Székelyföld-ars poetica
1989. december 31. Szilveszter este van és a bukaresti főpályaudvaron senki sem tudja, hogy indul-e, s ha igen, akkor mikor, Budapest felé vonat. A Magyar Televíziót tudósítottam az eseményekről, s most hazamennék.
Szellemi és fizikai értelemben is sok volt ez az egy hét. Főként azért, mert karácsony másodnapján a rémhírekre éhes otthoniak, valamelyik lökött híradós világgá kürtölte, hogy „Kollégánk, Vári Attila bent rekedt a bukaresti tévé ostromlott épületében”. Otthon feleség és egy kétéves szöszke kislány vár. Haza mennénk. Az utcákon már petárdáznak, talán levegőbe is lőnek, azért hallunk hosszú sorozatokat. Teljes a karneváli hangzavar, mintha minden újrakezdődne. Az állomás fő- és mellékbejáratainál háromszög-állványzatukon pihenő golyószórók, mindenhol civil ruhás, lyukas nemzetiszínű karszalagot viselő s ehhez mérten, forradalmiságuk tudatában hetvenkedő buzgómócsingok. Nem láttak még soha elektronikus rögzítőt, azt hiszik, hogy filmezőgépünkkel titkokat akarunk kicsempészni Romániából. A filmtekercset követelik. A gyatra fényben az operatőr megmutatja, hogy mi ebben a kamerában a csízió. Nincs monitorunk, a keresőben láthatják a róluk és természetesen az engedélyükkel, pillanatokkal korábban készített felvételt. Hálából a parancsnok megsúgja, hogy az az ütött-kopott szerelvény indul majd, de hálókocsi nem lesz, mert ott könnyen elbújhatnának az ellenforradalmár terroristák. Rengeteg régi barátommal találkozhattam a harcok befejezése után, s a Victoria-palotában Király Károllyal is, akit nem láttam egy évtizede, azóta, hogy elmondtam neki: ki fogok telepedni Magyarországra. Amikor Sepsiszentgyörgyről, a (Megyei) Tükör szerkesztőségéből átigazoltam a bukaresti tévéhez, azt kérdezte, hogy miért megyek el, s én azt válaszoltam, hogy szeretnék nagyobb léptékben dolgozni, filmmonográfiában bemutatni szűkebb pátriámat. Tíz éve pedig, a búcsúzás végén, azt kérdezte, hogy „Na, és onnan megcsinálod a filmedet?” Elindul a vonat, a folyosókon fegyveresek mászkálnak egészen Brassóig. A líbiai vezér embereit, koreai terroristákat keresnek.
Az új évtized első percei ablakhoz szorított homlokkal találnak. Brassó után a barcasági ködbe bámulok, s a vonat menetszele által keltett hóviharban arra gondolok, hogy ott, ott délkeleten, Háromszéken kezdem majd a forgatást.
Otthon, váci lakásomban, íróasztalomon Orbán Balázs is vár. A híres váci könyvkötőmesterrel szétszedettem a kétkötetes díszkiadást, hogy a székely székeket könnyebben átláthassam, s szokásom ellenére, 1988-ban kezdve a munkát, bele-belejegyeztem, aláhúztam részeket, készítettem a Székelyföldről majd egyszer „szebb időkben” forgatandó filmem szcenáriumát. Elképzeltem, hogy négy évszakos lesz a filmem, amelyet tizenkétszer ötvenpercesre terveztem, de úgy, hogy láttassam a székely világot tavasztól télig, s ugyanabból a kameraállásból kezdjem az egyes részeket, hogy aztán a gyorsítás miatt az üde tavasz és tomboló nyár után már az ősz színorgiáját válthassa a tél jótékonyan mindent retusáló fehérsége.
Tudtam, hogy itt, Brassó után, valahol szinte karnyújtásnyira lehet Olthévíz, s a sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky-kastély. Valahol ott a ködben a hatszögű keleti bástya, az omladozó rom, Árva Bethlen Kata kastélyának maradványa is, s Bod Péterre gondoltam, udvari papjára. Arra a tudós prédikátorra, aki Pápai Páriz Ferenc latin–magyar, magyar–latin szótárának kibővített harmadik kiadásán munkálkodva, nyelvészként is jelentőset alkotott. Igen, akkor Csernáton, a szülőfaluja lenne logikusan a következő lépés, s ha Csernáton, akkor talán legalább egy képsor a nagybányai István-toronyról, hiszen ott kezdte pályáját, de nem maradhat ki Nagyenyed, az alma mater sem, szinte valamennyi erdélyi, székely híresség oskolája… lehet-e mindezt logikusan filmre vinni?
Tudtam, hogy kevés lesz mindenre az a hatszáz perc, amennyire a filmsorozatot terveztem, de nem gondoltam arra, hogy szakmai irigység, rosszindulat késlelteti majd munkámat, s szinte egy egész évtizednyi harc árán sikerül csak, s nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltem. Azon az újévi hajnalon képzeletben a behavazott Marhafej-tetőn jártam, a Nyergesről néztem le a Kászonok felé, s mint imádkozó ember a rózsafüzért, mormoltam magamban a két Nyárád-völgyére fűzött falvak neveit, s emlékszem, bosszankodtam, mert a közel százból alig húsz jutott eszembe. A Nyikó és a két Küküllő, a Maros és az Olt, az Aranyos és a Feketeügy folyásvonalát próbáltam felrajzolni a bepárásodott ablakra, s a kiürült szász falvak mellett elhaladó vonaton belém hasított az az ijesztő felismerés, hogy védtelenek lettünk!
Aranyosszéket leszámítva, az összefüggő székely székeket nyugatról, északkeletről szász falvak, keletről a Kárpátok hegyei védték, s így szinte nem volt érintkezésük román többségű vidékekkel. A burok felszakadt, s a szászplacenta szűrője nélkül a fertőzés veszélye nőni fog, az eddigi részleges immunitás helyett egyre nagyobb lesz a románosítás járványának esélye. Emlékszem, Aranyosgyéresen az állomás peronján román népviseletben részeg férfiak énekeltek, kurjongattak, s kínálták pálinkájukat a vagon lépcsőjére kimerészkedő kalauznak, s eszembe jutott, hogy Aranyosszék sorsa, de leginkább Tordáé, vegytiszta képlete annak, ami ránk vár, s belém hasított: Istenem, Torda után Marosvásárhely következik, aztán a vasúti fővonalon fekvő s könnyen megközelíthető Szereda, Szentgyörgy…
Nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni, arra gondoltam, hogy jó ideig nem lesznek novellák, versek, regény, s ha sikerülne könnyűelektronika, kamera helyett filmfelvevővel jó minőségű negatívra dolgozni, akkor majd évtizedek, de akár száz esztendő után is készülhet élvezhető másolat a munkámról. Arról, hogy Orbán Balázs nyomában járva milyennek is láthattam a Székelyföldet a huszadik század utolsó éveiben. Egy interjúban azt kérdezték, hogy mi az írói ars poétikám, s csodálkozott a riporter a válaszomon: „A címe: SZÉKELYFÖLD, ORBÁN BALÁZS NYOMÁBAN”, s még hozzátettem: „közel hatszáz perc filmszalagon”.
Vári Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvespolc: A fauna kimeríthetetlen (Beszélgetés György Attila íróval)
Lesz folytatása a Bestiarium Siculorumnak, a fauna ugyanis kimeríthetetlen – ígérte György Attila író a kötet sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A PulzArt összművészeti fesztivál részeként zajlott esemény után a szerzőt a kortárs erdélyi irodalom helyzetéről, a könyvek utóéletéről is kérdeztük. – A Bestiarium Siculorum tavalyi, tusványosi bemutatóján a Király Zoltánnal és László Noémivel közösen folytatott beszélgetésen vetették fel: a terjesztők szerint nincs piaca a kortárs erdélyi magyar irodalomnak. Ha pedig így van – folytatták –, vehetjük a sátorfánkat, és költözhetünk Madagaszkárra. De így van-e?
– Én most is fenntartom, hogy nem piaca nincsen a kortárs erdélyi magyar irodalomnak, hanem jó terjesztők nincsenek. Most, ugye, dobáljuk át a döglött macskát egymás kertjébe – de tényleg így gondolom. Például csak a saját könyvemről beszélve: a Bestiarium egész jól ment internetes eladásban, amíg a magyarországi cég, amely árulta, csődbe ment, és eltűnt.
– Ugyancsak a tusványosi bemutatón hangzott el, hogy nem nagyon van utóélete a könyvnek. Ehhez képest a sepsiszentgyörgyi találkozón a Lakatos Mihály elég sok, a Bestiariumról szóló recenzióból idézett, ami cáfolja az előbbi megállapítást.
– Úgy látom, hogy a szakmai utóélete bizonyos értelemben megvan a könyveknek, még első kötetes szerzők esetében is – a Székelyföldnél törekszünk is erre, hogy minden első kötetes szerző művéről írjanak a kritikusok. Csakhogy a könyv utóélete nem csupán recenziókból áll – az a legkevesebb. Ráadásul azt eleve ugyanazok olvassák, akik a könyvet. Az utóélethez viszont hozzátartozna az is, hogy hirdetni, reklámozni kell, könyvbemutatókat szervezni, eljárni azokra. Én ezt csinálom, de nagyon kevesen vagyunk, akik ezt tesszük. Persze, ez a szerzőkön is múlik, de leginkább a kiadókon, mert vagy a szerző vagy a kiadó túl lusta ahhoz, hogy elmenjen esetleg más településre, és bemutassa a könyvet. Akkor is, ha hatan vannak, akkor is, ha hatszázan. Ezért meg elsősorban a kiadókon kell elverni a port.
– Mi a helyzet azzal a fajta utóélettel, amely régebben azért jellemző volt, amikor egy-egy könyv mondhatni szájról szájra, kézről kézre járt, beszéltek róla, kölcsönkérték, -adták, forgott a baráti, ismerősi körben. Manapság él-e még ez a jelenség?
– A jó könyv, a jó írás ma is szájról szájra, kézről kézre jár, csak a hétköznapi életben, a kortárs szerzők esetében ez most az internetet, a Facebookot jelenti. Az már nem nagyon működik, hogy kölcsönadják a könyvet – de azért olvassák: kiszivárogtatják, bemásolják, megosztják internetes fórumokon, közösségi portálokon, és így kialakul egyfajta mozgás, ami rendben is van, én például sosem kértem szerzői jogdíjat ilyen esetben. Tulajdonképpen jó az, ha olvassák az emberek, akár digitális formában is, aztán meg ha ötezer elolvassa, úgy valószínűleg ötszázan a könyvet is megveszik. – Elhangzott a sepsiszentgyörgyi találkozón, hogy lesz folytatása a Bestiariumnak. Milyen képzeletbeli vagy valós állatfajokkal ismerkedhetünk majd meg?
– Igen, egészen biztosan lesz, a fauna kimeríthetetlen – de könnyebb megírni egy könyvet, mint beszélni róla. Annyit biztosan ígérhetek, hogy jövőre meglesz a második kötet.
– Mi zajlik még György Attila írói műhelyében?
– Hosszú évek óta dolgozom egy történelmi regényen: II. Endre kereszteshadjáratának krónikáját szeretném megírni, amiről méltatlanul keveset beszél még a történelemtudomány is. Ez viszont még rengeteg tanulmányozást, utánaolvasást, elmélyülést igényel, egyhamar nem készül el. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emberközelbe hozni a történelmet (Tompa Andrea az íróvá válásról)
Az ember nehezen nevezi magát írónak, inkább azt szoktam mondani, hogy írással foglalkozom – válaszolta Tompa Andrea azon a közönségtalálkozón, amelyet Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényének bemutatására a második PulzArt kortárs összművészeti fesztiválon szerveztek Sepsiszentgyörgyön. A beszélgetés nem csupán a század eleji történetről szólt, hanem Erdélyről és az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-ben Magyarországra telepedett szerzőről is, akit Tamás Dénes író kérdezett. Az alábbiakban a válaszokat sűrítettük össze.
– Mindig is író akartam lenni, kamaszkoromban elég sokat is írtam, 1985 és 1989 között a legfiatalabb, alig 14 éves emberke voltam, aki az Utunkban publikált. Aztán irodalom szakos lettem Budapesten, és sikerült eltemetni ezt a vágyat. Örültem, hogy felvettek az ELTÉ-re, de Magyarország idegen közeg volt, nem létezett az a barátian támogató közeg, mint otthon, ahol Kányádi Sándor, Szőcs Géza és mások is tehetséges és lehetséges írónak tartottak. A 30-as éveimben ráébredtem, hogy mégiscsak inkább író szeretnék lenni. Magyar írónak tartom magam, de az ember nehezen nevezi magát írónak... A témáim tesznek erdélyi íróvá, és nem tudom, az erdélyi irodalom befogadott volna-e, ha New Yorkról írok? Így azonnal befogadott, sokat jelent nekem, hogy az első díjamat (Erdély Magyar Irodalmáért debüt-díj, 2010 – szerk. megj.) innen kaptam. Írói pályám Budapesten kezdődött, de nem tudom, melyik lesz a végső állomás. Számomra ezek a határok nehezen megfoghatóak, egész életem jövés-menés – 2008 óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítok – , ami rossz is, de ha az ember a határokat magában lebontja, akkor könnyebb. Első regényem, A hóhér háza a hetvenes-nyolcvanas évekről szól, ez volt a kamaszkorom, és azt hittem, lezártam. A második könyv kihívás minden író számára. Arról, hogy ebben a főszereplők orvosok, a felmenőim is tehetnek, de az is, hogy én 1989-ben érettségiztem, és orvos akartam lenni, de már nem volt magyar orvosi Kolozsváron, ahol a század elején nagyon komoly orvosképzés folyt. Nagyon érdekelt ez a világ, szenvedéllyel vetettem bele magam. Kolozsvár előnye és hátránya az volt, hogy Budapest után az örök második maradt. Virágzó művelődési élete volt – század eleji színháza komolyabb, mint a pesti – ipara alig, nagy volt, mégis szűk, ellentmondásos, de Budapestnél szabadabb, nyíltabb, befogadóbb város... Nem annyira az első világháborúról akartam írni, eredetileg 1918 december elsejével akartam kezdeni, de ahhoz, hogy a drámát megértse és átlássa valaki, kellett tudni, hogy mi ez a hely, mi ez a veszteség. Magam sem sejtettem, hogy ekkora kifutópálya kell hozzá, de két fiatalt rettentő sok hatás ér, ha vidékről felkerül: feminizmus, szocializmus, polgárosodás, antiklerikalizmus stb., és ebből a pezsgésből választaniuk kell, el kell dönteniük, hogy merre tovább. Szükségem volt egy női alakra, aki értelmiségi lesz, és ez volt az első pálya, ami megnyílt a nők előtt. Nagyon sok zsidó nő tanult a kolozsvári orvosin, ez is az egyetem nyitottságát és toleranciáját mutatja... Két magányos embert kellett találnom, akik a világháború után szembesülnek az érzelmeikkel, és idő kell hozzá, hogy megértsék a történteket. A hazavesztéssel a férfinak van nagyobb traumája, a nő elfogadja, hogy ez van, élni kell. Annyira féltem leírni a T-szindrómát, el is küldtem egy író-pszichiáternek ezt a fejezetet, és ő azt válaszolta, hogy nem hallott róla, de lehetséges. Mai szemmel próbáltam ezt a fájdalmat érzékeltetni, mert Trianon a magyar irodalomból eléggé hiányzik, legalábbis ami van, az a Wass Albert-féle revizionista szemlélet, de másképpen akartam ezt a veszteséget feldolgozni. Meg akartam mutatni, hogy mi fáj, hogy siránkozás nélkül lehessen gyászolni. Érdekelt, hogy ezt miképpen lehet. Ez egy mai szempont, hogy az ember megy Budapest felé, és érzi a sértődöttséget, amire bizonyos értelemben okunk is van, mert a politika mindig magára hagyta Erdélyt. Ez a sérelem egy alapvető erdélyi érzés, ezzel vagyunk többek is, kevesebbek is. A férfi, aki a sebészetbe is belekóstolt, azon tépelődik, hogy vajon a fejet is át lehet-e majd ültetni, működik-e feltárt szívvel a test. Ez a fejvesztés érződik ma is, hiszen megvannak a helyek, ahova a főszereplők visszavonultak – magánéletbe, hivatásba –, megvannak a hegyek, de hol a főváros? Az ember az elveszettségben is próbál élni, ragaszkodni ahhoz, ami jó – eszmékhez, hivatáshoz, társhoz –, és mindig a végeset akarjuk tudni, hogy mi van, de igazából nem látjuk át a történelmet. Ki hitte volna, hogy a diktatúra összeomlik 1989-ben, vagy hogy a szovjet kivonulás vértelenül zajlik le Magyarországon? Egy ember, aki éli az életét, nem feltétlenül van tudatában annak, hogy történelmet él. A történelem értelmezi és rendszerezi az eseményeket, de az irodalom nem oszt igazságkártyákat. Emberi történetekkel viszont közelebb tudja hozni a történelmet.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)

Vártörténet
Most kaptam kézhez A nagyváradi vár építészettörténete című kiadványt. A Partiumi füzetek sorozatban a 78. számot viselő tanulmánykötet Péter I. Zoltán váradi publicista helytörténész munkája. Száz oldal a vár építésének fázisairól a 11. századtól a most folyó restaurálási munkálatokig. Bástyák, védőfalak, épületek építésének, erősítésének, átépítésének fázisai. Vártörténettel, építészettel foglalkozónak, a téma iránt érdeklődőnek alapvető százoldalas tanulmány, a megfelelő illusztrációval kiegészítve.
A helytörténész a Maros partján felsóhajt: ha nekünk is lenne egy ilyen kiadványunk. Mert… Az aradi várról, illetve várakról a Zrinyi Kiadó jelentetett meg egy könyvet immár több mint másfél évtizede. Nem egészen az, amire a címéből következtetni lehetne, ugyanis teljes időszakok hiányoznak a 18. századi vártörténetből. És hiányzik a jelenlegi vár felépítésének teljes leírása, csak az 1848–49-es események tárgyalása elfogadható. Mindez magyar nyelven. A román érdeklődő még ezt sem kapja, egyetlen kiadvány sem foglalkozik a vár történetével.
A várban székelő román katonai egységnek létezik egy házimúzeuma. Az egység történetét illusztrálja, amit évente egyszer, a nyílt napon dagályosan magyaráz a tárlatvezető. Előadásában viszont szó sem esik magáról a várról, az 1919-ig itt székelő katonai egységről, a 33. császári és királyi gyalogezredről.
Vajon ki és mikor ír meg egy, a nagyváradihoz hasonló aradi vártörténetet? A román olvasóknak is!
Ujj János, Nyugati Jelen (Arad)

Emléktábla a Jelen Házban
Főhajtás Faludy György előtt
Faludy György (1910–2006) nagyon sokszor járt Erdélyben – mondta a költő Szőcs Géza (sok egyéb titulusát is fel lehetne sorolni, többek között a Magyar PEN-klub elnökségét – tudomásunk szerint mellesleg magyar PEN-klub elnök még sohasem járt Aradon), azt mondta tegnap egy interjúban: érthetetlennek tartja, miért nem idéződnek fel kellő súllyal ezek a rendkívüli alkalmak, Faludy erdélyi látogatásai a közemlékezetben, a szerkesztőségekben, szellemi műhelyekben, kávéházakban, kocsmaasztal mellett, egyetemek tanszékein, újságírók, írók, költők körében, miért jelentkezik ilyen (a látogatások nyújtotta intenzív élményhez viszonyítva) halvány leképeződésben Faludy Gyögy emléke. Mától egy tárgyi emlék, amely Faludy egyik erdélyi útjának emlékét őrzi, ez az Aradon leleplezett tábla, amelyre méltán lehet büszke az aradi közösség, és annak vezetői, akik ezzel hűségüket bizonyították – nem mintha nagyon bizonyítani kellene pont Aradon, a mártírok emlékművének városában –, de ezzel a táblával egyfajta folytonossági plusszal járultak hozzá a Faludy-kultuszhoz, ahhoz, hogy Faludy még hosszabb életű legyen.
Az említett emléktáblát tegnap délben – az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat keretében – a Jelen Ház kapubejáratának falán leplezték le a költő özvegye, Faludy Fanny jelenlétében. A viszonylag népes közönséget (köztük volt az RMDSZ képviseletében Cziszter Kálmán városi tanácsos) Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, a Nyugati Jelen tulajdonosa köszöntötte, felidézve: emlékezetes nap marad 2004. március 24., amikor Faludy György először járt Aradon, s a Jelen Ház dísztermében tartott előadást népes közönség előtt. Egy következő előadásra már nem került sor, de az év októberében még egyszer ellátogatott Aradra, felesége társaságában egy bensőséges találkozásra. „Összeszorult szívvel gondolok rá, hogy már nincs közöttünk – egy évre rá örökre eltávozott”, emlékezett Böszörményi Zoltán, majd felolvasta e pillanat rögzítésére szánt mementót:
Faludy György imája
Elfehérül a tér, mikor kék szemét ráveti a sok szomorúságot látott tájra. Ez a táj most Faludy György Maros mosta alföldje, a tizenhárom szabadságharcos tábornok utolsó állomása: Arad.
Amikor a Mester először itt járt, megkérdeztem tőle, miért csak most, miért ennyire későn, nem furdalta a kíváncsiság, hogy a magyar történelem ezen szomorú városába viszontagságos élete során egyszer is benézzen. Komoran tekintett vissza rám, mint aki csak akkor tudatosította, mit jelent Arad Magyarország vérzivataros múltjában. „Ide jövet, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, de akkor sem tudtam okosabbat kiötleni, mind azt, hogy a sorsom nem hozott erre” – mondta, és a Jelen Ház díszterme felé vette apró, óvatos lépteit.
A pillanat szülte pillanat akkor a sors különös játéka lehetett, hiszen ő nem gondolt Október 6. című versére, melyben a táj hasonlított a maihoz, „mint a fácán: tarlók, fák, vérző foltjai”. De ahogy lépkedett felfele a lépcsőkön, mintha az idő létrájáról nézett volna vissza, lelki szemeivel látta, mi történik Aradon azon a végzetes, gyászos napon.
Nekem pedig az járt az eszemben, mennyire tapintatlan voltam vele, hiszen az ő lelkében „égi fény ragyog” és a messzeségből világok intenek feléje.
Most hogy már levetette testének börtönét, jobban látszik, ami volt.
Mintha most is hallanám Michelangelo utolsó imájának záró sorait: „Istenszobrász! a márvány én vagyok.”
Még volt egy mementója Faludy Györgynek itt, Aradon, folytatta: halálának hírét a világon először mi közöltük, Faludy Fanny jóvoltából. Megemlítette továbbá: a Nyugati Jelen címlapján, a fejléc fölött egy évtizede – az Óda a magyar nyelvhez c. költeményéből való – Faludy-idézetet („Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk”) láthat a lap olvasója.
Szőcs Géza azzal kezdte beszédét: „Mindenkinek köszönettel tartozunk, akik itt vannak és akik nincsenek itt, akik együttesen hordozzák Faludy György költészetének, alakjának az emlékezetét, olyannyira, hogy ez megtestesült egy emléktáblában is, amelyhez hasonló – éppen összeszámoltuk Fannyval – nagyon kevés van: van egy a (budapesti) VII. kerületi szülőházon, a XIII. kerületben, ahol lakott, egy magyarországi faluban, amelynek kultúrháza az ő nevét vette fel és az Írók Boltjában – Arad tehát az ötödik város, amely emléktáblát szentelt Faludy Györgynek”.
A Faludy Fanny és Szőcs Géza által leleplezett emléktáblára koszorút helyezett el a költő özvegye, Szőcs Géza, valamint az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen nevében Böszörményi Zoltán, majd Czernák Ferenc elszavalta Faludy Janus Pannonius hazatérése c. versét.
***
Arad emléktáblákban sajnálatosan szegény, de tegnaptól egy nagy magyar költőnek állított táblával gazdagodott. Egy költő emlékét azonban a neki állított táblánál is jobban őrzi az, hogy olvassák, mert igazán ezzel marad meg az őt megillető örökkévalóságban. Faludy Györgyöt, remélhetőleg, nemcsak ez az emléktábla őrzi meg az aradiak számára.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Kolozsváron még mindig politikai félelmeket kelt a kétnyelvűség
Emil Boc aláírta a fellebbezést a helységnévtáblák ügyében
Emil Boc kolozsvári polgármester még időben, a tegnap lejárt törvényes határidő előtt ellátta kézjegyével azt a dokumentumot, amellyel a városháza megfellebbezte a kétnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó elsőfokú bírói határozatot – tájékoztatott a közintézmény sajtószóvivője.
Oana Buzatu közölte: a törvény szerint a helyhatóságok csak az ott élő valamely kisebbség 20 százalék fölötti számaránya esetében kötelesek kihelyezni több nyelvű feliratokat. – A fellebbezés következtében végleges és visszavonhatatlan ítélet születik majd, amely végérvényesen letisztázza ezt a helyzetet. A jogi osztály szerint valamennyi per esetében a végsőkig kell elmenni – összegzett a szóvivő, aki nem volt hajlandó megmutatni az említett osztály által összeállított, a fellebbezés szükségességét és indokoltságát alátámasztó dokumentumot. Bár hivatalos iratról van szó, arra hivatkozott: az a per miatt nem nyilvános.
KISS OLIVÉR , Szabadság (Kolozsvár)

Írótalálkozó Gyergyószárhegyen, kilencedszer
A kilencedik Szárhegyi Írótáborban harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Az idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Az oklevelet Bende Sándor megyei tanácsos, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének elnöke nyújtotta át.
Az írótáborban részt vett Kelemen Hunor is, aki az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt a résztvevő romániai magyar íróknak.
Az RMDSZ szövetségi elnöke, államelnök-jelöltje e konkrét intézkedés kapcsán azt hangsúlyozta, hogy a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba és terjesztették a Képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen. „Sokan gondolják úgy, hogy az államnak, a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából. Semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában, és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban. A kultúrát, az irodalmat nem szabad kitenni a piaci verseny szabályainak” – mondta Kelemen Hunor a borzonti írótáborban, ahol továbbá az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. A Szövetség államelnök-jelöltje erről azt mondta, hogy létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a ma még szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell azt, hogy a nyomtatott szó túléli a digitalizáló világ kizárólagosságát.
„Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok? Ez egy olyan dilemma, amelyet én nem akarok eldönteni” – fogalmazott a szövetségi elnök a kilencedik írótábor címét adó irodalmi kulcskérdésről. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba.
maszol/rmdsz.ro

A Nemzet Művésze lesz Kányádi
Új elismerési formát hozott létre a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) – a Nemzet Művésze elismerést tíz kategóriában összesen 69 Kossuth-díjas, a táncművészek kivételével 65 év feletti alkotó kapja meg.
A díjazottak listáját csütörtökön hozták nyilvánosságra Budapesten, többek közt kitüntetésben részesül Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc. „Nagyon alapos, hosszú válogatás alapján, vitákkal, összehasonlításokkal történt a döntés, amely egyöntetű volt, meghozatalakor pedig a szociális szempont is számított” – mondta Fekete György, az MMA elnöke.
Csillagokat kerestek
A díjat a törvény alapján a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó, leginkább elismert – előzőleg Kossuth-díjban részesített és 65. életévét, tánc-, valamint cirkuszművész esetében 50. életévét betöltött – képviselői kaphatják, személyes megbecsülésük, méltó életkörülményeiknek biztosítása céljából. „Nem sztárokat kerestünk, mert azokat csinálják, hanem csillagokat, mert azok születnek. A díjazottak a magyar kultúra és művészet mennyboltján a csillagok” – fogalmazott az MMA elnöke.
Az Országgyűlés a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére tavaly döntött az életjáradékkal járó elismerés megalapításáról, az MMA-törvény módosításával. Az életjáradék összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 500 forint. A díjakat az MMA megalakulási dátumához kapcsolódóan, november 5-éhez kötődően adják át, pontos időpont még nincs.
Erdélyi díjazottak
A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képző-, a színház- és a zeneművészet terén tízen-tízen, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészek és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet. Kányádi Sándor mellett két másik jeles erdélyi személyiség – Szilágyi István író és Kallós Zoltán néprajzkutató – is részesül a Magyar Művészeti Akadémia által alapított, idén első alkalommal kiosztott Nemzet Művésze-díjban.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Több pénz a hírszerzésnek
Számos területről készül támogatást elvonni a kormány, amely jelentős összegeket csoportosít át más ágazatokhoz a héten esedékes, idén immár második költségvetés-kiigazítás keretében – derült ki a büdzsémódosítás nyilvánosságra hozott tervezetéből.
A kabinet egyebek mellett az államelnöki hivatal, a képviselőház, az alkotmánybíróság, a Román Akadémia, a gazdasági, az oktatási, a művelődésügyi, valamint a sport- és ifjúsági minisztérium költségvetését készül csökkenteni, ugyanakkor pluszösszeget biztosít a Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI), a Külügyi Hírszerzésnek (SIE), a kormányőrségnek (SPP), a különleges kommunikációs szolgálatnak (STS), illetve a szenátusnak és az ombudsmannak.
Az autópályákra szánt összeget is csökkentik
A tervezet szerint ugyanakkor közel 4 milliárd lejjel – 900 millió euróval – csökkentik azt a költségvetést, amelyből az államnak a vissza nem térítendő európai uniós finanszírozással megvalósuló projektek önrészét kellene biztosítania – az összegből több mint egymilliárd lejt autópálya-építésre szánt eddig a kabinet.
A kormány mindemellett arra számít, hogy a tervezetthez képest idén 1,47 milliárd lejjel kevesebb összeg fog befolyni az államkasszába: a kiesést főként a befizetés szempontjából távolról sem kielégítő általános forgalmi adó (áfa/TVA) okozza, amely esetében a kabinet több mint 813 millió lejes hiányra számít. Emellett 471 millió lejes kiesésre számítanak a nem adójellegű bevételek tekintetében, 305 millió lejes mínuszra az EU által a különböző projektek kifizetése után elszámolt támogatás kapcsán és 94 millió kevesebb bevételre más adók tekintetében.
A kabinet ezzel szemben a költségvetés-kiigazítás nyomán a profitadóból 190 millióval lejes, míg a magántulajdon után fizetendő illetékből 19,7 millió lejes pluszbevételre számít. Összességében a becslések szerint az államkassza jövedelme, illetve kiadása éves szinten egyaránt 1,4 milliárd lejjel mérséklődik, a deficit ugyanakkor változatlanul a bruttó hazai termék (GDP) 2,2 százaléka körül alakul.
Választási pénz az önkormányzatoknak?
A tervezetből az is kiderül, hogy a büdzsékiigazítás nyomán a kormány 1,16 milliárd lejt különít el az általános forgalmi adóból befolyó összegből a helyi önkormányzatok számára, ehhez hozzájön további egymilliárd lej az Országos Településfejlesztési Programon (PNDL) keresztül, az EU-s projektek társfinanszírozására szánt költségvetés megvágásával pedig még 100 millió lejt osztanak szét a helyi hivataloknak a kultúrotthonok és sportlétesítmények korszerűsítésére, fejlesztésére.
Ez jóval nagyobb összeg, mint amennyit tavaly fordított a helyi önkormányzatokra a kabinet: 2013 első költségvetés-kiigazítása során ugyan 600 millió lejjel növelték a vidékfejlesztési minisztérium büdzséjét, de a második módosításnál 300 millió lejt vontak el a szaktárcától.
Az önkormányzatok ráadásul tavaly elsősorban a hátrányos helyzetű, illetve fogyatékos személyek juttatásának kifizetésére, valamivant adósságaik törlesztésére kaptak pluszpénzeket. A helyi képviselőtestület számára legutóbb 2012-ben, a parlamenti választásokat megelőző büdzsékiigazítás során utalt ki a kormány ugyancsak egymilliárd lejt az áfából befolyó összegből.
A tervezet szerint az 1,16 milliárd lejből 50 milliót a megyei szintű decentralizált intézmények támogatására, 194 millió lejt a helyi szintű intézmények fejlesztésére biztosítanak, ugyanakkor 542 millió lejt „az önkormányzatok és a vidékfejlesztési minisztérium igénylésére utaltak ki”, további 380 millió lejes plusztámogatásra pedig „a helyi költségvetés kiegyenlítése érdekében” volt szükség. A szaktárca idei költségvetése összességében 1,5 milliárd lejjel bővül, ehhez adódik még hozzá az önkormányzatoknak kiosztott 1,16 milliárd lej.
Victor Ponta miniszterelnök a múlt hétfői kormányülés előtt úgy nyilatkozott: a költségvetés-kiigazításra vonatkozó intézkedéseket az Európai Bizottság képviselőivel folytatott tárgyalások alapján hozzák meg. A kormányfő ugyanakkor leszögezte: a fizetésekre és más juttatásokra előirányzott összegeket az év végéig biztosítani tudják. „A továbbiakban meglátjuk, mit tudunk támogatni, mit tudunk adni az egészségügynek, a helyi fejlesztéseknek” – fogalmazott Ponta.
Kőrössy Andrea, Székelyhon.ro

Kelemen: nem érzek bátorítást Budapest felől
Az autonómia sem lehet tabutéma – ez volt a végkövetkeztetése a bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Egyetemen (SNSPA), hétfőn rendezett nyilvános vitának, amelynek meghívottja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke volt. A románok meglepően pozitívan reagáltak, de az orbáni Magyarország alkotmánya nem tetszik nekik.
A fórum több felszólalója is utalt rá, hogy az illiberális demokráciát hirdető Orbán támogatása inkább teher az RMDSZ-nek.
Az én Romániám: erős ország, politikai tabuk nélkül című fórumon az államelnök-jelölt Kelemen Hunort főként a székelyföldi autonómiáról faggatták, nem véletlenül, hiszen két hete sincs, hogy az RMDSZ közvitára bocsátotta erre vonatkozó törvénytervezetét. Azonban a vitát moderáló Cristian Pirvulescu politológus felütése, majd az egész vita merőben eltért attól, amit „magyar ügyben" a román közvélemény részéről megszokhattunk.
Pirvulescu kijelentette: az RMDSZ javaslatát előítéletektől mentesen, racionálisan kell értékelni. A politológus szerint a románok tájékozatlanságból tartják ördögtől valónak az autonómiát. Emlékeztetett arra, hogy az 1859-ben perszonálunióval létrehozott Románia, a későbbi Nagy-Románia magja föderáció volt. – A történetírás sajnos a múltunknak ezt a részletét következetesen elhallgatta – fűzte hozzá a professzor. Majd a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) állásfoglalására utalva – miszerint az RMDSZ-es javaslat „támadás a jogállam ellen" – kijelentette, semmilyen közvita nem lehet alkotmányellenes. A megállapítással a többi felszólaló is egyetértett.
Ugyancsak többen fölvetették, hogy az autonómia-statútum közvitára bocsátásának időzítése nem volt a legszerencsésebb. Az ukrajnai feszültségek és a skóciai függetlenségi népszavazás kontextusában az RMDSZ törekvéseit bizony összemossák a szeparatista mozgalmakéval – figyelmeztetett Emil Hurezeanu politikai elemző, a Szabad Európa Rádió rendszerváltás előtti munkatársa. Az RMDSZ államfőjelöltje válaszában úgy értékelte: a skót népszavazás üzenete elsősorban nem a szeparatizmus – pláne hogy az uniópártiak győztek –, hanem az, hogy demokratikusan is lehet rendezni a problémákat.
– Amikor az autonómia szóba kerül, mindenki azt kérdezi, mire gondoltok. Inkább azt mondanám el, mire nem gondolunk. Nem gondolunk függetlenségre, szeparatizmusra, államiságra. A romániai magyarok meg akarják őrizni az identitásukat. Nem akarunk elmenni, nem szeretnénk, ha a románok 50-60 év múlva azt mondogatnák, milyen kár, hogy nincsenek már magyarjaink. Ahogy most mondogatják a németekről – tette hozzá.
Luca Niculescu, a francia közrádió (RFI) román nyelvű adásának igazgatója főleg arra volt kíváncsi, hogy Kelemen Hunor miként látja összeegyeztethetőnek a régiók Európája vízióját a nemzetállamokkal. Az RMDSZ jelöltje erre azt válaszolta: a kettő között nincs ellentmondás, hiszen a tagállamok eddig is lemondtak a szuverenitásuk egy részéről anélkül, hogy ezáltal veszélybe került volna a létük. Úgy vélte, az erős regionális identitásokkal rendelkező országok erősebbek, Románia pedig ebben a szerencsés helyzetben van.
Több felszólaló is utalt arra, hogy az RMDSZ számára – az autonómiáról szóló közvitában különösen – inkább teher a Moszkvával túlságosan jó kapcsolatokat ápoló, a liberális demokráciát temető Fidesz. Először Emil Hurezeanu hozta szóba az Orbán-kormányt, majd amikor diszkrét érdeklődésére nem kapott választ Kelemen Hunortól, nekiszegezte a kérdést: „nem érzi magát feszélyezve, amikor Budapest felé tekint?"
– Nem érzek bátorítást – hangzott az RMDSZ elnökének válasza. Majd leszögezte: nem ért egyet azokkal, akik a liberális demokrácia végét vizionálják. – Én hiszek a liberális demokráciában – tisztázta, hozzátéve: nem akar Orbán Viktor helyett magyarázkodni.
A közönség soraiból Gabriel Andreescu politológus, emberjogi harcos az RDMSZ elnökének azt a kijelentését kapta fel, miszerint Romániának új alkotmányra van szüksége. Utalt arra a széles körben elterjedt nézetre, hogy egy új alkotmány a jelenlegi körülmények között a jelenleginél sokkal rosszabb lenne.
– Elég ha arra gondolunk, mi történt Orbán Viktor Magyarországán, ahol az új alkotmánnyal drasztikusan csorbult a demokrácia – mondta Andreescu, aki az ezredfordulón tagja volt a Románia föderalizálását sürgető Provincia-csoportnak. Úgy vélte, elsőrendű fontosságú lenne, hogy az RMDSZ nyíltan vállalja értékeit, megszabaduljon Budapest gyámságától, és elhatárolódjon a magyar szélsőségesektől.
Kelemen Hunor válaszában kitért arra, hogy az RMDSZ ellenében Budapestről „létrehoztak két pártot". Meglátása szerint ez is azt bizonyítja, hogy az RMDSZ-t soha nem befolyásolta Budapest. – Nem létezik gyámság, ilyesmit nem fogadtunk el, és nem fogadunk el – jelentette ki a szövetségi elnök hozzátéve, hogy ezt sokszor fel is rótták a magyar kormányok.
Az autonómiastatútumot illetően Kelemen Hunor elmondta, a kulturális önrendelkezést is magába foglaló kisebbségi törvénytervezet kvázi kudarca után a szövetség ezúttal előbb nem a politikai pártokat akarja meggyőzni, hanem a román társadalmat. Ennek érdekében országszerte nyilvános vitákat szerveznek, hogy minél több emberrel ismertessék meg az RMDSZ elképzeléseit. nol.hu
Erdély.ma

Segesvári sikertörténet
Húszéves a Gaudeamus Alapítvány
Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát-medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői.
Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe
A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el. A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptánc-együttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké.
350 diák 50 km-es körzetből
– Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%-át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A-szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket.
Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház-Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot.
Etalon a megyében
A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár. – Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta. Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: „Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája.” Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Dăneşan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszent-mártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök. – Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át. A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni. A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját.
A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

Avar titkok nyomában
Nagy Borbála: Az áruló avar kagán – egy izgalmas, olvasmányos és kiválóan dokumentált történelmi regény bemutatójával indult a Belvárosi szerdák újabb sorozata a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban. Markó Enikő, az est házigazdája Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét, Szabó Csabát, a kolozsvári Világhírnév Kiadó főszerkesztőjét és Dobos Alpárt, az avar kort kutató fiatal kolozsvári régészt köszöntötte. A meghívottak a könyv kapcsán a szerzővel együtt arra a kérdésre keresték a választ, hogy a Kárpát-medencét 200 évig uraló hatalmas, erős Avar Birodalom miért bukott meg. Mi lett a Keletrómai és a Frank Birodalom között elterülő, két évszázadon át legyőzhetetlennek tűnő nagyhatalom népével a vereség után, s milyen összefüggés van a hunok, avarok és magyarok között, akik az egymást követő időszakokban belakták a Kárpát-medencét?
A Világhírnév Kiadóról, annak az újságíróknak teret adó Fehér Holló sorozatáról és a nemrég indult Sárkányfog sorozatról, amely történelmi témájú könyveknek ad helyet, Szabó Csaba, a kiadó főszerkesztője beszélt. Megemlítette a magyarok történetéről román nyelven kiadott kötet (O istorie a maghiarilor) sikerét határokon innen és túl. A sorozat második kiadványa, Az áruló avar kagán szövegével való találkozást sorsszerűségnek nevezte Szabó Csaba, aki jól ismerte Nagy Borbála korábbi történelmi regényeit, amelyek közül a Dacia Kiadónál megjelenteket édesanyja szerkesztette. Ezért mondott örömmel igent az írónő posztumusz kötetének a kiadására. S amikor képzőművészt keresett a kötet illusztrálására, kiderült, hogy az írónő dédunokája, Nagy Zsombor készen áll erre a feladatra. A kötet első bemutatója a Magyarország kolozsvári főkonzulátusán volt, ahol az írónő fia, Nagy Adorján számolt be arról, hogy a kéziratot édesanyja ráhagyta, hogy ha időt tud szakítani rá, jelentesse meg. Ebben a kötetet szerkesztő Kuti Márta volt a segítségére, akit rokoni szálak fűznek a családhoz.
A méltánytalanul elfelejtett Nagy Borbáláról, aki azért nem számított divatos szerzőnek, mert nem szolgált ki semmiféle rendszert, Kuti Márta olvasta fel írását. 110 éve született és 20 éve halt meg, évekig nyelvtanárként dolgozott, s élete során megírta mindazt – A csíki boszorkány (1974), Trójai Kasszandré (1979), Őrült Johanna (1981), Claudia (1984), A vén kapitányné (1996 posztumusz) –, amit fontosnak vélt a történelemből. Regényeihez alaposan dokumentálódott egy olyan korszakban, akikor ez csak a könyvtárakban búvárkodva volt lehetséges. A szöveget kiadás előtt újra meg újra átírta, csiszolgatta. Az áruló avar kagán is legalább 25 évig készült, ritka igényességgel megírt szöveggel – hangsúlyozta Kuti Márta.
Az író fiától tudjuk, hogy Nagy Borbálát egy életen át foglalkoztatta a szkíta–hun–avar–székely–magyar folytonosság, s ezen népek rokonsága a bolgár onogurokkal. Ezt a témát is érintette az a párbeszéd, amelyet Szabó Csaba Dobos Alpár régésszel folytatott a regényben megfogalmazott fikció és a történészek rendelkezésére álló adatok összefüggéseiről.
A székelyek és az avarok közötti rokonság a fantázia szüleménye. Volt ugyan egy elmélet, amely szerint a frank, illetve a bolgár hódítást túlélő avarokat kapcsolatba lehetne hozni a székelyekkel, erre azonban Székelyföldön nem találtak semmilyen bizonyítékot – válaszolta Dobos Alpár, aki hozzátette, hogy manapság László Gyula kettős honfoglalás-elméletét is elvetik a történészek. A regényben leírt várrendszernek, amely az avarok birodalmát védte, sem találták meg a nyomait.
Az 568 és 803 között fennálló avar kaganátus, amely először egyesítette egységes államban a Kárpát-medence területeit, a kora avarkorban élte fénykorát, s a Konstantinápoly elleni 626-os sikertelen csata után kezdődött el a birodalom hanyatlása. Bár sok állam, nép eltűnt a történelem során, a kaganátus bukása után az avarok valószínűleg nem haltak ki, s bár nincs írásos bizonyíték, a történészek nem zárják ki, hogy az avarok maradványait megtalálták a magyar honfoglalók – hangzott el a párbeszéd során.
Kérdésre válaszolva Dobos Alpár elmondta, hogy a Kárpát-medencében nagyon magas az avar leletek száma, amelyek főleg feltárt sírokból kerültek elő. A legismertebb és a legrejtélyesebb a nagyszentmiklósi kincs, a több mint 20 színarany edény, amelyeket véletlenszerűen találtak meg a XVIII. század végén, s az eredeti tárgyak a bécsi (Bécs neve is avar szó) művészettörténeti múzeum e célra kialakított termében láthatók, a másolatokat pedig Budapesten is meg lehet tekinteni. Sok elmélet fűződik az avar kincshez, nevezték a hunok, Attila kincsének is, de kivitelezésükről megállapítható, hogy a VIII. század végén, bizánci, perzsa hatásra keletkeztek.
Az avaroknak a regényben bemutatott összeférhetetlenségével, az irántuk táplált gyűlölettel kapcsolatosan elhangzott, hogy a történelem során ez más népek estében is előfordult. A regény hangulatában hasonlít a honfoglaló magyarság életéhez, az írónő a magyarok képét vetítette rá az avarokra, az Avar Birodalomra – mondta Dobos Alpár, aki Szabó Csaba kérdésére hozzátette, hogy a valós és kitalált elemek jól sikerült összehangolása ragadta meg a regényben az írónő gazdag történelmi ismeretei mellett.
A jó hangulatú, érdekes könyvbemutató végén Dobos Alpár a hallgatóság kérdéseire is válaszolt.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Tíz éve hunyt el Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Erdély legendás hírű hegedűművésze, Ruha István tíz éve hunyt el, 2004. szeptember 28-án.
A nagykárolyi születésű hegedűművész a második világháború után a piarista papok támogatásával, fiatalon került Kolozsvárra hegedűt tanulni id. Balogh Ferenctől, a kor és a város egyik legismertebb hegedűtanárától. Pályája aztán gyorsan ívelt felfele: három nemzetközi versenyen nyert dobogós helyezést.
Szabadság (Kolozsvár)

A pedagógusok tudományos munkáit jutalmazzák
Negyvenhárom tudományos munka érkezett be idén a Apáczai-díj felhívására, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szeptember 27-i ülésén értékelte ezeket. Amint az a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből kiderül, az RMPSZ kétévente jutalmazza Apáczai-díjjal azokat a pedagógusokat, akik az oktató-nevelő munka mellett tudományos kutatást is végeznek. Azok a pedagógusok pályázhatnak, akik a közoktatásban dolgoznak (vagy onnan mentek nyugdíjba), és önálló kötetben vagy elismert tudományos szaklapban közzétett munkák szerzői. Az év elején kiírt pályázatra az előző díjkiosztás óta megjelent tudományos munkákkal szeptember 16-ig lehetett jelentkezni a természettudományok, a humántudományok, valamint a pszichopedagógia területéről. A díjhoz a Sántha Csaba szobrászművész által készített kisplasztika, sorszámozott oklevél és pénzjutalom is társul.
A kitüntetettek:
Apáczai-díj gyémánt fokozat
Bencze Mihály – Selected Problems and Theorems of Analytic Inequalities (természettudományok);
Apáczai-díj arany fokozat
József Álmos – Mire a falevelek lehullanak… (humántudományok);
Apáczai-díj ezüst fokozat:
Balázs Lajos – Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából (humántudományok);
Nagydobai Kiss Sándor – Nemzetközi matematikai szakfolyóiratokban megjelent cikkek gyűjteménye (természettudományok);
Apáczai-díjban részesül:
Erdély Judit – Fatikus beszéd (humántudományok);
Kiss Kálmán – Túrterebes földrajzi neveinek története (humántudományok);
Török Árpád – Észak-Erdély–Bukovina útikalauz (természettudományok);
Vincze Zoltán – A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla-korszakban (1899–1919) (humántudományok);
Dicséretben részesül:
Molnár-Kovács Emese, Ferencz Edith-Mária – Medvecukor iskolás lesz (pszichopedagógia);
Szász-Mihálykó Mária – Bolyongás a rengetegben (pszichopedagógia);
Kovács Béla – Matematika szaklapokban megjelent tanulmányok gyűjteménye: Kalandozások 2013 körül; Feladatvariációk, avagy hogyan szerkeszthetünk feladatokat?; Teljes négyzet évszámok; Feladatvariációk – Hogyan szerkeszthetünk ismert feladatokból újabbakat?; Változatok egy témára, avagy hogyan szerkeszthetünk feladatokat?; Variations on a theme or how you can create problems? (természettudományok);
Lőrincz Sándor – Erdővidéki túrautak (természettudományok);
Wilhelm Sándor – A törpeharcsa (természettudományok);
András Ignác – Tudomány s erény díszére (humántudományok);
András József – Lövéte, a megtartó székely falu (humántudományok);
Incze Pál – Gyűlölet nincs, csak fájdalom (humántudományok);
Fazekas (szül. Salánki) Éva – Egy berettyószéplaki cigányasszony hiedelmei (humántudományok);
Kodolányi András – Volt egyszer egy 2-es számú Iskolás Sportklub (humántudományok);
Kulcsár Gabriella – Emlékek a kolozsvári magyar zenekritika történetéből – Brassai Sámueltől Lakatos Istvánig (humántudományok);
Lőrincz József – Székelypetki népballadák (humántudományok);
Magyari Sára (tanulmányok) – A kert/udvar és szócsaládjának képe a magyar népdalokban; Imaginea lingvistică a „vieții” în limba maghiară și română; Anyanyelv–hangyanyelv–ecet. Avagy a fától fáig – magatartás oktatásstratégiai példája a Bánságban; Az anyanyelv képe – csoportos kutatás a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen; The Linguistic Image of Man in the Hungarian and Romanian Languages; A magyar mint idegen nyelv az áll és a stă igék tükrében; A munka–pénz nyelvi képe a magyar és román nyelvben (humántudományok);
Pénzes Lóránd – Szentkereszty Stephanie testamentuma és alapítványai (humántudományok);
Tamási Zsolt – Az 1848-as erdélyi római katolikus egyházmegyei zsinat (humántudományok);
Veres Tünde – Erdély református templomai (humántudományok);
Elismerésben részesül
Nemes Emil – Barangoló – városismereti kisokos 1–3. (természettudományok);
Trufán Ildikó Rozália: Földrajz munkafüzet, 4. o. (természettudományok);
Trufán Ildikó Rozália, Trufán József – Történelem munkafüzet, 4. o. (humántudományok);
Szabó Katalin – The introduction of the preparatory class in Romania (pszichopedagógia);
Barabás Attila – Alternatív eljárások a kémia oktatásához (természettudományok);
Keresztes Kálmán – Genii ale matematicii la Sibiu, Farkas Bolyai și János Bolyai (természettudományok);
Bakó Botond Béla – Áprily-estek emlékkönyv (humántudományok);
Berekméri D. István – Bethlen Gábor Erdély fejedelme (1613–1629)(humántudományok);
Farkas Aladár – 100 éves a ditrói Jézus Szent Szíve templom (humántudományok);
Frigy Szabolcs-István: A felekezeti iskolák hozzáadott értékének vizsgálata Romániában (humántudományok);
Gergely Erzsébet-Emese – Ki olvas ma (még) az iskolában? (humántudományok);
Metanova kutatócsoport, Borsos Szabolcs – Hit, kultúra, önrendelkezés Kelet-Európából nézve (humántudományok);
Nagy János – Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (humántudományok);
Váradi Éva-Andrea, Páll-Szabó Ferenc Dániel, Pócsai Sándor – O istorie a maghiarilor (humántudományok);
Veress Imola – The Myth-Shaping Power of a Past Vision of the Future (humántudományok);
Incze Fejér Anikó, Incze Pál – Gyűlölet nincs, csak fájdalom (humántudományok).
A díjakat és az okleveleket október 11-én, szombaton délelőtt 10 órától adják át a szovátai Teleki Oktatási Központban. A testület az Apáczai-díj pályázati felhívásának kiegészítése és módosítása mellett is döntött: ennek értelmében a kiírás jövőben kiegészül az elektronikus pályamunkák fogadásával, valamint a pályázatok benyújtási határideje július 1-jére módosul. Azok a szerzők, akik elnyerték az Apáczai-díj legmagasabb, gyémánt fokozatát, továbbra is küldhetnek be pályamunkákat, amelyet a Tudományos Tanács nyilvántartásba vesz, elismerő oklevéllel jutalmaz, valamint kiemelt helyen megjeleníti azt az RMPSZ honlapján.
Szabadság (Kolozsvár)

Sokkal jobb technológia, de kevesebb emberség és empátia jellemzi az orvostudományt
Fábián András tüdőgyógyász főorvost kérdeztük szakmáról, hivatásról
Nyugdíjba vonult a jelenlegi kolozsvári magyar orvosnemzedék egyik alapembere, s bár az évtizedek során sikerült kinevelnie az utánpótlást, a fiatalabb orvosok máshol találtak maguknak állást. Fábián Andrással a római katolikus egyház keretében működő Filantróp Humanitárius Alapítvány Szentegyház utcai székhelyén találkoztam, s a kisbácsi illetőségű, nyugodt, barátságos orvost szakmai tevékenységének kezdeteiről, a leggyakoribb tüdőbetegségekről, a technológia fejlődéséről, valamint az orvosok mai hozzáállásáról faggattam. De szóba került az is, mi okozza a leggyakoribb tüdőbetegségeket, és arról is beszélt, hogy mit ajánl azoknak, akik inkább megelőznék ezeket az egészségügyi gondokat.
Rögtön beszélgetésünk elején, elmeséli, hogy az 1990-es évek elejétől az alapítványnál is rendel. Akkoriban sokkal többen keresték meg a rendelőt, ugyanis a Segítő Jobb Alapítvány jóvoltából az önkéntes orvosok ingyenes gyógyszereket is biztosítottak a betegeknek. Sajnos a helyzet radikálisan megváltozott, amióta a gyógyszergyártó cégek megkövetelik a megmaradt orvosságok hatástalanítását és megsemmisítését. Régebben a nyugat-európai nyugdíjas orvosok és gyógyszerészek a kórházakból összegyűjtötték, és különböző kelet-európai országokban működő, humanitárius tevékenységek kifejtő alapítványoknak küldték el az orvosságokat.
– A Filantróp Humanitárius Alapítvány a katolikus egyházhoz tartozik ugyan, de felekezeti, nemzetiségi, faji hovatartozástól függetlenül bárkit szívesen fogadunk. Többen vállaltuk, hogy a napi munkát követően önkéntes alapon dolgozunk. Elsősorban idősek járnak hozzánk, a fiataloknak talán nincs idejük, vagy inkább máshova mennek, esetleg a térítéses ellátást választják. Az alapítványnál általános orvosi vizsgálatot végzünk, tanácsot adunk, alapszolgáltatást nyújtunk. A Segítő Jobb Alapítványon keresztül lehetőség nyílt Magyarországon kezelni a betegeket, de a pénzügyi keret hiánya miatt ez a tevékenység sajnos teljesen megszűnt.
Szabadság (Kolozsvár)

A Mecénás Alapítvány átvilágítását kezdeményezheti az EMNT és az EMNP
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt fontolóra vette, hogy a Számvevőszékhez és az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályhoz fordul az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott, közpénzeket is forgató Mecénás Alapítvány tevékenységének átvilágítása céljából.
Mindezt az európai parlamenti képviselő és EMNT-elnök Tőkés László és Csomortányi István, az EMNP helyi vezetője jelentette be pénteken egy nagyváradi sajtótájékoztatón, amikor is a napokban átadott érmindszenti Ady-emlékház kapcsán felelevenítették, hogy 2002-ben az RMDSZ Bihar megyei szervezete a Mecénás Alapítvány révén „eltérítette” azt a magyar kormány által a Királyhágómelléki Református Egyházkerület számára megítélt 1,1 millió eurós támogatást, amelyből épp a költő szülőfalujába terveztek kulturális és turisztikai centrumot.
A Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő által irányított alapítvány, mint ismert, ehelyett egy 300 ezer euróra becsült, máig befejezetlen Ady-központot építtetett Nagyváradon, ám azt azóta már elcserélte a helyi önkormányzattal a Léda-házra.
Tőkés László most ismételten felszólította a pártot, hogy számoljon el a támogatással, és az ügy kapcsán arra kérte a nagyváradi római-katolikus püspökséget, hogy vizsgálja ki Fodor József vikárius szerepét a pénzek eltérítésében.
Szabó Ödön – az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke – és a katolikus egyház közötti hírhedt viszonyra Csomortányi is rámutatott, mégpedig az Erdélyi Napló című hetilapban megjelentekre hivatkozva ismertette, a képviselő egyháztanácsosi minőségében szerepet játszott abban, hogy a belvárosi kántorlakot – amelyben a lap szerint jelenleg az édesanyja lakik – az anyagi gondokkal nem küszködő váradi Szent László-plébánia még 2007-ben eladta az egyik rokonának.
A néppárti vezető a korrupciógyanús botrány kapcsán említette a közpénzes állásokat elfoglaló Szabó Ödön vagyonának nagyiramú gyarapodását is, hiszen az utóbbi években az RMDSZ-ügyvezetőnek két belvárosi lakást és több telket is sikerült megvásárolnia.
Az EMNP Bihar megyei szervezete ezért közleményében ismét felszólította Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt, tisztázza a botrányokat, ne legyen tovább „cinkosa” párttársai „vagyonszerzési, korrupciós és egyéb ügyeinek, hiszen az RMDSZ színeiben botrányt okozó politikusok nem csupán a tulipános szervezetet, de egész közösségünket járatják le”.
A Krónika megkeresésére Szabó Ödön úgy vélekedett, hogy ezt a sajtótájékoztatót nem véletlenül időzítették Kelemen Hunor csíkszeredai kampányindítójával egy napra.
„Azt gondolom, hogy az RMDSZ pozitív kampányt, a néppárt pedig mocskolódó kampányt indított. Elmondtuk, a román közösséget kell meggyőznünk, nem pedig a magyart szétrombolni. X-edjére vették elő a Mecénás-ügyet, megbélyegezték az egyházat. Többször elmondtam már, és ők is nagyon jól tudják, hogy a pénzekkel maradéktalanul elszámoltunk. Ebben a mocskolódásban nem kívánok részt venni, mi arról beszélünk inkább, ami a magyar embereket valósan érdekli” – szögezte le az RMDSZ-es képviselő.
Vásárhelyi-Nyemec Réka , Krónika (Kolozsvár)

Telítődnek az egyetemi kollégiumok
A legtöbb erdélyi egyetemi városban idén is jóval kevesebb kollégiumi helyet biztosítanak, mint ahány hallgatónak szüksége lenne lakhelyre, ehhez képest olyan megyeszékhely is van, ahol a csökkenő érdeklődés miatt továbbra is várják a diákok jelentkezését.
Noha a diákszállók elsősorban nem a kényelemről ismertek – a legtöbb helyen négy-öt személy lakik együtt egy szobában, és tucatnyian kell osztozzanak a konyhán, illetve a mellékhelyiségen –, az alacsony árak és a jó elhelyezkedés, az egyetemekhez való közelség vonzóvá teszi a bentlakásokat a hallgatóknak.
Nem emelték az árakat Kolozsváron
A kolozsvári állami egyetemek által működtetett kollégiumokban összesen mintegy 12 ezren tudnak megszállni a havi 100–280 lejes díjszabásért. A kincses városban a legtöbb diákot, körülbelül 40 ezret a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) fogadja be évről évre: az intézmény ehhez képest mindössze 5200 bentlakási helyet biztosít hallgatói számára.
A BBTE 17 diákszállójára már pénteken elkezdtek beköltözni az elsőéves hallgatók, a továbbiakban pedig a felsőbb évesek is berendezkedhetnek. A beköltöző hallgatókat eltérő körülmények várják: a legkényelmesebb a Haşdeu diáknegyedben található A2-es kollégium, ahol saját konyhával és fürdőszobával ellátott kétágyas szobák állnak a diákok rendelkezésére. A BBTE többi diákszállóján három- és ötágyas szobákat alakítottak ki, ez utóbbiakban emeletenként egy mosdót használnak a lakók, ugyanakkor mindegyik bentlakásban ingyenes internet-hozzáférést, valamint tanulószobát biztosítanak.
Valamivel kevesebben, összesen 4800-an juthatnak szálláshoz a – 20 ezer fiatal oktatását biztosító – Kolozsvári Műszaki Egyetem Hajnal és Mărăşti negyedben felépített kollégiumaiban. A felsőoktatási intézmény a BBTE-hez hasonlóan nem emelte az árakat tavalyhoz képest, így a saját fürdőszobával felszerelt négyágyas szobákban 155 lejbe, míg a kétágyasokban havi száz lejbe kerül a szállás.
A hatezer hallgatót számláló Kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem 1300, parkolóhellyel járó kollégiumi helyet biztosít havi 105–195 lejért, a felsőoktatási intézmény illetékeseinek elmondása szerint pedig a drágább, kétágyas szobákban „otthoni körülményeket” biztosítanak a diákoknak. Ugyancsak kétágyas lakrészeket alakítottak ki a képzőművészeti egyetem diákszállóján, ahol öszszesen 75 hallgató szállhat meg havi 120–170 lejért.
A magánkollégium sem olcsó
Azok a diákok, akik nem kaptak helyet az állami bentlakásokban, magándiákszállókba költözhetnek be, noha ezek esetében már drágábbak a díjszabások: az egyik Györgyfalvi lakónegyedi épületben például havi 270 és 390 lej közötti áron bérelhető szállás ugyancsak két- és négyágyas szobákban, ugyanazon feltételekért cserébe.
A harmadik alternatíva a más városból érkező fiatalok számára az albérlet, ebben az esetben viszont már mélyebben kell a zsebükbe nyúlniuk. A bérleti díjak szeptemberben 15 százalékkal emelkedtek a július–augusztusi díjszabásokhoz képest mindegyik lakónegyedben, így már egy garzonlakás is belekerülhet 180–200 euróba, egy kétszobás ingatlan bérléséért pedig 300 eurónál is többet kell fizetni az előnyösebb lakónegyedekben.
Maradtak még szabad helyek Nagyváradon
Nem foglaltak el minden bentlakási helyet a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) 180 férőhelyes Arany János Kollégiumában, ahol továbbra is várják a jelentkezőket a fennmaradt 20 ágyra. Tavaly ehhez képest túljelentkezésről számoltak be a diákszálló illetékesei. Az árak szintén nem módosultak az elmúlt tanévhez képest: a fiataloknak havonta 165 lejt kell fizetniük, ugyanakkor a napi 10 lejbe kerülő háromfogásos ebédre is elő kell fizetniük.
A nagyváradi kollégiumban két szobára jut egy mosdó, a fiúk részlegén pedig három-, míg a lányoknál két-, három- és négyágyas szobák várják a diákokat. A kollégiumban emellett mosoda, közösségi tér és edzőterem is működik, és egyetemen kívüli tevékenységet is szerveznek a lakók számára.
A szobákat vasárnap osztották el a hallgatók között: először a felsőéveseknek kellett jelentkezniük előző tanévi átlagjegyük alapján, majd az elsőévesek – ugyancsak osztályzataik szerint – választhattak a megmaradt szobák közül. A kollégium kizárólag diákokat lát vendégül, és nemcsak a PKE hallgatóit, hanem például a Nagyváradi Állami Egyetem diákjait is fogadja.
Még tart a Sapientia felújítása
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) csíkszeredai karának bentlakását még nem vehették teljes egészében birtokba a hallgatók, ugyanis javában zajlanak a szeptember elején elkezdett felújítási munkálatok, amelyeket a tervek szerint januárban fejeznek be.
Makó Zoltán, a Gazdaság- és Humántudományok Kar dékánja lapunknak elmondta: 27 négyágyas szobát már korszerűsítettek, ezekbe október 6-áig több mint száz diák költözhet be. A többi lakrész felújításával fokozatosan haladnak, a tervek szerint hetente négy szobával készülnek el. Mint kifejtette: a 2014/2015-ös tanévben 240 diákot tudnak elszállásolni, ugyanakkor megállapodást kötöttek két középiskolai bentlakással is, így a hallgatók ezekbe is beköltözhetnek majd igény szerint, bár Makó szerint erre minden bizonnyal nem lesz szükség.
A kollégiumi szobák elfoglalásánál az elsőévesek élveznek prioritást, a többi kérést pedig a hallgatói önkormányzattal kialakított kritériumrendszer alapján bírálják el. A négyágyas, külön fürdőszobával rendelkező szobáért egy diáknak havi 190 lejt kell fizetnie, emellett havonta száz lejre kell ebédjegyet vásárolnia, ez 30 lejes drágulást jelent tavalyhoz képest.
A Sapientia csíkszeredai karainak és diákszállójának is otthont adó épületet egyébként kétmillió euróból korszerűsítik: egyrészt új tantermeket és laboratóriumokat alakítanak ki, emellett beépítik a tetőteret, kicserélik a nyílászárókat és hőszigetelnek.
A Sapientia EMTE Kolozsváron is működtet egy kisebb diákszállót, amely 30 hallgató befogadására alkalmas. Az egyhavi szállás egyágyas szobában 450 lejbe, kétágyasban 390 lejbe, míg háromágyasban 340 lejbe kerül.
A Sapientia marosvásárhelyi karának hallgatói vadonatúj épületbe költözhettek be ettől a tanévtől, a koronkai kollégiumban ugyanis az utolsó simításokat végzik, de 121 diák már beköltözött. Egyelőre csak a sapientiás hallgatóké a 246 férőhelyes otthon, az első félévben ugyanis felmérik, hogy mire van igény, s ha mégsem telik be az intézmény, akkor nyitják meg a máshol tanulók előtt.
A diákok apartman és garzon típusú lakrészek közül választhatnak: előbbi esetében egy személynek 170 lejt kell fizetnie (az egész szoba 510 lej), míg az apartmanban egy ágy 130 lejbe kerül (a teljes szoba havi díjszabása 390 lej).
Túljelentkezés Temesváron
Változatos díjszabások és feltételek közül választhatnak a temesvári egyetemi hallgatók is: a bánsági megyeszékhelyen működő négy, állami felsőoktatási intézmény összesen 12 ezer kollégiumi helyet biztosít havi 65–300 lejért, az egyetemi központ ugyanakkor több mint 40 ezer diákot tart számon.
A 2700 bentlakási helyet biztosító Temesvári Nyugati Tudományegyetem tíz diákszállóban kínál szállást a fiataloknak. Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is túljelentkezés volt, így a helyet igénylők mintegy 40 százaléka kénytelen más alternatívát keresni. Az árak két éve változatlanok: a szobák nagyságától függően 65–100 lejt kell fizetniük a diákoknak.
Kétszer több diákot, összesen 5500 személyt tud befogadni a Műszaki Egyetem 16 kollégiuma, ahol rendszerint minden igénylő hallgatónak tudnak szállást biztosítani. Az elsőévesek négyágyas szobákban laknak, míg az idősebbek tanulmányi eredményüktől függően két-, három- vagy négyágyas apartmanokban.
Mintegy 4200 diáknak tud szállást biztosítani a brassói Transilvania Egyetem 13 diákszállójában, amelyekben a diákoknak 170–270 lejt kell fizetniük havonta, ez 12 százalékos drágulást jelent az előző tanévhez képest. A felsőoktatási intézményben körülbelül 20 ezer hallgató kezdi meg idén a tanévet, közülük mintegy 6500-an más megyéből érkeznek, az illetékesek tapasztalatai szerint azonban mivel egyesek az albérletet választják, a kérések nagyjából 90 százalékát teljesíteni tudják.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Vásárhelyi-Nyemec Réka, Krónika (Kolozsvár)

A nyelv az író otthona – Irodalmi lapok támogatásáról a Szárhegyi Írótáborban
Az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt Kelemen Hunor Borzonton a kilencedik Szárhegyi Írótáborban résztvevő íróknak a hétvégén.
Mint az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba, és terjesztették a képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen.
„Sokan gondolják úgy, hogy a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából, hogy semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban” – mondta Kelemen Hunor az írótáborban, ahol az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. Úgy fogalmazott, létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell, hogy a nyomtatott szó túlélje a digitalizáló világ kizárólagosságát.
„Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok?” – fogalmazott a szövetségi elnök az írótábor címét adó kulcskérdésről.
A rendezvényen harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, a Hargita Megyei Tanács támogatásával. Idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba.
Krónika (Kolozsvár)

A kolozsvári RMDSZ-frakció csalódott a polgármesteri hivatal fellebbezése miatt
Csalódását fejezi ki a kolozsvári helyi tanács RMDSZ-frakciója amiatt, hogy a polgármesteri hivatal úgy döntött, megfellebbezi a kétnyelvű várostábla kihelyezéséről szóló bírósági ítéletet. A polgármesteri hivatal péntek délelőtt iktatott fellebbezését az RMDSZ Kolozsvári Városi Tanácsi frakciója a tolerancia és a multikulturalitás létjogosultságának felülbírálásaként értelmezi - áll a frakció közleményében.
"Kolozsváron, legalábbis pillanatnyilag, minden jel arra mutat, hogy a választási év nyomása, a szavazatszerzési igyekezet győzedelmeskednek, olyan nagy horderejű közösségi célkitűzéseket sodorva veszélybe, mint az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése. Véleményünk szerint Kolozsvár nem tud jó eséllyel pályázni erre a címre, ha a mássággal szembeni elfogadás, tolerancia helyett a funari korszakra emlékeztető felhangokkal közelít a nyelvi jogok kérdéséhez" - írják még a közleményben. A közlemény kiemeli, az anyanyelv használatának kiterjesztése nemcsak politikai ügy, hanem a kolozsvári magyar közösség valós, megalapozott társadalmi igénye. Miután "a város valamennyi román nemzetiségű politikai szereplője elmulasztotta annak az esélyét, hogy európai gondolkodásról, nyitottságról tegyen tanúbizonyságot", az RMDSZ-frakció az elkövetkező időszakban tovább folytatja az újabb megoldások és a megvalósításukhoz szükséges politikai partnerségek beazonosítására irányuló törekvéseit - zárul a közlemény. (hírszerk.)
Transindex.ro

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Csökkenteni kellene a gázfogyasztást
Bemutatták hétfőn Csíkszereda energetikai stratégiáját, amely szerint 2020-ig huszonöt százalékkal kellene csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást a városban. Ezt a célt elsősorban a földgázfogyasztás csökkentésével, továbbá a távhő biomasszával való előállításával lehetne elérni.
Elkészült a megyeszékhely energetikai stratégiája, amelyet Csák László szakértő mutatott be hétfőn a megyeházán, a megyei, valamint a városi önkormányzat képviselőinek jelenlétében. Az energetikai stratégiát Hargita Megye Tanácsának Energiagazdálkodási Ügynöksége a RE-SEEties projekt, azaz az Európai Unió dél-kelet-európai transznacionális együttműködési programjának keretében készítette el. A program célja a fenntartható városi közösségek elősegítése, valamint a városok energiafogyasztásának hatékonyabbá tétele.
Nőtt az áramfogyasztás
A stratégia részeként megvizsgálták a város gazdasági környezetét, levonva azt a következtetést, hogy 2008-tól kezdve (a gazdasági világválság után) csökkent a jól működő helyi vállalkozások száma és csökkent a foglalkoztatottság. Ehhez képest jelentősen nőtt a villanyáram-fogyasztás a lakosság körében – hiszen egyre több elektronikai háztartási cikket használunk –, az ipari szektorban azonban csökkent. „Irreálisan magas Csíkszeredában a villanyáram-fogyasztás a becsült fizető népességhez képest, és ahhoz képest, hogy energiaszegénységben élünk, azaz a bevételünk több mint tíz százalékát energiafogyasztásunk kifizetésére fordítjuk” – vetette fel Csák.
Fenntartható-e a Goscom?
A megyeszékhelyen hasonló folyamatok játszódtak le a távhőszolgáltatást tekintve, mint más romániai városokban, ahol tapasztalható volt, hogy évről évre egyre kevesebb mennyiségű távhőt értékesítenek. Ennek eredményeképpen akadtak olyan települések, ahol megszüntette tevékenységét a távhőszolgáltató. A Székelyhon kérdésére, miszerint fenntartható-e ez a típusú szolgáltatás Csíkszeredában, úgy, hogy az idei fűtésidényre ötezer alá csökkent a rendszerre csatlakozott háztartások száma, Csák azt válaszolta, az optimista forgatókönyv szerint fenntartható a Goscom Rt., abban az esetben, ha átesik egy modernizálási folyamaton, szabályozhatóvá és mérhetővé téve a szolgáltatását, „úgy, hogy amikor megengedem a meleg vizes csapot, akkor tényleg meleg víz folyjon”. Számításaik szerint 2020-ig a közintézmények fele újra csatlakozik a távhőrendszerre. Csák hozzátette, akkor kell a Közüzemnek jó programmal előállni, amikor a kiskazánok élettartama, nyolc-tíz éven belül lejár. Szerinte ugyanis a nyugati országok példájából kiindulva a távhőszolgáltatás olcsóbb és biztonságosabb, mint az egyéni hőközpontok, amelyek, amellett, hogy környezetszennyezők, veszélyesek is lehetnek.
Csökkent a távhő- és nőtt a földgázfogyasztás
Azzal párhuzamosan, hogy egyre kevesebben fogyasztják a távhőt, nőtt a földgáz iránti igény, azaz évi négy százalékkal nőtt a földgázfogyasztás. „Ellentmondásos helyzet, hogy egy olyan vidéken, ahol nagy a hőigény, olyan energiával fűtünk, ami nem a mi vidékünkre jellemző, azaz földgázzal, ahelyett, hogy a nálunk megtermett erdészeti, faipari hulladékokat hasznosítanánk” – fejtegette a szakértő. A földgázfogyasztáshoz köthető a szén-dioxid-kibocsátás legnagyobb aránya a városban. A kocsik által kibocsátott káros anyag mennyisége több mint tízezer tonna, a földgázfogyasztásból származó mennyiség pedig meghaladja az 55 ezer tonnát évente. A háztartásokban lévő kis kazánok pedig 31 százalékban járulnak hozzá a fent említett 55 ezer tonnányi szén-dioxid-kibocsátáshoz. „A legfontosabb teendők az elkövetkező években a földgázfogyasztás csökkentésével kapcsolatosak” – szögezte le Csák.
Akcióterv kidolgozása
A szakemberek elképzelése, hogy 2020-ig 25 százalékkal kell csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást a városban. Ehhez a várt eredményhez járulhatnának hozzá az épületek tetőzetére szerelt napelemek, a gépjárműhasználat csökkentése, intelligens közvilágítási rendszer kiépítése, és a legjobban a távhőrendszer modernizálásával lehet energiahatékonyságot elérni. A stratégia akciótervét további javaslatok beépítésével véglegesítik, majd a csíkszeredai önkormányzat képviselő-testülete dönt arról, hogy elfogadja-e, vagy sem ezt az energetikai stratégiát.
Barabás Hajna, Székelyhon.ro

Magyar orvosképzés: Strasbourgig is elmennek
Akár az Emberi Jogok Európai Bíróságához is elmennek a MOGYE-nek a magyarokra nézve diszkriminatív illegális chartája ügyében, amennyiben Romániában elveszítenék a pereket – nyilatkozta Kincses Előd ügyvéd.
Jelenleg két per van folyamatban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet (MOGYE) érintően a bukaresti táblabíróságon. Az RMOGYKE és az RMDSZ az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (ODT) fordult, mert úgy vélték, a charta diszkriminatív a magyarokra nézve. Miután az ODT etnikai szavazással – a románok ellene, a magyarok mellette – nem adott nekik igazat, bíróságon fellebbeztek a döntés ellen (Kincses szerint miután az RMDSZ kormányra került, már nem képviseltette magát a perben).
Ebben az ügyben a bukaresti táblabíróság szeptember 19-én úgy döntött, hogy szünetelteti, míg a másikban végleges döntés születik. A „másik” per tárgya, hogy az RMOGYKE és az MMDSZ kérte az ODT-t, hogy állapítsa meg: a Romániai Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Bizottságnak (ARACIS) sztenderdje törvénytelen. Az ARACIS szerint a magyar nyelvet nem lehet használni a klinikai gyakorlatoknál, csak az elméleti oktatás során.
„Ezt a sztenderdet a MOGYE chartájában kiterjesztették a teljes gyakorlati képzésre. Csakhogy a jog értelmében az ARACIS szabályozása nem is létezik, hiszen létrejöttéhez szükséges a tanügyminisztérium jóváhagyása és meg kell jelennie kormányhatározatban. Ezek közül egyik feltétel sem teljesült. Ráadásul a sztenderdet az új felsőoktatási törvény előtt tették közzé a honlapon, tehát a jogszabály felülírta” – mondta szeptember 29-én Kincses Előd, hozzátéve, hogy az ügy három hónapja a legfelső ítélőtáblán van, de még nem tűzték ki a tárgyalás időpontját.
Azt is elmondta, hogy a napokban fény derült arra, hogy a MOGYE illegális chartáját magyar bíró szavazata „mentette meg”. „Kézhez vettem a 2014. április 23-án lezárult per iratát, amelyet az RMDSZ, az MMDSZ, az EMNT, az EMNP és az MPP indított a MOGYE kétharmados román többségű szenátusa által elfogadott charta ellen, azért, mert sérti a tanügyi törvényt. A Tanka Attila, Andreea Ciucă és Mona Baciu által alkotott bírói testület három hét gondolkodási idő után elutasította a panaszt, ezért a charta jogerőre emelkedett. Ezt eddig is tudtuk, de a periratból most derült ki, hogy Mona Baciu különvéleményt fogalmazott meg, és leszögezte: a chartából ki kell venni a diszkriminatív ARACIS-sztenderdet és az ezen alapuló 46. szakaszt. Mona Baciu szerint a meg nem semmisítés sérti Románia alkotmányát, ezért módosítani kell a chartát” – ismertette az ügyvéd.
Elmondta, a különvéleményt átnyújtja a MOGYE magyar tagozata képviselőinek, valamint leteszi mindkét bukaresti perhez is. „Ez komoly vonatkozási alap lehet a továbbiakban, és bízom abban, hogy megfelelő döntés fog születni. Ha mégis elveszítenénk mindkét pert, akkor az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulunk, és ott kizárt, hogy ne legyen sikerünk” – fogalmazott az ügyvéd.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro

Szólt a magyar nóta
Negyedik alkalommal tartottak Még szól a magyar nóta címmel nótaéneklési versenyt vasárnap délután Gyimesközéplokon.
A Magyarnóta Társulat és Gyimesközéplok Polgármesteri Hivatala által szervezett vetélkedőn a gyimesközéploki kultúrotthonban 25-75 év közötti versenyzők mutatták meg énektudásukat egy hallgatót és egy csárdást énekelve.
A Székelyföld minden területéről érkezett versenyzők közül az Antal Tibor, Fülöp Zoltán és Páll Csilla alkotta zsűri az első díjat a csíkdánfalvi Vízi Lászlónak, a másodikat a bögözi Csomor Józsefnek, a harmadikat a csíkrákosi Fodor Erzsébetnek ítélte oda.
A zsűridíjra a szentegyházi Konrád Imre szolgált rá, különdíjban részesült Csilip Edit Csíkszeredából és Dobos Zsolt Csíkdánfalváról – tudtuk meg György Mónika ötletgazdától és főszervezőtől. Az Erdélyben egyedülálló verseny célja a magyar nótakincs megismerése, a dalkultúra fejlesztése, bemutatása.
Péter Beáta, Székelyhon.ro

Kincses: nem létező szabályt alkalmaz a MOGYE
Elutasította a marosvásárhelyi táblabíróság az RMOGYKE, az EMNT, az EMNP, az MPP és az RMDSZ fellebbezését, amellyel a magyar szervezetek megtámadták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) chartájának törvényességét.
Kincses Előd ügyvéd hétfői marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján számolt be a per részleteiről. Eszerint a táblabíróság ítélőtanácsa többségi szavazással hozta meg a döntést, Mona Baciu bírónő pedig különvéleményt jelentett be.
A különvéleményben a bírónő azt fejtette ki, hogy az egyetemi charta 46-ik szakaszából törölni kell azt a rendelkezést, amely szerint az egyetemi akkreditációs hatóság (ARACIS) előirásainak megfelelően a klinikai gyakorlatok csak román nyelven folytathatóak.
Kincses elmondta , a rendelkezést a charta kiterjeszti és alkalmazza minden olyan tevékenységre, ami nem az elméleti oktatás része. Ez a rendelkezés a bírónő szerint sérti az alkotmányt, a tanügyi törvényt, a különböző vonatkozó európai uniós emberjogi dokumentumokat is.
Az ügyvéd emlékeztetett: Bukarestben a legfelsőbb bíróságnak ítéletet hoznia abban a perben, amit az RMOGYKE és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség indított a bukaresti táblabíróságon az ARACIS-előírás törvénytelenségének a megállapítására. Kincses szerint a per tárgyalásán kiderült, hogy ez a bizonyos előírás, ami mögé MOGYE szenátusának a román kétharmada elbújik, nem létezik. "Mert ahhoz, hogy egy ilyen előírás érvényes legyen, jóvá kell hagynia a tanügyminisztériumnak, kormányhatározatba kell foglalni. Az ARACIS jogi képviselője is elismerte a tárgyaláson, hogy ilyesmi nem létezik" – magyarázta az ügyvéd.
Kincses szerint tehát egy nemlétező szabályt alkalmaztak azért, hogy Marosvásárhelyen nehogy betartsák a tanügyi törvénynek a kisebbségi oktatásra vonatkozó rendelkezéseit. A törvénytelen előírás ellen már három hónapja benyújtotta fellebbezését a MMDSZ és az RMOGYKE, de még mindig nincsen kitűzve a tárgyalás időpontja.
Antal Erika, maszol.ro

A székelyek autonómiatörekvésének továbbra is szüksége van Magyarország támogatására
Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az RMDSZ által meghirdetett „közvita” Székelyföld autonómiájáról eleve rossz irányba indult. Román értelmiségieknek a magyar kormányt és Magyarországot bíráló kérdéseire válaszolva Kelemen Hunor azt állította, hogy az RMDSZ ellenében Budapestről hoztak létre két pártot, majd azt, hogy sokszor felrótták neki a magyar kormányok, hogy az RMDSZ nem fogad el Budapestről „gyámságot”. Ez a megközelítés rossz, megtévesztő, valótlanságokat tartalmaz, és ellentétes a romániai magyarság, ezen belül a székelyek érdekeivel és gondolkodásával.
A román közvélemény felé az igazat, és csakis az igazat szabad közvetíteni ebben a kérdésben is.
Ennek megfelelően újra és újra ki kell mondani, és meg kell értetni többségi honfitársainkkal, hogy a romániai magyarság, beleértve a székelyeket, a magyar nemzet szerves részének tekinti önmagát, eleven és erős kapcsolata Magyarországgal létfontosságú számára. Ez nemcsak kulturális, nyelvi, nemzeti kötelék. Tudomásul kell venni, hogy századok során kialakult rokoni szálak szétvághatatlan szövedéke nyúlik át az országhatáron, hisz még a kommunista diktatúra idején is erdélyi magyarok ezrei mentették családjukat, gyermekeiket az anyaországba.
El kell újra és újra mondani, és tudatosítani kell a román közvéleményben, hogy a fentiek figyelembevételével igényeljük a stabil, jószomszédi viszonyt Magyarország és Románia között, hiszen ez a természetes, és ez felel meg a két ország között megkötött államközi szerződésnek is, a két ország érdekeinek, és Magyarország kormánya 2010 óta mindent meg is tett ennek érdekében.
Elszomorító mulasztása ugyanakkor az RMDSZ elnökének, hogy szó nélkül hagyta a Magyarország alkotmányát ért kritikát, és nem mondta ki, hogy igen, a mi érdekünk és igényünk is volt, hogy ebbe bekerüljön: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.”
Magyarország kormánya alkotmányos kötelességének és a mi természetes, nemzeti szolidaritásból fakadó igényünknek megfelelően támogat bennünket, támogatja az általunk megfogalmazott célokat, támogatja az adófizető polgárok hozzájárulásából gyermekeink anyanyelvű oktatását, az egyetemi oktatást is beleértve. Ez a politika, ez a támogatás kapta meg a magyar választópolgárok kétharmados bizalmát! Erről nem volna szabad megfeledkeznie soha egyetlen erdélyi magyar politikusnak sem, aki minket képviselni akar!
Elszomorító mulasztása az RMDSZ elnökének, hogy a magyar alkotmányt ért vád kapcsán nem mondta el, ez az alkotmány Magyarországot független, demokratikus jogállamként határozza meg, és ez a meghatározás nem kínál olyan antidemokratikus, jogsértő értelmezési lehetőségeket, mint Románia alkotmányának első szakasza. A tisztesség megkívánta volna, hogy elmondja: Magyarország alkotmánya a nemzetiségeket a magyar politikai közösség részeinek és államalkotó tényezőknek tekinti.
Rendkívül káros és visszatetsző a románok szimpátiáját és megértését Magyarország és a magyar kormány igazságtalan, méltánytalan és hamis elmarasztalásának válasz nélkül hagyásával, vagy éppenséggel azokkal egyetértő utalásokkal keresni.
Kelemen Hunornak természetesen joga és lehetősége bármit mondani, vagy jóváhagyni, de fontos leszögezni: a romániai magyarok elsöprő többsége nem osztja az RMDSZ elnökének nyíltan felvállalt, liberális elkötelezettségét. Az erdélyi magyarok legmegbízhatóbb intézményei a magyar történelmi egyházak. Hisszük és valljuk, hogy nem a liberális demokrácia az irányadó a mi életünkben, hanem a Szentírás, Kálvin János tanítása, a római-katolikus egyház társadalmi tanítása, az unitárius Dávid Ferencnek a vallás- és lelkiismereti szabadságot előmozdító szellemi hagyatéka.
A székelyek autonómiatörekvésének továbbra is szüksége van Magyarország támogatására. Az anyaország aktív szerepvállalása ebben a kérdésben nem kockázat, és nem veszélyforrás, hanem a kölcsönös bizalom kiépítésének és ezen keresztül a sikernek elengedhetetlen előfeltétele. Hiszen nyilvánvaló, hogy Székelyföld autonómiája csakis a Magyarország és Románia közti jószomszédi viszony és a kölcsönös bizalom légkörében teremthető meg, erre egyértelmű, világos példa Ausztria szerepvállalása Dél-Tirol autonómiájának kivívásában.
Végül hadd jegyezzük meg, az RMDSZ ellenzékét nem a budapesti kormány hozta létre, hanem az RMDSZ elhibázott politizálása, az autonómia ügyének fel nem vállalása, majd annak a színleg vállalása, kampánycélokból és olyan rossz, kártékony üzenetekkel, mint amilyenek ezek a legutóbbiak is.
Izsák Balázs
a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma

Megkezdődött az autonómiatervezet közvitája
Semmit sem venne el a románoktól Székelyföld autonómiája vagy a kulturális autonómia kerettörvénye: ezekkel az erdélyi magyarság csak identitása megőrzésének feltételeit próbálja megteremteni, nem erőszakkal, hanem ésszerű párbeszéd útján – hangoztatta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke azon a bukaresti fórumon, amellyel tegnap megkezdődött a szövetség által kezdeményezett közvita az RMDSZ autonómiatervezetéről.
A bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Egyetemen rendezett, Az én Romániám politikai tabuktól mentes erős ország című fórumon Kelemen Hunor kettős minőségben, államfőjelöltként és a székelyföldi autonómiastatútum előterjesztőjeként válaszolt az érdeklődők kérdéseire. A csaknem háromórás fórumon a hazai médiában leggyakrabban szereplő politikai elemzők többsége jelen volt, többen kifejtették véleményüket, illetve tettek fel kérdéseket. A fórum meghívott előadóinak egyike, Emil Hurezeanu politikai elemző, a Szabad Európa Rádió korábbi munkatársa aggodalmának adott hangot, hogy az RMDSZ autonómiatervezetét éppen a skót elszakadási népszavazás napján tette közzé. Szerinte az ukrajnai fegyveres konfliktusok, a skót és katalán függetlenségi törekvések közepette nehéz elhitetni, hogy a Székelyföld autonómiaigénye nem szakadár kezdeményezés. Az elemző erre hivatkozva visszafogottságra és óvatosságra intette az RMDSZ-t, azt állítva, hogy a románság hálás lenne azért, ha egy ilyen feszült helyzetben a magyar kisebbség önmérsékletet tanúsítana.
A másik meghívott újságíró, Luca Niculescu, a francia közszolgálati rádió román részlegének főszerkesztője megkérdőjelezte, hogy a magyar–román viszonyt terhelő tabukat és előítéleteket fel lehet számolni. Azt azonban – a későbbi felszólalókkal egyetértésben – a jogállamiság megsértésének nevezte, hogy a Legfelsőbb Bírói Tanács be akarta tiltani a közvitát a Székelyföld autonómiájáról, alkotmányellenesnek minősítve azt.
A moderátori szerepre vállalkozó Cristian Pârvulescu politológus, a politikatudományi kar dékánja rámutatott: semmilyen közvita nem lehet alkotmányellenes, Romániának pedig érdemes fontolóra vennie, hogy az egységes nemzetállami forma helyett nem lenne-e jobb visszatérnie föderalista gyökereihez. Emlékeztetett: a Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülése révén kialakult román királyság szövetségi állam volt, a Nagyromániát megalapozó 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés pedig olyan autonómiát ígért Erdély kisebbségeinek, amely nagyon jól összeegyeztethető a föderális államformával.
Dan Tapalagă, a jobboldali Hotnews hírportál elemzője azt firtatta, mit keres még az RMDSZ a szociáldemokrata Victor Ponta kormányában, amikor az gyakorlatilag „ajtót mutatott” az RMDSZ-nek a autonómiatervezet közzététele után, és a románok nemzeti büszkeségére építi választási kampányát. Kelemen Hunor válaszában rámutatott, a jobboldali ellenzék is autonómiaellenes nyilatkozatokat tett, de az RMDSZ nem is akarja „megnehezíteni” a román politikusok életét azzal, hogy az autonómiához kér támogatást, amíg nem sikerül a társadalomban jelen lévő zsigeri ellenkezés legalább egy részét megváltoztatni.
Gabriel Andreescu ismert emberi jogi aktivista azt javasolta, hogy az RMDSZ ne ragaszkodjék a létező európai modellekhez, hanem újító szellemiséggel arra alapozza autonómiastatútumát, ami megkülönbözteti a székelység helyzetét más közösségekétől.
Kelemen Hunor az alkotmánymódosító elképzeléseit firtató kérdésekre válaszolva azt mondta: új alaptörvényre van szükség, de azt csak egy olyan parlament dolgozhatja ki, amelyet a 2016-os választásokon felhatalmaznak erre. Egy másik kérdésre válaszolva az RMDSZ elnöke rámutatott: a maga részéről a liberális demokrácia híve, de ez nem befolyásolja a magyar kormányhoz fűződő kapcsolatát. Hozzátette: az autonómiatervezetről sem konzultált Orbán Viktor miniszterelnökkel. Az RMDSZ korrekt partneri, nem pedig valamiféle gyámsági viszonyt ápol a mindenkori magyar kormánnyal – magyarázta.
A szeptember 18-án közzétett autonómiatervezetről az RMDSZ más hazai egyetemeken is szervez fórumot. Kelemen Hunor azt ígérte, hogy a közvitát a választási kampány után is folytatják.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tanévnyitó a helyi egyetemen (Sepsiszentgyörgy)
Legyetek nyitottak, tanuljatok, kutassatok, kössetek barátságokat és fejlesszétek személyiségeteket – köszöntötte az elsőéves hallgatókat Laura Olteanu igazgató tegnap a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának tanévnyitóján. Október 1-jétől az alapképzésben százkilenc, a mesterin huszonnyolc gólya kezdi meg tanulmányait, velük együtt háromszázötven fiatalt képez a tizenhét főállású és húsz bedolgozó tanár.
A tizenhét esztendeje főiskolaként indult helyi felsőfokú oktatási intézmény 2005-ben nyerte el a kihelyezett tagozat státuszt, akkor, amikor a hallgatók száma meghaladta az ezret. Azóta a létszám folyamatosan csökkent, új szakok indításával sem sikerült megtartani a korábbi hallgatói számot. Jelenleg kétszázhúszan tanulnak a közgazdasági kar három szakán (kereskedelem, turizmus és szolgáltatások gazdaságtana, vállalatgazdaság, marketing), huszonketten az idén indult környezettudományok szakon, negyvenhatan a környezetmérnöki II. és III. évén, valamint hatvannyolcan a közigazgatási szakon.
A megnyitóünnepélyen Laura Olteanu igazgató hangsúlyozta, igaz, hogy a sepsiszentgyörgyi tagozaton nem sikerült növelni a hallgatói létszámot, idén hasonló a jelentkezők aránya a tavalyihoz, de ez általános jelenség az egész országban, ami részben a sikertelenül érettségizők nagy számának köszönhető. Fosztó Mónika, a közigazgatási kar magyar vonalának felelőse arra hívta fel az elsőévesek figyelmét, hogy tanuljanak idegen nyelveket, Sebastian Cucu megyei kormánymegbízott-helyettes a tanulás mellett az egyéni személyiségfejlesztést tartja fontosnak, Cziprián-Kovács Loránd, a közigazgatási szak tanára hisz abban, hogy a meglazult tanulási kedv, a szabályok mellőzése megfordítható, Bartalis Ildikó, a környezetmérnöki kar irányítója pedig azt hangsúlyozta, a döntéseket mi mindannyian hozzuk meg egy élhetőbb és tisztább jövőért. Czimbalmos-Kozma Csaba városgondnok szerint az a tény, hogy a fiatalok egy része itthon akar tanulni, azt jelenti, „itthon, körülöttünk és talán értünk is tervezik jövőjüket. A szülőknek, tanároknak, a vidék minden polgárának és intézményének az a feladata, hogy a mai diákok itthonmaradásának, hazatelepülésének a feltételeit kialakítsák, biztosítsák, mert a maroktelefonnal, skype-on vagy repülő segítségével ápolt családi, rokoni, baráti kapcsolatok nem igaziak és teljesek, az ilyen esetekben nagyon sokszor mindenik fél visszafordíthatatlanul sérül és károsul.” Az elsőéveseket köszöntötték a nagyobb hallgatók, a tanévnyitón rövid zenei műsorral közreműködött Sebestyén-Lázár Enikő és Szilágyi Zsolt Herbert.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új igazgató Kézdivásárhelyen
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézetének kézdivásárhelyi tagozata tegnap délután a Bod Péter Tanítóképző Nagy Béla Dokumentációs és Információs Központjában tartotta tizenhatodik tanévnyitóját.
Dr. Szántó Bíborka megbízott tanulmányi igazgató elmondta: tizenhat elsőéves és a három nappali évfolyamon negyvenhét egyetemi hallgató kezdi meg az új tanévet, pár hallgatóval kevesebbel, mint az előző esztendőkben. Ezt követően Füzi Annamária harmadéves hallgató Máté Angi Volt egyszer egy ösvény című meséjét olvasta fel, majd Bimbó Zita végzős hallgató köszöntötte a gólyákat. A megyei tanfelügyelőség üdvözletét Kocsis Annamária szakfelügyelő tolmácsolta, végezetül Kész Ildikó, a Manócska Napközi Otthon igazgatója köszöntője hangzott el. (Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tehetséggondozás Székelyföldön
„Népünk lelkében mindig rejtőznek olyan drága kincsek (...), amelyek biztató távlatokat nyitnak egy örömteljesebb, szebb és dicsőségesebb jövő felé” – ez a Csutak Vilmos-idézet volt a mottója a múlt szombaton Marosvásárhelyen a Sapientia aulájában tartott első székelyföldi tehetségnapnak.
A rendezvény célja a székelyföldi tehetségek és mentoraik bemutatása, illetve társadalmi elismertetése volt, és a Nemzeti Tehetség Program magyarországi képviselői, szülők és pedagógusok, intézményvezetők, tehetségpontok képviselői, támogatók, civil szervezeti képviselők jelenlétében zajlott. A szervező Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács ez alkalommal Csutak Vilmos-díjakat adott át a tehetséggondozásban kiváló eredményeket elért szakembereknek: Tulit Ilona magyar szakos tanárnak, tankönyvszerkesztőnek Sepsiszentgyörgyről, valamint Székely Zoltán fizika szakos tanárnak, a Fizikavalkád megyei szintű fizikaverseny kezdeményezőjének és szervezőjének Székelyudvarhelyről. Az eseményen fellépett a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum Szőts Dániel vezette kórusa, amely ellenben keserű szájízzel tért haza Marosvásárhelyről, mert a rendezvény után a színház előtti téren elénekelt magyar, román és angol dalok miatt a karnagyot a helyi rendőrségre kísérték és megbüntették, mert az utcai fellépésre nem kértek engedélyt. Szőts Dániel tegnap kifizette a százlejes büntetést, lapunk érdeklődésére pedig azt mondta, nem tartja túlkapásnak a hatóság fellépését, ha ott az a szabály, hogy az utcán nem lehet énekelni engedély nélkül, akkor azt be kell tartani.
Ferencz Csaba, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)