Megszüntetné az egyházak állami finanszírozását
Megszüntetné az egyházak állami támogatását Romániában Remus Cernea szociáldemokrata parlamenti képviselő, de élénk közvitát kiváltó törvénykezdeményezése nem élvezi a kormánykoalíció támogatását – írta kedden a Jurnalul Naţional.
Cernea működő európai példákra hivatkozva azt javasolta, hogy – költségvetési támogatás helyett – az adófizetők rendelkezhessenek arról, mely egyházat támogatják adójuk egy százalékával. A kezdeményező szerint ez a rendszer kivonná az egyházakat a politikai befolyás alól és kiszámíthatóbbá tenné bevételeiket.
„Nem értek egyet ezzel. Ez az ő kezdeményezése: nem élvezi az USL támogatását\" – idézte Victor Ponta miniszterelnököt a Jurnalul Naţional.
A Román Ortodox Egyház (BOR) is elutasította a törvénykezdeményezést, arra hivatkozva, hogy a költségvetési támogatás nem könyöradomány, hanem az egyház társadalmi szerepének elismerése, ami azt követően vált szükségessé, hogy Alexandru Ioan Cuza fejedelem 1863-ban államosította az egyházi vagyon jelentős részét.
A jobboldali Hotnews.ro portálon megjelent közleményében a BOR rámutatott, hogy az állam a költségvetés „alig 0,2 százalékával\" (nagyságrendileg 100 millió eurónyi összeggel) támogatja az egyházakat, ami az ortodoxok esetében az egyház több mint 14 ezer papjának és 17 ezer világi alkalmazottjának a fizetésére sem elég. Románia lakosságának több mint 85 százaléka ortodoxnak vallotta magát a 2011-es népszámláláson.
A képviselői indítványt elsőként megszellőztető független Gândul című lap jegyzetírója szerint az ortodox egyház az egyik legjövedelmezőbb vállalkozása az országnak, amelynek 2011-es 6,6 millió eurós nyeresége meghaladta a McDonalds vagy az aszfaltkirályok profitját. Andrei Luca Popescu azt írja, hogy Romániában nem templomokat, hanem kórházakat és iskolákat zárnak be, és nem autópályák, hanem katedrálisok épülnek. A szerző úgy véli, nem a BOR, hanem a politikusok szorulnak rá arra, hogy a költségvetés is támogassa az egyházat egy olyan országban, ahol „szavazóik milliói vetnek keresztet minden templom előtt, pedig legfeljebb ünnepi alkalmakon lépik át a küszöbüket\".
A egyház és az állam összefonódása ellen következetesen tiltakozó, környezetvédő mozgalmakban tevékenykedő Remus Cernea, Victor Ponta miniszterelnök korábbi tanácsadója decemberben az USL jelöltjeként szerzett parlamenti mandátumot.
MTI
Nyugati Jelen (Arad).

Kelemen Hunor: javult az RMDSZ és a Fidesz viszonya
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Fidesz javuló viszonyáról beszélt a liberális beállítottságú román Adevarul című lapnak a határon túli magyar szervezet elnöke. Az interjú csütörtökön jelent meg.
Kelemen Hunor azt mondta, hogy most sokkal jobb a kapcsolat a két párt között, mint egy-két évvel ezelőtt. A politikus ezt az RMDSZ erdélyi támogatottságával magyarázta.
„A decemberi választások után Orbán Viktor gyorsan megértette, mit mondanak a számok, és azt, hogy a riválisainknak nem sikerült kilökniük minket a parlamentből. Többször találkoztunk Orbán Viktorral, legutóbb néhány hete, és az volt a benyomásom: a számok beszélnek. A barátságok megmaradnak, nem tűnnek el, de pragmatikus politikus lévén, úgy vélem, más következtetésre jutott, mint egy évvel ezelőtt" – mondta az RMDSZ vezetője.
Hozzátette: tavaly Orbán Viktor már a helyhatósági választásokon láthatta, milyen támogatottsága van a másik két erdélyi magyar pártnak, és ezért a parlamenti választási kampány idején „nem bocsátkozott olyan kalandokba, mint nyáron, amikor a Fidesz politikusai erős kampányt folytattak az RMDSZ ellen az egész Székelyföldön".
Arra a felvetésre, hogy vajon a Fidesznek érdeke-e a „nemzeti kérdést" elővennie Erdélyben a magyarországi választások előtt, az RMDSZ elnöke úgy vélekedett: ez nem segítené semmivel a Fideszt. „Egy-két, legfeljebb három mandátum múlik az összes külhoni szavazaton: nem ez a tét, nem ezen múlik a különbség. Túl kockázatos kaland lenne, és nem érné meg. Nem hiszek olyan forgatókönyvben, hogy Magyarország általános konfliktusba bocsátkozna Romániával, a románokkal a választások miatt" – fejtegette Kelemen Hunor, hozzátéve, hogy ilyesmiben csak politikai kalandorok érdekeltek.
MTI
Erdély.ma.

Csíkszentmiklós, a szokások örök őrzője
Első írásos említésének 680. évfordulóját ünnepli vasárnap a csíkszentmiklósi faluközösség. A közigazgatásilag Csíkszépvízhez tartozó településen egyházi méltóságok és világi elöljárók tartanak beszédeket, ugyanakkor a régmúlt időktől napjainkig tartó időszakot neves előadók idézik fel az érdeklődőknek.
A Szent Miklós püspök tiszteletére szentelt templomáról elnevezett település valamikor a 12. század végén vagy a 13. század elején alakulhatott, egyházközségéről az első hiteles feljegyzést – mely egy Stephanus (István) nevű papot említ, aki 1333-ban egy garast fizetett a tizedszedőknek – a pápai tizedjegyzékben találjuk. A középkortól egészen a 19. század végéig három falunak – Csíkszépvíz, Csíkborzsova és Csíkszentmiklós – a közös temploma a szentmiklósi, az 1992-ben megrepedt, műemlékként őrzött harangját 1689-ben öntötte Boltosch István brassói harangöntő.
A rohamos fejlődés és a hagyományőrzés útján
A jellegzetesen három településszerkezeti alapegységből – Alszeg, Középszeg, Felszeg – álló falu az új évezred hajnalától kezdve látványos fejlődésen ment keresztül, amihez Ferencz Tibor községvezető mellett a falu lakosságának támogatására is nagy szükség volt. A kitartó szervezés és együttműködés gyümölcseként épült ki a gáz- és vízvezetékrendszer, lépett működésbe a csatornarendszer, korszerűsítették a közvilágítást, leaszfaltozták az utakat és tatarozták a középületeket.
A modern élet alapjait megteremtő infrastrukturális beruházások és a falu összképének nagyfokú javítása a fiatalok itthon tartására, valamint a kulturális életre és a hagyományőrzésre is rendkívül pozitív hatással volt. Utóbbi egyik legékesebb példája a másfél éve önkormányzati és közbirtokossági összefogással 41 ezer lejért megvásárolt, Lakatos István helybéli tanár segítségével újjáépített, majd berendezett, mintegy százéves csíki székely ház, amelyben néprajzi gyűjtemény mellett értékes okiratok, tárgyak és fényképek is helyet kaptak – sőt a téli hónapoktól egészen a mezőgazdasági munkálatok megkezdéséig fonó-szövő szakkör működik benne. A tájház hűen illusztrálja az elődök életvitelét, szokásait és mindennapjait.
A csíkszentmiklósi közbirtokosság a tájház szomszédságában a közelmúltban egy harmincas évekbeli épületet modernizálva alakította ki új székhelyét. A múzeumként működő tájház udvarán jelenleg egy gazdasági melléképület is tatarozásra vár, ahol a közbirtokosság egy turisztikai központot kíván kialakítani.
Csíkszentmiklós napjainkban
Az ezeregyszáz fős létszámot közel száz éve rendíthetetlenül tartó település szokásainak kommunizmus alatti megtartásában nagy szerepük volt mindazon helybéli pedagógusoknak, akik a kötelező kultúrműsorokba, politikai töltetű ifjúsági tevékenységekbe ügyesen „belopták” a néphagyományokat, megszakítás nélkül adva így át azokat az egymást követő generációknak – tudtuk meg Lakatos István tanártól. Ennek is köszönhető, hogy a rendszerváltás után újjáalakult a cserkészcsapat, és létrejött az ifjúsági szervezet, mely több, fiatalokat és idősebbeket egyaránt megmozgató rendezvénye mellett az elődök tiszteletére és szokásaik átörökítésére is kiemelt figyelmet szentel.
A csíkszentmiklósiak nagy részének megélhetési alapjait a mezőgazdaság és az állattartás biztosítja, noha az utóbbi tíz évben jelentősen – közel a felére – csökkent a faluban tartott tehenek száma. Ezzel szemben növekedett a juh-, sőt a kecskeállomány is, míg a disznók száma stagnál. A munkahelyek számát tekintve a kisboltok és a fafeldolgozó üzemek is előkelő helyen állnak, de sok fiatal – igaz, csak ideiglenesen – külföldre, leginkább Nyugat-Európába utazik szerencsét próbálni. A véglegesen elvándorlók száma minimális, a néhány hónapot, esetleg évet távolban töltők többnyire visszatérnek, megtakarításaikat a faluban – gyakran mezőgazdasági gépekbe, felszerelésekbe, megművelhető földterületekbe – fektetve be. Lakatos István szerint inkább az okoz problémát, hogy nincs szaporulat, mivel a családok általában egy, legfeljebb két gyereket vállalnak.
Az 1880-ban épített helyi általános iskolába és az óvodába összesen száznegyvenöt gyerek jár – igaz, ebbe beletartoznak a csíkborzsovaiak is. A vallásos nevelésben részesülő ifjoncok Gergely Géza esperes-plébános odaadó segítsége és terelgetése jóvoltából olyan szoros közösséget alkotnak, amelyben főszerep jut a tisztességre, szülők iránti tiszteletre és szeretetre tanításnak. Bár több nagyobb cigány család is él a helységben – összlétszámuk hetven körülire tehető –, jelenlétük nem okoz mindennapos problémát. A „kritikus periódust” inkább a mezőgazdasági betakarítások időszaka jelenti, amikor előszeretettel dézsmálják a termést.
„Csíkszentmiklós jövőjét a gyereklétszám csökkenése vagy növekedése határozza majd meg. Híresek vagyunk szorgalmunkról, de a falu további fejlődéséhez a házak megszépülésén és korszerű földművelő gépeken kívül elsősorban nagyszámú utódra van szükség” – vonta le a következtetést a szülőfalujáról monográfiát is írt Lakatos István.
Ünnepi emlékezés
Vasárnap délben a csíkszentmiklósi műemléktemplomban a Tamás József segédpüspök által celebrált szentmisével veszi kezdetét az évfordulóra szervezett rendhagyó program. A rendezvény este hét órától a kultúrotthonban folytatódik, ahol az ünnepi beszédek sorát Ferencz Tibor, Csíkszépvíz polgármestere nyitja, majd Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja és Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának köszöntője következik. Az eseményen jelen lesz Tánczos Barna szenátor és Korodi Attila parlamenti képviselő.
A világi elöljárók után az elmúlt évszázadok kiemelkedő egyházi és falutörténeti eseményeit eleveníti fel Gergely Géza esperes-plébános, Ambrus Tünde író, Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója és Lakatos István tanár. Az előadókat a Bíró Zsolt kántor vezetésével színpadra álló csíkborzsovai férfikórus műsora, a csíkszentmiklósi általános iskola diákjainak irodalmi összeállítása, valamint a csíkszentmiklósi és csíkszépvízi néptánccsoportok fellépése követi. A kivételes évfordulóra nagy szeretettel várják mind a község, mind a környező falvak lakóit.
Pinti Attila
Székelyhon.ro.

Ady, a bukarestiek családias iskolája
198 éves a fővárosi magyar tannyelvű oktatás
Volt már 9-es számú Elméleti Líceum, 5-ös számú Matematika-Fizika Líceum, a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb korszakában pedig – amikor vegyes, román–magyar évfolyamok létrehozására kényszerítették –, a 33-as számú Ipari Líceum nevet is viselte Bukarest egyetlen magyar nyelvű oktatási intézménye. Az Ady Endre Elméleti Líceum folyosóin ma több száz magyar diák zsivaja hallatszik.
A fő céljaként az identitásmegőrző kultúratámogatást meghatározó iskolában mindig arra törekedtek, hogy Bukarest valamennyi magyar gyermeke számára biztosítani tudják az anyanyelvi óvodai és iskolai oktatáshoz való hozzáférést. Ezért aztán az intézmény befogadóképességét is növelni kellett, 2007-ben kormánypénzből elkezdődött az iskola bentlakásának építése, de pénzhiány miatt még a belső szerkezet befejezése előtt leálltak a munkálatok. „Volt egy időszak amikor gyimesi csángó diákjaink is voltak. A vidéki gyerekekre gondolva fogtunk bővítési munkába, hogy közel tudjuk őket tartani, amíg megszokják a bukaresti életet. Ha a líceum után egyetemre mentek volna, továbbra is szállást biztosítottunk volna nekik” – tájékoztat Bejan Ibolya, az iskola igazgatónője (képünkön). A projektre még a sportpályát is rááldozták. „Ez a bentlakás a legnagyobb álmunk, hisz így tudnánk növelni a gyermekek számát. Mint minden szórvány magyar oktatási intézménynek, nekünk is szükségünk lenne erre” – teszi hozzá. Az 1992-től önálló vált tanintézet épületét amúgy folyamatosan tatarozzák: 2003-ra a teljes épületet megerősítették, földrengésbiztossá tették. Saját forrásból biztosították a földgáz bekötését az óvodai konyhába, kicserélték a nyílászárókat. A feltámadás, az újjászületés évei voltak ezek, hiszen korábban nem bántak túl kegyesen az iskolával.
Nehéz múlt, biztató jövő
Sötét korszak volt az 1985-1990-es időszak, nem is szeretnek róla beszélni. Azért fel-fel idézik, ahogyan röviddel a rendszerváltás után az 1815-ben felekezeti iskolaként indult tanintézet tanárainak és diákjainak a református Calvineum templom épületébe kellett menekülniük a román iskolatársaik agresszív lázadása elől. „Az osztályaink akkor is alacsony gyermeklétszámmal működtek, és ezt Ceauşescu nem nézte jó szemmel. Ezért sok olyan diákot utaltak hozzánk, akik a jobb román líceumokba nem jutottak be. A cél nyilván az etnikai összekeverés volt, de emellett az elméleti líceumból szaklíceumot csináltak. Az 1989-es események után azt hittük, hogy jobbra fordulnak a dolgok, ’90-ben végül, amikor a magyar tanulók ismét visszanyerték az anyanyelvű oktatáshoz való természetes jogukat, azt gondoltuk, megbeszéljük a román tantestülettel, költözzenek át egy másik iskolába. Egy akkori államtitkárral ki is egyeztünk abban, hogy várunk 1992-ig, míg az utolsó évfolyam is befejezi a 12. osztályt. Ez a terv azonban meghiúsult, mert idő előtt kiszivárgott, a románok pedig úgy döntöttek, tudtunkra adják, hogy innen nem mennek el, mert ez az ő iskolájuk. Valaki felbujtotta az itt maradt diákokat, mert egyik reggel szó szerint elfoglalták az iskolát, bezárkóztak az épületbe, minket pedig kőzáporral fogadtak. Betörték az ablakokat, csak úgy repkedtek a fejünk felett az üvegszilánkok. A falakra mindenféle üzeneteket irkáltak, hogy menjünk oda, ahonnan származunk, üvöltözve fenyegettek. Egész éjjel attól rettegtünk, hogy felrobbantják az iskolát” – eleveníti fel Bejan Ibolya. Az ellenpropaganda hátterében Corneliu Vadim Tudor állt, a Nagy-Románia Párt elnöke. „Volt neki akkoriban egy sikeres lapja, abban is megjelentünk valami olyan címmel, hogy nem engedjük tanulni a román diákokat. Ez ellen nem sokat tudtunk tenni, és mivel féltettük a diákjainkat, a fő célunk az volt, hogy biztonságba helyezzük őket” – magyarázza az igazgatónő. A líceum tantestülete ekkor döntött úgy, hogy a református templomba, a Calvineumba költözteti a diákokat, míg minisztériumi szinten rendezik a dolgokat. Körülbelül két hétig voltak kénytelenek ottmaradni, a gyerekeket szinte teljesen elzárták a külvilágtól, hogy ne essen bántódásuk: iskolába jövet és hazafelé is felnőttek kísérték őket. „Néhány hét elteltével már a visszaköltözésen és egy új iskolanév választáson gondolkoztunk: először Sükei Károly bukaresti születésű költő-újságíró után akartuk az iskolát elnevezni, de arra gondoltunk, őt kevesen ismerik, főleg Bukarestben. Petőfin is gondolkoztunk, de mivel már volt egy Petőfi-ház Bukarestben, nem akartuk, hogy az emberek keverjék az intézményeket. Végül Adyra esett a választás az Octavian Gogával való barátságára, valamint a liberális nemzetiségi szemléletére való tekintettel. Ebben az időszakban Balogh Péter szobrászművész egy Ady-mellszobrot adományozott a Calvineumnak és egy másolatot az iskolának is” – idézi fel Bejan Ibolya. Az igazgatónő akkoriban került az iskolához fiatal tanárként, s bár nem nagyon vett részt az akkori adminisztratív döntésekben, az események mély nyomokat hagytak benne.
Már nem a fennmaradás a tét
A kedélyek 1992 nyara környékén kezdtek végül lecsendesedni, a bukaresti iskolában azóta kizárólag magyarul folyik az oktatás óvodától a tizenkettedik osztályig. A három csoportos napközi jelenleg 60 gyereket fogad reggeltől délutánig, míg az osztálytermek padjait 128 diák koptatja. Évente 15 körüli az első osztályba beiratottak száma, az óvoda pedig mintegy hatvan gyerekkel indul évente. Utóbbi egyébként igen népszerű Bukarest-szerte, többek közt jó konyhájának köszönhetően. „Sajnos csökken a bukaresti magyarság száma, és ezzel nyilván a gyermeklétszám is. Nagy a fluktuáció is: az üzletemberek és politikusok jönnek-mennek, beadják gyermekeiket tanulni, majd néhány év múlva továbbviszik őket. Próbáljuk évente felmérni a templomokban, hogy hány gyerekre számíthatunk, szórólapokat osztogatunk, mindenféle népszerűsítő rendezvényt, ünnepséget szervezünk, hogy valamennyi magyar gyermekes családhoz eljusson az iskola híre. Sok volt diákunk hozza hozzánk a gyerekét. Jól ismerjük a bukaresti magyarokat, a gyerekekkel közvetlenül bánunk, ami nagyon családiassá teszi a hangulatot. És hát ilyen kevés gyerekkel ez könnyebb is. Már nem a fennmaradás a tét, hanem a minél színvonalasabb, emberibb oktatás biztosítása. És az, hogy legyen ránk kereslet ” – összegez az igazgatónő.
Bukaresti iskolatörténet
Az 1815-ben felekezeti iskolaként alapított tanintézet kezdetben Sükei Imre református lelkipásztor otthonában működött. Az 1875-ben felépült egyemeletes iskola már szolgálati lakással is rendelkezett. 1904-ben a Sfinţii Voievozi utcában leányiskola, 1906-ban a Sfântul Ştefan utcában fiúiskola nyitotta meg kapuit a magyar tanulóifjúság előtt. Az 1910–11-es tanévben a római katolikus iskola tanulóinak száma elérte az 1141-et, a református iskolát pedig 468 diák látogatta. Az iskolák napközis rendszerben működtek, jól felszerelt szertárakkal, műhelyekkel és könyvtárakkal rendelkeztek. Bukarest több kerületében bérelt épületekben óvodai csoportok és elemi iskolai osztályok is működtek. Az első világháború után hanyatlásnak indult a bukaresti magyar oktatás. Bár az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyenlő jogokat ígér valamennyi román állampolgár számára, a valóság mást mutatott: az iskolát seqestrum (zárlat) alá vetik. Az 1940-es bécsi döntést követően a bukaresti magyar lakosság, így a tanuló ifjúság száma is jelentősen csökkent, az iskola pedig újra szélsőséges elemek céltáblájává vált. ’44-ben három bombatalálat romba döntötte a Sfinţii Voievozi-i iskolaépület kétharmad részét: pillanatok alatt semmisült meg a modern tanfelszerelés, a bútorzat, a fizika- és biológia-szertár, az asztalosműhely. Takács Pál igazgató, aki az óvóhelyen vészelte át a bombázást, emberfeletti erőfeszítéseket tett a magyar nyelvű oktatás újrakezdése érdekében, és az 1945–46-os tanévben az iskola Egységes Magyar Gimnázium néven már működött. A felekezeti- és magániskolák 1948-as államosítása Bukarestben 89 tanintézetet érintett, köztük a legrégibb, az 1730-ban alapított zsidó gimnáziumot és a református magyar iskolát is. Az addigi gimnázium 1949-ben líceumi rangra emelkedett, majd 1958-ban tanügy-minisztériumi határozat alapján az iskola elfoglalta mai épületét.
Fleischer Hilda
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Történelmi fordulópont és lehetőség
Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után (2.)
Az erdélyi magyarság belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét ünnepi módon, konszenzusos szavazat alapján kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat „cezúra”, „váltás”, „éles fordulat” volt az RMDSZ politikájában – fogalmazott Markó Béla a Nyilatkozat kétéves évfordulójának alkalmából megrendezett kolozsvári konferencián. De mondott keményebb dolgokat is.
„Egy politikai párttal kapcsolatosan felmerülhet, hogy elszigetelődik-e, vagy nem szigetelődik el, amikor szövetségei lazulnak vagy erősödnek. Föltehető-e ez a kérdés egy autonómiára törekvő, magát önkormányzati modellként meghatározó és végül is egy teljes külön entitást jelentő közösséget képviselő szervezettel kapcsolatosan?” Bátor költői kérdés, a domokosi, frundai morzsaszedegető mentalitás, a helyzetben ragadó politikai prizma tagadása. Markó Béla mindezeket akkor azzal tetézte, hogy az RMDSZ-t román részről érő „fokozott támadások bizonyítják, hogy jó úron járunk”. (In: Magyar Jövőkép – Egy minőségi magyar paradigma, kiadta a Magyarok Világszövetsége és a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 1996. 22–28.) Nos, igen, ez egy közösségi autonómiára törekvő nemzetrész politikai élenjárójához méltó hangütés. Kár, hogy e sorok megfogalmazója két évvel később már az RMDSZ autonomista programját feladó, konjunkturális klikkérdekekért kormányzati szerepet vállaló neptuni ihletettségű csoportosulás élén győzködi nem kis sikerrel a bukaresti SZKT küldötteket arról, hogy szükségtelen megszabni a kormányzati szerepvállalás „árát”.
Az idézetek minden esetre frappáns választ adnak azoknak, akik az elmúlt húsz év tanulságaiból kiindulva bírálják a brassói kongresszus döntéseit meghatározó kompromisszumot. Ennek egyik oldalán az RMDSZ programjának és alapszabályzatának autonómiaelvű átalakítása állt, a Borbély Imre által A Kolozsvári Nyilatkozat néhány vetülete (Köztársaság, 1993/1, 2, 3) című írásban megfogalmazott politikai paradigma szellemében. Eszerint minden olyan lépést meg kell tenni az autonómia irányában, amely nem ütközik a román etnokratikus alkotmányjogi szabályozásba. Azaz össze kell állítani a hiteles erdélyi magyar nemzeti katasztert, el kell fogadni az absztrakt autonómiaigényt a paragrafusok nyelvére lefordító autonómiastatútumokat, meg kell szervezni az „általános, egyenlő, titkos és lehetőleg közvetlen” belső választásokat, hogy létrejöjjön egy kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament, amely az autonómiáért folytatott politikai harc sikere esetén gyakorolhatja a közösség önigazgatásának közjogi kompetenciáit. Mindennek egyfajta ellentételezése volt a kollaboráns, tájba simuló tábor irányában, hogy a szervezet elnöke közülük való lesz. Köttetett egyben egy elvi megegyezés is arról, hogy a különböző választott tisztségek betöltésénél mindkét tábor egyensúlyra törekszik. A brassói kongresszus meglepetések nélkül zajlott le. Mindkét tábor nagyjából tartotta magát a megegyezésekhez, a legfontosabb határozatok meghozatala után Tőkés László visszalépett az elnökjelöltségtől, Markó Bélát pedig hatalmas többséggel elnöknek választották a brassói Mina Lászlóval szemben, aki egyébként ugyanazon oldal jelöltje volt. Nagyjából, mondom, mert Frunda György javaslatára – aki egy interjújában elsietettnek nevezte a valójában közel három évvel megkésett Kolozsvári Nyilatkozatot – a területi autonómia kikerült a program célkitűzései közül, és úgynevezett adminisztratív autonómia került a helyére. Hasonló visszalépésnek számít, hogy a nemzeti közösség helyett a nemzeti kisebbség önmeghatározást fogadta el a kongresszus. Barométer jellegű intermezzo volt a kongresszuson Szőcs Géza Politikai naplójának fogadtatása. Történt ugyanis, hogy a Küldöttek Országos Tanácsának a kongresszust megelőző gyűlése botrányba fulladt, mert Szőcs Géza azon kijelentését, miszerint nem tudhatja, van-e a képviselők és szenátorok között megvásárolható, Tokay György és még nem kevesen úgy akarták érteni, mintha mindenkit megvásárolhatónak nevezett volna az RMDSZ akkori politikai alelnöke. Szőcs Géza egy pamfletben adta meg a választ, fehéren feketén igazolva, hogy bizony Tokay György hét éven keresztül, jogi diplomával a zsebében, azaz biztos egzisztenciával rendelkezve a legvisszataszítóbb túllihegéssel dicsőítette a Ceauşescu-rendszert. A következtetést, miszerint Tokay György mindezek alapján megvásárolható „kívülről belülről, színéről és fonákjáról” az érintett felolvasta felháborodást mímelve, vagy ki tudja, tán őszinte felháborodással. Ahelyett, hogy politikai bizalmukat megvonják a lelepleződött diktárorajnározótól, a küldöttek ezek után lehurrogták, meg sem hallgatták a válaszolni kívánó Szőcs Gézát. Ebben nagy valószínűséggel az játszott közre, hogy az 1989. december 22. után gombamód szaporodó RMDSZ alapszervezetek kezdeményezői között felülreprezentáltak voltak a korábbi rendszer „hivatalos magyarjai”, akik meggyőződésből vagy karrierizmusból, de kiszolgálták a korábbi rendszert. A meggyőződésnek pedig nem kellett feltétlen kommunista krédónak lennie, lehetett olyan hit is, miszerint a magyar nemzeti közösséget csak a rendszeren belüli szerepvállalással lehet szolgálni. Rendszeren kívüliként mondom: ha valaki tényleg ekként fogta fel a szerepét, életművének mérlege közösségi szempontból lehetett pozitív is. Ha nem áll az RMDSZ élére, s nem szabotálja az autonómiaprogram meghirdetését, amíg csak erejéből tellett, ha nem tesz megannyi, a román diplomáciát erősítő gesztust, Domokos Gézát RKP KB póttagként is az utókor osztatlan elismerése övezné. Brassóban viszont sokan érezhették úgy, hogy vaj van a fejükön s biztosabb példát statuálva lehurrogták a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállást már a nyolcvanas évek elején felvállaló, tiszta múltú Szőcs Gézát. Tokay után következhettek volna ugyanis a további leleplezések.
E baljós előjelek ellenére a Brassói Kongresszus megteremtette a közös autonomista építkezés lehetőségét. Ritka történelmi lehetőség volt ez. A bizonyítási kényszer alatt lévő, európai integrációt választó Romániában ezt minden erővel ki kellett volna használni. Az RMDSZ-t támogatta a teljes romániai magyar sajtó, valamennyi történelmi egyház és a teljes civil szféra. El is indult az autonomista önépítkezés, az állammodell mentén létrejöttek az RMDSZ új belső szervei, a „parlament”, a „kormány” a bírósági hierarchia” s az „Alkotmánybíróság”. Az „etnikai tisztogatás” vitáját és a Neptun-ügyet a szervezet belső parlamentje felelősségre vonás nélkül ugyan, de elvi síkon megfelelően kezelte, a tiszteletbeli elnököt gyalázatosan, a román sajtóval vetekedő stílusban és vehemenciával megtámadó Nagy Benedeket ki is zárta, de az 1995-ös kolozsvári kongresszus pontot tett az RMDSZ autonomista korszakának végére. Előremutató határozatok elfogadása mellett visszavette soraiba Nagy Benedeket, s úgy választotta újra Markó Bélát, hogy az érintett nem teljesítette a brassói programpontokat.
A következtetés mindenki számára kézenfekvő volt: az RMDSZ elnöki tisztségének megőrzéséhez nem arra van szükség, hogy a megbízott teljesítse a megbízást, hanem hogy maga alá szervezze a középgárdát. De ez már egy másik történet, amit sorozatunk következő, utolsó részében bontunk ki.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Hagymakupolás persely
A román ortodox egyház mindegyre belekeveredik valamilyen botrányba. Nemrégiben a gyógyszermaffiával szövetségben csapolták az egészségbiztosítási kasszát itt, a megyében is. Mintha nem lenne eléggé busás adózatlan jövedelem a kegytárgyak és szentelt gyertyák forgalmazása. Évente 100 millió eurós bevételre tesznek szert, s ezáltal az ország legnyereségesebb vállalkozásainak élére kerültek. Így van amiből építkezni, terjeszkedni nemcsak a hagyományos vonzáskörzetükben, hanem a Székelyföldön is. Az országban közel 19 ezer szent hajlék létezik. De ez sem elég. Bukarestben évek óta folyik a csatározás a Nemzet Katedrálisának nevezett építmény körül. Mind a helyszín, mind a beruházás költsége sokakban elégedetlenséget váltott ki. Józan ésszel valóban felfoghatatlan, miért kell most 400 millió eurót erre költeni. És főleg kinek a pénzét! Mert itt az adófizetők, vagyis a nem ortodoxok zsebére is megy a játék. Egy honatya megelégelte ezt a kontrollálatlan pazarlást, és azt merte javasolni, hogy ne az állami költségvetésből támogassák az egyházakat, hanem a hívek saját adójuk felajánlható részét irányítsák a kiválasztott felekezetnek. Javaslata vehemens ellenkezést váltott ki mind a kormány, mind a felekezetek részéről. Így jár, aki eltájolja magát, és nem mérlegeli azt a tényt, hogy az ortodox országokban gyakorlatilag nem történt meg az állam és az egyház szétválasztása. Jól emlékszünk, hogy még az átkosban is a diktátor milyen szimbiózisban ténykedett az akkori pátriárkával, hogy ne is beszéljünk a szekuritáté fizetési listáján nyilvántartott papok százairól. Most a pártokkal van hasonló csendestársi együttműködés. Elég, ha a választási kampányra vagy az idei költségvetés vitájára gondolunk, amikor a honatyák a saját körzetük templomépítéseire gyűjtötték a közpénzt. Nem is keveset. Az idén 71 millió euró támogatást kapnak.
A magyar történelmi egyházak vezetői a költségvetési pénzek megvonása kapcsán jogosan kérik az elkobzott javak teljes visszaszolgáltatását. Hiszen az államosítás előtt ezek jövedelméből tudtak önerőből iskolákat, kórházakat fenntartani. Mint a nyugat-európai felekezetek ma is. Ezért nem támogatja az állam sem Olaszországban, sem Franciaországban az egyházakat. Németországban pedig az adójuk 2 százalékával támogathatják egyházukat a hívek. Tehát a civil szervezetekkel egy csoportba tartoznak a felekezetek is. Ez nemcsak anyagi, hanem kulturális-társadalmi kérdés is. Egyébként az ortodox és a nyugati mentalitás közötti szakadék még nagyon sok feszültséget okoz majd a Unióban. A szokásrendi eltéréseken kibicsaklik majd a jogharmonizáció is.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely).

Az EB szaktestületei előtt a Néppárt és az EMNT kisebbségvédelmi kezdeményezése
Az Európai Bizottság jogi főosztálya elfogadta, és az intézmény egy másik főosztályával együtt elemzi az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közös kezdeményezését a nemzeti kisebbségek védelmével kapcsolatban.
Az EB jogi bizottsága nemrég tájékoztatta a fejleményekről Szilágyi Zsoltot, a Néppárt külügyi alelnökét, aki a párt és az EMNT közös megbízásából március 22-én benyújtotta a testülethez a kisebbségben élő őshonos nemzeti közösségek védelméről szóló Európai Polgári Kezdeményezés (EPK) szövegtervezetét.
Az európai őshonos közösségek és kultúrák védelme című kezdeményezés kéri, hogy az EB indítványozzon egy jogszabályt, amely az Európai Unió őshonos közösségeihez tartozó egyének identitását, valamint e közösségek kulturális örökségét védi.
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad).

Aradi személyiségek
Vidám történetek, szerelmek és sok-sok munka
Kicsinek bizonyult ma délben az Arad Megyei A. D. Xenopol Könyvtár Concordia Terme: a Puskel-házaspár előadására kíváncsi aradiak megtöltötték a helyiséget olyannyira, hogy pótszékekre is szükség volt.
A könyvtár a város személyiségeit bemutató sorozatának e havi meghívottjai Puskel Tünde Emese tanár, média-producer és Puskel Péter közíró, helytörténész voltak.
Florin Didilescu igazgató és Lucia Bibarţ könyvtáros szervezőkként röviden ismertették a Puskel-házaspár munkásságát – mely mindenki számára közismert –, és elmondták, hogy ennek a sorozatnak a célja, hogy a személyiség mögött az embert is megismertessék az aradiakkal.
Puskel Péter kezdésként elmondta, hogy a napokban lesz 60 éve annak, hogy beiratkozott a könyvtárba, melynek azóta is aktív és lelkes látogatója, ugyanakkor április 1-jén múlt 45 éve, hogy belépett az újságírók sorába.
Vidám történetekkel emlékezett egykori tanári állására: Kisiratoson négy évig tanított, majd ezt követően teljesedett be gyermekkori szerelme, az újságírás. Nagytatája, édesapja is nyomdász volt, így nem volt meglepő, hogy ez a pálya vonzotta már kiskorától kezdve.
A helytörténész másik nagy szerelme a színház, amiben nézőként aktívan részt vesz, bár egyszer jelentkezett irodalmi titkárnak a színházhoz, amit elutasítottak, de a színház iránt érzett szerelmét ez nem törte meg.
Az újságírás, majd később helytörténeti munkássága mellett belekóstolt a televíziós szerkesztésbe is, hiszen, aki média-producerrel köti össze az életét, annál ez a dolog elkerülhetetlen.
Puskel Tünde Emese egy vallomással kezdte, mely szerint Péter volt az, aki miatt Aradon maradt és nem költözött külföldre, majd elsütötte az örök igazságot is: minden sikeres férfi mögött egy sikeres nő áll.
Emese diák korában Szepesi György magyarországi rádiós, sportkommentátor zseniális kommentálásától felbuzdulva sportriporter szeretett volna lenni, ám akkor ez nem volt lehetséges, hiszen nem volt párttag, így nem engedték erre a pályára lépni.
Egyetemista korában egykori matematikatanára figyelt fel örökmozgóságára, mindent tudni akaró tulajdonságára, és ösztönözte, hogy végezzen el egy újságírói kurzust, talán majd egyszer hasznát veszi az életben. Így is lett.
Az akkor még Vörös Lobogó néven megjelenő újságnál gyakran szerveztek újságírói köröket, ahol a szakmabeliek összeültek, beszélgettek stb. Egy ilyen alkalommal ismerték meg egymást Emese és Péter, kezdetben azonban egyáltalán nem voltak szimpatikusak egymásnak. Aztán idővel a szakmai összekoccanásból egy kölcsönös, mély szimpátia lett, mely immár 30 éve tart kettejük között.
Puskel Tünde Emese indította el a magyar televíziózást Aradon, a sajtón kívül azonban két másik szerelme a gyermekek és az utazás. Bevallása szerint sosem tudott megszabadulni az iskolától, mai napig a Csiky Gergely Főgimnáziumban magyar nyelvet és irodalmat tanít.
A Puskel házaspár kifogyhatatlan a történetekből, elmondásuk szerint napokig lenne miről mesélniük, hiszen mindketten egy színes, változatos pályát választottak.
Puskel Péter „házi” statisztikája alapján felesége az elmúlt 20 év alatt közel kétezer riportot készített, ezen kívül híreket, rövidebb anyagokat, míg ő az elmúlt 45 évben (35 év hivatalosan, 10 év nyugdíjasként) több mint 10 ezer anyagot publikált, melyek közül leginkább a helytörténeti írásaira büszke.
Bár a megyei könyvtár által indított sorozat célja a személyiségek kevésbé ismert és tudott dolgainak a felszínre hozása, Puskel Tünde Emese és Puskel Péter munkássága a fennmaradó értékek élő bizonyítéka.
A találkozó második részében bemutatták Arad épített és kulturális örökségéről készült dokumentumfilmjüket.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad).

„Divattá” válik a sportolói és szurkolói gyűlölködés?
Szatmárnémeti focista: gázt és lágert a magyaroknak
Egyre sűrűbben fordul elő az utóbbi időben, hogy a sport „világában” magyar szimbólumokat gyaláznak (lásd: zászlóégetés a CFR–Rapid márciusi labdarúgó bajnoki mérkőzésen, és ennek kapcsán az amszterdami román szurkolók megnyilvánulása a válogatott találkozóján, avagy a Görbicz Anita mezének megtiprását ábrázoló fotósorozat „vicces előzetesként” való közlése egy szombati sportnapilapban). A sorban most új fejezetet nyitott egy szatmárnémeti labdarúgó-egyesület, a harmadosztályban szereplő Olimpia renitens focistája, Dan Gavrilescu, aki a város polgármesteri közösségi fórumán nyilvánult meg egészen primitív módon: „gázt engedne a magyarokra”, „lágerbe záratná őket” vagy Vlad Ţepeşként karóba húzatna több ezer szatmárnémeti lakost. Ez az eset ismét nagy port kavar fel, csakúgy, mint a meztaposás, amelyre immár a politikum és az újságíró társadalom is reagál, és más fórumokra is továbbgyűrűzik.
Szabadság (Kolozsvár).

Restitúció: elfogadták a tervezetet
A kormány felelősségvállalással, vagyis a parlamenti vita megkerülésével terjeszti a törvényhozói testület elé a restitúciós törvénytervezetet. A kabinet tegnapi ülésén elfogadta a március közepén közvitára bocsátott tervezetet, amely a természetbeni visszaszolgáltatásra fekteti a hangsúlyt, a kárpótlások kifizetését azonban csak 2017-től kezdené el, és akkortól számítva mintegy hét évig tart majd ez a folyamat. A Romániai Katolikus Püspökkari Konferencia a döntés halasztását kérte a kormánytól, amely azonban nem volt hajlandó többet várni, ugyanakkor a miniszterelnök arról biztosított valamennyi felekezetet, hogy a következő egy hétben még benyújthat módosító indítványokat, amit persze a kormány vagy figyelembe vesz, vagy nem. Kiderült az is, hogy a strasbourgi emberjogi bíróság méltánytalannak tartja azt, hogy az egyházak 25 évig ne vehessék birtokba azokat az épületeket, amelyekben közintézmények működnek. A bíróság a tízéves türelmi időt tart elfogadhatónak.
A Romániai Katolikus Püspökkari Konferencia nyílt levélben fordult Victor Ponta miniszterelnökhöz, akitől azt kérte, hogy kormánya halassza el a kommunizmus idején államosított ingatlanokról szóló törvényjavaslat kormány általi elfogadását. Mint ismert, Ponta hétfőn egy televíziós műsorban jelentette be, hogy a kormány szerdán fogadja el a jogszabálytervezetet, és ezzel elkezdődik a felelősségvállalási eljárás.
Lucian Mureşan görög katolikus bíboros, a püspöki konferencia elnöke a testület nevében arra kérte Pontát, halassza el április végéig a törvény kormány általi elfogadását, hogy az egyház is küldhessen módosító indítványokat. A bíboros nehezményezte, hogy sem a görög katolikus, sem a római katolikus egyház véleményét nem kérte ki a kormány, amikor kidolgozta a tervezetet, holott az a két katolikus egyház elkobzott vagyonáról is rendelkezik. Korábban a református püspökök is bírálták a kormány restitúciós törvénytervezetét, mert több okból is igazságtalannak és méltánytalannak tartják a vissza nem adható ingatlanokra javasolt kárpótlási rendszert, akárcsak azt, hogy a visszakapott épületekben további 25 évig kell megtűrni bérlőként a bennük működő közintézményeket.
A miniszterelnök tegnap a kormányülésen válaszolt a katolikusok kérésére, kifejtette, hogy a tervezet már körülbelül egy hónapja elérhető a restitúciós hatóság honlapján. Szerinte, aki akarta, elküldhette a módosító indítványokat, ugyanakkor tiszteletéről biztosított valamennyi felekezetet. Hozzátette, hogy a következő egy hétben továbbra is várnak minden javaslatot, és a kormány kedden még belefoglalhatja a tervezetbe a különböző észrevételeket.
Kiderült, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága méltánytalannak tartotta, hogy az egyházak további 25 évig csak tulajdonjoggal rendelkezzenek azon épületek felett, amelyekben közintézmények működnek, és azt javasolta, hogy találjanak méltányosabb megoldást. George Băeşu, a restitúciós hatóság vezetője – aki a strasbourgi tárgyalásokon is részt vett – a kormányülésen azt mondta Pontának, hogy Strasbourg hét-tíz éves türelmi időt tart méltányosnak, majd Ponta levonta a következtetést, hogy akkor a kormánynak tíz éven belül új székhelyet kell találnia vagy építtetnie a visszaszolgáltatott ingatlanokban működő iskoláknak és kórházaknak. Mint ismert, a korábbi jogszabályban ötéves határidő szerepelt.
Szabadság (Kolozsvár).

Versekből a nap
Költészetnapi beszélgetés László Noémi költővel, az E-MIL elnökével
„Nem túl ildomos, ha egy költő, aki feltehetően minden nap versekkel foglalkozik – és különösen akkor, ha boldog költőről van szó –, azt mondja, hogy ünnep számára ez a mai nap. A költészet napját éppen azért honosították meg, hogy mindazok, akik nem költők, verseket olvassanak, ami adott esetben felemelő is lehet” – vallja László Noémi költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke, hozzáfűzve: ennek ellenére a költők is bátran ünnepelhetnek április 11-én, sőt, legfőképpen azáltal, ha saját verseiket olvassák fel, közben ugyanis „megmutatkozhatnak” a körülöttük élők előtt. A nyilvános szerepléssel járó megmutatkozásról és a fiatal költőnemzedékről is beszélgettünk az alkotóval, aki jelenleg, több E-MIL-taggal együtt Gyergyóalfaluban, a Kimenő Összművészeti Diákfesztiválon tartózkodik.
– A délelőtti műhelytevékenységek mellett könyvbemutatók, író–olvasó találkozók, színházi előadások és koncertek várják a tegnap óta zajló Kimenő fesztiválon jelen lévőket, a diákokat és a közreműködő partnerintézmények képviselőit egyaránt. Hogyan kapcsolódtok ennyi minden mellett a Magyar Költészet Napjához is?
– Mivel több költő lesz meghívottként jelen a fesztiválon, úgy döntöttünk, hogy idén Gyergyóalfaluban szervezzük meg a hagyományos költészetnapi felolvasásunkat. Heten lépünk majd fel – Farkas Wellmann Endre, Gáll Attila, Géczi János, Király Zoltán, Lakatos Mihály, László Noémi és Szentmártoni János – április 13-án, szombaton délután a fesztiválon, emellett idén is bekapcsolódunk a magyarországi Versmaratonba. A mai nap folyamán 92 költő olvassa fel azokat a műveit, amelyek Az év versei antológiában jelentek meg, a Magyar Napló Kiadó gondozásában. Aki pedig nem tud Budapestre odautazni, azt telefonon kapcsolják be az élő műsorba. Két évvel ezelőtt jelen voltam az eseményen, idén viszont elég nehéz lenne ott lenni, miközben délelőtt tíztől egyig irodalmi műhelyt tartok Gyergyóalfaluban.
– Magyarországi idő szerint délelőtt 11 órakor kezdődik a Versmaraton a Thália Színház Mikroszínpadán, és este 11-kor ér véget, az érdeklődők a Kossuth Rádió honlapján követhetik az eseményt. Mikor hívnak téged?
– Itteni idő szerint három és négy óra között fognak hívni, bár az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva némi csúszást is bele lehet kalkulálni ebbe.
– El lehet árulni, hogy mit olvasol fel a Versmaratonon?
– Talán három vagy négy versem, úgy is mondhatnám, költeményem jelent meg a Nagy Gábor által szerkesztett antológiában, ezek közül hangzik majd el valamelyik a műsorban. Minden bizonnyal a rádiós szerkesztők javaslata, döntése is befolyásolja, hogy éppen melyiket kell felolvasnom…
– Izgulsz, amikor a saját verseidet tolmácsolod?
– Nem mondanám, hogy izgulok, elég hosszú ideje foglalkozom ilyesmivel, úgyhogy hozzászoktam már a közönség előtti szerepléshez. Az sem igaz viszont, hogy a felolvasás nagyon közel állna hozzám; én inkább a moderátor szerepét szeretem vállalni, vagy szerencsésebb esetben a közönséggel való oda-vissza labdázást. Nem tartozom azok közé, akik költőként a színpadra születtek, s azt hiszem, nem is tudom úgy előadni a verseimet, hogy az úgy föltétlenül sikeres legyen. Gyakran jobbnak tűnik, amikor egy színész tolmácsolja valamelyik költeményemet, mintha én olvasnám fel. Időnként persze sikerül úgy előadnom, hogy a vers végére közös hullámhosszra kerüljek a közönséggel, és egyfajta kegyelmi állapotot éljek meg. Ezekért a mini-katarzisokért mégiscsak érdemes keresztülverekedni magunkat a „költő vagyok–verset írok–a verseimet felolvasom–és nem hagyom abba” állapoton. Ha viszont választhatok egy felolvasásra szánt, hosszú, filozofikus költemény és egy szellemes, dalszerű vers közül, minden bizonnyal az utóbbira voksolok.
– A lányod is ment veled ezúttal Gyergyóalfaluba? Kíváncsi lennék, hogyan viszonyul ahhoz, hogy az édesanyja költő.
– Eleinte úgy volt, hogy jön, végül azonban a nagymamájánál maradt. A tavalyi árkosi írótáborban velem volt viszont, és valahol természetes is, hogy különböző rendezvényeken fölbukkannak írók, költők csemetéi – a szigligeti JAK-táborban például hagyományosan gyerekek is megfordulnak. Tekla jelenleg öt és fél éves, és amikor az óvodában megkérdezték, kinek mivel foglalkoznak a szülei, azt mondta: az anyukája költő. Otthon nem beszélek vele erről, ennek ellenére valamilyen szinten számon tartja a dolgot, hiszen látja, hogy például épp verset írok a Napsugárnak. Körülbelül fél évvel ezelőtt levette a polcról előbb a Labdarózsa, majd a Feketeleves című gyermekvers-kötetemet. Megkért, hogy olvassak fel belőlük, de úgy érzem, számomra nem volt annyira jó ez az élmény.
– Tavaly februárban választottak az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökévé. Hogyan boldogulsz az ezzel járó feladatokkal?
– Azt tapasztalom, hogy nem mindig lehet úgy intézni a dolgokat, hogy azzal mindenki elégedett legyen; ennek ellenére jó, hogy létezik a szervezet, immár tizenegy éve folyamatosan, ezalatt kialakult bizonyos tapasztalati tőke, amire az elkövetkező időszakban is lehet építeni. Nem hátrálhatunk meg, nem csukhatjuk be az ajtót egyik napról a másikra csak azért, mert időnként nem tetszenek azok a viszonyok, amelyek közé kerülünk.
– Hogyan jellemeznéd az utánpótlást, az új költőnemzedéket?
– Minden generáció más társadalmi körülmények között indul útjára, más történelmi kártyát húz a maga számára. Ami a mostani fiatalokat, a pályakezdésen már túl lévőket és a pályakezdőket illeti, ők mintha elszigeteltebben léteznének, és nem gondolkodnának annyira közösségben. Persze lehet, hogy tévedek, és nincs is szükség közösségre, de én úgy nőttem fel, úgy indultam a pályán, hogy szinte nem is önmagamként, hanem egy csoport tagjaként voltam jelen. S bár az ember folyamatosan igyekezett önállóan is „valakivé válni”, mindvégig odafigyeltünk egymásra.
• Közel száz költő olvassa fel saját verseit a harmadik Versmaratonon Budapesten, a Thália Színház Mikroszínpadán. Személyesen avagy telefonos kapcsolásban a következő erdélyi személyiségek kapcsolódnak be a 12 órás rendezvénybe: Bogdán László, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Kovács András Ferenc, Láng Orsolya, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Papp Attila Zsolt és Visky András.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár).

Csendesen dörmögő
Molyosodik lelkünk, tudatunk – hitünk
Mindaz, ami jó ideje vélünk, mint nemzeti közösséggel történik, okozat. Okozat pedig ok nélkül nincs. Mi eleddig jobbára csak az okozattal foglalkoztunk, nem válna kárunkra – közösségünk számára semmiképpen nem! –, ha utánanéznénk az okozatokat szükségszerűen kitermelő okoknak is. Van belőlük elég, s egyik-másik majd kiveri az ember szemét.
Na igen, gyarlók vagyunk mi, emberek. (Többnyire ebben is különbözünk az állatoktól s a tárgyaktól.)
Tervezünk, akarunk, cselekszünk, és tévedünk is, melléfogunk, ezt-azt rosszul teszünk, néha okulunk (még) a saját tévedéseinkből (is), s korrigálunk is. Csetlő-botló életünkben a mindenféle kis és nagy áldozathozatalok közepette örömökre is vágyunk, apró sikerekre bár, sikerélmény-permetekre. Ettől vagyunk emberek, vélem. Attól (is), hogy olykor nem vagyunk mindig fennköltek, de indulatainkban hevülékenyek is, s attól is, hogy hagyományainkhoz, örökségünkhöz, jelképeinkhez (nemzeti zászló, egy adott szobor, hagyomány, népi kultúra stb.) makacsul ragaszkodók. Noha tudjuk azt is, hogy „okosnak” – számítónak, hidegfejűnek, érzelemmentesnek – lenni úgymond kifizetődőbb lenne, olykor mégis erőt vesz rajtunk az érzelem, a hév, a makacsság stb.
S mondom: hála Istennek ez is, az is megtörténik vélünk – ösztönszerűen, önmagunkat védőn. Még belegondolni is rossz, hogy mivé fajulhatna az ember, ha cserbenhagynák önvédő reflexei. Hasonlóan a másholi emberekhez, mi, romániai magyarok is ilyenek vagyunk. Gyarlók is, és sikerre, örömre vágyók is. Békességre, nyugalomra vágyók is. Az dobja ránk ezért az ilyenségünkért az első követ, aki, akik…
Ama első követ, persze, régen ránk dobták, s a másodikat, s a harmadikat is. Folyik tovább ma is a kődobálás (miként másholi, még a magyarországi magyarságot illetően is!), már-már reflexszerűen. Valóságos kőhalom gyűlik rajtunk ismét. Ez hidegfejjel, tényként (is) megállapítható, nincs e megállapításban siránkozás, nyavalygás, önsajnálat. A tényeket pedig jó és felettébb hasznos tudomásul venni, már csak a miheztartás végett is. Na igen, szemérmesen félre is fordíthatjuk a fejünket, akár homokba is dughatjuk – de hát a tényeknek az a „rossz” tulajdonságuk, hogy akaratunktól, vágyainktól és vakságunktól, süketségünktől függetlenül léteznek. És tényként kell kezelni, mert tények.
Mindazonáltal a tényeket éppúgy nem kell túldramatizálni, miként alábecsülni sem. Közviselkedésünknek, közcselekvésünknek, politizálásunknak sem amaz, sem pedig emez nem válik hasznára. Önijesztgetéshez vezethet, vagy öngerjesztéshez. Egy Bethlen Gábori mérlegre kellene tennünk őket – ha volna ilyesfélénk. Ám nincs. Még nincs.
Mi, magyarok (erdélyiek is) nem szeretjük a köztes, a „kettő közötti” állapotokat. Azt mondjuk rá: langyos, nem nekünk való. S gyakorta még akkor is ezt mondjuk, ha történetesen, ha az adott esetben, helyzetben éppenséggel a számunkra is hasznos, úgynevezett aranyközépről van szó. Mondom, hiányzik a „mérlegünk”. Hogy különbséget tudjunk tenni a valóban kártékonyan langyos és az ésszerű között. Ebből következnek aztán gyakori rossz helyzetfelismeréseink, cselekvési zavaraink, összevisszaságaink, s aztán a nyűgölődéseink, fanyalgásaink, oktalan düheink is. S mindezenközben molyosodik a lelkünk, a tudatunk, s a hitünk is. Ami ismét tény, s amit (szintén) nem akarunk, vagy nem tudunk észrevenni. (Igaz, a moly ravasz teremtmény. Látszólag nincs is. Csak tüzetes odafigyeléssel fedezhető fel a ruha rejtettebb részeiben. Az ember legtöbbször csak a molylepkét veszi észre, látja, azt hajkurássza, miközben a moly maga köszöni szépen, jól van, ízlik neki a rágnivaló.)
Nemrégiben a mindenféle rendszerváltásról azt olvastam valahol, hogy tulajdonképpen nem rendszerváltásról kellene szólnunk midőn változásról beszélünk, hanem minőségről és minőség-alattiságról. Arról, hogy a minőség irányába történt-e a változás, avagy a minőség-alattiság felé. Jó igazság ez, hiszen az alapkérdés, a lényeg mindig is az volt, s marad továbbra is, hogy a társadalom és ezen belül egy-egy kisebb vagy nagyobb közösség ítélkezéseiben, cselekvési döntéseiben mi a döntő súlyú, a meghatározó: a minőség-e avagy a minőség-alattiság? Ez, nyilván, érvényes a társadalom egyik, napjainkban mindent befolyásoló cselekvésére, a politizálásra is.
Honi társadalmunkat illetően is tehát az a kérdés: cselekvéseiben – s köztük a politikaiban is – a minőség kerekedett-e felül végre, vagy a minőség-alattiság? Képletesen szólva, molyosodunk-e tovább – a látható molylepkéket hajkurászva –, vagy nem? A válaszunk nem igazán lehet szívderítő.
Alighanem önmagunkra nézvést is feltehető a kérdés a minőség és a minőség-alattiság „témájában”. Molyosodunk-e mi is tovább a társadalommal együtt, vagy nem? Huszonvalahány év után ideje volna az önmagunk revíziójára is sort keríteni. Szintén a miheztartás okán. Érdekes tanulságokat lehetne levonni (ugyancsak miheztartásunk jövőjét illetően) közmeggyőződésünket, mindennapi közösségi viselkedésünk milyenségét „górcsövezve”. Közviselkedésünk, közcselekvésünk jövőjét illetően például azt sem volna érdektelen felmérni, felvázolni, hogy milyen lehetőségeink, alternatíváink vannak? (És itt olyan alternatívákra gondolok, amelyek valós alternatívák nemzeti közösségünk számára ebben a számunkra cseppet sem barátságos, sőt, egyre barátságtalanabb honi „környezetben”!)
Igen, szerintem, számunkra is a lényegi kérdés – amelyre érthető, őszinte választ kell(ene) adnunk enmagunknak – milyenek vagyunk minőségileg mi, romániai magyar nemzeti közösség, maholnap száz éve kisebbségi sorban?
Erre a kérdésre tudván a jó és a lehető legpontosabb választ, érthetőbbé válnánk önmagunk számára közösségi viselkedésünket, közösségi cselekvéseinket, politikai habitusunkat illetően is. És akkor talán lényegesen kevesebbet értetlenkednénk, torzsalkodnánk, rögtönöznénk, langyoskodnánk és csodálkoznánk enmagunk milyenségét látván. Bizony, ez a kérdés, a minőségiség, avagy az ez alattiság. De ne arra legyünk kíváncsiak, hogy mi milyennek hisszük, képzeljük el magunkat, hanem arra, tényszerűen, hogy milyenek vagyunk, közösségként. Jelenleg még – avagy már – csak az látható (mint „molylepke”), hogy közösségünk egyre inkább szétdarabolódik különböző „alternatívák” (közöny, kiábrándultság, felelőtlenség stb.) és látszólagos cselekvési, politizálási alternatívák meglehetősen zavaros sodrásában. Holott – állítólag – köztudott még az alternatívák szószólói számára is, hogy egy kisebbségben élő nemzeti közösség számára a szétdaraboltság nem alternatíva, legalábbis a megmaradását, szellemi, anyagi gyarapodását, tényezőként való elismerését és számbavételét illetően semmiképp nem! Tetszik, vagy sem, ahhoz, hogy esélyeink legyenek a jövőben, „vissza” kell térnünk az egységhez, összefogáshoz. De ez – szerintem – nem lesz lehetséges mindaddig, amíg górcső alá nem vesszük több mint két évtizedes politikai cselekvéseinket is, megtalálandó az okát a szétdarabolódásnak, kévénk oldódásának.
Mindaz, ami jó ideje vélünk, mint nemzeti közösséggel történik, okozat. Okozat pedig ok nélkül nincs. Mi eleddig jobbára csak az okozattal foglalkoztunk, nem válna kárunkra – közösségünk számára semmiképpen nem! –, ha utánanéznénk az okozatokat szükségszerűen kitermelő okoknak is. Van belőlük elég, s egyik-másik majd kiveri az ember szemét.
MOLNOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár).

Kollégái kiállnak Ferenczy mellett
Támogatásáról biztosítja a Bihari Református Egyházmegye lelkészi közössége Ferenczy Miklós kolozsvári református lelkipásztort, az őt ért antiszemita vádak okán.
Az egykori esperes az elsősorban izraeli–palesztin konfliktust illusztráló YouTube-filmet osztott meg a közösségi oldalán, rövid bíráló megjegyzéssel kísérve azt, emiatt nyilvánosan antiszemitizmussal vádolták. Mint Ferenczy Miklós később pontosította: megjegyzését a film egyik sokkoló jelenete váltotta ki, ahol egy Jézus szerepét ellátó majom bábot keresztre feszítenek, majd kalapáccsal ütlegelik a fejét. A bihari lelkipásztorok nyilatkozata szerint: „Sajnálattal és értetlenséggel vettük tudomásul, hogy Ferenczy Miklós kolozsvári református lelkipásztort, volt esperest, az erdélyi magyar sajtóban nyilvánosan antiszemitizmussal vádolták, mivel szót emelt az interneten terjesztett, általunk is elítélt olyan médiatartalom ellen, melyben Jézus Urunk kereszthalálát gúny tárgyává tették. Teljes támogatásunkról biztosítjuk szolgatársunkat, ugyanakkor Istennek minden népe és gyermeke felé testvéri kezet nyújtva, fenntartjuk magunknak azt a jogot, hogy fájjon nekünk, ha hitbeli meggyőződésünket vagy nemzeti értékeinket gúnyolják vagy bántják.”
Szabadság (Kolozsvár).

Csomakőrösön tudják, mi a dolguk
A Kőrösi Csoma Sándor-napok rendezvénysorozatának utolsó mozzanatai a nagy utazó szülőfalujában zajlottak. Sok résztvevő figyelt fel a Csomakőrös központjában megjelent új emlékműre. Hatalmas sziklatömb márványlappal, mellette strázsáló kopjafa, csinos kerítéssel körülvéve. A csomakőrösi hősi halottak emlékművét március 15-én leplezték le.
Mindaddig csupán Csoma Sándorhoz, a világszerte ismert nyelvtudóshoz, orientalistához kötődő látnivalókat nézhettek meg a Csomakőrösre érkező látogatók. A Csoma-emlékházat, a Csoma-diófákat, az életút-kiállítást, a nagy előd mellszobrát a központban, és nem utolsósorban az 1779-ben épült műemlék templomot, melyben egykoron, 1784. március 27-én Csomát megkeresztelték. Az új emlékmű, a negyvennyolcas, a solferinói csata és a világégések csomakőrösi hősi halottainak nevét megörökítő márványlap a bizonyság arra, hogy Csoma Sándor után is a népük mellett kiálló, nemzetükért vérüket adni nem habozó székelyek születtek és születnek ma is a Kovászna árnyékában meghúzódó kis faluban. Hangsúlyozni kell: az emlékmű születésénél a falu egésze bábáskodott, adatokkal, kétkezi munkával, adományokkal segítettek abban, hogy a hősök példaképként élhessenek tovább.
Nem volt emlékhely
Az emlékmű megépítésének ötlete már jó három éve felvetődött. Elsőként a nőszövetségi konferenciákra, Kálvin-napokra járó csomakőrösi hölgyek figyeltek fel arra, hogy más települések rég lerótták kötelességüket a helyi hősök előtt, szinte mindenhol áll rájuk emlékeztető jel, emlékmű – csak Csomakőrösön nem. Majd jött Debreczi Tamás, és felvetette, hogy a templomkertben szeretne kopjafát állítani hősi halált halt elődjének. Ekkor döntötték el: Csomakőrösön is emlékművet kell állítani a hősi halottaknak – mesélte az emlékműállítás ötletének születését Bende Tamás református lelkész.
A két világháború hőseinek névsorát viszonylag könnyű volt összeállítani. Debreczi Irénke vállalt oroszlánrészt a munkában, küszködését nagyon sokan segítették. A saját szüleitől hallottak alapján, régi gyászjelentők, egyházi anyakönyvek fellapozásával sikerült összeállítani az első és második világháborúban elesett 17–17 kőrösi hős nevét. Az alakuló névsort egy éven át nyilvánosan kifüggesztették, hogy bárki kiegészíthesse azt. Mégis, mikor már márványlapba faragták a neveket, kiderült: még van két hősi halott, akinek nevét meg kell örökíteni. A márványlapon éppen akkora hely maradt, ahová azt a két nevet be lehetett szorítani – mesélte a lelkész.
Közös ügy
Debreczi Irénke néni háza közvetlenül az emlékmű mellett áll. A befejezett munka örömével mondja: „Sokat kellett dolgozni, hogy megépülhessen. Mégis könnyű volt, mert az egész falu odaállt a közös ügy mellé. Ha nem jönnek betont önteni, nem adnak pénzt, nem segítenek jószándékkal, akkor hogyan valósulhatott volna meg?” Mély lélegzetet vesz, s úgy jelenti ki: nagy dolog, hogy az őseinknek legyen méltó emlékhelye. A családjában nem volt hősi halott, de nagyapja az első világháborúban harcolt, hat évet töltött orosz fogságban. Sokat mesélt a háborús időkről, számos hős nevét tőle tudta meg Irénke néni. A nagyapa 1961-ben halt meg, „rajta csüngöttünk, szerettük ezeket a dolgokat, amiket mesélt, megjegyeztem a neveket” – mondja. Édesapjától a második világháborús eseményekről tud. Nem került fogságba, megszökött a frontról, ő is sokat mesélt lányának. A fennmaradt gyászjelentők nagy része Debreczi Gyulánétól származik, aki a maga során nagybátyjától, Ferencz Károlytól szerezte meg azokat. A gyászjelentőkből tudjuk, hogy az első világháborúnak csomakőrösi női hőse is volt: Ferencz Zsuzsa a fronton szolgált, vöröskeresztes ápolóként adta életét a második világháborúban.
Nemzetgyűlésről a csatába
Keményebb dió volt a negyvennyolcas hősi halottak és a solferinói csatában elesett csomakőrösiek névsorának összeállítása – a faluban kevés adat maradt fenn ezzel kapcsolatban. Csomakőrösi származására mindig büszke ember dr. Nagy Lajos. Természetes hát, hogy felkarolta az emlékműállítás ötletét. Levéltári kutatással szerezte meg a Csomakőrösről elvitt anyakönyveket, digitalizált formában. Így kerültek vissza a faluba Kőrösi Csoma Sándor idejéből (!) származó anyakönyvek is. Az emlékműavatáskor dr. Nagy Lajos a korabeli eseményekbe beágyazva mesélt a hősi halottak kiléte utáni kutatásairól. Előadásából tudjuk, hogy az Agyagfalvára összehívott Székely Nemzetgyűlésre legalább három kőrösi ment el. Ők hárman onnan egyenesen az ellenség ellen indultak, életüket adták a szabadságért. „Nem fiatalkori kalandvágy vitte őket az agyagfalvi gyűlésre, hiszen Nagy József ötvenéves volt, és hét gyermeket hagyott itthon, Sidó Sándor még idősebb, 53 éves, és négy gyermek várta volna haza, akárcsak Dants Eleket” – mondta előadásában. Nagy Pál tiszteletes jegyezte fel: Nagy József és Sidó Sándor Magyarsárosnál kapott halálos lőtt sebet az Urbán seregében harcoló galíciai lengyel katonáktól. Az 1859. június 24-én lezajlott solferinói csatában vesztette életét Nagy Tamás. Abban a nevezetes harcban esett el, ahol közel félmillió fős osztrák sereg ugyanekkora francia és olasz katonával szemben harcolt.
Mindenki dolgozott
Az emlékműállítást megelőző munka során, 2011-ben kezdték el keresni az építéshez szükséges követ. A kezdeti elképzelés szerint a pávai kőbányából hoztak volna egy hatalmas homokkő tömböt. Dr. Nagy Lajos vetette fel: a homokkő nem időtálló, sokkal megfelelőbb lenne málnási, bükszádi bányából származó sziklatömb. Lőrincz Zsigmond akkori kovásznai polgármester vállalta: beszerzi a szükséges követ. (A tragikus hirtelenséggel elhunyt polgármester sok elkezdett munkájának befejezését nem érhette meg. Nem lehetett ott a kovásznai sípálya befejezésénél, a városi nagy infrastrukturális munka elkezdésénél, sem a csomakőrösi emlékmű befejezésénél. Méltán mondhatjuk: munkássága halála után is folytatódott.)
A sziklatömb hamarosan Kovásznára került. Akkora volt, hogy ketté kellett hasítani, egyik fele a kovásznai belvárosi református egyházhoz jutott – elevenítette fel Bende tiszteletes. A Csomakőrösre szánt darab 2012 végén került rendeltetési helyére. Az emlékmű alapzatát közmunkával ásták ki, a szükséges aprókövet a presbiterek hordták össze, a betonozást a kovásznai városháza vállalta. „Ez volt Lőrincz Zsigmond utolsó jó tette, amit Kőrösért vállalt, a sok egyéb mellett” – jegyezte meg a lelkész. Az emlékműhöz tartozó kopjafa anyagát Debreczi Tamás ajándékozta, a faragómunkát a kisborosnyói Bartha Árpád vállalta. Mindeközben gyűltek az adományok is. A 68 család ajándékából kikerekedett összeg fedezte a kiadásokat. Sőt, meg is maradt pénz, ezzel a falu ravatalozóházába felszerelendő légkondicionáló készülék megvásárlásába pótolnak be.
Az anyagiak mellett sokan kétkezi munkával támogatták az emlékműállítást. A tiszteletes sorolja a neveket: Debreczi Tamás (a kopjafa mellett a vasmunkát vállalta), Debreczi Elemér (faanyag), ifj. Debreczi Levente (sziklatömb helyére emelése), ifj. Zékely Zoltán (kerítés festése), pesbiterek testülete (kerítés elkészítése), Jeszenovics Albert (a munka irányítása). A márványlapot a sepsiszentgyörgyi Zoltáni Loránd véste. Thiesz János alpolgármesterként, polgármesterként is támogatta az ügyet, biztatta a megvalósítást. Meg kell említeni a nőszövetség tagjait is. Az asszonyok az avatóünnepségre készült közös ebédhez adományoztak hozzávalókat. Annyit főztek, hogy a díszebédről megmaradt sok finomságot a leleplezés másnapján, a vasárnapi istentisztelet után a hívek közös ebéden fogyaszthatták el. Az emlékműért tevékenykedő minden személyt felsorolni nehéz lenne. „Dicséretet érdemel a gyülekezet, de az egész falu is, függetlenül a vallástól. Minden halott neve ott a temetőben, egy fejfán, ez a hősi halottaknak nem adatott meg, de most van egy hely, ahol emlékükre el lehet helyezni egy szál virágot” – összegzett Bende Tamás. A lekész saját magát nem említi, ezért mi mondjuk: ő volt a lelke az emlékműállításnak.
Megmaradunk Mit üzennek a táblára vésett nevek egykori viselői a mai kőrösieknek? – tette fel a kérdést dr. Nagy Lajos az avatóünnepségen. Üzenik, hogy hálásak ennek a generációnak, melynek eszébe jutott, hogy emlékezni kell. Ravasz László mondta: ha tudom, mire emlékezem, tudom, ki vagy. Kis változtatással: ha emlékezünk, tudjuk, kik vagyunk, ha tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mi a dolgunk, ha tudjuk, mi a dolgunk, megmaradunk – adta meg a választ.
Bokor Gábor
Krónika (Kolozsvár).

Költészet napi koszorúzás
Nagyvárad – A Magyar Költészet Napja alkalmából tegnap megkoszorúzták József Attila nagyváradi szobrát.
A Magyar Költészet Napján, vagyis április 11-én tartott nagyváradi sajtótájékoztatón Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke e nap jelentőségéről beszélt, kiemelve, hogy 1964 óta ünneplik József Attila születésnapján a Magyar Költészet Napját. Tőkés László hangsúlyozta, hogy József Attila költészete mai is aktuális üzenetet hordoz, idézve költőóriásunk „fasiszta kommunizmus” kifejezését, mely – mint Tőkés fogalmazott - rendkívül időszerű ma is. Tőkés László ennek kapcsán kijelentette: „Elegünk van mindenféle totalitarizmusból, de nem mérjünk kettős mércével. A szocialista és a liberális propaganda fasisztaüldözésbe kezdett, csak éppen az nem látszik, hogy kik a fasiszták” – hangsúlyozta Tőkés László.
Japán-magyar barátság
A sajtótájékoztató után az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), a Partiumi Keresztény Egyetem, a Partiumi Magyar Művelődési Céh és az Erdélyi Magyar Ifjak képviselőiből álló delegáció kilátogatott a Petőfi parkban álló József Attila szoborhoz. Itt Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke szólt a megjelentekhez. A szónok kiemelte: „nekünk jutott osztályrészül az, hogy meg tudjuk teremteni azt a kismagyar társadalmat itt Nagyváradon és Erdélyben, ami nélkül nem élhetünk szabadon.” Tőkés László az EMNTelnöke, az EP alelnöke beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy a József Attila szobor a váradi származású Wagner Nándor szobrászművész alkotása, aki Japánban fejezte be földi pályafutását, mely országot hatalmas természeti katasztrófa súlytotta a közelmúltban. „Wagner Nándor özvegyének, Chyio asszonynak elküldtem az együttérző levelemet, hasonlóképpen a Japán brüsszeli és bukaresti nagyköveteinek. Kegyelettel gondolunk városunk szülöttjére Wagner Nándorra, aki haló porában is megajándékozott bennünket egyik alkotásával, és Isten kegyelmét kérjük a megpróbáltatásokat szenvedő japán népre” – fogalmazott Tőkés László. A beszédek után az említett intézmények képviselői megkoszorúzták a József Attila szobrot.
Pap István
erdon.ro.

Új szemlélet a PMMC-ben
A Partiumi Magyar Művelődési Céh új célkitűzéseit ismertette Mostis Gergő, a szervezet új igazgatója.
A 2003-ban alakult Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) a partiumi magyar közösség kulturális életét gazdagítja. A szervezet élére március 1-től új igazgatót nevezett ki a Pro Universitate Partium kuratóriuma Mostis Gergő személyében. „Szeretnénk, ha ez a személyi változás szemléleti és szerkezeti változás kezdetét is jelentené”, mondta Tőkés László az EP alelnöke a témában tartott tegnapi nagyváradi sajtótájékoztató keretében.
Egymást megismerni
Ezt követően Mostis Gergő ismretette elképzeléseit elmondva azt, hogy a PMMC eddig jobbára csak az idősebb korosztályt tudta megszólítani. Ezen változtatni kell, és szellemi központtá kell változtatni mind a PMMC-t, mind Nagyváradot magát, de mindez csak akkor valósítható meg, a kulturális események kikerülnek a közvetlen politikai befolyás alól, illetve azáltal, ha váradi kultúrát sikerül megmutatni külföldön is. Mostis Gergő irányítása alatt a PMMC első programja az Az Élő Partium nevű sorozat, meyről az igazgató elmondta, hogy az egyfajta „felnőtt diákcsere-program” kíván lenni, melynek célja, hogy az elszakított országrészek egymástól szükségszerűen eltávolodott magyarjai közelebb kerüljenek egymáshoz és közös kultúrájukhoz. Ennek érdekében alakítják ki azokat a partneri kapcsolatokat, amelyek a későbbiekben lehetőséget teremtenek a partiumi magyarság számára is, hogy megismerjék elsősorban a közeli Hajdúság és a Nyírség kulturális örökségét.A program megvalósítását kezdeményező PMMC illetve a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) a román és a magyar kulturális minisztériumok, az önkormányzatok és különböző civil szervezetek támogatására is számítanak.
Váradi értékeket
A sajtótájékoztatóra kiadott, és a témához kapcsolódó, Tőkés László által aláírt közleményben többek közt felhívja a figyelmet: „Üdvözöljük a bihari, illetve nagyváradi román elöljárók azon törekvését, hogy megyénk, illetve városunk épített örökségét népszerűsítenék szerte a nagyvilágban – ám sajnálatosnak tartjuk, hogy ennek magyar bázisáról és vonatkozásairól alig esik szó. Szorgalmazzuk, hogy a megye- és a városháza illetékesei – a magyar szakmai szervezetekkel konzultálva – kiegészítőleges módon ebbe az örökségbe építsék be sajátlagosan magyar bihari és nagyváradi értékeinket.”
Pap István
erdon.ro.

Író-olvasó találkozó az Egyetemi Napokon
Nagyvárad – Második alkalommal szervezik meg a hétfőtől péntekig tartó Egyetemi Napokat a PKE-en, melynek keretében hétfőn, a Magyar Költészet Napján, író-olvasó találkozót tartott a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszék.
Hétfő délelőtt áhítattal és köszöntő beszédekkel vette kezdetét a Partiumi Egyetemi Napok (PEN) egyhetes szaknap-sorozat az egyetem diákszervezetének, valamint tantestületének közös szervezésében. A rendezvény célja lehetőséget teremteni az egyes szakok bemutatkozására, valamint a közösségépítésre. A díszteremben tartott ünnepélyes megnyitón áhítatot tartott Ráksi Lajos egyetemi lelkész, majd megnyitó beszédet mondott dr. János Szatmári Szabolcs rektor, Tőkés László EP alelnök, a PKE Vezető Tanácsának elnöke, valamint Márkos István a PKED elnöke. Ezt követően a magyar, a teológia és a román szakok egész napos rendezvényeire kerülhetett sor.
Szentek hárfája
A Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszék meghívására érkezett Nagyváradra Szilasi László irodalomtörténész, kritikus, esszéista, Rotary Irodalmi Díjas író, akivel Ötvös Péter, a Szegedi Tudományegyetem előadótanára beszélgetett a Szentek hárfája című regényről. Műfaját tekintve intellektuális kriminek mondható regény témája már serdülőkora óta érlelődött benne, vallotta be az író Ötvös Péter erre vonatkozó kérdésére válaszolva. Egy város – nevezetesen Békéscsaba – hangulata érhető tetten a regényben, melynek belvárosában egymásra rétegződnek a történelmi korok, hangzott el. Körülbelül öt év munkája a regény, mely idő alatt a szerző nem csak a saját emlékeire támaszkodott, hanem kutatómunkát is végzett. A cselekmény hetven évet ölel fel és egy szokatlan éjféli misén történt gyilkosság megfejtésére épül. A kérdés, amely mindvégig foglalkoztatja az olvasót: miért ölte meg tizenhét éves Grynaeus Tamás diák, Omaszta Mátyás árpádharagosi módos gazdát 1924. december 24-én az evangélikus gyülekezet hagyományos éjféli miséjén?
Szépség és pontosság
Az író-olvasó találkozón szóba került az is, hogy a szerző kritikusként hogyan fogadja a szakmabeliek kritikáját. Mint mondta, érdekes tapasztalat számára elolvasni a regényéről írott recenziókat. Szilasi László több részletet is felolvasott művéből, így a főleg egyetemistákból álló hallgatóság megismerhette a regény nyelvezetét, a cselekmény egy-egy mozzanatát. Kifejtette, hogy egyetemi tanárként sokszor azt tapasztalja, hogy a diákok elképzelése szerint egy irodalmi szövegnek elsősorban szépnek kell lennie. Ezzel szemben véleménye szerint egy szövegnek pontosnak kell lennie és ebből adódik szépsége is. János Szatmári Szabolcs rektor köszönte meg Szilasi Lászlónak és Ötvös Péternek, hogy elfogadták az egyetem meghívását, majd egy-egy jelképes értékű ajándékot (PKED pólót) nyújtott át nekik.
Mészáros Tímea
erdon.ro.

Ambrus Attila: Gyűlölködőek lennénk?
Súlyos vádat akar néhány értelmiségi az erdélyi református egyház nyakába varrni. Alaptalanul. Akkor is, ha a vádaskodás lavináját elindító Parászka Borókának igaza is van, és talán szándéka sem az volt, hogy a kollektív megbélyegzés ellen tiltakozva a kollektív megbélyegzés hibájába essen.
A nulla toleranciájú, vakmerő és provokatív újságíró felhívta a figyelmet arra, hogy a közösségi médiában, a Facebookon egy kolozsvári református lelkész (Parászka Boróka rosszul tudja, hogy esperes) nagypénteken antiszemita megjegyzést fűzött egy videotartalomhoz, amelyen Jézus keresztrefeszítéséből űznek gúnyt a film készítői. (Parászka Boróka írásában megemlíti azt is, hogy egy katolikus pápai káplán Youtube-on hallható beszédében is burkoltan zsidózott.) Az újságíró az Országos Diszkriminációelleni Tanácshoz fordult a nyilvános térben elkövetett uszítás gyanújával. Néhány sajtóhiéna pedig a református egyház ellen.
Nem tartozik írásom témájához annak elemzése, hogy miért csak a református egyház ellen csaholnak a médiasakálok, valószínű, hogy nincs bátorságuk a katolikus egyház ellen is nyüszíteni. Azt pedzik, azt állítják, hogy a református egyház antiszemita.
Szavahihetőségük annyit ér, mint annak a francia tengerésznek a szavahihetősége, aki egy ízben kikötött Helsinkiben, és a parton megpillantott egy rőt hajú nőt, hazatért, s Brestben meggyőződéssel állította, hogy a finn nők mind vörösek.
Mert igaz ugyan, hogy közszereplőtől – és a lelkész közszereplő – minden félreérthető és félremagyarázható kijelentését számon kell kérni, ha az gyűlöletszikrát pattint, csiholóját meg kell róni, ám egyetlen lelkész sajnálatos (pillanatnyi) eltévelyedéséből azt a következtetést levonni, hogy a több százezer lélekből álló református egyház antiszemita: nemcsak kapitális tévedés, mint a francia tengerészé, hanem bűnös kollektív megbélyegzés.
Az általánosítás az újságíró legnagyobb modern kori bűne. A tájékozatlanság pedig több mint bűn, bizonyítvány arról, hogy az értelmiségi újságíró szerepében tetszelgő szerző (a félreértés elkerülése végett nem Parászka Borókáról beszélek, hanem azokról, akiknek a nevét leírni sem érdemes) csak firkász, vézna provokátor.
Akit valóban érdekelt volna, hogy miként viszonyul a mai erdélyi református egyház az általa is kiválasztott népnek tartott zsidósághoz és Izraelhez, az meglepő és megnyugtató dolgokat tudhatott volna meg.
Például azt, hogy minden vasárnapi istentiszteleten elhangzik egy textus az Ószövetségből. A református teológián az izagógika keretében megismerkednek a hallgatók a zsidóság és Izrael történelmével. A református teológián – egyedüliként – tanítják és tanulják a héber nyelvet. A teológusok ellátogatnak Izraelbe, Jeruzsálembe, útjukat az erdélyi reformátusok közadakozással támogatják. A hazatérő leendő lelkészek előadásokat tartanak a gyülekezetekben Izraelről, annak népéről és a bibliai helyekről. A református gyülekezetekben megemlékeznek a holokausztról, elítélik az emberiségellenes cselekedeteket és együttéreznek a zsidósággal.
Vannak református lelkészek, például Balázstelkén, akik a templomukban kitűzték Izrael zászlóját, s kabátjuk hajtókáján is állandóan viselik azt.
Szegedi László generális direktor, aki sokkal inkább képviseli hivatalosan is az erdélyi református egyházat, mint egy kolozsvári lelkipásztor, számtalanszor hangsúlyozta: „Nekünk, erdélyi reformátusoknak, magyaroknak lelkünkben kell hordanunk a Dávid csillagot!"
Az is beszédes példája a református-zsidó együttélés hagyományának, hogy a református és a zsidó temetők számos településen, például Tövisen, Nagyenyeden és Brassóban egymás mellett vannak. Néhányan még emlékeznek rá, néhányan még nem akarják letagadni holmi politikai cél érdekében, hogy az elhagyott zsidó temetőket a református lelkészek és hívek gondozzák, mióta sajnos izraelita testvéreink elhagytak minket.
Ha mindennél többet nyom a latban egyetlen lekész elítélendő eltévelyedése, akkor fölösleges a mi hitünk az Isten által elrendelt együttélésben. Ám nem nyom többet! S így annak is fontos üzenete van számunkra, hogy a kultúra szavunk a kol torából származik. Azaz a Tóra hangjából. Amely a szeretet.
Maszol.ro.

Egy magyar, aki hálás, hogy Erdély Romániához tartozik
Internetes fórumokon terjed és a napokban több román lap is közölte annak a Magyarországra kitelepült erdélyi magyarnak – vagy magát annak valló személynek – az álláspontját, aki hálát ad azért, hogy Erdély Romániához tartozik. A Landauer Szilárd (fedő)nevű személy véleménye először a mandiner.blog.hu egyik cikkének hozzászólásai között jelent meg, utóbb több magyarországi portál is átvette.
A kommentelő állítása szerint 37 évesen települt át Erdélyből Magyarországra, Borsodba, ahol négy éve el. Ez a négy év elegendő volt számára ahhoz, hogy hálát adjon, amiért Erdély Romániához tartozik. „Elutasítjuk TÖMEGESEN a magyarországi gondolkodásmódot és örülünk annak, hogy TÖMEGESEN visszatelepülnek az erdélyiek Romániába. Elegünk van az állandó civakodásból, a románozásból, a lélektelenségből, a szabályokhoz való görcsös ragaszkodásból, az emberi kapcsolatok elsivatagosodásából, a keresztyénség teljes hiányából. Mindez nekünk NEM kell Erdélyben” – írja.
Szerinte manapság Magyarországon csak az számít magyarnak, aki gyűlöli a másikat, jól tud cigányozni és zsidózni, ám ennek a mentalitásnak az erdélyiek megálljt parancsolnak Románia nyugati határán.
„Megmondom, nektek mi a magyarság, legalábbis Borsodban mi az. Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó. Összeesküvés elméletekben hinni (…), más népeket állandóan pocskondiázni. (…) Mindenféle marhaságot elhinni, hogy a zsidók Magyarországot akarják új hazájuknak, az ivóvízkészlet miatt (csak megjegyzem, Békés és Hajdú Bihar megye Romániából importálja a vizet mert az ottani ihatatlan)” – fogalmaz Landauer Szilárd .
Szerinte az anyaországi és a magyarországi magyarok egy nyelvet beszélnek, de nem egy nép. „Közöttünk olyan hatalmas különbségek vannak, hogy a kezdeti eufória után, az erdélyi magyar rémülten néz körbe a kultúrsokk és megaláztatások, a vállalhatatlan gondolatok hatásától még reszketve: Te jó ég, hova kerültem...” – folytatja vallomását az internetes hozzászóló, aki szerinte a Jobbik népszerűsége azért nő Magyarországon, mert olyanokat mond, amit az emberek nem mondanak ki, de úgy gondolnak. „Paramilitáris szerveződések, fasiszta portálok tömege, ismétlem, tömege mérgezi az embereket” – magyarázza.
Leszögezi: az erdélyieknek ilyen magyarság nem kell. „Egy fogyó nép pökhendi felfuvalkodottsága. Ha ennek nem lesz vége, Magyarország fel fogja számolni önmagát. Az a nép, amely nem képes beismerni a hibáit és állandóan másokra mutogat, elveszi magától a gyógyulás lehetőségét. A gyógyulás, bűnbánattal kezdődik, nem pökhendiséggel. Erdély nem követi ezt az utat" – zárta hozzászólását.
Maszol.ro.

Európai ütemtervet dolgoznak ki a nyelvi kisebbségek védelmében
A belgiumi ír nagykövetségen tartott csütörtöki megbeszéléssel, Gál Kinga fideszes európai parlamenti (EP-) képviselő köszöntőjével útjára indult az a kezdeményezés, amelynek célja az európai kisebbségi nyelvek és a nyelvi sokszínűség védelméről szóló ütemterv - angolul: European Roadmap for Linguistic Diversity - kidolgozása.
Az ütemterv egyik kezdeményezője Gál Kinga, aki a kidolgozásban is tevékeny szerepet vállal. Mint arról közleményben beszámolt, megnyitó beszédében hangsúlyozta: a terv egyik célja, hogy a nyelvi kisebbségek mindennapi problémáira gyakorlati segítséget adjon, a másik pedig, hogy ajánlásokat fogalmazzon meg a kormányoknak a nyelvi sokszínűség jobb, hatékonyabb kezelése érdekében.
Az európai szintű ütemterv kidolgozásának gondolata a 2011-ben elfogadott finn nyelvhasználati stratégián alapul. A kezdeményezést felkarolta az EU jelenlegi soros elnökségét adó ír kormány, vállalva az ütemterv konkrét kidolgozását, a legmagasabb szintű döntéshozók és nemzetközi civil szervezetek bevonásával.
"A kormányoknak meg kell érteniük, hogy az országukban lévő nyelvi sokszínűség támogatása nem luxus, hanem életbiztosítás" - fogalmazott közleményében Gál Kinga.
Az ütemterv kidolgozása a magyar EP-képviselő számításai szerint mintegy másfél évet vesz majd igénybe.
MTI

Kommunista pribékeket vonnának felelősségre
Ügyészségi feljelentést tesz gyilkossággal és népirtással gyanúsított 35 személy ellen a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) – adták hírül tegnap a román lapok az intézet közleményére hivatkozva.
Az IICCMER az utóbbi hónapokban a kommunista börtönök pribékjeinek azonosítására összpontosította energiáit. 35 olyan személyt azonosítottunk, akik gyilkossággal gyanúsíthatóak – nyilatkozta Andrei Muraru, a kormányzati kutatóintézet igazgatója. Az időskorú, 81 és 99 év közötti gyanúsítottak az intézet szerint 1950 és 1964 között a kommunista elnyomó gépezetben, börtönökben, kényszermunkatáborokban tevékenykedtek. Az IICCMER-nek sikerült személyazonossági adataikat és jelenlegi lakcímüket felkutatnia. Az intézet közlése szerint valamennyiüket szándékos emberöléssel, illetve népirtással gyanúsítják, és a róluk feltárt adatokat a következő hetekben átadják az ügyészségnek. Adriana Niculescu, az IICCMER szóvivője közölte: az intézet nem először tesz feljelentést a kommunista rendszer elnyomó gépezetét működtető és irányító személyek ellen, de még egyetlen ügyben sem emelt vádat az ügyészség az intézet által meggyanúsított személyek ellen. A szóvivő által rendelkezésre bocsátott kimutatásból kiderül, hogy 2006 és 2008 között hat esetben fordult az intézet az ügyészséghez ismert kommunistaellenes ellenállók kínvallatóinak, a Szabad Európa Rádió román szerkesztősége elleni merénylet elkövetőinek, Magyarországra szökött személyek kiskorú testvéreit bántalmazó csíkszeredai börtönőrök bíróság elé állítását kérve, de az ügyészség – többnyire a tettek elévülésére hivatkozva – nem indította el a bűnvádi eljárást.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Borboly Csaba: megvannak a törvényes keretek a szimbólumaink használatára
megyeelnök a legutóbbi, iskolaigazgatókat támadó, zászlóellenes rendőrségi feljelentésekkel kapcsolatban vázolta fel a jelenlegi helyzetet.
– Az ország bajban van, és amikor annak vezetői nem tudnak választ adni ezekre, akkor előveszik a magyar kártyát és velünk, magyarokkal takaróznak – világított rá az ügy botrányjellegére az intézményvezető, aki egyébként a bukaresti román sajtó hozzáállását is okolja azért, hogy túl nagy feneket kerít az ügynek. Mint elmondta, megvannak azok a keretegyezmények, a Helyi Autonómiák Európai Chartája, az alkotmány biztosította jogaink, valamint a közigazgatási törvények, amelyek szavatolják a szabad jelképhasználatot.
A műsorvezető azon kérdésére, hogy mit tehetnek a jogfosztás ellen az intézményvezetők, akiket sorra feljelentenek, mert kitűzik a kék-arany lobogót, Borboly Csabának egyértelmű válasza volt: ki kell bírni, ugyanakkor harcolni kell, és meg sem állni a Luxemburgi Európai Bíróságig, ahol megfellebbezhetnek minden, a helyi közösség számára kedvezőtlen bírósági határozatot. Ugyanakkor felhívta a figyelmet az RMDSZ Mikó Imre jogsegélyszolgálatára, ahová az érintett intézményvezetők bizalommal fordulhatnak ügyvédi segítségért.
– A székely zászlót ki lehet tűzni helyi tanácsi határozat nélkül is bármely magánházra vagy templomra, igazából bárhova, hisz az a saját közösségi szimbólumunk, és semmilyen törvény nem tiltja annak használatát – fogalmazott a megyei tanács elnöke.
A beszélgetés végén Borboly Csaba a megyei tanács által készített felmérésekre hivatkozva fejtette ki, mennyire felfújja a bukaresti média, valamint politikum a zászlóügyet. Ezekből a felmérésekből ugyanis kiderül, Hargita megye román nemzetiségű lakosságának kétharmada elfogadja vagy legalábbis tudomásul veszi a székely zászló létezését. Ugyanakkor az emberek többsége tudatában van annak, hogy a bukaresti média és politikum miatt fektetnek ennyire nagy hangsúlyt a zászlóügyre.
A román–magyar együttélési kódex, amelyet a jövőben dolgoznának ki, éppen erre világítana rá. A tervezett szabályzat az együttéléssel járó érzékenységet segítene kezelni, amely munka nélkül hagyná a bukarestieket – zárta mondandóját az elöljáró.
Csíkszereda, 2013. április 11.
Erdély.ma.

Maros megyei RMDSZ: Márpedig lesz Bernády iskola!
Olvasva a 2-es számú általános iskola átnevezését szorgalmazó szülői akciócsoport április 12-i állásfoglalását, melyben kizárólagosan az RMDSZ politikusait teszik felelőssé az átnevezés akadozása miatt, mindenekelőtt az a gyanú merül fel bennünk, hogy a tiszteletre méltó kezdeményezés szóvivői elhibázták a célpontot, nem azonosították pontosan a valódi ellenfélt! De reméljük, hogy azok a mozgalmárok, akik részt vettek az április 11-i marosvásárhelyi tanácsülésen, szem és fültanúi lévén a kormányzó pártszövetség, az USL egyes helyi politikusai által megjelenített merev, elutasító és sértő álláspontnak, most már tisztában vannak azzal, hogy nem az RMDSZ politikai akaratán múlik a mindnyájunk által óhajtott és támogatott átnevezés.
Sőt, az ügy a láthatónál is sokkal összetettebb, hiszen azt is tudni kell, hogy az oktatási intézmények átszervezése rendjén olyan elképzelések is lábra kaptak, melyek következtében több marosvásárhelyi iskola nemcsak jogi identitását, de nevét is elveszítené, illetve a névadás esélyét is. Az RMDSZ-nek ezt a veszélyt is ki kell védni! Ha ennek a felismerésnek tudatában értelmezik újra az ügy történetének eddigi epizódjait, minden bizonnyal érthetővé válik két fontos szempont: oktalanság diszkreditációval gyengíteni a politikai érdekvédelmet, lévén a legutóbbi választások alkalmával sem tudtuk megszerezni a helyi tanácstestületben bár az egyszerű többséget, ami valóban számon kérhető politikai tőkét szavatolna az RMDSZ-nek; és ugyanakkor világos, pontosan az előbbi felvetés okán, hogy mi, politikum és civilek, egymásra vagyunk utalva, csakis egymást kiegészítve tudunk eredményesek lenni!
Határozottan elutasítjuk azt az állítást, mely szerint az RMDSZ nem vállal politikai felelősséget a 2-es számú általános iskola átnevezéséért, hiszen az elmúlt időszakban sajnos bebizonyosodott, hogy nem elég sem a kisebbségi oktatásnak kedvező törvény, sem a tiszteletreméltó polgári kezdeményes ahhoz, hogy az iskola felvehesse a marosvásárhelyi magyar közösség által óhajtott Dr. Bernády György nevet. Attól kezdve, hogy sikerült az iskola vezetőtanácsának összetételét úgy kialakítani, hogy a magyarok többségbe kerüljenek, addig el, hogy megszületett az elnevezésre vonatkozó tanácsi határozat, mind az RMDSZ politikai küzdelmének az eredménye.
Az eljárás utolsó szakaszába értünk, hiszen már csak a Főispánság fennhatósága alá tartozó megyei névadó bizottság véleménye kell a procedúra lezárásához, vagyis a kormányzó párt, az USL megyei politikusain múlik, hogy mennyi időn belül fejeződik be a névadási eljárás. Amint erről meggyőződhettünk, a valódi ellenfél kákán a csomót is megkeresve késlelteti ezt a folyamatot. Azt is tudni kell, hogy a marosvásárhelyi iskolahálózatot csak azért nem véglegesítette a Helyi Tanács, mivel az RMDSZ frakciója elutasít minden olyan tervezetet, melyben a 2-es számú általános iskola nem Dr. Bernády György nevét viselő iskolaként van feltüntetve. Mindezek ellenére, meggyőződésünk, hogy most a 2-es számú általános iskolába járó diákok hamarosan a hajdani városépítő polgármester nevét viselő, Dr. Bernády György iskola diákjaiként folytathatják tanulmányaikat. Kérjük a CEMO-t, a szülői akciócsoportot, a marosvásárhelyi magyarokat, higgadt, az idők szavát értők bölcsességével ne gyengítésük, hanem bölcs összefogással erősítsük a marosvásárhelyi magyarok politikai képviseletét.
Brassai Zsombor, megyei elnök
Peti András, marosvásárhelyi elnök
Erdély.ma.

Erdélyi körúton a csíksomlyói Salvator-kápolnáról szóló könyv
Erdélyi körúton mutatja be Németh Zsolt magyarországi kutató a csíksomlyói Salvator-kápolnáról írt könyvét, amelyben amellett érvel, hogy a kegyhely az első évezredben épült, vagyis korábban a falkutatások alapján a 14. századra becsült időpontnál.
A fizika tudományának kandidátusa a középkori magyar kincsek kutatásával foglalkozik, könyvet írt a Szent Koronáról, és a Kárpát-medence középkori templomait is kutatja. Németh Zsolt csütörtökön Csíkszeredában, az elkövetkező napokban pedig Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Sepsiszentgyörgyön és Aradon tart előadást a Salvator-kápolnáról, illetve a Szent Koronáról.
A szerző a Fénytemplom a Kis-Somlyón című könyvben a Salvator-kápolnáról írt, amelynek építési időpontjáról nem maradtak fenn hiteles adatok, de régészeti és falkutatások alapján a 14. századra teszik a kápolna építését.
Németh Zsolt az MTI-nek csütörtökön elmondta: Vécsey Gyula csíkszeredai mérnök kéziratos tanulmánya ösztönözte arra, hogy behatóbban foglalkozzon a kápolna történetével. Az erdélyi mérnök már a rendszerváltás előtt felismerte, hogy a kápolna szentélye különlegesen kiképzett ablakrésekkel rendelkezik, amelyek a Nap járásának kiemelt irányaira mutatnak.
"Csillagászati számítások alapján sikerült igazolni részletesebben és pontosabban, hogy ezek az ablakrések ilyen irányokra mutatnak. Emellett csillagnyugvási irányokat is sikerült azonosítani" - mondta Németh Zsolt. Hozzáfűzte, hogy a legizgalmasabb talán a Pásztor elnevezésű csillag nyugvásának iránya, ami az idő múlásával változik. A kutató szerint ha elfogadjuk, hogy az egyik ablakrés ennek a csillagnak a nyugvási irányára mutat, akkor feltételezni lehet, hogy 1000 előtt épült a kápolna első része, ami azonos a jelenlegi kis szentéllyel.
Vannak más szempontok is, amelyek a korábbi eredet mellett szólnak. Így feltűnő, hogy míg valamennyi középkori templomnak van keleti szentélyablaka, a Salvator-kápolnának csak északi és déli ablaka van, ráadásul mindkettő szemmagasságban.
A kutató szerint a kápolna eredetileg nem misék celebrálására épült, hanem csillagászati megfigyelések végzésére, így a hely szakralitása több mint ezer éve töretlen, hiszen az ókorban és a középkorban is szakrális tevékenységnek számított az asztrológia.
MTI
Erdély.ma.

Gyakorláskutatás – irodalmon innen és túl
Kísérleti Terepkönyv-táborokba, valamint az írást és olvasást tágító más kulturális mozgásterekbe kalauzolja az érdeklődőket Berszán István Gyakorláskutatás. Írások és mozgásterek című könyve, amelyet szerdán délután mutattak be a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban; a szerzővel, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének igazgatójával Gondos Mária-Magdolna és Nagy Zoltán beszélgetett.
Nagy Zoltán megjegyezte: a Pesti Kalligramnál újonnan megjelent kötet előzménye a Koinóniánál 2007-ben napvilágot látott Terepkönyv, ezúttal azonban nem csak az irodalmat, hanem a kultúra, a társadalom, az emberi együttélés és a világ problémáit, aspektusait is tárgyalja a szerző, rámutatva arra, hogy a művészetet nem csak működtetjük, hanem gyakoroljuk is. Berszán István kifejtette: a gyakorláskutatás nem tagadja a kritikai gyakorlatot, sőt, kizökkenti annak hagyományát az írás és az olvasás vonatkozásában, „gyakorlással ugyanis bejárható a távolság azok között, akik még olvasnak és akik már nem olvasnak irodalmat” napjainkban.
Figyelemgyakorlatok és -rítusok megismerése, betanulása nélkül unalmasnak tűnhet az irodalmi művek olvasása, miként a matematikai műveletek megértése, levezetése is lehetetlen a szükséges alapok ismerete nélkül. – A gyakorláskutatás az első teremtmények első moccanásaitól tart, s az olvasás mellett kiterjed az élet más területeire is, így például az imára, a hegyi barangolásokra és a szerelemre is – fűzte hozzá a szerző, aki 2000 óta szervez Terepkönyv-táborokat nyaranta.
A város zajától távol, a hegyekben tartják a táborokat, amelyek alapvető célja a sokféle figyelem és a sokféle tanulás megteremtése. A mindennapok rohanásából kizökkenve előbb csendes, lámpa, ösvény és beszéd nélküli erdei sétára indulnak éjszaka a résztvevők, csak ezután következnek az olvasmányokkal való kísérletezések, ismerkedések, játékos formában. – Az érintetlen környezet segíthet kimozdulni a bejáratott figyelemrítusainkból, s az olvasás idején kívül is kitágítják az ember mozgásterét – magyarázta Berszán István.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár).

Végleges a restitúciós terv
A romániai felekezetek – kivéve az ortodox egyházat – tiltakozása ellenére a bukaresti kormány tegnap véglegesítette a kommunizmus idején államosított ingatlanokról szóló törvényjavaslatot. A dokumentum értelmében a kormány az elkobzott ingatlanok természetbeni visszaszolgáltatását részesíti előnyben. Ha ez nem lehetséges, a jelenlegi piaci értéken állapítják meg az ingatlanért vagy földterületért járó kárpótlás értékét, majd pontrendszer formájában, árverés útján fizetnének kárpótlást a vissza nem adható javakért.
A kormány által javasolt eljárás szerint az állam hétéves futamidő alatt törlesztené a megítélt kárpótlást a volt tulajdonosoknak vagy örökösöknek, ugyanakkor 85 százalékos adóval sújtaná azokat az ingatlanüzéreket, akik áron alul megvásárolták az állammal pereskedő örökösök tulajdonjogát
A kormány annak ellenére véglegesítette a restitúciós jogszabálytervezetet, hogy a romániai katolikus püspökkari konferencia nyílt levélben kérte Victor Ponta miniszterelnököt, halassza el a törvényjavaslat parlamenti benyújtását. Lucian Mureşan görög katolikus bíboros, a katolikus püspökkari konferencia elnöke a testület nevében arra kérte a kormányfőt, halassza el április végéig a törvény kormány általi elfogadását, hogy az egyház is küldhessen módosító indítványokat. A bíboros nehezményezte, hogy sem a görög katolikus, sem a római katolikus egyház véleményét nem kérte ki a kormány, amikor kidolgozta a tervezetet, holott a jogszabály a két katolikus egyház elkobzott vagyonáról is rendelkezik. „Természetesnek tartottuk volna, hogy a kormány előzetesen konzultál velünk a rendelet kidolgozása előtt, ha már a kommunista rezsim az egyházak megkérdezése nélkül kobozta el a felekezetek vagyonát” – szögezte le a bíboros, nehezményezve azt is, hogy az egyházi vezetők a televízióból értesültek arról, miszerint a kormány már a jövő héten felelősségvállalással terjeszti a parlament elé a törvénytervezetet.
Mint megírtuk, az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői is bírálják a restitúciós javaslatot, mert több okból is igazságtalannak és méltánytalannak tartják a vissza nem adható ingatlanokra javasolt kárpótlási rendszert, akárcsak azt, hogy a visszakapott épületekben további 25 évig kell megtűrni bérlőként a bennük működő közintézményeket. Victor Ponta tegnap elmondta, noha véglegesítették a dokumentum szövegét, a jövő heti kormányülésen az egyházak részéről érkező módosító javaslatokat is beiktathatják a tervezetbe. Egyébként a strasbourgi emberjogi bíróság nagy vonalakban egyetért a kormány restitúciós törvénymódosító javaslatával, kifogásolja azonban, hogy a visszaszolgáltatott épületekben további 25 évig működhetnek iskolák, kórházak, kultúrházak – a bíróság legtöbb tízéves türelmi időt javasol. Az állami számvevőszék ugyanakkor arra figyelmeztet: a jelenleg természetes és jogi személyek által visszakövetelt erdőterületek mennyisége közel 600 ezer hektárral meghaladja Romániának az 1948-as államosításkor meglévő erdőterületeit, emiatt a restitúció akadályba ütközik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár).

Gyűlnek a kifogások a restitúció kapcsán
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség az ország valamennyi római-, illetve görög katolikus püspökségét tömörítő püspöki karon keresztül készül benyújtani módosító javaslatait. „Fellépésünknek csak akkor lehet nyomatéka, ha egységesen teszszük” – jelentette ki lapunknak Potyó Ferenc, aki éppen a kormány asztalára kerülő dokumentum kidolgozásán dolgozott.
A pápai káplán és általános helynök hozzátette: az anyag véglegesítése érdekében folyamatosan egyeztetnek a többi püspökséggel. Kérdésünkre, hogy valamilyen szinten egyeztetnek-e az ortodox egyházzal is, Potyó nemmel válaszolt. Mint mondta, az álláspontok közelítését egyrészt az ortodoxok teljesen eltérő helyzete, valamint a görög katolikusok és görögkeletiek közötti számos, éppen az egyházi vagyon kiváltotta konfliktus akadályozza.
Csaknem évszázados bitorlás
Az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) az RMDSZ restitúcióügyekben jártas politikusaival folytat állandó konzultációt. Kató Béla püspök szerint bár korábban már megfogalmazták és elküldték a Ponta-kormánynak észrevételeiket a közvitára bocsátott törvénytervezettel kapcsolatban, ha kell, tételesen is papírra vetik javaslataikat. „Mint ismeretes, négy kérdéskörben fogalmaztuk meg nemtetszésünket – emlékeztetett Kató Béla. – Nem tudjuk elfogadni a kabinet által javasolt újabb 25 éves türelmi időt, amit a bérlőknek kell nyújtanunk abban az esetben, ha ingatlanjainkban iskolát, kórházat vagy kultúrotthont működtetnek. Ha jó belegondolunk, az újabb 25 évvel majdnem száz esztendőre kerekedik az az időszak, amióta az állam bitorolja egyházunk vagyonát. De ugyanúgy elfogadhatatlannak tartjuk a kárpótlási pontrendszeres kritériumot is. A tervezet szerint egy természetben már vissza nem szolgáltatható kolozsvári ingatlan helyett köteles vagyok például egy bărăgani istállóért licitálni, mert ha két árverésen nem jelenek meg, kizárnak a kárpótlási rendszerből. Ugyanakkor diszkriminatívnak tartjuk, hogy a kártérítés esetében eddig az ingatlan piaci árát vették alapul, a Ponta-féle tervezet szerint pedig a közjegyzői érték alsó határát vennék figyelembe. Miért vagyok én hibás azért, mert a dossziém csak most kerül sorra?” – tette fel a kérdést a református egyházi elöljáró. Kató Béla szerint az is veszélyes precedenst teremthet, ha az újonnan felálló restitúciós bizottságok felülvizsgálhatják az eddigi testület döntéseit, és elrendelhetik az ingatlanok újraállamosítását.
Az unitárius egyház a korábban a többi romániai magyar történelmi egyházzal közösen aláírt beadványra szorítkozik. Egy héten belül semmiképpan nem születhet újabb dokumentum, mihelyt Bálint Benczédi Ferenc püspök csütörtökön többnapos látogatásra Angliába utazott. Sem helyettese, Nagy László, sem a püspökség közigazgatási előadótanácsosa, Gyerő Dávid nem tud arról, hogy az egyház valamiféle módosító javaslatot nyújtana be.
Számos kifogása van az RMDSZ-nek
Bár a restitúciós törvénytervezet alapelvével nincs problémájuk, számos módosító javaslat benyújtására készülnek az RMDSZ parlamenti képviselői – mondta el lapunknak csütörtökön Markó Attila. A honatya azt mondja, bár beszélgetésünkkor a konkrét szöveg még nem került át a képviselőházba, így ő sem láthatta, a nyilvánosságra került információkból úgy véli, az egyik legnagyobb gond a tervezettel, hogy a benne szereplő pontrendszer nem átlátható, és roppant bonyolult procedúrát von maga után, tulajdonképpen elodázva a valós megoldást. „A törvény úgy van megfogalmazva, hogy ennek a kormánynak már ne kelljen megoldania a problémákat” – fogalmazott Markó Attila. Kijelentette: ha a kormány felelősségvállalással is akarja elfogadni a törvénytervezetet, azt a képviselőházban még meg kell vitatni, és plénum előtt azért módosító javaslatokat is be lehet majd nyújtani, amit az RMDSZ-frakció az ígéret szerint meg is tesz – a mostani tervezetben ugyanis Markó Attila szerint egyetlen olyan pont sem jelenik meg, amit a szövetség korábban javasolt. Ilyen például az a kérés, hogy az egyházi ingatlanok körének meghatározását pontosítsák úgy, hogy az egykori egyházi egyesületekhez, alapítványokhoz és szerzetesrendekhez tartozó ingatlanok is egyházi tulajdonnak minősüljenek. Másfelől a visszaszolgáltatási procedúrát hivatott gyorsítani az a javaslat, hogy a restitúciós bizottság kötelező módon havonta ülésezzék, és amennyiben a visszaigénylő kijelenti, hogy nem rendelkezik további dokumentumokkal a már benyújtottakhoz képest, a bizottság hozzon is döntést az ügyben. Az RMDSZ ugyanakkor azt is kéri, hogy a kormány által frissen létrehozott kártérítési bizottságnak legyen magyar tagja is, jelesül a kisebbségvédelmi Hivatal elnökét javasolták ebbe a tisztségbe. A frakció szeretné elérni azt is, hogy a viszszakapott egyházi ingatlanokban működő iskoláknak a régi-új tulajdonosnak ne 25, hanem csak 10 évig legyen kötelessége otthont adni – így ugyanis az önkormányzatokra háruló bérletterhek is csökkennek, és az egyház is hamarabb birtokba veheti az épületet.
Mint arról beszámoltunk, a Ponta-kabinet szerdán véglegesítette a kommunizmus idején államosított ingatlanokról szóló törvényjavaslatot. A dokumentum értelmében a kormány az elkobzott ingatlanok természetbeni visszaszolgáltatását részesíti előnyben. Ha ez nem lehetséges, a jelenlegi piaci értéken állapítják meg az ingatlanért vagy földterületért járó kárpótlás értékét, majd pontrendszer formájában, árverés útján fizetnének kárpótlást a vissza nem adható javakért. A kormány által javasolt eljárás szerint az állam hétéves futamidő alatt törlesztené a megítélt kárpótlást a volt tulajdonosoknak vagy örökösöknek, ugyanakkor 85 százalékos adóval sújtaná azokat az ingatlanüzéreket, akik áron alul megvásárolták az állammal pereskedő örökösök tulajdonjogát. A kormány annak ellenére véglegesítette a restitúciós jogszabálytervezetet, hogy a romániai katolikus püspökkari konferencia nyílt levélben kérte Victor Ponta miniszterelnököt, halassza el a törvényjavaslat parlamenti benyújtását. A tervezetért április 17-én vállal felelősséget a parlamentben a kormány.
Szucher Ervin, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár).

Állami perselypénz
Két dolog miatt is a figyelem középpontjába került a héten a Romániában működő egyházak helyzete: egyrészt azért, mert a kormány elfogadta a restitúciós törvény új tervezetét, amelyet felelősségvállalással, vagyis a parlamenti vita megkerülésével kíván keresztülvinni a törvényhozáson, másrészt pedig azért, mert egy kormánypárti politikus bejelentette: törvénytervezetet készül benyújtani az egyházak finanszírozásának beszüntetéséről.
A két téma tulajdonképpen összefügg, hiszen az egyházakat külön sújtja az a tény, hogy a kommunizmus idején ellopott ingatlanaik jelentős részét még mindig nem kapták vissza, amit pedig visszakaptak, annak egy része felújításra szorul, amihez pénzre van szükség. Ha emellett még az állami támogatást is elveszítik, akkor valóban kilátástalan helyzetbe kerülnek.
A legfőbb prioritásnak tehát azt kell tekinteni, hogy az egyházak – és persze mindenki, akitől a kommunisták elrabolták tulajdonát – a lehető leghamarabb teljes egészében visszakapják elorzott vagyonukat, illetve amennyiben nem lehetséges a természetbeni visszaszolgáltatás, kapjanak megfelelő kárpótlást. Ez persze óriási anyagi erőfeszítés az állam számára, de meg kell tenni. Ha több évre beütemezve, akkor is.
Ha pedig véglegesen és megnyugtatóan rendeződött a helyzet, és már egyetlen önkormányzat sem próbálja meg oly módon megtartani a lopott vagyont, hogy pert indít a restitúciós határozat visszavonása érdekében, akkor kerülhet szóba az egyházak állami támogatásának átalakítása. Tudjuk jól, hogy Remus Cernea elsősorban az amúgy is óriási vagyon fölött rendelkező ortodox egyház túlkapásai miatt nyújtaná be a finanszírozás megvonásáról szóló törvényt. Templom- és kolostorépítésre valóban nem szabadna egyetlen fillér „állami perselypénzt” sem adni – arra adakozzanak a hívek, és írhassák le az adójukból, az egyházak pedig nyugodtan folytathassanak gazdasági tevékenységet – és fizessenek utána adót. Az egyházak – különösen a magyar történelmi egyházak – ugyanakkor közfeladatokat is ellátnak: iskolákat, árvaházakat, öregotthonokat, sőt a tervek szerint kórházat is működtetnek. Ezen tevékenységek finanszírozására pedig igenis jár az állami, önkormányzati támogatás.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár).

Fegyelmezetten élni, a nemzeten segíteni
„A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában; mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat.” Beszélgetés Szőts Dániel sepsiszentgyörgyi orvossal, közíróval. (Orvos, közíró. 1925-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte. Az érettségi után behívták katonának, 1944-ben a szovjet fronton megsebesült, hadifogságba esett; hazatérése után elvégezte a marosvásárhelyi orvosi egyetemet. Öt évig körorvos, majd Sepsiszentgyörgyön tiszti főorvos. Több kiadványban jelentek meg közéleti írásai és szakdolgozatai. Kötetei: Sohasem felejtem el, Úz völgye térsége 1944 kora őszén, Sorsok napfény és sötétlő árnyak között, Hatvanöt év meg nyolc esztendő, Múltam emlékei.)
– A család, az iskola és a közéleti szerepvállalás határozta meg eddigi életét. Kovásznainak tartja magát, de évtizedek óta Sepsiszentgyörgyön él, erdőmérnöknek készült, mégis az orvostudományt választotta. Hogy látja, milyen hatással volt az Ön és családja életére a történelem?
– Háromszékinek és kovásznainak tartom magam. A családunk Kőrösről származik, ott kaptunk ármálist, nemesi levelet. A Szőtsök Rákóczi-pártiak voltak, a nagymajtényi fegyverletétel után elhagyták Kőröst, az egyik ősünk az 1700-as évek elején átköltözött Kovásznára, azóta kovásznaiak vagyunk. Jelenleg a bátyám nagyobbik fia és a családja élnek Kovásznán, a többiek elköltöztünk, én először Csíkba, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem. Második hazámnak Sepsiszentgyörgyöt tartom, hiszen itt élek már több mint hetven éve. Édesapám magyar időben, 1940–1944 között Kovásznán volt főerdőmérnök. Az ő nyomdokain haladva, miután 1943-ban a Székely Mikó-kollégiumban leérettségiztem, elmentem Sopronba, fel is vettek, két hétig látogattam az erdőmérnöki kart. Oda jött utánam a behívó egy fenyegető levél kíséretében, miszerint a tanulmányi szabadság iránti kérelmemet elutasították, ez ellen fellebbezéssel nem élhetek. Ott kellett hagyjam az erdőmérnöki egyetemet, és bevonultam katonának. Két évig szolgáltam, megjártam a frontot, megsebesültem, mire a fogságból hazaértem, Erdélyt visszacsatolták Romániához. Romániában akkor nem volt erdőmérnöki egyetem, de éppen akkor nyílt meg Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem, amelynek orvosi karát leköltöztették Marosvásárhelyre, és én akkor döntöttem el, hogy orvos leszek.
– Sok szállal kötődik ma is a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumhoz, a véndiák-társaság elnöke, Hatvanöt év meg nyolc esztendő címmel könyvet is írt az iskoláról. Mit kapott ettől az alma matertől?
– Édesapámnak köszönhetem, hogy mikós diák lettem, ő is, a bátyja is ott tanult, a bátyámat és engem is oda íratott, mint ahogy én is a lányomat és a fiamat. Családi hagyomány a Székely Mikó Kollégium. Egyenes, becsületes, fegyelmezett közösségi szellemet kaptunk ebben az iskolában. A nagyobb diák nevelte a kisebbet, íratlan törvény volt, hogy negyedik osztályig, amíg nem konfirmáltunk, nem viselhettünk hosszú nadrágot, csak rövidet vagy buggyosat. Most sem szégyellem, hogy a konviktusban tízéves első gimnazistaként megmostam a mosdótálban Ferenc úr, a szobafőnököm lábát. Aztán amikor én lettem nyolcadikos és szobafőnök, nekem is megmosták a lábamat. Nem haragudtunk ezért egymásra. Mindig elmondom, hogy a munka iránti szeretetet, a tudomány iránti tiszteletet, Istenben való bizalmat, a haza, szülőföld iránti hűséget, egészséges közösségi szellemet tett a tarisznyánkba a Mikó. Beke György kiváló író, akit nagyon szerettem, Magyarországra történt kitelepedése után azt írta, hogy parasztkollégium a Székely Mikó. Akkor válaszoltam neki, hogy Gyuri, ilyent ne mondj, mert mi parasztnak azt neveztük, aki műveletlen és rosszmájú, a Mikóban az arany- és ezüstkalászos székely gazdák gyerekei jártak. Szerte a világba szétszóródtak a mikós diákok, de az is viszi magával a mikós szellemet, aki Pesten vagy New Yorkba él; érzi, hogy összetartozunk. Ma már nem éppen olyan a mikós szellem, mint régen, de nem is lehet, hiszen mi akkor egyenruhát, egyensapkát, karszalagot viseltünk, a konviktusban minden év elején friss szalmával megtöltöttük a szalmazsákunkat, és egész évben azon aludtunk. De a lényeg ma sem változott.
– Az Úz völgyi harcok veteránjaként több könyvet is írt a háborúról. Hogy emlékszik a katonaévekre, a frontszolgálatra?
– A katonaság szigorú, kemény kiképzést jelentett. Emlékszem, három szegény falusi gyerek is volt velünk, nem bírták a súlyos fegyelmet, hazaszöktek, a tábori csendőrök hozták vissza őket. Számunkra, akik a Mikóban éltünk tíz évestől tizennyolc éves korunkig, az ottani nevelés, a mindennapos életforma olyan edzést jelentett, hogy nem volt már teher a katonai kiképzés vagy a frontszolgálat. A Mikóban is reggel hatkor volt ébresztő, este kilenckor takarodó. Reggelire nem tejeskávét ettünk kaláccsal és habcsókkal, hanem köménymagos levest, este túrós puliszkát, tehát hozzászoktunk a fegyelemhez, a szerény étkezéshez, ez segített át a nehéz háborús viszonyokon, a frontszolgálaton és a fogságon. Mára az Úz völgye éppen olyan zarándokhely lett, mint Csíksomlyó, a Perkő, a Nyergestető vagy néhány éve Gyimesbükk. Minden évben elmegyünk augusztus 26-án az Úz völgyébe, emlékművet is emeltettünk ott, ahol először betörtek az oroszok. Tavaly 120 sátort számoltam össze, jöttek Magyarországról, Kárpátaljáról. Az első világháborúban a 11. Munkácsi Gyalogezred harcolt az Úz völgyében, az elesetteknek hadi kápolnát építettek, most is áll. Tavaly jöttek a munkácsi magyarok, és zsákban hozták a hazai földet elesett honfitársaik sírjára.
– Volt-e hatással később például az orvosi hivatására vagy közéleti szerepvállalására, értékrendjére, hogy harcolt a fronton?
– A halál egyforma. Ezért haragszom azokra, akik azt mondják, más a holokauszt, és más a harctéren elesett katonák sorsa. Nem igaz. A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában, mert mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat. Nem lehet semmit különválasztani. Az oroszok tudták, hogy az Úz völgye sebezhető pont, sokkal gyengébben van felszerelve, mint északra a Gyimesi-szoros vagy délre az Ojtozi-szoros. Persze a Gyimesi- és az Ojtozi-szoros is elesett, áttörték a védelmet, ez elkerülhetetlen volt, hiszen 1942 decembere után Sztálingrádnál megfordult a hadiállapot, és az oroszok Berlinig meg sem álltak. Tudtuk ezt akkor mi is. De nem azt néztük, hogy fizetnek-e nekünk, zsoldoshadsereg vagyunk, vagy sem, mi védtük a hazánkat, nem mentünk sehova, itt a Kárpátoknál vívtuk a harcot. Tizennyolc–tizenkilenc évesek voltunk. Van egy széles körben elterjedt tévedés: minket gyakran leventekatonáknak neveznek, holott nem voltunk azok. Mi az 1924 és 1925 között születettek előrehozott korosztálya voltunk: rendes katonák. A leventekatonák azok a szerencsétlen gyerekek voltak, akik 1926, 1927, sőt 1928-ban születtek, és bevitték őket mint leventéket, majd kiképzés nélkül bedobták a frontharcokba. Az Úz völgyében Aklosnál, Szentmártonnál, Pottyandnál meg tudtuk állítani a hős szovjet hadsereget, két hétig tudtuk védeni ezt a vonalat, majd szeptember 11-én este kaptuk Pottyandnál a parancsot, hogy vonuljunk vissza a Maros völgyébe, mert bekerítettek bennünket. Szeptember 8-án elesett Sepsiszentgyörgy, a kászoni erőd, az Ojtozi-szoroson is bejöttek az oroszok, muszáj volt visszavonulni.
– A diktatúra évei alatt került-e összeütközésbe a hatalommal, amiért minden évben kijárt az Úz völgyébe, és megemlékezett az elesettekről?
– Én nem, de az egyik barátomat behívták a Szekuritátéhoz, mert valaki besúgta. Aztán valahogy ez ellaposodott, és továbbra is jártunk az Úz völgyébe. Számomra a legszomorúbb, hogy 1995 óta, amikor felállítottuk az Úz-völgyi emlékművet, a titkosszolgálat minden évben lefilmezi a megemlékezést. Még mindig figyelnek, három évvel ezelőtt beidéztek Csíkszeredába, majd a sepsiszentgyörgyi rendőrségen is kihallgattak. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy korábban nem tettük, de azóta rendszeresen elénekeljük a székely és a magyar himnuszt. Nem hagyjuk magunkat! Megtartjuk a megemlékezést, amíg élünk. Nekem a nyolc év mikós diákélet adta az alapot, majd ezt folytatta a magyar honvédség. Belénk rögzült, hogy a hazát meg kell védeni, a magyarságtudat úgy belém ivódott, hogy később hiába jött a kommunizmus, a Szovjetunió, mindig az volt a fontos, hogy fegyelmezetten éljek, és próbáljak a nemzetemen segíteni. Ezért írtam, erre alapoztam a közéleti tevékenységemet is. Benedek Elek, Csutak Vilmos, Kós Károly, Orbán Balázs, Gábor Áron, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor – mi tőlük tudunk szellemi erőt meríteni.
– Orvosi tárgyú szakdolgozatokat is közölt. Miért választotta szakterületének a közegészségügyet és a járványtant?
– Öt évig voltam körorvos, hét falu tartozott hozzám. Nem volt villany, aszfalt, jöttek utánam szekérrel, de fiatal voltam, bírtam. Gyimesfelsőlokon Gyimes egész völgyét egyedül kellett ellátnom. Aztán egyszer bevittek Csíkszeredába, akkor rajonközpont volt, és kineveztek a nemrég létesült közegészségügyi és járványtani központ élére. Azzal biztattak, hogy nem maradok ott sokáig, belgyógyász vagy röntgenorvos leszek. Amikor el kellett volna mennem röntgentanfolyamra, kisütötték, hogy nincs, aki helyettesítsen, így lemaradtam. Telt múlt az idő, jött egy törvény, hogy három év gyakorlat után lehet levizsgázni szakorvosnak, én már három éve dolgoztam közegészségügyi vonalon, és akkor Temesváron elvégeztem a szak-, később Bukarestben a főorvosi vizsgát. Nem bántam meg, hiszen azért akartam erdőmérnök lenni, hogy szabadon járhassak az erdőben. A közegészségügyi központban, vagy ahogy akkor mondták, a Sanepidnél állandóan terepre kellett mennem, tehát nem egy folyosón és nyolc kórteremben éltem le az életemet, mint egy belgyógyász vagy egy sebész, hanem Csíkban és Háromszéken is felkerestem minden falut. Kotormánytól Hetéig minden falu körorvosával jó barátságban voltam, megismertem a települések értékeit, hírességeit.
– Mivel foglalkozik jelenleg, közel a kilencvenhez?
– Idén lesz harminc éve, hogy a Székely Mikó Kollégium osztálytalálkozóján felállítottuk az első kopjafát a sepsiszentgyörgyi Vártemplom falai mellett. Ezzel hagyományt teremtettünk, így alakult ki a Székely Mikó-kopjafasor, amely már 77 kopjafát számlál. Idén lesz a hetvenéves érettségi találkozónk, ezt ünnepeljük június 22-én, de több évfolyam jelezte, hogy csatlakoznak hozzánk. Balázs Antal, az ügyes kopjafadoktor vállalta, hogy felújítja a megrongálódott, tönkrement öreg kopjafákat. Megkértem a presbitériumot, hogy alakítsanak ki egy sétányt, ne kelljen mászkálni a várfal tövében. A Múltam emlékei című legújabb könyvemet a születésnapomon az árkosi Szentkereszthy-kastélyban szűk körben bemutattuk, akkor csak ötven darabot nyomtattunk, amit akkor el is ajándékoztam. Várom, hogy kiadják még háromszáz példányban, és akkor tartunk még egy könyvbemutatót Sepsiszentgyörgyön, a könyvtár Gábor Áron Termében. Nekem a génjeimben van az írás. Mikor kérdezik a barátaim, hogyan írok, azt szoktam válaszolni, nekem Isten diktál. Ezen aztán nagyokat nevetnek. De én mindenről írok, az én könyveimben nincs internet, csak a saját tapasztalataimat vetem papírra. Közben eljárok a szemészetre, és ellenőriztetem a három éve behelyezett pacemakeremet.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár).

Továbbra is botlasztják az orvosképzést
Ismételten az agresszív kakukkfióka pártjára keltek a román hatóságok a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem immár botránysorozattá dagadt kálváriájában.
A legutóbbi arcpirító fejleményben a marosvásárhelyi bíróság hatályon kívül helyezte azt a kormányrendeletet, amellyel még Mihai Răzvan Ungureanu miniszterelnöksége idején magyar tagozatot hoztak volna létre. A rendeletre, mint ismeretes, azért volt szükség, mert az egyetem román rektora és többsége önhatalmúlag és fittyet hányva a tanügyi törvényre – mely ún. magyar intézetek létesítését írta elő – megtorpedózta azok megszervezését, mégpedig az egyetemi autonómia elvére hivatkozva. A nyilvánvaló hatalmi visszaélés szankciója akkor sokáig késett, s a kormány tétovázásának az lett a következménye, hogy amikor az RMDSZ nyomására mégis lépni kényszerült, akkor ezzel a leplezetlenül elfogult ellenzéknek és a nacionalista román közvéleménynek olyan fegyvert adott a kezébe, melyet az kormánybuktatásra használt fel. Hogy Romániában ilyen indokokkal lehet napjainkban kormányválságot előidézni, ezt alighanem a demokráciák szégyenkönyvébe fogják feljegyezni, és a nyíltan diszkriminatív politizálás iskolapéldájaként fogják tanítani. Elég az hozzá, hogy bár azóta az új hatalom féllépésnyit hátrált, és egy többéves folyamat beindításával kompromisszumos megállapodást írt alá a leendő magyar tagozat képviselőivel, egy, a kívánatosnál korlátozottabb, de mégis önállósághoz közelítő státust helyezve kilátásba a magyar oktatásnak a bizonyos procedúrák lefolytatása után (új magyar oktatók felvételéről stb. van szó, s ez máig sem teljesült maradéktalanul), most a bíróság dobott kesztyűt a jóérzésnek és méltányosságnak, érvénytelenné nyilvánítva az említett kormányhatározatot. A közjogi tragikomédia újabb felvonása a lehető legrosszabb fényt veti az igazságszolgáltatásra, és ismételten leleplezi a hazai bíráskodás politikai befolyásoltságát. Amúgy a jelentősége nem perdöntő a tulajdonképpeni vitás kérdések szempontjából, hiszen a törvény továbbra is azt írja elő, amit korábban: magyar intézeteket kell alakítani az orvosin, s amíg azok nem alakulnak meg, addig a mai rektor minden „egyetemi autonómiára” vonatkozó hivatkozása nem egyéb merő szemforgatásnál, az egyetemen pedig exlex állapotok uralkodnak. Hogy eme állapot évekre való elhúzódása nem kerül a vétkesek állásába, sőt, még lovat is adnak alájuk, az már egy nagyon hazai történet, és mélyen bevilágít közéletünk kulisszái mögé.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).