Mindenki Szabadság-szobra
Az aradi Szabadság-szobor több szempontból is különleges alkotás, ám legfőképpen talán azért, mert 124 éves, viharos története során sokan sokféleképpen hivatkoztak rá. Összeállításunkban ezt az igencsak változatos repertoárt igyekszünk érzékeltetni az emlékmű „kiszabadításának” tízéves évfordulóján.
Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám a kitaszított élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártír halált haltanak, én hozzám elhozták a múltak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungáriának hallgatag ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! (...) – részlet Kossuth Lajos beszédéből, melyet Torinóban írt a szoborcsoport felavatása alkalmából 1890. szeptember 20-án.
Hőskor
„A vértanúk emlékünnepe. A templomból a Szabadság térre vonult a menet. A szobor előtt felállított amfiteátrális tribünön 3000 ember foglalt helyet. Az egész teret 25 000 ember állja el. A szobor körül levő négy oszlopról hatalmas lángok csapnak fel. Az ünnepélyt a dalárdák gyászdallal nyitották meg, majd Salácz Gyula polgármester a közönség meg-megújuló éljenzése közt megkapó beszédet tartott. A beszéd alatt lehullott a négy óriási árbocra erősített két vászonfal. A közönségen nagy meghatottság vett erőt, csaknem minden szem könnyekkel van tele. Damjanich özvegye folyton sírt, arcáról a fájdalom könnyei perdültek alá. Munkácsiné pedig hevesen zokogva fordult Zalához, s vele kezet szorított. Nagy meghatódottság között hangzott el azután a Szózat, melyet a közönség nagy része is énekelt. Zala György erre lelkes beszéd kíséretében átadta a szobrot Salacz polgármesternek” – részélet az Ellenzék című lap 1890. október 7-i számából.
Már az első világháború után felmerült a szobor lebontásának gondolata a Romániához csatolt Aradon, ám egy ideig még sikerült megőrizni eredeti helyén. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták, míg végül 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány eltávolíttatta az emlékművet a Szabadság-térről. Több helyen őrizték a szobrokat. 1999-ben az aradi vár árkából szállították az aradi minoritákhoz, kik a 2004-es újraállításig őrizték a szabadságharc emlékművét.
Bonyodalmak és megoldások
Közvetlenül a rendszerváltás után elindult az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott küzdelem. Ez a szándék végighúzódott a kilencvenes éveken, különböző politikai tárgyalásokkor téma volt. 1999-ben – a szabadságharc 150. évfordulójának évében – Dávid Ibolya magyarországi igazságügy-miniszter nem hivatalos tárgyalást folytatott Aradon román kollégájával, Valeriu Stoicával, annak érdekében, hogy az aradi vár árkából a Szabadság-szobor a helyére kerüljön az 1848-49-es forradalom évfordulójának tiszteletére. Valeriu Stoica ekkor úgy vélekedett: még nem érkezett el az ideje az emlékmű helyreállításának. Nemsokára felmerült egy úgynevezett megbékélési emlékpark lehetősége, ahol a Szabadság-szobor is helyet kaphatna. 1999. október elsején kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobrot átszállították a várból az aradi minorita rendházhoz, ahol elkezdődött a mű restaurálása.
2002-ben városi határozat és megyei RMDSZ–PSD-protokollum szólt a szobor újra felállításáról. Helyszínül a Tűzoltó teret jelölték meg. 2003-ban megalakult a Szabadság-szobor felállítására létrehozott alapítvány a restaurálás és újbóli felállítás költségeinek összegyűjtése céljából, ugyanebben az évben négypárti egyeztetés is folyt a szobor ügyében, ahol megegyeztek a felállításról. Pár hónappal később mégis meghiúsulni látszott a terv, mert a szobor a művelődési minisztérium szerint esztétikailag nem felelt meg a mai követelményeknek, „másrészt a szaktárca csak a román történelem jeles mozzanataiból ihletődött alkotásokat pártolja, támogatja és védi”. Pár hét múlva, szeptemberben már az Állami Építkezési Felügyelőség lépett az ügyben: formai okokra hivatkozva leállíttatta a Szabadság-szobor felállításának munkálatait. Az intézkedéseket tárgyalások sorozata követte a 2003-as esztendőben: Markó Béla, az RMDSZ elnöke Adrian Năstase miniszterelnökkel egyeztetett, de Ion Iliescu államelnök is tárgyalt Mádl Ferenccel, a Magyar Köztársaság elnökével, Medgyessy Péter miniszterelnök pedig román kollégájával, levélváltások és helyi szintű tárgyalások folytak. A román fél újfent megbékélési park létesítését kezdeményezte, az RMDSZ ezt – amennyiben az a Tűzoltók terén létesül – elfogadta. A 2003. október 5-re tervezett felavatás elmaradt.
„Álláspontunk változatlan: még idén fel kell állítani a Szabadság-szobrot. A román fél a miniszterelnök által már korábban szorgalmazott változatot hozta elő újra, azaz egy ’48-as üzenetet közvetítő szoborpark létrehozását, amelyben a Szabadság-szobor is helyet kapna. Ez viszont a műalkotás visszaállításának beláthatatlan ideig való elhúzását jelentené, s ehhez mi nem lehetünk partnerek” – Markó Béla szövetségi elnök válasza a Krónika kérdésére a 2003. szeptember 10-i lapszámban.
„Meglepődve látjuk, hogy több mint két év elteltével is újabb és újabb nehézségek állnak elő az aradi Szabadság-szoborcsoport felállítása körül, és nem is egészen értjük, miért történik így” – Orbán Viktor, a Fidesz elnöke az MTI kérdésére válaszolva 2003. szeptember 16-án.
„Hogy a Năstase-kormány a helyi döntést most felrúgta, nem csupán annak a jelzése, hogy választások közeledtén – gesztusokat tesz a PSD a nacionalista hátországnak. Azt is jelenti, hogy a román kormány a nemzeti érzelmeket és – ezen keresztül – a román–magyar megbékélést tranzakciók eszközeként fogja fel. (…) Ha viszont (az RMDSZ) belemegy az emlékmű szoborparkosításába – egyfajta el-petőfi-schilleresedésébe –, akkor a megbékélés politikai tranzakcióként való felfogása mellett áll ki. És megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy mi fontosabb a számára: a történelmi megbékélés, vagy annak ügyleti kezelése” – részlet Bakk Miklós vezércikkéből a Krónika 2003. szeptember 17-i lapszámában.
„A MISZSZ aggodalommal szemléli az aradi Szabadság-szobor felállítása körül kialakult helyzetet, és felszólítja a magyar érdekvédelmi szervezeteket, hogy határozottan álljanak ki nemzeti értékeink védelme mellett” – részlet a MISZSZ IX. Kongresszusának zárónyilatkozatából 2003 szeptemberében.
„»Nem a propaganda, hanem a tudomány eszközeivel kell helyükre tenni a dolgokat.« Az akadémikus úgy véli, a magyar közvélemény joggal várta az aradi Szabadság-szobor visszaállítását. »Még abba is beleegyezett, hogy a műalkotást nem is az őt megillető, eredeti helyére állították volna vissza, hanem a Tűzoltó téren« – mondotta Egyed Ákos (történész, akadémikus – szerk. megj.). – » Ha ez a szobor jó volt az aradiaknak a 19. század végén, miért ne lenne jó most is – tette hozzá. De választások közelednek, és úgy látszik, a kormányfő ismét ki próbálja játszani a nemzeti kártyát. (…) Ha RMDSZ-vezető lennék, legalább egyszer kipróbálnám, mi történik akkor, ha kijelentjük: köszönjük szépen, ilyen körülmények között nem kérünk az együttműködésből« – jelentette ki Kovács András (művészettörténész – szerk. megj.). – »Úgy kellene felállítani a szoborcsoportot, nehogy újra ledönthessék« – summázta véleményét Kányádi Sándor. Úgy vélte, a szoborállítást szellemi szinten is meg kellett volna alapozni, és e szellemi síkon bizony mélyebbre kellett volna leásni” – részlet a Krónika 2003. szeptember 19-i számából, amelyikben erdélyi közéleti személyiségeket szólaltat meg a Szabadság-szobor ügyéről.
„Önök, miniszterelnök úr, minket súlyosan megsértettek. Az engem nem érdekel, hogy az Ön művelődési miniszterének tetszik-e a Szabadság-szobor. Nekünk tetszik! Érdekes módon az aradi románok sem mondták eddig, hogy nekik nem tetszene. Márpedig ha így van, akkor tessék elfogadni, hogy hátha mégis jogunk van nekünk is szobrot állítani ebben az országban. Aradon! A Tűzoltó téren! És nem feltétlenül kézen fogva egy román szoborral, mert a megbékélési park ötletét csak akkor támogatjuk, ha az nem művészietlen és nem történelmietlen tisztelt kormánypártiak! Mit szólnának Önök, ha nekiállnánk szétszedni Mihai Viteazul vagy Avram Iancu szobrát, és külön próbálnánk elhelyezni a lovat és az embert?” – Markó Béla az RMDSZ SZKT-n 2003. október 11-én Marosvásárhelyen.
Megbékélés
A Szabadság-szobor kérdésének megoldása képezte 2004-es évben kötendő PSD–RMDSZ-egyezség legfőbb akadályát, s miután a kormányzó párt 2004. március elején kormányhatározattal szavatolta a szoborállítást, megszülethetett a protokollum. A kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobor a Tűzoltó téren egy az 1848-as Forradalom Emlékműve elnevezésű diadalívvel együtt kap helyet, így jön létre a Megbékélés Emlékpark. Arad Zala György alkotásán és a diadalíven túl egy további emlékművel is gazdagodhatott, amely Románia és Erdély 1918-as egyesülésének állít emléket. A diadalív miatt a Szabadság-szobor már fölállított talapzatát 45 fokos szögben el kellett fordítani.
2004. április 25-én Aradon, a Tűzoltó téren újra felavatták az az 1925-ben lebontott Szabadság-szobrot. Az ünnepségen először a majd csak 2005-ben felavatott diadalív makettjét leplezték le, majd a Zala György alkotását. Az avatáson részt vett többek közt Medgyessy Péter, Dávid Ibolya és Răzvan Theodorescu is. A restaurálás és felállítás magyar állami segítséggel és közadakozásból valósult meg. A Szabadság-szobor eredetileg a ma Avram Iancu tér nevet viselő Szabadság téren állt. A Megbékélés Emlékparkja az egykori Attila tér, későbbi Tűzoltók terét jelenti.
„Az aradi Szabadság-szobor körül kialakult válság megoldása szintén nem kizárólag »két politikai alakulat« – az RMDSZ és az SZDP – ügy. Ez a jeles műalkotás az egész magyar nemzet közös kulturális öröksége. Éppen ezért sorsáról – felállításának helyéről és módjáról – dönteni az RMDSZ önmagában nem illetékes. Következésképp javasoljuk, hogy a Szabadság-szobor újraállítása kérdésében konszenzuson alapuló összmagyar döntés szülessen – a Magyar kormány, illetve az erdélyi egyházak és a civil szféra, valamint a polgári mozgalom szervezetei bevonásával” – részlet az EMNT Állandó Bizottságának 2004. január 22-én kelt állásfoglalásából.
„Aradon hamarosan két gigantikus műalkotás hirdeti majd a román hősök dicsőségét, cserébe pedig mi is jókat koszorúzgathatunk majd a Szabadság-szobornál március 15-én és október 6-án. Az államkassza pedig könnyebb 190 milliárd lejjel” (az összeg a két új emlékmű ára – szerk. megj.) – részlet Balog Levente 2004. március 8-i vezércikkéből (Krónika).
„Nincs miért tagadnom, az aradi Szabadság-szoborról hozott kormányhatározat nyitotta meg az utat a 2004-es együttműködés elől. (…) A miniszterelnökkel kialakított megállapodás legfontosabb eleme, hogy időben nem kapcsolódik össze a két emlékmű felállítása. A Szabadság-szobor már áprilisban állhat, a másik emlékművet pedig minden valószínűség szerint az ősz folyamán állítják fel” – Markó Béla szövetségi elnök a Krónika 2004. március 8-i lapszámában.
„A választási évben újrakötött protokollum nem más, mint választási szövetség az SZDP-vel. Ennek az elvtelen, utódkommunista irányba elhajló, nemzeti érdekeinket sértő paktumnak a látványos kulisszája az aradi Szabadság-szobor. A további megcsúfolásával létrehozandó úgynevezett román–magyar megbékélési park első rendben nem a »megbékélésről«, hanem a hivatalos RMDSZ megalkuvásáról szól” – részlet Tőkés László 2004. március 15-én Nagyváradon kelt nyilatkozatából.
„Arad, az erdélyi magyarság Mekkája. A szervezők szerint mintegy tízezres tömeg vett részt az aradi ünnepségen; egy harminc fős csapat kifütyülte a felszólalókat” – Krónika, 2004. április 26.
„Ma politikai üzeneteket fogalmaztunk meg, és talán keveset beszéltünk a lényegről. Arról, hogy a Szabadság-szobor egy kiváló műalkotás. Most, hogy felállítottuk, kiszabadítottuk, magam is újra meggyőződhettem róla: nagyon szép ez a szobor. Érett, kiforrott művészi munka, annak ellenére, hogy annak idején egy nagyon fiatal művész készítette – nyilatkozta a Krónikának Markó Béla. – Elég szomorú, hogy nálunk a politikától függ, hogy látható-e egy ilyen műalkotás: annak idején politikai okokból vették le, és tulajdonképpen most is politikai okokból került vissza Arad közterére. Remélem, ez a pillanat kezdete annak, hogy nem a politika határozza meg ezeket a kérdéseket” – részlet a Krónika 2004. április 26-i lapszámából.
„»Istennek hála, áll a szobor. Aradon áll, köztéren áll. Fantasztikus üzenet, hogy az anyaország európai uniós csatlakozásával egy időben állíthattuk fel, és arra kötelezi Magyarországot, hogy élő lelkiismerettel képviseljük a világban azt, hogy minél hamarabb bővülhessen Európa« – jelentette ki Dávid Ibolya, az MDF elnöke. A Szabadság-szobor ügyében elévülhetetlen érdemeket szerző politikus (…)” – részlet a Krónika április 26-i lapszámából.
„Ma sem egyeznék bele abba, hogy egyetlen szobrot emeljenek, és nemcsak politikai, hanem esztétikai szempontok miatt sem. Két esztétikai víziót állítottunk itt egymással szembe, és ez európai szemszögből igen érdekes perspektívát szolgáltat” – Răzvan Theodorescu művelődési miniszter szavai a Krónika április 26-i lapszámában.
„Tőkés László elítélte az RMDSZ egyre megalkuvóbb politikáját, amelynek része az aradi megbékélés park is. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy az RMDSZ egymagában kisajátítja az aradi Szabadság-szobor ügyét, egyedül dönt az úgynevezett megbékélési parkról is, holott ennek közös ügyünknek kellene lennie. Úgy vélte, a parknak szintén a Petőfi–Schiller nevet kellene adni” – tudósítás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2004. április 24-i üléséről az Erdélyi Naplóban.
„»Kiszabadítottuk« – imigyen szól az RMDSZ-sikerpropaganda. Arról nem is szólva, hogy valójában ki is szabadította ki a szobrot, újból csak felvetődik a kérdés, hogy melyik csapatban játszik az, aki kifogástalanul együtt tud működni az utódkommunista-nacionalista román hatalommal, miközben a magyar nemzeti erők lefasisztázásában vállal cinkosságot. Melyik oldalon állanak azok, akik »párbeszédet«, »megértést«, »együttműködést« és kölcsönös »tiszteletet« hirdetnek elnyomóinkkal szemben, miközben Arad magyarsága a szemük láttára, szinte teljesen kipusztul?! Minő »európaiság« az, mely az erdélyi magyarság vértelen genocídiumához, továbbtartó asszimilációjához és exodusához ünnepelve asszisztál?
Az aradi diadalív nem más, mint: durva magyarellenes provokáció. Az erdélyi magyarságnak elidegeníthetetlen közösségi joga saját hazájában saját szobrait és műemlékeit előfeltételek és restrikciók nélkül felállítania.
Az aradi Megbékélés Parkja valójában a magyar politikai megalkuvás szégyenletes objektuma – s mint ilyen, a Petőfi–Schiller fantomegyetemmel, valamint a Kempinsky-szindrómával rokon létesítmény. Felavatása egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság »rituális megalázásával« – még akkor is, hogyha a Szabadság-szoborcsoport újraállítása önmagában véve örvendetes eseménynek számít” – részlet Tőkés László püspök, az EMNT elnökének Csapatjátékok. Nyilatkozat az erdélyi magyar párbeszédről című 2004. április 28-án kelt írásából (Erdélyi Napló).
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kampányindító rendezvényén vagyunk ezen az esős, szomorkás péntek délutánon. Igaz, rossz nyelvek szerint a kampány már szűk másfél héttel korábban, Aradon megkezdődött. A Szabadság-szobor Váradon is az RMDSZ-nek statisztál: az óriásplakáton a Zala György-alkotás – amit már lassan nem lehet tudni, ki is szabadított ki: Dávid Ibolya, Markó Béla, Năstase vagy a sors... – alatta a Tűzoltó téren összegyűlt tömeg. A képet a felhívás uralja: »Együtt, szabadon! 2004. június 6-án szavazzon az RMDSZ jelöltjeire!«” – részlet Fábián Tibor 2004. május 11-én az Erdélyi Naplóban megjelent cikkéből.
Kiszabadítva
Az újraállítás óta az aradi Szabadság-szobor továbbra is hivatkozási alap, leginkább kampányidőszakban merül fel sikertörténetként.
„Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben” – részlet Markó Béla 2006. március 15-i beszédéből Kézdivásárhelyen.
„Király András, az Arad megyei RMDSZ-szervezet a szórványban élő magyarság nevében állt színpadra, és szimbolikus gesztusként az aradi Szabadság-szobor egy csavarját adta át Takács Csaba kampányfőnöknek” – részlet az RMDSZ 2008. október 28-i, kolozsvári kampányindítójából.
„Támogatom Andrei Şaguna püspök szobrának a felállítását Gyulán – mondta el Traian Băsescu tegnap a város román tanítási nyelvű általános iskolájában és gimnáziumában tartott fórumon. Az elnök utalt arra, hogy Aradon Szabadság-szobor állít emléket az aradi vértanúknak, továbbá – mint mondta – Şaguna püspök XIX. századi tevékenységét utóbb az UNESCO is elismerte” (Transindex.ro, 2009. február 4.)
„Később is mondták, hogy soha nem lesz ismét Szabadság-szobor Aradon. És áll ma a Szabadság-szobor! A minap is hallottuk egy román politikustól: soha nem lesz területi autonómia. Erre is csak azt válaszolhatjuk: várjuk ki a végét” – Markó Béla szövetségi elnök Székelykeresztúron elhangzott ünnepi beszédéből 2009. március 15-én.
2011. áprilisában három bronzelem (a diadém, egy tőr és egy kard) tűnt el a szoborról. A hiányzó elemeket pótolták, a szobor mellé térfigyelő kamerákat telepítettek. 2013 novemberében az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) bejelentette, hogy a Szabadság-szobor eltávolítását támogató aláírásokat gyűjt. Az ezirányú határozattervezet napirendre tűzésére esélyük szinte nulla.
Tíz év múlva
Az újraállítás tízéves évfordulóján ünnepséget rendeztek Aradon, ahol bemutatták a Gondozzátok, őrizzétek… című emlékalbumot. A kötet címe Salacz Gyula egykori polgármester szavait idézi, és sorban a harmadik kiadvány, mely az újraállítás óta a Szabadság-szoborról szól.
„A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András oktatási államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„Számunkra a szobor nemcsak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – Bognár Levente, Arad alpolgármestere Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„És ennek a szobornak az üzenete számunkra a mai napig él. Hiszen látjuk, hogy nekünk minden nap, újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságért. És ismételten meg kell győznünk a többségi társadalmat, hogy ha tőlünk elveszik jogainkat, szabadságunkat, akkor ők sem lehetnek szabadok. És ezt nekünk minden nap újra kell kezdenünk, mert a szabadságért való küzdelem nem érhet véget este, vagy a hét végén, vagy a hónap végén. És az a munka, amit 1989-től 1999-is, majd 2004-ig, majd 2014-ig közösen elvégeztünk azt mutatja, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor megbotlunk, vagy elgáncsolnak és elesünk, de képesnek kell lennünk felállni, hitünket, reményünket megerősíteni, és újra talpra állni, haladni, építkezni” – részlet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének beszédéből Aradon, 2014. április 25-én (rmdsz.ro).
Az aradi Szabadság-szobor a szabadságért való állandó harc jelképévé vált egyrészt azáltal, hogy az 1848-49-es forradalomra emlékeztet, másrészt az újraállításáért való küzdelem miatt. Kompromisszumok és sikerek egyaránt születtek vele kapcsolatban, ám az szinte biztosra vehető, hogy különböző megközelítésekben hivatkozási alapként továbbra is találkozhatunk nevével. Pedig Aradon személyesen megnézni az igazi.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bepillantás a Mura-vidéki magyarság életébe
Újjáéleszteni az Arad–Lendva kapcsolatot
A Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnökével, Horváth Ferenccel a közelmúltban, Aradon tett látogatása alkalmával beszélgettünk.
– A lendvai Zala György monumentális alkotása, a Szabadság-szobor 10 éve újra köztéren áll Aradon. Ön milyen célból érkezett ide?
– Tulajdonképpen az RMDSZ 25. évfordulója alakalmából, Kolozsváron szervezett ünnepségre tartok, mivel azonban korábban a Lendva és Arad közötti kapcsolat, pontosabban közöttem és Bognár Levente alpolgármester úr között igen jól működött, gondoltam, teszek egy kitérőt Arad felé. Én az elmúlt mandátumban más posztra kerültem, ezért a kapcsolat kissé lankadt. Most viszont Lendva alpolgármestere is vagyok, ezért is gondoltam, hogy a kapcsolatnak vissza kellene nyernie a régi fényét. Vagyis évente legalább egyszer találkozzunk, ezért kapcsoltam össze a kolozsvári utamat az aradival. Tehát az alpolgármester úrral leülünk, megbeszéljük a régi kapcsolat újraélesztésének a lehetőségeit.
– Csak magyar–magyar vagy a két önkormányzat közötti kapcsolatépítésen is gondolkoznak? Zala György ugyanis nemcsak a két magyar közösség, hanem a két város között is kapocs lehet.
– Abban reménykedem, ha a régi kapcsolatot felelevenítjük, nemcsak a két magyar közösségre, hanem a két városra is kiterjeszthetjük azt. Most alpolgármesterként a két város közötti kapcsolat kiszélesítésének is nagyobb löketet adhatok. Ezt megbeszéltem a lendvai polgármester úrral is, aki nyitott az aradiakkal való kapcsolat újrafelvételére, amelynek nemcsak Zala Györgyről kell szólnia, hanem, ha közös pontokat találunk, akár egy gazdasági delegáció látogatásában vagy kultúra, sport jellegű együttműködésekben is gondolkodhatunk. Szerintem Lendva város mindenfajta kapcsolatra nyitott.
– Mennyire ismerik a lendvai magyarok Zala Györgynek az Aradon ápolt emlékét, illetve szoktak-e Aradra látogatni?
– Aradról, illetve az itt álló Szabadság-szoborról nagyon sokan tudnak, hiszen ha lendvai kiránduló csoportok Erdélybe érkeznek, rendszeresen megtekintik a Szabadság-szobrot is. Amint említettem, 4-5 évig a kapcsolat igen intenzív volt, akkor aradiak is rendszeresen jártak hozzánk vendégszerepelni, színdarabot mutattak be, miközben mi Aradon kiállítást szerveztünk. Tehát igen termékeny kapcsolat volt, amit szeretnénk felújítani, lehetőleg kiszélesíteni, hogy minél több ember megismerje azt a nagy sikert, amivel az aradiak újra felállíthatták a Szabadság-szobrot.
Magyar hétköznapok
– Kérném, mutassa be a lendvai, illetve a Mura-vidéki magyarság hétköznapjait.
– A Mura-vidéki magyarság manapság hivatalosan olyan 5-6 ezer főre tehető, tehát viszonylag kis létszámú, szerintem viszont nem hivatalosan a számuk ennek a duplája. Azért van ekkora különbség a két szám között, mert nálunk nagyon sok a vegyes házasság, ezért sokan mindkét nemzetiséghez kötődnek. Ha dönteniük kell ez ügyben, talán sokan nem feltétlenül a magyar nemzetiséget választják. Ha viszont szélesebb értelemben vesszük, beszélik a nyelvet, magyar értékeket hordoznak, a magyar közösséget erősítik.
– Lendvának hány százaléka magyar?
– A lakosság 30-40%-a magyar, de a Mura-vidéken is mintegy 30 településen élnek magyarok, néhány helységen többséget is alkotnak. A vidék nagy részén azonban szlovének élnek, de Jugoszlávia idején nagyon sok délszláv is beköltözött, főként munkavállalás okán. Sokan letelepedtek, családot alapítottak. A járást alkotó öt községben élnek magyarok, magam e településeknek a csúcsszervezetét képviselem, hiszen elektori módon innen kerülnek ki a tanácstagok. A csúcsszervezetnek van két alapított intézete, a Tájékoztatási Intézet, amely kiadja a Népújság nevű hetilapot 24 oldalon, illetve a másik intézet a Magyar Nemzetiségű Művelődési Intézet, amely a kultúra mellett minden olyan tevékenységgel foglalkozik, ami a magyar kultúrát szolgálja, ápolja. Van magyar rádió- és tévéstúdiónk is, amelyek szervezetileg hozzánk tartoznak, de a nagy szlovén rádió- és tévérendszer kereteiben működnek egy Lendván székelő szerkesztőségük jóvoltából. A rádió naponta 18,15 órát működik élő adásban, míg a tévéstúdió napi 30 percet sugároz a szlovén 1-es, illetve 2-es csatorna műsorában. Ami a legfontosabb, teljes mértékben a Szlovén Rádió és a Szlovén Televízió költségvetéséből élnek. Nekünk nincs különálló iskolánk, hiszen nálunk az oktatás kétnyelvű, szlovén és magyar. Ha viszont alaposabban megnézzük, a magyar nincs azonos státusban a szlovénnel. Ha papíron úgy van is, a hétköznapok gyakorlatában ez másképp nyilvánul meg. Ez is egy serkentője az asszimilációs folyamatnak, ráadásul nincs nemzeti egyházunk, ugyanis a papjaink nem magyarok vagy alig van közöttük magyar. Ilyen szempontból komoly gondokkal küszködünk. A teljes kép kialakításához hozzá kell tennem: a négy darab, kétnyelvű általános iskolában, illetve az egy, ugyancsak kétnyelvű középiskolában társalapítói szerepe van a magyar közösségnek. Ez azt jelenti, hogy a tanácsokban, a felügyelő szervezetekben ott vannak a magyarok által delegált képviselők. Véleményt mondunk az igazgatók kinevezéséről és a tanmenetről. Gyakorlatilag minden fontosabb kérdésbe be vagyunk avatva, de mégsem olyan, mintha tiszta magyar iskola lenne.
– A templomban milyen nyelven folyik a szertartás?
– Vasárnap két magyar szentmise van, mivel a Mura-vidéki magyarok 85-90 százaléka római katolikus, viszont csak két olyan papunk van, akik tisztán beszélik a magyar nyelvet. Mivel komoly paphiánnyal küszködünk, egyik 70 év körüli plébánosunk azért szolgál, hogy a magyar hívek ne szenvedjenek hiányt. Egy másik fiatal papunk az anyja révén magyar, tehát jól beszéli a nyelvet. Lendván viszont, ahol a Mura-vidéki magyarság 75-80%-a él, a plébános szlovén anyanyelvű, aki igyekszik megtanulni magyarul, de nem tudja a hitéletet úgy átélni, átadni magyar nyelven, mint az anyanyelvén. Lendván él egy magyar nyelvű evangélikus közösség is, amely részére a püspök nemes gesztust tett, hiszen hosszú idő alatt sikerült kinevelni egy szlovén származású, de Mura-vidéki fiatalt, aki Budapesten végezte el a teológiát, tehát anyanyelvi szinten beszéli a magyart. A továbbiakban helyettesíti az eddigi lelkészt, aki nem beszél magyarul. Van egy 200 lelkes református közösség is, ahova 50-60 év után első alkalommal érkezett magyar lelkész, aki mindent megtesz a közösség újraélesztéséért.
– Hogy történik a magyar hagyományápolás?
– Nagyon sok magyar rendezvényünk van, a magyar ünnepekre mindig szervezünk a falvakon is, de a városban is ünnepséget, ahova a fiatalokat is megpróbáljuk mozgósítani. Olyan programjaink is vannak, amelyek a fiatalokat kifejezetten vonzzák. Ilyenek a Puskás Akadémiával szervezett sportrendezvények. Az Akadémia sportolói hozzánk járnak edzeni, de olyan koncerteket is szervezünk, amelyek a fiatalokat vonzzák. Magyarországról átvettük a Ringató Programot, amely 6 hónapostól 3 éves korig foglalkozik a gyermekekkel, akikkel minél korábban kell elkezdeni a foglalkozásokat. Szinte az anyatejjel együtt kell magukba szívniuk a magyarságtudatot. Szinte minden faluban működik művelődési egyesület, ezek főként magyar érdekeltségűek, azok vezetik, akik évtizedeken keresztül ápolják a nyelvet és a kultúrát. Ez főként az anyaországi Zala és Vas megyéknek köszönhető, ahol már 30 évvel ezelőtt felfigyeltek arra, hogy magyarországi szempontból, a kis lélekszámunk miatt, nem vagyunk fontos tényező, ezért a két megye rendszeresen küldött hozzánk népművelőket, biztosítva az egyesületeink számára szükséges szakmai támogatást. Néhány nappal ezelőtt ünnepeltük a sport együttműködésnek az 50. évfordulóját, ami hatalmas dolog volt a kezdetben, amikor több száz kilométert kellett utazni azért, hogy az országhatár túl oldalán lévő szomszédos faluba el lehessen jutni. Az akkori jeget a sportolók törték meg, ami útmutató volt a további generációk számára.
– A gyorsított honosítás lehetősége mennyire erősítette meg a magyarságtudatot a Mura-vidéki magyarság körében?
– Ha az EU-szempontokat, a nyugati demokráciákban meghonosodott szokásokat vesszük figyelembe, a nemzeti tudat, így a magyarságtudat is kissé kiveszik az emberekből. Az első fázisban nem volt nagy érdeklődés a magyar állampolgárság iránt, viszont sikerült elérnünk Magyarország Kormányánál, hogy egy évvel ezelőtt konzuli irodát nyisson Lendván. Mivel az iroda munkatársai vidékre is rendszeresen kijárnak, jelentősen megnőtt az érdeklődés a magyar állampolgárság iránt. Hogy azt pontosan hányan igényelték, nem tudom, de arányszámban az megegyezik a többi elszakított területen jegyzett aránnyal.
– A magyar kulturális rendezvényeket a szlovén állam vagy az önkormányzatok támogatják-e?
– A szlovén állam jelentős mértékben támogatja a magyar intézményeket és önkormányzatokat. A magyar önkormányzatok a nagy városi önkormányzatok közvetítésével kapnak támogatást, noha teljes önállósággal rendelkeznek, míg az újság a művelődési intézmények, illetve a rádió- és tévéstúdió közvetlenül az államtól kapnak jelentős támogatást, de az utóbbi időben magyarországi források is megnyíltak.
– Köszönöm szépen a beszélgetést, amit abban a reményben zárjunk, hogy Arad vezetőségével sikerül újraéleszteni a régi kapcsolatot.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Film egy feledésre ítélt festőművészről
Márton Ferenc csíki festőművész életéről szóló dokumentumfilmet mutattak be csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának Lázár-házi dísztermében. A Feledésre ítélve című film rendezőjét, Becze Zoltánt kérdeztük a témaválasztásról, a művészről, a bemutatott filmről. Becze Zoltán „különös kapcsolata” Márton Ferenccel. Dokumentumfilmet készített a festőművészről
– Több éve kutatja Márton Ferenc /1884-1940/ életét, 1995-ben a Duna Televízióban volt látható róla egy tudósítása, majd 2009-ben Csíkszereda Önkormányzatának megrendelésére egy huszonöt perces dokumentumfilmet is készített a festőművészről.
– Nekem a székelyföldi olimpiai bajnokokkal együtt mindig is témám volt Márton Ferenc. Édesapám a megyei kultúrbizottság elnöke volt 1968-tól 79-ig, és nagyon sokat jártam vele a hetvenes évek elején Csíkszentgyörgyre, ahol akkor még ki lehetett alakítani egy emlékszobát. 1984-ben, amikor elkészült a száz éves emlékkiállítás, rögtön másnap, ahogy felavatták, betiltották és az igazgatót, Szőcs Jánost menesztették az állásából. Édesapám akkor készített diaszonokat (diapozitív sorozatok zenés-, szöveges aláfestéssel) Csíkszeredáról, Csíksomlyóról és Alcsíkról. Ott külön kiemelte Márton Ferenc munkásságát. Akkor láttam először két nagy művét, a Csíki székely gátkötőket és az Erdőirtás Csíkországban címűt. Már akkor tudtam, ha valamikor rendszerváltozás lesz és ha valamikor tévé, vagy mozgókép közelébe kerülök, ezt meg fogom csinálni.
– Mi indokolta a most bemutatott film címadását?
– Mindig is sokat gondolkodtam, hogy nem ismerjük a nagyjainkat. Ha van egy olyan festőnk, aki a két világégés között Magyarországon a legtöbb és legrangosabb díjakat kapta, akkor miért van az, hogy nem tudunk róla. Márton Ferencnek 72 kiállítása volt a két világégés között, 1945 és 2009 között viszont csak kettő. S ez utóbbi kettőn csak azok a művei szerepeltek, amelyek a Tanácsköztársaság alatt készültek. Ő a vörös diktatúra szemében vörös posztó volt, lerajzolta a teljes olasz kormányt, bélyegsorozatot készített Horthyról és első világháborús emlékműveket készített. Nagyon sokat kerestem én is a választ erre a feledésre. A két ismert művén kívül még vannak híres művek, például a Takarodó, vagy a Birkózók. A legtöbb díjat a Birkózók címűért kapta, és azt mondták a Magyar Nemzeti Galériában, mikor ott jártunk, hogy 1945 óta senki se kérte ki ezeket a műveket, sőt a felszabadító orosz katonák sorozatlövése még mindig látható rajtuk. A színek megfakultak, zöldes-sárga-barna lett minden a szép aranyból. Ez az ember a Nemzeti Sírkertben van eltemetve, ahol a legnagyobbak is vannak: Kossuth, Ady, Jókai, Nagy Imre... Márton Ferencnek van a legelhanyagoltabb sírja, egy vaskereszttel csupán, amit a testvére az ötvenes években tett oda. Valami gyűjtést kellene szervezni, a megyei tanács, a város, vagy akár a szülőfaluja is tehetne valamit, hisz július 8-án lesz 75 éve, hogy meghalt, és ha valaki arra jár, akkor nézzen rá, hogy milyen szép kopjafa van ott, vajon kié. Sok szakembertől kérdeztem, hogy miért van az, hogy az aki több díjat kapott, mint Munkácsy, nincs elismerve és nem foglalkoznak vele. Valaki azt mondta, hogy a legkönnyebb volt őt elfelejteni. Nagy Imre írta le a legjobban, hogy ő annak a példája, aki mindennel és mindenkivel mindig harcolt, és ez ráment a művészetére is és talán ezért is halt meg viszonylag fiatalon.
– Tehát annak ellenére, hogy sok díjban részesült, a szakma nem fogadta be?
– Ezt nem lehet mondani, mert például az őszi-tavaszi Nemzeti Galéria tárlatnál egy idő után mindig ő volt az elnök. Tehát a szakma befogadta, de nem tudom, hogy milyen lehetett a viszonya a kollégákkal. Münchenben 3587 festmény közül a Csíki székely gátkötőket találták a legjobbnak. Ezt sportnyelven úgy hívják, hogy nem hivatalos világbajnoki cím. Ilyennel senki nem tud büszkélkedni Magyarországon. De a képeit akkor se nagyon tudta eladni. Egy bizonyos kis klikknek volt a kezében a képzőművészet, akit akartak, futtattak, akit vissza akartak szorítani, arról egyszerűbb volt nem tudomást venni. A temetésén letakarták Munkácsy-lepellel, amit abban az időben egy szobrász, Zala György érdemelt még ki.
– Hogyan strukturálta a filmet?
– Száz éve, hogy elindult a háborús sorozata. Úgy gondoltam, hogy a központban legyen az első világháború. Feledésre van ítélve, de az alcímben az van, hogy a nagy világégés festője. Ezeket a képeket mutatjuk be, ugyanakkor az első világháborús emlékműveiről is beszélünk, ami utána készült. Persze, minden nagyobb művét megemlítjük, mert így normális, ha portréról van szó. A film HD minőségű, olyan mint régebb a széles vásznú filmek. Megcsinálhatta volna más is ezt a filmet, de nekem annyi egyedi dokumentumom van, amit a testvére ajándékozott édesapámnak. Nagyon sok ilyen egyedi felvételem volt, és igenis ez emeli a filmnek a minőségét.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Ismeretlenek meggyalázták az aradi Szabadság-szobrot
Ismeretlen tettesek szombatra virradóra a román nemzeti színekre festették le az aradi Szabadság-szobor talapzatán a 13 vértanú tábornok arcképét – közölte az aradinap.ro helyi portál.
Amint a portálon közzétett fényképeken és kisfilmen látszik, a tábornokok domborműveit festékszóróval színezték pirosra, sárgára és kékre.
A talapzatra fekete festékszóróval magyarokat gyalázó szöveget is írtak (Bag în bozgori (...) – Rakom a (...) a bozgorokba). Bognár Levente, Arad alpolgármestere a portálnak elmondta, az RMDSZ feljelentést tesz ismeretlen tettes ellen.
Az alpolgármester az MTI-nek nyilatkozva elmondta, a 13 vértanú közül hatnak az arcképét festették be a szoborcsoport déli és keleti oldalán. Hozzátette, az alkalmazott színekből arra lehet következtetni, hogy nem spontán vandalizmus, hanem előre megfontolt szándékkal elkövetett emlékműgyalázás történt.
Az alpolgármester elmondta, a szoborcsoportot korábban éjjel-nappal őrizte a helyi rendőrség, a polgármesteri hivatal takarékossági intézkedései következtében azonban már nem jut állandó őr a térre, amelyen az emlékmű áll. A szoborcsoportra azonban térfigyelő kamerákat állítottak, így bíznak abban, hogy a rendőrségnek sikerül azonosítani a tettest vagy tetteseket.
Bognár Levente azt is elmondta, a rendőrség hivatalból elkezdte a nyomozást, az RMDSZ hétfőn mérlegeli, hogy szükséges-e feljelentést tennie. Az alpolgármester a szoborcsoportot 2004-ben restauráló művészek egyikével Kocsis Rudolffal járt a helyszínen szemügyre venni a rongálás következményeit.
Kocsis Rudolf az MTI-nek elmondta, első ránézésre azt állapították meg, hogy hagyományos festéksprayt használt az elkövető. Hozzátette, elemezni kell a festék vegyi összetételét, és meg kell keresni a festék oldószerét. Megjegyezte, a bronzplakettek lemosása, lekaparása feltehetőleg tönkreteszi a domborművek patináját, de ez a hatás is kezelhető. Kocsis Rudolf szerint a kőrészek letakarítása lesz nehezebb.
Az aradi Szabadság-szobor a 19. századi európai romantika jegyeit viselő köztéri műalkotás, amelyet Huszár Adolf tervei alapján – a szobrászművész időközben bekövetkezett halála miatt – Zala György készített el.
A szoborcsoportot 1890. október 6-án avatták fel a tizenhárom aradi vértanú emlékére az akkori aradi Szabadság parkban. Trianon után a román karhatalom előbb körbedeszkáztatta, majd 1925-ben eltávolította. Hetvenkilenc év után 2004-ben sikerült visszaállítani az aradi Tűzoltó térre, amelyet – a román–magyar kormányközi egyezmény alapján – a megbékélés parkja vesz körül. A visszaállított szoborcsoportot az elmúlt években többször is megrongálták.
Székelyhon.ro

Elítélik az aradi szoborgyalázást
A magyar kormány felháborodással ítéli el az aradi vértanúk szobrának meggyalázását – közölte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes hétfőn. Eközben Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a szövetség megyei szervezete és Gheorghe Falcă, Arad polgármestere is elítélte a hétvégi szoborgyalázást, amely szombaton, fényes nappal történt.
A magyar kormány felháborodással ítéli el az aradi vértanúk szobrának meggyalázását – közölte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes hétfőn az MTI-vel a hétvégén történtekre reagálva.
A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes közleményében azt írta: ez a primitív és barbár cselekedet semmivel sem mentegethető provokáció. Magyarország kormánya elvárja, hogy a román rendőrség minél előbb kerítse kézre a bűnösöket – szögezte le Semjén Zsolt.
Szintén felháborodását fejezte ki az aradi Szabadság-szobor meggyalázása miatt Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár. Az államtitkár az MTI-hez eljuttatott közleményében azt írta: megdöbbenéssel értesültek arról, hogy Aradon fényes nappal ismeretlen tettesek meggyalázták a Megbékélés parkjában lévő, a 13 aradi vértanúnak emléket állító Szabadság-szobrot.
Felháborítónak tartják, hogy erre a szélsőséges cselekedetre sor kerülhetett. Az államtitkár reményét fejezte ki, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc évfordulójának közeledtével nem kerül sor más hasonló, a magyar–román viszonyt elmérgesíteni igyekvő szélsőséges, etnikai indíttatású cselekedetre.
Kelemen Hunor: meg kell védenünk örökségünket
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök hétfői közleményében kijelentette, demokratikus országban nincs helye annak, hogy felelőtlen emberek köztéri szobrot, a magyar közösség féltve őrzött emlékművét meggyalázzák.
„Nem engedhetjük, hogy ilyen módon megalázzanak egy egész nemzetközösséget. Az RMDSZ a leghatározottabban elítéli az ilyen és ehhez hasonló tetteket, követeli a történtek azonnali kivizsgálását, és arra kéri a rendfenntartó erőket, hogy mielőbb azonosítsák a tetteseket. Ez a történés is bizonyítja, hogy továbbra is éberen kell őrködnünk kultúránk, történelmünk tárgyi hagyatékai fölött” – hangsúlyozta a szövetség elnöke.
Aradi RMDSZ: szélsőséges támadás közösségünk ellen
Az Arad megyei magyar közösség szintén mély megdöbbenéssel értesült a 13 aradi vértanú emlékét őrző Szabadság-szobor meggyalázásáról – áll az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöksége által hétfőn kiadott közleményben.
„A szobor talapzatára felírt magyarellenes üzenet és a hat tábornok képmásának befestése szélsőséges támadás közösségünk ellen. A Szabadság-szobor elleni agresszió egyúttal városunk legszebb műemléke ellen irányuló barbár bűncselekmény is. A szoborgyalázás mélyen sérti a Megbékélési Park szellemiségét és az aradi békés együttélés hagyományait – írják a szövetség megyei képviselői. – Egymás értékeinek kölcsönös tisztelete jegyében elvárjuk a hatóságoktól, hogy a tetteseket és felbujtóikat mielőbb vonják felelősségre. Összefogásra szólítjuk fel Arad minden polgárát, hogy közös értékeinket a XXI. századi Európa eszmeiségének jegyében közösen védjük meg.”
Gheorghe Falcă: a vandalizmus a román nemzeti színeket is meggyalázza
Közleményben ítélte el a szoborgyalázást Gheorghe Falcă, Arad liberális polgármestere is, aki szerint megengedhetetlen a vandalizmus, amely a közösségi értékeket és a román nemzeti színeket is meggyalázza. A polgármester súlyos esetnek minősítette a történteket, és felszólította a rendőrséget, hogy mielőbb kerítse kézre az elkövetőket.
Falcă egyébként február elején élesen bírálta a rendőrséget és a prefektúrát, amiért a polgármesteri hivatalban elhelyezett magyar nyelvű oklevél, valamint a helyi magyar iskolára kitűzött magyar nemzeti zászló ügyében tájékoztatást kértek az Új Jobboldal nevű, szélsőségesen nacionalista román szervezet helyi vezetőjének feljelentése nyomán.
Már nem őrzik éjjel-nappal a Megbékélés Parkját
A szombati elkövetők az aradi vértanúk emlékművén hat tábornoknak az arcképét festékezték le a szoborcsoport déli és keleti oldalán. A szoborcsoportot korábban éjjel-nappal őrizte a helyi rendőrség, a polgármesteri hivatal takarékossági intézkedései következtében azonban már nem jut állandó őr a térre, amelyen az emlékmű áll.
Az aradi Szabadság-szobor a 19. századi európai romantika jegyeit viselő köztéri műalkotás, amelyet Huszár Adolf tervei alapján – a szobrászművész időközben bekövetkezett halála miatt – Zala György készített el.
A szoborcsoportot 1890. október 6-án avatták fel a tizenhárom aradi vértanú emlékére az akkori aradi Szabadság parkban. Trianon után a román karhatalom előbb körbedeszkáztatta, majd 1925-ben eltávolította. Hetvenkilenc év után 2004-ben sikerült visszaállítani az aradi Tűzoltó térre, amelyet – a román-magyar kormányközi egyezmény alapján – a megbékélés parkja vesz körül. A visszaállított szoborcsoportot az elmúlt években többször is megrongálták.
Székelyhon.ro

A valós történelmi megbékélés előfeltétele, a közös történelem tényszerű feldolgozása
Az aradi Szabadság-szobor szombat délelőtti meggyalázását felháborító, magyarellenes provokációnak tartjuk. Eddig úgy gondolhattuk, hogy erdélyi összehasonlításban Aradon toleráns interetnikai légkör alakult ki, melynek keretében a hatóságokkal és a román ajkú többséggel viszonylag súrlódásmentesen tud együtt élni a kisebbségbe szorult magyarság.
Zala György alkotása egyszerre jelképezi számunkra a magyarságunkat, történelmünket és szabadságvágyunkat. Ezért e műemlék megrongálása és obszcén feliratokkal való megbecstelenítése mélyen sért minden aradi és nem aradi magyart. Csak remélni tudjuk, hogy a rendőrség megtalálja az elkövetőket.
Még ha ez a rongálás csak három fiatal meggondolatlan cselekedete is volt, akkor is be kell lássuk, hogy a román lakosság nagy része csak tolerálja ezt a műemléket. Nem csak, hogy nem érzi, nem érezheti magáénak, hanem egyenesen irritálja a szobor visszaállítása egy központi téren, mely, hadd jelezzük ismét, nem azonos a szobor hajdani közterével. A románság hozzáállása egyenesen következik a Trianon óta eltelt közel 100 év félretájékoztatásából és tudatos történelemhamisításából. Jelenleg Romániában a többség úgy gondolja, hogy az aradi 13 „tábornok” felelős 40 000 erdélyi román lemészárlásáért és 300 móc falu felégetésért, holott ennyi áldozata összesen nem volt az erdélyi harcoknak s számok emlegetése nem egyéb, mint légből kapott magyarellenes fekete propaganda. De amíg a románok így gondolkodnak vértanúinkról, borítékolható több hasonló akció a szobor ellen a jövőben.
Ezért a helyzetért nem csak a román hatalom és tömegtájékoztatás a felelős, hanem az erdélyi magyar értelmiség is, amely 25 évvel a kommunizmus bukása után sem volt képes kiállni a nyilvánosság elé és kezdeményezni közös román-magyar történelem vitás pontjainak nyílt megvitatását. Egymás elfogadása csak egymás megismerésén keresztül lehetséges.
Nem tűrhetjük tovább történelmünk vitás kérdéseiben a médiából áradó hazugságáradatot, amit a hivatalos román diplomácia nemhogy cáfolna, de még tetéz is. Elfogadhatatlan, hogy 1848-as forradalomról csak a magyar vérbíróságokat emlegetik, de az azokat kiváltó cselekményeket, a román szabadcsapatok által elkövetett, több mint nyolcezer ártatlan magyar civil bestiális lemészárlását már nem. Észak-Erdéllyel kapcsolatban is csak a magyar csapatok Ippen és Ördögkúton elkövetett mészárlásait emlegetik, a Maniu-gárdák 1944-es gyilkosságait vagy gyantai magyarok lemészárlását már nem.
Nagyenyeden utcát neveztek el a város magyar lakosságát 1849-ban kiirtó Axente Severről, de erre, az ortodox újév alkalmából elkövetett mészárlásra, csak egy római szám emlékeztet a vártemplom falán. Ompolygyepűn is csak a „PAX” felirat maradhatott az emlékművön, semmi több. Ezért a környék román lakosságában az tudatosult, hogy ott 1848-ban sok ártatlan románt öltek meg a magyarok, holott ott a Zalatnáról menekülő 700 magyar nőt és gyermeket mészárolták le román szabadcsapatok.
Mindezeket megfontolva, az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetei 2015 októberében egy román–magyar történész kerekasztalt szerveznek, melynek keretében első lépésként az 1848–49-es erdélyi eseményeket, a román és magyar atrocitásokat fogják a meghívottak megtárgyalni. Mert semmilyen „megbékélés” nem lehetséges közöttünk addig, amíg a többség manipulált, torzított történelmi információkra építi magyarságképét, amíg háborús bűnösnek tekinti azokat a hősöket, akik Szabadság, a Habsburg birodalom minden népének szabadsága oltárán áldozták fel életüket.
Burián Sándor, Borbély Zsolt Attila,
az Arad megyei EMNP elnöke az Arad megyei EMNT elnöke
Nyugati Jelen (Arad)

Március 15. Aradon – „A magyarok szabadságát csakis a magyarok vívhatják ki”
Az elmúlt évek hagyományait tiszteletben tartva, a román és a magyar himnusszal, valamint az EU hivatalos himnuszának tartott Örömódával (Beethoven) kezdődött vasárnap délután fél ötkor az aradi Megbékélési parkban, a román és a magyar emlékmű közötti téren a március 15-i megemlékezés. A kellemes, kora tavaszi időben összegyűlt maroknyi magyarság a tőle megszokott civilizált formában tett eleget nemzeti kötelezettségeinek, a Szabadság-szobor mellett román és magyar hivatalosságok mondtak viszonylag rövid és visszafogott beszédeket.
Felszólalt Cosmin Pribac Arad megyei prefektus, dr. Donkó Szilvia konzul, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának munkatársa, Adrian Ţolea, az Arad Megyei Tanács alelnöke és Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ megyei elnöke.
A prefektus Victor Ponta román kormányfő üzenetét tolmácsolta, melyben a dialógus, az egymás iránti tisztelet és a kölcsönös megbecsülés jelentőségére hívják fel a „magyar szomszédok” figyelmét. Dr. Donkó Szilvia konzul Magyarország miniszterelnökének, Orbán Viktornak a köszöntését olvasta fel, mondván: a szabadság őrtüzét csak egy egész nemzet összefogásával sikerült évtizedeken át táplálni, a 167 évvel ezelőtti igazságok máig örök érvényűek. „Ma is úgy gondoljuk, hogy a magyarok szabadságát csakis a magyarok vívhatják ki. Összefogással, munkával és egyetértéssel. 2015-ben sem kívánhat mást a magyar nemzet, minthogy legyen béke, szabadság és egyetértés.” Adrian Ţolea, a megyei önkormányzat alelnöke egyben a várost is képviselte, mivel Gheorghe Falcă aradi polgármester nem tartózkodott az országban. Mint megjegyezte, a két nemzet közös célja a nyugati értékek előtérbe helyezése, ilyen szempontból a jelentős történelmi múlttal rendelkező Arad város és megye a tolerancia, az egymás közötti tisztelet és békés együttélés legjobb példája. Az alelnök fontosnak tartotta megemlíteni az első aradi konzervatóriumot, illetve hogy Aradon épült az első magyar autógyár, vagy, hogy itt rendezték meg az első hivatalos focimérkőzést. Nem hagyta ki az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó küzdelmet sem, melyben szerinte a románok és magyarok együtt kell hogy dolgozzanak a siker érdekében.
Bognár Levente alpolgármester beszédében hangsúlyozta: a szabadságvágy, mely örök és elpusztíthatatlan, mindig erőt adott és Aradot is egyesítette 1848 márciusában, majd 141 év után, 1989 decemberében is. „Az egyetemes szabadság eszméje egyformán illet meg mindenkit, nemzeti hovatartozásától függetlenül. Ezért tartjuk 89-ben kivívott jogunknak, hogy március 15-én Aradon is, mint mindenütt, ahol magyarok élnek, megünnepeljük 1848 bátor fiait és hőseinket. Magyar közösségünk szabadságvágyának egyik megvalósulása, hogy itt ünnepelhetünk a szabadság szimbólumánál, mely a 13 vértanú tiszteletére 2004 óta ismét köztéren áll. Bár az 1989-es december végi reményteli napok minden elvárása még nem valósult meg számunkra, de az ünnepeinkhez és kulturális örökségeinkhez való jogunkat nem engedjünk megkérdőjelezni, soha senkinek. Szimbólumaink meghatározzák identitásunkat, melyhez egy haladó gondolkozású Európában minden nemzeti közösségnek joga van, és ez bennünket is megillet itt, a 21. században, ahol magyarként élünk több generáció óta. A Szabadság-szobor közösségünk kulturális öröksége, de Arad meghatározó emlékműve is, mint ahogy New Yorknak is szimbóluma az a szabadságszobor, melyet Párizs, a szabadság városa ajándékozott az újvilágnak 1885-ben. (…) Az örök törvényű szabadságot hirdeti mindkét világhírű műalkotás, és mindkettőt a szabadság iránti tisztelet hozta létre. Erre gondoljanak azok, akik kezet mertek emelni Zala György remekművére, itt, az aradi Megbékélési parkban” – mondta Bognár, aki szerint továbbra is várják a felelős hatóságoktól a szélsőséges elmék által vezérelt szoborgyalázók felelősségre vonását.
A beszédek után az Arad megyei magyarlakta települések önkormányzati képviselői, a magyar civilszervezetek, érdekképviseleti tömörületek, pártok, egyházi képviselők, iskolák és magyar intézmények vezetői koszorúk elhelyezése mellett hajtottak fejet a Szabadság-szobor előtt.
A rendezvényt szerencsére komolyabb magyarellenes incidensek nem zavarták meg, a csendőrök azonban kitiltották az egyik aradi székely zászlaját. D. Nagy Károly (a Jelen Ház munkatársa) ugyanis idén már negyedik alkalommal vonult volna ki a térre a magyar és a székely zászlóval, a hatóságok azonban az utóbbit nem engedték meglobogtatni.
Az ünnepi rendezvény előtt a téren a civilszervezetek találkozójával párhuzamosan az RMDSZ játékos foglalkozást szervezett, melynek keretében a legnagyobb népszerűségnek a kokárdakészítés örvendett. A koszorúzás végeztével az ünneplők átvonultak a nagyszínházba, ahol a Tihanyi Várszínpad előadásában az Éljen a magyar című előadást nézhették meg.
Sólya R. Emília
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Az aradi „merénylet” nekem is üzen
Nincs nyugtom, amióta február közepén mellbe vágott a nemzetem elleni aradi atrocitás híre. Románia állampolgáraként és megsebzett magyarként is vehemensen tiltakozom a Szabadság-szoborcsoport piros-sárga-kék színekkel való lemázolása, magyargyalázó szövegekkel való megbecstelenítése ellen!
Tették ezt gyáva, becstelen, hóhércsuklyát viselő senkiházik, fizetett lelki bérgyilkosok, akik igazi létét soha nem deríti ki az erre hivatott rendőrség. Mert az „egységes és oszthatatlan” román állam a ránk kényszerített trianoni békekötés óta egyetlen ilyen, ember vagy emlékmű ellen elkövetett gaztettet nem derített ki soha. Érdeke, hogy inkognitóban maradjanak az íróink-költőink, egykori szabadságharcosaink szobrai, emlékművei ellen irányuló, vandál, a civilizált világ által is elítélt, megbélyegzett garázdaságok! Emlékszem, mekkora hatással volt rám gyermekkoromban ez a Szabadság-emlékmű, amikor a Tolnai Világlexikon-sorozat képeit nézegettem néhai keresztanyámnál. Valósággal lenyűgözött Zala György közadakozásból felállított alkotása, középpontjában a szabad Magyarországot jelképező, pajzsos-babérkoszorús Hungária alakjával. A román uralom által 1925-ben lebontott emlékmű – amelyet a magyar nemzet Aradon kivégzett tizenhárom vértanújának állítottak – sok évtized teltével került újra a nyilvánosság elé, bár az eredeti helyére, a Szabadság térre való visszaállításába nem egyezett bele a román kormány. A Megbékélés parkja azonban távolabb esik a városközponttól, alkalmasabb hely a vandál hajlamok kiélésére... Mit ér az RMDSZ-es vezetői műfelháborodás, ha egy országalapító népcsoport műemlékei meggyalázóinak beteges ,,festői” hajlamát ily simogató dorgálással elintézik: ,,Demokratikus országban nincs helye annak, hogy felelőtlen emberek köztéri szobrot, a magyar közösség féltve őrzött emlékművét meggyalázzák”? Engedelmet kérek, de megkérdezem: mit tennének egy magyarral, aki a ,,szemet szemért” elvet követve piros-fehér-zöld színekkel pingálná össze valamelyik román nemzeti hős szobrát? Csak sejtem, mert átéltük a sepsiszentgyörgyi Mihály Viteazul-szoborcsoport elleni szekus provokációt követő intézkedéseket, egy ártatlan tizenhárom éves fiú halálát, szüleinek fájdalmát, a megfélemlítés hazai, jól bevált, 1984-es nacionálkommunista gyakorlatát!
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Folytatni a kapcsolatot a lendvai magyarokkal
„Zala György összeköt bennünket”
Bognár Levente aradi alpolgármester személyében Arad város is képviseltetett a hétvégén a szlovéniai Lendva községben megszervezett hagyományos Zala-emlékév rendezvényein. Zala György (1858–1937) szobrászművész születési évfordulójáról ugyanis idén sem feledkeztek meg, a Lendva Községi Magyar Nemzeti Önkormányzati Közösség (LKMNÖK) szervezésében az ünnepi programok keretén belül megkoszorúzták a művész mellszobrát, illetve az egykori szülőháza helyén álló emléktáblát.
Bognár a Nyugati Jelennek elmondta, a lendvai helyhatósági választások után szerették volna újrafelvenni, felfrissíteni a két település közötti kulturális kapcsolatot, hisz a Szabadság-szobor révén az aradi és lendvai magyarokat közös érdek köti össze: ápolni a művész életművét és hagyatékát.
„Zala György összeköt bennünket” – emelte ki az aradi alpolgármester, aki szerint az elkövetkezőkben szeretnék tovább mélyíteni a két helység közötti kulturális együttműködést.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

A politika szolgálatában
Mindennapi életünknek egyik meghatározó tényezője, milyen gazdasági, politikai és társadalmi körülmények között kell, éljünk. Ennek következménye mind az a cselekedetsor, mellyel a polgár jelezheti az elvárásait az ország vezetőinek.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapvető célkitűzései, elvei, értékei nem változtak. Kiállták az idők próbáját. Az élet megkívánja, hogy a gazdasági, társadalmi, politikai változások következtében új elemek, szempontok is jelenjenek meg.
Az RMDSZ 12. Kongresszusának mottója: ÚJRATERVEZÉS. Amint Kelemen Hunor hangsúlyozta, a Kongresszus megszervezésére olyan időben került sor, amikor a romániai társadalomban, az erdélyi magyar társadalomban egyaránt jelen van a sok feszültség, elégedetlenség, ami felgyűlt a politikusok, a politikai osztály, a politika iránt. Ennek következtében is újra kell gondolni a politizálás módját. „Sok alázatra van szükség”. A politikát szolgálatként kell, tekinteni.
Románia a gazdasági válságból már kilábalt, viszont az országban politikai és bizalmi válság van. Milyen módon lehetne ezeket a kérdéseket megoldani? Vannak eredmények, ezekről egyesek szívesen is beszéltek, megemlítvén a sikereket, a törvénykezésben elért eredményeket is. Ellenben nehézségekbe ütközik a jogok érvényesítése. 25 év után is érződik az, hogy az emberek tudatát, negatív életérzések, ha nem is uralják, de tudat alatt jelen vannak. Az is kiderült, hogy a törvény tisztelete nem jelentheti azt, hogy jogsértések elfogadhatóak. Az igazságszolgáltatás működését igen, de a megbélyegzést elutasítja a Szövetség. Nem lehet elfogadni a túlkapásokat sem- mondta Kelemen Hunor. A Szövetség változtatni akar a kommunikációs stíluson. Ismerni szeretné alaposabban, hogy a lakosság milyen problémákkal küzd.
Az erdélyi magyar közösségnek, melyek a problémái? Azokra közösen megoldást keresni. Az elgondolás az lenne, hogy a közösségi ügyekhez alázattal viszonyuljanak. A Kolozsvári Nyilatkozat szellemében Az RMDSZ 12. Kongresszusán elhangzott köszöntő beszédek közül Adorjáni Dezső evangélikus- lutheránus egyház püspökének a beszédéből idéznék néhány gondolatot. Nosztalgiával emlékszik a Szövetség születésének pillanataira. Tanúja volt a felnőtté válás folyamatának. Születésnapra illik ajándékkal jönni – mondta. Hozott két szövetdarabot. Az egyik háziszőttes, puritán mintázatú. Ha megérintik, érezhető, durva, de tartós, melyet a szálak tartanak össze. A szövet kicsit szürke, de benne van az alkotó álma, kreativitása. Az RMDSZ- ben a közös érdek, célkitűzés szálai kötik össze az embereket. A másik szövet darab színes, a profitorientált, globalista cég terméke, mely szétmegy a húzogatás hatására, kacattá válik. Olyan szövetség létére emlékeztet, melynek ma nagy divatja van. Mondják, hogy „szeretlek”, de meddig. Kiderül, hogy addig, míg az érdek tart.
Az RMDSZ tartós szövetség, melyben benne van a pillanatnyi és a hosszú távú érdek. Azonban, más jellemzői is vannak. Nem csak politikai szövetség, hanem érték közösség is- a nyelv, az iskola, a zászló, a himnusz, a templom alapvető értéket jelentenek. Emlékeiben megmaradtak azok a felemelő pillanatok, amikor, 1992. október 22-én, a kolozsvári Szent Mihály templomban a képviselők felesküdtek a Kolozsvári Nyilatkozatra. Amíg a Szövetség a Nyilatkozat szelleme szerint cselekszik, addig a hívatásának tesz eleget – mondta Adorjáni Dezső.
A Kongresszuson, jelen voltak a határon túli magyarság képviselői is. Valamennyien pozitíven értékelték a Szövetség munkáját. Ugyanakkor reflektáltak, beszámoltak saját munkájukról is. Betekintés nyerhettünk a magyar közösségek életébe is. A határon túli magyar képviselők köszöntője A Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke, Horváth Ferenc elmondta, hogy Szlovéniában hogyan működik a kisebbségvédelem. Egyedüli magyar közösség, melynek van kulturális autonómiája. Olyan magyar közösség nevében szól, melyet a múltban, mintha elfelejtettek volna. Reméli, hogy Romániában a parlament elfogadja az Autonómia-tervezetet, amely a kulturális autonómiát biztosítja. Nem felejtette el, hogy megemlítse, az aradi Szabadság- szobor a lendvai születésű Zala György szobrászművész alkotása.
Barta József, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke Kárpátalját gyönyörűnek véli, amely most rémálom. Évezredes múlttal rendelkezik, most meg kell küzdeniük a megmaradásért. A kárpátaljai magyarság a legnehezebb helyzetben van a katonai mozgósítás, a romló gazdasági, szociális helyzet miatt. Félelem, aggodalom uralja a lakosságot. A fiatalok a jövőkép hiánya miatt határon kívül keresik a boldogulást. Félő, hogy az asszimiláció miatt megfogyatkozik a kárpátaljai magyarság. Ezért szükséges erősödő nemzeti összefogás, és így sikerül túlélni a nehéz helyzetet, megerősíteni a megmaradásukat. A horvátországi Magyar Egyesületek Szövetségének elnöke, Juhász Sándor számokkal érzékeltette a horvát- országi magyarság számbeli csökkenését. Ma több mint 14 ezer magyar él a 10 településen. Lényegében a két világháború és a ’90-es évek háborúi eredményezték a számbeli csökkenést. Minden magyar számít – mondta Juhász Sándor.
Megoldásokat keresve, megfogalmazta: a magyarországi politikai elitnek 90 év alatt nem sikerült kialakítani hosszú távú kisebbségi politikát . Előbb vagy utóbb a határon túli politika pártpolitika lett. Jó lenne, ha közösen politizálnának. Visszaállítani a demokráciába vetett bizalmat Sok értékes hozzászólás hangzott el, néhányat kiemelnék. Markó Béla szerint az RMDSZ nem tévesztett utat. „Igen, ma Romániában válságban vannak a politikai intézmények, és csakis a különböző hatalmi ágak együttműködésével, mi több, össztársadalmi szolidaritással lehet a helyzetet megoldani, a demokráciába vetett bizalmat visszaállítani. 25 évvel a rendszerváltás után éppen ez a bizalom rendült meg a társadalomban, csodára várnak sokan, és az ilyen csodavárás könnyen lehet egy autoritárius rezsim előszobája vagy várószobája, hogy stílszerű legyek.”
Borbély László szerint „újra és újra kell fogalmazni azokat az elvárásokat, amelyeket megjelenítettünk 1990-ben. A leltár elkészült. Világosan meg tudjuk fogalmazni, melyek a román kormány és a különböző intézmények kötelezettségei amelyeket a belső törvényhozásban vagy nemzetközi intézmények felé vállaltak.” Winkler Gyula EP képviselő kiemelte: 25 évvel ezelőtt fogalmazták meg a szülőföldön maradás, gyarapodás gondolatát. A szórvány erősíti a romániai magyarság ügyét. Sokszor „üveggyöngyökkel” jönnek a szórványba, amiből ők nem kérnek. Hivatkozik Mario David szavaira, aki szerint Bruxelles-ből nézve az RMDSZ stabilitási tényezőnek látszik. Bukarestben másképp látják.
Az RMDSZ- 25 éve együtt-című dokumentumfilm A Kongresszus második napján mutatták be Csibi László rendezésében készült az „RMDSZ- 25 éve együtt” című dokumentumfilmet, mely a Szövetség életében, munkájában nyújt betekintést. A rendező, 2012-ben, a BBTE Fotó, Film- és Médiaszakon végzett. Eredményekről, politikai vitákról láthatunk érdekes, értékes összeállítást. Hogyan tudtak sikeresen helyt állni a kormányzásban. A rendező archív anyagokat is felhasznált a dokumentálás során. Kelemen Hunor, Markó Béla, Takács Csaba nyilatkozatai mellett Kántor Lajos, Varga Gábor, Tokay György, Csiha Tamás, Béres András, Varga Attila, Márton Árpád, Hajdú Gábor, Nagy Benedek politikusokkal készült interjúk hangzanak el. Szemléletesen mutatja be a több mint két évtized főbb eseményeit is.
Ezüst Tulipán- díj
Az RMDSZ jelenlegi és egykori országos tisztségviselőinek az Ezüst Tulipán- díjakat nyújtotta át Kelemen Hunor a szervezetben kifejtett alkotó, értékteremtő, közösségformáló munkájuk elismeréseként. A Szövetségi elnök hangsúlyozta: „Egy társadalom, egy közösség életében a köszönet legalább annyira fontos, mint az elvégzett munka. Ezért is hasznos megállnunk egy pillanatra és meghálálnunk az embereknek azt, hogy azzá tették a Szövetségünket, ami ma, összetartották a szervezetet.” Kovács Péter kongresszusi biztos kiemelte: „Az Újratervezés Kongresszusának tartalmi tétje van, az RMDSZ politikájának megújulása a tét.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Andrássy Gyula szobra Budapesten
Talapzatára helyezték Andrássy Gyula (a kiegyezés miniszterelnöke, későbbi osztrák-magyar külügyminiszter) nagyméretű, bronzból öntött, korábbi lovas szobrának mását Budapest V. kerületében, a Kossuth téren május 5- én. A néhai miniszterelnök 6,5 méter magas szobra az utolsó hiányzó műalkotás a Kossuth tér korábbi arculatának rekonstruálásához. Az 1904-ben átadott Országház térre 1906. december 2- án került az eredeti szobor, amely Zala György munkája volt. A Parlament déli oldalához kerülő új bronzszobrot a Bencsik Alkotóközösség Művészeti Kft. szobrászai készítették.
Népújság (Marosvásárhely)

Partnervárosi rangra emelik Arad és Lendva kapcsolatát
Partnervárosi rangra emelnék Arad és a szlovéniai Lendva község közötti együttműködést, tudta meg lapunk hétfőn Bognár Levente aradi alpolgármestertől, akinek a vezetésével a déli órákban a szlovén település magyar küldöttsége megkoszorúzta az aradi Szabadság-szobrot.
A küldöttség részéről Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség tanácsának elnöke, illetve Lendva község alpolgármestere a Nyugati Jelennek elmondta, több mint tíz éve ápolják a kapcsolatot Araddal. Együttműködésük gondolata a Zala-emlékév kapcsán születetett, mint köztudott ugyanis a Szabadság-szobrot elkészítő Zala György szobrászművész Lendván született. A lendvai alpolgármester szeretné újraéleszteni a kapcsolatot Araddal, hisz a szobor alkotója egyszer s mindenkorra összeköti a két települést. Bognár Levente alpolgármesterrel folytatott tárgyalásaik során eldöntötték, amilyen hamar csak lehet, partnerségi megállapodást kötnek a két önkormányzat között.
Bognár Levente aradi alpolgármester hozzátette: a partnerségi kapcsolat gondolata idén talán még aktuálisabbnak számít, hiszen most 125 éves Zala György remekműve.
A koszorúzáson részt vett még Vida Törnar Judit, Lendva város magyar önkormányzatának elnöke, illetve Göncz László szlovéniai magyar költő, a szlovéniai magyar közösség parlamenti képviselője. Egyébként Göncz László Olvadó jégcsapokcímű regényének színpadi változatát az aradiak is láthatták vasárnap a Bábszínházban, az Aradi Magyar Napok keretében, a Lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet és az Egy&Más Vándorszínház előadásában.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Szabadságszobor emlékérméket adtak át Aradon
25 éves az aradi Szabadságszobor. 1890. október 6-án adták át Aradon Zala György alkotását. Az évforduló előestéjén az aradi színházban tartottak ünnepi rendezvényt, amelyen több közéleti személyiséget tüntettek ki.
Az ünnepséget Fekete Károly, a Kölcsey Egysület titkára vezette és felszólalt Faragó Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Arad megyei elnöke, Király András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke és Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
A beszédek után Kelemen Hunor és Király András, az alkalomra készült jubileumi emlékérméket adott át.
Emlékérmét kapott:
Markó Béla, volt RMDSZ-elnök
Intézmények RMDSZ, országos elnökség; RMDSZ, Arad megyei szervezet; Szabadságszobor Egyesület; Szent Erzsébet magyar és erdélyországi konventuális minorita rend; Aradbelvárosi református egyházközség; Aradi evangélikus lutheránus egyház; Aradbelvárosi magyar baptista gyülekezet; Csíky Gergely Főgimnázium; Nyugati Jelen szerkesztőség; Rákóczi Szövetség
Magánszemélyek Szép Gyula, Szepesi László, Kocsis Rudolf, Kolozsi Tibor, a szobor restaurátora, Matúz András, az emlékérem alkotója, Böszörményi Zoltán laptulajdonos, Bálint György
A Szabadságszobor Egyesület munkatársai közül Pataki Ildikó, Péró Tamás, Szabó Irén, Szabó Mihály, Darida János, Arad volt alpolgármestere, Bognár Levente Arad alpolgármestere, Bölöni György, megyei képviselő, Cziszter Kálmán, aradi képviselő, Horváth Levente, volt alprefektus, Matekovits Mihály, Módi József, református esperes, Nagy Gizella, Nagy István, Tokay György, Ujj János, Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Krály András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke, Communitas Alapítvány, Teleki Alapítvány, RMDSZ képviselőházi frakció, RMDSZ szenátusi frakció, Magyarország Miniszterelnöki Hivatala, Takács Csaba, Nagy Zsolt, Orbán Viktor miniszterelnök, Medgyessy Péter, a szobor újraállításakori magyar miniszterelnök, Dávid Ibolya volt igazságügy-miniszter, Szabó Vilmos volt államtitkár, Bálint Pataki József, Verestóy Attila, Borbély László, Kelemen Attila
Az emlékérmék átadása után a résztvevők megtekintették a Tizenhárom – az Aradon kivégzett tábornokok emlékére című táncjátékot, amelyet az Aradi Kamaraszínház és a békéscsabai Tabán Táncegyüttes adott elő a szabadkai Juhász zenekar kíséretével. Koreográfus Farkas Tamás, rendezte Farkas Tamás és Tapasztó Ernő.
nagyistvan.pecska.ro
Erdély.ma

Az aradi tizenhármak: út és emlékezet
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján érdemes kicsit áttekinteni a szabadságharc bukásához vezető utat, a vértanúk kultuszának eredetét és fejlődését – ebben volt segítségünkre Hermann Róbert és Medgyesy-Schmikli Norbert, a Károli Gáspár és a Pázmány Péter egyetemek történészei.
Az osztrák–magyar háború 1848. szeptemberi kitörésekor a magyar hadseregben komoly tapasztalattal csak azok az alakulatok rendelkeztek, amelyek a császári és királyi hadseregből kerültek át – szögezte le rögtön Hermann Róbert hadtörténész. A Károli Gáspár Református Egyetem történettudományi intézetének vezetője szerint tehát az ellenség eleve nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényben is volt a csapatainkkal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az önálló magyar haderő, a honvédség szervezése csak 1848 májusában kezdődött meg, a tömeghadsereg létrehozása pedig 1848. szeptember–október folyamán.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar hadsereg alakulatainak kétharmada fiatalabb volt egyévesnél. Ami pedig a felszerelést illeti, miután az országnak 1848 előtt nem volt hadiipara (ipara is alig), a fegyverzetet kezdetben a hazai császári raktárakból, illetve külföldi szállításokból fedezték. Ezek a lehetőségek azonban 1848 őszétől jelentősen beszűkültek, illetve megszűntek. Így maradt a hazai gyártás, amit sikerült ugyan megszervezni, de ez nem változtatott azon, hogy a honvédsereg mindvégig komoly fegyverzeti és felszerelési hiányokkal küzdött – magyarázta a hadtörténész.
Hermann Róbert azonban figyelmeztetett: a körülmények ellenére számos alakulat kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az 1848 május–júniusában felállított első tíz honvédzászlóalj közül figyelemre méltó például a szegedi 3. és a kassai 9. (az úgynevezett vörössipkás) zászlóalj, a tüzérségünkről pedig sokat elárul, hogy az osztrák és az orosz fél is azt hitte: a magyaroknak francia tüzéreik vannak.
A katonák és tisztjeik motivációja eltérő volt. Az első tizenkét honvédzászlóalj, az 1848. augusztus–szeptember folyamán szervezett önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak, a további önkéntes és szabadcsapatok esetében az önkéntesség elkötelezettséget feltételez. Ugyanez mondható el az intézetvezető szerint az 1848 őszén, illetve 1849 nyarán hazaszökő, külföldön állomásozó huszáralakulatok tagjairól is. Ám az 1848 őszétől „kötelezően” kiállított honvédalakulatokról ezt nem állíthatjuk ilyen határozottan.
– A tisztikar körében is sokfélék voltak a motivációk. A tényleges és nyugalmazott császári tisztek részint nemzeti elkötelezettségből, részint egzisztenciális okokból jelentkeztek nagy számban a honvédseregbe, ahová eggyel magasabb rangban vették át őket. Ugyanakkor azok, akik nem azonosultak az üggyel, 1848 őszétől több ütemben elhagyták a honvédsereget. Az első ilyen válság 1848 októberében zajlott le, amikor V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés tevékenységét. A következő hullám az október 30-i kudarcba fulladt schwechati csata után következett be, ezt követte az V. Ferdinánd lemondását, majd a főváros elfoglalását, végül pedig a függetlenség és a trónfosztás kimondását követő válság – részletezte Hermann Róbert. A hadtörténész hozzátette:
– Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hadi események, azaz az önvédelmi harc kilátásainak változásai sokkal komolyabb hatással jártak, mint egyes politikai jellegű sorsfordulók. Jellemző, hogy a trónfosztást követően alig egy tucat magasabb beosztású tiszt vonult vissza, s általában ki sem léptek a honvédseregből, hanem betegszabadságra mentek, vagy békealkalmazást kértek.
A Károli intézetvezetője a sorsfordító orosz beavatkozásról fontosnak tartotta kiemelni, hogy – ellentétben a ma is dívó közvélekedéssel – nem a függetlenség és a trónfosztás kimondása okozta, hanem a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt került rá sor.
– Az osztrák fővezérség már 1849. március végén egyre többször utalt erre a lehetőségre, mint amellyel megoldható a „magyar kérdés”, a hivatalos osztrák segítségkérés pedig másfél héttel korábban elment Szentpétervárra, mint ahogy a függetlenség és a trónfosztás kimondásának híre megérkezett Bécsbe – mutatott rá a szakértő.
Miklós cár hadba szállásával az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A hadtörténész rámutatott: maga az orosz haderő önmagában vagy harminc-negyvenezer fővel volt nagyobb, mint a honvédsereg, s akkor a két fél közötti minőségi különbségekről még nem is beszéltünk. A békekötésre ráadásul az osztrák fél 1848 októbere utáni teljes elutasító magatartása miatt már nem volt esély – Bécs elszánta magát a független Magyarország felszámolására.
– A megtorlás az osztrák kormányzat kezdeti elképzelései szerint elsősorban a magyar politikusokat sújtotta volna; az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjait, a megyékbe és kerületekbe kiküldött kormánybiztosokat, a parlamenti képviselőket. Az, hogy a legsúlyosabb ítélet ne őket, hanem a honvédsereg azon tisztjeit érje, akik a császári-királyi hadsereg aktív vagy nyugalmazott tisztikarából kerültek át a honvédsereg felső katonai vezetésébe, alapvetően az új uralkodó, I. Ferenc József döntése volt. Az ok egyszerű: nem elsősorban a politikusoknak, hanem ezeknek a katonáknak köszönhető az a haderő, amely 1849 tavaszán a határokig kergette az osztrák sereget. Ezt a szégyent nem lehetett megbocsátani és megtorlás nélkül hagyni – magyarázta Hermann Róbert. A történésztől azt is megtudtuk, hogy a megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, amikor Budán kivégeztek egy Witalis Söll nevű honvéd őrnagyot, a tiroli vadászcsapat parancsnokát. 1849 márciusában az olasz önkéntesekből álló Frangepán-csapat főhadnagyát, Giovanni Baldini vasúti főmérnököt lőtték agyon azért, mert a császári hadsereg olasz nemzetiségű katonáit rávette az átállásra. S a sor hosszan folytatható 1849. október 20-ig. Akkor Pesten Mieczyslaw Woroniecki és Peter Giron honvéd alezredesek, illetve Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd százados került a hóhér kezére. Az ő kivégzésük legfontosabb oka az volt, hogy így demonstrálják a világnak: a magyar szabadságharcban a „külföldi söpredék” is komoly, meghatározó szerepet játszott.
– Ami pedig Aradot illeti, azt egyértelműen szimbólumnak szánták. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan komoly erődítmény, amit a honvédsereg 1848–1849 folyamán elfoglalt a császári-királyi haderőtől. S az erőd bevételének fő felelőse, Vécsey Károly vezérőrnagy nem véletlenül volt utolsó a kivégzettek sorában, hiszen az ő vétkét tartották a legsúlyosabbnak – fejtette ki Hermann Róbert.
Végül a tizenhárom vértanúról szólva a Károli tanára közölte:
– Az utókor hajlamos őket mind-mind hibátlan jellemű és katonai teljesítményű személyiségnek tekinteni. És valóban voltak közöttük egészen zseniális katonák, mint a Kossuth által semper victrixnek (örökké győztes) nevezett Damjanich János, a tavaszi hadjárat második felében a főváros előterében a császári-királyi fősereget hetekre lekötő Aulich Lajos. Voltak közöttük olyanok, akik mindig megbízhatóan teljesítettek, mint Vécsey Károly, aki elfoglalta Aradot, s majdnem elfoglalta Temesvárt is; Lahner György, a honvédsereg fegyverzeti és lőszerellátásának megszervezője és irányítója; a Komárom erődjét 1849 telén és tavaszán megőrző Török Ignác; a legreménytelenebb körülmények közepette is tejes erőbedobással harcoló Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – sorolta a hadtörténész.
De Hermann Róbert azt is megjegyezte, néhányukról kiderült, hogy kitűnő ezred-, dandár- vagy hadosztályparancsnokok, ám egy hadtest élén, önálló vezénylőként már nem állják meg a helyüket. Ilyen volt Knezic Károly, Nagysándor József, Kiss Ernő. A kivégzettek között volt továbbá Schweidel József, aki betegsége miatt 1848. december vége után nem teljesített fegyveres szolgálatot, illetve Lázár Vilmos, aki félig-meddig véletlenül került be az aradi perbe, hiszen a IX–X. hadtest egyes maradványai az ő vezényletével tették le a fegyvert; de korábban hadosztály-parancsnokinál magasabb beosztásban nem szolgált, abban viszont kiválóan helytállt.
Az aradiak emlékezetéről Medgyesy-Schmikli Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára beszélt lapunknak.
– A golyó által kivégzett Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József; továbbá a kötél általi halállal elköltözött Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Lahner György, Knezic Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, valamint Vécsey Károly gróf haláluk pillanatában a magyar szabadságharc mártírjaivá váltak. Tiszteletük első megnyilvánulásaként az aradiak aznap este a vesztőhelyen, a vár tövében és a Maros partján gyertyát gyújtottak, és közösen imádkoztak a kivégzettekért, s két napra gyászba borult a város, bezártak a boltok is – idézte fel az eseményeket a Pázmány tanára.
A történész szavaiból kiderült, hogy az elnyomás éveiben nyilvános megemlékezésre nem volt mód, még a tábornokok nevét sem szabadott kiejteni az utcán. A szájhagyomány útján terjedő történetek, az aradi tizenháromnak tulajdonított fohászok és utolsó szavaik révén viszont emlékük nem halványult el. Liszt Ferenc nekik ajánlotta „Funérailles – octobre 1849” című megrendítő zongoraművét. Népdalokat is költöttek az áldozatokról. Ezek közül a „Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara…” kezdetű, 56 sorból álló költemény ismertségét tekintve is kitűnik a sorból. Figyelemre méltó az is, hogy az 1850-es évektől megjelentek a Batthyány Lajos vonásait idéző Szent István-ábrázolások, 1860 után pedig néhol az idős Széchenyi István arca köszönt vissza az államalapítót mintázó alkotásokról. Az első aradi „emlékmű” Barabás Péterhez, egy későbbi országgyűlési képviselő, Barabás Béla édesapjához kötődik, akinek önéletírása szerint: „Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanuk kivégeztetési helye megjelöltetett.” Az eperfa ágaira írták fel a kivégzettek nevét, és mellé egy keresztet is állítottak. A fa helyén 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet helyezett el, majd 1881-ben obeliszket állítottak ott fel. A legméltóbb emlékmű a város központjában álló Szabadság-szobor 1890-ből – ez Huszár Adolf és Zala György (a budapesti Hősök tere egyik szobrásza) munkája. Trianon után ezt a román állam elbontatta, s csak 2004-ben került vissza a helyére. Thorma János Aradi vértanúk – Október hatodika című gyönyörű festménye (1893–1896) mindmáig egyik ikonja lett a megemlékezéseknek. Az aradi vértanúk tisztelete a századfordulón már nem ütközött komolyabb akadályokba – tudtuk meg Medgyesy S. Norberttől.
– Október 6. központi helyet foglalt el a közgondolkodásban, olyannyira, hogy 1956-ban a forradalom 16 pontja közül az egyik nemzeti gyásznappá és tanítási szünetté nyilvánítását követelte – mutatott rá Medgyesy S. Norbert. Elmondta például, hogy Aradon valójában nem tizenhárom, hanem tizenhat honvédtiszt lelte halálát. A kivégzettek között volt még Ormay Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, Kazinczy Lajos ezredes (Kazinczy Ferenc legidősebb fia), valamint Lenkey János tábornok is.
Említésre méltó továbbá, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt annak ellenére ítélték halálra és végezték ki ugyancsak október 6-án Pesten, hogy 1848 nyarától kezdve mindvégig a békés megoldás lehetőségét kereste a bécsi udvarral, amíg 1849. január 8-án Pesten el nem fogták az osztrákok.
Nagy Áron
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Hinnünk kell a jövőben, és harcolnunk érte
125 éves a Szabadság-szobor
A sors és a történelem úgy rendezte, hogy minden kornak megvannak a nagy, de legalábbis emlékezetes pillanatai. Arad napjainkban fontos pillanatot él: a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját. Itt és most – miként arra a hétfő esti, az aradi nagyszínházban rendezett ünnepségen több, beszédet tartó szónok is utalt – egy reális, egyben szimbolikus esemény részvevői vagyunk. A szabadságért, minden nép, nemzet legfontosabb értékéért vívott (esetünkben az elbukott, mégis győzedelmes – mert példát, tartást, cselekvési irányt mutató) küzdelmet jelképező szoborcsoport felállításának, majd újraállításának mozzanatát ünnepeljük.
Az aradi színház megtelt az ünnepi évforduló részvevőivel – közülük sokan vidékiek, Arad megyeiek voltak.
Fekete Károly műsorvezető – a tőle immár megszokott magas színvonalú felvezetőjében – köszöntötte a megjelent vendégeket (az alábbiakban nem szereplők között) Mile Lajost, Magyarország kolozsvári főkonzulját, Kiss Lászlót, Magyarország bukaresti katonai attaséját, Bognár Leventét, Arad alpolgármesterét, Faragó Pétert, az RMDSZ Arad megyei elnökét, a történelmi egyházak, a közélet és társadalmi szervezetek képviselőit.
Felvezetőjében elmondta: holnap (okt. 6-án, szerk., 166 éve) von Latour császári belügyminiszer (pesti) meggyilkolásának első évfordulóján Schwarzenberg miniszterelnök, Ferenc József császár jóváhagyásával elrendelte 13 magyar honvédtiszt kivégzését Aradon. „Az emlékezés napja ez, emlékezzünk, és sose feledjünk. Szabadságszeretetünk az, amely örök időkre magyar Golgotává avatta Aradot. S Arad nem felejt. Őrizte s őrzi a vértanúk emlékét, őrizte akkor is, amikor a puszta emlékezés is bűn volt, és őrzi ma is, mint törékeny szabadságunk lelkünkbe égetett mementóját” – emlékeztetett a műsorvezető, aki a továbbiakban az aradi Szabadság-szobor felállításának előzményeit, s magát az eseményt idézte fel. („A minorita templom teljes feketébe vonva, a toronyból 20 m hosszú gyászlobogó. A gyászmise után a Szabadság téren vagy 25 000 ember, a tribünön még 3000; Salacz Gyula polgármester vette át a szobrot a művésztől. S amikor a lepel lehull, az emberek könnyekig meghatódva szembesülnek a tábornokok arcképeivel. Munkácsyné (…), aki férjével együtt vesz részt az ünnepségen, sírva rohan kezet szorítani a mesterrel. 800 koszorút helyeztek el aznap a talapzaton.”)
A továbbiakban Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke, Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, Kelemen Hunor szenátor, az RMDSZ szövetségi elnöke és Markó Béla szenátor, az RMDSZ egykori (a Szabadság-szobor felállításának idején hivatalban lévő) elnöke mondott beszédet.
A beszédek elhangzását követően a 125. évfordulóra készült emlékérem átadására került sor. Az alkalomra 300 példányban készült, 65 mm átmérőjű, 150 gr súlyú, ezüstplatinázott, sima szélű, a Magyar Pénzverde Zrt. által készített emlékérmet 54 romániai és magyarországi, a Szabadság-szobor felállításában közreműködő szervezetnek és magánszemélynek adományozták, az ünnepségen jelen lévőknek át is adta Kelemen Hunor és Király András.
Ünnepi beszédek
Kelemen Hunor: A kerék visszafelé is foroghat
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok poklát, és onnan tért vissza 1999-ben. (…) Mondhatnánk egy remekmű, tökéletes szoborcsoport a XIX. század végéről, amelynek a XXI. század elején is súlyos mondanivalója van, hiteles és tartós üzenetet képes továbbítani. Életének első időszaka 1890-től 1925-ig tartott, ez 35 esztendő, de ebből csupán 33-34-et, a bedeszkázásig volt látható, ezalatt belopta magát minden magyar ember szívébe. 1925-ben lebontják, és 1999-ig fogságban van a szobor, elrejtve, mint egy olyan alkotás, amitől félnek, amely olyan üzenetet továbbít, amitől az egykori hatalmak megriadtak. (…) Utána következik a kiszabadítás, 1999-ben, ahol nagyon sokan jelentős szerepet vállaltak, és tulajdonképpen ezt a munkát kívánjuk ma este megköszönni azokkal az emlékérmekkel, amelyeket közösen, a Szabadság-szobor Egyesülettel készítettünk. 2004-től ismét köztéren áll a szobor, s azt mondhatjuk, hogy még mindig több ideig volt fogságban, mint köztéren a szobor. (…) Én azt remélem, hogy következő évtizedekben szabadon fog állni a szobor, a köztéren, és ebben jelentős szerepe lesz mindazoknak, akik ma a közéletben aktívak vagyunk és az utánunk jövőknek abban, hogy a köztéren maradhasson a szobor. A történelem nem egyirányú utca, sokszor megtanított bennünket, hogy a kerék sokszor visszafelé is foroghat, és nem igaz, hogy ha sorsát 74 év után visszafordítottuk, akkor az idők végezetéig ez a szobor szabad lesz. Nem igaz, hogy nem jöhetnek olyan idők, megpróbálták már, és megpróbálhatják még – reméljük, sikertelenül – e szobrot eltüntetni a köztérről. Szükségünk lesz arra a bátorságra, kitartásra, amely bennünket az elmúlt évtizedekben is meghatározott.”
Beszéde befejező részében Kelemen Hunor a szobor által sugárzott összetartó erőt, s a kiszabadításában részt vevők érdemeit említette, színpadra szólítva az RMDSZ akkori elnökét, Markó Bélát.
Markó Béla: Egyszerre ünneplünk és gyászolunk
„Október 6. környékén mindig elhangzik, hogy egyszerre ünneplünk, és gyászolunk. A múltunk minden fontos mozzanata tartalmazza a reményt és a csalódást, a sikert és a kudarcot is. Ünnepeljük ennek a gyönyörű remekműnek a 125. évfordulóját, de holnap elmondhatjuk: gyászoljuk azt a 13 vértanút, akik értünk, utódaikért veszítették életüket. De egy pillanatra érdemes megállni, eltöprengeni azon, hogy milyen üzenetet is hordoz számunkra ez a Szabadság-szobor. Az előttem szólók is utaltak rá: remekműről van szó, amely nemcsak a magyar, hanem a XIX. század európai művészetében és szobrászatában is kiemelkedő. Akik ezt várfogságra ítélték, azok nemcsak a történelemnek, hanem a művészetünknek, a kultúránknak is egy fontos pillanatát ítélték valamikor várfogságra. A szobor megálmodói, Huszár Adolf és Zala György belefoglalták ebbe az allegóriába mindazt, amit nekünk a saját múltunkból és történelmünkből tudnunk kell, és tovább kell vinnünk. Az öt allegorikus figura mindent elmond, amire szükségünk van. (…) Erre az allegóriára érdemes ma is odafigyelnünk, enélkül nem lenne múlt, jelen és jövő. De meg kell mondanom, hogy ez a szobor volt az elmúlt 25 esztendőben a mi igazi próbatételünk. Engedjék meg, hogy itt egyfajta vallomással éljek. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak volt a próbatétele. (…) 1989 után mindannyian érdekképviseleti munkára, harcra, küzdelemre vállalkoztunk, áldozatra is, hogy az ébredő szabadságot kiteljesítjük. És szembesültünk az aradiak erős, egyértelmű akaratával, hogy a Szabadság-szobrot (…) vissza kell állítanunk. Nem tudom, hogy akkor, 1989 után másutt Erdélyben hányan ismerték ennek a szobornak a történetét. Hányan hittek abban, hogy ez az erős magyar üzenetű szobor visszaállítható lesz a mi korunkban. Az aradiak hittek ebben. Ha van, akinek igazán köszönetet kell mondanunk azért, hogy Szabadság-szobor ismét áll (a mi szobrainkat nem elég egyszer felállítani, azokat többször fel kell állítani, és most már, remélem, egyszer s mindenkorra állni fog, azon kell lennünk), s ezért kell mindenek előtt, az aradi példának köszönetet kell mondanunk.
Markó Béla bevallotta: annak idején maga sem hitte, hogy a Szabadság-szobor visszaállításának mekkora a jelentősége. És volt ereje bevallani: tévedett.
Az ünnepség befejező részében – magyar nemzeti imánk eléneklése előtt – átadták a jubileumi emlékérmeket, majd az Aradi Kamaraszínház és a Békéscsabai Tabán Táncegyüttes közös produkciója, a 13 című, a vértanúk emlékének állított nagyszerű táncjátékának előadására került sor.
Nyugati Jelen (Arad)

„Kapcsokra van szükség” – Az aradi vértanúkra emlékeztek Erdély-szerte
A magyar–román sorsközösség tudatosítását, a nemzet megmaradását kell segítenie az aradi vértanúk kivégzésére való megemlékezésnek – mondta Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes kedd délután Aradon, az október 6-ai megemlékezésen.
A Szabadság-szobor körüli tér felújításai miatt a Vesztőhelyen tartott megemlékezésen a kormányfőhelyettes az aradi vértanúk történelmi szerepét méltatta, illetve az október 6-ai megemlékezések múltbeli akadályoztatására emlékeztetett. Rámutatott, hogy miután 11 évvel ezelőtt sikerült a vár kazamatáiból kiszabadult Szabadság-szobrot felállítani, különösen fájdalmas volt az emlékművet ért újabb atrocitás.
„A szoborgyalázóknak persze fogalmuk se volt arról, hogy a kivégzett tábornokok – kettő kivételével – még csak a környékén sem jártak Erdélynek, román lakosságú területeken semminemű hadműveleti tevékenységet nem végeztek, román csapatokkal ütközetek során nem találkoztak" – mondta Semjén. Kiemelte: természetellenesek és kontraproduktívak a politikai villongások, hiába vannak utak a két ország között, ha nincs szellemi nyitottság az autonómia, a nyelvi jogok biztosítása és a szimbólumok tiszteletben tartása iránt.
Hangsúlyozta: minél több összekötő kapocsra van szükség a 450 kilométeres magyar–román határszakaszon, ezért szorgalmazta, hogy a tíz, már megépült közúti határátkelőt mihamarabb adja át a román fél a forgalomnak. „És szeretném ehelyütt is hangsúlyozni, hogy mi most is nyitottak vagyunk mindenre, ami a két ország közötti partnerséget szolgálja, és ami elősegíti, hogy Magyarország és Románia minél több szálon legyen összekötve" – fogalmazott Semjén Zsolt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ünnepi beszédében kifejtette: a szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté. „Nem lehet egy nép szabad, amíg a vele élő más népek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak" – mondta.
„Nem elég egyszer felállítani a szobrot"
Aradon már hétfőn este elkezdődött az ünnepségsorozat, a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját ünnepelte az RMDSZ és a Szabadság-szobor Egyesület.
Az eseményen emlékéremmel köszönték meg közéleti személyiségeknek, országos és helyi intézményeknek azt, hogy 16 évvel ezelőtt segítették és támogatták a szobor kiszabadítását, 11 éve pedig köztéri visszaállítását. Zala György szobrász tizenhárom aradi vértanúnak emléket állító, közösségi adományokból létrehozott alkotását 1890. október 6-án leplezték le.
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok bugyrait. Ennek a remekműnek a 125 esztendeje azt mutatja, hogy sokkal több időt töltött rabságban, mint amennyit szabadon. Visszaállítása után 11 évvel azt remélem, hogy a következő időkben is köztéren marad annak ellenére is, hogy a történelem nem egyirányú utca, amelyen nem lehet visszafordulni" – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Ioan Slavici Állami Színházban megtartott ünnepségen.
Emlékeztetett, hogy 74 évig sínylődött rabságban a szobor, rejtegették, mint olyasvalamit, amitől félnek. „Nem igaz az, hogy ha 74 éves rabsága után kiszabadítottuk, akkor ez a szobor az idők végezetéig szabad lesz" – mondta Kelemen Hunor, majd a visszaállítást véghezvivők „csapatkapitányának", Markó Béla szenátornak, volt szövetségi elnöknek nyújtotta át az emlékérmet.
„Ez a szobor volt az utóbbi 25 évben a mi igazi próbatételünk. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak a próbatétele" – jelentette ki Markó Béla, aki emlékeztetett: 1989 után az érdekvédelem és érdekképviselet arra vállalkozott, hogy „az ébredező szabadságot kiteljesíti".
Úgy vélte, elsősorban az aradiaknak kell köszönetet mondani, hiszen ők voltak azok, akik teljes meggyőződéssel hittek abban, hogy a szobor visszaállítható.
„Szobrainknak érdekes történetük van, hiszen nem elég őket egyszer fölállítanunk, többször is fel kell állítanunk. De én remélem, hogy a Szabadság-szobor most már egyszer és mindenkorra áll" – nyomatékosította.
Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke a műalkotást „az örök magyar gyász szép arájának" nevezte, és hozzátette: az emlékérem kitüntetettjei közül mindenkinek megvan a saját, szoborhoz kapcsolódó kálváriája, megvolt a maga szerepe és feladata az emlékmű visszaállításában.
Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke beszédében kiemelte: Zala György 125 éves monumentális műve hitet és erőt adott.
„Szabadság nélkül nincs teljes értékű élet"
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szintén hétfőn este tartott megemlékezést Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. A résztvevőket Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke köszöntötte. Elmondta, a hősökre való emlékezés ma azért különösen fontos, mert „olyan példát adtak nekünk, amiből erőt meríthetünk a mindennapokban".
Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében a szabadság szeretetének fontosságára hívta fel a figyelmet. „A szabadságért minden időben és korban küzdeni kellett és kell, hiszen szabadság nélkül nem élhetünk teljes értékű életet. A szabadságért való küzdelem jegyében törtek ki forradalmaink 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben Temesváron is" – mondta Szilágyi, aki felelevenítette, hogy milyen emlékezetes volt számára, temesvári diákként 1988-ban, majd '89-ben, titokban, a Szekuritáté megfigyelése alatt, elutazni Aradra, a vesztőhely közelébe.
A néppárt elnöke hozzátette: „Az ifjúságnak a temesvári – és mindegyik – forradalom azt üzeni, hogy szabadság nélkül nincs teljes értékű élet. A szabadság szeretete olyan érték, amihez a mai korban is igazodni lehet. Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy ma is a szabadságért küzdenek azok, akik meg akarják védeni Európa határait, keresztény kultúránkat."
Szilágyi Zsolt beszéde után négy békéscsabai színész – Nagy Erika, Mészáros Mihály, Szabó Lajos, Tomanek Gábor – adta elő A magyar szabadság szentjei című öszszeállítást. Az eredeti dokumentumokra, visszaemlékezésekre épülő drámai előadást nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. A megemlékezés végén a Váradi Dalnokok dalárdája adta elő az alkalomhoz illő műsorát. A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget. Kedd délelőtt, az EMNT és a néppárt vezetői megkoszorúzták Nagysándor József nagyváradi származású aradi mártír emléktábláját is.
„Főhajtáskor tudunk erőt meríteni"
Sepsiszentgyörgyön kedd délután mintegy kétszázan gyűltek össze az aradi vértanúk emlékére szervezett ünnepségen. A megyei könyvtár mögött négy évvel ezelőtt létrehozott emlékparkban A tizenhármak emlékezete című műsort mutatták be a Székely Mikó Kollégium diákjai és a Református Kollégium Refsonor kórusa. Az eseményre Balázs Antal kopjafafaragó felújította a parkban található, általa készített kopjafákat. A rendezvényen Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi kanonok-plébános mondott beszédet és áldást, majd a résztvevők elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Kolozsváron több mint ötvenen gyűltek össze a Házsongárdi temetőben kedd délután, Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopánál. Az RMDSZ szervezte megemlékezés a kolozsvári református kollégium kórusának műsorával kezdődött, majd Kádár István római katolikus plébános és Jobbágy Júlia unitárius lelkész mondott imát.
A résztvevőket Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, és a megemlékezés fontosságára híva fel a figyelmet. „Azért kell tisztelegnünk ma, mert mi magyarok olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy elcsüggedjünk. Ilyenkor erőt tudunk meríteni elődeink példájából" – fogalmazott. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Albertné Simon Edina konzul mondott beszédet, amelyben a nemzeti egység értékét hangsúlyozta. A Farkas utcai református templomban is ökumenikus áhítatot tartottak. A megemlékezést a Kolozsvári Magyar Operában hagyományos gálaműsor zárja, melyen fellép a Tabán Néptáncegyüttes.
Az aradi vértanúkra emlékeztek Budapesten
Katonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1849-es aradi vértanúk emléknapján kedd reggel Budapesten a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon maradt a nemzeti gyásznapon. A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök, Simicskó István honvédelmi miniszter, Benkő Tibor vezérkari főnök, a diplomáciai testület több tagja, pártok, katonai és állami szervezetek képviselői, valamint a Honvédelmi Minisztérium KatonaSuli programjában részt vevő budapesti középiskolák és a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola diákjai és kísérőik. Az ünnepség végén a díszzászlóalj tiszteletadása mellett a Magyar takarodó hangjaira felolvasták a tizenhárom aradi vértanú nevét. A Kossuth Lajos térről az emlékezők a Batthyány-örökmécseshez vonultak át, hogy mécsesekkel tisztelegjenek az október 6-án Pesten kivégzett Batthyány Lajos, Magyarország első független, felelős kormánya miniszterelnökének emléke előtt.
Krónika (Kolozsvár)

Hol van már a tavalyi szó?
Ötéves voltam 1956-ban, és Budapesttől bő hétszáz kilométerre, Kézdivásárhelyen éltünk, de oda is elhallatszott a forradalom fegyverropogása, majd a segélykiáltások is.
Máig előttem van szüleim reménykedő arca, amikor este, elfüggönyözött ablakkal, bekapcsolták a rádiót, és fülüket szinte rátapasztották a készülékre, amely egyfolytában recsegett, hol zölden, hol pirosan pislákolt a vétel minőségét jelző varázsszem.
Nem sokat értettem az egészből, csak az hasít belém még most is, ahogy valamelyik este a remény egyszerre csak szorongásba váltott.
Így telt el a fél életünk, behúzott függönyös rádióhallgatással, Szabad Európa, Amerika Hangja, BBC, és persze, ha az ember derülni akart, bekapcsolhatta a moszkvai magyar adást meg Tiranát is. Ki emlékszik ma már, hogy a kínai pénzből kínai propagandát közvetítő tiranai rádiónak is volt magyar adása? Harc folyt az éterben a lelkünkért, és bár tudni véltük, kié, mié a lelkünk, ez akkor még egyáltalán nem volt olyan biztos.
Elmúlt 1956 októbere–novembere, és jött a megtorlás Erdélyben is, halálos ítéletek, nehéz börtönévek azért, ami ott meg sem történt, csak akart volna történni: a magyar forradalomért. Nem puskalövésekért, hanem temetői gyertyagyújtásért, versmondásért, diákgyűléseken való felszólalásért. A szavakért. Nemcsak kimondani, hanem meghallgatni is bűn volt bizonyos szavakat.
Azóta tudom, hogy fontos a szó, éppen olyan fontos, mint a kenyér és a hús. Néhány napig forradalom volt 1956-ban Magyarországon, esetleg szabadságharc, aztán évtizedekig ellenforradalomnak nevezték ugyanazt nálunk Erdélyben is. Hamar hozzászokhattam, hogy ugyanazokat a tényeket más-más, néha teljesen ellenkező értelmű kifejezésekkel lehet itt illetni, és próbáltam úgy küzdeni ez ellen, hogy a tényekre figyeltem, nem a szavakra.
Hiszen a Kárpát-medencében egyébként is olyan az egész történelmünk, hogy ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete. Nem csupán Trianonról, de még a mi 1848-as szabadságharcunkról is mást gondolnak például a románok, mint mi, és sorolhatnám az évszázadok alatt meggyűlt, bekövesedett véleménykülönbségeket. Meg aztán újabban ideológiák szerint is különbözik a szótár, nem kell ahhoz más nemzethez tartozni, hogy másképpen nevezzük meg ugyanazt az eseményt vagy embert.
Attól függően, hogy mit gondolunk napjaink legfőbb európai problémájáról, hol menekültekként, hol migránsokként emlegetjük ugyanazokat a szerencsétleneket – amikor megbomlik egy alapvető konszenzus, szakad a szótár is. A rendszerváltás előtt néhány évvel döbbentem rá igazából, hogy a szavakért folytatott küzdelem feltétele lehet egy másik, valóságos változásnak. Magyarországi barátaink kitartóan küzdöttek azért, hogy az ellenforradalomból ismét forradalom lehessen, és az igazság kimondása legalább olyan fontosnak bizonyult utólag, mint a társadalmi rend későbbi átalakítása.
Akkor tanultam meg, hogy legelőször mindig a kettős beszédet kell megszüntetni, azt például, hogy míg otthon, a behúzott függönyök mögött forradalmat emlegetünk, kint a nyilvánosság előtt elviseljük, hogy mások ellenforradalomról beszéljenek. Természetesen az etnikai törésvonalak mentén ezt a kettős beszédet tovább lehet fokozni: annak idején a romániai iskolákban a dákoktól származtatták a románokat, otthon viszont a családban mi származtunk a hunoktól. Hiányzik a közös múlt, illetve a múlt közös értelmezése, és mindaddig, amíg ez így lesz, baj van a közös jövővel is.
Hamar megtapasztaltuk az 1989. decemberi romániai változások után is, hogy miképpen lesz a forradalomból népfelkelés, aztán államcsíny. Igaz, ellenforradalom még nem lett belőle huszonöt év múltán sem, de ha így haladnak ezek a frissen demokratikussá kozmetikázott országok, akkor még ezt is megérhetjük.
Azt gondolom ugyanis, hogy az áldemokráciák – népi, illiberális és így tovább – legfőbb ismérve éppen a kettős beszéd megléte, olyan értelemben, hogy van egy otthoni, és van egy nyilvános szóhasználat. És minden demokratikus változáshoz vezető első lépés pedig a saját véleményhez, saját történelemhez, saját múlthoz való jog visszaszerzése. Az idén október 5-én Aradon, a tizenhárom vértanúról való megemlékezés előestéjén egy ünnepségen vettem részt, amelyen Zala György szoborcsoportjának a 125 éves évfordulóját ünnepeltük.
Miért kellene megünnepelni egy emlékmű felállításának évfordulóját? Boldogabb nemzetek nem tesznek ilyesmit, mondhatná valaki.
Ez igaz, bár talán jobb lenne a világ, ha nem győztes vagy vesztes háborúkra kellene emlékeznünk, hanem a Mona Lisa, a Sixtus-kápolna vagy a Magányos cédrus megszületésének pillanatára. Viszont a Szabadság-szobor története, sajnos, nem művészettörténeti kérdés, hanem politikai.
Eddig ugyanis kétszer kellett felállítani, először 1890-ben, másodszor meg mi állítottuk vissza 2004-ben. Közben 1923-ban bedeszkázták, 1925-ben szétszedték és elvitték a térről, hányódtak félredobva a hatalmas allegorikus figurák, az Áldozatkészség, a Harckészség, a Haldokló Harcos, az Ébredő Szabadság, illetve a gyönyörű központi nőalak, Hungária. Néhány évtizedig az aradi várban, egy árokban hevertek, gyíkok, pitypangok, keserűlapuk között a szoborcsoport darabjai, az ötvenes években egy pillanatig úgy tűnt, ismét felállítják, de ez illúziónak bizonyult.
Bevallom, csak 1989 után tudatosult bennem ennek az emlékműnek a jelentősége, akkor sem egyszerre. Az aradi magyarok folyamatosan kérték, tegyünk meg mindent a Szabadság-szobor visszaállításáért, a két állam közti tárgyalások jegyzőkönyveibe is mindig bekerült ez az igény. De mi tagadás, nehezen fogadtam el magam is, hogy egy szobor –akárcsak egy szó, egy történelmi esemény értelmezése – ilyen sokat jelenthet, legalább annyit, mint egy magyar iskola vagy a kétnyelvű helységnévtáblák. Mi egy pragmatikus politika mellett köteleztük el magunkat, a jövőt akartuk megváltoztatni.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy a Szabadság-szobor nem csupán szimbóluma a szabadságnak, hanem maga a szabadság: szabad-e nekünk a múltunkat Erdélyben köztereken felmutatni vagy sem?
Így jutottunk el oda, hogy 1999-ben, amikor az RMDSZ a kormányban volt, és amikor a magyar és román kormány is rendszeres párbeszédet folytatott, illetve Európa nyugati részének is fontos volt ez az együttműködés, sikerült várfogságából kihozni Zala György alkotását, de még évekig ott feküdt a minorita rendház udvarán.
Majd 2003-ban végre úgy nézett ki, ősszel felállíthatjuk a Tűzoltó téren, a talapzat is elkészült, de az utolsó pillanatban a román kormány az ultranacionalista Nagy-Románia Párt tiltakozására leállította a munkálatokat. Akkor mondta nekem a román miniszterelnök, egy közeli munkatársa jelenlétében, teljesen kikelve magából: „Amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni.”
Felálltam az asztaltól, annyit mondtam, ezt most fejezzük be, ha nem akarunk végzetes hibát elkövetni, majd máskor folytatjuk. Azokban a napokban tartott fulmináns beszédet a művelődési miniszter is a parlamentben a szobor románellenes szimbolikájáról, hogy az emlékmű nem a szabadságot, hanem Hungáriát, tulajdonképpen Nagy-Magyarországot jelképezi. Hungária-szoborként emlegette végig. Úgy nézett ki, az aradiak is lemondhatnak a Szabadság-szoborról, mi is a szabadságról.
De a politikában, ezt megtanultam, semmi sem végleges, sem a jó, sem a rossz.
Folytattuk a tárgyalásokat, és hát végül sikerült, mert voltak kölcsönös érdekek, többek közt az is, hogy szavazataink nélkül a kormány bármikor megbukhatott volna. Rá egy fél évre állt a Szabadság-szobor Aradon, és már-már akkora szabadságélmény volt a romantikus figurák fölénk magasodó együttesének látványa, mint 1989. december 22-én a diktátor elmenekülése. Mondanom sem kell, a szobor visszaállításakor ugyanaz volt a miniszterelnök, aki azelőtt, és ugyanaz a művelődési miniszter mondott lelkes, szinte könnyeztető beszédet a megbékélésről a szoborállítás alkalmával Aradon. Most ő is Szabadság-szobornak nevezte az emlékművet.
Sokféle tanulságot le lehet vonni ebből, de számomra a legfontosabb tanulság az, hogy a tisztességes célokat nem szabad feladni még akkor sem, ha egy adott pillanatban teljesen kilátástalannak látszik a helyzet. Másrészt pedig csakis együttműködéssel lehetett eredményre jutni, románok és magyarok, illetve Románia és Magyarország között. De hol van már a tavalyi hó? Hol van a román és magyar kormány közti párbeszéd? Megnevezhetném azokat a román és magyar politikusokat, akik hittek ebben, és akik kiemelten sokat tettek a szobor visszaállításáért, de a lényeg az, hogy mindenképpen közös munka volt.
Annyit talán azért el kell mondanom, hogy voltak jobboldaliak is, baloldaliak is köztük, ugyanis sem a nemzeti felemelkedés, sem a nemzetek közötti megbékélés nem ideológiai kérdés ebben a térségben. A lényeg: az aradi Szabadság-szobor kiszabadításával jelképesen visszaszereztük a múltunkhoz való jogot Erdélyben. Mint ahogy a nyolcvanas években Magyarországon is vissza kellett szerezni a jogot 1956-hoz, vissza kellett szerezni azt a szót, hogy forradalom. Egyvalamit viszont nem szabad elhinni: hogy bármi is végleges lehet mifelénk.
Így vagy úgy, a kettős beszéd tovább él. 1956 csak egy volt, de ahány párt, annyi megemlékezés, annyi szánalmas kísérlet a szabadság kisajátítására. Más-más szabadság van minden utcasarkon, de közös szabadság mintha nem lenne, és közösen értelmezhető demokrácia sem nagyon.
Sőt, magyarnak lenni is mást jelent, attól függően, hogy éppen ki tette rá a kezét a hatalomra, vagyis a mindenkori magyar értelmező szótárra.
Markó Béla
Népszabadság

Ismét a Szabadság-szobornál ünnepelhetett az aradi magyarság
A Szabadság-szobor újraállítása óta eltelt tizenkét év alatt tavaly október 6-án fordult elő először, hogy a magyarok nem emlékezhettek Zala György monumentális kompozíciójánál. Akkor térfelújítás ürügyén nem adtak rá engedélyt, de mivel a munkálatok még nem kezdődtek meg, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 168. évfordulóján ismét a 13 vértanú emlékművénél ünnepelhetett az aradi magyarság.
Az RMDSZ egész délutánt betöltő rendezvénysorozatot szervezett Aradon. A Nőszervezet tagjai a gyerekekkel közösen kokárdákat készítettek, a résztvevőket Kossuth-kiflivel és kokárda formájú mézeskalácsokkal várták.
A néphagyományokból Arad megyei magyar néptáncegyüttesek adtak ízelítőt. A szokatlan hideg és az eső miatt kevesen vettek részt a foglalkozásokon, a megemlékezésre azonban vidékről is sokan érkeztek.
A rendezvényen Gheorghe Falcă aradi polgármester mondott elsőként beszédet, kiemelve, hogy egy egyén vagy nemzet szabadsága nem valósulhat meg a vele együtt élők szabadságjogainak korlátozásával. Az elöljáró szerint mindenkit egyformán megillet a szabadság, végezetül Isten áldását kérte Arad valamennyi polgárára.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök március 15-i beszédét Korsós Tamás kolozsvári konzul, Dacian Cioloş román kormányfő üzenetét Florentina Horgea Arad megye alprefektusa olvasta fel. A beszédek sorát Faragó Péter zárta, aki az aradi magyarság értékteremtő erejét, elvitathatatlan városalkotó szerepét hangsúlyozta. Emlékeztette a jelenlevőket, hogy a romániai magyarság jogainak megnyirbálására irányuló hatalmi törekvések miatt a magyarok még mindig nem érezhetik teljesen szabadnak magukat, és nehezményezte, hogy a Szabadság-szobor ellen legutóbbi vandál tett elkövetőit még nem kerítették kézre.
Este a nagyszínházban az Aranypetőfi című ünnepi előadásra várták a közönséget, a történelmi táncjáték az Aradi Kamaraszínház, a békéscsabai Tabán Táncegyüttes és a szabadkai Juhász Zenekar tagjainak közös produkciója. maszol.ro

Lendvai küldöttség koszorúzott a Megbékélés Parkban
Május 10-én a déli órákban Bognár Levente aradi alpolgármester kíséretében Anton Balažek és Horváth Ferenc a szlovéniai Lendva község polgármestere, illetve alpolgármestere megkoszorúzta a Szabadság-szobrot.
Arad és Lendva között a Zala György-emlékév kapcsán született kapcsolat lassan tíz évre tekint vissza, ezúttal azonban a szlovéniai község polgármestere is tiszteletét tette Aradon.
„Először vagyok itt, nagy megtiszteltetés ez számomra, és megjegyzem, a két alpolgármester nagyon sok energiát fektetett abba, hogy ez a kapcsolat létrejöjjön, működjön” – mondta el a Nyugati Jelennek Anton Balažek, Lendva polgármestere.
Megjegyezte, hogy Arad és Lendva közt sok hasonlóságot lát, hiszen Lendván is egy erős magyar közösség él kétnyelvű területen, és ez a multikulturalitás nagy előny az Araddal való kapcsolatban.
„Úgy döntöttünk, hogy 2025-ben mi is versenybe szállunk az Európa Kulturális Fővárosa címért, ezért is fontosak ezek a kulturális kapcsolatok. Ami még fontosabb, hogy konkrét dolgokkal, gazdasági projektekkel kezdtünk foglalkozni, ez pedig a jövőre nézve nagyon lényeges. Gazdasági és kulturális vonalon megyünk tovább, és biztos vagyok benne, hogy ez a kapcsolat erősödni fog” – bizakodik a lendvai polgármester.
Horváth Ferenc kettős minőségben utazott Aradra, alpolgármesteri tisztsége mellett ő a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség (MMÖNK) elnöke.
„Nagyon örülök, hogy most már rendszeresen járunk Aradra, és Bognár alpolgármester úr is rendszeresen jár Lendvára. Ebben a közel tíz évben az Önök városa nagyon sokat szépült, fejlődött. Annak is örülök, hogy ez a kapcsolat kinőtte magát, hiszen már nemcsak a magyarság köt össze bennünket, hanem a városokat is sikerült úgymond közös asztalhoz ültetni. Találkoztunk a polgármester úrral is, mindenképp olyan terveink vannak, hogy a kulturális kapcsolatokat fejlesszük. A mostani látogatás célja elsősorban a gazdasági kapcsolatok kiépítése, ezeknek a lehetőségeknek a felkutatása. Lendván van egy vállalat, amelyik a melegvizes-fűtésre specializálódott, többek közt ennek a lehetőségét vizsgáltuk, hisz Aradon is van erre érdeklődés” – árulta el Horváth Ferenc.
Bognár Levente hozzátette, hogy felmerült a közös pályázat lehetősége, mivel Lendvának nagy tapasztalata van a termálvíz fűtésre való felhasználásában.
„Fontosnak tartjuk átvenni a tapasztalatokat, megnézni a lehetőségeket, mert például, ha mi a várat átvesszük, akkor a fűtést ott meg lehetne oldani geotermikus energiával” – mondta el az aradi alpolgármester.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Lendvai küldöttség Aradon
A majdnem tíz éve tartó Arad–Lendva kapcsolatban a kulturális együttműködésen kívül már gazdasági együttműködés is kirajzolódik. Ez derült ki Balažek Anton polgármester és Horváth Ferenc alpolgármester, az MMÖNK Tanácsának elnökének aradi látogatásán, amelyen a gazdasági élet résztvevői is jelen voltak.
A két város közötti kapcsolatot Zala György lendvai születésű művész életműve alapozta meg, 2007 során ugyanis a lendvai magyar önkormányzat kezdeményezésére találkoztak az Erdély kapujának is hívott Maros melletti város vezetőségével, ahol közösen megkoszorúzták Zala György egyik kiemelkedő alkotását, az aradi Szabadság-szobrot. Azóta a kapcsolat hol szerényebb, hol erőteljesebb volt, az elmúlt két évben azonban komoly fejlődésnek indult. Ezt támasztja alá Balažek Anton polgármester és Horváth Ferenc alpolgármester, az MMÖNK Tanácsának elnökének múltheti aradi látogatása is, amelyen Bognár Levente aradi polgármester fogadta őket.
Az utóbbi két évben épült ki a magyar–magyar kapcsolat, ennek révén pedig alakult a két város kapcsolata, partnersége is, így az eddig is folytatott kulturális együttműködés mellett, amely Lendva kulturális fővárosi jelölése miatt erőteljesebbé válhat, tárgyaltak a közös gazdasági lehetőségekről is. A lendvai küldöttség tagja volt ugyanis Jug Miran, a Petrol Geoterm vállalat igazgatója is, aki a geotermális energia aradi felhasználásáról, a területen lehetséges közös pályázásról folytatott megbeszéléseket.
Tomka Tibor
Népújság (Lendva)

„Erősítenünk kell a szabadság kultúráját!”
Erdély-szerte megemlékezéseket tartottak csütörtökön az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc véres megtorlása és a 13 aradi vértanú kivégzésének 167. évfordulója alkalmából.
A központi rendezvényt – mint minden évben – Aradon tartották, ahol a program a hagyomány szerint szentmisével kezdődött a belvárosi római katolikus templomban, melyet Kovács Péter gyulai esperes-plébános, általános püspöki helynök celebrált. Ezt követően a megemlékezők a Szabadság-szoborhoz vonultak.
A megemlékezésen elsőként felszólaló Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arra mutatott rá, hogy egyetlen európai nemzetet sem kímélt meg a történelem attól, hogy meg kelljen vívnia a maga szabadságharcát. „A nemzetté válás és a szabadság iránti vágy, valamint az abból fakadó szabadságharc párost alkotott a népek történelmében, különösen a francia forradalomtól kezdődően. Ez alól nem voltunk, nem is lehettünk kivételek mi, magyarok sem” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Hangsúlyozta, az aradi 13 vértanú áldozatkészségének és mártírhalálának példája ma is aktuális a kisebbségi sorban élő erdélyi magyarság számára. Kelemen Hunor szerint arra kötelez bennünket a 13 aradi vértanú áldozata és emléke, hogy minden választásunkkal, minden cselekedetünkkel, nap mint nap, nemzedékről nemzedékre a szabadság kultúráját, a szabadság feltétel nélküli szeretetét erősítsük.
Az Aradi Hírek portál tudósítása szerint Gheorghe Falcă, Arad polgármestere is köszöntötte a megemlékezés résztvevőit. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy míg 20 évvel ezelőtt a '49-es mártírok megemlékezésén való részvétel a megosztást jelentette a románság számára, ma már az összetartozás jeleként értékelik.
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos beszédében azt emelte ki: a 21. századi kihívásokkal csak összefogással tudhat szembenézni Közép-Európa. „Nemcsak gazdasági, hanem látjuk a migrációs kérdést is, amelyekre nem lehet megfelelő választ adni egyenként, hanem feltétlenül szükséges az összefogás, minimum a térségbeli összefogás” – idézte a politikust az aradi hírportál. A Zala György alkotta emlékműnél megtartott megemlékezést követően 16 órakor a Vesztőhelyen tisztelegtek a vértanúk előtt, a program szerint pedig 18 órától az aradi állami színházban Tóth-Máthé Miklós A nagyrahivatott című darabját mutatták be.
„Meg kell tanítani: emlékezni kötelesség!”
Sepsiszentgyörgyön mintegy 200 résztvevő jelenlétében tisztelegtek a nemzeti gyásznapon a megyei könyvtár mögötti emlékparkban, ahol megkoszorúzták a vértanúk emlékére állított 13 kopjafát, Balázs Antal alkotásait. Elsőként a fafaragó mester – az emlékpark létrehozásának ötletgazdája – szólt az egybegyűltekhez, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy „csak egy maroknyi polgár” érezte úgy, hogy részt kell vennie a megemlékezésen, „holott emlékeznünk kell azokra, akik a harcolni akarásban példát mutattak nekünk”. Balázs Antal arra kérte a pedagógusokat, hogy tanítsák meg a diákoknak, hogy emlékezni kötelesség. A megemlékezés díszvendége, Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke az identitásunk megőrzéséért folytatott, közel 170 éve tartó harcról beszélt. Hangsúlyozta, míg a 19. századi forradalom idején az osztrák elnyomás ellen kellett küzdeni, ma a kozmopolita gondolkodás veszélyezteti a magyarságot. 
A nyárádszeredai magyarság a hagyománytól eltérő módon emlékeztek meg a kivégzett aradi vértanúkról csütörtökön délelőtt. A főtéri Bocskai-szobor előtt háromszögű pannót állítottak fel, így emlékeztették az arra járó helybelieket a nap fontosságára. A pannó oldalain a tizenhárom aradi vértanút, Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnököt és az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló kép áll.
Szűcs Péter, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) országos szervezet alelnöke a Krónikának elmondta: szívügyüknek és feladatuknak tekintik a nemzeti hősökről való megemlékezést. Céljuk, hogy interaktív módon hívják fel az emberek figyelmét az aradi vértanúkra, akik a szabad hazáért harcoltak 1848-49-ben, mint 1956-ban a pesti ifjak. A délelőtt felállított pannónál sokan elidőztek, nézegették a képeket, olvasták a neveket és idézeteket, érdeklődtek és elbeszélgettek a szervezőkkel, majd további hasonló kezdeményezésekre biztatták őket. A nap folyamán mindig állt ott valaki és fogadta a megálló járókelőket, este pedig gyertyákat gyújtottak a helyszínen.
„Spekulánsok helyett Petőfikre van szükség!”
„Ma is az asztalra felpattanó, az igazságot kimondó és értékeinket megvédő, talpra magyar Petőfikre van szükségünk, nem pedig az áldemokrácia eszméi mögött megbújó spekulánsokra” – hangzott el a Maros megyei EMNT szerda esti megemlékezésén. A Deus Providebit Tanulmányi Ház Szent Mihály termében megtartott rendezvényen Balla József római katolikus lelkész felolvasta Damjanich János vértanú-vezérőrnagy 1849. október 6-án hajnalban írt imáját.
A Rendhagyó történelemóra rendezvénysorozat egyik szervezője, Kocsis Lóránt Zsombor a történelmi tényeket ismertette. „167 évvel ezelőtt egy nemzet úgy döntött, kifordítja sarkaiból a világot és meg is tette, mint ahogy a történelem folyamán oly sokszor, ha a zsarnokság, az önkényes hatalom az igazság és a szabadság fölé szándékozott emelkedni, és ma is megteszi, ha kell” – fogalmazott. Rámutatott, a magyar nép mindig békeszerető, befogadó nép volt, viszont mindig felismerte, ha szabadságát, kultúráját és keresztény értékeit veszély fenyegette, ezt teszi ma is „az egész Európa helyett”. A rendezvény végén Kali Margit népdalokat énekelt, majd közölték a résztvevőkkel, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának méltó emléket állít az EMNT országos rendezvénye, amelyet október 17-én, hétfőn 18 órától tartanak a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében.
kronika.ro Erdély.ma

„Erősítenünk kell a szabadság kultúráját!”
Erdély-szerte megemlékezéseket tartottak csütörtökön az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc véres megtorlása és a 13 aradi vértanú kivégzésének 167. évfordulója alkalmából.
A központi rendezvényt – mint minden évben – Aradon tartották, ahol a program a hagyomány szerint szentmisével kezdődött a belvárosi római katolikus templomban, melyet Kovács Péter gyulai esperes-plébános, általános püspöki helynök celebrált. Ezt követően a megemlékezők a Szabadság-szoborhoz vonultak.
A megemlékezésen elsőként felszólaló Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arra mutatott rá, hogy egyetlen európai nemzetet sem kímélt meg a történelem attól, hogy meg kelljen vívnia a maga szabadságharcát. „A nemzetté válás és a szabadság iránti vágy, valamint az abból fakadó szabadságharc párost alkotott a népek történelmében, különösen a francia forradalomtól kezdődően. Ez alól nem voltunk, nem is lehettünk kivételek mi, magyarok sem” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Hangsúlyozta, az aradi 13 vértanú áldozatkészségének és mártírhalálának példája ma is aktuális a kisebbségi sorban élő erdélyi magyarság számára. Kelemen Hunor szerint arra kötelez bennünket a 13 aradi vértanú áldozata és emléke, hogy minden választásunkkal, minden cselekedetünkkel, nap mint nap, nemzedékről nemzedékre a szabadság kultúráját, a szabadság feltétel nélküli szeretetét erősítsük.
Az Aradi Hírek portál tudósítása szerint Gheorghe Falcă, Arad polgármestere is köszöntötte a megemlékezés résztvevőit. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy míg 20 évvel ezelőtt a '49-es mártírok megemlékezésén való részvétel a megosztást jelentette a románság számára, ma már az összetartozás jeleként értékelik.
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos beszédében azt emelte ki: a 21. századi kihívásokkal csak összefogással tudhat szembenézni Közép-Európa. „Nemcsak gazdasági, hanem látjuk a migrációs kérdést is, amelyekre nem lehet megfelelő választ adni egyenként, hanem feltétlenül szükséges az összefogás, minimum a térségbeli összefogás” – idézte a politikust az aradi hírportál. A Zala György alkotta emlékműnél megtartott megemlékezést követően 16 órakor a Vesztőhelyen tisztelegtek a vértanúk előtt, a program szerint pedig 18 órától az aradi állami színházban Tóth-Máthé Miklós A nagyrahivatott című darabját mutatták be.
„Meg kell tanítani: emlékezni kötelesség!”
Sepsiszentgyörgyön mintegy 200 résztvevő jelenlétében tisztelegtek a nemzeti gyásznapon a megyei könyvtár mögötti emlékparkban, ahol megkoszorúzták a vértanúk emlékére állított 13 kopjafát, Balázs Antal alkotásait. Elsőként a fafaragó mester – az emlékpark létrehozásának ötletgazdája – szólt az egybegyűltekhez, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy „csak egy maroknyi polgár” érezte úgy, hogy részt kell vennie a megemlékezésen, „holott emlékeznünk kell azokra, akik a harcolni akarásban példát mutattak nekünk”. Balázs Antal arra kérte a pedagógusokat, hogy tanítsák meg a diákoknak, hogy emlékezni kötelesség.  A megemlékezés díszvendége, Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke az identitásunk megőrzéséért folytatott, közel 170 éve tartó harcról beszélt. Hangsúlyozta, míg a 19. századi forradalom idején az osztrák elnyomás ellen kellett küzdeni, ma a kozmopolita gondolkodás veszélyezteti a magyarságot. 
A nyárádszeredai magyarság a hagyománytól eltérő módon emlékeztek meg a kivégzett aradi vértanúkról csütörtökön délelőtt. A főtéri Bocskai-szobor előtt háromszögű pannót állítottak fel, így emlékeztették az arra járó helybelieket a nap fontosságára. A pannó oldalain a tizenhárom aradi vértanút, Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnököt és az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló kép áll.
Szűcs Péter, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) országos szervezet alelnöke lapunknak elmondta: szívügyüknek és feladatuknak tekintik a nemzeti hősökről való megemlékezést. Céljuk, hogy interaktív módon hívják fel az emberek figyelmét az aradi vértanúkra, akik a szabad hazáért harcoltak 1848-49-ben, mint 1956-ban a pesti ifjak. A délelőtt felállított pannónál sokan elidőztek, nézegették a képeket, olvasták a neveket és idézeteket, érdeklődtek és elbeszélgettek a szervezőkkel, majd további hasonló kezdeményezésekre biztatták őket. A nap folyamán mindig állt ott valaki és fogadta a megálló járókelőket, este pedig gyertyákat gyújtottak a helyszínen.
„Spekulánsok helyett Petőfikre van szükség!”
„Ma is az asztalra felpattanó, az igazságot kimondó és értékeinket megvédő, talpra magyar Petőfikre van szükségünk, nem pedig az áldemokrácia eszméi mögött megbújó spekulánsokra” – hangzott el a Maros megyei EMNT szerda esti megemlékezésén. A Deus Providebit Taulmányi Ház Szent Mihály termében megtartott rendezvényen Balla József római katolikus lelkész felolvasta Damjanich János vértanú-vezérőrnagy 1849. október 6-án hajnalban írt imáját.
A Rendhagyó történelemóra rendezvénysorozat egyik szervezője, Kocsis Lóránt Zsombor a történelmi tényeket ismertette. „167 évvel ezelőtt egy nemzet úgy döntött, kifordítja sarkaiból a világot és meg is tette, mint ahogy a történelem folyamán oly sokszor, ha a zsarnokság, az önkényes hatalom az igazság és a szabadság fölé szándékozott emelkedni, és ma is megteszi, ha kell” – fogalmazott. Rámutatott, a magyar nép mindig békeszerető, befogadó nép volt, viszont mindig felismerte, ha szabadságát, kultúráját és keresztény értékeit veszély fenyegette, ezt teszi ma is „az egész Európa helyett”. A rendezvény végén Kali Margit népdalokat énekelt, majd közölték a résztvevőkkel, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának méltó emléket állít az EMNT országos rendezvénye, amelyet október 17-én, hétfőn 18 órától tartanak a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében. Krónika (Kolozsvár)

Szórványsors
Az indíték egy aradi vitafórum, amelyet az anyanyelvű oktatásunknak szentelt egy aradi katolikus civilszervezet. Ennek vezetője korábban így nyilatkozott: személyesen senkit nem hívunk meg, de mindenkit szeretettel várunk, aki érintve érzi magát az anyanyelvű oktatás kérdésében.
Aradon most még mintegy tizenötezer magyar él, többségük katolikus. Két iskolában tanítanak magyarul, egy kerületiben és a központi magyar főgimnáziumban. Létezik városi RMDSZ szervezet és tíz kerületi is. Van szervezete a Magyar Pedagógusszövetségnek is. Hetente hatszor megjelenik a Nyugati Jelen, amely két hétig hirdette a rendezvényt ötezer Arad megyei előfizetőjének, akiknek fele aradi.
A százötven férőhelyes teremben az eseményen tizenketten jelentek meg. A szervezőkön kívül jelen volt a napilap újságírója, néhány szülő, aktív és nyugdíjas pedagógus és egy másfél éve a közoktatásról ötrészes cikksorozatot író személy. Nem láttam egyházfit, érdekvédelmi politikust, de pedagógust sem. Valahogy így áll, itt tart annak a városnak a magyarsága, amelynek 1834–1919-es dicsőséges időszakáról alig fél éve Arad halad címmel adtak ki könyvet, s ahol 2004 óta ismét áll Zala György szabadságszobra, amelyet a díszbeszédek után évente kétszer koszorúz meg a romániai és magyarországi politikai csúcsvezetés, ahol a hivatalból jelenlévők többen vannak, mint az önszántukból megjelenő aradi magyarok. 1910-ben a város 77 542 lakosából 48 761, 62,88 százalék volt magyar, míg 2011-ben a 159 074-ből csak 15 396, vagyis 9,67 százalék.
Évente több olyan magyar rendezvény van a városban, amelyre nagyjából száz érdeklődő gyűl össze, többnyire idős személyek. Ezeken az alkalmakon alig látni óvónőt, tanítót, tanárt. A történelemtanárok alig mennek el a történelmi tárgyú rendezvényekre. Így azon sem lehet csodálkozni, hogy a kevés aradi magyar fiatalból csak a koszorúzásokon lehet látni, mert kivezényelik őket.
Az Arad megyei magyarság állapotát leginkább az általános iskolát végző nyolcadikosok létszámának alakulása tükrözi:
2006 2011 2016 összesen
Arad 74 55 27 156
Vidék 67 97 65 229
Vidék alatt a kisiratosi (38), pécskai (36), simonyifalvi (29), kisjenői (26), zerindi (23), nagyiratosi (19), ágyai (18), zimándújfalusi és zimándközi (18), majláti (16) és kisperegi (6) tíz iskola értendő. A zárójelekben a három év végzőseinek az összlétszáma szerepel. A tíz vidéki iskolából csak kettő nem létszám alatti engedélyes, míg ebben a tíz évben Aradon négyről kettőre csökkent a magyarul oktató iskolák száma. A vitafórum kezdeményezői 36 aradi magyar gyermekes családot kerestek meg. 17 román iskolába járatja gyermekét.
Szórványsors. A kimúlásra váró, az elmúlás útját járó, beletörődött emberek sorsa.
Nagy István
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Arad és a szlovéniai Lendva egyre közelebb egymáshoz
Megszületett a kulturális partnerségi egyezmény Arad és a szlovéniai Lendva település között. A megállapodást május 16-án írták alá a lendvai városházán, ahol Aradot Gheorghe Falcă polgármester és Bognár Levente alpolgármester képviselte.
A szlovéniai magyarok Népújság c. hetilapjának beszámolója szerint a dokumentumot az aradi polgármester és Anton Balažek, Lendva Község polgármestere látta el kézjegyével. „Arad és Lendva együttműködési megállapodása tulajdonképpen egy 10 éves kapcsolattartás hozadéka, melyet elsősorban a magyar nemzetiség ápolt” – áll a hetilapban.
A két település közösségét az aradi Szabadság-szobor megalkotója, a lendvai születésű Zala György szobrászművész (1849–1937) tiszteletekapcsolja össze, ebből a meggondolásból szervezik meg a lendvai magyarok évről évre a Zala Görgy-emléknapot, melyen már hagyomány, hogy Arad város is képviseltetik. Az emléknapot idén például Siska-Szabó Hajnalka aradi képzőművész egyéni tárlata gazdagította.
Az aradi polgármesteri hivatal sajtóosztályáról kibocsátott közlemény értelmében a két település nemcsak kulturális területen, hanem környezetvédelmi kérdésekben, ugyanakkor az alternatív, megújuló energiaforrások tekintetében is együtt kíván működni. Az aradiak a szlovéniai látogatáson azt is megtudhatták, hogyan próbálják partnereik optimizálni a lakosság energiafelhasználását (pl. geotermikus fűtés).
A két önkormányzat vezetői megegyeztek abban, hogy az elkövetkezőkben a termálvíz-források kiaknázásában, illetve a két közösség örökségének a megőrzésében is segíteni fogják egymást. Az együttműködés kiterjed az Európai Uniós támogatások megpályázására, de az önkormányzat vezetői szeretnék, ha az aradi és a lendvai kulturális intézmények, civilszervezetek és művészi együttesek is közelednének egymáshoz. Szó esett még a két vidék oktatási intézményei közötti cserekapcsolatok megalapozásáról is.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)