Filmkockák az RMDSZ huszonöt éves megdicsőüléséről
Aki gondolkodásra, önálló ítélethozatalra képes felnőttként megélte a Ceauşescu-korszakot, az valószínűleg egy életre immunitást biztosító eszmei oltást kapott a kommunizmus ellen. A propaganda és a valóság közötti éles szakadék, a privát életbe belevilágító állam, az értelmiség fájó dilemmája a kényszerű megalkuvás és az egzisztenciális bizonytalanság között, az előírt világnézettől való eltérés brutális megtorlása, az egyéni kezdeményezések visszametszése, a közösségi önszerveződés megakadályozása, az ízléstelen személyi kultusz mind olyan mozzanatok, melyek tragikus emlékként egy életen át végigkísérik azokat, akik mindezeket megélték.
Beépített vagy hithű kommunisták
Amikor a nemzeti autonomista tábor az RMDSZ utódkommunista mivoltáról értekezik, nem árt a distinkció. A minősítés csak egyes elemeiben áll meg. A beszervezés az egyik meghatározó mozzanat. Aligha tagadható, hogy megalakuláskor az RMDSZ soraiban felülreprezentáltak voltak a korábbi „hivatalos” magyarok, akik csak úgy kerülhettek jó pozíciókba, ha megkötötték a maguk kompromisszumát a kommunista rendszerrel vagy egyenesen kollaboránsai, netán őszinte hívei voltak annak. S mint tudjuk Kövér Lászlótól, a kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Az exkommunisták nem tudták levetkőzni bolsevik reflexeiket. Elég, ha arra utalunk, miként került szervezeten kívülre minden olyan RMDSZ-es politikus, aki a kommunista rendszerrel való nyílt szembeszegülést választotta, Király Károlytól Szőcs Gézán, Borbély Ernőn, Búzás Lászlón át Tőkés Lászlóig. De nemcsak a kiszorítás ilyen ősbolsevik reflex, hanem a történelemhamisításra való hajlam is. Az RMDSZ tízéves fennállása alkalmából kiadott 1999-es CD kronológiája megannyi példáját hozta a történelemhamisító igyekezetnek: az RMDSZ minden addigi válságát a Hargita megyei listahamisítástól a Neptun-ügyön át a Nagy Benedek-ügyig. Mi más juthat az ember eszébe, miután végignézi azt az egyórás hőseposzt, amelyet a 25 éves jubileumát ünneplő RMDSZ készíttetett a szövetségnek nevezett párt első negyed évszázadáról?
Az szinte természetes, hogy a megszólalók majdnem egytől egyig az RMDSZ Markó–Takács-féle fősodrából kerülnek ki, mely tandem közel két évtizeden keresztül meghatározta az RMDSZ politika tartalmát és formáját. Készítettem egy pontosnak szánt statisztikát is a filmben megkérdezettek megszólalásairól. A listát Markó vezeti húsz megszólalással, őt követi Takács Csaba tizeneggyel, majd Kelemen Hunor következik hattal, Varga Attila öttel, Tokay György, Varga Gábor és Csiha Tamás hárommal, Márton Árpád, Hajdú Gábor és Kántor Lajos kettővel, végül Béres András, Nagy Benedek, Borbély László és Bíró Rozália eggyel. Érdekes módon kimaradt Verestóy Attila, Frunda György, a főtitkár Kovács Péter. A „másik oldalon” inkább érthető Tamás Sándor, Antal Árpád és Ráduly Róbert mellőzése. Kincses Elődnek, aki közel negyven százalékot ért el 1999-ben Markóval szemben az elnökválasztás alkalmával, a neve sem hangzik el.
Vitatható hitelesség
A korabeli bejátszásokon feltűnik Domokos Géza, Sütő András, Verestóy Attila és Toró T. Tibor, valamint többen a felsorolt megszólaltatottak közül. Az RMDSZ egykori főtitkára majd alelnöke, Szőcs Géza, volt szenátora, Király Károly csak említés szinten van jelen, a tiszteletbeli elnök Tőkés Lászlót idézik többször, de vitatható hitelességgel. Csiha Tamás úgy emlékszik, hogy Tőkés László mondta volna, hogy „a brassói kongresszust elvesztettük”, ami nem kizárt, de a volt tiszteletbeli elnök harcostársainak emlékezetében ez a mozzanat nem maradt meg. Egyébként furcsa is lett volna, hogy ilyet mondjon Tőkés László, hiszen ő maga lépett vissza az elnökjelöltségtől, miután a másik tábor – legalábbis a kongresszuson – betartotta a belső egyezséget és megszavazta az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat. Később, pozícióba kerülve azonban sorra rúgták fel a korábbi egyezségeket. Ide kívánkozik az a megjegyzés is, hogy az autonómiaelvű, magyar érdekekre alapozott magyar egység a szentség, amit bizonyára Tőkés László is így gondolt, a román nemzetstratégia szándékainak elvtelen egységes kiszolgálását azonban aligha tekinthetjük szentségnek.
A film lényegében az utóbbi két évtized RMDSZ-propagandájának foglalata. Ismét elhangzik, hogy az egyik út a marosvásárhelyi véres események konfliktusos útja, a másik a parlamenti tárgyalásos, a kormányzati szerepvállalást is megcélzó út. Tokay érvelése –miszerint aki nem látja, hogy a politika a kormányzati szerepvállalásról szól, az ne politizáljon – még a többségi társadalomra sem igaz, hát még egy kisebbségi érdekképviseletre. Ezzel a megközelítéssel ismét horizonton kívülre kerül a törvényes és békés eszközöket igénybe vevő, de politikai konfliktusokat is vállaló stratégia, amely a nyomáskifejtés útján kíván eredményeket elérni. Többen is azt állítják, hogy a magát radikálisnak, kurucnak, autonomistának, nemzetinek nevező tábor nem jelöli meg az utat, amivel az autonómiához kíván elérni. Az sem zavarja a megnyilatkozókat, hogy erről az útról több kötetnyi irodalmat lehetne összeállítani az autonomista szerzők tollából.
Hol van a Frunda-féle autonómia?
A film demagóg összevetésekben bővelkedik: míg 1990-ben egy kétnyelvű feliratból véres összecsapás robbant ki Marosvásárhelyen, addig 2005-ben maga a román kormány nyújtotta be a kulturális autonómiatervezetet. Többszörös csúsztatás ez, hiszen nem a kétnyelvű gyógyszertárfeliratból lett a halálos áldozatokkal is járó konfliktus, hanem román titkosszolgálati manipulációból, amihez az emlékezetes felirat csak ürügy volt. 2005-ben a kisebbségi törvénytervezet a kulturális autonómiának csak a címszavát tartalmazta, hiszen a Kulturális Autonómiatanács közjogi jogosítványokkal való felruházását kitolta beláthatatlan távolba.
A film vége az egységről és az autonómiáról szól. Markó Béla ugyanazt mondja, mint Frunda György sztárszenátor kollegája 2001-ben: az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját sikerült megvalósítani. Markó egy tetszetős felvezetéssel próbálja eladni a politikai sikerpropagandát. Az önálló közösség gondolatával egyetérthetünk, és azzal is, hogy ehhez önálló iskolarendszerre, önálló kulturális életre, a nyelvi és identitásmegőrzési jogok teljes körére van szükség. Azzal viszont már nem, hogy mindezeket az RMDSZ „nagyjából kialakította”. Az önálló iskolarendszer megteremtésétől igen távol vagyunk: még azt is Bukarestben döntik el, hogy kiről lehet magyar iskolát elnevezni... Gyermekeink az átideologizált, meghamisított román történelmet kénytelenek tanulni, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriáját ne is említsük.
Szép teória az, amit Varga Attila és Varga Gábor kifejtenek a film végén, miszerint az autonómiát csinálni kell. A székely termék védjegye kétségkívül fontos, a létező jogi keretek autonóm cselekvéssel való kitöltése szintén, de az autonómia nem ebből áll, hanem elsősorban önrendelkezés-elvű intézményrendszer, a saját magyar sors alakításának a román állam által elismert jogi kerete, melynek megvalósításához nemhogy közelebb lennénk ma, hanem Románia európai uniós csatlakozása után inkább távolabb kerültünk.
De bármennyire is rosszabb a starthelyzet ma, mint volt negyed évszázada, nincs más utunk, mint amit egykoron, huszonkét esztendeje Brassóban megrajzoltunk: államon belüli állam, saját közösségi akaratunkat becsatornázó intézményrendszer és nyomásgyakorló autonómiaelvű politika. Minden más út közösségünk megsemmisüléséhez vezet.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lészay Béla (1943–2015)
Hát elmentél, drága braderom, braderunk, nem egészen két hónappal 72. születésnapod előtt.
Nem mondanám, hogy halálod teljesen váratlan volt. A kérlelhetetlen és gyógyíthatatlan kór elragadott. Kialakulásában, megjelenésében mondhatni szemtanú voltam – uramisten, hányszor hallottam, majdnem húsz éve, esténként hat-hét-kilenc felé, a mindennapos szerkesztőségi robotban gyomorfájásra vonatkozó panaszaidat. Reméltem, bíztam benne, veled együtt, hogy a végső számadás nem fog ilyen hamar bekövetkezni.
Mindketten tévedtünk, bár kedves barátnőd, egykori iskolatársad minden tőle telhetőt megtett megmentésedre.
A halál ellen azonban, mint rég tudjuk, nincs orvosság.
A „brader” (angol brother – testvér) szóhasználatot, elsősorban irányodban, alighanem Tokay György egykori kollégánk „hozta létre”, valamikor az 1970-es évek közepe táján, talán valamelyik amerikai film vagy könnyűzenei szám hatására, miután te, Béla – ha nem csal az emlékezet, 1973-ban – az akkori Arad megyei magyar újság, a Vörös Lobogó szerkesztőségébe kerültél.
Testvér: a vérrokonságban nem lévők számára alighanem a legmagasabb, legrangosabb, legelismerőbb kifejezés.
És Lészay Béla a legteljesebb mértékben kiérdemelte a „bradert”: munkatársai, barátai számára igazi testvérnek, sőt: barátnak bizonyult. A különbség: a testvért nem, a barátot azonban megválogathatja az ember.
Bélát – olykor humoros, sőt szarkasztikus megjegyzései ellenére – lehetetlen volt nem becsülni és szeretni. Szerintem senki nem volt, aki ne érezte volna – még akkor is, ha gúnyos, a maga visszafogott, elegáns, de nagyon is találó modorában megfogalmazott megjegyzéseinek céltáblája volt – a lényéből áradó végtelen barát- és emberszeretetet.
Visszagondolva: (számomra) elképesztő, hogy nyugdíjba vonulása után is mennyire számon tartotta egykori kollégái, munkatársai születés- és névnapjait. Lészay Béla, ha létezik manapság egyáltalán ilyesmi: igazi gentleman, úriember volt.
Sajnálatosan korán bekövetkezett eltávozását nemcsak az aradi magyar napilap munkatársai, volt osztály- és iskolatársai és barátai siratják, hanem a Szövétnek olvasói is, akik hosszú évek óta hozzáértő korrektorként és a keresztrejtvények készítőjeként olvashatták nevét.
Mától az aradi magyar szellemi-kulturális élet egy számottevő személyiségének végleges eltávozását jegyezhetjük be.
Nyugodj békében, drága Béla. Legyen számodra könnyű a föld. És egészen biztosan tudom, hogy sokak nevében mondom: emlékedet megőrizzük. Legalább addig, amíg élünk.
Jámbor Gyula
Lészay Béla /Arad, 1943. júl. 26. – Arad, 2015. jún. 5./
Nyugati Jelen (Arad)

Politikusok mesélték el, mi zajlik a színfalak mögött
Miért hagyta ott polgári foglalkozását, hogyan került a politikába, miként kezeli a sikereket és a csődhelyzeteket? Erről vallott szerda eset közönség előtt három kolozsvári politikus: Horváth Anna kolozsvári alpolgármester, Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke és Lőrinczi Zoltán, a Kolozs megyei tanács tagja, a magyar frakció vezetője.
Világos beszéd magunkról címmel szervezett beszélgetés a kolozsvári Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely. Adorjáni Dezső lelkész a meghívottak apropóján úgy indított: azt szokták mondani, hogy az RMDSZ akkor látszik leginkább, ha kampány van.
Szerda este azonban három olyan politikus – Horváth Anna kolozsvári alpolgármester, Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke és Lőrinczi Zoltán, a Kolozs megyei tanács tagja, a magyar frakció vezetője – beszélgetett a közönség előtt, akik a mindennapi problémák megoldásánál is jelen vannak.
Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének vezetője, az est moderátora első körben azt kérdezte meg a meghívottaktól, miért szorították háttérbe a szűk értelemben vett szakmáikat, hogy politikusi karriert vállaljanak.
Miért éppen politika?
Horváth Anna a közgazdaság területén – eredeti szakmájában – sosem próbálta ki magát, és mivel az édesapja, Nagy Benedek parlamenti képviselő volt azokban az években, „megfertőződött” ezzel maga is, az általa hősnek tekintett emberek körében. Ezt az időszakot úgy szokta jellemezni, hogy az RMDSZ akkori frakciójában, bár erős viták voltak, soha senki nem kételkedett a másik jó szándékában, a közös célban. Az RMDSZ kormányra kerülése után Tokay György, az RMDSZ akkori parlamenti képviselőcsoportjának frakcióvezetője kérdezte meg tőle, vállalna-e munkát a frakciónál – azóta is mindig a politika területén dolgozott, és ezt szereti a legjobban, mondta Horváth Anna.
Szerelemből ment kertésznek, a mai napig is a politikát kertészként végzi: úgy érzi, jó magot kell használjon, jó földdel kell dolgozzon, és jó termése lesz – fogalmazott Vákár István, a Kolozs megyei tanács éléről nemrég leváltott alelnök. Ő megkapta a feladatokat a politikában, és a mai napig egyfajta misszióként fogja fel ezt a foglalkozást. „Sokszor nincs idő mérlegelni és taktikázni. Nagyon könnyű: ha akarjuk a magyar közösség életét javítani, akkor tenni kell. Sose tanultam politikát, ezt érzem – persze van, amikor mellé is fogunk” – fogalmazott Vákár.
Hozzátette, sok politikusnak meg kellene tanulnia bocsánatot kérni és tárgyalni a másként gondolkodókkal. Véleménye szerint a románok is elfogadták, hogy egy magyar is vezethette a megyét, ha fel van készülve és tisztességesen végzi a munkáját. Hozzátette, elegáns politizálással még a román pártok közt is csendet tudtak teremteni – a jövőben derül ki, hogyan esnek egymásnak a felek.
Lőrinczi Zoltán arról beszélt: másodéves korától dolgozott civil egyesületnél, később a Krónikánál, később pedig Vákár István kereste fel pályázati munkák elvégzésére. Így került a vidékfejlesztési irodába, amelyet öt éven keresztül vezetve felkérték arra is, hogy megyei tanácsos legyen.
Nem csak a kampánykor kell látszani
A továbbiakban sikerekről, csődhelyzetek elkerüléséről beszélgettek. Horváth Anna szerint a politikus számára négyévente egyszer adatik meg az a kegyetlen mutató, amivel megmérik a munkáját. „A két ciklus között találgatunk, ösztönösen újratervezünk, mint a GPS, illetve az RMDSZ-szlogen” – fogalmazott. Kiemelte, közvetlen kapcsolatot kell ápolni intézményekkel, választókkal egyaránt. Már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy minden erejével azt az érzés igyekszik megváltoztatni az emberekben, hogy csak négyévente foglalkoznak velük.
Éppen ezért szólal meg a Kolozsvári és a Paprika rádiókban is rendszeresen, mert az emberek azt kell érezzék, hogy értük dolgozik. Kiemelte, a rendszeres rádiózás során jött rá, hogy a táblaügyre senki nem kérdez rá – és nem azért, mert a magyar közösség számára ez nem fontos, de az emberek mindig a közvetlen problémáikra várnak visszajelzést – mondta Horváth Anna.
Sikerek és félsikerek
A félsikert szépen le lehet menedzselni. Jó hallgatni a másik felet, és nem erőből politizálni - a műemléképületek többnyelvű tábláival is kivárták a megfelelő pillanatot, aztán átvitték a román megyei tanácselnökön és polgármesteren is – magyarázta Vákár István. A személyes kapcsolat sokszor fontos, amikor alkuba kell elegyedni, és kisebbségben vagyunk, emelte ki Vákár. Egy sarkalatos kérdésben, mint az említett többnyelvű táblák, nem lehet túllépni, ha nincsenek partnerek.
Lőrinczi Zoltán azt vallotta, nem a félsikert kell sikerként eladni, hanem a sikert sem kell eladni – csak kell beszélni eredményekről, ha már meg is valósulnak, adott esetben a publicitás hátráltathatja is a folyamatokat.
A betakarítási kampány
Volt olyan idő, amikor azt gondolta, hogy ha nincs anyagi érdekeltség, nem történhet meg vele, hogy beviszik, vizsgálatot indítanak ellene, de a Mikó-ügy, a Nagy Zsolt-ügy, és a következő ügyek után úgy érzi, nem lehet biztonságban – Horváth Anna elmondta, a tragédia az ebben, hogy olyan törvénykezéssel dolgoznak, ami sokféleképpen lehet értelmezni. Egyszerű kiegészítést nem fogalmaznak meg érthetően, akkor hogyan beszéljünk olyan törvényekről, mint a visszaszolgáltatás – tette fel a kérdést az alpolgármester.
A betakarítási kamány miatt tevődik fel, hogy megéri vagy sem politizálni – nem is önmagáért, hanem a gyerekeiért, mert tudja, hogy Ráduly Róbert vagy Szőke Domokos gyerekei sem fogják soha elfelejteni, mit éltek át. Az is kérdés, hogy miként reagál a közösség, ha elvisznek valakit, és emlékszik-e, ha később azt mondja az igazságszolgáltatás, hogy „pardon” – fogalmazott az alpolgármester.
A magyar sajtó szerepe
Semmit nem tudunk a magyar sajtó szemére hányni, néhány kisebb kivétellel – mondta Horváth Anna. Véleménye szerint a probléma, hogy a magyar közösség meghatározó része a román sajtót követi, azt pedig nem kell ecsetelni, hogy ott hogyan, milyen stílusban tárgyalják ezeket a problémákat. Elmondta, a törvényt kell megváltoztatni, disztingválni korrupció és hivatali visszaélés között.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Szabadságszobor emlékérméket adtak át Aradon
25 éves az aradi Szabadságszobor. 1890. október 6-án adták át Aradon Zala György alkotását. Az évforduló előestéjén az aradi színházban tartottak ünnepi rendezvényt, amelyen több közéleti személyiséget tüntettek ki.
Az ünnepséget Fekete Károly, a Kölcsey Egysület titkára vezette és felszólalt Faragó Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Arad megyei elnöke, Király András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke és Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
A beszédek után Kelemen Hunor és Király András, az alkalomra készült jubileumi emlékérméket adott át.
Emlékérmét kapott:
Markó Béla, volt RMDSZ-elnök
Intézmények RMDSZ, országos elnökség; RMDSZ, Arad megyei szervezet; Szabadságszobor Egyesület; Szent Erzsébet magyar és erdélyországi konventuális minorita rend; Aradbelvárosi református egyházközség; Aradi evangélikus lutheránus egyház; Aradbelvárosi magyar baptista gyülekezet; Csíky Gergely Főgimnázium; Nyugati Jelen szerkesztőség; Rákóczi Szövetség
Magánszemélyek Szép Gyula, Szepesi László, Kocsis Rudolf, Kolozsi Tibor, a szobor restaurátora, Matúz András, az emlékérem alkotója, Böszörményi Zoltán laptulajdonos, Bálint György
A Szabadságszobor Egyesület munkatársai közül Pataki Ildikó, Péró Tamás, Szabó Irén, Szabó Mihály, Darida János, Arad volt alpolgármestere, Bognár Levente Arad alpolgármestere, Bölöni György, megyei képviselő, Cziszter Kálmán, aradi képviselő, Horváth Levente, volt alprefektus, Matekovits Mihály, Módi József, református esperes, Nagy Gizella, Nagy István, Tokay György, Ujj János, Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Krály András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke, Communitas Alapítvány, Teleki Alapítvány, RMDSZ képviselőházi frakció, RMDSZ szenátusi frakció, Magyarország Miniszterelnöki Hivatala, Takács Csaba, Nagy Zsolt, Orbán Viktor miniszterelnök, Medgyessy Péter, a szobor újraállításakori magyar miniszterelnök, Dávid Ibolya volt igazságügy-miniszter, Szabó Vilmos volt államtitkár, Bálint Pataki József, Verestóy Attila, Borbély László, Kelemen Attila
Az emlékérmék átadása után a résztvevők megtekintették a Tizenhárom – az Aradon kivégzett tábornokok emlékére című táncjátékot, amelyet az Aradi Kamaraszínház és a békéscsabai Tabán Táncegyüttes adott elő a szabadkai Juhász zenekar kíséretével. Koreográfus Farkas Tamás, rendezte Farkas Tamás és Tapasztó Ernő.
nagyistvan.pecska.ro
Erdély.ma

A lármafák szükségességéről
„Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh’se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba……!” (Reményik Sándor)
Félelmetes leírni: annyi idő telt el az erdélyi magyar politikai érdekképviseletet vakvágányra futtató neptuni tárgyalás óta, mint amennyi Erdély román megszállása és a bécsi döntés között: 22 esztendő.
„Neptun lerágott csont” – szeretik mondogatni azok, akik a trió eszmei nyomdokain haladnak ma is: politikusok vagy a politikusokat népszerűsítő sajtómunkások egyaránt. Az emlékezetes tárgyalás épp akkor nyújtott diplomáciai segítséget a román hatalomnak, amikor az ország európa tanácsi felvétel előtt állt s erre a legnagyobb szüksége volt. Ahelyett, hogy a kedvező külpolitikai csillagállásban Frunda György, Borbély László és Tokay György az erdélyi magyarság jogfosztottságára hívta volna fel a figyelmet. A neptuni tárgyalás arra adott alkalmat, hogy a méltán rossz hírű román kisebbségpolitikát meghatározó sajtorgánumok alaptalanul dicsérjék. Lényegében ekkor alapozták meg a „modellértékű román kisebbségpolitika” velejéig hazug mítoszát, amit az RMDSZ részvételével megkötött 1996-os román kormánykoalíciónak köszönhetően egyre több meghatározó nyugati politikus és a világsajtó is átvett.
Tőkés László alaposan dokumentált írásban hívta fel akkor a nagyközönség figyelmét arra, hogy a neptuni tárgyalás mekkora nemzetpolitikai kárt okozott, hogy e politika ellentétes céljainkkal, a Kolozsvári Nyilatkozattal, a brassói programmal, a belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómiával. Válaszként a neptuni tárgyalók közül Frunda György és Borbély László Lármafák égetése címszó alatt válaszolt amellett kardoskodva, hogy lármafaégetésre nincs szükség.
Koszovó példája
Pedig mennyire nem volt igazuk! Lármafákra, őrtüzekre, látványos akciókra, az erdélyi magyar közösség önrendelkezési igényének megannyi kifejezési formájára mindig szükség van! Ott van Koszovó példája: az albán kisebbség párhuzamos társadalmat, párhuzamos államot alkotott és működtetett. Kellett hozzá nagyhatalmi segítség is, de Koszovó ma független állam. Volt, aki a neptuni trió híveként nemrégiben azon gúnyolódott, hogy lám, Koszovóból menekülnek az emberek. Ez azért is mellékes, mert az önrendelkezés joga elvben megillet minden népet: az elnyert szabadsággal ki miként sáfárkodik, az már másodlagos kérdés. Biztosak vagyunk benne, hogy a saját sorsalakításban évezredes tapasztalattal rendelkező székelység tudna úgy élni a szabadságával, hogy onnan ne meneküljenek az emberek, hanem épp ellenkezőleg: akik a román kulturális és gazdasági elnyomás miatt távoztak, egy autonóm Székelyföldre minden bizonnyal visszatérnének.
Egységes és oszthatatlan Székelyföld
Az évszázadok során a lármafák a kollektív veszélyre figyelmeztettek. Ma is veszélyben vagyunk: ennek szomorú igazolását adta a rendszerváltás utáni két népszámlálás. Ma is okunk van lármafákat gyújtani, jelezve a világnak, hogy Székelyföld egységes és oszthatatlan. A Székely Nemzeti Tanács október 25-i akciója – a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonlóan – egységbe kéne kovácsolja a teljes magyar közéletet.
Ezzel szemben az RMDSZ ismét mással van elfoglalva. Markó Béla éppen verset ír a nélkülözhetetlen s egyébként hatékonynak bizonyult országhatár-kerítés ellen, féktelen demagógiával az 1988/89-es erdélyi meneküléssel hozva azt párhuzamba. Kelemen Hunor „szolidaritásról”, „együttérzésről”, „életüket mentő emberekről” beszél, miközben a megszállók zöme gazdasági okokból kelt útra. Kelemen Hunor arról beszél, hogy az EU erkölcsileg megbukik, ha egyetlen migráns gyermek meghal, de a jelek szerint az nem érdekli, hogy a „tárt kapuk politikája”, a bizonyítottan integrálhatatlan s főleg integrálódni nem akaró elemek ellenőrizetlen beözönlése máris halálos áldozatokkal járt a befogadó nemzetek oldalán. S nem tudni, mi lesz, ha aktivizálódnak a beszivárgott terroristák, akik most azért csendesek, nehogy a közhangulatot az új honfoglalók ellen hangolják, s azért, hogy minél több társuk érkezzen még addig, amíg az Európai Unió határozottan fel nem lép.
A marosvásárhelyi előválasztás
Erdélyi magyar belpolitikai síkon is más fontos az RMDSZ-nek. Az utóbbi években egyre több jele volt annak, hogy az MPP behúzódik az RMDSZ ernyője alá. Eddig lényegében politikai ellenszolgáltatás nélkül támogatta a szövetséget, most azonban arról beszél maga Kelemen Hunor is, hogy együttműködnek az önkormányzati választáson, és listáikon helyeket biztosítanak az MPP-nek a parlamenti választásokon is.
Abban egyébként egyetérthetünk Kelemennel, hogy „a versennyel az égvilágon semmi baj nincs, ha normális keretek között tudjuk tartani, és nem vezet esztelen egymásnak feszüléshez.” Mégis csodálkoznék, ha a magát szövetségnek nevező párt nem nyúlna ismét a román veszéllyel való riogatás eszközéhez. Az erdélyi magyar „belpolitikában” egy biztató fejlemény azért van: a marosvásárhelyi előválasztás. Megfelelő mozgósítással, magyar összefogással egyáltalán nem reménytelen cél az RMDSZ által eddig módszeresen átengedett polgármesteri szék visszanyerése. Kelemen Atilla, Borbély László és Frunda György a belső harcokban megkopott, alkalmatlan jelöltek voltak, akik integrálás helyett polarizálták a közösséget. Ha most előválasztáson nyer a közös jelölt legitimációt, akkor esély van a magyar erők egyesítésére.
Az önkormányzati választásig viszont több mint fél év van hátra, míg a Székely Nemzeti Tanács nemes kezdeményezéséig csak két hét. Ez most az erőpróba, erre kell összpontosítani, hadd üzenjék a székely tüzek a világnak, hogy nem aludt még ki a magyar szabadságvágy lángja!
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Watts tagadja az elnyomást
Egy Larry Watts nevű személy volt az egyik szervezője azoknak a 2014-es brassópojánai tárgyalásoknak, amelyeken a románok és erdélyi magyarok amerikai segédlettel vitatták meg a magyarság követeléseit. Nos, ez a Watts most ledobta álarcát: hosszas cikkben taglalja, hogy a kommunizmus alatt a magyarok nem is voltak elnyomva, és a kisebbségi jogok körüli hisztériát Magyarország generálta.
Larry Watts volt az 1993-as, titkos neptuni tárgyalások operatív szervezője is. Mint ismert, akkor az RMDSZ három vezetője, Borbély László, Frunda György és Tokay György felhatalmazás nélkül tárgyalt a román kormány képviselőivel. A magyar ellenzék azóta is a magyarság elárulásával, a külföldi nyomásgyakorlás fegyveréről való lemondással vádolja a résztvevőket.
Magyarország találta ki
Most pedig képzeljük el, hogy mind az 1993-as és a 2014-es tárgyalások szervezője, Larry Watts egyszerűen azt tagadja, hogy Erdélyben valaha is hátrányos megkülönböztetés érte volna a magyarokat. Az Adevărul.ro portálon megjelent írása szerint Magyarország a második világháború után arra használta fel az erdélyi magyar kisebbség ügyét, hogy minden fronton támadja Romániát a „kulturális genocídium” miatt, mely Budapest meghatározása szerint, a magyar identitás román földön történő teljes elfojtására irányuló kampány volt.
„(…) Minden állami struktúrában és minden egyénben van egy benne rejlő diszkriminatív impulzus. Igen, Romániában létezett a kisebbségek diszkriminációja. De vajon hivatalos politika volt-e? És hangsúlyosabb volt-e, mint bárhol máshol a szovjet tömbön belül? (…) Ellenkezőleg, fontos pontokban az, ahogy Románia az etnikai és vallási kisebbségekkel bánt, engedékenységben felvette a versenyt Budapest politikájával. (…) Ezen vádak kitartó hangoztatása miatt 1980-ban a Kongresszus vizsgálódott, és arra a következtetésre jutott, hogy az állítólagos „kulturális genocídium nem észlelhető, és nem úgy tűnik, mintha az állam nyíltan, hivatalos politika részeként elnyomná (a magyar kisebbséget).”
Fazekas elvtárs, a magyar ügynök
Watts továbbá arról beszél, hogy Magyarország hitelteleníteni akarta Bukarest közel-keleti aktív politizálását. Szűcs Pál nagykövet 1988-ban Fazekas Jánost, magyar etnikumú volt román kormányfő-helyettest elvitte egy találkozóra, melyet a bukaresti izraeli nagykövettel szervezett meg. A találkozó (…) azt sugallta, hogy a magyar hivatalosságok támogatták a romániai szeparatista mozgalmat. Magyarországnak akkoriban még diplomáciai kapcsolatai sem voltak Izraellel, és egy ilyen találkozó elképzelhetetlen lett volna a varsói paktum bármely másik államában.
Szűcs és Fazekas előadták az izraeli diplomatának a „kulturális genocídiumról” szóló meséket, kihangsúlyozva, hogy a romániai „állítólagos magyarellenes »elnyomás«” a náci időszak antiszemitizmusára emlékeztet, és arra fogja késztetni az erdélyi magyar etnikumúakat, hogy fellázadjanak, és ezáltal „vér fog folyni az utcákon”. Budapest 1989 után is fenntartotta apokaliptikus szemléletmódját, egy elkerülhetetlen „erőszakrendszert” jósolva meg, mely „emberek megöléséhez, vérfürdőhöz fog vezetni”.
És így megy ez hosszú-hosszú oldalakon keresztül, minek a végén csak azt tudjuk kívánni neki magyarokként, akik Romániában éltünk a kommunizmus alatt: legyen egyszer a mi akkori helyzetünkben!  Székely Hírmondó
Erdély.ma

Elhunyt Tokay György ügyvéd, újságíró, parlamenti képviselő 
Méltósággal viselt hosszú betegség után elhunyt Tokay György ügyvéd, újságíró, parlamenti képviselő, Románia volt litvániai nagykövete.
Az 1989-es rendszerváltás után az aradi RMDSZ alapítója volt, 1990-től 2004-ig parlamenti képviselő, 1997–1998-ban kisebbségvédelmi miniszter. A neptuni tárgyalásokon való részvétel utóbb megosztotta a romániai magyar politikai közvéleményt.
Tokay jelentős szerepet játszott Szabadság-szobor újbóli köztéri felállításában és az aradi magyar középiskola önállósodásában – utóbbiért éhségsztrájkot is vállalt. Közéleti szereplőként ezeket nevezte legfontosabb megvalósításainak a 2012-es Aradi Magyar Napokon, amikor is bemutatták a vele készült interjúkötetet Jó bolondok ügyvédje címmel. Ez volt egyébként a legutolsó nyilvános szereplése. Tokay György idén húsvétkor, március 27-én lett volna 77 éves. Temetéséről később intézkednek. aradihirek.ro. erdély.ma

Elhunyt Tokay György
Életének 77. évében elhunyt Tokay György, az RMDSZ egykori politikusa. Halálhírét a Maszolnak az b is megerősítette.
Az 1939 március 27-én született Tokay György több mandátumon keresztül volt az RMDSZ Arad megyei képviselője, az 1996-1998 közötti Victor Ciorbea vezette kabinetben a kisebbségügyi tárcát vezette. 2005-ben Románia litvániai nagykövetének nevezték ki.
Utolsó nyilvános szereplése 2012-ben volt az Aradi Magyar Napokon. Súlyos betegsége hosszú évekre ágyhoz kötötte.
Tokay György /Kolozsvár, 1939 március 27. – Arad, 2016. március 3./ maszol.ro

Elhunyt Tokay György
Méltósággal viselt hosszú betegség után elhunyt Tokay György ügyvéd, újságíró, volt RMDSZ-es parlamenti képviselő, volt román diplomata.
Tokay György 1939-ben született Kolozsvárott, jogi tanulmányait ugyanott végezte. Pályáját jogtanácsosként és újságíróként kezdte, a Vörös Lobogó című aradi magyar nyelvű kommunista pártlap publicistája volt 1968 és 1975 között. 1976-tól ügyvédként dolgozott a Ceaușescu-diktatúra bukásáig. A rendszerváltás napjaiban részt vett az aradi RMDSZ megalapításában, 1990-től 2004-ig parlamenti képviselője volt a fokozatosan román versenypárttá vált szövetségnek. 1997–1998-ban kisebbségvédelmi miniszterként működött.
A rendszerváltás utáni erdélyi magyar politika egyik legbefolyásosabb személyiségeinek egyike. Frunda György és Borbély László mellett részt vett a vitatott „neptuni találkozókon”. A hármak a Fekete-tengeri üdülőhelyen 1993 júniusában bármiféle felhatalmazás nélkül tárgyalásba bocsátkoztak a román államhatalommal, és beleegyeztek abba, hogy semmiféle akadályt nem gördítenek Románia Európa Tanácsba történő felvétele elé, vagyis a magyar érdek szempontjából tudatosan kihasználatlanul hagytak egy fontos külpolitikai lehetőséget. Elemzők az akkori egyeztetésekre vezetik vissza a magyar érdekképviselet későbbi kormányzati részvételét és tájbasimulását, a Demokratikus Konvenció 1996-os választási győzelme után.
Tokay György volt Románia első magyar származású nagykövete a rendszerváltás után. Két balti államban, Litvániában és Lettországban teljesített szolgálatot. Javára írható, hogy jelentős szerepet játszott az aradi Szabadság-szobor újbóli köztéri felállításában és a magyar középiskola önállósodásában – utóbbiért éhségsztrájkot is vállalt. Közéleti szereplőként ezeket nevezte legfontosabb megvalósításainak a 2012-es Aradi Magyar Napokon, amikor is bemutatták a Jó bolondok ügyvédje című, vele készült interjúkötetet. Ez volt egyébként a legutolsó nyilvános szereplése. Március 27-én lett volna 77 éves. Temetéséről később intézkednek. itthon.ma/erdelyorszag

A túlélés nagymestere 
Lassan szállóigévé lesz Fricz Tamás politológus azon diagnózisa, mely szerint Magyarország egy következmények nélküli ország. Szó, ami szó, nálunk bukni nagyon nehéz, pontosabban esetleges, a politikusi siker illetve kudarc nincs közvetlen összefüggésben a pozitív vagy negatív teljesítménnyel. 
Többnyire az bukik, aki elveszti a pártvezetés bizalmát. Ehhez viszont nem kell hagyományos értelemben vett politikai hibát véteni. Elég rákérdezni például a párt kétes pénzügyeire (mint a MIÉP esetében) vagy csak egyszerűen tengelyt akasztani az elnökkel (Torgyán-féle FKGP). Önmagában az, hogy valaki politikai hibát vét, hazugságon érik, nem teljesít semmit programjából, korrupciós ügybe keveredik, napvilágra kerül zilált magánélete vagy netán bíróság ítéli el, nem jelent feltétlen bukást. 
Erdélyben sem sokkal jobb a helyzet. Markó Béla túlélte, hogy 1993 és 1995 között a rá bízott legfontosabb programpontok közül (kataszter, belső választás, autonómia-statutumok) semmit sem teljesített. Sőt: 1995 óta még két ízben (1999-ben és 2003-ban) újraválasztották, annak ellenére, hogy e kulcsfontosságú közösségi kérdésekben azóta sincs előrelépés. Azt is túlélte, hogy az ominózus 1996-os kormányzati szerepvállalás kapcsán kijelentette: ha e történelmi kísérlet kudarcba fullad, lemond. A prognosztizálható kudarc "megvolt", az RMDSZ nemhogy az autonómia megvalósítását nem érte el 1996 és 2000 között, de még a kormányzati partnerek által megígért minimumot sem: a közigazgatásbeli nyelvhasználat végül csak a következő ciklusban rendeződött s nem éppen kielégítő módon, az ingatlan visszaszolgáltatás jogi rendezése szintén, (s mindmáig megy a huzavona a gyakorlatba ültetés szintjén) s önálló állami magyar egyetem továbbra sincs. Markó Béla pedig még mindig elnök. 
Tokay György önként vonult vissza annak dacára, hogy pártállami múltjára már 1993-ban fény derült (lásd ehhez Szőcs Géza 1993 január közepén a brassói kongresszuson bemutatott pamfletjét, mely bőven idéz Tokay hét éves pártújságírói munkásságából), hogy részt vett a Neptun-ügyben, hogy az Egyesült Államokban (!) azzal vádolta Tőkés Lászlót (!), szervezete tiszteletbeli elnökét, hogy apokaliptikus látomásai vannak, (a 2002-es népszámlálás tragikus módon igazolta, hogy szó sem volt "látomásokról": 200.000 lélek elvesztése tíz év alatt egy másfél-kétmilliós közösség esetében békeidőben példátlan veszteség), hogy elhatárolódott a tiszteletbeli elnök etnikai tisztogatásra vonatkozó kijelentésétől, melyet még a román oldalról is volt, aki felvállalt (!),1996 elején azzal vádolta meg az RMDSZ egy részét minden ok nélkül, hogy "faji alapra akarja helyezni a szervezetet", minisztersége idején pedig kijelentette, hogy az erdélyi magyarok nem kívánnak pozitív diszkriminációt az anyaország részéről vízumügyben. Példákat lehetne még sorolni, de olyat aligha említhetnénk, mely felülmúlná Frunda György szenátor produkcióját. A román és magyar oldalon mindmáig sztárszenátornak tekintett politikus a túlélés nagymesterre. Sikerült megszerezze az RMDSZ vezetőinek bizalmát annak dacára, hogy a Független Magyar Párt politikusaként került be a parlamentbe. (E szervezetet még a Markó-vonal is szekus-gyanús képződménynek tartotta, ebből jött létre a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt, melynek elnöke Kiss Kálmán, az RMSZDP totális esélytelenségét látva 2004-ben előbb székely etnikai szervezetet próbált létrehozni, majd e terv meghiúsulása után a Nagyrománia Párt listáján (!) indult a választásokon. Csutak István volt képviselő 1993-as visszaemlékezése szerint éppenséggel Frunda egyik mai szövetségese, a szintén Neptun megjárt Borbély László járta körbe a képviselőket azzal, hogy vigyázzanak Frundával, mert az FMP embere és titkosszolgálati ügynök. FMP-s múltját maga Frunda sem tagadta. 
1993-ban ő volt az, akinek javaslatára végül is nem került bele az RMDSZ programjába a területi autonómia. (E követelést csak 1995-ben sikerült programszinten kodifikálni.) Ezt 1996-ban kerek perec letagadta már idézett Erdélyi Naplós interjújában. Ugyanebben az évben, midőn a román hatalom magyarellenessége a csúcsokat verdeste, arról nyilatkozott, hogy akkor lenne a legboldogabb, ha kormányon látná saját szervezetét , illetve részt vett a nyilvánvalóan diverziós célzatú, kizárólag Románia külföldi imázsának javítását célzó Neptuni tárgyalásokon , melyet a Markó-szárny által dominált RMDSZ SZKT is kemény hangon ítélt el.  1996-ban elnökjelöltként megpróbálta legimitálni a Neptun-gate-et azzal, hogy az atlantai tárgyalásokkal állította azokat párhuzamba. (Holott a neptuni akció előkészítése titkos volt, csak a román hatalmat támogató David Binder tudósított róla, az RMDSZ-es résztvevőknek nem volt megbízásuk a szervezettől s akció célja Románia külpolitikai tőkéjének gyarapítása volt. Az Atlantai tárgyalás a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott, az RMDSZ részéről minden politikai irányzatot felölelő legitim delegáció vett rajta részt. A célokat illetően mindkét félnek megvolt a maga számítása. A román hatalom továbbra is arra törekedett, hogy párbeszédkészséget mutasson, az RMDSZ pedig arra, hogy nemzetközivé tegye az erdélyi magyarság megoldatlan problémáit. A két esemény összemosását még Markó Béla is elutasította .) Az 1996-os választási kampány teljében a Heti Világgazdaságnak adott interjújában hamis állítások sorát engedte meg magának az elnökjelöléssel kapcsolatban, valamint - s ez még sokkal súlyosabb - a román-magyar alapszerződés lábjegyzetét illetően. Ez, mint ismeretes, azt rögzíti, hogy az Európa Tanács 1201-es ajánlása nem vonatkozik a kollektív jogokra és az autonómiára. Frunda beállítása szerint azt rögzíti, hogy "a cikkelyben foglaltak nem vezethetnek elszakadáshoz". 1996-ig az autonómiának a szegregációval való összefüggésbe hozása a kifejezetten magyarellenes erőknek, vagyis a román félnek valamint az SZDSZ-nek volt a sajátja. (Magyar Bálint 1993-ban egy Szegeden tartott előadásában kísérelte meg a szomszédok prizmáján keresztül nézni az autonómiatörekvéseket . De Tamás Gáspár Miklósnak is volt olyan megnyilatkozása abban az időben, miszerint "Föderalizmus, regionalizmus, autonomizmus: ez mind alkotmányos államaink felbontására irányul." )
Az 1999-es RMDSZ-kongresszuson, midőn a kettős állampolgárság kérdése szóba került, Frunda azzal az állításával hökkentette meg a hallgatóságot, miszerint Horvátország nem adott állampolgárságot a határain kívül élő horvátoknak, csak útlevelet és választójogot. (A horvát példa a 2004. december 5-i népszavazásnak köszönhetően az egyik fő hivatkozási alapja lett a nemzet oldalnak, így talán nem kell ecsetelnem Frunda csúsztatási kísérletének nevetségességét s azt bizonygatnom, hogy Horvátország természetesen állampolgárságot adott minden azt igénylő horvátnak.)  2002-ben, midőn a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) ügyében a Szabályzatfelügyelő Bizottság határozata rámutatott az RMDSZ eljárásának törvénytelenségére , azt állította, hogy a határozat nem jogerős és a dokumentumot nem volt hajlandó felolvasni. (Nota bene a nem jogerős döntés is a testületre tartozott volna. Érdekes jogi megoldás lenne az első fokú bírósági határozatok eltitkolása az érintettek, valamint a nyilvánosság elől. A felolvasás megtagadásának oka az volt, hogy az SZFB állásfoglalása tartalmazta azt a passzust, miszerint a döntés jogerős és a Markó-klikk csak kétes szabályosságú manipulációval érte el, hogy a bizottság térjen vissza a döntésre. Mire a visszatérés megtörtént volna, a MIT helyeit a 2003-as kongresszuson a nomenklatúrális szempontok alapján életre hívott Markó-hu Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) küldöttei foglalták el.)  Emlékezetes ugyanezen időben tett nyilatkozata is, mely szerint már elértük a kulturális autonómiát. Miközben Frunda nyilatkozatának idején működtek a tankönyv-kommandók, melyek a személyiségi jogokat semmibe véve székely gyerek iskolatáskájában kutattak magyarországi tankönyveket keresve, a román hatalom mindmáig ott akadályozza a csángók magyar oktatását, ahol tudja, miközben mind a magyar nyelvű oktatás intézményes keretéről, mind pedig a magyaroknak szánt tananyag tartalmáról Bukarestben döntenek. Nesze neked autonómia! Napjainkban Frunda György azzal került az újságok címoldalára, hogy nyilatkozata szerint igyekezni fog meggyőzni az európai fórumokat a román választási törvény demokratizmusáról. A Helsinki bizottságtól az Európai Néppártig, nem kevesen találtak eddig kifogásolnivalót abban, hogy a román szabályozás az etnikai szervezetek számára sokkal szigorúbb feltételeket támaszt, mint a pártok számára. (Ennek értelmében egy kisebbségi szervezet az általa képviselt közösség legalább 15%-ának támogatását kell élvezze, vagy legalább 25.000 tagot kell számláljon, úgy hogy 15 megyében is legkevesebb 300 tagja legyen. E feltételek sokkal keményebbek bármely kisebbség számára, mint a pártoktól megkövetelt 50.000 tag, ami egyébként szintén rendkívül szigorú követelmény.) Frunda tehát bárhonnan jött, bárhányszor mond ellent önmagának, állíthatja a legnagyobb jogi abszurdumot, megmarad pozíciójában. A jelenség sajnos Kárpát medencei szintű. A többségi hatalom számára kényelmes figurák Bugár Bélától, Kasza Józsefen át Markó Béláig vagy Frunda Györgyig mindaddig csúcspolitikus maradnak, amíg egy hiteles magyar szervezet meg nem buktatja az őket hordozó komprádor-alakzatot, az MKP-t, a VMSZt valamint az RMDSZt, a nemzeti érdekek kiárusítására szakosodott álnemzeti triumvirátust. 
Borbély Zsolt Attila
a HUNSOR Erdélyi tudósítója
a cikk megjelent a Kapu oldalain is 
hunsor.se/bzsatudositasai

In memoriam Tokay György
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség megrendülve búcsúzik Tokay Györgytől, egy kivételes romániai magyar politikustól és közéleti szereplőtől.
Volt parlamenti képviselő, RMDSZ-frakcióvezető, kisebbségügyi miniszter, balti-országokbeli nagykövet, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének tagja, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének alapító tagja.
1939. március 27-én született Kolozsvárott, jogi tanulmányait a Bolyai Egyetemen végezte. Jogtanácsosként kezdi közéleti pályáját, majd újságíró lesz, 1976-tól pedig ügyvédként dolgozik.
Az RMDSZ parlamenti csoportja „tiszteletbeli székelynek” nevezte Tokay Györgyöt a Har-Kov néven elhíresült ügyben való felszólalása miatt. „Tokay Gyurira mi felnéztünk. A parlamentben olyan természetességgel állt ki a mikrofon elé, és úgy beszélt román nyelven, hogy mindenki elhallgatott, és mindenki odafigyelt rá. Olyasmit képviselt, ami a román politikai életben vele, sajnos, elment. Szeretném, ha visszajönne és elmondaná: vigyázzunk egymásra” – méltatták életútját volt kollégái.
Az elmúlt 26 év egyik legmarkánsabb politikai személyisége volt Tokay György, aki elhívatottsággal, becsülettel és igazi úriemberként képviselte a Szövetséget. 2015-ben, az RMDSZ kongresszusán Ezüst Tulipán díjjal köszöntük meg több évtizedes munkásságát.
Tisztelettel hajtunk fejet bátor helytállása előtt.
Tokay Györgyöt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség saját halottjának tekinti.
Nyugodjon békében, emléke legyen áldott!
Vigasztalódást gyászoló szeretteinek!
Kelemen Hunor szövetségi elnök. erdon.ro

25 éve történt – A múlt tükörcserepei
Az RMDSZ második kongresszusa, Szőcs Géza tiszavirágéletű elnöksége és annak háttere:
Az RMDSZ első, 1990. április 21-22.én Nagyváradon megtartott kongresszusán, hosszan vita és egyeztetés után végül nem volt verseny a két elnökjelölt, Domokos Géza egykori kommunista pártfunkcionárius, az RMDSZ ideiglenes elnöke, valamint Szőcs Géza költő, az Ellenpontok egykori szerkesztője között, hanem funkciómegosztásra került sor, Domokos Géza elnök lett, Szőcs Géza pedig főtitkár. Itt is rögtön leszögezném, hogy bár Domokos Géza a Román Kommunista Párt nómenklatúrájának tagja volt s így a Temesvári kiáltvány nyolcas pontjának hatálya alá esett volna, 1989 előtti tevékenysége elismerést érdemel, ebben vélhető, hogy 1989 utáni politikai ellenfelei is egyetértenek. Sajnos politikai szocializációja nem engedte meg, hogy a megváltozott körülmények között képes legyen adekvát politikát megfogalmazni, ugyanazokat a kijárásos, háttérpaktumos, a vélelmezett román tűrőképességet a magyar érdekeknél és magyar érzékenységnél fontosabbnak tartó hozzáállással nem sokat lehetett elérni.
A kétfejű struktúra nem bizonyult hatékonynak, az 1991-ben megtartott második kongresszuson úgyszólván mindenki egyetértett abban, hogy egyetlen vezető kell a szervezet élén álljon. Mivel a két jelölt – aki történetesen ugyanaz a két jelölt volt, mint egy évvel korában, Szőcs Géza és Domokos Géza – teljes mértékben eltérő politikai gondolkodást, módszertant képviselt, eltérő célokat hirdetett és azokhoz eltérő eszközöket rendelt, hatalmas tétje volt annak, hogy a kongresszus kit emel az elnöki székbe.  Bármennyire is tetszetős a történelmi szükségszerűség elmélete, mely szerint nem az egyének szabják a történelmi események fonalát, hanem a trendek, a megafolyamatok, melyek lényegében individuum-függetlenek, bizony kerülhet porszem a gépezetbe és egyetlen személyi döntés eltérő medert szabhat a történelemnek. Ha 1991 májusában Szőcs Géza elnökségét nem óvják meg, minden bizonnyal másként alakult volna az erdélyi magyar történelem.
De miután kihirdették az eredményt, Szőcs Géza győzelmét, a nemrég elhalálozott Tokay György személyében akadt valaki, aki megóvja az eredményt arra való hivatkozással, hogy hiányzik az urnából pár szavazat. Akkoron nem volt még demokratikus gyakorlata a részvevőknek, s nem akadt senki, aki rávilágított volna arra, hogy az nem ok az óvásra, ha kevesebb szavazat van az urnában, legfeljebb az, hogyha több, mint amennyit szétosztottak. Hiszen, ha az előbbi is ok lenne, bárki megengedhetné magának, hogy ne dobja be a szavazócéduláját az urnába, hanem magánál tartsa, majd, ha nem felel meg neki az eredmény akkor óv. Csalásra csakis az utalhat, ha több szavazatot számlálnak meg a szétosztottnál.
No de akkor ezt nem látták még át a küldöttek, így a szavazást megismételték és hogy, hogy nem, a második szavazási körből Domokos Géza került ki győztesen, pár szavazat többséggel. Egyébként ez volt az a kongresszus, amikor expressis verbis az autonómia egyik válfaja, tételesen a kulturális autonómia célkitűzése bekerült az RMDSZ programba, de olyan hatékonyan sikerült e programpontot képviselni, érvényesíteni a továbbiakban, hogy e ténynek még azok sincsenek tudatában,akik megélték az akkori eseményeket. Éppen ezért volt szükség a Kolozsvári Nyilatkozatra, mely hatalmas médiaérdeklődés mellett tett hitet az belső önrendelkezésen alapuló háromszintű autonómia kivívása mellett, e gesztus épp publicitása miatt volt letagadhatatlan, elsikkaszthatatlan és több éven keresztül meghatározhatta a szervezet politikáját.
A második kongresszusnak fontos döntése volt, hogy egy autonomista többségű elnökséget választott az RMDSZ élére(tagjai Domokos Géza, elnök, Tőkés László, tiszteletbeli elnök, Szőcs Géza és Kolumbán Gábor alelnökök, továbbá Beder Tibor, Béres András, Borbély Imre, Csapó József, Patrubány Miklós, Takács Csaba és Toró T. Tibor) akik több ízben is leszavazták az autonómia-politikát ellenző elnököt. Megtehették, hiszen felhatalmazottságukat éppen úgy a kongresszustól kapták (ellentétben a korábbi elnökséggel vagy a későbbi Ügyvezető elnökséggel), mint az elnök. Nagyrészt nekik köszönhető, az elnökségen belül tevékenykedő autonomista magnak, hogy 1992. október 25.-én az RMDSZ zászlajára tűzte az autonómiát, amit hivatalosan mindmáig nem tagadott meg. Ez jelenthet egy halvány esélyt arra, hogy az erdélyi politikában valaha lesz még autonómia-elvű cselekvési egység. 
Most, amikor a román hatalom szabályos pszichológiai háborút folytat a magyar nemzeti közösség ellen, semmi sem aktuálisabb e létparancsnál.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk

Főkonzulból nagykövet lesz Niculescu Tóni
Szlovéniai nagykövetté készül kinevezni Románia korábbi müncheni főkonzulját, Niculecu Tónit az államfő. A hivatásos diplomata neve szerepel a parlamentnek átküldött javaslatlistán. Alkalmasságát a külügyi szakbizottságoknak is véleményeznie kell.
Niculescu Tóni Marosvásárhelyen született 1964-ben. A 2000-es években az RMDSZ EU-integrációs ügyvezető alelnöke volt. Az RMDSZ-részvételű kormányokban többször is államtitkári tisztséget töltött be, 1998-99-ben az integrációs minisztériumban, 2005 és 2009 között, illetve 2010 és 2012 között a külügyminisztériumban. Utóbb hivatásos diplomata lett, 2013-ban nevezték ki müncheni főkonzulnak.
A román diplomáciában nagyon kevés magyar tevékenykedik, Niculescu Tóni az egyikük. Jelenleg a volt RMDSZ-es szenátor Pataki Júlia Románia kenyai nagykövete, Salamon Márton László újságíró pedig szaloniki főkonzul, de egyikük sem hivatásos diplomata, kinevezésük úgymond politikai alapont történt. Korábban a nemrég elhunyt Tokay György, az RMDSZ markáns politikusa vilniusi nagykövet volt.
maszol.ro

A múlt tükörcserepei – Húsz esztendeje történt
Miért állította 1996-ban Adrian Năstase, hogy az RMDSZ-ben „szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók”.
A rágalom és annak forrásvidéke
A román kormánypropaganda –s nem ritkán az ellenzéki–mindig is előszeretettel rágalmazta a magyarságot. A szomorú az, amikor ehhez a magyar oldalról kap az ellenfél muníciót. 1996 júniusában a Romániai Magyar Szó hasábjain megjelent egy interjú Adrian Năstase-val, melyben azt a kérdést is körbejárták a riporterrel, hogy lehetséges-e kormányzati együttműködés az RMDSZ-szel. Annál is inkább, hogy ezt az RMDSZ volt elnöke, Markó Béla nem zárta ki akkori nyilatkozataiban. Năstase egy nem teljesen határozott nemmel felelt, indoklásul pedig azt hozta fel, hogy az RMDSZ-ben "szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók. Nem én találtam ki Katona Ádámot és az Erdélyi Magyar Kezdeményezést." "RMDSZ megtűr soraiban egy románellenes platformot.”
Íme, hogy lehet pár sorban valótlanságot valótlanságra halmozni. Románellenes platform soha nem volt az RMDSZ-en belül s vélhető, hogy nem is lesz. Mi több, érdemleges társadalmi támogatottsággal bíró, valóban románellenes politikai erő sem működött az elmúlt évszázadban Erdélyben, a jövőről nem lehet teljes biztonsággal nyilatkozni, de vélhető, hogy egyhamar nem jön létre ilyen szervezet. Az erdélyi autonomisták mindig is valamiért és nem valami ellen szálltak síkra, a románok jogait pedig nem kívánták soha csorbítani még ott sem, ahol a magyarság mindmáig többen él.
De hogy juthatott eszébe ilyesmi Năstase-nak?
A válasz nagyon egyszerű. Midőn Katona Ádám polémiába keveredett a Szociáldemokrata Platform prominensével, Dáné Tiborral, le merte írni, hogy nem szeretne az RMDSZ vezetőségében olyan embereket látni, akiknek fogyatékos a magyar identitása, ami abban érhető tetten, hogy román házastársat választanak, román iskolába íratják a gyermekeiket és románul beszélnek velük, akkor magyar oldalról indítottak ellene szabályos sajtóvadászatot. Szavait úgy próbálták értelmezni, mintha a származásról beszélt volna, holott világos volt a megfogalmazás, Katona Ádám a magyarság vállalásáról beszélt és nem a származásról.
Tokay György odáig ment, hogy a III. birodalom eszmeiségével hozta kapcsolatba Katonát, Markó Béla Petőfivel példálózott, holott Petőfi pont a Katona által említett asszimilációs folyamat fordítottjára, a magyarrá válásra példa, Magyari Lajos pedig kiállt az ügyet tárgyaló SZKT mikrofonja elé és azt indítványozta, hogy döntse el a testület, hogy demokratikus vagy fasiszta szervezet legyen-e az RMDSZ.
Nem kétséges, hogy Katona Ádám érzékeny kérdést érintett meg, de amit írt, az vállalható, politikailag abszolút belefér a legszigorúbb szalonképességi szabályokba és semmi köze nincs semmiféle ordas eszméhez. Ő saját véleményét mondta el arról, hogy kit látna szívesen egy magyar szervezet vezetőségében. Ebben vélhetően nem kevés magyar egyetért vele. A Romániai Magyar Szó egyik olvasója például levélben kelt Katona Ádám védelmére, ilyenformán: „igaz ugyan, hogy a házastárs milyensége nem feltétlenül határoz meg egy embert, de azért fanyalogva bíznánk magunkat olyan orvosra, kinek a neje temetkezési vállalkozó.”
A mi kultúrkörünkben a legtermészetesebb dolog, hogy mindenkinek joga van a magánélethez, és ahhoz, hogy eldöntse, milyen jövőt szán gyermekeinek. Ebbe, bármennyire fáj is ez a magyar sors alakulását szívükön viselőknek, belefér az asszimiláció, a románná válás joga is. Viszont a másik oldalról a választónak is joga van tudni, hogy olyan embert küld-e Bukarestbe a magyar iskolákért harcolni, aki saját maga román nyelvű oktatási intézménybe íratja a gyermekét.
Katona Ádám voltaképpen a közélet transzparenciájáért szállt síkra, ezért kellett kipellengérezni, ezért kellett leszélsőségesezni, lerasszistázni és lefasisztázni. S miután ezt megtették RMDSZ politikusai, csoda-e, ha a rágalmat örömmel karolja fel egy vezető román politikus, és fordítja azt az egész szervezet ellen?
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Mi a dolga a nagykövetnek, amikor nem fogadásokra jár? Niculescu Tónit kérdeztük
Egy kezünkön meg tudjuk számolni a romániai magyar hivatásos diplomatákat. Niculescu Tóni volt külügyi államtitkár, jelenlegi németországi főkonzul az egyikük, aki most készül nagykövetként elfoglalni állomáshelyét Ljubljanában. A diplomatát a szakmáról, a müncheni évekről és Szlovéniában rá váró kihívásokról kérdeztük.
Alig akad erdélyi magyar a román diplomáciában. Én hirtelen csak Pataki Júliáról (kenyai nagykövet) és Salamon Márton Lászlóról (szaloniki főkonzul) tudok, korábban meg Tokay György Litvániában volt nagykövet, ám egyikük sem hivatásos diplomata. Mi az oka annak, hogy ennyire alulreprezentáltak az erdélyi magyarok a diplomaták testületében?
A kérdésben felsoroltakon kívül van még egy erdélyi magyar nagykövet: Nagy Fredinánd a montenegrói román képviseletet vezeti. Ám valóban kevesen vannak magyarok a román diplomáciában. Nem tudom, miért idegenkednek a potenciális jelöltek: Bukaresttől, a fővárosi intézményektől, hivataloktól? Érdemes lenne utánanézni, elemezni a kérdést az erdélyi egyetemeken tanuló, esetleg végzős magyar diákok körében. A most zajló felvételi vizsgán például, ha nem tévedek, 900-ból egyetlen magyar (nevű) jelentkező volt, aki elbukott az írásbeli teszten.
Hogyan lesz valakiből hivatásos diplomata? Vagyis hogyan lehet bekerülni a diplomaták testületébe?
Hosszú szünet után, a tavaly és az idén több felvételi vizsgát szervezett, szervez a külügyminisztérium. Az idén kettő folyamatban van, a harmadikra ősszel kerül sor. Összesen körülbelül 100 helyre lehet pályázni 2016-ban. A felvételi feltételekről itt lehet olvasni részleteket.
És hogyan lehet valaki nagykövet, főkonzul vagy konzul úgy, hogy közben nem tagja a diplomaták testületének (mint Pataki Júlia vagy Salamon Márton László)?
Kevés kivétellel, mindenütt neveznek ki ún. „politikai” diplomatát. Van állam, amelyik kvótát szab ki (pl. 20 százalékos arányban küldenek nem-diplomata nagykövetet). Mind a küldő, azaz megbízó fél, mind a fogadó ország érdekei, szokásai szigorú figyelembevétele alapján döntenek. Van főváros, ahova jobbnak találtatik a küldő kormányhoz, a kormányzó párthoz közelálló nagykövetet akkreditáltatni. Van viszont állam, amelyik csak profi diplomatát nevez ki (nagykövetnek is), és nem veszi jónéven, ha más ország politikust bíz meg nagyköveti feladattal az ő fővárosában.
Mi a dolga egy hivatásos diplomatának, amikor éppen nem egy külképviseleten dolgozik?
Széles a skála, nagy a referatúrák száma, választéka: több- (NATO, ENSZ, EBESZ, EU, ET stb.), vagy kétoldalú kapcsolatok, politikai-, gazdasági- stb. főosztály. Van ezen kívül protokoll osztály, szóvivő, intézményközi (parlament, kormány) kapcsolatok és sok más igen érdekes, izgalmas szakmai terület. A konzuli főosztály sajátos külügyi feladat. Ez az a terület, amelyik a legtöbbet és a leggyorsabban fejlődött az utóbbi években nálunk. Számtalan új konzulátust nyitottunk meg Európa szerte, a legtöbbet természetesen Olaszországban és Spanyolországon. Van külügyminisztérium, ahol szigorúan szétválasztják a diplomáciai testületet a konzuli feladattól, ahol nincs „átjárás”, mint nálunk.
Csak sejtem, hogy a hivatásos diplomaták alig várják, hogy valamelyik külképviseletre kerüljenek, mert sokkal izgalmasabb, mint a külügyben dolgozni. Jól sejtem?
Diplomatája válogatja. Egyrészt, a központban dolgozók is utaznak világszerte. Másrészt állandó kapcsolatban vannak a Romániába akkreditált külföldi diplomatákkal, ami változatos, sokszor izgalmas feladat elé állítja őket.
Főkonzulként mi a feladata Münchenben?
A konzulátusi feladatok túlnyomó része közjegyzői papírmunka: mindenféle iratot, oklevelet adunk ki, fordítunk le vagy közvetítünk haza, a zömét a belügyminisztériumhoz. A születési bizonyítványok, útlevelek, megbízólevelek stb. előállításán kívül, nagyon sok sürgősségi esetet kezelünk: autó-, vagy munkabaleset, elhalálozás, őrizetesek, kíséret nélküli kiskorúak. A mi hivatalunk fedi Németország déli részét, Bajorországot és Baden-Württemberget (BW), ahol a tavaly hivatalosan bejegyzett 150 ezer, számításaink szerint több mint 300 ezer román állampolgár élt. Naponta közel kétszáz ember lépi át hivatalunk küszöbét.
A két déli Land termeli az ország nemzeti össztermékének több mint 40 százalékát. 2015-ben a román-bajor kereskedelmi forgalom meghaladta a nyolcmilliárd eurót. A Stuttgartban és Münchenben működő főkonzulátusok száma túllépi a 200-at. Ezek két parlament- és két rendkívül erős, nemzetközi befolyással bíró kormány képviselőivel tartják a kapcsolatot. Következésképpen müncheni főkonzulként számtalan politikai- és gazdasági képviseleti feladatot látunk el. Kevés nagykövetség dicsekedhet a mi teljesítményünkkel: négy év alatt több magas szintű delegációt fogadtunk hivatalos látogatáson (két államelnöki, két miniszterelnöki vizit, több külügyminiszteri, egy-egy igazságügyi, gazdasági, mezőgazdasági látogatás stb.).
Ezen kívül, igyekeztünk szoros és sokrétű kapcsolatot kiépíteni és fejleszteni az idetelepedett román közösség, valamint az erdélyi szászok, illetve a bánáti svábok képviselőivel. A tavaly a honlapunkon 65 kulturális eseményről adtunk hírt, olyan rendezvényekről, amiket a főkonzulátus szervezett, vagy amelyeken részt vettünk.
Hogyan telik egy átlagos napja Münchenben?
Postabontással és levélváltással kezdem (levelezés, meghívok stb.). Utána körülnézek a váróteremben és a fülkék mögötti irodákban, majd nekilátok a sajátos vagy sürgősségi esetek kezeléséhez: kapcsolatfelvétel, információcsere a német hatóságokkal, a különleges helyzetbe került román állampolgárokkal vagy ezek hozzátartozóival (napközben nálam tartom a sürgősségi telefont, így pontosan és időben megtudom, milyen gonddal küzdenek az itt élő, vagy del-Németországot átutazó állampolgártársaink). Délután rendszerint protokoll és képviseleti munkát végzek. Van nap, amikor több száz kilométert utazom.
A köztudatban az él, hogy a diplomata csak fogadásokra jár, illetve recepciókat ad, és vígan éli életét valamelyik külföldi nagyvárosban. Mi a legnehezebb része ennek a szakmának?
Általában nehezemre esett tervezni, programszerűen dolgozni, mert gyakran voltunk kénytelenek „tűzoltó” munkát végezni, így nem voltam igazán ura a saját határidőnaplómnak. A legnehezebben a baleseteket éltem át, pontosabban ezek következményeit. Nem tudom leírni azt az érzést, fájdalmat, amikor a rokonok tudomására kell hoznunk a rosszhírt, majd intézkednünk kell a rendőrségnél, a kór- vagy esetenként a halottas háznál.
Müncheni mandátuma alatt voltak-e komolyabb szakmai kihívásai? Olyan helyzetek, amikor megizzadt főkonzulként?
A legnagyobb kihívást a 2014. novemberi elnöki választások, főleg az első forduló jelentette, amikor teljesen felkészületlenül ért a több ezer választó. A második fordulóra már jobban fel tudtunk készülni, a helyi rendőrség, nem utolsó sorban a német és román önkéntesek hathatós segítségével. A stuttgarti és a müncheni választókerületekben több mint kilencezren szavazatot adtak le, kb. két voksot percenként.
Volt-e Münchenben valamilyen szakmai elégtétele, a diplomáciai munkádnak egy olyan eredménye, amire szívesen gondol majd vissza?
Büszke vagyok a teljesítményünkre: a mandátumom alatt megduplázódtak a konzuli bevételeink annak ellenére, hogy közben háromról egyre csappant a konzuljaink száma. Ezen belül elégtétellel tölt el minden eset, amit sikerült megoldanunk, amikor sikerült segítenünk a bajban levő embereken. Nagyon jól estek még a román szervezetektől kapott levelek, amiben megköszönik a kiváló együttműködést a főkonzulátussal.
És olyan szituációba került-e, amelyekről majd anekdotázni lehet?
Elmesélek két kedves, kedvenc esetet. Egyszer a sürgősségi telefonon érdeklődött valaki, hogy milyen iratra van szüksége ahhoz, hogy autóval Romániába vihesse a házinyulát. Mivel hosszantartó kánikula uralta egész Európat, felajánlottam, vigyázok az állatra, amíg visszatér Münchenbe a gazdája. Két hónapig nálunk lakott Pufy, a gyerekeink örömére és (részleges) felelősségükre. Baráti kapcsolatban maradtunk a hálás nyuszi tulajdonosaival, akik beismerték: a légkondíció nélküli gépkocsiban Pufy nem élte volna túl a romániai utat.
A másik történetem az, amikor Ivan Patzaichin többszörös olimpiai- és világbajnok kenust vezettem a müncheni repülőtérre Ulmból, ahol Romániát képviselte a nemzetközi Duna-fesztiválon. A rossz idő miatt jó idejében útnak indultunk, így túl korán értünk a repülőtér közelébe. Felajánlottam hát a híres sportolónak, tegyünk egy rövid kitérőt az óvárosban. Meglepetésemre Patzaichin nem a Marienplatz-ra volt kíváncsi, hanem arra a helyre, ahol a selejtezőn eltört az evezője és később olimpiai aranyérmet nyert. Így lettem részese egy különös élménynek: 42 év után Patzaichin visszatért az Olimpiaparkba.
Most Ljubljanába készül, de már nagykövetként. Mi a különbség a nagykövet és a főkonzul „munkaköri leírása” között?
Míg a főkonzul a kormány képviselője, és az állampolgárait szolgálja, a nagykövet az államfőjét képviseli a fogadó országban. Tehát a főkonzult a kormányfő, a nagykövetet az államelnök nevezi ki. A konzulátus elsődlegesen tisztviselői munkát végez, a nagykövetség mindenekelőtt kétoldalú, államközi kapcsolatokat ápol.
Füzes Oszkár volt bukaresti magyar nagykövet mondta egyszer egy kötetlen beszélgetésen, hogy a nagyköveti munka eléggé hasonlít a külföldről tudósító újságírók munkájához. Azaz naponta jelentéseket írnak „haza” az állomáshelyük országában történtekről. Ez mennyire van így?
Így van. Viszont amíg a tudósítás egyoldalú viszonyt feltételez, a nagykövet kétirányú utcán jár. Az informáláson túl kapcsolatot ápol és épít: nemcsak hazaír, hanem otthoni üzenetet is továbbít a fogadó félnek, tárgyalásokat folytat, javaslatokat tesz stb.
Mi történik abban az időszakban, amikor a nagykövet már megkapta az akkreditációs levelét, de még a befogadó ország beleegyezésére vár?
Két hete megkaptam a szlovén államfő „agrément”-jét. Miután Klaus Johannis államfő aláírja a kinevezési dekrétumot, hazautazom „felkészülni” a külügy illetékes szakosztályainál és egy pár minisztériumnál (gazdasági, szállításügyi stb.). Utána költözünk családostól Ljubljanába, ahol előbb bemutatom a külügyben az akkreditációs leveleim másolatát, majd átadom a szlovén államfőnek az eredetit (meg az elődöm visszahívásáról szóló levelet). Ezek után teljes jogkörrel rendelkezem majd, kora ősszel már nagyköveti minőségemben kísérhetem Ljubljanában a külügyminisztert, később pedig Dacian Cioloș miniszterelnököt, akiket meghívtak Szlovéniába hivatalos látogatásra.
Mennyire általános az, hogy a diplomaták megtanulják annak az országnak a nyelvét, ahova kiküldik őket? Tanul szlovénül?
Miután megtudtam, hol dolgozom a következő négy-öt évben, kétszer is ellátogattam Ljubljanába. Azonnal elkezdtem az országot „tanulni”, mindenekelőtt a parlamenti kihallgatás végett. Mivel Szlovéniában szinte mindenki jól beszél angolul, nem lesz különösebb gondom az értekezéssel. Ennek ellenére, megpróbálok minél hamarabb legalább alapfokon megtanulni szlovénul.
Gondolom, a hivatásos diplomaták egyik álma, hogy valamelyik nagyon fontos fővárosba nevezzék ki őket. Ljubljana után legszívesebben melyik külképviseletre szeretnél kinevezést kapni?
Dél-közép-Amerika vonz. Chile, Argentína, akár Kuba.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal
„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (I.)
– A „laza, könnyed csevegés, társalgás”, amit előrevetítettél mára, minden szempontból jó, főleg egy 75-höz közelítő alaknak, mint én.
– Azt hittem, még nem érted el a 70-et.
– 1943 januárjában születtem.
– Mérföldkő az életedben, hogy 24 év után abbahagytad tanácsosi tevékenységedet.
– Pontosabban, mint tanácsos elfogadtattam a kollégáimmal, hogy minden tisztségben van bizonyos tisztes határ, amit átlépve már kötelező az utánunk jövő nemzedéket elindítani.
– Aradiak vagyunk jó pár éve, mégis, sajnos, elég kevés közelebbit tudok rólad… Arra jól emlékszem, hogy közvetlenül az úgynevezett forradalom után engem is lehívtatok az alagsorba, a sajtóklubba egy találkozóra, ahol azt javasoltad, hogy válasszanak be engem is az RMDSZ Aradi vezetőségébe. Nem tudtam elvállalni, mert akkoriban rendkívüli módon lekötött a tanítás.
– Az első hetekben Bognár Leventét is invitáltam, ő ezt eleinte azzal hárította el, hogy inkább szakszervezeti úton szeretne aktiválni.
– Hol születtél?
– Aradon.
– Óvoda?
– Az óvodát a Zárdában jártam, Bosnyák Erzsi, később Steinhübelné, azaz Böbe óvó néni felügyelete mellett. A nővérem a Zárdába járt, negyedikes volt akkor. Amikor véget ért az óvodai program, átvittek a nővérem osztályába, s beültettek az utolsó padba. Sokat szipákoltam emiatt, de végül a nővérem mindig hazavitt Mosóczra. Guttmann Pirike, Bognár Levente akkor még hajadon édesanyja volt a tanító nénije.
– Következett az elemi, illetve az általános iskola.
– Öt percre laktam a Gizella utcai iskolától. Ha otthon felejtettem az uzsonnámat, szünetben hazaszaladhattam érte… Akkoriban kétpárhuzamos magyar osztály működött ott. Kitűnőtanítóim voltak: Győri Irénke, Kovács Mihályné, későbbi matematikatanárom, Kovács Miska felesége, Gémes Géza két éven keresztül.
– Kedvenc tanáraid az általános iskolában?
– Osztályfőnököm Csóthy János volt, majd Farkas Ágoston („Guszti”). Kovách Géza („Gazsi”) is tanított, mint újdonsült mosóczi-lakos.
– Következett a középiskola.
– ’56 nyarán komoly felkészítőn vettünk részt Ficzay Dénes vezetésével. Sok mindent tanultunk tőle. Sikerült közel kerülnöm mindahhoz, amit Ficzay képviselt… A felvételi vizsga sikerült, bár Schön igazgató megrovásban részesített, mert valamit elhibáztam a matekdolgozatomban. A Gimnáziumban kitűnő kezekbe kerültem: Miska bácsi négy éven át volt az osztályfőnököm. Tanított még a „nagyok” közül Fábián, Kovách Géza… Merem állítani, hogy remek iskolám volt.
– Melyik egyetemre felvételiztél?
– Temesvárra, az építőmérnöki karra iratkoztam. És kérvényeztem, hogy magyarul vizsgázhassak. Fizikából Peter Lamoth feleltetett. Megkérdezte, ki tanította a fizikára líceumban? Megmondtam, hogy Fábián György. Erre azt válaszolta a professzor: felelhet bármilyen nyelven, maga biztosan tudja a fizikát…
– Hogyan teltek egyetemi éveid?
– A Temesvári építőmérnöki karnak az volt az aranykora.
– Milyen szakra jártál?
– Civil, azaz polgári, ipari, mezőgazdasági építőmérnökire.
– Mi késztetett arra, hogy építőmérnöki egyetemet végezz el?
– Ezt tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy itt, Aradon nem vettek be a KISZ-be. Egy jóakaróm kijelentette, hogy én, mint osztályellenség, egykori „kizsákmányoló” család leszármazottja, be akarok furakodni soraikba. Emiatt leszavaztak. Atomfizikus vagy történész szerettem volna lenni, de ahhoz, hogy jelentkezhessek ezekre a szakokra, szükséges volt a KISZ-szervezet ajánlása. Így aztán mAradt az építőmérnöki.
– Hova helyeztek az államvizsga után?
– Az évek során elért eredményeim alapján az ötös élmezőnyben („Top 5”) végeztem. Ennek köszönhetően a Bánság Megyei Tervezőintézethez kaptam kinevezést.
– Nagy dolog volt ez akkoriban.
– Ennek az intézetnek volt egy Aradi fiókja, sikerült átjönnöm ide. Sok kiváló építész dolgozott itt: Ujj Jenő, Kígyósi Pál, Angel István, Neulender József stb. Magyar, német, zsidó, román vegyes társaság – remek hangulatban dolgoztunk itt együtt.
„Elszomorít, hogy egyre kevesebben vagyunk”
– Hogyan kerültél kapcsolatba a politikával?
– Anélkül, hogy tagja lettem volna a KISZ-nek, 42 éves koromban arra kényszerültem, hogy felvételemet kérjem a Román Kommunista Pártba. Ugyanis akkor, ’85-ben már négy éve vezettem az Aradi Szabadegyetemen egy magyar nyelvű tanfolyamot. A téma: kulturális, műszaki, tudományos előadások. Ezen a Korunk szerkesztőitől, a Kolozsvári történészektől és filozófusoktól kezdverészt vett az erdélyi magyar tudományos élet sok jeles képviselője. Előadást tartott Imreh István, Gaál Ernő. Toró Tibor atomfizikus professzor minden évben eljött az évadnyitóra, és bemutatta a legújabb Nobel-díjasokat. A meghívásokat magam intéztem. Segítségemre volt a Kolozsvári szerkesztők közül a megboldogult Csép Sándor, Veres Zoltán, mindaddig, míg nem települt Svédországba s nem utolsósorban Aradi (Schreiner) Jóska… 150 előadást ért meg ez a tanfolyam – ’81-től ’89-ig. Egy adott pillanatban a hivatalunk pártszervezetének a titkára a megyei titkárral egyetértésben megkérdezte: hogyan vezethetek én egy magyar tanfolyamot tudományos témákról, a tudományos szocializmus eszközeit felhasználva, ha nem vagyok tagja a pártnak? Akkor kénytelen voltam elfogadni a párttagságot. S volt egy második érvem is: be akartam iratkozni a doktorátusra, és kihoztak egy rendeletet Bukarestben, miszerint a jelentkezéshez kérték a pártszervezet ajánlását… Egyébként „csendes tag” voltam.
– Sikerült a vizsgád?
– Az 1985-ös Bukaresti felvételim nem sikerült, de 1990 őszén Temesváron bejutottam a doktorátusra. (Ekkor a felvételinek már nem voltak politikai feltételei.) A Temesvári Építéstudományi Kutatóintézet doktori iskolájában húszan voltunk öt helyre. És sikerült.
– Végül megszerezted a doktori címet?
– Mivel beléptem a politikába, elkapott a gépszíj, s nem jutott időm tanulmányokat, dolgozatokat, szakcikkeket írni. Le is szidott jól a tudományos vezetőm, amikor kiderült, hogy lemondok erről a lehetőségről… Azt mondhatnám, hogy kisebbségi közösségszervezéssel foglalkoztam ’81-től ’89-ig, s aztán jött az úgynevezett forradalom.
– Első perctől benne voltál az Arad Megyei RMDSZ vezetőségében?
– Gazdasági alelnök voltam, társa a néhai Tokay Györgynek, aki politikai alelnök lett, Hosszú Zoltánt választottuk elnöknek. Rövid időn belül, májusban parlamenti választások következtek, és Hosszú Zoltánt rekord-, 30 000-nél több szavazattal szenátorrá választották. Miután ő a fővárosba költözött, én ügyvezető elnök lettem, és rá egy évre megválasztottak a megyei szervezet elnökének. Tíz évig töltöttem be ezt a funkciót. De hangsúlyozni szeretném, hogy én ezt sosem tekintettem politizálásnak, hanem közösségi szolgálatnak. A közösségszervezésről elmondhatjuk, hogy a manapság számtalan faluünnepség, egyéb kulturális események, rendezvények sorozata, amely zajlik a megyében, tulajdonképpen akkor, a kezdetekkor indult el, és nőtte ki magát. Ma vannak intézmény szerepet betöltő folyóirataink, napilapunk, kulturális és szakmai egyesületeink. Érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ szorosan együttműködik az egyházzal, különböző civilszervezetekkel. Ez nagyon nagy dolog! Ami elszomorít, az, hogy egyre kevesebben vagyunk, az iskola padjait egyre nehezebben tudjuk feltölteni…
– Hány évig voltál tanácsos?
– Tizenkét évig megyei és szintén tizenkét évig városi tanácsos voltam. Mindig fontosnak tartottam, hogy ott legyünk a tanácsban, hogy ne dönthessenek távollétünkben.
– Rengeteget tettél az Aradi és az Arad megyei magyarságért, kultúránkért. Hogy érzed, megbecsülik munkádat az emberek?
– Legnagyobb gondunk a kommunikáció. Kezdetben ennek a szintje sokkal kezdetlegesebb volt, mint manapság, amikor az internet, a Facebook behálózza életünket. Hiába volt akkoriban több mint 30 000 szavazónk és közel 70 000 magyar a megyében, a kezdeti időszakban, amikor gyerekcipőben jártunk, nem sikerült elég közel hozni a közösségi ügyekhez a magyar lakosság jelentős részét. A későbbiekben is csak alkalmilag tudtuk megszólítani az embereket, például egy-egy választást megelőzően.
– Mi a véleményed arról, hogy az egyre kisebb számú Aradi magyarokat, enyhén szólva, nem túlságosan érdeklik a magyar kulturális események?
– A lemorzsolódásnak nem csak migrációs és biológiai okai vannak. Az Aradi magyarság nem úgy él, mint egy 1000-1500 lélekszámú falu lakosai, hanem elszórva a tömbházakban. Jól tudjuk a rendezvényeinkről, hogy Aradon a kulturálisan aktív közösség pár százra tehető.
– És nagy részük az idősebb nemzedéket képviseli.
– Nem tudjuk a fiatalokat megfelelően motiválni, hogy nagyobb számban vegyenek részt a magyar kulturális életben.
– Azért vannak pozitív előjelű kivételek.
– A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok.
„Ideköt a szülői ház, az alma materek sora”
– Milyen fontosabb elismerésekben részesültél?
– 1994-ben Pro Urbe Díjat kaptam Budapesten a két ország közötti közeledés érdekében tett lépéseim elismeréseként. Akkoriban, mint megyei tanácsos, szoros kapcsolatokat építettünk ki Békés és Csongrád megyékkel. Utána alakult meg a Duna–Körös–Maros–Tisza eurorégió. A két magyarországi megye önkormányzatának javaslatára adta át a díjat Boross Péter, Göncz Árpád jelenlétében, a Belügyminisztérium dísztermében.
– Erre büszke lehetsz. Meg mi is…
– Talán ennél is fontosabbnak tartom azt, hogy 2002-ben az elsők között megkaptam az RMDSZ Ezüstfenyő-díját. Ez egy szép térbeli bronzplakett a következő szöveggel: „A szülőföld visszaszerzéséért”. Elérzékenyülök, ha visszaemlékezem, hogy Tempfli József püspökkel együtt részesültem ebben az elismerésben.
– Mi az, ami legjobban köt szülővárosodhoz, Aradhoz?
– Ideköt a szülői ház, az alma materek sora, tulajdonképpen minden emlékem ehhez a városhoz köt, hisz időm 95%-át itt töltöttem. Szinte mindegyik utcában van egy olyan épület, amelyhez kapcsolódom egy-egy tervvel, legyen az átalakítás vagy hozzáépítés. Tehát a munkám eredménye is itt van. No meg a barátaim! Ha valaki felajánlaná, hogy átköltözzek, például, Gyulára, egy gyönyörű házba, egy hét után biztosan visszajönnék. Annak ellenére, hogy alelnöke vagyok az Arad–Gyula Baráti Társaság nevű civilszervezetnek, és az egyik nagyapám gyulai születésű volt.
– Mondanál pár szót a Cziszter családról?
– A Cziszter ritka név. Tudomásom szerint az enyém az egyetlen Cziszter család a környéken. Lényegében kisjenői gyökerű. Ott volt nagyapám asztalosmester. Kilenc gyermeke volt. Felesége Aulich Berta, akinek az apja unokatestvére volt Aulich Lajos Aradi vértanúnak. A sok gyerekből négy fiú tanulta ki az asztalos mesterséget. Egyikük kereskedő lett, de időskorára ő is beállt asztalosnak. Dédapám is asztalos volt. Szóval asztalos dinasztiából származom. Az Aradiak apámat, Cziszter Kálmánt és nagybátyámat, Cziszter Józsefet ismerhették. Sok helyen még megtalálhatók a hársfából készült redőnyök, amelyeken fémlemez s rajta a felirat: „Cziszter Coloman” vagy „Cziszter Iosif”.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2016. júl. 19.
Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal
„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (II.)
– Meghatározó volt életedre a családi környezet?
– Egy életre kiható tényező volt az, hogy otthon a szüleim érdeklődésének köszönhetően a könyvszekrényben ott volt egy Jókai-sorozat, egy Mikszáth-sorozat, egy Victor Hugo-sorozat, id. Dumas, a Tolnai világlexikon… Ez lehetővé tette, hogy megismerjem a magyarság történelmét. Sokat köszönhetek az otthoni kispolgári környezetnek. Anyámat érdekelték jobban a művészetek, ő ugyanis divattervezőként kezdte egy nagy Aradi divatcégnél, amelyik a királyi udvarnak is dolgozott. Később ő is nyitott egy varrodát. Apám, a legnagyobb fiú a családból, hat osztályt végzett. ’18-ban, tizenkét éves korában oda kellett állnia apjához a gyalupad mellé. Hamarosan elküldték Marosvásárhelyre egy kiváló műbútorasztaloshoz, ahol közel egy évet dolgozott, és tanulta a mesterséget. Ott szabadult fel. Huszonnyolc évesen, apja támogatásával, a Mosóczy-telepen felépítette azt az asztalosműhelyt, amely azután még közel nyolc évtizedig működött. Mára, sajnos, megszűnt létezni. Visszatérve kérdésedre, családi környezetem a kezdeti eszméléstől a mai napig meghatározó számomra. Családom – feleségem, gyermekeim – támogatásának köszönhetem mindazt, amit sikerült elérnem.
– Emlékszem, egyszer egy magyar bálban nyertem tombolán egy fenyőfa kisasztalt két hokedlivel, amelyek a mosóczi műhelyben készültek.
– Ide tartozik egy keserű emlékem: ’52-ben egy este megüzenték apámnak, hogy ha másnap nem lép be a kisipari szövetkezetbe, akkor egy napra rá elviszik a Duna-csatorna építőtelepére. Ezt a megyei pártfőnök, Balogh Lajos üzente, aki egykor asztalossegédje volt. „Kálmán bácsi, be kell iratkozni!” Úgyhogy elkerülte a Duna-csatornát, de a műhelye a kisipari szövetkezet használatába került… Nagy nehezen, perek sorozata útján, a ’90-es évek végén tudtuk visszaszerezni a műhelyt. Akkor a feleségem irányításával beindult ott az asztalosipari tevékenység. Tíz-tizenkét évig működött.
– Gyerekek?
– Három gyerek. Sorrendben: Kálmán fiam matematikusként dolgozik Budapesten az Akadémia Matematikai Kutatóintézetében, de egyetemi oktató is. Ő az, aki megszerezte a családban a doktorátust. Van egy kis, Kálmán nevű unokám. Lányom bölcsészetet végzett, jelenleg francia és angol nyelvet oktat különböző helyeken, még a külügyminisztériumban is. Szintén Magyarországon él, és készül a családalapításra. Kisebbik fiam 36 éves, ő itt él velünk. Jogot végzett, meg informatikát, meg épületrestaurálást. Több mint 20 éve ő a munkatársam a magáncégemnél. Nagy örömömre hamarosan leteszi az államvizsgáját mérnöki szakon is. Ő lesz az utódom a szakmában.
– Mivel foglalkozik a céged?
– Mérnöki konzultanciával. Idetartoznak elsősorban a mérnöki, statikai szakvélemények, statikai tervellenőrzés, épületek energetikai vizsgálata, egyszóval mérnöki szolgáltatások.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, amelyek nyomot hagytak szívedben? Szép gyermekkorod volt?
– Nagyon szép. Szüleimnek, nővéremnek köszönhetően… MAradandó emlékem 1954-ből, amikor a svájci foci-vb-n döntőt játszottak a magyarok a németekkel. A Kultúrpalotában az Aradi magyar iskolák év végi ünnepélyét tartották. Tizenegy éves gyerekként többnyire nem a teremben, hanem a Maros-parton tartózkodtam, ahol harsogott a „difuzor”: magyarul közvetítették a magyar–német meccset. Amelynek, tudjuk, számunkra szomorú eredménye lett.
„Ambícióm, hogy megtanuljak angolul”
– Lokálpatriótának tartod magad?
– A gyökereim itt vannak. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Akinek szülei, nagyszülei itt éltek, aki itt dolgozott le egy életet, annak természetszerűen adatik meg, hogy közösségének, településének sorsa foglalkoztassa. Azt hiszem, ezt hívják lokálpatriotizmusnak.
– Vannak-e példaképeid?
– Igen, vannak. A politikában Domokos Géza. Ha visszamennénk a történelemben, akkor Deák Ferenc.
– Igazi barátaid vannak-e?
– Ez fájó kérdés, mert a mai elidegenedett világban az, aki kellő társadalmi érzékenységgel éli az életét, rendkívül fontosnak tartja a barátokat és újabb barátok szerzését. Én beértem a hagyományos környezetemmel: az egykori iskolatársakkal, akikkel évente összejövünk. A legszorosabb a kapcsolatom Molnár Csabával, akivel az egyetemen is megosztottam egy évig az albérleti szobámat.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? Például, a migránsáradatról? Hogyan kellene megoldani?
– Szerintem a migránsválságot ott, a helyszínen, azaz a kiinduló országokban kellene kezelni: Szíriában, Irakban, Afganisztánban, sőt Líbiában, vagy a környező, befogadó országokban, Törökországban, Jordániában. Hiszem, hogy a világ közvéleménye ki fogja kényszeríteni a helyes megoldást.
– Megvalósulatlan álmaid?
– Vannak. Iskolában sosem tanultam angol nyelvet. Ambícióm, hogy megtanuljak angolul. Már el is végeztem egy tanfolyamot itt, Aradon. Most bekapcsolódtam egy digitális, online kurzusba.
– Terveid?
– Miután betöltöm a 80. évemet, leülök és megírom az emlékirataimat. Addig dolgozni akarok.
– Értek-e kudarcok életed során?
– Természetesen, voltak. De minden kudarc alkalmával elmondtam magamnak, hogy ez csak egy elvesztett csata. Az egyetemen az első évben kaptam helyet a kollégiumban, de hamar „kiderítették”, hogy osztályidegen vagyok. Két kollégámmal együtt albérletbe kényszerültünk. A kis szoba falára papírlapot ragasztottam egy Hemingway-idézettel: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha”. Más: annak idején rendkívül nehezen haladtunk a Szabadság-szobor felállításának ügyében, de a végén mindig beértek azok a feltételek, amelyek a sikerhez vezettek.
– Mondanál erről valami konkrétumot?
– A szobor visszaállítását engedélyező kormányrendelet előírta, hogy a már megépített szobortalapzatot el kell forgatni 45 fokkal. Szerencsénkre ismertem azt a Iordăchescu nevű mérnökembert, aki templomokat meg lakóházakat is költöztetett az évtizedek során. Vállalta a feladatot. Kidolgozott egy módszert, amellyel sikerült elfordítani a kb. 350 tonna tömegű posztamentumot. Három hét alatt kellett megoldanunk ezt a kemény mérnöki feladatot. Mindenképpen megemlítem itt a néhai Sándor István műépítész és Bálint György mérnök érdemeit is.
– Templomjáró vagy?
– Bevallom, gyakran a West TV közvetítésében követem a misét, amelyet Király Árpád főesperes úr celebrál a ségai római katolikus templomban. Különben az összes fontos ünnepen ott vagyok személyesen is. A hitre szüksége van mind a politikusnak, mind a magánembernek. Hinnünk kell abban, hogy Isten segítségével előbb-utóbb elérhetjük céljainkat. Egyetemista koromban minden vasárnap elmentem a templomba. Templom után séta a haverokkal, egy kávé, egy kiskonyak és megvettük az Utunkat…
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Leginkább internetezem: követem a híreket, levelezem, főleg olvasom a beérkező leveleimet. Nagyon aktív levelező partnereim vannak. De szívesen olvasok jó könyveket is.
– A zenét szereted?
– Gyerekkoromban zongoráztam, hegedültem, benne voltam az iskola zenekarában. A Temesvári Opera színpadára is eljutottunk.
– Szoktál-e tévét nézni?
– Kedvelem a hírműsorokat és a jó akciófilmeket.
– Hogyan élsz mostanában?
– Néhány hete, mint tanácsos, nem veszek részt a bizottsági üléseken, ez igencsak új helyzet. Úgy érzem, hogy megfelelő alkalmakkor tanácsokat kell adnom az újraválasztott alpolgármesternek és tanácsos utódomnak. Remélem, ezentúl több alkalmam lesz beleszólni a városi épített örökség sorsába. Amíg városi tanácsos voltam, nem vállalhattam el megbízatásokat a városi tanács részéről. Már vannak különféle szakmai felkéréseim tervellenőrzésekre. El kell mondanom itt, hogy talán egyik legszebb munkám, amely rendkívül sokrétű koncepciós és dokumentációs tapasztalatszerzést is hozott, az a radnai kolostornak és templomnak a restaurálási és megerősítési, konszolidációs tervének ellenőrzése, szakvéleményezése, a kivitelezés műszaki asszisztenciája volt.
– Mi az, amit másképpen tennél, ha most kezdenéd pályádat?
– Gondolkodtam már azon, mi lett volna, ha atomfizikus leszek. Most már nem bánom, hogy nem jött össze. Olyan keveset tudtunk az ötvenes-hatvanas években az atomfizikáról… A jelenlegi munkám sokkal több lehetőséget biztosít a kreativitásra.
– Van még valamilyen funkciód az RMDSZ-ben?
– Keresni fogom a lehetőséget arra, hogy – ha szükség van rá – jelenléttel, tanáccsal, munkával segítsem a kollégákat. Folytatódik viszont, megszakítás nélkül tevékenységem a Szabadság-szobor Egyesület vezetőségében. Nagyon komoly terveink vannak.
– Elárulnál erről valamit?
– Már a tavasz folyamán Király András megszervezte egy kötet megjelenését az Aradi Magyar Napok alkalmával, amely a XIX. század második felének Aradi magyar történelmét mutatja be.
– Van-e valami más közéleti tevékenységed az „étlapon”?
– Az Arad–Gyula Baráti Társaság szervezésében indítani szeretnénk egy nyelvtanfolyamot magyarul tanulni kívánó Aradiak részére… Örülök, hogy sikerült összehoznunk a Gyulai Bălcescu Líceum, illetve a Csiky Gergely Főgimnázium diákjait és tanárait.
– Milyen a viszonyod szakmailag, politikailag a román kollégákkal?
– Nagyon jó. Ez is empátia kérdése.
– Elégedettnek érzed magad közéleti pályafutásoddal?
– Úgy érzem, hogy az elmúlt 35 évben minden tőlem telhetőt megtettem a magyar közösség érdekében. És úgy érzem, hogy van még bennem elég energia, hogy a következő években is, erőmhöz mérten, besegítsek a fiatalabbaknak… Hiszek abban, hogy a világon minden tökéletesíthető, a hibák korrigálhatóak, és ha a jó szándékoknak van bizonyos konvergenciája, akkor meglesznek a várt eredmények is.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (1.)
„Elnézést kérek a város, a megye vezetőitől, mert mind a barátaim, tisztelem őket, de szerintem nem üzletemberek. Amerikában azért mennek jobban a dolgok, mert üzletemberek vezetik azokat, de legalábbis vannak jó üzletemberek, akik a vezetők mögül irányítanak.”
„A régi rendszerben én mindenkivel jóban voltam. Nem engedhettem meg magamnak ellenséget.”
„A politikában a fiatalokat nem szabad elhagyni, hogy egyedül vezessenek. Én fiatalpárti vagyok, de a munkahelyemen is tudtam, hogy támogatni kell őket – tanácsokkal, véleménnyel stb.”
Ezeket a gondolatokat szeretném előrebocsátani mai beszélgetésünk kezdetekor.
– Mint egy igazgató a gyűlés indításakor. Hol voltál te igazgató?
– Az Arad Megyei Építő-szerelő Vállalatnál (ICMJ). 1965-ben vettek fel, 1978-ban neveztek ki igazgatónak és 2008-ban mondtam fel az igazgatóságot.
– Tehát, harminc évig vezetted ugyanazt a nagyvállalatot.
– Több mint tíz évig a szocializmusban, tíz évig az átmeneti időszakban, a ’90-es években és csaknem tíz évig a magánszektorban – egy Nagyváradi privát cég vette meg a vállalatot. Ők az osztályvezetőktől kezdve minden vezető beosztású személyt kidobtak. Egymagam mAradtam. Miért? Mert mindig megcsináltam azt, amit kellett. Megbíztak bennem. Gyakorlatilag három rendszerben vezettem a vállalatot… Így van ez a magyar üggyel is. Minden alkalmat meg kell ragadni s tenni kell, akarni kell, hogy megmAradjunk… Gyerekként, tizennégy évesen szembe találtam magam a rendszerrel. Két lehetőség közül választhattam: 1. ellenségként viselkedni, nyíltan, 2. behódolni a rendszernek. Később még megjelent egy harmadik lehetőség: hagyni magadat beszervezni besúgónak. A negyedik lehetőség volt megpróbálni együtt élni ezzel a rendszerrel, akár egy rossz házasságban: nem szeretjük egymást, de megvagyunk együtt.
– Mikor volt ez?
– A múlt rendszerben, az ötvenes évek végén.
„’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal”
– Mondanál valamit tanulmányaidról?
– Dicsérő oklevéllel fejeztem be a középiskolát.
– Hol?
– Aradon, a Magyar Vegyes Líceumban.
– Voltak-e kedvenc tanáraid?
– Elsősorban Ficzay, aki megszerettette velem az irodalmat. Osztályfőnököm Fábián volt. Nem a kedvencem, én sem az övé. Őszintén szólva, nem szerettem sem a fizikát, sem a kémiát. A rendszer faragott mérnökké, nem más… Calvasina, a Csoszi is nagyon jópofa tanár volt – szerettem a történelmet.
– Hova jártál elemi iskolába?
– Az első osztályt Aradon végeztem, utána falun.
– Melyik faluban?
– Körösztúron, pontosabban Pusztakeresztúron. De pár hétig egy kicsi faluban, Bolgártelepen is meg kellett húzódnunk bátyámmal. Az első, második és harmadik gimnáziumot Szentmiklóson jártam. Utána kerültem Aradra a Magyar Vegyes Líceumba. Következett volna az egyetem, de lebetegedtem, vesztettem egy évet. Aztán már nem fogadták el a dicsérő oklevelemet. Akkor én, aki nyolcéves koromban még egy mukkot sem tudtam románul, taktikáztam egy nagyot.
– Miben állt a taktikád?
– A román jogra kértem a felvételemet, a Babeș Egyetemre. Ezeregyszázan voltunk száz helyre. Négyessel lehetett bejutni, négyesem lett. De elutasítottak. Egy szerbbel, egy némettel és egy volt papnövendékkel együtt kiestünk. Nem támogatták a kisebbségeket. Akkor írtam egy levelet a miniszternek, s vázoltam a történteket. A miniszter utasította, hogy mind a négyünket vegyenek fel. Attól kezdve nem volt politikai problémám a Babeș Egyetemen.
– Mikor történt ez?
– ’55-től ’58-ig. Magyar kollégáim a Bolyairól haragudtak rám, azt mondták, elárultam a magyarokat. Megmondtam nekik: ha egy magyar hozzám fog jönni, és én védem, az megnyeri, ha egy magyar hozzátok megy, az biztosan elveszti. Szegény Tokay Gyuri volt az egyetlen, aki azt mondta, igazam van.
– Volt-e az egyetemen valami hátrányod amiatt, hogy magyar nyelven végezted el a középiskolát?
– Az óvodától kezdve egészen az érettségiig minden iskolámat magyar nyelven végeztem. Ennek ellenére, az egyetemen, ahol románul folyt az oktatás, semmilyen hátrányom nem volt emiatt. A felvételi vizsgán én írtam a legjobb dolgozatot nyelvtanból. A román nyelvű jogi egyetemet tiszta jelessel végeztem el.
– Egyetemista éveid idején mit nyújtott neked Kolozsvár?
– Az Aradi Magyar Vegyes Líceum olyan fegyvert adott a kezembe, amelynek segítségével Kolozsváron mint román egyetem hallgatója bekerültem egy úgynevezett irodalmi elit társaságba. Két házigazdám volt: Péró Sándor orgonaművész és György Dénes szavalóművész. Ők vezettek be a társaságba. Vonzott a költészet, írtam is néhány jó verset. Az egyik legvisszahúzódóbb költő, Bartalis János nagyon szimpatizált engem. Azt mondta: „Írjál azt, ami neked jön. Ha az nem jó, akkor ne írj többet!” Kapcsolatba kerültem még Olosz Lajossal, akinek a fia felettem járt a Magyar Vegyes Líceumban. Méliusz Józsefet is megismertem, aki kollégája volt édesapámnak. ’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal.
– Amikor igazgatóként dolgoztál, nem írtál?
– Mikor? Reggel héttől este tízig bent voltam a munkahelyen.
– Szóval elvégezted a jogi egyetemet.
– Nem éppen. Ugyanis utolsó év előtt eltávolítottak. ’58-ban, amikor Kádárék elítélték Nagy Imrét, az egyetemekről, de a hivatalokból is kezdték elküldeni a magyarokat úgy, mint az ötvenes évek elején. Ellenséges elemnek tituláltak bennünket.
– Mit tettél miután eljöttél a jogról?
– Elmentem volna dolgozni, de hónapokig nem kaptam semmilyen állást. „Osztályellenséget” nem vettek fel. Abból éltem akkor, hogy felkészítettem az egyetemre diákokat a Magyar Vegyes Líceumból. Végül felvettek, protekcióval, az Autobazához, egy tiszta román céghez. Két évig dolgoztam ott különféle beosztásban. Azután sikerült elérnem a vállalatnál, hogy küldjenek egy ajánlást az egyetem címére, amelyben kérték, vegyenek vissza, hogy megszerezhessem a diplomámat. Aláírta a párttitkár meg a szakszervezet elnöke is. Sajnos, senki sem vállalta az egyetem vezetői közül, hogy visszavegyenek, érvényben volt ugyanis egy rendelet, amelynek értelmében a jogra csakis a munkásosztály képviselőinek gyermekeit vehették fel. Azt javasolták, jelentkezzem a műszaki egyetemre, ajánlást is adtak. Így kerültem Temesvárra, építőanyagok szakra.
– A diplomavizsga után idejöttél Aradra?
– Egy év után az előregyártott elemek üzemében a minőségellenőrzés főnöke lettem. Akkor, 1970-ben történt egy tragédia: az UTA téren összeomlott egy négyemeletes új ház. Éjjel fél háromkor. Tizenöten haltak meg.
– Mi okozta ezt a szörnyűséget?
– A gyors, felületes, olcsó munka nem lehet jó minőségű. A leggyengébb betont használták az építkezésen. De a mai napig nem tisztázódott, hogy tulajdonképpen miért dőlt össze ez a tömbház... Akkor behívott a megyei első titkár, és kinevezett a minőségellenőrzés teljhatalmú főnökének. Még előtte, ’67-ben kaptam egy levelet a jogi egyetemről, és meghívtak, hogy fejezzem be levelezésin. Úgyhogy megszereztem a jogászi diplomát is. Később mindkét diplomával a tarsolyomban, kineveztek igazgatónak. Nem volt könnyű. Gyerekkoromban megtanultam, azután igazgatóként is alkalmaztam: mindent jól meg kell gondolni, és tenni kell valamit. Nem várni, nem félni! Mindig úgy kell tenni, ahogy az ellenség tenné, vagy ahogy kell nekünk. S még annyit: a tapasztalat nagyon fontos. Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak! Nem játszhatjuk meg a hősöket. Mert nálunk nincs miért. Manapság a hősiességgel nem tudsz csinálni semmit.
„Rajongtam a pusztáért!”
– Aradon születtél?
– Nem. 1936-ban Valkány községtől 10 kilométerre, Koreckpusztán, a birtokon születtem egy kastélyban.
– Mi alkotta a birtokot?
– Egy kastély és egy kúria. Ezenkívül 20 gazdasági épület tartozott hozzá.
– Mekkora földterületen?
– Édesapám tulajdonában kb. 500 hektár volt. Először úgy tűnt, hogy könnyű, ragyogó gyerekkorom lesz. Nem így történt. Viszont megharcoltam a saját harcomat. Tizenkét éves koromig amennyi időt csak lehetett, a pusztán töltöttem. Rajongtam a pusztáért! Barátaim a béresgyerekek voltak és Tisza nevű kutyám. Na meg István bácsi, az öreg béresgazda, aki 90 évéből 75-öt a mi szolgálatunkban töltött. Igazi magyar, okos parasztember volt. A becsületesség mintaképe. Katonaviselt. Három évig volt huszár… Mi, gyerekek bosszantottuk folyton. „Egri csillagok”-at játszottunk a legnagyobb asztagokon, jött az eső, beáztak… Paraszti, félfeudális demokrácia volt nálunk.
– Aradi emlékeid?
– Arad új kapaszkodási lehetőséget adott. A korzó, amelyen annyiszor végigmentünk, és az Iskola. Berthe, Schőn s a tanárok… A városon kívül ott volt a Hegyalja. Ma is áll Kuvinban egy nagyon szép, kis hétvégi házunk.
– Mély nyomot hagyott benned gyerekkorod?
– Egész Bánság, maga a különleges táj, az árkok, a fák irtóan lekötöttek. Másodsorban pedig az emberek.
– Szóval földbirtokos családból származol. Mondanál néhány szót az őseidről?
– 1741-ben a Mária Terézia-féle nagy betelepítéskor jöttek a Habsburg-birodalomból. Német ajkúak voltak. Ezt a famíliát a nők magyarosították el. Nagyapám volt az első értelmiségi a családban, mint a Berlini Gazdasági Akadémia végzettje. Saját bankot alapított, és több ezer hektáron gazdálkodott. Hét nyelven beszélt, nagyon szerették az emberek. 1927-ben, az első román királyi földreform alkalmával a földje nagy részét elvették, mAradt 800-900 hektár. Nagyapám 75 éves korában a mezsgyén halt meg épp, amikor kijelölték a határt. Aznap délután meghalt nagyanyám is, aki nálánál harminc évvel fiatalabb volt.
– Mi lett a birtokkal?
– Édesapám abbahagyta az egyetemet, megnősült és elkezdett birtokgazdálkodással foglalkozni… De jött a háború, apámat rögtön kivitték a frontra. A vidéki földbirtokos 30 kilót fogyott Oroszországban. Részt vett Ogyessza elfoglalásában. Utána Krivoj Rogig kellett mennie… Jó kapcsolatai révén, anyámnak sikerült elintéznie, hogy hazaengedjék.
– Megnyugodhatott a család.
– Igen. De jött 1945. Mindent elvettek – 50 hektár földet hagytak. Az volt az agrárreform.
– Az épületeket is elvették?
– Nem. Csak a földet. ’49-ben elvették a mAradék földet is, és rá egy hétre az épületeket. Akkor került apám Dévára, kényszerlakhelyre. Tíz évig kellett ott mAradnia. Édesanyám és mi, gyerekek földönfutóvá lettünk. Szerencsénkre, egy egyedülálló idős asszony, Antalfi néni befogadta anyámat egyszobás, alkóvos lakásába – évekig ott lakott. A bátyám bekerült a Magyar Vegyes Líceum internátusába. Én Szentmiklóson mAradtam, mint diák egy kifőzdében. Amikor Pesten élő fiát miniszterhelyettesnek nevezték ki, magához vette Antalfi nénit. A lakást sikerült anyám nevére íratni.
– Édesanyád, egyébként, mivel foglalkozott?
– Különleges, gyönyörű szép, nagyon ügyes, jó hangú asszony volt. Egész életében harcolnia kellett. Tánctanárnő volt. Kodály Zoltán első felesége, aki távoli rokona volt, karolta fel még gyerekkorában. Így Pesten tánctanári diplomát szerzett, amit itt, Aradon a szocializmusban is használt. Nagyon jól tudott bánni az emberekkel.
– Édesanyád Aradi volt?
– Családunkban vele indult el az „Aradi vonal”. Előtte bánsági volt a család.
Juhász Béla
(Folytatjuk)
Nyugati Jelen (Arad), 2016. aug. 13.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (2.)
– Az őseid után, szeretnék hallani valamit feleségedről, illetve gyerekeidről.
– 1967-ben nősültem. Feleségemet egy balatoni kiránduláson ismertem meg. Főkönyvelőként dolgozott a községgazdálkodási vállalatnál, és három évet a Vegyes egyik jogutódjában, az úgynevezett „Petróleum Líceumban”. Korán nyugdíjba ment… Egyetlen lányunk van. Temesváron ’95-ben elvégezte az orvosi egyetemet, és ott doktorált. Utána kapott egy magyar akadémiai ösztöndíjat. Emiatt időlegesen ’99-ben átment Szegedre. 2006 elejére adjunktusi rangig jutott. Komoly tudományos kutatómunkát folytatott. Dermatológiával foglalkozott, de legjobban az immunológia érdekelte. Kongresszusokon ismerték meg az amerikaiak, és kivitték. Hangsúlyozom: nem emigrált, hanem kivitték. Jelenleg orvosi menedzsmenttel foglalkozik egy orvosi eszközöket gyártó cégnél.
– Melyik városban él?
– San Franciscóban.
– Unokáid vannak-e?
– Van egy nyolcéves fiú unokám. A lányom, aki 2006-ban ment ki, tavaly jött haza először. Idén magával hozta az unokámat is.
– Alkalma volt megismerni a nagyszüleit.
– 2008-ban, amikor állapotos volt, elcsalt minket San Franciscóba, bébiszitternek. Akkor beadtam a lemondásomat a munkahelyemen, otthagytam a vezérigazgatói állásomat, és feleségemmel kimentünk Amerikába. Hat évet mAradtunk.
– Mit csináltál ott ilyen sokáig?
– Ott kezdtem el írni. Na, nem leveleket, hanem Fuimus című regényemet. Az írótollat tulajdonképpen a következőmondat adta a kezembe: „Minden jó és szép elfelejtődik, még a rossz is sokszor.”
– Hogy érezted magad Amerikában?
– Rendkívül idegennek tűnt. A lányom nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik, de a feleségem meg én idegenül éreztük magunkat.
– Milyen szempontból?
– Az egész élet egészen más ott, pedig Kalifornia Amerika gyöngye. Teljesen más közeg, mint a miénk. Rengeteg a bevándorló, mindenhova csak autóval lehet menni, aki nem tud elég jól angolul, kisebbségi érzése van… És minden olyan nagy! Minden a modern technikára alapszik.
– Magyarokkal, románokkal találkoztál ott?
– New Yorkban, San Franciscóban, kis városokban, mindenütt lehet találkozni magyarokkal vagy románokkal. A nagyvárosokban szalámit, sonkát, minden itthon megszokott ételt megtalálsz, vannak magyar üzletek is.
– Az evés azonban nem minden…!
– Összebarátkoztam egy magyar cisztercita szerzetessel. ’56-ban megalakítottak egy középiskolát, ahol ma az éves tandíj 40 ezer dollár. A kollégiumért még 10 ezer dollárt kell fizetni. Tizenkét országból vannak diákjaik. Úgy folyik ott a nevelés, mint régen a legjobb egyházi iskolákban. Óriási hangsúlyt fektetnek a kultúrára és a sportra.
– Általában milyen a kulturális színvonal Amerikában?
– Van kultúra, de nagyon kevesen kérnek belőle. Amerikában mindenhol a teljesítmény számít. Senkit sem érdekel, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél. Ha szükségük van rád, bármilyen fizetést megadnak.
– Hat év távol hazádtól. Nem volt honvágyad?
– Az Aradi utcákra és az Aradi életre vágyódtam nagyon. Hiányzott az, hogy itthon, ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon találkozom ismerőssel; több mint tízezer munkatársam volt az évek során, rengetegen ismertek.
– Sokat utaztál hosszú életed során?
– A múlt rendszerben, ahogy lehetett, kétévente mentem át Magyarországra; sok rokonunk él ott. Turistaként jártam Moszkvában és Leningrádban is. A rendszerváltás után eljutottam nem csak a tengerentúlra, de Afrikába és Ázsiába is.
„Tizenhat éves koromban írnom kellett egy regényt”
– Vallásos vagy? Volt kapcsolatod az egyházzal?
– Hithű katolikusnak neveltek, félig-meddig az is mAradtam. De nem a bigott fajtából. A vallás összehozott Szoboszlay Aladárral és dr. Dóczi Györggyel.
– Kapcsolatban voltál más ismert személyiségekkel is, akik hatással voltak életedre?
– Sok fontos embert megismertem Berky Jóskán keresztül, aki a belvárosi minorita templom kántora volt. Megemlíteném Felszegi akadémikust, dr. Bárányi Ferenc egykori minisztert, aki a mai napig legjobb barátaim egyike, Drăgulescu akadémikust a műszaki egyetemről.
– Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal?
– Diákkoromban Ficzay Dénes hatására kezdtem foglalkozni az irodalommal. Tizenhat éves koromban írnom kellett neki egy regényt, amit felolvastam az osztályban.
– Miről szólt?
– Afrikában játszódó kalandregény volt.
– Mondanál pár szót tavaly megjelent könyvedről?
– 2015-ben jelent meg Szegeden. Címe: Fuimus. Családom története 1949-ig. Hamarosan megjelenik második, bővített kiadása. Jelenleg dolgozom egy Aradhoz inkább kapcsolódó, a Magyar Vegyes Líceum tanári karára emlékező köteten. Ezt mindenképpen Aradon szeretném megjelentetni.
„Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak”
– Vannak igaz barátaid?
– Elég rosszul állok. Legjobb barátom mai napig dr. Bárányi Ferenc, aki, sajnos, nagyon beteg. Igaz barátomnak tartom még Aradról Cziszter Kálmánt, akivel kollégák is voltunk. Tartom a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal – én szerveztem az érettségi találkozók egy részét.
– Politikai beállítottságod?
– Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak. Miután kiharcoltam, hogy diplomákat szerezzek, labdába rúghattam. Mielőtt kinevezhettek volna igazgatónak, be kellett lépnem a pártba.
– Sugallták, hogy be kéne lépned?
– Nem sugallták. Határozottan megmondták. És azt is megemlítették, hogy óriási építkezések lesznek Bukarestben meg másutt, ahol szükség van jó szakemberekre… Nem akartam elhagyni Aradot… Aztán 1990-ben beiratkoztam az RMDSZ-be. Nem tudtam vállalni semmilyen funkciót, de támogattam a szervezetet.
– Hogy állsz egészségileg?
– Általában jól, ha leszámítjuk az apróbb bajokat. Van egy komolyabb szívritmuszavarom, amit akkor kaptam, amikor a vállalat egyik kőbányájában balesetet szenvedett egy tökrészeg munkás, és meghalt.
– Most, majdnem 80 évesen, elégedett embernek tartod magadat?
– Egész életemben megpróbáltam úgy gazdálkodni, hogy öregkoromra ne érjenek kellemetlen meglepetések. Mindent megtettem, amit tudtam. És büszkén állítom, hogy soha az életben nem voltam korrupt. A korrupció nem jó, sem nekem, sem másnak. Olyan, mint egy ragályos betegség: ha egyszer elkaptad, nagyon nehezen tudsz megszabadulni tőle. Ide tartozik, hogy ma is ugyanabban a lakásban lakom, mint 1975-ben. Se palotám, se villám nincs. Pedig lehetett volna, főleg a ’90-es években.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet? Mivel szoktál szórakozni?
– Olvasással.
– Miket olvasol?
– Elsősorban Aradi napilapomat, a Nyugati Jelent. Rengeteg folyóiratot, magazint vásárolok, ha Magyarországon vagyok, de itt, Aradon is. Újabban rászoktam a rejtvényfejtésre. De csak a könnyebb, klasszikus rejtvényeket szeretem. Az első regényt, Dumas A három testőrét harmadik osztályos koromban olvastam a pad alatt a kétszázlakosú Bolgártelep iskolájában.
– A zenét szereted?
– Mindig szerettem koncertekre járni, meg operába. Nagyon szeretem hallgatni a zenét, de én nem zenélek.
– Sport?
– Hát, abban sem nagyon „úszkálok”.
– Nézni sem szoktad?
– Szoktam, de ritkán.
– Milyen gondjaid vannak mostanában?
– Huszonöt éve harcolok az állammal egy kárpótlási ügyben. A család kastélyát és az egész birtokot földig rombolták, és semmi kárpótlást sem láttunk.
– Van-e még valami hiányérzeted?
– Több is. Nem tudom, jó vagy rossz lett volna komolyabban foglalkoznom az irodalommal. Más: a hosszú évtizedes bezártság után, túl későn kaptuk meg a szabadságot, hogy kimozduljunk a világba. Talán a legfontosabb hiányérzetem abból származik, hogy túlságosan sokat dolgoztam.
– Mi az, amit másként csinálnál, ha most kezdenéd?
– Nehéz kérdés…Több időt töltenék a családommal, főleg a lányommal. Foglalkoztam vele, vittem a hegyekbe, megtanítottam síelni, de sokszor vasárnap is be kellett mennem a munkahelyemre, akkor sem jutott időm vele lenni. A bátyámra és Bárányira is több időt kellett volna szánnom. Bátyám fedezte annak idején egyetemi tanulmányaim összes költségét. Bárányi máltai lovagot szeretett volna faragni belőlem. A nagyvállalati teendőim mellett nem vállalhattam azt a munkát is.
– El szeretnél-e még mondani valamit, amiről nem kérdeztelek?
– Aradon még jobban kellene vigyáznunk megmAradt örökségünkre! Ezt más is mondta már.
– Sok érdekességet tudtam meg tőled, rólad, családodról.
– Valljuk be, nem volt közönséges életem. Sajnos. Én a hozzáállásommal egész életemben csak olyan engedményt tettem, amit elfogadott a lelkiismeretem. Korosztályom legnagyobb félelme az volt, nehogy beszervezzenek, kötelezzenek arra, hogy besúgó legyek.
– Sikerült ellenállni?
– Sikerült! Annak ellenére, hogy óriási pókhálóként szövődött körénk a besúgók hada; mindenki mindenkiről jelentett. Nem tartóztatták le rögtön az illetőt, mint az ötvenes években, csak gyűjtötték az információkat a dossziéjában, és végül lecsaptak rá. Nagyon kellett vigyázni. És lehetett vigyázni. Nálam a vállalatnál külön irodája volt a szekus őrnagynak. A postaládájába be lehetett ejteni bármit…
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy sohasem ragaszkodtam egy teljesen értelmetlen osztályharchoz, sohasem mondtam, hogy majd én megmutatom a kommunistáknak… Úgy gondoltam, hogy a saját eszközeimmel fogok ellenük harcolni, a tanulással és a tisztességes helyezkedéssel. Másképpen másokon sem lehet segíteni. Azzal, hogy én ezt a pályát választottam, és elfogadtam azt, hogy a párt nevezzen ki engem igazgatónak, lehetőséget kaptam arra, hogy Aradon több mint 30 ezer lakás, szállodák és más középületek felépítését felügyeljem. Mi építettük az Astoria (ma Continental) Szállót, a Vagongyár meg a Teba egy részét, a Szakszervezetek Házát, a kürtösi jéggyárat, és még sorolhatnám. S még kihangsúlyoznám: Nem loptam soha! Nem érdemes lopni. Lehet, hogy származásom is segített, hogy erre a véleményre jussak.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Búcsú Kilin Sándortól
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Önök közül sokan barátként, ismerősként, néhányan volt osztálytársként jöttek el ma megadni a végtisztességet. De bizonyára vannak itt olyanok is, akik személyesen alig, vagy csak futólag ismerték Kilin Sándort, talán csak pár mondatot váltottak vele életében. Az utóbbi majdnem tíz évben bizonyosan ritkán, mert nem élt Aradon, kényszerűségből a magyarországi Battonyára költözött. De írásaiból ismerték, tisztelték – az idősebb, régi előfizetők szinte pontosan fél évszázadon keresztül olvashatták a mindenkori Aradi magyar napilapban, a Vörös Lobogóban, majd a Jelenben, Nyugati Jelenben cikkeit, mindenekelőtt kivételes szakmai tudással, könnyed stílusban, olvasmányosan megírt, mindig fontos kérdéseket felvető és vitató, a történések mögöttes jelentését, igazságát kutató-boncolgató jegyzeteit, vezércikkeit.
Az, akitől most búcsúzunk, igazi, nagy formátumú újságíró volt, aki, ha csak egy mód volt rá, soha, vagy csak kivételesen fogta a nagyok, a hatalom pártját – csak ha igazuk volt –: mindig a közember és igazsága mellett állt ki.
Kilin Sándor nem volt igazán „terepember” – ezért is van az, hogy viszonylag kevés (bár kitűnő) helyszíni riport alatt olvasható a neve. Mestere volt ellenben az esszészerű írásoknak, és ez a műfaj, mint a sportban az atlétika, az újságírás valóságos királynője, igazán jól művelni csak keveseknek adatik meg.
Ha az újságírásnak vannak (és meggyőződésem szerint vannak) abszolút szükséges és a legnagyobb tiszteletet érdemlő, újságírói kifejezéssel élve a „napi kenyeret” biztosító napszámosai (nélkülük semmilyen lap nem létezhetne), ugyanakkor rangot adó arisztokratái: Kilin Sándor kétségtelenül ez utóbbi kategóriába sorolandó.
Neki megadatott a legmagasabb kasztba való tartozás. Valamelyes műveltséget, érdeklődéssel és kitartással, némi erőfeszítéssel bárki értelmes ember szerezhet (elhunyt barátunk értelmiségi családban nőtt fel, ahol az olvasás mondhatni kötelező volt, tanítói, édesanyja és édesapja a nebulók közül mindig őt kezelték a legszigorúbban), a másik elengedhetetlen összetevőre, a magas fokú íráskészségre azonban születni kell. Bebizonyosodott: ő írásra született. Nagy, és immár pótolhatatlan veszteség, hogy nem mAradt ránk általa írott könyv, még az a nagyobb Dosztojevszkij-tanulmány sem született meg (eredetiben is olvasta a nagy orosz írót), amelyet utolsó éveiben tervezett.
De mAradjunk még kicsit a múltban. Az 1970-es évek legelején – a pár év múlva bekövetkező, elképzelhetetlenül bárgyú, primitív és erőszakos diktatúra előtt, ő volt az, aki közeli újságíró-barátai, köztük a kivételes tehetségű Tokay György, meg Oroszhegyi Károly, az akkor még újonc Puskel Péter támogatásával „új fuvallatot” hozott a Vörös Lobogóba, egy sor, merőben újnak, merésznek számító rovatot-oldalt (köztük az Ember és közösség címűt) indítva be. Órákat vitatkoztunk – ma már szinte hihetetlennek tűnik a dolog –, egy-egy megjelenés előtt álló cikk tartalmán, megfogalmazásain. Néhány évvel ezelőtt megdöbbentem, amikor valaki (nem tudom, hogy köztünk van-e most), azzal támadt rám: „Kilin? Kommunista (előtte még egy, most nem idézett jelző szerepelt), párttitkár volt”. Azt persze nem tudhatta, hogy Kilin Sanyi kézzel-lábbal igyekezett elhárítani a „megtisztelő” funkciót, és közeli barátait rábeszélte (sikerrel), hogy választáskor ellene szavazzanak. Csakhogy barátai alulmAradtak, mert a be nem avatott többség tisztességes, közülük való, hozzáértő embert akart.
A sors megajándékozott azzal, hogy nemcsak munkatársa, hanem, remélhetőleg nem túlzok, közeli barátja lehettem, majdnem 48 esztendőn keresztül. Ezernyi emlékem van róla: közös riportút, például, a magam újságírói pályájának kezdetén, az akkor épülő dunai vízerőműről, az elöntés-eltűnés előtt álló Ada-Kaleh szigetről, az osztrák–magyar monarchiabeli Herkulesfürdőről – a riportút hozományát, azt hiszem, ma, 45 év után is mAradéktalanul vállalhatnánk, sok-sok szerkesztőségen kívüli találkozás. Rengeteg beszélgetés a politikáról, világról, de leginkább a lapról és újságírásról: hittünk abban, talán kicsit naivan, hogy valamit tehetünk, valami rajtunk is múlik.
Nem értettünk mindig és mindenben egyet, olykor üdítően jókat vitatkoztunk – de hát mi vinné előbbre a világot, mint a nézetek ütköztetése, s ebben az érvek felsorakoztatása? Barátságunk, természetesen, az ilyen viták miatt picinyke csorbát se szenvedett.
Három nappal ezelőtt battonyai házának szépen gondozott, rózsákkal, egyéb virágokkal övezett udvarán, az olcsó nyári sátor alatt – Sanyi kedvenc helye volt a szép tavaszi és őszi időkben, nyári kánikulában – heten ültünk az asztal körül, a temetésről egyeztettünk a fájdalomtól jóformán megszólalni se tudó özvegyével és fiával az általa ültetett és gondosan ápolt, mára szép fácskává serdült szomorúfűz árnyékában. Szinte fizikai fájdalmat éreztem az első pillanattól: valaki borzasztóan hiányzik, és már sohasem jelenik meg újra, hogy egy (ritka) szabad hétvégén parázson sült mititéj, tarja, a nagyszerű és szerető feleség, háziasszony Irmi által készített előételek, körítések után néhány pohár sör mellett a végtelenségig, olykor magunkat ismételve osszuk-szorozzuk a múlt emlékeit, a valamikori és mai világ dolgait.
Sanyikám, veled immár másodszor-harmadszor veszítettem el az utóbbi néhány évtized legjobb barátainak egyikét. Egy-egy pótolhatatlan darab szakadt ki velük a magam szűk világából.
Mint nagyszalontai születésű – mindig igen büszke voltál rá, hogy az egyik legnagyobb magyar költővel azonos helyen láttad meg a napvilágot – biztosan ismerted Arany Jánosnak költőtársa, Tompa Mihály sírkövére írott sorait: „S ha nem pönög lantunk s gitárunk / A varjú se károg utánunk”. Te se kívántad az utókor elismerését. Életedben tetted, amit tenned kellett, a lehetőségekhez képest, amit lelkiismereted diktált.
A többi, ha még lesz, legyen az utókor gondja.
Nyugodj békében. Nekem nagyon fogsz hiányozni.
Jámbor Gyula
Jámbor Gyula búcsúztatta a kedves, szeretett kollégát, Kilin Sándort temetésén, 2016. augusztus 9-én.
Nyugati Jelen (Arad)

Horváth Anna és az RMDSZ a DNA célkeresztjében
Házkutatást folytattak október 10-én, hétfőn reggel a kolozsvári polgármesteri hivatalnál az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) munkatársai. A vádhatóság Horváth Anna alpolgármester kampányfinanszírozása ügyében nyomoz. Az ügyészek az RMDSZ könyvelőjének telefonját és számítógépének merevlemezét is lefoglalták.
 nyomozó hatóság szűkszavú közleménye szerint kilenc helyszínen zajlik házkutatás hétfőn a kincses városban, ezek közül kettő egy közintézmény székhelyén. Az ügyészek 2014 és 2016 között elkövetett feltételezett korrupciós ügyletekkel kapcsolatosan vizsgálódnak bírósági jóváhagyás alapján.
A Ziardecluj portál értesülései szerint az ügyészek Horváth Anna irodájában is jártak, és állítólag a városrendezési osztály tevékenységével, befolyással üzérkedés gyanújával folyik nyomozás. A DNA közleménye szerint a másik hét házkutatás magánszemélyek lakásán, illetve kereskedelmi társaságok székhelyén zajlik. Oana Buzatu, a kolozsvári városháza szóvivője a Mediafax hírügynökségnek elmondta, a korrupcióellenes ügyészek reggel jelentek meg a hivatalban, és később még vissza fognak térni általuk igényelt dokumentumokért. Emil Boc polgármester jelenleg nem tartózkodik a városban, népes városházi küldöttség élén ugyanis Dél-Koreában tartózkodik.
Időközben bebizonyosodott, hogy Horváth Anna alpolgármester került a DNA célkeresztjébe. A házkutatások közben az RMDSZ-es politikus nyilatkozatot adott a nagy számban összesereglett újságíróknak. Elmondta, a helyhatósági választások kampányának finanszírozása kapcsán folyik bűnvádi eljárás, és az ügyészség esetleges összefüggéseket keres a kampányfinanszírozás, valamint az elöljáró közigazgatási tevékenysége között. Mint ismert, Horváth Anna idén júniusban az RMDSZ polgármesterjelöltje volt Kolozsváron. A politikus közölte, egyelőre nem ismertették vele, hogy milyen minősége van az eljárás során.
Horváth Anna elmondta, a törvényes előírások miatt nem adhat tájékoztatást arról, milyen dokumentumokat kértek tőle a DNA munkatársai. Hozzátette, az irodáján kívül otthonában is házkutatást folytattak az ügyészek, akik személyes határidőnaplókat és egy számítógépet vittek el a lakásáról. Arra a kérdésre, hogy ártatlannak tartja-e magát, az alpolgármester közölte: négy éve dolgozik a kolozsvári városházán, azelőtt pedig tizenöt évet a közigazgatásban, ez idő alatt pedig mindig arra törekedett, hogy szigorúan tiszteletben tartsa a hatályos jogszabályokat. „Ha a nyomozás szabálytalanságokra utaló indítékokat talál, akkor állok a nyomozó hatóság rendelkezésére" – jelentette ki az RMDSZ-s politikus.
Horváth Anna leszögezte azt is, hogy kampánya finanszírozása törvényes keretek között történt. „Minden támogatást lejelentettünk Bukarestnek, a törvény tiszteletben tartásával, a magánszemélyektől kapott felajánlások listája az Állandó Választási Hatóságnál (AEP) van. Ezek nyilvános dokumentumok" – mondta az alpolgármester.
A politikus később közösségi oldalán is beszámolt a történtekről, magyar és román nyelven egyaránt. „Ma reggel a Korrupcióellenes Ügyészség házkutatást végzett a polgármesteri hivatalban és többek között két tanácsosom magánlakásán is. A 2014-2016 közötti időszakban feltételezetten elkövetett rendellenességek után nyomoznak. 2012 óta vagyok Kolozsvár magyar alpolgármestere. Ez idő alatt törvényesen jártam el minden egyes ügyben, tisztességesen végeztem a munkám. Azt várom, hogy az ügyészség ugyanilyen tisztességgel tegye az övét. Jelenleg a teljes alpolgármesteri iroda a rendelkezésükre áll. Amint újabb információim lesznek, haladéktalanul tájékoztatom a sajtót és a kolozsvári embereket" – olvasható Horváth Anna Facebook-oldalán.
Lefoglalták az RMDSZ könyvelőjének telefonját és számítógépének merevlemezét
A korrupcióellenes ügyészek házkutatást folytatnak az RMDSZ Kolozs megyei székházában is. Az akció összefügg a városházán eszközölt „kiszállással" és a Horváth Anna ellen kezdeményezett eljárással. Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, kolozsvári helyi tanácsos a Krónika érdeklődésére elmondta, az ügyészek a helyhatósági választásokat megelőző kampány finanszírozásával kapcsolatos dokumentumokat – támogatási szerződéseket, számlákat – vittek el.
Emellett Konnert Ágnes könyvelő telefonját és számítógépének merevlemezét is magukkal vitték. „A vizsgálat pontos céljáról nem tájékoztattak bennünket. A lefoglalt dokumentumok egyébként amúgy is nyilvánosak, ezeket az Állandó Választási Bizottsághoz (AEP) már korábban benyújtottuk. Annyit tudok még, hogy a könyvelőnkkel közölték, behívják a vizsgálat során, mivel a merevlemezt csak az ő jelenlétében nyithatják meg" – közölte Csoma Botond.
Horváth Anna jogász-közgazdász 1973. július 17-én született Csíkszeredában. Szülővárosában érettségizett, majd a bukaresti Közgazdasági Akadémián szerzett diplomát, később a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem jogi karán is oklevelet szerzett. Az RMDSZ-nek 1991-től tagja, politikai pályafutását 1996-ban Frunda György államelnökjelölt kampánystábjának munkatársaként kezdte. Dolgozott a bukaresti Kisebbségvédelmi Hivatalban, az RMDSZ kisebbségi ügyekért felelős miniszterének, Tokay Györgynek a tanácsosaként, majd 1999 és 2006 között a hivatal kolozsvári regionális irodáját vezette; később betöltötte az Európai Integrációs Minisztérium, majd a Fejlesztési, Középítkezési és Lakásügyi Minisztérium államtitkári tisztségét. 2012-ben szerzett először tanácsosi mandátumot a kolozsvári képviselő-testületben, azóta betölti az alpolgármesteri posztot is. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetében gazdasági ügyekért felelős alelnök volt, de tevékenykedett önkormányzatokért felelős főtitkárhelyettesként is. kronika.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 40. (részletek)
Hamis hírek terjesztésével többször is szítottak gyűlöletet: az iskolák háborújában, március 15. ünneplésekor, majd az ezeket követő marosvásárhelyi véres események idején, de augusztus 30-án, a bécsi döntés évfordulóján és december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén is.
A mindent rosszakarattal, torzítva tálaló sajtó, az országos rádióadók és a tévé segítségével egy-kettőre fel lehetett hergelni a tömegeket, hogy magyarellenes tüntetéseken vegyenek részt: „Le Tőkéssel! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk!”. Domokos Géza és Tőkés László, a temesvári forradalom gyújtószikrája megszámlálhatatlan halálos fenyegetést kapott. Mindez a Securitate kelléktárához tartozott, amely nem tudott még leszokni reflexeiről a hosszú Ceaușescu-korszak után, és amely most új helyét kereste a társadalomban, és Románia területi épségének őrzőjeként akart fellépni a „magyar veszéllyel” szemben, provokációival pánikot keltve, hamis irányba terelve a románság figyelmét.
Nem hiányoztak a különféle tárgyalópartnerek provokációi sem. 1990 februárjában, amikor megalakult a Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsa a választások előkészítésének feladatával, a 21 tagú vezetőtanácsból kizárták az RMDSZ-t. Megjelent ellenben egy fantompárt, a Független Magyar Párt a – Domokos Géza szerint – bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Vincze János vezetésével. A szövetség első kongresszusán, április 23-án a Domokos Géza irányította RMDSZ úgy döntött, elhatárolja magát a Nemzeti Megmentési Fronttól, amelyet neokommunista alakulatnak neveztek. Egy másik, mára elfeledett provokációnak tekinthető az Együtt művelődési egyesület megalakulása, amelyet a marosvásárhelyi Hajdu Győző hozott létre nagy titokban 1991. április 12-én. Az egyesület lapjának reklámja évekig állt a Petőfi Ház kirakatában. Az Együtt az RMDSZ-ével ellentétes román-magyar együttműködési modellt akart felmutatni, s olyan magyarellenes nacionalista személyiségre támaszkodott, mint pl. Adrian Păunescu. Vádjaik szerint a szövetség csak egy szűk bukaresti klikk, amely az erdélyi magyarság nevében, azok megkérdezése nélkül hoz politikai döntéseket. Domokos Géza úgy gyanította, hogy az egyesület megalakulása mögött Ion Iliescu állt. (...) Az RMDSZ vezetőségében 1993-ban alakult ki komoly nézetkülönbség, amikor Frunda György, Tokay György és Borbély László képviselők megbízás nélkül részt vettek a Project on Ethnic Relations által szervezett neptuni találkozón, és azt a látszatot keltették, hogy a román kormány a kisebbségvédelem támogatója. Ezután kaptak erőre a szervezeten belüli ellenzéki platformok. Domokos Géza elég korán visszavonult a politikai életből, 1992-ben elköltözött Bukarestből, 1993-ban kilépett a szövetség vezetőségéből, 1996-ban a parlamentet is otthagyta. 2004-ben Ion Iliescu a Románia Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Az RMDSZ követelései lényegében ugyanazok maradtak: törvény által szavatolt anyanyelvű oktatás, kulturális autonómia, az anyanyelv használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagyis olyan jogok, amelyeket a románok már 1918. december 1-jén megígértek, de mindmáig csak részben valósultak meg. Kérték még a Bolyai Egyetem újraindítását, az egyházi vagyon, illetve a magyarság számára szimbólumértékű javak és intézmények visszaszolgáltatását. 1993-ban a kolozsvári Szent Mihály-templomban Tőkés László kezdeményezésére felesküdtek a háromlépcsős autonómiára. (...)   A szövetség 1996 végétől, a Demokratikus Konvenció választási győzelmétől 2011-ig, majdnem mindvégig a hatalom részese volt, a magyarságnak pedig 1990 után folyamatosan voltak képviselői a kormányban és más állami intézmények vezetőségében. Mindezek dacára a parlament sohasem tűzte napirendre a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet, és a hatalmas turisztikai potenciálját infrastruktúra hiányában érvényesíteni képtelen Székelyföld gyakorlatilag ugyanolyan szegény maradt, mint azelőtt volt, sőt, mára hivatalosan még a létezését is kétségbe vonják.
Az RMDSZ hatalmi szerepvállalásának természetesen voltak figyelemre méltó, pozitív következményei is a román–magyar kapcsolatok egyensúlyának megőrzésében, sikerült bár részben tompítaniuk a román média állandó mocskolódásait.
A többi előny mondhatni inkább személyes jellegű volt. Sokan a magyarok jogainak egykori és jelenlegi védelmezői közül, illetve azok, akik folytonosan az RMDSZ holdudvarában maradtak, jókora, esetenként nehezen megmagyarázható vagyont tudtak összegyűjteni az évek során, annak bizonyítékaként, hogy a magyarok jogait védeni ugyanolyan jövedelmező tud lenni, mint a magyarság támadása.  Nem csak Verestóy szenátor hatalmas vagyona került többször a sajtó figyelmébe, hanem 2006-ban az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla körül is kisebb botrány robbant ki. Markó 90 ezer lejes (mintegy 25 ezer eurós) előleget vett fel a frissen alakult csíkszeredai Bookart Kiadótól több gyermek- és ifjúsági kötetre, amelyeket öt év leforgása alatt kellett megjelentetnie, és így „a legjobban megfizetett élő román költő lett” a Ziarul de Iași napilap szerint. Közismert, hogy a romániai írók, pár kivétellel, nem tudnak csak a műveikből megélni; semmi estere sem fizetik őket ki előre, és az eladások utáni jövedelmük nem haladja meg a 9 százalékot. Sokszor csak „természetben” fizetik ki őket ingyenes tiszteletpéldányokkal.
Markó Bélának sikerült kisebb vagyont összegyűjtenie, derül ki vagyonnyilatkozatából: egy bukaresti lakás (a felesége nevén), egy ház Marosvásárhely mellett, egy Volkswagen Golf autó és mintegy 90 ezer euró a folyószámláin. Jövedelmét funkcióbéli fizetéseivel igazolta, hiszen akárcsak a többi politikus, bizonyos előjogokat élvezett, például a piaci ár kevesebb mint feléért vásárolhatott meg egy tágas bukaresti lakást. Parlamenti fizetése sem volt elhanyagolható, havi mintegy 1300 euró, amelyet kiegészített RMDSZ-elnöki fizetése, szintén 1300 euró, és egy jelentős összeg a területi szenátori iroda fenntartására, mindez akkor, amikor 2009-ben az nettó átlagjövedelem nem haladta meg a havi 320 eurót.
A bukaresti magyarok történetében az iskolák háborúja néven vált ismertté egy 1989. december utáni, nagy sajtóvisszhangot kapott konfliktus. Az alaphangot Ion Iliescu adta meg, aki a magyarokat szeparatizmussal vádolta. Ez a vád kritikus helyzetekben a románok rögeszméjévé vált. Hogyan jöhetne létre a két nemzet között testvériség, hogyan ismerhetik meg egymást, ha a magyarok külön akarnak válni? Annak ellenére, hogy a nyelvi alapon elkülönített iskoláknak hosszú hagyománya van Erdélyben, a románok még mindig attól féltek, hogy a magyarok nem fognak megtanulni románul.  A zavargások Bukarestet sem kerülték el. A magyarok azt akarták, hogy iskolájuk ismét magyar tannyelvű iskola legyen; ezért a román tannyelvű osztályokat egy román líceumba költöztették volna. A sajtóban heves magyarellenes kampány indult, és egy, a líceumhoz kiszálló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bukarestben nincs szükség magyar iskolára. A diákok és tanárok két hétig felfüggesztették a tanítást, és a Calvineumban leltek menedékre. Ezalatt az iskolát szétdúlták. A kedélyek csak azután csillapodtak le, hogy Rudolf Pufulete igazgató felbontotta az iskola gondnokának, a magyarellenes tüntetések felbujtójának munkaszerződését. A helyzet az 1991/92-es tanévvel kezdődően normalizálódott, az iskola felvehette az Ady Endre Líceum nevet. A vezetőségnek azonban nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az iskola anyagi helyzete, az épület leromlott állaga és az aggasztóan alacsony diákszám miatt. Az 1995/96-os tanévben a tanulók létszáma kétszáz alá esett: 169 gyermek járt az I–XII. osztályokba, 25 pedig az óvodába. Tíz év múlva, a 2005/2006-os tanévben ez a szám valamennyivel meghaladta a 300-at. Jelenleg az iskolának menzája és bennlakása is van, és hogy pótolni tudja a szükséges diákszámot, befogad moldvai csángó gyermekeket is; a 2010/2011-es tanévben csak 10 gyermeket írattak az első osztályba.
’89 decembere után a legvéresebb interetnikus konfliktusra Marosvásárhelyen került sor 1990. március 19–20-án, néhány nappal a március 15-ei ünnepség után. Az eseményeket feltételezhetően a régi rendszer emberei szervezték meg, hogy legitimitást adjanak az egykori Securitate újraalakításának, ami még abban a hónapban meg is történt Román Hírszerző Szolgálat (Serviciul Român de Informaţii) néven. A márciusi események tragikus következményei ürügyül szolgáltak arra is, hogy Ion Gavra 1991-ben a parlamentben kérje március 15. megünneplésének betiltását. Csak jó néhány év múlva, 1997. március 15-én, a Ciorbea-kormány ismerte el hivatalosan ezt az ünnepet, ezt követően nagymértékben csökkent a provokáló hírek száma a sajtóban és a köztévénél. Ezekben az években az RMDSZ a Demokratikus Konvenció oldalán kormányon volt. (...)
1991. február 27-én megtartották a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság újabb alakuló ülését, és ekkor egy végrehajtó bizottságot is választottak. A főváros első kerületének bírósága 1991. március 21-én meghozta döntését, amely alapján a társaság jogi státust nyert Zalomit utca 6. szám alatti székhellyel. 1990-ben a művelődési ház igazgatója még mindig a majd két évtizede kinevezett Antal Miklós volt; beleegyezett, hogy a társaságot a művelődési ház címére jegyeztessék be, azzal a feltétellel, ha részt vállalnak a fenntartási költségekben. Ugyanakkor Antal nem ismerte el a társaságot a magyarság képviselőjeként, sem jogát a művelődési ház irányítására és ellenőrzésére. A társaságnak nem volt semmilyen jövedelmi forrása, és nem kapta meg az ígért székházat sem. Albu javaslatára a beiratkozási díj és a tagdíj önkéntes  volt, és bár ezekből, no meg külföldi adományokból összegyűlt 21 ezer lej, a társaság céljainak elérése egyre kérdésesebbé vált.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Az eltűnt évek nyomában
Új parlament, új RMDSZ szenátorok és képviselők. Nemzedékváltás. Megújulás. Nagyon gyakran elhangzott kijelentések ezekben a napokban, hónapokban. És miközben mindenki a frissítésről, frissülésről beszélt, nekem eszembe jutottak a régiek. Szenátorok, képviselők, akik már nincsenek közöttünk, és akikkel szerte Erdélyben és az országban, gyűléseken, tanácskozásokon, ilyen-olyan média-megnyilvánulásokon gyakran találkoztam, és immár végérvényesen őrzöm az emléküket.
Az Albert Álmosét (1954 – 2015) például, akinek még szenátorsága előtt, Sepsiszentgyörgy polgármestereként is új útra kellett állítani a várost, és a rendszerváltás előtti székelyföldi erőltetett ipartelepítés egyik nagy gyárából kikerült mérnöknek bizony ezernyi olyan gonddal kellett megküzdenie, amelyeknek hullámai néha összecsaptak a feje fölött.
A napokban elhunyt Bárányi Ferenc képviselőét, egészségügyi miniszterét (1936 – 2016), aki nem tudom, miért, mindig a bátyjának nevezett, noha az öccse lehettem volna, de az első beszélgetés után rájöttem, hogy ez a mindenkihez intézett szófordulat inkább bevezetés a mindig szellemes-sziporkázó társalgáshoz, és az ugyanilyen, RMDSZ-tanácskozásokon vagy parlamentben tartott beszédekhez.
Birtalan Ákos (1954 – 2015) képviselő arca villan fel előttem egy sepsiszentgyörgyi könyvesboltban vagy Bukarestben, akivel mint a román kormány legfiatalabb miniszterével is beszélgettem, de még inkább azok a pillanatok élnek bennem, amikor egy hosszas tanácskozás után mikrobusszal befordultunk a szülőfalujába, Székelyvéckére, és ott a turisztikai tárcavezető sokat mesélt gyermekkoráról. Mindez még azelőtt, mielőtt rábízták volna a Sapientia-alapítás gondjait.
Borbély Ernő (1951 – 2011), aki Csíkszeredából utazgatott Bukarestbe és talán senki nem volt képes olyan tiszta politikai kategóriákban fogalmazni, mint ahogyan ő, a filozófusból eredeztetett, majd az egyre radikálisabb eszmék irányába elforduló liberális képviselő, aki képes volt dokumenfilm-készítőként és könyvíróként saját politikai fogolytársainak börtönkálváriáját is újra végigjárni.
A halkszavú Brendus Gyula (1940 – 2015) képviselő, akiről sokáig nem tudtam, hogy orvos, de amikor Nagyenyedre többször is eljutottam, majd minden családban emlegették a nevét mint olyan személyiségét, aki feltámasztotta úgymond haló poraiból a város magyar közösségi életét. Látom magam előtt a kezdetek Demény Lajos szenátorát (1926 – 2010), akinek székely vonatkozású történelmi munkáiról még fiatal újságíró koromban Albert Antal egykori főszerkesztőm iratott velem recenziókat, mondván, hogy ezek a munkák (nem a kényes témára egyensúlyhelyzetet kereső recenziók…) nélkülözhetetlenek lesznek majd az utókor számára. Akárcsak – teszem most hozzá – az a kemény elhatározás, ahogyan a rendszerváltás után, vezetésével, megteremtették a romániai magyar oktatási intézményrendszer új alapjait és kereteit.
Domokos Géza (1928 – 2007), aki nem csupán Kriterion-igazgatásával, az RMDSZ megalapításával, emlékirataival vált a romániai magyar történelem részévé, hanem azzal a képviselői tekintélyével is, amellyel a legforróbb pillanatokban is maga felé tudta fordítani a többség honatyáinak a figyelmét.
És hogy ne emlékeznék a kezdetek gyárigazgatóból előlépett székelyudvarhelyi képviselőjére, Incze Bélára (1941 – 2016), aki társai szerint nem volt túlságosan bőbeszédű a parlamentben, de annál inkább itthon, amikor a székely ügyek melletti helyzetteremtő fellépésekért tört lándzsát, olyannyira, hogy mondhatni törvényszerűen vált a Székely Nemzeti Tanács egyik szóvivőjévé.
A dicsőszentmártoni Kakassy Sándor képviselő (1941 – 2013) mindig méltóságteljes fekete ruhájában, még a mai nemzeti bajuszdivat előtti,. kétoldalt lelógó bajuszával is mindig itt van előttem, ahogyan soha nem a nagy eszményképekbe kapaszkodott, hanem hónapról-hónapra, évről-évre vállalta az aprómunkát, és ahogyan nem egyszer kikérte véleményem talán a Kis Küküllő nevű helyi újságjukról, még azokban az években, amikor mindenki a gombamód elszaporodó magyar lapoktól (ahogyan ma mondanánk, a print médiától) várta a megváltást.
És most a betűrend második felére kell ugornom és elgondolnom: hányszor találkoztam Magyari Lajos (1942 – 2015) újságíró kollégámmal. A szenátorral, akivel egy küldöttségbe sodort a sors, amikor Stolojan miniszterelnökkel tárgyalva, még a kilencvenes években, az utolsó székelyföldi magyar prefektusokat akartuk megmenteni, vagy amikor ő – immár az Országos Audiovizuális Tanács tagjaként – területi tévéstudiókat ellenőrzött, és hogy is fogalmazzak, a lehető legnagyobb engedékenységgel.
Szabó Károly (1943 – 2011) szatmári szenátorral, európai parlamenti képviselővel való gyakoribb találkozásaimra csíkszeredai származású felesége az egyik magyarázat, a másik viszont: mindig csodáltam azt a derűs életszemléletet, azt a sziporkázó humort, azt az ötletességet és frissességet, ahogyan a parlamentben tökéletes románsággal képes volt azonnal viszontválaszolni a magyarság ellen intézett bármiféle nyílt vagy alattomos támadásra.
Szónoki képességek tekintetében mintha egyhúron pendültek volna Tokay György (1939 – 2016) képviselővel, kisebbségügyi miniszterrel, a romániai külügy egyik ugyancsak ritkaságszámba menő magyar diplomatájával, akit a Harkov-jelentés parlamenti vitájában tartott forró hangulatú védbeszédeiért egész egyszerűen tiszteletbeli székelynek neveztek a Hargita és a Bucsin két oldalán.
Zonda Attila (1950 – 1997) képviselőként megpróbálta azt, ami azóta is hiánycikk: a nagyközönségnek szánt napi vagy heti tudósításokat a parlamenti munkáról. És mennyit tudna írni a mai blogkorszakban, ha nem roppantja szét egészségét és hihetetlen műveltségét az átmenetek oly nehezen olvadozó jégkorszaka.
Az RMDSZ parlamenti hőskorszakáról több visszaemlékezésben is olvasni. Valószínű, hogy eljön majd az idő, amikor néhány jelenkori történész ráveszi magát és a hivatalos közlönyökből kimásolja a korabeli beszédeket és visszafordítja magyarra, ha ugyan anyanyelvünkön valahol nem gyűjti az RMDSZ. Megjelenhetne belőlük egy olyan kötet, amelyhez hasonlót, kevesebb mint egy évtizeddel ezelőtt, hihetetlen mennyiségű aprólékos munka nyomán, Balázs Sándor kolozsvári egyetemi tanár állított össze és a Kriterion jelentetett meg, és amely arra is képes volt, hogy az elhangzott, jegyzőkönyvezett és később a sajtóban gyakran a képviselők által javított változatokat is összevesse. (Magyar képviselet királyi Románia parlamentjében, 2008).
Az RMDSZ- kampányban gyakran emlékeztettek: azért kell ott lenni a parlamentben, mert közeledik a gyulafehérvári országalakítás századik évfordulója. Erre készülve a most induló nemzedéknek, szenátoroknak, képviselőknek alighanem el kellene olvasniuk mindazt, ami a két világháború közötti romániai magyar küzdelmeket jellemezte, mint ahogyan ugyanilyen haszonnal tekinthetnének vissza a rendszerváltás utáni évek parlamenti szövegeire és más dokumentumaira is. Hogy ne lépjünk többször ugyanabba a folyóba, és ne találjuk ki azt, ami már feltaláltatott.
Székedi Ferenc maszol.ro

25 éve történt – platformosodás és „egységnyilatkozat”
Az RMDSZ, bár eredeti célja az volt, hogy integráljon lehetőleg minden erdélyi magyar szervezetet, alapszabályzatát tekintve pártként kezdte működését az első kongresszus után, piramis-elv mentén építkezve.
A kongresszus választotta a nagyválasztmányt, majd az választotta meg az elnökséget. E szigorú építkezési elv oldódott valamelyest a második kongresszuson, de a strukturális és eszmei sokszínűség valamiféle demokratikusnak mondható reprezentálására a két kongresszus közötti kulcsszervben (amit neveztek Választmánynak, Küldöttek Országos Tanácsának, majd Szövetségi Képviselők Tanácsának) várni kellett még a brassói kongresszusig. 
Brassóban 1993 januárjának közepén nyert megfogalmazást az a program és az az önszerveződési elv, melyhez, ha hűek maradnak a választott vezetők, akkor ma, bizton mondhatom, másként állnánk. 
A brassói határozatok egyik előkészítő mozzanata volt az 1992 elején, negyed évszázada beindult platformosodás. Két platform alakult meg ebben az időszakban. A nemzeti konzervatív Erdélyi Magyar Kezdeményezés (mely az agyagfalvi autonómia-kezdeményezésről elhíresült Székelyföldi Politikai Csoportnak volt az utódszervezete), valamint a liberális ideológiára alapozó Szabadelvű Kör. A harmadik meghatározó, autonomista platform közel két esztendővel később, 1993 decemberében bontott zászlót, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének politikai képviseleteként, Reform Tömörülés néven.
A Domokos Géza vezette fősodor gyanakvással és ellenségességgel fogadta a belső eszmei erjedést. Hogy pontosan mitől féltek és miért, azt elég nehéz követni, felfogni, átérezni. Annak ugyanis nem volt realitása, hogy ezek az értelmiségi klubként, ideológiai értékek mentén megalakult eszmei csoportosulások szétfeszítsék az RMDSZ kereteit. 
Tény, hogy Domokosék megelőző csapást kívántak mérni a meg sem alakult platformokra az „egységnyilatkozatukkal”, melynek tetszetős csomagolása, hangzatos jelszavai alkalmas voltak arra, hogy a jóhiszemű képviselőket megtévesszék, így aztán igen sokan írták alá a fantomellenséggel küzdő dokumentumot. Semmi túlzás nincs ebben: az 1992. március 10.-én megfogalmazott egységnyilatkozat egy nappal később jelent meg a Romániai Magyar Szóban, míg az Erdélyi Magyar Kezdeményezés négy nappal később lépett a nyilvánosság elé, a Szabadelvű Kör pedig 1992. március 20.-án alakult meg.
Érdemes idézni a dokumentumból, hogy ízelítőt kapjunk abból, miképpen próbálta a magyar célokat a vélt román tűrőképességhez igazító, magát előszeretettel mérsékeltnek nevező kollaboráns vezetés preventív hitelteleníteni a platformokat: „Aki egy jogegyenlőséget, még el nem nyert közösséget az egységes fellépés lehetőségétől meg akar fosztani, éppen akkora bűnt követ el, mint az, aki az egység jelszavával a romániai magyarságtól meg akarná vonni az ideológiai véleményszabadságot, akár liberális, akár kereszténydemokrata, akár szociáldemokrata meggyőződésről van szó.
A nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymással szemben kijátszani nem szabad, hiszen a nemzeti hovatartozás végső soron olyan nyelvi, kulturális, történelmi és vallási meghatározottságot jelent, melyek nélkül nemcsak a közösség, hanem az egyén is elveszítené önazonosságát.” 
„Egy tömegszervezetben felülről elindított platformosodási folyamatot – amit ebben a pillanatban semmilyen külső körülmény nem indokol – kockázatosnak, vagy legalábbis kétséges kimenetelűnek ítélünk. Ez az elképzelés végső soron éppen olyan mesterkélt, mint amennyire erőltetett lenne egy vele szembehelyezett monolit egység. Szabad utat kívánunk adni a különböző ideológiáknak, de nem tartjuk megengedhetőnek a szövetség eddigi egységéből erőt merítő tagság megosztását.”
Mondanom sem kell, senki nem akarta megfosztani az RMDSZ-t az egységes fellépés lehetőségétől, a meg sem alakult platformok főként nem. Senki nem akarta kijátszani a nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymás ellen (ha valakire, akkor épp az „egységfelhívás” aláíróira illik ez inkább, akik a nemzeti eszme jegyében léptek fel a Szövetség sokszínűsödése, demokratizálódása ellen.). A „felülről indított platformosodás” is alaptalan vád, hiszen nem az elnökség indította útjára a folyamatot pár nap elteltével, hanem zömmel a csúcsvezetésen kívüli RMDSZ tagok és a középgárda egyes képviselői.
És hadd álljon itt az „egységnyilatkozatot” aláírók névsora (a sorrend az eredeti dokumentum szerinti): Tokay György képviselő,  Markó Béla szenátor, Madaras Lázár képviselő, Borbély László képviselő, Zonda Attila képviselő, Nagy Béla képviselő, Csiha Tamás szenátor, Verestóy Attila szenátor, Frunda György képviselő, Vida Gyula képviselő, Kerekes Károly képviselő, Kozsokár Gábor szenátor, Pécsi Ferenc képviselő, Hajdú Gábor szenátor,  Fazakas Miklós szenátor, Demény Lajos szenátor, Tóth József szenátor, Szilágyi Zoltán képviselő,  Bárányi Ferenc képviselő, Nagy Benedek képviselő, Podhrádszky László képviselő, Bajcsi Ákos képviselő, Szabó Károly szenátor, Hosszú Zoltán szenátor, Brendus Gyula képviselő.
A platformok egységtisztelő szerveződései voltak a továbbiakban az RMDSZ-nek. A Szociáldemokrata Tömörülésről nem szóltam, mert az nem sok vizet zavart, a Markó-Neptun egységfronthoz mindig is hű csoportosulás maradt. A Szabadelvű Körben autonomista nemzeti liberális valamint a bukaresti paktumpolitizálást támogató tagok egyaránt voltak, ellentétben a teljes mértékben nemzeti-autonomista platformokkal, a Reform Tömörüléssel és az Erdélyi Magyar Kezdeményezéssel, melyek fő célja az volt, hogy rászorítsák az RMDSZ vezetését saját programjának betartására, az autonómia-elvű belső építkezésre, az autonómia stratégiai céljának képviseletére.
A Reform Tömörülés 2003 márciusában oszlatta fel magát, miután a 2003 elején Szatmárnémetiben megtartott RMDSZ kongresszus pártelvűsítette az alapszabályzatot, az általános belső választásokat részleges tisztújítással váltotta ki, a platformoknak pedig semmi érdemi funkciót nem biztosított a választási folyamatban. Az EMK története 2013-ban ért véget. A Szabadelvű Kör formálisan ma is szerepel az RMDSZ honlapján, mint a szövetség keretén belül működő platform. 
Borbély Zsolt Attila
http://itthon.ma//szerintunk

Meddig terjedhet a naivitás?
Az RMDSZ autonómista pályaíve az 1996-os kormányzati szerepvállalással tört meg, ezt vélhetően még azok sem tagadják, akik átállították több mint húsz esztendeje a történelem váltóit. A Neptunt megjárt Tokay György ennek a politikának az egyik szorgalmazója, exponense és haszonélvezője volt.
Tokay lemondásakor arra hivatkozott, hogy Tőkés László úgymond legazemberezte az RMDSZ kormányzati tisztségviselőit. Akkor a szövetség tiszteletbeli elnöke valójában azt mondta a Demokratának adott interjújában, hogy a többség balek, akik viszont tudván tudva, hogy zsákutcába vezet a kisstílű alkupolitika, önös érdektől vezérelve vesznek részt ebben az önfeladási manőverben, azaz gazemberek. Nem idéztem szóról szóra, de a gondolati ív sértetlen.
Azóta is állandó dilemma azoknak, akik meg akarják érteni az egyes szereplők belső motivációit az, hogy vajon hányan követik azért ezt a sehova nem vezető, jövőkép nélküli kurzust, mert nem látnak más lehetőséget, hányan egyszerű megfelelési kényszerből, a betöltött szerep által formálva s hányan önző karrierizmusból.
Ha napjaink legfőbb problémáját, a migránskérdést nézzük (más megközelítésben Európa a mesterséges, tervszerű kiszínesítését, új honfoglalókkal való betelepítését, muszlim megszállását) akkor egy fokkal egyszerűbb a képlet.
Itt ugyanis, aligha lehet már bárki naiv.
Amikor nap mint nap érkeznek a hírek, hogy Párizsban a nők nem mernek egyes negyedekben felszállni tömegközlekedési eszközökre normális európai öltözékben, a német nők többsége nem érzi magát biztonságban közterületen, amikor sorra borulnak lángba európai városok negyedei, amikor statisztikáink vannak már arra nézve, hogy a jövevények elenyésző töredéke hajlandó dolgozni, s dokumentált tény az is, hogy megjelenésükkel megugrik a bűnözés, aligha nevezhető bárki naivnak, ha még mindig a „wilkommenskultur” szlogenjeit ismételgeti szájzsibbadásig.
Aki a betolakodókat menekülteknek nevezi, az hazug. A valódi menekültek nem hazudnak kilétükről, nem semmisítik meg a papírjaikat, nem követelőznek, hanem minden erejükkel azon vannak, hogy beilleszkedjenek s nem utolsósorban fegyelmezetten várják a törvény által kijelölt helyen, hogy sorsukról döntsenek. Lásd az egykori kommunista országok valódi menekültjeit.
Aki emberi jogokat emleget a muszlim betolakodók kapcsán amikor tudjuk jól, hogy ahol többségbe bekerülnek, lábbal tiporják a befogadók emberi jogait, az álszent, farizeus, szemforgató. Aki európaiságra hivatkozva tárná ki az Unió kapuit a nem kis részben hódító szándékú megszállók előtt, az az európai eszme árulója.
Nem lehet emberségből utat nyitni az embertelenség előtt. Nem kétséges, túltolta a kormány a tavaly a bevándorlás ügyében a népszavazási kampányt, de ez a kampány az ellenzék propagandájával ellentétben nemhogy gyűlölködő nem volt, de a valósághoz képest rendkívül mérsékelt és visszafogott volt.
A jogi határzár mára tervezett szigorítása, és a határkerítés folyamatban levő megerősítése nemzeti és európai érdek egyszerre. Aki pedig ezt tagadja, az nem naiv, hanem aktív támogatója a létünkre törő globális háttérhatalomnak.
Borbély Zsolt Attila
http://itthon.ma/szerintunk

Tanár úr kérem… – 40 éve hunyt el dr. Mikó Imre
Talán az 50 éves érettségi találkozónkon mondta a jogász végzettségű Tokay Gyuri: azt, hogy ő 90 után miniszter lehetett, 90%-ban középiskolájának, a későbbi Brassainak köszönheti. Igaza lehetett, OSZTÁLYUNK adott a kincses városnak két irodalmárt, akik joggal bekerültek a Ki-kicsoda a magyar irodalomban? c. gyűjteménybe, politikust, aki egyetlen magyarként nagykövet lehetett a balti államokban, de öt orvos, három-három tanár és mérnök, hídépítő, katonatiszt, üvegtechnikus, jogász, TV-doktor, vegyész is „kikerült” a „33”-ból, akik „velem jártak”. Balló Zoli jó pár társával együtt nem végzett főiskolát, de mint bábos és pantomimszínész bejárta Európát, és valamennyien dicsőséggel vitték tovább Brassai Sámuel szellemét, nevelőink tanításait. (Ha igaz, a legutóbbi „névsorolvasásnál” még 13-an éltünk a nagy tervekkel, világhódításra készülő 16-17 évesekből.)
És mi kellett ehhez? Az, hogy az alma ne essen távol a fájától és az alma materétől, a „tápláló anyától”. Az alma mater jeles tagja volt Árkossy Sándor tanár úr, a tudós-pedagógus és főleg emberi tanári karnak, őt is egy időre letiltotta a hatalom a katedráról. Csak 61-62 éve volt, amikor tanárjelöltek (szótárunk szerint tanártojások) jöttek tanítani iskolánkba. A földrajz szakos tanár úr jelezte előzetesen, hogy egy beszédhibás jelölt tart órát aznap, viselkedjünk rendesen. Olyan rendes-összetartó ritkán volt az osztály, a X. B, mint akkor, feleléskor mindenki remekelt, még azt is elmondtuk, ami a könyvben nem volt benne, még azt is, hogy Madagaszkárnak Benyovszky Móric személyében magyar kormányzója (vagy királya?) volt. A új lecke leadásánál pókerarccal követtük a friss ismereteket, az apróbb beszédhibáknál tilos volt a mosoly… Még volt abban az időben próbatanítás, román irodalom óra után az egyetemi tanár elismerte, hogy tudunk annyit, mint a román osztályok (igaz, Sinka Zoltánnál nem volt pardon). Emlékezetes az a próbatanítás, amikor a túlbuzgó ifjú hölgy egy pisszenés miatt három társunkat kiküldte az osztályból. Ránéztünk Tokay Gyurira, ő intett, és mi megleckéztettük a „pittyogó tanártojást”, feleléskor a passzív rezisztencia módszerét alkalmaztuk, hiába hívta ki a hölgy a napló szerinti legjobb tanulókat, ők igyekeztek a legbutább válaszokat adni. A kalapot az akcióra egy hangos ásítás tette fel, a vallatásnál, ami nem volt a legsportszerűbb, már az igazgatónkat akarta az inkvizítor behívatni, amikor a hátsó padsorokban elhelyezkedett egyik tanárjelölt kolléga jelentkezett mint tettes. (Nem tudom, hányassal jutalmazták a pedagógiai érzékkel nem rendelkező jövendőbeli tanárnőt…)
A nyár közeledtével, amikor a Kossuth Lajos utcában zöldelltek az út menti fák és nyitott volt az ablak, Árkossy tanár úr elmondta, hogy amikor a „refeknél” igazgatott, az évzáró banketten ő is kapott egy nótát diákjaitól – a Kár volt összeveszni veled… kezdetűt –, az a tanár pedig, aki év közben diákjainak év végi kirándulást ígért a jó tanulásért, az a Hazugság volt minden szavad elejű nótát kapta a rögtönzött énekkartól.
Dr. Heinrich László, a tudós fizikus-vegyész, az első, azaz a tízéves érettségi találkozónkon, amikor még szinte az egész osztály jelen volt, „szomorúan” állapította meg: Csak a diákok öregedtek, mert tíz évvel ezelőtt a tanárok már akkor is öregek voltak. Amikor a tanár úr minden órája előtt megjelent a Fizikumba vezető „titkos ajtóban”, akkor Edisont láttam magam előtt, a Merlo Park varázslóját. A „tisztogatás” őt is elérte, egy nagy kolozsvári gyár megbecsült laboránsa lett.
Fejér Miklós, szeretett osztályfőnökünk, aki szintén tett egy kis „vidéki kitérőt” Szucságon, nem volt nagyon boldog, hogy páran elhagyták Szép Erdélyországot, idézhette volna Kányádi Sándort, amit válaszként adott egy borúlátó megállapításra: Kivándorolt az erdélyi értelmiség színe-java. A székely költő szerint a színe lehet, de a java itthon maradt. Fejér „Miki”, az oszi ’66-ban így üdvözölt minket: Örvendek, hogy ti újra a padban, én újra a katedrán. Humoros megjegyzéseit általában az irodalomból vette.
A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Ez lett volna dr. Mikó Imre sorsa, ha nem ismerte volna az öreg halász, Santiago mondását: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék”. Elsőéves főiskolai hallgatóként, 1957-ben egy délután hallottam volt osztálytársamtól, aki későbben altatóorvos lett Vásárhelyen, hogy Mikó tanár úrral kollégák lettek a Nagy könyvesbolt raktárában, ez volt a tízévi orosz nyelv oktatás jutalma. Később láttuk tanárunkat könyvcsomagokat cipelni a Lábas-házig és estefelé vissza. Majd az Egyetem utcai könyvesboltban lett elárusító… Egy kolozsvári újságíró akkor írta róla, dr. Mikó áll a pult mellett és ír… Akkor születhetett A bércre esett fa, Az utolsó magyar polihisztor és A szülőföld szerelmesének története.
Bölöni Farkas Sándor, „a székely, aki felfedezte a demokráciát”… Életének leírása több kiadást is megért, Brassai Sámuelről száz történetet gyűjtött össze a TANÁR ÚR, dedikált példánya könyvtáram féltett kincse 1971-ből, a legnagyobb székely, Orbán Balázs életének regénye csak 2011-ben láthatott napvilágot, addig őrizte a család az értékes kéziratot. Érdekes helyzet, egy szimpatikus tanár és egy gyűlölt tantárgy együtt. Csehov, Dosztojevszkij, Gogol, Puskin, Tolsztoj vagy Csajkovszkij ismerete előtt nekünk az orosz egyet jelentett a szovjet katonával, „a ruszkival”, azzal, aki elvitte a nagymama utolsó malacát és vodkával átitatva lelőtte nagynéném férjét. A kötelező anyagon kívül, amiből mára már semmi sem maradt, emlékszem arra, hogy a Háború és béke megírásakor Tolsztoj felmérte a borogyinói harcteret, és a Nagy Péter film bemutatója után megtudtuk ugyanabból a forrásból, hogy a cár néger hajóinasa Puskinnak volt a nagyapja.
Amikor a magyar Nobel-díjasok „titkát” kerestem életrajzukban, egy közös dolgot találtam, valamennyinek diákkorában szülei biztosították a kísérletezés lehetőségét, az otthoni labor felszerelését, és megkeresték számukra a legjobb iskolákat, tehát ALMAFA és ALMA MATER… Igen, Család és Iskola.
Szathmáry János, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós
Hargita Népe (Csíkszereda)

Beszélgetés Király András tanárral, oktatási államtitkárral
„Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül” (2.)
– Mikortól lettél fizetett politikus?
– Azért, mert politikus voltam, nem kaptam fizetést. Kevesen hitték el akkoriban, hogy a megyei RMDSZ-elnöki tisztségért nem jár anyagi ellenszolgáltatás. Ugyanez volt a helyzet a pedagógusszövetségnél is. Akkor kaptam először pénzt a politizálásért, amikor városi tanácsos lettem, és járt a pár száz lejes tanácsosi juttatás. Azután, képviselőségem idején, már járt a rendes fizetés.
– Melyiket tartod érdekesebbnek, a tanítást vagy a politizálást?
– Szerettem tanítani. Politikusnak lenni viszont különleges dolog számunkra. Európa jobb helyein politikusképzés létezik. Mi véletlenszerűen lettünk politikusok. De úgy érzem, hogy az amatőrök között mi vagyunk a legjobbak. Amit csinálunk, azt egy meghatározott cél elérése érdekében tesszük, egy közösség számára. Volt, amikor nem sikerült megoldani bizonyos problémákat, de ebben a környezetben is igyekeztem alkalmazni a közvetlen párbeszédet. Nem szerettem a köntörfalazást. Úgy érzem, hogy nem volt rossz időszak az, amikor a megyei RMDSZ élén álltam.
– Szeretsz hosszú gyűléseken ülni?
– Normális ember nem szereti a hosszú gyűléseket, de van, amikor rákényszerül végigülni őket. Meg lehet szokni. Számtalan konferencián, kongresszuson részt kellett vennem. A hosszabbak közben ki lehet menni a büfébe, régebben pedig tarthattam cigarettaszünetet.
– Dohányzol?
– Tíz évvel ezelőtt abbahagytam.
– Hogyan telnek egy államtitkár hétköznapjai?
– Létezik egy megszabott program. Csütörtök–péntekre kialakul a következő hét rendje. Hétfőn a miniszter úgynevezett minisztériumi kollégiumot tart. Ezen az államtitkárok és a főtitkár vesz részt. Megbeszéljük az előttünk álló problémákat. Egyébként a hétfő és a kedd számomra parlamenti nap, amikor tartom a kapcsolatot a tanügyminisztérium és a Parlament között… A minisztériumban van egy kabinetem, amelyben a folyó ügyeket intézzük. Van kabinetfőnököm, vannak tanácsosaim, van egy igazgatóság, amely a kisebbségi kérdésekkel foglalkozik, a különböző osztályoktól begyűjti a prezentálandó anyagokat. Ezek tevékenysége mind a hatáskörömbe tartozik. Közben tartunk találkozókat a többi kisebbségi szervezettel, időnként konferenciákon kell részt vennem; amíg kormányon voltunk bizonyos eseményeken én képviseltem a minisztériumot nemzetközi szinten.
– A kisebbségi oktatásban felmerülő konfliktushelyzetekbe volt alkalmad beleszólni?
– 2015-ig elsősorban velem tárgyalta meg a miniszter ezeket az ügyeket. Sajnos 2016-ban, amikor kialakult Marosvásárhelyen az a bizonyos eset a katolikus líceumban, a miniszter úgy döntött, hogy helyettem egy másik államtitkárt küld oda, aki azelőtt két héttel került a minisztériumba. És szerintem rosszul látták meg a kérdést.
– Szállodában laksz, vagy kaptál lakást Bukarestben?
– Államtitkárnak lakás jár, amit a minisztérium fizet. Van szolgálati gépkocsim is sofőrrel.
– Hol étkezel?
– A parlamenti napokon nincs időm hazamenni. Akkor bekapok valamit a parlamentben. Különben otthon, a lakásomon eszem.
– Főzöl magadnak?
– Időnként főzök, de általában viszek itthonról. Ellát a család.
– Mi a kedvenc ételed?
– Nem vagyok válogatós. Nagyon szeretem a sülteket, a pörköltet, de legjobban a halászlét. A csorbát is megeszem…
– Sokan ismernek Aradon?
– Tavaly augusztusban az Aradi Napok idején felsétáltunk a központba a Forray utcán keresztül. Összesen két ismerőssel találkoztam. Nagyon megváltozott a város…
– Elismerik mindazt, amit tettél a magyar oktatásért?
– Különösebben nem foglalkoztat ez a kérdés. Őszintén szólva, belátásom szerint, ez a mérleg nincs egyensúlyban. Első keserű tapasztalatom az volt – és nehezen emésztettem meg –, amikor a Csiky 90 éves születésnapjára kiadott emlékkönyvbe egy fél oldalt sem írhattam. Akkor, amikor a főgimnáziumi rangot is én harcoltam ki az iskolának.
– Nyugodj meg, én sem kaptam helyet a kötetben. Pedig én voltam az igazgató.
– Úgy érzem, hogy valahol eltolódások vannak. A megboldogult Tokay György szavai jutnak eszembe, aki azt mondta: „Nem elég jónak lenni, nem is fontos jónak lenni. Annak kell látszani!” Én nem szeretem az önreklámozást. De annak a híve vagyok, hogy ismerjük el azoknak a munkáját is, akik előttünk voltak.
***
– 2003-ban alakult meg a Szabadság-szobor Egyesület. A mai napig elnöke vagy. Hallhatnánk róla valamit?
– Pontos célunk volt az alapításkor. Az volt az elképzelésünk, hogy az Egyesület révén vigyük be a köztudatba a szobor fontosságát. Hogy érezzék az emberek azt, hogy nem csak visszaállítunk egy szobrot, hanem ez a mindenkori magyaroknak az a szobra, amellyel vissza tudnak tekinteni történelmükre. Úgy gondoltuk, hogy ezáltal az Egyesület tesz egy lépést a román fél felé is, és benne is tudatosítja, hogy ez egy értékes műalkotás. Két történészkonferenciát is rendeztünk… Végül is a Szabadság-szobor Egyesületet bízták meg azzal, hogy levezényelje az egész visszaállítást. Mi kötöttük meg a szerződéseket a magyar kormánnyal… Sokat dolgoztunk. A szobor újraállítási ünnepségén beszédemben elmondtam, hogy meg kell valósítanunk azt, hogy a város érezze magáénak ezt a műalkotást, kerüljön városi tulajdonba, és kerüljön fel a műemlékek lajstromára. Végül ezek mind megvalósultak.
– A szobor felállítása után milyen feladatai voltak-vannak az Egyesületnek?
– Írtunk számára egy új alapszabályt. Maradt a célok között a Szabadság-szobor körüli kérdések ébrentartása, az aradi magyar közösséggel való kapcsolattartás, a fiatalokkal való kapcsolatok kialakítása, helytörténeti munkák kiadása… Ezenkívül tulajdonunkba került a Kovách Géza-hagyaték. Megvásároltuk azt a családtól, és átadtuk a gyulai levéltárnak, akik nagyon készségesek voltak. Együttműködésünk eredményeként kiadtunk egy válogatott Kovách Géza-tanulmánykötetet. Idén az Aradi Magyar Napokra lesz készen egy második Kovách Géza-kötet, amelybe színesebb, rövidebb írásai kerülnek be. Idén negyedik alkalommal rendezzük meg az általános iskolások részére a helytörténeti vetélkedőt. Jövőre ki szeretnénk adni az Arad halad című kötetünk folytatását.
***
– Vannak igazi barátaid?
– Igaziak a gyerekkori barátaim. Akik még mindig megvannak.
– Milyen a viszonyod az emberekhez?
– A tisztségek, amelyeket betöltöttem, jelentős mértékben megváltoztattak engem. Sosem voltam túl nyitott ember, de idővel megtanultam, hogy közlékenynek kell lennem, ha jó kapcsolatot akarok, diplomatikusan, nyitottan kell hozzáállnom a dolgokhoz. Ma bármikor, bárkivel, bármilyen közösségi kérdésben nyugodtan tudok beszélgetni.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Megvallom, hogy 2011 óta nem nagyon foglalkozom politikai kérdésekkel. 2011 után hagytam, hogy megyei RMDSZ-szinten utódaim tegyék a dolgukat úgy, ahogy ők látják jobbnak. Nem szólok bele a munkájukba. Szerintem lehetne jobban dolgozni, nyitottabban. Úgy érzem, hogy az aradi RMDSZ túlságosan beskatulyázta magát. A jelenlegi Arad megyei politikai pártok esetében általában a minőség hiányát érzékelem. Hiányoznak azok a minőségi emberek, akik a régebbi időket fémjelezték. És sajnos, ez kihat a parlamentre is. Gyenge ember gyengébbet küld a parlamentbe, akinek parancsolni tud. Ezt látom Bukarestben is. És ez nem jó!
– Vannak megvalósulatlan álmaid?
– Fiatalkoromban voltak álmaim. Ifjú tanárként sóvárogva néztem Európa térképét; rengeteg helyre el szerettem volna jutni. Európa-bolond vagyok. Nem kívánkozom Dubajba vagy a Távol-Keletre, de Európába nagyon szívesen megyek.
– Sokat utazol?
– Igen.
– Turistaként vagy hivatalból?
– Hivatalos külföldi útjaim már nemigen vannak, amióta nem vagyunk kormányon… Nagy élmény volt hivatali utam Türkmenisztánba. Ott megkérdezték, mit szeretnék. Elmondtam, hogy régi álmom látni a sivatagot. Erre kivittek a közeli sivatagba. Fantasztikus élmény volt.
– Ott is vannak tevék?
– Abban a sivatagban akkor csak homok volt…
– Melyik európai országot szereted a legjobban?
– Németországban élnek rokonaink; őket évente meglátogatjuk. Különben Olaszország áll legközelebb a szívemhez. És kedvenc focicsapatom a Juventus. Egyik gyerekkori álmom volt, hogy jussak el Torinóba és lássam futballozni a Juvét. Több meccsüket láttam a helyszínen. Akárhányszor ellátogatok Torinóba, elmegyek a Kossuth-szoborhoz is, amelyet Cegléd városa emelt.
– Voltak kudarcaid az életben?
– Hogyne! De ahogy múltak az évek, rájöttem, hogy a kudarcokból is tanulni kell. Az utóbbi időszakban, sajnos, mások kudarcait kell kijavítanunk. Gondolok itt oktatási és iskolai kérdésekre. Egyre nehezebben megy, mert vannak törvényes rendelkezések, amelyek meghatározzák pontosan, hogy egy kérdésben kinek mi a felelőssége, és hol van meghúzva a határ. Az emberek nem értik meg, hogy nem tudom orvosolni államtitkárként a kis közösségek összes, mindennapi gondját. Ezek egyszerűen nem minisztériumi kompetenciák. Úgy érzem, hogy ennek ellenére, csapatommal igyekszem elmenni majdnem a falig.
***
– Terveid?
– Azt hiszem, hogy aktív emberként elértem a maximumot. Február elején betöltöttem 70. életévemet.
– Isten éltessen sokáig!
– Az embernek tudnia kell, hogy van egy határ. Másfél évvel ezelőtt kértem helyettesítésemet. Mert hiába érzi magában az ember a lendületet, be kell látnia, hogy az évek nem múlnak el nyomtalanul, és sok mindent már rutinból próbál megoldani, sok mindennel már nem is tud megfelelően foglalkozni. Szeretném szépen lezárni ezt a fejezetet, és foglalkozni azzal, amivel helyi szinten érdemes. Gondolok itt a Szabadság-szobor Egyesületre, elsősorban azokra a tevékenységeire, amelyek a fiatalok felé irányulnak. Szívesen részt vennék a Megyei Kulturális Autonómia Tanács munkájában is, amelyet soha nem tudtunk megtölteni tartalommal. Megvan a tapasztalatom, az összeköttetéseim, erős civilszervezetet tudnánk ebből létrehozni, egy RMDSZ-hez kapcsolódó testületet, amellyel össze tudjuk fogni azokat, akik nem politikus beállítottságúak, és előre tudunk vinni elsősorban oktatási és ifjúsági kérdéseket.
– Elárulnál-e valamit családodról?
– Nagyon szívesen. Már elmondtam, hogy feleségemmel, aki nyugalmazott óvónő, Szapáryligeten ismerkedtünk meg. Házasságunk után született egy lányunk, Andrea, aki – hál’ Istennek – anyja pontossága mellett a szorgalmát is örökölte. Jogot végzett, ügyvéd. Megvan az a családi háttér, összhang, amire szükségem van. Sokszor elmondtam, hogy mindaz, amit elértem, ennek a családi háttérnek köszönhető. Feleségem és anyám, amíg élt, mindig mellettem voltak, és támogattak. Persze ezáltal feleségem nem tudta úgy kiteljesíteni elképzeléseit, mint ahogy szerette volna. De ebből sohasem volt különösebb problémánk.
– A politikusok hisznek Istenben? Egy politikusnak szüksége van a hitre?
– Mindenképpen szüksége van. De elsősorban önmagában kell hinnie. Aki nem hisz abban, amit csinál, inkább ne csináljon semmit! A múltkor egy állami szervnél azt kérték, hogy esküdjek fel a bibliára és a feszületre. Megmondtam, hogy reformátusként, a keresztre nem, de a bibliára szívesen felesküszöm, mert hiszek… A hit ad egy lehetőséget arra, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, hogy higgyek olyan dolgokban, amelyek előrevisznek és segítenek. De nem vagyok hitbuzgó.
– Templomjáró vagy?
– A belvárosi református templom presbitere vagyok. Amikor itthon tartózkodom, elmegyek az istentiszteletre, úrvacsorát veszek. Úgy érzem, hogy megfelelő egyensúlyban van ez a kérdés. Hinni kell!
– Van elég szabadidőd?
– Időnként elgondolom, hogy ha már nem kell a parlamentbe meg a minisztériumba mennem, rengeteg szabadidőm lesz. Több időm jut majd a családra… Nagyon elkeserített minket rottweilerünk korai kimúlása. Hét és fél éves volt. Egy agresszív rák vitte el.
– Ő is a családhoz tartozott.
– Ez a kutya borzasztóan hozzánk nőtt.
– Vettetek másik kutyát?
– Azt mondtuk, hogy nem kell másik, de augusztusban veszünk egy rottweilert.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Sajnos, a mozi kimaradt az életemből. Fiatalságunk népszerű időtöltése volt. Jó filmeket vetítettek. A múltkor jutott eszembe, milyen szép film volt „A hegy” Spencer Tracy-vel, vagy „Moby Dick, a fehér bálna”. Ma is kedvencem, a „Keresztapa”, főleg az első része. Időnként újranézem. Otthon mozizok, segít benne a DVD-lejátszó.
– Szeretsz tévézni?
– Elsősorban a sportközvetítések érdekelnek, legjobban a Juventus meccsei.
– A híradót szoktad követni?
– Ritkán.
– Hogyan oldod a stresszt?
– Itthon szoktam néha kocogni, Bukarestben nincs meg rá a lehetőség. Viszont a minisztériumból lakásomig, ha tél van, ha nyár, sétálok. Reggel autó visz, hogy időben odaérjek… A gyűlések utáni, laza csevegések is segítenek oldani a stresszt.
– Mulatni szoktál?
– Nagyon ritkán. Régen nagy születés- és névnapokat tartottunk, de az a társaság szétment. Ma már legszívesebben otthon a családban ünnepelek. Szilveszterezni sem szeretek elmenni nyilvános helyre.
– Emlékszel még Beatles-számokra?
– Hogyne! A telefonomra a Yesterday-t töltöttem fel csengőhangnak.
– Vonz a képzőművészet?
– Amatőr szinten. Ami szép, az tetszik.
– Tudsz úszni?
– Jól. Mi a Maros mellett nőttünk fel. Nem a komppal mentünk át Zsigmondházára, a túlsó partra, hanem – virtusból – úszva.
– Borotválkozol mindennap?
– Vasárnap, mikor templomba megyek, természetesen, és hétfőtől péntekig a minisztériumban naponta.
– Ki szoktad kapcsolni a telefonodat?
– Soha. Kivéve, ha repülőn ülök, vagy egy megbeszélésen vagy gyűlésen vagyok. A szolgálati telefont nem is illik kikapcsolni.
– Pozitívan gondolkozol?
– Igen. Megtanultam, hogy ha szükségem van az életben egy sikerélményre, akkor csakis a pozitív gondolkozás segíthet. Erre tanítottam meg a munkatársaimat is.
– Van-e hiányérzeted?
– Időnként. Van, amikor úgy érzem, hogy nagyobb odafigyeléssel, több segítséggel többet tudtunk volna elérni. De ezeket a sikertelenségeket a saját számlámra írom.
– Mit tennél másképpen, ha most kezdenéd?
– Nem biztos, hogy szeretném újrakezdeni. Negyvenhét éves munkaviszonyom alatt voltak hullámvölgyek is, nem csak hullámhegyek. Nem sokat filozofálgatok ezen. Amit elrontottam, soha nem próbáltam másra kenni. Ezért szeretném, hogy akkor ismerjék el mindazt, amit tettem a közösségért!
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Autonómia: se többet, se kevesebbet
A Reform Tömörülés nevű, 2003-ban önmagát feloszlató nemzeti liberális RMDSZ-platform jelszavait választotta Kós Károlytól az Erdélyi Magyar Néppárt legutóbbi, Székelyudvarhelyen tartott küldöttgyűlésének mottójául. „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Ez helyénvaló, méltó és messzemenően jogos üzenet, formájában és tartalmában egyaránt.
Az, amit egyesek vádképpen fogalmaznak meg, voltaképpen e csapat meghatározó tagjainak az erénye. Ők voltak a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetség (MISZSZ) politikájának alakítói, ők alapították a Reform Tömörülést, a Polgári Szárnyat, ott voltak a Magyar Polgári Szövetség, majd a Magyar Polgári Párt megalakulásakor, s ők hívták életre az EMNP-t is. Nem ők változtak, hanem a történelmi helyzet változott. Az RMDSZ kifordult önmagából, így a Polgári Szárny és a Reform Tömörülés felett eljárt az idő, az MPSZ-t az RMDSZ a román állammal karöltve lehetetlenítette el, az MPP saját elnökének foglya lett.
Ők viszont – az autonomista kemény mag tagjai – ugyanazok maradtak, akik voltak. Miként Szilágyi Zsolt, a kongresszuson újraválasztott elnök joggal mutatott rá beszédében: nekik nincsenek korrupciós ügyeik és egyáltalában ügyeik, ők több mint negyed évszázada ugyanazokat az értékeket, eszméket és programot képviselik, amit két szóban is meg lehet fogalmazni: nemzet és demokrácia.
Ha pedig e két – meglehetősen elvont és lényegében mindenki által színleg felvállalt – eszmét programcélkitűzésekre, stratégiára bontjuk, akkor ez egyik oldalról mindenekelőtt az átlátható, korrupciómentes közéletet és a jogbiztonságot jelenti, a másik oldalról pedig az autonómia-gondolat következetes képviseletét. Az autonómiáét, aminél többet követelni a jelen geopolitikai helyzetben nem reális, kevesebbet viszont nem érdemes. Autonómiát pedig csak úgy lehet elérni, ha a célhoz keresünk eszközöket, és nem a vélt többségi tűrőképességhez igazítjuk a célokat, mert ez a politika egyenlő a középtávú beolvadással.
Másként állnánk, ha e gondolat már akkor az egységes RMDSZ programjának középpontjába került volna, amikor még cseppfolyós volt a helyzet, és a következetes kiállással megerősített gondolatoknak valóságteremtő erejük volt. A kilencvenes évek elején a párt védnöke, Tőkés László által is a kongresszuson joggal emlegetett Neptun-ügy idején épp a fordítottját kellett volna tenni, mint amit a védnök által megnevezett politikusok – Frunda György, Borbély László és Tokay György – műveltek. Ők abban segítettek a nyíltan magyarellenes román hatalomnak, hogy az kisebbségbarát színben tetszelegjen ahelyett, hogy minden erőt arra összpontosítottak volna, hogy a nemzetközi rendezést igénylő problémák listájára Erdély is felkerüljön.
Migránsok és őshonos kisebbségek
Több felszólaló – köztük Szili Katalin autonómiaügyi miniszterelnöki megbízott és Tőkés László – üdvözlő beszédében megemlítette a migránsválságot, amit jómagam Európa tervszerű muszlim megszállásának szoktam nevezni. A jelenség nem teremt kedvező nemzetközi körülményeket az autonómiaharchoz több szempontból sem. Jogos érvelést hallhattunk Szili Katalin részéről: különbséget kell tenni a bevándorlók jogai és az őshonos kisebbségek jogai között, ami nem jelent diszkriminációt az eltérő történelmi léthelyzetből kifolyólag. Egy bevándorlótól a beilleszkedésen túl akár az asszimilációt is el lehet várni. Viszont egy olyan közösség, amely több mint ezer éve él szülőföldjén, és csak a határ vándorolt át a feje felett, joggal követeli, hogy közjogi jogosítványok birtokában évezredes államalkotó tapasztalatára hagyatkozva megszervezhesse önmagát. Ahogyan Izsák Balázsnak a kongresszushoz intézett és Thamó Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke által felolvasott üzenetében fogalmazódott meg.
A másik oldalról a nemzetek megmaradását, a nemzeti kultúrák ápolását fontosnak tartó erők a nemzetállam erősítését támogatják. Amikor a különböző elemzők – a baloldaltól a kérdést a maga teljes mélységében a lehető legőszintébben felvázoló Drábik Jánosig – a globalisták és lokalisták vagy unionisták és szuverenitáspártiak ellentétéről beszélnek, akkor voltaképpen a szervezett magánhatalom és a nemzetállamok ellentétét tematizálják. Bármilyen abszurd is e helyzet, bárhol is éljünk a világon, magyarokként ennek a törésvonalnak a nemzetállami oldalán lehetünk csak, mert az ellenerő mindent meg akar szüntetni, amit a nemzeti kultúrák építettek fel Európában.
Letisztultak a pártbeli viszonyok
Az EMNP két évvel ezelőtti kongresszusa aligha hagyott kellemes élményt a résztvevőkben. Az akkori viták – amelyek az eseményt megelőzték – rányomták bélyegüket a közös munkára. A sikertelenség egymásra mutogatást eredményezett. A minap lezajlott gyűlés ezzel ellentétben erőt, egyetértést és felkészültséget sugárzott. Vélhetően mindenkinek volt ideje magáévá tenni azt a kézenfekvő alapelvet, hogy többre jutunk, ha nem egymásra acsarkodunk, hanem megfogjuk egymás kezét, és szövetségest látunk a másikban, nem vetélytársat.
Ezt üzeni az elnökség kibővítése és a fiatalítás is, aminek szimbolikus és egyben intézményi kifejeződése, hogy a párt ifjúsági szervezetének elnöke, Tőke Ervin alelnöki szinten képviseli azt a korosztályt, amely előbb-utóbb átveszi a stafétabotot az alapítóktól. Amiként a párt hivatalos kongresszusi közleménye is hangsúlyozza, az elnökség átlagéletkora 39 év, ami kifejezetten jó, reménykeltő üzenet. Tagja lett az elnökségnek az Erdélyi Magyar Ifjak élén már bátorságát és szervezőkészségét bizonyító Soós Sándor is, akit – mint a kongresszus előtti régiós megmérettetés igazolja – masszívan támogatnak a közép-erdélyi szervezetek.
Annak ellenére, hogy a 2016-os választási esztendőben nem sok babér termett a pártnak – az önkormányzatokban csak pozícióőrzésre futotta, az országos választáson pedig a realitásokat és a magyar kormány elvárását tudomásul véve nem indult –, a mostani az előrelépés ígéretének kongresszusa volt, a Németh Zsolt által hobbitoknak nevezett autonomisták rendezték soraikat. Ezt sugallta az alapszabályzat és a program lényegében vita nélküli módosítása, a feszültségmentes együttmunkálkodás. Nemzetstratégiai szempontból ez azért is fontos, mert immár csak ők maradtak talpon a nemzeti autonomista oldalon, az MPP ugyanis aligha fog szabadulni az RMDSZ rontó öleléséből. Tőkés László az erdélyi nemzeti oldal egyesítésére hívott fel, ami lényegében azt jelenti, hogy az EMNP örömmel várja soraiba azokat az MPP-seket, akik számára elfogadhatatlan a párt mai, önfeladó politikája.
Ha az EMNP erejéből nem is telik annyira, hogy választáson verje meg az RMDSZ-t, az autonómiakövetelés ébren tartása és a külső nyomásgyakorlás fontos szerepkör. Ezt pedig – bizton állíthatjuk – megfelelően fogja betölteni ez a csapat. Tisztességgel, következetesen – ahogy mindig.
Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Király András: nehéz szembenézni azzal, hogy folyamatosan gyengülnek az iskoláink
Június 26-tól a volt Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettest, Kovács Irén Erzsébetet nevezték ki az RMDSZ javaslatára a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárnak a tanügyminisztériumban. Elődje, Király András hét és fél évig töltötte be a tisztséget, és az ő mandátuma elején született meg az a ma is érvényben lévő tanügyi törvény, amely – legalábbis elméletben – nagyobb autonómiát biztosít az oktatásszervezésben az önkormányzatoknak és az iskoláknak, és lehetővé teszi, hogy a nemzetiségi osztályokban anyanyelvükön tanulják a diákok Románia földrajzát és történelmét, vagy idegen nyelvként tanulhassák a román nyelvet és irodalmat. A leköszönő szakpolitikus, az aradi Király András a közélettől nem fordul el, az aradi magyar oktatás segítésében, illetve a Szabadság-szobor Egyesület elnökeként az ifjúságnak szóló programok szervezésében részt kíván venni.
- Az RMDSZ-es államtitkárok közül alighanem ön volt a leghosszabb ideig hivatalban. 2010 februárja óta hány tanügyminisztert „fogyasztott el”?
- Hogy voltak-e mások hosszabb ideig, azt nem tudom, de az biztos, hogy a tanügyminisztériumban sem magyar, sem román, sem más nemzetiségű más államtitkár nem töltött ilyen hosszú időt. Tizenegy minisztert kellett ebben az időszakban istápolni, vagy ellátni tanácsokkal, egyáltalán: együtt dolgozni velük. Nem volt egy leányálom, mert Funeriu miniszter, akivel kezdtem, két évig regnált, Pricopie úgyszintén, de utána kezdődött a baj, amikor jöttek az egy hónapig, hat hónapig, két hétig, sőt négy napig (!) hivatalban lévő miniszterek. Mindezek alapján elmondható: ahhoz, hogy javuljon a romániai oktatás színvonala, az kellene, hogy egy – jó! – miniszter kitölthesse a mandátumát. Négy évre szüksége volna, és mögötte kellene állnia egy biztos parlamenti többségnek, amelyik megérti, hogy mit akar. De hát a jelen pillanatban ez nem adott.
- Mit tart a hét és fél éves mandátuma legnagyobb eredményének?
- Rögtön az első időszakot, a 2011/1-es számú tanügyi törvény megalkotását, amelyet végül is kormányzati felelősségvállalással tudtunk elfogadtatni, mert a képviselőház végigvitatta, de a szenátus szocdem szakbizottságának kifogásai voltak, főleg a felsőoktatásra vonatkozó részekkel kapcsolatban. Ha ennek a törvénynek lett volna ideje „beérni”, akkor a romániai közoktatás nem így nézne ki, mint ahogy kinéz. Pontos irányvonalakat szabott a jogszabály, a kisebbségekre vonatkozó fejezetei pedig fejlődést biztosíthattak volna az anyanyelvű oktatásnak. Leszögezte a törvény, hogy aki kisebbségi nyelven tanul, minden tantárgyat – a román nyelv és irodalom kivételével – anyanyelvén tanulhat, beleértve Románia földrajzát és történelmét is. Ez egyeseknél kiverte a biztosítékot, de végül nem lett semmilyen következménye, és lefordíttattuk a tankönyveket. Végül a jogszabály kisebbségi fejezetei egy vesszőnyi módosítást sem szenvedtek, s erre azért büszke vagyok.
- Jelenleg a romániai közoktatás e törvény alapján működik?
- Teljes mértékben, csakhogy több mint száz változtatást eszközöltek benne. Sajnos a legtöbb módosítás épp a centralizációt tartja fenn, és ezért van ilyen sok probléma a tanügyben, mert a törvény fő irány vonala a központosítás megszüntetése volt, eredetileg különböző jogköröket biztosított volna a helyi önkormányzatoknak és iskoláknak. Ezért volt a felfordulás a tavalyi igazgatói versenyvizsgákon, ezért van számos probléma a tanári versenyvizsgákkal és sok egyéb mással.
- Van-e hiányérzete valami miatt, amit nem sikerült megvalósítania a hivatalában?
- Van néhány, de ez nem csak rajtunk múlott. Itt van a specifikus románnyelv-oktatás, tehát, hogy a nemzetiségi osztályokban idegen nyelvként tanítsák az állam nyelvét, vagy a specifikus zeneoktatás. Ezeket egyszerűen elgáncsolták, mondván, hogy ezekhez új tanterveket, új tankönyvpályázatokat kell írni. A román tanügy annyira becementesedett, hogy nem akar menet közben változtatni. Sok időnek kellett eltelnie, most értünk csak oda, hogy az elemi tagozaton ezt a specifikus román tankönyvet használhatják, amire rá van írva, hogy a magyar iskolák számára készült. A kisebbségi oktatásban dolgozók számára továbbképző intézet létrehozását irányozta elő a törvény, de amikor nekifogtunk, hogy előkészítsük kormányhatározatot – akkor már egy másik kormány volt hatalmon –, előhozakodtak mindenféle jogi aggállyal, hogy nemcsak a magyaroknak, hanem a többi kisebbségnek is lehetőséget kell adni egy intézeten belül. Belementünk ebbe is, helyszínt is találtunk, de akkor kiderült, hogy nem elég egyértelmű a törvény… Hála istennek most eljutottunk odáig, hogy a szenátus épp a minap megszavazta a módosításokat, belefoglaltuk, hogy minden kisebbség élhet ezzel a lehetőséggel, s megkértem a kollégákat, akik ott maradtak az államtitkárságon, hogy minél előbb próbálják előkészíteni a kormányhatározatot. Mindez azt mutatja, hogy hiába a törvényes előírás, ha nincs politikai akarat… Emellett a kisebbségi iskolák vagy tagozatok kiemelt támogatása sem úgy valósult meg, ahogy szerettük volna. A törvénybe belefoglaltuk, hogy figyelembe kell venni, ha kisebbségi nyelven folyik az oktatás, földrajzi vagy nyelvi elszigeteltség veszélye áll fenn, és ilyen esetben nagyobb legyen az úgynevezett fejkvóta. A többi nemzetiség képviselője is mellettünk állt ebben a kérdésben, mégsem tudtuk átvinni, tehát csak nagyon kis összeggel kapnak többet azok az iskolák, ahol kisebbségi anyanyelvű oktatás folyik.
- Általános probléma az alacsony diáklétszám, de a magyarság szempontjából szórványnak számító vidékeken még súlyosabban érződik ez. Sok osztály vagy tagozat a minimális létszám alatti diákkal működik, amihez kellett persze az RMDSZ-es államtitkár közbenjárása, de meddig tartható ez a helyzet?
- Biztosítani kellene azokat a külön jogokat, amelyekkel ez az oktatási forma fenntartható. Vagy mondjuk ki, hogy nincs szükség kisebbségi oktatásra – sokszor jutottunk idáig a viták során, hogy azt mondtam, adják írásba, erre nincs szükség. Erre felháborodtak a román kollégák, hogy ilyet nem lehet leírni, mire visszakérdeztem, hogy „de azért gondolni szabad rá?”. A létszám alatti osztályok fenntartása egyre nehezebb, ezért az érdekvédelmi szervezet és a magyar pedagógusszövetség azt kérte két évvel ezelőtt, hogy minden megyében készítsék el az oktatási stratégiát. Úgy, ahogy elkészítették, alkalmazni senki nem alkalmazta, gondolván, hogy a tanügyminisztérium majd megoldja a helyzetet. Viszont mindinkább bebizonyosodik, hogy nemes dolog az, hogy minden helységben legyen magyar iskola vagy óvoda, még ha összevont osztályokkal is, de az eredmények azt igazolják, hogy ezek az iskolák nem olyan eredményeket produkálnak, mint amit a szülő elvár. Megváltozott világban élünk, nem hetvenes években, amikor igazgató voltam Iratos községben, és Kisiratoson működött egy összevont osztály az elemiben 53 diákkal, mert annyi ház volt a faluban. A községközpont hét kilométerre volt, Tornya még messzebb, nem volt járható út, tehát más hozzáállás és elvárás volt az iskolával szemben. Ma viszont mobilisak vagyunk, a szülő beülteti a gyereket az autóba és elviszi abba az iskolába, amelyet ő jónak lát. A pedagógusnak is meg kell felelnie a vele szemben támasztott elvárásoknak. Ezeket kellene szakemberekkel – tanárokkal, oktatáspolitikusokkal, statisztikusokkal és társadalomkutatókkal közösen – megvitatni, és megértetni a közösséggel, hogy van, ahol érdemes a magyar iskolát fenntartani, és van, ahol nem. Temesváron meghozták azt a döntést, hogy egy magyar iskolaközpontot alakítsanak ki, és a kerületi magyar tagozatokról lemondtak, s viszonylag jól megvannak. Arad a klasszikus formában maradt még: ahol magyarok élnek, legyen magyar iskola is, de látjuk, hogy így sem sikerül az elszivárgást, a lemorzsolódást megállítanunk. Nekem az a tervem – és ezt még most is fenntartom –, hogy adjuk meg a támogatást azoknak a kisiskoláknak, amelyek mellett működik egy konkurens román vagy más tannyelvű intézet, hogy pluszfoglalkozásokat vezessenek be. Ez a délutáni iskola lenne, amely itt-ott működik ugyan, de felejtsük el a törvény szerinti megoldást, hogy a szülő fizesse! Remélem, hogy tudunk erre támogatást szerezni, hivatalosítani, hogy a közoktatás része legyen a kisebbségi iskolákban vagy tagozatokon.
- Vissza lehet fordítani a magyar iskola felé azokat a szülőket, akik gyermekeiket román vagy más tannyelvű iskolába íratják?
- Sajnos a vegyes házasságban élő családokat mi teljesen elhanyagoltuk, vagy ha nem is, valamiért nem akartunk beleavatkozni a döntésükbe. Egy sokkal aktívabb politizálásra lenne szükség közösségi szinten, akkor talán vissza lehetne nyerni gyerekeket, de bizonyítanunk kell, hogy vagyunk olyan jók, mint a többiek. Az, hogy a mi pedagógusaink szívvel-lélekkel dolgoznak, ma már nem elég. Biztos így vagy, több az odafigyelés, főleg az óvodában és elemiben, mert a pedagógus általában ismeri a család és a közösség helyzetét, de ez ma már nem elég. A szülő azt nézi, hogy milyen pluszfoglalkozások vannak, hogyan halad a gyerek tanulmányi előmenetele, s úgy érzem, ebben lépéshátrányban vagyunk. Megboldogult Tokay György aradi parlamenti képviselő mondása jut eszembe: „nem elég jó politikusnak lenni, annak is kell látszani”. Így van a tanügyben is, a modern kor vívmányait kell követni. Nem pártolom ezt, de ha ez az általános elvárás, ennek kell eleget tenni. Nehéz szembenézni azzal, hogy folyamatosan gyengülnek az iskoláink, mert megsértjük az intézményt és a pedagógusainkat, de az országos felmérők eredményei nem csalnak. Előfordulhat, hogy nem jön ki a lépés egyszer-kétszer, de mindig?
- Gondolom, az oktatásszervezéstől és a közéleti szerepléstől nem vonul vissza.
Az biztos, hogy a Szabadság-szobor Egyesülettel tovább folytatjuk a tevékenységünket, és egyre inkább az ifjúságot célozzuk meg, mert hála istennek a szobor áll, azzal nincs most teendőnk, igaz, hogy a jelentőségét jobban a köztudatba kellene vinnünk, de ez egy másik dolog… Remélem, hogy sikerül bekapcsolódnom a helyi RMDSZ oktatási kérdésekkel foglalkozó munkájába. Sokáig kimaradtam ebből, de szívesen segítek.
- Mit kíván az utódjának, Kovács Irén Erzsébet új kisebbségi oktatásügyi államtitkárnak?
- Örvendek, hogy végre találtak olyasvalakit, aki elvállalta a felkérést. Sokat beszélgettem vele mialatt átadtam a hivatalomat, és felhívtam a figyelmét arra, hogy ez más, mint a tanfelügyelőség. Nagyon sok önfegyelemre lesz szüksége, mert a minisztériumban gyakran nem az történik, amit szeretne. Másrészt pedig értesse meg a főtanfelügyelőkkel, a helyetteseikkel, iskolaigazgatókkal, és mindenkivel, aki az oktatásban dolgozik, hogy a cél közös, próbáljanak egy sokkal aktívabb iskolapolitikát kialakítani, és megvalósítani azokat a lehetőségeket, amelyeket a törvény biztosít.
Király András 1947. február 3-án született Aradon. 1970-ben kezdte a történelemtanári pályát, tanított Szapáryligeten, Nagyiratoson, Szentpálon és Aradon. Szerepet játszott az aradi Csiky Gergely Főgimnázium önállósításában (2001), megyei RMDSZ-elnökként és aradi városi tanácsoként pedig a Szabadság-szobor 2004-es újraállításában. 2004 és 2008 között parlamenti képviselő, 2009-ben a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatója államtitkári kinevezéséig. Felesége, Klára nyugalmazott óvónő, lánya, Andrea ügyvéd. (Forrás: Romániai Magyar Ki Kicsoda)
Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro

A történelmi igazság útjai
Harc a nemzet érdekében
Az igazság megközelítésének (ha történelmiről van szó, akkor különösen – magam is már többször leírtam) legalább két, de gyakran több útja-módja lehetséges. Amennyiben, természetesen, a történetet író valóban (szubjektív szándékai szerint) őszintén az igazságot kívánja feltárni, és nem valamilyen (egyéni, nemzeti, csoport- vagy társadalmi stb. preferencia, megrendelés) érdekeinek mentén. Ez utóbbi esetben az utókornak már nehéz objektivitásról beszélnie, a valós tényeket feltárnia.
Nos, szerdán este Aradon, a Tulipán Könyvesboltban Borbély Imre: Harc a nemzet érdekében c., a Kárpátia Stúdió, Köröstárkány–Kápolnyásnyék 2017 kiadásában megjelent könyvének bemutatójára került sor. (A szöveget gondozta és a dokumentumokat válogatta Borbély Zsolt Attila – szerk. megj.: a 2017 januárjának végén elhunyt szerző fia.)
A 260 oldalas kötet két részre osztható: a Borbély Imrével (1948–2017) készült mélyinterjúra (illetve annak első részére), valamint az ehhez kapcsolódó dokumentumokra.
A temesvári Borbély Imrére bizonyosan sokan emlékeznek azok közül, akik az 1989-es fordulat utáni romániai magyar politikai élet alakulását nyomon követték. A kötetből most azt is megtudhatják: 1989 előtt a temesvári vegyészmérnök – katolikus vallásúként – az 1989-es Temesváron kirobbant, végül a diktátor bukásához vezető eseményeket elindító Tőkés László közeli barátja és munkatársa volt, bátyjának jelentős szerepe volt abban, hogy a Mária téren megállították a villamosokat és ellenállásra szólították fel a temesváriakat. A Borbély Zsolt Attila által tartott előadásból számos más igen érdekes részletet is megtudhattunk a kötet keletkezésének körülményeiről, de hangsúlyosan az 1989 után a hazai magyar politikai életbe bekapcsolódott édesapja pályafutásáról, tulajdonképpen az RMDSZ működésének első hat esztendejéről. Amelynek kezdetén Borbély Imre a Szövetség színeiben politizált, aztán fokokozatosan szembekerült – politikai, mindenekelőtt az autonómia kérdésében eltérő nézetek kapcsán – az RMDSZ akkori vezetővel: Borbély Imre a „kis lépések” politikájával szemben egy jóval határozottabb kiállást követelt a magyarság ügye mellett.
Nevéhez köthető, részben legalábbis, mondta el Borbély Zsolt Attila, többek között, 1990. március 13-án az ún. kolozsvári nyilatkozat megszületése (vajon ennek ellenreakciója volt-e a marosvásárhelyi, két nappal későbbi magyarellenes pogrom?), a román parlamentben elhangzott első magyar nyelvű felszólalás, a román parlament (1992–96 között a tagja volt) „talpra állítása” egy október 6. alkalmával. Meg egy sor igen jelentős megszólalás, politikai cikk és tanulmány, amelyekben az RMDSZ hivatalos, szerinte megalkuvó politikájával szállt szembe. Borbély Imre vetette fel, fia szerint, Románia föderalizálása, a háromszintű autonómia, a külhoni állampolgárság gondolatát.
A kötet (amelyet, fia elmondása szerint továbbiak is fognak követni) amolyan más, különböző álláspontnak is tekinthető a romániai magyarság 1989 utáni történetének felvázolásában, számos olyan cikkel, dokumentummal, amelyek alaposan „kiosztják” a Szövetség akkori vezetőit (köztük Domokos Gézát, Markó Bélát), a „Neptun-” és a „Nagy Benedek-ügy” szereplőit (Frunda György, Borbély László, Tokay György stb.) Kétségtelenül érdekes, figyelemre méltó, a történések tisztázását (vita útján) segítő könyv, amely bizonyos RMDSZ-es körökben aligha örvend majd elismerésnek. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

A romániai magyar politizálás mózesi kőtáblája (Beszélgetés Bodó Barna politológus-egyetemi tanárral)
A kolozsvári Szent Mihály-templomban negyedszázaddal ezelőtt esküdtek fel a romániai magyar politikai képviselet tagjai a hazai magyarság autonómiaigényét első ízben megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozatra. Emlékidézés a ma már történelminek számító esemény egyik fontos szereplőjével, Bodó Barna politológussal.
– Bár huszonöt év nem túl hosszú idő, az emlékezés okozhat néha meglepetéseket. A Kolozsvári Nyilatkozatra valamennyi szereplő egyformán emlékezik? – Amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett emlékkonferencia rendezői emlékezésre kértek fel, tudtam, hogy egymagamban aligha leszek képes a feladat teljesítésére. Természetesen vannak emlékeim, de korántsem az egészről. Az azóta az örökkévalóságból visszanéző Bárányi Ferenc „bátyánk” valamennyi összesereglésünkre papírral, írószerrel érkezett, szorgalmasan jegyzetelt. Mondogatta is, hogy egyszer feldolgozza sok ezer oldalas jegyzethalmazát, de erre nem került sor. Somai József a határidőnaplójába jegyezte le a legfontosabb események történéseit, sajnos, épp az 1992. októberi feljegyzései között van két üres oldal – ide biztosan be kívánt írni valamit.
– Saját emlékein túl milyen forrásokból igyekezett meríteni?
– Fellapoztam például Domokos Géza Esély című háromkötetes munkáját, különös alapossággal az 1992-es eseményekről szóló harmadik kötetet. Ebben a Teremtő politika című fejezet szól a Képviselők Országos Tanácsa, a KOT nevezetes gyűléséről, ahol a testület elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozat szövegét. Az eseménysornak azonban sok más leírása is létezik. Ilyen Tóth Károly Antal Borbély Imrével készített, Harc a nemzet érdekében című életútinterjú-kötete. A Domokos-leírás és a Borbély-interjú viszont mintha nem egyazon eseményről szólna. És akkor itt vagyok jómagam, aki szerepet kaptam a nyilatkozat végső szövegének elkészítésében, az én változatom pedig nem egyezik teljes mértékben a Borbély Imréével sem. Miközben sok egykori kollégával, eszmei harcostárssal hosszan szálaztuk a huszonöt éve történt eseménysor emlékfonalait, az egyik visszatérő válasz így hangzott: negyedszázad hatalmas idő, eltelt, az emlékezet szerencsére töröl, hanem hova jutnánk...
– Milyen folyamatok vezettek e dokumentum megszületéséhez?
– Egy hónapokon át tartó, feszültséget kiváltó politikai vita érkezett el egyfajta végkifejlethez. Az erdélyi magyarság vezetőinek jelentős része már 1991 végére azon az állásponton volt, hogy az RMDSZ-ben véget kell vetni a Domokos Géza-érának. Ő 1992 nyarán fel is kínálta a lehetőséget, hogy visszavonják tőle az elnöki tisztséget, parlamenti szerepet sem készült vállalni az őszi választásokon, visszavonulási szándéka egyértelmű volt. Minden bizonnyal ezért nem váltották le, és maradt az RMDSZ elnöke az 1993. januári, brassói kongresszusig. Kezdjük tehát az ő változatával. Az Esélyben közzétett visszaemlékezései szerint az 1992. október 24–25-i KOT-ülés napirendjének fontos kérdése a kongresszusi helyszín eldöntése volt, de az ötödik napirendi pont, az elnökség munkájának elemzése a két csoport, a „mérsékeltek” és „radikálisok” összecsapását ígérte. Ehelyett, írja Domokos Géza, „az este fénypontját, totális nyilvánosság előtt, a magyar és a román sajtó jelenlétében lezajlott fő eseményt a Kolozsvári Nyilatkozatként ismertté vált dokumentum előterjesztése, vitája, újrafogalmazása, majd egyetlen tartózkodó szavazattal történt elfogadása” jelentette. – Ilyen körülmények között hogyan írná le, mi is történt az akkori Brassai Líceum dísztermében? – Megtisztelő volna, de fontosnak tartom tisztázni, hogy nem vettem részt a nyilatkozat eredeti szövegének előkészítésében – mivel ilyen szöveg nem is volt. A szövegező csapatot Domokos Géza szerint három jogász és két újságíró-szerkesztő alkotta: a „belső önrendelkezés” szintagmát ott először kimondó Eckstein-Kovács Péter, az alkotmányosság kérdését boncolgató Varga Attila és a törvényes keretek közötti politizálás mellett kardoskodó Tokay György, illetve Magyari Lajos és jómagam. Tokay korábban újságíróként is dolgozott, gyakorlott szövegszerkesztőnek számított. A jogászok valóban tárgyaltak külön, közös véleményük el is hangzott a KOT-ülésen, miszerint kezdeményezésünk nem alkotmányellenes. Ez azért fontos részlet, mert a tanácskozás közben – erre mindannyian jól emlékszünk – Tokay a rá jellemző hevességgel a román alkotmány szövegét tartalmazó füzettel a kezében a pulpitust verve állította: provokáció, amire a KOT készül, és vér fog folyni. – A nyilatkozat egyik atyjaként Borbély Imrét emlegetik. Mettől meddig húzódik az ő szerepe? – Borbély Imre úgy fogalmazott az emlékirataiban, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is ő javasolta. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vett részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók érveit. Elmondta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, amely az RMDSZ-t is elérte. Ez meggátolja az éleslátást, annak lényeglátását, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, ha nem tűzi maga elé politikai célként az autonómiát. Mert ez célként erőket koncentráló módon hat, a cél elérését követően pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz, a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordulva mondta: te vagy a politikai asszimiláció vezetője ebben a szervezetben, a követőid rajtad keresztül asszimilálódnak. Az én emlékeimet, miszerint nem volt szöveges előterjesztés, később Tőkés is megerősítette: nem készített ilyet, s arra sem emlékezik, hogy bárkitől szövegjavaslatot kapott volna. A vita során egy idő után különösebb konkrét cél nélkül jegyzetelni kezdtem, s mivel a hozzászólásokat, javaslatokat, kritikát az ülés azonnal kezelte, kezdett kibomlani, miről is kellene szólnia a nyilatkozatnak. Természetesen szükség volt egy koherens szöveg kialakítására, ami a létező elemek logikus rendbe illesztését, a szöveg elleni esetleges politikai támadások lehetőségeinek csökkentését célozta. A KOT-ülés szavazattal döntött a szövegező csapat létrejöttéről: Tőkés László, Domokos Géza és Szőcs Géza jelöl egy-egy személyt a szövegező csapatba. Domokos Tokayt, Szőcs Géza Borbély Imrét, Tőkés László engem jelölt. Az első ülésnap végén Borbély Imrével ketten elvonultunk egy osztályterembe. Egy ideig vártunk Tokayra is, hiába. Megbeszéltük a szöveg szerkezetét, a mottókat, azt is, hogy egy oldalnál ne legyen hosszabb. Akkor Imre kijelentette, talán nem pontosan ezekkel a szavakkal: „neked írás a kenyered, a szöveget készítsd el te”. Nekiláttam, egy órai munkával elkészült a szöveg. Nem emlékszem, hogy a Tamási Hitvallásából kiválasztott részt kitől kaptam, a Gyulafehérvári Nyilatkozat idézett passzusa pedig közkézen forgott köreinkben. Reggel egyeztettünk Imrével, mert az önrendelkezési résznél volt egy passzus, amelyről feltételeztük, hogy a román oldalon politikai vitát válthat ki. Tőkés Lászlónak és Szőcs Gézának is jeleztük az említett részt, eljuttattuk a szöveget Tokay Györgynek is. A KOT a dilemmatikus passzus kihagyásával szavazta meg a nyilatkozatot. A KOT-ülés folytatása előtt meglepetéssel láttam az egyik sarokban a sajtósokkal beszélgető Tokayt, azt a szöveget mutatta be, amelynek az elkészítésében nem vett részt.
– A kolozsvári Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes eskü különleges dimenzióba emelte a dokumentumot. Ennek történetére is különbözőképpen emlékeznek a szereplők?
– Tőkés László indítványozta: a parlamenti frakció esküdjön fel a Szent Mihály-templomban, hogy a megszületett döntést méltóképpen képviseli a román parlamentben. Így került sor a hivatalos esküre a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egyetlen lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba is öntött.
– Milyennek ítéli meg a dokumentum utóéletét?
– Domokos Géza idézett könyvében egy 1995-ös Székely Ervin-cikkre való hivatkozással írja le véleményét: „a Nyilatkozat mindmáig holt betű”. Ha 1995-ig, három év alatt nem sikerült az autonómiát megvalósítani, az egész holt betűnek tekinthető? Miközben a brassói kongresszust követően az általam vezetett Politikai Főosztály révén módszeres tevékenység kezdődött, ahol az autonómiához kapcsolódó olyan kérdéseket elemeztünk, mint a nemzeti kataszter, a belső választások és az autonómiamodellek kérdései. A kisebbségi jogokról magyar–román konferenciát szerveztünk 1994-ben Tusnádfürdőn, megjelentettük a Szövetség című kiadványt. Ebben nyugati autonómiamodelleket közöltünk, felidéztük az erdélyi előzményeket, a világháborúk között kidolgozott törvénytervezeteket mutattunk be, és több új modell első leírása is itt jelent meg. Az erdélyi magyar szellemi világban erőre kapott az autonómiával kapcsolatos alkotó munka, néhány év alatt több koncepció született – a téma élt és a gyakorlatot kötelező módon megelőző elméleti munkába mind többen kapcsolódtak be. Ez volna a „holt betű”? A nyilatkozat máig az erdélyi, romániai magyar politizálás zsinórmértéke, az a politikai lakmusz, amely tévedhetetlenül megmutatja, jó-e vagy sem a politikai képviselet, politikusaink által választott irány. Politizálásunk mózesi kőtáblája.
Bodó Barna
Politológus, író, szerkesztő, a Sapientia Tudományegyetem európai tanulmányok tanszékének egyetemi docense, a Sapientia EMTE tiszteletbeli professzora. Sepsiszentgyörgyön született 1948. július 29-én, iskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte. Kutatási területei: kisebbségpolitika, helyi közigazgatás, regionalizmus, identitáspolitika. Főbb munkái: Talpalatnyi régiónk (2003); Politica regională şi dezvoltarea teritoriului (Regionális politika és területfejlesztés, 2003); Az identitás egyetemessége (2004), Szórvány és nyelvhatár (2009), Civil szerepek – civil szereplők (2014). A Romániai Magyar Évkönyv 2000–2009 közötti szerkesztője, 2013 óta az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv szerkesztője. Díjak, kitüntetések: Írószövetségi elsőkötetes-díj a Feleúton–útfélen című kötetért (1984), az Írószövetség Temesvári Társasága díja a Talpalatnyi régiónk című kötetért (2004), Wass Albert-díj (Sepsiszentgyörgy, 2006), Julianus-díj (Csíkszereda, 2006), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)