Az évforduló hozadéka (Hatvan évvel a magyar forradalom után)
Az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulójának hozadékát veszi számba Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, volt politikai fogoly a Hatvan évvel a magyar forradalom után című könyv sepsiszentgyörgyi, november 10-ei bemutatójára küldött levelében. A Benkő Levente történész, újságíró által szerkesztett, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál 2016-os évszámmal megjelent, nyilvánosság elé a napokban került tanulmánykötet a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége által 2016. szeptember 1–2-án Sepsiszentgyörgyön szervezett 1956-os ülésszak előadásait tartalmazza. A könyvbemutató meghívójában szerepelt a könyv társzerzője, kiadójának vezetője, Dávid Gyula neve is, aki személyesen nem jelenhetett meg, viszont levelet küldött a rendezvényre. A Benkő Levente által felolvasott levelet a szerkesztőség alcímeivel alább közöljük. (Sz. A.)
Az 1956-os magyar forradalom tavaly lezajlott ünnepségeinek emlékezetes eseményei még itt élnek bennünk, a kutató azonban máris számba veszi, milyen távolba mutató eredményeket hozott – nem csak számunkra, de az elkövetkező nemzedékek számára is – ez az évforduló. Melyek azok a könyvek, amelyeknek révén ma többet tudunk ’56-ról, mint tegnap? Mivel gazdagította ez az évforduló tárgyi ismereteinket arról, ami velünk hatvan évvel ezelőtt és azután történt?
Nem könnyű a feladat.
Hiszen – összmagyar vonatkozásban – kiadványok százait kell számba vennünk: emlékezések, korabeli naplók, feljegyzések, fotók, tényfeltáró dokumentumkönyvek százai sorakoznak egy képzeletbeli könyvespolcon (csak az 1956-os Emlékbizottság támogatásával megjelent kiadványok száma meghaladja a 200-at), s bizony, időbe telik, amíg ezek hozadéka beillesztődik abba a képbe, amit a forradalomról és az utána következő megtorlások éveiről-évtizedeiről idáig tudtunk.
Talán megkönnyíti a dolgunkat, ha itt és most csak az erdélyi/romániai ’56-hoz kötődő könyvekre szűkítjük a számbavételt. Arra a nyolc kiadványra, amelyek – talán nem hiánytalanul – a könyvbemutatón is megtalálhatók, kézbe vehetők, megvásárolhatók, olvashatók, tovább adhatók.
Vegyük őket sorjába.
Sepsiszentgyörgyi konferenciakötet
Két konferenciakötettel kezdeném, amelyek közül az egyik közvetlenül kötődik Sepsiszentgyörgyhöz, a tavaly szeptember elején itt megtartott emlékülésen elhangzott előadásokat tartalmazza. A hét előadó közül ketten a forradalom magyarországi eseményeinek bizonyos vonatkozásait tárták fel: Horváth Miklós a forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásainak ismeretéhez hozott új adalékokat, Markó György a budapesti felkelő csoportokat és tevékenységüket vette számba. Az öt hazai előadó közül témáját tekintve egyet emelnék ki mint olyat, amelyiknek a szerzője is „új” az ’56-os kutatások mezőnyében: Kozma Csabát, aki a gyergyószárhegyi Fekete Kéz szervezkedést vizsgálja kutatóként, a levéltári adatokat és az egykori szereplőkkel készített interjúkat is hasznosítva. Szintén újdonságszámba megy Benkő Levente előadása, amely – többek korábbi kutatásaira és forrásfeltárásaira is támaszkodva – összefoglaló képet ad arról, hogyan szerepelt a nyilvánosság előtt azokban a hetekben/hónapokban az erdélyi magyar értelmiségi elit, ki milyen kompromisszumot kötött vélt érdekektől vezéreltetve, vagy miképpen foglalt állást nyíltan (és olykor galádul) a forradalommal szemben. A többi előadás az előadók részéről már korábban is megközelített témák – új adatokat is kínáló – összefoglalása: Pál Antal Sándor az 1956. őszi marosvásárhelyi eseményeket összegezi, Tófalvi Zoltán a később önkéntes tűzhalált halt Moyses Márton emlékét eleveníti fel, Dávid Gyula a Bolyai Egyetem utolsó három évét (1956–1959) összegzi.
Romániai eseményekről Budapesten
A másik erdélyi/romániai vonatkozású kötet apropóját a 2016. október 24-én Budapesten a Magyar PEN Club által rendezett konferencia szolgáltatta. A program szerint itt nemcsak a legfontosabb romániai magyar események ma még élő szereplői sorakoztak volna fel, hanem az 1956. őszi, közvetlenül román vonatkozású eseményekhez kötődő témák előadói is. Az impozáns kivitelű kötet (’56 és Románia. Szerkesztette Tófalvi Zoltán és Ágoston Szász Katalin. Magyar PEN Club, Budapest, 2016) azonban ennél többet is, de kevesebbet is tartalmaz: Tófalvi Zoltánnak az egész erdélyi ’56-ot átfogó (és egy előadás terjedelmét messze meghaladó) tanulmánya után és az 1956/58-as Bolyai-perekről, valamint a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségéről (SZVISZ) önálló köteteket is publikáló Páskándiné Sebők Anna előadása mellett csupán a sepsiszentgyörgyi mártírok emlékművét megkoszorúzó csoportot képviselő Bordás Attila, a Szoboszlai-perben életfogytiglanra ítélt Ferencz Ervin atya, a Dobai-per másodrendű vádlottja, Varga László, az Irodalmi Újságnak írott leveléért 20 évre ítélt Szilágyi Árpád, a csíkszeredai tanár/diák per fővádlottja, Puskás Attila és a nagyváradi SZVISZ résztvevőjeként 15 évre ítélt Takács Ferenc és a második Bolyai-per elsőrendű vádlottja, Dávid Gyula képviselt egy-egy csoportot. Viszont a szerkesztők szükségesnek tartottak felvenni néhány – a szakirodalomban egyébként már ismert – dokumentumot: a Dobai István-féle ENSZ-memorandumot, Wesselényi Miklósnak az erdélyi kérdést is felvető, 1848-ban Klauzál Gábornak írott levelét és a Dobai-perben elítélt Kertész Gábor ehhez fűzött kommentárját, valamint Varga László (rekonstruált) 1956-os budapesti naplóját. Kétségtelen nyeresége volt a konferenciának, nyeresége a kötetnek is az ’56-os román forradalmi eseményekben részt vevő Octav Bjoza (A brassói Román ifjúsági Gárda. Egy 1956 és 1958 közötti kommunizmusellenes szervezet története) és Ioana Boca (1956 és a diáktüntetések. Bukaresti egyetemi központ) előadása (amelyek magyar fordításban is szerepelnek a kötetben), valamint Liviu Plesa tanulmánya (A magyar forradalom leverése után a Secutitate ügynökbeszervezési kísérlete kudarcot vallott a kolozsvári magyar történészek körében) a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében beszervezett kutatókról és két olyan esetről, amikor a beszervezendő kutatók (Benkő Samu és Egyed Ákos) képesek voltak ellenállni a zsarolásnak és fenyegetésnek. A könyv különössége, hogy a temesvári diákperben elítélt Teodor Stanca előadása az ottani egyetemen történt ’56-os eseményekről csak románul szerepel a kötetben.
Visszaemlékezések
A hazai vonatkozású ’56-os kiadványok sora a 60. évforduló kapcsán három önéletrajzi visszaemlékezéssel is gyarapodott, a benne foglaltak révén mindhárom a romániai ’56, illetve az azt követő megtorlások és börtönkörülmények ismerete szempontjából gazdagít bennünket. Szilágyi Árpád könyve (Áldozat. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016) bizonyos fokig már ismert volt a kutatás előtt, hiszen először angolul jelent meg, évekkel ezelőtt. Azonban magyarul olvasva a helyenként döbbenetes visszaemlékezést (például az 1958-as szamosújvári börtönlázadásról és megtorlásról, amelynek Szilágyi szenvedő alanya volt), teljesebbé válik a mai olvasónak a román börtönökben akkoriban uralkodó körülményekről alkotott képe.
Puskás Attila életéről és sorsáról is tudtunk már sok részletet a sajtóban megjelent korábbi visszaemlékezéseiből, a csíkszeredai tanár/diák per történéseiből. Mostani könyve (Utak és ösvények. Erdélyi magyar sors. Hármas Alapítvány, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017) azonban ennél sokkal többet nyújt. Egyfelől egy magyar értelmiségi család meghurcoltatásait a kommunista diktatúra évtizedeiben (hiszen édesapja a kolozsvári Tízes Szervezet vezetőjeként már 1945-ben, majd 1947-ben megismerkedhetett a rendszerrel, később tragikus körülmények között elhunyt Csaba testvére pedig szintén megjárta a börtönt és a román Gulag kényszermunkatáborait. De másfelől azért is, mert Puskás Attila, maga és családtagjai dossziéinak ismeretében azt is felidézi és dokumentálja, hogy a börtönből való szabadulást követően is követte a család tagjainak életét a Securitate, s miképpen próbált beavatkozni életükbe. A könyvnek ezek a fejezetei talán még tanulságosabbak, főképp a mai ifjú olvasók számára.
A harmadik visszaemlékezés (Hét és fél nap. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017) szerzője a Dobai-perben 15 évre ítélt Bereczki András, a Bolyai Tudományegyetem előadótanára. A benne elbeszélt élettörténet kerete egy hét és fél napra kiterjedő magánzárka, ahol visszapergeti múltját, felidézi addigi börtönemlékeit. Történetének egyediségét az a könyv függelékében olvasható 1954–1956-os (a perben különben vád-bizonyítékként szereplő) napló adja, amelyben egy marxistának indult közgazdász feleszmélésének folyamata követhető nyomon. Bővített kiadások
A magyar forradalom évfordulójára jelent meg második, bővített kiadásban Benkő Levente Volt egyszer egy ‘56 című könyve (Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016), amelyről azért is kell szót ejtenünk, mert az egyedülálló kerettörténetbe több egykori ’56-os szereplő élettörténete van belefoglalva: a szerző egykori börtöneik és munkatáboraik színhelyére riporterként végigkísért erdélyi ’56-osok közül – egy „nosztalgia-kirándulás” kötetlen helyzeteiben – több olyan szereplőt szólaltat meg, akik különben soha sem vállalkoztak volna arra, hogy magukról beszéljenek. Ezek a kötetlen helyzetek egyébként különösen alkalmasak arra, hogy az olvasó számára emberközelbe hozzák mindazt, amit a megszólaltatottaknak át kellett élniük. E számbavétel végére hagytam saját magamat: 1956 Erdélyben és ami utána következett (Nap Kiadó, Budapest, 2016). Nem valamiféle álszerénységből. Inkább azért, mert ez a kötet az elmúlt 10–15 évben sajtóban vagy különböző gyűjteményes kötetekben, vagy könyvek előszavaként megjelent tanulmányaimat, cikkeimet tartalmazza, tehát a témában – egy-két kivételtől eltekintve – nem ismeretlen. Fontosnak érzem azonban, hogy megjelent, méghozzá Magyarországon, ahol az erdélyi ’56-ról, arról, ami velünk történt – a szakmabeliek szűk körén és az egyébként érintetteken kívül – alig tudnak valamit. Pedig a sokat emlegetett „nemzetegyesítésnek” ez is része: a közös nemzet-emlékezetnek szerves részévé tenni a határok által elválasztott nemzetrészek sorsát.
Ez az, amihez – reméljük – az itt számba vett kötetek mind hozzájárulnak. Dávid Gyula / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sikeres estek Dicsőszentmártonban
Márton-nap körül Dicsőszentmárton lakói ünnepségsorozat részesei lehettünk. November 10-én az ősi unitárius templomban meghallgathattuk a felvidéki (Ipolybalog) Szent Korona Kórus lélekgazdagító műsorát. Az ünnepi hangversenyt a reformáció 500. évfordulója alkalmával rendezték. Vallásos fogantatású énekek után F. Mendelssohn, J. S. Bach, Esterházy Pál, Varga László műveinek bűvkörébe kerültünk. (Mert nemcsak arról van szó, hogy az 1997-ben alakult kórus a nevét Szent Koronáról kapta, hogy számos megmérettetés után magas fokú minősítést nyert el – hogy csupán egyet említsünk: 2005-ben a XIII. Kodály Napokon aranykoszorús minősítést szerzett –, hanem arról is, hogy kis városunk lakói ritkán, de nem először – és, reméljük, nem utoljára – lelki táplálékot nyertek.) Szentgyörgyi Sándor helyi lelkész, unitárius esperes nemcsak megköszönte a fellépésüket, hanem értékelte az est ökumenikus jellegét, hisz unitárius templomban katolikus kórus énekelt a város sokféle vallású lakóinak. Köszönet a kórus szereplőinek, a karnagyoknak, Pászti Károlynak és Molnár Ottónak, Dálnoky Annamária (szoprán), Nagy Renáta (fuvola-) és Gedai Ágoston (orgona-) művészeknek a csodálatos élményért, Béres Ilona tanárnőnek a szervezésért. A Dicsőszentmártoni Népszínház is örömteli találkozókat szervezett, hisz kétnapos nyílt színházi napokat nyújtottak számunkra. November 11-én Jakab Tibor két verseskötetével „robbant” be, mindnyájunk örömére. Bemutakozása rövid és szerény volt. Dicsőszentmártonban született, iskoláit is itt kezdte, az I-VIII. osztályt Dicsőszentmártonban, a szakiskolát három éven át Medgyesen járta, 17 éves korától 2003-ig Magyarországon dolgozott az építkezés területén, jelenleg is ezen a téren dolgozik mint önálló vállalkozó. Dicsőszentmártonban lakik családjával együtt. A verselés magától „jött”, két kötete így alakult: a 15-20 éves korában született versei az első kötetben láttak napvilágot Harc-Szerelem-Álom címen a Bookman Kiadónál (Héderfája) 2014-ben. A második kötet versei később születtek, és Szabadnak lenni címen jelentek meg a Tipomur Kiadónál Marosvásárhelyen, 2017-ben. A második kötet verseit Szilágyi Anna Rózsika tanárnő értékelte, felhíva a figyelmünket arra, hogy az ÉN, a TE sajátos szerepet játszik a transzcendes jegyeket is viselő szövegekben. Szépen szavaltak felnőttek és diákok, hadd említsük meg a szavalók nevét a bemutatás sorrendjében: Csiki Ibolya, Nagy Béla, Bényi Amália, Szabó Norbert, Miklós Adorján, Márkos Andor. Csodálatos zeneszámokat mutatott be Sándor Anikó nyugdíjas zenetanárnő zongorán J. S. Bach, Edvard Grieg, G. F. Händel, Franz Schubert, F. Chopin műveiből, illetve Francis Lai Love storyját hallgathattuk meg. Az est a kötet dedikálásával végződött, hálásak vagyunk a szereplőknek, a szervezőknek és pártoló közönségnek e szép estéért. A Népszínház tagjai további örömteli eseményre adtak alkalmat, hisz november 12-én a városi M. Eminescu művelődési házban kabaréjelenetekkel nevettettek meg. „A Népszínház tagjai a városban és a közeli falvakban laknak, különböző területeken dolgozó emberek, áldozatok árán, késő estéli órákban próbálnak, ők azok, akik ápolják a hagyományokat ezen a téren, hisz városunkban már a múlt század elején is működött helyi társulat” – mondta Kertész István, a Népszínház vezetője. A bemutatott darabok sikerét az biztosította, hogy időszerű problémákat hoztak terítékre, és a szereplők, fiatalok és újak, régiek és nyugdíjasok, szeretettel nyújtottak munkájuk által kikapcsolódást a közönségnek. Hadd említsük meg a szereplők nevét, akiket a taps, virág és a róluk írt sorok további kitartásra buzdítanak: Bényi Amália, Csiki Ibolya, Fazekas Emese, Jakab Tibor, Kertész István András, Márkos Andor, Miklós Adorján Attila, Nagy Béla, Nagy Cecília, Pastor Rózsa, Szabó Norbert. Végül, de nem utolsósorban hadd említsem meg, hogy mindhárom est díjmentes volt, köszönet a szervezőknek, hogy három este „oázis”-szerű világban sétáltattak minket, a közönséget. De ne feledjük, hogy mindhárom est édes anyanyelvünk szépségét és megtartó erejét sugározta. Szlovácsek Ida / Népújság (Marosvásárhely)

Alkotói világok találkozása
Átadták a Látó-nívódíjakat
Mit jelent a mostani irodalmi életben pályakezdőnek lenni, hogyan tér át egy kétkötetes költő a prózaírásra, mire jó az alkotói szünet, és milyen költőként valaki más bőrébe bújni? – egyebek között ezekre a kérdésekre születtek izgalmas válaszok az idei Látó-nívódíjak szombat délutáni átadóján.
A szépirodalmi folyóirat szerkesztősége huszonhatodik alkalommal ítélte oda a rangos kitüntetést a Látóban publikált szerzők legjobbjainak: György Alidának, Székely Örsnek, Szöllősi Mátyásnak és Parti Nagy Lajosnak. A marosvásárhelyi irodalombarátok körében hagyományosnak számító, felolvasással egybekötött rendezvénynek a Yorick Stúdió adott otthont.
Az együttlét első perceiben Kovács András Ferenc főszerkesztő elárulta, hogy bár a díj negyedszázados története alatt volt, amikor vitát szült, hogy kit illet meg leginkább az elismerés, ezúttal egyhangú döntés született. KAF emlékeztetett arra, hogy korábban líra, próza, esszé, illetve debütkategóriában osztották ki a nívódíjakat. Az idei kitüntetettekkel – akik között két fiatal, kötettel még nem rendelkező tehetség is szerepelt – a lap legújabb munkatársa, Varga László Edgár beszélgetett.
Új hangok útja
– Milyen mostanában debütálni, hogyan kell elkezdeni részt venni az irodalmi életben? Hogyan választja ki a pályakezdő költő, hogy a számos irodalmi lap közül melyikhez küldje alkotásait? – kérdezte elsőként Székely Örstől a moderátori szerepnek lazán, humorosan eleget tevő Látó-szerkesztő.
– Amikor ebbe belecsöppentem, az volt számomra az elsődleges kritérium, hogy melyik lapnak tetszik a felhozatalom, illetve mennyire működik a lapnál a tehetséggondozás, gördítenek-e akadályt a közlés útjába, csak két hónapot vagy fél évet kell válaszra várnom – sorolta a praktikus szempontokat az alkotó, aki kolozsvári egyetemistaként saját lap indítását is bevállalta, ez pedig a költői léthez is egyfajta lökést, biztonságot adott.
György Alida szintén a fiatal alkotók táborába tartozik.
– Még nagyon kezdőnek érzem magam, egyelőre csak tanulom, hogyan kell tájékozódni ebben a világban – vallotta be, majd azt is megjegyezte, hogy a Helikon irodalmi portál tudósítójaként kapja ezen a téren a legtöbb pluszot.
Szöllősi Mátyás korábban két verseskötetet jelentetett meg, majd öt év szünet után tavaly prózakötettel jelentkezett. A moderátor ennek miértjére kérdezett rá. Az alkotó elárulta, hogy korábban is írt prózát, csak nem publikálta. A második verseskötet beszédmódja, narratív jellege már előrevetítette a prózakötet megszületését, ezt mások is jelezték – tette hozzá, majd így fogalmazott:
– Nem volt ez egy túlgondolt dolog. Az öt év szünet az elbeszélések megírására szolgált, de közben verset is írtam, és remélem, hogy az elkövetkezőkben újra lesz verseskötetem is.
A Létbüfé „felépülése”
Parti Nagy Lajos 14 év szünet után idén publikálta Létbüfé című legújabb verseskötetét. Az elmúlt két évben csak ezzel a kötettel foglalkozott, így Varga László Edgár arról kérdezte, milyen érzés ennyi ideig főfoglalkozású költőnek lenni, illetve hogyan lehetett könyvbe gyúrni a csaknem másfél évtized alatt felgyűlt rengeteg anyagot.
Az alkotó elmondta, hogy az elmúlt 14 évben a mostanra kötetté formálódó töredékeket írta, bár lírai alteregója, Dumpf Endre alakja korábbi köteteiben is feltűnt.
– A költészet fontosabb számomra, mint hogy szabványban csináljam – tette hozzá a publikálás nélküli időszak kapcsán, majd azt is megjegyezte, hogy a prózaíráshoz részben a kalandvágy vezette. Új verseskötetének darabjai az évek során „egymás mellett léteztek, gyűltek, dolgoztak egymással”.
– Ez olyan, mint amikor egy ember tíz évig épít egy házat, közben folyamatosan karbantartja, legalábbis mindegyre bemegy – tette hozzá Parti Nagy Lajos, aki szerint új kötetét egy hét alatt is össze lehetett volna dobni, de akkor nem lett volna megelégedve vele.
– Ez a másfél éves munka fontosabb volt nekem, mint a nyilvánosság – szögezte le.
Terek, képek és a költő bőre
– Fontos egy alkotónak, hogy hol van? – indította a második kérdéskört Székely Örssel a moderátor.
– Ez alkati kérdés. Nekem nagyon fontos, hasznos. Nemcsak a közegek sokfélesége, hanem maga a tér is nagyon meg tud fogni, amit látok – válaszolta a fiatal költő, aki útban Marosvásárhely felé is a spontaneitásra hagyatkozott, a stoppolás után váratlanul vonatra váltott. Varga László Edgár a továbbiakban arról faggatta, hogy mikor és hol tervezi megjelentetni első kötetét. Székely Örs elmondta, hogy jövőben szeretne verseskötettel debütálni, és olyan konstrukcióban gondolkozik, hogy műve mind az erdélyi, mind a határon túli közönséghez eljusson. A címet egyelőre nem árulta el, verseiből pedig stílusosan a telefonjáról olvasott fel párat.
György Alida bölcsészet után második egyetemként film- és fotóművészetet tanul.
– Ez egy kis mellékút, de nagyon tetszik. Még nem tudom, mit fogok vele kezdeni, valamit mindenképpen szeretnék. Egy másfajta látásmód kialakítását teszi lehetővé, illetve a történetírói látásmód alakulásában is segít – fejtette ki, és elmondta, hogy egyelőre nem érzi magát nyelvileg annyira kiforrottnak, hogy kötetet jelentessen meg. A Látóban publikált Madárijesztő című írásával mindenesetre sikerült pár pillanatig lélegzet nélkül hagynia hallgatóságát.
Szöllősi Mátyás a Budapest Katalógus szerkesztőjeként több mint hatszáz embert fényképezett le, akikkel aztán el is beszélgetett. Varga László Edgár így őt is a fotóművészetben rejlő írói lehetőségekről kérdezte. Az alkotó elmondta, hogy tudatosan nem dolgozta fel írásaiban a fotóalanyok történeteit, az élmények, benyomások azonban beszűrődtek a műveibe.
– A fotózás egy egészen másfajta figyelmet igényel, mint az írás. Magánemberként is szoktam fényképezni. Utazásaim során sokfelé eljutottam, kétszer Oroszországba is, és a terek érzékelése, megörökítése egy író számára nagyon jó tapasztalat – összegzett Szöllősi Mátyás, majd a Látóban megjelent egyik alkotásából olvasott fel egy részletet.
– Miért fontosak a sérült emberek az író számára? – fordult az intézetben élő Dumpf Endre kapcsán Parti Nagy Lajoshoz a rendezvény házigazdája.
– Nem tudtam róla, hogy sérült volna – jegyezte meg az alkotó a kórházkertben élő alterego kapcsán, aki talán mindenki sérültségét segít megmutatni, ugyanakkor nem beteg vagy őrült, csak „van egy különös állapota, szándékosan lebeg.”
– Milyen költőként más bőrébe bújni? – tette fel Varga László Edgár az együttlét utolsó kérdését.
– Én nem bújtam más bőrébe, ő is én vagyok – szögezte le Parti Nagy Lajos, aki szerint a költői alterego hangján szólni nyelvi technika, szűrő, illetve egyféle csúszkálás, „úgy alanyi költészet, hogy nem az”.
Az estébe forduló irodalmi délután a Létbüfé néhány töredékével zárult. Dumpf Endre bravúros forma- és gondolatvilága teljesen felszabadította, minden villanásával újra megnevettette a publikumot. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)