiről, és a mesterségről vallott nézeteiről.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nyerte el a 2015-ös Rimanóczy-díjat, amit Dukrét Géza elnök vett át. A kezdeményezésére létrejött társaság immár 23 éve végez úttörő munkát a néprajzkutatás és műemlékvédelem területén, legemblematikusabb kiadványuk a Partiumi Füzetek című kiskönyvtár-sorozat, amelynek több mint száz kötete jelent meg.
Dukrét Géza 1942. szeptember 17-én született Nagyváradon, és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia szakán szerzett tanári diplomát 1965-ben. Ezt követően helyezték ki Siter általános iskolájába, ahol megkezdte tanári pályafutását, melyet a nagyváradi 10-es számú Általános Iskolában fejezett be.
Előzőleg mindig felkészült
Kényelmes, értelmiségi és a régiségek iránt rajongó ember ízlését tükröző otthonában minden négyzetcentiméter relikviákkal teli és első pillantásra megszámlálhatatlan kötetet tartó polcok sokaságával van díszítve. Kerámiák, guzsalyok, mángorlók, kőzetgyűjtemény – a belépő azt sem tudja, hol kezdje a váratlanul reáköszönő gyűjtemények keltette csodálkozást. A tanár úr azonban megkönnyíti az elveszett ember dolgát, és a könyvtárszobába vezetve megígéri, hogy „a hivatalos rész” letudása után körbevezet, és mindenről mesél majd egy keveset. Addig is, helyet foglalva egy fotelben, belefog, hogy egy másik történetet beszéljen el.
„1972-ben indult ez a helytörténészi pályafutás, éspedig néprajzzal, mert legelőször is ez keltette fel az érdeklődésem, ezzel kezdtem el foglalkozni. Automatikusan gyűjtöttem, és bár magával a néprajzzal nem tudtam különösebben foglalkozni, mert nem is értettem hozzá, a történelmi rész onnan indult, hogy mint földrajzszakos tanár, a diákjaimat országos körutakra vittem, hat-kilenc napos kirándulásokra, és bejártuk nemcsak Erdélyt, hanem jóformán az egész országot, láttuk például a Fekete-tengert és a moldvai kolostorokat. Mindig úgy indultam el ezekre a felfedező utakra, hogy előzőleg felkészültem minden településnek a helytörténetéből, és röviden ismertettem a gyerekekkel azokat az információkat, amelyeket a meglátogatott műemlékekről össze tudtam gyűjteni. Ebben specializáltam magam, mondhatni, mint egy idegenvezető. 1982-ben tettem le tanári pályafutásom utolsó nagy vizsgáját (azt a bizonyos 1-es fokozatot) és a diplomadolgozatom az iskolai kirándulások szervezéséről és vezetéséről szólt” – így kezdődött egy több évtizedes munka, amely napjainkban is igyekszik lajstromba venni és megóvni a Partium és a Bánság műemlékeit, emlékműveit.
Legnagyobb munkája a Hegyköz története
A helytörténészi mesterség elsajátítása tehát ezeken az alapokon nyugszik. „Első írásom a siteri református műemléktemplomról szólt, amelynek megírásához a kölcsönkért Bunyitay Vince-kötetbe néztem bele, és alapoztam a helyi református pap ismereteire is, valamint építészetileg arra, amit én magam láttam. Az elkészült anyagot bevittem az egyik helyi laphoz, és Szilágyi Aladárnak adtam oda, aki biztatott, hogy folytassam a munkát. Persze, később, amikor tíz-tizenkét év múlva elolvastam ezt az írásomat, borzalmasnak találtam” – és nagyokat kacagva szórakozik saját magán. „Még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Kommunista Párt kért fel minden megyei tanácsot, hogy írják meg az adott település helytörténetét” – folytatja a mesélést. – Siter esetében a szomszéd román falu igazgatója vállalkozott a feladatra, és én egyszer bementem a néptanácshoz, és elkértem ezt a munkát. Nagyon sok butaságot találtam benne, például hogy a református templomot a törökök építették, és felháborodásomban elhatároztam, és beszéltem is a néptanács titkárával, hogy megírom én a helytörténetét. Sikerült is összeállítanom egy kis kötetet.”
Kimondottan helytörténeti írásai 1990-től jelentek meg. Mivel a Hegyközben dolgozott, ezért ezen kisrégió falvainak a történetét kezdte el kikutatni a hazai és a debreceni egyházi levéltárakban. Hegyközpályi, Hegyközújlak, Hegyközcsatár, Hegyköztóttelek stb. – minden település rövid történetét sikerült megírnia és leközölnie, így adta magát egy monográfia összeállításának gondolata. 1991-ben hozzálátott a megvalósításhoz, és a kötet napvilágot is látott. Közben természetesen, folyamatosan írt cikkeket várakról, templomokról, településekről, több önálló kötete jelent meg, és társszerzőként is sok helyen fellelhető a neve, de mindmáig ezt tartja a legnagyobb munkájának, amelyet azóta is használ, és használnak mások is, például annak a tavaly novemberben megalakult Hegyközi Kollégiumnak a résztvevői, amelynek tevékenysége idén áprilisban fejeződött be. Az értékfelmérő programban, amelynek Dukrét Géza volt a tudományos vezetője, félszázan – zömében egyetemisták – tevékenykedtek.
Jakó Zsigmond „avatta fel”
„Helytörténettel foglalkozok, de nem tartom magam történésznek. Nem is tarthatom, hiszen ehhez azt kell végezni, feltétlenül kell egy diploma” – térünk át egy másik kérdésre. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy véleménye szerint bárki lehet helytörténész, akit érdekel például saját városa történelme, és kellő alapossággal és lelkiismeretesen hajlandó nekiállni a kutatásnak. „Mindig megköveteltem saját magamtól is, hogy szakforrásokkal dolgozzam, levéltári kutatás nélkül nem lehet komoly anyagot leközölni. Ez alapvető. A néprajznál pedig különösen élvezetes volt egy másfajta forrás igénybe vétele, az elmondott történelem (oral history).”
Soha nem gondolt rá, hogy történelmet is végezzen, a biológiát és a földrajzot szerette, azonban szívügye volt Siter és a Hegyköz, hiszen huszonhárom évet tanított itt, és amelyről őelőtte senki nem írt, olyannyira nem, hogy még a térség körvonalait is neki kellett meghatároznia. Élete legnagyobb munkáját emlegetve, büszkén meséli el, hogy úgymond Jakó Zsigmond avatta őt fel, amikor levélben dicsérte meg Hegyközről írt monográfiáját, mondván, hogy így kell megírni egy kistérség történetét. „Ismertük egymást, és egyszer, mielőtt elmentem volna kutatni, meglátogattam. Mondta, hogy kölcsönözhetek a könyvtárából, megegyeztünk, hogy jövök, de végül sose mentem többet. Minden történész úgy ismerte, hogy ő aztán nem szokott dicsérni senkit, csak kritizálni, szóval nagy megtiszteltetésben részesültem. Mint kistérséghez, globálisan álltam hozzá a témához. Kiindultam a bihari várból, amelynek településtörténete nyomán jött létre a többi település a térségben. Nem egyenként láttam neki ezeknek, hanem nagy összefüggésben vettem a dolgokat. Ezt kevesen csinálják, egyedül Jakó tudta, és ezért is dicsért meg, és persze, gondolom, azért is, mert nem voltam történész. Sok történész mondta később, miután megjelent a munkám, hogy ezzel simán megkapnám a doktorátust.”
1991-ben újraalapította az Erdélyi Kárpát Egyesületet (EKE), és megalapította a Bihari EKÉ-t, amelynek 2006-ig volt a vezetője. Búcsúzásának és az EKE tizenöt éves fennállásának évfordulója alkalmából írta meg A bihari turizmus történetét. Teljes katedrával tanított, és két civil szervezetet is vezetett, ezért munkássága remek ellenpéldával szolgál az elfoglaltság mentségével élők számára: „Mindenre rá lehet érni, ha igazán akarja az ember. Inkább érdektelenségről van szó, mert például a történelem iránt érdeklődők számára a hazafiság sosem elcsépelt. A múlt rendszerben elcsépelték, de azt másképp is értelmezték, mint ma.”
Házi múzeum
A beszélgetés „hivatalos részének” letudásával lassan megtörténik a körbevezetés. A falon függő guzsalyokról (egy rúd, amelyre a fonásnál használt rostcsomót kötik fel) beszél, amelyek közül a legfiatalabb 1942-es, a legidősebb pedig az 1800-as évekből való. Különlegesen értékes darabokról van szó, hiszen szerepel rajtuk faragásuk évszáma (a múzeumokban megtalálható legtöbb darab évszám nélküli), és annak a neve is, aki számára készültek. Mángorlók, vasalófák kaptak helyet mellettük, ezek is mind az 1800-as évek végéről, egytől-egyik datálva. „A cserépedények feléről nem tudom, hogy hol készült. Sok szakember jött el hozzám megnézni őket, de ők sem tudták megállapítani. A legtöbb korondi, aztán magyarhermányi, bánnfyhunyadi, désházai, margittai, etédi, szilágysomlyói, tordai, székelyudvarhelyi, kisbaconyi darabok. Nekem van a legnagyobb révi gyűjteményem – legalább száz darab –, mennyiségben, minőségben és régiségben egyaránt.”
A kincsek sorában végezetül előkerül egy sótartó is, amelyet Benedek Elek lánya ajándékozott neki: „Öcsém Benedek Elek rokonát vette feleségül, Benedek Esztert, eljegyzésük pedig a Benedek kúriában volt megtartva, és Flóra néni, a Benedek Elek lánya volt a házigazda, aki nekem ajándékozta ezt a sótartót, de úgy, hogy előttem szedte ki a sót belőle” – meséli Dukrét Géza.
A néprajzi relikviák szemrevételezését követően a tanár úr szakkönyvtárának néhány címén is átfutunk, és mint mindenki, aki ellátogat hozzá, én is abban a kiváltságban részesülök, hogy felajánlja, nyugodtan kölcsönadja bármelyik kötetét – hozzátéve, hogy „csak kapja vissza”. Élek a lehetőséggel, és kiválasztok egyet. Megígérem, hogy visszaviszem.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés Micskén
Születésének 100. évfordulója alkalmából Jakó Zsigmond történészre, művelődés- és gazdaságtörténészre emlékeztek nemrégiben fiatalkorának helyszínén, Micskén.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Filozófiai és Történettudományok Osztálya illetve az Erdélyi Múzeum Egyesület Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezésére szervezett rendezvény utolsó állomásaként a Micskén elhelyezett Jakó Zsigmond emléktáblához zarándokolt el egy kisebb csoport, melynek tagjai úgy kívántak tisztelegni a neves professzor emléke előtt, hogy felkeresték gyerek- és fiatalkorának fontos állomásaként szolgált családi házat Micskén. Így érkezett rövid időre a hegyközi helységbe Fodor Pál, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja, Kovács András, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja. E neves csoporthoz csatlakozott továbbá Zsoldos Attila az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője, az MTA rendes tagja, Szovák Kornél egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, Fejér Tamás és Pakó László tudományos munkatársak, az EME Kutatóintézetéből. A debreceni egyetem képviseletében Dáné Veronka egyetemi adjunktus tisztelte meg a centenáriumi megemlékezést, míg Nagyváradról Emődi András levéltáros érkezett. A hivatalos tisztelgők mellett a helységhez való kötődés Ariadne-fonalát a professzor lánya, Jakó Klára és családja biztosította, elhozva rokonukat, Baranyi Katalint is, aki szülőfalujának nevezheti Micskét. A jeles megemlékezésen természetesen a helyiek is képviseltették magzukat.
Megemlékezés
A megemlékezésen a Görböc néptánccsoport leánykórusának népdalcsokra után Sipos Gábor röviden ismertette Jakó Zsigmond professzor munkásságát, kitérve történelmi jelentőségű érdemeire. Kosztandi Mihály helyi polgármester ünnepi köszöntőjében üdvözölte a vendégeket, örömét fejezve ki, hogy adódnak ilyen pillanatok, amikor a múltban elszenvedett történések talán feloldozhatóvá vállnak az emlékezések során, az idő múlása remélhetőleg elhozza és rehabilitálja a veszteségeket. További megemlékezés során Jakó Zsigmond emléktáblájánál Fodor Pál, Kovács András, Sipos Gábor, továbbá a polgármesteri hivatal és református egyházközség nevében Kosztandi Mihály és Gavallér Lajos lelkipásztor, a Miskolczy Károly Általános Iskola nevében Hodgyai Edit igazgató, a Görböc néptánccsoport nevében annak leánykórusa helyezte el a megemlékezés koszorúit.
erdon.ro

Múltunkról régészszemmel
A székelyek előtt magyarok éltek Székelyföldön?
Az utóbbi másfél évtized régészeti kutatásainak eredményei alapján újra kell értelmezni mindazt, amit a hajdani Csíkszék településhálózatának és egyházszervezetének kialakulásáról, a csíki székelyek megtelepedéséről, a vármegyei magyarok és székelyek, ill. a magánbirtokok és a közösségi tulajdon viszonyáról eddig tudni véltünk. Legalábbis ez derült ki azon az előadáson, melyet dr. Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum fiatal munkatársa tartott csütörtök este a Székely Nemzeti Múzeumban.
A kutató felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy Székelyföldre vonatkozóan az Árpád-korból egyetlen írásos forrást sem ismerünk, így múltjának felderítésében jelenleg csak névelemzésre vagy a térségben eddig elvégzett néhány régészeti kutatás eredményeire támaszkodhatunk. A csíki székelyeket említő első oklevél a 14. században, pontosabban 1324-ben keletkezett, amelyben Károly király egy név szerint fel nem tüntetett, örökös nélkül elhunyt személy birtokát Apor fia Sándornak adományozza. Ez pedig az eddigi állításokkal szemben azt bizonyítja, hogy a Székelyföldön is létezett királyi jog és magánbirtok, ami tulajdonosának halálával nem a közösségre, hanem a királyra szállt, aki az Apor család egyik tagjának akarta továbbadományozni. Tény viszont, hogy ez a szándék a székelyek ellenkezésébe ütközött, ezért az érintett terület végül közösségi tulajdonná vált.
Éppen ezért Botár úgy véli, Székelyföldön ekkor kezdődött el egy olyan átalakulás, mely végül a területek és anyagi javak közösségi birtoklásához vezetett. Ennek következtében pedig egyes itt élő nemesi családok, köztük a háromszéki Mikók és Aporok is, csak úgy tudták a földjeiket megőrizni, hogy azok a Székelyföldbe ékelődött enklávékként továbbra is vármegyei területek maradtak. Ezért tartozott például Torja környékének egy része vagy Előpatak, Árapatak és Hidvég Felső-Fehér vármegyéhez.
Az 1332–1334-es pápai tizedjegyzékben fennmaradt csíki településnevek tanulmányozása alapján ugyanakkor Botár megállapítja: a -falva végződésű helységnevek előtagjai olyan Árpád-kori személynevek (lásd például Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva, Csekefalva), melyek divatja a papi névadás kizárólagossága miatt a 13. század fordulóján lecseng. Ez viszont arra utal, hogy ezeket a településeket jóval korábban kellett így elnevezniük, mint ahogy eddig feltételeztük.
Annál is inkább, hogy az említett jegyzékben találjuk a Csicsó, Csomortán és Kotormány elnevezésű településeket is, melyek bizonyítottan Árpád-kori személynevek. Kimutatható továbbá, hogy a Somlyó, Tarkő és Rákospatak elnevezések is abból az időszakból származnak, ráadásul körülöttük 11–12. századi leleteket találtak, mint ahogy a csobotfalvi templom mellett feltárt gyereksírban is. Mindezeket figyelembe véve Botár szerint a magyar nyelvű lakosság Csíki-medencei jelenléte már a 11. századtól igazolható, a 12. században pedig megszilárdult a településhálózat is, amely azonban a székelyek 13–14. században történt beköltözésével jelentősen átalakult.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dalkörök találkoztak
16. Háromszék Kamarakórus Fesztivál
Pénteken, a megyeközponti Eufónia Kulturális Egyesület szervezésében, a sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban tartották a 16. Háromszék Kamarakórus Fesztivált, amelyen két megyén kívüli kórus is részt vett.
Makkai Péter református lelkész köszöntötte a szép számú közönséget, majd Sipos Zoltán karnagy, a házigazda Pro Musica kamarakórus vezetője Kocsis Zoltán, a nemrég elhunyt budapesti karmester emlékét idézte fel. A házigazda kórus mellett fellépett: a sepsiszentgyörgyi Laudate Lőfi Gellért, a Kriza János Unitárius Dalárda Dénes-Karácsony Gabriella, a Vox Humana Szilágyi Zsolt Herbert, a kovásznai Pastorala Szántó Kinga, a székelyudvarhelyi Musica Sacra kamarakórus Rózsa Imre és a kolozsvári Melodeus Demeter Vincze vezetésével.
Kérdésünkre Sipos Zoltán elmondta, a 21 éves Pro Musica jelenleg 35 tagból áll, akik életkora huszonévestől egészen hetven éven túliig terjed. A karnagy szerint az utánpótlással sem lesz gond, mivel Sepsiszentgyörgyön erdélyi viszonylatban is kimagasló a kórusélet. Úgy véli, egy ilyen találkozó jó alkalom arra, hogy a kórusok ne csak egymásnak, hanem a közönségnek is bemutathassák repertoárjukat.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Történész a gyulafehérvári határozatról: kell rá hivatkozni!
Az 1918-as gyulafehérvári határozatot soha nem iktatták törvénybe, máig csak ígéret maradt. Ma az állam és kisebbség viszonyát már nem kiáltvány, hanem nemzetközi egyezmények és uniós ajánlások határozzák meg. Ennek ellenére, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári kiáltványra – véli Novák Csaba Zoltán. A marosvásárhelyi történészt az 1918-as román nemzetgyűlés részleteiről és következményeiről kérdeztük.
román nemzeti ünnep, a nagy egyesülés századik évfordulójához közeledve egyre többször kerül szóba a gyulafehérvári határozat. Kik fogalmazták meg ezt a dokumentumot? Melyek voltak az érdekességei?
A gyulafehérvári határozat vagy kiáltvány megfogalmazását megelőzően a Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én Aradról már intézett egy ultimátumot a magyar kormányhoz, amiben kérték a közigazgatás átadását. A magyar kormány ezt elutasította, majd november 13–14-i aradi tárgyalások is kudarccal végződtek. Ezt követően fogalmazódott meg egy román nemzetgyűlés összehívásának gondolata a Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alapján.
Mivel az akkori magyar kormány is ezt az álláspontot képviselte, nem ellenezte a gyűlés összehívását, sőt annak megszervezéséhez ingyenes MÁV járatokat biztosítottak. A dokumentum megfogalmazásában a Román Nemzeti Tanács tagjai és azon belül a magyar parlamentben is tevékenykedő Román Nemzeti Párt képviselői vettek részt, elsősorban Iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod, Vasile Goldis, illetve a két román püspök Iuliu Hossu és Miron Cristea.
Az egyesülésre vonatkozóan a román kormány is elküldött egy tervezetet, azonban a nagygyűlést megelőzően erről hosszas vita bontakozott ki, s végül is nem ezt fogadták el, hanem egy újat fogalmaztak meg. Így a Gyulafehérvári Kiáltvány szövege egy kompromisszum eredményekét született meg: az egyesülés kimondása mellett – a korábbiakkal ellentétben nem kötötték ki Románia demokratizálódását előfeltételként, illetve ennek bekövetkeztéig Erdély autonómiáját – de ajánlásként szerepelnek benne a demokratikus alapelvek például az általános választójog, a gyülekezési szabadság, az agrárreform stb. A határozat szövegét a december 1-jei nagygyűlésen Iuliu Hossu püspök olvasta fel, majd másnap a Vaida-Voevod vezette küldöttség Bukarestbe utazott és átadta azt Ferdinánd román királynak.
A kiáltvánnyal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a román király december 24-én csak az első pontját – vagyis Erdély egyesülését Romániával – iktatta a törvényben, a többi részét nem.
A mostani viszonyokat ismerve az 1918-as ígéretek egyenesen nagylelkűségnek tűnnek. Honnan eredt ez a „nagylelkűség”?
A gyulafehérvári határozat kapcsán fontos kiemelni a megszületés körülményeit. Románia győztesen, a Monarchia és benne Magyarország pedig vesztesen került ki az első világháborúból. Romániának az 1916-os szerződésben területi nyereséget ígértek, ha az Antant oldalán lép be a világháborúba. Az köztudott volt, hogy a vesztes államok sorsáról a béketárgyalásokon fognak dönteni, a terület nagysága, illetve hogy ezt végül is megkapja-e a román állam viszont nem volt világos. Az erdélyi románok képviselői tisztában voltak azzal, hogy ebben a bizonytalan helyzetben kisebbségbarát nyilatkozatokat kell tenni. Mivel ők maguk utasították vissza 1918 novemberében Aradon Jászi Oszkár kantonális elképzelését Erdély területének igazgatására vonatkozóan, ezért a román fél ígéretének ezt meg kellett haladnia, vagyis „nagyvonalúbbnak” kellett lennie. Mindezeket figyelembe véve kell értékelni a gyulafehérvári kiáltvány kisebbségekre vonatkozó tartalmát, bár az, hogy ez mennyire volt „nagyvonalú”, az relatív.
Miként reagáltak a nagygyűlésen történtekre az erdélyi magyarok, illetve a szászok?
A gyulafehérvári nagygyűlésen sem a magyar, sem a szász lakosság képviselői nem voltak jelen. Ez csak a román lakosság szándékának kinyilvánítása volt, így természetesnek vehető, hogy azon nem vett részt más nemzetrész képviselője. Az erdélyi szászok képviselői 1919. január 8-án a medgyesi gyűlésen elfogadták Erdély egyesülését Romániával, azonban a szász területek autonómiájához ragaszkodtak.
Ennek megértéséhez tudni kell, hogy 1918-ig a szászok képviselői – habár számszerűleg kisebbségben éltek Erdélyben – magukat nem tekintették kisebbségnek, hanem a német lakosság részének. Ugyanakkor a szász területek autonómiájának megvédése érdekében mindig is a kormányt támogató politikát folytattak, ami megmaradt 1918-at követően is. Vagyis a szászok ez által remélték autonómiájuk és pozíciójuk megőrzését.
Kevésbé ismert tény, hogy a gyulafehérvári nagygyűlésre és a román lakosság elszakadási törekvésére válaszként a Magyar- és Székely Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsvárra hívott össze nagygyűlést, ahol ugyancsak több tízezer ember vett részt. A résztvevők itt is elfogadtak egy határozatot, amiben – a románokhoz hasonlóan – ugyancsak az önrendelkezésre hivatkozva Erdély autonómiája mellett foglaltak állást, amit természetesen Magyarországon belül képzeltek el. Vagyis 1918 végére mind a magyar, mind a román lakosság ugyanazon wilsoni elvekre hivatkozva kinyilvánította szándékát, ami természetesen egymásnak ellentmondott.
Az, hogy a kolozsvári nagygyűlés csak egy elfeledett esemény lett, míg a hozzá hasonló gyulafehérvárira, mint az egyesülés alapkövére hivatkoznak mutatja, hogy Erdély hovatartozását illetően nem a wilsoni elvek voltak a döntőek, hanem a világháborús vereség, illetve az ezt követőn trianoni békeszerződés.
Milyen volt a közhangulat, hogy érezték magukat 1918 előtt Erdélyben a románok? Milyen volt az etnikumok közötti viszony?
A román történészek előszeretettel hivatkoznak a Monarchiára, mint a „népek börtönére” azonban a kép nem ennyire negatív. A dualizmus időszaka a térség történelmében az egyik legdinamikusabb időszak, amikor hatalmas változások mentek végbe mind gazdasági, mint társadalmi értelemben. Ez, habár különböző mértékben, de érintette az egész térség lakosságát, beleértve mind a magyar, mind a román lakosságot. Az 1868-as nemzetiségi törvény elfogadásakor haladó szellemiségű és a maga módján egyedülálló jogszabály volt, ami sok tekintetben megfelelt a román lakosság akkori kívánalmainak. 1918-ra azonban a törvény sok tekintetben meghaladottnak számított, másrészt a törvény egyes részei soha nem mentek át a gyakorlatba.
A korabeli magyar politikai elit számára is világos volt Erdély korabeli etnikai összetétele – hogy ott a román lakosság van többségben – így a megoldást egyféle előremenekülésben látták: a polgári jogegyenlőség kimondásával, illetve a gazdasági fejlődés révén lehetőséget biztosítottak a kisebbségi lakosságnak is az érvényesülésre, cserébe lojalitást, illetve asszimilációt vártak el a kisebbségektől. Ugyanakkor az 1870-es évektől egy új generáció jelent meg a magyar politikai életben, akik egyre inkább az egységes állam kiépítésében látják a dualista állam fennmaradásának esélyeit, s mivel elégedetlenek voltak az elért asszimilációs sikerekkel különböző törvényekkel igyekezték azt gyorsítani. Ez óhatatlanul elégedetlenséget váltott ki a kisebbségi elitből, ami feszültségekhez vezetett, ami egyre jobban kiéleződött a 20. század elejére. Ez azonban messze volt a fentebb említett „népek börtönétől.”
Egy korábbi sajtónyilatkozatában úgy fogalmazott: „a nagy egyesülés 100 éves évfordulóján az akkori ígéretek betartását kérjük”. Közel 100 év után számon lehet-e még kérni ezeket az ígéreteket? Vagy közjogilag már elévültek?
A gyulafehérvári határozatot, mint említettem, soha nem iktatták törvénybe, így az csak egy ígéret maradt. Ettől eltekintve a két világháború közötti időszakban hivatkoztak erre is, mint jogforrásra, de ettől sokkal fontosabb volt a trianoni békeszerződéshez csatolt úgynevezett kisebbségi szerződés – amit a kényszernek engedve – de a román kormány is elfogadott és aláírt. Ez egyrészt lehetőséget biztosított, hogy sérelem esetén, a Nemzetek Szövetségéhez – az ENSZ elődje – panasszal forduljanak a kisebbségek, másrészt ígéretet tett a székely és szász lakosság vallási és tanügyi autonómiájára. A román kormány ezt sem tartotta be, azonban a két világháború között a magyar kisebbség végig erre hivatkozott, illetve ennek alapján dolgozták ki a különböző autonómia koncepciókat.
Azonban mind a trianoni békeszerződést, mind a kisebbségi szerződést felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés, így jelenleg ez van érvényben. Így napjainkban az állam és kisebbség viszonyát nem a gyulafehérvári kiáltványban foglaltak, hanem a Románia által azóta aláírt különböző nemzetközi egyezmények, illetve európai uniós ajánlások határozzák meg. Mindezzel együtt, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári határozatra. A régi rossz helyett egy új alaptörvény szükségeltetne, amely rögzítené, beváltaná az 1918-ban Gyulafehérváron a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket.
Ez egy száz éves adósság, amelynek törlesztésére most alkalom nyílna. Az új alkotmánynak rögzítenie kellene például azt is, hogy a magyar hivatalos nyelv legyen ott, ahol a magyarok többségben élnek, és írja elő a magyar nyelvű ügyintézést is ott, ahol legalább 10 százalékos közösségünk részaránya, valamint az új alaptörvény államalkotó tényezőként ismerje el a romániai, erdélyi magyarságot.
Egy etnikumközi szerződés szükségességét emlegette, ez konkrétan mit jelent?
Az etnikumközi szerződés szükségességéről Kelemen Hunor szövetségi elnök már 2015-ben az államelnöki kampánya során beszélt. A 100. évforduló kapcsán fel kell tennünk a kérdést, hogy Románia közép és hosszú távra tervezett jövőképében számol-e a romániai magyarsággal vagy a szászok és a zsidók eltűnéséhez hasonló folyamatban gondolkodik. Amennyiben a válasz igen, közösen válaszokat kell találni arra, hogy mi a legmegfelelőbb intézményes berendezkedési rendszer erre.
A romániai magyarság 1918-tól kezdődően erre több megoldási lehetőséget, javaslatot is felkínált, amelyek többségét nem fogadták el. A probléma megoldásának egyik alappillérét jelentő kisebbségi statútum például csupán kétszer került részleges és rövid ideig tartó elfogadásra, mindkét esetben (a királyi diktatúra időszaka és 1945) olyan helyzetben, amikor az országra külpolitikai nyomás nehezült.
Véleményem szerint egy etnikumközi szerződés azért lenne fontos, mert rögzítené a többség és kisebbség közötti viszonyrendszert, az együttélés mindkét fél számára vonatkozó és mindkét fél által elfogadott feltételeit. Ennek a kisebbségek és a román állam között kellene létrejönnie, szem előtt tartva mindkét nép érdekeit, függetlenül a román politikai pártoktól. Ez a megállapodás szavatolná a kisebbségek jogait függetlenül attól, hogy pont milyen politikai színezetű kormány van hatalmon az országban.
L. L.
maszol.ro

Aggasztó a külföldön dolgozó székelyföldi szülők gyerekeinek sorsa
Aggasztóan nagy azon háromszéki gyerekek száma, akiknek szülei külföldön dolgoznak. Zágoni Imola, Kovászna megyei nevelési tanfelügyelő elmondta, október folyamán készítettek egy felmérést, amelyből kiderült, hogy 1923 gyereknek egyik vagy mindkét szülője külföldön tartózkodik, így őket az itthon maradt szülő vagy pedig rokonok, nagyszülők nevelik.
Zágoni Imola tájékoztatása szerint Háromszéken 270 olyan gyereket azonosítottak, akinek mindkét szülője külföldön van. 1487 esetben az egyik szülő ment külföldre, a másik itthon maradt gyerekeivel. A háromszéki tanfelügyelőség adatai szerint a legtöbb szülő Bodzafordulón és környékén hagyta itthon gyermekét.
A nevelési tanfelügyelő elmondta, arra ösztönzik az iskolákat, hogy külön foglalkozzanak ezekkel a gyerekekkel, szervezzenek foglalkozásokat, az osztályfőnökök, nevelési tanácsadók, pszichológusok tartsanak egyéni vagy csoportos tanácsadást a gyerekeknek és az őket felügyelő felnőtteknek is. Ezeken a találkozókon beszélnek a gyerekek jogairól és kötelezettségeiről, életkori sajátosságaikról, a felnőtteknek pedig konfliktuskezelést és kommunikációs technikákat tanítanak.
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégiumban és a bodzafordulói iskolában mentorprogramokat is indítottak, amelynek keretében a rendezett családi háttérrel rendelkező diákok meghívják a magukra hagyott társaikat, közös családi programokat szerveznek. Emellett a pedagógusok is tartanak családlátogatásokat, segítenek a házi feladatok megoldásában. Több iskola is megengedi, hogy a külföldön tartózkodó szülők gyerekei délutánonként használják az iskola számítógépeit és internetét, hogy kapcsolatba tudjanak lépni szüleikkel.
Az iskolai hiányzások mutatják, egyedül van a gyerek
Kiss Imre háromszéki főtanfelügyelő szerint az iskolai hiányzások szoros összefüggésben vannak a külföldön dolgozó szülők gyerekeinek helyzetével. A Kovászna megyei diákok októberben összesen 130.000 tanóráról hiányoztak, ezek jelentős része igazolatlan. A főtanfelügyelő rámutatott, hogy a legtöbb hiányzás az elemi iskola előkészítős és első osztályos diákjai körében van.
Kiss Imre magyarázata szerint sokan szeptemberben beíratják gyerekeiket iskolába, és mivel még kicsik, magukkal viszik külföldre. Előfordul, hogy decemberben hazajönnek és télen járatják iskolába a gyerekeket, majd tavasszal ismét magukkal viszik. Ezek a gyerekek osztályismétlők lesznek, mivel annyi hiányzást gyűjtenek össze, hogy nem lehet őket lezárni - magyarázta a főtanfelügyelő. Elmondta, ha egy diák négy évvel nagyobb, mint lehetséges osztálytársai, már nem lehet beírni, ezért csak a „második esély” program révén járhatják ki az iskolát.
maszol.ro

Ülésezett a Magyar Állandó Értekezlet külügyi és jogi szakbizottsága
MTI - Ülésezett a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) külügyi és jogi szakbizottsága kedden Budapesten, a tanácskozás napirendjén többek között külhoni magyarokat érintő jogsértések és az erre adott kormányzati lépések szerepeltek.
A nemzetpolitikai államtitkárság MTI-hez eljuttatott közleménye szerint Mikola István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium biztonságpolitikai és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkára az ülésen aktuális külpolitikai kérdésekről számolt be.
Kiemelte: Magyarország az idén ünnepli az alaptörvény elfogadásának ötödik évfordulóját, s az abban foglaltak mentén a külhoni magyarság megmaradásának és megerősítésének ügye nap mint nap terítéken van a magyar külpolitikában. Hangsúlyozta: 2016 kritikus éve a világpolitikának, magyar szempontból azonban sok területen rendkívül sikeres.
Mikola István a sikerek között említette a V4 megerősödését, a héten zajlott magyar-szerb kormányülést, a keleti és a déli nyitást, valamint Magyarország utóbbi időszakban elért kiváló gazdasági eredményeit. Hozzátette: Magyarország az elmúlt időszakban kilépett az európai porondra, és bebizonyította, hogy nem csak passzív szemlélője az Európában zajló történéseknek - olvasható a közleményben.
Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a kormány külhoni magyarokat érintő jogsértések ügyében tett lépéseiről számolt be. Kiemelte: a magyar nemzetpolitika alapvető célja a külhoni magyar közösségek jogi gyarapodása, és sajnálatosnak nevezte, hogy az utóbbi időben egy-két szomszédos országban a magyarságot érő jogsértések száma növekszik.
Székely zászló, nyelvi jogok
Erdély esetében példaként említette a székely zászlót kitűző önkormányzatok és intézmények ellen indított pereket, a nyelvi jogok korlátozását, valamint a korrupcióellenes ügyészség rendszeres fellépését az erdélyi magyar vezetők ellen. Felvidék tekintetében kiemelte a kettős állampolgárság ügyét és a magyar iskolák helyzetét, a Vajdaság esetében pedig bizakodásának adott hangot a Kisebbségi Akcióterv elfogadásával kapcsolatban.
Szilágyi Péter a kárpátaljai magyarságot továbbra is a legveszélyeztetettebb közösségek között említette, amelyre a magyar kormány fokozottan odafigyel. Kiemelte, hogy Magyarország nemzetközi szinten is segíti a magyar kisebbségek jogainak érvényesülését: számos szervezeten keresztül, így az Európa Tanács és az EBESZ nemzeti kisebbségekkel foglalkozó találkozóin is folyamatosan felhívja a figyelmet a jogsértésekre.
Vincze Loránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke elmondta: a nemzeti kisebbségben élők védelme - akiknek száma Európában 60 millióra tehető - közös európai felelősség. Rámutatott: a FUEN a maga lehetőségeivel és eszközeivel élve aktívan harcol az őshonos kisebbségek jogaiért, ugyanakkor ragaszkodik ahhoz, hogy az Európa Tanács is mindent megtegyen helyzetük rendezése és az őket megillető jogok biztosítása érdekében. Hangsúlyozta, hogy a kisebbségi jogok érvényesítése szempontjából elengedhetetlen a regionális együttműködés és a jószomszédi kapcsolatok erősítése.
Nyilas Mihály, a Vajdaság Autonóm Tartomány Kormányának alelnöke a szerbiai Kisebbségi Akciótervről számolt be. Kiemelte, hogy a dokumentum nagyon sok fontos területet érint, többek között előírja a nemzeti kisebbségek tagjainak arányos számú alkalmazását a közszférában, a nyelvi jogok széles körű biztosítását és a nemzeti tanácsok intézményrendszerének megerősítését. Hangsúlyozta, hogy a dokumentum azért is különösen jelentős, mert azt maga a szerb kormány fogadta el.
maszol.ro

Iskolaépületeket vásárolt meg a katolikus egyháztól Temesvár városa
Temesvár városa megvásárolja a temesvári római katolikus püspökségtől a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek rendje iskolaépületeit - jelentette be egy keddi sajtótájékoztatón Nicolae Robu polgármester. Amint az Agerpres hírügynökség felidézte, a város 4,6 millió eurós vételárban egyezett meg az egyház képviselőivel. Az összegért Temesvár Józsefváros nevű városrészében egy 1,3 hektáros telket, és rajta álló hat épületet vesz át, amelyek együttes hasznos területe több mint 13 ezer négyzetméter. Nicolae Robu szerint az adásvétel a városi tanács jövő héten meghozandó határozatával válik törvényessé. A megállapodás szerint a város a vételárat három év alatt fizeti ki, negyedévenkénti részletekben. A polgármester megjegyezte: a tárgyalások kezdetekor az egyház nyolcmillió eurós árat szabott meg, erről jutottak el végül a 4,6 milliós vételárra.
Az épületegyüttesben jelenleg a Temesvár egyik legrangosabb iskolájának számító Colegiul Banatean (Bánsági Főgimnázium) és a szerb nyelvű Dositej Obradovic gimnázium működik. Az épületek bérléséért havi 22 ezer eurót fizetett az egyháznak a város. Szekernyés János temesvári helytörténész az MTI-nek elmondta, a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek rend 1858-ban telepedett meg Temesváron, és rövid idő alatt egész iskolarendszert épített ki a városban. A temesvári központú rendnek Erdélyben és Magyarországon is vannak intézményei. (mti)
Kovács Zsolt
Transindex.ro

Tőkés: a román titkosszolgálatok emberei történelmet hamisítanak
Tőkés László közleményben reagált a volt szekus tisztek történelemhamisító rágalmaira. Az erdélyi EP-képviselő nyilatkozata alább olvasható.
November 19-én este a Realitatea nevű bukaresti kereskedelmi televízióban Octavian Hoandră vezényletével valóságos Securitate–SRI (Serviciul Român de Informaţii – Román Hírszerző Szolgálat) kerekasztalnak lehettünk tanúi, többek mellett Radu Tinu, a kommunista politikai rendőrség, a Securitate volt Temes megyei helyettes vezetőjének, valamint Costin Georgescunak, a SRI volt vezérigazgatójának részvételével. Összeállt, ami összetartozik – mondhatni annak kapcsán, hogy az előbbi az 1980-as években Temesváron az ún. Tőkés-ügy főrangú felelőse volt, az utóbbi pedig annak a becsületbíróságnak a jelenlegi elnöke, melynek javaslata alapján Klaus Iohannis államelnök ez év márciusában visszavonta tőlem a Románia Csillaga Nemzeti Érdemrendet, amivel forradalmi érdemeimért tüntettek ki. A nacionálkommunista időket idéző kerekasztal – egyebek mellett – fizetett titkos ügynöknek nyilvánította szerény személyemet, aki „nem Ceauşescunak, hanem Romániának voltam – és vagyok – az esküdt ellensége”. Ugyanakkor sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy a temesvári eseményeket megelőzendő kellő időben nem tartóztattak le.
Mindezt akár személyi szintre korlátozódó, becsületbeli sérelemnek foghatnánk fel, hogyha egyúttal az 1989-es temesvári népfelkelés történelmet hamisító átértelmezésére is nem történt volna kísérlet. A „szenzációs leleplezések” szándékával megszólaló titokszolgák és beszélgetőpartnereik ugyanis nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy a romániai forradalom külföldi – nevezetesen a szovjet és a magyar – titkosszolgálatok műve volt, és valójában nem a forradalmárok hősiessége, hanem amazok mesterkedése, egy valóságos Románia-ellenes puccs buktatta meg a Ceauşescu-diktatúrát.
Az elhangzott és más hasonló, titkosszolgálati főszereplők részvételével zajló műsorok nyilvánvaló szándéka a román forradalom politikai célzattal történő átpozicionálása és diszkreditálása – ami egyet jelent Temesvár történelmi szerepének a meghamisításával, a forradalom hőseinek és áldozatainak a meggyalázásával.
Ezzel együtt a régi-új román titkosszolgálat a példamutató temesvári román–magyar összefogást is hitelteleníteni próbálja, irredenta románellenes „összeesküvésnek” igyekezvén beállítani az ott történteket. A magyarellenes Securitate-propaganda attól sem riad vissza, hogy a soknemzetiségű Temesvártól elvitatva, a moldvai Iaşi városának tulajdonítsa a népfelkelés kirobbantásának elsőbbségét.
Tiltakozom az ellen, hogy a demokratikus Románia nyilvánossága előtt, a média szabadságával durván visszaélve, a bukott kommunista diktatúra titkosszolgálatának volt hivatalosai és szószólói lejárassák az antikommunista forradalmat, valamint azokat, akik hősiesen harcoltak és életüket áldozták a szabadságért. Radu Tinunak és hírhedt társainak nem a televízió képernyőjén, hanem a börtönben volna a helyük, hiszen cselekvő módon vették ki részüket a szabadságharcosok elleni erőszakos cselekményekben és tömeges gyilkosságokban.
Temesvár szellemében tiltakozom ugyanakkor a forradalom hitelét romboló magyarellenes társadalmi közhangulat gerjesztése és minden fajta nacionalista uszítás ellen, ami nem más, mint a csausizmus és a szekurizmus posztkommunista megnyilvánulása.
Tiltakozásomnak a mai napon az Európai Parlament nyilvánossága előtt is hangot adtam. Az elmondottak vonatkozásában óvatos bizakodásra adnak okot azok a fejlemények, hogy idén júniusban – az események után közel harminc esztendővel (!) – a legfelsőbb bíróság elrendelte az 1989-es forradalom aktáinak az újranyitását, legutóbb pedig a katonai ügyészség emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával indított vizsgálatot a forradalom ügyében. Az igazság- és a jóvátétel jegyében, az „ellopott forradalom” helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy Románia szembe ne nézzen saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával.
Strasbourg, 2016. november 21.
Tőkés László
volt temesvári lelkipásztor
EP-képviselő
itthon.ma//erdelyorszag

Egy elveszített falu
Földes Károly-emlékünnepség Mezőújlakon
November 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórvány-mozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
Bányai Csaba rettegi lelkész, a Dési Egyházmegye esperese bevallotta, hogy Kolozsvárt felnőtt fiatalként elképzelhetetlen volt számára a szórványlét. A dési egyházmegyében, ahol korábban soha nem tapasztalt szeretettel fogadták, jött rá, hogy mennyi sok a szórványtelepülés, és esperesként igyekezett megoldani a Földes Károly által kifogásolt beosztást, lehetővé téve, hogy a lelkipásztorok a lehető legközelebb legyenek azokhoz a településekhez, ahol leányegyházaik vannak. – Mennyire fontos lenne központilag megszervezni a teendőket, hogy a szórványok ne elfelejtett helyek legyenek, és kitartó, becsületes, önfeláldozó embereket megnyerni a szolgálatra, akik képesek a jövőnek dolgozni – hangzott el Jenei Tamás szórványügyi előadó, a Diaszpóra Alapítvány alelnökének hozzászólásában.
Zöld György református lelkész, aki 1977-87 között szolgált Köbölkúton és a hozzá tartozó szórványtelepüléseken, számadatokkal bizonyított elkeserítő képet rajzolt a mezőségi szórványok lakosságának fogyásáról. A mezőújlaki leányegyházat 18 lélekkel vette át, és megható, felejthetetlen emlékeket őriz a gyülekezetről. Köbölkútról Mezőújlakra tartva a hegyen át három kilométert kellett gyalogolnia, de az útra néha két-három presbiter is elkísérte. Amikor megjelent a hegytetőn, a nagyszívű Ajtai Károly abban a pillanatban meghúzta a harangot, és ez így ment éveken át. A templomból szinte senki sem hiányzott, és időnként vele tartottak a köbölkúti gyülekezet tagjai is, hogy babusgassák az idős újlakiakat. Bár eljött onnan, a szíve mindig a mezőségi szórványgyülekezetekben maradt, ahol híveinek nyíltsága, szeretete, áldozatkészsége olyan élményt jelentett, amit nem lehet elfelejteni. Ahogy Mezőújlak idős lakóinak ragaszkodását sem. Meghallgattuk a lelkész citerajátékát, majd a Köbölkútról érkezett egykori híveivel előadott énekeket. A lelkes köbölkúti csapat tagjai között némelyek már felnőttként, mások gyermekként kísérték a lelkészt, hogy verset mondjanak Újlakon és a többi szórványban, Komlódon és Oroszfáján is. Jó szívvel vettek részt az újlaki templom megmentéséért szervezett papi kalákában. A megemlékezésen finom falatokkal járultak hozzá a batyusnak hirdetett ebédhez, ahogy a marosvécsi Tóthpál Gizella is tette. A beszélgetés során Lakatos István, Reményke Nagy Mihály és Hajnal, Lakatos Mihály és Ilona, Deák Ferenc, Deák Dánielné Rigó Reményke és Kiss Albert szavaiból kiderült, hogy a Mezőség „gyertyatartójaként” ismert Köbölkúton megszűnt az elemi oktatás, mivel csak két iskolás gyermek van. – Annyi szeretetet kaptam Mezőújlakon, amennyit később sehol soha – emlékezik gyermekkora színhelyére a Marosvécsen élő Tóthpál Gizella, akit az újlaki templomban kereszteltek, és szüleivel nyolc évet laktak anyai nagyszülei falujában, a szabadság és a gyermekkori örömök színhelyén. Ifj. Ajtai Károly, az egyházát 50 évig harangozóként szolgáló néhai Ajtai Károly fia Magyarrégenben él, testvérei a környező városokban.
– Amikor alkalom van, hazajövök, nem felejtettem el, honnét indultam. Vannak még iskolatársak, barátok, megvan a szülői ház is, de omlik össze. Kicsi ház, de a szüleimnek nagy szíve volt benne – emlékezik. Pascu Eszter az utolsó református Mezőújlakon:
– Szegény, árva gyermek voltam, nem volt anyám, nem volt senkim. Mezőújlakra jöttem férjhez, s hogy fedél legyen a fejünk fölött, a köbölkúti tiszteletes megengedte, hogy az üres paplakba költözzünk. Később eladták, és le is bontották. A fiaim itt jártak román iskolába, az egyik Besztercén él, a másik Magyarországon. A faluban az „unguroaica” voltam, de nem hagytam magam, sokat vitatkoztam, hogy a bőröm színe is olyan, mint a többieké. Most nagyon nehéz, mert nincsenek szomszédok, nincsen akivel beszélgessek – panaszolja. Hazafelé menet megállunk abban a négyszögben, ahol a nyolcvanas évek végéig a mezújlaki magyarok éltek, leszegényedett kisnemesi család leszármazottai. Zöld György annak a kedves, ragaszkodó közösségnek az emlékét idézi, amely a szegényes kicsi házakat élettel töltötte meg. A pusztulás látványa elszomorító, Ajtai Károly egykori rendezett portáján a nyitott nagykapun át látszik a megroggyant kicsi ház a leszakadt tornáccal, végében a beomló kúttal. Az út túloldalán a tapasztott falú, bádogtetejű, megrongálódott házikóban Ajtai Kálmán és Mariska hét gyermeket nevelt fel szeretetben és egyetértésben, és öregségükre Ilona lányuk gondozta őket. Zöld György sorolja a neveket, hiszen azon kevesek közül való, aki látta, ismerte a település utolsó lakóit, és most nosztalgiával veszi számba őket.
A hazaúton Eszti néni sokszoros magányára gondolok, ahogy a távozó gépkocsik utasainak integetve ott áll a sárban, büszkén, hogy ennyi vendége volt, aztán elindul hazafelé, s bár nem mondja, de tudom, hogy iszonyúan nehéz utolsónak lenni. Ahogy azt is, hogy egy nagy feladat még várat magára: Földes Károly életének pontos, alapos számbavétele, s jajkiáltásával, börtönnaplójával együtt a megjelentetése, közzététele. Tanúságképpen és felkiáltójelként, hogy a ma virágzónak tűnő falvainkban, ahol annyira kevés az iskolás gyermek, hogy ha nem történik valami változás, ami megkönnyíti a megélhetést, nincsen messze az idő, amikor le kell oltani a villanyt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Amerikai helikopterek és páncélosok érkeznek Romániába
Romániában fognak állomásozni az amerikai hadsereg jövőre Európába érkező harckocsizó dandárjának egyes alegységei, az amerikai légierő Németországba telepítendő dandárja pedig a Fekete-tenger térségében szervezendő hadgyakorlatokon is részt vesz – közölte hétfőn a Hotnews.ro hírportál a bukaresti védelmi minisztériumra hivatkozva.
A tárcának az Egyesült Államok bukaresti összekötő irodája erősítette meg, hogy a Pentagon Romániában is növelni akarja az amerikai katonák és a harci felszerelés jelenlétét az Atlantic Resolve elnevezésű – a Krím-félsziget elcsatolása után a keleti NATO-tagok védelmi készültségének fokozása céljából elindított – állandó rotációs hadgyakorlat keretében. A bukaresti védelmi minisztérium azonban nem volt hajlandó pontosabb adatokat közölni az országba érkező amerikai erőkről, arra hivatkozva, hogy ezek az információk titkosak.
A Hotnews – a Stars and Stripes amerikai független védelmi szakportál november eleji közlését idézve – azt írta, a Colorado állambeli harmadik harckocsizó dandár négyezer katonája érkezik januárban Európába. A dandárparancsnokság Lengyelországban fog működni, egy M1-es Abrams harckocsikkal felszerelt zászlóalj Észtország és Lettország védelmét erősíti, míg egy másikat Németországba vezényelnek. A harckocsizó dandár egyik M2-es Bradley páncélozott harcjárművekkel rendelkező gépesített gyalogos zászlóalja képezi majd az amerikai hozzájárulást a NATO-erők romániai és bulgáriai előretolt jelenlétéhez – idézte a Hotnews az amerikai védelmi szakportált. Ami a légierőt illeti, a New York állambeli tizedik dandárjának 1750 katonáját küldik márciusban Németországba 60 légi járművel, ami alatt H-60 Blackhawk közepes, illetve CH-47 Chinook nehéz szállítóhelikopterek, és mentőhelikopterek értendők. A dandár egyes alegységeit hosszabb időre Lettországba, Romániába, és Lengyelországba küldik – állítja a bukaresti média. A Pentagon „Oroszország agresszív fellépésének ellensúlyozása" érdekében megháromszorozta az Európai katonai jelenlétére és felszerelésekre fordított éves költségvetését, amely most eléri a 3,4 milliárd dollárt – emlékeztetett a Hotnews hírportál.
MTI

Modern parkok Barótnak
Barót tanácsának hétfő délután tartott rendkívüli ülésén a buszállomás mellett állami alapokból épült (ANL) tömbháznál, illetve a millenniumi emlékműnél található övezet parkosítására vonatkozó tervezetet fogadtak el.
A hetvenáras területet érintő beruházás összértéke 8,5 millió lej, de a város tehervállalása ennél jóval kisebb, hiszen az önrész alig két százalékra rúg. Az is meglehet, még jóval kevesebb lesz, mivel valószínűleg a tavaly vásárolt tizenhat áras területrész értéke is elszámolható lesz. A Központi Regionális Fejlesztési Ügynökséghez leadásra kerülő iratcsomó több, megyeszinten is újdonságnak mondható fejlesztést tartalmaz. Lázár-Kiss Barna András polgármester és László Sándor főépítész elmondása szerint mindkét helyszínen játszótereket alakítanak ki, számos padot helyeznek el, az oda vezető utakat felújítják, az emlékmű mellett a sepsiszentgyörgyihez hasonlító, megvilágított szökőkutat alakítanak ki, a tömör kőből készített közvécé az autópályák mellett találhatókkal egyezik meg – nehezen rongálható és öntisztító lesz –, így igencsak hosszú jótállási idővel rendelkezik. A villanylámpák a szép és hangulatos megvilágítást biztosítják, térfigyelő kamerákat helyeznek el, a város és a régió történelmével többnyelvű interaktív információs tábla segítségével ismerkedhetnek az arra járók, a zöldövezeteket pedig önműködő öntözőrendszer tartja majd karban, emberi munka csak a kaszáláshoz és a lombkoronák nyírásához kell. A beruházást mindegyik tanácstag támogatta szavazatával.
Hecser László
Az emlékmű felirata: Millenium 2000, Bodó Levente alkotása.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Párbeszédet a románsággal
Nem lehet elégszer hangsúlyozni a magyar–román párbeszéd fontosságát, ezért kiemelt jelentőséggel bír minden olyan kezdeményezés, amely egymás megismeréséről, az előítéletek lebontásáról, közös törekvéseinkről, az értelmes dialógusról szól.
Az elmúlt hétvégén Kolozsváron szervezett román–magyar konferenciát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Reconstructio Egyesület, s bár az kétségkívül örvendetes, hogy a rendezvény immár hagyományosnak számít, hiszen Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely és Brassó után immár negyedszerre szervezik meg, azt mégiscsak sajnálattal kell megállapítanunk, hogy évente csak egyszer adódik lehetőség közös dolgaink megbeszélésére. Az EMNT kezdeményezéséről csak elismerően szólhatunk, de valljuk be: kevés ez, nagyon kevés, ha le akarjuk bontani az előítéletek falát, ha le akarjuk fegyverezni azokat a hivatásos gyűlöletkeltőket, akik önös érdekekből szítanak viszályt a román és a magyar közösség tagjai között. Nem elég, ha csak ők cselekednek, nem elég évente csak egyszer számba venni közös dolgainkat nyitott elméjű politikusokkal, újságírókkal, akadémikusokkal, civil szférából érkező értelmiségiekkel, nem járhatunk sikerrel, ha csak ennyi időt, energiát, pénzt, odafigyelést áldozunk erre a célra. Mert ismételhetjük untig, hogy a többségi nemzet képviselőinek kellene kezdeményezniük a párbeszédet, hangsúlyozhatjuk állandóan, hogy mi nyitottak vagyunk, siránkozhatunk naphosszat, hogy hangunkra nem figyelnek – ha mi magunk nem változtatunk a helyzeten, másra hiába várunk. Nekünk kell kezdeményeznünk a dialógust, a közeledést, ha azt akarjuk, hogy törekvéseinkről ne a hivatásos gyűlöletszítók hazugságai alapján tájékozódjanak azok a románok, akik amúgy semlegesen vagy éppen jóindulattal viseltetnének irántunk. Nekünk kell megkeresnünk azokat a véleményformálókat, értelmiségieket, politikusokat, akik nyitott szívvel és elmével, megértéssel viseltetnek gondjaink-követeléseink iránt. Olyan ügy ez, amelyben érvényesülhetne a munkamegosztás a magyar pártok és szervezetek között, hisz mindenki megtalálhatná a maga partnereit a civil szférában, az önkormányzatokban, a kulturális vagy akár a politikai életben, és olyan közös érdek ez, amelyre megérné az eddiginél sokkal több figyelmet, időt, szakértelmet, energiát és anyagi forrást is áldozni. A ráfordítás minden bizonnyal megtérülne.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórványkonferencia a dévai Dávid Ferenc központban
Jó unitáriusnak lenni a szórványban!
Szatmárnémetitől Nagyszebenig és Nagyváradtól Brassóig Erdély minden csücskéből, sőt Bukarestből is képviseltették magukat a helyi unitárius közösségek a dévai Dávid Ferenc zarándok- és szórványközpontban megtartott egyházszintű szórványkonferencián.
A Magyar Unitárius Egyházban a szórványkérdést illetően jelentős szemléletváltás történt az utóbbi időben. Az egyházi vezetőség felismerte: a szórványok megfelelő gondozása, a végvárak megerősítése kulcskérdése a megmaradásnak. A dévai konferencián elhangzó megállapítás, miszerint „egy felér a százzal” – azaz az elszórtan élő egy-két unitárius hívőre is éppúgy oda kell figyelni, mint a százlelkes gyülekezetekre – tulajdonképpen vezérfonala lett az egyházon belül kiépülő szórványstratégiának.
– A Magyar Unitárius Egyházban három vidékre: a délnyugat-erdélyi, az észak-erdélyi és a dél-erdélyi szórványegyházközségünkre szűkítettük hosszú időkig a szórvány fogalmát. Szolgálataink során azonban szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a szórványban lévő, amúgy anyaegyházközségnek minősülő közösségek (pl. Lupény, Petrozsény, stb.) is hasonló gondokkal küzdenek: nyelvi, nemzeti identitásvesztés, jelentős fizikai távolságok stb. Ezért fontosnak tartottam, tartottuk a szórványgyülekezet fogalmának az átértékelését és egy olyan stratégia kidolgozását, mely valamennyi ilyen helyzetben lévő közösségnek, az itt szolgáló lelkipásztoroknak reális támaszt nyújt az embertől emberig történő kapcsolatrendszer kialakításában. A népszámlálási adatok és az egyházi nyilvántartás adatainak találkozása arra enged következtetni, hogy egyházunk nagyon pontos és naprakész adattárral rendelkezik, pontosan tudjuk, hol hány unitárius lélek él. Ez azt jelzi, hogy a szolgálat létezik, működik, de az egyháznak ezt meg kell erősítenie olyan infrastrukturális és anyagi háttérrel, ami lehetővé teszi a tényleges lelkipásztori szolgálatot. Gondolok itt kommunikációs eszközök és autók biztosítására, illetve akár szállásbiztosításra is, hogy a szórványban tevékenykedő lelkészeknek ne csak a havi egy-két igehirdetésre legyen lehetőségük egy-egy távolabb eső közösségben, hanem a beteg- és családlátogatás is beleférjen a kiszállásba – fogalmazott a konferenciát megnyitó előadásában Bálint Róbert Zoltán, a Magyar Unitárius Egyház szórványért felelős előadó-tanácsosa. Vitaindító felszólalásában konkrét adatokkal illusztrálta az egyházközségek kialakulásának történelmi, társadalmi vonatkozásait, azokat a folyamatokat, melyek ezt befolyásolták, illetve melyek ma is alakítják az egyházközségek életét, jövőjét. Ezek tükrében került sor a konferencia másnapján a körvonalazódó szórványstratégia konkrétumainak megvitatására.
A szórványbeli szolgálat sajátos problémáira világított rá előadásában Koppándi-Benczédi Zoltán, a délnyugat-erdélyi szórványegyházközség lelkésze, aki immár 16 esztendeje szolgál e térségben. Egyéni tapasztalatait megosztva mondta: sajnos, a szórványba érkező lelkészeket senki nem készíti fel előzetesen legalább a jellegzetes problémákra, illetve ezek kezelésére. – Egyénileg kell kitaposnunk az ösvényt, sokszor magunkra maradva, olyan körülmények között, hogy a szomszéd (egyházközségi vonatkozásban) száz kilométerekkel odébb van. E helyzetből adódóan elsősorban a jókora fizikai távolságokkal szembesülünk, ami az emberközti kapcsolatok megteremtéséhez szinte állandó úton levést feltételez. Jelentős probléma továbbá a nyelvi, nemzeti dilemma. Hiszen mi a Magyar Unitárius Egyház szolgálatában végezzük a mindennapi lelkipásztori feladatainkat. De mi a teendő a vegyes házasságok, illetve a különböző szertartások esetén, amikor a jelenlévőknek csak kis százaléka érti a magyar nyelvet?! Ragaszkodjunk egyházunk, nemzetünk nyelvéhez, süket fülekre találva, vagy váltsunk nyelvet, feladva ezáltal identitásunknak egy vetületét?! Ezek olyan kérdések, mellyel minden szórványban tevékenykedő lelkipásztor szembesül, és melyekre közösen kell megtaláljuk a megoldást – fogalmazott Koppándi Benczédi Zoltán lelkipásztor, aki a rendezvény házigazdájaként örömmel nyugtázta, hogy az éves rendszerességgel megtartott Dávid Ferenc emlékzarándoklat mellett a dévai zarándok- és szórványközpont immár országos szintű konferenciának is méltó helyet tudott biztosítani.
A szórványegyházközségek, illetve az ezekben szolgáló lelkipásztorok helyzetének általános bemutatását követően a konferencián sor került valamennyi jelen lévő egyházközség bemutatkozására. A technika modern eszközeit felhasználva alakult ki a körkép: Brassó, Kőhalom, Fogaras, Nagyszeben, Nagybánya, Zilah, Szatmárnémeti, Temesvár, Déva, Lupény, Petrozsény és Bukarest helyzetéről. – Bár Brassó és Fogaras jelentős lélekszámú anyaegyházközségnek számít, a szórványra jellemző gondok itt is fellelhetők. A konferenciára való meghívásukban pedig az is közrejátszott, hogy szeretnénk felhívni az erős anyaegyházak figyelmét arra, hogy felkarolják a környékükön lévő apró gyülekezeteket – fogalmazott Koppándi-Benczédi Zoltán.
A konkrét helyzetek számbavételét követően a már kidolgozás és részben megvalósítás alatt álló szórványstratégia újabb elemeit vitatták meg a jelenlévők. – Egyházi szinten szeretnénk támogatni a szórványegyházközségek megerősödését szolgáló rendezvényeket. Éves vonatkozásban négy ilyen rendezvényre gondolunk, melyek kulturális és identitáserősítési céllal kerülnének megvalósításra. Kettő helyi szintű kezdeményezésként, egy a tömb–szórvány találkozására biztosítana alkalmat, egy pedig akár konferencia jelleget öltve a teljes szórványt érintő kérdések megvitatására nyújt majd lehetőséget – fogalmazott Bálint Róbert egyháztanácsos.
A helyi kezdeményezésű programok szintjén sok nagyszerű példa és ötlet hangzott el. – Mi itt, a délnyugat-erdélyi szórványban két ilyen rendezvényt ajánlottunk társaink figyelmébe. Az egyik az idén immár harmadízben megrendezésre kerülő ökumenikus jellegű Adventi Találkozások, melyen a helyi magyarság egy kulturális eseményen, illetve az azt követő, kézműves foglalkozással egybekapcsolt kötetlen együttléten vehet részt az adventi időszakban hétről hétre. A másik kezdeményezés a tavaly Temesváron megtartott Unitárius Nap, melyre meghívtuk a város elöljáróit, közéleti személyiségeket, testvérfelekezeteket és természetesen unitárius híveinket, illetve a velünk szimpatizálókat. Idén december harmadikán szeretnénk újra megrendezni a tavaly nagy sikernek örvendő Temesvári Unitárius Napot. Ezeket a rendezvényeket ajánlottuk a jelenlévők figyelmébe és a magunk során mi is sokféle nagyszerű ötlettel gazdagodtunk – fogalmazott Koppándi-Benczédi Zoltán lelkipásztor, hangsúlyozva, hogy mindannak, amit a Magyar Unitárius Egyház szórványstratégiájába foglal, be kell illeszkednie a helyi, régiós, erdélyi és össznemzeti megmaradást célzó stratégiába.
A rendezvénynek lélekemelő momentuma volt a konferencia első napját záró zenés istentisztelet, melyre a résztvevők mellett hivatalos volt a dévai magyar közösség is. Molnár Imola 26 esztendős nagyváradi lelkész megindító őszinteséggel beszélt a más nyelvű és vallású közösségek tengerében élő parányi unitárius gyülekezetben megélt tapasztalatáról. És ebből fakadóan meggyőződéssel állította: jó unitáriusnak lenni a szórványban! Jó egy olyan közösséghez tartozni, melyben az ember otthon érezheti magát, önmaga lehet, segítségre számíthat és számítanak rá. Sajátos megvilágításba helyezve a magvető példázatát, úgy fogalmazott: a szórványban, nyelvi, vallási elszigeteltségben élő emberek hasonlatosak az útszélre, kövek közé, tövisek közé esett búzamagokhoz. Ezek közül a könyörtelen környezet sokat elpusztít. De amelyek megmaradnak, szárba szökkennek, kalászt növesztenek, azoknak megerősödő gyökereik áttörik a felszínt, és az Isten igéje által táplált anyaföldbe kapaszkodva részévé lesznek a nagy búzatáblának. Elszórják magvaikat, ezek szárba szökkenve új kalászt növesztenek, és ha gyökereikkel elég mélyen kapaszkodnak a tápláló földbe, életet jelentő kis búzatáblákká lehetnek a kietlen vidéken. És zöldellő kalászaikkal hangos kiáltásként jelzik: itt vagyunk, élünk és élni akarunk! A szívhez szóló prédikáció üzenetét a kolozsvári Lángol ifjúsági csoport tagjai egyházi énekekkel és közismert, találó szövegű slágerekkel erősítették meg. Az különleges istentisztelet végén, a lelkésznő arra kérte a jelenlévőket, hogy az asztalra kihelyezett tiszta vizű tálba dobják be a lelküket éppen marcangoló fájdalmat, gondot, bajt jelképező apró kavicsokat, és helyezzék mellé az Isten felé irányuló hála szimbólumaként kikészített rózsaszirmokat, a különböző formában megtapasztalt gondviselésért. Emlékeztetőül pedig mindenki magával vihetett egy marék búzát, hogy gyermekeivel, unokáival elültesse és erőt merítsen az apró mag élniakarásából.
A lelket mélyen megmozgató istentisztelet nagymértékben hozzájárult a konferencia pozitív hangulatához, végkicsengéséhez: jó szórványban unitáriusnak lenni! Szükségünk van egymásra és közös erővel akarunk itt tovább élni, a mélyen gyökerező, zöldellő búzatábla részként!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Borosjenőn is bemutatják a Kádár Vitézt
Tekintve, hogy a Nagyváradi M.M. Pódium Színház a Kádár Vitéz című gyermekelőadásával nem tud eljutni minden szórványtelepülésre, december 20-án, kedden a Borosjenői Magyar Házban 15 órától kerül színre a jelzett előadás. Arra várják a gyoroki, a pankotai, a bélfenyéri, a borossebesi, a borosjenői, illetve bármely településnek a gyermekeit. Advent lévén, az előadás után a szervezők ajándékozással egybekötött szeretetvendégséget, ünnepváró baráti együttlétet terveznek a résztvevőknek – tudtuk meg Mészáros Dávid fő szervezőtől.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Hova tovább, romániai műemlékvédelem?
A romániai műemlékvédelem jelenleg mélybeható változásokon, mondhatni paradigmaváltáson megy keresztül. A 2014-ben létrehozott, de idén ősztől működő Nemzeti Limes Bizottság, a fiatal és dinamikus csapattal rendelkező Nemzeti Régészeti Bizottság valamint a számos megyében megújhodó, ám problémáktól nem mentes Műemlékvédelmi Bizottságok kedvező reményekkel kecsegtetik Románia történelmi emlékei iránt figyelmet tanúsító szakmai és nagyközönséget. A változások nagyrészt a történész Vlad Alexandrescu miniszterségének hagyatékaként indultak el, de nyomokban már Hegedűs Csilla államtitkársága idején is érezhető volt.
Az új európai pályázatok dömpingje, az egyre növekvő városi építkezések és befektetések, valamint a műemlékek egyre rohamosabban történő rongálása, a szász templomok összeomlása valamint néhány régészeti helyszín körül kialakult országos és nemzetközi botrány különösen aktuálissá teszi a romániai mű- emlékvédelem megújhodását.
Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő ICOM (Múzeumok Nemzetközi Szövetsége) kiadott egy jelentős kötetet, amely a múzeumok szerepét taglalja a globalizáció válságának huszonegyedik századi perspektívájában. Megjelent ugyanakkor Alfonso Ippolito neves olasz régész és építész szerkesztésében a régészeti és történelmi emlékművek megőrzésében szerepet játszó új technológiákat felvonultató kézikönyv. A nemzetközi műemlékvédelem és muzeológia óriási változásokon megy át, szakítva az eddig alkalmazott technológiák, műemlékvédelmi módszerek és nagyközönséggel történő párbeszéd eddig ismert formáival. Ma már Nyugaton teljesen természetes, hogy a régészeti emlékműveket nem rekonstruálják, építik fel olyan formában, ahogy azt a 19. század végén vagy az ötvenes években megszokhatták a német, francia vagy angol látogatók. Az akkor létrehozott mű- emlékek nemcsak az eredeti épületeket módosították vagy hamisították, de az így létrehozott új műemlék fenntartása is egyre több gondot okozott. Németországban vagy Angliában ma már nem épülnek Saalburg vagy Xanten római erődjéhez hasonlóan újra-épített régészeti Disneylandek és szórakozóparkok: az új trend szerint a földből előkerült és múltunk szerves részeként értelmezett történelmi emlékeket a lehető legkevesebb módosítással, hűen kell bemutatni és sokkal inkább a hiteles és interaktív, megkapó tájékoztatásra kell tenni a hangsúlyt. Ez a radikális fordulat Nyugaton nemcsak azt eredményezte, hogy a szakma és nagyközönség is más szemmel tekint múltunk épített örökségére, de szorgalmazta az innovatív technológiák (3D modellezések, hologram-vetítések, internetes megoldások és telefonos applikációk) bevonását a műemlékvédelembe és új restaurációs módszerek és anyagok használatát is. Az Edoardo Tresoldi olasz építész által Siponto ókeresztény templomában alkalmazott drótháló technológiája ugyan elsőre méregdrága megoldásnak hat, de hosszú távon sokkal látványosabb és vonzóbb a turisták számára, fenntartása is kevesebb költséget igényel, mint a hagyományos módszerrel restaurált vagy rekonstruált épületek esete. Németországban néhány római erődöt úgy igyekszenek megismertetni a nagyközönséggel, hogy az eredeti emlékműben nem történik beavatkozás, hanem a land art, azaz tájművészet eszközeivel a gabonamező módosításával adják vissza az egykori épület formáit. Interaktív térképek, 3D rekonstrukciók és az ehhez hasonló innovatív megoldások ugyanakkor a lehető legkevésbé módosítják az eredeti emlékművet.
Az épített örökség iránt tanúsított új szemlélet azonban nem mindenhol indult el ilyen irányban. A Transsylvania Nostra Alapítvány által nemrég Kolozsváron tartott Tusnád-műemlékvédelmi konferencián Cséfalvay Gyula, a nagy vitát kiváltó diósgyőri vár rekonstrukcióját tervező építész elmondta: Magyarország és Közép-Kelet Európa többi országa is most ért el oda, ahol a Nyugat az 1950-es és 60-as években volt. Az épített örökség most kezd történelmi, kollektív identitásformáló erőként megjelenni a köztudatban és a második világháború okozta rombolások során elpusztult épületek (így a budai vár bizonyos részei is) újra- épülnek, mint ahogy ez Németországban történt a század közepén. Cséfalvay nyomán Máté Zsolt és Fejérdy Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal alelnöke is hangsúlyozta, hogy egy-egy ország aktuális műemlékvédelmi trendjét és irányzatát nagyban befolyásolja mind az aktuálpolitika, mind múltunk emlékei iránt tanúsított szégyenünk vagy épp, büszkeségünk. Ebben a kontextusban kell értelmezni a romániai műemlékvédelem jelenlegi helyzetét is. A szász épített örökség súlyos állapotát (600, összeomlás széle előtt álló épület) fájdalmasan tükrözte a februárban összeomlott szászveresmarti templomtorony és az ezt követő sajtóvisszhang. Az egyre növekvő városi beruházások száma sok alkalommal bizonyította idén is az épített örökség rohamos rongálását és veszélyeztetését Kolozsváron és más erdélyi városokban is. Hasonlóan károsnak nevezhető a rendkívül szoros határidőkkel dolgozó, nemegyszer az építészek, műemlékvédelmi-szakemberek és történészek összehangolt munkáját ellehetetlenítő EU-projektek és pályázatok is. További problémaként említhető a professzionális műemlékvédelmi szakembergárda, a középkori régészek és a magyar–német szakirodalmat kellően ismerő román kollégák, valamint a nemzetközi trendeket figyelembe vevő kutatók hiánya.
A romániai műemlékvédelem ezen rákfenéit felsorakoztatva nem meglepő az olyan botrányos esetek jelenléte, mint a nemrég betonrengetegként átadott dévai vár, a nemzetközi botránnyá lett capidavai római erőd vagy az elpusztított gyulafehérvári Custozza parkban csak részlegesen feltárt légi- ós római tábor székhelye. A sor persze jóval hosszabb: ide sorolhatjuk a nemrég ugyancsak betonnal körülbástyázott nagyenyedi vártornyot, az ízléstelenül és szakszerűtlenül újraépített mojgrádi (Porolissum) római amfiteátrumot vagy a naponta pusztuló és illegális építkezések által veszélyeztetett római városokat Várhelyen (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) és Marospartosban (Colonia Aurelia Apulensis). Ezek az egyedülálló történelmi emlékművek – nem egy közülük európai szinten is unikumnak számít – végérvényesen és visszafordíthatatlanul elvesztették eredeti arculatukat és a fogyasztói társadalom és tömegturizmus áldozataivá lettek. Ezek a hibák vezettek oda, hogy a kulturális minisztérium szakértői bizottságokat hozott létre, amelyek igyekszenek a történészek, régészek és műemléki szakértők szavát és befolyását növelni az épített örökség feltárásában, megóvásában és bemutatásában.
A Nemzeti Limes Bizottság idén közel 350 helyszínt térképezett fel a római határ daciai szakaszán, amelyet 2018-ra, mint világörökségi helyszínt szeretnék az UNESCO elé terjeszteni. Az eredmény nagyon lehangoló jelenleg: a helyszínek döntő többsége láthatatlan, burjánzó növényzettel fedett vagy hibás módszerrel és technikával rekonstruált. A turista ilyen helyeken semmit sem láthat, legfeljebb gyorsan, olcsón és ráadásul szakmailag is kifogásolható módon rekonstruált alapokat. A Carnuntumi Régészeti Parkhoz és más, nyugati példákhoz és a 3D világához szokott ifjú generációt ilyennel nem lehet megfogni. Ugyancsak ez igaz a középkori várainkra, a Magyar Királyság és az Osztrák–Magyar Monarchia palotáira, kastélyaira, magánházaira is, amelyeknek jelentős része az összeomlás szélén áll. Egy jól képzett és jogilag is védett, működőképes műemlékvédelmi szakember-gárda tehát az első lépést jelentené ezeknek a súlyos és azonnali beavatkozást igénylő problémáknak az orvoslására. Ezt kezdeményezi – legalábbis igyekszik – az új műemlékvédelmi törvény (codul patrimo niului) biztosítani. Fontos azonban megjegyezni, hogy mivel egy jó és szakmailag is elfogadható restauráció- hoz és műemlékvédelmi bemutatáshoz sok, nagyon sok pénz kell, ezek kivitelezéséhez elengedhetetlen a kulturális minisztérium szoros együttműködése a gazdasági minisztériummal és az uniós pályázatokat lebonyolító helyi hatóságokkal és intézményekkel. A probléma megoldása tehát a legfelsőbb szinteken dől el és jelenleg jogi kiskapuk és a bürokratikus káosz akadályozza épített örökségünk védelmét. A számos negatív példa mellett akad néhány biztató eset is. A sebesvári római és középkori várak rekonstrukciós tervei, a tordai római erőd új komplexuma vagy az enyedszentkirályi Bánffy-kastély jó példák az új, európai trend hazai alkalmazására is.
Ahhoz, hogy épített örökségünket megmentsük, és szakértői módon megóvjuk mind az enyészettől, mind a fogyasztói társadalom és tömegturizmus veszélyeitől, élővé téve a halott múltat csak úgy lehet, hogy megfelelő teret, jogot és pénzt biztosítunk annak a szakértői gárdának, aki nélkül ez nem lehetséges. Fontos lenne, hogy a nemzetközi trendet követve, végre lehetne ún. public archeology-ről, azaz közrégészetről beszélni Romániában is, magasfokú és interaktív tudomány-népszerűsítésről és modern muzeológiáról. Régészeti múzeumaink jelentős része ma zárva van és idő- szaki kiállításokon és mentőásatásokon túl semmit sem produkál. A múzeum modern definíciója szerint viszont tudományos intézmény, tudománynépszerűsítő, kulturális entitás is kellene legyen, amelynek legfőbb szerepe, hogy formálja történelem-képünket és őrizze mindennapjainkat meghatározó örökségünket is.
Palmyra és a Közel–Kelet emlékeinek elpusztítása az emberi gonoszság és meggondolatlanság által intő példája és damoklészi kardja kell legyen számunkra is arról, hogy épített örökségünk megőrzése és szakavatott átmentése a 21. században most dől el és ez csakis rajtunk múlik.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

A Magyar Tudomány Napja Erdélyben
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben határozta el, hogy csatlakozik a magyar tudomány novemberi ünnepéhez, és megszervezte első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben (MTNE) címmel, olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben.
Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához közeli hétvégére lett kitűzve. „Hagyománnyá vált azóta, hogy a pénteki nyitónapon plenáris előadások hangozzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, szombaton pedig a hét szakosztály és fiókegyesületeink tartják meg a saját tudományterületükhöz szabott konferenciájukat, illetve az egyes régiókban és tudományágakban felmerülő sajátos kérdéskörökben maguk határozzák meg annak a tematikáját is. Az évek során ezek a rendezvények is kiszélesedtek, s egyes konferenciákat november különböző időpontjaiban tartjuk meg”, áll a közleményben.Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 16 rendezvényével járul hozzá az Egyesület központi rendezvényéhez, s ezáltal kapcsolódik a Magyar Tudományos Akadémia tudományünnepi rendezvénysorozatához.A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat egyik fő célkitűzése, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, tükrözve a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, s lehetőség szerint a kiemelkedőbb megvalósításait is. Ugyanakkor a kapcsolatteremtésekre és kutatási közreműködések kialakítására, megtartására is hatékony fórumként szolgál. Idén A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferencia nyitóünnepségét és plenáris előadásait november 25-én tartják Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az utóbbi években a fórum témájának megválasztásában is az MTA ajánlását követték a szervezők, így az idei, 15. rendezvény témája Oknyomozó tudomány.
Szabadság (Kolozsvár)

Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről
Botházi Mária publicistának, lapunk volt munkatársának nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című kötete, amelyben ironikus szemléletű rövid szövegek olvashatóak a női lét sajátosságainak megéléséről, a kisebbségi lét fonákságairól. A publicistával kötetéről, műhelytitkairól, az olvasói elvárásokról beszélgettünk.
– Nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című köteted, amelyben ironikus szemléletű, kritizáló célzatú, rövid szövegek: tárcák, glosszák, jegyzetek, karcolatok olvashatók. A többnyire humoros, csattanóra épülő írások valaha a sajtó jellemző műfajának számítottak, manapság azonban mintha kevésbé lennének jelen a napi erdélyi magyar médiában. Ezt a hiányt pótolandó kezdted írni a többnyire a Krónika, az Erdélyi Napló, a Transindex hasábjain megjelent szövegeket tartalmazó kötet anyagát?
– Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az írásaimat karcolatnak lehet majd nevezni – általában véve publicisztikában gondolkodtam. Amikor elkezdek írni, nem akarok szántszándékkal humoros lenni, ha valami vicces eszembe jut, jókat nevetek magamban. A marosvásárhelyi könyvvásáron – ahol nemrég bemutatták a könyvet, és felolvastam belőle –, azt tapasztaltam, valóban kelendő az effajta humor: nagyokat kacagott a közönség, ráhangolódtak az írásaimra, jó érzés volt. (A kötetet december 9-én mutatják be Kolozsváron a Minerva Egyesület székházában – szerk. megj.)
Ugyanakkor a kötetben, főleg a második részben komolyabb hangvételű írások is olvashatók. Visszatérve a kezdetekre: a Krónika és a Transindex is lehetővé tette, hogy véleményanyagokat közöljek, örömmel írtam is, de akkor huszonéves voltam, és ehhez a műfajhoz talán érettebbnek kell lenni. Nekem legalábbis érni, tapasztalni kellett: erdélyi naplós korszakomban (2013-tól 2016-ig) találtam rá úgy igazán a saját hangomra, ekkor indítottuk a „női" témákkal foglalkozó rovatot, ami aztán persze nem kizárólag ilyen kérdésekhez kapcsolódott.
– Amint a Koinónia Kiadónak a kötetet bemutató szövegében is olvasható volt, az írások gyakran a női lét sajátságainak megélése kapcsán születtek. „Ez talán tájainkon nem ugyanolyan, mint a médiából visszaköszönő nőkép – megvannak a maga egyedi, gyakran sajnálatos jellemzői, amelyek társadalmunk, neveltetésünk, közgondolkodásunk lenyomataként kísérik életünket." Hogyan vélekedsz, körülhatárolható egyáltalán, hogy mi a „tipikusan erdélyi" és/vagy „tipikusan női" téma?
– Amikor az előbb említett rovat indult, azt mertem hinni, hogy körülhatárolható. Most már úgy gondolom, hogy nem, és ez biztató, ennek örülök. Eredetileg inkább a nők lettek volna a célközönség, de a visszajelzések azt mutatják, hogy férfiak is olvassák az írásaimat, és ez természetes, hiszen a férfi kíváncsi a nőre, és fordítva. A női létnek talán olyan oldalaira világítottam rá, amikről kevésbé beszélünk, vagy nem így beszélünk. A kötet több írásában is egy-egy életút villan fel, amelynek középpontjában az inkább a lányokat-asszonyokat jellemző megfelelés kérdésköre áll, amely külső és belső kényszer is, és amely mondhatni belénk ivódott.
A belesimulás az elvárásokba persze a férfiakat is jellemzi, de hagyományosan nekik talán rugalmasabbak a kereteik. Miért van ez így, miért kell nekünk tökéletesnek lenni? Miért hajlunk meg a kellek és a szokások előtt? Tényleg nő súly alatt a pálma? Vagy visszafejlődik? És muszáj a súly mindig? Miért vizslatjuk egymást felülről figyelő, kritikus szemekkel gyakran mi nők is, csöppet sem szolidárisan? Bocsánat, hogy így fogalmazok: miért kellene nekünk ugyanúgy és életciklusonként egyformán szívni, miért ne próbálhatnánk meg más utakat is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak, a válaszokat persze nem tudom.
– A kötetben olvasható írások gunyorosan, kritikusan, ugyanakkor empatikusan, több szemszögből próbálják megközelíteni ezeket a jelenségeket, a férfiak felé is nyitottan.
– Igen, mert nagyon szeretjük a férfiakat: a szerelmünk, a fiaink, az apánk, a nagyapánk életünk meghatározói. Én nem kívánnék egy percig sem velük szemben élni, én velük együtt szeretek. Úgy, hogy közben Marinak érezhessem magam. Ne kiképzőtisztnek vagy házisárkánynak vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy mi értelme van? Talán ezzel mások is így vannak. És egy férfinek sem lehet túl jó sárkányok és tisztek és szolgák között, kívül rekedten, esetleg egy tőle távol álló, másoktól megöröklött, meghatározott életmód szolgálatában. De ez tőle is függ.
Képletesen szólva: ha a nő vonyít már – akár befelé is – a felmosóvödörtől, az senkinek sem lehet természetes és komfortos a családban. A nő nem is a felmosóvödörtől vonyít egyébként, hanem attól, ha egyedül marad a felmosóvödörrel. Ha a felmosóvödör lesz számára a világ. Nagyon várnám, hogy férfiak tollából is szülessenek publicisztikák hasonló témákról. Viszont nemcsak női témájú publicisztikák olvashatók a kötetben, hanem az erdélyi létmódról, a kisebbségiségről szólóak is, amelyek szintén kicsit sarkítottan közelítik meg a jelenségeket: az erdélyi kulturális rendezvények forgatókönyvét, az erdélyi magyar újságírók közhelyszótárát, a Daciával való együttélést, a nyaralást, azt, hogy kisebbségiként több szempontból is hátrányos a helyzetünk.
– Picit torzító tükröt, de mindenképpen tükröt tartasz írásaiddal az olvasó elé. Meg lehetne rajzolni olvasód fantomképét? Kiknek írsz?
– Nyilván azoknak, akik korban és helyrajzilag is közel állnak hozzám, hiszen ezt a világot ismerem, ebből tudok kiindulni. Nem hiszem, hogy az írásaim ugyanazt üzennék egy nagyvárosi, felső kultúrkörökben mozgó szingli nőnek, mint amit egy kisvárosi családanyának. És persze egy húszéves talán nevet rajtuk, de nem tudja úgy magáévá tenni ezeket a témákat, mint azok, akik az asszonyiságot, az apaságot, a családi életet felnőttként megtapasztalták már.
Az olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy idősebbek és fiatalok is olvassák az írásaimat, aminek nagyon örvendek, ugyanakkor persze kapok negatív kommenteket is. Utóbbiaknak azért örülök, mert a publicisztikaírásnál fontos, hogy érzelmeket indítson el az olvasóban, akár erős ellenérzéseket is. Ez azt jelenti, hogy nem langyos a szöveg, talán mond valamit. És hát mi ez ahhoz képest, hogy rockbandákat sörösüvegekkel dobálnak, drága előadásokat fütyülnek ki a nézők. Az önkifejezés nem egyszerű dolog.
– Írásaid a műfajból adódóan is „fikciók", nem pedig szociológiai látleletek. A 19. században, amikor Mikszáth a napi sajtóban jelentette meg népszerű karcolatait, és az olvasók lapszámról lapszámra várták az írásait, valószínűleg számoltak azzal, hogy tulajdonképpen fikcióról, szépprózáról van szó. A te olvasóid is így vannak vajon ezzel?
– Igen, fontos a fogalom, hogy fikció. A visszajelzésekből nagyon sokat tanultam az olvasókról. És találkoztam olyasmivel is, amire korábban nem gondoltam: van, aki mindent szó szerint ért, azt gondolja, hogy ez pont így megtörtént, sőt velem történt meg. Hangsúlyoznám, hogy nem a magam életét írom, általában jelenségeket próbálok megragadni. Busszal járok, nézelődöm, tapasztalok, beszélgetek, a lakóhelyemen többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot, sok sajtót olvasok, és írásaim állandó ihlető forrása a székelyudvarhelyi blokkos környezet, ahol felnőttem. Élményeimet, benyomásaimat rögzítem, nyilván személyes szűrőn keresztül.
Megtörtént, hogy egyes szám első személyben írtam egy tárcát, aminek főszereplője Jenő volt. A cikk után kaptam olyan leveleket is, hogy Jenőt meg akarják verni, holott szegény nem is létezett. Ilyen tapasztalatokból kiindulva távolságot igyekszem tartani köztem és a szereplőim között. De úgy látom, hogy az értő olvasás nagy problémát jelent ma, sokan valószínűleg nem olvasnak eleget és elég sokféle szöveget ahhoz, hogy értő módon viszonyuljanak, hogy helyén kezeljék a fikciót. Ráadásul internetes környezetben még nehezebb figyelmesen olvasni. Újabb felmérések eredményei is tanúskodnak arról, hogy az iskolások fele nem érti, amit olvas, sajnos úgy látszik, ez egész társadalmunkat áthatja. Ugyanakkor a médiaműveltség hiányosságai is megmutatkoznak, ami sokban a múlt sajtóörökségének tulajdonítható: sokan gondolják még ma is, hogy „ami az újságban megjelent, az úgy is van".
– Hogy tervezed: publicisztikákat jelentetsz meg továbbra is, vagy a szépirodalom felé is kacsintgatsz?
– Nemrég volt egy kis változás a munkámban: tanár lettem a BBTE újságírás szakán, ahová már régóta betanítottam. Így nem dolgozom már az Erdélyi Naplónál, de cikksorozatom folytatódik a Főtér.ro portálon. És persze incselkedem a gondolattal, hogy elmozduljak a szépirodalom, a novella felé. Az azonban még nem világos, hogy nagyobb lélegzetvételű írásokhoz mennyire lenne tehetségem. Akartam mondani azt is, hogy időm, energiám, de ez nem lehet kifogás, milyen kár. Az általam ismert írók mindig találnak alkalmat az írásra, ha kell, éjjel, ha kell, hajnalban. Emlékszem, annak idején, amikor a Krónikánál dolgoztam, az ismerőseim sorra íróvá-költővé váltak, egyre-másra jelentek meg a könyveik. Én pedig azt mondtam: minden vágyam, hogy kezdő szerző lehessek. Sokat nevettünk aztán ezen a mondaton.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Bágyoni Balogh Csaba könyvének bemutatója Déván
Kiszállni a hiábavalóság szekeréből!
A dévai Melite református gyülekezeti házban került bemutatásra Bágyoni Balogh Csaba életműkötete, mely a dévai Ortoepia Kiadó gondozásában jelent meg idén októberben. A szép kivitelű könyv grafikai arculata Holczer Noémi Mária munkája, a kötetben szereplő grafikákat Brittich Erzsébet képzőművész-költőtárs alkotta. Neki köszönhető amúgy a 2010-ben elhunyt szerző fennmaradt kéziratainak gondozása is és az, hogy valamennyi írást Szabó Péter költő „kezére adott”, akinek egy igazán tartalmas és mozgalmas, kimondottan olvasmányos kötetet sikerült szerkeszteni belőlük.
Az alapjában véve verseskötetnek mondható könyv szokatlan módon néhány újságcikkel indul, olyan írásokkal, melyek Bágyoni Balogh Csabának a tollából láttak napvilágot a 89-es eseményeket követő eufóriában 40 hétig megjelenő Hunyad Megyei Hírlapban. A kötet további részében is elő-elő bukkan egy-egy hajdani tudósítás, riport, sőt egy interjú is, mely Adrian Păunescu 1990-es dévai látogatása alkalmával készült. Az írások, a sokszor sziporkázó nyelvezet, emberi tartásra intő üzenet mellett értékes kordokumentumok is, hiszen a máig (és még ki tudja meddig?!) elhúzódó hazai változás első jelenségeire világítanak rá: a magyar közösségekben jelentkező civil kezdeményezésekre, az ipari leépülésre, a román és magyar lakosság fel-felszított ütközéseire stb.
A kötetnek alapját azonban a versek képezik. Sok szép, néhol különleges költői képet felvillantó, kötetlen formában, szonettként megírt vagy épp négysorosba tömörített szerelmes vers, mely a múzsákhoz és a költő életkorához igazodva fedik fel a lángoló majd elhalványuló, az ifjúkori, érett férfiúi és az idős kor bölcsességével megélt szerelem szépségeit. Érdekes jelensége a kötetnek, hogy némely szerelmes vers román nyelven íródott (valószínűleg így kívánta a múzsa), és csak utólag fordította magyarra a költő. Olyan vers is szerepel a kötetben, melyet csupán a szerkesztés idején ültetett át magyarra Brittich Erzsébet. Az ily módon megjelenő kétnyelvűség igazi gazdagsága a kötetnek, hiszen az erdélyi irodalomban is kevés az az alkotó, aki egyforma könnyedséggel önti lírai formába gondolatait.
A versek közt fellelhető néhány játékos, már-már gúnyversnek is minősíthető alkotás. S mint a bemutató alkalmával kiderült, ez a hangvétel meglehetősen jellemző volt a szerző mindennapi életére is. Ezt a „rongyos és bolondos” életet nem volt egyszerű végigélnie. Bágyoni Balogh Csaba ugyan soha nem tartozott a hangosan lázadók közé, de a társadalmi konvenciókat gyakran vette semmibe, ha azok ütközésbe kerültek saját értékrendjével. Egyedi úton járt, nem a kitaposott széles ösvényen. Néha kétségbeesetten igyekezett „kiszállni a hiábavalóság szekeréből”. És a könnyed, játékos, itt-ott iróniát súroló humor sokféle élethelyzetben jelentett menedéket a költő – újságíró – fotográfus számára.
Bágyoni Balogh Csaba Marosújváron látta meg a napvilágot 1941. december 11-én. Szülővárosához 14 és fél éves korában írt meglepően érett és szülőföldéért aggódó verset, mely később a Havi Szemlében került kiadásra. Tanulmányait Déván és a vajdahunyadi vegyésztechnikumban végezte. Utóbbi intézményben szerzett tudását bőven kamatoztatta fotográfusként. Életművéhez tartozik a kiadott írások mellett több tucatnyi nagyszerű fénykép, melyek talán a közeljövőben szintén bemutatásra kerülnek. Bágyoni Balogh Csaba eddig egyetlen fotókiállítás főszereplője volt. 2010 októberében a gyulai városházán nyílt meg az édesapja, ifj. Bágyoni Balogh Géza fotóiból készült tárlat. Az alkotó a második világháború idején történő visszavonulást, a Karinthia tartományban, angol fennhatóság alatt eltöltött hadifogság momentumait kapta lencsevégre. A fennmaradt 4/6-os fotókat és diakockákat nagyította és dolgozta fel fia, Bágyoni Balogh Csaba, aki kisgyermekként szintén szemtanúja volt az édesapja által megörökített pillanatoknak. Az A3-as méretűre kinagyított fotográfiák nagy érdeklődésnek örvendtek a 2010-es gyulai kiállításon.
Bágyoni Balogh Csaba élete utolsó évtizedében a Nyugati Jelen napilap dévai szerkesztőségében is dolgozott. Helyismerettel és médiás múlttal a háta mögött katonásan jelentkezett Ljudmilla névre hallgató öreg Ladájával a meghirdetett terjesztői állásra, és legjobb tudása szerint igyekezett azon, hogy a magyar szó minél több Hunyad megyei családhoz eljusson.
Élete utolsó évében fordította magyarra Ovidiu Vasilescu Idei verticale című verseskötetének egy részét, és súlyos betegsége tudatában a már túlvilágon lévő barátjához írt levél formájában vetette papírra gondolatait:Megöregedtem. Hirtelen jött, mint egy szívroham, váratlanul. Pedig jó előre tudhattam volna, hiszen ez az élet természetes rendje. Csak úgy rám tört, minden előzetes bejelentés nélkül. Nem sokkal előtte még halhatatlannak hittem magam. Mire mindent megadott a Teremtőm, hogy könnyebb és kényelmesebb életem legyen, az erőm fogyni kezdett, ráadásul meg is betegedtem. Hogyan is fogalmaztam egyik versemben a hozzám randevúra jövő lányról?: Jött, maradt, s elszaladt, mint az élet….. Igen, ezt teszi ez az ilyen-olyan, a sokszor rongyos, hál’Istennek még többször bolondos, megfejthetetlen isteni ajándék. Te erről már sokkal többet tudsz, mint én, túl vagy a mindenkitől rettegett halálon. Őszintén szólva, kissé irigyellek is érte. Sokszor járattam a szám, meggondolatlanul, hogy én így-úgy nem félek. Nem a fenét! Nem maga a kiszenvedés pillanat aggaszt, hanem az odáig vezető, előttem álló út. Sokan rebesgetik, hogy nem is olyan szörnyű, nem is létezik tulajdonképpen a halál, mindössze annyi: egy másik állapotba, egy másik dimenzióba kerülünk. Megtudom majd, amikor az én időm is eljön, nagyon remélem, hogy ott túl is gyakran együtt leszünk, mint itt, a fényalagút innenső oldalán.
Bágyoni Balogh Csaba 2010 októberében jutott át a fényalagút túlsó végére. De nem ment el nyomtalanul. A jelen kötetbe foglalt versei, publicisztikai és prózai alkotásai egy sajátos világba engednek betekintést, amelyben itt-ott megtalálhatunk egy ismerős érzést, hangot, kiáltást vagy simogatást.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Operett-esttel nyitottak
Erdővidéki Közművelődési Napok
Hétfő este a baróti művelődési házban operett-előadással kezdődtek el, immár huszonnegyedik alkalommal az Erdővidéki Közművelődési Napok.
A rendezvényt a szervező Gaál Mózes Közművelődési Egyesület vezetője, Demeter László nyitotta meg azzal az idézettel, mely egyesületük névadójától származik, s egyben a rendezvény mottója is: „A nemes és önképző munkában egymáshoz szokott baráti frigyben felserdült ifjúság az a fundamentum, melyre egy-egy nemzet jövendőjét fel lehet építeni.”
Mint azonban Demeter hangsúlyozta, amikor a közművelődési napok műsorát összeállították, nemcsak az ifjúság igényeire figyeltek, hanem arra is, hogy minden korosztály találjon abban igénye szerint kedvére való programpontot. Így esett a választásuk a nyitónapon a kolozsvári Operettisimo együttesre. Ez remek választásnak bizonyult, hiszen Kolcsár Katalin, Plesa Róbert, Rigmányi István, Kolcsár Péter, Gyenge Zoltán Balázs, Deák Albert és Székely Zsejke hangulatos estével varázsolta el a kultúrotthont csaknem megtöltő népes közönséget, a magyar operett halhatatlan gyöngyszemeiből bemutatott válogatásukat mindenki vastapssal jutalmazta.
(böjte)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az egyik nagy mutatványos
Valaki bizonyosan kerül, aki elnézi nekem, s bűnömül nem rója föl majdani fejfámra, hogy Victor Hajdu – alias (ez még nem aljast jelent) Hajdu Győző – nevét leírom. Mintha jelezné a számítógépem is, hogy inkább kiszáradna maga is…
Hajdu Győző cikksorozatban jelzi a gyulafehérvári „Nagy Egyesülés” (az ő szavai) centenáriumát, hadd készüljünk fel mi, magyarok is illően Nagyromániához. Azt is írja, és nem először az 1989-es román műanyagforradalom óta, hogy „nekünk, romániai magyaroknak ez az egyetlen szülőhazánk, illő megértéssel és tisztelettel kell hozzá viszonyulnunk.”
Nocsak, nocsak. Ez sem lep meg. Az sem, hogy kegyetlenül ostorozza a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget annak úgymond nacionalista, uszító és a románságra, „hazánkra” nézve sértő politikája miatt. Tisztelt olvasókat emlékeztetem arra, hogy az egykori főszerkesztő elvtárs milyen elemi erővel menekült ki szeretett pártja és a Ceaușescu-család omlásakor még az országból is. Érezte az elvtárs, hogy omlatag a hatalom, melyet oly elevenen és annyi ideig nyalt annyi helyen. Mihelyt meggyőződött, hogy szó sincs semmiféle rendes forradalomról, rögtön visszakanyarodott ide, azóta is bántatlanul éli a Regátban a maga világát.
Többek között és számtalanszor leírta, elmondta, hogy az erdélyi magyarságnak sosem volt olyan dolga, mint a román kormányok jogos uralma idején. És ez az emberformájú okít ma is mindeneket és nem is kis pénzért, hogyan kell szeretni és óvni Romániát, a mi ragyogó védőnket.
Marosvásárhelyen volt az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője. Vajon mit szól ma ez a törpe a mostani, román Marosvásárhelyhez? El nem feledhetem, ahogy izzadva, könnyezve ünnepelte, hogy őt is beemelték a Román Kommunista Párt Központi Bizottságába. Most pedig cikksorozatban ostorozza Horthy Miklósnak, Tisza Istvánnak az emlékét. Mindenkiét, aki magyarként szabad akart lenni.
Nem sorolom. Csak mint spirituszban a kétfejű borjút, mutatom őt, hogy ha kinek köpni támad kedve. Hajdu Győző a miénk, akár a börtönökben levő magyar raboké a bilincs. Nem folytatom. Ha megérem 2018-at, magam is széket kérek valahol ama nagy évferdülőn, majd Trianonban is. Dolgozz és bízva bízzál, ki erre születtél!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Költők Kovásznán
Levelező viszonyban népével
Hétfőn az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub szervezésében Kovásznán, a művelődési házban is bemutatták Czegő Zoltán sepsiszentgyörgyi költő Szószék a Hargitán és 77 című versesköteteit.
A házigazda Gödri Márta, az irodalmi klub elnöke köszöntötte a meghívottakat: Czegő Zoltánt, Dimény-Haszmann Árpád költőt és Kopacz Attilát, a kiadó tulajdonosát. Dimény-Haszmann Árpád kérdésein keresztül megismerhettük Czegő költészetét. Kiderült, hogy a második Forrás-nemzedékhez tartozik, immár 50 éve foglalkozik versírással. Első költeményét 1966 februárjában közölte. A nemrégiben kiadott, 77 című kötetének érdekessége, hogy 77 válogatott alkotásból áll, és csak 77 példányban jelent meg.
Czegő elmondta, nehéz volt eldöntenie, hogy mely versek kerüljenek be a kötetbe, éppen ezért a beválogatott költemények számára nagy jelentőséggel bírnak, érdemes rájuk odafigyelni. Önmagával kapcsolatban kifejtette, 50 éve levelező viszonyban van a népével: ha valami fontosat akart közölni, akkor azt vers formájában tette és teszi meg.
A rendezvényen a költő is felolvasott verseiből. Az est fennköltségét fokozta a helyi Schola Patrona Hungarorum Kórus előadása, Kolozsi István vezetésével.
Szőke Zsuzsa
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Így politizálnak a fiatal erdélyi alkotók
Kényelmesek? Képesek hatni? Más helyzetben vannak, mint a román művészek? Ilyen és hasonló kérdések merültek fel kedden a kolozsvári Tranzit.ro Art ft. Politics kerekasztal-beszélgetésén, amelyen öt erdélyi magyar művész vallott a politikához fűződő kapcsolatáról és a helyi viszonyokról.
A meghívottak első körben saját alkotásaikról beszéltek Visky Janka, a Babes-Bolyai Tudományegyetem politológia szakos hallgatójának kérdéseire válaszolva. Imecs-Magdó Levente színész, a Váróterem Projekt alapítótagja és elnöke, a ZUG.zone alapító tagja elmondta, januárban lesz hetedik éve, hogy a Váróterem létezik, azóta 17 előadást hoztak létre. Az Occupy Yourself című előadás a függőségek témájából indult ki, amelyhez egy könyvet dolgoztak fel, kérdőívet töltöttek ki és egy hetet eltöltöttek egy drogterápiás központban is.
Jakab-Benke Nándor (Főtér, Filmtett) arról beszélt, régen megpróbált elhatárolódni a kényesebb témáktól, a kukker.ro videomegosztó működtetése idején nem (igazán) politizáltak, egy évvel ezelőtt azonban elfogadta, hogy muszáj foglalkozni ezekkel a dolgokkal.
Kopacz Kund szobrász elmondta, Egerben végzett, természetművészettel foglalkozott, a negyedik évre azonban kiábrándult, Kolozsvárra kerülve pedig megismerte az Acasăanarchista közösséget, részt vett különböző találkozók szervezésében. Eközben például az ételre koncentrált úgy, hogy az ideológiát kerülve inkább nemzeti kedvencekre figyeljen. Később tüntetésekre kezdett járni, idővel egyre inkább radikalizálódott. A diplomamunkáját olyan projektté alakította, amely már nem művészet, hanem száraz politikai munka lett.
Visky Andrej, színházrendező egy Moliére-darabról beszélt: az előadás a házasságot és az egyházat, mint intézményt illeti kritikával, az előadásban Don Juan lázadási projektje felmutatni ezen intézmények ürességét, azt, hogy ezek talán csak eszközei az állati ösztönök központosításának.
Mennyire határozza meg a művészet a politikát?
A pártpolitikát nem befolyásolja, de vannak szerencsés esetek, mint Verespatak ügye, ahol különböző művészeti csoportok tevékenysége hatott – mondta Kopacz Kund. Kisebb léptékben is van hatása a művészetnek, a kolozsvári Művészeti és Design Egyetemen ő maga is próbált hatni: elmozgatta az udvaron levő szobrokat. „Státusszimbólumokat mozgattam meg, például közel vittem őket a szemeteshez, meg titkosügynökként beszélgettem a diákokkal, hogy figyeljék kritikusabban a környezetüket és alakítsák át” - mesélte.
Győrfi Kata költő, dramaturg szerint egyrészt tematizálni kell a politikát vagy az állásfoglalásunkat, ha pedig nem tematizálunk, akkor a publikálással, az ösztöndíjak elfogadásával legitimálhatjuk a folyóiratokat, szervezeteket vagy éppen ellenkezőleg.
A közvetlen hatás nem mérhető, de a nézőkre, a potenciális szavazópolgárokra lehet hatni adott esetben. Ez hatalmas felelősséget jelent, de mivel nincs az az illúziója, hogy ereje volna hatni, ezért nyugodtan alkot – fogalmazott Jakab-Benke Nándor. Visky arra hívta fel a figyelmet, buborékok vannak, mindenki a saját óriáskerekében forog, oda jár kultúrát fogyasztani, ahol a tartalommal egyetért.
Miért nincs itthon politika a művészetben?
Jó művészetet, főleg költséges dolgokat, mint akár egy film, pénzbe kerül elkészíteni, és semmi nincs ingyen, valahonnan mindenki kapja a pénzt – emlékeztetett Jakab-Benke Nándor. „Az én meghatározásomban a politika a közjavak újraosztását jelenti, és ezzel érthető, hogy mire gondoltam az imént.”
Imecs-Magdó Levente szerint talán nem véletlen, hogy a románok bátrabbak, ez pedig a többségi társadalmi háttér miatt lehet így. Győrfi Kata szerint az a probléma, hogy nem teszünk fel kérdéseket, például hogy miért éppen Orbán János Dénes kap lehetőséget tehetséggondozásra, miért szűnnek meg Magyarországon irodalmi lapok, míg az erdélyiek több pénzt kaptak az utóbbi időszakban.
Visky Andrej szerint a művészek frusztrációjában keresendő a jelenség oka: mintha nem volna húzóerejük, nem volna kihez szólni, nincsenek meg a szükséges fórumok, amelyek motiválják a művészt. Egyfajta hitetlenséget érez – mondta, miközben szerinte a mainstream színházban a múlt rendszer öröksége érződik, a kódolt rendszerek, a metaforikus, konceptuális jelleg, amit lassan vetkőznek le.
Imecs arra figyelmeztetett, hogy Magyarországon azóta van erős színház, amióta erős ellenfél van, és egyfajta cenzúra működik, „nálunk azonban minden langyos”. Jakab-Benke Nándor a film magyarországi helyzetéről úgy fogalmazott, most kezd kilábalni egy válságból a Magyar Nemzeti Filmalap létrejötte óta, viszont nincs politikával telítve. „Tény, hogy próbálnak műfaji filmeket csinálni, és nem politikával foglalkozni – ez pedig rendben van”, mondta.
Visky Andrej szerint a színház egyszerűen kényelmes, pedig kimehetne a parkba, a Monostorra, mert ma a színházhoz csak egy privilegizált csoport jut el, akiknél a közvélekedés szerint előfeltétel a műveltség, egy bizonyos kulturális háttér stb. Más korokban a színház olyan hely volt, ahol gondolatok ütköztek, és egy dialektikus viszony állt fenn – emlékeztetett.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Öt adományzászló a kitiltott székely helyett
Ezúttal öt zászlót adományozott Kovászna Megye Tanácsának Kulcsár-Terza József. Az MPP háromszéki elnöke, megyei tanácstag a szerdai rendes havi tanácsülés előtti felszólalásában emlékeztetett, hogy a bíróság alapfokon a prefektusnak adott igazat, törvénytelennek minősítve az általa adományozott székely zászlót, és elrendelte annak eltávolítását a díszteremből.
A politikus szerdán arról tájékoztatta a testületet, hogy megfellebbezte a döntést, majd válaszként öt zászlóval vonult be, és a már előkészített tartókba betűzte az amerikai, a német, az izraeli, a magyar és a székely zászlót. Elmondta – illetve adománylevelében is megfogalmazta –, hogy az etnikai sokszínűség olyan érték, amit óvni és tisztelni kell. Rámutatott, hogy 1918-ban mintegy nyolcszázezer fős német közösség élt Romániában, napjainkban kevesebb mint harmincezren vannak. Hasonlóképpen a kommunista hatóságok közel 150 ezer romániai zsidót távolítottak el az országból. A német és zsidó közösségek sorsának alakulása bizonyítja, hogy mégsem annyira „modellértékű” a romániai kisebbségpolitika, mondta Kulcsár-Terza, hozzátéve, bízik benne, hogy a romániai magyarság és székelység nem jut erre a sorsra.
Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke felkérte a testület jogászát, hogy a következű ülésre fogalmazza meg az adományt elfogadó határozattervezetet, és megígérte, hogy leltárba veszik a zászlókat. A liberális párti Ion Deaconu tanácstag felvetette, hogy a zászlók kitűzése törvényes-e, válaszában Tamás Sándor a kettős mércéről beszélt, hogy más tájegységek megnevezését, zászlóját lehet használni, ez csak a két székely megyében tilos. Végül megegyeztek, hogy párbeszédre és kölcsönös tiszteletre van szükség.
A polgári párti frakció tartózkodásával szavazta meg Kovászna Megye Tanácsa, hogy 25 ezer lejjel támogatja a december elsejei rendezvényeket. Kulcsár-Terza József MPP-s tanácsos felvetette, hogy évek óta a román nemzeti ünnep hivatalos rendezvényein megjelennek más megyéből érkező fiatalok, akik sértegetik az itt élő magyarságot. „Nem tudjuk, lesz-e újból ilyen felvonulás. Nem tudjuk, mi a célja ennek a rendezvénynek” – fogalmazta meg fenntartásaikat a polgári párti politikus. Hozzátette, a román nemzeti ünnepre a központi költségvetésből is kaphatnak támogatást a szervezők, és felvetette, hogy a március 15-i ünnepségeket nem finanszírozza a megyei önkormányzat.
Tamás Sándor tanácselnök válaszában kifejtette, valóban évről évre több pénzt kér a rendezvényre a prefektúra, de az ország nemzeti ünnepét támogatni kell. Florentina Teacă szociáldemokrata tanácsos meghívta a tanácselnököt a rendezvényre. „Évek óta mondom, csak akkor megyek el, ha fel is szólalhatok. És csak az 1918-ban a kisebbségeknek tett ígéretekre tudok emlékeztetni, és a jelenlegi követeléseinket tudom megfogalmazni” – mondta Tamás Sándor. Ion Deaconu Kulcsár-Terza Józsefet hívta meg, aki azt válaszolta, bármikor szívesen találkozik a tanácstaggal, de számára december 1-je gyásznap.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Csíkszereda vendége volt Budapest főpolgármestere
Budapest városvezetése nyitott arra, hogy kapcsolatokat teremtsen a székelyföldi vállalkozókkal – egyebek mellett ez volt a témája annak a megbeszélésnek, amelyet Tarlós István, Budapest főpolgármesterének a jelenlétében tartottak szerdán a csíkszeredai városházán.
A sajtó számára nem nyilvános beszélgetés után a főpolgármester Székelyföldet és Magyarországot érintő témákról is beszélt a sajtó képviselői előtt. A sajtóesemény kezdetén Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere felelevenítette: Csíkszereda és Tarlós István kapcsolata még 1993-ra nyúlik vissza, hiszen a megyeszékhely akkor lépett testvérvárosi kapcsolatba Budapest III. kerületének városrészével, Óbudával, amelynek 1990 és 2006 között Tarlós István volt a polgármestere.
Tarlós István is visszaemlékezett a testvérvárosi kapcsolat megteremtésének időszakára, majd kiemelte, Óbudán a 2004-es – a nem magyar állampolgárok honosításával kapcsolatos – népszavazás érvényes és eredményes volt. „Ha mindenütt az történt volna akkor, mint nálunk, Székelyföld lakói már 2004-óta kettős állampolgárok lehetnének” – hangsúlyozta Budapest főpolgármestere.
A főpolgármester a városházán megtartott, helyi vállalkozókkal folytatott fórumról is beszélt. „Elmondtam, hogy Csíkszeredára és Székelyföldre vonatkozóan Budapest városvezetése azt tudja ajánlani, hogy kapcsolatokat teremtsünk. Az én elvem, hogy üzleteket nem kötünk, de ki tudunk nyitni olyan kapukat, amelyeken eddig nem lehetett átmenni. Nagyon szívesen állunk rendelkezésre és nyújtunk segítséget” – húzta alá a főpolgármester. Ennek kapcsán lapunk kérdésére, hogy miben is nyilvánulnának meg ezek a kapcsolatok, Tarlós a következőképpen fogalmazott: „Ennek az a lényege, hogy ha egy csíkszeredai vállalkozó kapcsolatot keres Magyarországon, de eddig zárt ajtókra talált, akkor mi a siker reményében nagyban közre tudunk működni. Kapcsolatba tudunk lépni a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarával, akik szakmai segítséget és sokrétű lehetőségeket tudnak nyújtani a székelyföldi vállalkozók számára. Ez megkönnyítheti akár egy székelyföldi cég és egy magyarországi vállalkozás közötti kapcsolat létrejöttét is”.
„Budapest városházának homlokzatán leng a székely zászló, és ott is marad, ahogy az én szobámban is. Azok az emberek lehetnek egy ország jó állampolgárai, akik a lelkületükben őrzik nyelvüket és identitásukat. Az Európai Unió alapelveinek is ez felel meg, más kérdés, hogy az EU jelenlegi vezetése mennyire veszi ezt komolyan” – vetette fel a kérdést Tarlós. Megjegyezte, szubjektív megítélése szerint Székelyföld nincs „elkényeztetve” a román kormánytól kapott pénzforrások tekintetében. „Ennek személy szerint nem örülök, de hangsúlyozom, hogy belügynek tekintem a dolgot” – szögezte le, hozzátéve, hogy a magyar főváros és magyar települések Székelyfölddel való kapcsolatának erősítését nagymértékben támogatja a magyar kormány és Budapest városvezetése is.
Aki nem szavaz, az utólag ne panaszkodjon
„Nálunk sem élünk túl könnyű időszakot, népszavazások voltak, vannak, belpolitikai feszültségek zajlanak, választások közelednek. Én egy dolgot szoktam mindig hangsúlyozni. Menjenek el az emberek szavazni. Áldozzanak rá időt, mert nagyon sok múlik azon, hogy vesszük-e magunknak a fáradtságot. Aki meg nem veszi, az utólag ne panaszkodjon” – emelte ki, utalva a december 11-ei románia parlamenti választásokra. Beszéde végeztével kifejezte Csíkszereda polgármesterével való személyes és a magyar főváros szolidaritását egyaránt.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro