Marosvécsi kastély: Kemény-kiállás a kultúra mellett
A marosvécsi kastélynak az erdélyi magyar művelődés központjává kell válnia – vallják Kemény János unokái, akik az ősz folyamán kaphatják vissza a Helikon-találkozók egykori színhelyét.
Hosszas pereskedés, majd várakozás után az ígéretek szerint az ősszel, csúszás esetén legkésőbb karácsony előtt birtokba veheti marosvécsi várkastélyát a Kemény család. A tervek szerint néhány hónapon belül minden körülmény adott lesz az évszázados épületet használó neuropszichiátriai kórházotthon teljes kiköltözéséhez. Az elkövetkezendő időszakban az intézet a kastélyban maradt több mint száz kezeltjét is átcsoportosítja az épület szomszédságában bővülő pavilonrendszerbe.
A hétvégén báró Kemény János örökösei Az Erdélyi Helikon múltja és jövője címmel szerveztek háromnapos kastélykonferenciát Galonyán, ahol az épület jövőjére keresték a választ. Annak ellenére, hogy léteznek bizonyos véleménykülönbségek, abban mindenki egyetértett, hogy a pezsgő művelődési életnek és főként az irodalomnak ismét vissza kell térnie a marosvécsi várkastély falai közé.
Több forgatókönyv – előnyökkel és hátrányokkal
Wittek Krisztina témafelelős és Zelenai Tamás építész konzulens vezetésével a Budapesti Szent István Egyetem Ybl Miklós építészettudományi karának 22 diákja felmérést és SWOT-elemzést készített a kastélyról, annak erősségeiről és gyengeségeiről, fejlesztési lehetőségeiről és az esetleges veszélyekről. A tíznapos nyári gyakorlat célja az épületegyüttes felmérése és a hasznosítási koncepció elkészítése volt.
Amint a 2012-ben lezajlott munkát irányító szakemberek elmondták, a kastély egyidejűleg több funkciót is betölthet. Azon túl, hogy segítheti a térség fejlődését, munkahelyek teremtését, a környékbeli fiatalok helyben maradását, fontos szerepet játszhat a hagyományok felelevenítésében, a kulturális kincsek megőrzésében és a római Castrum feltárásában, felújításában.
A szakemberi vélemény szerint kastélyszállót, de művésztelepet, egészségügyi, rekreációs központot is ki lehetne itt alakítani. A budapesti egyetem tanárai és hallgatói viszont arra is figyelmeztettek, hogy a tetemes befektetésen túl az udvarra költöztetett kórházotthon közelsége, az instabil politikai háttér, a projektek beindításának hosszas folyamata mind-mind gondot jelenthetnek.
A tanulmány készítői három különböző forgatókönyvet is készítettek a várkastély hasznosítására. Az elsőben az idegenforgalmi lehetőségekre hívják fel a figyelmet, a másodikban az erdélyi művelődési élet egyik központjának a megteremtését helyezik kilátásba, míg a harmadik változatban egészségügyi funkció betöltését javasolják.
A park jövőjét is többféleképpen látják: visszaállíthatnák az arborétumot, szolgálhat egy szabadtéri színház helyszíneként, de ki lehetne alakítani itt játszóteret is. A Szent István Egyetem illetékesei arra is kitérnek, hogy valamennyi változatnak előnyei, ugyanakkor hátrányai is vannak.
Az önkormányzatnak – mely a román állam képviselőjeként hosszú évekig próbálta megakadályozni, majd késleltetni a restitúciót – most az az érdeke, hogy bármilyen rendeltetést kap a kastély, az nagyot lendítsen a településen.
„Úgy is, mint polgármester, úgy is, mint magyar ember, remélem, hogy itt egy fontos turisztikai központ alakul ki” – hangoztatta a tanácskozáson részt vevő helyi polgármester. Ördög Ferenc elmondta, hogy az eddigi súrlódások és konfliktusok dacára az önkormányzat jó kapcsolatot szeretne ápolni a Kemény családdal és a kastélyban létesítendő intézménnyel.
Az erdélyi magyar kultúra központjává tennék
Az író és művészetpárti Kemény János unokái elsősorban nagyapjuk mecénási szellemiségében hasznosítanák a marosvécsi kastélyt. A Magyarországról hazatelepedett és a közeli Galonyán élő Nagy Kemény Géza például el sem tudja képzelni, hogy az anyaországi divat szerint wellness-szállóvá alakítsa az Erdélyi Helikon színhelyét. Sokkal inkább egy, a Lezsák Sándor nevével fémjelzett Lakiteleki Népfőiskola modelljére létrehozott kulturális központot működtetne az épületben.
„Lenne itt helye művésztelepnek, alkotótábornak, konferenciáknak és összmagyar találkozóknak is” – sorolta elképzeléseit a Kemény unoka. Bátyja, a szintén hazatelepedett Vécsi Nagy Zoltán művészetkritikus is hasonló álmokat dédelget. Kemény János legidősebb unokája felelevenítette, hogy nagyapját sem a vagyonszerzés vezényelte, és nem is a pénze, hanem az irodalom és színház iránti határtalan szeretete tette mecénássá.
A Budakeszi melletti Pátyon élő unoka, Kemény Endre úgy vélekedett, amennyiben szállodaként is működtetnék az épületet, akkor is megférne falai között a kultúra. „Nagy vonalakban hasonlítanak az elképzeléseink, abban viszont mindannyian egyetértünk, hogy a marosvécsi kastélynak az erdélyi magyar művelődés központjává kell válnia” – szögezte le lapunknak az örökös.
Az elődök öröksége
A Magyar Írószövetség elnöke, Szentmártoni János káprázatos és megismételhetetlen irodalom- és kultúrtörténeti pillanatnak nevezte 1926 nyarát, amikor a mindössze 23 esztendős báró hívására az erdélyi irodalom legkiválóbb alakjai sereglettek össze Kemény János birtokán. A helikoni találkozók jelentőségét az is növelte, hogy egy percig sem voltak provinciális rendezvények, jegyezte meg Szentmártoni.
„A legjobb magyar irodalmi hagyományokra építve eleven kapcsolatot ápolt az anyaországi műhelyekkel. Nemzetközi beágyazottsága már helyzetéből adódóan is természetes volt, a román, és a szászok révén a német kultúrával való együttélését értem ez alatt elsősorban – de nyelveket beszélő és külföldi irodalmat fordító kiválóságai révén világirodalmi távlatokat is nyitott. Azzal, hogy a transzszilvanizmus eszméjét az írott szó művészetében gyakorlattá emelték, nem csupán a két Trianon közötti erdélyi magyarság önbecsülését, önismeretét, jövőképét erősítették, de perspektívát nyitottak az előtt is, hogy ez a nép elhelyezhesse magát Európa drámaian átrendezett térképén” – méltatta a vécsi irodalmi találkozók fontosságát a Magyar Írószövetség elnöke.
Szentmártoni János abbéli reményének adott hangot, miszerint a hétvégi találkozó az elődök örökségéhez méltó kulturális pezsgést indít majd el. Ehhez viszont sem a Kemény család tagjai, sem a vagyonuk nem elegendő. „Mi hétköznapi emberekként élünk és közel negyed évszázada harcolunk birtokaink visszaszerzéséért. Magunkra voltunk és vagyunk hagyva. Viszont úgy tekintünk erre a kastélyügyre, mint az összmagyarság ügyére” – fejtette ki a Krónikának Kemény Endre.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Otthonra lelt az Erdélyi Művészeti Központ (Megnyílt Kusztos Endre kiállítása)
Felavatták tegnap az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK) Sepsiszentgyörgyön a városi adóhivatalnak is székhelyet biztosító volt postaépületben. Előzőleg Kusztos Endre makfalvi származású, Szovátán élő képzőművész széngrafikáiból nyílt kiállítás a Lábas Házban. Az eseményeken részt vett Kelemen Hunor művelődési miniszter is.
A Lábas Ház kiállítótermében a házigazda Damokos Csaba, a Romániai Képzőművészek Szövetsége háromszéki fiókjának elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, majd Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke kifejtette, mit jelentenek a művészek, művészetek Sepsiszentgyörgynek, Háromszéknek. Tamás Sándor kiemelte, a város rászolgál arra, hogy Székelyföld kulturális központjaként tartsák számon. A megye és a város támogatja a művészeket, mert meggyőződésük, hogy Székelyföld jövőjének, autonómiájának alakításához elsősorban a kulturális hátteret kell biztosítani. Azt is elmondta, Romániában a megyék közül Háromszék, a városok közül Sepsiszentgyörgy fordít (nem költ! – hangsúlyozta) legtöbbet a kultúrára. Kelemen Hunor művelődési miniszter, mint fogalmazott, Csíkból jövet nem száll vitába a kulturális fővárosi megállapítással, de tény, hogy Háromszék, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely minőségi kultúrára fordít pénzt, és képzőművészeti szempontból megkerülhetetlenek. Az EMŰK-re utalva mondta, ha képesek vagyunk nagyot álmodni, utána összefogni, megvalósíthatjuk az álmokat. Kusztos Endrét és művészetét Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész méltatta. Kiemelte az 1972-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítását, ami nagy megbecsülést jelentett. Elmondta, a sors különös fintora, hogy a 89 éves művésznek ez az első tárlata Sepsiszentgyörgyön. Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművész anekdotával szolgált: Miklóssy Gábor tanáruk a kolozsvári képzőművészeti akadémián végig keverte nevüket, őt Kusztándinak, évfolyamtársát Kosztosnak szólítva. Az EMŰK-székházban Vécsi-Nagy Zoltán már házigazdaként köszöntötte a megjelenteket. Hangoztatta, a kiállított művek mind sajátjaik, képzőművészek ajánlották fel a központnak. Örömét fejezte ki, hogy végre van székház, mert az erdélyi művészek szinte sorba állnak, hogy műveiknek kiállítótere legyen – mondta. Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere közölte, az EMŰK jogilag is létrejött, igaz ugyan, hogy egyelőre nem független, hanem a városháza irodájaként működik, s bejelentette, annak vezetője Vécsi-Nagy Zoltán. Szimbolikus térfoglalásról beszélt, mert azt mondják, az épület legfelső emeletén a volt Securitate lehallgatókészülékeit működtették, ők meg kiállítóteret alakítottak ki ott. Egyelőre ideiglenes a megoldás, az EMŰK néhány év múlva önálló intézmény lesz újonnan építendő székházzal. Hozzátette, Sepsiszentgyörgy tovább folytatja a kulturális építkezést, olyan gyűjtőkönyvtárat hoznak létre, amely Erdély Széchényi-könyvtára lesz. Vargha Mihály, az EMŰK kuratóriumának elnöke a Székely Nemzeti Múzeum partnerségéről biztosította a művészeti központot. Végül Kusztos Endre felajánlotta öt, kiválasztható művét az EMŰK-nek.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiállítás és kiállítótér-avatás (Erdélyi Művészeti Központ)
Felezőidő 2 – Erdélyi magyar művészet 1965–1975 között címmel nyitotta meg sorrendben immár hatodik kiállítását az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK), új kiállítóteret is avatva egyúttal, mely azonban csak ideiglenesen székhelye az EMŰK-nek: a városbeli helyszínét illetően több elképzelés is létezik, de az biztos, hogy Sepsiszentgyörgyön egy olyan modern épület készül majd el, mely méltó helye lesz az eddigi és ezutáni erdélyi magyar művészeti értékek felmutatásának.
Addig is az EMŰK a volt postaépület legfelső szintjén rendezkedhetett be, illetve a városi adóhivatal melletti földszinti terem is kiállítótérként működik.
A tegnapi kiállításmegnyitón és kiállítótér-avatón a nagy számban összegyűlt közönséget, a meghívottakat Antal Árpád a teret rendelkezésre bocsátó város polgármestereként köszöntötte, elmondva: negyed százada még a securitate lehallgatóközpontja működött a posta legfelső emeletén, s hogy most a termeket a művészet foglalta el, az a demokratizálódás folyamataként is értelmezhető. Arról pedig, hogy az EMŰK épp Sepsiszentgyörgyön talált befogadásra, úgy vélekedett, annak jele, hogy a Székelyföld megerősödött annyira, hogy összerdélyi feladatokat tudjon elvállalni.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter beszédében felemlítette, a szövetség a Kulturális Autonómia Tanács által kidolgozott stratégiai döntéseket próbálja megvalósítani, az EMŰK is e folyamat részeként kezdte el működését. A kiállítás címében is megjelölt időszakról elmondta, azért hívják felezőidőnek a hatvanas évek végét, hetvenes évek elejét átölelő tíz esztendőt, mert bár az egyik – a sztálinista – diktatúrából a másikba – a kommunista rendszerbe – átvezető időszak volt, de akkor sokan azt gondolhatták, valami új kezdődött, és a művészek ezt megpróbálták lereagálni olyképp, hogy felzárkózzanak a kortárs művészeti irányzatokhoz, de a transzszilván örökséget is beépítsék alkotásaikba, és megpróbálják értelmezni is azt a kelet-európai létet, amelybe belecsöppentünk. Kelemen Hunor szerint megvan a megfelelő időtávolság a bemutatott korszak újraértékelésére, ezzel kapcsolatban kifejtette, az EMŰK-nek mint intézménynek nem csupán kiállítások szervezése a feladata, hanem műhelyként is működnie kell, helyére kell tennie a Kárpát-medence magyar kultúrájában az erdélyi magyar képzőművészetet. És azért is fontos az EMŰK – emelte ki –, hogy kultúránknak erős pillére legyen, hiszen ilyen tartóoszlopok nélkül jövőt tervezni nem lehet.
Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke felidézte, 2009-ben, a Barabás Miklós Céh nyolcvan esztendejét bemutató kiállításon merült fel az EMŰK létrehozása, azóta nemcsak elindult egy folyamat, hanem részint be is érett. Másodszor avatjuk az EMŰK-öt, mondta, és még fogjuk avatni, hisz ez nem végleges helye, ez csak az EMŰK antréja, remélem, hamarosan pompázatos, világszínvonalú épülete is lesz az intézménynek. Felemlítette a romániai elnökválasztási kampányt is, megjegyezve, ami összeköti a politikát és a kultúrát, az az értékek felmutatásának szükségessége. A kulturális értékeknek ismertté kell válniuk, jelentette ki, csodaként értékelve, hogy huszonöt év után eljutottunk oda, hogy immár nem a kultúra van a politikáért, hanem fordítva. A magyar kulturális diplomáciával összefüggésben kifejtette, ez a magyarság számára egyedülálló feladat, a kulturális erőterek létrehozása, megerősítése pedig kiemelt feladata kell hogy legyen a kulturális diplomáciának, és ez az EMŰK és a hozzá hasonló intézmények létrehozásával lehetséges.
Vargha Mihály, az EMŰK kuratóriumának elnöke szintén múltidézéssel kezdte beszédét, felidézve a kilencvenes évek elejét, amikor jó néhányan, háromszéki képzőművészek a Baász Imre megálmodta erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megalapításáról álmodoztak. A múzeumalapítás sok ideig csak ábránd maradt, mígnem 2008-ban a város, a megye új vezetői azt mondták, legyenek csak nagy álmaitok, a pénz a legkevesebb, azt majd mi előteremtjük. És azóta sok minden megvalósult, léterejött a Magma, elkezdődött a Gyárfás Jenő Képtár korszerűsítése, a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában a múzeum bővítésére (és akkor még úgy volt, az EMŰK székházának felépítésére is – szerk. megj.) telket vásároltak. És most már az EMŰK álma is tapintható valósággá vált, de az intézmény – és a tegnap megnyitott tárlat – nem jöhetett volna létre, ha nem érezzük a támogatottságot: a művészekét, a döntéshozókét, akik tettekkel bizonyítják, hogy a kultúra szívügyük, és a közönségé – zárta beszédét Vargha Mihály.
A kiállítást dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg, Kányádi Sándor versciklusára utalva igazi belső vidék-tárlatnak nevezve a 69 alkotót bemutató kiállítást. Bejelentette, a Szépművészeti Múzeum – mintegy adósságleróvásként is – jövőben az erdélyi magyar művészetnek az 1920–1990-es éveket átfogó kiállítását szervezi. Végszóként Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője elmondta, bár a kiállítás meghívójában katalógus bemutatása is szerepelt, arra másik alkalommal kerül sor.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aláírták a marosvécsi vár átadásáról szóló jegyzőkönyvet
Kissé feszült hangulatban, nem minden fennakadás nélkül vették birtokba kedden Kemény János örökösei a marosvécsi kastély épületét és udvarát. A kórházotthonnak a kitűzött időpontig ugyanis nem sikerült teljes egészében kiköltözni a létesítményből.
A marosvécsi kastély átadásának időpontját kedd délelőtt 11-re tűzték ki. Ekkor kellett volna az örökösök képviselőinek és a kastélyban eddig működő kórházotthon igazgatójának aláírnia az átadásról, átvételről szóló jegyzőkönyvet.
A kitűzött időpontban jelen voltak a felek, Pokorny László, a kórházotthon igazgatója, Vécsi Nagy Zoltán és Nagy Kemény Géza, a Kemény János unokák, valamint a család más tagjai. Bár nem volt kifejezetten ellenséges a hangulat, némi feszültség azonban jól kiérezhető volt.
Nem sikerült még mindent kiköltöztetni
Pokorny László, aki 23 éve az intézmény igazgatója, elmondta: a kastélyépületet még 2006-ban visszaszolgáltatták a Kemény-örökösöknek, most már csak a tényleges átadásnak kellene megtörténnie. Elkészültek a gondozottak számára előirányzott új pavilonok, amelyekről az igazgató úgy nyilatkozott, hogy jobb körülményeket biztosítanak az ápoltak gondozására, mint a kastélybeli szobák. „Az utóbbi két hét folyamán az utolsó százhúsz beteget költöztettük át az új épületekbe, s aki csak egy öttagú család költözködését is látta már, tudja, mivel jár ez...” – mondta el Pokorny. Azt is elmondta, hogy nem sikerült még mindent átköltöztetni, „a hatvan év alatt felhalmozott javakat teljesen kiüríteni még néhány hétbe beletelik”, s ugyancsak költöztetésre vár a kórházotthon levéltára. Ebből ami használható és szükséges átkerül az új épületbe, ami nem, arról jegyzőkönyvet kell készíteni, s utána megsemmisíteni, s ugyancsak jegyzőkönyvezni kell azt a részt is, ami nem használható már, de a jogszabályok szerint meg kell őrizni.
„Az én irodám is készen áll a költözésre, én bármelyik pillanatban veszem a kalapomat, és megyek át az új irodába, rajtam nem múlik az átadás. Ha aláírjuk a jegyzőkönyvet, az örökösök átvehetik a kulcsokat” – mondta az igazgató.
A vécsi várkastély
Marosvécs első írásos említése nyolc évszázadra tekint vissza. II. Endre magyar király 1228-ban elvette Kacsics Simontól annak birtokait, s Dénes tárnokmesternek adta Vécs várát. Tőlük örökölték a Losonczi Bánffyak ősei. 1467-ben Mátyás király a várat egyik Hunyad megyei rokonának, Ongor János udvari vitéznek adta. Tőle került a dúsgazdag Szobi Mihály tulajdonába. 1527-ben Szapolyai János az összes Szobi-birtokot Werbőczynek adományozta, aki állítólag itt írta meg a híres Tripartitumot. II. Rákóczi György 1648 nov. 28-án a vécsi várat öt faluval Kemény Jánosnak (a későbbi fejedelemnek) és utódainak adományozta. Ettől fogva Marosvécs háromszáz évig a Kemény család tulajdona, amíg nem államosították.
Ünnepi pillanatra számítottak az örökösök
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a Kemény-unokák egyike így nyilatkozott: „Mi ünnepi pillanatra számítottunk, ezért gyűltünk össze. Kaptunk egy levelet, hogy ma délelőtt 11 órakor átvesszük az épület kulcsait. A kastélyt még nem sikerült kiüríteni, ami számunkra gondot jelent. Mégis, megpróbálunk egy olyan jegyzőkönyvet összeállítani, amely mindkét félnek megfelel. Szeretnénk végre az udvart és az épületet is használni, eddig ugyanis nem tehettük, mert megtiltották nekünk azzal, hogy zavarjuk az ápoltakat.” Kifejezte reményét, hogy előbb-utóbb már csak megoldódik a birtokba vétel, hogy nagyapjuk, báró Kemény János irodalmár és mecénás szelleméhez méltó módon hasznosíthassák a kastélyt. Azt is közölte, hogy már vannak támogatóik egy kulturális központ kialakításához, s több olyan ígéret is van ilyen tekintetben, amelyekre mindenképpen számítani lehet.
Ezt követően a két örökös, valamint más családtagok a kastély földszinti részét, pincéit szemrevételezték. Utána rövid ideig konzultáltak jogi képviselőjükkel, majd újból elindultak, hogy az emeleti részeket is megnézzék.
A pezsgőzés végül nem maradt el
Délután kettőig már annyira közeledtek az álláspontok, hogy elkészült a jegyzőkönyv is az átvételről, amelyet a felek aláírtak, s az örökösök átvették a kulcsokat. A szerződés záradékában feltüntették, hogy az örökösök november 1-ig adnak haladékot a kórházotthonnak a teljes kiköltözésre, egyben vállalják, hogy a család egy tagja állandóan jelen lesz a kastélyban, s figyelemmel kíséri a költözködést.
Ezután pezsgőt bontottak, Vécsi Nagy Zoltán, mint rangidős örökös köszönő szavakat mondott, s biztosította a jelenlévőket, hogy a visszakapott kastélyt a köz szolgálatába állítják, híven nagyapjuk szelleméhez. Ezen a kis házi ünnepségen jelen volt a kórházotthon vezetőinek egy része, a jegyzőkönyvet elkészítő megyei önkormányzati tisztviselők is.
A kastély homlokzatára, a bejárat fölé kitűzték a Kemény család címerével díszített zászlót.
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

Szép remények Marosvécsen
Talán még sohasem voltak egyszerre ennyien a Kemény család vécsi kastélyában. Nagyon sokan várták a november 8-i kapunyitást, legalább félezer ember fordult meg szombaton az ódon falak között és a várat övez sétányokon, az őszi színekben pompázó kastélyparkban. Erdély számos településéről érkeztek érdeklődők, de jöttek messzebbről, az anyaországból és még távolabbról is. Jelen akartak lenni a nagy eseményen, amelyet a szónokok közül többen neveztek történelminek. Sajnos, elkoptatott a jelző, ez esetben a használata mégis jogos, hiszen akárha maga a történelem szólítaná meg az ide látogatót. A műemlék épület sok évszázad zaklatott eseményeinek méltóságteljes tanúja, régi krónikák, tudós munkák, írói remekművek sokat emlegetett helyszíne, a Kemények több mint háromszáz esztendőn át birtokolták, aztán az új hatalom kisemmizte őket, és a diktatúrát megdönt rendszerváltás után még negyed évszázadnak kellett eltelnie, hogy ténylegesen megvalósuljon a jóvátétel, a család visszakapja tulajdonát, amely a két világháború között a "várúr", Kemény János és szerettei jóvoltából az erdélyi magyarság felbecsülhetetlen értékű szellemi fellegvárává vált. Hogyne lenne történelmi a pillanat, amikor az örökösök, az unokák és dédunokák, akiknek évtizedeken át bejárásuk se lehetett a kastélyba, most olyan nyílt napot szervezhettek, amelyen a különböző nemzedékeket képviselő közönség is érzékelhette, valós lehetőség adódik az impozáns építmény felújítására, arra, hogy a közösséget is szolgálva nyerje vissza régi dicsségét.
Egyelőre csak esélyről beszélhetünk, hiszen láthattuk, nagy átalakuláson kell átmennie, hogy a mai elvárások szintjén tölthesse be a nemes hivatást, a kulturális műhely szerepet, amelyet az örökösök szánnak neki, de összefogással ez is lehetségesnek tűnik. Az eseményt méltató, a valós és jelképes kapunyitást köszönt elöljárók – a beszédek sorrendjében Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Tőkés László, az EMNT elnöke, Böjte Csaba ferences szerzetes, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke – is az összefogás, a közös építés, építkezés fontosságát hangsúlyozták. A párbeszéd házává kell tenni a várkastélyt, és ahogy egykor a "honfoglaló, nagy írónemzedék" bizonyos ellentétek dacára is szót tudott érteni a közös ügy érdekében, a mai magyarok se tévedhetnek a széthúzás útvesztőibe. A múlt, amelyet az épület történetét ismertet Vécsi Nagy Zoltán is felidézett, fontos számunkra, és a küzdelmes jelen is az, de talán még fontosabb az eljövend időszak, olyan jövőben kell gondolkodnunk, amely itthon tudja tartani a fiatalokat. Hogy a község számára mit jelent a korábbi rendeltetését visszanyer Kemény-kastély, azt Ördög Ferenc polgármester és Benkő Mihály református lelkész részletezte a Hunyadi László szobrászművész mintázta Kemény János-dombormű megkoszorúzása előtt. A Nagy Kemény Géza vezette ünnepség végén az örökösök nevében Kemény Zoltán mondott pohárköszöntőt.
Aztán a tömeg vette birtokba a hatalmas műemlék épületet. Órákon át hömpölygött az emberözön, pincétől a padlásig bejárták a szobák, folyosók, mellékhelyiségek, lépcsők labirintusát. Igyekeztek mindent felfedezni. Ebben jelzések, feliratok, eligazítások segítették, fotók tanúsították, hogy néztek ki korábban a termek, milyen volt a díszítés, a berendezés. Volt, akiket a bástyák, az erkélyek, a kilátók vonzottak a leginkább, hiszen a kastélyból gyönyörű tájakra látni. Lehangoló is lehetett volna a fűtetlen, sivár, üres belső terek látványa, ha nem ellensúlyozza az, hogy mindenki ünnepi lélekkel barangolt ezen a felejthetetlen napon a boltívekkel, váratlan benyílókkal, titokzatos csigalépcsőkkel, feljárókkal izgalmassá szabdalt 3000 négyzetméteren. És ha nem mindegyre ugyanoda tér vissza, abba a nagyobb helyiségbe, ahol színész előadók – Kilyén Ilka, B. Fülöp Erzsébet és Kozsik József – szólaltatták meg a hajdani helikoni találkozók halhatatlan egyéniségeit, és olyan közkedvelt zenészek, énekesek, mint Szabó Előd vagy Robert Brai gondoskodtak a színvonalas szórakoztatásról. Ifjabb tehetségek, szólisták és együttesek, marosvécsi gyerekcsoportok is felléptek. És a csendkedvelő szemlélődőkre is gondoltak a rendezők: a kastély egyik meghittebb helyiségében a Kemény János- emlékszobára bukkanunk. A Mecénás, az író kedves berendezései, könyvei és számos korabeli fotó, grafika, kisplasztika, plakett sejteti, milyen lehetett itt az élet az Erdélyi Helikon fénykorában. A szoba a nyílt nap után is látogatható. Persze a tél, pláne ha zord is, nagy kerékkötővé válhat. De tavaszra máris új, népes rendezvény van kilátásban, a vécsi iskolások szeretnék, ha áprilisban a kastélyban szervezhetnék meg hagyományos vetélkedőjüket. A család örömmel ad otthont a versenynek. És remélhetőleg előbb, mint utóbb, egyre több más jelents rendezvénynek is. Miért ne hinnénk, hogy a szombaton hangoztatott sok szép remény mihamarabb beteljesül?
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

A marosvécsi kastélyban
Szombaton megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a marosvécsi Kemény-kastély és a mögötte fekvő arborétum. A nyílt napot abból az alkalomból szervezték az örökösök, hogy hatvanöt év után ismét a család birtokába került az ingatlan. A Kemény család szándéka, hogy a várkastély, amely a magyar kulturális örökség része, a néhai Kemény János író szellemiségéhez híven, ismét az erdélyi és az összmagyarság céljait szolgálhassa – jelentette be Nagy Kemény Géza. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az örökösök egyike lapunknak azt mondta, céljuk az is, hogy megmutassák, milyen állapotban kapták vissza az épületet.
A kastély háromszáz évig volt a magyargyerőmonostori Kemény család tulajdonában. A várat a hozzá tartozó uradalommal együtt 1648-ban kapta meg Kemény János, az erdélyi hadak parancsnoka, a későbbi fejedelem. Utolsó jogos tulajdonosa, báró Kemény János, az író a művelődés szolgálatára kívánta fordítani vagyonát. 1926. július 1618-a között itt szervezte meg az erdélyi írók első Erdélyi Helikon-találkozóját. Ennek sikerén felbuzdulva 1944-ig minden nyáron megtartották az írók összejövetelét, a létszám évről évre gyarapodott. A Kemény család kényszerű kiköltöztetése után a kastélyt 1949-től a román állam használta, javítóintézet, majd neuropszichiátriai kórházotthon működött benne. A rendszerváltást követen a család visszaigényelte a ingatlant, az átadásra idén szeptember 30-án került sor. Közben a  szomszédos telken otthonokat építettek, az intézet oda költözött át. A szombati nyílt nap alkalmával Ördög Ferenc, Marosvécs polgármestere mondott megnyitóbeszédet, kifejtette, öröm a község számára, hogy a kastély visszakerült eredeti tulajdonosaihoz, ugyanakkor a munkahelyek sem szűntek meg. Benkő Mihály helybeli református lelkipásztor úgy jellemezte a helyet, ahol fejedelmek, tudósok, írók és költők leltek otthonra, a kastély Erdély egyik kulturális központja volt. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a helikoni közösségről beszélt. Böjte Csaba ferencrendi szerzetes az összefogásról, a párbeszéd jelentőségéről osztotta meg gondolatait. Beszédet mondott még Tőkés László, az EMNT, és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Vécsi Nagy Zoltán a kastély történetét ismertette. Nagy Kemény Géza a család üzenetét tolmácsolta: Kemény János író szellemiségét megőrizve a kastély ezentúl ismét az erdélyi és összmagyarság kulturális és társadalmi céljait igyekszik szolgálni. Végezetül báró Kemény Zoltán mondott pohárköszöntőt. A kastélyban korabeli fotókból és emléktárgyakból Kemény János-emlékkiállítás nyílt, és kiállították Hunyadi László szobrászművész helikoni írók arcképcsarnokát bemutató plakettjeit. A kastélykert évszázados sárguló fái között meg lehetett tekinteni Kemény János, felesége és két gyermeke sírját, mögötte Wass Albert síremlékét, előtte a Kós Károly által tervezett, Kuncz Aladár emlékére állított helikoni asztalt. A rendezvényen megkoszorúzták a kastély homlokzatán álló  Kemény János-emléktáblát, és kulturális műsort tartottak. A kastély termeit ellep közönség – 527 regisztrált, de valójában mintegy hétszáz érdeklődő – megtapasztalhatta, mennyire lelakta a román állami intézmény az épületet, s elcsodálkozhatott azon, milyen körülmények között ápolhatták itt a betegeket.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Grafikai Szemle – Lezajlott az előzsűrizés – Megvannak a továbbjutó munkák
Lezárult a Grafikai Szemle, III. Székelyföldi Grafikai Biennále pályázási fázisa, és megtörtént a beérkezett pályamunkák előzsűrizése. A szervezők ennek kapcsán tartottak csütörtökön sajtótájékoztatót az Erdélyi Művészeti Központban, Sepsiszentgyörgyön.
A sajtótájékoztatón Imreh Marton István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója, Siklódi Zsolt garfikusművész, a biennále kurátora és Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője beszélt az eddigi fejleményekről.
Siklódi Zsolt kurátor elmondta, hogy a szemlére összesen 336 művész nevezett be 783 alkotás reprodukciójával. Pályázatok a világ 32 országából érkeztek, a legtöbb Magyarországról és Romániából, de a nevezési palettán olyan távoli országok is képviseltették magukat, mint Egyiptom, Korea, Kína, Indonézia vagy Irán.Értékelése szerint ez a változatosság, illetve területi szórás a két évvel ezelőtti biennáléhoz képest mindenképp előrelépést jelent. Jelezte azt is, hogy a két meghirdetett pályázati kategóriát hasonló érdeklődés övezte: hagyományos grafika kategóriába 166-an, kísérleti grafika kategóriába 170-en neveztek be, de voltak olyan alkotók is, akik mindkét szekcióba küldtek be pályamunkát. Az előbbibe szám szerint 387, az utóbbiba 396 alkotás érkezett be. Elhangzott az is, hogy a beérkezett és a nevezési kritériumoknak megfelelő digitális reprodukciókat a zsűri az elmúlt hétvégén, 2014. november 26–27–28-án értékelte. Ennek során 228 továbbjutó pályamunkát választott ki, amelyek majd kiállításra kerülnek az Erdélyi Művészeti Központban és bekerülnek a biennále katalógusába. A kiállítás egyébként2015.január22-én, a Magyar Kultúra Napján nyílik majd meg, a biennále záróakkordjaként.
Vécsi Nagy Zoltán kiemelte, hogy a zsűri, amely nemzetközi szcénán elismert grafikusművészekből, egyetemi tanárokból állt, a pályázatban kiírt tartalmi és formai követelmények teljesítése mellett olyan szakmai szempontok szerint értékelt, mint például az alkotás minősége, eszmei mondanivalója, jellege. A zsűri álláspontját közvetítve elmondta: „Az összbenyomás az, hogy a minőség lényegesen javult az előző biennáléhoz képest. Ez azt jelenti, hogy jól működik a minőségi zsűri és a kiállításon viszontlátott munkák diktálnak az alkotóknak egy bizonyos színvonalat.” Hozzátette, ez szerinte azt jelzi, a biennále jó irányba halad.
A szervezők még felhívták a figyelmet arra, hogy a beválogatott pályamunkák eredetijének a beküldési határideje módosult. E szerint a 2014.december 17-ei dátumot nem a beérkezés, hanem a postabélyegző határidejeként kezelik. E munkák listája egyébként a biennále honlapjára, www.grafikaiszemle.ro is felkerült.
Ugyanitt érhetők el a rendezvénnyel kapcsolatos további információk.
Erdély.ma

Vezényelt történelem (Gazda József új könyve)
Gazda József kovásznai író, szociográfus legújabb, Vezényelt történelem című könyvét mutatták be szerda este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A kötetet értékelte és a szerzőt faggatta Czegő Zoltán író, publicista.
Czegő Zoltán bevezetőjében boncolgatta, műfajilag hova is sorolható a könyv. A regény feltételeinek eleget tesz, de mégsem az, inkább panaszesszé, történelmi tényáradat, lírai jeremiáda (Jeremiás siralmainak mintájára), a 20. század történelme balladában elmesélve... Végig borzongva olvasta a könyvet, tette hozzá Czegő, hiszen hatalmas, fájdalmas adatanyag, vallomásregény ez. Gazda József kifejtette: a téma számára nem új, egész életében foglalkoztatta a nemzet sorsa. Százszor és ezerszer feltette magának a kérdést, miért történt az, ami történt. A korra rálátást szerzett. 1970 óta, amikor az első magnót megvásárolta, a múlt század utolsó évtizedeinek tanúival kezdett beszélgetéseket rögzíteni. Sok emberrel mondatta el sorsát, legalább háromezer interjút készített, olyanokkal is, akik az első világháborúban harcoltak, a vörös forradalomban, a magyar forradalomban, a Székely Hadosztályban. Egy ozsdolai bácsi, aki 103 évesen mondta el történetét, azzal kezdte, 1901-ben finánc volt Fiuméban. Ezeket a vallomásokat Gazda József felhasználta írásaiban. Egy könyve is megjelent már a témában: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek. Mindig arra törekedett, hogy valami szépet is nyújtson a nem szép históriával, mert ennek a nemzetnek a történelme szörnyű  – tette hozzá. A könyvre ráírta, hogy sorsregény, de a műfajnak csak néhány eleme lelhető fel benne. A szereplőknek neve van, a színhely Sóhajföld, azon belül Sóhajd nevű falu, ahol lejátszódik a történet.
A történet adott, azon nem változtatott, hisz az utolsó évszázad történelmét dolgozta fel, azt, amit átéltünk. Meditatív könyvnek képzelte el. A szerző enyhe spekulativitással, de a valóság ütköztetésével meditál, és próbál választ adni a miértekre. Megítélése szerint a történetírók nem mondják ki a teljes igazságot. A hatalmi erő ráerőszakolja magát a népekre, tönkretéve azokat. Eredetileg A kereszt alatt címet szánta könyvének, de egy jó pillanatban megjelent előtte a zenekar, s a főhőst, az erőt, a pénz erejét elnevezte Karmesternek, s onnan adódott a Vezényelt történelem cím, s a kötetet egy hatalmas szimfónia tételeiként építette fel. A karmestert nem tudja megnevezni, csak addig, hogy a pénz hatalma, ereje, melynek ugyanúgy törvénye van, mint az életnek – mondotta a szerző.
A Vezényelt történelem szilveszter éjszakáján kezdődik és száz év múlva szilveszterkor ér véget. A körülírásokból kiviláglott, a világ nagyhatalmai szövetkeztek Magyarország ellen, hiszen még az első világháború előtt, 1910-ben megrajzolták Európa majdani térképét. S kiderült, ez a folyamat napjainkban is tart. A pénz uralma addig nem nyugszik, míg tönkre nem tesz. Mindezek után Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész hallgatóként feltette a kérdést: ilyen kisugárzás után marad-e valamilyen pozitív jövőkép? Gazda József bizakodóan szögezte le: van remény.
 
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román Viktor emlékkiállítás nyílt Marosvásárhelyen (GALÉRIA)
Művészeti tanulmányai első színhelyén, Marosvásárhelyen nyílt kiállítása Román Viktornak, a húsz éve elhunyt szobrászművésznek.
A Bernády Házban Nagy Miklós Kund, Ferenczy Ferenc és Bordy Géza ismertette a kiállítást, illetve az alkotót. A kiállított munkákat a művész testvérétől Román Elemértől kölcsönözték a szervezők.
Román Viktor Homoródszentmártonban született 1937-ben, és Párizsban hunyt el 1995-ben, ahol 1968-tól élt, dolgozott és vált a modern szobrászat nemzetközileg is egyre elismertebb képviselőjévé. Számos monumentális alkotása került Franciaország köztereire, 1994-ben Francia Művészeti Lovagrenddel tüntették ki. Szülőfalujában az általános iskola viseli a nevét, pár éve szabadtéri szoborparkot is létesítettek a művész bátyja, Román Elemér kezdeményezésére Bükkfalván.
A Marosvásárhelyen látható kiállítást bemutatták korábban Székelyudvarhelyen, ahol Vécsi Nagy Zoltán fogalmazta meg, hogy több helyen is láthatóvá kellene tenni a kisplasztikákból válogatott anyagot. Így Székelykeresztúron, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószárhegyen is megszervezték a vándortárlatot, amely Vásárhely után a tervek szerint Kolozsvárra megy, onnan pedig Magyarország különböző nagyvárosaiban is látható lesz, sőt tovább szeretnék vinni jelentős európai kulturális központokba is.
Ferenczy Ferenc, egykori székelyudvarhelyi polgármester arról beszélt, hogy hogyan találkozott a Román Viktor szobrászatával és született meg az ötlete, hogy vissza kellene hozni a köztudatba ezt a nagy művészt. Kezdetben konferenciákra, kerekasztalbeszélgetésekre gondoltak, aztán a kiállítás megvalósításán kezdtek el dolgozni, amit tavaly májusában meg is nyitották a székelyudvarhelyi múzeumba
Harminc évet élt itthon, harmincegy évesen érkezett Párizsba – idézte fel a szobrász életútját Bordy Géza egykori pályatárs, aki elmondta, Román Viktor sikeres művészként ment el, hiszen két évvel a főiskola elvégzése után már egyéni kiállítása volt, három évvel a diploma megszerzését követően pedig Bukarestben a Dallas-terem fogadta a munkáit. Alig 31 évesen román-francia nyelvű monográfia jelent meg róla. Párizsban 15 évébe került, amíg elismertséget szerzett magának.
A kiállításmegnyitó második felében levetítették Boros Zoltán és B. Nagy Veronika közel egyórás, Román Viktorról készült filmjét.
maszol.ro

Akik utat mutatnak (Az autonómia anatómiája)
Ami még nincs, de lesz, az már van – Ütő Gusztávnak ezt az üzenetet megfogalmazó, a székely szimbólumokat, a napot és a csillagot ábrázoló képzőművészeti alkotása járt körbe kézről kézre tegnap este a sepsiszentgyörgyi Míves Házban, mintegy kiegészítve az Autonómia anatómiája című küldeményművészeti kiállítás katalógusának bemutatóján elhangzottakat.
Sánta Imre bikfalvi református lelkész felelevenítette a Sepsiszentgyörgyön két évvel korábban a székelyek nagy menetelése előestéjén megnyílt, azóta több magyarországi és délvidéki helyszínen is bemutatott tárlat történetét. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész politika és képzőművészet viszonyát taglalta, hangsúlyozva: a beküldött munkák sajátos értelmezéseit tükrözik az autonómiának, kiviláglik, nem mindenki ugyanúgy gondolkodik az önrendelkezésről. Ütő Gusztáv elmondta: jóllehet örült volna, ha bukaresti, katalán vagy éppen skót alkotók is jelentkeznek alkotásaikkal, a 7 országból, 33 résztvevőtől beérkezett 77 mű szerzőjének zöme erdélyi vagy erdélyi kötődésű. Vannak művészek, akik elsősorban saját világuk kifejezésére törekednek, a befogadóra való tekintet nélkül, mások figyelve a nézőre egyfajta hidat próbálnak létrehozni mű és befogadó között, és van egy szűk réteg, akik nemcsak tükröt tartanak, de kiutat is mutatnak a bajokból: ők az autonomista művészek – fogalmazott.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kovásznán a Lakóca Alkotócsoport
A kovásznai Kádár László Képtárban tegnap megnyílt a Lakóca Alkotócsoport kiállítása. A megnyitón a megszokott módon telt ház volt, a tárlatot Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész méltatta. A hat kiállító több műfajban mutatta be alkotásait: Éltes Barna, Hosszú Zoltán, Madaras Péter szobrászként mutatkozott be a kovásznaiak előtt, Nicu Barb festményeit hozta el, Sipos Gaudi Tünde és Dobolyi Tamás grafikákat állított ki.
A Lakóca tarkaságában nagyszerű csoport, közösen állítanak ki, elvi elhatározás is összeköti őket, befogadnak új tagokat, együttműködnek művészettörténészekkel, néprajzosokkal is – mondta Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, aki „jó kis társaság jó kis kiállításaként” határozta meg az eseményt. Heterogén gyűjtemény, absztrakt festmények, akcionista grafikák, egy hasábból faragott, a pop-hippi kultúra jelképeit hordozó vagy éppen puritán szobrok – méltatta az alkotásokat. Külön kiemelte, a művészek – egy kivétellel – mind a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum végzősei, mi több, egy osztályban tanultak. A kiállítás anyaga mutatja, a szellemi befektetésnek beérett a gyümölcse, most a nagyérdemű kóstolgathatja a zamatos termést – mondta Vécsi Nagy Zoltán. A megnyitón zongorán közreműködött Bagoly Norbert és Bejan Norbert, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás-iskola diákjai, felkészítő tanáruk Diaconu Mónika.
A Lakóca Alkotócsoport tárlata március 15-ig látogatható.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi ide tartozunk!
Makovecz, a magyarságtudat építője
A Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) adott otthont annak a vándorkiállításnak, melynek jóvoltából betekintést nyerhetünk a szerves magyar építészet egyik úttörője és prominens képviselője, a Magyar Művészeti Akadémia alapítója, Makovecz Imre (1935–2011) sajátos grafikáinak és egyedi vázlatainak álomvilágába.
Amióta a hetvenes évek közepe táján szembesültem Makovecz gondolataival, számomra is fontossá vált építészete és abban megnyilvánuló gondolkodásmódja, illetve esztétikája – mondta az alkotásokat befogadó intézmény vezetője, Vécsi Nagy Zoltán, aki meleg hangú köszöntője után az építészhez fűződő személyes élményei egy részét is megosztotta a szép számban jelen lévő közönséggel. Szonda Szabolcs, az eseményt szervező Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója Makoveczről szólva többek között megjegyezte, hogy ő nem csak a magyar szerves építészet stílus és iskola teremtője volt, hanem olyan közéleti ember is, akinek életében, munkásságában és megnyilvánulásaiban a hit és a nemzettudat egyaránt fontos szerepet játszott.
A Magyar Művészetért Díjrendszer elnöke, dr. Gubcsi Lajos jóvoltából Háromszék fővárosába is eljutó kiállítást Bogos Ernő csíkszeredai építész, Makovecz egykori tanítványa, majd munkatársa, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja nyitotta meg. Véleménye szerint Makovecz Imre tevékenysége, gondolkodásmódja, szabadságértelmezése a magyar építészet és társadalmi események alakulásában egyaránt meghatározó szerepet játszott. Hiszen ő nem csak világszerte elismert építész volt, hanem irodalmi, művészeti munkája mellett politikai, közéleti szereplést is vállalt, ugyanakkor közösségalapítóként, emberi magatartásával példát mutatott kortársainak. A magyar kultúrát a legelemibb jelekre bontotta le, és Kodályhoz, valamint Bartókhoz hasonlóan, ezekből kezdett el újra építkezni.
Makovecz azon útkeresők egyik vezéregyénisége volt, akik az 1956-ban levert magyar szabadságharc bódulatából felébredve, a társadalmi és politikai síkok helyett a szakmai és kulturális élet területein kerestek új megoldásokat. Így 1985-ben a következőket írta: „A mi épületeink, házaink, egy antik atmoszférát mutatnak fel, néha misztikusan sejtelmesen. A nép hangjait lehet hallani a falakból, a mi kupoláink betakarnak minket, mint az egek. A népi motívumaink, a mi szétszakított etnikai közösségeink visszatérnek a háromdimenziós struktúrákban. A mi felmenőink, akiket kiüldöztek a lelkünkből, most újra visszatérnek, beszélni velünk, hogy segítsenek megvalósítani, felépíteni, azt, amiben hiszünk, hogy ehhez a helyhez tartozhassunk.”
Makovecz Imre építészeti stílusát megyénkben két jeles építmény is magán hordozza: a vargyasi református templom, valamint a szemerjai ravatalozó.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Minőség csak egyféle létezik (Művészeti lapok bemutatkozója - Szent György Napok)
Népszerűsítő vagy kritikai szerepük van elsősorban a művészeti lapoknak? – ezzel a kérdésfelvetéssel hívta találkozóra az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) magyar kiadványok szerkesztőit szerda este. Az Artmagazin távol maradt, de bemutatkozott az Új Művészet, a  MúzeumCafé és a KorkéP.
Az ÚjMűvészet – a rendszerváltás előtt megjelenő Művészet utódja – olyan átfogó képet  kíván adni a kortárs magyar művészetről, amelyet beágyaz a magyar művészet egészébe és az egyetemes történésekbe is. Hiszik, hogy nincs szükség különböző mércére a hazai és külföldi alkotások megítélésében, mert csak egyféle minőség van – fogalmazott P. Szabó Ernő főszerkesztő. Beszélt a magyar művészet egyik jelentős gondjáról, hogy ezt a minőséget nem tudja elég hatásosan megmutatni külföldön. Ez jellemző az erdélyi művészekre is, kivételként említette a kolozsvári Ecsetgyárban működő Bázis csoportot, amely nagyon erőteljesen jeleníti meg a hétköznapjainkra jellemző posztszocialista életérzést, és talán éppen ezért sikerült eredményesen betörnie a nyugati művészeti piacra is. Meglátása szerint a magyar művészek jelentős része a nyugati irányzatokat próbálja követni, s mivel soha nem tudják utolérni azokat, kevés az esélyük az európai érvényesülésre. P. Szabó Ernő részletesen ismertette az Új Művészet novemberi számát, mely több mint harminc oldalon foglalkozik Erdéllyel. Sepsiszentgyörgyhöz három írás is kapcsolódik: egy interjú Vécsi Nagy Zoltánnal, az EMŰK vezetőjével, a másik cikk a Magmáról, a harmadik pedig a 70-es évek itteni pezsgő művészeti életéről szól. Ugyanebben a lapszámban szó van a csíkszeredai Új Kriterion Galériáról, beszélgetés jelent meg a kolozsvári Ecsetgyár Bázis csoportjának három művészével, alapos áttekintést közölnek az erdélyi művésztelepekről és a temesvári Gallasz Nándor munkásságáról. Lóska Lajos, a lap szerkesztője a magyarországi művésztársadalom két táborra szakadásáról beszélt, arról, hogy próbálják a lövészárkokat betemetni, és az ÚjMűvészet miképp igyekszik középúton maradni, a teljes spektrumot bemutatni. Ugyanakkor figyelnek a legjelentősebb európai kiállításokra, és a világhálón naprakészen jelentkeznek a magyarországi tárlatok bemutatójával is.   A Szépművészeti Múzeum kiadványaként kéthavonta megjelenő Múzeumcafé a magyar muzeológia igényes kivitelezésű lapja – mondta el a főszerkesztő Martos Gábor. Igyekeznek elegánsak lenni a vizuális megjelenítésben és tartalomban egyaránt – hangsúlyozta. Havonta egyszer vagy kétszer élő kiadással, beszélgetésekkel is jelentkeznek, és könyvsorozatuk első két kiadványa is napvilágot látott már. Ők is készülnek erdélyi tematikus lapszámmal, mely júniusban jelenik meg – derült ki. A székelyföldi KorkéP kitalálója, felelős szerkesztője, Siklódi Zsolt képzőművész a kezdetekről szólt. Két évvel ezelőttig a szárhegyi művésztábort vezette, akkor szembesült azzal, hogy a kortárs erdélyi művészeti törekvéseknek nincs hírverése sem itthon, sem Budapesten. Művésztelepi hírnökként kezdte el szerkeszteni saját cége pénzén, annak csapatával, és mivel ugyanezzel a problémával több intézmény is szembesült, igyekeztek bevonni őket is a Korkép munkájába, így kapcsolódott be például a szentgyörgyi Magma, majd a EMŰK is. 
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sors és jelkép
Fejezetek az erdélyi magyar képzőművészet történetéből 1920–1990
A magyarországi kulturális élet nagy összművészeti eseménye, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kiemelkedő rendezvényeként április 24-én a Magyar Nemzeti Galériában megnyílik az erdélyi magyar képzőművészetnek szentelt Sors és jelkép elnevezésű kiállítás. A tárlat páratlan a maga nemében. Erdély művészete ekkora figyelemnek még sosem örvendhetett, minden eddiginél nagyobb merítésű, átfogóbb, sajátos szempontú válogatást visznek közönség elé. A kiállítás több mint félszáz magyarországi, romániai, németországi köz- és magángyűjtemény kollekcióiból kölcsönzött munkákat. Minderről a tárlat kurátorával, Szücs György művészettörténésszel, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettesével beszélgettünk.
– Célegyenesben a kiállítás szervezése, előkészítése. Időben eléggé nagy és bonyolult korszakot fog át, több szempontból sem lehetett könnyű összehozni ezt a gazdag anyagot.
– Nem, de éppen mert ilyen nagy korszakot áttekintő kiállítás még nem volt, fel kellett vállalnunk a kihívást. Az I. világháború és az 1989-1990-es fordulat közötti időszakot legalább két markáns korszakra lehet tagolni: az egyik a két világháború közötti periódus, amelynek az elején egy más állam kereteibe került magyar közösségnek kellett számot vetnie azzal, hogyan tovább. A második nagy korszak talán kevésbé 945-höz kötődik, inkább a 40-es évek végéhez, a szocialista korszak eljöveteléhez. Számolnunk kell azzal is, hogy az észak-erdélyi karéj pár évig Magyarországhoz tartozott, tehát volt egy rövid reintegráció, amikor ismét új gondolkodási mód alakulhatott ki. Kicsit tágnak tűnik ez a történelmi és művészeti szempontból is összetett, ellentmondásokban bővelkedő intervallum, más elképzeléseket is átgondoltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt a nagyon széles merítést csináljuk meg, hiszen a későbbiekben kisebb-nagyobb kiállítások fogják majd ezt kiegészíteni. Számos galériával vagyunk kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy az április 24-én nyíló kiállítás nyitva tartása alatt szatellitkiállításokat rendeznek, a weblapon egymásra tudunk hivatkozni, és a hálózat egy kicsit gazdagítja ezt az egyébként is nagy kiállítást.
– Egy ilyen aránylag nagy korszakot egyszerűbb úgy átfogni, hogy elsősorban a művészi csoportosulásokra összpontosítanak a rendezők? Milyen fő elv érvényesült a tárlat koncepciójának a kidolgozásában?
– Gondoltunk arra, hogy centrumok hálózatával próbáljuk ezt az időszakot leírni. Beszélhetünk Nagybánya megújulásáról egyfelől, aztán arról, hogy Nagyváradtól Kolozsvár veszi át a stafétát a 20-as években a Korunk folyóirat és más hasonló dolgok miatt, miközben Nagyváradon is folytatódik egy nagyon komoly művészeti élet. Marosvásárhely az ’50-es évek után válik meghatározóvá, nem utolsósorban a művészeti líceumból kiáramló, illetve odatelepedő művészek, Nagy Pál, Balázs Imre, Zsigmond Attila és számos jeles társuk révén. Kolozsváron grafikai iskoláról szoktunk beszélni Banner Zoltán nyomán, és valóban, a ’60–70-es években az ottani képzőművészeti főiskola hatásaként is robbanásszerűen tör fel Cseh Gusztáv, Árkossy István és a többiek csapata. Így is össze lehetett volna rakni az anyagot, de mégis azt gondoltuk, hogy az erdélyi magyar művészet fogalmát úgy szerencsésebb letapogatni, ha olyan tematikus egységeket állítunk össze, amelyeken belül a kérdésfelvetés a tematikus tartalmakra vonatkozik. Ilyen például a tájfestészet és a tájban munkálkodó ember. Ez kissé sztereotip módon társul az erdélyi művészethez. Próbáljuk végigkövetni a Nagybányáról kiinduló, illetve az azzal párhuzamos szálakat, mint amilyen Nagy István művészete, és folytatjuk Szolnay Sándorral, a marosvásárhelyiekkel, egészen a ’80-as évekig. Igyekszünk felmutatni, hogy a táj mint gondolat, mint kifejezési lehetőség, mint hordozó hogyan változik az évtizedek során. Akárcsak egy életművön belül is milyen változások lehetnek. Pittner Olivér például a 30-as évek legelején, amikor Dél-Amerikából hazaköltöznek, konstruktív, kristályszerű alakzatokat fest, viszont Marosvásárhelyen már organikus, furcsa, szürreális hatású gyökereket. Tehát egy-egy mikrokörnyezetet is érdemes megvilágítani. A marosvásárhelyi vizsgálódások irányai ekképpen felsokasodnak. Az absztrakt irányába elnyúló sajátos mikrokörnyezetet ismerünk például Albert Lászlónál, Nagy Pálnál, szóval ilyen értelemben ott más a közeg. Ezeket végiggondolva, egyazon kiállítási térben látható az a mozgás, ami a tájfestészetet mint problematikát hordozza. Hasonló módon nézzük meg a húszas évek avantgárdját, a húszas-harmincas évek klasszicista törekvéseit, Szolnay Sándort, Jándi Dávidot Nagybányán, Fekete József szobrászt, akivel kicsit az art deco irányába megyünk el. Lesz szociális piktúra, ahol a társadalomkritika is megjelenik, mondjuk Leon Alexnél, szóba jöhet Gy. Szabó Béla Liber Miserorum metszetkönyve, tehát az ábrázolásból korábban kiszorult harmadik világ, vagy a "negyedik rend" művészete, ahogy Dési Huber István fogalmazott, de ugyanakkor belép az utópia is, hiszen Mattis Teutsch János, akit avantgárdistaként ismerünk már a 10-es években, és egyrészt Bukaresthez, másrészt Németországhoz, harmadrészt a Kassák körhöz is kapcsolódott, ekkor már nagy konstruktív freskótervekkel, utópikus megnyilvánulásokkal jelentkezik.
– Többnyire lezárt életművek kerültek szóba. Ma élő alkotók művei lesznek-e a kiállításon?
– Természetesen. Az volt az elv, amit különben nem túlzottan szigorúan tartottunk be, hogy lehetőség szerint legyen néhány olyan 90 utáni mű, akár áttelepedett, akár otthon maradt alkotóktól, amely éppen a kilencvenes váltásra reflektál. Az áttelepedett művészeknél is az otthon készült alkotásokra koncentráltunk, hogy abban a kultúrkörben, az ottani kiállítási szisztémában, szellemi közegben született alkotások beszélgessenek egymással. És ahogy közeledünk a kilencvenes év határáig, sokan képviselik a '84 körülre nagyjából eljött MAMŰ Társaságot. Krizbai Alex, Nagy Árpád Pika, Elekes Károly és társaik több Vásárhelyt készült munkája lesz látható a kiállításon. Sajnálatos módon a '91-ben meghalt Baász Imrének azok a dokumentumai már nem kerülnek be, amelyek a Szent Anna-tavi performance fesztivál indításánál vagy a 90-91 körüli szervezéseiben születtek. Viszont a Kalevala időszakában készültek és a későbbi megújító grafikák, a rácsos, hálós szimbolizmus művei szerepelnek.
– Az előkészítő munka egy egész nagy csapatot vett igénybe?
– A koncepció kidolgozásában erős kontrollokkal próbáltuk megvalósítani az elképzelésünket. Ebben az Erdélyben működő, az ottani művészetet nagyon jól értő művészettörténészeket is megkérdeztem, különböző generációkat. Például Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt vagy Székely Sebestyént. Mindenik egy kicsit másképpen látja a művészettörténetet. Itt kolléganőm, Boros Judit volt az, akivel megbeszéltem és teszteltük a tárlat kidolgozását. A végső döntés az enyém maradt, de mindenképpen szerettem volna, hogy azok a vélemények legalább elhangozzanak, amelyekkel Budapestről nézve esetleg nem számolok. Nem mondom, hogy ez egy konszenzusos kiállítás. Szerintem vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában, akár belső arányok, megközelítés tekintetében. De talán ez is lenne a feladata, hiszen az előbb említett új kiállításokat serkentheti, és új szempontrendszereket is érvényesíthet.
– A nagyközönséget elsősorban a kiállítás érdekli, de természetesen mint minden ilyen jelentős rendezvénynél, lesz kísérőanyag is. Egy nagy, átfogó katalógus is készül. Az sem kis munka.
– Dokumentáljuk a kiállítást. De valójában a katalógus lesz maradandó. Nem a tárlat leképezése egy az egyben. Bár a kiállítás szerkezetét a műtárgylista előtt föl fogjuk tüntetni, hogy kiderüljön, milyen struktúrában mutattuk be az alfabetikus sorrendben közreadott anyagot, ez inkább egy problémafelvető, tanulmányi katalógus. Azt kértem a szerzőktől, hogy egy-egy problémát, korszakot modellszerűen villantsanak fel, és a jelenségeket próbálják reflektíven nézni. Az idősebb nemzedékből például Gazda József és Banner Zoltán személyes emlékeket is be tudott keverni a szövegébe, ami már forrásértékű. Olyanokat például, hogy egy-egy kovásznai tárlat vagy egy-egy marosvásárhelyi lapszám milyen kompromisszumok árán jöhetett létre. A katalógusba így személyes fotók is be tudnak kerülni. Ettől talán életszerűbbé válik, közelebb hozza a mai nézőhöz ezt a több szakaszra oszló korszakot.
– Végül egy személyesebb jellegű kérdés. Hetek óta ezzel kelsz, ezzel fekszel, annak idején a Nemzeti Galériában rendezett nagybányai kiállítás hozott számodra sok szakmai elismerést. Ettől is ilyesmit remélsz? Bár azt is említetted, vitát is szülhet a rendezvény.
– Nagybánya egy más kérdés volt. Csorba Géza akkori főigazgató-helyettessel társrendezőként csináltuk azt a kiállítást, de mivel a kutatásokat én tovább folytattam, és számtalan kiállítás, kiadvány, megnyitószöveg, cikk született ebben a témában, az valahogy rajtam ragadt, és indulásként nagyot lendített rajtam. Ez a kiállítás talán szerencsés időben egy olyan összegzés lehet, ahol én már semmiféle szakmai vagy más elismerésre nem számítok. Ettől én nem változom, viszont az biztos, hogy maga a Nagybánya-kutatás mindig egy erdélyi kutatással is együtt járt. Most lehetőség nyílik arra, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerbe helyezzem a nagybányai megújulási szakaszokat, illetve folyamatokat, és olyan rendszerbe tudom fogni a párhuzamos, egyéni élményeimet, művészekkel való barátságot, kiállítások megnyitását, műteremláto-gatásokat, ami által az erdélyi kultúra, illetve művészettörténet folyamatos átélése, kutatása a magam számára is történeti összefüggésbe kerülhet. Leírva, végiggondolva én magam is tágabb és mélyebb rálátást kapok erre a nagyon hosszú XX. századi korszakra.
– Túl az érzelmeken, vannak olyan vélemények, hogy az erdélyi művészetet némiképp a provinciával azonosítják. A kiállítás, illetve a kiadvány ezt mennyiben tükrözi vagy cáfolja?
– Nyilván a nézőpont budapesti. Mint mondtam, a kiállításba és a katalógusba bevontam az erdélyi művészettörténészeket is, de a munkatársainkkal próbáltunk egy olyan kiállítást összerakni, amivel azt szeretném bizonyítani, hogy minden évtizedben, minden korszakban, minden generációban volt néhány olyan művész, aki minimum a magyarországi kiemelkedő művészekkel párhuzamosan azonos minőséget hozott létre, és alkalmanként akár európai nívón is tudott szerepelni. Ilyenformán a megszokott átlagművészetet nem akartam bemutatni. Nem akartam, mert félrevezető lenne kiállítani az ’50-es évekbeli, szocreálnak nevezett propagandaművészetet, vagy a későbbiekben modernizmussal egy kicsit felfejlesztett, szintén szocialista realista nézőpontot, hanem azt próbáltuk elérni, hogy a budapesti vagy a külföldi látogató meghökkenve úgy érezze, itt most egy nagyon összeállt, nagyon magas és erős művészet alakult ki. Természetesen számos olyan műtárgy lesz, amely az építéssel, a szociális munkával kapcsolatos, vagy egy-egy tartományi tárlaton üdvözölt tematikájú mű, de mai szemmel sem bántó kompromisszum. Nagy Albertnél például, aki az erdélyi művészetben sokakra hatott, az építés soha nem kimondott szocreál, nála a munkásábrázolásnak mindig részben ironikus, részben drámai megjelenése van, ahogy Derkovits Gyulánál is elmondható ez. Vagy van például Ferenczi Noéminek egy Rőzsehordója, amit ugyancsak kiraktunk, hiszen ő a ’20-as években dolgozott, élt Erdélyben. Ziffer Sándorral állított ki. Ferenczi Noémi munkaábrázolása se az a fajta propaganda vagy kultuszművészet, amit nem szeretünk. Summázva azt gondolom, hogy reményeink szerint ez mind a budapesti, mind a nemzetközi tájékozatlanabb közönséget meghökkentő, érdekes, minden szekcióban valamiféle élményt, izgalmat nyújtó tárlat lesz. Nem névsorolvasás, és nem egy olyan mechanikus tárlat, hogy összeírjuk a 300 legjelentősebbnek tartott művészt és évtizedenként mindenkitől kirakunk egy művet. Bizonyára egy olyan kiállítást is meg lehetne nézni, de úgy éreztük, hogy ez akkor semmiről nem szólna. Így viszont, hogy egy szerkezetet, egy olvasatot, fejezeteket adunk ennek a ’70 évnek, talán a nézők fejezetenként egy-egy dologra, problematikára jobban koncentrálni tudnak, és a későbbiekben talán más erdélyi művészeket is látva, igazítani, illeszteni tudják ennek a képzeletbeli utazásnak az egyes állomásaihoz.
– A budapesti idegenforgalmi csúcs idején is nyitva lesz a kiállítás?
– Április 24-től augusztus végéig tart nyitva, pont a nagy turistaszezonban. Talán Erdélyből is sokan, esetleg éppen csoportosan is megtekinthetik. Már az elején felmerült az is, hogy milyen jó lenne ezt a kiállítást vagy valamelyik változatát Erdélyben is valamilyen módon bemutatni, de helyproblémákba ütköztünk, mert ez több mint 400 művet tartalmazó kiállítás, még akkor is, ha Cseh Gusztáv Hatvan főember című alkotása hatvan kisgrafikát jelent, vagy Nagy Imrének néhány portrésorozata akár egy húszas tétel lenne. Ekkora kiállítási tér Erdélyben sajnos nincs. Viszont a redukció is véges, hiszen ha az anyagot felére, harmadára csökkentjük, akkor már nem erről a kiállításról beszélünk. Egyébként az erdélyi anyagot sem látta senki így egybegyűjtve, az önmagában is érdekes lehetne még Erdélyben is. De legalább ennyire izgalmas lehetne a Magyarországról összegyűjtött, vagy csak a Nemzeti Galériában megtalálható jó művek gyűjteménye is. Mindezekre mi nyitottak vagyunk. Lelkesedésben nincs hiány, eddig bármelyik városban voltunk Erdélyben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, mindenhol azt mondták a szervezésbe bekapcsolódók, hogy mennyire jó lenne ezt itt is bemutatni!
– Ezt magunk is megerősíthetjük. Legyen nagy siker a kiállítás!
– Mi is ugyanezt szeretnők.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató: Akcióművészet Székelyföldön
Április 13-án, hétfőn 18 órától a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (Olt utca, 2. szám) bemutatják Ütő Gusztáv Akcióművészet Székelyföldön című könyvét. A kötetet Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője méltatja. 
A Sepsiszentgyörgy Kiadó legújabb kötete a hazai akcióművészet hézagos művészettörténeti feldolgozottsága miatt is jelentős, a szerző felvállaltan a hiányosságok pótolása és adalékok kibővítése mellett e művészeti ág jobb ismertségéhez szeretne hozzájárulni. Ütő Gusztáv az elmúlt évtizedekben személyesen is követte a cselekményművészet erdélyi vonatkozásait, alkotóként és szervezőként is fontos részletekkel gazdagította az akcióművészet erdélyi és székelyföldi történetét. Ütő Gusztáv Munkácsy-díjas sepsiszentgyörgyi képzőművész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, a képzőművészet tanszék rajz, színtan és térábrázoló rendszerek tanára, tudományos titkára. Doktori disszertációját Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön címmel a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen írta. Erdélyben jelentős akcióművészeti események szervezője és szerzője, több mint félezer cselekményművével nemzetközi szaktekintélynek számít. 
maszo.ro

Ütő Gusztáv az utóvéd akcióművészetről
„A művészek doktorálnak, aminek én nem mindig örülök – indította Ütő Gusztáv Akcióművészet Székelyföldön című kötetének bemutatóját Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője – mert nem mindenki művész, aki elméleti szinten meg tudja védeni magát, de örülök, amikor azok a művészek, akik fogalmilag is alá tudják támasztani művészetüket, jelentős elméleti munkákat hoznak létre.”
A hétfő délután nagyszámú közönség előtt tartott sepsiszentgyörgyi könyvbemutatón fontos gondolatok hangzottak el az avantgárd művészetről, ezen belül az inkább utóvéd jellegű erdélyi és székelyföldi akcióművészetről és természetesen a kötet születéséről, mely Ütő Gusztáv doktori disszertációjának bővített változata, és a Sepsiszentgyörgy Könyvkiadó gondozásában jelent meg.   A szerző elmesélte, hogy a hetvenes évek végén Kolozsváron néhány diáktársával együtt úgy érezte, nem kielégítő számára az a helyzet, hogy festményeket készít, azokat kiállítja, mellyel mintegy meg is szűnt a művész szerepe. Elkezdtek tehát érdeklődni a festészettől, szobrászattól, grafikától eltérő, akkoriban tiltott műfajok iránt. Az installáció, a happening, a performansz, de akár az alternatív zene és a kísérleti színház is vonzó lehetőségnek tűnt számukra az önkifejezésre. A tiltás miatt, de talán azért is, mert a politikai rendszer burkolt leleplezése, kigúnyolása is célja volt ezeknek a művészeknek, nagyrészt titokban – erdőben, tömbházak tetején, magánlakásokban – szerveztek ilyen jellegű akciókat, megmozdulásaikról többnyire fénykép sem készült, csupán az oral history tartja számon ezeket. A szerző első olyan performance-e, amiről dokumentáció maradt fenn, 1980 februárjában volt a Sepsikőröspatak és Kálnok közötti Kápolna-dombon, műemlékvédelmi jellegű akcióként. A tiltott gyümölcs persze mindig édesebb, mint amit a kánon megkövetelt, de az akcióművészettel vagy cselekményművészettel – ahogy a szerző maga nevezi könyvében ezt a jelenséget – nem a festészet ellenében kezdett foglalkozni, hanem a festészet mellett. Mindig a téma jellege döntötte el, hogy melyik műfaj leginkább alkalmas ennek bemutatására. Az újítás és hagyományőrzés furcsa erdélyi összekapcsolódásáról is szó esett, Ütő saját bevallása szerint mindig arra törekedett, hogy ne utánozza a nyugati művészeket, hanem a helyi földrajzi, történelmi, kultúrtörténeti, zenei, és mozgáskultúrai hagyományokból próbáljon avantgárd értékeket létrehozni. „Érdekessége még a könyvnek – mondta Vécsi –, hogy személyes élményeken alapul, amitől az olvasót is személyesen érinti meg.” Beszélgettek még a Marosvásárhelyi Műhelyről, az AnnART fesztiválokról, melyek Ütő szerint úgy voltak újszerűek, előőrsök, hogy inkább utóvéd, védekező jellegű kezdeményezésekként indultak, ez általában jellemző az erdélyi kultúrára. A szerző hangsúlyozta, nem elmarasztalásnak szánta könyvét a témával foglalkozó korábbi foghíjas művészettörténeti kiadványokkal szemben, hanem hiánypótlásnak. A közönség részéről (Tamás Dénes, Vargha Mihály, Kispál Attila, Nagy-Kopeczky Kálmán és Berze Imre) érkezett kérdések, problémafelvetések, hozzászólások egyre kötetlenebbé tették a beszélgetést, melynek végén a Sepsiszentgyörgy Könyvkiadó nevében Barta Mónika megköszönte a jelenlétet, és kezdődhetett a szokásos dedikáció.
 Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy csipetnyi Petrovits István életművéből
Szobrok, kisplasztikák, női alakokat ábrázoló akvarellek, domborművek egy alkotói életművet sűrítő kamarakiállításon – tömören így foglalható össze Petrovits István tegnap megnyílt sepsiszentgyörgyi tárlata. A szobrászművész több korszakából származnak a Köntés Pincegalériában kiállított munkák, a monumentális szabadtéri szobrok a róluk készült fényképeken vannak jelen.
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész ismertette a májusban hetvenedik születésnapját töltő Petrovits István életútját, kiemelve, hogy a kőben, fában, bronzban alkotó szobrászt a kísérletezés jellemzi, de elkötelezettsége a magyar kultúrtörténet nagy alakjai iránt állandó, erről tanúskodik a róluk készített domborműsorozat és a szabadtéri szobrok sokasága itthon és a nagyvilágban.   Lapunknak Petrovits István azt mondta, a jelenlegi kiállítással arra törekedett, hogy egy csipetnyit bemutasson mindabból, ami leginkább jellemző munkásságára, tükrözze mindazt, amivel az elmúlt ötven esztendőben foglalkozott. Kérésünkre, hogy nevezzen meg két alkotást, ami szerinte a leginkább üzenethordozó, a meg nem született gyermekek emlékművét említette, amely a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház udvarán áll, valamint a Kós Károlyról készített domborművet, mert számára Kós Károly kiindulópont mindabban, ami erdélyi. Vajdahunyadon is megismerkedhet a közönség Petrovits István munkáival, április 8-án a barcasági származású, Vajdahunyadon élő Fazakas Tibor grafikussal nyílt közös tárlata.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi magyar képzőművészeti kiállítás Budapesten
Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 címmel, eddig nem látott gazdagságban, 150 alkotó 430 festményén, szobrán, grafikáján, fotóján keresztül mutatja be hét évtized művészetét a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) tegnap megnyílt kiállítása.
Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek? – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján az emberi erőforrások minisztere. Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, „amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon”. Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára „egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése”. Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora a kiállítás kezdő és záró dátumát megindokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet szervesen illeszkedett a magyarországi művészeti életbe, a határok 1990-es megnyitása után pedig ismét feloldódott az addigi bezártság, így nem lett volna indokolt a kortárs erdélyi művészeti folyamatokat etnikai alapon vizsgálni. A földrajzi határokról szólva elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad. Szücs György beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódot, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is. Az augusztus 23-ig látható kiállítás zárószekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresést vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent György napi programok az Erdélyi Művészeti Központban
Filmvetítéssel, közönségtalálkozóval és kiállítás-megnyitóval várja vendégeit az Erdélyi Művészeti Központ a Szent György Napok ideje alatt. A sepsiszentgyörgyi Olt utca sarkán, a régi posta újravarázsolt épületében működő, egyre népszerűbb intézmény sajátos programkínálattal kapcsolódik be a városünnep forgatagába. Kedden, április 28-án, 19 órától Szilágyi Varga Zoltán rajzfilm-rendező társaságában lesz megtekinthető a szerző hat filmjéből álló válogatás. Szilágyi Varga Zoltán az erdélyi Kékesen született, a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán végzett. 1984 és 1986 között elvégezte a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház- és Filmművészeti Főiskola rajzfilmrendezői szakát.
Már első szerzői filmje is, a Gordiuszi csomó, számos díjat nyert (Zágráb, Bilbao, Chicago, Esphino). 1987-től Magyarországon él, ahol a kecskeméti rajzfilmstúdió rendezőjeként dolgozik. A hagyományos műfajok közötti határterületen, a rajz, a fotó, a film és a videó műfaji sajátosságait felhasználva virtuóz rajztechnikával dolgozik. Filmjeiben képgrafikusi elemeket, grafikáiban filmszerű hatásokat alkalmaz. Jellegzetesek műszaki hiba imitációi, a készülék vagy közvetítő lánc zavarokat - mint a sajátos formanyelv velejáróit - a kifejező erő fokozására használja. A kedd este látható rövidfilm-válogatás többek közt azt is illusztrálja, hogy hogyan hatott az országváltás az alkotásra.
Szerdán, április 29-én, 19 órától Népszerűsítés vagy kritika? címmel kerül sor magyarországi és hazai képzőművészeti és múzeumi folyóiratok találkozójára. Martos Gábor (MúzeumCafé), Siklodi Zsolt (KorkéP), valamint P. Szabó Ernő és az Új Művészet folyóirat további öt munkatársa a lapbemutatókat követően, Vécsi Nagy Zoltán és a közönség kérdéseire válaszolnak.
Vasárnap, május 3-án, 17 órától Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő képzőművész-házaspár tárlatát nyitja meg Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A tárlat-látogató közönséget Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, a kiállító művészeket Tamás Sándor megyei tanácselnök köszönti. Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő szoros kötelékben élte, éli termékeny életét Kézdivásárhelyen, a céhes városban, létjogosultságot szerezve a művész szakmának. Művészi munkájukat eredményes pedagógusi tevékenység egészítette ki. A Vécsi Nagy Zoltán által rendezett kiállítás 2015. május 31-ig látogatható hétköznapokon, hétfő kivételével, 10 és 17 óra, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között.
maszol.ro

Beköltözés a Pantheonba
Hetvenöt éves adósságot törlesztett a Magyar Nemzeti Galéria a Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című, hét évtized erdélyi művészetét eddig soha nem látott gazdagságban megjelenítő kiállítás megrendezésével. A tárlat augusztus 23-ig látogatható.
Százötven erdélyi alkotó 430 festménye, szobra, grafikája, fotója fogadja a látogatót a Magyar Nemzeti Galériában (MNG). Hasonlónak – persze sokkal kisebb léptékben – legutóbb 1940-ben adott otthont a budapesti Szépművészeti Múzeum az Erdélyi művészek, erdélyi tájak című grafikai kiállításnak. Azóta csak az évek teltek és az adósság halmozódott, s a terv – ahogy Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője fogalmazott a megnyitón – már-már az örök ábrándok birodalmába költözött.
Erdély azonban végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé – jelentette ki ugyanabból az alkalomból Baán László, az MNG főigazgatója, aki szerint az intézmény történetében még nem volt hasonlóan átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora, a kiállítás kezdő és záró dátumát indokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet a magyarországi művészeti élet szerves része volt, s bár a határok 1990-es megnyitása után feloldódott a bezártság, a kortárs erdélyi művészeti folyamatok etnikai alapon való vizsgálatának rossz gyakorlata nem szűnt meg egyik pillanatról a másikra.
A kiállítás új szempontok szerint mutatja be az 1920 és 1990 közötti évek erdélyi magyar képzőművészetét. A megszokott Erdély-sztereotípiák helyett kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen erdélyi művészetet igyekszik megismertetni a látogatókkal. A tárlat fokozottan támaszkodik az erdélyi köz- és magángyűjtemények anyagára, Erdélyt pedig tágabb földrajzi keretek között értelmezi, nem mond le olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad.
A kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek képviselik a tárlat anyagában, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, ezt kívánják érzékeltetni Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól nyomon követhető a szociális ihletettségű festészet, de jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei kínálnak egyfajta arcképcsarnokot az erdélyi magyar képzőművészekről. A zárószekció az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
Méliusz utazása
Méliusz József Sors és jelkép című, a kiállítás címét is kölcsönző művében megjelenített utazás – mint a világirodalom sok más nagy jelentőségű útja – a szerző érzés- és gondolatvilágában tett hatalmas felfedező vállalkozás. Inkább vallomás, mint útikönyv, nem pontos beszámoló, hanem költői átlényegítés, nem száraz adatszerűség, hanem a valóság tudatos rendszerbe foglalása, vagyis a szó szoros értelmében vett műalkotás... – írta Szemlér Ferenc az első kiadás megjelenésekor. A regény Méliusz 1943 tavaszán Dél-Erdélyben tett félig illegális körutazásának élményéből fakadt, 1946-ban jelent meg először, 1949-ben bevonták példányait. Új kiadása másfél évtizedig váratott magára.
„Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek?” – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján Balog Zoltán. Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, mégis úgy, mint ami a „mi részünk”. Vécsi Nagy Zoltán, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot.
Megható volt látni, amint élő erdélyi klasszikusok, illetve rokonaik és leszármazottaik keresték nagy lelkesedéssel az ismerős műveket, csodálkoztak rá, illetve értetlenkedtek, hogy egyik-másik művésztől miért választottak többet vagy éppen méltatlanul kevés művet a kiállítás szervezői. Az örök szubjektív dimenzión túl azonban abban mindenki egyetérthet: immár nem tűnik lehetetlennek, hogy az erdélyi magyar képzőművészek elfoglalják a maguk természetes helyét a nemzet pantheonjában.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sors és jelkép
A sokoldalú író, költő Méliusz József könyvének címét kölcsönözte az a nagyszabású kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Galériában augusztus 23-ig mutatja be az erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 közötti hét évtizedét. Nagyon sokan vettek részt a tárlat április 24-i megnyitóján, teljesen megtelt a galéria pompás emeleti előcsarnoka, még a lépcsőkön is ültek, álltak érdeklődők. Erdélyi művészek és műkritikusok, innen Magyarországra és távolabbi államokba elszármazott alkotók, műgyűjtők, művészetbarátok, anyaországi képző- és iparművészek, írók, újságírók, hivatalosságok egyaránt jelen kívántak lenni a rendhagyó eseményen. Emlékezetes, élményteljes találkozó és kivételes művészeti megnyilvánulás volt ez mindannyiuk számára.
"Az ember egyszer tűz/ másszor kő/ néha semmi/ néha visszhang/ egyszer kés és végül holt/ de néha: minden" – idézte nagy ívű megnyitóbeszéde végén Méliusz Hopplá- elégiáját Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. E fél évszázaddal ezelőtt született néhány sor mintha éppen a mostani kiállítás lényegét, szokatlanságában is egyedi jellegét ragadná meg. A tárlatról különben sok mindent megtudhattak olvasóink annak kurátorától, Szücs Györgytől, az MNG tudományos főigazgató-helyettesétől abból az április 4-i újságoldalnyi interjúból, amelyet előzetesen készítettünk vele. Ő is egy könyvre hivatkozott, amikor a nyitóünnepségen a kiállítás koncepciójáról beszélt. "Kilenc kéve hány kalangya?" – emlékeztetett a pár évtizede páratlan népszerűségnek örvendett székely anekdotagyűjteményre, miközben a hasonló siker reményét megcsillantó, kilenc fejezetre tagolt gazdag válogatás sajátosságait vázolta. A székely furfangra utaló tréfás felvetés persze szakszerű közlendőkkel kiegészítve, pontosítva rajzolta ki azt az összetett, sokszínű és újszerű összképet, amely az épület A szárnyában berendezett kiállítás, a 150 alkotó 430 festményének, szobrának, grafikájának, fotójának megtekintése nyomán alakulhatott ki a nézőkben. Minderről a továbbiakban az MTI beszámolója segítségével szólunk.
Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, "amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon". Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, és mégis úgy, mint ami a "mi részünk" – fogalmazott.
A miniszter felhívta a figyelmet arra, hogy a vadregényes Székelyföldön túl létezik az urbánus Erdély is, ezek együtt adják ki a teljes képet. Ezt kapjuk meg a kiállítás segítségével is – méltatta a tárlatot Balog Zoltán.
Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára "egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése".
Mint felidézte, korábban úgy tűnt, hogy a magyar fővárosban egy hasonló kiállítás "határos a lehetetlenséggel", így a példás szakmai körültekintéssel összeállított tárlat megvalósításának szándékát és módját nem lehet eléggé dicsérni.
Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Az intézmény most végre törleszti adósságát: emberfeletti munka volt hét évtizedet egyetlen tárlaton áttekinteni, de a rendkívül magas színvonalú eredmény magáért beszél – méltatta a kiállítást, hozzátéve: "Erdély végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé".
Szücs György főigazgató-helyettes elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad.
Beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva.
Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli.
Az 1. világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják.
Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Olivéren át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül.
Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is.
A kiállítás záró szekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Bodosi Dániel-emlékkiállítás az Erdélyi Művészeti Központban
„Visszahúzódó, szerény, de meg nem alkuvó habitusa megakadályozta abban, hogy életében széles körben ismertté váljék, pedig művészi munkássága bármely neves erdélyi kortársa mellett megállja a helyét mind művészi kvalitását, mind hangjának sajátosságát illetően” – írja Bodosi Dánielről, a 2006-ban, 93 éves korában elhunyt baróti festő-és grafikusművészről Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész.
NÉMETH JÚLIA
Bodosi Dániel (Barót, 1913. július 27. – Barót, 2006. augusztus 30.)
Szabadság (Kolozsvár)

Tárlat nyílt a gyergyószárhegyi művésztelep gyűjteményéből
Nagyszabású hazai kiállítás nyílt május 20-án, szerdán délután a Csíki Székely Múzeumban, amely a gyergyószárhegyi művésztelep negyven esztendejébe nyújt betekintést. A XI. Hargitai Megyenapok keretében szervezett, több mint 130 alkotást felvonultató tárlatra a tábor emblematikus alakjainak munkái mellett számos hazai és külföldi, ismert és elismert művész műveiből válogatott Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kiállítás kurátora.
Az ünnepélyes megnyitón Gyarmati Zsolt, a kiállításnak otthont adó Csíki Székely Múzeum igazgatója, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Czimbalmos Attila, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vezetője, Túros Eszter művészettörténész és Vécsi Nagy Zoltán kurátor köszöntötte a nagyszámú tárlatlátogatót.
Gyarmati Zsolt az egész Kárpát-medence ünnepének nevezte a kiállítás megvalósulását, hiszen ekkora volumenű kiállítás még nem volt a Mikó-várban: 127 festmény és grafika, továbbá 6 köztéri alkotás várja a látogatókat.
Borboly Csaba reményének adott hangot, hogy a szárhegyi alkotások visszakerülhetnek oda, ahol készültek, a Lázár-kastélyba.
„A gyergyószárhegyi Lázár-kastélynak a fenntartója, működtetője az elmúlt években, évtizedekben a megyei tanács és annak jogelődjei voltak. Bíznunk, hinnünk és imádkoznunk kell, hogy minden jóra forduljon” – fogalmazott beszédében. A megyeelnök ugyanakkor méltatta a művésztelep megálmodóit, a nemrég elhunyt Zöld Lajost, Gaál Andrást és a jelen lévő Márton Árpádot.
A tervek szerint Csíkszeredát követően a tárlat vándorolni fog, jelentős hazai és külföldi helyszíneken is bemutatják a gazdag anyagot – erről beszélt Czimbalmos Attila, a gyergyószárhegyi alkotóközpont vezetője. Örömének adott hangot, hogy az évtizedek során az ország egyik legfontosabb művészeti centrumává nőtte ki magát Gyergyószárhegy, de világviszonylatban is számon tartják.
Tavaly 40. évfordulóját ünnepelte a gyergyószárhegyi művésztelep, és bár az öröm ürömmel volt teli a kastély körüli állapotok miatt, a telepet működtető kulturális intézmény táborok, kiállítások, ünnepi rendezvények sorával tisztelgett. Jelen kiállítás a művésztelep 40. évfordulójára szervezett eseménysorozat zárórendezvénye, amely új kezdetet is jelez – emelte ki Túros Eszter művészettörténész.
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, mint a kiállítás kurátora arra hívta fel a figyelmet, hogy a tárlat anyaga szubjektív, több mint kétezer alkotás közül választotta ki azt a 130-at, amelyet július 19-ig tekinthetnek meg a Csíki Székely Múzeumban. Pénteken, május 22-én 18 órától Túros Eszter tárlatvezetésével nézhetik meg a kiállítást.
maszol.ro

Hervai Zoltán életmű-kiállítása
Hervai Zoltán az autonóm modernitást és kulturális sajátosságot képviselte, festészeti életműve monumentális, annak kutatása megkerülhetetlen – hangsúlyozta Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a tíz éve elhunyt festőművész sepsiszentgyörgyi kiállításának megnyitóján. A tárlat alkalmával a művész családja tíz reprezentatív olajképet adományozott az Erdélyi Művészeti Központnak (EMŰK).
A Székely Mikó Kollégium egykori rajztanárának életmű-kiállítása csütörtök délután nyílt meg az EMŰK épületében, a rendezvényen részt vettek Hervai Zoltán lányai, Ágnes és Katalin is. Sztakics Éva alpolgármester köszöntőjében megjegyezte, ahhoz, hogy Sepsiszentgyörgyön kialakulhatott a mostani művészeti élet, nagymértékben hozzájárultak az olyan karizmatikus személyiségek is, mint Hervai Zoltán. Úgy vélekedett, a városnak a kultúrában kell tovább fejlődnie, ehhez művészeti fakultások is kellenének.
Hervai Zoltán tegnap lett volna 96 esztendős – kezdte megnyitóbeszédét Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője. Részletesen is­mertette életpályáját, egy 1994-es kiállítása kapcsán pedig az idős művész leveléből idézett, amelyben a tradíció és a progresszió viszonyát elemezte. Írásában Hervai leszögezte: „Nem az ábrázolt tárgyak teszik erdélyivé az alkotást. A székely ember már nem jár harisnyában vagy kenderből osztovátán szőtt ingben, gatyában. Sok minden már múzeumi tárgy, de él az erdélyi szellem, a transzszilvanizmus, erdélyi öntudattal, önérzettel, kultúrával, erős akarattal, igényességgel, ezeréves históriai múlttal, tradícióval, nagy egyéniségekkel, történelmi múltú iskoláinkkal.” Összegzésében Vécsi Nagy Zoltán úgy fogalmazott, Hervai Zoltán „olyan fontos, a korra jellemző problémák megoldásán fáradozott, mint a realista-absztrakció szemlélet összebékítése vagy a színek és zenei hangok viszonyításán alapuló kompozíció, diszharmónia és harmónia egyidejűsége a műalkotásban, a formák és a színek autonóm megjelenítésének problémája, valamint az ezzel is összefüggő szimbólumképző képesség, a szellemi erőtér kiterjedésének kérdése, mindenekfelett pedig a lélek ábrázolásának problémája”. Végezetül Hervai Katalin mondott köszönetet a kiállításért, megjegyezve, édesapja majdnem mindig zene mellett festett.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megőrizni az épített örökséget (Kastélyok Erdélyben) (Tusványos)
Kastélyok Erdélyben – eladó, kiadó, vagy mi lesz velük? meghirdetett címmel fejtegették a témát a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján, szombat délután a Corvina-udvarban. A tömör összegzést Bánffy Farkas fogalmazta meg: nem az a lényeg, hogy ki egy kastély tulajdonosa, hanem hogy az épített örökség megmaradjon.
A társalgás meghívottjai: Gregor Roy Chowdhury, zabolai gróf Mikes Katalin fia, aki a zabolai Mikes-kastélyról és helyzetéről feltett kérdésekre válaszolt, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője, magyargyerőmonostori báró Kemény János unokája, aki a marosvécsi Kemény-várkastély jövőjét feszegette, Gergely Balázs régész, a Kincses Kolozsvár Egyesület társelnöke, aki a gyalui Barcsay-várkastély adminisztrátoraként volt jelen és a már említett losonci báró Bánffy Farkas, a fugadi udvarház kezelője. A beszélgetést Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője moderálta, akinek nemrégiben jelent meg a témába vágó kötete: Erdély újranemesítői. Arisztokraták honfoglalása (Heti Válasz, 2015). Arról faggatta a meghívottakat, honnan lehet támogatást szerezni felújításra, mi lesz az általuk képviselt kastély jövője. A beszélgetés során felvetődött, hogy az Erdélyben található kastélyok legtöbbje igen romladozó állapotba került, lásd az aranyosgerendi vagy koronkai kastélyt, de akad néhány pozitív példa is, mint a marosugrai Haller- vagy az olaszteleki Daniel-kastély. Utóbbiak arra is példát mutatnak: nem feltétlenül az épületet évszázadokon át birtokoló családnak kell gondját viselnie, azt el is szabad, el is lehet adni, nem bűn az, csak jó kezekbe kerüljön. Mert rossz példa is akad. (Nem említették, de a felújított küküllővári Bethlen–Haller-kastély belsejének egyik mai jellegzetessége a Vitéz Mihály vajdát ábrázoló falfestmény.)
A kastélysors minden esetben más. A Bánffyak meg akarják őrizni a családnak a fugadi kúriát. Sok az örökös, Bánffy Farkast bízták meg a kastély és a hozzá tartozó, eddig töredékében vissza­adott birtok gondnokságával. Annyi a kikötés, hogy a család minden tagja nyaralhasson ott. Tehát családi célra tartják fenn. Zabolán a vendégforgalomban látják a jövőt, vendégházat működtetnek, és annak fejlesztése a cél. Gregor Roy Chowdhury szerint, ha a család visszakapná összes erdejét, gond nélkül fenntarthatnák a kastélyt. Annak idején a birtok méretéhez és annak függvényében jövedelméhez igazították a kastélyok méretét.
A másik két kastélyt közösségi célokra igyekeznek használni tulajdonosaik. A gyalui várkastélyt visszakapta Barcsay Tamás, aki látva, hogy nem tudja fenntartani, eladta Nagy Elek magyarországi nagyvállalkozónak. A kastély stratégiai helyen található, Kolozsvár közelében, s ott a közép-erdélyi magyaroknak közösségi teret igyekeznek kialakítani. Kolozsvár mellett lefödné Kalotaszeget, a Mezőséget. Marosvécs az erdélyi irodalom bölcsője – mondotta Vécsi Nagy Zoltán, hozzátéve, ezzel a kijelentéssel még nem hatott meg senkit annyira, hogy támogatásról biztosította volna. A kastélyban és parkjában született a Trianon utáni összes, kultúrát érintő döntés. Szándékuk szerint a családnak fenntartanának néhány szobát, a kastély többi termében helikonos kiállítást rendeznének be, illetve vártörténeti tárlatot, amely Erdély-történeti kiállítás is lenne, hiszen Erdély fejedelmei sorra birtokolták a várat. Rendezvényeknek is teret adnának. Kastélyszállásokat alakítanának ki, olcsó szállóhelyeket a gazdasági épületekben, hogy a turizmust is fellendítsék.
A beszélgetés során felmerültek a nehézségek is: az örökösök minden esetben csak részben szerezték vissza tulajdonukat, s van, ahol – például Zabolán – az állam próbál újraállamosítani részeket. Helyenként, ahol önkormányzati tulajdonban vannak magyar műemlékek, alig várják, hogy összedőljenek, és arra is van példa, hogy a telket ortodox templom építésére nézték ki, vagy wellnessközpontot létesítenének kétszáz éves fák kivágásával. Bánffy Farkas arra is utalt, nincs becsületes műemléklajstroma Romániának.
Vécsi Nagy Zoltán visszautalt Orbán Viktornak kevéssel korábbi tusványosi beszédére, s hangoztatta, nemcsak az egyházi tulajdont kell nemzeti érdeknek tekinteni, hanem a magántulajdon is pont annyira fontos. A kastélysorsokat eddig kedvezőtlenül befolyásolta, hogy magántulajdonban levőkre nem lehetett kormánypénzeket vagy uniós támogatásokat lehívni. Úgy tűnik, a most kezdődött európai uniós költségvetési ciklusban lehet majd pályázni, B kategóriás műemlékek esetében legtöbb 500 ezer euróra. Ha annyit megadnának, elég lenne egy kastély rendbetételére, állapították meg a jelenlévők.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kosztándi Jenő 85. születésnapi kiállítása
Kosztándi Jenő alkotásaiban a modern egyetemesség és az erdélyi művészet emelt szintű szintézisét ismerhetjük fel. Képein, amelyek szigorú struktúrák, zárt kompozíciók és aranymetszések mérnöki tervezésével a veszendő egyszeriből örök érvényű szabályrendszert, megtartó rendet teremtenek, látjuk környezetünk, múltunk, életünk felismerhető jeleit.
A modernség jelrendszerének útkeresésében folyamatosan táguló koncentrikus köröket ír le. Az egyre táguló és erős határokat lágy hullámokkal oldó művészi pálya ma is újszerűségükben meglepő tartalmakat emel be saját képi világának zárt rendszerébe.
A közelmúltban a szentgyörgyi kiállítás (Erdélyi Művészeti Központ, rendezte Vécsi Nagy Zoltán) a teljesség igényére törekedve vázolta fel az életmű nagyobb állomásait. Kosztándi Jenő pályája az erdélyi képzőművészet kivonata is. Nagyon éberen őrzi volt mestereink emlékét, akiktől ugyan lényegesen különbözik művészete. Miklóssy Gábor egyetemi tanár a mester szigorával avatkozott bele az egyetemet záró diplomamunka végső változatának kialakulásába, amely a varsói világkiállítást és a nemzetközi elismerést jelentette. A brassói Mattis-Teutsch munkássága és barátsága a modern képiség szabadsága felé adott impulzusokat.
A Kosztándi házaspár Kézdivásárhelyen felnevelte műértő közönségét. A tanári pálya mellett folyamatosan építették művészi formanyelvüket. A szentgyörgyi kiállítás nagy ívet vázol művészetükről. Kosztándi Jenő neoimpresszionista életképei mozgásban és átrendeződésben lendületes pillanatokat emelnek ki. Absztrakt képein a modern életérzés teljességvágyát követi. A megörökített hétköznapokból vett jel az ünnepet, a fenségeset, az elragadtatott szépséget mutatja fel. A részelemek gyöngysorként ismétlődő szabályrendje tükröződő fényjátékokkal, op-artos törésvonalakkal az univerzum himnuszát képezik le. A kicsi, rész, veszendő magán hordja a nagy, teljes és örök ígéretét. Egy kipattanó rügy, a teljesség pillanatában kibontakozó virág, kirajzó méhek, elszálló buborékok pillanatképe a véletlenszerűt megállítva az egyetemes létezés rendjébe kapcsolja az élményt. A művészsors átlényegült, szent pillanatának megragadása többször visszatér a hangszer-nő képzettársítással. A zenébe simuló arctalanság helyét itt a kezek kifinomult idegzete képezi le. A Modiglianira jellemző megnyúlt női alakok a létezés felfokozott és intenzív észlelésének katarzisát keltik életre. A kép csendje mögött hallhatóvá teszik a belső zenét. Kubista aktjaival a nő végletekbe hajló modern mitológiája jelenik meg. Nemes életöröm, az élet szent lázadása tér vissza képein. Ennek ellenpólusaként gyakran látunk monokróm képeket. Kénsárga csendbe dermedt alakok szoborszerű némasága görög sorstragédiákat hív elő bennem. A sötét színek drámai feszültsége közösségi kortudatot sűrít. A zsindelytetős székely házak sorsközössége az erdélyi létezés változását és esendő magunkat a tradícióba helyezve mutatja fel. Ez a képsorozat – amelynek két változata van jelen a kiállításon – a székely épületegyütteseket több struktúrába mozdítja el, így a közösségi értékek átértékelésének folyamatát követi. A hegyek fölött gomolygó felhők katlanja és rejtőzködő, derengő ablakszemek irányába mutat. Kosztándi Jenő témaválasztásában jelentős helyet foglal el a közösségi értékrend és a történelmi emlékezet előhívása. Drámai feszültség és szigorú kompozíció tettvállalás értékű azonosulást jelöl forradalmárok és szabadságeszmék ábrázolásával. A forradalmak nagyjait megidézni nem illusztráció, hanem nemzeti és közösségi értékrendünk felmutatása. A megtervezett metszésvonalak és fénytörések szigorú hálójából építkező képek mellett a közelmúltban gyakran láthatunk kirobbanó, vitalitásában felkavaró expressziókat. Nyers erő árad az érzés egyszeriségéről, a létezés szenvedéllyel felfokozott intenzitásából. A Golgota olajfájának rögzítése a légüres térből kiinduló és a határoknak feszülő intenzív szellemi és földi létezés átmenetét tárja fel. Ágak sűrűjében bűvölt arcok villannak fel.
A kézdivásárhelyi kiállítás (Kosztándi Galéria, rendezte Hegedűs Ferenc) erőteljesen a közelmúlt alkotói korszakára fókuszál. Itt sűrítetten láthatjuk az elmúlt évek gyakran oldottabb kompozícióit, a részelemek szándékolt kihagyását, a minimalizált díszletet mint a néző jelentésteremtő szabadságát. A mértéktartás vagy az élmény levezetése előtti megszakított lezárás eredetiségében meglepő és frissességében élményszerű.
Kosztándi Jenő az éber tekintet, aki előtt a hétköznapok rutinjában, a sokszor látott dolgok mögött is ott az egyszeri és megismételhetetlen ötlet és életöröm. A nagy művész azonnal felismerhető jelképrendszerrel rendelkezik. Ötletei a gyerekkori repülés szabadságával viszik új kihívások felé. Kiváló anekdotizáló tehetségében érzékeny és magas intellektus él. Kívánunk neki egészségben gazdag, boldog életet!
DEÁK FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sors és jelkép – Katalógus-bemutató a Quadróban
A Magyar Nemzeti Galéria Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című kiállításához készült katalógussal ismerkedhettek meg az érdeklődők kedd délután a Quadro Galériában, a jelenlévők ugyanakkor részleteket tudhattak meg az augusztus 23-ig még nyitva tartó tárlatról is a kötet szerkesztőjétől és a kiállítás kurátorától, Szücs Györgytől, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesétől.
A kiállítást kísérő, a kiállított művek mellett gazdag dokumentációt tartalmazó katalógus a tárgyalt időszak művészettörténetét, legfontosabb mestereit, intézményeit, csoportjainak történetét dolgozza fel, miközben a legjelentősebb magyarországi és romániai szakemberek, történészek, kultúrtörténészek, irodalomtörténészek bevonásával a problémakörök tágabb, elméleti megközelítésére és reflektív feldolgozásra vállalkozik. A tanulmányok szerzői: Balázs Imre József, Banner Zoltán, Boros Judit, Gazda József, Kántor Lajos, Murádin Jenő, Novotny Tihamér, Ileana Pintilie, Sümegi György, Székely Sebestyén György, Szücs György, Tibori Szabó Zoltán, Vallasek Júlia, és Vécsi Nagy Zoltán.
Szabadság (Kolozsvár)

Őszinte művek Zabolán (Tájmisztika Műhely Tábor)
Negyedik alkalommal szervezték meg a zabolai Csipkésben a Tájmisztika Műhely Tábort. Az ott készült alkotásokat tegnap mutatták be a helyi kultúrotthon előterében megszervezett tárlaton.
A nemzetközi táborba különböző műfajokban alkotó művészeket hívtak meg. Tíz napig itt dolgozott Éltes Barna (Feldoboly), Fazakas Csaba és Tompa Lehel (mindketten Bécsből), Hegyeli Hunor (Zabola), Madaras Péter (Zalán), Siklódy Ferenc (Csíkszereda), Szabó Anna Mária és Szabó Zoltán Judóka (mindketten Marosvásárhelyről) és Ütő Gusztáv (Sepsiszentgyörgy). Vendégként jelen volt Keserű Katalin Budapestről, Jakab Ágnes és Vécsi Nagy Zoltán Sepsiszentgyörgyről. A szervezést Gábor Sándor, Hegyeli Győző és Ütő Gusztáv vállalta. Az anyagi hátteret a zabolai önkormányzat és az Etna Alapítvány biztosította, a megyei tanács idén nem támogatta pénzzel a tábort. A tegnapi zárlótárlaton Hegyeli Győző a helyi önkormányzat nevében köszöntötte a jelenlévőket. Ütő Gusztáv a tábor létrehozásának előzményeit ismertette. 2009-ben első alkalommal szervezték meg a Csipkésben, amely az­óta helyi és művészeti fontosságú rendezvénnyé nőtte ki magát. Céljaként fogalmazták meg, hogy újra összejöjjenek régi iskolatársak, az alkotás mellett szellemi, lelki kapcsolatok is kialakuljanak – mondta Ütő. A tábor résztvevői nemcsak a marosvásárhelyi iskola egykori diákjai, a fiatalabb generáció is helyet kapott a műhelymunkában, idén a legifjabb résztvevő tízéves sem volt. A tábor nevében is benne lévő misztika a fizikai, földrajzi táj misztikuma mellett a lelki misztikumot is magában foglalja – magyarázta. Leíró, ábrázoló művek, performanszok, köztéri alkotás is született a táborban, a tárlaton természetművészeti alkotás fotóját is bemutatták. A műveket Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője méltatta. A zabolai táborban jó alkotások születettek, különböző színvonalas ötletek vannak itt együtt – hangoztatta. Sok alkotás a világ bármelyik tárlatán megállná helyét. Összefoglalva őszinte műveknek lehet nevezni a kiállított alkotásokat – méltatta. Nem könnyű dekódolni üzenetüket, kell hagyni, hogy a művek közeledjenek a szemlélőhöz, így lehet felfedezni hangulatukat, mondanivalójukat. Az idei tábor érdekessége, hogy megszületett a Csipkés székely zászlója Ütő Gusztáv alkotásában – fűzte hozzá Vécsi. A tárlat megnyitója után a résztvevők felavatták Tompa Lehel köztéri szobrát, melyet a községnek ajánlott fel, és amelyet a turisztikai információs iroda előtti téren állítottak fel. A betontalapzatra helyezett, fémből készült obeliszk az Ukkó & Gönüz nevet viseli.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Madár és kereszt (Miklóssy Mária születésnapi tárlata)
Miklóssy Mária festészetének egyik csodája, hogy a társadalmi szerepekből a vállára bizonyára nem kis terhet rakó sorsnak nem a súlyát közvetíti, hanem ellenkezőleg, örömeit, szépségét, szenvedélyét. Festészete első látásra jól illeszkedik abba a tájainkon a hetvenes évek második felében szinte általánossá vált – az európai avantgárd század eleji tanulságait szintetizáló, azt sajátos kelet-közép-európai ízekkel megtöltő – nemzetközi formanyelvbe, amely akkor, az európai kortárs művészet tendenciáinak, trendjeinek naprakész követésére törekvő következő nemzedék fellépése előtt, számos erdélyi művészünknek volt, sőt, sokaknak ma is a sajátja.
Önként adódik a kérdés: ha nem naprakész a formanyelve, akkor mitől olyan meggyőzően elevenek, életteljesek Miklóssy Mária festményei? A választ elsőként az alkotói egyéniségben, a veleszületett kifinomult ízlésben, a mesterségbeli igényességet is biztosító széles látókörű műveltségben, a szín- és formavilágot uraló abszolút látású tehetségben, valamint a belső lelki kényszerből fakadó alkotói erőben találtam meg. Művészetének igazi nyitját azután véltem megérteni, miután elgondolkodtam önarcképeinek és önarckép jellegű festményeinek az eddigi életműben kiemelt szerepén, jelentős mennyi­ségén és változatosságán.
Ez alapján feltételezhető, hogy Miklóssy Mária művészete fontos vonásában különbözik nemzedéktársainak – és itt érdemes külön figyelni a művésznőkre – legtöbbjétől, mégpedig abban, hogy életművének zöme úgy fogható fel, mint saját nőiségének művészi tükre, sőt, magának a női léleknek és az erre utaló tárgyi és természeti világnak, sajátosan feminin képzeletvilágnak alkotói leképezése. Nemzedékének mindenképpen ritka képviselője abban, hogy individualitásán magabízó klasszikus polgári ízléssel túllépő oeuvre-je felvállalja nemcsak a női szerep társadalmi önreprezentációját érzéki, nemi, néhol erotikus, sőt gyakran dominánsan feminin jellegében is, ráadásul annak szimbolikus és kulturális vonatkozásaival együtt. Festményein szinte kizárólag női alanyok, érzelmek, vágyak, álmok, emlékek, szimbólumok, attribútumok szerepelnek. A férfi jellegűek, ha mégis jelen vannak, soha sincsenek magukban, csak mint az előbbiek társa, párja, tárgya. Miklóssy Mária legtöbb festménye mégis a kortárs trendek sorába illő, úgynevezett nőművészeti megnyilvánulásként is felfogható alkotói magatartás talán ösztönös, és ha némileg mimikris is, de karakteres erdélyi képviselője. Erre a sajátosságára utalt már a művészetét elemző Banner Zoltán is, amikor azt írta, hogy „…nemének gondjai, gondolatai mind húsosabbá érlelik színeit, sajátos együttérzéssel teremtik újjá festészetünkben a nőt eszményítés nélkül”, hozzátéve nemzedékének sajátos férfiszempontúságát, miszerint teszi ezt „korunk eszményeinek megvallására, eszményi hűségre is kész kortársként, a férfisors kiteljesítőjeként…”
Festményei annak a lelki-érzelmi tükörnek más és más, gyakran újraalakított (átfestett és átnevezett) tükörképei, amelyek a művésznőt minduntalan változó hangulatban, változatos öltözetben és változatos kosztümnek is felfogható táji környezetben, de főképpen játékosan sajátos szerepekben mutatják. Például úgy, hogy képeinek nemcsak festőnője ő, de a modellje is. Azaz ő öltözik és vetkőzik. A nagybetűs nő is ő: az angyal és a pillangó, ő Léda és ő Vénusz, ahogy a lány is ő a presszóban vagy a furcsán szép menyecske egy hallal, valamint a pávás, kalapos hölgy is ugyancsak ő maga, de az egzotikus, valamint az európai úrinő is, sőt együtt mind a három grácia. Amikor túlságosan komolyra fordult az élete, ott láttatta magát a golgotai kereszt korpusza alatt, egy szomorú, alázatos történetben Máriaként, majd egy másik képen Magdolnaként. A kereszten pedig nem mást hoz, mint az elvesztett, mégis örökkön élő, egyetlenül egyenlő és méltó társát, mintegy képi idézetként, vagy inkább csak interpretációként, korpuszként. A valamikori királyt a királynő mellől, a hajdani faunt a lány, azaz a művésznő és -né oldaláról.
Vécsi Nagy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagybánya, az erdélyi művészet alfája
Lezárult a Nagybánya Tájképfestő Telep 20. Alkotótábora Felsőbányán a hét végén. Az augusztus 31-én kezdődött táborban 19 képzőművész vett részt a Nagybánya melletti kisvárosban Erdélyből, Magyarországról, Németországból és Angliából.
A Nagybányai Művésztelep 100. és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) megalakításának 75. évfordulóján, 1996 júliusában Tőkés László püspök kezdeményezésére Magyarláposon nyári alkotótelepet szervezett Véső Ágoston festőművész és néhai Lugosi Mihály helybéli lelkipásztor. Olyan kulturális missziót vállaltak ezzel, amely biztosította a magyar képzőművészet egyik legnagyobb teljesítményének, a világhírű nagybányai festészet hagyományainak ápolását és továbbéltetését, valamint a Kárpát-medence magyar és más nemzetiségű művészeivel való kapcsolattartást.
Szombaton az idei tábor zárásaként táborzárást megelőző napon az impozáns felsőbányai római katolikus templomban ökumenikus hálaadó istentiszteletet tartottak. Tőkés László, a KREK előző püspöke többek között az egyház és a művészet szoros kapcsolatáról szólt. Egyfelől az alkotóművészetet mint szakrális szolgálatot hangsúlyozta ki, másfelől az egyház és a hitélet művészeteket megtermékenyítő, jótékony hatását húzta alá.
Az ökumenikus istentisztelet után a felsőbányai RMDSZ székházában nyitották meg az alkotótáborban készült munkákból rendezett tárlatot. Az anyagot válogató és méltató művészettörténész, Vécsi Nagy Zoltán el is mondta: e szerény hajléknál méltóbb környezetet érdemelnének a színvonalas alkotások. Ennek mentén Véső Ágoston – miközben röviden visszatekintett az alkotótábor két évtizedére – a szervezési nehézségekről is szólt, valamint azokról a körülményekről és viszonyulásokról, amelyek miatt ez a rangos partiumi művészeti intézmény, a Nagybánya Festőtelep még mindig nem nyerte el az őt megillető figyelmet.
Takács Péter kolozsvári konzul a magyar kultúra fontos helyszínének nevezte Felsőbányát, egyetértve Vécsi Nagy Zoltánnal, aki a Nagybánya-jelenséget az erdélyi művészet alfájának nevezte, amely mindmáig nem nyerte el méltó helyét az egyetemes és a magyar művészettörténetben. Véső Ágoston megköszönte minden eddigi és mai munka- és alkotótársának – külön is a román partnereknek – az elmúlt húsz esztendőt, elmondva: 13 országból 140 művész vett részt az általa vezetett táborokban az évek során, legtöbbjük vissza-visszatérő, néhányan sajnos már csak alkotásaik révén lehetnek velünk, dicsérte a kitartókat és üdvözölte a fiatalabbakat.
A táborvezetőt Szakács Imre festőművész, a Szentendrei Régi Művésztelep vezetője, az Európai Művésztelepek Szövetségének alelnöke köszöntötte és méltatta baráti meghatódással.
Krónika (Kolozsvár)