Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 6.
Így is lehet emlékezni október 6-án
A főtéri Bocskai-szobor előtt háromszögű pannót állítottak fel Nyárádszeredában, így emlékeztették az arra járókat október 6. fontosságára.
Szűcs Péter, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) helyi szervezetének vezetője, az országos szervezet alelnöke lapunknak elmondta, szívügyüknek és feladatuknak tekintik a nemzeti hősökről való megemlékezést. A pannó oldalain a tizenhárom aradi vértanút, Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnököt és az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló kép áll. Céljuk, hogy interaktív módon hívják fel az emberek figyelmét az aradi vértanúkra, akik a szabad hazáért harcoltak 1848–49-ben, akárcsak 1956-ban a pesti ifjak.
A délelőtt felállított pannónál délig már több tucatnyi felnőtt és ifjú megállt, nézegették a képeket, olvasták a neveket és idézeteket, érdeklődtek és elbeszélgettek a szervezőkkel, majd további hasonló kezdeményezésekre biztatták őket. A nap folyamán mindig állt ott valaki és fogadta a megálló járókelőket, este pedig gyertyákat terveznek gyújtani a helyszínen.
Szűcs Péter azt is elmondta, az eddigi években mindig szerveztek valamilyen megemlékező rendezvényt október 6. alkalmával, de igyekeznek minden évben valami újjal előállni. Az EMI már hetedik éve működik Nyárádszeredában, de már megalakulásuk előtt is rendeztek megemlékezést a főtéri kopjafánál.
Gligor Róbert László Székelyhon.ro

„Egy nemzet úgy döntött, kifordítja sarkaiból a világot”
A marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Ház Szent Mihály-termében emlékezett meg a 167 évvel ezelőtt kivégzett 13 aradi vértanúra az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete október 6-án.
„Mártírok születtek magyarságunk egén, a hit mártírjai, akik nemcsak önmagukban, nemcsak a közösségben hittek, hanem eleven hitű emberek voltak. Az élő hit mártírjait tiszteljük, akik hitüket a haza oltárán feláldozták” – mondta Balla József római katolikus lelkész, aki felolvasta Damjanich János 1849. október 5-ről 6-ra virradó éjszaka írott imáját. Péterffy Gyöngyvér Erős hittel című saját költeményét szavalta el, majd a Rendhagyó Történelemóra egyik szervezője, Kocsis Lóránt Zsombor ismertette a történelmi tényeket, kiemelve: „167 évvel ezelőtt egy nemzet úgy döntött, kifordítja sarkaiból a világot és meg is tette, mint ahogy a történelem folyamán oly sokszor, ha a zsarnokság, az önkényes hatalom az igazság és a szabadság fölé szándékozott emelkedni, és ma is megteszi, ha kell”.
Elmondta, Magyarország az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot egy új ország megteremtéséért vívta, a 200 ezres orosz és 66 ezres osztrák csapatokkal szemben csupán abban bízhattak, hogy képesek lesznek annyira lelassítani az előretörést, hogy Nyugat-Európa felfigyeljen a küzdelemre.
„A magyar nép mindig békeszerető, befogadó nép volt, viszont mindig felismerte, ha szabadságát, kultúráját és keresztény értékeit veszély fenyegette, mint ahogy ma is felismeri, és ha kell, nemcsak a maga szemszögéből, hanem egész Európa helyett felismeri” – fogalmazott Kocsics Lóránt Zsombor.
A rendezvény végén Kali Margit népdalokat énekelt, majd közölték a résztvevőkkel, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának méltó emléket állít az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács országos rendezvénye, amelyet október 17-én, hétfőn 18 órától tartanak a Kultúrpalota nagytermében. A magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult a megemlékezés.
Gáspár Botond Székelyhon.ro

Két helyszínen emlékeztek Csíkszeredában az aradi vértanúkra
Az aradi vértanúk kivégzésének évfordulója alkalmából tartottak rövid megemlékezést csütörtökön délelőtt a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskolában, késő délután pedig a Mikó-vár előtt.
A tanulók az aradi vértanúk utolsó napjait idézték fel, majd mécseseket gyújtottak a vértanúk fényképei előtt. A rendezvény végén az Ismerős Arcok Nélküled című számát énekelték el közösen. Szabó Csaba, az iskola történelem szakos tanára, az esemény szervezője elmondta, a megemlékezés célja, hogy a gyerek számára közelebb hozzák az aradi vértanúk hőstetteit, és azok utóéletét biztosítsák a tanulók részére. „Nagy hagyománya van a rendezvénynek, évről évre egyre közvetlenebbé tesszük” – fogalmazott a pedagógus.
Koraeste a Mikó-vár előtt szervezett gyertyagyújtást a tizenhárom aradi vértanú emlékére Korodi Attila parlamenti képviselő, az RMDSZ Csíki Területi Szervezete és a Székely Nemzeti Tanács. A szervezők arra hívták fel a figyelmet, hogy az évente ismétlődő megemlékezés ellenére keveset tudunk azokról, akik 1849 októberében életüket adták a szabadságért. Az alkalomra a szervezők kihelyezték a vértanúk portréit is, amelyek előtt gyertyát gyújthattak a jelenlevők.
A megemlékezésen mintegy százan vettek részt. A gyertyagyújtás a vértanúk lelki üdvéért való imádkozással, majd a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro

Az aradi vértanúkra emlékeztek Gyergyószentmiklóson is
„A szabadság olyan, mind halnak a víz, madárnak a levegő, vadnak a rengeteg. Legyetek inkább halni készek véle, mint élni nélküle” – idézte egy 1848-as szabadságharcos szavait Portik Zsolt történelemtanár a gyergyószentmiklósi temetőben.
Kiss Antal honvédszázados kopjafájánál zajlott csütörtökön az 1849 október 6-i gyásznapra való megemlékezés. Mint elhangzott, a forradalmárokra példaképként kell tekintenünk, erőt merítenünk elszántságukból, kitartásukból, hiszen ma sem könnyű magyarként élni és fontos, hogy unokáink is magyarként emlékezhessenek meg a nagy elődökről.
Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere beszédében hangsúlyozta, a gyásznapon emlékezünk arra az 1849 őszén az egész nemzeten úrrá lett csalódottságra, reményvesztettségre is, amiből nem látszott kiút. A letörtség mellett azonban mi az ami felemelhet? – tette fel a kérdést. A halálraítéltek sorsvállalása ebben is példa lehet. Feljegyezték róluk, ki Horatiust, ki várak megerősítéséről szóló könyvet olvasott, dolgoztak, terveztek kivégzésük előtti estén, nem hagyták el magukat. Üzenet, ami mára is érvényes lehet: sose hagyjuk a csüggedést eluralkodni magunk felett, főleg ne olyankor, amikor egy egész közösséget próbálnak megfélemlíteni.
A megemlékezésen Gergely Péter kilencedikes diák szavalata hangzott még el, és az alkalomhoz illő dalokat adott elő az Ipartestület Férfikórusa. Az eseményen megjelentekre a magyar történelmi egyházak lelkészei mondtak áldást, majd koszorúzással és a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult a megemlékezés.
Gergely Imre Székelyhon.ro

ERDÉLYI PIKARESZK
(avagy: a Tamási-modell)
„A tavasszal volt ötven éve, hogy meghalt Tamási Áron, de ahhoz képest, hogy mekkora – nem hivatalos – kultusza volt ezelőtt harminc-negyven esztendeje, szinte észrevétlenül múlt el az évforduló, egy-két iskolai rendezvénytől eltekintve. Akiknek torzó ez a mű, torzó az idén is, akiknek meg monumentális lehetne, azok talán mostanában Wass Albertben vagy Nyirő Józsefben keresik a nagyságot, tisztelet a kivételnek. Pedig számos tanulsággal járhat, ha ismét beleolvasunk a Tamási-féle székely pikareszkbe. Mint ahogy ideje lenne elgondolkozni azon is, hogy nem tették-e le mégis eleink egy továbbvihető és továbbírható transzszilván történet alapjait. Nem biztos, hogy érdemes arról elmélkedni, vajon hiteles képet mutat-e egy adott korról az irodalom. Szabad-e például olyan hatalmas különbségeket feltételezni a tizenkilencedik században a hol köztársasági, hol restaurációpárti Franciaország és a viktoriánus Anglia között, mint amit Balzac sokszínű, derűt és borút váltogató regényfolyamából, az Emberi színjátékból és Dickens fekete-fehér, rendkívül nyomasztó műveiből sejthetnénk. Franciaország- és Anglia-képemet én is alapvetően az irodalomból kaptam, és máig eltérő elképzelésem van ennek a két nemzetnek az ipari forradalom korában, illetve azután zajlott életéről. Gondolom, mindez sokban különbözik attól a valóságtól, ami persze elmúlt, nincsen sehol, és az irodalmi műveken kívül esetleg szociológiai vagy statisztikai munkákból, netán ilyen-olyan kordokumentumokból próbálhatnánk meg reprodukálni. Hamis vagy nem hamis, de maradandó minden esetben ez a kép, és csodák csodája, konvergens is, mármint olyan értelemben, hogy a francia íróknak van egy többé-kevésbé közös Franciaországuk, az angoloknak is egy közös Angliájuk és így tovább. Ezek szerint nemcsak a nemzet teremti meg a maga irodalmát, hanem az írók is megteremtik a maguk nemzetét. Vagy ha úgy tetszik: a maguk társadalmát. Jöjjön el a te országod, Jókai Mór? Vagy a tiéd, Móricz Zsigmond? Nehéz erre válaszolni, ám kétségtelenül van a magyar irodalomnak is egy közös Magyarországa, hogyha nem is olyan nyers, erős, kritikus megfogalmazásban mindig, mint ahogy szeretnénk. Erdéllyel viszont más a helyzet. Miközben van a történelemben, évszázadokra visszamenően egy politikailag jól elkülöníthető Erdély, nincs ugyanakkor az irodalomban is egy közös Erdély-kép. Apor Péter, Mikes Kelemen vagy általában az emlékírók Erdélye még egy sokfelől cibált, tépett, mardosott, kissé komor, de alapjában véve kiegyensúlyozott, szeretetteljes országot mutat, tartós Erdély-stratégiáról mégsem lehet beszélni, mert az itt termett irodalmi remekművek vagy az innen származó írók a tizenkilencedik században már szinte zökkenőmentesen épülnek be a magyar irodalom egészébe, legyen szó Jósika Miklósról, Gyulai Pálról vagy Kemény Zsigmondról. Talán Kemény Zsigmondnál érezni az őrületnek azt az előszelét, amelyből aztán kinő Trianon után a csodavárás …”
Markó Béla Élet és Irodalom

2016. október 7.
Tisztelgés a bátrak előtt (Sepsiszentgyörgy)
A tizenhárom aradi vértanú előtt tisztelgő kopjafapark idén is benépesült a sepsiszentgyörgyi megemlékezőkkel. A 167 évvel ezelőtti történelmi eseményeket idézte a Székely Mikó Kollégium diákjainak előadása (fotó), a hősök mártírhalálának mához szóló üzenetét tolmácsolták a szónokok. Nem mozgatott nagy tömeget a megemlékezés, de méltóságteljesen, szépen rótták le kegyeletüket idén is a sepsiszentgyörgyiek.
A Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren 2011-ben állították fel a tizenhárom kopjafát, Balázs Antal fafaragó ötletének és kivitelezésének köszönhetően új kegyhellyel gyarapodott Sepsiszentgyörgy, és azóta minden esztendőben október 6-án itt gyülekeznek a főhajtók. Hagyománnyá vált immár a Székely Mikó Kollégium diákjainak fellépése is, évről évre ők állnak díszőrséget, mondanak verset, prózát, énekelnek a megemlékezésen. Idén Szemből, halál volt a címe irodalmi összeállításuknak, majd beszédet mondott Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője, megyei tanácstag és Latorcai János, a Magyar Országgyűlés alelnöke. Jó lenne, ha ünnepeink nem gyászos eseményekhez kapcsolódnának, de a viharos magyar történelemnek előnye is van, megerősített bennünket – hangsúlyozta beszédében Benkő Erika. Az aradi tizenhármak példát mutattak a magyarok méltóságából és szabadságvágyából, korai haláluk nem volt értelmetlen, hisz „nem az a fontos, hogy mennyit élünk, sokkal fontosabb, hogyan élünk, mit teszünk, milyen ügyek mellett állunk ki. A tartalmas és értékes élet lényege nem szűnik meg a halál után, aki alkotó, tevékeny életet él a közösség érdekében, annak csak a teste enyészik el, a szelleme addig nem, amíg vannak olyanok, akik hisznek az eszmében, amelyért dolgozott” – mondotta. „Bármilyen szörnyű volt is a történelem, nekünk mindig azt kell keresnünk benne, ami biztató, ami megerősít bennünket. A tizenhárom aradi vértanú halálában hagyatékuk a biztató, a bátran élt, teljes élet példája, amely mindannyiunk számára követendő út. Nekünk vannak még beteljesületlen álmaink, vannak céljaink, a mi időnk csak ezután jön el. Tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mit akarunk, mi a célunk a földön, és azt is, hogy mindezért dolgoznunk kell, és dolgozni is fogunk” – zárta beszédét Benkő Erika.
Latorcai János a reformkor nemzeti öntudatot élesztő, szellemi nagyságokat teremtő időszakát idézte fel. Beszélt a kivégzett tizenhármak bátorságáról, nagyságáról, és október 6. egyik legfontosabb üzeneteként fogalmazta meg: a halál nemcsak ölni, de éltetni is tud egy egész nemzetet, „vértanúink azért vállalták a halált, hogy elvezessenek bennünket a győzelemhez, hogy elhiggyük, véráldozatuk nem volt hiábavaló. Megtanították számunkra, hogy a nemzeti sorscsapásokban ne a könnyebbik utat keressük, hanem azt, amelyik, ha nekünk nem is hoz jót, de a nemzet javát szolgálja.” Mint fogalmazott, ez itt, Erdélyben nem szorul különösebb magyarázatra, hisz az itt élők ezt tapasztalják nap mint nap, generációról generációra. „167 éve a nemzet nagyjainak titka éppen abban rejlett, hogy a létkérdésekben világosan látták a megoldás útját, megértették, hogy itt, Nyugat és Kelet határán jövőnk csak akkor lehet, ha Európa irányába haladunk, de megtartjuk, ápoljuk saját különleges gyökereinket, kultúránkat.” Latorcai János szerint nemzeti identitásunk megőrzése ma éppen olyan fontos, mint 167 éve volt, akkor az osztrák elnyomás, ma a nemzetek létjogosultságát tagadó kozmopolitizmus jelenti a legnagyobb veszélyt, megmaradásunk csak akkor biztosított, ha nem tévesztjük szem elől, hogy minden magyar – a csonka Magyarországon, az elszakított részeken, az öt világrész bármely táján élő – egy nemzet.
Balázs Antal nyugalmazott tanító szomorúan állapította meg, hogy kevesen tartották fontosnak a tisztelgést az aradi hősök előtt, elsősorban az idősebb korosztály tagjai jelentek meg a sepsiszentgyörgyi főhajtáson. Pedagógustársaihoz szólt: próbálják megtanítani a gyermekeknek, hogy emlékezni kötelességünk. Szabó Lajos római katolikus kanonok áldásában arra kérte az Urat, hogy „az aradi tizenhármak istenhite, család- és nemzetszeretete a miénk is legyen, így épüljön, szépüljön a magyar jövendő. Ne engedd, Uram, hogy az áldozatos életük árán megszerzett szabadságot szabadosságba kergessük, hanem engedd, hogy a hősök szeretetével, kitartásával és hitével bízzunk mi is a te atyai szeretetedben, általad, veled és benned épüljön újra a magyar nép.” A felszólalások és a kopjafák megkoszorúzása után himnuszaink csendültek fel, majd az egybegyűltek az Erzsébet park oroszlános emlékművénél is lerótták kegyeletüket.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszék uniós támogatásra pályázik Hargita és Brassó megyével közösen (Útkorszerűsítés Erdővidéken)
Hargita megyével közösen nyújtja be Kovászna Megye Tanácsa azt a pályázatot, amely révén lehetővé válhat a Barótot Olaszteleken és Vargyason keresztül a megyehatárral összekötő út korszerűsítése. A megyei önkormányzat tegnapi ülésén hagyta jóvá a beruházás műszaki-gazdasági mutatóit.
Tamás Sándor tanácselnök a vonatkozó tanácshatározat kapcsán elmondta: a beruházás része annak a nagyobb tervnek, amely során 55 kilométernyi megyei besorolású utat korszerűsítenek Erdővidéken. Egész pontosan a Málnás–Mikóújfalu–Hatod–Barót–Brassó megyehatár lenne az egyik, a másik pedig a Barót–Olasztelek–Vargyas–Hargita megyehatár. A két munkálatot a szomszédos megyékkel partnerségben tervezik: a Baróttól a megyehatárig tartó, mintegy 16 kilométeres szakasz korszerűsítését Hargita, míg a második, jóval hosszabb és jelentősebb befektetést igénylő rész javítását Brassó megyével közösen. Mivel a korszerűsítések értéke meghaladja a helyi erőforrásokat, külső finanszírozási lehetőséget kellett keresni. Hargita megye önkormányzatával közösen a Regionális Operatív Programon keresztül tervezik megszerezni a szükséges támogatást. A beruházás becsült értéke nagyjából tízmillió euró, az út felújítása mellett két híd rendbetételét is jelenti. A pályázat leadási határideje november 16-a, ezért sürgős a műszaki-gazdasági mutatók jóváhagyása – tette hozzá Tamás Sándor. Az elnök továbbá elmondta: a másik szakasz műszaki-gazdasági dokumentációja is készül, várhatóan e hónap közepére össze is állítják, és akkor már a várható költségek is ismertek lesznek.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékműveket a közterekre!
Örömmel értesültem a Székely Hadosztálynak állított emlékműről. A szoborkompozíció a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület megrendelésére, sepsibükszádi kőtömbökből készült, és a csíksomlyói Fodor-ház udvarán kapott helyet. Jó választásnak tűnik a kegytemplom szomszédsága, hiszen idővel ez is zarándokhely lesz.
Az ünnepi beszédekből egy gondolatot ajánlanék az olvasók figyelmébe: ez a hagyaték ránk nézve kötelesség, szolgálatba állít és megtanít a küzdelemre. Az emlékmű felirata a végveszélyben is cselekvőképes hazaszeretetet dicséri. Maradna örök jele annak, hogy a szabad székely nép soha nem hajtott fejet nyomorító idegen hatalmak előtt!
Örömömbe kis üröm is vegyült, hiszen emlékszem arra, hogy Nagybaczoni Zsigmond László – akinek a Háromszékben is jelentek meg tanulságos írásai – még 90 éves korában is mennyire küzdött egy hasonló emlékmű erdővidéki megvalósításáért. Sajnos, lelkes munkáját senki sem folytatta, elmúlásával leállt a jóindulatú kezdeményezés, pedig mennyi szervezetünk, egyesületünk, alapítványunk van, amelyek közös célért küzdenek, csak éppen hiányzik köztük az egyetértés... Talán majd az új képviselőktől segítséget kapnak, ha felhagynak az elődök sunyításával, és akkor ezek az emlékművek – Nyirő József és Wass Albert szobrainak társaságában – az udvarokból, templomkertekből kiköltözhetnek a zászlóinkkal feldíszített terekre.
Tölgyes Lajos, Brassó Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tizenhármak emléke
Tegnap arra emlékeztünk, hogy 167 esztendeje haltak vértanúhalált Aradon a magyar szabadságharc honvédtábornokai. Az első felelős magyar kormány miniszterelnökét is ezen a napon végezték ki, nem volt véletlen, hogy a szabadságharc leverését követő osztrák megtorlás éppen az egy évvel korábbi, második bécsi forradalom kitörésének évfordulójára időzítette a vérengzést. Azóta már tudjuk, hogy bár a szabadságharc elbukott, az áldozat nem volt hiábavaló, a nemzet küzdelmének társadalmi vívmányait, a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és a törvény előtti egyenlőséget már nem lehetett elvenni. És a már haláluk napján mártírrá vált tizenhármak kiállása kellett a későbbi kiegyezést kikényszerítő passzív ellenállás magvainak elvetéséhez is.
Példaadásuk az igaz ügybe vetett megtörhetetlen hit, az összefogás és a hazaszeretet máig élő üzenete. Hiszen a magyar forradalom ügye mellett a kivégzőosztag sortüzéig vagy a hóhér köteléig kitartó tisztek között csak öt volt magyar származású, mellettük három német, két örmény és egy-egy osztrák, szerb és horvát férfi vállalta a halált is a magyar és az egyetemes szabadságért. Az alig két évtizede lezajlott délszláv háborúkra vagy a közelebbi fejleményekre gondolva, vajon hol álltak volna, vagy épp állnának, milyen oldalon ebben a világban? Mert az a haza, amely mellett a végsőkig kitartottak, ma több országba van szétszakítva, ahol a kisebbségi sorban élők még mindig csak amolyan megtűrt, másodrangú polgároknak számítanak, úgy is, hogy a román impérium alatt élőknek szűk százada egészen mást ígértek. Jóhiszemű egymás felé közelítés nélkül kevés az esély a tizenhármak szimbolizálta nemzetiségek közti egyetértésre, ami igencsak elkelne a vén földrész e tájékán ilyen zavaros időkben.
Az öt magyar vértanú pedig vajon hogyan vélekedne egy olyan hazáról, ahol az állítólagos demokraták az egyik legalapvetőbb demokratikus jogtól való tartózkodás mellett álltak ki egy olyan referendum kapcsán, amilyenhez hasonlót a kontinens többi országában is illett volna tartani a vén földrész utóbbi időkbeli egyik legnagyobb kihívásának kérdésében? A néhai tábornokok vélhetően kardot rántanának a hazájukat a brüsszeli harctereken hátba támadó, a hatalomért minden elvet megtagadó utódok láttán. Már ha nem Tamási novellahőseihez hasonlóan húznák ismét magukra a hantot egy ilyen világra ébredve, melyből kiveszett már a nyoma is annak a tartásnak, ami az ő példamutatásukhoz elengedhetetlen volt. Ma a szabadnak csak becézett, közterheket számlálatlanul nyögő, de a törvény előtt az utódállamok polgáraival egyenrangúságot csak néha tapasztaló magyaron nem önkényeskedő császárok, "csak" kalandor politikusok uralkodnak.
Benedek István Népújság (Marosvásárhely)

Megemlékezés a Megbékélési parkban
„Szabadság nélkül nincs emberi méltóság”
Nem zavarta meg az eső az aradi Megbékélési parkban a csütörtökön délben összegyűlt megemlékezőket, bár az október 6-i rendezvény záró momentumaiban, a koszorúk elhelyezésekor már csepergett.
A Szabadság-szobor előtti műsort, az elmúlt évek hagyományainak megfelelően, idén is a két (magyar és román) himnusz és az Örömóda lejátszásával kezdték, majd Fekete Károly (a Kölcsey Egyesület alelnöke) felkonferálásával Gheorghe Falcă aradi polgármester szólt pár szót az egybegyűltekhez. A város vezetője szerint az aradi vértanúk emléke egyesítő erővel bír az itt élőkre nézve. „Ha húsz évvel ezelőtt a 13 tábornokra való emlékezés szétválasztotta a nemzeteket, napjainkban a megemlékezés közelebb hozza őket, hogy együtt ünnepeljék a szabadságot. Arad érezhetően egy szabad város egy szép történelemmel, melyből kiderül, hogyan harcoltak annak idején a szabadságért. (…) Gratulálok, hogy önök ezeket az értékeket megőrzik és ezen értékek által a társadalom tagjai ma együtt lehetnek”.
Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke az egybegyűltek előtt a kollektív emlékezetekben őrzött harcokra utalva, a nemzeti felemelkedés hajtómotorjának és üzemanyagának nevezte a magyar szabadságharcot.„Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az 1848-as szabadságharc és a 13 aradi vértanú emléke életben tartotta, erősítette a magyar nemzet immunrendszerét a legnagyobb kihívások idején is. És azért lehetett ez így, mert egy forradalmat túlerővel, fegyverrel, cselszövéssel, ármánykodással és árulással el lehet tiporni, de a szabadság iránti vágyat, a szabadság szeretetét, az igazságosság és az emberi méltóság természetes óhaját nem tudja elpusztítani semmilyen fegyver, semmilyen tiltás. Ez pedig tanulságul szolgálhat ma is mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy egy nemzeti közösség jogos igényeit és jogait semmibe lehet venni, közigazgatási és igazságszolgáltatási eszközökkel azokat meg lehet tiltani. Minden szabadságharc az emberi méltóságért folytatott harc is egyben” – mondta a szövetségi elnök, aki szerint a vértanúk emléke a szabadság kultúrájának és feltétel nélküli szeretetének az üdvözítésére kellene buzdítson mindenkit.
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztosa beszédében kihangsúlyozta, hogy Arad a helytállás és a megtestesült szolidaritás, a nemzetek közötti békés együttélés szimbóluma. A miniszteri biztos a régiók közötti összefogás szükségességére hívta fel a figyelmet, hiszen „egymásra vagyunk utalva”, „a mai világ kihívásaival szemben csak együtt tudunk sikeres válaszokat adni és kapni”. Ehhez az egymás elfogadása szükséges és nem az egymás feletti uralkodás.
Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök arra próbálta ráirányítani az egybegyűltek figyelmét, hogy a megemlékezéseken sosem vannak annyian, ahányan lehetnének. „Kiégett volna október 6. szellemisége?” – tette fel a kérdést. „Még a rendszerváltás előtt Önök közül sokan október 6-án kabátjuk alá rejtett szál virággal igyekeztek átsurranni a figyelő szemek előtt a várhídon vagy az újaradi hídon, hogy eljussanak a Vesztőhelyre. Hogy főt hajtsanak, emlékezzenek, fújják gyásznapunk szellemiségének parazsát. Mert annak forrósága sosem lanyhulhat. Ezért arra kérem önöket, hogy miután elhelyezték Szabadság-szobrunkra a kegyelet virágait, vagy egyszerűen csak főt hajtottak kivégzett hőseinknek az emlékére, távozáskor rejtsenek kabátjuk alá egy fuvallatnyi szellemiséget. Vigyék haza, tárják fel a családban, ismerőseik, vagy szomszédjaik, barátaik előtt. Majd hintsék szét a fuvallatot, hogy újabb egy esztendeig tartsa életben a 13 aradi hős vértanú emlékének parazsát. Isten minket úgy segéljen!”
A magyarországi vendégek között köszönthették az aradi házigazdák többek között Zákonyi Botondot, Magyarország Bukaresti Nagykövetségének rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét, Kiss László ezredest, Magyarország Bukaresti Nagykövetségének véderő attaséját, Mile Lajost, Magyarország kolozsvári főkonzulját, dr. Szinyei Katalint, dr. Görgényi Ernőt, Gyula testvérváros polgármesterét és még sok más hivatalosságot.
A beszédek után a magyarországi vendégek, az aradi és Arad megyei politikusok, a magyar érdekképviseleti szervezetek, az egyházvezetők, az iskolák és közintézmények képviselői koszorúkat helyeztek el a Szabadság-szobornál. Az aradi és Arad megyei vezetők közül jelen volt még Bognár Levente aradi alpolgármester, Iustin Cionca megyei önkormányzati elnök, Claudia Boghicevici megyei alelnök, Călin Bibarț alpolgármester stb.
Idén szélsőséges megnyilvánulások nem zavarták meg a megemlékezést.
Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad)

Szobrot kapott Kiss Ernő honvéd tábornok a vajdasági Eleméren
Mellszobrot állítottak a vajdasági Eleméren csütörtökön Kiss Ernő honvédtábornoknak, az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc 167 évvel ezelőtt Aradon kivégzett vértanújának.
A délvidéki központi megemlékezést minden évben a közép-bánsági Eleméren tartják, ezen a településen nyugszik ugyanis Kiss Ernő.
A megemlékezés ezúttal is a 4300 fős település templomában tartott szentmisével kezdődött. Itt havonta csak egyszer tartanak katolikus misét, a helyi magyar lakosság száma ugyanis két százalék alatt van. Kiss Ernő mellszobra a templomkertben kapott helyet. A vértanúnak eddig nem volt szobra a Vajdaságban. Kiss Ernőnek ugyan 1906-ban Nagybecskereken szobrot emeltek, ám azt 1918-ban, az első világháború után a szerbek összetörték. A szobor feje azonban megmaradt, így arról mintázták a mostani emlékművet. A templom felújítását és a szoborállítást a magyar kormány támogatta. Hajnal Jenő, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke ünnepi beszédét követően az MTI-nek nyilatkozva azt hangsúlyozta, hogy az emléknap üzenete nem más, mint hogy sok helyről jövő, különféle emberek is tudnak olyan közös értéket, közös erőt találni, amely a magyarságban, a magyar szabadságszeretetben hozza össze őket. Ez a közös akarat a jövő szempontjából is meghatározó – szögezte le. „Az aradi vértanúk egy közös akaratért tudtak harcolni, és ez a közös erő a múlt vasárnap, a kvótareferendum alkalmával is megfogalmazódott a Kárpát-medence és a világ magyarságában”, amikor nemmel szavazott a népszavazáson – tette hozzá az MNT elnöke.
Kishegyesen a szabadságharc utolsó győztes csatájára emlékeztek, amelyet 1849. július 14-én vívott a magyar sereg, amikor visszaszorította Jellasics horvát bán csapatait. A tizenhárom aradi vértanú közül hat kötődik valamilyen módon a Délvidékhez vagy a volt Jugoszláviához, így számos településen tartanak megemlékezéseket minden évben. A rendezvények már szerdán megkezdődtek.
Nagybecskereken a Lázár Vilmos emlékére állított domborműnél rendezték meg a Légy híve rendületlenül című hangversenyt. Lázár Vilmost a domborműnek otthont adó székesegyházban keresztelték meg.
Zomborban, Schweidel József szülővárosában a Szent Rókus temetőben koszorúzták meg az 1848–1849-es emlékobeliszket, majd a Magyar Polgári Kaszinóban megkoszorúzták a 220 éve született honvédtábornok emléktábláját.
Törökbecsén Leiningen-Westerburg Károlyra emlékeztek a katolikus templom kertjében hét éve felállított mellszobornál.
Csütörtök délután Adán megkoszorúzzák Damjanich János domborművét. A helyi magyar közösségnek az emlékmű öt évvel ezelőtti felállításakor komoly harcot kellett vívnia azért, hogy megmaradhasson az emlékmű, ugyanis szerb kezdeményezésre el akarták távolítani. A szerbek a szerb születésű Damjanichot árulónak tartják, amiért a magyar szabadságért harcolt velük szemben. (MTI) Nyugati Jelen (Arad)

„Erősítenünk kell a szabadság kultúráját!”
Erdély-szerte megemlékezéseket tartottak csütörtökön az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc véres megtorlása és a 13 aradi vértanú kivégzésének 167. évfordulója alkalmából.
A központi rendezvényt – mint minden évben – Aradon tartották, ahol a program a hagyomány szerint szentmisével kezdődött a belvárosi római katolikus templomban, melyet Kovács Péter gyulai esperes-plébános, általános püspöki helynök celebrált. Ezt követően a megemlékezők a Szabadság-szoborhoz vonultak.
A megemlékezésen elsőként felszólaló Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arra mutatott rá, hogy egyetlen európai nemzetet sem kímélt meg a történelem attól, hogy meg kelljen vívnia a maga szabadságharcát. „A nemzetté válás és a szabadság iránti vágy, valamint az abból fakadó szabadságharc párost alkotott a népek történelmében, különösen a francia forradalomtól kezdődően. Ez alól nem voltunk, nem is lehettünk kivételek mi, magyarok sem” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Hangsúlyozta, az aradi 13 vértanú áldozatkészségének és mártírhalálának példája ma is aktuális a kisebbségi sorban élő erdélyi magyarság számára. Kelemen Hunor szerint arra kötelez bennünket a 13 aradi vértanú áldozata és emléke, hogy minden választásunkkal, minden cselekedetünkkel, nap mint nap, nemzedékről nemzedékre a szabadság kultúráját, a szabadság feltétel nélküli szeretetét erősítsük.
Az Aradi Hírek portál tudósítása szerint Gheorghe Falcă, Arad polgármestere is köszöntötte a megemlékezés résztvevőit. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy míg 20 évvel ezelőtt a '49-es mártírok megemlékezésén való részvétel a megosztást jelentette a románság számára, ma már az összetartozás jeleként értékelik.
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos beszédében azt emelte ki: a 21. századi kihívásokkal csak összefogással tudhat szembenézni Közép-Európa. „Nemcsak gazdasági, hanem látjuk a migrációs kérdést is, amelyekre nem lehet megfelelő választ adni egyenként, hanem feltétlenül szükséges az összefogás, minimum a térségbeli összefogás” – idézte a politikust az aradi hírportál. A Zala György alkotta emlékműnél megtartott megemlékezést követően 16 órakor a Vesztőhelyen tisztelegtek a vértanúk előtt, a program szerint pedig 18 órától az aradi állami színházban Tóth-Máthé Miklós A nagyrahivatott című darabját mutatták be.
„Meg kell tanítani: emlékezni kötelesség!”
Sepsiszentgyörgyön mintegy 200 résztvevő jelenlétében tisztelegtek a nemzeti gyásznapon a megyei könyvtár mögötti emlékparkban, ahol megkoszorúzták a vértanúk emlékére állított 13 kopjafát, Balázs Antal alkotásait. Elsőként a fafaragó mester – az emlékpark létrehozásának ötletgazdája – szólt az egybegyűltekhez, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy „csak egy maroknyi polgár” érezte úgy, hogy részt kell vennie a megemlékezésen, „holott emlékeznünk kell azokra, akik a harcolni akarásban példát mutattak nekünk”. Balázs Antal arra kérte a pedagógusokat, hogy tanítsák meg a diákoknak, hogy emlékezni kötelesség. A megemlékezés díszvendége, Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke az identitásunk megőrzéséért folytatott, közel 170 éve tartó harcról beszélt. Hangsúlyozta, míg a 19. századi forradalom idején az osztrák elnyomás ellen kellett küzdeni, ma a kozmopolita gondolkodás veszélyezteti a magyarságot.
A nyárádszeredai magyarság a hagyománytól eltérő módon emlékeztek meg a kivégzett aradi vértanúkról csütörtökön délelőtt. A főtéri Bocskai-szobor előtt háromszögű pannót állítottak fel, így emlékeztették az arra járó helybelieket a nap fontosságára. A pannó oldalain a tizenhárom aradi vértanút, Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnököt és az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló kép áll.
Szűcs Péter, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) országos szervezet alelnöke lapunknak elmondta: szívügyüknek és feladatuknak tekintik a nemzeti hősökről való megemlékezést. Céljuk, hogy interaktív módon hívják fel az emberek figyelmét az aradi vértanúkra, akik a szabad hazáért harcoltak 1848-49-ben, mint 1956-ban a pesti ifjak. A délelőtt felállított pannónál sokan elidőztek, nézegették a képeket, olvasták a neveket és idézeteket, érdeklődtek és elbeszélgettek a szervezőkkel, majd további hasonló kezdeményezésekre biztatták őket. A nap folyamán mindig állt ott valaki és fogadta a megálló járókelőket, este pedig gyertyákat gyújtottak a helyszínen.
„Spekulánsok helyett Petőfikre van szükség!”
„Ma is az asztalra felpattanó, az igazságot kimondó és értékeinket megvédő, talpra magyar Petőfikre van szükségünk, nem pedig az áldemokrácia eszméi mögött megbújó spekulánsokra” – hangzott el a Maros megyei EMNT szerda esti megemlékezésén. A Deus Providebit Taulmányi Ház Szent Mihály termében megtartott rendezvényen Balla József római katolikus lelkész felolvasta Damjanich János vértanú-vezérőrnagy 1849. október 6-án hajnalban írt imáját.
A Rendhagyó történelemóra rendezvénysorozat egyik szervezője, Kocsis Lóránt Zsombor a történelmi tényeket ismertette. „167 évvel ezelőtt egy nemzet úgy döntött, kifordítja sarkaiból a világot és meg is tette, mint ahogy a történelem folyamán oly sokszor, ha a zsarnokság, az önkényes hatalom az igazság és a szabadság fölé szándékozott emelkedni, és ma is megteszi, ha kell” – fogalmazott. Rámutatott, a magyar nép mindig békeszerető, befogadó nép volt, viszont mindig felismerte, ha szabadságát, kultúráját és keresztény értékeit veszély fenyegette, ezt teszi ma is „az egész Európa helyett”. A rendezvény végén Kali Margit népdalokat énekelt, majd közölték a résztvevőkkel, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának méltó emléket állít az EMNT országos rendezvénye, amelyet október 17-én, hétfőn 18 órától tartanak a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében. Krónika (Kolozsvár)

Törvényszék: el kell távolítani az adomány székely zászlót
A Kovászna megyei törvényszék csütörtöki ítéletével arra kötelezi a Kovászna Megyei Tanácsot, hogy távolítsa el a székely zászlót a gyűlésteremből – számolt be az Agerpres hírügynökség.
A törvényszék helyet adott a Kovászna megyei prefektúra keresetének, amely a közigazgatási bíróságon támadta meg a Kovászna Megyei Tanács határozatát, miszerint a Magyar Polgári Párttól elfogadott székely zászlót kitűzte a gyűlésterembe.
Az intézmény honlapján közzétett ítélet szerint a Kovászna Megyei Törvényszék „megsemmisíti a Kovászna Megyei Tanács határozatát az adomány elfogadásáról, megsemmisíti az adományozó levelet, (...) és arra kötelezi a megyei tanács elnökét, hogy távolítsa el a gyűlésteremből Székelyföld kék-arany zászlóját”. Az ítélet ellen 15 napos határidővel lehet fellebbezni.
„A hivatalosan el nem ismert zászlókat, amilyen a székely zászló is, nem lehet közintézményekre, sem ezek irodáiba kitűzni, amit több vonatkozó jogarős ítélet is igazol” – nyilatkozta néhány hónappal ezelőtt az Agerpres hírügynökségnek Sebastian Cucu prefektus.
A székely zászlót februárban adományozta a megyei tanácsnak Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke. Kulcsár-Terza többször is felháborítónak nevezte a prefektúra tiltását és értetlenségét fejtette ki amiatt, hogy a magyar közösséget jelképező székely zászló nem kaphat helyet Románia és az Európai Unió zászlója mellett. Krónika (Kolozsvár)

Tőkés összefoglalta a Csűrynek tulajdonított jelentéseket
Brosúrát jelentetett meg Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke azokból a jelentésekből, amelyeket állítása szerint Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) újabb mandátumra pályázó püspöke adott egykor a kommunista politikai rendőrségnek.
A nyomtatványt Tőkés László pénteki, nagyváradi sajtótájékoztatóján mutatta be az újságíróknak. Az immár fénymásolatban is tartalmazza azokat a besúgói jelentéseket, amelyek az EP-képviselő szerint „egyértelműen bizonyítják Csűry István, alias Kiss, alias Roșescu, alias Chiș Geza kollaboránsi múltját". A Kiss, Roșescu, illetve Chiș Geza fedőnéven adott jelentéseket lelkészek megfigyelési dossziéiban találta Molnár János szegedi egyháztörténész, aki ezek szerzőjeként Csűry István egykori szalárdi lelkészt azonosította. A jelentések többnyire partiumi református lelkészekről tartalmaznak terhelő információkat.
A közzétett dokumentumok némelyikét kézzel írták. Tőkés László az MTI kérdésére kijelentette: grafológiai vizsgálattal lehet egyértelműen bizonyítani, hogy a jelentéseket Csűry István írta. A brosúra Csűry István 2009-es püspökké választása előtt adott nyilatkozatát is tartalmazza, amelyikben a lelkész kijelentette, hogy nem volt a román titkosszolgálat munkatársa, és amennyiben bármikor kiderülne, hogy nyilatkozata nem fedi a valóságot, „azonnal és készséggel lemond" a jelöltségről vagy az elnyert tisztségről.
Tőkés László a sajtótájékoztatón elmondta: a nyomtatványt az egyházkerület lelkészeinek és világi vezetőinek, valamint több közéleti szereplőnek is eljuttatta. Hozzátette: szükségét látja a közélet megtisztulásának, és szerinte az egyházat a rovott múltú vezetőktől, az RMDSZ pedig a korrupt politikusoktól kell megtisztítani. Arra kérte az RMDSZ vezetőségét, hogy változtassa meg a Bihar megyei képviselő- és szenátorjelöltek listáját, amelyen általa korruptnak vélt politikusok szerepelnek befutó helyeken. Példaként említette, hogy a Fazakas László lelkészt – aki korábban szintén a királyhágómelléki püspöki székre pályázott, és rövid ideig az RMDSZ parlamenti képviselője is volt – lemondatta az RMDSZ, amikor fény derült az ügynökmúltjára, és a lelkész a püspökjelöltségtől is elállt.
Tőkés László már korábban és több rendben is közölt Csűry István állítólagos ügynökmúltjára utaló feljegyzéseket. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) 2009-ben olyan iratot állított ki az akkori püspökjelöltről, amely szerint nincs arra vonatkozó adat, hogy Csűry a Szekuritáte ügynöke vagy besúgója lett volna. A KREK püspöke idén júniusban a Krónikának nyilatkozva visszautasította a vádakat, leszögezve: nem volt besúgó. Csűry mellett kiállt az egyházkerület Esperesi Kollégiuma, továbbá az RMDSZ Bihar, Szatmár és Szilágy megyei szervezete is. A nagyváradi székhelyű egyházkerület október 21-én tartja tisztújító közgyűlését, a püspöki tisztségre Csűry István az egyedüli jelölt. kronika.ro

Lélekerősítő emlékezés
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után kivégzett honvédtisztekre emlékeztünk a tegnap, és nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a világ minden táján, ahol magyar szív dobog. Gyászoló lélekkel, de hálás szívvel tisztelegtünk valós, vagy jelképes sírjaik előtt, hiszen a mi szabadságunkért is küzdöttek, legdrágább kincsüket, az életüket adván érte.
Óhatatlanul belénk nyilall a kérdés: vajon mi is képesek lennénk így cselekedni? Hitetlennek nevelt, félretájékoztatott, hazugságokkal traktált és éppen ezért kiégett lelkületű, tudathasadásos, valamint értékrend nélküli világunkban erre a válasz ugyanis nem olyan egyértelmű, mint amilyen egykor volt. És a körülöttünk zajló eseményeket követve erre nap mint nap rádöbbenhetünk. Ezért történhet meg napjainkban, hogy egyesek közülünk védekezés helyett tárt karokkal várják az újkori hódítókat. Hogy még végveszélyben is egymásnak feszülnek, mert képtelenek nemzetben gondolkodni. Hogy a rajtuk úrrá lett kényelemtől és elhatalmasodott közömbösségtől megbénítva, saját egyéni sorsukról sem tudnak dönteni. Hogy öntudatos közösségből fásult tömeggé, ide-oda terelhető birkanyájjá váltak. Hogy pénzért vagy hatalomért bármire kaphatók.
Fájdalmas megállapítások, de szükségesek, mert ha jövőt akarunk magunknak kovácsolni, akkor ezekkel is szembesülnünk kell. Ugyanakkor a biztató jeleket sem hagyhatjuk észrevétlenül, hiszen azért ilyeneket is észlelhetünk. Közöttük azt is, hogy az anyaországi népszavazáson több mint hárommillió nemzettársunk mondott nemet a kényszerbetelepítésre. És ez a tény már önmagában is megnyugtató, hiszen ennyi öntudatos magyarral már a hazát meg lehet tartani vagy védeni, ha kell. Önfeláldozó hőseink példája pedig csak erősíti ezt az elszántságot bennünk, így nem csak felemelő, hanem lélekerősítő is az emlékezés. Ennek tudatában kérjük a Mindenség Urát, hogy hallgassa meg Kiss Ernő, 1949. október 6-án kivégzett honvéd altábornagy utolsó óhaját: „Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük, és a hazáé az életük.”
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kétnapos régizene-találkozó
Táncházat és reneszánsz játszóházat tartanak
Ma és holnap tartják Baróton a VI. Erdővidéki Régizene-Találkozót a helyi Kájoni Consort régizene-együttes szervezésében.
A rendezvény ma 17 órakor a baróti Városi Művelődési Ház Bodosi Dániel Termében reneszánsz táncházzal kezdődik, melyet az olaszteleki Cygnini régizene- és táncegyüttes vezet. Szombaton 11 órától reneszánsz játszóházzal folytatódik a találkozó, helyszíne a baróti Gaál Mózes Általános Iskola Rózsa utcai épülete. Ezt követően a régi muzsika kedvelőit meghívják szombaton 17 órára az olaszteleki Daniel-kastélyba, ahol fellép a Riverenza régizene-együttes (Székelyudvarhely), a Canticum énekegyüttes (Sepsiszentgyörgy), a Cygnini ének- és táncegyüttes (Olasztelek), valamint a Kájoni Consort régizene-együttes (Barót), továbbá Lőrinczi György lantos (Marosvásárhely). Az előadás lantbemutatóval és közös beszélgetéssel folytatódik.
A Kájoni Consort régizene-együttes 1988 decemberében alakult, a reneszánsz és a kora-barokk énekes és hangszeres zenéjének terjesztését vállalva fel. A jelenleg kilenctagú együttes vezetője Gyulai György Éva zenetanár.
(böjte) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vári Attila erdélyi szászokról szóló regényét mutatták be Marosvásárhelyen
Vári Attila Szomorú hold című új regényében egy erdélyi szász zsákfalu egykori lakóiról, illetve a háborúból oda visszamenekülő és negyven évig bujkáló férfiról ír. A Mentor Könyvek kiadó gondozásában megjelent kötetet Káli Király István szerkesztő mutatta be csütörtök este a Bernády Házban a szerző jelenlétében.
A szerkesztő elmondta, egyik közös útjuk során, amikor Sepsiszentgyörgyről Brassóba tartottak, Vári Attila kérte, hogy térjenek Prázsmár felé, ahol a szászok történetéről, annak egy jellegzetes momentumáról beszélt neki. Megmutatta az Alapi-szárnynak nevezett építményt, amely a prázsmári várhoz tapadt és amelyet azért építettek az egykori városlakók, hogy ott tárgyaljanak Apafi Mihállyal. Ugyanis az erdélyi fejedelmeket a szászok nem engedték be várfalaikon belül, inkább külön épületet húztak, ha tárgyalniuk kellett valamelyikükkel.
Vári Attila Erdély tájainak jó ismerője, a Székelyföldön, illetve a vele szomszédos – egykor szászok lakta – Királyföldön nincs is olyan település, ahol ne járt volna és amelynek történelmét ne ismerné. A legújabb regényében azoknak a szászoknak, annak a szász életstílusnak állít mementót, akik ma már nem léteznek, arra a világra emlékezik, amely a szászok kitelepedésével végleg megszűnt. Ám mindez nem csak a történetért lehet érdekes, ha nem mert az erdélyi magyar falvakra is hasonló sors vár a dolgok állása szerint, mondta el Káli Király István.
„A történet rendkívül egyszerű” – fogalmazott Vári Attila a regényéről – „négy generációról van szó”: a fiatal, Budapesten élő újságíró elindul Erdélybe, hogy nagyapja elbeszélése nyomán megkeresse azt a szász falut, ahol az, mint a németül jól beszélő fiú, összebarátkozott egy vele egykorú szász gyerekkel, és így közeli kapcsolatba került annak családjával, majd az egész közösséggel.
A nagyapa történeteiből kikerekedik egy ma már nem létező közösség belső élete, annak szokásaival, szigorú törvényeivel, amelyek által 800 éven át fennmaradhatott. A nagyapa is és szász barátja is 16 évesen katonai oktatásban részesül, az egyik a levente-képzőben, a másik a Hitlerjugendben.
Mindketten kikerülnek a frontra, majd hadifogságba esnek, egymástól alig negyven kilométerre, anélkül, hogy ezt tudnák. A német katona megszökik és visszatér a falujába, ahol negyven évig a szülőháza padlásán bújkál, ahol a vele sorsközösséget vállaló szolgálólány halála után feladja magát a román hatóságoknál.
Az újságíró keresi a házat, a templomot, a kis patakot és sehogy sem találja mindazt, amit olyan pontosan, részletesen elmesélt neki a nagyapja. Kiderül, hogy a taxis, akit megkért, vigye a megnevezett faluba, becsapta és máshová vitte.
A szerző azt is elmondta, a regény alapötletét egy újsághír adta. Valóban megtörtént, hogy egy székelyföldi katonaszökevény negyven évig élt szülőháza padlásán, amely akkor derült ki, amikor az őt gondozó édesanyja meghalt.
Antal Erika maszol.ro

Marosvásárhely Bethlen Gábor korában – elkezdődött a jubileumi rendezvénysorozat
Marosvásárhely szabad királyi város fennállásának 400. évfordulója alkalmából jubileumi rendezvénysorozatot szervez a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület. Ennek jegyében történelmi előadásokat, ifjúsági vetélkedőket, fotókiállítást rendeznek október és november folyamán, illetve egy zárórendezvény is lesz decemberben.
A jubileumi rendezvénysorozat első előadására csütörtök este került sor a vármúzeumban, ahol Bethlen Gábor és Marosvásárhely kapcsolata volt a téma. Sebestyén Mihály történész azokra a hétköznapi eseményekre világított rá, amelyek Bethlen kiváltságlevele nyomán következtek be a városban. A 49 évet élt fejedelem hétszer látogatta meg Marosvásárhelyt. Mikor idelátogatott vagy a város legelőkelőbb kőházában, a Köpeczi házban szállt meg, vagy a Nagy-Szabó János-féle házban. A mai plébánia épülete akkoriban a városbíró háza volt.
Bethlen korában a város ritkán „katonáskodott”, ugyanis a fejedelem fontosabbnak tartotta, hogy inkább a hadi készültséghez szükséges eszközöket – csizmát, fegyvert, lószerszámot, ruhaneműt – készíttesse el a helyi mesteremberekkel, minthogy hadba szólítsa őket. Ez a városnak is egyfajta gazdasági fellendülést jelentett, mint ahogy az is, hogy az eléje terjesztett céhszabályokat átnézette kancelláriájával és jóváhagyását adta, így ezek a testületek privilegizált céhekké váltak, olykor kereskedelmi előjoggal is rendelkeztek. Ez nagyban segítette a város fejlődését, a termelés hatékonyságát és a kereskedelmi élet élénkülését.
Sebestény Mihály felhívta a figyelmet, hogy Bethlen Gábor engedélyezte, hogy a városi tanács fogadjon be idegen kereskedőket, például örményeket, akik a nagybani, vagyis a távolsági kereskedelemben voltak érdekeltek. Bethlen Gábor másik nagy erénye a kultúra támogatása volt. Elsősorban arról az anyagi támogatásról volt szó, amit országgyűlési határozattal folyamatosan adott a városnak, arra serkentve a nemeseket is, hogy a fejedelem példáját kövessék és a birtokaikon beszedett dézsma (tized) egy részét a Scola particula, a későbbi Református Kollégium javára fordítsák.
A bor-dézsmából származó italt a kollégium diákjai „elkorcsmálták”, azaz eladták korcsmáknak, csapszékeknek, a bevételből könyveket vásároltak, így gyarapították a kollégium könyvtárát. Bethlen Gábor továbbá rektort küldött a kollégiumnak, akit a saját végzettjeiből válaszott ki, azokból a diákokból, akik az általa szerzett külföldi ösztöndíjak kedvezményezettjei voltak és Heidelbergben, Genfben, Bázelben tanulhattak.
A bor, amit Bethlen a várostól rendelt a táborába, egyrészt serkentő eszköz volt a harcosok számára, másrészt érzéstelenítés hiányában a sebesültet leitatták, a harctéri sebészek csak ezt követően fogtak hozzá a műtéthez. Marosvásárhely azért is nyerte el a szabad királyi városi rangot, mert abban a korban a székelyföldi városok közül a legdinamikusabban fejlődött – mondta az előadó.
A jubileumi sorozat következő rendezvényén Rákóczi Ferenc korát ismerteti Tamási Zsolt, majd a Teleki és a Toldalagi családról lesz előadás, a barokk korról, a barokk építészetről, a 20. századi városiasodásról, Bernády György koráról esik szó, ugyanakkor Marosvásárhely története a két világháború között, az ötven év ipari fejlődése is szerepel az előadások között.
Az ifjúsági vetélkedőn Marosvásárhely történelméhez kapcsolódó kérdésekre kell választ adniuk a diákoknak, a fotókiállítás pedig a régi Vásárhelyt és a jelenkorit mutatja be, párhuzamot vonva a múlt és a jelen között – mondta érdeklődésünkre Náznán B. Olga, a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnöke.

Magyari Tivadart indítja a diaszpórában képviselőjelöltnek az RMDSZ
Magyari Tivadar lesz az RMDSZ képviselőjelöltje a diaszpórában - tudtuk meg Kovács Péter kampányfőnöktől. "Az RMDSZ minden egyes megyében és a külföldi körzetben tejes lista indítására törekszik. Teljesen természetes, hogy mindenhol van jelöltünk, mert minden megyében szoktunk szavazatot kapni, illetve, ha teljes listát indítunk, akkor a kampányban a műsoridő beosztása szempontjából, illetve az urnabiztosok nevesítése szempontjából is nagyobb előnyt élvezünk" - mondta az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Mivel a külföldi körzetből történő mandátumszerzés esélye nem nulla, de nem is túl nagy, igyekeztek olyan személyt indítani, akit a szélesebb nyilvánosság is ismer.
"Azért esett a választás Magyari Tivadarra, mert olyan jelöltet kerestünk, aki elsősorban nem a politikai tevékenysége miatt ismert. Magyari Tivadar a Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, és az sem mellékes, hogy rendszeresen publikál a Transindexen. Népszerű szerzői-írói tevékenysége miatt, aki olvasta írásait, az alig várja, hogy a következő is megjelenjen" - mondta a kampányfőnök.
Felvetésünkre, hogy akárcsak a korábbi választási rendszerben, most sem kiszámítható, hogy mennyi külföldi szavazat elegendő ennek a mandátumnak a megszerzéséhez, Kovács elmondta, az RMDSZ azzal számol, hogy Magyari nem jut be a parlamentbe. (hírszerk.) Transindex.ro

195 csapat jelentkezett a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár olvasójátékára
A szervezők várakozását is felülmúlva összesen 195 csapat jelentkezett a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár szeptember közepén meghirdetett olvasójátékára, és október 11-én kezdődik a könyvvásár főtámogatásával a Mélykvíz néven meghirdetett kocsmakvíz is.
Az Olvasd el és játssz velünk! olvasójátékra 585 gyerek olvassa el a kijelölt könyveket, ami már önmagában is nagy eredmény a szervezők szerint. A játékos vetélkedőre nemcsak Maros megye városi és vidéki településeiről jelentkeztek, hanem szép számban iratkoztak fel Hargita és Kovászna megyei csapatok is.
„Jó látni, hogy a két évvel ezelőtt először meghirdetett olvasójáték így kinőtte magát. Célom az volt, hogy a gyerekek olvassák a kortársakat, hiszen az utóbbi évtizedekben hihetetlen fellendült a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom. Hiszem, hogy a mai gyerekolvasók igényeit kielégítő friss, szórakoztató, de ugyanakkor igényes könyvekkel közelebb hozhatjuk a gyerekek szívéhez az irodalmat, és fellendíthetjük az olvasókedvüket" – hangsúlyozza a kezdeményezés célját Makkai Kinga. Az október végén szervezett elődöntő nyertes csapatai a döntőben a könyves szemlén újra találkoznak.
A marosvásárhelyi könyvvásár támogatásával indul október 11-én a marosvásárhelyi kocsmakvíz második évada is. A Mélykvíz néven elindított kocsmai vetélkedő december 13-ig minden kedden este nyolc órától kerül megszervezésre a Sörházban.
A B. Szabó Zsolt által összeállított és levezényelt vetélkedőre három-öt fős csapatok jelentkezhetnek a Mélykvíz Facebook-oldalára írt üzenetben.
A könyvvásár támogatóként való belépésével a kvízkérdések között megnő a könyvhöz, irodalomhoz köthető feladványok száma is, ezáltal is az olvasást, a könyves kultúrát népszerűsítve a fiatalok körében. Káli Király István, a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár főszervezője szerint a vásár és az erdélyi magyar kiadók számára nagyon fontos, hogy a gyerekek mellett a középiskolás és egyetemista fiatalokat is megszólítsák, az olvasást népszerűsítsék körükben, hiszen „nincs olyan kincs, ami a könyvekből ne lenne kibányászható, és nincs derekabb aranyásó, mint egy ifjú ember.”
A november 10. és 13. között megrendezett könyvvásáron egy Extra kvízre is sor kerül majd. (közlemény) Transindex.ro

Vitaindító: Átlátszó Erdély, avagy az oknyomozó újságírás tévútjai
A felvidéki (Szlovákia) Új Szóban terjedelmes interjú jelent meg az Átlátszó Erdély alapító-főszerkesztőjével, Sipos Zoltánnal 2016. október 2-án. Ebben semmi kivetnivaló nincs, sőt, de Sipos, sajnos, olyanokat állít az erdélyi magyar (oknyomozó) újságírásról és médiaviszonyokról, melyek nem egészen fedik a valóságot, illetve csak a Sipos-féle párhuzamos világot tükrözik.
Elérkezett az ideje annak, hogy az ún. oknyomozás körül kialakult ködöt szétoszlassuk, főleg, hogy Sipos Zoltán több olyan hipotézist is terjeszt, ami ha nem is hamis, de minimum vitatható. Ezért született ez a reakció a Sipos-interjúban megjelentekre.
Az oknyomozó vajon mi?
Úgy dobálóznak egyesek ezzel a kifejezéssel, mintha az valami lényeges szakmai többletet hordozna az újságíró(i munka, küldetés vagy szakma) leírásáról, de nem! Az oknyomozás ugyanis az újságírói tevékenység alapja, hiszen minden, így a suhogó/vidéki újságíró is oknyomoz, azaz okok után kutat, kérdésekre keres választ. Az oknyomozó újságíró kifejezés tehát nem tartalmában több, hanem legfeljebb formájában: az így nevezett újságíró nem klasszikus értelemben vett szerkesztőségi/leadási határidőkben számol, azaz időkorlát nélkül dolgozza fel témáit (1), és a működéshez/megélhetéshez szükséges forrásokat nem a tartalom/cikkek értékesítéséből teremtik elő, hanem szinte kizárólag adományokból biztosítják (2). Ezért nem kell túldimenzionálni a kifejezést (oknyomozó), ugyanis annak viselője nem feltétlenül hordoz mélyebb szakmai tudást, mint a „csupasz” újságíró. Mellesleg az oknyomozás nem lehet célja, csak egy formája az újságírói tevékenységnek!
És apropó tényfeltárás: tények önmagukban nincsenek is, csak ha interpretáljuk, értelmezzük őket. Márpedig ha ez az értelmezés szubjektív, s nyilván csak az lehet, akkor az abszolút tény csak idea, az újságírói szűrőn keresztül történő feltárás nem lehet objektív. Miként az oknyomozás, a tényfeltárás sem a szakmai minőség mutatója, hanem módszer, egyszerűbben: tények értelmezése. Ha pedig már értelmezni kell, oda az objektivitás, ami – mint tudjuk – nem is létezhet, mert nem lehet elvonatkoztatni az újságíró személyétől. S ezzel ki is veséztük ezt az oknyomozást-tényfeltárást, nem kicsit, nagyon, ha kissé skolasztikusan is…
A függetlenségről
Sipos állítja: „Az erdélyi magyar médiáról elmondható, hogy a fontosabb médiaorgánumokat nagyon jól körülhatárolható érdekcsoportok tartják kézben. Itt fel sem merül, hogy bármelyik médiaorgánum független újságírói munkát végezzen, hogy úgy nyúljanak egy témához, hogy ne kelljen arra gondolni, mit fog ehhez szólni a kiadó vagy a finanszírozó.” Olcsó általánosítás és ugyanakkor már régen közhely, ráadásul vaskos ítélete alól ő sem kivétel, az Átlátszó Erdéllyel együtt. Az Átlátszó (Erdély) mögött is jól körülhatárolható érdekcsoport áll, ideológiai szempontból mindenképp.
Amikor az Átlátszó Erdély háttéregyesülete alakult, akkor én is be akartam lépni alapítóként, de – mint elhangzott – számukra ideológiailag-politikailag túlzottan beágyazott voltam/vagyok. Állapították meg ők, az érdekcsoportoktól és ideológiáktól függetlenek. Pedig ha az én ideológiai-politikai énemről ők értékítéletet alkottak, akkor azt csakis valamilyen ideológiai értékrendszer alapján tehették, melybe nem fértem bele, ugyebár. Ha pedig így van, akkor az Átlátszó Erdélyben bizony tombol az ideológiai-politikai álfüggetlenség. Miként tombol is. Az Átlátszó (Erdély) kontraszelekciós műhely, ami nem baj, csak nem kell az oknyomozó meg tényfeltáró műszavak mögé bújni. Hogy mű es értsük…
Nagyon egybites világfelfogás az is, hogy a másik oldal újságírói kizárólag alárendelt viszonyban lehetnek a politikummal-ideológiával, de mi (esetünkben az Átlátszó Erdély) a feltétlen szakmaiság vagyunk. Ellentmondás, mert ha ők azok, akik, akkor nem zárható ki, hogy a többiek között is lehetnek olyan jók/függetlenek, mint ők. Ha viszont a többiekre mind igaz a felállított tétel, akkor annak rájuk is vonatkoznia kell: ők, a „független oknyomozó klub tagjai” sem lehetnek kivétel, bizony őket se kerüli el a Deákné vászna. Tiszta logika ez;-)…
A pénz útja
Bár csak szőrmentén érintett ez a kérdés a Sipos-interjúban, általános hibájuk az oknyomozó tényfeltáróknak, hogy nem a pénz útját követik, hanem az utalványozó és a kedvezményezett közti kapcsolatot igyekeznek feltárni. Ez is fontos, persze, de a lényeg elsikkad: a pénz felhasználása, hogy mi valósul meg belőle. A mai magyar oknyomozó műhelyek, az Átlátszó Erdély – forrásszerzés és ideológiai célok okán – összemosnak dolgokat, sejtetnek, manipulálnak is. Ugyanis közület nem lehet korrupt, csak személy. Intézményeket, szervezeteket korrupcióval vádolni felelőtlen és meggondolatlan magatartás, ha a konkrét elkövetők kiléte homályban marad. Ez a közösséget rombolja, az alapintézmények iránti bizalmat kezdi ki. Erdélyben ez még nagyobb felelőtlenség, mondhatni bűn.
Egyetlen „nagy oknyomozó” sem mentesül annak felelőssége alól, hogy csöppet sem baráti, magyarellenes erőknek teszi ki saját közösségét, elvileg azt, melyet feltárásaival szolgálni akar. Szó sincs arról, hogy az elhallgatás a cél, csak a szakmai értelemben kiváló munkák rombolással is járhatnak, ezért a közösség szempontjából is értékelni kell a várható hatást, különben öncélúvá válhat ez a nagy oknyomozósdi: pont azokat teszi tönkre, akiknek az érdekeit védeni akarja.
Mi is a korrupció és mikortól kezdődik?
Ez is közhely, de a korrupció az, amiből kimaradsz – kocsmai meghatározással élve. Nos, nagyon érdekes, hogy a magyarországi és erdélyi nagy oknyomozás időszámítása 2010-től kezdődik. Pedig abban, hogy ilyen viszonyok alakulhattak ki, vaskosan ludas a 2010 előtti politikai elit is. A most korrupcióüldöző újságírók többségével együtt, akik anno lapultak, és az akkori kormány pénzével kitömött médiaorgánumokban élvezték a Kánaánt, az adófizetők kárára. Tudta Ön, hogy 2006–2010 között a Gyurcsány-kormány közel 12 milliárd forinttal adott többet baráti kereskedelmi tévéinek, mint amennyit a 2010–2014 között regnáló Orbán-kormány? Hogy a manapság leghangosabb médiaorgánumok vastagabban voltak kitömve állami pénzzel, mint most a kormánybarát média? Ezek az információk valami miatt elvesznek a ködben. A nagy oknyomozói magyar valóság sara ez is!
Egy kis sajtótörténet
Sajnálattal szembesülünk azzal, hogy nem Sipos Zoltán találta föl a spanyolviaszt „tényfeltáró” fronton. Évekkel az Átlátszó Erdély indulása előtt Sipos már nagyüzemben címkézhette politikailag a Tulipédia néven létrehozott oldalt, az azóta már megszűnt romániai magyar közéleti Wikipédiát. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodását ez az oldal dolgozta föl először. A címkézés, politikum vagy érdekcsoport apropóján itt is van egy kis bibi. Ha ugye születésétől haláláig mindenki beég egy-egy holdudvarba, akkor miként sikerült ilyen tisztán függetlenné válnia hirtelen Sipos Zoltánnak, az Átlátszó Erdély alapító-főszerkesztőjének? Költői kérdés.
Epilógus Nyilván nem hiszem, hogy a mindenekfölött álló igazság letéteményese lennék. Az is lehet, hogy ugyanolyan párhuzamos világban élek, mint Sipos Zoltán, csak más dimenzióban. De azért azt a nyilvánvaló cinizmust, ahogyan némelyek tényfeltárást és oknyomozást kiáltanak, egyszer már helyére kell tenni. De legalábbis megpróbálni. Erre tettem most kísérletet.
Szőke László
Az idézett írás:
Új Szó (Pozsony), 2016. okt. 2.
Hihetetlenül leépül az erdélyi nyilvánosság
Erdélyről a legtöbbünknek a gyönyörű természet és az autentikus folklór jut eszébe. Milyen azonban az erdélyi magyar mediális tér? Milyen érdekek mentén épül fel az ottani magyar sajtó? Az Átlátszó Erdély portál alapító-főszerkesztője, Sipos Zoltán beszélt erről.
Mi az Átlátszó Erdély?
Romániai magyar tényfeltáró blog, amely főként nyilvános adatokra alapozó tényfeltáró cikkeket közöl. Kiderítette például, mi a román kormány által a magyar kisebbségnek folyósított évi 4-4,5 millió eurónyi támogatás sorsa, melyet az erdélyi magyarság parlamenti képviseletét ellátó RMDSZ kezel. Fontos volt még az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának, Debreczeni Hajnalkának a titkos közrádiós állásáról szóló sorozat, a legendás Tusványos-helyszín, a tusnádfürdői kemping felújításáról szóló sorozat, illetve az ún. Neptun-ügyről szóló sorozat, melyben egy kilencvenes évekbeli, bukaresti és erdélyi magyar politikusok között lezajlott tárgyalássorozatot próbáltak meg rekonstruálni, a korabeli jegyzőkönyvek alapján.
Mi az az Átlátszó Erdély, és mióta létezik?
Az Átlátszó Erdély 2015. januárjában indult. Ez egy muszáj Herkules dolog, akkor hoztam létre, amikor az erdélyi magyar médiában ellehetetlenült a további újságírói pályafutásom. Előtte hosszú évekig a Transindexnél dolgoztam, ami az egyik legnagyobb erdélyi magyar portál. Onnan 2014 végén jöttem el. Az Átlátszó Erdély indulásakor rögzítettünk néhány fontos dolgot. Elsősorban azt, hogy nem fogadunk el olyan pénzt, amelynél feltételezhető, hogy azért valamilyen ellenszolgáltatást várnak tőlünk, tehát, hogy valamilyen politikai érdeket kell kiszolgálnunk. A másik dolog, amiben megegyeztünk, hogy Erdélyben a tényfeltáró és dokumentumokra alapozó újságírást próbáljuk meghonosítani, ami addig nem létezett itt. Az is világos volt számunkra, hogy nem leszünk senkinek a baráti vagy házi sajtója, ugyanakkor nem űzünk sportot abból, hogy bármely pártot vagy oldalt célzottan támadjunk. Csak olyasmit írunk le, amit dokumentumokkal is alá tudunk támasztani, illetve azon dolgozunk, hogy minél több ilyen dokumentum legyen nyilvános, ezeket a forrásokat minél több újságíró használja
Miért volt szükség egy ilyen médiumra? A felsoroltakat elméletileg minden sajtóterméknek be kellene tartania…
Az erdélyi magyar médiáról elmondható, hogy a fontosabb médiaorgánumokat nagyon jól körülhatárolható érdekcsoportok tartják kézben. Itt fel sem merül, hogy bármelyik médiaorgánum független újságírói munkát végezzen, hogy úgy nyúljanak egy témához, hogy ne kelljen arra gondolni, mit fog ehhez szólni a kiadó vagy a finanszírozó.
Melyek ezek az érdekkörök?
Erdélyben két-három nagy médiaérdekeltség van jelen. Az egyik konkrétan a magyar kormány sajtótrösztje, a Székelyhon csoport, amely egy sor napilapot és egy hírportált ad ki, ami tudomásom szerint már a legnézettebb erdélyi magyar portál. Ezt a Határon Túli Magyar Sajtóért Alapítvány finanszírozza, nagyrészt a Szerencsejáték Zrt. pénzéből. A másik nagy médiatulajdonos az RMDSZ a hozzá köthető kiadók és civil szervezetek által. Példaként megemlíthetjük a maszol.ro portált, melynek a kiadója a Progress Alapítvány, amely egy RMDSZ-hez közel álló alapítvány. A harmadik fontos médiaorgánum a már említett Transindex, ez sokáig Kelemen Hunor RMDSZ-elnök többségi tulajdonában állt (Kelemen azóta lemondott a részesedéséről). Emellett természetesen van még a közmédia, ám itt is látni kell, hogy minden, vezető beosztásban lévő személy valamilyen módon kapcsolódik az RMDSZ-hez. Ez a felállás valamilyen szinten még elviselhető volt egészen addig, amíg az RMDSZ harcban állt a Fidesszel, mert bár az RMDSZ-szel szemben nem igazán volt szabad a kényes sztorikat piszkálni, azért a másik oldal irányába (a Fidesz és az Erdélyi Magyar Néppárt, a szerk. megj.) ez működött.
Mi jelentette a fordulópontot?
Amikor 2014 környékén a Fidesz kiegyezett az RMDSZ-szel, akkor hirtelen mintha minden kiskapu bezárult volna. Emlékszem, volt egy kis fekete füzetem benne vagy tíz témával. Ezek közül kettő-három volt igazán húzós, de tudtam, hogy egyik sem fog átmenni a vezetőségen, mely paradox módon azt viszont elvárta, hogy az újságírók hozzák a nézettséget. De hogyan lehet nézettséget hozni úgy, hogy nem írunk semmiről? Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy valamit lépni kell.
Honnan sikerült pénzt szerezni a projektre? Ki akarna ilyesmit finanszírozni?
Magam is tudatosítom, hogy ez egy merész ötlet volt. Az első pénzt az Átlátszó.hu tolta bele a projektbe, az utóbbi két évben kaptunk tőlük kétszer kétezer eurót, ezen kívül crowfunding formájában sikerült szereznünk az első évben további kb. ezer eurót. Idén sikerült megnyernünk néhány kisebb pályázatot, illetve végre megkaptuk az első nagyobb grantet: 25 ezer dollárt az OSF Program on Independent Journalismtól (a Nyitott Társadalomért Alapítvány független médiát támogató programja. A szerk. megj.).
Nem volt tehát könnyű a kezdet…
Az első év kimondottan a túlélésről szólt, s a munkatársak vagy önkéntes alapon, vagy pedig szimbolikus összegekért dolgoztak. Most lesz először olyan a helyzet, hogy egy évre biztosítva van a működésünk, s meg tudunk fizetni egy kisebb szerkesztőséget.
Milyen a portál fogadtatása?
Kezdetben csend volt, az erdélyi magyar elit arra törekedett, hogy ezt a projektet agyonhallgassa, illetve szerintem abban reménykedtek, hogy egy bukta lesz, s hamarosan nem lesz miről beszélni. Idén volt az első olyan sztorink, ahol gyakorlatilag mindenki megszólalt, ez pedig az RMDSZ által kezelt közpénzekről szólt. A téma szinte valamennyi médiaorgánumban megjelent, s az RMDSZ ennek hatására elkezdett közzétenni egy sor beszámolót az általa kezelt közpénzek elköltéséről.
S hogyan fogadták az olvasók?
A közönségfogadtatás nagyon pozitív volt, privátban nagyon sokan kerestek meg és gratuláltak. Ezenkívül többen önkéntes alapon dolgoznak is nekünk Erdély-szerte, sőt, Magyarországról is.
Nálunk gyakran előfordul, hogy az olvasóink a szemünkre vetik, ha kritikusak vagyunk az itthoni magyar politikusokkal szemben, mondván, „ne piszkítsunk a saját fészkünkbe”. Önök nem tapasztaltak ilyet?
Volt ilyesmi, de azt hiszem, az olvasóink többsége érti, miről van szó. Inkább azzal találkozunk, hogy az olvasóink konkrétan azt vetik a szemünkre, miért nem küldünk börtönbe politikusokat. Erre el szoktam mondani, hogy nekünk nem feladatunk feljelentést tenni és börtönbe juttatni bárkit is.
Hogyan lehetséges, hogy Önök előtt senkinek sem jutott eszébe, hogy nincs rendben az, hogy a teljes erdélyi magyar média politikai kezekben van?
Szerintem eszébe jutott többeknek is, csak nem volt meg a kellő eszközük ahhoz, hogy ezzel kezdjenek valamit. Erdélyben, és meg merem kockáztatni, hogy a Felvidéken is a vélemény-újságírás dívik, illetve a „menjünk el egy sajtótájékoztatóra és írjuk meg, mint mond a politikus”-típusú újságírás. Hogy ezeknek a dolgoknak próbáljunk meg utánanézni, – ez nem szokás mifelénk. Tudtommal az újságíró-hallgatók sem tanulnak nálunk ilyesmit az egyetemen.
Önben mikor fogalmazódott meg, hogy ezt máshogy is lehet csinálni?
Mondhatni, egy véletlen folytán. 6-7 évvel ezelőtt fel akartam hagyni az újságírással, mert úgy éreztem, sokkal többre vagyok képes annál, hogy politikusok tollba mondják nekem a dolgokat, és én azokat szépen leírjam. Ugyanakkor azt éreztem, nem igazán van eszközöm arra, hogy bármiféle megalapozott kritikát fogalmazzak meg: az igazán jó sztorik többségét lehetetlen pusztán szóbeszéd alapján megírni, sokszor csak egy egészen szűk kör tud ezekről, olyan emberek, akiknek nyilvánvalóan nem áll érdekükben beszélni. Ekkor egy internetes keresgélés során találtam rá egy egészen más újságírói hagyományra, amely az angolszász országokból származik, s melynek lényege, hogy az érintettek beszámolói helyett közérdekű dokumentumokra alapoz. Csakhamar összefutottam Bodoky Tamással az átlátszó.hutól, s kiderült, ők pont ezt csinálják. Ekkor kezdtem én is beadni a közérdekű adatigényléseket.
Mit szóltak ehhez az újságíró kollégák?
Eleinte nem is értették, mit akarok. Emlékszem az első nagy sztorimra, amihez 50 közérdekű adatigénylést adtam be, és ezek összesítéséhez kellett csinálnom egy kis adatbázist, ami egy táblázat volt, csomó pdf dokumentummal. A szerkesztőségben senki sem értette, mit akarok én ezzel a rengeteg számmal. Akkor értették meg, amikor kijött a cikk, és óriási cirkusz lett belőle. A történet konkrétan arról szólt, hogy bebizonyítottam: a Tőkés Lászlóhoz köthető Erdélyi Magyar Néppártot Magyarországról finanszírozzák, magyar állami vállalatokon keresztül.
KISEBBSÉGI SAJTÓ ÉS KRITIKA
Mi a helyzet a román újságírással? Ott sem találkozhatunk a tényfeltáró műfajjal?
De igen, de ezek a projektek mind Bukarestben vannak, s az országos politikára fókuszálnak, illetve nagy nemzetközi projektekben vesznek részt.
Tapasztalatom szerint a médiák részrehajlása szorosan összefügg a finanszírozásukkal. Magyarán, akitől jön a pénz, annak a nótáját fújjuk. Erdély viszont elég nagy piac, azt várná az ember, hogy ott megélnek a magyar médiák a piacról. Ez nem így van?
Nem egészen. Bár nem vagyok szakértője a kérdésnek, úgy vélem, mindenkinek van legalább egy-két kisebb pályázata, tehát senki sem él tisztán a piacról. Az RMDSZ-hez közel álló médiaorgánumok például a Communitas Alapítványtól kapnak támogatást.
Mi a víziója az Átlátszó Erdéllyel? Mit szeretne elérni általa?
Azt, hogy az erdélyi magyar közbeszédben a mostani pletykák és a különböző, sajtótanácsosok és spin doctorok által felvetett témák helyett a valódi nagy problémákról tudjunk úgy beszélni, hogy közben látjuk mögötte az adatokat és a tényeket is.
S erre ön szerint miért van szükség?
Azért, mert a magyarországi propaganda egyre inkább begyűrűzik hozzánk is, s az elmúlt öt-hat évben azt látjuk, hogy az erdélyi magyar nyilvánosság hihetetlen mértékben épül le. Ma az erdélyi magyar közbeszédet nem a sajtó, hanem a politikai pártoknak dolgozó „píárosok”, kommunikációs szakemberek vezetik, nagyrészt ők határozzák meg, miről, mit kell gondolnunk, sokszor nyilvánvalóan csúsztatva. S ez így nincs rendben.
Czajlik Katalin Székelyhon.ro

Jubileumi koncertet tart a Barozda zenekar Csíkszeredában
Fennállásának negyven éves évfordulóját ünnepli a Barozda zenekar, ebből az alkalomból az Én is vótam mikor vótam címmel koncerteznek szombaton 19 órától a Csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában. Simó Józsefet, a zenekar egyik alapítóját kértük meg, elevenítse fel olvasóinknak az elmúlt évtizedeket.
– Hogyan alakult meg ezelőtt negyven évvel a Barozda zenekar?
– 1976 őszén Pávai Istvánnal együtt a kolozsvári zenekonzervatóriumból friss végzettként Csíkszeredába kerültünk. Itt a zeneiskolában találkoztunk a gyimesi születésű Bokor Imrével, aki zenetanárként tevékenykedett. Kiderült róla, hogy Zerkula Jánosnál tanult gyerekkorában hegedülni. Mivel Kolozsváron a tanáraink irányítása alatt kapcsolatba kerültünk az élő, hiteles népzenével, így az érdeklődésünk már fel volt csigázva, és már ott próbálkoztunk valamilyen népzenei zenekar felállításával. Amikor Csíkszeredába kerültünk, akkor egyből felmerült a lehetősége annak, hogy tudunk egy népi bandát alapítani, és elkezdeni művelni a hiteles népzenét abban a formában, ahogy azt még mindig lehetett gyűjteni, hallani, megfigyelni. Mivel Bokor Imre is ráharapott, ez el is indult. Nem sokkal később találkoztunk Györfi Erzsikével, akit valamilyen vetélkedőn ismertünk meg diáklány korában, és megkérdeztük, hogy nincs-e kedve eredeti népzenével foglalkozni, természetesen igent mondott, és akkor már el is indult a zenekar. Erre felfigyelt Demény Piroska, a Kolozsvári Rádió egyik szerkesztője, ő is sokat járt falura, gyűjtött különböző tájegységeken. Amikor meghallotta, hogy mi mivel foglalkozunk, és mennyire új dolog ez, hogy városi fiatalok azt a zenélt próbálják elsajátítani és művelni, amit akkor még csak falun lehetett megtalálni, rögtön eljött, riportot készített, a rádiók elkezdték a zenéinket sugározni, tehát egyfajta figyelem terelődött erre a dologra. Én egy év tanítás után az Ifjúsági Klub igazgatója lettem, és a kultúrtevékenységek felelőse is. A fiataloknak kellett szervezzek különböző tevékenységeket, volt színjátszócsportunk, tánccsoportunk, énekkar és rockzenekarunk, és falusi mintára elkezdtük szervezni a táncházakat is.
– Miként bontakozott ki ebből a táncházmozgalom?
– A cél az volt, hogy elindítsuk a városi fiatalság körében az ilyenfajta kultúrának a megismerését, és lehetőleg a gyakorlatát is. Tehát ismerjék meg, szeressék meg és éljenek vele. Mi magunk is ezt próbáltuk csinálni. Az Ifjúsági Klubban kedden esténként hét órától volt a táncház, mi zenéltünk. A kezdetekkor nem volt ez túlságosan népszerű, de egy páran elkezdtek rendszeresen járni. Egy idő után sikerült meggyőzni a csíkszeredai gimnázium tanárai közül néhányat, akik aztán a bentlakó diákokat egy időben szervezetten hozták a táncházba, ami nagy szó volt akkor, mert hiszen ezt a tevékenységet nem nézte jó szemmel mindenki. Szerencsénk volt, mert a klub a városi és megyei KISZ szervezethez tartozott, és az akkori vezetőség ráérzett ennek a fontosságára, jelentőségére, szépségére, és támogatta. Ez nagyon sokat jelentett az elején, és sokat jelentett ez később is, amikor az akkori hatalom részéről óriási kérdőjelek vetítődtek erre a tevékenységre. Alakult egy táncházas mag, amelyik aztán hűségesen követte és segítette a tevékenységünket. Átmentünk Udvarhelyre, ott is próbáltuk elindítani, segítettünk az akkor még frissen erre a tevékenységre ráharapó fiataloknak, jártunk Kézdivásárhelyen, Brassóban. Próbáltuk ezt az egészet egy tömegalapú tevékenységgé kifejleszteni. Ebben nagy szerepe volt aztán az akkori televízió magyar adásának, akik szintén megérezték ennek a fajta kultúrának, tevékenységnek a jelentőségét. Indítottak is egy Kaláka néven futó sorozatot, aminek a lényege az volt, hogy erdélyi magyar, vidékeket bejárni, megismerni, és felmutatni az ott lévő magyar népi kultúrát. Így aztán lassan-lassan a táncházmozgalom kibontakozott, kivirágzott. Kolozsváron szintén elindították ezt a tevékenységet, és lassan-lassan Erdély több pontján megalakultak kis csoportok, akik ezt művelték. Mi megpróbáltunk mindenhová eljutni Erdélyben, hogy ezt beindítsuk, segítsünk ott ahol kell. Ez egyfajta nemzeti kulturális mozgalom lett, anélkül, hogy ezt valaki valaha propagálta, kijelentette volna. Ez automatikusan beivódott mindenkibe, aki kapcsolatba került ezzel a fajta zenével.
– Az akkori hatalom milyen módszerekkel próbálta gáncsolni a tevékenységüket?
– Nekünk soha semmilyen gondolatunk nem volt arról, hogy bármilyen forradalmat vagy akármit is indítsunk, vagy bárkinek is a kárára, vagy ellenére tegyünk ezzel a tevékenységgel. Mi csak a magunk szórakoztatására, művelésére, saját nemzetünk épülésére szántuk ezt a dolgot. Minden más csak kitaláció volt a hatalom részéről. 1983-tól egyre érezhetőbb volt a megfigyelés, a lehallgatás, a követés, a számonkérés. Egy idő után kitiltottak minket más megyékből, tehát nem tudtunk koncertezni ott, vagy más kulturális tevékenységeket folytatni. A Hargita táncegyüttes kapcsán még eljutottunk Erdély különböző vidékeire, mi az együttest mint zenekar kísértük. De volt, hogy az egyik szatmári turné után nyolcezer lejre – négy havi fizetésnek felelt meg akkor – büntettek meg, mert nem játszottunk elég román muzsikát. Voltak személyes zaklatások is, például leszedtek a vonatról, átvizsgáltak, amikor mentem Magyarországra, vagy bementek a lakásomba, átkutatták. Többször felhívattak kihallgatásra az akkori belügyiesekhez. Ha valamilyen programot be akartunk mutatni, akkor Bukarestbe kellett benyújtani a javasolt programunkat, és ott kellett azt jóváhagyják. Ezután pedig kiszállt egy bukaresti bizottság, behívattak, kihallgattak. Kérdezték, hogy mi ez a Barozda név, tán határt jelent, és mit akarunk mi ezzel? És hogy Kájonit miért nem Căianunak hívjuk? Ehhez hasonló kérdések sorozatát szegezték nekünk, a vége pedig az lett, hogy a tevékenységünket letiltották. Ugyanakkor 1980-ban volt egy Kájoni emlékhangverseny, aminek kapcsán kipattant az ötlet, hogy ebből akár egy régizene fesztivált is lehetne csinálni. Ezt tett is követte, így indult el a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek minden évben részei, zenei szakértői, rendezői voltunk. Ezt is '83-ban két-három nappal a kezdés előtt betiltották. Aztán a forradalom után újra meg lehetett szervezni.
– Mi történt a zenekar tagjaival?
– Miután minket is és a fesztivált is letiltottak, egyértelmű jelzést kaptunk arra, hogy nemkívánatos személyek vagyunk. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor beadtuk az útlevelekre a kérvényt, egy hónap leforgása alatt mindannyian megkaptuk. Akkor amikor nehezen lehetett útlevélhez jutni, közülünk mindenki kimehetett külföldre, amit aztán meg is tett a társaság. A szerencsétlenségben is az volt a szerencsénk, hogy a zenekar magja mind Svédországba került, ahol aztán mintha mi sem történt volna, folytattuk azt, amit addig is, csak nyilván más körülmények között. Ha tudnám, visszatekerném az idő kerekét, vagy ha vissza tudnám tekerni, és látnám, hogy még három év és megpukkasztják a diktátorunkat, akkor kibírtuk volna talán még a jég hátán is. Ha akkor tudjuk, hogy három év múlva ekkora változás áll be, akkor valószínűleg senki se mozdul. Szerencsésnek mondhatjuk még akkor is magunkat abban, hogy egy helyre kerültünk, mi meg tudtuk őrizni kultúránkat, nyelvünket, a gyerekeinket tovább tudtuk a magyar kultúrában nevelni, az unokáinkat megpróbáljuk ugyanebbe a szellemben nevelni. Hiányérzetünk a táj miatt volt, a földrajzi hovatartozás miatt, tevékenységben tovább műveltük a táncházzenét, magyarok maradtunk, ugyan más feladatunk lett. Nyugaton terjesztettük, népszerűsítettük az eredeti magyar népzenét, kultúrát. Ez is egy nemes feladat.
– Mivel készülnek a jubileumi ünnepségre?
– Negyven év sok idő, sok társunk különböző okok miatt nem tud részt venni az ünnepi koncertünkön. A nagyja megmaradt a társaságnak, ott lesz Györfi Erzsike, Toró Lajos, jómagam, Pap István Gázsa, és a folyamatosság jegyében a fiam, aki közben felnőtt Svédországban, és észrevétlenül elleste a táncházzenét, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián járt népzene szakra, és most vele folytatjuk. A koncerten megpróbálunk visszatekinteni az elmúlt negyven évre mind zenében, mind aktív emlékekben. Szeretnénk találkozni a régi közönségünkkel, jól érezni magunkat, újra megszólaltatni azokat a dallamokat, énekeket, dalokat, amelyeket annyi éven keresztül énekeltünk a táncházasokkal, vendégeinkkel, közönségünkkel.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Nem csak szakembereknek írt szakkönyvet Dósa Zoltán
Dósa Zoltán pszichológus, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara székelyudvarhelyi tanszékvezetőjének legújabb, immár hetedik kötetét mutatták be szerda délután a székelyudvarhelyi városháza Szent István Termében. A szerző szerint laikusokhoz és szakemberekhez egyaránt szól a Biopóker, mely a megtévesztés különféle eszközeit szemlélteti az állat- és növényvilágon keresztül a teremtés koronájáig.
A telt házas, jó hangulatú bemutatón a szerzővel Asztalos Ágnes újságíró beszélgetett. Szerinte a hetedik könyv az előzők kvintesszenciája: amellett hogy szakkönyv a javából, olyan „dósazolis”, sztorizós is egy kicsit, könnyen olvasható, fogyasztható azok számára, akik szembe mernek nézni a blöffel.
„Az emberi kultúra mindenhol és minden időben elbír az őszinte kommunikáció mellett némi megtévesztő kommunikációt is” – vallja Dósa Zoltán. Bevallása szerint már tíz éve tervezi a könyv megírását, azóta gyűjti az olvasott és hallott, érdekesnek vélt történeteket, melyek közül némelyek forrására nem emlékszik már. A doktori cím megszerzése óta izgatja a megtévesztő viselkedés kutatása, hiszen véleménye szerint nagyon kevés szakirodalom jelent meg a témáról.
Az élővilág minden szintjén megtalálható a megtévesztő viselkedés, a mikroorganizmusoktól a fejlettebb fajokig. Még a táncoslegyek is blöffölnek annak érdekében, hogy átörökítsék genetikai állományukat. A könyvben érdekes példákon keresztül mutatja be a manipulációt, a történetekben akár magára is ismerhet az olvasó, és tanulságosak is lehetnek számára.
A fejezeteket nem kell feltétlenül sorban olvasni, önállóan is megállják helyüket, hiszen az emberi viselkedés egy-egy szeletén keresztül mutatják be a blöfföt: sportban, divatban, párkapcsolatban, oktatásban, háborúban.
„Alig-alig érdekel a divat, azonban annyira érdekes a szociológiája, hogy fontosnak láttam foglalkozni vele” – magyarázta Dósa. Gyakorlatilag a huszadik század forradalmasította a divatot. Korábban az alsóbb rétegek megpróbálták utánozni az arisztokráciát, akkor alakult ki a sznobizmus. Manapság azonban annyira gyorsan változik a divat, hogy már nem gazdaságos sznobnak lenni, sőt vannak olyan státusjavak, amelyeket egyszerűen nem éri meg leutánozni.
„Minden nő, aki erre az alkalomra kisminkelte magát, blöfföl” – pirított a hölgyekre. A férfiaknak vannak nagyon őszinte jelzéseik: Udvarhelyen azok, akik a város utcáin négykerék-meghajtású terepjáróval közlekednek, azt mutatják, hogy jól szituáltak, megengedhetik ezt maguknak, és erre a nők buknak – véli a szerző. Ezzel szemben ők sokkal többet manipulálnak ruházatukkal, sminkjükkel, magas sarkú cipőjükkel. Meggyőződése, hogy egy párkapcsolatban mindig a nő választ, mivel sokkal nagyobb áldozatot vállal, hiszen az utódgondozás szinte teljesen őt terheli.
Az ember egyik legfontosabb tevékenysége, hogy őrizze egójának épségét, hiszen mindenkinek az a jó, ha az nem sérül. Önmegtévesztéssel védekezünk, nem akarjuk észrevenni, ha becsapnak, ugyanakkor kegyes hazugsággal éljük mindennapjainkat: „Jaj, de örülök, hogy látlak! Na, vajon?” – tette fel a kérdést a szerző.
A megtévesztő viselkedés gyermekkorban elég hosszas fejlődés eredménye, általában akkor kezdődik, amikor a gyerek rájön arra, hogy a jó szándék nem mindig a mennybe vezet, vezethet a pokolba is. Körülbelül négyéves korukban kezdik megérteni, hogy más ember ugyanarról a dologról másképp gondolkodik: ezzel kezdetét veszi mások manipulációja. A megtévesztésnek van egy vékony, tanítható része is, azonban sajnos az iskola nem tanít meg arra, hogyan vegyük észre az erre utaló jeleket.
„A Biopóker olvasóinak nem ígérem, hogy jobban kiszűrik a csalókat vagy jobb csalók lesznek, csupán annyiban segíthet, hogy az elég súlyos könyv fegyverként is használható” – viccelődött egy moderátori kérdésre válaszolva. Miért Biopóker? A pókerben minden megengedett, sőt az nyer, aki jobban blöfföl. Az élővilág minden szintjén működik a blöff – válaszolta meg a könyv címválasztásával kapcsolatos kérdést.
Dósa Ildikó Székelyhon.ro |

Romániai múltfeltárás jeltelen sírból
Megdöbbentő egyéni sorstragédiákra és a vörös uralom által alkalmazott brutális módszerekre egyaránt fény derül a kommunizmus bűntetteit kutató romániai intézet munkatársainak jóvoltából. Szakértőknek sikerült feltárniuk egy, a diktatúra idején tárgyalás nélkül agyonlőtt, kuláknak bélyegzett személy földi maradványait.
Eredményes múltfeltáró tevékenység fűződik Romániában a kommunizmus bűneit vizsgáló és a román száműzöttek emlékét ápoló intézet (IICCMER) nevéhez. A közvetlenül a bukaresti miniszterelnöki hivatalnak alárendelt, 11 éve létrehozott szervezet munkatársainak újabb, a kommunista elnyomó hatalom által évtizedekkel ezelőtt kivégzett személy hamvait sikerült azonosítaniuk. A diktatúra elnyomógépezeteként működő titkosszolgálat, a Securitate neve alapján szekusvadászoknak is nevezett szakértők hosszas kutatómunka után azonosították, majd exhumálták egy hatvan évvel ezelőtt agyonlőtt antikommunista ellenálló földi maradványait.
Traian Pomról van szó, akit harmadmagával együtt végeztek ki a román karhatalom emberei a múlt század közepén, az Erdélyi-érchegységben tevékenykedő, Nemzeti Védelmi Front elnevezésű ellenállócsoporttal fennálló kapcsolatai miatt. A 40-es évek végén a hegyekben bujkáló román partizánok abban reménykedtek, hogy fegyveres konfliktus robban ki a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között, ami a kommunizmus végét jelentheti. A szervezet tagjai engedetlenségre buzdították a lakosságot, felszólítva őket, hogy ne lépjenek be a kommunista termelőszövetkezetekbe. Ám a román titkosszolgálatnak és milíciának sikerült felszámolnia a csoportosulást, három, kuláknak nyilvánított parasztgazdát pedig 1950. augusztus 16-án bírósági ítélet nélkül agyonlőttek a Fehér megyei Bisztra környékén. Holttestükre az „Aki azt cselekszi, amit én, járjon úgy, mint én” feliratot aggatták, közszemlére tették, majd a rokonaikkal jelöletlen sírba ásatták. Bár a hozzátartozók nem kapták meg az áldozatok halotti bizonyítványát, a kommunizmus bűneit vizsgáló intézet régészekből és történészekből álló csapata hosszas kutatás és egykori szemtanúk leszármazottainak leírása alapján feltárta Pom földi maradványait, így még élő lánya és unokái megadhatták neki a végtisztességet. Érdekesség, hogy korabeli dokumentumok alapján az IICCMER kiderítette azt is: a 66 évvel ezelőtt akciózó halálbrigádot a Securitate Kovács Mihály őrnagy által vezetett tordai kirendeltsége koordinálta.
Rostás Szabolcs (Kolozsvár) mno.hu

2016. október 8.
Tisztelgés a Kézdiszékről elhurcoltak emléke előtt (Hiánypótló könyv a nagy háborúról)
Az akadémiai körökben szokatlan, szubjektív megközelítés, módszertan, illetve az összegyűjtött és alaposan felhasznált forrásanyag adja az értékét Tóth László kézdivásárhelyi újságíró csütörtökön a Székely Nemzeti Múzeumban bemutatott Kézdiszék 1916 írásban és képekben. Emlékek az első világháborúról című kötetének – hangzott el az igen keveseket vonzó rendezvényen. A szerző részletesen foglalkozik a térséget katonai szempontból teljesen felkészületlenül érő román hadüzenettel, illetve betöréssel. Az alapos adatgyűjtés és a gazdagon illusztrált kötet hátterében személyes indíttatás is áll.
A kiadványt Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum történésze mutatta be, aki bevezetőként a közemlékezetben a Nagy Háborúként megmaradt első világégésről szólt, mintegy keretbe helyezve a könyvben leírtakat, bemutatott korabeli hivatalos és személyes beszámolókat, naplójegyzeteket. Emlékeztetett: ez volt az első olyan fegyveres konfliktus, amely szakított a korábbi, évszázadokig alkalmazott haditechnikával, stratégiával, viszont mindez egy elavult hadvezetési mentalitással párosult, ami több esetben a harctéren tragikus eseményekhez vezetett. Az első világháború volt ugyanakkor az, amely a hátország gazdasági és demográfiai erőforrásait is teljes egészében igénybe vette. Korábban soha nem történtek ilyen mértékű besorozások, illetve a véráldozat is hatalmas volt. A hadigépezetek fenntartása addig nem tapasztalt mértékben terhelte meg az államok gazdasági életét is – részletezte Tóth-Bartos András. A történész ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az 1914–1918 közötti eseményeket sokáig csak a haditörténések szempontjából elemezték, kutatták, a hátországokról megfeledkeztek. A francia társadalomtörténeti kutatók voltak az elsők, akik vizsgálni kezdték a harctéri eseményeknek az egyénre, a közösségre kifejtett hatását. Azok számára, akik megélték ezeket az eseményeket, a háborús tapasztalatok továbbra is a mindennapjaik része maradt, ezért igenis, figyelmet kell szentelni mindazon személyes traumatikus emlékeknek, a szorongásoknak, megélt szörnyűségeknek, egyéni szinten vizsgálni kell ezeket – jelentették ki a kutatók. Ugyanők megállapították: ha az egyéni traumák nem kerülnek feldolgozásra, ezek könnyen beépülnek a kollektív tudatba, majd a közösség radikalizálódásához vezetnek, amint azt a két világháború közötti események be is bizonyították. Tóth László kötete pontosan ezt az egyéni szintről történő megközelítést tartalmazza, egy év eseményeit dolgozva fel három nagy fejezetben, a hangsúlyt a román hadsereg betörésére fektetve – ismertette Tóth-Bartos András.
A fejezetek különböző szemszögből igyekeznek bemutatni a közhangulatot, az eseményeket – így míg az első Kézdivásárhely szürke hétköznapjaiba nyújt betekintést, a helyiek életébe (amelyre már egyre erősebben rányomja bélyegét a háború, munkaerőhiány, közellátási problémák, stagnáló gazdaság formájában, amit súlyosbítanak a frontról érkező aggasztó hírek is). A második kimondottan a térséget katonai szempontból teljesen felkészületlenül érő augusztus 27-ei román hadüzenetre és a pár órán belül bekövetkezett betörésre koncentrál, elsősorban a helyiek írásban lejegyzett visszaemlékezésein keresztül tolmácsolva a történéseket (ide értve a Székelyföldről megindult menekülési hullámot is). A harmadik pedig a román hadsereg visszaszorítását ismerteti. Tóth-Bartos András a források tekintetében elmondta: a szerző a korabeli helyi és országos sajtóban megjelentekre, illetve a fellelhető visszaemlékezésekre, valamint a korabeli beszámolókra, naplójegyzetekre alapozott. Külön értéket képvisel ugyanakkor, hogy Tóth László végigjárta a kézdiszéki plébániákat, és az ott őrzött iratok révén további adatokat próbált gyűjteni a román betörésről. Ezáltal a történészszakma számára is eddig részben ismeretlen forrásanyagot tárt fel. Említésre méltó, hogy a kötet végén a térségben fellelhető háborús emlékművek jegyzéke is megtalálható, illetve a szerző névjegyzéket készített a hősi halottakról. A történész zárszóként megjegyezte: Tóth László műve nem követi az akadémiai körökben elfogadott módszertani szabályokat, illetve, mivel nem szakemberről van szó, más elvárásokat is lazábban kezel, de pontosan ez a szubjektív összetevő adja a könyv egyik értékét, amint az is, hogy nem igyekszik mély elemzésekbe bocsátkozni a közzétett információk kapcsán, „hagyván, hogy a források beszéljenek helyette”. Tóth László a könyv megírásának előzményeiről szólt. Pár évvel ezelőtt került a kezébe egy olyan gyászjelentő, mely 85 kézdivásárhelyi református polgár nevét tartalmazta. Őket a betörést követően hurcolták el a răducăreni-i fogolytáborba – összesen több mint száz embert –, és mindössze egyharmaduk került haza. Emellett egyik nagybátyja az 1916-os menekülés közben halt meg betegségben, illetve felesége dédnagyapja is azon elhurcoltak között volt, akik nem tértek vissza. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy emléket kellene állítani ezeknek az embereknek, mivel az elhurcoltakról nem igazán születtek eddig írások, amint arról sem, hogy milyen borzalmakat kellett átélniük nekik, illetve a kézdiszékieknek a betörés idején. Tóth László hozzátette: igyekezett olyan visszaemlékezéseket is belevenni a kötetbe, melyek rálátást biztosítanak mind a román, de a német és az osztrák–magyar hadsereg katonáinak viselkedésére, jellemére is. A könyv kiadását egyébként sikerült jól időzíteni, pontosan száz évvel a betörés után, idén augusztus 27-én került ki a nyomdából – tette hozzá.

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel. Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe. Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul.
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki.
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról.
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika. A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Táncház okostelefonon (Beszélgetés KELEMEN LÁSZLÓval, a Hagyományok Háza főigazgatójával)
A hagyományőrzés tapasztalatait és technikáit átadó hálózat létrehozására készül a Kárpát-medence országaiban a Kelemen László vezette budapesti Hagyományok Háza. Az egykori táncházzenésszel, mai intézményvezetővel arról is beszélgettünk, hogyan veszítette el a szintetizálás képességét az első táncoktatói nemzedék.
– Izgalmas nyara lehetett, egy ideig úgy hírlett, hogy másik intézménybe olvasztják be a Hagyományok Házát...
– Valóban így volt, de maradjunk a nagyon kedvező végkimenetellel. Amúgy is azt tartom, hogy a Hagyományok Házát nem megszüntetni kell vagy beolvasztani, hanem olyan nemzeti intézménnyé emelni, mint például az Operaház.
– Ha már így alakult: most már egyértelműen a fejlesztések kerülnek az előtérbe? Mint például a Hagyományok Házának erdélyi terjeszkedése?
– Mindjárt az elején javaslom, hogy felejtsük el a terjeszkedés kifejezést. Nem kiterjeszteni akarjuk a Hagyományok Házát Erdélyben, hanem azt a tudást szeretnénk átadni, amely az elmúlt hatvan év során felgyűlt Magyarországon a hagyományápolás terén. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy az elmúlt évtizedek társadalmi változásai következtében szerte a Kárpát-medencében a magyar közösségek kezdik levetni régi szokásaikat, a tudás, a folklór már nem öröklődik apáról fiúra, mint korábban. Ha már így történt, gondoskodnunk kell zenei-táncos anyanyelvünknek valamilyen szervezett formában való átmentésén. Ennek Magyarországon jelentős hagyománya és tapasztalata van, ezt szeretnénk átadni erdélyi barátainknak. Semmiféle felsőbbrendűség nem akar ezáltal megnyilvánulni, az okos embernek viszont érdemes más tapasztalatából tanulnia. Hagyományok Háza-tudásexportban gondolkodunk, de eszünk ágában sincs embereket is exportálni. Viszont meg akarjuk találni azokat a szervezeteket, amelyek képesek az általunk „szabadalmaztatott” szabvány átültetésére, alkalmazására. – A standardok azonban bizonyos szervezeti struktúrák létét feltételezik. Léteznek ezek a Kárpát-medencében? – Igen, léteznek, mindenekelőtt a táncházmozgalomnak köszönhetően, és elsősorban civil szervezetek formájában. Erdélyben többnyire működnek még a hajdani Népi Alkotások Házának utódai is. Többek között ezekkel szeretnénk együtt építkezni minél több helyszínen, például Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. – Milyen rendszerben tervezik működtetni ezt a magyar költségvetésből finanszírozott hálózatot? – Három tevékenységi körben gondolkodunk. Egyik a programszervezés, ahol roppant fontos lesz az elosztásos szemlélet, az oda-vissza „forgalom”, illetve a helyi rendezvények szervezése. Nagy jelentőséget tulajdonítunk a helyi archívumok megszervezésének, hogy az adott régióhoz tartozó anyag könnyen elérhető legyen. És ami kiemelten fontos: mindez szaktanácsadással kísérve, azaz megszemélyesítve, nem pedig sima internetes elérhetőséggel. A harmadik kör az élő hagyományátadás megszervezése lesz rendszeres tanfolyamok, kurzusok révén. A Hagyományok Háza jól kicsiszolt, kialakított kurzusokkal rendelkezik népzene, néptánc, mesemondás, kézműves mesterségek témakörökben, szívesen átadjuk, honosítjuk ezeket.
– A legendás táncmester, Novák Tata szerint a magyarországi iskolarendszer jó táptalaja és hordozója volt ezeknek a tevékenységeknek. Az elcsatolt területeken megtalálták már a kályha sarkát, ahonnan el lehet indulni?
– Mi a módszert akarjuk magunkkal hozni, a helyi folklóranyag ugyanis mindenütt elsőbbséget élvez. Délvidéken például csak akkor jövünk elő gyimesi táncokkal, ha egy bizonyos kurzusnak a Kárpát-medence táncos öröksége a témája. Mindenütt adott a táptalaj, miután Pál István „Szalonnáék” néhány év alatt már Kárpátalján is kialakítottak egy több száz fős kemény magot. Erdély abban élvez továbbra is egyfajta elsőséget, hogy a fantasztikus népzenei és néptáncörökségünk nagy része továbbra is Erdélyből származik. Ebben persze jelentős mértékben benne van, hogy anno Novák Tata nem máshová, hanem Székre indult gyűjteni, de az kétségbevonhatatlan, hogy erdélyihez fogható néprajzi gazdagság sehol máshol nem lelhető fel. Amúgy a helyi tanácsadók felkérésének szakaszában vagyunk, az ő feladatuk lesz megtalálni a programok lebonyolítására alkalmas helyi embereket. A tényleges indulást 2017-re tervezzük.
– Léteznek ma sürgősségek az értékmentésben?
– A mi munkánkban az az elsődleges, hogy valamennyi szolgáltatásunkat elérhetővé tegyük a fiatalok számára. Amióta a táncház kiszakadt a természetes falusi környezetéből, a városi fiatalok mozgalmává vált. A Hagyományok Házában ma azt tekintjük az egyik legfontosabb feladatunknak, hogy a gyűjtéseinket akár okostelefonon is hozzáférhetővé tegyük. Szeretnénk, ha elérhetővé válna az online népzenehallgatás, néptáncnézés, meggyőződésem, hogy hatalmas érdeklődés övezné. Ezek a szolgáltatások a tanításban is nagy segítséget nyújthatnak, ezért aztán sürgős technikai-tartalmi kihívással állunk szemben. Szakmai oldalról meg az a feladatunk, hogy bővítsük az intézmény ernyője alá vont tevékenységi köröket, amelyeket élő hagyományátadás révén szeretnénk továbbítani. Ilyen, eddig még be nem cserkészett terület például a népi gyógyászat. Merthogy ebben is a végső órához közeledünk, az utolsó füvesemberek élnek közöttünk. Jómagam is ismerek ilyen asszonyt a szülőfalumhoz, Gyergyóditróhoz közel, Orotván.
– Amúgy hogyan sodródott ilyen messzire a Gyergyói-medencétől?
– Tehetségkutatók fedeztek fel annak idején, tízéves koromtól „janicsárként” nevelkedtem a marosvásárhelyi művészeti líceumban. A népzenével való találkozásom ugyan folyamatos volt, már diákkoromban is kerestem a táncházas kapcsolódásokat, kalákás rendezvényekre jártam, mégis egy 1980-as találkozás jelentette a katartikus pillanatot. A zeneakadémiára való sikeres felvételim után futottam össze Tötszegi András „Cucussal”, a kolozsvári táncházmozgalom egyik vezéralakjával. Lenne-e kedvem megtanulni brácsázni, kérdezte, a diplomázás előtt álló, a kihelyezés után minden bizonnyal Kolozsvártól messze kerülő néhai jó barát, Kostyák Alpár helyébe lépni a Bodzafa együttesben? – Márpedig a szakértők szerint az éveken át klasszikus hegedűt tanuló számára nem puszta elhatározás a brácsázásra való áttérés...
– Messze nem, és brácsám sem volt, mondtam is Cucusnak, mire ő rávágta, semmi gond, indulunk Kallós Zoli bácsihoz. A legendás néprajzkutató szemügyre vett, megpróbálta bemérni, ki vagyok, mi vagyok, édesanyja, Vilma néni megkínált egy tányér levessel, közben Zoli bácsi elment az egyik raktárába, és egy brácsának látszó tárggyal tért vissza. Vörös színű eszköz volt, legalább 45 centi hosszú, egy mezőségi asztalos készítette. Kaptam hozzá húrokat, egy gyimesi tarisznyát, beletettük a hangszert, melléje egy Új guzsalyam mellett című könyvet, egy példányt a Balladák könyvéből. És már indulhattam is a néhány nap múlva kezdődő gyimesi tánctáborba. Eldőlt a sorsom. – A Kallós mellett töltött évek, a közös gyűjtések, zenélések ma már az emlékek tárházát gazdagítják. Egyáltalán: van még mit gyűjteni?
– Meggyőződésem, hogy van, de bármennyire is hihetetlen, ma is akadnak, akik megpróbálják megakadályozni. A tölgyesi kultúrház igazgatónője például 2015 tavaszán nemkívánatos személynek nyilvánított, szerinte lopjuk a román kultúrát. A falujárás azonban többnyire zavartalan, és egyre több az olyan fiatal, aki a bartóki útmutatás értelmében fontosnak tartja beszívni a helyszín levegőjét. Az oktatás ma mindennél fontosabb, a következő lépés pedig a szakembereknek a falvakba való visszajuttatása. Mert mindenütt alakulnak az amatőr együttesek, csak épp szakember nincs, aki vezesse őket. Az első nemzedék ugyanis csak lefelé nézett, közben meg valahol, valamikor elveszítette a művészi szintetizálás képességét. És mivel csak az eredetire figyeltek, a feldolgozások terepét átengedték a kutyaütőknek. Márpedig a szakmai tudás megszerezhető, a zsenialitás az, ami kevésbé. – Kárpát-medencei hálózat létrehozása, a Hagyományok Házának otthont adó Budai Vigadó felújítása, illetve az azzal járó költözés, a szétszórt működés összehangolása: van még ideje zenélni? – Jóval ritkábban, mint szeretném, pedig a boldog muzsikálásba merítkezés mindennél többet ér. Most más feladatoknak kell eleget tennem, de ha lehetőségem nyílik, mindig belevetem magam a táncházi zenélés forgatagába.
KELEMEN LÁSZLÓ
Zeneszerző, folklorista, 1960. május 1-jén született Gyergyóditróban. A marosvásárhelyi zenei érettségi (1979) után a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzést, mellette erdélyi hangszeres és vokális népzenét gyűjtött. Tagja volt az erdélyi táncházmozgalom egyik legendás zenekarának, a kolozsvári Bodzafának. 1986-ban Magyarországra telepedett. Zenei szerkesztőként dolgozott a Budapesti Zeneműkiadónál, 1987-ben Ökrös Csabával és Berecz Andrással megalakították az Ökrös zenekart, amelynek tagjaként megkapta a Magyar Művészetért-díjat és a Népművészet Ifjú Mestere címet. 1992-től 2000-ig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója. 1997-ben kezdeményezésére és vezetésével a Fonó Budai Zeneházban megszervezték az Utolsó óra című, Kárpát-medencei hangszeres népzenei gyűjtést. Sebő Ferenccel együtt a Hagyományok Háza szakmai koncepciójának kidolgozója, miniszteri biztosként dolgozott az intézmény felállításán, amelynek 2001 júliusától igazgatója. További díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008), Gyergyóditró díszpolgára (2014), Lajtha László-díj (2016). Nős, két gyerek édesapja.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés és könyvbemutató a Bernády Házban
Ceausescutól Constantinescuig
A magyar–román viszony a mélyponttól az alapszerződésig volt a témája Jeszenszky Géza történész, az Antall-kormány volt külügyminisztere, volt washingtoni nagykövet és Markó Béla, az RMDSZ szenátora, volt elnöke közötti beszélgetésnek szerda délután a Bernády Házban.
A beszélgetés elején Markó Béla elmondta, külügyminiszterként ismerte meg Jeszenszky Gézát, aki történészként részese volt Magyarország nagy történelmi pillanatainak. Felvezető kérdése a ’89 utáni időszakra vonatkozott, amikor az Antall-kormánynak – minden előzmény nélkül – ki kellett alakítania külpolitikáját és szomszédságpolitikáját. Kérdése arra vonatkozott, hogy a volt külügyminiszter hogyan látja utólag, illúziónak bizonyultak-e az akkor kialakított politikai elvek, a magyar–román megbékélés?
Jeszenszky szerint ez illúzió volt, mert nehéz volt egyszerre építeni, és elérni, hogy a határon túli magyarok elégedettek legyenek nemcsak a gazdasági, hanem a jogi helyzetükkel is. Természetellenesnek nevezte, hogy a hivatalos politika nem állt ki a határon túli magyarok mellett. Legfontosabbnak a megmaradást nevezte, ez volt az Antall- kormány politikájának az alapja. Véleménye szerint illúzió, elszalasztott volt a ’89 december – ’90 január, amikor megtörtént a csoda, hogy a magyarok nem fegyverrel jöttek Erdélybe, hanem segélycsomagokkal, és érzelmileg is lehetséges lett volna a megbékélés. Hogy nem valósult meg, az kizárólag az akkori román politikai vezetés bűne volt. Kifejtette, hogy a rendszerváltás utáni magyar kormányok mindegyike ezen dolgozott, de a megvalósuláshoz szükség lenne a román fél készségére is.
Markó a továbbiakban a ’89-es eufóriát követő román ellenreakcióra tért ki, és arra várt választ, hogy vajon volt-e alternatívája az akkori magyar külpolitikának, ami a határon túli magyarokat illeti. Jeszenszky úgy látta, hogy az akkori kormányok azt gondolták, hogy ha kevesebbet beszélnek a kérdésről, és szerződéseket írnak alá, akkor a szomszéd országok vezetése megenyhül, és magától ad jogokat a magyaroknak. Ez azonban nem történt meg, ami javulás történt, azt az RMDSZ vívta ki a politikájával.
Jeszenszky szerint a kiút az lehet, ha nemcsak a politika, de minden egyén tesz valamit az előrelépésben. A romániai visszarendeződési tendenciáról szólva úgy gondolták, hogy egy erős, tekintélyes Magyarországra lenne szükség, egy jobban működő magyar gazdaságra. Mert minél jobb Magyarország gazdasági pozíciója, annál hatékonyabban tud fellépni a határokon túl élő magyarok érdekében. Szorgalmazni kell a "kinyújtott kezet", ha nem fogadják el, a világ elé kell tárni.
Kísérlet a trianoni trauma orvoslására
A találkozón ugyanakkor bemutatásra került Jeszenszky Géza Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédságpolitikája a rendszerváltás éveiben című könyve. A kötet az Antall-, majd a Boros-kormány szomszédságpolitikáját és nemzetpolitikáját mutatja be. Szó van benne egyebek mellett a visegrádi együttműködés sikereiről, a horvátokkal történt történelmi barátság helyreállításáról.
A találkozó végén a szerző dedikált.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

"A múltból táplálkozunk, a jelent átéljük, a jövőt biztosítjuk"
Hatvanéves a Maros Művészegyüttes
Hatvan éve, 1956 őszén alakult az ország egyik legjobb hivatásos néptáncegyüttese, a Maros Művészegyüttes – akkoriban Állami Székely Népi Együttes néven, 134 taggal. Az együttes nevét 1959-ben Állami Ének- és Táncegyüttesre változtatták, 1970-től a marosvásárhelyi filharmónia égisze alatt működött tovább, ugyanezen évtől már Maros Művészegyüttes néven. Az intézmény 1980 májusától vált önállóvá, nevét mindmáig megtartotta. Ahogyan történetének töretlenségét is, hiszen bárhová is tartozott az elmúlt évtizedek alatt, koncepciója mit sem változott: a néptáncot, a népzenét kívánta magas művészi színvonalon népszerűsíteni, a különböző erdélyi régiók és nációk táncait, népszokásait bemutatni, azokat megőrizni és közismertté tenni. Az elmúlt évek alatt mindezek mellett pedig új területekre is merészkedni – a művészegyüttes utóbbi bemutatói között akadt nem egy táncszínházi produkció és rockballada is, az intézménytől megszokott és elvárt magas művészi színvonalon.
Az idei hatvanadik évforduló méltó ok az ünneplésre, és ezen ünneplés nem is maradt el: október 3-a és 9-e között gazdag programú eseménysorozat keretében emlékeznek a kezdetekre, éltetik a jelent és alapozzák meg a jövőt. A rendezvények között megtalálhattuk az együttes tagjai által felkészített, magyar és román műkedvelő népi együttesek produkcióit, találkozást és beszélgetést az együttes egykori, mai és soron következő tagjaival – Novák Ferenc "Tata" Kossuth-díjas koreográfus moderálásával –, illetve azok közös előadását, ősbemutatót, majd végszóként ünnepi gálaestet a Kultúrpalota nagytermében, a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniával közös szervezésben. Mindezekről már korábban hírt adtunk, így csupán egy, de jelentős kérdést intéztünk Barabási Attila Csabához, a Maros Művészegyüttes vezérigazgatójához: túl a nyilvánvaló rendezvényeken, mit jelent számára, illetve az intézmény számára ez az évforduló? Milyen jelentést hordoz, milyen üzenetet rejt a ma és az eljövendő idő nemzedékeinek?
– Nekem elsősorban megtiszteltetés, hogy az együttes hatvanadik évfordulóján én vezethetem az intézményt, hogy a kollégákkal közösen megszervezhettük ezt az évfordulós rendezvényt – megtiszteltetés és hatalmas felelősség. Az együttes 1956-ban alakult ugyan, de a rendszerváltást követően én vagyok az első magyar nyelvű vezérigazgatója, a mostani program pedig gazdagabb, mint az ötvenedik évfordulón szervezett rendezvény-sorozat, amelyben aligazgatóként vettem részt. Büszke vagyok az együttes minden tagjára, büszke vagyok arra, ahogyan hozzájárulnak a népi kultúra terjesztéséhez. És büszke vagyok arra is, hogy nemcsak táncosként állják meg a helyüket, nemcsak a színpadon tevékenykednek, nemcsak az előadásokon láthatjuk őket, hanem oktatással is foglalkoznak. A népszerűsítéshez a színpadon kívül végzett munka is hozzájárul, Maros megyében pedig elég sok fiatal érdeklődik a népzene, a néptánc iránt. Ez a kollégáinknak, a táncosainknak is köszönhető – igen sok helyi műkedvelő együttest irányítanak különböző településeken. Az ezen együttesek előadásaiból álló estünkre idő hiányában csak tíz csoportot hívhattunk meg, holott sokkal többen vannak.
Az oktató és nevelő jellegű tevékenység mellett a Maros Művészegyüttesnek hatalmas múltja van, olyan története, amelyről nem egy, de akár hetven könyvet is lehetne írni. A múlt rendszerben mi voltunk az egyetlen hivatásos népi együttes – ma már szélesedett a kínálat, az országban öt hivatásos magyar tánccsoport létezik, de mi változatlanul az ország élvonalához tartozunk. Ezt a különböző premierek, fesztiválfellépések, vendégjátékok, kritikák és díjak is igazolják. Mindkét tagozatunk, mind a magyar, mind a román nagyon felkészült táncosokból áll, és hatalmas figyelmet fordítunk az utánpótlásra, mert a jövőt nekünk kell magunknak megalapoznunk. Csak akkor fog élni az együttes, ha lesz, aki folytassa a munkát, és úgy tűnik, az utánpótlás-probléma nálunk megoldódott. Az általunk e célból létrehozott Napsugár együttes immár 23 éve létezik, egykori tagjai közül sokan ma nálunk táncolnak. Akik pedig nem, akikből például tanárok, orvosok vagy akár mesteremberek lettek, azok gyerekeiknek adják tovább a népzene és a néptánc szeretetét. A múltból táplálkozunk, a jelent átéljük, a jövőt biztosítjuk. Ez a mottónk, amelynek helyességét az együttes újból felívelt népszerűsége is mutatja. Olyannyira, hogy a vasárnap esedékes gálaestünkre már egy héttel ezelőtt minden jegy elkelt – válaszolta Barabási Attila Csaba vezérigazgató.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)

Emlékezés Sütő Andrásra
Szeptember 30-án, halálának 10. évfordulóján kerültek a koszorúk, virágcsokrok az író sírjára. Kevesen voltak a marosvásárhelyi református temetőben a délutáni megemlékezésen, érthető csalódottság hatotta át a Kossuth-díjas alkotó érdemeit, életművét méltató Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnökének a szavait. 2006. október 7-én hatalmas tömeg és irodalmunk, szellemi életünk számos kiválósága búcsúzott a Vártemplomban, illetve a sírnál a magyarság e nagyra tartott fiától. Változnak az idők, folyamatos az átértékelődés, egy évtized alatt közönnyé tompulhat a korábbi rajongás, lelkesedés. Vasárnap délelőtt Sütő szülőfalujában, Pusztakamaráson is sor kerül megemlékezésre. Első mozzanatként a helybeli református templomban lesz ünnepi istentisztelet, majd a szülői háznál folytatódik a főhajtás. A történelmi emlékekkel is telített pusztakamarási helyszíneken remélhetőleg népesebb közönség jelenlétében idézik majd fel az író emlékét, mint nyolc nappal ezelőtt Marosvásárhelyen. Mellékletünkben ma Kányádi Sándornak egy olyan versével emlékeztetünk Sütő Andrásra, amely négy évtizeddel korábban akárha a jelen életérzéseit öntötte volna költői képekbe. Népújság (Marosvásárhely)