Figyelmeztetés
Ha egy ország oly „példásan” megoldotta a kisebbségek helyzetét, mint Románia, nem csoda, hogy rá sem hederít a bírálatokra, még akkor sem, ha azok éppen az oly tisztelt nagy testvértől, az Amerikai Egyesült Államoktól érkeznek. Az amerikai külügy évről évre megfogalmazza jelentését egy-egy országra vonatkozóan, részletesen elemzi az emberi jogok helyzetét, felsorolja a tapasztalt rendellenességeket. Románia esetében minden alkalommal belekerül néhány passzus a magyar közösséget ért sérelmekről, és a felsoroltak ismétlődése bizonyítja: mit sem ért a figyelmeztetés. Mi több, újabb és újabb kifogásokkal gyarapodik a lista.
A napokban publikált, 2015-re vonatkozó jelentés is visszatér a régóta akut gondokra: a magyar nyelv hivatalos használatának tiltására, a kétnyelvű helységnévtáblák hiányára, az önálló, állami finanszírozású magyar egyetem elutasítására, a székely zászló és a székelyföldi szimbólumok miatti büntetésekre, a csángóföldi magyarórák akadályozására és nem utolsósorban az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatásának késlekedésére. Ugyanakkor megemlít néhány „újabb” jogsértést, például a székely szabadság napi felvonulás betiltását Marosvásárhelyen, és tételesen szerepel a dokumentumban a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása is. Kitetszik: nyomon követik, figyelik, mi történik velünk, és tájékozottságukban minden bizonnyal jelentős szerepe van a Mikó Imre Jogvédőszolgálat hírleveleinek. Csakhogy sovány vigasz tudnunk, hogy az Egyesült Államok jegyzi bajainkat, ha jobbulást nem tud elérni, kicsikarni. Márpedig a NATO- és EU-csatlakozás megvalósulása óta semmilyen kényszerítő erő nem nehezedik Romániára, és az elmúlt évtized igazolta, a jó szándékára nem alapozhatunk. A Ponta-kormány alatt visszahonosított állami szintű nacionalizmus gyűrűzik, erősödik, a szakértői kormány pedig vagy nem akarja, vagy nem tudja tompítani azt, mint annyi más kényes kérdésbe, kényelmesebbnek találja nem szólni bele. A román politikai erők pedig ideológiai hovatartozástól függetlenül igyekeznek túllicitálni egymást magyarellenességben. Az idei választási év nagy eséllyel újabb jogfosztásokkal szaporítja majd a jövő esztendei jelentést.
Örülhetünk annak, hogy vannak még külföldiek, kik figyelnek ránk, a nagyhatalmak ingerküszöbét is eléri mindaz, amit ellenünk tesz a román hatalom. Ebbe kapaszkodnunk, ettől megoldást remélnünk azonban fölösleges. Bebizonyosodott már, hogy legfennebb apró vállrándításra készteti a hazai döntéshozókat, eszük ágában sincs komolyan venni, orvosolni a kifogásolt gondokat. Kis önbizalmat adhat – de ne áltassuk magunkat, bajainkat nem külföldről fogják megoldani. Ha nem vagyunk képesek mi magunk kiállni, harcolni jogainkért, akkor láthatjuk majd, miként csorbul, tűnik el az is, amit nagy nehezen kicsikartunk. Leginkább erre figyelmeztet az amerikai jelentés.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új román tankönyv
Aláírták a héten azt a miniszteri rendeletet, amely jóváhagyja a magyar nyelven tanuló negyedik osztályosok specifikus Román nyelv és irodalom tankönyvét.
Ennek értelmében ősztől már használható a tankönyv, amely lehetőséget nyújt a tanterv és a napi gyakorlat összehangolására – közölte Király András, az RMDSZ oktatásért felelős államtitkára, aki szerint ez jelentős előrelépés tankönyvügyben. Emlékeztetett: idén ősztől életbe lép a negyedik osztályosokat is érintő új tanterv, amelynek alapján a kisebbségi nyelveken tanuló diákok új módszertani követelményeknek megfelelően, idegen nyelvként tanulják majd a románt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Batthyaneumról a parlamentben
A gyulafehérvári Batthyaneum Könyvtár ügyében hallgatta meg Vlad Alexandrescu kulturális minisztert a képviselőház kulturális bizottsága. A miniszter elmondta: a gyulafehérvári táblabíróság elfogadta, hogy a kulturális tárca is belépjen a Batthyáneum tulajdonjogáról szóló perbe, és védje a román állam érdekeit. Azt is megemlítette, hogy európai uniós forrásokból ötmillió euróig terjedő összeget fordíthatnának az épület felújítására, de ezt lehetetlenné teszi a tulajdonjogról szóló, 18 éve tartó pereskedés.
A meghallgatás után Márton Árpád képviselő közölte: a miniszter arról is beszélt, hogy csupán a könyvtár adminisztrálásában kellene valamiféle szerepet biztosítani a római katolikus egyháznak, a bizottság tagjai pedig azt is felvetették, hogy a gyűjteményt máshol kellene biztonságba helyezni. Ez nem lehetséges, mert Batthyány Ignác arról is rendelkezett végrendeletében, hogy a könyvtárat Gyulafehérváron kell megőrizni. „Annyi biztos, hogy a román állam a tulajdon egészére semmiképpen nem tarthat igényt, legfeljebb csak a tulajdonjog felére, és Gyulafehérvárról egyetlen könyvet sem szabad elvinni” – jelentette ki Márton Árpád. A Batthyáneum visszaszolgáltatását legutóbb tavaly szeptemberben utasította el a kormány alárendeltségében működő restitúciós bizottság. Ezt a döntést támadta meg az egyház a bíróságon. (MTI) BOTRÁNY AZ OPERÁBAN. Szokatlan indulatokat keltett a bukaresti Operában Johan Kobborg dán koreográfus távozása. A három éve itt dolgozó művészeti vezető a héten lemondott, mert az április 4-én ideiglenesen kinevezett Tiberiu Soare igazgatóval konfliktusba került. Ez megosztotta az alkalmazottakat, kedden többtucatnyi balett-táncos tüntetett Kobborg mellett, egy másik művészcsoport pedig az operaház lépcsőiről fütyülte ki őket. Azóta még hét lemondást iktattak, tegnap pedig lefújták az április 28-ra tervezett nemzetközi táncos gálaestet. A botrány Dacian Cioloş kormányfőhöz is elért, aki türelemre intette a közvetlenül hozzá forduló Alina Cojocaru balett-táncost. A művelődési miniszter tárgyalásokkal próbálja megoldani a kínos helyzetet, amelyben már a brit nagykövet is megszólalt, aggodalmát fejezte ki, mert a társulatnak több szigetországi tagja van. (Ziare.com) HOLOKAUSZTTAGADÓ HÍRSZERZŐ. Holokauszttagadásért jelentette fel az Antiszemitizmust Figyelő Központ a román főügyésznél Vasile Zărnescu állítólagos tartalékos hírszerzőtisztet, aki múlt héten megjelent könyvében „a világtörténelem legnagyobb hazugságának” nevezte a holokausztot. A legfőbb ügyészhez intézett levél külön felhívja a figyelmet arra, hogy Zărnescu tartalékos hírszerző tisztként írja alá írásait, és a borítón is a Román Hírszerző Szolgálat egyenruhájában pózol. A 67 éves, szociológus végzettségű Zărnescu 1991-től 2002-ig volt hírszerző, majd a Románok Nemzeti Egységpártjában és a Nagyrománia Pártban politizált. Romániában 2002 óta büntetik a holokauszt tagadását, hat hónaptól három évig terjedő börtönbüntetés vagy bírság jár érte. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Saját tanácsosi listával indul Vásárhelyen az EMNP
Marosvásárhelyen a tavaly őszi előválasztásokon győztes Soós Zoltánt támogatják a június 5-i polgármester-választáson, ellenben mind a helyi, mind a megyei tanácsba saját listát indítanak – jelentette be tegnapi sajtótájékoztatóján Bereczki Ferenc, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei elnöke. Emellett megyeszerte 28 községben állítanak teljes tanácsosi listát, és 16 településen indítanak polgár-mesterjelöltet. A jelöltlistákat a jövő héten hozzák nyilvánosságra.
A sajtótájékoztatóra, amelyen jelen volt dr. Pálosi Csaba, az EMNP megbízott marosvásárhelyi elnöke is, Bereczki szerint azért volt szükség, mert tájékoztatni akarták a közvéleményt Portik Vilmos, az EMNP megyei alelnöke és Jakab István, a marosvásárhelyi szervezet elnökének lemondása nyomán a pártban kialakult helyzetről. Újságírói felvetésre válaszolva Bereczki kijelentette: Portik és Jakab kilépése a pártnak nem okozott különösebb nehézséget, viszont az embereknek, akik bíztak bennük, nehéz feldolgozni ezt a lépést. Egyébként a döntésüket elfogadták, a keletkezett űrt is sikerült lefedniük. Az öttagú városi elnökség három tagja tovább vállalta a munkát, a megyei elnök ideiglenesen felvállalta a városi szervezet vezetését, az ügyvezető elnöki teendőkkel Pálosi Csabát bízta meg. Megbízatásuk június 10-ig tart, akkor tart az EMNP marosvásárhelyi szervezete tisztújítást.
A megyei tanácsba két néppárti tanácsost szeretnének bejuttatni, a városi tanácsban 12 magyar tanácsost szeretne látni, jelentette ki kérdésre válaszolva Bereczki Ferenc.
Politikai pluralizmus és hitelesség
Pálosi Csaba két dologra hívta fel a figyelmet: a politikai pluralizmus fontosságára és a hitelességre. Elmondta, azt szerették volna, ha a polgármesterjelöltek előválasztását közös koalíciós tanácsosi lista követte volna, nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült. A hitelességről, egy barátját idézve azt mondta, olyan embereket szólítanak meg, akik "egy kis fényt csináltak maguk körül munkájukkal, tevékenységükkel, kiállásukkal". Ezt az elvet követve állították össze a tanácsosi listákat.
A továbbiakban Bereczki Ferenc arról beszélt, hogy már februárban döntést hoztak arról, hogy RMDSZ-listán nem indítanak jelölteket, ennek ellenére Portik Vilmos felhatalmazást kapott, hogy folytassa a tárgyalásokat az RMDSZ-szel. Pálosi szerint Portik személyes kudarcként élte meg a koalíciós tárgyalások sikertelenségét, ezért lépett vissza.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Pál-Antal Sándor
A székelység története és szimbólumai
Gazdagodik a leltár
Két küllemében is megragadó, értékes könyvvel lettünk gazdagabbak. Kedden délután a szerzőkkel találkozhatott a marosvásárhelyi közönség a Bernády Házban. Örömmel vehettük kézbe A székelység története című ismeretterjesztő kézikönyv második, javított és bővített kiadását, amelyet a Hargitai Megyei Hagyományőrzési és Forrásközpont könyvkiadója adott ki újra, Hargita és Kovászna megye önkormányzatának támogatásával. A második, a többszerzős Székely jelképek pecséten, címerben című könyv egy sorozat negyedik kötete, amely ugyanannál a kiadónál látott napvilágot.
A tankönyv és kézikönyv, illetve a székelység évszázados jelképeit ismertető kötet megjelenése pozitív példa Hargita és Kovászna megye önkormányzatainak összefogására a térség szellemi és kulturális értékeinek, hagyományainak ápolása, az ott dolgozó tudományos kutatók munkájának támogatása érdekében – hangzott el Lőrincz Ildikó, a hagyományőrzési és forrásközpont igazgatójának bevezetőjében. A kiadó munkájáról szólva bejelentette, hogy idei terveik között szerepel A székelység története című kézikönyv román nyelven való megjelentetése is.
A 2013-as első kiadás a székely közösség múltját az ifjúság számára közérthetően összefoglaló első tankönyvnek számított, ami a tanárok és a széles olvasóközönség számára is hasznos kiadványnak bizonyult. Fogadtatásáról a bemutatót vezető Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, akadémikus, a könyv lektora számolt be. Elmondta, hogy a kötetnek nagy visszhangja volt, mert egy régi hiányt pótolt. A magyar részről megfogalmazott kritikai megjegyzések ellenére tapasztalt meleg fogadtatással szemben román részről durva támadások érték a könyvet. Arról, hogy miképpen sikerült ezeket kivédeni, Hermann Gusztáv Mihály történész, egyetemi oktató, a kötet főszerkesztője beszélt. A szerzők meglepetésére a legkeményebb bírálat Marius Diaconescu történész, bukaresti egyetemi tanár részéről érte a könyvet, aki, bár Budapesten doktorált, mégsem az eredeti szöveg alapján, hanem az interneten keringő hibákkal tarkított kalózfordítás alapján fogalmazta meg bírálatát. Erre válaszolt az Adevarul lap hasábjain Hermann Gusztáv Mihály. A román történész által és a sajtóban megfogalmazott bírálatok alapját az képezte, hogy a könyv nem a szakralizált hivatalos román történelmet követte. A szerzők hangsúlyozták, hogy a történelem olyan tudomány, amelynek több narratívája is létezhet. Egy háborúról vagy békéről például a különböző felek különbözőképpen gondolkoznak és fogalmaznak. Ezt az elvet kellene Romániában is elfogadni, mert ugyanazon történések iránt nem érezhet a magyarság ugyanúgy, mint a románok. Ezen túl a bírálatok alapját az képezte, hogy van egy etnikailag különböző régió Románia szívében, amely saját önálló múltképet fogalmaz meg, s ragaszkodik ahhoz.
Kérdésre válaszolva Hermann Gusztáv Mihály elmondta, hogy az elírásokat, apró hibákat, másrészt a megjelent szakmai kritikákat figyelembe véve, ahol indokolt volt, javítottak a szövegen, az illusztrációkon, és úgy született meg a bővített, javított változat. Pál-Antal Sándor szerint a második kiadásra szükség volt, mert a szerzők egy része a polgári korszak és a huszadik század kérdése kapcsán könnyedebbé, közérthetőbbé tette a szöveget.
A tíz szerző közül Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész vett részt a bemutatón. A jelenkor befejező részének szerzője a rendszerváltást követő évek bemutatásakor azt vette figyelembe, hogy a régió hogyan fogalmazza meg önmagát, hogyan talál önmagára. Szerzőtársaihoz hasonlóan az volt a célja, hogy egy regionális öntudatot, önismereti képet adjon a térség lakóinak – válaszolta Pál-Antal Sándor kérdésére.
A kötetben fontos szerepet töltenek be az illusztrációk, amelyek Gyöngyössy János munkáját dicsérik. A második kiadást több mint 30 illusztrációval bővítette, rajzaival hidat építve a szerzők és az olvasók között. Élete egyik legérdekesebb kihívásának tartja ezt a feladatot.
Pál-Antal Sándor bejelentette, hogy a második kiadás nyomán a szerzők bátrabban nézhetnek szembe a jó- és rosszakaró kritikusokkal, és készülőben van egy három kötetre tervezett, 1500 oldalas könyv, amelyben egy jelentős számú népcsoport évezredes történetét részletesebben be lehet mutatni. Addig is a szerkesztők elérték céljukat: tájékoztatni a magyar történelem, s ezen belül a székelység történetének oktatásában nem részesült felnőtteket is a gyermekek mellett, akiknek a könyv készült – tette hozzá.
Székely jelképek pecséten, címerben
Ezt a címet viseli a kedden délután bemutatott második kötet, amely hat szerző alkotása. Létrejöttével kapcsolatosan Pál-Antal Sándor elmondta, hogy 2008–09-ben nagy vihart kavart a székely zászló kérdése. Ezért a két megyei elnök elhatározta, hogy létrehoznak egy szakemberekből álló munkacsoportot, amely kutatásokat végez és tanulmányokat készít a zászlókból kiindulva a székely szimbólumok történetével kapcsolatosan. A Hargita Megyei Hagyományőrző és Forrásközpont mellett 2009-ben alakul meg a felkért történészekből álló Székely Címer, Pecsét és Zászlótörténeti Munkacsoport, amelynek tagjai vállalták, hogy kutatásaik eredményét a központ rendelkezésére bocsátják.
Így született meg a székelység évszázadokon át használt szimbólumairól szóló kötetsorozat tudományos igénnyel, de közérthetően megírt tanulmányokkal.
Az április 12-én Marosvásárhelyen bemutatott könyv a sorozat negyedik kötete. Székely szimbólumok nyomán 2009-ben jelent meg az első, Jelképek a Székelyföldön – címerek, pecsétek, zászlók címet viseli a második (2011), Címer és pecsét a Székelyföldön címmel 2012-ben jelent meg a harmadik, amelyet a bordó színű könyv követ, szép, színes illusztrációkkal ellátva. A Székely jelképek pecséten, címerben kötetet a megjelenését támogató két intézmény, Hargita és Kovászna megye tanácsának elnöke, Borboly Csaba és Tamás Sándor ajánlja az olvasók figyelmébe.
A székely püspökök címereiről és pecsétjeiről szóló fejezet szerzője dr. Bernád Rita-Magdolna, a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár főlevéltárosa. A csík-, gyergyó- és kászonszéki nemesek állatalakos magánpecsétjeiről Bicsok Zoltán, a Román Nemzeti Levéltár Hargita Megyei Intézetének munkatársa, Székelyudvarhely város címeres pecsétjéről Mihály János történész, helytörténész, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási referense, Udvarhelyszék címeres pecsétjéről dr. Pál-Antal Sándor levéltáros, történész, akadémikus írt tanulmányt. A jelenkorral foglalkozó két szerző a marosvásárhelyi, illetve mezőmadarasi származású dr. Szekeres Attila István hivatásos heraldikus, akkreditált címergrafikus, aki a 20. századi heraldikában használt székely jelképeket elemezte és Zepaczener Jenő történész, nyugalmazott múzeumigazgató, aki Hargita megye új címereit mutatja be.
A sorozat szerkesztése közben összegyűjtött képanyagból (székelyföldi címerek, pecsétek, zászlók), amely több mint 200 reprodukcióból áll, vándorkiállítást állítottak össze, amely erdélyi és magyarországi városok után nagy sikernek örvendett Budapesten a fővárosi levéltárban is.
A bemutató dr. Szekeres Attila István érdekes, tanulságos vetített képes előadásával zárult Marosszék (Maros- Torda vármegye, Maros megye) és Marosvásárhely, Háromszék és Sepsiszentgyörgy címerének alakulásáról.
A munkát a csoport nem tekinti lezártnak addig, amíg fel nem dolgozott adatok vannak a székely szimbólumok terén – hangsúlyozta a kötetet és munkatársait bemutató Pál-Antal Sándor.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A menekültválságról tanácskoztak az európai régiók küldöttei
Április 11–14. között a Bánság fővárosában tanácskoztak az Európai Régiók Gyűlése (Assembly of European Region) szakbizottságai. A temesvári Megyeházán sorra került négynapos európai szintű rendezvény témája a menekültválság és a terrorista támadások kezelése volt. A temesvári AER szakbizottsági üléseken több mint 200 küldött vett részt, akik Európának az unión belüli és kívüli országaiból érkeztek Temesvárra.
Az 1985-ben alapított AER az európai régiók legnagyobb független szervezete, mely 33 országból több mint 270 régiót, valamint 16 interregionális szervezetet foglal magába. Temes megye 1994-től tagja a Gyűlésnek, és mindvégig a legaktívabb régiók között volt, bizottsági elnököket és alelnököket is adott a szervezetnek. Április 14-én, csütörtökön dr. Hande Özsan Bozatli, az AER hivatalban levő elnöke és Titu Bojin, a Temes Megyei Tanács elnöke számoltak be a sajtónak a temesvári tanácskozás eredményeiről.
Az AER török elnöke megköszönte a temesváriaknak a kiváló szervezést és az aktív részvételt az Európai Régiók Gyűlése tevékenységeiben. A temesvári találkozó iránti nagy érdeklődés dr. Hande Özsan Bozatli szerint a rendkívül aktuális tematikának tudható be, ami most mindenkit foglalkoztat. „A migránsválság kezelése csak közös európai erőfeszítéssel, az érintett államok közötti együttműködéssel oldható meg. Ha az európai államok és a régiók nem működnek együtt egymással ebben a kérdésben, akkor szinte lehetetlen lesz megoldást találni” – nyilatkozta az AER elnöke.
Titu Bojin Temes megyei elnök is az együttműködés fontosságát hangsúlyozta a migránsválság kezelése során, biztosítva az AER jelenlevő képviselőit, hogy Temes eleget fog tenni a kötelezettségeinek, és fel van készülve a migránsok fogadására. A megyei elnök szerint szükség esetén, átmeneti időre Temes és Arad is képes bizonyos számú migráns fogadására. Bojin elégtétellel nyugtázta, hogy nagy volt az érdeklődés az AER temesvári rendezvénye iránt, és a házigazdáknak sikerült megfelelő környezetet biztosítaniuk a kényes témák megvitatásához az európai küldötteknek.
Titu Bojin búcsúzóul egy a temesvári Dómot ábrázoló Ștefan Popa Popa’s-festménnyel lepte meg dr. Hande Özsan Bozatli elnök asszonyt, aki a sajtótájékoztató után máris indult a repülőtérre.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Művészeti programok az Iskola másként héten
Három előadással kedveskednek az operában
Az Iskola másként alternatív oktatási hét keretében kis- és általános iskolásoknak szánt előadásokkal örvendezteti meg fiatal közönségét a Kolozsvári Magyar Opera, derül ki az intézmény közleményéből.
Az operában április 19-én, kedden délelőtt 11 órától – a budapesti Turpinszky Gippert Bélával a címszerepben – Erkel Ferenc Bánk bánját (rendező: Dehel Gábor, karmester: Kulcsár Szabolcs) láthatja a közönség. A másfél órás jelmezes és zenei magyarázatokkal egybekötött rendhagyó leckeelőadást Gombár Annamária rendező tartja (összeállította: Gombár Annamária és Kulcsár Szabolcs).
Április 20-án, szerdán, szintén délelőtt 11 órától Venczel Péter és Moravetz Levente Ali Baba és vAgy negyven rabló című családi musicaljét (r.: Moravetz Levente, karmester: Kulcsár Szabolcs) tekinthetik meg az érdeklődők.
Az intézmény balettkara Szergej Prokofjev Hamupipőkéjét adja elő április 21-én, csütörtökön délelőtt 11 órától (rendező-koreográfus: Rareş Arcadie Cîmpean, karmester Horváth József) a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében.
Az operában ezúttal is lesz kulisszalátogatás, a Fedezd fel magadnak az operát! elnevezésű programra több száz diák jelentkezett.
Színházi műhely a stúdióban
Színházi műhelyt szervez 5–8. és 9–12. osztályos tanulók számára az Iskola másként héten a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A műhelymunka résztvevői a társulat színészei segítségével tapasztalhatják meg azt a folyamatot, amely során egy szöveg jelenetté alakul. A műhely vezetői: Albert Csilla, Árus Péter, Bodolai Balázs, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Dimény Áron, Farkas Loránd, Györgyjakab Enikő, Kántor Melinda, Pethő Anikó, Váta Loránd.
Az egy délelőttös foglalkozás során a résztvevőket 4-5 fős csapatokra osztják; minden csapat kap egy szöveget, majd néhány instrukciót is. A csapaton belül leosztják a szerepeket: a diákok lehetnek színészek, rendezők, díszlet- és jelmezfelelősök, de még fotósok/videósok is, akik majd a folyamatot dokumentálják. A stúdióteremben április 19-én, kedden zajló műhelyek időpontjai: 9–11.30 óra (5–8. osztályosok), 12.30–15 óra (9–12. osztályosok).
Szabadság (Kolozsvár)

KMDSZ-születésnap, akár a mesékben
A Főtéren nyitották meg csütörtök délután a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) 26. születésnapja alkalmából rendezett programsorozatot.
Kolozsvár egyetemistái, akár a mesékben, három nap és három éjjel ünneplik a jeles eseményt, amelynek megnyitóján zenés-táncos mulatsággal keltették fel a járókelők figyelmét. A lelkes fiatalok színes léggömbökkel, kifestett arccal járták a szülinapi táncot, jókedvre derítve mindenkit, az előadás után pedig a léggömböket szétosztották a téren sétáló gyerekek nagy örömére. A KMDSZ ilyenformán már tegnap bebizonyította, hogy e három nap valóban más, mint a többi: csupa vidámság, móka és szórakozás. A mai folytatásban a Szent Mihály-templom tornyának látogatása, streetball verseny (a Rózsák parkjában), kocsmatúra és sétatéri gitárest lesz, holnap a Gorbó völgyében fognak bográcsozni és métázni, majd este 7 órától a Bulgakov & Macskaházban beerponggal, végül születésnapi bulival teszik fel a pontot az i-re.
(Hevele Lili)
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvturi és élőkönyvtár ma, a Kaszinóban!
A papír alapú olvasás népszerűsítését és a sztereotípiákkal való szembesülést tűzte ki céljául Kolozsváron a Könyvturi | élőKönyvtár idei kiadása. Az egész napos eseményt második alkalommal rendezik meg, ma, a sétatéri Kaszinó épületében. A szervezést az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Báthory István Alapítvány és a NonStop Office végzi, a Perspektíva és Campus diákújságok közreműködésével.
A rendezvény mottója – Nézz szembe a félelmeiddel és találkozz személyesen a sztereotípiáiddal! – arra ösztönzi az érdeklődőket, hogy ne mulasszák el a lehetőséget, hogy különbözőségükről, félelmeikről nyíltan beszélő emberekkel találkozzanak. Ezeket az élőkönyveket többek között a cigány, a feminista, a fogyatékossággal élő, a zsidó, a szőke nő, a nyugdíjas testesítik meg. Emellett a politikai, kulturális életben és a szórakoztató iparban tevékenykedő „lapoznivalók” között jelen lesz Dimény Áron színész (15–18 óra között), György Botond humorista (10–16), Hegedüs Csilla műemlékvédő (), Horváth Anna alpolgármester (18–20), Magyari Tivadar író (17–20), Tibori Szabó Zoltán újságíró (10–13).
Szabadság (Kolozsvár)

Furta: 130 furulyás János bácsival és boszorkával
130 gyermek furulyázik szombaton a hangszeroktatást kínáló kolozsvári InstruMentor Egyesület II. Furulyás Találkozóján.
Kolozsvári furulyások jelentkeztek, de Tordáról, Szamosújvárról, Magyarbikalról is jönnek csoportok. Pusztai Enikő, az egyik szervező arról beszélt, nem versenyt akartak szervezni, hiszen a furulyázó gyerekek nem napi szinten tanulják a zenét, ezért lett belőle találkozó, vagyis leleményes rövidítéssel Furta.
– Sok versenyt szerveznek zeneiskolások, zenész gyerekek, fiatalok számára, ahol többnyire a furulya sosem szerepel. Ezt a hiányt szerettük volna pótolni azzal a különbséggel, hogy elhagytuk a vetélkedő jelleget, hiszen tulajdonképpen amatőrökről van szó, akik kedvtelésből furulyálnak. Jó alkalom ez arra is, hogy a kicsi kezdőbbek láthassák a nagyokat, akik a kezdeti gyerekdalocskákon túl már Mozartot, Bachot, Beethoven Örömódáját vagy Vivaldi évszakjait is játsszák a különféle furulyákon – mondta Pusztai Enikő.
Szabadság (Kolozsvár)

Dóczyné Berde Amál leányának nagyenyedi emlékezései
Dóczyné Berde Amál (1886–1976) Berde Mária író, költő, tanár nővére. Gyermekkorától kezdve rajzolt és festett. Tanítóképzőt végzett, tanító, majd rajztanárként működött az enyedi kollégiumban. Művészeti tanulmányokat folytatott Münchenben. Stílusának kialakulását a nagybányai festőiskola mesterei, Réti István és Thorma János határozták meg. Témája az erdélyi falu. Bejárta a Székelyföldet, Kalotaszeget, Torockót. Ezeken az utakon szerzett élményeit vászonra rögzítette.
De nemcsak megfestette, hanem meg is írta benyomásait, megfigyeléseit, és ezeket korabeli napilapokban tette közzé. Egyik legjelentősebb cikke „Az erdélyi magyar népművészet lelke” (Keleti Újság, 1939), amelyben Torockót, Kalotaszeget és a Székelyföldet ismerteti kellő szakértelemmel. „Kőrösi Csoma Sándor indulása” című festményét 1956-ban adományozta megőrzés végett az enyedi Bethlen Könyvtárnak. Vajon a felújítási munkálatok befejezése után is – amelyek már régóta esedékesek – ott fog maradni az olvasóterem falán, hasonlóan fontos és értékes történelmi alkotások (festmények, szobrok) társaságában (Bethlen Gábor, Apafi Mihály, gr. Mikó Imre, Apáczai Csere János, Hegedüs Sámuel, Ajtai Abód Mihály, Herepey Ádám stb.), hogy a kutatók, látogatók továbbra is megtekinthessék?
Születésének 130., halálának 40. évfordulóján leánya, Dóczy Aglent Gaál Ferencné visszaemlékezéseivel adózunk a jeles enyedi és erdélyi művésznő emlékének.
*
„Édesanyám 1913-ban Münchenben a Debsitz-féle festőiskolát látogatta. Párizsban 1925-ben volt, erre már halványan én is emlékszem. Szép kis napernyőt hozott nekem, és nyári kesztyűt, ez addig nem volt divat a Bethlen utcai gyermekek között. A gyermekek aranyköpéseiről szóló kis füzetben azt olvasom, hogy Feri bátyámat kitúrtam édesanyám öléből, amikor Münchenből hazajőve ölbe vette őt. Ezek szerint a húszas évek elején is járt ott; emlékszem, mesélt róla, hogy hogyan romlott ott a pénz. A Réti István könyvében szerepel édesanyám neve a növendékek között. 1923. jan. 9-én keltezett Thorma János leveléből idéz E. Szabó Ilona a retrospektív kiállítás (1971. ápr. 5–25) prospektusában, tehát valószínű 1924-ben tanulhatott ismét Münchenben. A családi levelezést sok újságcikkel, kritikával együtt átadtam a Ref. Egyházkerület levéltárának, ők vitték el Elluséktól az anyagot. Találtam rajzot: München 1923 keltezéssel, tehát bizonyos ez az évszám. Aglent.”– írja Debrecenből Vita Zsigmondhoz intézett levelében 1981. február 23-án.
Ugyancsak Debrecenből 1983. május 11-én az alábbi levelet küldi az enyedi címzettnek:
„A legősibb ősök lakhelyéről, vagyis, hogy Ónodi Weres Károly és felesége, Szatmári Mester Amália hol laktak Enyeden, nem tudom. Erről nem esett szó nagyanyám hosszú, 94 évi élete során. Azt tudom, hogy a Berde Sándor családja a Tövis utcában kezdte enyedi életét, innen járt a két kicsi, Mária és Károly óvodába. Amál már a szász iskolába. Mint özvegyasszony vette meg nagyanyám a Várszeg utca 61. szám alatti házat. A Tövis utcában, ha a katolikus temetőbe mentünk, mesélt a Bocz főorvosékkal tartott szoros barátságról, a feleség Hermin néni volt, a sírkövén egy angyal volt kifaragva, ez nekem, mint gyermeknek, nagyon tetszett, s én második nevemnek a Hermint kaptam, mindig nagy szeretettel emlegették nálunk a melegszívű, segítőkész asszonyt. Nagyanyám hosszú, ám nem könnyű élete a Barcaságban folyt le, kivéve azt a húsz évet, amit Amál leánya és Dóczy Ferenc veje házánál töltött, vezetve azt és nevelve az unokákat. E házban halt meg 1952-ben.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Hétköznapi barátságunk
Összebarátkoztunk. Lassan rájöttem, hogy nem lát. Hogy cipőm kopogásából érzékeli jöttömet.
Hétköznaponként háromszor, van úgy, hogy négyszer is köszöntjük egymást. Ő ül a kapu előtti padon, én rendszerint sietek az iskolába, iskolából. Mindig váltunk egy pár kedveske szót.
Sokáig azt hittem, hogy neki fontos ez, lassan rájöttem, hogy leginkább számomra. Leszoktam az útközbeni folytonos telefonálgatásról, azért a pár mondatért cserében.
– Mások a papucsai! – mondta nemrég.
– Igen, szellősebbre cseréltem! – köszöntem figyelmét.
Ennyicskék ezek a rendkívül kedves beszédek.
– Jó napot! Amondó vajok, hogy kend azért ül ide ki, hogy engem..., velem beszélgethessen! – viccelődök néha.
– Megeshet, megeshet, lelkem, mit lehet tudni! – mondja ilyenkor mosolyogva.
Néha siettemben csak köszönök.
– Szógálatba, szógálatba? – mondja ilyenkor.
Néha nem látom. Olyankor benézek a kapun, hátha tapogatózva találom valamerre. Ilyenkor nem szólok.
A tegnap is belestem. S mit látok? Az ablakban az egy hónapja adott virágomat. Elmosolyodok.
Történt, hogy aznap, mint minden egyes március 8-án, szétosztottam a virágaimat. A bácsi a padon ült. A kezébe adtam az egy szál becsomagolt szegfüvet.
– Veres szegfű, az asszonyának! – mondtam.
S úgy mosolygott. S indult is befelé.
– Megsegítsem?
– Ne, ne, még meg találom szokni, s akkor mi lesz velem? Hagyja el, bétapogatózok, ahogy szoktam.
Várom a hétfőt...
(2016. április 8.)
Amikor én is szinte keresztet vetek
Szokás Moldvában, hogy ki-ki a maga vallása szerint keresztet vet akkor is, amikor valami nagy meglepetés vagy megdöbbentő látvány tárul elé. A katolikusok egyszer vetnek keresztet, az ortodox vallásúak háromszor. Meglátásom szerint akkor, amikor én csak magamban mondom a jajistenemet….
Ma épp a piacról bandukoltunk haza a lánykámmal, amikor látom, hogy a kanyarban egy nagy szekér parkol, mondjuk jóindulattal, hogy inkább az út szélén, mintsem majdnem a közepén. Előtte autó, mögötte autó parkol. A szekér elé fogva egy nagyobb ló, s a szekéren egy 10 év körüli kislány, mögötte sok- sok portéka, zsákok halomra.
Erőst rossz helyen állnak, állapítom meg magamban. A kislány egykedvűen nézelődik.
Az előtte álló autó hirtelen elindul, régi Dacia, püffök, nagy füstöt hagy maga után.
A kislány megfogja a kantárt, s a világ legtermészetesebb módján előbb hajtja a lovát. Úgy négy, öt lépéssel előbb. Így már nincsenek a kanyarban…
Csak én állok meg s bennem a szusz is. S most először szinte keresztet is vetek.
(2016. április 3.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Visszavárja a vár a váradiakat
„Visszavár a vár” szlogennel rendezik meg idén az immár kilencnaposra kibővített Szent László Napokat a nagyváradi várban, június 18–26. között..
A várudvar felújítási munkálatainak előrehaladtával a korábbinál nagyobb területet tölthet meg élettel a szervező Szent László Egyesület a három évvel ezelőtt sikeresen megalapozott fesztivál keretében.
„Tavaly várat foglaltunk, idén megpróbáljuk belakni” – fogalmazott az eseményt beharangozó csütörtöki sajtótájékoztatón Zatykó Gyula. A főszervező hangsúlyozta, hogy a már megszokott értékek mentén haladva továbbra is a hagyományőrzés, a környezettudatosság, az önkéntesség, a kultúra és a közösségépítés szellemében állítják össze a programot.
Ennek megfelelően idén is lesz többek között kézművesvásár, honfoglaláskori jurta, solymászbemutató, örömfőzés, várlátogatás és a nagysikerű gyermekprogramok sem hiányoznak majd – sorolta Nagy József Barna, aki többek között az immár hagyományossá vált Nagyvárad– Biharkeresztes-kerékpártúráért is felel június 19-én, vasárnap. Az idei önkéntes akció alkalmával június 18-án a Rulikowsky-temető városhoz kötődő nagyjainak a sírjait teszik majd rendbe, amelyeket a fesztivál keretében szervezendő sétán meg is lehet látogatni.
Mihálka Melinda hangsúlyozta, a városalapító lovagkirály emléke előtt is adózó Szent László Napok struktúrája nem változott: míg hétköznapra egy-egy kulturális eseménnyel készülnek, hétvégén már egész napos rendezvénysorozattal várják az érdeklődőket.
A programok egyre bővülő listáját a folyamatosan frissülő honlapjukon és Facebook-oldalukon is figyelemmel lehet követni.
Fesztiválról lévén szó, koncertekből sem lesz hiány, június 24-én, péntek este a Milagro Santana Tribute Band és az Ismerős arcok, szombaton az Intim Torna Illegál és a Republic, vasárnap pedig a Pribojszki Mátyás Band és Koncz Zsuzsa lép majd színpadra.
A szervezők amúgy immár a várbeli irodájukban – illetve az emeleti konferenciateremben – fogadták csütörtökön a sajtó képviselőit. A nem hivatalos avatót követően az egyesület elnöke, Korpos Dalma üdvözölte, hogy a polgármesteri hivatal helyet biztosított a civil szervezetek számára, szerinte ugyanis ezáltal tovább tudnak erősödni.
Szobrot állítanak Rhédey Lajos grófnak
Május közepére készül el Deák Árpád szobrászművész gipszformája alapján gróf Rhédey Lajos mellszobra az aradi öntőműhelyben, hogy utána felavathassák azt a nagyváradi Rhédey-kertben (ma Bălcescu park). Az ötlet, hogy emléket állítsanak a város egykori mecénásának, még az első Szent László Napok alkalmával merült fel a szervezőkben, és miután a városi önkormányzat sem zárkózott el a kezdeményezéstől, a Magyar Polgári Egyesülettel közösen elkezdték az engedélyeztetési folyamatot. A szoborállítást a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Washingtoni bírálat magyarellenesség miatt
Keményen bírálja Romániát a korrupció miatt az Egyesült Államok tavalyi évre vonatkozó emberi jogi országjelentése. A dokumentumból a magyar közösség sérelmei sem maradtak ki.
Felrója Romániának a magyar közösséggel szembeni diszkriminatív intézkedéseket – többek között a székely jelképek elleni román hatósági hadjáratot is – az Egyesült Államok külügyminisztériumának az emberi jogok témájában összeállított, 2015-re vonatkozó éves jelentése, amelyet helyi idő szerint szerdán délután hoztak nyilvánosságra.
A jelentés azt is leszögezi: a korrupció, különösen a hivatalos személyek körében tapasztalható korrupció továbbra is problémát jelent Romániában, a törvénytelenül szerzett vagyonok elkobzása még mindig nehézkes, és számos akadályba ütközik.
A magyar közösség kapcsán a jelentés, amelyben az RMDSZ által összeállított dokumentumokat is felhasználtak, megállapítja: folytatódott az anyanyelvhasználat korlátozása a bíróságokon és a közigazgatásban, és az önkormányzatok egy része nem hajlandó kétnyelvű feliratokat kihelyezni. Kitér arra is, hogy a bíróságok megakadályozták a magyar nyelvű lapok önkormányzati finanszírozását, és hogy a kormány továbbra is elutasítja a magyar nyelvű állami egyetem létrehozását. Emellett a magyar nyelvű kulturális intézmények számát is kevesli.
Felrója a nemzeti, főleg a székely jelképek használatának korlátozását, és azt is, hogy tavaly a marosvásárhelyi önkormányzat betiltotta a március 10-re tervezett székely szabadság napi menetelést. A jelentés kitér a moldvai csángók helyzetére, amelynek kapcsán megjegyzi: egyes teleüléseken kormánytámogatással tartanak magyar órákat, más településeken azonban a hatóságok megtagadták a magyarórák megtartását.
A dokumentum a restitúciós ügyekben tapasztalható hiányosságokra is kitér: a magyar panaszok közül a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítását rója fel. A restitúció témájában egyébként megemlíti azt, hogy egyes esetekben a helyi hatóságok hátráltatják az ingatlanok visszaszolgáltatását, bár annak felgyorsítására korábban a parlament kidolgozta az úgynevezett pontrendszeres eljárást. Felrója a dokumentum, hogy a görög katolikus egyház még mindig nem kapta vissza minden ingatlanát.
Mindemellett a romák és a fogva tartottak jogainak megsértése, a szexuális kisebbségek elleni diszkrimináció és a sajtószabadság megsértése miatt elmarasztalja Romániát.
Korrupció minden szinten
A jelentés egyúttal hosszasan ostorozza a korrupciót. „Bár a jogszabályok bűnügyi felelősségre vonást írnak elő a korrupción ért hivatalosságok számára, a kormány nem ültette hatékonyan gyakorlatba a törvényeket, a hatóságok képviselői, beleértve a bírákat is, pedig anélkül keveredtek korrupciós ügyekbe, hogy elnyerték volna büntetésüket" – áll a jelentésben.
A dokumentum rögzíti, hogy a mentelmi jog, amit azon jelenlegi és volt kormánytagok élveznek, akik parlamenti mandátummal rendelkeznek, egyes esetekben megakadályozta a nyomozás folytatását. Kitér arra is, hogy a kenőpénz adása továbbra igen elterjedt az állami szektorban, különösen az egészségügyben.
A korrupciós ügyekben lefolytatott perekről a jelentés megállapítja, hogy az ítéletek gyakran következetlenek voltak, hasonló jellegű bűncselekményekben jelentős eltérés mutatkozott köztük. A meghozott ítéletek gyakorlatba ültetése ráadásul eljárásjogi problémákba ütközött, különösen ami a vagyonelkobzásokat illeti. Az összeférhetetlenség, az etikai követelmények semmibe vétele és az, hogy a közigazgatás tagjai továbbra is gyakran büntetlenek maradnak, mindhárom hatalmi ág, a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom körében is problémát okoz. A jelentés külön felhívja a figyelmet, hogy a korrupcióval leginkább fertőzött terület a közbeszerzéseké.
Késlekedő vagyonelkobzás
A dokumentum rámutat: a törvény értelmében a törvénytelenül szerzett vagyonokat el kell kobozni, ám a bírák és ügyészek ezt rendszeresen elmulasztják elrendelni, a hatóságok pedig amúgy is nehezen képesek ezeket a vagyonelemeket azonosítani.
Az adóhivatalnak, amelynek a bűncselekményekből származó vagyonok elkobzása, kezelése és felszámolása lenne a feladata, sem elegendő személyzete, sem forrásai nincsenek. Ráadásul az elkobzás folyamata maga nehézkes és nem hatékony.
Bár a törvények nyilvános hozzáférést írnak elő a kormányzati döntéshozatali folyamatra vonatkozó adatokhoz, a jogvédő szervezetek és a sajtó gyakran panaszkodnak arra, hogy a kormány következetlenül alkalmazza a jogszabályt. A kormány és a parlament nem átlátszó módon alkotott meg és fogadott el törvényeket, és a kormány továbbra is túl sok, a parlament által nem ellenőrzött rendeletet dolgoz ki, ami növeli a törvényhozói hatalmát. A washingtoni külügyi tárca ennek nyomán megállapítja: a hatóságok gyakran nem tartják tiszteletben a döntéshozatali folyamatok átláthatóságára vonatkozó előírásokat.
Az Egyesült Államok külügyminisztériuma évente ad ki jelentést a világ országaiban tapasztalható emberi jogi helyzetről. A mostani jelentésben megjegyzik: továbbra is a világ számos országában tesznek olyan lépéseket kormányszinten, amelyek sértik az alapvető jogokat. John Kerry külügyminiszter a jelentés ismertetésekor úgy fogalmazott, hogy a demokratikus értékeket ért támadások azt jelzik: az irányításban világszerte válságjelenségek mutatkoznak.
„A világ összes régiójában azt tapasztaljuk, hogy kormányzati és kormányon kívüli szereplők növekvő mértékben korlátozzák a civil társadalom mozgásterét, korlátozzák a média és az internet szabadságát, megpróbálják kiszorítani az ellenzék hangjait, egyes szélsőséges esetekben pedig embereket ölnek meg vagy kényszerítenek otthonuk elhagyására” – hangoztatta Kerry.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi értékteremtőket díjaztak Kolozsváron és Csíkszeredában
Erdély szellemi és lelki gazdagságát gyarapító közéleti személyiségek vehettek át magyar állami kitüntetést szerdán este Kolozsváron és Csíkszeredában.
A Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa által a kincses városi Agapé étteremben megszervezett ünnepség keretében Áder János, Magyarország köztársasági elnöke megbízásából Mile Lajos főkonzul elsőként Vincze Máriát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kara professzorát, a Romániai Magyar Közgazdásztársaság alapítóját tüntette ki a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével. A pedagógus beszédében úgy fogalmazott, a világ legszebb hivatása az övé, csak az fáj neki, hogy 50 év alatt egyszer se mondta a diákjainak, hogy mennyire szereti és tiszteli őket.
Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Papp Hunor Zsolt református lelkipásztor az erdélyi magyarság, különösen Sztána község megújulása érdekében végzett nemzetmegtartó és hagyományőrző tevékenységéért.
Kallós Miklós filozófus, szociológus, a BBTE filozófia-szociológia tanszékének nyugalmazott tanszékvezetője a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést kapta az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásban, valamint a kolozsvári zsidó hitközség elnökeként a holokauszt megismertetése érdekében végzett sokrétű tevékenységéért.
A főkonzul szintén Magyar Ezüst Érdemkeresztet adott át Mureşan Judit Mirjamnak. A fizikus, kémikus, a BBTE fizika-kémia tanszéke nyugalmazott tanárának a holokauszt megismertetése, valamint az egykori kolozsvári magyar zsidó gimnázium emlékének ápolásában, illetve a magyar nyelvű zsidó közösség érdekében végzett kiemelkedő tevékenységéért járt az állami elismerés.
Nagy Péter, a kolozsvári IDEA Design & Print, valamint a Gloria Nyomda ügyvezető igazgatója, az IDEA Könyvtér vezetője a kolozsvári magyar nyelvű könyvnyomtatás és könyvkiadás terén végzett meghatározó munkájáért vehette át a Magyar Ezüst Érdemkeresztet.
Nussbaum László közgazdász, a BBTE közgazdasági tanszékének nyugalmazott tanára jelentős tudományos munkája, illetve a holokauszt széles körű megismertetése iránti elhivatott tevékenysége példaértékű, ezért szintén Magyar Ezüst Érdemkereszt lett a jutalma.
A csíkszeredai főkonzulátuson megtartott szerda esti ünnepség keretében kilenc székelyföldi közéleti személyiség vehetett át magyar állami elismerést. „Olyan emberekről van szó, akiknek életműve példaértékű, akik közvetlenül gyarapították a Székelyföld szellemi és lelki gazdagságát” – fogalmazott Zsigmond Barna Pál főkonzul.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át Diénes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE), Biró Domokos egyetemi docenst (Sapientia–EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművészt, valamint Kincses Elemér írót pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Dimény Attila, a Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum vezetője, Kosztándi Jenő festőművész és Molnár Piroska kányádi nyugalmazott tanító. Zsigmond Barna Pál Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adott át továbbá Oláh-Gál Elvira rádiós újságírónak, a Kossuth Rádió székelyföldi tudósítójának és Roth Györfi Erzsébet előadóművésznek.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Misztikum
Tovább erősíti magáról a „soviniszta liberális” képet a Nemzeti Liberális Párt (PNL), amely a korrupciós ügybe keveredett eddigi bukaresti főpolgármester-jelöltje, Ludovic Orban helyett váratlanul Marian Munteanut, az 1990-es posztkommunista-ellenes megmozdulások egyik fő alakját húzta elő a cilinderből tartalékként.
Munteanut 1990-es érdemei akár még alkalmassá is tennék a feladatra, hiszen a Ion Iliescu-féle kommunista második vonal hatalomátmentési kísérlete ellen szállt síkra, az életét is kockára téve.
Azóta azonban sok minden változott: többek között a két világháború közötti fasisztoid, ortodox miszticista legionárius mozgalom szimpatizánsaként tartják számon, a Mi Szövetségünk nevű szervezete is ilyen eszmeiséget képvisel, nagy adag EU- és Amerika-ellenességgel nyakon öntve.
A PNL azonban a jelek szerint felvállalja ezt, mivel nem akar lemaradni a szociáldemokraták mögött a „Melyik a sovinisztább román párt?” vetélkedőben. A liberálisok a jelek szerint nagyon kompenzálni akarnak. Egyrészt azt, hogy 2014-ben egy nem román nemzetiségű jelöltet, Klaus Johannis akkori pártelnököt indították harcba az államfői székért.
Johannis azóta már több ízben is igyekezett bizonyítani, hogy német gyökerei ellenére románabb a románoknál – a román himnusz felhangzásakor szívére tett kéz még csak nevetséges volt, a szociáldemokraták ügyeletes magyargyűlölői által kezdeményezett akcióba való beleállás, az, hogy visszavonta Tőkés Lászlótól az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért kapott kitüntetést, viszont már azt jelzi: komolyan gondolják, hogy a „mélyromán” szavazók meghódításával nyernének választást.
A PNL népszerűsége csökkenőben, és eddig nem volt képes hiteles, liberális értékeket felvonultató programmal előállni. Mindezt most egy, az ortodox egyházat és a hadsereget a legfontosabb intézményeknek tartó, a románságot rejtélyes külső és belső erők által fenyegetett nemzetnek látó jelölttel kompenzálnák. Nem irigyeljük a bukarestieket, ha Munteanu lesz a győztes. Igaz, az ország többi polgára sem lesz irigylésre méltó helyzetben, ha a „liberálisok” ezzel a doktrínával nyernek parlamenti választást.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

„Mindannyiunk érdekében fontos az összefogás”
Pásztor Sándor igazgatóval, az RMDSZ Bihar megyei tanácsosjelölt-listájának vezetőjével beszélgettünk többek közt arról, hogy sikerült konszenzust teremtenie a rangsoroláskor, és milyen területeken tervez változtatást, amennyiben megyei tanácselnök lesz.
– Konszenzust sikerült teremtenie a megyei tanácsos jelöltek rangsorolását illetően. Hogy született meg a lista? – Az RMDSZ Bihar megyei szervezete mindig élen járt a kezdeményezések, újítások terén. Ennek szellemében is fontosnak tartottam, hogy egy új csapat, új koncepcióval jelenjen meg. Ennek egyetlen iránya volt lehetséges: az összefogásé. Megtisztelő, hogy történelmi egyházaink azonnal válaszoltak megkeresésünkre. Így, az első két helyre került a római katolikus,- és a református egyház küldötte. Mindkét jelölt személyét illetően az egyház vezetősége döntött. A magyar összefogás lista előkelő 4. helye a fiataloké, küldöttüket természetesen az ifjúsági szervezetek választották meg, míg az 5. helyet a Pedagógus Szövetség és a megyei nőszervezet közös jelölttel erősíti. Fontos a szórványban élő magyarok képviselete is, hiszen minden magyar számít, ezért a 6. hely azé a tanácsos jelölté, akit 23 szórványtelepülés delegált. Terveim szerint állandó rendszerességgel tartani fogja a kapcsolatot szórványtelepüléseinken élő Bihar megyei magyarokkal. A lista 7. helye a civil szféra képviseletét jelenti, kinek jelöltjét a közelmúltban lezajlott megyei közgyűlésen vastapssal fogadták, ami azt igazolja, hogy a civil szervezeteknek, szerveződéseknek mekkora igénye, és helye van egy döntéshozói testületben.
Közös erő kell
– És ezzel elérkeztünk ahhoz a képzeletbeli vonalhoz, amely a jelenlegi képviseletet tükrözi, azaz hét RMDSZ-tanácsost.
– Meggyőződésem, hogy Bihar megye magyarsága több mint hét megyei tanácsost érdemel. És ez így is volt éveken keresztül. Az elmúlt 12 évben is, a Megyei Tanácsban csak az RMDSZ képviselte a magyarok érdekeit. Voltak más irányú próbálkozások, de ezeknek csak egy “eredménye” volt: kevesebb magyar került a megyei önkormányzatba. Az érdekképviseletben nem versenyre van szükség, hanem közös erőre, közös fellépésre. A magyarság érdeke az, hogy ezt közösségen belül oldjuk meg, találjuk meg a közös utat, és a román politikai porondon szereplők felé erőt, egységet demonstráljunk. Ezért is gondoltuk úgy, hogy a 8. helyre más, magyar politikai alakulat küldjön jelöltet. Több heti intenzív munka eredménye a közelmúltban, egyhangúlag elfogadott jelöltlista. Továbbra is nyitott vagyok a tárgyalásokra, hiszen a lista hivatalos iktatásáig van még idő. Nem titkolt célkitűzésem, hogy Bihar megye országos szinten követendő példa legyen és kialakuljon a teljes összmagyar lista. És ebbe belefér az is, aki politikailag másként lát dolgokat. Ugyanúgy, mint az előző ciklusban, listánkon most is helyet kapott más entitások képviselője. Realista számítás szerint, akkor itt kellene meghúzni a vonalat, hiszen a Bihar megyei magyaroknak éveken keresztül kilenc megyei tanácsosa volt és reményeim szerint legalább ennyi lesz június 5-e után is.
– A megyei tanácsos jelöltek listáját magyar összefogás listájaként említi. Jól érzem, hogy ez fontos Önnek? – A közgyűlés résztvevői egyhangúlag fogadták el azt az elvi döntést, amely a magyar összefogás listájára vonatkozik. A jelölteket különböző szervezetek, intézmények delegálták és a személyi kérdésekben is teljes volt a összhang. A megyei önkormányzati jelöltekkel mindenki egyetértett és vállalhatónak tartották azt is, hogy a 8. helyre egyelőre nem nevesítettünk konkrét személyt, de reményeim szerint ez mihamarabb megtörténik. Külön öröm számomra, hogy számos településen jelezték, követik az általam bemutatott elvet, ami a magyar összefogás listáját jelenti, illetve a tanácsosi mandátumok számának növelését eredményezheti. Mindezek tekintetében azt tudom mondani, hogy mindannyiunk érdekében igenis fontos a magyar összefogás.
– Listavezetőként potenciális jelölt a Megyei Tanács élére. Megválasztása esetén minden területen ilyen szintű újítást tervez?
– Tervekről beszélhetünk, de egyelőre a munka kellős közepén járunk. Nagyon rövid idő alatt közel 6000 aláírás gyűlt össze a megyei elnökjelölt támogatására. Az RMDSZ megyei közgyűlése egyhangúan támogatta az általam megfogalmazott elvet és elképzelést. Mindez még eltökéltebbé tesz és számomra azt jelenti, hogy igény van a megújulásra, az új csapatra. Az elmúlt években olyan eredményeket sikerült elérni, melyek megerősítették magyar közösségünket. Olyan szakember csapatok álltak össze a megyénél, az alárendelt intézményeknél, akik garanciát jelentenek a további fejlődésre. Ezt a munkát folytatni és megerősíteni kell. De szükség van a további fejlődésre is, hiszen a mai világban nem helyben állni, folyamatosan haladni kell. Arról pedig mindannyian számtalanszor meggyőződtünk, hogy hiábavaló arra várni, hogy mások kiálljanak értünk, mi kell megteremtsük biztonságunkat, ezért fontos hogy közösségünk összefogjon!
Ciucur Losonczi Antonius
Krónika (Kolozsvár)

Jobb kilátások: lezárult a gyulafehérvári toronyfelújítás
„Épített örökségünk felújítása hiányában az erdélyi magyarság biztonságérzete is megrendül. Kiemelt feladatunk tehát kultúránk ápolása és átörökítése, hiszen csakis addig a pillanatig vagyunk élő közösség, ameddig értékeinket megőrizzük, és gyarapítjuk azokat” – jelentette ki Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke csütörtökön Gyulafehérváron, a Szent Mihály-székesegyház déli tornyának átadási ünnepségén.
A torony belső felújítási munkálatainak lezárása alkalmával az RMDSZ-es politikus arra hívta fel a figyelmet, hogy Erdély egyik legnagyobb magyar műemlékének felújítását először 2010–2012-ben, Kelemen Hunor szövetségi elnök minisztersége idején támogatta a kulturális tárca.
A példaértékű felújítás kapcsán Hegedüs Csilla kiemelte: „azoknak az épületeknek, amelyek a magyarság szellemi szigeteként működtek történelmünk különböző szakaszaiban, a következő időszakban is ezt a feladatot kell ellátniuk”, és nem szabad engedni, hogy hozzá nem értő kezekbe kerüljenek.
„A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség példát statuál, arra ösztönzi a kevésbé bátrakat, hogy a munkára nem úri passzióként kell tekinteni, ellenkezőleg: a valós cselekvést kell választani” – hívta fel a figyelmet a műemlékvédelmi szakember, aki szerint ehhez a munkához partnereket kell találni, értékmentésben jártas szakemberekkel, civil szervezetekkel kell együttműködni.
A csütörtöki ünnepségen Jakubinyi György érsek, illetve a támogatók és az önkormányzat képviselői mondtak köszöntő beszédet, majd megnyitották a felújított toronyban berendezett, a székesegyház történetét bemutató kiállítást.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség által kezdeményezett, A középkori gyulafehérvári római katolikus székesegyház déli tornyának belső felújítása és megközelíthetővé tétele a látogatók számára című projekt EU-s támogatással valósult meg. A tavaly májusban elkezdett munkálatokat a pályázat nyerteseként a csíkszeredai Harbau Kft. végezte. Ennek első szakaszában a toronybelső újult meg, a régi falépcső lebontását követően a falak javítása zajlott, majd több látogató fogadására alkalmas biztonságos fém-fa szerkezetű lépcsőt építettek. A projekt keretében került sor a fejedelmi kapu megnyitására, illetve egy speciális felvonó beszerelésére a mozgássérültek számára.
A projekt ismertetője szerint a munkálatok befejeztével a székesegyház tornyának belseje 27,64 méter magasságig lett megközelíthető a nagyközönség számára, így a turisták a toronyból is megtekinthetik az újonnan felújított várat és a várbeli műemlékeket. A kezdeményezők azt remélik, a toronylátogatás lehetősége tovább növeli majd a gyulafehérvári erődítmény vonzerejét. A mintegy 377 ezer lej értékű projekt kezdeményezője az érsekség volt, partnere pedig a budapesti Teleki László Alapítvány.
Mint arról beszámoltunk, a restaurálási projekt korábbi eredményeként a székesegyház kereszthajója és rózsaablaka újult meg, ezeket februárban adták át a nagyközönségnek.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Levente, a „dák fióka”
Már a királyság megalakulása óta Romániában az egységes nemzetállam létrehozása volt az állandó cél. Még akkor is, ha – amiként Lucian Boia írta – még a két fejedelemségben sem éltek csak románok (bár akkoriban nemes egyszerűséggel a zsidókon kívül mindenkit ide sorjáztak), a transzilván területek Regáthoz csatolásakor csak romlott az arány. Ennek ellenére már az 1923-as alkotmányba belecsúsztatták, hogy Románia egységes nemzetállam, és kimondták, hogy ez a cikkely nem változtatható meg. Az azóta kidolgozott alkotmányokból (akadt jó néhány) nem is került ki.
A gyulafehérvári ígéretek még jól el sem szálltak, beindult a nemzetiségek beolvasztása, az évek teltével eljutottak odáig, hogy mind több család- és személynevet románná írtak át. Sőt, nem lehetett leírni a települések, hegyek, folyók, határrészek neveit, csak románul. Megtörtént, hogy külföldön a személyazonossági szerint írták ki az ismertebb sportoló nevét, a többségiek azt sem tudták, ki az illető, hiszen hazai fogyasztásra a Szatmáriból Sătmăreanu, Kirnerből Chirut, Víghből Vigu lett, a Galina Alinává, a József Iosiffá, az Imre Emeric-ké változott... Ha nem „keresztelték át” az ismert ember nevét, akkor szóban, írásban tették azzá. Így lett úgymond román a Nobel-díjas Herta Müller, az Oscar-díjas filmben játszó Molnár Levente, de még a magyar X-faktort megnyerő Tóth Andrea is, hogy néhányat említsünk.
Mondják is a nacionalizmustól túlbuzgó többségiek, hogy amiként Franciahonban mindenki francia, Romániában is mindenkinek románná kell válnia. Itt azonban van egy kis ferdítés, hiszen a franciák is vakarják most a fejük búbját, hiszen ott sem mindenki francia, mostanság kiderült, hogy élnek korzikaiak, bretagne-ok, baszkok is, nem szólva az arabokról. Mi pedig nem leszünk románok (még magyar származású románok sem), mert erdélyi magyarnak születtünk. Magyar tudattal, magyar érzelmekkel...
Ezért nem díjazzuk azt sem, hogy a személyikről szóló új törvénytervezetbe néhány honatya megint nemzetiséggé akarja átírni az állampolgárságot. A legtöbb EU-s országban – így Magyarországon is – kihagyták ezt a rubrikát, hiszen tudott dolog, hogy a személyit kiadó állam állampolgára az illető. Persze, ezekben az országokban nem hangsúlyozzák lépten-nyomon, hogy egységes nemzetállamok lennének.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ma reggel nyitja meg kapuit a jubileumi Festum Varadinum 2016 ünnepségsorozathoz kapcsolódó Kossuth Könyvhét a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban (Teleki utca). A Könyvhét alatt, április 23-ig, szombatig a könyvesboltban a budapesti Kossuth Kiadói Csoport könyveit (mintegy 800 címet) féláron lehet megvásárolni. “Ez egy egyedülálló akció, ugyanis a Kossuth Kiadó már korábban is meghirdetett kedvezményeket egyes termékcsoportjaira, de arra, hogy minden egyes készleten levő könyvét féláron ajánlja, még nem volt példa” – nyilatkozta lapunknak Králik Lóránd, a könyvüzlet tulajdonosa.
A nagy múltú budapesti Kossuth Kiadói Csoport négy kiadót tömörít: Kossuth, Noran Libro, Ventus Libro, Naphegy. A kiadók eltérő profiljának is köszönhető, hogy a Kossuth választéka nagyon széles, megtalálhatóak benne a gyermekkönyvek, a képes történelmi albumok, a szakkönyvek, a szépirodalmi művek, a krimik, a kalandregények, a szakácskönyvek, a hobbikönyvek, az útikönyvek, a szótárak. Első alkalommal kaphatóak Váradon a Kossuth Kiadó hangoskönyvei is. Az árusítás a Festum Varadinum keretében tartott könyvbemutatók idején (például szombaton, április 16-án 11–12 óra között) szünetel. A Kossuth Könyvhét hivatalos megnyitójára pénteken, április 15-én 19 órától kerül sor az Illyés Gyula Könyvesboltban.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Pedagógiai kör könyvbemutatóval
Könyvbemutatóval egybekötött pedagógiai kör zajlott pénteken Érmihályfalván. A kézbe vett kiadvány, ha pedagógusoknak készült is, nem csak az ő érdeklődésükre tarthat számot.
Mintegy ötven tanító vett részt azon a pedagógiai körön, melyet pénteken délelőtt tartottak meg Érmihályfalván. Karászi Éva tanítónőtől, körzeti módszertani felelőstől megtudtuk, hogy a helyiek mellett Érsemjén, Értarcsa, Érkörtvélyes, Szalacs (és a hozzájuk tartozó falvak) pedagógusai vettek ezen részt. Az előkészítő-I.-II. osztályokban tanítóknak kerekasztal-beszélgetést tartottak, melynek témája volt: érzelmi nevelés az anyanyelvi órákon. A III.-IV. osztályban tanítók egy nyílt órán vehettek részt, melyet Nagy Katalin, a helyi III.B. step by step osztályban tartott, és mint később dr.Pető Csilla tanfelügyelő kifejtette: nagyon ügyesen bemutatta, mi is a lépésről-lépésre oktatás lényege.
Lúból ló
A találkozó második részében könyvbemutatóra került sor. Dr.Pető Csilla mondta el az akkor már egy teremben helyet foglaló pedagógusoknak, hogy Koszorús Erzsébet szalontai ny.magyartanárnő Csillogó gyermekszemek tükrében című kötetét tavaly mutatták be a hajdúvárosban. A kiadvány egyediségét abban határozta meg, hogy egyrészt nem sok pedagógus foglalkozik írással is, másrészt sorai pedagógusokról pedagógusokhoz szólnak “embert próbáló” vagyis 1989 előtti, illetve ez utáni évekről. A szerző a maga során elmondta, hogy a könyvben a sajátjai mellett 25 nyugdíjas tanítónő emlékeit is papírra vetette, így falun és városon tapasztaltakat egyaránt megörökített, nem csak írásban, de több mint 50 fotóval is. Kedvcsinálónak két részletet is felolvasott, melyből megtudhattuk, hogy tanítói türelemmel hogyan lesz a “lú”-ból “ló”, illetve, hogy hajdan hogyan kellett készülni a “nagy pártvezető” fogadására, miközben “a falnak is füle volt”. A hallottakat sokan sűrű fejbólogatással kísérték, amiből kiderült, nekik is vannak saját emlékeik. Az elhangzottak nyomán a fentiekhez hozzáfűzve állíthatjuk: Koszorús Erzsébet könyve nem csak pedagógusok érdeklődésére tarthat számot.
Rencz Csaba
erdon.ro

PKE: elkészült a 30 százalékos megszorítási terv
Elkészítette a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) azt a harminc százalékos költséglefaragásról szóló tervet, amely az anyagi válságban lévő intézmény önállóságának megőrzését hivatott biztosítani – tájékoztatta a Maszolt pénteken Pálfi József.
A PKE rektora elmondta, a „válságtervet” átküldték Sapientia Alapítványnak, jelenleg jóváhagyásra vár. Pálfi József nem kívánta részletezni, hogy milyen szakokat és milyen formában érintik majd a megszorítások. „Addig nem tudok részleteket mondani, amíg az alapítvány kuratóriumi elnöke nem mond rá igent” – jelentette ki.
A rektor bizakodóan tekint a jövőre. Azt mondta: a PKE vezetősége megtette a maximumot annak érdekében, hogy stabilizálódjon az egyetem helyzete, a további lépések már nem rajtuk múlnak.
Jelenleg konszolidációs folyamatok zajlanak. Még tartanak a tárgyalások az alapítvánnyal és a magyar állam képviselőjével. Bízom benne, hogy jó irányban haladunk” – jelentette ki.
A Maszol értesülései szerint a héten a PKE vezetői Budapesten tárgyaltak az egyetem helyzetéről Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterével. A találkozón jelen volt Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöke és Tőkés László, a nagyváradi intézmény Alapítók Tanácsának elnöke is. Pálfi József kérdésünkre úgy fogalmazott: nem az ő tiszte megerősíteni, hogy volt egy ilyen tanácskozás.
Korábban Kató Béla kuratóriumi elnök a Maszolnak adott interjúban elmondta: ha a PKE nem készíti el a 30 százalékos megszorítási tervet, a nagyváradi intézményt beolvasztják a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetembe. A református püspök azonban hangsúlyozta: nem feltétlenül céljuk az, hogy a PKE a Sapientia nagyváradi oktatási helyszínévé alakuljon át.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Csúnya bakot lőtt a román sajtó
Egy amatőr újságíró baki miatt igen negatív visszhangja lett a román sajtóban egy RMDSZ-es szakember államtitkári kinevezésének. A Környezetvédelmi Alap élére kinevezett Jakab Istvánt ugyanis összetévesztették az EMNP-s Jakab Istvánnal.
Elsőként a National írt „leplező” cikket arról, hogy egy „független Erdélyért küzdő” politikus furakodott be a Cioloș-kormányba, aki ráadásul a CV-je szerint idegen nyelvnek tekinti a románt. A szerző az új államtitkár állítólagos életrajzát is mellékelte kijelentései alátámasztására. Anyagát átvette a nap folyamán több más portál is: a stiripesurse.ro, az evz.ro, a voceatransilvaniei.ro, jurnalulnational.ro és a dcnews.ro, és péntekig bizonyára tovább terjed majd a román sajtóban.
A National cikkének szerzője egy Google-keresés során bukkanhatott rá egy CV-re, amelyet az új államtitkárnak tulajdonított. Csakhogy a cikkéhez mellékelt életrajz egy másik Jakab Istváné: az Erdélyi Magyar Néppárt egyik politikusáé. A marosvásárhelyi EMNP-szervezet nemrégiben távozó elnöke a CV-je politikai hitvallás rovatában írta be azt, hogy „az erős és független Erdélyben” hisz. Az ismert idegen nyelvekhez pedig az angol mellé beírta a románt is, merthogy nem az anyanyelve.
Jakab István államtitkár a román sajtónak kiküldött pontosításában figyelmeztetett a tévedésre. Helyreigazítást eddig csak a stiripesurse.ro közölte.
kitekinto.hu/karpat-medence

Kultúra pedig lesz
Az európai támogatásból tervezett nagyszabású rendezvényeket nem tudja megvalósítani, de saját terveiről nem mondott le Sepsiszentgyörgy önkormányzata, a tavaly elfogadott és a prefektus támadása miatt visszavont kulturális stratégiát nemsokára újból előterjesztik, és szerveznek rangos zenei, színházi, képzőművészeti, irodalmi eseményeket továbbra is – közölte Sztakics Éva megbízott polgármester, miután a művelődési minisztériumban tárgyalt a lehetőségekről. Vlad Alexandrescu tárcavezető az Európa kulturális fővárosáért kiírt verseny első fordulójában alulmaradt romániai városok vezetőivel hívott össze egyeztetést, ennek során több témakört érintettek.
A sepsiszentgyörgyi elöljáró azt szerette volna elérni, hogy legalább egy európai kulturális pályázatát támogassák a városnak – erre azt a választ kapta, hogy a pénz kevés, de reklámmal, védnökséggel hozzájárulnak a helyi tervek erősítéséhez. Hajlandó ellenben a minisztérium a művelődésszervezők képzésére áldozni, ezért a városvezetés felméri, hogy az érintett intézményekben és civil szervezetekben mire van igény, és ezt a következőkben előterjeszti. Ugyancsak adna pénzt a kormány olyan katalógusok kiadására, amelyek az európai versenybe benevezett városok kulturális identitását emelnék ki, erről is gondolkodni fognak.
Végül a mozik helyzetéről beszéltek, mert a tárca országos programot kezdeményez a román filmek népszerűsítésére. Erre vevők is lennének a városok, megfelelő hely is akad még – Sepsiszentgyörgyön néhány hét múlva adják át a korszerű új termeket, másutt is vannak még önkormányzati tulajdonú mozik –, Sztakics Éva azonban felvetette a szakszervezetek művelődési házának helyzetét is, és így derült ki, hogy majd mindenütt üresen állnak az épületek, amelyekre igazán szükség lenne ott, ahol élénk a kulturális élet. A minisztert ez váratlanul érte, és dokumentációt kért, amelyet Sepsiszentgyörgyön már el is kezdtek összeállítani, hátha sikerül előrelépést elérni ebben a sok éve megfeneklett kérdésben.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent György Napok huszonötödször
Huszonötödik kiadásához érkezett a Szent György Napok, és a negyed század alatt a Kárpát-medence egyik legjelesebb magyar fesztiváljává nőtte ki magát városünnepünk. A szerény indulást már alig tudja felidézni valaki – talán csak a szervezők, főszereplők –, az egyre gazdagabb, sokrétűbb kínálat elnyomja a korábbi évek emlékeit.
Szerelmek, barátságok, futkározó, időközben felnőtté cseperedett apróságok, kik már magukban éltetik tovább a saját élményeikre alapozott Szent György Napokat, tovaillanó életünk egy-egy darabkája kötődik e tavaszi ünnephez. Mindenkinek másképpen, más formában, de beleivódott életünkbe. Van, akinek az első tavaszi városközponti sétát, a vásárban való bámészkodást, az első szabadban elfogyasztott miccset, sört jelenti, másnak az esti bulikat, koncerteket, és nem keveseknek alkalom a kulturális feltöltődésre.
Ma elkezdődik a Szent György Napok huszonötödik kiadása. Előbb csak finomabban hangolva, zenei, irodalmi, képzőművészeti, színházi csemegékkel. Hat napig fokozódó kínálattal, igazi tavaszi zsongás mindenféle érdeklődésűeknek. Ráhangolódás az utolsó három nap pezsgő, bulis, vásáros forgatagára. Ez mind a Szent György Napok – értékekkel, szórakozással, kikapcsolódással, eszem-iszommal. Mitől válhatott ilyenné? Egykor valakik – a város vezetői, munkatársaik – mertek nagyot álmodni. Nem elégedtek meg a mindenhol megrendezett városünnepek sablonosságával, többet, jobbat, bővebbet akartak. Előbb csak a hétvége kínálatát gazdagították, majd hozzátoldották a kulturális hetet, a kezdetekben napi egy-két programmal, mely mára hatvannál is többre növekedett. Mertek változtatni, felrúgni jól bevált recepteket, teret adni az új ötleteknek, elképzeléseknek, így válhatott mára színes kavalkáddá a Szent György Napok, sok helyszínnel, többféle ízlés, korosztály kiszolgálójává. Mindenki ünnepévé.
Sok szempontból szerencsés, jó példa városunk ünnepe, tanulságait átörökíthetnénk hétköznapjainkba is. Megmutatta, ha teret adunk a fantáziának, a jó ötletek magvalósításának, ha nem félünk váltani, ha nem feledjük az értékeket, de a szórakozást sem becsüljük alá, lehet vidám, mindenkihez szóló fesztivált ötvözni tartalmas rendezvényekkel. És felnőttek mindehhez a város lakói is, már nem tapossák ki a frissen kinőtt füvet, vigyáznak a park színpompás virágaira. Hisz miénk, mindannyiunké, akárcsak Sepsiszentgyörgy, akárcsak ünnepe.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szekusoffenzíva Székelyföldön (Beszélgetés Stefano Bottoni történésszel, a romániai magyar kisebbség XX. századi történetének kutatójával)
A Securitate hárombetűs utóda minden korábbinál nagyobb súllyal van ma jelen Székelyföldön – állítja Stefano Bottoni. A Budapesten élő olasz–magyar történésszel azt is igyekeztünk körüljárni, mi magyarázza a romániai magyarság egész pályás letámadását.
– Anyanyelvi szinten beszél magyarul, aminek biztosan sok hasznát veszi a romániai magyarság múltját célzó kutatásaiban. Miképpen alakult ez így?
– Egyszerű: édesanyám magyar, 1970-ben vándorolt ki Magyarországról. Nem volt ő politikai vagy gazdasági menekült, csak éppen szerelmes, így aztán férjhez ment Olaszországba. Amikor 1977-ben Magyarországon is anyakönyveztettek – előzetesen már kaptam Bolognából egy rendes olasz nevet, a Stefanót –, a hatóságok azt mondták anyámnak, hogy van ennek a névnek egy jó magyar változata is. Így lettem én a magyar hatóságok számára – és kettős állampolgárként vagyok ma is – Bottoni István. Az Istvánt ugyan nem használom, idegennek érzem, de a családban mindig Istunak becéztek. Magyar környezetben is inkább Stefano maradtam, ami miatt néha magyarázkodnom kell, leginkább azért, mert nem tudják hova tenni, nem tudják leírni. Így születnek meg a Bottini, Bot Tóni, Sztefanov és egyéb változatok.
– Ez az állapot talán arra is hasznosítható, hogy megtarthasson bizonyos kívülálló státust, főleg hogy olyan méhkasszerű történetbe nyúlt, mint a Securitate működése. Valóban egy külföldi tudja leginkább megmondani ebben a tutit?
– Kívülállóságom mindenképpen jót tett ezeknek a kutatásoknak. Nem kellett tekintettel lennem régi beágyazódásokra, függőségi viszonyokra figyelnem, mint azoknak a kollégáknak, akik az erdélyi közegbe születtek bele, abban szocializálódtak. A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködése ugyanis mindig is létezett. A téma viszont ma is tabu, legtöbbször pedig azzal az állásponttal szembesültem, hogy nem érdekes, ki mit tett magánemberként, az írói, művészeti szereplés ugyanis mindent felülír.
– Lát valamiféle párhuzamot azzal, hogy Tőkés László esetére épp az ellenkezője érvényes? Legtöbben ugyanis azt mondják, hogy nem érdekli őket, amit a püspök azóta tesz, az 1989-es forradalomban játszott szerepe mindent visz.
– A volt kommunista rendszerekből kinövő társadalmak egyik nagy tragédiája, hogy képtelenek megvédeni saját átmenetük hőseit – akár önmaguktól is. Az okok szerteágazóak. Tőkés kikezdése is azt jelzi, hogy a biztonsági szolgálatok minden korábbinál nagyobb hatalomhoz jutottak Romániában. A Szekunak mindig is komoly elszámolnivalója volt Tőkéssel. Az ugyanis, hogy egy önmagában marginális, egy kisebbség vallási gyülekezetének problémája országos robbanáshoz vezethetett, mindenekelőtt a Securitate felületességének, szakmaiatlanságának tudható be. Az ő szempontjukból nem fordulhatott volna elő, hogy elkészüljön Tőkéssel a híres Panoráma-interjú, illetve annak kijuttatása az országból. A hajdani szekusok Tőkés magyar titkosszolgálati kapcsolataival való vádaskodása szánalmas, viszont elvezetett a kitüntetése visszavonásához, elmarasztaló bírósági viszonyulásokhoz, amelyekért vezető román értelmiségiek is mélyen szégyellik magukat. Ettől azonban még ezek a dolgok megtörténtek.
– Mi motiválta eredendően abban, hogy ilyen kényes témákban kezdjen mélyre ásni?
– Mindenekelőtt a Ceaușescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos, ma is élő félreértéseket kívántam eloszlatni. Valahogy meg kell értenünk, meg kell tudnunk magyarázni, hogy a romániai társadalom jelentős része miért táplálja magában még ma is a Ceaușescu-rendszer iránti nosztalgiát. A romániai elit huszonöt éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig valamennyi mérés e nosztalgia folyamatos erősödését jelzi.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűség e jelenség kutatása?
– Leginkább kötelesség, különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet. E nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de az is tény, hogy két-három évtizede alatt a rendszer képes volt biztosítani a mindennapi élethez szükséges alapvető feltételeket a számszerűleg folyamatosan növekvő romániai lakosság számára. Csak 1979–80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése. A hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ennek kimondása még nem jelenti a kommunizmus dicsőítését, egyszerűen csak saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, ugyanakkor a nyolcvanas-kilencvenes évek általános nyomora felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket.
– A Securitate működésének Tőkés-ügyben megfogalmazott leminősítése némileg ellentmond annak a tézisnek, miszerint a Szeku a legprofibb romániai intézmény volt. Akkor hol is tartunk ebben a kérdésben? – Az állambiztonsági szolgálat soha nem volt lebecsülendő intézmény, ma sem az. Az meg egyenesen tévhit, hogy a marosvásárhelyi fekete március hozta újra létre. Tagjai folyamatosan úgynevezett készenléti állapotban voltak, kapták a fizetésüket. A vásárhelyi események csak indokot szolgáltattak az újraintézményesítéshez 1990. március végén. A Securitate működésében gond nélkül megfért az intelligens, a társadalmi folyamatokat élénken figyelő és elemző vonal a nyers erőszakot alkalmazóval. Ez utóbbi termelte ki a román társadalom átlagon felüli erőszakosságát, amelybe szinte kódolták, hogy egyes rétegekkel – például a cigányokkal – kizárólag ezen a nyelven lehet „értekezni”. Más ijesztő adatokkal szolgálnak viszont egyes friss kutatások. A múlt század nyolcvanas éveiben a Szeku átfogó akcióba kezdett, amely a középiskolás diákok beszervezését célozta. Nos, ennek a generációnak a tagjai képezik a mai hálózat derékhadát, de az elitjét is. Huszonöt év után cseppet sem kisebb a biztonsági szolgálatok jelenléte a társadalmi életben, mint a kommunizmus idején. A módszerek viszont jóval kicsiszoltabbak, munkájukat olyan társadalmilag elfogadott és támogatott intézmények segítik, mint a korrupcióellenes ügyészség vagy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság.
– A székelyföldi közösségek vezetőinek „kilövése” is ebbe a folyamatba illeszthető?
– Egyértelműen. Ráduly Róbert, Antal Árpád, részben Borboly Csaba megjelenése azt a potenciális veszélyt hordozta, hogy ők képesek visszahozni, illetve új dimenziókba emelni a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Sőt, az RMDSZ-ben való hatalomátvétel révén mindennek nagypolitikai szintre való emelésével is veszélyeztetett. Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor. – Képes erre a folyamatra bármilyen fékező hatást gyakorolni a nemzetközi közvélemény?
– Igen, ha a nagyhatalmak érdeke úgy diktálja. Most viszont épp az ellenkezőt diktálja. Az amerikai–orosz fogáskeresésben Románia helye és szerepe olyan mértékben felértékelődött, hogy ma a jelenleginél sokkal meredekebb dolgokat is elnéznek a teljes mértékben NATO-elkötelezett Romániának. A mai folyamatokat az orosz diplomácia kisebbségi kérdésekben való aktivizálódására való reagálásként is kezelhetjük, amelyeket az is elősegít, hogy az Orbán vezette Magyarország éppen rossz fiú a Nyugat szemében. A két ország viszonya kisebbségi ügyekben ma ott tart, ahol a Ceaușescu-időkben: kétoldalú találkozó alkalmával a románok kijelentették, ha a magyarkérdés vagy az autonómia szóba kerül, felállnak az asztaltól.
– A magyarság politikai képviseletét sokáig a legmegbízhatóbb partnerként nevezte a román fél. Vége az RMDSZ iránti bizalomnak?
– Meggyőződésem, hogy bizalom mindig is csak a nyilatkozatok szintjén létezett, és maximálisan konjunkturális jellegű volt. Az RMDSZ politikai érdekérvényesítő ereje mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele. Nem erősítette az RMDSZ pozícióit az sem, hogy ismét Magyarország egyetlen romániai partnere, miután sorra megdőltek a korábbi alternatív próbálkozások. Románia számára ma nyílt terep kínálkozik a kisebbségi kérdés bagatellizálására, s ezzel a lehetőséggel él is.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 és 2013 között a Bolognai Egyetemen óraadó tanár volt, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, 2012-től főmunkatársa. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Kelet-Közép-Európában a XX. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a XX. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége. Fontosabb publikációk: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig; Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959); Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960); Volt? És hogyan történt? Gondolatok az 1989-es romániai forradalom értelmezéséről; Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958). Nős, két gyermek édesapja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elpusztított Szászavinc
Az Érchegység egyik falucskája Szászavinc, amelyet elpusztított a román iparosítás, s a térség egyik ismert településcsonkjává vált. Egykori templomát elöntötte a szomszédos veresvölgyi rézbánya iszapja, tornya néhány évtizede felkiáltójelként mutat az égre a színes zagytározóból. A település sorsa némiképp Bözödújfaluéhoz is hasonlítható, de az elmúlt években inkább a Verespatakra tervezett cianidos aranybánya kapcsán emlegették, ám a romániai falurombolás előzményének is tekinthető.
A rézbánya hordalékával elárasztott falu több, bányászati szempontból ismert település közelében húzódott, Verespatak és Abrudbánya mellett. A trianoni békeszerződés előtt Magyarországhoz, Torda-Aranyos vármegye Torockói járásához tartozott – írja az Amiről a történelemkönyvek nem írnak című blog. Legtöbben a kommunista bányaipar tündöklése idején lakták, mára alig pár lélek maradt. Egyike azoknak a falvaknak, amelyek a falurombolási tervek között is szerepeltek, de a kegyelemdöfést még a „szisztematizálás” hivatalos bejelentése előtt megadta a szomszédos veresvölgyi (Roşia Poieni) rézbánya. Ez gigantikus, amfiteátrumszerű külszíni kitermelés – a Verespatakért tüntetők ezért is teremtenek analógiát a két helyszín között –, lévén hogy Veresvölgy Románia egyik legjelentősebb rézlelőhelye. A bánya nyitását Nicolae Ceauşescu engedélyezte 1977-ben, annak eleinte a helybeliek is örültek, jól fizetett munkahelyeket remélve. Ám számukra végül falujuk pusztulását eredményezte, a rézbánya megnyitása miatt a Szászavincen élő négyszáz családból háromszáznak el kellett hagynia otthonát, mert házaikat, földjeiket 1986-tól kezdődően bányahordalék árasztotta el, noha akkor még ezernél többen laktak a településen. Az akkori illetékesek úgy oldották meg a keletkezett meddő okozta problémát, hogy azt bevezették abba a völgybe, amelyben a falu is húzódott. A kitermelést vezénylő elvtársak számára ez lehetett a legkézenfekvőbb megoldás. Hogy megérte-e az áldozat? Ha a pusztítást nézzük, bizonyosan nem. Amikor a gazdasági következményeket tekintjük, érdemes szem előtt tartani, hogy közvetlenül a rendszerváltást követő években, amikor már szakmai körökben lehetett beszélni, illetve elkezdődött a bányaipar haláltusája, geológusok elmondták, a bányák egy része már a szocializmus idején veszteségesen működött, egy másik rézbánya esetében például egy lej nyereségért az államnak hét lejt kellett elköltenie. A veresvölgyi bányában 1989 előtt több mint 3000 ember dolgozott, a források 2010 tájékán mintegy kétszáz alkalmazottról tesznek említést.
Az egykori település helyén most egy mérgező tó, pontosabban zagytározó húzódik. Mementóként csak az ortodox templomtorony látszik, amely egykor dombon díszelgett, magasan a falu fölött. A több mint százhektáros kénsavas zagytározó színe sárga és vörös, nehézfémekkel szennyezett; a savas víz a veresvölgyi rézbányából folyik a völgyzáró gáttal kialakított mesterséges tóba. A környezetvédelmi minisztérium korábbi becslése szerint mintegy 15 millió euró kellene a katasztrófa sújtotta terület megtisztításához és teljes helyreállításához, ám merő illúzió, hogy valaha is rehabilitálni lehetne Szászavinc elpusztított környékét.
A korábban ott élőknek, illetve onnan elszármazottaknak a pusztítás mellett még azzal is szembe kell nézniük, hogy sokan még elhunyt hozzátartozóikat sem tudják exhumálni a temetőből, többségük még mindig a mérgezett tó alatt nyugszik. „Az első rossz jel az volt, amikor a meggy és a cseresznye elszáradt. Érezték a mérget, amely akkor még csak a föld alatt volt. Ezután a patakok vörösek lettek, mintha vérré vált volna a vizük” – emlékezett Szászavinc tragédiájára a néhány éve még a helyszínen élő Nicolaie Praţa. A témáról Florin Cofar temesvári fogorvos 2013-ban drámai rövidfilmet forgatott, a háromperces filmecske a verespataki bányaberuházás elleni tiltakozások kapcsán született. A szászavinci rettenetről számos fotó is tanúskodik, emlékezetes a Mediafax fotóriportere, Dan Tăuţan döbbenetes sorozata. Ha csak a színek számítanának, érdekes, tónusokban bővelkedő tájképekről beszélhetnénk, ám e kolorit a vöröslő romániai földi pokol sokatmondó tükre.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Istennel még magyarul beszélünk (Születésnapi beszélgetés a Magyar Művészetért Alapítvány Életműdíjával kitüntetett 80 éves Gazda József íróval, művészettörténésszel)
– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét.
– Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket.
– Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen.
– Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett.
– Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion.
– A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával…
– Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz.
– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért.
– 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott.
– 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám…
– Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak?
– Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is.
– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?
– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt...
– Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
– Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében…
– Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.
– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…
– Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól?
– Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb?
– Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)