Egész napos magyar adással, kisebb területen lesz hallható a Kolozsvári Rádió
November elsejétől egész napos magyar adással jelentkezik, de kisebb területen lesz fogható a Kolozsvári Rádió – tájékoztatta az MTI-t Szentannai Ágota, a közszolgálati rádió főszerkesztő-helyettese.
A főszerkesztő-helyettes elmondta, az egész napos magyar adás a most induló 98,8 Khz-es ultrarövid hullámú frekvencián Kolozsvár körzetében lesz fogható. Erdély más régióiban a megszokott idősávokban lesznek hallhatók Bihar, Beszterce és Szilágy megyében középhullámon, Szatmár megyében pedig ultrarövid hullámon a magyar nyelvű műsorok.
A közszolgálati Kolozsvári Rádió eddig nyolc közép- és ultrarövid hullámú frekvencián sugárzott. A reggeli, kora délutáni és egyik éjszakai idősávban magyarul, máskor románul szólalt meg. A most induló, kizárólag magyar adást sugárzó frekvenciáért cserében a magyar szerkesztőség lemondott a Kolozs, Szeben és Fehér megyei ultrarövid hullámú frekvenciákról. Ezeken novembertől már csak román adás lesz hallható.
Szentannai Ágota elmondta: olyan műsorstruktúrát alakítottak ki, amelyikben a közszolgálati jellegű műsorok elsősorban azokba az idősávokba kerültek, amelyek alatt az adás nagyobb területen fogható magyar nyelven. A reggeli idősávban félóránként, napközben óránként közvetítenek majd híreket, és háromszor jelentkezik a Napóra című negyedórás hírműsoruk. Hozzátette, az egyelőre csak Kolozsvár körzetében hallgatható idősávban sok zene, az esti órákban pedig élő beszélgetések lesznek. Azt is megemlítette, hogy egyre többen hallgatják interneten a műsort. A kolozsvariradio.ro honlapon az egész napos adás elérhető lesz.
A főszerkesztő-helyettes reményét fejezte ki, hogy vagy újabb frekvenciák megszerzésével, vagy a meglévő frekvencia erősítésével az elkövetkező években növelni tudják az egész napos kolozsvári magyar műsor adáskörzetét.
A közszolgálati Marosvásárhelyi Rádió 2013 óta sugároz Székelyföld nagy részén hallgatható egész napos magyar adást. (MTI) Népújság (Marosvásárhely)

Ha fogcsikorgatva is, de együtt kell mozdulnunk
Beszélgetés Bíró Zsolt képviselőjelölttel
– Elnök úr! Az MPP és az RMDSZ között kötött együttműködési megállapodás beérett, úgy néz ki, parlamenti mandátumot hoz a Magyar Polgári Pártnak. Így képzelte el a végeredményt?
– Nem szabad ennyire előreszaladnunk, a kampány és a választás is előttünk áll, s a munkának, együttműködésnek, összefogásnak december 11- én érhet be a gyümölcse. Hosszú folyamat eredménye az, ami most körvonalazódik. Számos kérdést, nézeteltérést sikerült tisztáznunk, közös választási programunk van. Ezek kétségtelen eredmények, és ha kimegyek az utcára, egyértelműen mindenkitől azt hallom, hogy jó döntés volt, jó úton járunk. Állítom, hogy Soós Zoltán összmagyar jelöltsége, az ő szoros eredménye, a vásárhelyi magyarság megmozgatása is példaértékű, még úgy is, hogy végül 2 százalékkal alulmaradtunk. A megye viszonylatában pedig az összefogás eredménye mandátumokban is mérhető. A Maros megyei magyar frakció tizenháromról tizenöt tagúra növekedett, és ez a plusz is kellett ahhoz, hogy magyar tanácselnöke legyen a megyének. Hozzá kell tennem, hogy az önkormányzati választásokat megelőző helyzethez képest magyar polgármesterünk is több van Maros megyében épp úgy, mint országos viszonylatban. Az összefogás erejére a legjobb példa Maroskeresztúr, ahol egyetlen szavazattal sikerült a magyar polgármesterjelöltnek élre törni. Tehát nem csak szlogen, tényleg Minden szavazat számít!
– Bizakodjunk, hogy ugyanez a siker a parlamenti választási részvételben is megmutatkozik. Mi a legfontosabb teendő az MPP-s jelöltek számára a román parlamentben s az RMDSZ-frakcióban?
– A legfontosabb dolog, hogy az erdélyi magyar politikai jobboldal értékrendjét és értékelvűségét meg tudjuk jeleníteni Románia törvényhozásában. A legnagyobb álmom az, hogy olyan politikai légkört teremtsünk, elsősorban a romániai magyarság körében, ami az érdekképviseletnek a hitelességét visszaszerezheti. Azáltal, hogy létrejött egyfajta belső koalíció, ami alkalmazkodik a romániai valósághoz, már hatalmas előrelépés. De ha konkrétabban tárgyaljuk ezeket az elképzeléseket, akkor máris említeni kell az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdéskörét, a Sapientia EMTE állami finanszírozását, Székelyföld turisztikai régióként való elismerését, az egyetlen székelyföldi repülőtérnek, vagyis a marosvásárhelyi reptér fejlesztésének fontosságát. Van zászlótörvény, de ez nem rendezi szimbólumaink szabad használatát, itt is törvényes garanciákra van szükségünk, s akkor még nem is említettem a sokat emlegetett autonómiánkat, amely fogalomnak végre jelentést és tartalmat kell adni a román képviselők tudatában is, hiszen jelenleg ez számukra egy irredenta- revizionista fogalom. Ha lehetőséget kap az MPP, hogy Bukarestben is elő tudjon hozakodni ezekkel a kérdésekkel, az az ügyet viszi előre. Autonómiáról itthon sokat beszélhetünk, de attól az még nem fog megvalósulni. Egyszer meg kell győzni erről a többséget, annak a képviselői pedig Bukarestben vannak.
– Ez azt is jelenti, hogy bukaresti politikus lesz Biró Zsolt?
– Nem. Ez azt jelenti, hogy amikor kell, Bukarestben fogok dolgozni, de csak annyit szeretnék ott tartózkodni, amennyit szükséges. A családommal együtt most Marossárpatakon élünk. A három gyermekem itt Marosvásárhelyen jár iskolába. A feleségemet is minden ide köti. Az ő életüket nem fogjuk felborítani. Magam is, ha pihenni akarok, akkor a ház melletti gyümölcsösbe ülök ki elmélkedni, bár erre az utóbbi években egyre kevesebb idő jutott. Ritka pillanat, amikor nem a kihívások, a feladatok kötik le gondolataimat. Amikor gyermekeimmel rohanunk iskolába, zongoraórára vagy éppen edzésre, akkor is ezek dolgok határozzák meg gondolataimat, amikor viszont hétvégén nyugodtan együtt a család, ezek mintegy varázsszóra letisztulnak. Ez a jövőben is így lesz.
– Miért fontos az erdélyi magyarok számára a parlamenti választásokon való részvétel?
– Azt látjuk, hogy évről évre, választásról választásra növekedik a magyarság kiábrándultsága, viszont tudatában kell lennünk annak, hogy magyar érdeket csak magyar ember fog megjeleníteni Bukarestben. A mi sajátos gondjainkat sosem fogja megérteni egyetlen román pártpolitikus sem, képviselni pedig biztos nem. Mi akkor tudunk valamit is mozdítani, ha ott vagyunk, ahol a törvényeket alkotják, ha hallatjuk hangunkat. Helye van a vitáknak, a véleménykülönbségnek, de ezeket a vitákat mindig egymás között kell előbb tisztázzuk, hiszen csak az így kikristályosodó álláspontot, programot, feladatot érezheti mindenki magáénak. Így válunk közösséggé, a közéleti szereplők pedig így lehetnek hitelesek. Véleményem szerint a felelős politika azt jelenti, hogy, ha fogcsikorgatva is, de képesek vagyunk együtt mozdulni!
Kérdezett: Stefan Renáta Népújság (Marosvásárhely)

Kutatások a Sapientia EMTE-n
A gazdasági fejlődés letéteményesei
Nemrég a Petru Maior Egyetemen, a Román Műszaki Tudományos Akadémia konferenciáján dr. Kolozsváry Zoltán arról értekezett, hogy merre tart az anyagismeret tudománya a XXI. század elején. A rendezvényen a Sapientia EMTE-t is képviselték, hiszen, bár fiatal egyetemről van szó, az oktatási intézményben is foglalkoznak a műszaki tudományok terén kutatással. Az említett esemény kapcsán dr. Balog Adalbert professzorral, kari kancellárral beszélgettünk.
– Tudomása szerint mennyire foglalkoznak Romániában komoly műszaki tudományos kutatással?
– Vannak olyan műszaki felsőoktatási és kutatóközpontok, amelyek kiváló szakemberekkel, kutatókkal rendelkeznek. Összességében nem állunk rosszul sem a szellemi tőke, sem az infrastruktúra területén, de természetesen sokkal több anyagi ráfordítás kellene az ország és az EU részéről, mivel az egyik legdinamikusabban fejlődő területről van szó. Lépést kell tartani a korral, így folyamatosan pótolni, cserélni kell a berendezéseket, a különböző műszereket ahhoz, hogy a mai követelményeknek és igényeknek megfelelő kutatást végezhessünk bármely műszaki területen.
– Miként ösztönzik a kutatást az EU-tag Romániában?
– Vannak EU-s és hazai kutatásra szánt pályázati kiírások. Ezek elég komoly anyagi támogatást jelentenek. Jelenleg is több ilyen pályázat kiírását várjuk a Sapientián is.
– Ezt azt jelenti, hogy az egyetemnek van elképzelése, kutatási terve, programja?
– Jelenleg az anyagtudományok, folyamatirányítás, beágyazott rendszerek, robotirányítás, villamos hőtechnika, fogaskerékhajtások, mechnizmusok és robotok, biológiai méréstechnika és jelfeldolgozás, biometrikus hitelesítés, mesterséges intelligencia, növényvédelem és fajtarezisztencia, kertészeti tudományok terén folynak műszaki jellegű kutatások. Ez igen széles skála, ami bizonyítja, hogy, amint ön is említette, bár az egyetemek között fiatalok vagyunk, igen komoly szellemi tőkével rendelkezünk, amelyet a kutatás terén is hasznosítunk mind a diákok, mind a tanárok részéről.
– Konkrétabban milyen kutatási programok vannak folyamatban a Sapientia marosvásárhelyi karán?
– Új biológiai méréstechnikai eljárások fejlesztésével, korszerű analóg és digitális jelkondicionáló technikák bevezetésével, illetve a beágyazott mérőhálózatok fejlesztésével foglalkozunk. Újrakonfigurálható áramkörökre, illetve mikrovezérlőkre épülő, digitális áramkörökön megvalósított beágyazott rendszereket tervezünk. Folyamatban van a rendszer kivi-  telezése, tesztelése. Ezenkívül folyamatban van a noninvazív EEG jelek mérése és feldolgozása a neuroprotézis típusú rendszerek vezérlése és szabályozása céljából. Egy igen érdekes korszerű technológiával is kísérletezünk: a klaszterező és részlegesen felügyelt klaszterező algoritmusok, evolúciós algoritmusok digitális jel- és képfeldolgozásával a beszédtechnológiában, amely a folyamatos beszédfelismerés, beszédszintézis, nyelvi erőforrások fejlesztésében nyilvánul meg. Tanulmányozzuk az alkalmazást nagy adatbázisokkal, élettani rendszerek modellezésével és szimulációját valamint a protein együtthatási hálózatainak virtualizációs technikáit. Egy másik ilyen kísérlet a hőkezelés plazmájának tanulmányozása lokális plazmadiagnosztikai módszerrel, a különböző acélok hőkezelését nitrogén-hidrogén plazmában, DCPN, illetve ASPN módszerrel. Vizsgáljuk a reaktív plazmaporlasztási folyamatban megvalósított vékony rétegek növekedési mechanizmusát a gázösszetétel és mikroszerkezet vonatkozásában. Követjük a folyamatparaméterek optimalizálását, a reaktív gáz hozamának függvényében tanulmányozva a (Ti, Al, Si, N) összetételű vékony rétegeket. Ennek keretében transzmissziós elektronmikroszkópos szerkezetvizsgálatot végzünk a TEM módszer alkalmazásával a nanokristályos vékony rétegek mikroszerkezetének feltárása céljából. Vizsgáljuk az oxigén adalékelem hatását a TiN alapú vékony rétegek mikroszerkezetének kialakulásában. Ugyanakkor tanulmányozzuk a textúra kialakulását ellenőrzött paraméterű modellkísérletekben a megvalósított TiOxNy rétegek esetében az adalékelemek koncentrációja függvényében. Követjük a plazmaállapotot a két reaktív gázt használó porlasztási folyamatban. Ugyanakkor az optikai spektrum és a tömegspektrum mérése által egy adaptív szabályozási rendszert fejlesztünk ki. Egy másik szakterületen, a teljesítmény-elektronika terén a villamos hajtások és ipari folyamatok irányítását vizsgáljuk. Dolgozunk a teljesít-ményelektronikai konverterek, villamos hajtások, villamos hőtechnikai alkalmazások, valamint ezek irányítási eljárásainak a fejlesztésén. Egy komoly, talán a tudományos-fantasztikus filmekben látott módszerrel, a biometrikus hitelesítéssel is kísérletezünk. Ez elsősorban az online aláírás ellenőrzésére vonatkozik, szenzoradatok alapján, mozgásformák felismerésével. Ennek egyik érdekessége a billentyűzés ritmus alapú jelszó ellenőrzése mobil eszközökön. Folyamatban van még a veszélyes környezetben dolgozó robotok számára a távvezérlésre alkalmazható irányítási algoritmusok, pályatervezési eljárások, valamint kommunikációs protokollok kidolgozása.
– Valóban igen széles skálán mozog mindaz a tudományos kutatás, amellyel foglalkoznak a Sapientián, nem maradnak le bármely más egyetemtől, vagy kutatóközponttól, ahol az említett területeken a csúcstechnológia innovatív folyamatain dolgoznak. Mindez talán garancia lehet arra is, hogy a Sapientia EMTE műszaki karán végzett diákok bárhol megállják a helyüket. Van-e visszajelzés arról, hogy milyen eséllyel helyezkedhetnek el azok a diákok, akik itt a műszaki szakokon kiválóan fejezték be egyetemi tanulmányaikat, netán részt vettek valamely kutatási programban?
– A diákok a négy év alapképzés és két év magiszteri (mesteri)fokozat során teljes jogú tagjai lehetnek a kutatócsoportoknak, az eredményeket hazai és magyarországi tudományos diákköri vagy más konferenciákon ismertethetik. Mindez komolyan hozzájárul később, a szakmában való elhelyezkedéshez. A legjobb diákok nyilván doktori képzésen is folytathatják tanulmányaikat. Általában a szakmában való elhelyezkedés nem gond műszaki területen. Nagyon örülünk annak, hogy minden évfolyamon vannak szép számmal a kutatás iránt érdeklődő hallgatók, néhányan jelenleg oktatóinkká váltak.
– Mit kellene tenni azért, hogy a kutatás fellendüljön Romániában az egyetemeken?
– Visszatérnék arra, amit már említettem: nagyobb anyagi hátteret kellene biztosítani az innovációnak, előtérbe helyezve az alkalmazott műszaki kutatásokat, mivel ezek jelenthetik az egyik legnagyobb szellemi tőkét egy adott országnak. Az eredményeket, a találmányokat, a különböző technológiai fejlesztéseket a legnagyobb cégek is keresik, alkalmazzák, s ezzel együtt a kiváló szakembereket. Ez lehet a gazdasági fejlődés valódi garanciája, jövője.
Vajda György Népújság (Marosvásárhely)

Bőröndben viszi az irodalmat a határokon túlra
„Hiszem, hogy a versek térképek, iránytűk az életünkben. Őket követve juthatunk el egy békés, szeretettel teli világba. Olyan világba, amelyet mi, emberek alkotunk meg. Kultúránk és verseink segítségével” – ezt vallja Tóth Péter Lóránt, kunszentmiklósi testnevelés–történelem szakos tanár, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó, versvándor, aki október rendhagyó történelemórát tartott a Csiky Gergely Főgimnáziumban Forr a dal márcímmel.
Időutazás volt a javából, megelevenedtek az ’56-os események, a Corvin közi srácok, a 60 évvel ezelőtti Budapest vérrel színezett utcái. A Corvin közi hősökről szóló pódiumműsorát az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körúton mutatja be Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyaroknak, a turné első állomása Arad volt.
Az ötvenhatos eseményekről szóló pódiumműsorán kívül átviszi a határokon József Attila verseit a Vasútállomáscímű rendhagyó irodalomórával, készített Hajvert Ákossal közös műsort a magyar irodalom legszebb verseibőlNem mondhatom elcímmel. Emellett mintegy tucatszor előadták a Tanár úr, kérem című gyermekvers-válogatást, az általa vezetett kunszentmiklósi Versmondó Stúdió gyermektagjaival.
Péterrel a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában beszélgettünk két előadás között.
 – Második alkalommal vagy Aradon. Hogyan kezdődött ez a történet?
– Tavaly úgy döntöttem, hogy 12 év után abbahagyom a tanítást. Az utóbbi években visszajött az életembe a versmondás, és annyira átvette a helyet a tanítás mellett, hogy úgy éreztem, mindkettőt nem tudom megfelelően csinálni. Beadtam egy pályázatot 147 határon túli iskolába, így jutottam el Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Korábban sokat jártam a Vajdaságba és Kárpátaljára, ott már megvolt a kapocs. Erdélyt úgy céloztam meg, hogy felmentem a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség honlapjára, és az ott lévőknek – van vagy 60 név – levelet írtam. Abból a 60-ból visszaírt Rogoz Marianna, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium tanára, hogy őt ez érdekelné. Felvettük a kapcsolatot, majd úgymond „lepasszolt” Spier Tündének, az iskola aligazgatójának, akinek a segítségével idén áprilisban jöttem először Aradra a Vasútállomáscímű előadással (József Attila verseit és életrajzi adatait felhasználva összeállított műsor – szerk. megj.). De egy jól működő kapcsolatnak jövője is van, így megint itt vagyok, ezúttal az ötvenhatos forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából, szintén egy rendhagyó történelemórával.
– Hol találkozik a testnevelés az irodalommal? Hogy kerültél a tornateremből a könyvek közé? – ha fogalmazhatunk így…
– A versmondással már nagyon korán megismerkedtem, édesanyám rengeteg mesét, verset olvasott, azt mesélik, hogy másfél évesen mindenféle beszédhiba nélkül mondtam az Öreg néne őzikéjét. Nagyon szerettem a meséket, verseket. Az iskolában, szünetekben mindig ki kellett menni az udvarra, de én rendszeresen visszaszöktem az osztályterembe, és megkértem a takarító nénit – aki a mai napig emlegeti azokat az eseteket –, hogy ne szóljon senkinek, ne áruljon el. Ilyenkor bebújtam a tanári asztal alá, és ott olvastam. Mikor mit, verseket, a Winnetou-s könyveket stb. 13–14 éves koromig rendszeresen szavaltam. 13 éves koromban jelentkeztem a Ki Mit Tud?-ra, megnyertem a megyei döntőt, bejutottam az országosra. Ha ott tovább jutok, akkor már következett volna az élő show a televízióban. Soha nem felejtem el, hogy a döntő előtti napon volt egy atlétikaverseny Kunszentmiklóson, én kimentem szurkolni. Egész nap szurkoltam, kiabáltam, másnapra annyira berekedtem, hogy nem jött ki egy hang sem a torkomon, soha nem történt még ilyen azóta sem, de azelőtt sem. Ennek ellenére elmentem a döntőre, előadtam a verset, amennyire tudtam rekedten, suttogva. A zsűritagok már mind ismertek, hiszen ők juttattak az országos szakaszra, de ekkor Hegedűs D. Géza színész, a zsűri elnöke, azt mondta, hogy így nem juttathatnak tovább, mert nem lenne tisztességes a többiekkel szemben. Ez nyilván egy korrekt döntés volt, de ettől függetlenül akkor valamit elvágtak bennem, és onnantól kezdve hagytam a versmondást, elkezdtem kosárlabdázni. Így történt, hogy 14 éves koromban kosárlabdázó akartam lenni, öregapám sportoló volt, a családban nagyon sok tanár volt, tulajdonképpen így lettem testnevelő tanár.
– Hogy kezdődtek a versműsorok? Hogyan épül fel egy pódiumműsor?
– A versektől igazából sosem szakadtam el, mindig sokat olvastam, hallgattam megzenésített verseket. Olyan 28–29 éves lehettem, amikor az önszorgalomból tanult versekből összeállt egy adag József Attila. Akkor megkerestem Balogh Mihály tanár urat, hogy segítsen nekem színpadra vinni a verseket. Mikor összeraktuk, annyira beszippantott, annyira megjött hozzá a kedvem, hogy elkezdtem versmondó versenyekre járni, meg is nyertem azokat, majd jöttek az első pódium estek. Elsősorban középiskolásoknak szánom előadásaimat. Ha aVasútállomásról meg a Forr a dal már-ról beszélünk, adott volt, hogy iskolákba fogok menni, tehát ebből következik, hogy úgy kell a témát tálaljam, hogy a diák találjon közös pontot a saját és József Attila életével, problémáival, vagy másik esetben találjon valamit, ami közös vele és a Corvin közi srácokkal. Az alapvető, lényeges pont ez volt, a másik pedig az, hogy ezekben az előadásokban legyen vers. Mivel én versmondó vagyok, és hiszek abban, hogy egy verssel sokkal több mindent el lehet mondani, mint 20 perc történelmi, vagy irodalmi magyarázattal, ezért kézenfekvő, hogy versnek kell benne lenni.
 – Ilyen témához nyúlni ma, ezt a korosztályt megcélozni nem merészség? Miért tartod fontosnak, hogy diákokat szólíts meg ily módon?
– Mert – bármennyire is elcsépelt közhely, de –, ők a jövő. És igen, merészség. De úgy gondolom, hogy a művészetekkel igenis meg lehet fogni a gyereket. Minden korszak felnőtt és bölcs emberei mondják, hogy „bezzeg a mi időnkben, bezzeg a mai fiatalok”. Ez talán még az egyiptomiaknál is elhangzott, hogy „bezzeg így, bezzeg úgy”. Jó lenne végre kicsit elfelejteni ezt a gondolatvilágot, és egész egyszerűen felkészíteni őket, a mai fiatalokat, megmutatni azt, hogy hogyan élhetnek, hogyan tudnak változtatni a saját életükön, világukon. Ezért lehet és kell példákat hozni a múltból. Szerintem nem lehetetlen a fiatalok irodalom/versek iránti érdeklődését felkelteni.
– Neked vannak erre módszereid?
– Én szerencsés vagyok amiatt, hogy tanár vagyok. Nekem ez a közeg nem ismeretlen. Ezek az előadások nagyon jól működnek az iskolai közegben. Abszolút azt gondolom, hogy ha szerencsésen összeáll a történet, akkor el lehet indítani a gyermekekben valami szikrát. Az irodalomban, a történelemben – de nem csak! – annyi minden van, amihez nyúljunk, és az már csak rajtunk múlik, hogy hogyan tálaljuk ezt a diákoknak. És ha szerencsések vagyunk, akkor összeáll a történet.
 – A jelenleg „futó” projekteken kívül készülsz valami újjal a jövőben?
– 2017-ben Arany János születésének 200. évfordulója lesz, ez alkalomból Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel készülök egy újabb rendhagyó irodalomórával. Mivel nagyon érdekel Márton Áron püspök életútja, sorsa, Non recuso laborem címmel tervezek egy emlékműsort. Szeretnék szemezgetni az erdélyi magyar irodalomból is, melynek tárháza szinte kimeríthetetlen. A Vasútállomáscímű műsorom azonban még sokáig repertoáron marad.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)

Filmmel, könyvvel, emlékérmekkel
Emlékezés 1956-ra
Filmmel, könyvvel és emlékérmek átadásával emlékezett 1956-ra a Romániai Magyar Demokrata Szövetség október 28-án: bemutatták az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilmet, Benkő Levente Volt egyszer egy ’56könyvét, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor Emlékérmeket nyújtott át 1956 erdélyi hőseinek.
Víg Emese, a dokumentumfilm szerkesztője elmondta, a bemutatott kolozsvári film tulajdonképpen egy részlete a teljes sorozatnak, amelynek készítése során próbálták feltérképezni az erdélyi ’56-os eseményeket. A vetítést követően Dávid Gyula az ’56-os eseményeket történészi olvasatban mutatta be. Beszélt a Bolyai egyetem diákjainak a magyarországi forradalmárokkal vállalt szolidaritásáról, a halottak emlékére viselt fekete karszalagról, illetve az 1956. november elsejei házsongárdi gyertyagyújtásról is.  Nagy Benedek, mint ’56-os elítélt az elhangzottakra reagált: „Mit mondhat az ember 60 esztendő után? Kivételes túlélők vagyunk” – mutatott rá.
Kelemen Hunor szövetségi elnök ünnepi beszédében kiemelte: A hegeli gondolat szerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. A szabadságért való harc mindig a megújulás története is. A történelem során ez így volt a mi nemzetünk életében, bár a számos szabadságharc szinte egyike sem végződött fényes győzelemmel. Ha csak az utolsó két nagy korszakjelző, nemzedékeket meghatározó szabadságharcra gondolunk, az 1848-49-es és az 1956-os forradalmakra, győzelemről nem lehet beszélni.
Egyik is, másik is elbukott ugyan, de a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát, a történelmi létre való törekvést megalapozta. Ez bátran elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt Erdélyben, Romániában csatlakoztak. Nem fegyverrel álltak a forradalom oldalára, hanem mindenekelőtt szívvel és lélekben, szolidaritással és olyan gondolatokkal, amelyek a szabadságszerető emberben nap mint nap életre kelnek és meghatározzák döntéseit, választásait. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nem csak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. (…)
Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21 században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság az mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot.
Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség, mert nem bőrkabátban áll az utcasarkon és figyel. Nincs középen egy tisztán látható vonal, aminek egyik oldalán állnak ők, a másik oldalán állunk mi. 
Egyetlen dolog bizonyos: mi, az erdélyi magyar közösség, elsősorban és mindenek előtt magunkra számíthatunk. (…) Három dologról viszont még tudjuk, hogy biztosan az ellenségünk: a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség. Ha nem bízunk egymásban, akkor közösségünk gyengülni fog. Ha céljainkban elbizonytalanodunk, akkor legyőznek bennünket. Ha hagyjuk, hogy megrendüljön a bizalmunk egymásban és magunkban, akkor az a bizonyos szabadságért folytatott küzdelmünk is veszélybe kerül. Ha eluralkodik a kishitűség, a közösségi lét perspektívái beszűkülnek, és akkor az egyéni túlélés marad, ami a közösség szempontjából a véget jelenti.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Egy olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzszilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak.”
Kelemen Hunor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében Szabadság-szobor Emlékérmet adott át Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak. Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Farkas Viktória elnökkel
Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek számára
Az Aradi Máltai Segélyszolgálat karitatív munkája nem csak a megyeközpont, hanem Arad megye jelentős részének a szociális életére is kiterjed. E munkát Farkas Viktória elnökkel próbáljuk számba venni.
– Mi az, amivel a Segélyszolgálat rendszeresen foglalkozik?
– Kezdeném azzal, hogy a központi raktárunkból heti rendszerességgel ruhaneművel, ágyneművel szolgáljuk ki a nyilvántartásainkban szereplő aradi rászorultakat. Rajtuk kívül rendszeresen felkeresnek a vidéken tevékenykedő Máltai tagok is, akik egy-egy ottani csoportért felelnek. Éppen ezért, ugyancsak ruhaneműt és ágyneműt, illetve használati cikkeket, olykor kisebb bútorokat is elvisznek az ottani rászorulók részére.
– Miféle használati dolgokat tudnak adni?
– Gyakran megesik, hogy felszámolnak egy-egy lakást, amiből a tulajdonosok által nem igényelt konyhai felszereléseket, más használati cikket nekünk adnak, a rászorultak közötti kiosztás céljából. Egy időben tisztálkodó, illetve mosószerek kiosztására is volt lehetőség, a nyugati partnereink jóvoltából.
– Milyen módon jutnak hozzá a hazai felajánlásokhoz?
– Rendszeresen meghirdetjük, hogy bármilyen felajánlást köszönettel elfogadunk intézményektől, magánszemélyektől egyaránt. Szomorúan kell hozzátennem, hogy nem igazán van sikere az adománykérésnek. Egyrészt azért, mert a felajánló nem tudja elhozni. Olyankor a Máltai kisbusz házhoz megy, csakhogy a felajánlott dolgokat a legtöbb esetben ki kell válogatni, nehogy megsértsük velük a rászorulókat. A felajánlók legtöbbje viszont azt szeretné, ha a feleslegessé vált egész holmit elhoznánk, ami tárolási, felhasználási gondokkal jár.
– A felajánlott ruhaneműk mosásra szorulnak?
– Mosni nem szoktuk, de a zsákos ruhát ki kell válogatni. Mert tisztelet a kivételnek, van, aki szépen becsomagolva, kimosva, szelektálva ajánlja fel, azokon érzik a mosószernek az illata, mások viszont egyre-másra zsákba tömik őket. Utóbbiak szelektálásra szorulnak, a használhatatlanok a szemétbe kerülnek. Természetesen, a Nyugati Jelenben közzé tett felkérések nyomán, a közölt program szerint továbbra is szeretettel várjuk a felajánlókat. Sajnos, a németországi Herzogerrathban működő partnerünktől idén még nem kaptunk segélyszállítmányt, de eddig megőrizték azt a szokásukat, miszerint nálunk megvásárolják a segélynek szánt kétfajta élelmiszert, amiből 5-6 kilós csomagokat állítunk össze. Tavaly a tőlük kapott élelmiszerből 145 ilyen csomagot állítottunk össze, amelyeket karácsonyra kiosztottunk a rászorulók között. Ugyanakkor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumától is kaptunk 2 zsák lisztet, amelynek egy részét már kiosztottuk, más részét párosítani próbáljuk a kiosztáshoz más élelmiszerrel.
– Az Aradi Máltai Szeretetszolgálatnak van-e olyan programja, ami a fogyatékkal élők felkarolására irányul?
– Több ilyen személy is szerepel a nyilvántartásunkban. Példának okáért, egy aradi hatgyermekes asszonynak a legnagyobb fia szellemi fogyatékos. Az édesanya gyakran felkeres, és a készletünkből válogat olyan ruhaneműket, amelyek megfelelnek a fiának. Egy kisszentmiklósi asszonynak is van egy mozgássérült leánya, akinek egyszer-használatos pelenkákat adtunk, de a Tarafuli utcából is rendszeresen felkeres egy asszony, akinek ruhaneműt, ágyneműt, ünnepekre tartós élelmiszert is adunk a mozgássérült gyermeke számára. A vidékiek közül megemlíthetem azt a simonyifalvi asszonyt, akinek a fiát ketrecben kellett őrizni. Amíg a fia élt, rendszeresen segítettük, a németországi partnerünk is felkereste egy jókora segélycsomaggal, sőt pénzt is adott neki. Seprősön, a falu kondásának 13 gyermeke van, közülük egyik kiskorút valaki autóval elütötte, én szerveztem meg a kórházba való szállítását, hogy megmentsék a lábát. Azt nem kellett amputálni, viszont mozgássérült maradt. Éppen ezért, a németországi partnerünk többször támogatta anyagilag. Ugyanakkor van egy olyan munári mozgássérült is, akit a férjem többször elszállított a szegedi klinikára, kivizsgálás céljából.
– Az aradi éjjeli szálláson lakó támogatottak között vannak-e fogyatékkal élők?
– Azok között sok a szellemi sérült, ami a sanyarú sorsuk, a kiszolgáltatottságuk miatt állt be.
– A betegségük nem a bódítószerek rendszeres belélegzésétől keletkezett?
– Mivel ott rendszeres orvosi felügyelet van, a bódítószerek használóit nem engedik be, azokat kiszűrik, meg nem is mennek oda. Aradon, a kürtösi úton kialakult nyomortanyán viszont van egy Erzsi néni, aki rettenetes körülmények között él együtt a gyermekeivel és az unokáival. Tudtommal a gyerekek között nem egy van olyan, akinek – feltételezhetően koldulás céljából – kicsavarták a lábait. Arra készülök, hogy segélycsomagokkal felkeressem őket, illetve felmérjem az életkörülményeiket. Ezen túlmenőn 5 tolókocsink, sok járókeretünk és mankónk van kölcsönadva mozgássérülteknek. Ilyen segédeszközökért gyakran telefonálnak, sajnos már csak mankóval tudunk szolgálni.
A kollégáimmal együtt, nagyon hálásak vagyunk, amiért a családi életünk mellett, immár 25 éve szolgálhatjuk a rászorult vagy a fogyatékkal élő embereket.
– Kérem, beszéljünk a Máltai Nyílt Kapuk programról is!
– Azok évente többször megszervezett, nagyobb kaliberű rendezvények. Az alkalmakra nem csak meghirdetjük, hanem Aradról és vidékről is meghívjuk a nyilvántartásunkban szereplőket, illetve Máltai tagjainkat. Olyankor a raktárban lévő készletekből a székházunk udvarán felállított asztalokra olyan ruhaneműket, lábbeliket, használati cikkeket rakunk ki, amelyekre szükségük lehet az aradi és a vidéki rászorulóknak. Ilyenkor, a hozzánk betérőket meg szoktuk kínálni zsíros kenyérrel vagy a helyszínen sütött, gyümölcsízzel töltött palacsintával. A nyáron Sipos György majláthfalvi nagygazda, egy vadásztársaság közvetítésével 45 kiló vaddisznóhúst ajánlott fel az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak. A húsból a helyszínen pörköltet főztünk, amivel megvendégeltük a rászorulókat, de a Máltai tagjainkat is. A nemes lelkű felajánlásért ezúttal is köszönetet mondunk. Ugyanazon a rendezvényen, egy temesvári származású, Ausztriában élő Máltai lovag is részt vett. Elmagyaráztuk neki, miről van szól. Lefotózta az eseményt, majd megjegyezte: az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak nincs ugyan intézményes rendszere, de áttekintve a tevékenységünket, illetve az országos szervezethez rendszeresen benyújtott jelentéseinket, elmondható: évente nagy létszámú rászorultat, illetve Máltai tagot fog össze. Tavalyelőtt összesen 6200 személyt szolgáltunk ki, beleértve az Aradon közvetlenül, illetve vidéken a Máltai tagjaink közvetítésével kiszolgált rászorulókat is. Ezen kívül jó kapcsolatot ápolunk a székház udvarában működő Nyugdíjas Klub tagjaival, az Aradi Nyugdíjasok Ligájának a rendezvényeit is rendszeresen támogatjuk a tombola-csomagjainkkal.
– Tavaly milyen programjaik voltak?
– Annak ellenére, hogy nincs intézményes rendszerünk, tavaly összesen 23 programot szerveztünk. Ebben olyanok is szerepelnek, mint családoknak, illetve magánszemélyeknek végzett ügyintézés, a rászorultak körében gyakorolt keresztelés. Eszerint, magam eddig 6 rászorult családnak a gyermekét kereszteltem meg a Mosóczy-telepi katolikus templomban. Ezenkívül, a rászorulók bármilyen gondjában a rendelkezésükre állunk. Most éppen egy kisiratosi család által felajánlott ház teljes berendezésének az elszállításán, a rászorulók közötti kiosztásán dolgozunk.
– Tehát akinek felesleges bútora, lakásberendezése van, forduljon bizalommal az Aradi Máltai Segélyszolgálathoz?
– Természetesen, a kisbusszal elszállítható dolgokat a megfelelő családokhoz juttatjuk. A közelmúltban történt meg, hogy az Oituz utcában egy család nagy összeget örökölt, ezért az egész bútorzatát, a lakás felszerelésével együtt felajánlotta. Szinte az egészet egy olyan székesúti családnak adtuk, amelynek a háza leégett. Szerencsére, a károsultnak van egy kisteherautója, amivel mindent el tudott szállítani.
Orvosi tanácsadás, szegedi kivizsgálások
– Milyen más tevékenységet folytatnak?
– Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek, főként az idősek számára. Az elmúlt évekhez viszonyítva, idén e szolgáltatásunkat nagyon sokan vették igénybe. Minden hétfői programunkon részt vesz dr. Naghiu Paraschiva általános orvos, aki orvosi tanácsokkal szolgál nem csak a látogatóknak, hanem a betelefonálóknak is. Ugyanakkor közreműködünk a szegedi Medicenterbe történő szállításuk megszervezésében, az illető osztályhoz való telefonos programozásukban. A szolgáltatás lényege: a pácienst a lakásától szállítjuk a szegedi klinikára, illetve vissza. Nekünk csak a szállítási díjat fizeti, míg a Klinikán be kell fizetnie a 8500 forint körüli vizitdíjat, amiből a Klinika 10%-ot visszaszámol nekünk. Mi viszont visszaadjuk a páciensnek. Nem nagy értékről van szó, inkább gesztusnak szánjuk. Tekintve, hogy a psichológusunk Temesváron dolgozik, miközben nálunk kevés páciense volt, ezután csak igényre rendel nálunk is. Ugyancsak Máltai tevékenységnek számít a jogi szolgálat, amit Kiss Délia jogtanácsos végez, igényre.
– Hány munkatárssal dolgoznak?
– Jelenleg 45 aktív tagunk van, akik közül 25 szinte minden héten felkeresi az 5 személyből álló raktár-csoportot. Természetesen, valamiféle segítőszándéktól felbuzdulva, mintegy 80 bejegyzett tagunk van, akik közül sokan nem aktívak. Ezzel együtt, bárkit beveszünk, akiben munkál a segítőszándék.
– Van-e utánpótlás, vagyis ifjúsági csoport a szervezetben?
– Sajnos, nincs, mert a fiatalok nagy része dolgozni kényszerül. Ezzel együtt, néhányan érdeklődnek az önkéntesség iránt. Itt mondom el, hogy meghívást kaptunk a szeptember 24-én megszervezett Sepsiszentgyörgyi Máltai Segélyszolgálat 25 éves évfordulójára, ahol nagy hangsúlyt fektettek az ifjúsági Máltai csoport működésére. Bevezették a résztvevőket a fiatal rászorultakkal való bánásmód, kommunikáció gyakorlatába. A fontosságát gyakorlati példával támasztom alá: múlt héten felhívott egy idősebb ismerősöm, aki elmondta, hogy szerény körülmények között élő fiatal család szorul támogatásra, de szégyellnek segítségért folyamodni. Természetesen, megkértem az ismerőst, hogy keressen fel, és maga vigye el nekik a szükséges támogatást, a téli ruhákat és a lábbeliket. Szerencsére, vannak olyan jóérzésű adományozók, köztük ifj. Kárpáti Béla és családja, akik nagyobb értékű, kimondottan daganatos betegséghez használatos gyógyszert ajánlottak fel, ugyanakkor egyszer használatos, felnőtt pelenkákat is adományoztak az arra rászorulóknak.
Huszonöt éves az Aradi Máltai Segélyszolgálat
– Ön mióta, miért végzi a Máltai munkát?
– Előbb elmondom: október 22-én tartotta 25 éves jubileumát a Romániai Máltai Segélyszolgálat országos szervezete. A kolozsvári Szent Mihály templomba, Máltai lobogókkal bevonult országos szervezet nagyszámú képviselői, Máltai lovagjai és Máltai dámái részvételével megtartott ünnepségen Excellenciás dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta az ünnepélyes szentmisét, amelyen részt vett az országos szervezet lelki vezetője, ft. Kovács Sándor esperes, minden filia lelki vezetőjével együtt. Dénes Mihály elnök és Tischler Ferenc főtitkár igen szépen beszéltek az elmúlt negyedszázadban kifejtett karitatív munkánkról. Tehát én is 25 éve dolgozom. A mi szervezetünket sokat segíti ft. Hegedűs János simonyifalvi plébános, aki nem csak a csíksomlyói búcsúkra, hanem legutóbb a Maria Zellben megtartott búcsúra is elkísért, vezette út közben a zarándokok imáit, énekeit.
– Mikorra tervezik a következő Máltai Nyílt Napot?
– Adventben rendszeresen szoktunk, ezért idén is megszervezzük, amire adventi koszorúkat, díszeket is készítünk, amelyeknek az értékesítésével próbálunk anyagiakat szerezni a karitatív munkához.
– Honnan kapnak anyagi támogatást ahhoz?
– Vannak jószívű, rendszeres támogatóink, akik kisebb összegekkel, esetleg gabonával, olykor élelmiszer csomagokkal segítik a munkánkat. Az adományokból a Máltai-tagok szép, egyben értékes tombolacsomagokat szoktak készíteni, amelyeknek a jelképes összegért való értékesítésével fedezzük a kiadásainkat. Ugyanarra fordítjuk a tagjaink által, nagyobb rendezvényeken sütött, gyümölcsízzel töltött, ugyancsak jelképes áron forgalmazott palacsintáknak az ellenértékét is. Igyekszünk a kiadásainkat a minimálisra csökkenteni, de a tagjaink is a lehetőségeik mértékében támogatják a Segélyszolgálatot. Visszatérve az eredeti kérdésre: én azért dolgozom immár 25 éve a rászorultakért, mert már fiatal koromban is feltekintettem azokra, akik segítettek a bajba jutottakon. Mivel már 25 éve teszem a dolgom, nagyon sokan ismernek, sokan keresnek és tisztelnek. Ezt bizonyítja, hogy már 6 rászoruló család bízta rám gyermekének a megkeresztelését. A 25 éves munkához hozzáfűzném: abban reménykedünk, hogy végre lesz egy olyan intézményes rendszerünk, ami lehetővé teszi majd nyaranta lelki gondozótábor megszervezését, ahol magunk között is, de a rászorulókkal, a sérültekkel is el tudunk majd beszélgetni, szeretetben együtt lenni. Az elmúlt vasárnap meghívott Bátkai Sándor, az arad-belvárosi baptista gyülekezet elöljárója a náluk megszervezett hálaadó ünnepségre, ahol bensőséges hangulatban adtak hálát az Úr jótéteményeiért.
Nos, magam azért vagyok hálás, mert 25 éve segíthetek a rászorulókon, és a Jóisten minden nap megadja azt a lelki nyugalmat és türelmet, amivel mindenkit végighallgatok és minden rendelkezésemre álló eszközzel a Máltai Segélyszolgálat Aradi Szervezetét támogathassam. A támogatóknak, de azoknak is köszönetet mondok, akik immár 25 éve velünk vannak, erősítik a csapatot, aminek a karitatív munkáját együtt szeretnénk folytatni.
– E munkához további sok lelki erőt és kitartás kívánok. Az eredményekhez gratulálok, akárcsak az országos ünnepségen kapott kitüntetéséhez, amiről beszélni sem akart.
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Őrtűz helyett Székely kapu
Bármilyen fiatalosnak tűnik, Borbély Zsolt Attila politológus immár több mint két és fél évtizedes közírói múltra tekinthet vissza. Aki figyelemmel kísérte ez irányú tevékenységét, tudja, hogy a politika iránti érdeklődése már az „apai szárnyak” alatt kezdődött még 1990 táján, amikor megindult a hazai magyarság önszerveződése, megalakult érdekvédelmi szervezetünk. Ebben a temesvári Borbély Imre aktív, vezető szerepet vállalt, tagja volt a szép reményekkel induló RMDSZ első csúcsszerveinek. Egy ideig.
Emlékszünk azokra a szép időkre, amikor a szövetségben egy ideig még mindenki számára központi kérdésnek az autonómia számított. Az erről született határozatok megvalósítása viszont nem került terítékre egyetlen romániai törvényhozó fórumon sem, A szatmári eskütétel is csak amolyan figyelemelterelő, a magyarság elvárásainak kirakatszerű prezentálása volt. Elsősorban a szövetség egyes vezetőinek defenzív, megalkuvó, a román politikai vezetéssel lepaktáló politikája miatt hiúsult meg a lényegre törő kísérlet. (Lásd a neptunosok árulását.)
Most már Markó Béla, az RMDSZ korábbi szövetségi elnöke is elismeri, hogy a romániai magyarság (székelység?) autonómia kérdése lényegében a szövetség kormányszerep-vállalásával kikerült a követelések közül. És azóta sem sikerült azt aktuálissá tenni, pedig ez nemzetiségi megmaradásunk kulcskérdése. E problémában eredménytelen maradt a 2009-es székely autonómia-gyűlés, de a 2014-ben benyújtott székely autonómia-statutum sem került megvitatásra még a parlamenti szakbizottságban sem. A könyv írásai végigkísérik e kérdés alakulását, talán ezért is kapta a most megjelent kötet a találó a Székely kapu a magyar világra címet. Különben vasárnap szerte a Székelyföldön őrtüzek gyúltak az autonómiáért. A szórványban ezt nem lehet megvalósítani. Vegyük úgy, hogy az aradi őrtűz a könyvbemutató volt.
A könyv szerzője már egyetemi évei alatt kezdett el írni, több lap is közölte elemzőit.
A nagy sikerű Kapu folyóiratban megjelent írásaiból készült válogatáshoz a neves történész, az Aradon is többször előadó Raffay Ernő történész írt előszót. A könyvbemutatóra a múlt pénteken a Tulipán könyvesboltban került sor.
A kellemes hangulatú esten a szerző beszélgetőpartnere Toót-Holló Tamás, a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője volt. Ismerve Borbély Zsolt Attila tevékenységét, nagyon jól tömörítette a tematikát, a kérdéseket jól megválogatva építette fel az egész beszélgetést. Kiderült: Zsolt már 1995-ben jelentkezett a folyóirat főszerkesztőjénél, Brády Zoltánnál. Eljárt egy pesti ház hátsó udvari részén lévő szerkesztőségbe, ott ismerkedett meg több híressé vált személyiséggel, többek között Rózsa Flores Eduárdóval. A bolíviai-magyar állampolgárságú költőt, írót nevezte a bemutatón „igaz embernek”. (Emlékszünk még? Rózsa volt az, akit a bolíviai hatóságok 2008-ban a szó szoros értelmében egy szállodai szobában kivégeztettek.)
Talán nem véletlen, hogy a családi indíttatás után a folyóiratban közölt írások és a munkatársak közismerten nemzeti orientációja befolyásolta a fiatal közírót, hogy annak idején melyik oldalra állt. Az írások lényegében a magyar nemzeti történelem utóbbi két évtizedének az összefoglalója. Az est folyamán többször is szóba került a magyar jobboldal kialakulása, az, hogy miként sodródott át a nemzeti érdekek következetes védelmezői közé a FIDESZ, mit jelent a konstruktív ellenzék (lásd MIÉP) és vele szemben a mai. A nemzeti érdekeket az Európai Unió gazdaság- és migráns-politikájának kritika nélkül alárendelő, azt kiszolgáló MSZP, KD, Együtt, Jobbik stb. Jó beszélgetés alakult e témáról is!
Ha az estéről, a könyvről egyszavas jellemzést kellene megfogalmaznom, akkor az csak a nemzetféltéslehetne. A könyvbemutató a nemzetféltő aradi gondolkodók találkozója volt. 
Ujj János Nyugati Jelen (Arad)

Molnár Vilmos: „Inkább meghökkenteni szerettem volna az olvasót”
Mindig is a fikció érdekelte Molnár Vilmost, irodalmi szövegeiben a mi lenne ha..., mi lett volna, ha... kérdésekre igyekezett válaszolni. Úgy véli azonban, ennek csak úgy van értelme, ha a próza valamilyen módon kötődik a realitáshoz: akkor érvényesül igazán a fikció, ha hiteles a háttér, amely mögötte áll. A csíkszeredai író, szerkesztő, a Székelyföld folyóirat munkatársa az Álljunk meg egy szóra sorozat októberi rendezvényén beszélt erről a Bulgakovban, példaként pedig írásainak visszatérő szereplőjét, a nagymamát említette. Álmeséiben, ahogyan nevezi őket, egy kitalált nagymamáról ír, nyilván, valós elemeket, kisebb történeteket is beépít. Ettől hat annyira valószerűnek, hogy időnként megállítják az utcán, és nekiszegezik a kérdést: „egy az egyben” az ő nagymamájukról szól a történet, mégis honnan ismerte?
László Noémi költő, a sorozat házigazdája a szerző szépírói munkásságának kezdeteire is rákérdezett, amikor még a költészettel kacérkodott. – A prózaírók gyakran szokták versekkel kezdeni, de én annyira féltem a hosszabb szövegektől, hogy eleinte a verseknél is rövidebb műfajjal próbálkoztam. Az egymondatos aforizmáktól, amelyek közül K. Jakab Antal közölt le néhányat azUtunkban, eljutottam a négysoros versikékig; inkább szövegeknek mondanám őket, mert nem igazán voltak versek. Ezek is megjelentek az Utunkban, majd egy antológiában is, de mire ezáltal már szinte félig költőnek érezhettem magamat, addigra abbahagytam, és elkezdtem prózát írni – magyarázta Molnár Vilmos. Pozitív hatással bírt a rövid, versszerű szövegek megírása, elvégre ez „ráneveli, az embert arra, hogy odafigyeljen minden szóra, ettől aztán nagyobb súlyuk lesz a szavaknak”. Ha valaki egyből regényírásra adja a fejét, nem föltétlenül ügyel arra, hogy „minden szó minden szóval valahogy összefüggjön, találjon, felerősítse egyik a másikat”.
Harminc év költői termését gyűjti egybe a 2010-ben megjelentPostakocsi című könyve, Lövétei Lázár László ajánlása szerint „csupa felszabadult, vicces, okos, csuklóból vagy fáradtan, remegő kézzel írt verset” tartalmaz. Első novelláskötete, a Levél Szingapúrból 1993-ban látott napvilágot, majd Az értelmetlen csoda 1999-ben, Az olvasó fizetéséről 2000-ben és Az ördög megint Csíkban 2013-ban. Vannak, akik a nagyprózára vannak „beállítódva”, mások a rövidebb prózában tudják jobban kifejezni magukat, ez többnyire alkati kérdés, nincs is ezzel gond Molnár Vilmos szerint – a huszadik századi világirodalom egyik legjelentősebb alakjára, Borgesre utalt, aki egyáltalán nem írt regényt. A csíkszeredai novellista ennek ellenére nem zárja ki azt sem, hogy egyszercsak regénnyel rukkoljon elő. Egyelőre anyagot gyűjt hozzá, aztán majd megírja, de az inkább kisregény lesz, mintsem egy Háború és béke-szerű munka.
Tény, hogy a novellában jobban meg tudja ragadni a fikciót, s éppen azért, mert nem egy hosszú műfaj, a csavar is jobban hat, vagy pedig jobban sikerül kizökkenteni az olvasót. – Inkább meghökkenteni szerettem volna mindig az írásaimmal, de néha meglepődve tapasztaltam, hogy nagyokat nevetnek, még olyat is hallottam egy magyarországi irodalomkritikustól, hogy én vagyok az erdélyi stand-up comedy nagy öregje – jegyezte meg. Persze az abszurd, amelyre előszeretettel épít, közel áll a humorhoz, így aztán nem zavarja különösebben, ha nevetnek az írásain. Időnként Molnár Vilmos is meghökken, nem kell messzire menni: a leghétköznapibb helyzetekben eleve ott vannak az abszurd elemek, kinek-kinek a szemléletmódjától függ, hogy észreveszi-e őket.
Meglepődött néhány évvel ezelőtt is, amikor Szingapúrból kapott levelet, ezt a postai bélyegző igazolta. Talán valamelyik ismerőse „keveredett el” a délkelet-ázsiai országba, s ha már ott volt, nem hagyhatta ki, hogy meglepje ily módon, 3-4 oldalnyi szöveg kíséretében utalva a szerző ’93-as kötetére – „emlékezetes lehetett számára a könyv, vagy ha nem is az, legalább a cím megmaradt számára”, nyugtázta a rendezvényen. Azóta sem derült fény az illető személyére, a levelet viszont mind a mai napig őrzi egy dobozban, mint ahogy az összes többit is, amelyeket neki címeztek, majd egyszer előveszi és újraolvassa őket.
Az est folyamán álmeséi/minimálmeséi közül is felolvasott néhányat – például A kincsről és az igazságról, a Mese az üres négyzetekről és a Mese a bonyol színeváltozásáról című írásokat –, ugyanakkor a Milne-féle Micimackó párjának szánt regényéről is mesélt. Egyfajta játéknak indult, amikor megírta az első történetet Milne művének mintájára, „nem is utánzat, inkább egy másik variáns, amelyben Malacka a főszereplő”. Aztán annyira megtetszett a játék, hogy idővel újabb kilenc fejezetet írt. Meg is jelentek folyóiratokban, a kötet útjába viszont akadályokat gördítenek a Disney által megvásárolt szerzői jogok, emiatt 2026-ig kell várnia. De nem sürgős, van ideje, kivárja ezt is Molnár Vilmos.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

Kántor Zoltán: küzdelmes és hosszú út vezet az autonómia megszerzéséig
Küzdelmes és hosszú út vezet az autonómia megszerzéséig, bár elvi kifogás nem lehet ellene, nincs olyan nemzetközi testület, amely azt mondaná, kötelező megadni az autonómiát – hangsúlyozta Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója vasárnap az M1 aktuális csatornán.
Az igazgató a székelyföldi autonómiáról szólva azt mondta: jelenleg „nem áll a zászló” az autonómia ügyének a nemzetközi porondon, viszont sok kedvező példa van Nyugat-Európában. Megemlítette, hogy több fronton, a román közvélemény előtt és a nemzetközi porondon egyaránt tart a küzdelem a székelyföldi autonómiáért, az utóbbi években a magyarság – főleg a Székely Nemzeti Tanácsnak köszönhetően – egyre gyakrabban áll ki a nyilvánosság elé, erősítve a magyarok összetartozását, és egyben jelez a román kormánynak és a nemzetközi közvéleménynek is. Mindazonáltal az igazgató szerint a brüsszeli fórumokon belpolitikai ügyként kezelik az autonómiatörekvést, többségében a múltban sem volt nemzetközi támogatás, hanem belpolitikai tárgyalások révén jött létre autonómia.
Amint arról beszámoltunk, kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon, falvakon, városokon Erdély-szerte, illetve Budapesten is. A fővárosban a XXII. kerületben, Budafok-Tétényben gyúlt őrmáglya. Szabolcs Attila (Fidesz), a kerület országgyűlési képviselője, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, az esemény kezdeményezője az MTI szerint azt mondta: ha a székely nép nem létezne, az elmúlt ezer esztendőben kihalt volna a magyar szó a Kárpát-medencében és ma nem lennénk itt.
A Jóisten – folytatta – jókedvében teremtette a székelyeket, akik egy nagyon egyszerű dolgot akarnak, ez pedig az önrendelkezés, vagyis az autonómia. Annál is inkább, mert egy népcsoport nyelvi és kulturális megmaradásának garanciája az autonómia. Ezért a székelyek a területi autonómia eléréséhez kérik minden magyar támogatását és „nekünk kötelességünk segíteni ebben; az őrtüzekkel pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy az autonómia nélkül veszélyben a székelység jövője” – mondta Szabolcs Attila. A fővárosi megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Az SZNT szeptember végén Székelyföld autonómiájának napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Krónika (Kolozsvár) 

Szinérváralja: A héthegyű város
Örvendetes tény, hogy bővült a településbemutatók sora (Szinérváralja: A héthegyű város – Rendhagyó monográfia, Genius Kiadó, Nagybánya, 2015).
A kötet szerzői között huszonhat név sorakozik, a szerkesztők Sike Mária Márta és Tamási Attila, a Bányavidéki Új Szó főszerkesztője. Az előszóban olvashatjuk: „Ez a kis könyv olvasói elé szeretné tárni azokat a kincseket, amelyeket, mint életünk alkotóelemeit, ha nem ismerünk, vagy elfelejtünk, óhatatlanul elveszítünk. Ilyenek Szinérváralja és környékének kulturális hagyatékai, földrajzi-geológiai kincsei, biológiai-környezeti adottságai, ipari és mezőgazdasági lehetőségei és nem utolsósorban népességének rajza, amelyek bizony nagyon sok városnak és településnek nem adatnak meg”.
Valóban büszkék lehetnek a Máramaros megye nyugati részén elterülő, a hozzá tartozó két faluval – Sebespatakkal és Apaheggyel – együtt mintegy tízezer lelket számláló Szinérváralja lakói, a kisvároshoz valamilyen szállal kötődők, hogy rendhagyó monográfiát lapozgathatnak. A szerkesztők vallják: „Akár ismered, akár nem Szinérváralját és környékét, olyan írásokkal és képekkel találkozol, amelyek mögött e városban, e városért élő emberek állnak.”
A gazdagon illusztrált kötetben külön fejezet (Szinérváraljai arcképcsarnok) foglalkozik a település – ma már nem élő – leghíresebbnek vélt lakóival. A város legkiemelkedőbb szülötte, Sylvester János kora Európájának egyik legnagyobb humanista tudósa volt. Ő a magyar nyelv tudatos művelője, az időmértékes verselés gyakorlatba ültetője, az első magyar nyelvtan szerkesztője (Grammatica-Hungarolatina, 1539). Magyar nyelvre fordította a teljes Új Testamentumot, amely az első hazai nyomdában készült magyar nyelvű könyvünk (Sárvár, 1541). Kevesen tudják ugyanakkor, hogy a bibliafordításhoz függelékként fizikai, orvosi és gazdasági tárgyú szövegeket csatolt, amelyek eképpen a Magyarországon kiadott első természettudományi írásokká váltak.
Egykori Castrum Zynyr, későbbi Szinérváralja jelentős szerepet töltött be és tölt be ma is Bányavidék fejlődésében. Ezért is időszerű Gerber Ödön gyógyszerész, segélyegyleti pénztárnok XIX. század végi felhívása: „Azt hiszem, nem következetlenség Váralját is pártolni, hiszen ez éppoly kiegészítő része e megyének, mint bármelyik község vagy város, sőt miután városunk s e vidék nagy része szőlő- és gyümölcstermesztésből él, s ez vagy nem sikerül, ha pedig jól terem, pénz hiánya miatt el kell azt vesztegetni, annyival inkább megérdemlünk az árva vagy nemesi pénztárból egyletünk részére bizonyos letéteményt.” Igen, a szórványban élők, az identitásmegőrzés terén nehezebb helyzetben lévők mindig kiérdemlik az „erősebbek” pártfogását.
Végül néhány hiányosságra, esetleges pótolnivalóra is fel kell hívnom a figyelmet. Az egyes fejezeteknek, könyvrészleteknek nincs külön szerzője, ezért nem tudni, hogy ki milyen információért felel. Ugyanakkor helyenként esetleges, nem következetes és hiányos az adatok kiválogatása és bemutatása, azaz nagyobb odafigyeléssel kevesebb, könyvbe kívánkozó közérdekű információ maradt volna ki.
„A szülőföld megtartóerejéről (is) szól ez a könyv” – olvassuk a rendhagyó monográfia zárszavában. Szinérváralja szülötte vagyok én magam is, gyermekkoromat az ottani református parókián és lelki-szellemi vonzáskörzetében töltöttem el. Hat éven át szülőhelyem magyar osztályába jártam, ezért a bányavidéki magyar szó megmaradásáért felelősséget érzek. Utolsó és végső ajánlásképpen Sylvester Jánost idézem: „Itt vagyon az rendelt kincs, itt vagyon az kifolyó víz, / Itt vagyon az tudomány, amely örök íletet ád.”
Szinérváralja: A héthegyű város – Rendhagyó monográfia, Genius Kiadó, Nagybánya, 2015
Ábrám Zoltán Krónika (Kolozsvár)

Előadás és vélemények a Szent László térről
Hogyan alakult az évszázadok során Nagyváradon a Szent László tér és miként lehetett volna átgondoltabban, harmonikusabban felújítani – erről szólt Péter I. Zoltán helytörténész pénteki előadása.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) által szervezett előadás előtt Dukrét Géza elnök köszöntötte az egybegyűlteket – mint megjegyezte, látszik, hogy a téma sokakat érdekel, hiszen többen jöttek el az előadásra, mint máskor. „Nekünk sokat számít a Szent László tér és nem tetszik, ahogy elbántak vele”, jegyezte meg, majd átadta a szót Péter I. Zoltán helytörténésznek, megyei tanácsosnak, aki történelmi visszatekintéssel kezdte el előadását.
Múlt és jelen
Mint elhangzott, az ezerhétszázas években a hadügyi tanács stratégiai megfontolásból a vártól nyugatra 500 lépés távolságra minden házat lebontatott, s ezt követően csak e határvonaltól nyugatra lehetett építkezni. Így keletkezett a Nagyvásár tér, s ettől nyugata Újváros. „E nevében is új városnak a központi tere a Kispiac – a későbbi Szent László tér – lett.” A tér három, máig meglévő szakrális építménye – a Szent László templom, a Holdas Templom, valamint a görög katolikus Székesegyház – a 18. században épült, ezeken kívül nem is maradt meg semmi a régi épületekből, de ez nem is baj, hiszen legnagyobbrészt jelentéktelen, szalma és zsindelyfedeles faházak voltak. A teret, melyet a vásárosok uralták, az 1787-es árvizet követően kövezték ki macskakövekkel, széleit pedig Körös-kövekkel rakták ki. A mai Sas-palota helyén a Sas-fogadó állt, ezt követően épült a jelenlegi szecessziós épület. A téren zöldségeket, gyümölcsöket, halat árultak, míg a Nagyvásártéren állatokat, fazekakat lehetett kapni, s itt árultak a pákászok és rákászok is.
A rövid történelmi áttekintést követően a helytörténész feltette a kérdést a vár tanácstermében összegyűlteknek: hogyan tetszik nekik az, ahogyan fel lett újítva? Elsőként Farkas László szólalt fel. Elmondta, véleménye szerint azzal nem lenne baj, hogy a tér üres, hiszen „a tér az tér”, de az már gond, hogy a zöldet teljesen kiirtották és olyan cserjékkel telepítették be, melyek nem lesznek olyanok, mint a régiek. Idegenvezetői szempontból jó, hogy látszanak az épületek, de a villamosmegálló az „totál sikertelen”, s leginkább ravatalozóhoz, vagy krematóriumhoz hasonít. Ezenkívül borzasztó trehány munkát végeztek, s az a rengeteg kő pedig borzalmas – fejtette ki. Egy másik felszólaló annak adott hangot, hogy pont a tér közepe éjjelente vaksötét, a világítás nem ér el odáig.
Nem egységes
Péter I. Zoltán elmondta: a központ tervezője nem merte vállalni a modernséget teljesen, hiszen a húszas évek stílusát időző lámpatesteket meghagyta, viszont a modern, „akasztófaszerű” lámpaoszlopok sem megfelelőek. Véleménye szerint vagy teljesen rekonstruálni kellett volna az egykori lámpaoszlopokat, vagy csak korszerű oszlopokat elhelyezni, de nem együtt mindkettőt. „Ha a térnek a központi részén megtartották az húszas évek elején készített oszlopokon nyugvó, úgyszintén neobizánci stílusú kandelábereket, miért nem lehetett felhasználni a szintén ebből a korból származó egykori váradi lámpaoszlopokat és világítótesteket, ahogy az nagyon stílusosan megtörtént a színház előtt. Ha nem is lokálpatriotizmusból, de legalább a stílusegység kedvéért…”- tette fel a kérdést Péter I. Zoltán.
Makai Zoltán villamosmérnök szerint Mihai Viteazul szobra túlságosan uralja a teret, túl fent van, stílusában sem illik a térhez, s valahogy egyensúlyt kellett volna teremteni, mert így zavaró. Egy másik felszólaló arra tért ki: a „ravatalozó” alatt a kék jegyautomata nagyon virító és stílustalan. „Miért volt erre egyáltalán szükség, a tér stílusa a környező épületekkel harmonizált, ezt a pusztaságot nem tudjuk megszokni” – jegyezte meg egy másik hozzászóló.
Stílusok
Arról is szó esett: a műemlék épületeket statikailag is fel kellene újítani, hiába festjük a homlokzatokat, ha mögöttük romlik az épületek állaga. A tér déli részének felújított homlokzatú épületei stílusukban jól illenek egymáshoz, a tér maga, ahogy korábban kinézett, „neobrâncovenesc” stílusú volt és nem illett az épületekhez, mint ahogy a „szocreál” stílusú Mihai Viteazul szobor sem odaillő.
Fehér járólapok
Péter I. Zoltán elmondta, manapság divat visszaállítani a tereket, csakhogy elfelejtjük, hogy annak idején a térnek funkciója volt. A fehér járólapokon meglátszanak az odaköpködött rágógumik, ezeket spaklival kellene eltávolítani. A fehér egyébként bizonytalanság, lebegés érzetét kelti, a sötét megfelelőbb lett volna. A szökőkutak belső lejtése nem jó, azaz máshol gyűl össze a víz bennük, nem a lefolyónál. Viszont ezeket legalább takarítják, jegyezte meg a helytörténész.
Neumann Andrea erdon.ro

Autonómiatűz égett Váradon is
Rendőrök követték az autonómiatűz meggyújtóit – pedig utóbbiak magánterületen tartották a nagyváradi akciót. Amellyel az SZNT kezdeményezéséhez csatlakoztak – és amely nem ment zökkenőmentesen.
Amilyen nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívása, olyan nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívását sürgető őrtüzek meggyújtása időnként. Úgyhogy ilyen módon akár jelképnek is vehető, hogy nehezen akart beindulni az autonómia váradi tüze vasárnap este a város fölötti egyik dombon. A dolog keretét az adja, hogy Székelyföld autonómiájáért imádkoznak vasárnap azokban a templomokban, amelyek eleget tesznek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, ugyanakkor idén is előre tudatták, hogy az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként őrtüzeket gyújtanak a székelyföldi településeken – meg a hozzájuk csatlakozó más településeken. És idén is a csatlakozók között volt Nagyvárad is.
Háttér
Az SZNT szeptember végén Székelyföld Autonómiájának Napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Felhívással fordult a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért. Izsák Balázs SZNT-elnök felhívásában úgy érvelt: a közös imában kialakuló lelki egység az autonómiaküzdelem folytatásának tartós alapja lehet. Az SZNT ugyanakkor azzal a kéréssel fordult a székelyföldi önkormányzatokhoz, egyházakhoz, civil szervezetekhez, közbirtokosságokhoz, vállalkozásokhoz, hogy október 30-án, helyi idő szerinti 17.30 órakor az általuk meghatározott helyen és módon “lármafák, fáklyák, gyertyák ezreinek fellobbantásával tegyék közösségi élménnyé Székelyföld Autonómiájának Napját”. “Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi magának az érintett közösségnek a kitartását, elkötelezettségét. Ezért van szükség arra is, hogy Székelyföld falvaiban és városaiban, de – a szolidaritás jeléül – bárhol a nagyvilágban a közösségek, s minél több közösség tagja belső meggyőződéssel, hittel vegyen részt az autonómiaküzdelemben” – olvasható az Izsák Balázs korábbi felhívásában.
Váradon
A bihari megyeszékhelyen 16.30-kor a vasútállomásnál gyülekezett az a mintegy 15 ember – gyerekek, fiatalok, idősek –, aki vállalta, hogy felsétál a Caisilor utca felől elérhető Felső-Dorongos dűlő tetejére, autonómiát követelni. Már az állomás előtt két rendőr, és egy civilruhás illető figyelte a gyülekezőket, és utóbbiak indulásának idejére már vagy öt rendőr gyűlt a civilben lévő megfigyelő köré. A város fölötti dombra vezető gyalogúton aztán meg is előzte a menetet egy rendőrautó, amely aztán a helyszín közelében leparkolva várta az érkezőket, a kocsiból rendőrök nézték, ahogy a demonstrálók bevonulnak a helyszínre. Ami azonban magánterület – Csomortányi István megyei EMNP-vezető családjáé –, így oda már nem mentek be a rendőrök. A helyszínt időközben Csomortányi előkészítette, a tűz terjedésének megakadályozása céljából levágta a füvet a környéken, felépítette a máglyát, és kis tüzet is gyújtott, amelyről a fáklyákat tudták meggyújtani, amelyekkel aztán belobbantották a máglyát. Csomortányi István köszöntötte a résztvevőket, majd Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke rövid beszédben fejtette ki: a székelyek akkor boldogok, ha a magyarok is, és viszont, épp ezért az ő autonómiatörekvéseikkel is szolidarizálni kell. A meghirdetett 17.30 után pár perccel meggyújtották az autonómia tüzét. Amely meggyulladt ugyan, de a máglya egészére nem terjedt át, vélhetően azért, mert a rőzse nedves volt. Így amíg Moldován Gellért Lajos, az EMNP váradi elnöke beszédet tartott, majd a jelenlévők elmondták a Miatyánkot, és elénekelték a Székelyhimnuszt és a Himnuszt, valaki gázolajat hozott, amivel végül sikerült belobbantani a nagy, jelképes tüzet. A demonstrálók a magyar és a székely lobogó, valamint két árpádsávos zászló alatt nézték a sötétben magasba csapó lángokat. A váradi szolidaritási akciót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Partiumi Autonómiatanács kezdeményezte.
Székelyföldön
Eközben külön kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok a székelyek, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon. A valamennyi őrtűz mellett felolvasott kiáltványban a megmozdulások résztvevői kijelentették: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását! “Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 149 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban. A dokumentumban utaltak rá: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriás-régióba olvassza be, vagy feldarabolja. Azt is megemlítették, hogy a Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt a román állam évek óta figyelmen kívül hagyja, a párbeszédre vonatkozó székelyföldi kezdeményezések rendre válasz nélkül maradnak. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Elmondta, azért választotta Tamási Áron szülőfaluját, mert a székely író által vált ismertté a székelység az egész világon. Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere arra biztatta az összegyűlteket, hogy a sors fölötti siránkozás helyett dolgozzanak, használják ki azokat a közösségépítő lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi törvények is lehetővé tesznek. A szeles hideg ellenére mintegy kétszázan másztak ki a hegytetőre, mintegy ötvenen lóháton vették körül a tüzet. Az ünnepi beszédek elhangzása után a résztvevők közösen énekeltek a lármafa mellett. Értesülésünk szerint a kiáltványt elküldik a bukaresti kormánynak.
Budapesten is
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrtüzet gyújtottak vasárnap Budapest XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. A budapesti megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Szeghalmi Örs erdon.ro

Díjazták a bihari hősöket
Szinte teljesen megtelt péntek délután a váradi Partiumi Keresztény Egyetem díszterme, ahol az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc hatvanéves évfordulója alkalmából az RMDSZ szervezésében a Bihar megyében élő, a szabadság eszméjéért kiállóknak egy-egy emlékérmet és oklevelet adtak át.
Cseke Attila, a Bihar megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a jelenlévőket, és azt a hat személyt – Bodnár Mártont, Dalos Árpádot, Oláh Jánost, Petri Józsefet, Szilágyi Józsefet és Török Lászlót –, akik tizenévesen kiálltak a szabadságért egy olyan rendszerben, amelyben nagyon sokan nem mertek felszólalni az elnyomás ellen, és ezért meghurcolták őket.
„Emlékezünk most mindazokra a bátor emberekre, akik Biharban és a Partiamban is harcoltak a szabadság eszméjéért. A világon páratlan szabadságharc volt ez a fiatal nemzedékkel a népünkért, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől” – fogalmazott Cseke. „Amikor diplomát és kitüntetést adunk át, a szónok általában gratulálni szokott, ám engedjék meg nekem, hogy ne gratuláljak, hanem azt mondjam: köszönöm. Köszönöm azt a kiállást, amelyet fiatalként, diákként önök egy olyan rendszerben, amikor sokan nem mertek szólni, szóltak, és emiatt börtönévekkel bűnhődtek és szenvedtek ezért. De mi, egy másik generáció most büszkén mondhatjuk, hogy nekünk, bihariaknak is megvoltak a hőseink az önök személyében. Példaképek számunkra, hiszen minden rendszerben bármilyen elnyomás is van, a szabadság iránti vágy sokkal nagyobb, mint az elnyomástól való félelem” – hangsúlyozta Cseke.
Az 1956-os Bihar megyei eseményekkel kapcsolatos rövid dokumentumfilmet vetítettek le, melyekben a jelenlévő díjazásra jelöltek is visszaemlékeztek az akkor történtekre, annak előzményeire és a rendszer bosszújára, a letartóztatásokra, kínzásokra és a szabadulásra.
Ezt követően Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő és Cseke Attila átadták az okleveleket és emlékérméket a jelenlévő ’56-os hősöknek. A külföldön élőknek – Újlaki István Csabának, Kerekes Attilának, Sárközi Endrének, Sotanyi Józsefnek, Takács Ferencnek és Tasi Gyulának – később juttatják el azokat (Bikfalvy György már megkapta).
A díjátadást az MM Pódium Petrusák János Hulló csillagok című munkája alapján készült előadása zárta. A darab egy amatőr rádiósról szól, és egy család drámáján keresztül vezeti végig a nézőket az eseményeken, melyben színészek és diákok játszanak.
Sükösd T. Krisztina Reggeli Újság (Nagyvárad)

Fotonok a versben
Fénygyökerek címmel jelentette meg a Pallas-Akadémia Kiadó a nagyváradi költő, Lipcsei Márta válogatott verskötetét. A könyvet csütörtökön délután jó hangulatú beszélgetés keretében mutatták be a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.
Lipcsei Márta öt könyvéből szerkesztette Kozma Mária a válogatott kötetet, melyben a versek mellett Ködöböcz Gábor irodalomtörténész két esszéje is helyet kapott.
Lipcsei Márta Szűcs Lászlónak, a Várad kulturális és irodalmi folyóirat főszerkesztőjének kérdéseire válaszolva például elárulta, hogy őt az idő és a szubjektív idő kérdése izgatta. Sokaknak szokatlan lehet szóhasználata – foton, fraktál stb. –, de számára fizikatanárként ezen fogalmak használata is természetes. Lipcsei Márta azt is elárulta, előző öt kötetéből – Csillagközi utazás, Vertikális álomterek, Életgyakorlatok, Belső dialógus, Életdicséret – ő válogatta össze a Fénygyökerek anyagát.
A szerző több verset is felolvasott, így a közönség betekintést kapott Lipcsei Márta versvilágába, abba, hogyan önti szonettbe vagy éppen szabad versbe gondolatait életről, szerelemről vagy éppen kisebbségi sorsról.
F. N. L. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Háromszék világított
Imádsággal és őrtüzekkel Székelyföld autonómiájáért 
Tegnap délelőtt Székelyföld autonómiájáért imádkoztak azokban a háromszéki templomokban, amelyek eleget tettek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként pedig őrtüzeket gyúltak.
Sepsiszentgyörgyön több mint kétszázan kérték Székelyföld területi autonómiáját az Erzsébet parkban, a ’48-as emlékmű előtt, ahol gyertyákkal jelenítették meg Székelyföld térképét. Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke beszédében kiemelte, a közösségünk elszántságát a hatalom folyamatosan méri, és ha passzívak vagyunk, „akkor bátorságra gerjesszük, és bármit megtehetnek velünk”. Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat irodavezetője is aláhúzta, „a román állam nem jó szülő”, mert semmibe veszi a mi akaratunkat. „Meg kell értetnünk a román állammal azt, hogy ne ellenfélként kezeljen bennünket, hanem vállalja fel a jó szülő szerepét, tartsa be azokat az ígéreteket, melyeket a nemzetünknek tettek akkor, amikor létrejött a modern román állam”, nyomatékosította. 
A hideg és szeles idő, meg a szokatlan helyszín ellenére Kézdivásárhelyen mintegy ötvenen gyűltek össze, hogy őrtüzet gyújtsanak a cukorrépa-begyűjtő állomás területén. Az őrtűz meggyújtása után Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke felolvasta az alkalomra íródott SZNT-kiáltványt, majd Kicsi Kincső Kriszta, a Bod Péter Tanítóképző diákja és Tódor Pál szavalt. A méltóságteljes megemlékezés a székely és a magyar himnusz eléneklésével ért véget. 
Baróton alig százan gyűltek össze vasárnap este a Millennium parkban, hogy őrtűzgyújtással tisztelegjenek a székely autonómia napján. A jelenlevőket Zsombori Csaba köszöntötte, emlékeztetve őket arra, hogy a Székely Nemzeti Tanács létrehozásában Barót játszotta a legfontosabb szerepet: 2003. október 17-én személyesen Csapó József volt szenátor eskette fel annak testületét a baróti református templomban, ugyaninnen indult 2006. december 14-én az autonómia melletti népszavazás, mely később egész Székelyföldre kiterjedt. Megemlékezett a Barót Települési Székely Tanács egyik leglelkesebb tagjáról, Zoltán Elekről is. Szekeres Gabriella előadásában Egyed Emese Ébredés című verse csendült fel, majd ugyancsak Zsombori Csaba olvasta fel Izsák Balázsnak, az SZNT elnökének üzenetét. 
A kovásznaiak a csomakőrösi temető mögött imádkoztak az autonómiáért. A rendezvényen több száz személy vett részt. A kiáltványt Ferencz Botond, az Orbaiszéki Székely Tanács elnöke olvasta. Imát mondott Madaras Mihály Attila, a kovásznai belvárosi református gyülekezet gyakornok lelkésze. Az őrtüzet a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat gyújtotta meg, a rendezvény fennköltségét a Dévai Szent Ferenc Alapítvány égisze alatt működő kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi központ lakóinak zenés összeállítása fokozta. 
Szentivánlaborfalván, az őrtűz meggyújtása után, sámánok kérték az ősök segítségét. A tüzet sajátos eszközeikkel, dobbal és síppal járták körbe, a tűzre zsályát és egyéb aromás gyógynövényeket szórtak, és pálinkát áldoztak. „A sámán elsősorban segítő ember. Az ősök maguktól nem, csak kérésre segítsenek. Ezért szólítottuk meg őket dobbal és síppal, és arra kértük, hogy bölcsességükben, másoknak nem ártva avatkozzanak közbe céljaink elérésében” – mondta el a Sepsiszentgyörgyről Pécsre elszármazott Bálint Mária, akit 2014-ben, többrendbeli vizsga után avattak a Bükkben sámánná. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Háromszékről kétezren vesztek oda
Uzonban emlékeztek a barcaföldvári áldozatokra 
Élve az alkalommal, hogy a Magyar Országgyűlés és Magyarország Kormánya 2016-ot a Gulág évének nyilvánította, szombaton az uzoni református templomban ünnepi istentisztelettel, kulturális műsorral, előadásokkal és táblaavatással emlékeztek azokra a magyar és német férfiakra, akiket 1944 őszén a barcaföldvári elosztótáborba hurcoltak a román hatóságok.
Ez alkalomból a Sepsi Református Egyházmegye részéről Incze Zsolt György esperes köszöntötte a templomba Háromszékről és az anyaországból egybegyűlteket. Igét Szegedi László Tamás, a Brassói Református Egyházmegye esperese hirdetett, majd az istentisztelet végeztével a barcaföldvári tömegsírokat megjelölő emlékmű elkészítésének értelmi szerzője és kivitelezője, illetve az emlékünnepség megszervezője, Ungvári Barna András, jelenleg Uzonban szolgáló református lelkipásztor elevenítette fel az emlékhely kialakításának nehézségeit. Az elkövetkezőkben az uzoni református dalárda idézte fel szívbemarkoló énekszó és az egykori deportáltak naplójegyzeteinek felolvasásával a barcaföldvári gyűjtőtábor kényszerlakóinak tragédiáját, majd Kóka Zoltán alezredes a bukaresti magyar nagykövetség katonai és légügyi attaséjának, valamint Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége elnökének áldozatokra emlékező szavai hangzottak el. 
A haláltábornak nevezett egykori gyűjtőhely létrehozásának előzményeit és az ott történteket a téma kutatója, Benkő Levente, jelenleg Kolozsváron élő újságíró, történész idézte fel. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy a mai napig sincsenek pontos adatok az 1944 őszén elhurcoltak számára vonatkozóan, szerinte azonban Kolozsvárról például 5000, Csíkszékről 3000, Háromszékről pedig 2000 személy eshetett ennek áldozatul. A barcaföldvári gyűjtőtábor állandó létszáma valahol 2500–6000 között mozgott, és állandóan változott, ugyanis a munkaképeseket folyamatosan elszállították, a helyüket újakkal töltötték fel.
A döbbenetes történéseket felidéző, de mindvégig méltóságteljes ünnepség a templom oldalán az áldozatok emlékére elhelyezett márványtábla leleplezésével, valamint a foglyok és hozzátartozóik leveleiből, visszaemlékezéseiből létrehozott vándorkiállítás megtekintésével ért véget. 
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A meghódított gyarmat?
Nem tudom, az RMDSZ mennyire átgondoltan importálta magyarhonból a jelszót, miszerint „mentsük meg Kolozsvárt (s a többi nagyvárost) Bukaresttől”. Mert ami ott megy Brüsszellel, itt másképpen hangzik Bukaresttel szemben. Lehetett volna fogadni, hogy a román nacionalisták Erdély elvesztéséért kezdenek mindjárt jajongani. Úgy is lett!
Pedig alapjaiban véve nem erről van szó, a romániai magyarok szövetsége jó ügyet akar ezzel szolgálni. Tényleg le kellene építeni a túlzott központosítást. Ezt azonban éppen a centrum nem akarja, mert Ion I. C. Brăteanu liberális miniszterelnök, látva a regáti területek gazdasági lemaradását, már Erdély annektálása után kimondta, hogy a fejlett országrészek támogassák a szegényebb tájakat. Ez égi manna volt a királyi Románia számára, hiszen az amúgy is gyenge gazdasága romokban hevert!
Vitték is Erdőelve megtermelt értékeit más vidékekre. És viszik ma is. A száz év alatt csak annyi változott, hogy e „szegény” vidékek lakói hozzászoktak a kapotthoz, az adok-ot pedig nem ismerik. Nem is dolgoznak, csak tessék-lássék módon. 
„Általában az erdélyi és bánáti románok a gazdasági erejük növelése helyett sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mint a múltban voltak… Vegyük csak a viszonylag gazdag Temes vidékét. Erről a vidékről az állam évente mintegy 5–6 milliárdot vesz be. És tudják, mennyi marad helyben a milliárdokból közigazgatásra, kultúrára, gazdaságfejlesztésre, egészségügyre stb.? 200 millió.” A fentieket nem én írtam, hanem Iuliu Maniu, mégpedig a II. Károlynak küldött, Erdélyt sirató levelében. Ez most sincs másként. Még akkor sem, ha Bukarest adja a legtöbb pénzt a büdzsébe.
Jelenleg a 25,5 milliárd euró bevételből csak 6,5 kerül kiosztásra, 15 megyének adnak több pénzt, mint amennyit bevesznek tőlük. Többségük moldovai, olténiai, munténiai. Még Székelyföldnek sem osztják vissza az itt megtermelt summa egészét, Kolozs, Temes és Brassó megyéknek pedig még a felét sem. „Nem úgy értettem az egyesülést, hogy elvegyék jogainkat, elzárjanak kincseinktől, ellepjenek bennünket, és a régi Regát, valamint Erdély pártjainak önző politikusai meghódított gyarmatként kezeljenek.” Hát ezt sem én mondom, hanem Victor Babeş. De mondott ilyent Octavian Goga, Traian Vuia, Ioan Slavici is. Őket pedig alig lehetne románellenességgel vádolni.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A legnagyobb ünnep
Az ünnep és az ünneplés akkor tud teljes lenni, ha örülni tudunk mások örömének. Valami ilyesmi fogalmazódott meg bennünk a szovátai Teleki Oktatási Központban, ahol minap pedagógusok ünnepeltek pedagógusokat. S ha a hétköznapok azért válnak egyre szürkébbekké, mert szinte átláthatatlan intézkedések keserítik az oktatásban dolgozók mindennapjait, itt, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének e csodálatosan szép hajlékában nyoma sem volt a nyomottságnak, a tehetetlenségnek, az anyagi és erkölcsi kiszolgáltatottságnak.
Igen, azon a délelőttön mindenki boldogan, felszabadultan mosolygott. Erdély egész területéről és a fővárosból érkezett magyar óvónők, tanítók, tanárok nagy boldog családja gyűlt egybe a hívó szóra, hogy részesei, résztvevői legyenek az Ezüstgyopár-díj, a legrangosabb romániai magyar pedagógus-díj átadásának. Ezt a kitüntetést azok a pedagógusok érdemlik ki, akik hosszú, több évtizedes munkájukkal beírták nevüket a jövő aranykönyvébe, hiszen akiket ők oktattak, neveltek, tulajdonképpen a jövőt jelentik.
Sokan közülük nem csupán otthon, a településükön, a megyéjükben ismertek és elismertek, akadnak, akiknek munkásságát országszerte, sőt a határon túl is értékelik. Elismertségüket szakmai körök, tudományos társaságok, különböző szervezetek méltatásai, oklevelei, helyezései bizonyítják, de mindannyian egyetértenek abban, hogy leginkább az Ezüstgyopár-díj átvétele jelenti számukra a legmeghatóbb jutalmat. Mert azt a pedagógustársaktól kapják egész életpályájuk sikerességéért.
Idén – kétévente kerül erre sor – 49 díjat adtak át, ebből kilencet megyénkbeliek kaptak: Bartha Imre sporttanár (Barót), Cseh Béla zenetanár (Kovászna), Dimény János testnevelő szakos (Barót), Dobolyi Aladár sportedző (Kézdivásárhely, post mortem), Farkas István földrajz–történelem szakos tanár (Sepsiszentgyörgy), Kotta László fizikatanár (Sepsiszentgyörgy), Kövér Sándor sporttanár (Sepsiszentgyörgy), Papp Zoltán biológia és földrajz szakos tanár (Kovászna) és Szakács Zoltán fizika–kémia szakos tanár (Sepsiszentgyörgy).
Díjaikat népes diákcsapat előtt vehették át: azok a kiemelkedő tanulmányi eredményt felmutató középiskolás tanulók voltak jelen (évfolyamonként minden megyéből egy-egy), akiket a pedagógusszövetség megye elnökségei Mákvirág-díjra érdemesítettek. A kissé megtévesztő elnevezésű elismerésre azok érdemesülnek, akik a könyv, a tanulás mellett a különböző elismerés-özönökön túlmenően osztályuk, iskolájuk, településük fontos eseményeinek elindítói, szervezői, kivitelezői voltak. A beérkezett pályázatok bizonyítják, sok ragyogó teljesítményt felmutató fiatal reménykedett a díj elnyerésében, közülük négyet jelölt az RMPSZ megyei elnöksége a megelőző tanév eredményei alapján: Dáni Esztert (IX. osztály), Tamás Andreát (X. osztály, mindketten a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum tanulói), Bod Réka Barbarát (XI. osztály, sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum) és Boga Bíborkát (XII. osztály, Baróti Szabó Dávid Líceum). Bolyai-díjban részesült Csutak Balázs (Székely Mikó Kollégium – a hazai magyar XII. osztályos tanulók közül ő érte el a legtöbb pontszámot matematikából), akinek felkészítő tanára, Bíró Judit is elismerő oklevelet kapott.
Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Zászlóbírság adott még több indokot az őrtűzgyújtásra Nyárádszeredában
Pártállástól függetlenül egy emberként fogtak össze a hétvégén a nyárádszeredaiak: vasárnap nemcsak őrtüzet gyújtottak a határban, de székely zászlók lepték el a kisvárost, ezzel is tiltakoztak az ellen, hogy eltávolíttaták a városházáról a székely zászlót.
Aki csak tehette, vasárnap reggel székely zászlót tűzött a lakására, kapujára Nyárádszeredában, a főtéren pedig méretes lobogót függesztettek ki az unitárius templomtoronyra is. Így tiltakoztak a helyiek az ellen, hogy a prefektúrának sikerült levetetnie a székely lobogót a városháza épületéről.
Vasárnap délután pedig több százan gyűltek össze a Kerek-erdő felett, hogy őrtűz gyújtásával hírül adják: a székelyek autonómiát szeretnének. A Székely Nemzeti Tanács felhívására rendezett megmozdulás helyi szervezője, Bíró József Attila, megyei tanácsos, a Magyar Polgári Párt helyi elnöke elmondta: mindenki tudtára szeretnék adni jelképünk, a székely zászló üldöztetését. A lobogók kitűzésével a nyárádszeredaiak nemcsak tiltakoztak vasárnap, hanem megmutatták azt is, hogy ki tudnak állni a közösségükért, polgármesterükért, a székely zászlóért – mondta. Vasárnap a helyi templomokban imát is mondtak a székely jelképekért és az autonómia ügyéért, de a határban is fohászkodott Székely Endre református lelkész, hogy Isten adjon erőt, kitartást vezetőinknek, akik ezért a célért harcolnak, de Magyarország vezetőinek is, hogy érezhessük támogatásukat, és célunk előbb-utóbb megvalósulhasson, s ha mi nem is, de utódaink örülhessenek az autonómiának.
A polgármester lóháton, mások autókkal és gyalog érkeztek vasárnap este a határba, így a tervezettnél később gyújtották meg a máglyát, majd himnuszaink után hazafias nótákat énekeltek a székely lobogók alatt összegyűltek. A helyszínen volt Kincses Előd is, aki kifejtette: bár a marosvásárhelyi rendőrség megpróbálta reklámzászlónak minősíteni a székely lobogót, azt nyugodtan ki lehet tűzni a magánterületeken, házakon. „Lobogjon szabadon a székely zászló!” – adta meg a jelszót az ügyvéd. Az egyik résztvevő elmondta: fontos minél több ember figyelmét felhívni, elsősorban közösségeink kell megértsék, majd utána kell a többségi nemzettel megértetni a jelképek és az autonómia kérdését. A szeredaiak hisznek az autonómiában, különben nem tennék meg ezeket a lépéseket, és apró gesztusokkal, lépésekkel kell elérni a célt, mert ez az egyetlen módja annak, hogy „közösségünk itt maradjon” – fejtette ki véleményét Gálfalvi Tibor Ferenc.
Végleges döntés kötelezte
Mintegy tíz napja született végleges bírósági döntés nyomán került le a napokban a nyárádszeredai városházáról a székely zászló. Tóth Sándor polgármestertől megtudtuk: tavaly decemberben született végleges bírósági döntés arról, hogy a lobogót le kell venni az épületről, ám ezt mindeddig nem hajtotta végre, ezért a prefektúra személy szerint őt, mint városvezetőt perelte be és meg is nyerte az eljárást, Tóth Sándort pedig a decemberi ítélettől számítva naponkénti ezer lejjel és a minimálbér húsz százalának befizetési kötelezettségével büntették meg a döntés végre nem hajtásáért.
A napi ezer lejeket nagyvonalúan „elengedték” neki, de így is majdnem 70 ezer lejes bírságot kellene kifizetnie. Természetesen ügyvédhez fog fordulni és minden eszközzel meg fogja védeni magát, és nem engedi ezt az összeget felhajtani. Egy ilyen per a romániai rendszer hibáját mutatja. „Ki kell mondani, hogy ma Romániában vadásszák a kisebbségek jelképeit, pedig a prefektúrának és a kormánynak nem ez kellene a legfontosabb dolga legyen 2016-ban egy jogállamban – hangsúlyozta Tóth Sándor. Ugyanakkor elmondta: a vasárnapi események nemcsak Nyárádszereda, hanem egész Székelyföld számára fontosak, valamilyen formában mindig jelezni kell, hogy itt vagyunk, összetartozunk, és a szíveinkben élő tűz is megerősödik, és ezt észreveszik azok is, akik ebben az ügyben partnereink lehetek. Elérhetjük a célunkat, Székelyföld autonómiáját, hogy az önrendelkezés közigazgatási eszköz legyen.
Az elöljáró bevallotta: nagyon jóleső számára, hogy a nyárádszeredaiak mellette állnak, aki tehette, eljött vagy kitűzte a lobogót. Ilyenkor érzi, hogy érdemes a közösségért dolgozni, hogy a lakosok szolidarizálnak vele és az üggyel. A közösségi vezetőknek ezt is fel kell vállalniuk, és így tiltakoznak az ellen, ami történik nemcsak Nyárádszeredában, hanem Erdély-szerte is. Székelyhon.ro

Szerdán kezdődik az Alter-Native filmfesztivál
Rendkívül érdekes programot kínálnak a szervezők a szerdán kezdődő és vasárnapig tartó 24. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon. Idén öt kontinensről hétszáz alkotó jelentkezett – számolt be Sipos Levente és Gáspárik Attila.
A fesztivál hétfői beharangozóján az igazgató és művészeti igazgató elmondta, idén újból sok rendezővel és producerrel találkozhatnak a nézők, úgy ahogy az a kezdeti időszakban is volt, és ami az elmúlt években valahogy kimaradt a fesztivál programjából. Érdekességként elmondták, hogy lesznek pakisztáni, iraki és iráni filmek is. Igaz ugyan, hogy háború dúl ezekben az országokban, de ennek ellenére sem áll le az élet. Természetesen lesznek magyar és román nagyjátékfilmek is, olyanok, amelyeket itt mutatnak be először a nagyközönség előtt, illetve olyanok is, amelyek már klasszikusnak számítanak. Az idei fesztiválon az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójáról sem feledkeznek meg, a témát feldolgozó alkotásokat is láthatnak a nézők.
Gáspárik Attila a ’90-es évekről beszélt, az első fesztiválról, amely még filmszemle volt, nem verseny. Akkor a mozizás szokását szerették volna visszahozni, hiszen a kultúrából kikopott a mozi – magyarázta a művészeti igazgató, hozzátéve, hogy ma már nem szokás az iskola helyett moziba menni.
A versenyfilmek mellett számos nagyjátékfilmet vetítenek, valamennyit román feliratozással. Lesznek beszélgetések, közönségtalálkozók, illetve nem maradnak el a koncertek sem. Az öt napra a bérlet 40 lejbe kerül.
Antal Erik Székelyhon.ro

Böjte Csaba – Halottak napja
Kedves Testvéreim!
A halottak napján nem csak a halottaink miatt megyünk ki a temetőbe, hanem saját magunkért is, mert az élet mindennapi gondjai közepette, hajlamosak vagyunk megfeledkezni e világ kérlelhetetlen igazságáról: Az élet mulandó, ahogy az Ószövetség mondja, csupán: „egy kurta őrségváltás éjszaka!"
Kimenni a temetőbe, szeretteink sírja mellett imádkozni, döbbenten megállni a megmásíthatatlan igazság előtt, mindannyiunknak hatalmas lecke, megrázó tanulság. Állsz a sírok között, pislákolnak a kis gyertyák, és te lelked mélyén érzed a nagy igazságot: mindaz miért az ember töri, hajtja magát ezen a földön, mulandó, a sok gürcöléssel, törtetéssel elért legdrágább földi kincseinket is a rozsda szétrágja, a moly megeszi.
A hideg zimankós novemberi délután, lelkedben felszakadhat a csalóka, csillogó homály, és megvilágosodhatsz: Csak a jó Isten által felkínált maradandó, örök értékekért érdemes élni és dolgozni! Mert – „mit használ, ha az egész világot megnyered, de a lelkednek kárát vallod?"
Hány végtelennek hitt hatalommal berendezkedett nagy úr bukott meg csúfosan csak ebben az évben? Hadseregekkel, mesés vagyonokkal rendelkező diktátorok, legyőzhetetlennek hitt fejedelmek tűntek el hetek, hónapok alatt mindenestől. Hatalmuk, jól őrzött svájci bankokban lapuló vagyonuk, mérhetetlen arany kincseik, jól képzett, felfegyverzett katonaságuk, mint tavasszal a hó elolvadt, és elmúlik nyomtalanul. És itt nem csak a messzi Arab országokra kell gondolni, hanem közvetlen környezetünkben élő, a televízióban sztárolt politikusokra, a kulturális, gazdasági élet felkapott „nagyjaira" is gondolhatunk. Cserépedényben őrzött kincseink, egészségünk, életünk törékeny!
Állsz a sír mellett és érzed, hogy semmi sem biztos, csak Isten irántunk való végtelen szeretete: „A hegyek megmozdulhatnak, a halmok táncra perdülhetnek, de az én szeretetem nem hagy el soha!" – mondja neked is a Szentírás által az élő Isten! Merj belekapaszkodni e végtelen jósággal hozzád hajló szeretetbe, alázattal fogd meg Teremtőd kezét, és hagyd, hogy vezessen. Hidd el, a csillogó, villogó bevásárlóközpontokon, a zajos elegáns partikon túl is van élet. Isten azt akarja, hogy fedezd fel Őt, és szeretteidet, testvéreidet. Szeretné, ha az Ő öröme a mi örömünk lenne: a létezés, a tudás, a jóság, az alkotás, egyszóval a szeretet örömét kínálja fel nekünk. Az emberiség legértékesebb tanítása, az Isteni főparancs neked is szól – „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, és felebarátaidat, mint önmagadat" – és boldog leszel már itt ezen a földön, ráadásul megkapod az örök életet is!
Kedves gyerekek, kedves testvéreim, kedves munkatársaim, ezekkel a gondolatokkal bátorítlak arra, hogy ti is kimenjetek imádkozni, eszmélődni a temetőbe, szó nélkül is tanulni drága halottainktól!
Szeretettel, Csaba t.
Erdély.ma

Vetró András: igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért
Az anyagot beszélni kell hagyni, uralni lehet, de nem szabad fölé kerekedni, olyan formát belekényszeríteni, ami nem a lényege – vallja a Kézdivásárhelyen élő Vetró András szobrászművész. Ezt még édesapjától, Vetró Artúr szobrászművésztől, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egyik alapítójától tanulta gyermekkorában, és azóta is tartja magát a tanításához. A szobrászművésszel műtermében az apai örökségről, hitvallásáról, művésztáborokról és kiállításokról, elkészült és készülő munkáiról beszélgettünk.
–Teher vagy inkább ösztönzés volt az apai örökséggel művészként útnak indulni?
– Hogy lett volna teher? Hiszen nagyon sokat tanultam tőle, ő volt az első tanítómesterem. Ma is fülembe csengenek az előbb idézett szavai. És folytathatom: ne válasszunk tömör anyagot, ha levegősebb, könnyedebb a téma; a súlyosabb témákat pedig, ha lehetőségünk van, öntsük bronzba, vagy formáljuk meg kőből, alumíniumból, fémből. De apám nemcsak szóval tanított, hanem tettel is: az is fontos volt, hogy inaskodhattam mellette. Legelőször a Házsongárdi temetőbe készített Tessitori Nóra-szobránál segédkeztem: miután ő megmintázta, én kifaraghattam. Ha nem is tudatosan, de magamba szívtam mindent, amit a művészete és az általa megteremtett környezet jelentett. A műteremben körülvettek a szobrai, az albumok. És nem utolsósorban ott voltak a diskurzusai, a művészeti írásai. Ezeket nem ismeri a közönség, mostanra sikerült a családnak összegyűjteni és kötetbe szerkeszteni őket, múlt héten jelent meg a könyv a kolozsvári Idea Design & Print nyomdában. Pályatársairól, ars poeticájáról, az alkotói tett elsődlegességéről szólnak ezek az írások, a „látva lássanak” magamutogatással szemben. A kötetet rajzai illusztrálják.
Közösségi szerepvállalás, alkotótáborok és kiállításaik
– Ön nem a műtermébe visszahúzódó művész, hanem közösségi ember is. Nyugdíjasként visszajár iskolájába, mert érdekli a szobrászat tagozat sorsa. Az Őszi Sokadalom alkalmával is láttuk a gyerekekkel foglalkozni. Önkormányzati képviselő volt, a XV. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóaljának századosa, részt vesz a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségeken, hagyományőrző századának tagjaival felvonult Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján. Rendszeresen részt vesz alkotótáborokban…
– Habár nem itt születtem, érdekel a székelység múltja, sorsának alakulása a jelenben. Ezért lehetőségeim szerint igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért. Mindenütt ott vagyok, ahol igénylik hozzáállásomat, munkámat.
Fontosnak, megtermékenyítőnek érzem az alkotótáborok légkörét, hangulatát, a különböző helyekről érkező művészekkel való találkozást, a beszélgetéseket. Több mint húsz éve részt veszek a ló témájú Incitato alkotótáborban, amelyet kezdetben a Kézdivásárhely melletti Fortyogón, jelenleg pedig Bálványosfürdőn szervez meg az Incitato Lovasklubot alapító Tóth család. A kezdetektől ott vagyok a Bálványosi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótáborban is, amelyet 2000-ben alapítottak Hegedűs Ferenc, Szarvadi Loránd és felesége, valamint Téglás Zsuzsa vállalkozók. Ezekhez hasonlót működtet a gyimesi Borospatakán a Szász házaspár, amelyen idén, október 6–16. között harmadik alkalommal vettem részt. Érdekes egybeesés, hogy pontosan a gyimesi tábor ideje alatt, a Csíki Székely Múzeum szervezésében, október 13-án nyitották meg a Kossuth utcai Galériában a bálványosi tábor anyagából szervezett kiállítást. A nyolcadik alkalommal szervezett borospataki tábor is kiállítással zárult, amelyet október 15-én, szombaton nyitottak meg Banner Zoltán és Nagy Miklós Kund művészettörténészek. Itt készült el a Márton Áront ábrázoló domborművem, ez szerepel a kiállításon. Márton Áron karizmatikus alakja már rég izgatott, ezért is született meg az őt ábrázoló egész alakos szobrom, amely Kézdivásárhelyen az azóta róla elnevezett kis teret díszíti. A Márton Áron-emlékév alkalmával idén újból visszatértem a témához. Borospatakán tavaly egy gyimesi Madonnát ábrázoló juharfa szobrot készítettem, ami – nagy örömömre – bekerült a skanzen kis kápolnájába. De részt veszek az 1974 óta működő szárhegyi alkotótáborban is, mint ahogy az újabban szerveződött csíkszentmártoni, Mátyás József festőművészről elnevezett táborban is, ahol idén az 1700 évvel ezelőtt született Szent Márton tours-i püspök, köpenyének felét a koldusnak ajándékozó, kardját a keresztért eldobó, csodatévő hittérítő volt a központi téma. Ezért róla készítettem egy plakettet, amely a csíkszentmártoni Viridis vendégház állandó kiállításának egyik darabja lett.
Domborművek, plakettek, köztéri szobrok
– A rendszerváltás előtt többnyire a dombormű és a plakett műfajában alkotott. A „keretezett forma-gát” hőseiről Bereményi Géza ezt mondta: „mindent megtesznek, egész a humoros kétségbeesésig, a nyaktörő ravaszságig, hogy szabadságra jussanak. Hiszen bensőjük eleve szabad.”
– Bereményit a Lovag- és a Bohóc- (A Nagy Mutatvány) sorozatok „fogták meg”. Amikor a szabadulásra vágyó emberek mindent elkövetnek, hogy kitörjenek az idő és a tér szorításából. Tágítani szeretnék a teret, ahová beleszülettek, ugyanakkor az elmúlás ellen is lázadnak. Ezt a kitörési kísérletet ábrázolják a két sorozat darabjai. Ezek megalkotásában Hamvas Béla írása is hatott rám, Arlequinről, a bohócról, a bolond figurájáról, aki a teljes szabadság állapotát éli meg, mert semmitől sem fél. Először a feleségem, Zsuzsa rajzolta meg az egyensúlyozó bohócokat, azután én mintáztam meg őket, ahogyan a dombormű síkjából kitüremkednek a fény felé. Don Quijote, a búsképű lovag is ugyanilyen figura, aki „Utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineaák felé” igyekszik, ahogy Bogdán László mondta. De hasonló érzéseket, gondolatokat fejez ki az a sorozat, amelyet Egyed Péternek A 23 buborék című balladaszerű költeménye ihletett. A 2000-ben elsüllyedt kurszki tengeralattjáróban a robbanást túlélő huszonhárom haldoklót ábrázolja, akiknek tudatosan kellett szembenézni a lassú halállal. Őket a jézusi áldásból sugárzó fény váltja meg, lelkük így szabadulhat és szállhat – mint buborék – az ég felé.
– Szabadtéri szobrokat inkább a rendszerváltás után alkotott.
– Az 1989-es fordulat előtt nem volt divat a történelmi téma. Azután lett igény a szoborállításra, az úttörő emberek és hősök emlékének megörökítésére. Először domborműben megformáltam az aradi tizenhárom tábornok portrésorát, azután a háromszéki negyvennyolcas hősök domborműveit is, majd közülük egyeseknek – Turóczi Mózesnek, Bem Józsefnek és Tuzson Jánosnak – szabadtéri szobrot is alkothattam. Majd következett Bod Péter, Nagy Mózes, Márton Áron és a többiek.
„Szunnyadó” szobrok
– Műtermében rengeteg alkotás található. Gipsz mellszobrok, bronzszerű, fémes bevonattal vagy anélkül. Domborművek, plakettek. Ezek rendelésre készültek? Vagy egyszerűen csak azért, mert az alkotó soha nem pihen?
– Ezeket én „szunnyadó” alkotásoknak nevezem, amelyek a kedvező pillanatra várakoznak. Megszületett bennem a gondolat, hogy ezek a személyiségek megérdemelnék, hogy megörökítsék őket, és időtálló formába öntve parkokban, tereken, középületek falain szerepeljenek. A Szent László-mellszobornak helye lehetne Nyujtódon, hiszen Szent László a templom védőszentje. Molnár Józsiás szobra is várakozik, hogy hátha lesz szándék és akarat emléket állítani Kézdivásárhelyen a helyi Széchenyinek a róla elnevezett parkban. Kós Károly mellszobra megtalálta a helyét a budapesti állatkertben, érdeklődnek iránta. És úgy tűnik, Hatvanba kerül az a plakettem, amely a három testvérváros – Kézdivásárhely, Hatvan és a holland Maassluis – szimbolikussá nőtt alakjaiból építkezik: Gábor Áront, Grassalkovich I. Antalt és Rubenst ábrázolja, ugyanakkor egybeolvasztja a három település címerének meghatározó motívumait, az ágyút, az oroszlánt és a szélmalmot. Csiha Kálmán mellszobra a kézdivásárhelyi Református Kollégium udvarára kívánkozna… Egyik kedvenc kompozíciómat Kézdivásárhely központjába, a szökőkút mellé álmodtam: három nemzedék képviselőjét jeleníti meg – az öreget, aki süllyed a lóval; a gyereket, aki nem érti a lefelé irányulást, a süllyedést; és a férfit, aki lováról felfelé tekintve dialogizál, vitatkozik Istennel. A három alak a téren három irányba nézne, a lómotívum jelezné, hogy lovasnemzet vagyunk. A kompozíció megalkotásában hatott rám Rodin Calais-i polgárok című világhírű alkotása, hogy az ember mennyiféleképpen viszonyulhat a halálhoz, az elmúlás fenyítéséhez: értetlenül, lázadva és belenyugvóan. A kompozícióból egy rész – a gyereket ábrázoló – elkészült, Kézdivásárhelyen, az Atrium Szálloda előtt áll.
Kedvenc alkotások
– Van-e kedvenc munkája a művésznek?
– A szobrok közül szeretem a kézdivásárhelyi Kossuthot, talán azért is, mert azon a helyen volt a buszállomás, ott tettem először lábamat a céhes város földjére, ahol aztán meghonosodtam. De kedvelem a Bod Péter-mellszobrot is a tanítóképző udvarán, amelyet egy kőből formált papírtekercsbe helyeztem el, ami talapzatként szolgál. Szívemhez közel álló a Nagy Mózes-szobor is, amelyen az iskolaalapító pap egyfajta Kőműves Kelemenként a talapzatot képező, kemény és érdes kődarabokból – mintegy önmagából, a testéből – építkezik, és mintha kezét az égnek emelve mondaná Istennek: Uram, elkészült, megvan!
És szeretem az egyik legfrissebb munkámat, a kórházalapító dr. Benedek Gézáról alkotott szobrot is, amit idén szeptember 13-án avattak Kovásznán, a központi parkban. Boldoggá tett, hogy a Benedek leszármazottak munkáim alapján engem kértek fel a szobor megalkotására. Mint ahogy elszomorított, hogy a munkáimat kedvelő és értékelő Sylvester Lajosnak nem én alkothattam meg a szobrát szülőfalujában, Csernátonban. Tartoztam volna neki ezzel, hiszen ő volt az, aki apámtól az Integető lány című szobrát Sepsiszentgyörgy városának elkérve engem 1973-ban Kézdivásárhelyre hívott. És kedvelem a Kapu-ketrec című kompozíciót is. Az emberi vívódást, a kitörési kísérletet fogalmazza meg az útvesztőből, a labirintusból. Azt is részletezi, hogyan viszonyulnak a különböző embertípusok az őket körülvevő akadályokhoz: az egyik megkerüli a falat, a másik átbújik a megrepesztett falon, a lyukon, a harmadik átmászik rajta. Az életben is hasonlóan teszünk az elénk tornyosuló nehézségekkel, akadályokkal.
VETRÓ ANDRÁS
1948. október 14-én született Temesváron.
Főiskolai tanulmányait 1967–1973. között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán.Tanárai Löwith Egon, Bretter György, Földes László és édesapja, Vetró Artúr szobrászművész voltak. 1973-ban érkezett Kézdivásárhelyre, ahol a Nagy Mózes Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatán tanított rajzot és mintázást feleségével, Vetró Bodoni Zsuzsa grafikusművésszel együtt. Gyerekei Vetró Bodoni Sebestyén András és Vetró Bodoni Barnabás. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának, valamint az újraalakult Barabás Miklós Céhnek.1973-tól romániai és külföldi (magyarországi, franciaországi, svájci) egyéni és csoportos kiállítások résztvevője. Közel húsz egyéni kiállítással, több mint harminc szabadtéri szoborral büszkélkedhet, a belterekben elhelyezett alkotásainak száma több mint ötven.
Ambrus Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öreg tölgyfák örökifjú vendége
Az örökifjú vendég nem más, mint Kemény János, aki immár 45 éve nyugszik az évszázados tölgyek alatt, és most csodálatos színekben pompázó őszi levelek takarják sírhantját és annak környékét. De az itt-ott felbukkanó őszi vadvirágok arról tanúskodnak, hogy az ő sírjánál nem a mulandóságról, a tovatűnésről van szó, hanem a maradandóról, az értékesről, az életről.
Ezekkel a gondolatokkal kezdte emlékező beszédét szombaton a marosvécsi vár kertjében Székely József nyugalmazott lelkipásztor, aki 45 évvel ezelőtt az írót temette, most pedig emlékezni és tisztelegni jött ide a Helikon–Kemény János Alapítvány és a Kemény Auguszta Egyesület meghívására. Akkor ragyogott a nap, meleg volt, most pedig szitált az eső, és melegen kellett felöltözni. Ez azonban senkit sem zavart, nagy örömünkre szépszámú emlékező gyűlt össze, természetesen közel sem annyian, mint annak idején a temetésen. Mégis reméljük, hogy valóra válik a tiszteletes úr kívánsága, amelyet most idézek is beszédéből: "Adja a Jóisten, hogy mindazokból, amik az ő áldásos életéből, szívének jó kincseiből morzsákként még előkerülnek, ne csak személyisége táruljon egyre jobban ki, hanem a róla emlékezők, a vele foglalkozók példát lássanak, tanuljanak és gazdagodjanak mások számára áldás lenni... Erdély földjén talán ő volt az igazi példa arra, hogy a kisebbségi sorsba került nép nemzeti, művelődési és kulturális nevelésének és védelmének hogyan kell anyagi áldozatokat vállaló harcosa lenni".
Ezután Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Sütő András Kemény János halálára írt búcsúbeszédét és beszámolóját a méltóságteljes, hatalmas temetésről.
Most is számos koszorú került a sírra, de számomra a legmeghatóbb az volt, amikor az iskolás gyermekek vonultak oda hosszú sorban, és tették le az udvarukról, a kertjükből hozott virágokat.
A csepergő esőből bevonultunk a kastély nagy pipázótermébe, ahol Vécsi Nagy Géza nagy érdeklődésre számot tartó kiállítást nyitott meg: Marx József és Erdélyi Lajos fotóművészek képei 1971 őszén készültek a temetésen. A régies hatású barna-fehér fényképeket egészen pici eredetiekről nagyították most fel, és helyezték el a pipázószoba falán. A megemlékezés végén a közönség hosszasan, nagy érdeklődéssel nézegette meg őket.
Az iskolások tisztelgésére is sor került a pipázóban, ahol persze most senki sem pipázott. A dalcsoport Gorbai Eszterrel, a pöttöm második osztályos kislánnyal felváltva népdalokat énekelt, Ördög Klementina pedig Dsida Jenő Tarka-barka strófák című költeményéből mondott el részleteket. Az alapítvány részéről köszönet illeti azokat a pedagógusokat, akik az iskolásokat felkészítették.
Csodálatos percek következtek ezután, kevés ember szeme maradt szárazon. Bizony könnyeztünk, amikor Kilyén Ilka felolvasta Kovács György színművész búcsúját, melyet az író koporsója mellett mondott el. Aki eddig nem tudta, most megjegyezhette, hogy Kemény János bizony nagyon bátor ember is volt: anyagi támogatást és fellépési lehetőséget biztosított a zsidó színművészek számára, akik azokban a sötét időkben kiszorultak a színházból. És tovább is segített, segített…
A fényképek nézegetése közben kötetlen beszélgetés kezdődött néhány idősebb marosvécsivel, akik személyesen ismerték Kemény Jánost, és szívesen, nagy szeretettel emlékeznek rá. Cserbár Rozika például elmondta, hogy édesanyja hat évig volt szobalány a báró úr családjánál, és igazi családtagnak tekintették. Édesapja pedig mindig eldugott egy üveg jóféle gyümölcspálinkát, hogy megkínálhassa a báró urat, amikor néha betért hozzájuk egy kis baráti beszélgetésre.
Megemlékezésünk a Tűzvarázs együttes rövid meglepetés-koncertjével zárult, akik egyébként hagyományőrző íjászok, és majd még visszatérnek Marosvécsre. Mint ahogy mi is mindnyájan!
Kovács Emese ny. magyartanár
Népújság (Marosvásárhely)

1956-os emlékrendezvény a Sapientián
Azok a pesti és erdélyi srácok!...
Október 27-én, csütörtökön a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmával szervezett konferenciát Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa. A rendezvény első részében a történelmi időszakot kutatók előadásain keresztül a résztvevők betekintést nyerhettek a forradalom magyarországi, erdélyi és marosvásárhelyi eseményeibe, majd szó esett az ezt követő megtorlásokról, politikai-társadalmi következményeiről. Az egyetem előcsarnokában emléktáblát avattak, és kiállítás is nyílt, 20 pannón a forradalom eseményeit vázolták fel.
Az egyetem nagy előadótermében a konferenciát a szervezők nevében Lukács Bence, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja nyitotta meg, majd a házigazdák nevében dr. Dávid László rektor olvasta fel köszöntőjét. Beszédében választ kaptunk arra, hogy miért választották a szervezők az 1956-os megemlékező eseménysorozat egyik kiemelkedő rendezvényének helyszínéül a fiatal erdélyi magyar egyetemet. Elmondta: az 1956-os esemény közvetlen következménye volt az erdélyi magyar egyetem, a Bolyai Tudományegyetem megszüntetése. A Sapientia EMTE létrejöttének a célja is az volt, hogy némiképpen orvosolja ezt a fél évszázados döntést, és önálló lehetőséget biztosítson az erdélyi magyar értelmiségiek képzésére. A másik ok pedig az, hogy szeretnék, ha a mai fiatalokban is tudatosulna, hogy mit vittek véghez 1956 októberében a magyarországi fiatalok, miként csatlakoztak a forradalom szellemiségéhez az erdélyi magyarok, és milyen következményei voltak egy olyan egyszerű, szimbolikus gesztusnak, mint az 1956. október 26-i kolozsvári Házsongárdi temetőbeli sírtisztítás, amikor az egyetemisták halottak napja előtt jeles magyar értelmiségiek emlékhelyeit takarították meg és ezért kirakatper áldozati lettek. A hősök példája követendő, emléküknek nemcsak rendezvényeinken, hanem mindennapi tetteinkben is adózhatunk – mondta többek között a rektor.
Első előadóként Horváth Miklós professzor, hadtörténész arról a nemzetközi geopolitikai helyzetről beszélt, amely kiváltotta az elégedetlenséget, ugyanakkor rávilágított arra, hogy az 1947-es békeszerződésben, majd a Varsói szerződésben leszögezettek miatt esély sem volt arra, hogy a második világháború alatt már kettéosztott Európában a nyugati államok beavatkozzanak a szovjet érdekszférába került országok sorsába.
A Szovjetunió totális háborút viselt a magyar nép ellen – mondta a professzor –, mert, amint utólag az okiratokból kiderült, parancs volt arra, hogy kíméletlenül irtsák ki az ellenállókat. S tették mindezt annak ellenére, hogy a nemzetközi szerződések értelmében a szovjet csapatoknak nem volt jogi alapja arra, hogy állomásozzanak Magyarországon és beavatkozzanak a belügybe. A magyarországi meg- mozdulásoknak előzményei is voltak. 1953-ban a berlini munkások tüntettek a kommunizmus ellen. A tiltakozást azonnal elfojtották és másfél hónapig katonai szükségállapot uralkodott az országban. Ekkor készül el az a hadműveleti terv Magyarországon, amelynek alapján elfoglalják Budapestet és biztosítják az ország nyugati határát egy esetleges intervenció ellen. 1956. június 2-án a lengyelországi Poznanban felkelés tör ki a szovjet hatalom ellen. Ezt is vérbe fojtják. 78 halottja és mintegy 500 sebesültje van a karhatalmi intézkedéseknek, szeptembertől pedig megkezdődnek a szervezők koncepciós perei. Ugyanakkor engedményeket is tesznek. Tulajdonképpen 1956. október 23-án a budapesti Bem térre vonulók a lengyelországi változások iránti szolidaritásukat fejezik ki. Ezt követően a Petőfi térre mennek a tüntetők, majd ledöntik Sztálin szobrát. 23-án este megindul a már említett Hullám fedőnevű hadművelet. Délután 4 órakor Debrecenben már rálőnek a tiltakozókra, Budapesten este 9 órakor a Magyar Rádió előtt használnak fegyvert a tüntetők ellen. Politikai válság alakul ki, október 23. és 25. között a tiltakozás az idegen hatalom elleni szabadságharccá alakul át, mivel Zsukov marsall elrendelte, hogy Kárpátaljáról két, Romániából pedig egy hadosztály vonuljon be Magyarországra. Október 28-án győz a forradalom, engedményeket tesz a magyar kormány is, felszámolják a tanácsrendszert, az új vezetőtestületekben a forradalmi bizottságok is részt vesznek, sajtószabadságot hirdetnek és megszűnik az egypártrendszer. Mi több, a professzor tudomása szerint október 30-án a szovjetek azt is fontolgatják, hogy kiengedik Magyarországot a befolyási övezetükből. Aztán másként döntenek, október 31-én újabb támadást rendelnek el, ezúttal 17 hadosztály jön be Magyarországra, és brutálisan elfojtják a forradalmat. A számadatok szerint mintegy 2500 – 3000 személy hal meg, 20.000-en megsebesülnek. 25 ezer embert ítélnek el, a 350 halálos ítéletből 229-et végre is hajtanak – hallhattuk többek között az esemény-összefoglalóból.
Tófalvi Zoltán az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásait kutatja több mint egy évtizede. Előadásában többek között kifejtette, hogy Gheorghe Gheorghiu Dej által vezetett román kommunista hatalom a forradalom hírére azonnal intézkedik. 1956. október 24-én 13 órától gyűlésezik a politikai büró, és azokban a tartományokba, ahol a kisebbségek döntő többségben laknak, "teljhatalmú" küldötteket neveznek ki, akiknek feladatuk mindennemű, a rendszert veszélyeztető szolidaritás, megmozdulás elfojtása. Tulajdonképpen az 1956-os forradalom kiváló ürügyet szolgáltatott a belső ellenzékkel (főként a romániai magyar értelmiségiekkel) való leszámolásra, akik közül 2500-at tartóztatnak le és ítélnek el. Az erdélyi magyar diákság eszmei szolidaritást vállal.
Már 1956. október 4-én megalakul az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjúsági Szervezet), amely a fiatalok közképviseletét vállalta fel. Október 24-én létrejön a diákszövetség is Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, ahol forradalmi hangulat alakul ki. A házsongárdi "akció" mellett számos olyan rendezvény (március 15-i koszorúzás Sepsiszentgyörgyön) vagy kezdeményezés volt, amely, ha burkoltan is, de szolidarizál a magyarországi eseményekkel. Ezeket kegyetlenül felszámolja a Securitate, és sokan koholt vádakkal éveket ülnek a legkegyetlenebb börtönökben. Tófalvi Zoltán büszkén adta tudtára a hallgatóságnak, hogy a magyar forradalom áldozatai között nyolc erdélyi magyar is van, akiket kivégeztek, többek között Dudás József, Szabó János, Pongrácz Gergely.
Benkő Levente újságíró, történész Erdélyi srácok címmel összeállított előadásával folytatta a Tófalvi Zoltán gondolatait. Egy megrázó idézettel kezdte bemutatóját. Kutatásai során megtalálta Mihai Nedelcu, a kolozsvári Securitate parancsnokának utasítását, miszerint az volt a céljuk, hogy "minél több embert küldjenek kényszermunkára a Duna-csatornához". Ennek ellenére a Székely Ifjak Társasága 1956-ban megkoszorúzza Sepsiszentgyörgy főterén az 1848-as hősök emlékoszlopát. S ha akkor sikerül is megúszniuk, egy év múlva, 1957. március 15-én letartóztatják a csoportot, és egyenként 8–18 év közötti börtönbüntetésre ítélik a résztvevőket. Jó volt hallani, hogy Temesváron 1956. október 30-án több ezren szolidarizáltak a magyar forradalommal. 3000, nagyrészt diákot tartóztatnak le, az elítéltek között egyaránt vannak magyarok, románok és svábok. Azok, akik ilyenkor csoportosan vagy akár külön- külön is tettek valamit, tulajdonképpen egy emberként fordultak szembe a diktatúrával, igazolva azt, hogy a szabadságvágyat nem lehet kordában tartani – mondta Benkő Levente.
Pál Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros a marosvásárhelyi eseményekre reflektált. Többek között elmondta, a Maros Magyar Autonóm Tartományban működő Securitate által meghurcolt személyek nyilvántartásából kiderült, hogy az akkori 58.000 létszámú városból (a lakosság 74%-a magyar, a többi román és más nemzetiségű volt) 117 személyt tartóztattak le az 56-os események ürügyén, ebből 67 magyar, 57 román anyanyelvű volt. Az utóbbiakat nemcsak a magyar forradalom miatt, hanem mert a kommunista rendszer ellen emeltek hangot. Érdekes volt hallani, hogy ebben az időszakban Marosvásárhelyen létrehozták a Nemzeti Felszabadító Bizottságot, amelyet Ioan Faliboga tanító kezdeményezett, s amelynek célja Erdély függetlenségének kivívása és egy Svájchoz hasonló konföderációs államforma kialakítása volt. A vezetőtanácsban két magyar is tevékenykedett: Frunda Károly és Miholcsa Gyula. A Securitate azonban felszámolta a szerveződést, és vezetőit meghurcolták. Az 56-os októberi események ideje alatt a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe érkezik Fazakas János, a politikai büró delegátusa, aki "próbálta lebeszélni a diákokat a várható incidensekkel járó akciókról". A diákok mégis felvonulást szerveztek, átadták követeléseiket az egyetem vezetőségének. Ezt követően három diákot azonnal kizártak. 1957 folyamán átvizsgálják az egyetemet pártideológiai szempontok szerint, és még 1958-ban is kizártak diákokat azzal az ürüggyel, hogy nem megbízhatóak. Megállapítják, hogy a 960 egyetemistából 200 "provokatív módon viselkedett" – mondta többek között Pál-Antal Sándor, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a részletes eseményeket lapunk hasábjain is elolvashatják az érdeklődők.
A konferenciát követően az egyetem aulájában Bibó István-idézettel ("A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem") feliratozott emléktáblát avattak. Ezt megelőzően a volt politikai foglyok Maros, Hargita és Kovászna megyei szervezetének nevében Kelemen Kálmán, Szilágyi Árpád és Török Zoltán tolmácsolták 1956 üzenetét a mai fiataloknak.
Dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja felszólalásában elmondta, hogy az 1956-os forradalom tulajdonképpen leleplezte azt a hazug rendszert, amely egyenlőséget, humanizmust ígért, de elnyomást, meghurcoltatást és önkényuralmat jelentett. A magyar nép a sorsát a kezébe vette. A szabadság azt jelenti, hogy tudjuk és akarjuk irányítani a saját életünket – mondta a konzul, majd a mai aktuálpolitikai helyzetre utalva hangsúlyozta, ma is kifinomult módszerekkel tévesztik meg a polgárokat, próbálnak befolyást gyakorolni a nagyhatalmak. Az 56-os szellemiség azt is jelenti, hogy nem adjuk fel értékeinket, közösen ki kell állni ezek mellett és megvédeni bármilyen más érdekkel szemben – jegyezhettük le többek között a főkonzul üzenetét.
Novák Zoltán Csaba, az RMDSZ szenátorjelöltje szerint a magyar forradalom megrendítette a "vasfüggönyt". Az együttérzés fontosságát hangsúlyozta, hiszen ez a szolidaritás döntötte meg a későbbiekben a rendszert. Továbbra is szükség van a magyar közösség összefogására, hiszen kulturális, oktatási téren még van tennivaló.
A református, unitárius és a katolikus egyház nevében Less Zoltán, Nagy László és Oláh Dénes áldották meg az emléktáblát, majd a leleplezést követően Horváth Miklós röviden ismertette annak az aulában felállított 20 tablónak a tartalmát, amelyek bemutatják az 1956-os eseményeket, a hősöket és a megtorlásban részt vett "felelősöket" is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Dicsőszentmártoni diákok Budapesten
Idén október 21–23. között, a Rákóczi Szövetségnek köszönhetően, részt vettem az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett eseményeken, mely különleges élmény és felejthetetlen esemény volt számomra.
1956 októberében a budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem diákjai kezdeményezték az akkor elnyomó politikát folytató kommunisták, valamint a sztálinista terror és a szovjet megszállás elleni tüntetést, ami szabadságharccá alakult.
Az 1956-os hősökre emlékezünk minden október 23-án. Egyik szemünk könnybe lábad a gyász miatt, a másik pedig nevet, mert látja, hogy még él egy maroknyi magyar, aki büszkén emlékszik vissza múltjára.
Péntek dél körül érkeztünk meg Budapestre, majd tanárnőmmel a díjátadásra siettünk a Magyarság Házába, mivel én történelmi pályázatot nyújtottam be, amit a zsűri pozitívan bírált el (dicséretben részesültem).
Az idei történelmi esszépályázat címe Nagy idők tanúi voltak, melynek keretén belül idősebb családtagokkal, barátokkal, az események még élő tanúival készült interjúk vagy memoárok alapján kellett beszámolni a történtekről. Én bekopogtam az idősebb falubeliekhez, akik nagyon sokat meséltek, így azt is megtudtam, hogy milyennek látták erdélyi szemmel az 1956-os forradalmat. Azt tapasztaltam, hogy ezek az idős nénik, bácsik nagyon megörvendtek annak, hogy egy XXI. századi diák az ő visszaemlékezéseikre kíváncsi. Nagyon hálás vagyok azért, amiért annyira lelkesek voltak és segítettek kutatómunkámban.
Később, a díjátadás után, megtekintettük a Mi, magyarok kiállítást, mely a magyarság kincseit mutatja be. A nap végén Hegedűs Endre zongoraművész koncertjén vettünk részt. Másnap, szombaton a budai várban ejtettük meg a reggeli sétát, minekutána a Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen megtartott emlékünnepségen vettünk részt. Kevés szabadidőnkben meglátogattuk Budapest híresebb műemlékeit: a Hősök terét, a Terror Házát, a Corvin közt, a Szent István-bazilikát és a Dohány utcai zsinagógát, valamint végigsétáltunk a Szabadság hídon, a Lánchídon és nagyon sokat metróztunk, ami nagyon izgalmas volt. Az emlékünnepség után fáklyás felvonulás indult az egyetemtől, mely a Nagy Imre téren, a Forradalom lángja emlékműnél, végül a Bem-szobornál állomásozott. A hosszú sorban fáklyák fényei csillogtak és nemzeti színű zászlók lobogtak. Felejthetetlen élmény volt számomra egyik kezemben az égő fáklyával, másikban pedig a nemzeti színekben pompázó lyukas zászlóval felvonulni. Este ismét egy gyönyörű klasszikus zenei koncerten, a Weiner- Szász Kamaraszimfonikusok koncertjén vettünk részt, mely nyugalmat hozott rohanó életünkbe és egy másik világba vezetett át, ahol a hegedű szava jelentette az életben maradást.
Vasárnap részt vettünk a hivatalosan szervezett ünnepségeken, majd délután sok új élménnyel gazdagodva indultunk haza.
Mint minden évben, október 21–23. között a Rákóczi Szövetség idén is gazdag programokkal várta a határon túli diákokat: Gloria Victis történelmi vetélkedő, történelmi és irodalmi pályázat, számos kulturális műsor és persze a hivatalos megemlékezések.
Köszönjük a lehetőséget a Rákóczi Szövetségnek és az erdélyi Rákóczi Szövetségnek, hogy ott lehettünk.
E rangos eseményre felkészítő tanárnőm, Béres Ilona és iskolatársaim: Chetan Andreea, Bokor Borbála, Szentgyörgyi Ervin és Márton Norbert kísértek el. Nagyon jó volt velük együtt ünnepelni és egyben kirándulni is.
Budapest számomra egy olyan város, amely, valahányszor visszatérek, mindig egy újabb és újabb arcát mutatja meg, ezért is hordom örökre a szívemben.
Idéznék a nyertes dolgozatomból, amelynek egy részét felolvastam a zsűri kérésére: ,,Egyre többet és többet akartam megtudni az 1956-os forradalomról. Elindultam a faluba, és megkerestem azokat az öregeket, akik tanúi voltak annak az időszaknak vagy az akkori eseményeknek. Néhányan közülük még gyerekek voltak akkor, és csak az izgalmas estéli rádióhallgatásra emlékeznek. Sokak már csak szüleik meséléséből tudtak a történtekről, hisz az 1990-es évekig, a kommunizmus lejártáig, nem is volt szabad ezekről beszélni.(…)
…Én büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem, mert bárhogyan, bármekkora erőfeszítéssel, fenn tudott maradni ez a nemzet. Nem számít, hány forradalomba, csatába, vitába és mennyi energiába került, őseink megvédték hazánkat, nekünk is helyt kell állnunk érte!"
Gloria Victis!
Pataki Tímea XI. osztályos tanuló
Népújság (Marosvásárhely)

Múzeumavató és szépkorúak köszöntése Havadtőn
Vasárnap, október 30-án újra megtelt a havadtői kultúrotthon. Ez alkalommal kettős ünnepet ült a falu. A rendezvény első részében az időseket köszöntöttük, a második részében múzeumavató ünnepségre került sor, ugyanis a helyi néprajzi gyűjtemény a polgármesteri hivatal segítségével egy saját épületbe költözhetett. Először Varga József polgármester, majd Csép Éva Andrea képviselőjelölt köszöntötte az egybegyűlteket, ezt követte az óvodások, iskolások köszöntő műsora. Diós Brigitta- Borbála népdalokat énekelt. A múzeumavató ünnepség előtt Novák Csaba Zoltán szenátorjelöltet hallhattuk, majd sor került az Ünnepek és hétköznapok című kiállítás megnyitására dr. Orbán János művészettörténész, tudományos kutató és dr. Kinda István néprajzkutató, főmuzeológus ajánlásával, valamint Donáth István tárlatvezetésével. A rendezvény szeretetvendégséggel és kötetlen, baráti beszélgetéssel zárult.
Rendezvényünk támogatói: a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Gyulakuti Polgármesteri Hivatal, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, Szilágyi Zsolt, a Korpos család, Farkas László, Donáth István, Nagy Attila, Nagy Pál, Rigmányi Magdolna, Koncz Róbert, az óvodások és iskolások szülei. Továbbá köszönet azoknak, akik felajánlották értékes tárgyaikat a múzeum számára, a szakembernek, aki szakszerűen irányította a tárlat elrendezését, a múzeumépítésben részt vevő vállalkozóknak, a havadtőieknek és nem utolsósorban a Pro Havadtő Egyesület tagjainak az önzetlen munkáért, segítségért. Isten áldása legyen a további együttműködésen a közösség érdekében!
Koncz Emma, Pro Havadtő Egyesület
Népújság (Marosvásárhely)

Elhurcoltaknak emléket állító vándorkiállítás
A Gulág-emlékév kiemelkedő rendezvényének nevezte a kolozsvári Sapientia EMTE Tordai úti épületének előcsarnokában csütörtökön este megnyitott vándorkiállítást Murádin János Kristóf, az egyetem kancellárja, amelynek megvalósításában közreműködött a budapesti Magyarság Háza és a Veritas Történetkutató Intézet is. Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója kifejtette: a jelenleg Kolozsváron található vándorkiállítást el szeretnék vinni a Kárpát-medence több magyarlakta városába, hogy megerősítsék az ott élők magyarságtudatát.
„A mai kiállítás és Molnár Erzsébet előadása még jobban igazolja, hogy missziójánál fogva a Sapientia EMTE nemcsak szakmai, hanem olyan feladatokat is ellát, amelyek hasznosak a Kárpát-medencei, így az erdélyi magyar közösségnek” – mondta Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja.
Szakály Sándor történész beszédében elmondta: a Gulágot megjárt több tízezer magyar honfitársunk, akik Magyarország akkori területéről kerültek oda, évtizedeken át magukba fojtották az emlékeket, amelyek semmi jót nem hoztak. Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg Magyarország területére lépett, és elkezdődött az elhurcolás, amelynek főleg a magyar és a német lakosság vált áldozatául, ez nem egyezett sem a nemzetközi hadjoggal, sem a humanitárius megnyilvánulásokkal.
„A sebesülés, a hősi halál, a hadifogság a háború velejárója, de nem természetes velejáró az, ha a civil lakosságot elhurcolják az elfoglalt területről. El kellett telni hetven esztendőnek, hogy a magyar kormány Gulág-emlékévvé nyilvánítsa 2016-ot, és a téma kutatói bemutassák azt a helyzetet, ahol tizenéves lányokat hurcolnak el és ítélnek szabadságvesztésre. Vajon milyen döntés és milyen hozzáállás kell ahhoz, hogy ezt megtegyék? Csak olyan, ami a kommunizmus eszméjéből adódik, amit akkor csak a Szovjetunió képviselt. Elszomorító, hogy a Szovjetunió második világháborús nagy szövetségei, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok a sokat emlegetett demokrácia alapján nem szólaltak fel. Elfogadták és tudomásul vették azt, hogy a győzelemért a Szovjetuniónak joga van, de oka nincs mindent megtenni azon a területen, amit számára biztosítottak” – mondta Szakály Sándor.
A Veritas Történetkutató Intézet vezetője kifejtette: a kiállításon látható képek, feliratok azt jelzik, kiket és hogy visznek el, milyen ítéletek születtek. A magyar kormány hiába próbált valamit tenni értük, a legyőzött ország nem léphetett fel a győzővel szemben. A nemzeti szocialista Németország áldozatai többségének Németország kárpótlást fizetett, de a Gulágra elhurcoltak esetében sem a Szovjetunió, sem utódállamai nem fizettek semmit.
„A kiállítás ezeknek az elhurcoltaknak állít emléket. Jusson el, még ha csak minimális információ is róluk az utódoknak. Eljön talán az idő, hogy valamennyi településen, ahol magyar közösségek élnek, felkerülnek a templomok, iskolák és közösségi házak falára azok a nevek, akik megszenvedték ezt a világot” – összegzett Szakály Sándor.
A Gulág-emlékév kiemelkedő rendezvényének nevezte a kolozsvári Sapientia EMTE Tordai úti épületének előcsarnokában csütörtökön este megnyitott vándorkiállítást Murádin János Kristóf, az egyetem kancellárja, amelynek megvalósításában közreműködött a budapesti Magyarság Háza és a Veritas Történetkutató Intézet is. Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója kifejtette: a jelenleg Kolozsváron található vándorkiállítást el szeretnék vinni a Kárpát-medence több magyarlakta városába, hogy megerősítsék az ott élők magyarságtudatát.
„A mai kiállítás és Molnár Erzsébet előadása még jobban igazolja, hogy missziójánál fogva a Sapientia EMTE nemcsak szakmai, hanem olyan feladatokat is ellát, amelyek hasznosak a Kárpát-medencei, így az erdélyi magyar közösségnek” – mondta Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja.
Szakály Sándor történész beszédében elmondta: a Gulágot megjárt több tízezer magyar honfitársunk, akik Magyarország akkori területéről kerültek oda, évtizedeken át magukba fojtották az emlékeket, amelyek semmi jót nem hoztak. Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg Magyarország területére lépett, és elkezdődött az elhurcolás, amelynek főleg a magyar és a német lakosság vált áldozatául, ez nem egyezett sem a nemzetközi hadjoggal, sem a humanitárius megnyilvánulásokkal.
„A sebesülés, a hősi halál, a hadifogság a háború velejárója, de nem természetes velejáró az, ha a civil lakosságot elhurcolják az elfoglalt területről. El kellett telni hetven esztendőnek, hogy a magyar kormány Gulág-emlékévvé nyilvánítsa 2016-ot, és a téma kutatói bemutassák azt a helyzetet, ahol tizenéves lányokat hurcolnak el és ítélnek szabadságvesztésre. Vajon milyen döntés és milyen hozzáállás kell ahhoz, hogy ezt megtegyék? Csak olyan, ami a kommunizmus eszméjéből adódik, amit akkor csak a Szovjetunió képviselt. Elszomorító, hogy a Szovjetunió második világháborús nagy szövetségei, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok a sokat emlegetett demokrácia alapján nem szólaltak fel. Elfogadták és tudomásul vették azt, hogy a győzelemért a Szovjetuniónak joga van, de oka nincs mindent megtenni azon a területen, amit számára biztosítottak” – mondta Szakály Sándor.
A Veritas Történetkutató Intézet vezetője kifejtette: a kiállításon látható képek, feliratok azt jelzik, kiket és hogy visznek el, milyen ítéletek születtek. A magyar kormány hiába próbált valamit tenni értük, a legyőzött ország nem léphetett fel a győzővel szemben. A nemzeti szocialista Németország áldozatai többségének Németország kárpótlást fizetett, de a Gulágra elhurcoltak esetében sem a Szovjetunió, sem utódállamai nem fizettek semmit.
„A kiállítás ezeknek az elhurcoltaknak állít emléket. Jusson el, még ha csak minimális információ is róluk az utódoknak. Eljön talán az idő, hogy valamennyi településen, ahol magyar közösségek élnek, felkerülnek a templomok, iskolák és közösségi házak falára azok a nevek, akik megszenvedték ezt a világot” – összegzett Szakály Sándor.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Az emlékezés összetart…
Víg Emese tévés szerkesztő a kolozsvári 56-os diákmegmozdulásokat és az őket követő megtorlásokat felidéző dokumentumfilmjének vetítésével kezdődött az a pénteki rendezvény, amelyen Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor emlékérmet és elismerő oklevelet nyújtott át több ötvenhatos elítéltnek.
A bemutató előtt, amelyről lapunk röviden már tájékoztatott, Víg Emese elmondta: egyedülálló emberi példákkal találkozhattak a forgatás során. Olyan emberekkel, akik az igazságért, a magyarságért és a szabadságért szenvedtek. Az összeállításban több 56-os erdélyi elítélt, közöttük Szilágyi Árpád, Nagy Benedek és Dávid Gyula eleveníti fel a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, megszólal továbbá Böjte Csaba ferences szerzetes is, akinek édesapját ítélték el, aki szabadulása után rövidesen meg is halt.
Dávid Gyula, aki hét év börtönbüntetést kapott az erdélyi 56-os eseményekben játszott szerepéért, előadásában kifejtette: – Az államhatalom attól félt, hogy Romániára is kiterjed a forradalom, ezért minden eszközzel igyekezett ellehetetleníteni, hogy a magyarországi események hírei ide is eljussanak. A lakossággal megpróbálta elhitetni, hogy ott „fasiszta bandák” által keltett „ellenforradalom” zajlik, a magyarok megint Erdélyt akarják. Aztán következtek a perek, a megtorlások, a szörnyű ítéletek, amelyeknek a közösség megfélemlítése volt a fő célja.
A három évre ítélt Kelemen Kálmán a börtönben elszenvedett kínzások, éhezések, verések, a későbbi kényszerlakhely keserű emlékeit elevenítette fel.
Nagy Benedek öt évet kapott. Elmondta: az itteni kommunista hatalom az erdélyi 1956-ot is a román nemzetépítésnek „rendelte alá”. Ez jó ürügyet jelentett, hogy megtorlásként, a magyar elit rebellis tagjainak félreállításával a Bolyai Tudományegyetem beolvasztását érjék el. „Gyönyörű volt 56, de reálpolitikusként úgy vélem: a halottak, a közel kétszázezer elmenekült magyar mellett legalább ekkora veszteségnek számított a hatalomra került Kádár-rendszer, amely a magyarság gerincét megtörte”, mondta.
Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, rádiós szerkesztő mutatta be Benkő Levente történész-újságíró Volt egyszer egy ’56 című riportkötetének bővített változatát. Ebben az 1996-ban szervezett zarándokút élményeit foglalja össze, amelyen a résztvevő erdélyi 56-osok végjárták megkínzásuk, raboskodásuk helyszíneit. – Az utóbbi időben sokat beszélünk 56-ról, mert ráébredünk, hogy a történelem körülöttünk zajlik, ám oly keveset tudunk erről. Ez a könyv hozzásegít ahhoz, hogy többet tudjunk meg erről – mondta Rácz Éva.
– Az 1996-os év szeptember havának elején megtett út során végig magnón rögzítettem az elmondottakat, fényképeztem. Ebből született az első, 1998-as kiadás Sepsiszentgyörgyön, de mivel úgy éreztem, hogy a történet nem teljes, kiegészítettem. Olyan embereket szólaltattam meg elsősorban, akikről bizonyos volt, hogy nem fogják leírni emlékeiket. Nem szabad feledésbe hagyni ezeket a történeteket. Az 1956-os magyar forradalom miatt csak Romániában közel 20 000 embert tartóztattak le úgy, hogy egyetlen puskalövés sem dördült el, és több mint 10 000 embert börtönöztek be. Az önök meghurcoltatásával a hatalom példát akart statuálni, köszönöm szépen a példátokat! – összegzett Benkő Levente történész.
A szabadságért való harc mindig a megújulás története is – mondta a rendezvényen Kelemen Hunor. – Habár az 1848-as és az 1956-os szabadságharc elbukott, a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát. Ez elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt, Erdélyben, Romániában csatlakoztak. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nemcsak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21. században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot. Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség. Egyetlen dolog bizonyos: mindenek előtt magunkra számíthatunk – fogalmazott.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak. A körülményeket, sajnos, ma sem mi szabjuk. Horváth Anna ezelőtt néhány nappal azt mondta: biztos abban, hogy ha bárkit közülünk félreállítanak, százak lépnek a helyébe, hogy folytassák, amit elkezdtünk. Ebben rejlik a mi erőnk. És ez így volt 60 esztendővel ezelőtt is. Az emlékezés egyrészt összetart, másrészt a közös tervezés megerősít – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Látványos előadással zárult a térség táncművészeinek váradi találkozója
A budapesti Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja című nagyszabású előadása zárta a másodízben szervezett Infinite Dance Festival tánc- és összművészeti eseménysorozatot vasárnap Nagyváradon: a látványos záróelőadás keretében csaknem ötven művész, zenész, énekes és táncos lépett színpadra.
Az ötnapos seregszemlén tíz hivatásos táncegyüttes lépett fel, a profi produkciók előtt pedig hét helyi amatőr csoport mutatkozott be a közönségnek. Dimény Levente, a Szigligeti Színházhoz tartozó Nagyvárad Táncegyüttes és a fesztivál művészeti vezetője kiemelte, a rendezvény célja már az első kiadástól kezdődően az volt, hogy találkozási pontot biztosítson a különböző művészeti ágak képviselői számára.
A fesztiválon egyebek mellett koncertek, kiállítások és egy különleges performansz várta a közönséget. A Várad Kulturális Folyóirattal való együttműködés eredményeképpen összművészeti performanszra is sor került a Darvas–La Roche-házban: az Élő Várad mozgalom fiatal szerzői (Jock Evelin, Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsa és Mihók Tamás) Cristina Breteanu divattervező, Sütő Fanni és Csathó Töhötöm Csongor Károly képzőművész, valamint Andreea Belu és Bogya Bonni táncművész improvizált lendület, mozdulat, tánc témára Dombi Dávid zongorakíséretében.
A sepsiszentgyörgyi M Studio erős nyitása után a budapesti Feledi Project, valamint a Bukaresti Nemzeti Táncközpont lépett fel a Szigligeti Színházban. Október 28-án a Nagyvárad Táncegyüttes, valamint a Közép-Európa Táncszínház produkcióját, a Stabat Mater című táncoratóriumot tűzték műsorra a szervezők, amelyet a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat Monológok című előadása követett. Másnap a térség táncművészeti főiskoláié volt a főszerep: a budapesti Magyar Táncművészeti Főiskola interaktív tánctörténeti előadását követően a váradi Unique Dance Studio vezette fel a főiskolák gáláját, amelyen a Bukaresti Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a Magyar Táncművészeti Főiskola diákjai léptek fel.
Az Infinite Dance Festival vasárnapi záróeseményén beszédet mondott Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke, aki további támogatásáról biztosította a színházat, valamint a művészetkedvelő közönséget, Czvikker Katalin, a színház főigazgatója, valamint Dimény Levente a Nagyvárad Táncegyüttes és az IDF művészeti vezetője értékelte a rendezvényt. Az estet a Csillagocska Néptáncegyüttes közel negyvenperces előadása nyitotta, amelyben kicsik és nagyok egyaránt megmutathatták tehetségüket.
Krónika (Kolozsvár)

Kanada bejelentette a vízumkényszer eltörlését
Hivatalosan is bejelentette Kanada, hogy eltörli a vízumkényszert a román és a bolgár állampolgárokkal szemben jövő december 1-jétől. Ezt hétfőn közölte a helyi kormány Ottawában.
Bukarest és Szófia is a vízumkényszer eltörlését támasztotta annak feltételéül, hogy hozzájárulásukat adják az Európai Unió és Kanada közötti szabadkereskedelmi egyezmény megkötéséhez.
Azokkal szemben, akik megfelelnek bizonyos feltételeknek, már május 1-jén eltörlik majd a vízumkényszert – közölte a kanadai kormány. Ettől az időponttól kezdve azok léphetnek be Kanadába vízummentesen, akiknek az elmúlt 10 évben volt ideiglenes letelepedési engedélyük az észak-amerikai országban, vagy akik érvényes amerikai vízummal rendelkeznek. Az utazás előtt mindenesetre ki kell majd tölteni egy elektronikus űrlapot. Ezt november 10-től minden olyan ország állampolgárának meg kell majd tennie, amelyekből az emberek vízum nélkül utazhatnak Kanadába. Hasonló rendszer működik az Egyesült Államokban is.
Ottawa mindazonáltal figyelmeztetett: fenntartja magának a jogot, hogy ha „jelentősen felerősödnek a szabálytalan migrációs tendenciák”, akkor ismét vízumkényszert vezessenek be Romániával és Bulgáriával szemben. John McCallum kanadai bevándorlási miniszter közölte: Ottawa szorosan együttműködik Bukaresttel és Szófiával, hogy a vízummentes utazás lehetősége hosszú távon fenntartható legyen.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)