Folyik a magyar emlékművek kisajátítása. Kolozsváron Mátyás király szobra után Mátyás szülőházán álló magyar nyelvű emléktáblát veszik célba a nacionalisták. Az emléktábla Zala György alkotása, 1889-ben avatták fel /Murádin László: Szobor után emléktábla? = Új Magyarország, febr. 26./

Az SZKT és a SZET jún. 19-i marosvásárhelyi együttes ülésén Murvay Miklós, SZKT-tag, aradi városi tanácsos javasolta, hogy az RMDSZ hozza létre a Damjanich János nevet viselő közalapítványt, amely az aradi vértanúk emlékművének újraállításával kapcsolatos intézkedésekben képviseli a szervezetet, gyűjtést szervez a szobor helyreállításához szükséges költségek fedezésére, kiadványaival előkészíti a román közvéleményt a szobor elfogadására, illetve megszervezi az ifjúság hagyományőrző nevelését. Továbbá azt indítványozta, hogy alakuljon egy közös magyar-magyar szoborbizottság e lépések szigorú egyeztetésére, és hogy az UNESCO ismerje el a Zala György alkotta aradi Szabadság-szobrot a világörökség részeként, és ezt védett műemléknek nyilvánítsa. Ez az alapítvány felvállalhatja, hogy összegyűjti Erdély területén az 1848-as emlékeket, és ezekhez méltó kiállítást szervez. /Alapítvány létrehozását javasolták az aradi vértanúk emlékművének helyreállítása érdekében. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 21./

A kormány szept. 2-i ülésén elfogadta a határozattervezetet az aradi vértanúk emlékművének visszaadásáról az Assisi Szent Ferenc-rendnek. Mint ismeretes, a Zala György és Huszár Adolf által készített szoborcsoportot 1890-ben leplezték le a tizenhárom aradi vértanú emlékére. Az I. C. Bratianu által vezetett román kormány utasítására később lebontották, és alkotóelemei azóta több aradi gyár raktárában megfordultak, jelenleg pedig egy helybeli kaszárnyában találhatóak. Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter elmondta, hogy a kabinet ülésén szó volt a továbbiakról is, tehát arról, amiben a román és a magyar miniszterelnök korábban megegyezett, nevezetesen, hogy létrehozzák a kiegyezés emlékparkját, amelyben helyet kapna a szóban forgó szoborcsoport is. Így a tegnapi kormányhatározat gyakorlatilag az első lépést jelenti e terv megvalósításának útján. /Az aradi vértanúk emlékműve a minorita rendhez kerül. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 3./

Szept. 13-án a Bukarestben tartózkodó Visy Zsolt, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára kijelentette: A magyar kulturális tárca készen áll anyagi és szakmai szempontból biztosítani az aradi vértanúk emlékművének helyreállítását. A Zala György-féle szobor helyreállításáról elmondta: megvan a szobor, megvannak a darabjai. A vértanú tábornokok tizenhárom domborműve az aradi múzeumban van. Az emlékmű részei két különböző helyen, két megőrzőnél vannak. A kőtalapzat eltűnt, azt rekonstruálni kellene, ki kellene faragni vagy felépíteni. Ahhoz, hogy az emlékparkot október 6-án legalább jelképesen felavathassák, sürgősen meg kell találni a helyét Aradon - hangsúlyozta Visy Zsolt. /Gyorsan kéne lépni, ha októberben avatni kívánunk... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 15./

"A Hivatalos Közlöny szeptember 30-i számában megjelent és ezzel érvénybe lépett az a kormányhatározat, amely az aradi városi tanács kezeléséből a művelődési minisztérium kezelésébe adja a román-magyar megbékélési emlékpark számára kijelölt földterületet. A kormány az aradi vértanú tábornokok emlékét őrző obeliszk környékén jelölte ki a leendő megbékélési emlékpark helyét. Az elképzelések szerint ebben az emlékparkban ismét felállítják az 1925-ben lebontott Szabadság-emlékművet. Zala György szoborcsoportjának darabjait mostanáig az aradi vár katonai lőszerraktárában őrizték. A kormány már határozatot hozott arról, hogy a szoborcsoport darabjait át kell adni az aradi minorita rendnek. Okt. 1-jén aláírták Aradon a Szabadságemlékmű darabjainak kiadásáról szóló jegyzőkönyvet. A dokumentumot Moise Ecrosan ezredes, az aradi helyőrség parancsnoka és Csergő Ervin, az aradi minorita rend házfőnöke írta alá. /Lesz-e alapkőletétel Aradon? = Népújság (Marosvásárhely), okt. 2./ Okt. 1-jén átszállították az aradi várból a minorita rendház udvarába a vértanúk emlékművét. Jelen volt Dávid Ibolya magyar igazságügyi miniszter is. Az egykori talapzat köveit széthordták, a kovácsoltvas kerítésnek is csak egy darabja van meg, de a szobrok elég jó állapotban maradtak meg, kevés rajtuk a javítanivaló. A főalak jobb kezéből hiányzik a koszorú, a friss törésnyom igazolja a helybeliek állítását, hogy néhány hete még megvolt. Pótolni kell a bal kezében levő kard pengéjét, az egyik mellékalak kardját, valamint az angyal bal karját is. - Az aradi vértanúk emlékművét 1890. október 6-án állították fel Arad főterén, a színház mögött. - A tervek szerint az emlékművet október 6-án avatják fel ideiglenes helyén, Radu Vasile és Orbán Viktor miniszterelnökök jelenlétében. /Péter I. Zoltán: Aradi minorita rend. Átvették a hősök emlékművét. = Bihari Napló (Nagyvárad), okt. 4./ A szobrot évtizedekig a vár katonai raktárában őrizték, emberfia azt nem láthatta. Mígnem egy törékeny (miniszter) asszony leszerelte a konok katonák ellenkezését. - Amikor megérkezett a Szabadság-szobor első darabja, Csergő Ervin minorita páter ösztönösen keresztet vetett. Matekovits Mihály főszervező felgyűrt ingujjban katonásan fejet hajtott. Dávid Ibolya miniszter asszony saját kezűleg leírta: "Aradon jártam 1999. okt. 1-én - Isten segítségével. (Hunnia szobrára várok 19.15-kor.) Ez lesz a korona szegényes életem 40 egynéhány évén. Hálával és köszönettel az Úrnak. Dávid Ibolya." /(Hevesi Mónár József szemtanú): A szobor szabadulása. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 7./"

"Dávid Ibolya igazságügyminiszter okt. 19-én Gyulán találkozott román kollégájával Valeriu Stoicával. Dávid Ibolya a két ország politikusainak a szomszédos államban élő kisebbségeik sorsa miatti felelősségét hangsúlyozta. A gyulai román általános iskolát, gimnáziumot és kollégiumot Budai János, az intézmény igazgatója mutatta be a vendégeknek. Elmondta, hogy az iskola a közelmúltban gyarapodott a félmilliárd forintos beruházással épült 264 diáknak otthont adó kollégiummal. A miniszterek eszmecserét folytattak a magyarországi románság országos és helyi vezetőivel is. A két miniszter tárgyalása okt. 20-án Budapesten folytatódott. Magyarország a NATO tagjaként kész segíteni Romániának, hogy mielőbb bekerüljön az észak-atlanti szervezetbe. /A magyar és a román igazságügyminiszter Gyulán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 21./ A megbékélés fogalmát a barátságnak kellene felváltania a magyar-román viszonyban - mondta Valeriu Stoica a román igazságügyi tárca vezetője vendéglátójával, Dávid Ibolya igazságügy-miniszterrel közösen tartott okt. 20-i budapesti sajtótájékoztatóján. Stoica sajnálkozását fejezte ki az október 6-án Aradon történt incidens miatt. Dávid Ibolya ezzel kapcsolatban megjegyezte: ami Aradon történt, az csak apró beárnyékolása annak az örömnek, hogy Zala György szabadságot jelképező szoborcsoportja "visszanyerhette szabadságát". A magyar politikus egyúttal köszönetet mondott román kollégájának azért a segítségért, amit a szoborcsoport érdekében tett. /Valeriu Stoica sajnálja az Aradon történteket. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./"

"Magyarországnak és Romániának egyfelé vezet az útja, az Európai Unióba és ez meg fogja oldani a közös ügyet, az aradi vértanúk emlékére készült Szabadság szoboregyüttes méltó elhelyezését. Erről Dávid Ibolya magyar igazságügy- miniszter beszélt febr. 19-én az Aradi Vértanúk Öröksége Egyesület összejövetelén, ahol szó volt a Zala György által tervezett aradi szoborcsoport kiszabadításáról, illetve újbóli felállításáról. Dávid Ibolya hangsúlyozta, hogy az új román kormánnyal és a helyhatósági vezetőkkel további tárgyalások várhatók a szoborcsoport felállításának lehetőségéről. - Az igazságügy-miniszter tájékoztatta a jelenlévőket arról, hogy Romániában megszületett az a kárpótlási törvény, amelynek alapján számos Magyarországon élő erdélyi és partiumi ember jogosult lesz az egykor elvett vagyona utáni kárpótlásra. Dávid Ibolya arra hívta fel a figyelmet, hogy a kárpótlási igényeket a törvény szerint jogvesztő határidő lejártáig, 2001. augusztus 15-ig kell Romániába eljuttatni. /Újból az aradi szoborcsoportról. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 28./"

"A kisebbségek problémáit feldolgozó román-magyar vegyes bizottság szeptember 24-25 között Bukarestben ülésezett. Munkálatairól az RMDSZ-t képviselő Márton Árpád számolt be. Ezek szerint az elfogadott jegyzőkönyvnek négy része van: egy általános, alapelveket tartalmazó rész, egy a magyarországi román, illetve a romániai magyar közösségek helyzetét tartalmazó rész, továbbá egy, a státustörvénnyel kapcsolatos fejezet, és végül a két kormány felé javaslatokat megfogalmazó, jövőre vonatkozó rész. Az első, második és negyedik pontokban sikerült konszenzusos szöveget létrehozni. A státustörvénnyel kapcsolatban a román fél egy pontos elvárás-csomagot terjesztett elő, a magyar pedig megfogalmazta ezzel kapcsolatos válaszait. A romániai magyarság helyzetét javítandó ajánlásokból: a román kormány biztosítsa a helyi közigazgatásról szóló törvény kisebbségeket érintő vonatkozásai gyakorlati érvényre juttatását; tanulmányozza a romániai magyarsággal foglalkozó tudományos kutatóközpont létrehozásának és pénzügyi támogatásának lehetőségét; hozzanak létre közös szakértői bizottságot az 1848-1849-es forradalom aradi eseményeinek emlékére a Zala György szobrászművész szobra újraállításának megvitatása végett; folytatódjon a tárgyalás arról, hogy a multikulturális egyetemeken valamely nemzeti kisebbség nyelvén történő oktatási vonal tanárainak döntési lehetősége teremtődjön a karok szervezését érintő kérdésekben, továbbá az önálló állami magyar egyetem létrehozásáról, illetve arról, hogy sürgessék az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról szóló törvény elfogadását. E két utóbbiban az RMDSZ képviselőjének javaslatát vették kiindulópontként. /Bukarestben ülésezett a román-magyar vegyes bizottság. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 27./ A magyar-román kisebbségvédelmi vegyes bizottság bukaresti ülésén a státustörvénnyel kapcsolatosan a magyar fél nem hivatalos állásfoglalást adott át - válaszul a román tárgyalópartner észrevételeire -, amelynek szövegét a Határon Túli Magyarok Hivatala az MTI rendelkezésére bocsátotta. A magyar dokumentum szerint, mely hét pontban foglalja össze válaszait az ugyanennyi pontban megfogalmazott román észrevételekre, a törvény célja, hogy a benne foglalt kedvezmények és támogatások révén a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek sokszínű és szoros kapcsolatot ápolhassanak Magyarországgal, boldoguljanak szülőföldjükön, megőrizzék nemzeti öntudatukat. Továbbá az, hogy Magyarország fejlessze két- és többoldalú jószomszédi viszonyát, saját stabilizáló szerepét és a regionális együttműködést Közép-Európában. A magyar fél leszögezi, hogy a törvény alapján kiadandó magyar, illetve magyar hozzátartozói igazolványokkal kapcsolatos közigazgatási eljárás kizárólag Magyarországon történik, magyar törvények alapján. A magyar igazolvánnyal azonos jogokat biztosító hozzátartozói igazolványt magyar nemzetiségűek nem magyar házastársa és gyermekei is kaphatnak. A törvényben meg van határozva, hogy mely magyar hatóságok vezethetnek nyilvántartást az igazolványokkal kapcsolatban, és hogy a nyilvántartásban mi szerepelhet. Végül a nem hivatalos állásfoglalás leszögezi: a magyar fél, úgy, mint eddig, a jövőben is mindent megtesz azért, hogy a törvényben foglaltak végrehajtásáról a román felet közvetlenül tájékoztassa, és arról érdemi konzultációt folytasson. /Magyar állásfoglalás hét pontban. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 27./"

"Aradon az önkormányzat versenypályázat alapján a Renovatio Nova építészeti Kft.-t bízta meg a Szabadság-szobor visszaállítását célzó városrendezési terv kidolgozásával. Sándor István műépítész, a kft. vezetője szerint a legjobb helyszín az egykori Szabadság, a mai Avram Iancu tér. Zala György annak idején a tér mindmáig lényegében változatlan építészeti egységébe álmodta meg e mesterművét, és ide állították fel azt 1890-ben. /Puskel Péter: A Szabadság-szobor visszaállításának városrendezési tervéről. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 3./"

"Aradon a Continental Szálló konferenciaterme szűknek bizonyult annak a nagy számú érdeklődőnek a befogadására, akik Dávid Ibolya könyvének aradi bemutatójára érkeztek. Az MDF elnökének tavaly jelent meg a Miért éppen én? (Kráter Műhely Egyesület, Budapest) című kötete. A Szövétnek irodalmi szemle meghívta Dávid Ibolyát, az Országgyűlés alelnökét, exminisztert író-olvasó találkozóra. A Szabadság-szobor kiszabadítója megkülönböztetett tiszteletnek és szeretetnek örvend az aradi magyarság körében. Dr. Pálfi Sándor, a folyóirat egyik szerkesztője köszöntötte az illusztris vendéget, aki Kálmán Zsuzsa újságíróval, íróval érkezett. Dávid Ibolya erdélyi, nevezetesen barcasági gyökereiről, a Szabadság-szoborhoz fűződő gyermekkori élményeiről beszélt, pedig a kötete egészen másról, a magyar közélet ismert személyiségeiről szól. Meggyőződéssel vallotta, hogy sikerül egyszer felállítani Zala György gyönyörű alkotását, a Szabadság-szobrot. Könyvében Dávid Ibolya olyan személyiségekkel beszélgetett, mint Antall Józsefné, Boros Péter volt kormányfő, Göncz Árpád, volt köztársasági elnök, Pitti Katalin operaénekes, Kovács István (Kokó), olimpia-bajnok ökölvívó, Müller Péter író stb. /(Puskel): Dávid Ibolya beszélgetései. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 8./"

"Okt. 11-én Kolozsváron, a Mátyás-házban megkezdődött a Fadrusz-napok ünnepségsorozat. A rendezvény délelőtt tudományos ülésszakkal indult, majd délután bemutatták Murádin Jenő Fadrusz című könyvét. Ezt a Barabás Miklós Céh kiállításának megnyitója követte, amely után megkoszorúzták Zala György Mátyás szülőházának falán található emléktábláját. Örökségünk, Kolozsvár címmel Veress Ferenc és László Miklós fotókiállításával folytatódott az ünnepség a Kolozsvári Magyar Opera előcsarnokában, amit díszhangverseny követett. A tudományos ülésszakon jelen volt többek között Kónya-Hamar Sándor, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke, Kerekes Sándor megyei tanácsi alelnök, Vekov Károly, a Kolozs megyei RMDSZ képviselője és Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke. Kötő József EMKE-elnök kétnyelvű bevezető szövegében kifejtette: a város főterén található köztéri szoborcsoport többrétű üzenetet hordoz, amelyek közül a legfontosabb, hogyan lehet egy várost naggyá tenni. Az 1800-as évek folyamán Kolozsvárra bevezették a vizet és a villanyvilágítást, vasutat létesítettek, kiépítették a klinikák hálózatát, majd kialakították Mátyás király terét, középpontjában Fardrusz János alkotásával. A tudományos ülésszakon rangos hazai és magyarországi művészettörténészek egy gazdag életpálya felvázolására vállalkoztak. Az előadók: Nagy Ildikó, Murádin Jenő, Bajkay Éva, Szűcs György, Gheorghe Vida, Sümegi György, Papp Gábor György (aki Kiss-Szemán Zsófia előadását olvasta fel) és Hadik András beszéltek Fadrusz Jánosról. Műve a háttérül szolgáló templommal együtt alkot szerves egységet. Felmerült a javaslat: a világörökség részévé kell nyilvánítani Kolozsvár belvárosát. A folyamat kezdeményezéseként a résztvevők közül bárki aláírhatta az ebből a célból kibocsátott íveket. Dávid Gyula bemutatta Murádin Jenő Fadrusz - Két szobor száz éve című kötetét, majd Jakobovits Miklós festőművész, a Barabás Miklós Céh elnöke ismertette a tárlatot, amely jellegzetesen erdélyi magyar képzőművészeti értékeket mutat be. Megkoszorúzták Zala Györgynek a Mátyás-ház falán található emléktábláját. A megemlékezés koszorúit a következők helyezték el: Kiss Elemér a magyar elnöki hivatalt felügyelő miniszter és Szabó Vilmos államtitkár (a magyar kormány nevében), Bálint-Pataki József (elnök, Határon Túli Magyarok Hivatala), Ijgyártó István bukaresti magyar nagykövet és Alföldi László kolozsvári magyar főkonzul, Markó Béla (szövetségi elnök, RMDSZ), Szép Gyula (alelnök, RMDSZ), Szepessy László (igazgató, RMDSZ), Kötő József (elnök, EMKE), Dáné Tibor Kálmán (főtitkár, EMKE), László Bakk Anikó és Orendi István (Amarillys Társaság), Vekov Károly és Bitay Csaba (RMDSZ Reform Tömörülés), Kónya-Hamar Sándor (elnök, Kolozs megyei RMDSZ), Mátis Jenő (elnök, Megyei Küldöttek Tanácsa), Boros János alpolgármester és Molnos Lajos városi tanácsos. Az ünnepségsorozat este a magyar színházban tárlatnyitással és gálaműsorral folyatódott. / Sándor Boglárka Ágnes, Ö. I. B.: Kolozsvár jelképe: Fadrusz Mátyás-szobra. Mátyás királyunk a szívekben él. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 12./"

"Júl. 20-án befejeződött az Irodalmi Társaságok Szövetségének (ITÁSZ) aradi vándorgyűlése. A háromnapos, tudományos konferencia jellegű rendezvénysorozat legtöbb előadója aradi vagy erdélyi tematikájú kérdésekkel foglalkozott. Az előadások mellett képzőművészeti kiállítás, három könyvbemutató, városnéző séta, illetve környékbeli kirándulás, a városi étkezdében megtartott fogadás színesítette a műsort. A programban szerepelt egy színházi előadás is: az aradi Kölcsey Színpad diákszínháza Garcia Lorca A csodálatos Vargáné c. színművét játszotta. A vándorgyűlés az aradi vértanúk obeliszkjének megkoszorúzásával ért véget, a négy országból érkezett résztvevők tegnap utaztak el. Az irodalmi társaságok következő találkozóját jövőre a magyarországi Karcagon szervezik meg. Júl. 19-én Katona Tamás történész Az aradi vértanúk és a magyar irodalom című előadásával folytatódott a júl. 18-án elkezdődött vándorgyűlés. Murádin Jenő a Szabadság-szoborról szólva emlékeztetett: Zala György aradi alkotásában már jól kivehető a későbbi művek stílusa, látásmódja. Medvigy Endre irodalomtörténész, az ITÁSZ elnöke Kós Károly életpályájáról, transzszilvanista irodalom-szemléletéről beszélt. Piroska Katalin tanár, színházkutató az aradi magyar színház történetéről tartott előadást. Délután a résztvevők meglátogatták a bizerei apátság romjait, megtekintették a máriaradnai bazilikát, hogy aztán egy hangulatos borkóstolón is részt vegyenek Ópáloson, Balla Géza pincéjében. Júl. 20-án Bertha Zoltán Sorsbeszéd című tanulmánykötetének, valamint a Medvigy Endre által szerkesztett A magyarokhoz című antológia bemutatása után a Kölcsey Egyesület legújabb, Varga Domokos emlékének ajánlott antológiáját is megismerhették a jelenlevők. A vándorgyűlést Medvigy Endre, az ITÁSZ elnöke zárta le, megköszönve a házigazda Pávai Gyulának és az aradiaknak, hogy itt lehettek egy tartalmas vándorgyűlésen. /Karácsonyi Zsolt: Egymás munkájára figyeltek. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 21./"

"Okt. 5-én újraavatják az aradi Szabadság-szobrot. A máj. 7-én kezdődött restaurálási munkálatok egyelőre a tervezett ütemben haladnak, a szobor helyszíneként kijelölt Tűzoltó tér infrastruktúrájának kialakításán reggeltől estig dolgoznak. Az eredetileg Huszár Adolf szobrászművész által tervezett alkotást a művész halála után Zala György fejezte be. A szoborcsoportot 1890. okt. 6-án állították föl, 35 évvel később, 1925-ben pedig lebontották. A föld szintjétől körülbelül 12 méter magasan, egy oszlopon elhelyezkedő Hungária, illetve az allegorikus alakok - az Ébredő Szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség és a Haldokló Harcos - 1999 októberétől az aradi Minorita Rendház udvarán állnak. A restaurálást május óta négy kolozsvári, illetve marosvásárhelyi szobrászművész - Kolozsi Tibor, Starmüller Géza, Szilágyi László és Pokorny Attila - végzi. Pokorny Attila szobrászművész az alakok összeerősített részeit tartó csavarokat cseréli. "Csak a négy alsó figuránál 800 csavart számoltunk össze, a Hungária pedig még hátravan. A bronzalakok újonnan öntött darabjainak patinázással adnak majd zöldes színt, hogy az eredeti, oxidálódott darabokhoz hasonló árnyalatban pompázzanak. A 2003 tavaszáig még bolhapiacként működő Tűzoltó téren ma már semmi sem emlékeztet a fa- és pléhbódékra, a kőasztalokra. A tér rendezésével, parkosításával Sándor István műépítészt bízták meg. A szobrot zöldövezet veszi majd körül. Sándor István a kerítés gondolatát elutasítja; a szobor mögé azonban visszaállítaná a régi kerítés 15 elemét. A szobor alapzatához szükséges gödröt már kiásták, az alapzatot kiöntötték. A tervező a szobor köré sugarasan tizennyolc reflektort képzel el. A magyarországi Teleki László Közalapítványnál nyert 300 ezer euró, a szobor restaurálásának és visszaállításának hozzávetőleges büdzséje is részletekben érkezik, ami szintén nehezíti a munkát. /Gujdár Gabriella: Rácsok helyett fények ölelésében. = Krónika (Kolozsvár), aug. 18./"

"Erdélyi közéleti személyiségek nyilatkoztak az aradi Szabadság-szobor ügyéről. Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke: "Merő kitaláció, hogy az aradi tizenhárom vértanúnak köze lett volna az 1848/49-es erdélyi polgárháború román áldozataihoz. "Az 1850-es évek elején az osztrák népszámlálók összeírták az emberveszteségeket, és közel 4800 román áldozatot találtak. Ezeket nagyrészt hadi és polgári törvényszékek ítélték el az 1848. őszi-1849. tavaszi magyarellenes vérengzésekért. A vérengzéseknek viszont korabeli források szerint 8500-10 500 magyar esett áldozatául. Mindez nem jelenti azt, hogy ne estek volna áldozatul ártatlan románok is". A magyar közvélemény joggal várta az aradi Szabadság-szobor visszaállítását. Arra is figyelni kell, hogy ha az elképzelt román-magyar megbékélési parkban olyanok is helyet kapnak, akik érdemeik szerint nem kerülhetnének be az együttélés elképzelt pantheonjába, ismét feszültségek forrásává válik a kérdés.Glück Jenő aradi történész szerint a politika útvesztőjébe került az 1848-as forradalom, a Szabadság-szobor szimbolikájának történelmi megítélése. A románság jelentős része a magyar forradalom oldalán állt. Bizonyítást nyert, hogy teljes román csapattestek harcoltak a magyarok oldalán. "Arad kapcsán az európai lexikonok többsége a 13 vértanú tábornok kivégzését jegyzi európai jelentőségű eseményként. Teljesen természetes tehát a történelmi esemény megörökítését célzó igény" - jelentette ki.Kovács András művészettörténész professzor: Zala György műve a kor Közép-Európájára jellemző neobarokk stílusban készült. A városnak kellene eldöntenie, hogy kell-e neki a szobor. Az RMDSZ-nek meg kellene követelnie a kormánypárttal kötött egyezség betartását.Kötő József, az EMKE elnöke, az RMDSZ oktatási és egyházügyi főosztályának vezetője szerint a romániai magyarság képviselőinek ki kell tartaniuk amellett, hogy a Szabadság-szobornak állnia kell a tervezett időpontban és helyen. "A szoborügy bebizonyította, hogy a románság és vezetői egyre tovább tolják a saját történelmükkel való szembesülést - fogalmazott. Tőkés László püspök: Amiként nem bocsátkoztunk alkuba a restitúció in integrum elvéről, úgy a Szabadság-szoborról sem szabadna alkudoznunk - jelentette ki. A püspök páratlan cinizmusként értékelte, hogy Ion Iliescu elnök jogosnak tartotta az 1925-ös szobordöntést. A püspök az Operatív Tanács közleményét egyértelmű meghátrálásnak vélte a Területi Elnökök Konzultatív Tanácsán kialakult állásponthoz képest.Kányádi Sándor: "Úgy kellene felállítani a szoborcsoportot, hogy nehogy újra ledöntsék". Úgy vélte, a szoborállítást szellemi szinten is meg kellett volna alapozni.November 30-ig be kell fejeződniük a Szabadság-szobor újraállítási munkálatainak - áll az Arad megyei RMDSZ Operatív Tanácsa által szept. 18-án kiadott állásfoglalásban. Az állásfoglalás az eddigi politikai tárgyalásokra, az Arad megyei RMDSZ-PSD protokollum erre vonatkozó kitételére, valamint az aradi önkormányzat 2002. nov. 26./346. számú, a Szabadság-szobor felállításáról szóló határozatára hivatkozik. /L. J.: Elvszerűségre van szükség. = Krónika (Kolozsvár), szept. 19./"

"Adrian Nastase és Markó Béla múlt héten megállapodásra jutottak az aradi Megbékélési-park létrehozásáról, amelyben helyet kap Zala György szobra és egy, Románia történelmének mozzanatait ábrázoló diadalív. Tokay György Arad megyei képviselőt arról kérdezte a Szabadság, hogy értékelése szerint nem afféle "petőfi-schilleres" kompromisszumról van-e ismét szó. A képviselő úgy vélekedett: a hasonlat rossz, a Petőfi-Schiller egyetemet ugyanis azért találták ki, hogy elodázzák az önálló magyar egyetem ügyét, a Megbékélési parkkal viszont a nacionalista hangokat igyekeznek leszerelni. Tokay szerint erős nacionál-kommunista, sovén erők dolgoznak még mindig Romániában, amelyek nem tudják elviselni azt, hogy a magyar emlékműveket visszaállítsák. Tokay szerint azzal a feltétellel egyeztek bele a park létrehozásába, hogy a szobor eredeti formájában kerüljön felállításra. Razvan Theodorescu művelődési miniszter, aki a szobor visszaállítását mindig is ellenezte, legszívesebben a városon kívül helyezné el azt. /Sz. K.: Aradi megbékélési tervek. Tokay: Toleránsaknak, megértőknek kell lennünk. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 30./ Tokay György most kimondta: a Petőfi-Schiller egyetemet azért találták ki, hogy elodázzák az önálló magyar egyetem ügyét. Annak idején viszont éppen ő volt az, aki bejelentette a Petőfi-Schiller egyetemet."

A kolozsvári ünnepek között hagyományossá vált Mátyás-napok idei rendezvénysorozata az első napján, február 21-én a Mátyás-házban megtartott megnyitón az alig maroknyi közönség színvonalas előadást hallgathatott meg. A főszervező, László Bakk Anikó kiemelte: a tizenkettedik Mátyás-napok alkalmával számban ugyan kevesen, ám lélekben annál többen töltik meg igaz szellemiséggel a házat. Dr. Gaal György tartott előadást a nagy király szülőháza sorsának alakulásáról. Kolozsvár legrégebbi lakóháza gótikus stílusú épület. 1889-ben felavatták a ma is látható emléktáblát, amelyet Pákey Lajos építész tervének alapján Zala György szobrász készített. Az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeuma volt a ház, 1934-ben azonban a múzeum anyagát egyszerűen kiszórták az utcára. Néhány évvel később az emléktáblát is eltávolították, ez a lépés azonban olyan hatalmas tiltakozást váltott ki, hogy a város akkori polgármestere kénytelen volt bukaresti parancsra visszahelyeztetni azt az eredeti helyére. A szülőház mai formája Kós Károlynak köszönhető: a bécsi döntés után őt kérték fel tervezőnek, Kós pedig szinte korhű módon állította helyre az épületet. Jelenleg a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia épülete. 1996. január 15-én még egy tábla került a ház falára, ezúttal két nyelven, és a valóságnak megfelelő tartalommal. /Sándor Boglárka Ágnes: Tizenkettedik Mátyás-napok. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 23./

Erdélyben a magyar szobrok és emlékhelyek rongálása, meggyalázása nem csak mostanában jellemző cselekedet. Erről tanúskodnak azok a cikkek, tudósítások, melyek a Brassói Lapok hasábjain jelentek meg 1925 és 1934 között. Ebből idézett az Erdélyi Napló. Az aradi Szabadság téren 1925-ben lebontották a tizenhárom aradi vértanú szobrát. Akkor Barabás Béla dr., volt országgyűlési képviselő kijelentette: A magyar kormány sajnos elhanyagolta ezt a kérdést, vagyis nem nézte azzal a kötelességtudattal, melyet ez az ügy megérdemelt volna, és az emlékművet a tűzoltólaktanya udvarán felépítendő deszkaketrecben helyezik el. (1925. júl. 5.) Románia csak ellenértékért hajlandó átadni Magyarországnak a ledöntött erdélyi szobrokat. A román hatóságok, mint ismeretes, egy csomó emlékművet lebontottak: Aradon így a tizenhárom vértanú szobrát, a segesvári Petőfi-szobrot és egyéb emlékművek közül a millenniumi oszlopot is. Eddig a román kormány a békeszerződés értelmében átadta Magyarországnak az eltávolított emlékműveket. Most azonban elhatározta, hogy ezeket a szobrokat csak akkor adják ki, ha cserébe kiszolgáltatja Romániának az ott őrzött román vonatkozású műkincseket. Homan Bálint, a Nemzeti Múzeum igazgatója kijelentette, hogy a budapesti Nemzeti Múzeumban egyetlen román vonatkozású ereklye vagy műkincs sincsen, így a Nemzeti Múzeum semmit sem tud kiszolgáltatni. Ezért a magyar kormány erélyesen visszautasít minden román követelést. (1926. jan. 13.) Eltűnnek a magyar szobrok és emlékművek. Egy rövid kimutatás a pusztításokról. 1. Aradon: a Kossuth Lajos-szobor mellékalakjait hat tüzérkocsihoz kötve rántották le, majd az egész szobrot összetörték. Ugyancsak itt megcsonkították Csiki Gergely szobrát, Zala György remeke, a Vértanú-szobor pedig a városi lovarda raktárában található. 2. Nagyszalontán: Kossuth Lajos életnagyságú szobrának nyakához kötelet erősítettek és lovakkal lerántották. 3. Nagyváradon: Szigligeti Ede és Szent László szobrait rejtekhelyre szállították. 4. Zsombolyán: Kossuth Lajos szobrát dinamittal felrobbantották. 5. Nagyszentmiklóson: Révai Miklós mellszobrát leszerelték s helyére Eminescu költő szobrát helyezték el. 6. Karánsebesen: Erzsébet királyné szobrát megcsonkították. A következő helységekben is tűnnek el a szobrok: Kolozsváron, ahol az Erzsébet-szobor fejét leütötték, Marosvásárhelyen a szobor fejét egy nyirkos pincében helyezték el, Temesváron a hadapródiskola udvaráról vitték el a szobrot, eltávolították még Ferencz József szobrát is. 7. Buziásfürdőn: A Trefort-szobor tűnt el. 8. Déván: A vértanúhalált halt első unitárius püspöknek, Dávid Ferencnek szobrát ledöntötték és darabokra törték. 9. Szinérváralján: Kossuth Lajos szobrát megcsonkították. 10. Boksabányán: A honvédemléket megrongálták, a főalakok fejét letörték. 11. Nagykárolyban: A hat méter magas Kossuth-szobrot pusztították el. Hurkot kötöttek nyakába és lovakkal lerántották. 12. Szatmáron: Elpusztították a 22 láb magas Kölcsey-szobrot és a humanista Kiss Gedeon szobrát. 13. Kolozsváron: A fából faragott Kárpátok őrét a katonák széjjeldarabolták. Egyedül Mátyás király szobrának kegyelmeztek meg azzal, hogy Mátyás román származású volt, aki csak kalandos diplomáciával akadályozta meg, hogy Erdélyt Romániához csatolják. 14. Nagyenyeden: A labancok ellen harcoló tíz nagyenyedi diák emlékoszlopát megcsonkították. 15. Marosvásárhelyen: Kossuth Lajos, Bem apó, II. Rákóczi Ferenc és a Szabadság-szobrot ledöntötték. A kultúrpalota remek mozaikjait, magyar tárgyuk miatt, kikaparták. A 48-as hazafiak emlékét megcsonkították. 16. Nyárádszeredán: A Bocskai-szobrot döntötték le. 17. A fehéregyházi csatatér honvédemlékét megcsonkították, mely alatt Petőfi Sándorral együtt 150 honvéd alussza örök álmát. 18. Sepsiszentgyörgyön: A honvédemlékeket lebontották, Gábor Áron szobrát megcsonkították. 19. Nagyszebenben: A Bem-szobrot eltávolították, a Petőfi-reliefet megrongálták. 20. Baróton: A szabadságharc emlékoszlopát megcsonkították. 21. Madéfalván: A székely emlékoszlopot megcsonkították. 22. Székelyudvarhelyen: A Vasszékely-szobrot elpusztították. És így lehetne tovább folytatni a rombolásokat. (1930. aug. 15.) Szilágysomlyón a Hősök emlékoszlopáról lerombolták a turulmadarat. A szilágysomlyói hősök emlékművén egy turulmadár van. Ezt a szobordíszt február 23-án éjszaka ismeretlen tettesek a szoborral lerombolták. Reggelre a megcsonkított szobron ott lengett a román lobogó. (1933. júl. 28.) Nagykárolyban ismeretlen tettesek lefűrészelték a nagykárolyi Kölcsey-szobor fejét. (1934. szept. 1.) Désen a lebontott Turul-emlékmű helyén a város szobrot akar emelni Mihali Tivadarnak. (1934. aug. 8.). /Szakács János: Az erdélyi szobrok sorsa. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 24./

Románia Hivatalos Közlönyének márc. 10-én megjelent számában közzétették az aradi Megbékélési Park létrehozására vonatkozó kormányhatározatot. A határozat értelmében kormányalapokból 190 milliárd lejt különítenek el az Aradon létrehozandó, az 1848-49-es szabadságharcnak emléket állító műalkotás elkészítésére. A Szabadság-szobor megvalósítására 90 milliárd lejt kap a szaktárca. Az 1848-as Forradalom Emlékműve a Tűzoltó téren áll majd, a Zala György alkotta Szabadság-szobor tengelyének meghosszabbításában. Ezen második emlékmű-tervezet megvalósítására 100 milliárd lejt kap a szaktárca. A kormányhatározat szerint a Ioan Bolborea szobrászművész által készített műalkotás az aradi Tűzoltó téren kap helyet a Szabadság-szobor szomszédságában. /Kormányhatározat az aradi Megbékélési Park létrehozásáról. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12./

Az aradi Szabadság-szobor makettjét helyezték el Budapesten az Országház előcsarnokában, közvetlen a főlépcső mellett. A szobor rövid története és leírása mellett ott áll az adományozó neve is: Böszörményi Zoltán, az aradi Nyugati Jelen főszerkesztőjének ajándéka Medgyessy Péter miniszterelnöknek. Zala György remekművének kicsinyített mását Böszörményi Zoltán a szobor újraállításának napján, 2004. április 25-én Aradon, a Jelen Házban adományozta az akkori magyar miniszterelnöknek. /P. P.: Arad a Tisztelt Házban. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 30./

Zala György, az aradi Szabadság-szobor alkotója halálának 70. (1937. július 31.) és születésének 150. (1858. április 16.) évfordulója alkalmából dr. Gyimesi Endre, Zalaegerszeg polgármestere emlékbizottság megalakítását kezdeményezte annak érdekében, hogy a szlovéniai Lendván született szobrászművész életművére méltó módon emlékezzen az utókor. A budapesti alakuló ülésen résztvevő az aradiak számos javaslatot tettek a két éven átnyúló Zala-emlékév rendezvényeinek gazdagítására. A 2008-as Aradi Napokra a Szabadság-szobor Egyesület Zala György-emlékezést tervez, és elkészítenek egy 30 perces dokumentumfilmet az aradi Szabadság-szobor viszontagságos történetéről. /(Kiss): Zala György-emlékbizottság alakult. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 6./

Aradon a Szentháromság-szobor újrafelállítása kapcsán sikerült korrigálni egy korábbi helytörténeti tévedést. Nem 1902-ben, nem is 1905-ben helyezték el a színház előtti téren, ahogy az eddigi monográfiákban szerepelt, hanem 1901. június 2-án. 1901. szeptemberében felavatták Erzsébet királyné mellszobrát /Zala György alkotását/ Aradon a megyeháza kertjében, majd Darányi János büsztjét a Baross (ma Eminescu) parkban. Darányi doktor a város s híres tiszti főorvosa, első magánkórházának megalapítója volt a 19. században. Az aradi Erzsébet királyné szobrot 1919-ben bontották le. A szobor átkerült Makóra és a mai napig a városi múzeum udvarát díszíti. /Puskel Péter: Hol vannak, mi lett a sorsuk? Aradi köztéri szobrok a múlt századelőn. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 14./

A testvérvárosi hagyományok elmélyítése céljából szeptember 27-én Pécsett ülésezett a Pécs–Arad kultúrbizottság. Az aradi küldöttséget Bognár Levente alpolgármester vezette. Megbeszélték a pécsiekkel a 2008-as programok tapasztalatait, egyeztették a még hátralevő közös események napirendjét, taglalták a 2009-es tervezetet is. A pécsiek által koordinált Zala György kiállítás október 4-én nyílik Aradon, miután Lendván és Zalaegerszegen már megtekinthette a nagyközönség. /Irházi János: Pécs–Arad kultúrbizottságainak találkozója. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 29./

1949-ben a Romániai Magyar Népi Szövetség bukaresti elnöki hivatalának munkatársai lázasan készülődtek a tizenhárom vértanú tábornok százéves évfordulója alkalmával megrendezendő ünnepségekre, emlékezett Czédly József. Révy Ilona kultúr- és propaganda tevékenységért felelős alelnök azt akarta, hogy az ünnepség fénypontja Zala György csodálatos Szabadság-szobrának eredeti helyére való visszaállítása legyen. Ebből azonban nem lett semmi, annak ellenére, hogy az akkori aradi alpolgármester, Kővágó József biztosított róla: technikailag meg lehet oldani a szobor visszaállítását (akkor még nem létezett azon a helyen a román katonahősök emlékére utólag felállított emlékmű). A legfelsőbb engedélyt a Kommunista Párt Politikai Bizottságának kellett volna megadnia, személy szerint a nemzeti kisebbségek problémáival (is) foglalkozó Miron Constantinescu titkárnak. A javaslatot akkor azzal az érvvel utasították vissza, hogy ne sértsék meg az aradi várban is állomásozó Vörös Hadsereget túlságosan nagyszabású emlékünnepély megtartásával, alkalmat adva ezáltal, hogy párhuzamot vonjanak a világosi fegyverletételt kikényszerítő cári orosz csapatok és a „felszabadító” szovjet hadsereg szerepe között. Az elutasításában valójában nem ez volt a döntő érv, hanem az, hogy hanem az hogy Constantinescu nem kedvelte a magyarokat. 1949. október 6-án, az ünnepség keretében az aradi színházban, a marosvásárhelyi Székely Színház díszelőadásban, a legjobb színészi gárda felvonultatásával (Kovács György, Lohinszky Loránd) Illyés Gyula Fáklyalángját mutatta be. Páratlan élmény volt. /Czédly József: Hatvan éve, Aradon. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./

Zala György (Lendva, 1858. április 16. – Budapest, 1937. július 31.) születésének 150. évfordulója alkalmából tavaly Zala-emlékévet tartottak, amely konferenciasorozatot foglalt magába Lendvától Aradig, de a híres szobrászművész szellemi hagyatékát ápolók nem szakították meg a kapcsolatot. A jövő évi tervek megbeszélésére Aradra látogatott a szülőváros, a most Szlovéniához tartozó Lendva képviseletében Horváth Ferenc, a lendvai magyar önkormányzat elnöke. Bognár Levente aradi alpolgármesterrel – a tavalyi emlékév egyik kezdeményezőjével – megkoszorúzták Zala György egyik legmonumentálisabb alkotását, az aradi 13 vértanúnak emléket állító Szabadság-szobrot. Horváth Ferenc látogatást tett a Jelen Házban, majd levetítették azt a dokumentumfilmet, amit a lendvai magyar tévéstúdió készített, és amelynek a címét Zala György hitvallása ihletett: Én hittel dolgozom. A szervezők megemlékeztek az idén nyáron váratlanul elhunyt Borbás Györgyről, a Zala Emlékbizottság titkáráról, a szobrászművész munkásságának nagy tudású ismerőjéről is. /Pataky Lehel Zsolt: Csendes főhajtás Zala György emléke előtt. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 17./

Aradi Szabadság-szobor: csak találgatják, kik állhatnak a rongálás hátterében
Nem állítható egyértelműen, hogy magyarellenes megnyilvánulásról van szó, hiszen színesfémtolvajok is lehetnek az elkövetők, vagy kamaszos csínytevésről is lehet szó, bár tény, hogy az utóbbi időben az ellenzéki pártok helyi szervezeteinek vezetői több magyar- és RMDSZ-ellenes nyilatkozatot tettek.
Az aradi Román–magyar megbékélés parkja nem tölti be rendeltetését, hiszen éppen csak béke nem honol a környékén: egy hónapon belül másodszor rongálták meg ismeretlen tettesek. Ezúttal nagyobb a kár, ugyanis Zala György monumentális alkotását, a 13 aradi vértanúnak emléket állító Szabadság-szobrot gyalázták meg: az Ébredő szabadság szoboralak kezéből ellopták a tőrt, az Áldozatkészségéből pedig a diadémot. Március 15-ét megelőzően a szobor és a román forradalmi emlékmű előtti térburkoló kövek egy részét szedték fel, és dobták a szökőkútba, ezúttal azonban a magyar szabadság jelképének és egyben Arad legszebb köztéri alkotásának estek neki barbár módon.
Nem állítható egyértelműen, hogy magyarellenes megnyilvánulásról van szó, hiszen színesfémtolvajok is lehetnek az elkövetők (a bronz szoborcsoport alkotóelemei igen értékesek a „szarkáknak”), vagy kamaszos csínytevésről is lehet szó, de tény, hogy az utóbbi időben az ellenzéki pártok helyi szervezeteinek vezetői több magyar- és RMDSZ-ellenes nyilatkozatot tettek.
Főleg a nemzeti liberálisokból – az RMDSZ volt koalíciós partnereiből – tört elő az elvakult nacionalizmus amiatt, hogy Arad megye ivóvizet fog exportálni Békés megyébe (kifogásolván a szerintük „csak a magyaroknak előnyös szerződést”), valamint hogy a Kelemen Hunor vezette kulturális minisztérium „elkótyavetyéli” a román kulturális örökséget. Ezt arra alapozták, hogy a tárca nem vette meg a párizsi árverésen az Emil Cioran-kéziratokat, és ezért – jelentette ki Florin Galiş, az aradi szervezet elnöke – licitre kéne bocsátani a Szabadság-szobrot, hogy a magyar állam vásárolja meg, és vigye el Aradról. Ebből még nem következik, hogy liberális felbujtók állnának a szoborcsoport megrongálása hátterében, de biztos, hogy ezek a kirohanások nem tettek jót a közhangulatnak – ismerte el Bognár Levente alpolgármester, aki úgy vélte, hogy a jövő évi helyhatósági és parlamenti választások előszelét jelentik a magyarellenes megnyilvánulások.
A parkban egyébként régebben éjjel-nappal őrködött egy vagy két közterületrendész, ún. közösségi rendőr, de a közalkalmazottak létszámleépítésekor visszavonták őket. „Többször is kértem, hogy küldjék vissza a rendőröket a térre, hiszen a jelenlétükkel megelőzhetők lettek volna ezek a vandál cselekedetek, de mindhiába – mondta az RMDSZ-es elöljáró, aki szerint az elmúlt szerdán figyeltek fel a rongálásra. – Javasoltam azt is, hogy helyezzünk el egy térfigyelő kamerát, hátha az elrettenti a rossz szándékkal érkezőket, de abból sem lett még semmi.” Az egyik szomszédos épület tetején van egy kamera, amit a Szabadság-szobor Egyesület szereltetett fel, de az nem működik, Bognár tudomása szerint villámcsapás rongálta meg.
A Szabadság-szobrot 12 éve hozták ki az aradi várból, és április elején volt hét esztendeje, hogy – román–magyar kormányközi egyezmény alapján – újra felállíthatták. Kocsis Rudolf aradi szobrászművész tagja volt annak a restaurátorcsapatnak, amelyik a műalkotás helyreállításán dolgozott. „Örültünk, hogy sikerült összehozni, mert nem volt szakirodalom, nem volt segítség, csak a saját szobrászösztöneinkben bízhattunk – emlékezett vissza az újraállítás napjára. – Kár, hogy mások nem érzik magukénak ezt.” Puskel Péter nyugalmazott újságíró, aradi helytörténész az 1890-es szoboravatóról fennmaradt anekdotával jellemezte Zala György alkotását. „Munkácsy Mihály, aki díszvendége volt az eseménynek, azt mondta a fiatalabb pályatársnak, Zalának, hogy lehet drágább vagy szebb szobrot alkotni az aradi vértanúszobornál, de értékesebbet semmiképpen sem.”
Pataky Lehel Zsolt
Krónika (Kolozsvár)

Helyreállítják az aradi Szabadság-szobrot
Feljelentést tett az aradi önkormányzat ismeretlen tettesek ellen, akik egy hónapon belül kétszer rongálták meg az aradi Szabadság-szobrot.
A tizenhárom aradi vértanúnak emléket állító műalkotásnak több elemét is megcsonkították az elkövetők: legutóbb az Ébredő szabadság nevű szoboralak kezéből ellopták a tőrt, az Áldozatkészséget szimbolizáló figuráról pedig a diadémot tulajdonították el.
Március elején a szobor és a román forradalmi emlékmű előtti térburkoló kövek egy részét szedték fel, és dobták a szökőkútba a tettesek. A rendőrség vizsgálja a két esetet, egyelőre nem tudni, ugyanarról az elkövetői körről lehet-e szó?
Bognár Levente alpolgármester az Új Magyar Szónak elmondta: már felvették a kapcsolatot a szakértőkkel a műalkotás helyreállítása érdekében, remélik, mihamarabb eredeti állapotában lesz látható Zala György alkotása.
A helyi hatóságok rendelkeztek arról is, hogy a jövőben a folyamatos őrszolgálat mellett térfigyelő kamerák szavatolják a szoborcsoport biztonságát. A politikus szerint nem állítható egyértelműen, hogy az elmúlt hónapban elkövetett garázdaság magyarellenes megnyilvánulás.
Erdély.ma

Kossuth-szobrot találtak a marosvásárhelyi múzeum pincéjében
Ritkaságszámba menő szoborra bukkantak a Maros Megyei Múzeum munkatársai a néprajzi részleg tatarozása közben. Egy XIX. századi Kossuth-mellszobor került elő a pincéből, megrongálódott állapotban.
A feltehetően szoborpályázatra szánt, 1892-ben készült alkotás a magyar historikus szobrászat egyik legnagyobb alakjának, Kiss Györgynek a munkája.
Pokorny Attila restaurátor azt mondja, ennek a mintának bronzba öntött változata megtalálható Szegeden és Bárándon is. Kiss György rangos művész volt, Zala György és Stróbl Alajos kortársa, a budapesti Hősök terén megtalálható a Károly Róbert szobra. A mellszobor valószínűleg az 1919-ben megszűnt Székely Iparmúzeum hagyatékából került a Maros Megyei Múzeumhoz, a leltárban nem is szerepelt. A Kossuth-szoborról szilikonmintát készítenek, majd a Kultúrpalota Bernárdy hagyatékot őrző termében állítják ki.
Kossuth Rádió, Krónika. Erdély.ma

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Zala György Szabadságszobra 10 éve áll a Tűzoltó téren, Aradon
Április 25-én volt tíz éve, hogy az aradi Tűzoltó téren 1890 után másodszorra is leleplezhették Zala György monumentális alkotását, a Szabadság-szobrot, amely a 13 aradi vértanúnak állít emléket. Az évfordulót az Aradi Szabadság-szobor Egyesület és az RMDSZ szabású rendezvénnyel emlékezett. Az emlékezés része az a kisfilm is, amelyen Bognár Levente, Arad alpolgármestere, és Király András, az Egyesület elnöke, oktatási államtitkár eleveníti föl a szobor újraállításának történetét Varjasi Krisztián mikrofonja és kamerája előtt.
A rendezvénysorozat a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében kezdődött, ahol telt ház előtt mutatták be a „Gondozzák, őrizzék” című albumot, amelyet a Szabadság-szobor Egyesület készített a szobor újraállításának 10. évfordulójára.
Az eseményen jelen volt, és beszélt a szobor újraállításáról, ennek fontosságáról, és emlékcserepeket idézett fel többek között Kelemen Hunor az RMDSZ elnöke, Király András, Bognár Levente, Cziszter Kálmán városi képviselő, Horváth Levente, az album szerkesztője, Kocsis Rudolf képzőművész, az újraállított szobor restaurátora, és a szobor újraállításának kivitelezését végző cég nyugalmazott műszaki igazgatója, Bálint György.
A Szabadság-szobor Egyesület hetvennél több díszokleveleket adott át azoknak, akik hozzájárultak a szobor újraállításához, és ápolják ennek hagyományait. Közöttük volt az Aradi Nap, az Aradi Hírek, a Nyugati Jelen, és több Arad megyei magyar civilszervezet is.
Az album bemutatását követően a Szabadság-szobornál beszédek hangzottak el, majd koszorúztak. Habár az idő kedvező volt, nem esett az eső, mégis csak mintegy 300 aradi jött ki a térre. A szónokok – Bognár Levente, Gheorghe Falcă, Kelemen Hunor, Király András – elsősorban a szabadság eszméjének fontosságát emelték ki, de felelevenítették a szobor kiszabadításának néhány mozzanatát is, és a mondatok között kivehető volt a közelgő EP-választáson való részvételre buzdítás is.
Zárásként, este az aradi színházban fergeteges sikerű, ingyenes operettesten vehettek részt az emlékezők, ahol a budapesti Tihanyi Színpad vendégszerepelt.
A műsor előtt tartott rövid, EP-választási kampányindító keretében mutatták be a Szabadság-szobor kiszabadításáról, újraállításáról készült alábbi filmetűdöt, amelyet – archív felvételekből – Varjasi Krisztián és Tapasztó Ernő készített „Miénk itt a tér” címmel.
Az első világháború után, Arad Romániához csatolásakor szinte azonnal felmerült a szobor lebontásának gondolata. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták az emlékművet. 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány 1512/925 számú rendeletére eltávolították, utána különböző helyeken tárolták, legutoljára az aradi vár árkában őrizték.
Orbán Viktor magyar és Radu Vasile román miniszterelnök 1999. augusztusi, marosvásárhelyi megállapodása után 1999. október 6-án a Szabadság-szobrot a minorita rendház udvarára szállították. Itt kezdődött meg a restaurálás.
2004-ben Adrian Năstase kormánya, több országgyűlési képviselő tiltakozása ellenére, jóváhagyta, hogy a szobrot ismét felállítsák a román-magyar megbékélésnek szentelendő emlékparkban. Az volt a feltétel, hogy a téren legyen egy 1848-at jelképező román köztéri emlékmű is. A téren egy 9 m magas győzelmi kaput állítottak föl, és a Szabadság-szobor már épülő talapzatát vele szembe kellett fordítani. A fordítás – nem minden szándék nélkül – végül kevesebb, mint 45 fokos lett, így Hunnia alakja nem néz pontosan szembe a diadalívvel. A Tűzoltó tér a Megbékélés Parkja nevet kapta és a szobor leleplezése 2004. április 25-én történt. Ioan Bolborea bukaresti szobrász alkotása, a diadalív alatt román felkelők állnak. A téren egy szökőkút található, mellette három zászlórúddal, amelyeken a magyar, a román és az európai unió zászlaja leng folyamatosan. 2011. április 13-án felfedezték, hogy lelopták a szoborról a diadémot, a tőrt és egy kardot. A szobor helyreállítása megtörtént. Irházi János, Nagy István
http://www.aradinap.ro. Erdély.ma

Emlékalbum-bemutató és koszorúzás a Szabadság-szobor újraállításának a 10. évfordulója alkalmából
Gondozzák, őrizzék!
A címnek választott szavakkal kezdődött az aradi Szabadság-szobor története, melyek Salacz Gyula egykori polgármester szájából hangozottak el 1890-ben, amikor átadta a szobrot az aradiaknak.
Több mint 70 évnyi száműzetés után 15 éve szabadították ki az aradi várbörtönből Zala György szoborcsoportját, majd restaurálás után sikerült ismét felállítani: tíz éve immár, hogy újból köztérre került a 13 aradi vértanú emlékműve.
A mai napot eme jeles és emlékezetes évfordulónak szentelték, az RMDSZ Arad Megyei Szervezete és a Szabadság-szobor Egyesület egész napos rendezvénysorozattal emlékezett a 2004. áprilisi eseményre.
A Csiky Gergely Főgimnázium zsúfolásig telt dísztermében 16 órakor mutatták be az alkalomra készült jubileumi emlékalbumot Kelemen Hunor RMDSZ-szövetségi elnök jelenlétében. Az országos szervezet elnökén kívül jelen voltak még: Király András, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke, Cziszter Kálmán városi tanácsos és még sokan mások, akik a tíz évvel ezelőtti esemény részesei voltak.
„Az aradiak, Arad megtette magáét, gondozták, őrizték a szobrot mindig úgy, ahogy lehetett, és úgy érezzük, hogy ezt az üzenetet kell továbbadnunk, a szobrot továbbra is gondozni, őrizni kell. Ez a sikertörténet nem egy emberé, ez a közösségünk sikertörténete” – hangzott el Király András beszédében, akinek felkérésére egyfajta spontán emlékalbum bemutatóra került sor. Felszólaltak és emlékeket elevenítettek fel Cziszter Kálmán, Bálint György, valamint Kocsis Rudolf is megosztotta gondolatait a teremben lévőkkel. Horváth Levente, a kiadvány egyik szerkesztője az album megalkotásához vezető vezérelvekről beszélt. Nagyon sokan vannak még, akik valamilyen formában hozzájárultak a szobor létrejöttéhez, ám időhiány miatt nem volt lehetőség mindenkinek felszólalni.
A jelenlegi emlékalbum a harmadik kiadvány, mely a Szabadság-szoborról szól, ezt megelőzték a Kiszabadítottuk! majd Az aradi Szabadság-szobor címet viselő kiadványok.
A Szabadság-szobor Egyesület kiadásában napvilágot látott album egy képes krónika, amely bemutatja, hogyan is valósult meg a magyarság számára oly fontos ereklye, a Szabadság-szobor.
Sokan állnak mögötte, ez valójában egy sikertörténet, ami csak közös erővel jöhetett létre, amint azt Bognár Levente kihangsúlyozta: „ezt csak összefogva, együtt tudtuk megvalósítani”.
Az emlékalbum bemutatóján jelen volt még Halász Ferenc, a Temes megyei RMDSZ elnöke, Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője, valamint Erdei Dolóczki István az RMDSZ Szatmár megyei parlamenti képviselője, valamint egyházi méltóságaink.
A Szabadság-szobor Egyesület nevében Király András elnök több mint 70 emléklapot osztott ki olyan magánszemélyeknek, intézményeknek, akiknek szerepük volt, hogy a Szabadság-szobor létrejöjjön, végleges helyére kerüljön.
17 órakor a főgimnázium díszterméből testületileg kivonult a tömeg a már benépesült Megbékélés Parkjába, ahol köszöntő beszédek sorai után elhelyezték a megemlékezés koszorúit.
Az eseményen Gheorghe Falcă aradi polgármester is tiszteletét tette, aki a szabadság fontosságáról beszélt az egybegyűlteknek.
„Ha a szabadság szimbólumai el vannak rejtve, a szabadság nem létezik, vagy korlátozva van. Városunknak volt egy szimbóluma, mely sokáig rejtve volt, éppen azért becsülnünk kell azokat, akik közreműködésének, munkájuknak köszönhetően ez a szimbólum most itt áll, és méltó jelképe városunknak” – zárta beszédét a polgármester.
„Ma ismét összehozott bennünket a Szabadság-szobor. Nyolc évtized álma valósult meg, amikor 10 évvel ezelőtt a 13 aradi vértanú oltárát sikerült újra köztérre állítani. Sikerült, mert hittünk benne, és hittek benne azok is, akikkel együtt dolgoztunk. (…) Mindvégig hittünk, még akkor is, amikor 2003 szeptemberében leállították a visszaállítás folyamatát. Azok az emberek most nincsenek szabadon, a szobor azonban itt áll szabadon velünk együtt, mert 2004-ben városunk bebizonyította, hogy európai szellemben gondolkodik. (…) Számunkra a szobor nem csak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – hangzott el Bognár Leventétől a Megbékélés Parkjában.
Kelemen Hunor néhány szóban visszaemlékezett a 10 évvel ezelőtt történtekre, az akkori aradi eseményekre, majd – akárcsak az előtte szólók – a szabadság fontosságáról beszélt.
„Ez a szobor 124 éves, ebből először 35 évet volt köztéren, 74 évet volt rabságban, míg kemény erőfeszítéssel sikerült kiszabadítani és öt évet a minoriták gondozásában volt, majd 10 éve ismét köztéren van. Ez a szobor a 124 évéből mindössze 45 évet töltött köztéren, szabadságban, és 74 évet rabságban. Ez is azt mutatja, hogy a rabság lehet hosszabb, mint a szabadság esztendői, el lehet zárni a szabadságot, meg lehet próbálni rabságban tartani, de amikor olyan eszméről van szó, amely összeköti az embereket, sorsközösséggé formálja, akkor előbb-utóbb győzedelmeskedni fog a szabadság eszméje. (…)
Azok a kezdeményezések, melyek a szabadság eszméjének a jelképét, ezt a szobrot támadják, nem győzedelmeskedhetnek még egyszer. Nem jöhet el az a pillanat, amikor ez a szoborcsoport ismét fogságba kerül, amikor a gyűlölet kerekedik fölül, és valakik megpróbálják eltüntetni, bezárni. Nem jöhet el az az idő, amikor bennünket megfosztanak a szabadságtól. (…) Hiszünk abban, hogy ez a szoborcsoport, és minden, ami a szabadságot jelképezi, nem kerül többé fogságba, nem engedhetjük” – zárta szavait Kelemen Hunor, és köszönetet mondott mindazoknak, akik hittek abban, hogy a szobor egyszer ismét a köztéren lesz.
„Tíz év elteltével Zala György remekműve mindennapjaink része lett, bizonyítékként, hogy a jól előkészített, bölcs döntések megteremtik annak a lehetőségét, hogy a többség és a kisebbség elfogadja és tisztelje egymás múltját, hagyományait. (…) A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András beszéde zárta az ünnepi felszólalások sorát, melyet a koszorúzás követett.
A Megbékélés Parkjából az ünneplő tömeg a színházba vonult, ahol az ünnepi műsor előtt sor került az RMDSZ EP-kampányindítójára is.
Takáts D. Ágnes. Nyugati Jelen (Arad)