Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. február 2.
Hegyeli Attila szerint milliókba került a csángószövetség átvilágítása
Kiáll a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége lemondott vezetősége mellett a tanárok egy csoportja. A moldvai csángó magyar oktatási programban részt vevő, Kosteleken, Ferdinándújfaluban, Frumószán, Lábnyikon, Pokolpatakán és Bogdánfalván tanító pedagógusok tegnap közleményben biztosították támogatásukról a lemondott vezetőséget. Eközben Hegyeli Attila leköszönt ügyvezető azt állítja, a magyar kormány több mint 4 millió forintot költött a szervezet átvilágítására.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) lemondott vezetősége mellett a Csángóföldön tanító tanárok egy csoportja. A moldvai magyar olktatási programban részt vevő, Kosteleken, Ferdinándújfaluban, Frumószán, Lábnyikon, Pokolpatakán és Bogdánfalván tanító pedagógusok tegnap közleményben biztosították támogatásukról az MCSMSZ hétfőn lemondott vezetőségét.
Ebben emlékeztetnek, hogy az elmúlt 12 esztendőben Moldvában egy olyan értékmentő magyar oktatási program jött létre és működött, amely több ezer gyerek, szülő és csángó magyar ember életében töltött be jelentős szerepet. Minőségi oktatást biztosított, erősítette az itt lakók magyarságtudatát, továbbtanulási lehetőséget, sok esetben szociális problémáik javítását kínálta számukra. „Éppen ezért megalázónak és szégyenteljesnek, közvetve saját személyünk elleni támadásnak érezzük mi, Csángóföldön tanító tanárok is az MCSMSZ elleni lejárató kampányt” – olvasható a tíz pedagógus által aláírt közleményben, mely emlékeztet, hogy az oktatási programot Hegyeli Attila, az MCSMSZ leköszönt ügyvezetője találta ki és hozta létre.
Mint írják, a szövetség vezetői az elmúlt években „erejükhöz és tehetségükhöz mérten” minden szakmai és emberi támogatást megadtak a tanároknak, épp ezért kötelességüknek érzik, hogy „a mostani áldatlan állapotban” kiálljanak mellettük.
„Felelőtlenség az átszervezés”
„A moldvai oktatást Magyarországról távirányítani lehetetlen” – jelentik ki a pedagógusok, akik szerint egy új szervezetnek nincs meg a kellő tapasztalata, rálátása a Moldvában zajló oktatás megszervezésére, irányítására. Hozzáteszik továbbá, hogy „egy ilyen mértékű oktatási struktúrát tanítási év közben átszervezni felelőtlenség”. „Hozzá nem értő, csak az anyagi hasznot kereső személyekre bízni az oktatás sorsát egyenlő a lassú, de biztos halállal, a Moldvában elindult és mostanáig eredményesen működő oktatási program megszűnésével, felszámolásával” – írják közleményükben a pedagógusok, akik szerint az építő jellegű megoldást nem az amúgy sok pénzbe kerülő új szervezeti forma, hanem a meglévő oktatási program megreformálása, átláthatóbbá tétele, hatékonyabb menedzselési stratégia kidolgozása jelentené.
„Ha ez a közös cél, meggyőződésünk, hogy a minisztérium és az AMMOA az MCSMSZ vezetőségében, akárcsak a moldvai oktatási programban dolgozó teljes tanári karban partnerre találna, hisz mindannyiunk közös célja és érdeke a Csángóföldön eredményesen működő oktatás további fenntartása” – zárják közleményüket a moldvai tanárok.
Milliókba került az átvilágítás?
Eközben Hegyeli Attila, az MCSMSZ leköszönt ügyvezetője tegnap a Facebook közösségi portálon közzétett üzenetében arról számolt be, hogy a szövetség tevékenységének átvilágítása jelentős pénzösszegbe került, amit a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) közösen fizetett az ellenőrzést végző Teleki László Alapítványnak (TLA). „Összesen 4,2 millió forintba került, ebből egymilliót fizettek a keresztszülők pénzéből, a többit a kormány állta” – írja üzenőfalán Hegyeli. A vizsgálatot végzők jelentésükben azt írták, hogy három alkalommal, 2011. június 25–30., július 4–10., illetve augusztus 16-án tartottak helyszíni ellenőrzést Moldvában.
„Diószegi László főellenőr, a TLA vezetője öszszesen két napot töltött Csángóföldön, repülővel érkezett Marosvásárhelyre, onnan bérelt autóval folytatta az utat, és a nyár kellős közepén »tartalmi ellenőrzésnek« vetette alá a 25 oktatási helyszínt, ami annyiban állt, hogy Ferencz Éva segítségével végigszáguldozott a falvakon, és készített egy-egy fotót” – írja továbbá Hegyeli Attila. A leköszönt ügyvezető szerint a TLA az MCSMSZ konkurens alapítványa, ugyanazokra a forrásokra pályázott, mint a moldvai szervezet, bár korábban műemlékvédelemmel foglalkozott.
„Most a Teleki László Alapítvány sikeresen kicsavarta az MCSMSZ kezéből a moldvai oktatási programot. Az igyekezetüket értjük, hiszen a műemlékvédelemre sajnos most nincs pénz” – írja Hegyeli, megállapítását Nagy Bercelnek, a nemzetpolitikai államtitkárság titkárságvezetőjének Diószegi Lászlónak címzett, 2011. augusztus 16-án kelt levelével támasztva alá, melyben a kormányalkalmazott arról értesíti az alapítványi elnököt, hogy a pénzügyi források szűkös volta miatt nem tudnak pénzt biztosítani a határon túli magyar vonatkozású épített örökségre, de keresik a megoldást a helyzetre.
Mint beszámoltunk, hétfőn testületileg lemondott az MCSMSZ vezetősége, miután a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága a TLA és az AMMOA közreműködésével egy új, Romániában bejegyzett alapítványra bízná a moldvai oktatási programot. Az államtitkárság az MCSMSZ átvilágítása során tapasztalt rendellenességekkel indokolta lépését, és kijelentette, hogy a szervezet vezetősége lépésével cserbenhagyta a moldvai csángó közösséget.
(Gergely István: mindenki helyettesíthető. Már évek óta érzékelhető volt, hogy bajok vannak a moldvai csángó oktatási program körül – jelentette ki a Krónikának Gergely István, a Csángó Tanács tagja, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) csángóügyekért felelős biztosa, aki már a 90-es évek elején részt vett a Kárpátokon túli magyar oktatás beindításában. „Szóvá is tettünk néhány gondot, problémát, de nem vették figyelembe” – mondta lapunknak a Tisztiként ismert egykori csíksomlyói plébános, hozzátéve, emiatt végül háttérbe vonult. Kifejtette, meggyőződése, hogy az illetékesek, a magyar kormány mindent megtesz, hogy orvosolja a jelenlegi helyzetet, és az új alapítvány képes lesz működtetni az oktatási programot. „A tanárok, a központok megmaradnak, és szerencsére vannak még moldvai csángó értelmiségiek, akik eddig háttérben voltak, ők most előléphetnek. Nincs olyan ember, aki ne lenne helyettesíthető” – jelentette ki Gergely István, aki a moldvai szervezetek felkérésére vesz részt a tavaly ősszel létrejött Csángó Tanács munkájában.)
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
Kiáll a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége lemondott vezetősége mellett a tanárok egy csoportja. A moldvai csángó magyar oktatási programban részt vevő, Kosteleken, Ferdinándújfaluban, Frumószán, Lábnyikon, Pokolpatakán és Bogdánfalván tanító pedagógusok tegnap közleményben biztosították támogatásukról a lemondott vezetőséget. Eközben Hegyeli Attila leköszönt ügyvezető azt állítja, a magyar kormány több mint 4 millió forintot költött a szervezet átvilágítására.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) lemondott vezetősége mellett a Csángóföldön tanító tanárok egy csoportja. A moldvai magyar olktatási programban részt vevő, Kosteleken, Ferdinándújfaluban, Frumószán, Lábnyikon, Pokolpatakán és Bogdánfalván tanító pedagógusok tegnap közleményben biztosították támogatásukról az MCSMSZ hétfőn lemondott vezetőségét.
Ebben emlékeztetnek, hogy az elmúlt 12 esztendőben Moldvában egy olyan értékmentő magyar oktatási program jött létre és működött, amely több ezer gyerek, szülő és csángó magyar ember életében töltött be jelentős szerepet. Minőségi oktatást biztosított, erősítette az itt lakók magyarságtudatát, továbbtanulási lehetőséget, sok esetben szociális problémáik javítását kínálta számukra. „Éppen ezért megalázónak és szégyenteljesnek, közvetve saját személyünk elleni támadásnak érezzük mi, Csángóföldön tanító tanárok is az MCSMSZ elleni lejárató kampányt” – olvasható a tíz pedagógus által aláírt közleményben, mely emlékeztet, hogy az oktatási programot Hegyeli Attila, az MCSMSZ leköszönt ügyvezetője találta ki és hozta létre.
Mint írják, a szövetség vezetői az elmúlt években „erejükhöz és tehetségükhöz mérten” minden szakmai és emberi támogatást megadtak a tanároknak, épp ezért kötelességüknek érzik, hogy „a mostani áldatlan állapotban” kiálljanak mellettük.
„Felelőtlenség az átszervezés”
„A moldvai oktatást Magyarországról távirányítani lehetetlen” – jelentik ki a pedagógusok, akik szerint egy új szervezetnek nincs meg a kellő tapasztalata, rálátása a Moldvában zajló oktatás megszervezésére, irányítására. Hozzáteszik továbbá, hogy „egy ilyen mértékű oktatási struktúrát tanítási év közben átszervezni felelőtlenség”. „Hozzá nem értő, csak az anyagi hasznot kereső személyekre bízni az oktatás sorsát egyenlő a lassú, de biztos halállal, a Moldvában elindult és mostanáig eredményesen működő oktatási program megszűnésével, felszámolásával” – írják közleményükben a pedagógusok, akik szerint az építő jellegű megoldást nem az amúgy sok pénzbe kerülő új szervezeti forma, hanem a meglévő oktatási program megreformálása, átláthatóbbá tétele, hatékonyabb menedzselési stratégia kidolgozása jelentené.
„Ha ez a közös cél, meggyőződésünk, hogy a minisztérium és az AMMOA az MCSMSZ vezetőségében, akárcsak a moldvai oktatási programban dolgozó teljes tanári karban partnerre találna, hisz mindannyiunk közös célja és érdeke a Csángóföldön eredményesen működő oktatás további fenntartása” – zárják közleményüket a moldvai tanárok.
Milliókba került az átvilágítás?
Eközben Hegyeli Attila, az MCSMSZ leköszönt ügyvezetője tegnap a Facebook közösségi portálon közzétett üzenetében arról számolt be, hogy a szövetség tevékenységének átvilágítása jelentős pénzösszegbe került, amit a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) közösen fizetett az ellenőrzést végző Teleki László Alapítványnak (TLA). „Összesen 4,2 millió forintba került, ebből egymilliót fizettek a keresztszülők pénzéből, a többit a kormány állta” – írja üzenőfalán Hegyeli. A vizsgálatot végzők jelentésükben azt írták, hogy három alkalommal, 2011. június 25–30., július 4–10., illetve augusztus 16-án tartottak helyszíni ellenőrzést Moldvában.
„Diószegi László főellenőr, a TLA vezetője öszszesen két napot töltött Csángóföldön, repülővel érkezett Marosvásárhelyre, onnan bérelt autóval folytatta az utat, és a nyár kellős közepén »tartalmi ellenőrzésnek« vetette alá a 25 oktatási helyszínt, ami annyiban állt, hogy Ferencz Éva segítségével végigszáguldozott a falvakon, és készített egy-egy fotót” – írja továbbá Hegyeli Attila. A leköszönt ügyvezető szerint a TLA az MCSMSZ konkurens alapítványa, ugyanazokra a forrásokra pályázott, mint a moldvai szervezet, bár korábban műemlékvédelemmel foglalkozott.
„Most a Teleki László Alapítvány sikeresen kicsavarta az MCSMSZ kezéből a moldvai oktatási programot. Az igyekezetüket értjük, hiszen a műemlékvédelemre sajnos most nincs pénz” – írja Hegyeli, megállapítását Nagy Bercelnek, a nemzetpolitikai államtitkárság titkárságvezetőjének Diószegi Lászlónak címzett, 2011. augusztus 16-án kelt levelével támasztva alá, melyben a kormányalkalmazott arról értesíti az alapítványi elnököt, hogy a pénzügyi források szűkös volta miatt nem tudnak pénzt biztosítani a határon túli magyar vonatkozású épített örökségre, de keresik a megoldást a helyzetre.
Mint beszámoltunk, hétfőn testületileg lemondott az MCSMSZ vezetősége, miután a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága a TLA és az AMMOA közreműködésével egy új, Romániában bejegyzett alapítványra bízná a moldvai oktatási programot. Az államtitkárság az MCSMSZ átvilágítása során tapasztalt rendellenességekkel indokolta lépését, és kijelentette, hogy a szervezet vezetősége lépésével cserbenhagyta a moldvai csángó közösséget.
(Gergely István: mindenki helyettesíthető. Már évek óta érzékelhető volt, hogy bajok vannak a moldvai csángó oktatási program körül – jelentette ki a Krónikának Gergely István, a Csángó Tanács tagja, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) csángóügyekért felelős biztosa, aki már a 90-es évek elején részt vett a Kárpátokon túli magyar oktatás beindításában. „Szóvá is tettünk néhány gondot, problémát, de nem vették figyelembe” – mondta lapunknak a Tisztiként ismert egykori csíksomlyói plébános, hozzátéve, emiatt végül háttérbe vonult. Kifejtette, meggyőződése, hogy az illetékesek, a magyar kormány mindent megtesz, hogy orvosolja a jelenlegi helyzetet, és az új alapítvány képes lesz működtetni az oktatási programot. „A tanárok, a központok megmaradnak, és szerencsére vannak még moldvai csángó értelmiségiek, akik eddig háttérben voltak, ők most előléphetnek. Nincs olyan ember, aki ne lenne helyettesíthető” – jelentette ki Gergely István, aki a moldvai szervezetek felkérésére vesz részt a tavaly ősszel létrejött Csángó Tanács munkájában.)
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 3.
A moldvai csángómagyar Oktatási Program nyitott kérdései
Sok a nyitott kérdés a moldvai magyar Oktatási Program jövőjét illetően miután a hét elején lemondott a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének teljes vezetősége.
Elfogadhatatlannak tartják a magyarországi támogatás rendszerének és a programtervezet működtetésének átszervezését. A Nemzetpolitikai Államtitkárság közleménye szerint nincs ok aggodalomra, mert folytatódik a csángók oktatási programja, de a szövetség átláthatatlan és pazarló gazdálkodása miatt a támogatást más szervezeteken keresztül juttatják majd el a csángóknak.
Tizenegy év alatt 25 moldvai faluban több mint 2000 csángó gyerek számára szervezte meg a magyar nyelvű oktatást a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége. A magyarul továbbtanuló diákoknak, pedig csángó bentlakást tartott fent Csíkszeredában.
A működéshez szükséges mintegy 140 millió forintos költségvetés egyik felét adományokból, a másik felét pedig a magyar kormány támogatásából fedezték. Viszont most, év elején a szövetség szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a magyar kormány már nem folyósítja a szokásos 70 millió forintos támogatást.
A honlapjukon megjelent közlemény szerint elfogadhatatlannak tartják, hogy az oktatási programot a kormány olyan alapítványra bízná, amely a budapesti Teleki László Alapítvány és a szintén Magyarországon bejegyzett Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány közösen hozna létre Romániában. A vezetőség viszont azokkal az elképzelésekkel sem ért egyet, hogy az új alapítványhoz kerüljön a szövetség 100 millió forintos nagyságrendű vagyona, és az öt fős kuratóriumban a szövetségnek egyetlen egy képviselője kapjon helyet.
A 12 tagból álló vezetőség lemondásának hírére a Nemzetpolitikai Államtitkárság azt közölte, hogy a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége cserben hagyta a moldvai magyarokat.
Az átmeneti időszakban a rendszer zavartalan működését a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége segíti.
Az RMDSZ is állást foglalt ezzel kapcsolatban. Ők nem értenek egyet a magyar kormány döntésével, kihangsúlyozták, hogy támogatni fogják a szövetség lemondott vezetőségét és közös fellépésre, összefogásra kérik a romániai magyar társadalmat.
Duna Tv, Közbeszéd
Erdély.ma
Sok a nyitott kérdés a moldvai magyar Oktatási Program jövőjét illetően miután a hét elején lemondott a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének teljes vezetősége.
Elfogadhatatlannak tartják a magyarországi támogatás rendszerének és a programtervezet működtetésének átszervezését. A Nemzetpolitikai Államtitkárság közleménye szerint nincs ok aggodalomra, mert folytatódik a csángók oktatási programja, de a szövetség átláthatatlan és pazarló gazdálkodása miatt a támogatást más szervezeteken keresztül juttatják majd el a csángóknak.
Tizenegy év alatt 25 moldvai faluban több mint 2000 csángó gyerek számára szervezte meg a magyar nyelvű oktatást a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége. A magyarul továbbtanuló diákoknak, pedig csángó bentlakást tartott fent Csíkszeredában.
A működéshez szükséges mintegy 140 millió forintos költségvetés egyik felét adományokból, a másik felét pedig a magyar kormány támogatásából fedezték. Viszont most, év elején a szövetség szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a magyar kormány már nem folyósítja a szokásos 70 millió forintos támogatást.
A honlapjukon megjelent közlemény szerint elfogadhatatlannak tartják, hogy az oktatási programot a kormány olyan alapítványra bízná, amely a budapesti Teleki László Alapítvány és a szintén Magyarországon bejegyzett Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány közösen hozna létre Romániában. A vezetőség viszont azokkal az elképzelésekkel sem ért egyet, hogy az új alapítványhoz kerüljön a szövetség 100 millió forintos nagyságrendű vagyona, és az öt fős kuratóriumban a szövetségnek egyetlen egy képviselője kapjon helyet.
A 12 tagból álló vezetőség lemondásának hírére a Nemzetpolitikai Államtitkárság azt közölte, hogy a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége cserben hagyta a moldvai magyarokat.
Az átmeneti időszakban a rendszer zavartalan működését a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége segíti.
Az RMDSZ is állást foglalt ezzel kapcsolatban. Ők nem értenek egyet a magyar kormány döntésével, kihangsúlyozták, hogy támogatni fogják a szövetség lemondott vezetőségét és közös fellépésre, összefogásra kérik a romániai magyar társadalmat.
Duna Tv, Közbeszéd
Erdély.ma
2012. február 3.
Ideiglenes megoldás: a pedagógusszövetség veszi át a csángó oktatási prrogramot
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) veszi át ideiglenesen a moldvai csángó magyar oktatási program felügyeletét és irányítását. Burus Siklódi Botond, a pedagógusszövetség elnöke csütörtökön a Krónikának elmondta, az RMPSZ a következő három hónapban a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) leköszönt vezetőségével közösen biztosítja az oktatási tevékenység működtetését a Csángóföldön. Az RMPSZ szerződést köt a csángó szervezetnek az oktatási programban részt vevő tagjaival, valamint a Kárpátokon túli vidékeken oktató pedagógusokkal.
Burus Siklódi Botond elmondta, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai államtitkárságával történt megegyezés szerint a pedagógusszövetség a február–április időszakban biztosítja majd az oktatási program folytonosságát, amelyhez továbbra is a magyar kormány nyújtja az anyagi fedezetet a Bethlen Gábor Alapból. „Amikor vállaltuk a közvetítő szerepet, olyan megoldást kerestünk, amely a folytonosságot biztosítja, és úgy tűnik, hogy ez sikerült” – jelentette ki lapunknak az RMPSZ vezetője. Emlékeztetett, hogy a pedagógusszövetség már a kezdetekkor részt vett a program beindításában, és folyamatosan szoros kapcsolatot ápolt annak működtetőivel, igyekezett szakmai segítséget nyújtani számukra.
Éppen ezért a továbbiakban is csak úgy tudják elképzelni a munkát, ha abban az MCSMSZ leköszönt vezetőségének oktatási programba bekapcsolódó tagjai is részt vállalnak. Ők ugyanis hétfőn nemcsak a tisztségükből távoztak, hanem a munkaviszonyukat is felbontották, ezért az RMPSZ ismét szerződést köt velük, akárcsak az oktatásban részt vevő tanárokkal. „A csángószövetség vezetősége nélkül nem vállaltuk volna el a feladatot, ők nyitottak a tárgyalásra, és mi ezt értékeljük” – nyilatkozta Burus Siklódi Botond, aki szerint a továbbiakban munkaviszonyt szeretnének kialakítani mindazokkal, akik meghatározó szerepet töltöttek be a program működtetésében, beleértve a tanárokat és az irodai alkalmazottakat is. Hozzátette, amint megvannak a szükséges dokumentumok, alá is írják a szerződést a támogatásról a Bethlen Gábor Alappal. A magyarországi alapítvánnyal egyébként az RMPSZ tavaly óta szerződésben áll, amikor átvette az Iskola Alapítványtól a határon túli, magyarul tanuló diákoknak járó oktatási és nevelési támogatás folyósítását. Burus Siklódi Botond hangsúlyozta, a pedagógusszövetség megbízatása egyelőre csak a február–április időszakra szól, amíg az illetékesek „konkrét és használható megoldást” találnak a jelenlegi „bonyolult helyzetre”. Hozzátette, bármi is legyen a megoldás, az április utáni időszakban sem szeretnék cserbenhagyni moldvai kollégáikat, hiszen nagyon fontosnak tartják, hogy a csángóföldi magyar oktatási program működőképes legyen.
Hegyeli Attila, az MCSMSZ leköszönt ügyvezetője, a moldvai csángó magyar oktatási program felelőse a Krónikának megerősítette, hogy a következő három hónapra ideiglenes, meghatározott időre szóló szerződést kötnek az RMPSZ-szel. Ugyanis ezután a pedagógusszövetség lesz a program gazdája, amely nemcsak a pénzt kezeli majd, hanem munkáltatói szerepet is betölt, és viseli a felelősséget is a működéséért.
„Átmeneti megoldásnak nagyon jónak tartjuk, hogy a pedagógusszövetséghez kerül a program, és örömmel adjuk át. Ez az egyetlen megoldás, amely legalább a tanév végéig biztosítja az eddigi tevékenység továbbélését” – értékelt lapunknak Hegyeli. A programfelelős kérdésünkre elmondta, az MCSMSZ vezetőségének lemondása nem okozott fennakadást az oktatási tevékenységben, amely valamennyi helyszínen zavartalanul folyik, ugyanis próbálták úgy kezelni a helyzetet, hogy a gyerekek semmit se érezzenek meg a gondokból. Hozzátette, néhány tanár csomagolni készült ugyan, de most, hogy biztosított a program további működtetése, reméli, hogy meggondolják magukat, szombaton ismertetik velük az új helyzetet.
„Ebben a három hónapban kell találni egy végleges megoldást a program további működtetésére” – jelentette ki ugyanakkor a programfelelős. Mint elmondta, a közeljövőben összehívják az MCSMSZ küldöttgyűlését, amely egyben tisztújító gyűlés is lesz, és itt fognak dönteni arról, hogyan viszonyulnak a jelenlegi helyzethez, és a továbbiakban milyen szerepet kívánnak betölteni a moldvai csángó magyar oktatási program működtetésében.
Mint arról beszámoltunk, az MCSMSZ vezetősége hétfőn mondott le, miután a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai államtitkársága két magyarországi szervezet, a Teleki László Alapítvány és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány közreműködésével egy új, Romániában bejegyzett alapítványra bízná a moldvai oktatási programot. Az államtitkárság az MCSMSZ átvilágítása során tapasztalt rendellenességekkel indokolta lépését, és kijelentette, hogy a szervezet vezetősége lépésével cserbenhagyta a moldvai csángó közösséget.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár ugyanakkor leszögezte, a történtek ellenére folytatódik a moldvai csángó magyarok oktatási programja, a tanárok rendben megkapják a fizetésüket és a gyermekek is ugyanúgy részt vehetnek a magyar órákon, mint eddig. Répás szerint a programra az Orbán-kormány idén 70 millió forintot biztosít, és továbbra is kiemelten fontosnak és olyan értéknek tartja az oktatás biztosítását, ami sokat segíthet a moldvai magyar csángó közösségnek.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) veszi át ideiglenesen a moldvai csángó magyar oktatási program felügyeletét és irányítását. Burus Siklódi Botond, a pedagógusszövetség elnöke csütörtökön a Krónikának elmondta, az RMPSZ a következő három hónapban a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) leköszönt vezetőségével közösen biztosítja az oktatási tevékenység működtetését a Csángóföldön. Az RMPSZ szerződést köt a csángó szervezetnek az oktatási programban részt vevő tagjaival, valamint a Kárpátokon túli vidékeken oktató pedagógusokkal.
Burus Siklódi Botond elmondta, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai államtitkárságával történt megegyezés szerint a pedagógusszövetség a február–április időszakban biztosítja majd az oktatási program folytonosságát, amelyhez továbbra is a magyar kormány nyújtja az anyagi fedezetet a Bethlen Gábor Alapból. „Amikor vállaltuk a közvetítő szerepet, olyan megoldást kerestünk, amely a folytonosságot biztosítja, és úgy tűnik, hogy ez sikerült” – jelentette ki lapunknak az RMPSZ vezetője. Emlékeztetett, hogy a pedagógusszövetség már a kezdetekkor részt vett a program beindításában, és folyamatosan szoros kapcsolatot ápolt annak működtetőivel, igyekezett szakmai segítséget nyújtani számukra.
Éppen ezért a továbbiakban is csak úgy tudják elképzelni a munkát, ha abban az MCSMSZ leköszönt vezetőségének oktatási programba bekapcsolódó tagjai is részt vállalnak. Ők ugyanis hétfőn nemcsak a tisztségükből távoztak, hanem a munkaviszonyukat is felbontották, ezért az RMPSZ ismét szerződést köt velük, akárcsak az oktatásban részt vevő tanárokkal. „A csángószövetség vezetősége nélkül nem vállaltuk volna el a feladatot, ők nyitottak a tárgyalásra, és mi ezt értékeljük” – nyilatkozta Burus Siklódi Botond, aki szerint a továbbiakban munkaviszonyt szeretnének kialakítani mindazokkal, akik meghatározó szerepet töltöttek be a program működtetésében, beleértve a tanárokat és az irodai alkalmazottakat is. Hozzátette, amint megvannak a szükséges dokumentumok, alá is írják a szerződést a támogatásról a Bethlen Gábor Alappal. A magyarországi alapítvánnyal egyébként az RMPSZ tavaly óta szerződésben áll, amikor átvette az Iskola Alapítványtól a határon túli, magyarul tanuló diákoknak járó oktatási és nevelési támogatás folyósítását. Burus Siklódi Botond hangsúlyozta, a pedagógusszövetség megbízatása egyelőre csak a február–április időszakra szól, amíg az illetékesek „konkrét és használható megoldást” találnak a jelenlegi „bonyolult helyzetre”. Hozzátette, bármi is legyen a megoldás, az április utáni időszakban sem szeretnék cserbenhagyni moldvai kollégáikat, hiszen nagyon fontosnak tartják, hogy a csángóföldi magyar oktatási program működőképes legyen.
Hegyeli Attila, az MCSMSZ leköszönt ügyvezetője, a moldvai csángó magyar oktatási program felelőse a Krónikának megerősítette, hogy a következő három hónapra ideiglenes, meghatározott időre szóló szerződést kötnek az RMPSZ-szel. Ugyanis ezután a pedagógusszövetség lesz a program gazdája, amely nemcsak a pénzt kezeli majd, hanem munkáltatói szerepet is betölt, és viseli a felelősséget is a működéséért.
„Átmeneti megoldásnak nagyon jónak tartjuk, hogy a pedagógusszövetséghez kerül a program, és örömmel adjuk át. Ez az egyetlen megoldás, amely legalább a tanév végéig biztosítja az eddigi tevékenység továbbélését” – értékelt lapunknak Hegyeli. A programfelelős kérdésünkre elmondta, az MCSMSZ vezetőségének lemondása nem okozott fennakadást az oktatási tevékenységben, amely valamennyi helyszínen zavartalanul folyik, ugyanis próbálták úgy kezelni a helyzetet, hogy a gyerekek semmit se érezzenek meg a gondokból. Hozzátette, néhány tanár csomagolni készült ugyan, de most, hogy biztosított a program további működtetése, reméli, hogy meggondolják magukat, szombaton ismertetik velük az új helyzetet.
„Ebben a három hónapban kell találni egy végleges megoldást a program további működtetésére” – jelentette ki ugyanakkor a programfelelős. Mint elmondta, a közeljövőben összehívják az MCSMSZ küldöttgyűlését, amely egyben tisztújító gyűlés is lesz, és itt fognak dönteni arról, hogyan viszonyulnak a jelenlegi helyzethez, és a továbbiakban milyen szerepet kívánnak betölteni a moldvai csángó magyar oktatási program működtetésében.
Mint arról beszámoltunk, az MCSMSZ vezetősége hétfőn mondott le, miután a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai államtitkársága két magyarországi szervezet, a Teleki László Alapítvány és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány közreműködésével egy új, Romániában bejegyzett alapítványra bízná a moldvai oktatási programot. Az államtitkárság az MCSMSZ átvilágítása során tapasztalt rendellenességekkel indokolta lépését, és kijelentette, hogy a szervezet vezetősége lépésével cserbenhagyta a moldvai csángó közösséget.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár ugyanakkor leszögezte, a történtek ellenére folytatódik a moldvai csángó magyarok oktatási programja, a tanárok rendben megkapják a fizetésüket és a gyermekek is ugyanúgy részt vehetnek a magyar órákon, mint eddig. Répás szerint a programra az Orbán-kormány idén 70 millió forintot biztosít, és továbbra is kiemelten fontosnak és olyan értéknek tartja az oktatás biztosítását, ami sokat segíthet a moldvai magyar csángó közösségnek.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 6.
Magyari Tivadar: politikai játszmák áldozata a moldvai magyar oktatás
Magyarországi politikai játszmák áldozatává vált a moldvai csángó magyar oktatás, és ennek eredményeként az anyanyelvű oktatás szenved kárt – jelentette ki Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkár-helyettese.
Az RMDSZ-politikus pénteken, az Erdélyi Magyar Televízió (ETV) Többszemközt című vitaműsorában azt mondta: a magyar kormány döntése nyomán várhatóan le kell majd mondani vendégtanári programokról és több, a csángóföldi magyar oktatást célzó fejlesztésről is.
Mint arról beszámoltunk, az MCSMSZ vezetősége hétfőn testületileg lemondott, miután a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai államtitkársága két magyarországi szervezet, a Teleki László Alapítvány és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány közreműködésével egy új, Romániában bejegyzett alapítványra bízná a moldvai oktatási programot. Az államtitkárság az MCSMSZ átvilágítása során tapasztalt rendellenességekkel indokolta lépését, és kijelentette, hogy a szervezet vezetősége lépésével cserbenhagyta a moldvai csángó közösséget.
Magyari Tivadar szerint egyértelműen politikai döntésről van szó, ami egyébként nem is egyedi eset. „A magyarországi támogatási rendszerből származó összegek minden ponton késnek, a csángó oktatás nem az egyedüli, hiszen az állami egyetemek magyar háttérintézményei is teljesen kifogytak a magyarországi támogatásból. Nyilván, jó lenne, ha nem kellene magyarországi támogatásokért folyamodni, de mihelyt ezt megkaptuk, és ezek segítségével mertünk kialakítani egy rendszert, most ezekről a rendszerekről le kell mondjunk. Le kell mondjunk vendégtanári programokról, és ki tudja mikről, milyen fejlesztésekről kell még lemondanunk a Csángóföldön. A lényeg, hogy valahogy úgy kellene megoldani ezeket a kérdéseket, hogy azokban a kis falusi iskolákban ne legyen emiatt fennakadás” – mondta.
Tőkés Lászlót is bírálta Magyari Tivadar
Magyari Tivadar bírálta Tőkés László európai parlamenti képviselőt is amiatt, hogy az Európai Parlamentben tett felsőoktatással kapcsolatos jelentésében egyáltalán nem tesz említést a kisebbségi oktatási jogokról.
Mint mondta, Tőkés László és kollégái hosszú éveken keresztül „egyetemsirató” retorikát folytattak, és azzal érveltek, meg kell győzni Európát arról, hogy elsorvasztott és rosszul működik a magyar oktatás, ezzel szemben a szóban forgó jelentésből teljességgel kihagyták a kisebbségi oktatás kérdését.
Néhány nappal korábban Kovács Péter RMDSZ-főtitkár is azzal vádolta Tőkés Lászlót, hogy „kifelejtette” a kisebbségi jogokat az Európai Parlamentben tett felsőoktatással kapcsolatos jelentéséből. Erre Tőkés sajtóirodája közleményben reagált: szó sincs kihagyásról, pusztán taktikai okokból az anyanyelvű oktatásra vonatkozó megfontolásokat módosító indítványként viszik be a végleges változatba.
Krónika (Kolozsvár)
Magyarországi politikai játszmák áldozatává vált a moldvai csángó magyar oktatás, és ennek eredményeként az anyanyelvű oktatás szenved kárt – jelentette ki Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkár-helyettese.
Az RMDSZ-politikus pénteken, az Erdélyi Magyar Televízió (ETV) Többszemközt című vitaműsorában azt mondta: a magyar kormány döntése nyomán várhatóan le kell majd mondani vendégtanári programokról és több, a csángóföldi magyar oktatást célzó fejlesztésről is.
Mint arról beszámoltunk, az MCSMSZ vezetősége hétfőn testületileg lemondott, miután a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai államtitkársága két magyarországi szervezet, a Teleki László Alapítvány és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány közreműködésével egy új, Romániában bejegyzett alapítványra bízná a moldvai oktatási programot. Az államtitkárság az MCSMSZ átvilágítása során tapasztalt rendellenességekkel indokolta lépését, és kijelentette, hogy a szervezet vezetősége lépésével cserbenhagyta a moldvai csángó közösséget.
Magyari Tivadar szerint egyértelműen politikai döntésről van szó, ami egyébként nem is egyedi eset. „A magyarországi támogatási rendszerből származó összegek minden ponton késnek, a csángó oktatás nem az egyedüli, hiszen az állami egyetemek magyar háttérintézményei is teljesen kifogytak a magyarországi támogatásból. Nyilván, jó lenne, ha nem kellene magyarországi támogatásokért folyamodni, de mihelyt ezt megkaptuk, és ezek segítségével mertünk kialakítani egy rendszert, most ezekről a rendszerekről le kell mondjunk. Le kell mondjunk vendégtanári programokról, és ki tudja mikről, milyen fejlesztésekről kell még lemondanunk a Csángóföldön. A lényeg, hogy valahogy úgy kellene megoldani ezeket a kérdéseket, hogy azokban a kis falusi iskolákban ne legyen emiatt fennakadás” – mondta.
Tőkés Lászlót is bírálta Magyari Tivadar
Magyari Tivadar bírálta Tőkés László európai parlamenti képviselőt is amiatt, hogy az Európai Parlamentben tett felsőoktatással kapcsolatos jelentésében egyáltalán nem tesz említést a kisebbségi oktatási jogokról.
Mint mondta, Tőkés László és kollégái hosszú éveken keresztül „egyetemsirató” retorikát folytattak, és azzal érveltek, meg kell győzni Európát arról, hogy elsorvasztott és rosszul működik a magyar oktatás, ezzel szemben a szóban forgó jelentésből teljességgel kihagyták a kisebbségi oktatás kérdését.
Néhány nappal korábban Kovács Péter RMDSZ-főtitkár is azzal vádolta Tőkés Lászlót, hogy „kifelejtette” a kisebbségi jogokat az Európai Parlamentben tett felsőoktatással kapcsolatos jelentéséből. Erre Tőkés sajtóirodája közleményben reagált: szó sincs kihagyásról, pusztán taktikai okokból az anyanyelvű oktatásra vonatkozó megfontolásokat módosító indítványként viszik be a végleges változatba.
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 6.
Diószegi: az új alapítvány csak felügyeli, nem bonyolítja a moldvai csángó oktatási programot
A moldvai csángó program működtetésére létrehozandó alapítvány – amelyben a Teleki László Alapítvány alapítóként vesz részt – felügyeli és nem lebonyolítója lesz az oktatási programnak – mondta Diószegi László, a TLA vezetője.
Diószegi az MTI-nek vasárnap elmondta: a program lebonyolításában nem terveztek változást, azt továbbra is a jelenlegi oktató gárda bevonásával tervezték. Az alapítvány a program pénzügyi átláthatóságát biztosítja. Diószegi László kiemelte: a pénzügyi struktúra javításáról van szó, senki nem akar a tartalmi kérdésekhez hozzányúlni.
A programot eddig kizárólagosan a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) bonyolította. A szervezet vezetősége hétfőn tette közzé: a magyarországi költségvetésből nyújtott támogatás rendszerének tervezett átszervezése miatt testületileg lemondanak. A szövetség tizenkét vezető beosztású tisztségviselője által jegyzett dokumentum szerint 2012. január elsejével lejárt a csángószövetség szerződése a Bethlen Gábor Alappal, és újabb szerződés hiányában a szövetség idei működése teljesen ellehetetlenült. A program működtetését az új alapítvány megalakulásáig a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége vette át.
Diószegi László elmondta, az alapítvány 2011 nyarán kapott megbízást a nemzetpolitikai államtitkárságtól és a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítványtól, hogy világítsák át az MCSMSZ gazdálkodását. Az átvilágítás célja az volt, hogy a fő támogatók pontos képet kaphassanak az MCSMSZ vagyoni helyzetéről, működéséről, futó programokról, azok költséghatékonyságáról és pénzügyi szakmai színvonaláról, továbbá a szövetség által felhalmozott adósságról. Az átvilágítás során ellenőrizték az MCSMSZ 2008-2010. évi gazdálkodásáról szóló dokumentumokat, és a vizsgálat érintette az oktatási helyszíneken bérelt, vagy tulajdonolt épületek állagát is.
Az átvilágítást – amelynek költsége négymillió forint volt – romániai és magyarországi cégek, bejegyzett pénzügyi szakemberek, illetve más szakértők bevonásával végezték el.
Diószegi László kifejtette: a problémát az okozza, hogy az MCSMSZ-nél hiányoznak a belső szabályzatok, nincs pénzkezelési szabályzat, és hiányzik a bérkiegészítések kifizetésének szabályozása. A pénzügyi működés szabályozatlansága átláthatatlan gazdálkodást eredményezett, a személyi felelősség pedig nem megállapítható. Kifejtette: az évi mintegy 150 millió forintos költségvetéssel gazdálkodó szervezetnek a teljes időszak alatt nem volt és nincs megfelelő végzettséggel rendelkező felelős gazdasági vezetője. A könyvelési káoszra jellemző – folytatta, hogy a több mint négy hónapig tartó ellenőrzés sem tudta megállapítani a vezetőség által bejelentett hiány tényleges mértékét.
Diószegi László közölte: nem különítették el a könyvelésben a pályázati elszámolásokat sem, ami pedig a magyarországi támogatók szerződésbe foglalt előírása, és a támogatások ellenőrzését könnyíti meg. Ennek hiányában nem zárható ki a támogatások több helyre történő elszámolása. Nem szabályozták továbbá a telefon- és gépkocsi használatot, nincs útnyilvántartás sem – sorolta. Hozzátette: az MCSMSZ a felvetett hiányosságok egy részének pótlásáról a megadott határidő lejárta után, január 24-én küldött információt, ezek ellenőrzése folyamatban van.
Hangsúlyozta: az alapítvány pártoktól és kormányoktól független szervezet, kuratóriumában a magyar tudományos és közélet kiválóságai kaptak helyet. Kiterjedt tevékenységet folytat a határon túli magyarságot érintően számos területen. Példaként említette tudományos konferenciák szervezését, beruházások megvalósítását, feladata az épített örökség dokumentálása és felújítása.
Szólt arról is, hogy az alapítvány a megalakulásától kezdve folyamatosan foglalkozik a moldvai csángókkal, több, a témáról szóló alapvető művet adott ki, kutatást finanszírozott, nemzetközi konferenciát szervezett, és közreműködött a pusztinai Magyar Ház felépítésében is. Több alkalommal szerveztek magyar nyelvű misét moldvai csángó falvakban, így Lábnyikon 2009. október 17-én az első magyar nyelvű főpapi misét is az alapítvány közreműködésével szervezték. Leszögezte: a Teleki László Alapítvány a csángó üggyel foglalkozó szervezeteknek nem konkurense, hanem partnere kíván lenni.
MTI
Csángó szervezetek üdvözlik a csángóföldi oktatási programnál tervezett változásokat
Budapest, 2012. február 6., hétfő (MTI) – Nyolc csángóföldi és magyarországi székhelyű, a moldvai csángómagyarokért tevékenykedő szervezet hétfőn közös állásfoglalásban biztosította támogatásáról a magyar kormánynak és a csángóföldi oktatási program támogatóinak a program javítására irányuló intézkedéseit.
”A kormány és az oktatási program fő támogatói által az Moldvai Csángómagyarok Szövetségénél (MCSMSZ) végzett átvilágítás eredményei nemcsak az MCSMSZ vezetőségére, hanem alaptalanul a moldvai magyarság egészére is árnyékot vetnek, ezért üdvözöljük a kabinet és az oktatási program támogatóinak a program javítására irányuló intézkedéseit” – olvasható az MTI-hez eljuttatott állásfoglalásban, amelynek kiadói a Szeret-Klézse Alapítvány, a Rekecsinért Egyesület, Forrófalvi Phoenix Kulturális Egyesület, a Csángó Rádió, a Domokos Pál Péter Alapítvány, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Egyesület és a Magyarfalu Alapítvány.
A nyolc szervezet közleményében kifejezte reményét arra vonatkozóan, hogy a moldvai magyar oktatás az eddigiekhez hasonlóan továbbra is kiemelt figyelmet és támogatást kap.
Mint írják, a moldvai magyarokért tevékenykedő szervezetek elhatárolódnak minden olyan szándéktól, amely az oktatás finanszírozása körüli problémák megoldását gátolja, és támogatják azt a tervet, amely a jövőre nézve biztosítani kívánja az oktatás pénzügyi és gazdasági átláthatóságát.
“A moldvai magyar oktatást közös ügyünknek tekintjük. Számunkra kiemelkedően fontos, hogy az oktatás minősége javuljon, hogy a moldvai iskolai oktatás elérje a romániai magyar iskolák színvonalát, hogy a moldvai magyar tanulók egyenlő esélyt és kellő felkészítést kapjanak a közép- és felsőoktatási tanulmányok folytatásához” – áll a dokumentumban.
A programot eddig kizárólagosan az MCSMSZ bonyolította. A szövetség a korábbi Fidesz-kormány idején indította el magyar állami támogatással a Moldvai Csángó Oktatási Programot. A program keretében ma 25 moldvai faluban oktatják mintegy 2200 csángó gyermeknek a magyar nyelvet. A csángó szövetség hét moldvai településen magyar házat épített vagy vásárolt, a magyarul továbbtanuló diákok számára pedig bentlakási lehetőséget hozott létre Csíkszeredában.
A szervezet vezetősége január 30-án jelentette be, hogy testületileg lemondanak a magyarországi költségvetésből az oktatási programhoz nyújtott támogatás rendszerének tervezett átszervezése miatt. A szövetség tizenkét vezető beosztású tisztségviselője által jegyzett dokumentum szerint 2012. január elsejével lejárt a csángószövetség szerződése a Bethlen Gábor Alappal, és újabb szerződés hiányában a szövetség idei működése teljesen ellehetetlenült.
A program működtetését az új alapítvány megalakulásáig a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége vette át.
Diószegi László az MCSMSZ gazdálkodásának átvizsgálását végző Teleki László Alapítvány vezetője vasárnap az MTI-nek azt mondta: a program lebonyolításában nem terveztek változást, azt továbbra is a jelenlegi oktató gárda bevonásával képzelik el. Hangsúlyozta, hogy a pénzügyi struktúra javításáról van szó, senki nem akar a tartalmi kérdésekhez hozzányúlni.
Mint elmondta, az okoz gondot, hogy az MCSMSZ-nél nincs pénzkezelési szabályzat, valamint hiányzik a bérkiegészítések kifizetésének szabályozása. Ez átláthatatlan gazdálkodást eredményezett, a személyi felelősség pedig nem megállapítható. Az évi mintegy 150 millió forintos költségvetéssel gazdálkodó szervezetnek évek óta nincs megfelelő végzettséggel rendelkező felelős gazdasági vezetője.
Krónika (Kolozsvár)
A moldvai csángó program működtetésére létrehozandó alapítvány – amelyben a Teleki László Alapítvány alapítóként vesz részt – felügyeli és nem lebonyolítója lesz az oktatási programnak – mondta Diószegi László, a TLA vezetője.
Diószegi az MTI-nek vasárnap elmondta: a program lebonyolításában nem terveztek változást, azt továbbra is a jelenlegi oktató gárda bevonásával tervezték. Az alapítvány a program pénzügyi átláthatóságát biztosítja. Diószegi László kiemelte: a pénzügyi struktúra javításáról van szó, senki nem akar a tartalmi kérdésekhez hozzányúlni.
A programot eddig kizárólagosan a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) bonyolította. A szervezet vezetősége hétfőn tette közzé: a magyarországi költségvetésből nyújtott támogatás rendszerének tervezett átszervezése miatt testületileg lemondanak. A szövetség tizenkét vezető beosztású tisztségviselője által jegyzett dokumentum szerint 2012. január elsejével lejárt a csángószövetség szerződése a Bethlen Gábor Alappal, és újabb szerződés hiányában a szövetség idei működése teljesen ellehetetlenült. A program működtetését az új alapítvány megalakulásáig a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége vette át.
Diószegi László elmondta, az alapítvány 2011 nyarán kapott megbízást a nemzetpolitikai államtitkárságtól és a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítványtól, hogy világítsák át az MCSMSZ gazdálkodását. Az átvilágítás célja az volt, hogy a fő támogatók pontos képet kaphassanak az MCSMSZ vagyoni helyzetéről, működéséről, futó programokról, azok költséghatékonyságáról és pénzügyi szakmai színvonaláról, továbbá a szövetség által felhalmozott adósságról. Az átvilágítás során ellenőrizték az MCSMSZ 2008-2010. évi gazdálkodásáról szóló dokumentumokat, és a vizsgálat érintette az oktatási helyszíneken bérelt, vagy tulajdonolt épületek állagát is.
Az átvilágítást – amelynek költsége négymillió forint volt – romániai és magyarországi cégek, bejegyzett pénzügyi szakemberek, illetve más szakértők bevonásával végezték el.
Diószegi László kifejtette: a problémát az okozza, hogy az MCSMSZ-nél hiányoznak a belső szabályzatok, nincs pénzkezelési szabályzat, és hiányzik a bérkiegészítések kifizetésének szabályozása. A pénzügyi működés szabályozatlansága átláthatatlan gazdálkodást eredményezett, a személyi felelősség pedig nem megállapítható. Kifejtette: az évi mintegy 150 millió forintos költségvetéssel gazdálkodó szervezetnek a teljes időszak alatt nem volt és nincs megfelelő végzettséggel rendelkező felelős gazdasági vezetője. A könyvelési káoszra jellemző – folytatta, hogy a több mint négy hónapig tartó ellenőrzés sem tudta megállapítani a vezetőség által bejelentett hiány tényleges mértékét.
Diószegi László közölte: nem különítették el a könyvelésben a pályázati elszámolásokat sem, ami pedig a magyarországi támogatók szerződésbe foglalt előírása, és a támogatások ellenőrzését könnyíti meg. Ennek hiányában nem zárható ki a támogatások több helyre történő elszámolása. Nem szabályozták továbbá a telefon- és gépkocsi használatot, nincs útnyilvántartás sem – sorolta. Hozzátette: az MCSMSZ a felvetett hiányosságok egy részének pótlásáról a megadott határidő lejárta után, január 24-én küldött információt, ezek ellenőrzése folyamatban van.
Hangsúlyozta: az alapítvány pártoktól és kormányoktól független szervezet, kuratóriumában a magyar tudományos és közélet kiválóságai kaptak helyet. Kiterjedt tevékenységet folytat a határon túli magyarságot érintően számos területen. Példaként említette tudományos konferenciák szervezését, beruházások megvalósítását, feladata az épített örökség dokumentálása és felújítása.
Szólt arról is, hogy az alapítvány a megalakulásától kezdve folyamatosan foglalkozik a moldvai csángókkal, több, a témáról szóló alapvető művet adott ki, kutatást finanszírozott, nemzetközi konferenciát szervezett, és közreműködött a pusztinai Magyar Ház felépítésében is. Több alkalommal szerveztek magyar nyelvű misét moldvai csángó falvakban, így Lábnyikon 2009. október 17-én az első magyar nyelvű főpapi misét is az alapítvány közreműködésével szervezték. Leszögezte: a Teleki László Alapítvány a csángó üggyel foglalkozó szervezeteknek nem konkurense, hanem partnere kíván lenni.
MTI
Csángó szervezetek üdvözlik a csángóföldi oktatási programnál tervezett változásokat
Budapest, 2012. február 6., hétfő (MTI) – Nyolc csángóföldi és magyarországi székhelyű, a moldvai csángómagyarokért tevékenykedő szervezet hétfőn közös állásfoglalásban biztosította támogatásáról a magyar kormánynak és a csángóföldi oktatási program támogatóinak a program javítására irányuló intézkedéseit.
”A kormány és az oktatási program fő támogatói által az Moldvai Csángómagyarok Szövetségénél (MCSMSZ) végzett átvilágítás eredményei nemcsak az MCSMSZ vezetőségére, hanem alaptalanul a moldvai magyarság egészére is árnyékot vetnek, ezért üdvözöljük a kabinet és az oktatási program támogatóinak a program javítására irányuló intézkedéseit” – olvasható az MTI-hez eljuttatott állásfoglalásban, amelynek kiadói a Szeret-Klézse Alapítvány, a Rekecsinért Egyesület, Forrófalvi Phoenix Kulturális Egyesület, a Csángó Rádió, a Domokos Pál Péter Alapítvány, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Egyesület és a Magyarfalu Alapítvány.
A nyolc szervezet közleményében kifejezte reményét arra vonatkozóan, hogy a moldvai magyar oktatás az eddigiekhez hasonlóan továbbra is kiemelt figyelmet és támogatást kap.
Mint írják, a moldvai magyarokért tevékenykedő szervezetek elhatárolódnak minden olyan szándéktól, amely az oktatás finanszírozása körüli problémák megoldását gátolja, és támogatják azt a tervet, amely a jövőre nézve biztosítani kívánja az oktatás pénzügyi és gazdasági átláthatóságát.
“A moldvai magyar oktatást közös ügyünknek tekintjük. Számunkra kiemelkedően fontos, hogy az oktatás minősége javuljon, hogy a moldvai iskolai oktatás elérje a romániai magyar iskolák színvonalát, hogy a moldvai magyar tanulók egyenlő esélyt és kellő felkészítést kapjanak a közép- és felsőoktatási tanulmányok folytatásához” – áll a dokumentumban.
A programot eddig kizárólagosan az MCSMSZ bonyolította. A szövetség a korábbi Fidesz-kormány idején indította el magyar állami támogatással a Moldvai Csángó Oktatási Programot. A program keretében ma 25 moldvai faluban oktatják mintegy 2200 csángó gyermeknek a magyar nyelvet. A csángó szövetség hét moldvai településen magyar házat épített vagy vásárolt, a magyarul továbbtanuló diákok számára pedig bentlakási lehetőséget hozott létre Csíkszeredában.
A szervezet vezetősége január 30-án jelentette be, hogy testületileg lemondanak a magyarországi költségvetésből az oktatási programhoz nyújtott támogatás rendszerének tervezett átszervezése miatt. A szövetség tizenkét vezető beosztású tisztségviselője által jegyzett dokumentum szerint 2012. január elsejével lejárt a csángószövetség szerződése a Bethlen Gábor Alappal, és újabb szerződés hiányában a szövetség idei működése teljesen ellehetetlenült.
A program működtetését az új alapítvány megalakulásáig a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége vette át.
Diószegi László az MCSMSZ gazdálkodásának átvizsgálását végző Teleki László Alapítvány vezetője vasárnap az MTI-nek azt mondta: a program lebonyolításában nem terveztek változást, azt továbbra is a jelenlegi oktató gárda bevonásával képzelik el. Hangsúlyozta, hogy a pénzügyi struktúra javításáról van szó, senki nem akar a tartalmi kérdésekhez hozzányúlni.
Mint elmondta, az okoz gondot, hogy az MCSMSZ-nél nincs pénzkezelési szabályzat, valamint hiányzik a bérkiegészítések kifizetésének szabályozása. Ez átláthatatlan gazdálkodást eredményezett, a személyi felelősség pedig nem megállapítható. Az évi mintegy 150 millió forintos költségvetéssel gazdálkodó szervezetnek évek óta nincs megfelelő végzettséggel rendelkező felelős gazdasági vezetője.
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 13.
Nemzetpolitikai államtitkárság: a kormány idén is biztosítja a moldvai oktatási program korábbi támogatását
magyar kormány az idei évben is rendelkezésre bocsátja a moldvai oktatási program előző éveknek megfelelő mértékű támogatását, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a program működését, növekvő hatékonyságát és átlátható finanszírozását biztosítsa, amelyhez egy új struktúra létrehozása szükséges – ezt Répás Zsuzsanna hangsúlyozta, amikor a programban résztvevő mintegy harminc tanárt fogadta.
A nemzetpolitikai államtitkárság tájékoztatása szerint a tanácskozáson jelen volt a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) több tagja, akik maguk is részt vesznek az oktatási programban, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) kuratóriumának jelenlegi és korábbi kuratóriumi elnöke, a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület (KEMCSE) kuratóriumi elnöke, továbbá a Teleki László Alapítvány (TLA) ügyvezetője. A közlemény szerint a programban közreműködő tanárok kijelentették, hogy maguk is rendkívül fontosnak tartják a moldvai magyar oktatási program kiszámítható működését, és egyben üdvözölték a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) szerepvállalását.
Közös cél a program folytatása
Diószegi László, a TLA ügyvezetője a találkozón leszögezte, hogy egy új alapítvány létrehozása kizárólag a program finanszírozásának átláthatóvá tétele érdekében szükséges, működtetése minimális költségekkel jár, az oktatási program munkáját az abban jelenleg is dolgozó tanárok végzik a jövőben is. A felek megegyeztek abban, hogy közös cél az oktatási program zökkenőmentes folytatása, az új struktúra kialakítása, továbbá kölcsönösen megállapodtak az oktatási program szilárd alapokra való helyezésében, illetve az egyeztetések további folytatásában.
A moldvai oktatási programot még az első Orbán-kormány indította el 2000-ben, és azt eddig kizárólagosan az MCSMSZ bonyolította. E célra évente mintegy 150 millió forintot fordítanak, ennek mintegy felét, 70 millió forintot biztosítja a magyar kormány, a másik felét a keresztszülői programon keresztül a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány adja. A program keretében ma 25 moldvai faluban oktatják mintegy 2200 csángó gyermeknek a magyar nyelvet. A csángó szövetség a hozzá érkezett adományokból hét moldvai településen magyar házat épített vagy vásárolt, a magyarul tovább tanuló diákoknak pedig bentlakási lehetőséget hozott létre Csíkszeredában.
Amint arról korábban beszámoltunk, az MCSMSZ vezetősége január 30-án tette közzé: a magyarországi költségvetésből nyújtott támogatás rendszerének tervezett átszervezése miatt testületileg lemondanak. A szövetség tizenkét vezető beosztású tisztségviselője által jegyzett dokumentum szerint 2012. január elsejével lejárt a csángó szövetség szerződése a Bethlen Gábor Alappal, és újabb szerződés hiányában a szövetség idei működése teljesen ellehetetlenült.
Az összetartozás bálja
Pénteken nyílt meg a hagyományos, immár 14. alkalommal megszervezett csángó bál is Budapesten. A rendezvény megnyitóján Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megbízott elnöke szólalt fel, hangsúlyozván, az új magyar alkotmány rögzíti, Magyarország felelősséget visel a határon túli magyarok sorsáért, új fejezetet nyit a magyar nemzet történetében. Szükség volt erre a fordulatra, hiszen az elmúlt húsz év megmutatta, hogy a változást, a nemzetpolitikai rendszerváltozást „nekünk kell kicsikarni, magától nem történik meg, várni rá pedig hiú ábránd”.
Toró a moldvai csángó oktatási programot sikertörténetnek nevezte, amiért tisztelet illeti a program létrehozóit és benne áldozatos munkát végző oktatókat, pedagógusokat. „Merjünk álmodni, és higgyünk álmainkban, merjük álmodni azt, hogy a Kárpát-medencei magyarság egy nemzethez tartozik, merjünk hinni a határokon átnyúló nemzetegyesítés nagy ívű programjában. Merjük álmodni azt, hogy erős közösségek alkotják ezt a Kárpát-medencei magyar nemzetet, és ezek egymással szolidárisak” – fogalmazott a politikus.
A bál fővédnöke Schmitt Pál köztársasági elnök volt, aki levélben köszöntötte a résztvevőket. „A csángókkal testvérek vagyunk, de sosem árt újra meg újra megismerkednünk. A bál mindkét ügyet jól szolgálja, azt is, hogy többet tudjunk meg egymásról, és azt is, hogy kifejezzük együvé tartozásunkat, közös színpompás, ezerarcú kultúránk erejét” – fogalmazott levelében a köztársasági elnök. A szervezők a bálon idén is a moldvai magyarság létét alapjaiban fenyegető, kedvezőtlen társadalmi és gazdasági folyamatokra akarták felhívni a közvélemény figyelmét, és igyekeztek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását, felemelkedését célzó erőfeszítésekhez.
A rendezvény alapvető célja a moldvai és a gyimesi csángó magyarok rendkívül régies, páratlanul gazdag népművészetének bemutatása. A 14. csángó bálon Lakatos Demeter csángó magyar költőnek állítottak emléket születésének 100. évfordulója alkalmából. Lakatos Demeter volt az északi csángó nyelvjárás egyetlen szépirodalmi megörökítője. Versei irodalmi értékük mellett elsősorban tájnyelvi dokumentumként fontosak a magyar művelődés számára.
Krónika (Kolozsvár)
magyar kormány az idei évben is rendelkezésre bocsátja a moldvai oktatási program előző éveknek megfelelő mértékű támogatását, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a program működését, növekvő hatékonyságát és átlátható finanszírozását biztosítsa, amelyhez egy új struktúra létrehozása szükséges – ezt Répás Zsuzsanna hangsúlyozta, amikor a programban résztvevő mintegy harminc tanárt fogadta.
A nemzetpolitikai államtitkárság tájékoztatása szerint a tanácskozáson jelen volt a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) több tagja, akik maguk is részt vesznek az oktatási programban, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) kuratóriumának jelenlegi és korábbi kuratóriumi elnöke, a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület (KEMCSE) kuratóriumi elnöke, továbbá a Teleki László Alapítvány (TLA) ügyvezetője. A közlemény szerint a programban közreműködő tanárok kijelentették, hogy maguk is rendkívül fontosnak tartják a moldvai magyar oktatási program kiszámítható működését, és egyben üdvözölték a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) szerepvállalását.
Közös cél a program folytatása
Diószegi László, a TLA ügyvezetője a találkozón leszögezte, hogy egy új alapítvány létrehozása kizárólag a program finanszírozásának átláthatóvá tétele érdekében szükséges, működtetése minimális költségekkel jár, az oktatási program munkáját az abban jelenleg is dolgozó tanárok végzik a jövőben is. A felek megegyeztek abban, hogy közös cél az oktatási program zökkenőmentes folytatása, az új struktúra kialakítása, továbbá kölcsönösen megállapodtak az oktatási program szilárd alapokra való helyezésében, illetve az egyeztetések további folytatásában.
A moldvai oktatási programot még az első Orbán-kormány indította el 2000-ben, és azt eddig kizárólagosan az MCSMSZ bonyolította. E célra évente mintegy 150 millió forintot fordítanak, ennek mintegy felét, 70 millió forintot biztosítja a magyar kormány, a másik felét a keresztszülői programon keresztül a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány adja. A program keretében ma 25 moldvai faluban oktatják mintegy 2200 csángó gyermeknek a magyar nyelvet. A csángó szövetség a hozzá érkezett adományokból hét moldvai településen magyar házat épített vagy vásárolt, a magyarul tovább tanuló diákoknak pedig bentlakási lehetőséget hozott létre Csíkszeredában.
Amint arról korábban beszámoltunk, az MCSMSZ vezetősége január 30-án tette közzé: a magyarországi költségvetésből nyújtott támogatás rendszerének tervezett átszervezése miatt testületileg lemondanak. A szövetség tizenkét vezető beosztású tisztségviselője által jegyzett dokumentum szerint 2012. január elsejével lejárt a csángó szövetség szerződése a Bethlen Gábor Alappal, és újabb szerződés hiányában a szövetség idei működése teljesen ellehetetlenült.
Az összetartozás bálja
Pénteken nyílt meg a hagyományos, immár 14. alkalommal megszervezett csángó bál is Budapesten. A rendezvény megnyitóján Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megbízott elnöke szólalt fel, hangsúlyozván, az új magyar alkotmány rögzíti, Magyarország felelősséget visel a határon túli magyarok sorsáért, új fejezetet nyit a magyar nemzet történetében. Szükség volt erre a fordulatra, hiszen az elmúlt húsz év megmutatta, hogy a változást, a nemzetpolitikai rendszerváltozást „nekünk kell kicsikarni, magától nem történik meg, várni rá pedig hiú ábránd”.
Toró a moldvai csángó oktatási programot sikertörténetnek nevezte, amiért tisztelet illeti a program létrehozóit és benne áldozatos munkát végző oktatókat, pedagógusokat. „Merjünk álmodni, és higgyünk álmainkban, merjük álmodni azt, hogy a Kárpát-medencei magyarság egy nemzethez tartozik, merjünk hinni a határokon átnyúló nemzetegyesítés nagy ívű programjában. Merjük álmodni azt, hogy erős közösségek alkotják ezt a Kárpát-medencei magyar nemzetet, és ezek egymással szolidárisak” – fogalmazott a politikus.
A bál fővédnöke Schmitt Pál köztársasági elnök volt, aki levélben köszöntötte a résztvevőket. „A csángókkal testvérek vagyunk, de sosem árt újra meg újra megismerkednünk. A bál mindkét ügyet jól szolgálja, azt is, hogy többet tudjunk meg egymásról, és azt is, hogy kifejezzük együvé tartozásunkat, közös színpompás, ezerarcú kultúránk erejét” – fogalmazott levelében a köztársasági elnök. A szervezők a bálon idén is a moldvai magyarság létét alapjaiban fenyegető, kedvezőtlen társadalmi és gazdasági folyamatokra akarták felhívni a közvélemény figyelmét, és igyekeztek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását, felemelkedését célzó erőfeszítésekhez.
A rendezvény alapvető célja a moldvai és a gyimesi csángó magyarok rendkívül régies, páratlanul gazdag népművészetének bemutatása. A 14. csángó bálon Lakatos Demeter csángó magyar költőnek állítottak emléket születésének 100. évfordulója alkalmából. Lakatos Demeter volt az északi csángó nyelvjárás egyetlen szépirodalmi megörökítője. Versei irodalmi értékük mellett elsősorban tájnyelvi dokumentumként fontosak a magyar művelődés számára.
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 15.
Egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, mennyire tudjuk megközelíteni a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta”
Elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk – figyelmeztet Kovács András művészettörténész
Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.
- Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?
– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagymennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.
Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.
Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.
Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?
– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.
– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?
– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.
Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?
– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elémkerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.
– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai...
– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszűntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.
Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.
– 1997-től oktatja művészettörténetre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar anyanyelvű hallgatóit. Hogyan alakultak azóta a művészettörténet-tanítás lehetőségei?
– Az egyetemen 1995–1996 táján indult be a magyar nyelvű művészettörténet-oktatás. Kiderült, hogy ha én nem vállalom, akkor nem lesz kinek tanítania a magyar hallgatókat, így, bármennyire is menekültem a tanítástól, kénytelen voltam mégis belevágni. A szomorú az volt, hogy a barlangok művészetétől Marc Chagallig majdnem mindent nekem kellett tanítanom. 2000 táján végzett Kovács Zsolt tanítványom, ő vezette attól kezdve a szemináriumokat, illetve ő volt az első, akire rábízhattam a 19–20. századi művészet nagyon nehezemre eső oktatását is. Saját kutatási témáimról tulajdonképpen csak a mesteri kurzusok elindítása után beszélhettem. Nehéz volt egyetemes művészettörténetet oktatni, emlékekről beszélni úgy, hogy jóformán semmit nem láttam belőlük. A nyolcvanas évek végéig Leningrádban, azaz Szentpéterváron, Moszkvában és Kijevben, továbbá Magyarországon és Csehszlovákia szlovákiai részén jártam. Csak a kilencvenes évektől kezdődően jutottam el Olaszországba, Németországba, Ausztriába meg Angliába, és kezdtem megnyugodni, hogy olyan nagy butaságokat azért nem tanítottam.
A legelső évfolyamnak még bélyegméretű képecskéket, reprodukciókat mutogattam, mert más nem volt. A tanszék abban az időben egy olyan ormányos, epidiaszkóppal kombinált vetítővel rendelkezett, amelyben a régi, 9x9-es, vagy 9x12-es méretű, törékeny, olvadékony emulziójú üveg diapozitíveket lehetett vetíteni. Az első, vagy a második tanítási évet követő vakációban ellopták ennek a hatalmas gépnek minden optikai alkatrészét, így aztán nem volt mivel vetíteni sem. Lehet, hogy a tanítástól való ódzkodásom is főleg annak tudható be, hogy nagyon nehéz úgy tanítani a művészettörténetet, hogy a hallgatók, ha akarják, elképzelhették az épületet, festményt vagy szobrot, annak alapján, amit én mondtam nekik. 1999–2000-ben létrehoztuk az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt néhai Tonk Sándor professzorral, valamint Sipos Gábor tanár úrral, hogy könyvtárat, és a digitális illusztrálás lehetőségét biztosíthassuk magyar anyanyelvű hallgatóink számára. Minthogy számítógéppel nem lehetett cipekedni, az EGA könyvtára évekig a magyar nyelvű előadások, szemináriumok és vizsgák színhelye is volt.
Az EGA létrehozása kapcsolatos azzal a törekvésünkkel is, hogy hallgatóink gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a terepmunkában. Velük indult a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Kulturális Örökség Hivatalának a támogatásával az Erdély magyar vonatkozású épített örökségét dokumentáló programunk is az egykori székely székek területén.
– Mennyire fontos a helyszíni szemle egy művészettörténet-hallgatónak?
– Ezt a mesterséget nem lehet távolról művelni. És ez minden tudományra érvényes. Nem lehet úgy kutatni, hogy nem láttuk kutatásunk tárgyát. A biológus a metszetet mikroszkóp alatt vizsgálja, a növénytanosok herbáriumba gyűjthetik a növényeket, de nekünk úgy kell felmérnünk, körbefényképeznünk egy-egy emléket, templomot, várat, kastélyt, hogy bármikor, bármelyik részletét fel tudjuk idézni. A fényképezés hőskorában a kutatót rajzai, feljegyzései és vizuális memóriája segítették. Balogh Jolán például még olyan (box)gépet használt, amellyel 6x6-os negatívokra fényképezett, két rekeszidőt lehetett rajta beállítani, így épületbelsőkben nem is remélhette, hogy rendes fotót készíthet. Az előhívás és másolás, a nagyításról nem is beszélve, viszonylag drága volt, s megtörténhetett, hogy az ember párszáz kilométeres utazás után rájött, hogy a filmje beleszakadt a gépbe, útja pedig menthetetlenül értelmetlen volt. Mindemellett az én ifjúkoromban nyolc lejért árultak egy 12 kockás szélesfilmet, a Leica-filmet pedig 14 lejért. Ez akkoriban nagyon nagy összeg volt, és hozzá kellett még számolni az előhívás és a szükségszerű nagyítás költségeit is.
Negyedik elemista koromtól kezdtem fényképezni, a szüleim gyógyszerészek voltak, így a patikában, ahol felnőttem, sok mindent megtanultam, és többnyire onnan szereztem a vegyszereket is az előhíváshoz. Egész ifjúkorom úgy telt el, hogy próbáltam valahogyan filmre pénzt szerezni. 1999 után ajándékoztam oda a nagyítógépemet és a laborfelszerelésemet az EGA-nak, mert nekem már nem volt rá szükségem. Végül aztán múzeumi darab lett, mert a digitalizáció forradalmasította a képalkotási eljárást.
Vannak olyan fényképeim is a gyulafehérvári palota részleteiről, amelyeket még öt dines érzékenységű kelet-német filmre készítettem. Ezt mikrofilmekhez használták, s műtermen kívül ezekből különleges előhívással lehetett valami nagyon rossz, kemény fényképet készíteni. Az elődeink és az én korosztályom által készített fehér-fekete filmanyag számtalan, többé meg nem ismételhető képet tartalmaz. Minthogy ma már nem létező részleteket örökítenek meg, ezeket kellene sürgősen megmenteni, hogy később is használhatók legyenek.
– Min alapul művészettörténeti kutatási módszertana?
– Pályám kezdetén meghatározó volt, hogy Balogh Jolán 1541-ig nagyjából összefoglalta az erdélyi reneszánsz művészet történetét. Egy máig úttörő munkában gyűjtötte össze és tette közzé azokat az adatokat, amelyeket terepbejárásai, levéltári, könyvtári kutatásai során talált. Az ő kutatásaiból indultak ki az enyémek is, nagy hatással volt rám néhai tanárom, Jakó Zsigmond professzor, aki az alvinci kastély levéltári anyagára meg a kolozsvári sáfárpolgárok számadáskönyveire irányította a figyelmem még egyetemi hallgató koromban. Ugyanakkor az Akadémia kolozsvári intézetében munkatársa lehettem B. Nagy Margitnak, aki szintén reneszánsz és barokk témákat kutatott és Kelemen Lajos példáját is követve levéltári kutatásokkal próbálta pótolni azt, amit az emlékekről állapotuk, és a különböző utólagos alakítások miatt már nem lehetett megtudni. B. Nagy Margitnak nagyon sokat köszönhetek, és nagyon tiszteltem azért a pontosságért és fegyelemért, ahogyan körüljárta és leírta az általa vizsgált emlékeket. Történészek vagyunk: akár statisztikával, akár műemlékekkel, akár földből előkerült régészeti lelettel, akár levéltári anyaggal foglalkozunk. A forrásunkat mindig úgy próbáljuk értelmezni, hogy beillesztjük abba a környezetbe, ahonnan származik, ahol létrejött. És ez mindig társadalmi környezet, hiszen ember nélkül nem lehet épületet emelni, vagy műalkotást létrehozni. Nagyon sok esetben egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, hogy mennyire tudjuk megközelíteni azt a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta.
– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?
– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Meg vagyok győződve róla, hogy szükség van rájuk, de azt is tudom, hogy az elmúlt évtizedek során ilyenfajta kutatásokra, vizsgálódásokra nagyon keveset áldozott a társadalom. Siránkozunk, hogy nem ismerjük a saját múltunkat, de amikor meg kellene ismernünk, kiderül, nincs pénz arra, hogy megbízzunk egy fiatal embert azzal, hogy a legfontosabb műemlékekkel, vagy éppen lakóhelyünk történetével foglalkozzék. Sokszor, noha csak rajtunk múlik, még több pénzt olyanra költünk, aki valamilyen mutatós, délibábos, a valósággal köszönő viszonyban sem álló „mélymagyar” dajkamesével traktál bennünket.
Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.
– Tehetség, képesség vonatkozásában mi mondható el napjaink diákjairól?
– A képességekkel nincs gond, soha nem is volt: ezek szerintem adottak és állandóak egy társadalomban. Jó képességű, tehetséges embernek bizonyos százalékban mindig kell születnie. A mi szakunkra jelentkezők között – elsősorban hiányos műveltségük miatt – vannak olyanok is, akik más területen valószínűleg jobban magukra találtak volna. Karunk első tanácsülésén, amelyen évekkel ezelőtt részt vettem, akkori dékánunk kijelentette, hogy oktatókként felejtsük el, hogy az egyetemen mi kutatókat nevelünk. Lehet azért, mert nem egyetemi oktatóként futottam be a pályám nagy részét, de ezt én nem tudom elfogadni. Továbbra is úgy vélem, hogy az egyetemnek elsősorban ez lenne a célja. Hogy az a kutató azután elmegy tanítani, vagy bármi mással foglalkozni, az más kérdés. De az egyetem által kiállított oklevele kötelezi, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a hivatása felvet, tudományosan megalapozott, világos és hiteles válaszokat adjon, s hogy rendelkezzék azokkal az eszközökkel, amelyek őt szakemberré, tudományos kutatásra alkalmassá teszik.
Szabadság (Kolozsvár)
Elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk – figyelmeztet Kovács András művészettörténész
Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.
- Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?
– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagymennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.
Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.
Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.
Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?
– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.
– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?
– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.
Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?
– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elémkerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.
– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai...
– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszűntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.
Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.
– 1997-től oktatja művészettörténetre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar anyanyelvű hallgatóit. Hogyan alakultak azóta a művészettörténet-tanítás lehetőségei?
– Az egyetemen 1995–1996 táján indult be a magyar nyelvű művészettörténet-oktatás. Kiderült, hogy ha én nem vállalom, akkor nem lesz kinek tanítania a magyar hallgatókat, így, bármennyire is menekültem a tanítástól, kénytelen voltam mégis belevágni. A szomorú az volt, hogy a barlangok művészetétől Marc Chagallig majdnem mindent nekem kellett tanítanom. 2000 táján végzett Kovács Zsolt tanítványom, ő vezette attól kezdve a szemináriumokat, illetve ő volt az első, akire rábízhattam a 19–20. századi művészet nagyon nehezemre eső oktatását is. Saját kutatási témáimról tulajdonképpen csak a mesteri kurzusok elindítása után beszélhettem. Nehéz volt egyetemes művészettörténetet oktatni, emlékekről beszélni úgy, hogy jóformán semmit nem láttam belőlük. A nyolcvanas évek végéig Leningrádban, azaz Szentpéterváron, Moszkvában és Kijevben, továbbá Magyarországon és Csehszlovákia szlovákiai részén jártam. Csak a kilencvenes évektől kezdődően jutottam el Olaszországba, Németországba, Ausztriába meg Angliába, és kezdtem megnyugodni, hogy olyan nagy butaságokat azért nem tanítottam.
A legelső évfolyamnak még bélyegméretű képecskéket, reprodukciókat mutogattam, mert más nem volt. A tanszék abban az időben egy olyan ormányos, epidiaszkóppal kombinált vetítővel rendelkezett, amelyben a régi, 9x9-es, vagy 9x12-es méretű, törékeny, olvadékony emulziójú üveg diapozitíveket lehetett vetíteni. Az első, vagy a második tanítási évet követő vakációban ellopták ennek a hatalmas gépnek minden optikai alkatrészét, így aztán nem volt mivel vetíteni sem. Lehet, hogy a tanítástól való ódzkodásom is főleg annak tudható be, hogy nagyon nehéz úgy tanítani a művészettörténetet, hogy a hallgatók, ha akarják, elképzelhették az épületet, festményt vagy szobrot, annak alapján, amit én mondtam nekik. 1999–2000-ben létrehoztuk az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt néhai Tonk Sándor professzorral, valamint Sipos Gábor tanár úrral, hogy könyvtárat, és a digitális illusztrálás lehetőségét biztosíthassuk magyar anyanyelvű hallgatóink számára. Minthogy számítógéppel nem lehetett cipekedni, az EGA könyvtára évekig a magyar nyelvű előadások, szemináriumok és vizsgák színhelye is volt.
Az EGA létrehozása kapcsolatos azzal a törekvésünkkel is, hogy hallgatóink gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a terepmunkában. Velük indult a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Kulturális Örökség Hivatalának a támogatásával az Erdély magyar vonatkozású épített örökségét dokumentáló programunk is az egykori székely székek területén.
– Mennyire fontos a helyszíni szemle egy művészettörténet-hallgatónak?
– Ezt a mesterséget nem lehet távolról művelni. És ez minden tudományra érvényes. Nem lehet úgy kutatni, hogy nem láttuk kutatásunk tárgyát. A biológus a metszetet mikroszkóp alatt vizsgálja, a növénytanosok herbáriumba gyűjthetik a növényeket, de nekünk úgy kell felmérnünk, körbefényképeznünk egy-egy emléket, templomot, várat, kastélyt, hogy bármikor, bármelyik részletét fel tudjuk idézni. A fényképezés hőskorában a kutatót rajzai, feljegyzései és vizuális memóriája segítették. Balogh Jolán például még olyan (box)gépet használt, amellyel 6x6-os negatívokra fényképezett, két rekeszidőt lehetett rajta beállítani, így épületbelsőkben nem is remélhette, hogy rendes fotót készíthet. Az előhívás és másolás, a nagyításról nem is beszélve, viszonylag drága volt, s megtörténhetett, hogy az ember párszáz kilométeres utazás után rájött, hogy a filmje beleszakadt a gépbe, útja pedig menthetetlenül értelmetlen volt. Mindemellett az én ifjúkoromban nyolc lejért árultak egy 12 kockás szélesfilmet, a Leica-filmet pedig 14 lejért. Ez akkoriban nagyon nagy összeg volt, és hozzá kellett még számolni az előhívás és a szükségszerű nagyítás költségeit is.
Negyedik elemista koromtól kezdtem fényképezni, a szüleim gyógyszerészek voltak, így a patikában, ahol felnőttem, sok mindent megtanultam, és többnyire onnan szereztem a vegyszereket is az előhíváshoz. Egész ifjúkorom úgy telt el, hogy próbáltam valahogyan filmre pénzt szerezni. 1999 után ajándékoztam oda a nagyítógépemet és a laborfelszerelésemet az EGA-nak, mert nekem már nem volt rá szükségem. Végül aztán múzeumi darab lett, mert a digitalizáció forradalmasította a képalkotási eljárást.
Vannak olyan fényképeim is a gyulafehérvári palota részleteiről, amelyeket még öt dines érzékenységű kelet-német filmre készítettem. Ezt mikrofilmekhez használták, s műtermen kívül ezekből különleges előhívással lehetett valami nagyon rossz, kemény fényképet készíteni. Az elődeink és az én korosztályom által készített fehér-fekete filmanyag számtalan, többé meg nem ismételhető képet tartalmaz. Minthogy ma már nem létező részleteket örökítenek meg, ezeket kellene sürgősen megmenteni, hogy később is használhatók legyenek.
– Min alapul művészettörténeti kutatási módszertana?
– Pályám kezdetén meghatározó volt, hogy Balogh Jolán 1541-ig nagyjából összefoglalta az erdélyi reneszánsz művészet történetét. Egy máig úttörő munkában gyűjtötte össze és tette közzé azokat az adatokat, amelyeket terepbejárásai, levéltári, könyvtári kutatásai során talált. Az ő kutatásaiból indultak ki az enyémek is, nagy hatással volt rám néhai tanárom, Jakó Zsigmond professzor, aki az alvinci kastély levéltári anyagára meg a kolozsvári sáfárpolgárok számadáskönyveire irányította a figyelmem még egyetemi hallgató koromban. Ugyanakkor az Akadémia kolozsvári intézetében munkatársa lehettem B. Nagy Margitnak, aki szintén reneszánsz és barokk témákat kutatott és Kelemen Lajos példáját is követve levéltári kutatásokkal próbálta pótolni azt, amit az emlékekről állapotuk, és a különböző utólagos alakítások miatt már nem lehetett megtudni. B. Nagy Margitnak nagyon sokat köszönhetek, és nagyon tiszteltem azért a pontosságért és fegyelemért, ahogyan körüljárta és leírta az általa vizsgált emlékeket. Történészek vagyunk: akár statisztikával, akár műemlékekkel, akár földből előkerült régészeti lelettel, akár levéltári anyaggal foglalkozunk. A forrásunkat mindig úgy próbáljuk értelmezni, hogy beillesztjük abba a környezetbe, ahonnan származik, ahol létrejött. És ez mindig társadalmi környezet, hiszen ember nélkül nem lehet épületet emelni, vagy műalkotást létrehozni. Nagyon sok esetben egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, hogy mennyire tudjuk megközelíteni azt a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta.
– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?
– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Meg vagyok győződve róla, hogy szükség van rájuk, de azt is tudom, hogy az elmúlt évtizedek során ilyenfajta kutatásokra, vizsgálódásokra nagyon keveset áldozott a társadalom. Siránkozunk, hogy nem ismerjük a saját múltunkat, de amikor meg kellene ismernünk, kiderül, nincs pénz arra, hogy megbízzunk egy fiatal embert azzal, hogy a legfontosabb műemlékekkel, vagy éppen lakóhelyünk történetével foglalkozzék. Sokszor, noha csak rajtunk múlik, még több pénzt olyanra költünk, aki valamilyen mutatós, délibábos, a valósággal köszönő viszonyban sem álló „mélymagyar” dajkamesével traktál bennünket.
Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.
– Tehetség, képesség vonatkozásában mi mondható el napjaink diákjairól?
– A képességekkel nincs gond, soha nem is volt: ezek szerintem adottak és állandóak egy társadalomban. Jó képességű, tehetséges embernek bizonyos százalékban mindig kell születnie. A mi szakunkra jelentkezők között – elsősorban hiányos műveltségük miatt – vannak olyanok is, akik más területen valószínűleg jobban magukra találtak volna. Karunk első tanácsülésén, amelyen évekkel ezelőtt részt vettem, akkori dékánunk kijelentette, hogy oktatókként felejtsük el, hogy az egyetemen mi kutatókat nevelünk. Lehet azért, mert nem egyetemi oktatóként futottam be a pályám nagy részét, de ezt én nem tudom elfogadni. Továbbra is úgy vélem, hogy az egyetemnek elsősorban ez lenne a célja. Hogy az a kutató azután elmegy tanítani, vagy bármi mással foglalkozni, az más kérdés. De az egyetem által kiállított oklevele kötelezi, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a hivatása felvet, tudományosan megalapozott, világos és hiteles válaszokat adjon, s hogy rendelkezzék azokkal az eszközökkel, amelyek őt szakemberré, tudományos kutatásra alkalmassá teszik.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. március 12.
AMMOA: A csángószövetség lemondott vezetői megpróbálták átmenteni hatalmukat
Petrás Róbert, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) társalapítója szerint a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) lemondott vezetői törvénytelenül próbálták újraválasztatni magukat a hét végén tartott lábnyiki közgyűlésen.
Az MTI-hez hétfőn este eljuttatott közleményében Petrás Róbert arra hívta fel a figyelmet: a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) szombaton Lábnyikon tartott közgyűlésén a lemondott elnökség tagjai és a csángó oktatási program alkalmazottjai arra tettek kísérletet, hogy átmentsék a hatalmukat.
Az AMMOA társalapítója, aki maga is jelen volt a végül érvénytelenné nyilvánított gyűlésen, kifejtette: amikor Solomon Adrián lemondott elnök a szavazati joggal rendelkezők névsorát felolvasta, voltaképpen a lemondott vezetők, és az oktatási program alkalmazottai neveit sorolta, ez pedig a jelen lévő csángók felháborodását váltotta ki. Petrás Róbert szerint az MCSMSZ vezetői annak ellenére jártak el így, hogy korábban 16 csángó faluban tartottak helyi gyűlést, amelyeken 18 küldöttet jelöltek a lábnyiki küldöttgyűlésre. Ezeknek a mandátumát azonban nem igazolták, a sajátjukat pedig – noha lemondtak róla – érvényesnek tekintették. “Nyilvánvaló volt, hogy a régi vezetőség ezzel a törvénytelen eszközzel próbálta magát átmenteni, hiszen saját magukról szavaztak volna” – áll a közleményben.
Petrás Róbert szerint Kovács Péter, az RMDSZ jelen lévő főtitkára is a küldöttgyűlés megtartására bíztatta a megjelenteket, a leköszönt elnökség tagjai azonban elfogadták azt a javaslatot, hogy a következő hetekben maguk is vegyenek részt a helyi szervezetek küldöttállító gyűlésein, és április végéig újabb küldöttgyűlést hívjanak össze.
A csángószövetség vezetői január végén mondtak le tisztségükről, miután nyilvánvalóvá vált számukra, hogy magyar kormány a Moldvai Magyar Oktatási Program irányítását egy olyan Romániában bejegyzendő alapítványra bízná, amelyet az MCSMSZ, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA), és a Teleki László Alapítvány közösen hoz létre. Az oktatási programot az MCSMSZ a korábbi Fidesz-kormány idején indította el magyar állami támogatással. A program keretében ma 25 moldvai faluban oktatják mintegy 2200 csángó gyermeknek a magyar nyelvet és a magyar irodalmat.
MTI
Petrás Róbert, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) társalapítója szerint a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) lemondott vezetői törvénytelenül próbálták újraválasztatni magukat a hét végén tartott lábnyiki közgyűlésen.
Az MTI-hez hétfőn este eljuttatott közleményében Petrás Róbert arra hívta fel a figyelmet: a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) szombaton Lábnyikon tartott közgyűlésén a lemondott elnökség tagjai és a csángó oktatási program alkalmazottjai arra tettek kísérletet, hogy átmentsék a hatalmukat.
Az AMMOA társalapítója, aki maga is jelen volt a végül érvénytelenné nyilvánított gyűlésen, kifejtette: amikor Solomon Adrián lemondott elnök a szavazati joggal rendelkezők névsorát felolvasta, voltaképpen a lemondott vezetők, és az oktatási program alkalmazottai neveit sorolta, ez pedig a jelen lévő csángók felháborodását váltotta ki. Petrás Róbert szerint az MCSMSZ vezetői annak ellenére jártak el így, hogy korábban 16 csángó faluban tartottak helyi gyűlést, amelyeken 18 küldöttet jelöltek a lábnyiki küldöttgyűlésre. Ezeknek a mandátumát azonban nem igazolták, a sajátjukat pedig – noha lemondtak róla – érvényesnek tekintették. “Nyilvánvaló volt, hogy a régi vezetőség ezzel a törvénytelen eszközzel próbálta magát átmenteni, hiszen saját magukról szavaztak volna” – áll a közleményben.
Petrás Róbert szerint Kovács Péter, az RMDSZ jelen lévő főtitkára is a küldöttgyűlés megtartására bíztatta a megjelenteket, a leköszönt elnökség tagjai azonban elfogadták azt a javaslatot, hogy a következő hetekben maguk is vegyenek részt a helyi szervezetek küldöttállító gyűlésein, és április végéig újabb küldöttgyűlést hívjanak össze.
A csángószövetség vezetői január végén mondtak le tisztségükről, miután nyilvánvalóvá vált számukra, hogy magyar kormány a Moldvai Magyar Oktatási Program irányítását egy olyan Romániában bejegyzendő alapítványra bízná, amelyet az MCSMSZ, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA), és a Teleki László Alapítvány közösen hoz létre. Az oktatási programot az MCSMSZ a korábbi Fidesz-kormány idején indította el magyar állami támogatással. A program keretében ma 25 moldvai faluban oktatják mintegy 2200 csángó gyermeknek a magyar nyelvet és a magyar irodalmat.
MTI
2012. április 13.
Répás: a szórvány megmaradása része az egész Kárpát-medencei magyarság megmaradásának
A nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint a szórványmagyarság megmaradása része az egész Kárpát-medencei magyarság megmaradásának.
Répás Zsuzsanna a témában pénteken a fővárosban rendezett konferencián azt nevezte az igazán nagy feladatnak, hogy a teljesen eltérő élethelyzetű, és hátterű szórványközösségeknek megtalálják azt az utat, amely magyar identitásuk megtartásához, erősödéséhez vezet.
A szórványmagyarság közösségei ugyanúgy elemi alkotói az összmagyarságnak, mint bármelyik magyar közösség. Életmódjuk, tradícióik alkotóelemei nemzeti kultúránknak, megmaradásuk része az egész Kárpát-medencei magyarság megmaradásának - emelte ki.
Répás Zsuzsanna szerint igaz, hogy a szórványterületeken kevés az iskola, a pedagógus, és a szórványcentrumokban is pozícióvesztés a jellemző. A kiindulópont mégis az, hogy ezekben a közösségekben van még annyi erő és lendület, amelyre alapozva "felfrissíthetők" ezek a szórványterületek - mondta, hangsúlyozva: ebben a folyamatban kulcstényező a magyar nyelvű oktatás, a magyarságtudatot átörökítő iskola intézménye.
Felidézte, hogy a tavaly novemberi Magyar Állandó Értekezleten a tagszervezetek teljes egyetértésben fogadták el azt a dokumentumot, amely a külhoni magyarságot érintő területekre komplex cselekvési terveket vázol fel. A nemzetpolitikai stratégia kiemelten taglalja a szórványközösségek helyzetét, és megoldási irányokat mutat.
A szórvány megerősítése ugyanakkor nem jelenti azt - folytatta -, hogy kizárólag a szórványközösségeknél van feladat: a tömbben, a Magyarországon élő magyarok körében is van teendő, hiszen nem mindenki van tisztában azzal, mit jelent a szórvány fogalma, nem ismerik a szórványmagyar közösségek életét.
Szavai szerint az ismeretek bővítésének szükségessége mind a tömbmagyarság, mind a magyarországi magyarság esetében fennáll, ezért oda kell figyelni a civil szervezetek és egyházak munkájára. Fontos, hogy felhívják az egész magyarság figyelmét, mi szórvány és milyen értéket képvisel a magyar kultúrkincs egészében, a magyar nemzet megmaradásáért vívott harcban - emelte ki.
Utalva arra, hogy a konferenciát a Magyar Nyelvoktatás és nyelvápolás a Kárpát-medence szórványvidékein címmel rendezték meg, úgy fogalmazott: minden ember számára a saját anyanyelve jelenti a kulcsot, múltja gyökerei és ezáltal saját maga megismeréséhez. Erre mindenkinek azon a helyen van esélye, ahol született, felnevelkedett, amelyet otthonának tekint a világon - mondta Répás Zsuzsanna.
Diószegi László, a tanácskozást szervező Teleki László Alapítvány vezetője arról beszélt, hogy nagyon nagy különbségek vannak az egyes szórványterületek között.
Példaként említette, hogy Moldvában, Csángóföldön iskolán kívüli oktatás van, míg Szlovéniában már megvalósult a kétnyelvű oktatás. Ami ma tömb, az ugyanakkor holnap szórvány lehet - figyelmeztetett, és kiemelten fontosnak tartotta a szórványterületeken jellemző problémák felmérését.
Diószegi László a szórványosodás kiváltó okai között a természetes asszimiláció mellett egyfajta magyarellenes politikát is említett, példaként hozva a megyehatárok átrendezését egyes helyeken.
Balázs-Bécsi Attila a szamosújvári Téka Alapítvány képviseletében az erdélyi mezőségi területeken megvalósuló oktatási programot mutatta be. Alapítványuk mellett ismertetve a válaszúti Kallós Alapítvány tevékenységét elmondta: az elmúlt 12 évben két korszerű kollégiumot építettek, és több mint 300 gyermeket "emeltek ki" a szórványlétből. Számukra komplex felzárkóztató programot biztosítanak, és a térség kultúrája, hagyományai szellemében nevelik a gyermekeket.
Különös gondot fordítanak a szociális hátrányok kiegyenlítésére - tette hozzá, kiemelve: ha ezek a programok nem lennének, Kolozs megye 28-30 településén élő magyar gyermekek kimaradhatnának a magyar nyelvű oktatásból. Megjegyezte: a náluk tanuló gyermekek 22 százaléka vegyes családból származik.
Terveikről szólva beszámolt a Kemény Zsigmond oktatási központ építéséről, amelynek alapkövét 2010-ben helyezték el. Célcsoportként mintegy 650 szamosújvári, mezőségi gyermeket említett, hangsúlyozva: a központ létrehozása egyetlen magyar osztály vagy iskola megszűnését sem eredményezi majd. MTI
A nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint a szórványmagyarság megmaradása része az egész Kárpát-medencei magyarság megmaradásának.
Répás Zsuzsanna a témában pénteken a fővárosban rendezett konferencián azt nevezte az igazán nagy feladatnak, hogy a teljesen eltérő élethelyzetű, és hátterű szórványközösségeknek megtalálják azt az utat, amely magyar identitásuk megtartásához, erősödéséhez vezet.
A szórványmagyarság közösségei ugyanúgy elemi alkotói az összmagyarságnak, mint bármelyik magyar közösség. Életmódjuk, tradícióik alkotóelemei nemzeti kultúránknak, megmaradásuk része az egész Kárpát-medencei magyarság megmaradásának - emelte ki.
Répás Zsuzsanna szerint igaz, hogy a szórványterületeken kevés az iskola, a pedagógus, és a szórványcentrumokban is pozícióvesztés a jellemző. A kiindulópont mégis az, hogy ezekben a közösségekben van még annyi erő és lendület, amelyre alapozva "felfrissíthetők" ezek a szórványterületek - mondta, hangsúlyozva: ebben a folyamatban kulcstényező a magyar nyelvű oktatás, a magyarságtudatot átörökítő iskola intézménye.
Felidézte, hogy a tavaly novemberi Magyar Állandó Értekezleten a tagszervezetek teljes egyetértésben fogadták el azt a dokumentumot, amely a külhoni magyarságot érintő területekre komplex cselekvési terveket vázol fel. A nemzetpolitikai stratégia kiemelten taglalja a szórványközösségek helyzetét, és megoldási irányokat mutat.
A szórvány megerősítése ugyanakkor nem jelenti azt - folytatta -, hogy kizárólag a szórványközösségeknél van feladat: a tömbben, a Magyarországon élő magyarok körében is van teendő, hiszen nem mindenki van tisztában azzal, mit jelent a szórvány fogalma, nem ismerik a szórványmagyar közösségek életét.
Szavai szerint az ismeretek bővítésének szükségessége mind a tömbmagyarság, mind a magyarországi magyarság esetében fennáll, ezért oda kell figyelni a civil szervezetek és egyházak munkájára. Fontos, hogy felhívják az egész magyarság figyelmét, mi szórvány és milyen értéket képvisel a magyar kultúrkincs egészében, a magyar nemzet megmaradásáért vívott harcban - emelte ki.
Utalva arra, hogy a konferenciát a Magyar Nyelvoktatás és nyelvápolás a Kárpát-medence szórványvidékein címmel rendezték meg, úgy fogalmazott: minden ember számára a saját anyanyelve jelenti a kulcsot, múltja gyökerei és ezáltal saját maga megismeréséhez. Erre mindenkinek azon a helyen van esélye, ahol született, felnevelkedett, amelyet otthonának tekint a világon - mondta Répás Zsuzsanna.
Diószegi László, a tanácskozást szervező Teleki László Alapítvány vezetője arról beszélt, hogy nagyon nagy különbségek vannak az egyes szórványterületek között.
Példaként említette, hogy Moldvában, Csángóföldön iskolán kívüli oktatás van, míg Szlovéniában már megvalósult a kétnyelvű oktatás. Ami ma tömb, az ugyanakkor holnap szórvány lehet - figyelmeztetett, és kiemelten fontosnak tartotta a szórványterületeken jellemző problémák felmérését.
Diószegi László a szórványosodás kiváltó okai között a természetes asszimiláció mellett egyfajta magyarellenes politikát is említett, példaként hozva a megyehatárok átrendezését egyes helyeken.
Balázs-Bécsi Attila a szamosújvári Téka Alapítvány képviseletében az erdélyi mezőségi területeken megvalósuló oktatási programot mutatta be. Alapítványuk mellett ismertetve a válaszúti Kallós Alapítvány tevékenységét elmondta: az elmúlt 12 évben két korszerű kollégiumot építettek, és több mint 300 gyermeket "emeltek ki" a szórványlétből. Számukra komplex felzárkóztató programot biztosítanak, és a térség kultúrája, hagyományai szellemében nevelik a gyermekeket.
Különös gondot fordítanak a szociális hátrányok kiegyenlítésére - tette hozzá, kiemelve: ha ezek a programok nem lennének, Kolozs megye 28-30 településén élő magyar gyermekek kimaradhatnának a magyar nyelvű oktatásból. Megjegyezte: a náluk tanuló gyermekek 22 százaléka vegyes családból származik.
Terveikről szólva beszámolt a Kemény Zsigmond oktatási központ építéséről, amelynek alapkövét 2010-ben helyezték el. Célcsoportként mintegy 650 szamosújvári, mezőségi gyermeket említett, hangsúlyozva: a központ létrehozása egyetlen magyar osztály vagy iskola megszűnését sem eredményezi majd. MTI
2012. május 10.
Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kultúrák - nemzetközi konferencia a moldvai csángókról
Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kultúrák címmel nemzetközi konferenciát rendeznek a moldvai csángókról pénteken és szombaton Budapesten.
A nemzetpolitikai államtitkárság tájékoztatása szerint a tanácskozást Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár nyitja meg. Az első napon előadást tart többek között Tánczos Vilmos, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki a moldvai csángók nyelvcseréjéhez szól hozzá a 2011-es népszámlálás tapasztalatai és előzetes adatai alapján.
Iancu Laura, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa a moldvai csángók katolikus identitásának gyökereiről és hátteréről beszél, míg Diószegi László, a budapesti Teleki László Alapítvány vezetője a moldvai csángók magyar nyelvű hitéletének történetét tekinti át. Szó lesz még a moldvai csángók gazdasági migrációjáról, a moldvai csángó magyar csoportok áttelepüléséről Magyarországra az 1940-es években, és a csángók irányított letelepedéséről Erdélyben. A pénteki napot egyházügyi kerekasztal zárja.
Szombaton a moldvai oktatási program áll az eszmecsere középpontjában, illetve csángó fiatalokkal rendeznek kerekasztal-beszélgetést. A tanácskozást Rejtőzködő csángóföld mottóval Lakatos Demeter, Demse Márton, Duma András, Iancu Laura csángó művész verseiből és prózáiból, moldvai csángó énekekből, táncokból álló műsor zárja.
A háttéranyag szerint a moldvai csángók a Kárpát-medencén kívül, a magyar nyelvterület legkeletibb peremén élő népcsoport. A felgyorsuló asszimiláció ellenére még ma is 45-50 ezerre tehető a magyarul beszélők száma. Moldvában az 1950-es években néhány esztendeig tartó periódust kivéve soha sem volt magyar nyelvű oktatás. Ezért kiemelkedő jelentőségű, hogy a magyar kormány és a magyar civil társadalom támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás indult a csángó falvakban, amely ma a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szakmai felügyelete alatt és szervezésben folyik. A program keretében jelenleg 25 moldvai faluban mintegy 2200 csángó gyermeknek oktatják a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. MTI
Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kultúrák címmel nemzetközi konferenciát rendeznek a moldvai csángókról pénteken és szombaton Budapesten.
A nemzetpolitikai államtitkárság tájékoztatása szerint a tanácskozást Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár nyitja meg. Az első napon előadást tart többek között Tánczos Vilmos, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki a moldvai csángók nyelvcseréjéhez szól hozzá a 2011-es népszámlálás tapasztalatai és előzetes adatai alapján.
Iancu Laura, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa a moldvai csángók katolikus identitásának gyökereiről és hátteréről beszél, míg Diószegi László, a budapesti Teleki László Alapítvány vezetője a moldvai csángók magyar nyelvű hitéletének történetét tekinti át. Szó lesz még a moldvai csángók gazdasági migrációjáról, a moldvai csángó magyar csoportok áttelepüléséről Magyarországra az 1940-es években, és a csángók irányított letelepedéséről Erdélyben. A pénteki napot egyházügyi kerekasztal zárja.
Szombaton a moldvai oktatási program áll az eszmecsere középpontjában, illetve csángó fiatalokkal rendeznek kerekasztal-beszélgetést. A tanácskozást Rejtőzködő csángóföld mottóval Lakatos Demeter, Demse Márton, Duma András, Iancu Laura csángó művész verseiből és prózáiból, moldvai csángó énekekből, táncokból álló műsor zárja.
A háttéranyag szerint a moldvai csángók a Kárpát-medencén kívül, a magyar nyelvterület legkeletibb peremén élő népcsoport. A felgyorsuló asszimiláció ellenére még ma is 45-50 ezerre tehető a magyarul beszélők száma. Moldvában az 1950-es években néhány esztendeig tartó periódust kivéve soha sem volt magyar nyelvű oktatás. Ezért kiemelkedő jelentőségű, hogy a magyar kormány és a magyar civil társadalom támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás indult a csángó falvakban, amely ma a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szakmai felügyelete alatt és szervezésben folyik. A program keretében jelenleg 25 moldvai faluban mintegy 2200 csángó gyermeknek oktatják a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. MTI
2012. május 11.
Répás: folytatódik a moldvai magyar oktatási program
Folytatódik a moldvai magyar oktatási program, immár a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség vezetésével és szakmai felügyeletével - mondta a nemzetpolitikai helyettes államtitkár pénteken Budapesten.
Répás Zsuzsanna a Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kultúrák - a moldvai csángók címmel rendezett tanácskozás nyitónapján kiemelte: a magyar kormány számára a moldvai magyarság ügye kiemelt fontosságú.
A politikus úgy fogalmazott, hogy ismert az asszimiláció erőssége és a számos megpróbáltatás, amelyet a moldvai magyarság sorsul kapott. Éppen ezért mindent el kell követni azért, hogy segítsük moldvai nemzettársainkat, hogy nyelvüket, kultúrájukat a következő nemzedékek számára átörökíthessék - mondta az államtitkár.
Répás Zsuzsanna kitért arra, hogy a tavalyi népszámlálás (a csángók által nagy számban lakott) Bákó megyében több magyar mutatott ki, mint ahányan tíz esztendővel ezelőtt ott voltak. Úgy véli, ez akkor is jó eredmény, ha tudjuk, hogy ezúttal is csak egy töredékről beszélünk.
Megjegyezte: néhány évvel ezelőtt még a magyar bölcsésznövendékeket is visszafordították Csángóföld tiltott területéről, ma a moldvai magyar órákat látogató csángógyerekek egymással versengenek a szavalóversenyeken.
Az irány tehát jó - folytatta - kiemelve: azon kell közösen dolgozni, hogy a hatásfok és az eredményesség még magasabb lehessen a negyedmilliós moldvai katolikusság csaknem ötvenezres magyar ajkú közösségeiben.
A helyettes államtitkár kitért arra, hogy a moldvai magyarság által megőrzött archaikus népi kultúra a Kárpát-medencét is meghódítva tovább él, mert azt "az őrzők, a csángó nép megóvta". Az évszázadokon át őrzött nyelv, hit és kultúra egyedülálló és erőt adó teljesítmény, amely hangsúlyossá teszi fokozott felelősségünket e veszélyeztetett értékek megvédésére - mutatott rá.
Répás Zsuzsanna szerint a feladat egyértelmű, felelősséggel, eredményesen és elkötelezetten kell előre vinni a magunk lehetőségei szerint a magyarság ügyét.
A kétnapos nemzetközi tanácskozás első napján előadást tart többek között Tánczos Vilmos, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki a moldvai csángók nyelvcseréjéhez szól hozzá a 2011-es népszámlálás tapasztalatai és előzetes adatai alapján. Iancu Laura, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa a moldvai csángók katolikus identitásának gyökereiről és hátteréről beszél, míg Diószegi László, a budapesti Teleki László Alapítvány vezetője a moldvai csángók magyar nyelvű hitéletének történetét tekinti át. Szó lesz még a moldvai csángók gazdasági migrációjáról, a moldvai csángó magyar csoportok Magyarországra való 1940-es évekbeli áttelepüléséről, és a csángók erdélyi irányított letelepedéséről. A pénteki napot egyházügyi kerekasztal-beszélgetés zárja.
Szombaton a moldvai oktatási program áll az eszmecsere középpontjában, illetve csángó fiatalok részvételével tartanak kerekasztal-beszélgetést. A tanácskozást Rejtőzködő Csángóföld mottóval Lakatos Demeter, Demse Márton, Duma András, Iancu Laura csángó művész verseiből és prózáiból, moldvai csángó énekekből, táncokból álló műsor zárja.
A nemzetpolitikai államtitkárság írásos összegzése szerint a moldvai csángók a Kárpát-medencén kívül, a magyar nyelvterület legkeletibb peremén élő népcsoport. A felgyorsuló asszimiláció ellenére még ma is 45-50 ezerre tehető a magyarul beszélők száma. Moldvában az 1950-es években néhány esztendeig tartó periódust kivéve soha sem volt magyar nyelvű oktatás. Ezért kiemelkedő jelentőségű, hogy a magyar kormány és a magyar civil társadalom támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás indult a csángó falvakban, ez ma a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szakmai felügyelete alatt és szervezésben folyik. A program keretében jelenleg 25 moldvai faluban mintegy 2200 csángó gyermeknek oktatják a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. MTI
Folytatódik a moldvai magyar oktatási program, immár a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség vezetésével és szakmai felügyeletével - mondta a nemzetpolitikai helyettes államtitkár pénteken Budapesten.
Répás Zsuzsanna a Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kultúrák - a moldvai csángók címmel rendezett tanácskozás nyitónapján kiemelte: a magyar kormány számára a moldvai magyarság ügye kiemelt fontosságú.
A politikus úgy fogalmazott, hogy ismert az asszimiláció erőssége és a számos megpróbáltatás, amelyet a moldvai magyarság sorsul kapott. Éppen ezért mindent el kell követni azért, hogy segítsük moldvai nemzettársainkat, hogy nyelvüket, kultúrájukat a következő nemzedékek számára átörökíthessék - mondta az államtitkár.
Répás Zsuzsanna kitért arra, hogy a tavalyi népszámlálás (a csángók által nagy számban lakott) Bákó megyében több magyar mutatott ki, mint ahányan tíz esztendővel ezelőtt ott voltak. Úgy véli, ez akkor is jó eredmény, ha tudjuk, hogy ezúttal is csak egy töredékről beszélünk.
Megjegyezte: néhány évvel ezelőtt még a magyar bölcsésznövendékeket is visszafordították Csángóföld tiltott területéről, ma a moldvai magyar órákat látogató csángógyerekek egymással versengenek a szavalóversenyeken.
Az irány tehát jó - folytatta - kiemelve: azon kell közösen dolgozni, hogy a hatásfok és az eredményesség még magasabb lehessen a negyedmilliós moldvai katolikusság csaknem ötvenezres magyar ajkú közösségeiben.
A helyettes államtitkár kitért arra, hogy a moldvai magyarság által megőrzött archaikus népi kultúra a Kárpát-medencét is meghódítva tovább él, mert azt "az őrzők, a csángó nép megóvta". Az évszázadokon át őrzött nyelv, hit és kultúra egyedülálló és erőt adó teljesítmény, amely hangsúlyossá teszi fokozott felelősségünket e veszélyeztetett értékek megvédésére - mutatott rá.
Répás Zsuzsanna szerint a feladat egyértelmű, felelősséggel, eredményesen és elkötelezetten kell előre vinni a magunk lehetőségei szerint a magyarság ügyét.
A kétnapos nemzetközi tanácskozás első napján előadást tart többek között Tánczos Vilmos, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki a moldvai csángók nyelvcseréjéhez szól hozzá a 2011-es népszámlálás tapasztalatai és előzetes adatai alapján. Iancu Laura, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa a moldvai csángók katolikus identitásának gyökereiről és hátteréről beszél, míg Diószegi László, a budapesti Teleki László Alapítvány vezetője a moldvai csángók magyar nyelvű hitéletének történetét tekinti át. Szó lesz még a moldvai csángók gazdasági migrációjáról, a moldvai csángó magyar csoportok Magyarországra való 1940-es évekbeli áttelepüléséről, és a csángók erdélyi irányított letelepedéséről. A pénteki napot egyházügyi kerekasztal-beszélgetés zárja.
Szombaton a moldvai oktatási program áll az eszmecsere középpontjában, illetve csángó fiatalok részvételével tartanak kerekasztal-beszélgetést. A tanácskozást Rejtőzködő Csángóföld mottóval Lakatos Demeter, Demse Márton, Duma András, Iancu Laura csángó művész verseiből és prózáiból, moldvai csángó énekekből, táncokból álló műsor zárja.
A nemzetpolitikai államtitkárság írásos összegzése szerint a moldvai csángók a Kárpát-medencén kívül, a magyar nyelvterület legkeletibb peremén élő népcsoport. A felgyorsuló asszimiláció ellenére még ma is 45-50 ezerre tehető a magyarul beszélők száma. Moldvában az 1950-es években néhány esztendeig tartó periódust kivéve soha sem volt magyar nyelvű oktatás. Ezért kiemelkedő jelentőségű, hogy a magyar kormány és a magyar civil társadalom támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás indult a csángó falvakban, ez ma a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szakmai felügyelete alatt és szervezésben folyik. A program keretében jelenleg 25 moldvai faluban mintegy 2200 csángó gyermeknek oktatják a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. MTI
2012. május 11.
Cél a nem ismert moldvai költészet és irodalom bemutatása
Versben, prózában, énekkel és tánccal mutatkoznak be szombaton Csángóföld kincsei a Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második rendezvényén, amely egyben a közreműködő Teleki László Alapítvány moldvai csángókkal foglalkozó pénteki tudományos konferenciájának lesz a záróeseménye.
Az alapítvány hatodik alkalommal rendezi meg a Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák: a moldvai csángók című tudományos konferenciát, amely mindig a moldvai csángókkal kapcsolatos aktuális kérdésekről szól – mondta el az MTI-nek Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke, egyben a szombati program szerkesztő-rendezője. Mint hozzátette, a pénteki konferencia a migráció, a nyelvváltás, a demográfia témaköreivel és az egyházüggyel foglalkozik, de olyan különlegességeket is felölel, amelyek eddig nem kerültek a moldvai csángó kérdéskör fókuszába.
Ennek jegyében kerül sor szombaton a fiatal moldvai értelmiségiekkel való beszélgetésre, amely azért különleges, mert Moldvában évszázadokon keresztül nem volt magyar nyelvű oktatás, ezért magyar értelmiségi kör sem alakulhatott ki – mutatott rá a szervező. 2000 óta azonban a magyar állam és civil szféra támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás folyik a területen.
A kezdeményezésnek már meg is van az eredménye, mert egy rendkívül tehetséges fiatal értelmiségi generáció kibontakozásának vagyunk a szemtanúi – tette hozzá. A Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második állomásaként meghirdetett szombati rendezvény célja a „nem ismert moldvai költészet és irodalom bemutatása”.
Az alapítvánnyal közösen rendezett A moldvai csángók élete – versben, prózában, énekkel és tánccal előadva című műsorban öt moldvai verselő, prózaíró mutatkozik be. Lakatos Demeter (1911–1974) költeményeit Csoma Gergely előadásában hallhatja a közönség. A másik négy költő pedig személyesen mutatja be alkotásait.
A rangidős a somoskai születésű író, költő Demse Márton lesz. Utána a ma is Klézsén élő és alkotó Duma Andrást ismerheti meg a közönség. Végül két fiatal tehetség mutatkozik be, akik az 1989 utáni változások során tanulták meg a magyar nyelvet, oly módon, hogy ma már magyarul írják költeményeiket. Ők Diósi (Gábor) Felicia, akinek novellás-, illetve regénykötete is megjelent hazánkban, valamint Iancu Laura költő, aki az idén kapott József Attila-díjat.
A rendezvény további részében Moldvából érkező népzenészek fogják szórakoztatni a közönséget, Petrás Mária és Antal Tibor énekét is hallhatják az érdeklődők. Hodorog András és a Somos együttes muzsikájára pedig moldvai csángó táncosok mutatják be örökségüket. Mint arra a rendező rámutatott, a csángó költők művészete mélyen gyökeredzik a moldvai világban, ezért különösen fontos, hogy a helyi népművészet is helyet kapjon a műsorban. MNO
Versben, prózában, énekkel és tánccal mutatkoznak be szombaton Csángóföld kincsei a Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második rendezvényén, amely egyben a közreműködő Teleki László Alapítvány moldvai csángókkal foglalkozó pénteki tudományos konferenciájának lesz a záróeseménye.
Az alapítvány hatodik alkalommal rendezi meg a Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák: a moldvai csángók című tudományos konferenciát, amely mindig a moldvai csángókkal kapcsolatos aktuális kérdésekről szól – mondta el az MTI-nek Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke, egyben a szombati program szerkesztő-rendezője. Mint hozzátette, a pénteki konferencia a migráció, a nyelvváltás, a demográfia témaköreivel és az egyházüggyel foglalkozik, de olyan különlegességeket is felölel, amelyek eddig nem kerültek a moldvai csángó kérdéskör fókuszába.
Ennek jegyében kerül sor szombaton a fiatal moldvai értelmiségiekkel való beszélgetésre, amely azért különleges, mert Moldvában évszázadokon keresztül nem volt magyar nyelvű oktatás, ezért magyar értelmiségi kör sem alakulhatott ki – mutatott rá a szervező. 2000 óta azonban a magyar állam és civil szféra támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás folyik a területen.
A kezdeményezésnek már meg is van az eredménye, mert egy rendkívül tehetséges fiatal értelmiségi generáció kibontakozásának vagyunk a szemtanúi – tette hozzá. A Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második állomásaként meghirdetett szombati rendezvény célja a „nem ismert moldvai költészet és irodalom bemutatása”.
Az alapítvánnyal közösen rendezett A moldvai csángók élete – versben, prózában, énekkel és tánccal előadva című műsorban öt moldvai verselő, prózaíró mutatkozik be. Lakatos Demeter (1911–1974) költeményeit Csoma Gergely előadásában hallhatja a közönség. A másik négy költő pedig személyesen mutatja be alkotásait.
A rangidős a somoskai születésű író, költő Demse Márton lesz. Utána a ma is Klézsén élő és alkotó Duma Andrást ismerheti meg a közönség. Végül két fiatal tehetség mutatkozik be, akik az 1989 utáni változások során tanulták meg a magyar nyelvet, oly módon, hogy ma már magyarul írják költeményeiket. Ők Diósi (Gábor) Felicia, akinek novellás-, illetve regénykötete is megjelent hazánkban, valamint Iancu Laura költő, aki az idén kapott József Attila-díjat.
A rendezvény további részében Moldvából érkező népzenészek fogják szórakoztatni a közönséget, Petrás Mária és Antal Tibor énekét is hallhatják az érdeklődők. Hodorog András és a Somos együttes muzsikájára pedig moldvai csángó táncosok mutatják be örökségüket. Mint arra a rendező rámutatott, a csángó költők művészete mélyen gyökeredzik a moldvai világban, ezért különösen fontos, hogy a helyi népművészet is helyet kapjon a műsorban. MNO
2012. május 12.
Csángóföld kincsei
Versben, prózában, énekkel és tánccal mutatkoznak be ma Budapesten Csángóföld kincsei a Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második rendezvényén, amely egyben a közreműködő Teleki László Alapítvány moldvai csángókkal foglalkozó pénteki tudományos konferenciájának záróeseménye.
Az alapítvány hatodik alkalommal rendezte meg a Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák: a moldvai csángók című tudományos konferenciát, amely mindig a moldvai csángókkal kapcsolatos aktuális kérdésekről szól – mondta el Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke, a mai program szerkesztő-rendezője. A pénteki konferencia a migráció, a nyelvváltás, a demográfia témaköreivel és az egyházüggyel foglalkozott, de olyan különlegességeket is felölelt, amelyek eddig nem kerültek a moldvai csángó kérdéskör fókuszába. Ennek jegyében zajlik a fiatal moldvai értelmiségiekkel való beszélgetés, amely azért különleges, mert Moldvában évszázadokon keresztül nem volt magyar nyelvű oktatás, ezért magyar értelmiségi kör sem alakulhatott ki. 2000 óta azonban a magyar állam és civil szféra támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás folyik a területen. A kezdeményezésnek már mutatkozik is az eredménye, mert rendkívül tehetséges, fiatal értelmiségi nemzedék kibontakozásának vagyunk szemtanúi – tette hozzá a szervező. A Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második állomásaként meghirdetett rendezvény célja a nem ismert moldvai költészet és irodalom bemutatása.
A moldvai csángók élete – versben, prózában, énekkel és tánccal előadva című műsorban öt moldvai verselő, prózaíró mutatkozik be. Lakatos Demeter (1911–1974) költeményeit Csoma Gergely előadásában hallhatja a közönség. A másik négy költő pedig személyesen mutatja be alkotásait. A rangidős a somoskai író, költő Demse Márton. Utána a ma is Klézsén élő és alkotó Duma Andrást ismerheti meg a közönség. Végül két fiatal tehetség mutatkozik be, aki az 1989 utáni változások során tanulta meg a magyar nyelvet, és ma már magyarul írja költeményeit: Diósi (Gábor) Feliciának novelláskötete, illetve regénye is megjelent Magyarországon, Iancu Laura költő idén kapott József Attila-díjat. A rendezvény további részében Moldvából érkezett népzenészek szórakoztatják a közönséget, Petrás Mária és Antal Tibor énekét is hallhatják az érdeklődők. Hodorog András és a Somos együttes muzsikájára moldvai csángó táncosok mutatják be örökségüket.(MTI) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Versben, prózában, énekkel és tánccal mutatkoznak be ma Budapesten Csángóföld kincsei a Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második rendezvényén, amely egyben a közreműködő Teleki László Alapítvány moldvai csángókkal foglalkozó pénteki tudományos konferenciájának záróeseménye.
Az alapítvány hatodik alkalommal rendezte meg a Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák: a moldvai csángók című tudományos konferenciát, amely mindig a moldvai csángókkal kapcsolatos aktuális kérdésekről szól – mondta el Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke, a mai program szerkesztő-rendezője. A pénteki konferencia a migráció, a nyelvváltás, a demográfia témaköreivel és az egyházüggyel foglalkozott, de olyan különlegességeket is felölelt, amelyek eddig nem kerültek a moldvai csángó kérdéskör fókuszába. Ennek jegyében zajlik a fiatal moldvai értelmiségiekkel való beszélgetés, amely azért különleges, mert Moldvában évszázadokon keresztül nem volt magyar nyelvű oktatás, ezért magyar értelmiségi kör sem alakulhatott ki. 2000 óta azonban a magyar állam és civil szféra támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás folyik a területen. A kezdeményezésnek már mutatkozik is az eredménye, mert rendkívül tehetséges, fiatal értelmiségi nemzedék kibontakozásának vagyunk szemtanúi – tette hozzá a szervező. A Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második állomásaként meghirdetett rendezvény célja a nem ismert moldvai költészet és irodalom bemutatása.
A moldvai csángók élete – versben, prózában, énekkel és tánccal előadva című műsorban öt moldvai verselő, prózaíró mutatkozik be. Lakatos Demeter (1911–1974) költeményeit Csoma Gergely előadásában hallhatja a közönség. A másik négy költő pedig személyesen mutatja be alkotásait. A rangidős a somoskai író, költő Demse Márton. Utána a ma is Klézsén élő és alkotó Duma Andrást ismerheti meg a közönség. Végül két fiatal tehetség mutatkozik be, aki az 1989 utáni változások során tanulta meg a magyar nyelvet, és ma már magyarul írja költeményeit: Diósi (Gábor) Feliciának novelláskötete, illetve regénye is megjelent Magyarországon, Iancu Laura költő idén kapott József Attila-díjat. A rendezvény további részében Moldvából érkezett népzenészek szórakoztatják a közönséget, Petrás Mária és Antal Tibor énekét is hallhatják az érdeklődők. Hodorog András és a Somos együttes muzsikájára moldvai csángó táncosok mutatják be örökségüket.(MTI) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. május 15.
Nemzetpolitikai államtitkárság: aláírták a moldvai magyar oktatási programról szóló megállapodást
Aláírták a moldvai magyar oktatási programról szóló megállapodást. A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) vezetői közötti szerződés értelmében a program javára érkező keresztszülői támogatásokat befogadja és továbbítja az RMPSZ a moldvai magyar gyermekek és tanáraik részére - közölte a nemzetpolitikai államtitkárság kedden az MTI-vel.
Az aláírás előtt még hétvégén újabb egyeztetést tartottak, amelyen a kormány részéről Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. illetékes képviselői, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, Burus-Siklódi Botond, a moldvai magyar oktatási program megbízott koordinátora, Márton Attila, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány alapítójaként Petrás Róbert, valamint a Teleki László Alapítvány igazgatója, Diószegi László vett részt.
A közlemény szerint a résztvevők értékelték annak az elmúlt három hónapnak a tapasztalatait, amióta az RMPSZ működteti az oktatási programot. A felek megállapították, hogy a moldvai magyar oktatási program színvonala javult, hiszen megjelent a rendszerben a szakfelügyelet, azaz a minőségbiztosítás, a technikai nehézségeket pedig az eltelt idő alatt sikerült minimalizálni.
Azt is örvendetes változásnak tartották, hogy a tanárok minden hónapban időben megkapják járandóságukat, ráadásul a pénzeszközök felhasználása is sokkal hatékonyabb a korábbi évekhez hasonlítva.
Moldvában gördülékenyen folytatódik a csángó gyerekek magyar nyelvű oktatása - olvasható a kommünikében. A közlemény felidézi, hogy április 28-án minden, a moldvai magyar oktatásban részt vevő pedagógussal meghosszabbították munkaszerződését, amely immár határozatlan időre szól. A felek megállapították, hogy a támogatók, így a magyar kormány és a keresztszülők szempontjából az RMPSZ közreműködése az egyre magasabb színvonalon történő oktatást, továbbá a rendelkezésre álló pénzeszközök hatékony és átlátható felhasználásának garanciáját jelenti. MTI
Aláírták a moldvai magyar oktatási programról szóló megállapodást. A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) vezetői közötti szerződés értelmében a program javára érkező keresztszülői támogatásokat befogadja és továbbítja az RMPSZ a moldvai magyar gyermekek és tanáraik részére - közölte a nemzetpolitikai államtitkárság kedden az MTI-vel.
Az aláírás előtt még hétvégén újabb egyeztetést tartottak, amelyen a kormány részéről Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. illetékes képviselői, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, Burus-Siklódi Botond, a moldvai magyar oktatási program megbízott koordinátora, Márton Attila, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány alapítójaként Petrás Róbert, valamint a Teleki László Alapítvány igazgatója, Diószegi László vett részt.
A közlemény szerint a résztvevők értékelték annak az elmúlt három hónapnak a tapasztalatait, amióta az RMPSZ működteti az oktatási programot. A felek megállapították, hogy a moldvai magyar oktatási program színvonala javult, hiszen megjelent a rendszerben a szakfelügyelet, azaz a minőségbiztosítás, a technikai nehézségeket pedig az eltelt idő alatt sikerült minimalizálni.
Azt is örvendetes változásnak tartották, hogy a tanárok minden hónapban időben megkapják járandóságukat, ráadásul a pénzeszközök felhasználása is sokkal hatékonyabb a korábbi évekhez hasonlítva.
Moldvában gördülékenyen folytatódik a csángó gyerekek magyar nyelvű oktatása - olvasható a kommünikében. A közlemény felidézi, hogy április 28-án minden, a moldvai magyar oktatásban részt vevő pedagógussal meghosszabbították munkaszerződését, amely immár határozatlan időre szól. A felek megállapították, hogy a támogatók, így a magyar kormány és a keresztszülők szempontjából az RMPSZ közreműködése az egyre magasabb színvonalon történő oktatást, továbbá a rendelkezésre álló pénzeszközök hatékony és átlátható felhasználásának garanciáját jelenti. MTI
2012. május 19.
Marosvásárhely magyar lakossága
Ki gondolná, hogy Erdély 1100 éves történelme során az erdélyi magyarság lélekszáma az 1977-89-es években volt a legnagyobb? Márpedig a száraz statisztikai adatok ezt egyértelműen bizonyítják!
Paradox helyzet, hogy Marosvásárhely magyar lakossága a Ceausescu-korszakban tetőzött! Sajnos nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mely évben, mivel 1977 és 1992 között nem volt népszámlálás. 1977-ben Marosvásárhelyen a magyarok száma 81234, míg 1992-ben 83239 volt. Kérdés, hogy e két évszám között mikor volt maximális a magyarok lélekszáma.
Észre kell vennünk, hogy Erdélyben három lokális maximuma volt a magyarok számának, 1910-ben, 1941-ben és a kommunizmus éveiben, pontosabban Ceauşescu Romániájában, az 1980-as években. A lokális maximum azt jelenti, hogy a lélekszámot szemléltető görbének van három csúcspontja. A csúcspontok jól kifejezik a lényeget: abban az időben a magyarok lélekszáma viszonylag a csúcson volt!
A statisztikai összeírások és adatok alapján egyértelműen kimutatható, hogy Erdélyben a magyar lakosság sohasem érte el a 2 milliót. Persze abszolút számról beszélünk, az erdélyi magyarok maximális száma nagyjából 1740000 körül volt! (Nagyon jelentéktelen eltérés, hogyha Románia teljes területén vizsgáljuk a magyarok számát, akkor az 1977-es összeírás szerint Romániában 1713928 magyar volt, míg Erdélyben 1691048).
Ez az adat elgondolkoztató. Az 1980-as évektől kezdtünk el fogyni, míg a Székelyföld területén a fogyás enyhe, addig Erdély többi régiójában a fogyás igen jelentős! Ezt igazolja a 2002-es összeírás és az utána eltelt tíz esztendő!
A Marosvásárhelyen történt összeírások sok érdekes adattal szolgálnak. Természetesen Marosvásárhely – akár a többi székely város – esetében kiemelkednek azok az időszakok, amikor közigazgatásilag a városhoz csatolják a peremfalvakat, községeket, így Meggyesfalvát, Remeteszeget stb. Mi ezt nem vizsgáljuk külön, mert a lényegi tendenciát nem befolyásolja.
Érdemes egy kicsit visszapillantani Marosvásárhelynek, a két Bolyai városának történelmébe. A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban a Bolyaiak korából a következő évekből őrizték meg az összeírási könyveket (egy kis része hiányos): 1832, 1833, 1835, 1836, 1838, 1839, 1841, 1843, 1847, 1849,1850, 1857.
Eddigi kutatásaim alapján Bolyai Farkas csak az 1835-ös és 1843-as összeírási íven szerepel. Persze ha több összeírási íven is szerepelne Bolyai Farkas lakása, akkor abból pontosan megtudhatnánk, mikor lakott vele Bolyai János (véleményem szerint Bolyai János korai nyugdíjaztatása után csak néhány hetet!), milyen volt az anyagi helyzete, tartott-e háziállatot? Ugyanis ez akkortájt igen gyakori volt. Természetesen érdekel Bolyai Farkas szomszédsága is. Ezekkel az emberekkel naponta találkozott, részesei voltak életének, mindennapjainak. Bolyai János – eddigi kutatásaim alapján – név szerint az 1847-es és 1857-es összeírási íven szerepel. Természetesen csak albérlőként és nem tulajdonosként.
Viszont megvannak a gazdasági összeírások és lakossági összeírások is. Minket most csak a lakossági összeírások érdekelnek1.
Mind Csíkszereda, mind Sepsiszentgyörgy magyar lakosainak száma a kommunizmus idején ugrott meg. A város infrastrukturális fejlődésében is ez a szakasz a meghatározó, ellentétben Marosvásárhellyel, ahol a város modernizálása Bernády polgármester idején volt a meghatározó! Látható, hogy az első világháború és a trianoni békediktátum után a magyarság száma egy kicsit megfogyatkozott, de utána újból növekedni kezdett. A második világháború egy újabb jelentősebb lakosságfogyást eredményezett, utána már csak a 1990-as évek utáni szakasz hozott igen számottevő csökkenést. A statisztikai előrejelzések azt mutatják, hogy ez a csökkenés folytatódik!
Összefoglalás
A statisztikában a számok értelmezhetősége igen sokszínű: Sepsiszentgyörgy polgármestere mondja, hogy Erdélyben Sepsiszentgyörgy a legnagyobb magyar város.
Mire is gondolhat a polgármester? Valóban, ha rendezési kritérium az, hogy melyik a legnagyobb város, ahol többségében élnek magyarok, akkor az Sepsiszentgyörgy.
Ha viszont azt vesszük, hogy abszolút számban melyik városban él a legtöbb magyar, akkor az Marosvásárhely. De ha azt vesszük, hogy arányban melyik a legmagyarabb város, akkor az Székelyudvarhely. De könnyen fel tudunk állítani olyan rendezési feltételt, hogy például Csíkszereda legyen az első. Például, ahol arányában a legmagyarabb a megyeszékhely. Ez a jó a statisztikában, mindenkinek lehet igaza. Tény, hogy a magyarság száma erősen fogy. Vigasztaló lehet, hogy Erdély aranykorában sem élt több magyar Erdélyben!
Tény, hogy Székelyföldön van az erdélyi magyarság bázisa. Székelyföldön a magyarság fogyása tíz év múlva is „csak” 15%-os, 20 év múlva 25%-os. Tehát a jelenlegi lélekszám 25%-kal kevesebb lesz 20 év múlva. Erdély más régióiban, 20 év múlva akár 50%-os is lehet a magyarság lélekszámának a fogyása.
10 év múlva Marosvásárhelyen és Csíkszeredában lesz a legtöbb magyar diák, míg 20 év múlva Csíkszeredában lesznek a legtöbben. Tehát igen jól tették a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megálmodói, amikor Csíkszeredába és Marosvásárhelyre tették az egyetem legtöbb karának székhelyét. Hol érdemes egyetemet fejleszteni? Hol lehet garantálni a diáklétszámot? Ezek az adatok hosszú távú tervezésben segítik a válaszadást.
HIVATKOZÁSOK
1. Adatainkat Varga E. Árpád monumentális munkáiból vettük: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Teleki László Alapítvány, Pro-Print Könyvkiadó, Budapest, Csíkszereda, 1998.
Szeretném hangsúlyozni: ezek az adatok ellenőrizhetők a Megyei Statisztikai Hivatal weblapján.
2. Értékes adatforrás Csata István–Kiss Tamás: Népesedési perspektívák (Az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt előreszámítása húsz és harminc- éves időtávra) c. könyv, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007 (Kiadja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ügyvezető Elnöksége megbízásából a Kriterion Könyvkiadó)
Oláh-Gál Róbert. Népújság (Marosvásárhely)
Ki gondolná, hogy Erdély 1100 éves történelme során az erdélyi magyarság lélekszáma az 1977-89-es években volt a legnagyobb? Márpedig a száraz statisztikai adatok ezt egyértelműen bizonyítják!
Paradox helyzet, hogy Marosvásárhely magyar lakossága a Ceausescu-korszakban tetőzött! Sajnos nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mely évben, mivel 1977 és 1992 között nem volt népszámlálás. 1977-ben Marosvásárhelyen a magyarok száma 81234, míg 1992-ben 83239 volt. Kérdés, hogy e két évszám között mikor volt maximális a magyarok lélekszáma.
Észre kell vennünk, hogy Erdélyben három lokális maximuma volt a magyarok számának, 1910-ben, 1941-ben és a kommunizmus éveiben, pontosabban Ceauşescu Romániájában, az 1980-as években. A lokális maximum azt jelenti, hogy a lélekszámot szemléltető görbének van három csúcspontja. A csúcspontok jól kifejezik a lényeget: abban az időben a magyarok lélekszáma viszonylag a csúcson volt!
A statisztikai összeírások és adatok alapján egyértelműen kimutatható, hogy Erdélyben a magyar lakosság sohasem érte el a 2 milliót. Persze abszolút számról beszélünk, az erdélyi magyarok maximális száma nagyjából 1740000 körül volt! (Nagyon jelentéktelen eltérés, hogyha Románia teljes területén vizsgáljuk a magyarok számát, akkor az 1977-es összeírás szerint Romániában 1713928 magyar volt, míg Erdélyben 1691048).
Ez az adat elgondolkoztató. Az 1980-as évektől kezdtünk el fogyni, míg a Székelyföld területén a fogyás enyhe, addig Erdély többi régiójában a fogyás igen jelentős! Ezt igazolja a 2002-es összeírás és az utána eltelt tíz esztendő!
A Marosvásárhelyen történt összeírások sok érdekes adattal szolgálnak. Természetesen Marosvásárhely – akár a többi székely város – esetében kiemelkednek azok az időszakok, amikor közigazgatásilag a városhoz csatolják a peremfalvakat, községeket, így Meggyesfalvát, Remeteszeget stb. Mi ezt nem vizsgáljuk külön, mert a lényegi tendenciát nem befolyásolja.
Érdemes egy kicsit visszapillantani Marosvásárhelynek, a két Bolyai városának történelmébe. A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban a Bolyaiak korából a következő évekből őrizték meg az összeírási könyveket (egy kis része hiányos): 1832, 1833, 1835, 1836, 1838, 1839, 1841, 1843, 1847, 1849,1850, 1857.
Eddigi kutatásaim alapján Bolyai Farkas csak az 1835-ös és 1843-as összeírási íven szerepel. Persze ha több összeírási íven is szerepelne Bolyai Farkas lakása, akkor abból pontosan megtudhatnánk, mikor lakott vele Bolyai János (véleményem szerint Bolyai János korai nyugdíjaztatása után csak néhány hetet!), milyen volt az anyagi helyzete, tartott-e háziállatot? Ugyanis ez akkortájt igen gyakori volt. Természetesen érdekel Bolyai Farkas szomszédsága is. Ezekkel az emberekkel naponta találkozott, részesei voltak életének, mindennapjainak. Bolyai János – eddigi kutatásaim alapján – név szerint az 1847-es és 1857-es összeírási íven szerepel. Természetesen csak albérlőként és nem tulajdonosként.
Viszont megvannak a gazdasági összeírások és lakossági összeírások is. Minket most csak a lakossági összeírások érdekelnek1.
Mind Csíkszereda, mind Sepsiszentgyörgy magyar lakosainak száma a kommunizmus idején ugrott meg. A város infrastrukturális fejlődésében is ez a szakasz a meghatározó, ellentétben Marosvásárhellyel, ahol a város modernizálása Bernády polgármester idején volt a meghatározó! Látható, hogy az első világháború és a trianoni békediktátum után a magyarság száma egy kicsit megfogyatkozott, de utána újból növekedni kezdett. A második világháború egy újabb jelentősebb lakosságfogyást eredményezett, utána már csak a 1990-as évek utáni szakasz hozott igen számottevő csökkenést. A statisztikai előrejelzések azt mutatják, hogy ez a csökkenés folytatódik!
Összefoglalás
A statisztikában a számok értelmezhetősége igen sokszínű: Sepsiszentgyörgy polgármestere mondja, hogy Erdélyben Sepsiszentgyörgy a legnagyobb magyar város.
Mire is gondolhat a polgármester? Valóban, ha rendezési kritérium az, hogy melyik a legnagyobb város, ahol többségében élnek magyarok, akkor az Sepsiszentgyörgy.
Ha viszont azt vesszük, hogy abszolút számban melyik városban él a legtöbb magyar, akkor az Marosvásárhely. De ha azt vesszük, hogy arányban melyik a legmagyarabb város, akkor az Székelyudvarhely. De könnyen fel tudunk állítani olyan rendezési feltételt, hogy például Csíkszereda legyen az első. Például, ahol arányában a legmagyarabb a megyeszékhely. Ez a jó a statisztikában, mindenkinek lehet igaza. Tény, hogy a magyarság száma erősen fogy. Vigasztaló lehet, hogy Erdély aranykorában sem élt több magyar Erdélyben!
Tény, hogy Székelyföldön van az erdélyi magyarság bázisa. Székelyföldön a magyarság fogyása tíz év múlva is „csak” 15%-os, 20 év múlva 25%-os. Tehát a jelenlegi lélekszám 25%-kal kevesebb lesz 20 év múlva. Erdély más régióiban, 20 év múlva akár 50%-os is lehet a magyarság lélekszámának a fogyása.
10 év múlva Marosvásárhelyen és Csíkszeredában lesz a legtöbb magyar diák, míg 20 év múlva Csíkszeredában lesznek a legtöbben. Tehát igen jól tették a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megálmodói, amikor Csíkszeredába és Marosvásárhelyre tették az egyetem legtöbb karának székhelyét. Hol érdemes egyetemet fejleszteni? Hol lehet garantálni a diáklétszámot? Ezek az adatok hosszú távú tervezésben segítik a válaszadást.
HIVATKOZÁSOK
1. Adatainkat Varga E. Árpád monumentális munkáiból vettük: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Teleki László Alapítvány, Pro-Print Könyvkiadó, Budapest, Csíkszereda, 1998.
Szeretném hangsúlyozni: ezek az adatok ellenőrizhetők a Megyei Statisztikai Hivatal weblapján.
2. Értékes adatforrás Csata István–Kiss Tamás: Népesedési perspektívák (Az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt előreszámítása húsz és harminc- éves időtávra) c. könyv, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007 (Kiadja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ügyvezető Elnöksége megbízásából a Kriterion Könyvkiadó)
Oláh-Gál Róbert. Népújság (Marosvásárhely)
2012. május 24.
Csángó falvakban a MOGYE orvosai
Négy csángóföldi faluban végeztek szűrővizsgálatot marosvásárhelyi magyar orvosok a budapesti Teleki László Alapítvány szervezésében az elmúlt napokban; Diószegi László, az alapítvány vezetője az MTI-nek szerdán nyilatkozva reményének adott hangot, hogy akár már ősszel megismételhetik a vizsgálatokat, illetve további településekre is kiterjeszthetik azokat.
Diószegi László elmondta: az első ilyen szűrővizsgálatot két éve végezték. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) előadói, orvosai Lészpeden, Nagypatakon, Pusztinán és Frumószán vizsgálták meg a gyermekeket és a felnőtteket. Falunként 40-40 gyermeknél és felnőttnél végeztek vérnyomás- és vércukorszintmérést, látásvizsgálatot.
A vizsgálatokhoz általános orvosi tanácsadás és felvilágosító előadás is kapcsolódott a dohányzás és az elhízás veszélyeiről. Diószegi László elmondta: a programot a jövőben szeretnék más falvakra is kiterjeszteni, és minél előbb, akár már ősszel megismételni.
MTI. Erdély.ma
Négy csángóföldi faluban végeztek szűrővizsgálatot marosvásárhelyi magyar orvosok a budapesti Teleki László Alapítvány szervezésében az elmúlt napokban; Diószegi László, az alapítvány vezetője az MTI-nek szerdán nyilatkozva reményének adott hangot, hogy akár már ősszel megismételhetik a vizsgálatokat, illetve további településekre is kiterjeszthetik azokat.
Diószegi László elmondta: az első ilyen szűrővizsgálatot két éve végezték. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) előadói, orvosai Lészpeden, Nagypatakon, Pusztinán és Frumószán vizsgálták meg a gyermekeket és a felnőtteket. Falunként 40-40 gyermeknél és felnőttnél végeztek vérnyomás- és vércukorszintmérést, látásvizsgálatot.
A vizsgálatokhoz általános orvosi tanácsadás és felvilágosító előadás is kapcsolódott a dohányzás és az elhízás veszélyeiről. Diószegi László elmondta: a programot a jövőben szeretnék más falvakra is kiterjeszteni, és minél előbb, akár már ősszel megismételni.
MTI. Erdély.ma
2012. június 15.
Mellébeszél a szakma
Nem túlságosan leptek meg a Zsehránszy István írásában foglaltak: Hadovázik a középszer (Új Magyar Szó 2012. 05.23.) címmel részismertetést közöl egy olyan találkozóról, amit a Kolozsvári Társaság rendezett. Idézem őt: „a színház repertoárjáról, a közönséghez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet.”
A találkozót beharangozó meghívóban más is szerepel. Csak a pontosság kedvéért írom ide: „A Kolozsvári Társaság április 28-án, szombaton kerekasztal-beszélgetést tart a Kolozsvári Magyar Színház utóbbi évekbeli nemzetközi sikereiről, műsorpolitikájáról, a közönségvisszhangról… A rendezvényre hármas évforduló ad alkalmat: 140 éve született Janovics Jenő, 50 éve hunyt el Poór Lili, idén volna 70 éves Héjja Sándor. A beszélgetés meghívottjai: Tompa Gábor, a színház igazgatója, Visky András művészeti aligazgató, Kötő József színháztörténész, Zsehránszky István színházi kritikus. Moderátor: Kántor Lajos irodalomtörténész.”
Sajnálom, hogy Zsehránszky István nem részletezi, hogyan, miként emlékeztek meg a jelenlevők a három említett művészről. De talán ez nem véletlen, hiszen a közönség–színház viszony volt a fő téma, ha tapintatlanul akarnék fogalmazni, azt írnám: a buta közönség és jó színház viszonya. Mintha egy fórumra lett volna hirtelenjében szükség(?), ami megmagyaráz néhány művészi (bocsánat: Művészi) színházi nekibuzdulást. És nézőhiányt. Ezt a gondolatot sugallta a hivatalos meghívottak névsora.
A fórumon résztvevő egyik színházi néző „középszerű” felszólalásait kifogásolja-gúnyolja a szerző. Hát...tudtommal bárkinek lehet véleménye, ki is mondhatja, aki megfizette a színházjegyet. Tapsolhat, brávózhat, de káromkodva haza is mehet. Ehhez joga van, ettől még nem hülye, sem középszerű, sem sztálinista, sem hatodrangú silányság. Láttam professzorokat is kimenekülni egy-egy „művészi” furcsaságból, hogy ne írjak szakmai szélhámosságot.
De térjek vissza a Zsehránszky írásában szereplő avatatlan hölgyhöz, akit Az elveszett levélben az zavart, hogy „ a szereplők kigombolták a nadrágjukat , s egy jót pisiltek....”, stb. (Engem viszont az zavart említett előadásban, hogy a férfi szerepeket nők játszották(?), az, hogy a közönség egy része szünetben hazament, az, hogy untam azt a jelrendszert, amit kaptam, annak ellenére, hogy nagy részét meg is értettem. És mégis). Zsehránszky megmagyarázza a nadrággombolós pisilés mélyértelmét: „említett pisilés nem akárhol történt, művészi jelentéssel bírt a helyszín, „a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol képviselők kéz kezet mos alapon rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres....”
Valóban, ez a tény, a fent említett, az előadást nézve reveláció erejével hatott rám, hiszen nem csak én, de 20 millió román és nem román meg van győződve, hogy a Képviselők Mártírok, nem lopnak, olyan szegények, mint az a bizonyos templomi egér, éjt nappá téve csak a szegény Népért törik magukat, akkor is, amikor az orrukat túrják félálomban a Parlamentben, munkaidőben, az élelmes operatőrök nagy örömére stb. És akkor egy színházi esten kiderül, hogy összepisilik vagyonukat, még pisilés közben is buliznak... vagyis bátran színházilag le vannak leplezve. Ki hitte volna róluk, nahát, ejnye, húsz év után.
Ne tréfáljak – intem le magam.. Egy másik hölgy – idézem újra Zsehránszky Istvánt – „aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Romániai Fesztivál.”
No, lássuk, mit produkált és kik produkáltak színházat a „tömegkultúrában”? Kántor Lajos–Kötő József Magyar Színház Erdélyben 1919-1992 (Kriterion 1994) c. kötetében a 127–169. oldalon olvasható, miket játszottak és kik rendeztek a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Nem élek vissza az olvasó türelmével, hogy felsoroljam a szubkultúrát és Cântarea României-t képviselő szerzők és rendezők nevét, csak néhányat említek (1968-tól kezdem, ötletszerűen). Szerzők: Slamovir Mrozek, J.André Lacour, Teleki László-Illyés Gyula, J. P. Sartre, Páskándi Géza, G. B.Shaw, Szirmai Albert- Heltai Jenő, Molnár Ferenc, W.Shakespeare, E. O`Neill, Mikszáth Kálmán, Oscar Wilde, Kocsis István, stb. Történt mindez 1968-1970-es évadokban.
És kik rendeztek ezekben „közönség-színvonalas” kultúraaktivistás időkben, amelyet a jámbor néző visszasír? Major Tamás, Harag György, Tompa Gábor, Szabó József, Rappaport Ottó, Anatol Constantin, Vlad Mugur, stb., stb. Hát ennyit a középszerről. Aki fent említetteket visszanosztalgiázza. Még annyit hozzáírnék: nem is olyan rég a színházvezetés „telt házakat”, állandóan növekvő nézőszámot terjesztett a kolozsvári színházról... Minek akkor Fórum, ha van bőven érdeklődő, ha minden színházi szép és jó, leszámítva néhány „Jaj de jó vót régen teltházat” visszavágyó telhetetlent? „Ma tehát már senki sem gátolja meg színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak” – folytatja – örömömre – Zsehránszky István.
Végre helyben vagyunk. Azaz lennénk. Mert valóban, ma senki sem gátolja meg a színházakat, hogy művészetet csináljanak. És ebben a nagy szabadságban születnek a jó, remek előadások mellett a plagizált előadások, a rendezői zagyvalékok, a „mindent szabad” alapon történő bukássorozatok. Valóban, ma mindent szabad a színházakban, a színházi szakmában, csak egy dolog tilos, illetve nagyon nem ajánlatos kincses városunkban: az őszinte véleménynyilvánítás. Mert ha valaki bírálni merészel, akkor beindul a jól ismert jelzőhalmaz a művészetcsinálók (és abból igencsak jól élők), továbbá a valamilyen formában érdekeltté tett híveik részéről: avatatlan, középszert istenítő, hóstáti-elvárás, magyarvátrás. És ha ez nem elég a véleménnyilvánítónak és tovább okoskodik pimaszul, kapja a súlyosabb, ugyan nem művészi érveket, hanem azok hiányában a pillanatnyilag hatásosnak tűnő „menő”, jobb és divatosabb körökben lejárató, kinyíró jelzőket: szélsőséges, antikultúrás, anti és anti...
Sajnos belátom, az én nemzedékem nem éri meg, legalábbis itt, Kolozsváron nem, hogy bár egyszer része lehessen egy olyan igazi színházi-szakmai beszélgetésnek, ami valóban az előadások szakmai részét tárgyalja, bírálja vagy dicséri – minden következmény nélkül. Ahol nem hülyézik le azt a nézőt, aki nem érti, mit jelent a Dantonban a törött repülőgép, az Oidipusban miért lógatják a fiúk nemi szervüket (merem remélni, a hölgynézők művészi érdeklődését felkeltendő)... hanem türelmesen elmagyarázzák a hozzá nem értőnek, mi miért van. Mint ahogy én is megtudtam egy „görög harcostól“, hogy azért kellett csórén bejönnie a színpadra – társaival egyetemben – mert ez a „megtisztulást” jelentette rendezői magyarázatban. Magamtól soha nem jöttem volna rá erre az egyáltalán nem szokványos színházi metaforára, ezért, lám, nem árt érdeklődni néha bennfentesektől, mikor ki és miért csóré művészileg, mert így tanul a gyerek. Vagyis a középszerű néző. Ó régi rossz idők....(lehet, kapok a fejemre én is a múltba gondolásért), amikor a színházkiüresítők nem mennybe mentek művészileg, hanem... jaj, Istenem, hogy is volt akkoriban? Amikor a direktor úr a családi ezüstöt vitte a zálogházba, hogy tudjon fizetni színészeinek. Az is igaz viszont, hogy házat tudott venni a bevételből, ha jól ment a színház.
És ha jól emlékszem, a színháztörténeti tanulmányokban olvasottakra, a színházak minden időkben a közönségnek játszottak, az ő színvonalukon, az általuk kedvelt darabokat. És – bármilyen hihetetlen és furcsa – arra törekedtek, hogy legyen mindig telt ház... és legyen közönség... közönség... közönség. Még ha középszerű is.
Jancsó Miklós. Új Magyar Szó (Bukarest)
Nem túlságosan leptek meg a Zsehránszy István írásában foglaltak: Hadovázik a középszer (Új Magyar Szó 2012. 05.23.) címmel részismertetést közöl egy olyan találkozóról, amit a Kolozsvári Társaság rendezett. Idézem őt: „a színház repertoárjáról, a közönséghez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet.”
A találkozót beharangozó meghívóban más is szerepel. Csak a pontosság kedvéért írom ide: „A Kolozsvári Társaság április 28-án, szombaton kerekasztal-beszélgetést tart a Kolozsvári Magyar Színház utóbbi évekbeli nemzetközi sikereiről, műsorpolitikájáról, a közönségvisszhangról… A rendezvényre hármas évforduló ad alkalmat: 140 éve született Janovics Jenő, 50 éve hunyt el Poór Lili, idén volna 70 éves Héjja Sándor. A beszélgetés meghívottjai: Tompa Gábor, a színház igazgatója, Visky András művészeti aligazgató, Kötő József színháztörténész, Zsehránszky István színházi kritikus. Moderátor: Kántor Lajos irodalomtörténész.”
Sajnálom, hogy Zsehránszky István nem részletezi, hogyan, miként emlékeztek meg a jelenlevők a három említett művészről. De talán ez nem véletlen, hiszen a közönség–színház viszony volt a fő téma, ha tapintatlanul akarnék fogalmazni, azt írnám: a buta közönség és jó színház viszonya. Mintha egy fórumra lett volna hirtelenjében szükség(?), ami megmagyaráz néhány művészi (bocsánat: Művészi) színházi nekibuzdulást. És nézőhiányt. Ezt a gondolatot sugallta a hivatalos meghívottak névsora.
A fórumon résztvevő egyik színházi néző „középszerű” felszólalásait kifogásolja-gúnyolja a szerző. Hát...tudtommal bárkinek lehet véleménye, ki is mondhatja, aki megfizette a színházjegyet. Tapsolhat, brávózhat, de káromkodva haza is mehet. Ehhez joga van, ettől még nem hülye, sem középszerű, sem sztálinista, sem hatodrangú silányság. Láttam professzorokat is kimenekülni egy-egy „művészi” furcsaságból, hogy ne írjak szakmai szélhámosságot.
De térjek vissza a Zsehránszky írásában szereplő avatatlan hölgyhöz, akit Az elveszett levélben az zavart, hogy „ a szereplők kigombolták a nadrágjukat , s egy jót pisiltek....”, stb. (Engem viszont az zavart említett előadásban, hogy a férfi szerepeket nők játszották(?), az, hogy a közönség egy része szünetben hazament, az, hogy untam azt a jelrendszert, amit kaptam, annak ellenére, hogy nagy részét meg is értettem. És mégis). Zsehránszky megmagyarázza a nadrággombolós pisilés mélyértelmét: „említett pisilés nem akárhol történt, művészi jelentéssel bírt a helyszín, „a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol képviselők kéz kezet mos alapon rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres....”
Valóban, ez a tény, a fent említett, az előadást nézve reveláció erejével hatott rám, hiszen nem csak én, de 20 millió román és nem román meg van győződve, hogy a Képviselők Mártírok, nem lopnak, olyan szegények, mint az a bizonyos templomi egér, éjt nappá téve csak a szegény Népért törik magukat, akkor is, amikor az orrukat túrják félálomban a Parlamentben, munkaidőben, az élelmes operatőrök nagy örömére stb. És akkor egy színházi esten kiderül, hogy összepisilik vagyonukat, még pisilés közben is buliznak... vagyis bátran színházilag le vannak leplezve. Ki hitte volna róluk, nahát, ejnye, húsz év után.
Ne tréfáljak – intem le magam.. Egy másik hölgy – idézem újra Zsehránszky Istvánt – „aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Romániai Fesztivál.”
No, lássuk, mit produkált és kik produkáltak színházat a „tömegkultúrában”? Kántor Lajos–Kötő József Magyar Színház Erdélyben 1919-1992 (Kriterion 1994) c. kötetében a 127–169. oldalon olvasható, miket játszottak és kik rendeztek a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Nem élek vissza az olvasó türelmével, hogy felsoroljam a szubkultúrát és Cântarea României-t képviselő szerzők és rendezők nevét, csak néhányat említek (1968-tól kezdem, ötletszerűen). Szerzők: Slamovir Mrozek, J.André Lacour, Teleki László-Illyés Gyula, J. P. Sartre, Páskándi Géza, G. B.Shaw, Szirmai Albert- Heltai Jenő, Molnár Ferenc, W.Shakespeare, E. O`Neill, Mikszáth Kálmán, Oscar Wilde, Kocsis István, stb. Történt mindez 1968-1970-es évadokban.
És kik rendeztek ezekben „közönség-színvonalas” kultúraaktivistás időkben, amelyet a jámbor néző visszasír? Major Tamás, Harag György, Tompa Gábor, Szabó József, Rappaport Ottó, Anatol Constantin, Vlad Mugur, stb., stb. Hát ennyit a középszerről. Aki fent említetteket visszanosztalgiázza. Még annyit hozzáírnék: nem is olyan rég a színházvezetés „telt házakat”, állandóan növekvő nézőszámot terjesztett a kolozsvári színházról... Minek akkor Fórum, ha van bőven érdeklődő, ha minden színházi szép és jó, leszámítva néhány „Jaj de jó vót régen teltházat” visszavágyó telhetetlent? „Ma tehát már senki sem gátolja meg színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak” – folytatja – örömömre – Zsehránszky István.
Végre helyben vagyunk. Azaz lennénk. Mert valóban, ma senki sem gátolja meg a színházakat, hogy művészetet csináljanak. És ebben a nagy szabadságban születnek a jó, remek előadások mellett a plagizált előadások, a rendezői zagyvalékok, a „mindent szabad” alapon történő bukássorozatok. Valóban, ma mindent szabad a színházakban, a színházi szakmában, csak egy dolog tilos, illetve nagyon nem ajánlatos kincses városunkban: az őszinte véleménynyilvánítás. Mert ha valaki bírálni merészel, akkor beindul a jól ismert jelzőhalmaz a művészetcsinálók (és abból igencsak jól élők), továbbá a valamilyen formában érdekeltté tett híveik részéről: avatatlan, középszert istenítő, hóstáti-elvárás, magyarvátrás. És ha ez nem elég a véleménnyilvánítónak és tovább okoskodik pimaszul, kapja a súlyosabb, ugyan nem művészi érveket, hanem azok hiányában a pillanatnyilag hatásosnak tűnő „menő”, jobb és divatosabb körökben lejárató, kinyíró jelzőket: szélsőséges, antikultúrás, anti és anti...
Sajnos belátom, az én nemzedékem nem éri meg, legalábbis itt, Kolozsváron nem, hogy bár egyszer része lehessen egy olyan igazi színházi-szakmai beszélgetésnek, ami valóban az előadások szakmai részét tárgyalja, bírálja vagy dicséri – minden következmény nélkül. Ahol nem hülyézik le azt a nézőt, aki nem érti, mit jelent a Dantonban a törött repülőgép, az Oidipusban miért lógatják a fiúk nemi szervüket (merem remélni, a hölgynézők művészi érdeklődését felkeltendő)... hanem türelmesen elmagyarázzák a hozzá nem értőnek, mi miért van. Mint ahogy én is megtudtam egy „görög harcostól“, hogy azért kellett csórén bejönnie a színpadra – társaival egyetemben – mert ez a „megtisztulást” jelentette rendezői magyarázatban. Magamtól soha nem jöttem volna rá erre az egyáltalán nem szokványos színházi metaforára, ezért, lám, nem árt érdeklődni néha bennfentesektől, mikor ki és miért csóré művészileg, mert így tanul a gyerek. Vagyis a középszerű néző. Ó régi rossz idők....(lehet, kapok a fejemre én is a múltba gondolásért), amikor a színházkiüresítők nem mennybe mentek művészileg, hanem... jaj, Istenem, hogy is volt akkoriban? Amikor a direktor úr a családi ezüstöt vitte a zálogházba, hogy tudjon fizetni színészeinek. Az is igaz viszont, hogy házat tudott venni a bevételből, ha jól ment a színház.
És ha jól emlékszem, a színháztörténeti tanulmányokban olvasottakra, a színházak minden időkben a közönségnek játszottak, az ő színvonalukon, az általuk kedvelt darabokat. És – bármilyen hihetetlen és furcsa – arra törekedtek, hogy legyen mindig telt ház... és legyen közönség... közönség... közönség. Még ha középszerű is.
Jancsó Miklós. Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. június 23.
A határon túli épített örökség megóvását szolgáló alap létrehozását tervezi a magyar kormány
A magyar kormány olyan alap létrehozását tervezi, amely több tárca anyagi hozzájárulásával a határon túli magyar műemlékek megóvásához nyújt majd segítséget, mondta Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár.
Répás szerint az alap létrehozásáról elkezdődött már az egyeztetés az érintett tárcákkal. Az alap által finanszírozott műemlékvédelmi szakmai munkát a kormány a Teleki László Alapítványra bízná. Az előző Orbán-kormány idején már létezett egy hasonló alap, de azt a későbbi kormányok nem működtették, jegyezte meg a helyettes államtitkár.
Répás azután beszélt erről, hogy meglátogatta a küküllővári református templomot, és találkozott a helyi magyar közösséggel. A kora-középkori templom egyedi freskótöredékeit magyar állami segítséggel sikerült láthatóvá tenni. Répás a hét végén Marosszentimrén, Boroskrakkón, Magyarigenben, Szászsebesen és Gyulafehérváron látogatja meg azokat a műemlékeket, amelyek megóvásához a magyar állam is segítséget nyújtott.
A helyettes államtitkár szerint a műemlékek megóvása, felújítása lendületet adhat a turizmusnak, a magyar turisták látogatásai pedig a dél-erdélyi szórványmagyar közösségek identitástudatát is erősítik. MTI. Erdély.ma
A magyar kormány olyan alap létrehozását tervezi, amely több tárca anyagi hozzájárulásával a határon túli magyar műemlékek megóvásához nyújt majd segítséget, mondta Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár.
Répás szerint az alap létrehozásáról elkezdődött már az egyeztetés az érintett tárcákkal. Az alap által finanszírozott műemlékvédelmi szakmai munkát a kormány a Teleki László Alapítványra bízná. Az előző Orbán-kormány idején már létezett egy hasonló alap, de azt a későbbi kormányok nem működtették, jegyezte meg a helyettes államtitkár.
Répás azután beszélt erről, hogy meglátogatta a küküllővári református templomot, és találkozott a helyi magyar közösséggel. A kora-középkori templom egyedi freskótöredékeit magyar állami segítséggel sikerült láthatóvá tenni. Répás a hét végén Marosszentimrén, Boroskrakkón, Magyarigenben, Szászsebesen és Gyulafehérváron látogatja meg azokat a műemlékeket, amelyek megóvásához a magyar állam is segítséget nyújtott.
A helyettes államtitkár szerint a műemlékek megóvása, felújítása lendületet adhat a turizmusnak, a magyar turisták látogatásai pedig a dél-erdélyi szórványmagyar közösségek identitástudatát is erősítik. MTI. Erdély.ma
2012. december 4.
Ülést tartott a KMKF szakpolitikai munkacsoportja - Előremutatónak és konstruktívnak értékelték a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) társelnökei a szervezet szakpolitikai munkacsoportjának keddi budapesti ülését.
Vejkey Imre (KDNP) elmondta: a zárt tanácskozáson L. Simon László kultúráért felelős államtitkár a Kárpát-medence magyar közösségei közötti kulturális együttműködés lehetőségeit vázolta fel. A kormánypárti politikus szerint előremutató, konstruktív volt a tanácskozás, amelyen gyakorlati megoldásokról tudtak beszélni.
Szabó Vilmos (MSZP), megerősítve az elhangzottakat, kiemelte: erősödött a konszenzus a felek közötti együttműködésben. Elmondta: az ülésen a részt vevők arról állapodtak meg, hogy kiegészítik a tagszervezetek javaslatai alapján a 2010-ben a KMFK által elfogadott, kultúra és közművelődés területét érintő stratégiai dokumentumot. Ezt a KMKF plenáris ülése is megtárgyalja majd - jelezte.
A munkacsoport ülésén Diószegi László, a Teleki László Alapítvány vezetője a határokon túli magyar vonatkozású kulturális örökség megóvását és felújítását célzó program újraindításáról beszélt.
Az MTI-hez eljuttatott háttéranyagból kiderül, hogy a 2012-ben újraindított projekt keretében az idei évben várhatóan 17 műemlék újulhat meg. Rekonstruálták a küküllővári templom freskóját, feltárták és helyreállították a szászsebesi ferences rendi templom gótikus ablakait.
A tervek szerint 2013 tavaszán befejeződik a székelydályai református templom festett famennyezetének tíz éve húzódó felújítása, jelentős támogatást kapott a gyulafehérvári római katolikus székesegyház homlokzatának felújítása, és támogatást kapott a felvidéki Torna XIV. századi freskókkal gazdagon díszített római katolikus templomának felújítása is.
(MTI)
Vejkey Imre (KDNP) elmondta: a zárt tanácskozáson L. Simon László kultúráért felelős államtitkár a Kárpát-medence magyar közösségei közötti kulturális együttműködés lehetőségeit vázolta fel. A kormánypárti politikus szerint előremutató, konstruktív volt a tanácskozás, amelyen gyakorlati megoldásokról tudtak beszélni.
Szabó Vilmos (MSZP), megerősítve az elhangzottakat, kiemelte: erősödött a konszenzus a felek közötti együttműködésben. Elmondta: az ülésen a részt vevők arról állapodtak meg, hogy kiegészítik a tagszervezetek javaslatai alapján a 2010-ben a KMFK által elfogadott, kultúra és közművelődés területét érintő stratégiai dokumentumot. Ezt a KMKF plenáris ülése is megtárgyalja majd - jelezte.
A munkacsoport ülésén Diószegi László, a Teleki László Alapítvány vezetője a határokon túli magyar vonatkozású kulturális örökség megóvását és felújítását célzó program újraindításáról beszélt.
Az MTI-hez eljuttatott háttéranyagból kiderül, hogy a 2012-ben újraindított projekt keretében az idei évben várhatóan 17 műemlék újulhat meg. Rekonstruálták a küküllővári templom freskóját, feltárták és helyreállították a szászsebesi ferences rendi templom gótikus ablakait.
A tervek szerint 2013 tavaszán befejeződik a székelydályai református templom festett famennyezetének tíz éve húzódó felújítása, jelentős támogatást kapott a gyulafehérvári római katolikus székesegyház homlokzatának felújítása, és támogatást kapott a felvidéki Torna XIV. századi freskókkal gazdagon díszített római katolikus templomának felújítása is.
(MTI)
2013. február 15.
Önleleplezők
Szanyi Tibor neve Erdélyben mindeddig nem volt különösebben ismert. Legfeljebb azok hallottak sajátos és önsorsrontó szabadszájúságáról, masszív alkoholos befolyásoltság alatt elmondott parlamenti beszédéről, akik napi rendszerességgel követik az anyaországi politikai történéseket. Amikor viszont zsigeri barmoknak nevezte a Mesterházy Attila és az MSZP ellen tüntető kolozsvári magyarokat, majd a Facebookon hasonló útszéli hangnemben válaszolt egyenként azoknak, akik ezt kikérték maguknak, regionális internetes mém lett belőle. S úgy tűnik, státuszát igyekszik is megőrizni. A minap a gyulai békemenet alkalmával megengedett magának olyan kijelentést, hogy románul kellett volna üdvözölnie a hallgatóságot, hiszen sokan jöttek Romániából. S nem elégedett meg ezzel az alig burkolt románozással, a folytatásban a rendszerváltás utáni magyar történelemben első ízben mondta ki „magyar” politikusként, hogy igenis, ha valaki román állampolgár, akkor az a román nemzethez tartozik. Mi több, elvi alapokról próbálta ezt igazolni, mondván, hogy az állampolgárság „mindig” (!) „a nemzethez való tartozást” fejezi ki, s ha olyan nagy magyarok, akik Gyulán tüntettek, adják vissza a román állampolgárságukat. (E hihetetlen szöveg meghallgatható a YouTube-on.) Értelmetlen a vonatkozó történelmi tényeket itt és most csokorba gyűjteni a honfoglalástól Trianonon keresztül máig. A tényeket mi, erdélyiek nagy vonalakban ismerjük, Szanyi Tibor viszont – még ha netán olvasná is az Erdélyi Naplót – nem lenne hajlandó azokat elfogadni. Másrészt, ellentétben Markó Bélával, úgy vélem, nincs mindenkire szükség, aki magyarul beszél, mert tetszik ez a széplelkeknek vagy sem, a magyar nyelven beszélők közössége nem azonos a magyar nemzet közösségével. A legutóbbi idők közismert magyarellenes megnyilatkozásainak „szerzői” mellett nem tartoznak ebbe a közösségbe azok sem, akik a fogyasztói társadalom szánalmas végtermékeiként gyökértelenül bolyonganak a világban, kiestek a nemzet kulturális reprodukciós folyamataiból, a magyar folytonosságtudat, a magyar történelmi önkép fenntartásának láncolatából. A különbség, hogy ez utóbbiak esetében megfelelő kultúrpolitika alkalmazásával van remény a későbbi kooptálásra. Ezért harsogja minden nemzetellenes erő, hogy az államnak „világnézetileg semlegesnek kell lenni”. Ők nem nemzetben, hanem a fogyasztók masszájában, a lakossággá degradált népben hisznek, számukra az ország „nem haza, hanem telephely”. De azok sem mind magyarok, akik magyarnak mondják magukat. E kijelentés hallatán szokott megszólalni a szemforgató, farizeus, magát liberálisnak mondó kórus, és harsog kirekesztésről, rasszizmusról, xenofóbiáról. S akik közülük érvelnek is, megfogalmazzák azt a kérdést, amelyről vélhetőleg azt tartják, hogy megválaszolhatatlanságával őket igazolja: „No, és ki dönti el, hogy valóban magyar-e az, aki magát annak mondja?” Jellemzően az illetők maguk azok, akik a magyarellenes táborba sorakoznak fel politikai megnyilvánulásaikkal, vonalvezetésükkel, magyarellenes erőkkel szövetkezve. Ez az, amire nem szabad rámutatni.
Legyen az Csurka István, Lovas István, Jeszenszky Géza, Bogár László vagy Orbán Viktor – aki megfogalmazza, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, vagyis a nemzeti erők nem lehetnek ellenzékben saját hazájukban, vagy hogy a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum időnként ráront saját nemzetére – hatalmas ricsaj keletkezik a leleplezettek körében. Mert a balliberális tábor színházat játszik már a Kádár korszak óta, s mi lehetünk ebben a színházban nézők, még akár megválaszthatjuk a saját színészeinket is, csak a színház színház mivoltáról nem szabad szót ejtenünk. Boross Péter mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció tulajdonképpen leképezi a hajdani állampártot, hiszen az Aczél-vonalat az SZDSZ képviseli. Aki mégis rá mer mutatni e gigantikus megtévesztésre, vagy rá mer kérdezni arra, hogy ki írja a forgatókönyvet és a főszereplők monológjait, azt minden erővel a szalonképesség határán kívülre igyekeznek tolni.
Voltaképpen hálásak lehetünk a Szanyi-féléknek, akik őszinteségi rohamukban kimondják, amit e tábor képviselői valójában gondolnak. Ha Tamás Gáspár Miklós a sajtóban vagy Kende Péter az Antall-kormány által létrehozott, de valahogy az SZDSZ szellemi körébe átcsúszott – mellesleg Gyurcsányék által megszüntetett – Teleki László Magyarságkutató Intézet Bárdi Nándor által szervezett konferenciáján „republikánus nemzetről” beszél, ugyanazt teszi, mint Szanyi, csak csiszoltabban, s kevesebben hallják meg. Szanyi viszont kinyitja azok szemét is, akik azt magukra erőltetett fegyelemmel, a politikai korrektség mákonyától elbódítva csukva tartják, de megmaradt bennük a józan ítélőképesség minimuma.
Volt még néhány hasonló szellemű megnyilvánulás, amely nem kapott ekkora publicitást, de amelyet érdemes feleleveníteni. A kétezres évek elején az SZDSZ és az MSZP a szlovák oldalra állt, mikor Orbán Viktor meg merte említeni a nyíltan náci, s valóban rasszista Beneš-dekrétumok tarthatatlanságát. Eörsi Mátyás a státustörvény vitájának idején azt nyilatkozta a tévé nyilvánossága előtt, hogy „az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni” a Kárpát-medencében. Horn Gábor elismerte, hogy neki sokkal fontosabb, mi történik az SZDSZ-szel, mint az, hogy mi történik az országgal. Bauer Tamás érveket adva a Kisantant politikai elitjének, burkolt irredentizmussal vádolta meg a státustörvény alapján Orbánékat, majd hosszú eszmefuttatásban igyekezett igazolni a trianoni békediktátum igazságosságát (!).
Értékelni kell ezeket a megnyilvánulásokat, mert közelebb hozzák nemzeti közösségünket a tisztánlátáshoz, és hozzásegítenek ahhoz, hogy a színészeket színészeknek, az álmagyarokat álmagyaroknak lássuk, s akként is kezeljük.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Szanyi Tibor neve Erdélyben mindeddig nem volt különösebben ismert. Legfeljebb azok hallottak sajátos és önsorsrontó szabadszájúságáról, masszív alkoholos befolyásoltság alatt elmondott parlamenti beszédéről, akik napi rendszerességgel követik az anyaországi politikai történéseket. Amikor viszont zsigeri barmoknak nevezte a Mesterházy Attila és az MSZP ellen tüntető kolozsvári magyarokat, majd a Facebookon hasonló útszéli hangnemben válaszolt egyenként azoknak, akik ezt kikérték maguknak, regionális internetes mém lett belőle. S úgy tűnik, státuszát igyekszik is megőrizni. A minap a gyulai békemenet alkalmával megengedett magának olyan kijelentést, hogy románul kellett volna üdvözölnie a hallgatóságot, hiszen sokan jöttek Romániából. S nem elégedett meg ezzel az alig burkolt románozással, a folytatásban a rendszerváltás utáni magyar történelemben első ízben mondta ki „magyar” politikusként, hogy igenis, ha valaki román állampolgár, akkor az a román nemzethez tartozik. Mi több, elvi alapokról próbálta ezt igazolni, mondván, hogy az állampolgárság „mindig” (!) „a nemzethez való tartozást” fejezi ki, s ha olyan nagy magyarok, akik Gyulán tüntettek, adják vissza a román állampolgárságukat. (E hihetetlen szöveg meghallgatható a YouTube-on.) Értelmetlen a vonatkozó történelmi tényeket itt és most csokorba gyűjteni a honfoglalástól Trianonon keresztül máig. A tényeket mi, erdélyiek nagy vonalakban ismerjük, Szanyi Tibor viszont – még ha netán olvasná is az Erdélyi Naplót – nem lenne hajlandó azokat elfogadni. Másrészt, ellentétben Markó Bélával, úgy vélem, nincs mindenkire szükség, aki magyarul beszél, mert tetszik ez a széplelkeknek vagy sem, a magyar nyelven beszélők közössége nem azonos a magyar nemzet közösségével. A legutóbbi idők közismert magyarellenes megnyilatkozásainak „szerzői” mellett nem tartoznak ebbe a közösségbe azok sem, akik a fogyasztói társadalom szánalmas végtermékeiként gyökértelenül bolyonganak a világban, kiestek a nemzet kulturális reprodukciós folyamataiból, a magyar folytonosságtudat, a magyar történelmi önkép fenntartásának láncolatából. A különbség, hogy ez utóbbiak esetében megfelelő kultúrpolitika alkalmazásával van remény a későbbi kooptálásra. Ezért harsogja minden nemzetellenes erő, hogy az államnak „világnézetileg semlegesnek kell lenni”. Ők nem nemzetben, hanem a fogyasztók masszájában, a lakossággá degradált népben hisznek, számukra az ország „nem haza, hanem telephely”. De azok sem mind magyarok, akik magyarnak mondják magukat. E kijelentés hallatán szokott megszólalni a szemforgató, farizeus, magát liberálisnak mondó kórus, és harsog kirekesztésről, rasszizmusról, xenofóbiáról. S akik közülük érvelnek is, megfogalmazzák azt a kérdést, amelyről vélhetőleg azt tartják, hogy megválaszolhatatlanságával őket igazolja: „No, és ki dönti el, hogy valóban magyar-e az, aki magát annak mondja?” Jellemzően az illetők maguk azok, akik a magyarellenes táborba sorakoznak fel politikai megnyilvánulásaikkal, vonalvezetésükkel, magyarellenes erőkkel szövetkezve. Ez az, amire nem szabad rámutatni.
Legyen az Csurka István, Lovas István, Jeszenszky Géza, Bogár László vagy Orbán Viktor – aki megfogalmazza, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, vagyis a nemzeti erők nem lehetnek ellenzékben saját hazájukban, vagy hogy a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum időnként ráront saját nemzetére – hatalmas ricsaj keletkezik a leleplezettek körében. Mert a balliberális tábor színházat játszik már a Kádár korszak óta, s mi lehetünk ebben a színházban nézők, még akár megválaszthatjuk a saját színészeinket is, csak a színház színház mivoltáról nem szabad szót ejtenünk. Boross Péter mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció tulajdonképpen leképezi a hajdani állampártot, hiszen az Aczél-vonalat az SZDSZ képviseli. Aki mégis rá mer mutatni e gigantikus megtévesztésre, vagy rá mer kérdezni arra, hogy ki írja a forgatókönyvet és a főszereplők monológjait, azt minden erővel a szalonképesség határán kívülre igyekeznek tolni.
Voltaképpen hálásak lehetünk a Szanyi-féléknek, akik őszinteségi rohamukban kimondják, amit e tábor képviselői valójában gondolnak. Ha Tamás Gáspár Miklós a sajtóban vagy Kende Péter az Antall-kormány által létrehozott, de valahogy az SZDSZ szellemi körébe átcsúszott – mellesleg Gyurcsányék által megszüntetett – Teleki László Magyarságkutató Intézet Bárdi Nándor által szervezett konferenciáján „republikánus nemzetről” beszél, ugyanazt teszi, mint Szanyi, csak csiszoltabban, s kevesebben hallják meg. Szanyi viszont kinyitja azok szemét is, akik azt magukra erőltetett fegyelemmel, a politikai korrektség mákonyától elbódítva csukva tartják, de megmaradt bennük a józan ítélőképesség minimuma.
Volt még néhány hasonló szellemű megnyilvánulás, amely nem kapott ekkora publicitást, de amelyet érdemes feleleveníteni. A kétezres évek elején az SZDSZ és az MSZP a szlovák oldalra állt, mikor Orbán Viktor meg merte említeni a nyíltan náci, s valóban rasszista Beneš-dekrétumok tarthatatlanságát. Eörsi Mátyás a státustörvény vitájának idején azt nyilatkozta a tévé nyilvánossága előtt, hogy „az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni” a Kárpát-medencében. Horn Gábor elismerte, hogy neki sokkal fontosabb, mi történik az SZDSZ-szel, mint az, hogy mi történik az országgal. Bauer Tamás érveket adva a Kisantant politikai elitjének, burkolt irredentizmussal vádolta meg a státustörvény alapján Orbánékat, majd hosszú eszmefuttatásban igyekezett igazolni a trianoni békediktátum igazságosságát (!).
Értékelni kell ezeket a megnyilvánulásokat, mert közelebb hozzák nemzeti közösségünket a tisztánlátáshoz, és hozzásegítenek ahhoz, hogy a színészeket színészeknek, az álmagyarokat álmagyaroknak lássuk, s akként is kezeljük.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. május 9.
Örökségvédelmi turisztikai útvonal a hármas határ mentén
Befejeződött a beregi és a kárpátaljai műemlékállomány feltérképezésére indított uniós program, amelynek segítségével egységes örökségvédelmi turisztikai útvonal jött létre a magyar–román–ukrán határ mentén.
A Középkori templomok útja című turizmusfejlesztési projekt keretében 15-15 magyar és kárpátaljai templomot, műemléket vizsgáltak meg régészeti, történelmi és restaurátori szempontból, a szakmai kutatások eredményeit pedig egy több mint 400 oldalas tanulmánykötetben összegezték a szakemberek – hangzott el a program záró konferenciáján, amelyet szerdán rendeztek a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Baktalórántházán.
Oláh István, a program koordinációs feladatait ellátó Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területfejlesztési és Környezetgazdálkodási Ügynökség Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója az MTI-nek elmondta: a most befejeződött kutatás a 2009-ben indított, Középkori templomok útja Szabolcs-Szatmár-Bereg és a romániai Szatmár megyékben című turizmusfejlesztési projekt folytatása, amelynek segítségével akkor húsz szatmári és tíz partiumi templomot foglalhattak egyetlen vallási- kulturális tematikus útvonalba.
A programot – az Európai Unió 90 százalékos támogatásával, összesen 143 ezer eurós költségből – kiterjesztették Beregre és Kárpátaljára is, mivel a két térség egyedülálló és eddig felfedezetlen kulturális és egyházi műemléki örökséggel rendelkezik – emelte ki az igazgató. Ennek révén Kárpátalján komoly műemlékvédelmi kutatások kezdődhettek el, amelyre több mint húsz éve nem volt példa: a rajzokkal és fényképekkel gazdagon illusztrált tanulmánykötetben Akli, Feketeardó, Nagybégány, Técső, Beregszász, Bene, Gerény, Nagymuzsaly, Ungvár, Huszt, Nagyszőlős, Visk, Csetfalva, Munkács és Palágykomoróc középkori szakrális emlékeiről olvashatnak részletesen a téma iránt érdeklődők.
A területfejlesztési ügynökség és a Kárpátaljai Megyei Tanács partnerségével, valamint a Teleki László Alapítvány kutatómunkájával megvalósult magyar–román–ukrán projekt részletes kutatási anyaga a későbbiekben alapjául szolgálhat akár a műemlékek felújítását célzó programnak is.
Népújság (Marosvásárhely)
Befejeződött a beregi és a kárpátaljai műemlékállomány feltérképezésére indított uniós program, amelynek segítségével egységes örökségvédelmi turisztikai útvonal jött létre a magyar–román–ukrán határ mentén.
A Középkori templomok útja című turizmusfejlesztési projekt keretében 15-15 magyar és kárpátaljai templomot, műemléket vizsgáltak meg régészeti, történelmi és restaurátori szempontból, a szakmai kutatások eredményeit pedig egy több mint 400 oldalas tanulmánykötetben összegezték a szakemberek – hangzott el a program záró konferenciáján, amelyet szerdán rendeztek a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Baktalórántházán.
Oláh István, a program koordinációs feladatait ellátó Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területfejlesztési és Környezetgazdálkodási Ügynökség Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója az MTI-nek elmondta: a most befejeződött kutatás a 2009-ben indított, Középkori templomok útja Szabolcs-Szatmár-Bereg és a romániai Szatmár megyékben című turizmusfejlesztési projekt folytatása, amelynek segítségével akkor húsz szatmári és tíz partiumi templomot foglalhattak egyetlen vallási- kulturális tematikus útvonalba.
A programot – az Európai Unió 90 százalékos támogatásával, összesen 143 ezer eurós költségből – kiterjesztették Beregre és Kárpátaljára is, mivel a két térség egyedülálló és eddig felfedezetlen kulturális és egyházi műemléki örökséggel rendelkezik – emelte ki az igazgató. Ennek révén Kárpátalján komoly műemlékvédelmi kutatások kezdődhettek el, amelyre több mint húsz éve nem volt példa: a rajzokkal és fényképekkel gazdagon illusztrált tanulmánykötetben Akli, Feketeardó, Nagybégány, Técső, Beregszász, Bene, Gerény, Nagymuzsaly, Ungvár, Huszt, Nagyszőlős, Visk, Csetfalva, Munkács és Palágykomoróc középkori szakrális emlékeiről olvashatnak részletesen a téma iránt érdeklődők.
A területfejlesztési ügynökség és a Kárpátaljai Megyei Tanács partnerségével, valamint a Teleki László Alapítvány kutatómunkájával megvalósult magyar–román–ukrán projekt részletes kutatási anyaga a későbbiekben alapjául szolgálhat akár a műemlékek felújítását célzó programnak is.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. május 30.
Konferencia a határon túli magyarság szellemi örökségéről
A Magyar Emigrációs és Diaszpóra Központ létrehozásának szükségességéről, a nemzetpolitika feladatáról és a Nemzeti Kulturális Alap Ithaka-programjáról is szó volt a határon túli magyarság szellemi örökségének megőrzéséről rendezett szerdai budapesti konferencián.
A házigazda Balassi Intézet főigazgatója, Hatos Pál elmondta: a konferencia egyik célja annak az eszmecserének a folytatása, amely a diaszpóra szellemi örökségének megőrzésével és hazaszállításával kapcsolatos. Másrészt az új mobilitásról, a "most kiáramló" magyar állampolgárok, illetve magyar közösségek megszólításának módjairól is beszélnek.
Hatos Pál előadásában a Magyar Emigrációs és Diaszpóra Központ létrehozásának szükségességéről szólt, amely számos stratégiai feladatot látna el, többek között élő, interaktív kapcsolatot tartana a diaszpórával a nemzetpolitikai célok megvalósításáért. Az intézményben állandó tárlatok ismertetnék egyebek mellett a diaszpóra szellemi műhelyeit, a nagy magyar utazókat, a világban megtalálható emlékhelyeket, az időszaki kiállítások pedig teret engednének külföldi emigrációs múzeumok bemutatkozásának és magyar származású művészek alkotásainak is.
A múzeumi feladatok ellátása mellett az intézmény kutatási-oktatási bázisként működne konferenciák és könyvbemutatók szervezésével, de helyet kaphatna benne könyvtár, kézirattár és archívum is.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár a tanácskozáson bemutatta a magyar kormány eddigi és tervezett intézkedéseit, beszélt a határon túli magyar épített örökség megőrzésének szükségességéről, a különböző emlékhelyek, értékek összegyűjtését célzó Julianus-programról és a budapesti Magyarság Háza határon túli kultúrát bemutató tevékenységéről. Előadásában emlékeztetett arra is, hogy a határon túli magyar műemlékek programszerű megóvása 2012-ben indulhatott el ismét az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi), a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM), a Balassi Intézet, az örökségvédelmi hivatal és a Teleki László Alapítvány együttműködési megállapodásával.
A helyettes államtitkár kiemelte, hogy a Kőrösi Csoma Sándor-program keretében a magyar kormány 47 ösztöndíjas fiatalt küldött az Amerikai Egyesült Államokba és Kanadába a magyar diaszpóra hétköznapi életének megismerésére, életük segítésére.
A külföldön található magyar értékek hazahozatalát célzó, 2001-ben indított Ithaka-program eredményeiről számolt be Kenyeres István, a fővárosi levéltár megbízott főigazgatója, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Közgyűjtemények Kollégiumának vezetője. A program célja a magyar művészethez, tudományhoz tartozó nemzetpolitikai jelentőségű hagyatékok, gyűjtemények hazaszállítása külföldről és magyarországi közgyűjteményekben való elhelyezése.
A kiírásra a program elindulása óta összesen 43 pályázat érkezett, ebből 33 nyert támogatást összességében 78,4 millió forint értékben. Így került például a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonába Dsida Jenő erdélyi költő hagyatéka, míg a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum egy amerikai magyar emigráns életmódját dokumentáló épület berendezésével, a Magyar Természettudományi Múzeum pedig Kölcsey István zoológiai vadászati gyűjteményével lett gazdagabb.
Népújság (Marosvásárhely)
A Magyar Emigrációs és Diaszpóra Központ létrehozásának szükségességéről, a nemzetpolitika feladatáról és a Nemzeti Kulturális Alap Ithaka-programjáról is szó volt a határon túli magyarság szellemi örökségének megőrzéséről rendezett szerdai budapesti konferencián.
A házigazda Balassi Intézet főigazgatója, Hatos Pál elmondta: a konferencia egyik célja annak az eszmecserének a folytatása, amely a diaszpóra szellemi örökségének megőrzésével és hazaszállításával kapcsolatos. Másrészt az új mobilitásról, a "most kiáramló" magyar állampolgárok, illetve magyar közösségek megszólításának módjairól is beszélnek.
Hatos Pál előadásában a Magyar Emigrációs és Diaszpóra Központ létrehozásának szükségességéről szólt, amely számos stratégiai feladatot látna el, többek között élő, interaktív kapcsolatot tartana a diaszpórával a nemzetpolitikai célok megvalósításáért. Az intézményben állandó tárlatok ismertetnék egyebek mellett a diaszpóra szellemi műhelyeit, a nagy magyar utazókat, a világban megtalálható emlékhelyeket, az időszaki kiállítások pedig teret engednének külföldi emigrációs múzeumok bemutatkozásának és magyar származású művészek alkotásainak is.
A múzeumi feladatok ellátása mellett az intézmény kutatási-oktatási bázisként működne konferenciák és könyvbemutatók szervezésével, de helyet kaphatna benne könyvtár, kézirattár és archívum is.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár a tanácskozáson bemutatta a magyar kormány eddigi és tervezett intézkedéseit, beszélt a határon túli magyar épített örökség megőrzésének szükségességéről, a különböző emlékhelyek, értékek összegyűjtését célzó Julianus-programról és a budapesti Magyarság Háza határon túli kultúrát bemutató tevékenységéről. Előadásában emlékeztetett arra is, hogy a határon túli magyar műemlékek programszerű megóvása 2012-ben indulhatott el ismét az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi), a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM), a Balassi Intézet, az örökségvédelmi hivatal és a Teleki László Alapítvány együttműködési megállapodásával.
A helyettes államtitkár kiemelte, hogy a Kőrösi Csoma Sándor-program keretében a magyar kormány 47 ösztöndíjas fiatalt küldött az Amerikai Egyesült Államokba és Kanadába a magyar diaszpóra hétköznapi életének megismerésére, életük segítésére.
A külföldön található magyar értékek hazahozatalát célzó, 2001-ben indított Ithaka-program eredményeiről számolt be Kenyeres István, a fővárosi levéltár megbízott főigazgatója, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Közgyűjtemények Kollégiumának vezetője. A program célja a magyar művészethez, tudományhoz tartozó nemzetpolitikai jelentőségű hagyatékok, gyűjtemények hazaszállítása külföldről és magyarországi közgyűjteményekben való elhelyezése.
A kiírásra a program elindulása óta összesen 43 pályázat érkezett, ebből 33 nyert támogatást összességében 78,4 millió forint értékben. Így került például a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonába Dsida Jenő erdélyi költő hagyatéka, míg a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum egy amerikai magyar emigráns életmódját dokumentáló épület berendezésével, a Magyar Természettudományi Múzeum pedig Kölcsey István zoológiai vadászati gyűjteményével lett gazdagabb.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. június 28.
Tájhaza és vasketrec
Neve a múlt rendszerben a Limes-körrel, a rendszerváltás után pedig többek között a Provinciával forrt egybe. Molnár Gusztáv filozófus-politológussal sajátos és saját „tájhazájáról”, a 20. század eleji Magyarország perspektíváiról és a tovatűnt lehetőségekről beszélgettünk.
– A Limes-kör találkozóin született anyagok máig forrásértékűek, miközben a vállalkozás első percétől fogva veszélyesnek számított. Milyen jövőt jósoltak munkájuknak önök, erdélyi magyar ellenzéki értelmiségiek?
– A Limes-kör megalapítása tudatos, átgondolt lépés volt részemről. Nagyjából 1985-ben vált világossá, hogy az ugyan erősen korlátozott, de mégiscsak rendelkezésre álló nyilvánosság keretei a korábbi évekhez viszonyítva rendkívüli módon beszűkültek. Nyilvánvalóvá vált: egy párhuzamos belső nyilvánosságot kell megteremtenünk, amelynek egyértelmű hátránya, hogy illegalitásba kényszerül, előnye viszont, hogy nem érinti a cenzúra. Hogy mi lesz a vége, nem tudtuk, nem is tudhattuk – a terv az volt, hogy az anyagokat Magyarországra juttatjuk, mivel egy része annak, amiről beszéltünk és írtunk az akkor sokkal komplexebb és toleránsabb magyarországi nyilvánosságba már belefért. Döntő része viszont abba sem, hiszen mi a kommunizmus utáni korszakra készültünk, arra, hogy a demokrácia helyreállításával vagy megteremtésével milyen új lehetőségek adódnak a számunkra. Ezért az anyagok nagy részét a magyarországi párhuzamos nyilvánosságban publikálhatták volna. Ez volt a stratégia, ami azért nem sikerült, mert minden mozdulatunkat figyelték, és mielőtt az átküldendő anyag összegyűlt volna, lecsaptak ránk.
– Mi lett az elkobzott írásokkal?
– Az anyagok jelentős részéből volt egy tartalék példányom, ezeket áttelepülésemkor sikerült Magyarországra vinnem. Másrészt, amikor a Szekuritáté levéltárában saját dossziém iránt érdeklődtem, azt nem kaptam meg, egy négykötetes Limes-összeállítást viszont igen. Ebben benne vannak a lefoglalt írások, olyanok is, amelyekről nem volt másolatom. Az akkor legfrissebb tanulmányomnak például még a piszkozatát is elvitték, így viszont előkerült… Mostanában egyébként épp olyan téma foglalkoztat, ami a Limes-találkozók során merült fel. Bíró Béla egyszer azt mondta: gondolkodjunk el azon, hogy a liberális demokrácia többségi demokráciát jelent, vagyis az alávetett helyzet a rendszer megváltozásának ellenére is változatlan maradhat például egy Kolozsvár típusú településen, ahol bár demokratikus körülmények között, de továbbra is kisebbségben, azaz alávetett helyzetben leszünk. Minket ez a gondolatmenet akkor nagyon megdöbbentett, de látnoki megérzés volt: a román nemzeti hegemónia és a nemzetállam adott. Ez a brutális valóság: nem mintha korbáccsal üldöznék a magyarokat, de nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a magyarság egyre fogy és marginalizálódik, csak foltokban marad meg. S már nem csak Kolozsváron, hanem Nagyváradon is érezhető ez.
– Soha nem gondolt a Romániába való visszaköltözésre?
– Mivel Szalárdon születtem, nekem Nagyvárad a város. Már a múlt század hatvanas éveiben vegyes lakosságú volt, azt valahogy fel tudtam dolgozni, de az a Nagyvárad, amely 2006-ban fogadott, amikor a Partiumi Keresztény Egyetemen főállásban kezdtem el tanítani, már teljesen más volt. Látnom kellett, hogy mit jelent húszszázaléknyi magyar lakosság egy több százezres városban egy amúgy jobbára pozitívnak mondható helyzetben. A visszaköltözésem nem volt teljes, mert bár Magyarországon sem tudtam teljes mértékben szocializálódni – így a szó teljes értelmében sohasem váltam „magyarországivá” –, be kellett látnom, hogy a visszatelepülésnek is korlátokat kell szabnom, mert elhagytam egy közeget 1988-ban, és 2006-ban – Hérakleitosz szavaival élve – már nem léphetek ugyanabba a folyóba. A senki földjén létezem, ami alapvetően nem rossz. Lelkileg nem könnyű ezt feldolgozni, de elviselésében, sőt, pozitív oldalának élvezésében óriási segítségemre van, hogy nekem voltaképpen egyfajta „mikrohazám” van. Ezt a németek a Heimat kifejezéssel írják le, és magyarul nagyjából „tájhazát” jelent. Keleti csücske a Nagyváradhoz közeli Hegyközszentimre, ahol családi szőlősünkben egy öreg pince fölé építettem egy kis házat. A másik csücske ennek a speciális tájhazának – a szintén í-ző – Mezőtúr, ahol a Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös folyik. Az utóbbi egyik csendes holtága, a Peres mellett van a másik „birtokom”, egy kis faház. Amúgy Budapest mellett, Csömörön lakom, ahol az „őslakók” – „tótok” és „svábok”, jó magyarok, persze – lassan kisebbségbe kerülnek az olyan be-, illetve a városból kitelepülőkkel szemben, mint amilyen a mi családunk is. Csömör és Nagyvárad, tavasztól későőszig pedig Mezőtúr és Szentimre között ingázva empirikus értelemben folyton beleütközöm az országhatárba, amit persze tulajdonképpen nem veszek figyelembe. Nem érdekel, mint ahogy a két ország aktuálpolitikája sem foglalkoztat különösebben. Két témával foglalkozom: az egyik a globális geopolitika, amely mindig a kedvenc szórakozásom volt, a másik egy tavaly elkezdett kutatás a 20. század eleji magyar nemzeti hegemónia dilemmáiról.
– Mi érdekli a lassan több mint száz évvel ezelőtti Magyarországgal kapcsolatban?
– Ami engem most foglalkoztat, az természetesen összefügg az utóbbi évek említett alapélményével. 1910-ben a Horvátország nélküli Magyarország 56 százaléka volt magyar anyanyelvű, s ha a történelem nem szól közbe, ez az arány 60–65 százalékig emelkedhetett volna. Ez már elég lett volna a fokozatosan demokratizálódó körülmények között is a magyar nemzet hegemón pozíciójának a megőrzéséhez, amit nem szabad összekeverni a szupremáciával. Egyik kedvenc szerzőm, az úgynevezett revizionista-cionista Vladimir Jabotinsky mondja, hogy az országokkal kapcsolatos legfontosabb tény nem a jogokkal, hanem a számokkal áll összefüggésben. Azzal, hogy ki van többségben, és hogy ez a többség mekkora.
– Ennek függvényében lényeges tehát a század eleji Magyarország?
– Igen, mert döntő jelentőségű, hogy akkor (egészen pontosan 1900-ban) billent át az 50 százalékon az arány. A magyarság számarányának a jelentős növekedése egyrészt a magas születési arányszámnak, másrészt a nagyarányú asszimilációnak volt köszönhető. Ennek a perspektívának 1918-ban vége szakadt, és egy másik logika kezdődött, amelynek már csak passzív tárgyai lehettünk. A Magyarországgal szomszédos területeken olyan mértékben marginalizálódtunk, hogy – kis túlzással – lassan már maximális jogokat is adhatnának, nem lenne különösebb jelentősége. Az egyetlen kivétel a két székely megye, ahol még megmaradt a lokális többségünk. Ezért akarják beolvasztani őket egy helyileg is román többségű régióba.
– Nagy visszhangot kiváltott tanulmánya, Az erdélyi kérdés szerint a kilencvenes évek végén Románia előtt két út állt: vagy sikeres lesz, és egyfajta föderalizációt megvalósítva sikerül Erdély szintjére emelkednie, vagy a sikertelen országok sorsára jut. Hogyan gondolkodik minderről ma?
– Több szempontból is releváns a kérdés, hisz ez a tanulmányom – amelyben az volt a revelációszerű, hogy Erdély választási térképe mennyire eltér az ókirályságitól – volt tulajdonképpen a Provincia című, 2000 és 2003 között működő folyóirat elindítója is. Megismerkedtem olyan erdélyi románokkal – többek között Alexandru Cistelecannal, Traian Steffel és Daniel Vighivel –, akik érezték Erdély potenciális előnyhelyzetét a Regáttal szemben, és elindítottuk a kétnyelvű kiadványt. Az általunk képviselt alternatíva akkor megoldást jelenthetett volna arra, hogy egyfajta társnemzeti státust érjünk el – Erdélyen belül! Egy kisebbség nem kerülhet hatalomra, vagy ha igen, szövetségesekre van szüksége, hogy ki tudjon törni a determináltságból, a számok vasketrecéből, amire az alárendeltség ítél. Ezért úgy gondoltam, ha össze tudunk fogni az erdélyi románokkal, és Erdélyen belül létre tudunk hozni egy regionalista, transzszilvanista alapon álló többséget, az megoldást hozhat.
– Mégsem jelentett megoldást ez az elképzelés. Miért?
– 2003 körül eljutottunk arra a pontra, ahol az értelmiségi elképzelés már nem volt elegendő arra, hogy mobilizáljuk a potenciális „transzszilvanista” többséget a nem erdélyi, hanem sokkal inkább összromán mentalitású populációval szemben. Ezért felmerült egy valóban transzetnikus párt létrehozásának a gondolata (annál is inkább, mert egy nyilvánvalóan diverziós céllal, a mi törekvéseink diszkreditálására létrehívott ilyen párt, a Sabin Gherman-féle már létezett), amellyel kapcsolatban viszont a Provincia-csoport megosztott volt. Egy része kész volt a politika mezejére lépni, más része ódzkodott ettől. Döntő jelentőségűvé végül az egyik nagyváradi megbeszélésünk vált, amelyen részt vett Smaranda Enache is. Nekiszegeztük a kérdést: vállalja a párt vezetését vagy sem? Úgy gondoltuk ugyanis, hogy tökéletesen kétnyelvűként a magyarok számára is elfogadható volna. Smaranda ott és akkor viszont nem vállalta a tisztséget, ami azért is lényeges, mert csak az a pillanat jöhetett számításba. Közzétettünk ugyanis egy memorandumot, amelynek a mintegy ezer aláírójára akkor lehetett volna támaszkodni.
– A Limes kevésbé bír kétértelmű jelentéssel, mint a Provincia. Miért épp ezt a nevet kapta a kiadvány, s majd a csoport is?
– Az első javaslatom a „Diéta” volt. Ám ennek is van egy köznapi, kevésbé szerencsés jelentése, ráadásul román barátaink kissé erősnek érezték az erdélyi országgyűlésre való egyértelmű utalást… Ezért döntöttünk végül a „Provincia” mellett, amelynek az én fülemben egyáltalán nem a pejoratív jelentéstartalma dominál, hanem az, amit egy római provincia asszociál. Ami persze nem Róma, de nem Bukarest és nem is Budapest.
Molnár Gusztáv Filozófus, politológus, 1948. november 20-án született a Bihar megyei Szalárdon. Nagyváradon érettségizett, majd a Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. Pályáját a Kriterion Könyvkiadó bukaresti szerkesztőjeként kezdte. 1988 tavaszán Magyarországra költözött. A rendszerváltás után a Teleki László Alapítvány Dunatáj Intézetének, majd geopolitikai kutatócsoportjának vezetője. A 2000 és 2003 között megjelent Provincia című politikai és kulturális havilap kezdeményezője és Alexandru Cistelecannal együtt társszerkesztője volt. 2006 óta a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem docense. 2009-től geopolitikai blogot vezet az interneten (vilagnaplo.hvg.hu). Kötetei: Az elmélet küszöbén (tanulmányok, 1976), Ó, Anglia, Anglia... (esszé, 1984), Alternatívák könyve I-II (tanulmánykötet, 2007), Beszélgetések Méliusz Józseffel – 1930-1939 (2012)
Dénes Ida
Neve a múlt rendszerben a Limes-körrel, a rendszerváltás után pedig többek között a Provinciával forrt egybe. Molnár Gusztáv filozófus-politológussal sajátos és saját „tájhazájáról”, a 20. század eleji Magyarország perspektíváiról és a tovatűnt lehetőségekről beszélgettünk.
– A Limes-kör találkozóin született anyagok máig forrásértékűek, miközben a vállalkozás első percétől fogva veszélyesnek számított. Milyen jövőt jósoltak munkájuknak önök, erdélyi magyar ellenzéki értelmiségiek?
– A Limes-kör megalapítása tudatos, átgondolt lépés volt részemről. Nagyjából 1985-ben vált világossá, hogy az ugyan erősen korlátozott, de mégiscsak rendelkezésre álló nyilvánosság keretei a korábbi évekhez viszonyítva rendkívüli módon beszűkültek. Nyilvánvalóvá vált: egy párhuzamos belső nyilvánosságot kell megteremtenünk, amelynek egyértelmű hátránya, hogy illegalitásba kényszerül, előnye viszont, hogy nem érinti a cenzúra. Hogy mi lesz a vége, nem tudtuk, nem is tudhattuk – a terv az volt, hogy az anyagokat Magyarországra juttatjuk, mivel egy része annak, amiről beszéltünk és írtunk az akkor sokkal komplexebb és toleránsabb magyarországi nyilvánosságba már belefért. Döntő része viszont abba sem, hiszen mi a kommunizmus utáni korszakra készültünk, arra, hogy a demokrácia helyreállításával vagy megteremtésével milyen új lehetőségek adódnak a számunkra. Ezért az anyagok nagy részét a magyarországi párhuzamos nyilvánosságban publikálhatták volna. Ez volt a stratégia, ami azért nem sikerült, mert minden mozdulatunkat figyelték, és mielőtt az átküldendő anyag összegyűlt volna, lecsaptak ránk.
– Mi lett az elkobzott írásokkal?
– Az anyagok jelentős részéből volt egy tartalék példányom, ezeket áttelepülésemkor sikerült Magyarországra vinnem. Másrészt, amikor a Szekuritáté levéltárában saját dossziém iránt érdeklődtem, azt nem kaptam meg, egy négykötetes Limes-összeállítást viszont igen. Ebben benne vannak a lefoglalt írások, olyanok is, amelyekről nem volt másolatom. Az akkor legfrissebb tanulmányomnak például még a piszkozatát is elvitték, így viszont előkerült… Mostanában egyébként épp olyan téma foglalkoztat, ami a Limes-találkozók során merült fel. Bíró Béla egyszer azt mondta: gondolkodjunk el azon, hogy a liberális demokrácia többségi demokráciát jelent, vagyis az alávetett helyzet a rendszer megváltozásának ellenére is változatlan maradhat például egy Kolozsvár típusú településen, ahol bár demokratikus körülmények között, de továbbra is kisebbségben, azaz alávetett helyzetben leszünk. Minket ez a gondolatmenet akkor nagyon megdöbbentett, de látnoki megérzés volt: a román nemzeti hegemónia és a nemzetállam adott. Ez a brutális valóság: nem mintha korbáccsal üldöznék a magyarokat, de nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a magyarság egyre fogy és marginalizálódik, csak foltokban marad meg. S már nem csak Kolozsváron, hanem Nagyváradon is érezhető ez.
– Soha nem gondolt a Romániába való visszaköltözésre?
– Mivel Szalárdon születtem, nekem Nagyvárad a város. Már a múlt század hatvanas éveiben vegyes lakosságú volt, azt valahogy fel tudtam dolgozni, de az a Nagyvárad, amely 2006-ban fogadott, amikor a Partiumi Keresztény Egyetemen főállásban kezdtem el tanítani, már teljesen más volt. Látnom kellett, hogy mit jelent húszszázaléknyi magyar lakosság egy több százezres városban egy amúgy jobbára pozitívnak mondható helyzetben. A visszaköltözésem nem volt teljes, mert bár Magyarországon sem tudtam teljes mértékben szocializálódni – így a szó teljes értelmében sohasem váltam „magyarországivá” –, be kellett látnom, hogy a visszatelepülésnek is korlátokat kell szabnom, mert elhagytam egy közeget 1988-ban, és 2006-ban – Hérakleitosz szavaival élve – már nem léphetek ugyanabba a folyóba. A senki földjén létezem, ami alapvetően nem rossz. Lelkileg nem könnyű ezt feldolgozni, de elviselésében, sőt, pozitív oldalának élvezésében óriási segítségemre van, hogy nekem voltaképpen egyfajta „mikrohazám” van. Ezt a németek a Heimat kifejezéssel írják le, és magyarul nagyjából „tájhazát” jelent. Keleti csücske a Nagyváradhoz közeli Hegyközszentimre, ahol családi szőlősünkben egy öreg pince fölé építettem egy kis házat. A másik csücske ennek a speciális tájhazának – a szintén í-ző – Mezőtúr, ahol a Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös folyik. Az utóbbi egyik csendes holtága, a Peres mellett van a másik „birtokom”, egy kis faház. Amúgy Budapest mellett, Csömörön lakom, ahol az „őslakók” – „tótok” és „svábok”, jó magyarok, persze – lassan kisebbségbe kerülnek az olyan be-, illetve a városból kitelepülőkkel szemben, mint amilyen a mi családunk is. Csömör és Nagyvárad, tavasztól későőszig pedig Mezőtúr és Szentimre között ingázva empirikus értelemben folyton beleütközöm az országhatárba, amit persze tulajdonképpen nem veszek figyelembe. Nem érdekel, mint ahogy a két ország aktuálpolitikája sem foglalkoztat különösebben. Két témával foglalkozom: az egyik a globális geopolitika, amely mindig a kedvenc szórakozásom volt, a másik egy tavaly elkezdett kutatás a 20. század eleji magyar nemzeti hegemónia dilemmáiról.
– Mi érdekli a lassan több mint száz évvel ezelőtti Magyarországgal kapcsolatban?
– Ami engem most foglalkoztat, az természetesen összefügg az utóbbi évek említett alapélményével. 1910-ben a Horvátország nélküli Magyarország 56 százaléka volt magyar anyanyelvű, s ha a történelem nem szól közbe, ez az arány 60–65 százalékig emelkedhetett volna. Ez már elég lett volna a fokozatosan demokratizálódó körülmények között is a magyar nemzet hegemón pozíciójának a megőrzéséhez, amit nem szabad összekeverni a szupremáciával. Egyik kedvenc szerzőm, az úgynevezett revizionista-cionista Vladimir Jabotinsky mondja, hogy az országokkal kapcsolatos legfontosabb tény nem a jogokkal, hanem a számokkal áll összefüggésben. Azzal, hogy ki van többségben, és hogy ez a többség mekkora.
– Ennek függvényében lényeges tehát a század eleji Magyarország?
– Igen, mert döntő jelentőségű, hogy akkor (egészen pontosan 1900-ban) billent át az 50 százalékon az arány. A magyarság számarányának a jelentős növekedése egyrészt a magas születési arányszámnak, másrészt a nagyarányú asszimilációnak volt köszönhető. Ennek a perspektívának 1918-ban vége szakadt, és egy másik logika kezdődött, amelynek már csak passzív tárgyai lehettünk. A Magyarországgal szomszédos területeken olyan mértékben marginalizálódtunk, hogy – kis túlzással – lassan már maximális jogokat is adhatnának, nem lenne különösebb jelentősége. Az egyetlen kivétel a két székely megye, ahol még megmaradt a lokális többségünk. Ezért akarják beolvasztani őket egy helyileg is román többségű régióba.
– Nagy visszhangot kiváltott tanulmánya, Az erdélyi kérdés szerint a kilencvenes évek végén Románia előtt két út állt: vagy sikeres lesz, és egyfajta föderalizációt megvalósítva sikerül Erdély szintjére emelkednie, vagy a sikertelen országok sorsára jut. Hogyan gondolkodik minderről ma?
– Több szempontból is releváns a kérdés, hisz ez a tanulmányom – amelyben az volt a revelációszerű, hogy Erdély választási térképe mennyire eltér az ókirályságitól – volt tulajdonképpen a Provincia című, 2000 és 2003 között működő folyóirat elindítója is. Megismerkedtem olyan erdélyi románokkal – többek között Alexandru Cistelecannal, Traian Steffel és Daniel Vighivel –, akik érezték Erdély potenciális előnyhelyzetét a Regáttal szemben, és elindítottuk a kétnyelvű kiadványt. Az általunk képviselt alternatíva akkor megoldást jelenthetett volna arra, hogy egyfajta társnemzeti státust érjünk el – Erdélyen belül! Egy kisebbség nem kerülhet hatalomra, vagy ha igen, szövetségesekre van szüksége, hogy ki tudjon törni a determináltságból, a számok vasketrecéből, amire az alárendeltség ítél. Ezért úgy gondoltam, ha össze tudunk fogni az erdélyi románokkal, és Erdélyen belül létre tudunk hozni egy regionalista, transzszilvanista alapon álló többséget, az megoldást hozhat.
– Mégsem jelentett megoldást ez az elképzelés. Miért?
– 2003 körül eljutottunk arra a pontra, ahol az értelmiségi elképzelés már nem volt elegendő arra, hogy mobilizáljuk a potenciális „transzszilvanista” többséget a nem erdélyi, hanem sokkal inkább összromán mentalitású populációval szemben. Ezért felmerült egy valóban transzetnikus párt létrehozásának a gondolata (annál is inkább, mert egy nyilvánvalóan diverziós céllal, a mi törekvéseink diszkreditálására létrehívott ilyen párt, a Sabin Gherman-féle már létezett), amellyel kapcsolatban viszont a Provincia-csoport megosztott volt. Egy része kész volt a politika mezejére lépni, más része ódzkodott ettől. Döntő jelentőségűvé végül az egyik nagyváradi megbeszélésünk vált, amelyen részt vett Smaranda Enache is. Nekiszegeztük a kérdést: vállalja a párt vezetését vagy sem? Úgy gondoltuk ugyanis, hogy tökéletesen kétnyelvűként a magyarok számára is elfogadható volna. Smaranda ott és akkor viszont nem vállalta a tisztséget, ami azért is lényeges, mert csak az a pillanat jöhetett számításba. Közzétettünk ugyanis egy memorandumot, amelynek a mintegy ezer aláírójára akkor lehetett volna támaszkodni.
– A Limes kevésbé bír kétértelmű jelentéssel, mint a Provincia. Miért épp ezt a nevet kapta a kiadvány, s majd a csoport is?
– Az első javaslatom a „Diéta” volt. Ám ennek is van egy köznapi, kevésbé szerencsés jelentése, ráadásul román barátaink kissé erősnek érezték az erdélyi országgyűlésre való egyértelmű utalást… Ezért döntöttünk végül a „Provincia” mellett, amelynek az én fülemben egyáltalán nem a pejoratív jelentéstartalma dominál, hanem az, amit egy római provincia asszociál. Ami persze nem Róma, de nem Bukarest és nem is Budapest.
Molnár Gusztáv Filozófus, politológus, 1948. november 20-án született a Bihar megyei Szalárdon. Nagyváradon érettségizett, majd a Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. Pályáját a Kriterion Könyvkiadó bukaresti szerkesztőjeként kezdte. 1988 tavaszán Magyarországra költözött. A rendszerváltás után a Teleki László Alapítvány Dunatáj Intézetének, majd geopolitikai kutatócsoportjának vezetője. A 2000 és 2003 között megjelent Provincia című politikai és kulturális havilap kezdeményezője és Alexandru Cistelecannal együtt társszerkesztője volt. 2006 óta a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem docense. 2009-től geopolitikai blogot vezet az interneten (vilagnaplo.hvg.hu). Kötetei: Az elmélet küszöbén (tanulmányok, 1976), Ó, Anglia, Anglia... (esszé, 1984), Alternatívák könyve I-II (tanulmánykötet, 2007), Beszélgetések Méliusz Józseffel – 1930-1939 (2012)
Dénes Ida
2013. július 25.
Gernyeszegi Kastélynapok: „…ahol megáll az idő”
A július 20-án Gernyeszegre látogatókat szívet-lelket gyönyörködtető élmény várta. A Teleki-kastély épülete és környéke ismét életre kelt, számtalan érdekességgel vonzva az érdeklődőket. Az idén ugyanis már harmadik alkalommal került sor a Gernyeszegi Kastélynapra. Az eseményt a Gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület, a Kós Károly Alapítvány, a Maros Megyei Múzeum, a Megyei Könyvtár, a Teleki-Bolyai Könyvtár, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Teleki Domokos Általános Iskola és az Arché Egyesület szervezte.
A jelenlegi gernyeszegi Teleki-kastély helyén egy középkori vár állt. A gernyeszegi várat és birtokot Teleki Mihály kancellár szerezte meg 1674-ben, és leszármazottai birtokolták egészen 1949-ig. Ezt a várat 1772-ben gróf Teleki László lebontatta és elkezdték a jelenlegi kastély építését. A kastély több szakaszban épült fel, a végleges formáját csak 1802 körül nyerte el. Az épület barokk stílusban készült, pontosabban az ún. Grassalkovich – vagy gödöllői – stílusban, amely több Budapest környéki kastélyra jellemző. A kastélyt körülvevő angolpark a XIX. század elején alakult ki és gróf Teleki Józsefnek köszönhető. Birtokosai, illetve lakói közül megemlítjük Teleki Józsefet, aki európai utazásai során magával Voltaire-el és Rousseau-val is találkozott, Domokost a történetírót, és Gézát a „festők grófját”. A kommunista rendszer megszilárdulása, az 1949-es államosítás után a kastélyban TBC preventórium működött egészen 2010-ig. Ettől az évtől kezdve szabad a kastély.
A közelmúltban egy fiatal értelmiségiekből álló csapat verbuválódott Udvarmesterek néven. A csapat egy vetélkedőn való részvétel céljából jött létre, felkarolva a gernyeszegi Teleki-kastélyt. A sikeres verseny után azonban a csapat tagjai úgy gondolták, hogy ezt a tevékenységet folytatni kell. Az épülettel való foglalkozás, törődés tehát nem szűnt meg a verseny lejártával. Mivel intézmény működött benne, a kastély állapota viszonylag jó. A jövőbeni sorsáról nem lehet még konkrétumokat tudni, de vannak elképzelések. Az Udvarmesterek mindenben a Teleki család mellett állnak, és próbálnak segíteni, hogy a kastély újra elnyerje régi szépségét, és a közösség része legyen, mint ahogyan volt 1949-ig. Ugyanakkor fontos a több évtizedig elzárt műemlék és lakóinak történetét megismertetni a nagyközönséggel.
Az idei kastélynapra ellátogatók a kovácsolt vaskapun belépve, a hajdani várárok fölött húzódó hídról már szemügyre vehették az impozáns épületet és csodálatos, regénybeillő környékét. Aki feltekintett a kastélyra, azonnal észrevehette az erkélyre tűzött kis koronás magyar zászlót, illetve a székely lobogót. Letekintve a kis tóra, szembetűnt az ácsolt kis palló, ami a partot köti össze a szigetecskével, és ami még tavaly nem volt ott. A kapun belépve a kastéllyal kapcsolatos szórólapokat vagy könyveket vásárolhatott az ember. Innen ódon kőlépcső vezet az emeleti részbe, ahol a díszteremben és a szomszédos helységekben a Teleki család hajdani tagjaival ismerkedhetett meg az érdeklődő, a kiállított fényképek és rövid ismertetők segítségével. A tárlókban a Teleki Tékából kölcsönzött könyveket csodálhatták meg, amelyeknek szerzői a Teleki család jeles tagjai. Ugyancsak szemet gyönyörködtetőek a régi időkről mesélő csillárok, csempekályhák, bútorok, evőeszközök…
Ha a lépcsőmászásban és nézelődésben elfáradt a látogató, egyik teremben leülhetett megpihenni, és filmet nézni a kastély történetéről, annak fénykoráról és kifosztásáról. A kikapcsolódást, pihenést, szellemi feltöltődést a kastélyparkban tett sétával lehetett fokozni. Itt az évszázados faritkaságok árnyékában, megcsonkult szobrok társaságában megállni látszik az idő. Az átlagosnál bővebb fantáziával megáldott látogató cilinderes urakat is virágos kalapos úrhölgyeket képzelhetett a sétányokra, amint kart karba öltve sétálgatnak, társalognak. A park ékessége a Margit-forrás és a hajdani várárokban kialakított kis mesterséges tó, amelynek közepén sziget látható. A szigeten pad van, ahol ugyancsak pihenni lehet, vagy fotózkodni.
Az idei rendezvény sikeréről, látogatottságáról Kálmán Attila történészt, a kastélynap egyik szervezőjét kérdeztük: „Nagyon sikeres volt a 2013-as Gernyeszegi Kastélynap. A tavalyihoz képest sokkal többen jöttek el, úgy saccoljuk, hogy 1 200 látogatónk volt. Ebben a számban nyilván nincsenek benne azok, akik a koncertre vagy a bulira érkeztek” –nyilatkozta lapunknak Kálmán Attila.
A jövőbeni terveikről a történész elmondta, hogy mindenképpen szeretnék folytatni az elkezdett munkát és jövőben is megszervezni a bált és a kastélynapot. „Mondhatjuk úgy is, hogy a kastélynap már hagyomány, hiszen a harmadik alkalommal került megszervezésre. De ugyanígy szeretnénk hagyományt teremteni a gernyeszegi Teleki kastélybálnak is, ami az idén május 25-én került először megrendezésre” – mondta Kálmán Attila.
kozpont.ro
A július 20-án Gernyeszegre látogatókat szívet-lelket gyönyörködtető élmény várta. A Teleki-kastély épülete és környéke ismét életre kelt, számtalan érdekességgel vonzva az érdeklődőket. Az idén ugyanis már harmadik alkalommal került sor a Gernyeszegi Kastélynapra. Az eseményt a Gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület, a Kós Károly Alapítvány, a Maros Megyei Múzeum, a Megyei Könyvtár, a Teleki-Bolyai Könyvtár, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Teleki Domokos Általános Iskola és az Arché Egyesület szervezte.
A jelenlegi gernyeszegi Teleki-kastély helyén egy középkori vár állt. A gernyeszegi várat és birtokot Teleki Mihály kancellár szerezte meg 1674-ben, és leszármazottai birtokolták egészen 1949-ig. Ezt a várat 1772-ben gróf Teleki László lebontatta és elkezdték a jelenlegi kastély építését. A kastély több szakaszban épült fel, a végleges formáját csak 1802 körül nyerte el. Az épület barokk stílusban készült, pontosabban az ún. Grassalkovich – vagy gödöllői – stílusban, amely több Budapest környéki kastélyra jellemző. A kastélyt körülvevő angolpark a XIX. század elején alakult ki és gróf Teleki Józsefnek köszönhető. Birtokosai, illetve lakói közül megemlítjük Teleki Józsefet, aki európai utazásai során magával Voltaire-el és Rousseau-val is találkozott, Domokost a történetírót, és Gézát a „festők grófját”. A kommunista rendszer megszilárdulása, az 1949-es államosítás után a kastélyban TBC preventórium működött egészen 2010-ig. Ettől az évtől kezdve szabad a kastély.
A közelmúltban egy fiatal értelmiségiekből álló csapat verbuválódott Udvarmesterek néven. A csapat egy vetélkedőn való részvétel céljából jött létre, felkarolva a gernyeszegi Teleki-kastélyt. A sikeres verseny után azonban a csapat tagjai úgy gondolták, hogy ezt a tevékenységet folytatni kell. Az épülettel való foglalkozás, törődés tehát nem szűnt meg a verseny lejártával. Mivel intézmény működött benne, a kastély állapota viszonylag jó. A jövőbeni sorsáról nem lehet még konkrétumokat tudni, de vannak elképzelések. Az Udvarmesterek mindenben a Teleki család mellett állnak, és próbálnak segíteni, hogy a kastély újra elnyerje régi szépségét, és a közösség része legyen, mint ahogyan volt 1949-ig. Ugyanakkor fontos a több évtizedig elzárt műemlék és lakóinak történetét megismertetni a nagyközönséggel.
Az idei kastélynapra ellátogatók a kovácsolt vaskapun belépve, a hajdani várárok fölött húzódó hídról már szemügyre vehették az impozáns épületet és csodálatos, regénybeillő környékét. Aki feltekintett a kastélyra, azonnal észrevehette az erkélyre tűzött kis koronás magyar zászlót, illetve a székely lobogót. Letekintve a kis tóra, szembetűnt az ácsolt kis palló, ami a partot köti össze a szigetecskével, és ami még tavaly nem volt ott. A kapun belépve a kastéllyal kapcsolatos szórólapokat vagy könyveket vásárolhatott az ember. Innen ódon kőlépcső vezet az emeleti részbe, ahol a díszteremben és a szomszédos helységekben a Teleki család hajdani tagjaival ismerkedhetett meg az érdeklődő, a kiállított fényképek és rövid ismertetők segítségével. A tárlókban a Teleki Tékából kölcsönzött könyveket csodálhatták meg, amelyeknek szerzői a Teleki család jeles tagjai. Ugyancsak szemet gyönyörködtetőek a régi időkről mesélő csillárok, csempekályhák, bútorok, evőeszközök…
Ha a lépcsőmászásban és nézelődésben elfáradt a látogató, egyik teremben leülhetett megpihenni, és filmet nézni a kastély történetéről, annak fénykoráról és kifosztásáról. A kikapcsolódást, pihenést, szellemi feltöltődést a kastélyparkban tett sétával lehetett fokozni. Itt az évszázados faritkaságok árnyékában, megcsonkult szobrok társaságában megállni látszik az idő. Az átlagosnál bővebb fantáziával megáldott látogató cilinderes urakat is virágos kalapos úrhölgyeket képzelhetett a sétányokra, amint kart karba öltve sétálgatnak, társalognak. A park ékessége a Margit-forrás és a hajdani várárokban kialakított kis mesterséges tó, amelynek közepén sziget látható. A szigeten pad van, ahol ugyancsak pihenni lehet, vagy fotózkodni.
Az idei rendezvény sikeréről, látogatottságáról Kálmán Attila történészt, a kastélynap egyik szervezőjét kérdeztük: „Nagyon sikeres volt a 2013-as Gernyeszegi Kastélynap. A tavalyihoz képest sokkal többen jöttek el, úgy saccoljuk, hogy 1 200 látogatónk volt. Ebben a számban nyilván nincsenek benne azok, akik a koncertre vagy a bulira érkeztek” –nyilatkozta lapunknak Kálmán Attila.
A jövőbeni terveikről a történész elmondta, hogy mindenképpen szeretnék folytatni az elkezdett munkát és jövőben is megszervezni a bált és a kastélynapot. „Mondhatjuk úgy is, hogy a kastélynap már hagyomány, hiszen a harmadik alkalommal került megszervezésre. De ugyanígy szeretnénk hagyományt teremteni a gernyeszegi Teleki kastélybálnak is, ami az idén május 25-én került először megrendezésre” – mondta Kálmán Attila.
kozpont.ro
2013. augusztus 4.
24. TUSVÁNYOS
Tudatlanok az erdélyiek csángóügyben: „ha román vagy, menj haza”
Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – hangzott el az oktatási programról szervezett beszélgetésen.
A csángó kérdés “mérhetetlen összetettségét és bonyolultságát” villantotta fel a 24. Tusványoson A moldvai magyar oktatás helyzete és jövője című beszélgetés, amelynek konklúziója az volt, javítanivaló lenne a kérdéshez való hozzáálláson, Magyarországon a talán túlzó elvárások, Erdélyben pedig a széleskörű társadalmi közömbösség szorulna újragondolásra. Egymásra kellene találni, Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – vonta le a következtetést Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke.
Minden csángó embert, aki vissza akar térni a magyar kultúrához, segíteni kell – emlékezett vissza volt tanára tanácsára Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke. 2001-2005 között az RMPSZ vállalta a felelősséget a moldvai magyar csángó oktatási programért a magyar állammal szemben, annak képviselői kérésére, egészen addig, amíg az oktatási program akkori vezetője, Hegyeli Attila és társai létre nem hozták a keresztszülő programot – idézte fel a kezdeteket Lászlófy a 24. Tusványoson szervezett kerekasztalon.
Akkor RMPSZ-elnökként úgy érezte, ez már túlságosan szerteágazó számukra, és közös megegyezéssel a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) vette át a koordinációt. Ez 2011-ig tartott, amikor szintén a magyar kormány felkérésére az RMPSZ-nek ismét át kellett vennie a program irányítását. Lehetőségeink szerint igyekeztünk az elmúlt tanévet úgy szervezni, hogy a 48 alkalmazott a 2190 gyermek oktatását biztosíthassa, iskolában közülük 1006-an, iskolán kívül pedig 1329-en – mondta Lászlófy. Szerinte a Hegyeli Attila nevével fémjelzett korszaknak az volt a nagy és jelentős eredménye, hogy
meghonosodott, elismertté vált a program,
„utat tört”, megkezdődött az oktatási program iskolába történő „bevonulása”. Mi ezt az utat akartuk tovább folytatni, és hisszük, a jövőt az jelentené, ha minden magyar csángó gyerek iskolai szinten, hivatalosan tanulhatna magyarul, illetve léteznének olyan középiskolák, amilyen volt az ötvenes években Bákóban, ahol folytathatnák magyar nyelvű tanulásukat – fejtette ki. Az iskolán kívüli oktatásnak a hagyományok megőrzésére, az archaikus nyelvre kellene fókuszálnia, az iskolai oktatásban pedig arra összpontosítanának, hogy segítsenek a pedagógusoknak, hogy ezt a nehéz feladatot minél jobb körülmények között betölthessék – tette hozzá.
Az erdélyi magyar közvéleményben elterjedt az a nézet, hogy a moldvai csángók asszimilációja már annyira előrehaladott, hogy nem érdemes a kérdéssel foglalkozni, míg Magyarországon viszont talán túlságosan is idealizált kép él a csángókról, és többek között emiatt tesznek erőfeszítéseket az ügyben – vetette fel Diószegi László moderátori minőségében.
Ferencz Éva, Külsőrekecsinben tanító kézdivásárhelyi pedagógus még féléve azt válaszolta volna erre, hogy az erdélyiek nagy része a munkaerőt látja a csángókban, akik a betakarításban segítenek, illetve egy plusz érdekességet Csángóföldben, ahová el lehet vinni a távolról érkező rokonokat, barátokat. Erdélyben is jellemző, hogy egy mitikus, archaikus világnak tekintik a Csángóföldet, amiért valamilyen szinten felelősséggel is tartozunk meg nem is, vagy éppen úgy tekintik a csángókat, hogy nekik is van egy sorsuk, oldják meg.
Ezen sokat a szervezetek sem tudnak változtatni, például furcsa, hogy a keresztszülő programot Erdélyben kevesen támogatják, pedig vannak tehetős emberek, talán áldoznának is erre a célra, de lehet, egyszerűen nem tudják, talán mert
a program PR-tevékenysége inkább Magyarországot célozta
– vélte a pedagógus. Diószegi hozzátette, Magyarországon a keresztszülői szerepet vállaló személyek nagy része nem mondható tehetősnek, sok köztük a nyugdíjas ember.
Márton Attila, a csángó oktatási program koordinátora erdélyiként már Csángóföldön telepedett le, 2002 őszén érkezett Lészpedre székelyföldiként. Úgy látták az elején, az a feladat, hogy ugyanúgy meg kell tanítani magyarul írni-olvasni a csángó gyerekeket is, mintha Székelyföldön lennének, de ráébredtek, sokkal többről van szó, nagy hangsúlyt kell fektetni a hagyományápolásra, vissza kell tanítani azt a kincset, ami megvan a néprajzi gyűjteményekben, könyvekben, az élő archaikus nyelvjárást megőrizve.
Valóban úgy tűnik, a székelyek túl sokat nem mozdítanak a csángó oktatási program ügyében, de ha közelebbről megnézzük, egy székelyföldi pedagógus tehet a legtöbbet a programban, tekintettel arra, hogy vidéken, falun sok régies kifejezés él még a Székelyföldön, amit Csángóföldön újra felfedezhetnek – vélte. Ezek a pedagógusok beszélik a román nyelvet olyan szinten, hogy a beépített szavakat azonnal ki tudják szűrni, és ha sikerül az iskolába bevezetni a magyar oktatást, sikerrel helytállnak a román tannyelvű intézményben is. Egyfajta „átmenetet” képeznek az „archaikus magyarok” és a magyarországiak között.
Ferencz Gabriella, aki a Csíkszeredában továbbtanuló csángó diákok kollégiumát vezeti, elmondta, az a tapasztalata, a székely közösség elég elutasító a csángó diákokkal.
Minden székely családban van egy elképzelés, hogy kik a csángók, miért élnek ott, ahol élnek, sok a téves információ, hallott már olyant is, hogy „míg mi álltuk a sarat, ők a könnyebb utat választották és elfutottak”. Kevés székely megy el megézni, hogyan élnek azok a magyarok, akiknek ősei a madéfalvi veszedelemkor vagy még hamarabb kerültek Moldvába, és hogy élték meg az elmúlt évszázadokat.
Sajnos az iskolában a tanárok is gyakran hangot adnak ennek az ellenszenvnek, addig, amíg nem ismerik meg a diákokat, volt olyan is, hogy a tanár felállította a diákot és azt mondta neki, „ha román vagy, menj haza”. Ez mind annak tudható be, hogy nem ismerik a történelmet, nem néznek utána. Gyakran szervezünk rendezvényeket, elvisszük a tanárokat a bentlakásba, ahol a gyerekek megmutathatják a kultúrájukat, hallhatják, hogyan beszélgetnek egymás közt a gyerekek csángó dialektusban, amit elhallgatnak az iskolában; kommunikációval ezen a fajta ellenérzésen lehetne változtatni – fejtette ki Ferencz Gabriella.
Ahogy Márton Áron is tanította, emberként kell a csángókhoz is közeledni, mint bármilyen más magyarhoz vagy más nemzetiségűhez, a tudatlanság és a rosszul tájékozottság okozza azt, hogy sokan tévesen ítélik meg még mindig a csángókat – vélte Lászlófy. Ez ellen tehetünk mi is, ha nem miszticizáljuk a kérdést, ha nem „megváltani” akarjuk őket, mert ez csak árthat – tette hozzá. Alázat és szolgálat a két kulcsszó, aki ezeket nem ismeri, az ne menjen se Csángóföldre, se máshova oktatni – szögezte le. Lehetséges a csángó gyerekeknek is, hogy tökéletesen beilleszkedjenek egy székelyföldi oktatási intézménybe, és mire elvégzik, egyeseknél semmilyen nyelvi vagy más különbséget, hátrányt nem lehet észlelni – vélte.
2012-ben az MCSMSZ a programot átadta az RMPSZ-nek, sok híresztelés volt akkor, hogy milyen a csángó oktatási program – mi a valóság? – kérdezte Diószegi Márton Attilától.
Nem azon áll vagy bukik a program, hogy ki irányítja
– válaszolt a koordinátor. Nyilván, sokkal jobb nekünk, ha egy szakmailag felkészült, szakmai hátteret biztosító szervezet koordinálja a programot, de igazából a moldvai oktatókon áll vagy bukik az oktatás sikere, akik minden nap a faluban következetesen elvégzi a munkáját, nap mint nap tudatosítják a gyerekekben, hogy jó magyarul beszélni, érdemes, van jövő ebben, tudnak úgy is érvényesülni, és igazából megduplázódik az esélyük – tette hozzá.
Az utóbbi másfél évet értékelve azt mondta, sikerült javítani azon, hogy tudják a pontos gyereklétszámot, nemcsak körülbelülit, minden gyerek be van iratkozva, érzi ennek a súlyát. Ez papírmunka, de fontos, hogy a gyerek is érezze, ez komoly dolog, nemcsak bemegyünk délután a játszóházba, hanem ez egy oktatási program – fogalmazott. Nem kellett egy oktatási helyszínt sem bezárni azért, mert változás történt; ha vannak is nézeteltérések, sikerült ezt megbeszélni az oktatókkal, megmaradt a rendszer, minden oktatási helyszínen gördülékenyen folytatódott az oktatás, a gyerekek igazából nem éreztek meg semmit, nem maradt el a karácsonyi ajándékozás sem – sorolta Márton Attila.
Bejelentette, szeptembertől két új oktatási helyszín is lesz,
Szőlőhegy és Újfalu, lesz gyerek is, van ingatlan, fél éve elkezdték az előkészületeket, felmérték az igényt a közösségben. Az egyetemistákat tovább támogatja a pedagógusszövetség, külön ösztöndíjalapot hozott létre nekik, a Jáki Sándor Teodóz Alapot, amit tényleg csak azok az egyetemisták kapnak meg, akik megérdemlik, kitűztünk számukra egy tanulmányi eredményt célként, amit el kell érni – mondta.
Meg tudtuk oldani a gyerekek nyári táboroztatását is, nem hagytuk magukra azokat a pedagógusokat, akiknek nincsenek külföldi, magyarországi kapcsolatai, olyan támogatóik, akik megszervezik és az anyagi hátteret biztosítják egy jutalomtáborhoz, meghirdettük a Pillangó tábort, amelyre pályázhattak – közölte.
Korábban gyakran kerültek be jószándékú magyarországi fiatalok romántudás hiányában a programba és nem voltak annyira eredményesek, illetve volt olyan is, hogy egyesek 1-2 évre mentek csak Moldvába tanítani képesítés nélkül – mi a helyzet jelenleg a pedagógus-utánpótlással? – kérdezte Diószegi. A pedagóguszszövetség álláspontja az volt,
annak az oktatónak, aki a helyszínen megállja a helyét,
meg kell adni minden lehetőséget, hogy ott tudjon maradni, gyökeret tudjon verni, betelepedjen mint néptanító, aki aztán akár a közösséget is meg tudja szervezni – mondta el Márton Attila. Tavaly túljelentkezés volt a megüresedett helyekre, azokat választották, akiknek megvolt a megfelelő szakképesítése, ez várhatóan most is így lesz, versenyvizsgát hirdetnek, és a szakképesítetleneket várhatóan le tudják cserélni szakképzett oktatókkal – magyarázta.
Néha embert próbáló körülmények közé kerülnek a Moldvában oktató pedagógusok, miért cserélte le kézdivásárhelyi katedráját egy ilyen feladatra? – kérdezte Diószegi Ferencz Évától, aki 19 évig a Nagy Mózes Gimnáziumban oktatott. Petrás Incze János is ott tanult a kantai gimnáziumban, ő volt az, aki 1841-ben először hivatalosan is felhívta a Magyar Tudományos Akadémia figyelmét a csángók ügyére, azt írta, iskolára, kántorra, orvosra és papra van szükség, hogy fennmaradjon a közösség – mondta Ferencz Éva. Személyes indíttatásáról elmondta, magyar-angol szakosként angol tanított, „kifogyott” alóla a magyaróra, és úgy érezte egy idő után, túl sok volt a globalizációból, „úgy éreztem, megfizettem a nagy világrendnek, amivel tartozom, most már kicsit magammal akarok foglalkozni és a mieinkkel, így jelentkeztem a csángó oktatási programba”.
Igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne legyenek elvárásai, „ami van, azt úgy fogadjam, és abból próbáljak építkezni, ami a rendelkezésemre áll”. Szembesült újoncként azzal a konfliktussal, ami a helyszínen az oktatási program koordinációja körüli változásokból is eredt; Külsőrekecsinben ez sokszorozott volt, mivel az épület az MCSMSZ tulajdona, a programot viszont az RMPSZ működteti. Iskolában tanít Külsőrekecsinben, a román kollégák nagy többsége Bákóból jár be, 30 km-ről. A csángó falvakban nagyon nagy szükség lenne értelmiségre, ám benyomása szerint ezek
a román tanárok nem azonosulnak a közösséggel,
nem tekintik feladatuknak a gyerekek nevelését, az intézmények – polgármesteri hivatal, rendőrség – is nagyrészt magára hagyja a közösségeket, nem igazán törődnek azzal, mi történik ezekben a falvakban.
„Nem hiszem, hogy ezek a csángó falvak ne tudnák idővel kitermelni a saját értelmiségüket, ahhoz viszont nem elég, hogy van 50 pedagógus, akinek a vállán nyugszik ez az egész csángó kérdés” – vélte. Ha azt tekintjük, 26 helyszínen folyik magyar oktatás, nagyon jó dolog, de ha azt nézzük, hány olyan település van, ahol nincs, akkor már nem ilyen pozitív a kép – tette hozzá. Szerinte előbbre lennénk, ha már 1990 után az erdélyi magyar döntéshozók elkezdenek foglalkozni a kérdéssel.
Ferencz Gabriella nem tartja előremutatónak azt a hozzáállást Csíkszeredában, amikor egy odakerült 15-16 éves csángó gyereknek az identitását firtatják, viszont neveléssel, a magyar kultúrához való kapcsolódás erősítésével lehetne kialakítani bennük a csángó értelmiségi tudatot, ugyanakkor amíg rossz a gazdasági helyzet Csángóföldön, nehéz elvárni is, hogy „hazamenjenek” és otthon felvállalják ezt a szerepet. A résztvevők nagyon fontosnak nevezték az egyház szerepét is csángókérdésben. Mint Diószegi elmondta, fontos lépések történtek, például a iasi-i római katolikus püspökségnek van egy határozata, amely előírja, ha valahol Moldvában alkalomszerűen kérik magyar mise celebrálását, azt meg kell engedni. A Teleki László Alapítvány több alkalommal is szervezett ilyen magyar nyelvű misét csángó falvakban.
Transindex.ro
Tudatlanok az erdélyiek csángóügyben: „ha román vagy, menj haza”
Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – hangzott el az oktatási programról szervezett beszélgetésen.
A csángó kérdés “mérhetetlen összetettségét és bonyolultságát” villantotta fel a 24. Tusványoson A moldvai magyar oktatás helyzete és jövője című beszélgetés, amelynek konklúziója az volt, javítanivaló lenne a kérdéshez való hozzáálláson, Magyarországon a talán túlzó elvárások, Erdélyben pedig a széleskörű társadalmi közömbösség szorulna újragondolásra. Egymásra kellene találni, Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – vonta le a következtetést Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke.
Minden csángó embert, aki vissza akar térni a magyar kultúrához, segíteni kell – emlékezett vissza volt tanára tanácsára Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke. 2001-2005 között az RMPSZ vállalta a felelősséget a moldvai magyar csángó oktatási programért a magyar állammal szemben, annak képviselői kérésére, egészen addig, amíg az oktatási program akkori vezetője, Hegyeli Attila és társai létre nem hozták a keresztszülő programot – idézte fel a kezdeteket Lászlófy a 24. Tusványoson szervezett kerekasztalon.
Akkor RMPSZ-elnökként úgy érezte, ez már túlságosan szerteágazó számukra, és közös megegyezéssel a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) vette át a koordinációt. Ez 2011-ig tartott, amikor szintén a magyar kormány felkérésére az RMPSZ-nek ismét át kellett vennie a program irányítását. Lehetőségeink szerint igyekeztünk az elmúlt tanévet úgy szervezni, hogy a 48 alkalmazott a 2190 gyermek oktatását biztosíthassa, iskolában közülük 1006-an, iskolán kívül pedig 1329-en – mondta Lászlófy. Szerinte a Hegyeli Attila nevével fémjelzett korszaknak az volt a nagy és jelentős eredménye, hogy
meghonosodott, elismertté vált a program,
„utat tört”, megkezdődött az oktatási program iskolába történő „bevonulása”. Mi ezt az utat akartuk tovább folytatni, és hisszük, a jövőt az jelentené, ha minden magyar csángó gyerek iskolai szinten, hivatalosan tanulhatna magyarul, illetve léteznének olyan középiskolák, amilyen volt az ötvenes években Bákóban, ahol folytathatnák magyar nyelvű tanulásukat – fejtette ki. Az iskolán kívüli oktatásnak a hagyományok megőrzésére, az archaikus nyelvre kellene fókuszálnia, az iskolai oktatásban pedig arra összpontosítanának, hogy segítsenek a pedagógusoknak, hogy ezt a nehéz feladatot minél jobb körülmények között betölthessék – tette hozzá.
Az erdélyi magyar közvéleményben elterjedt az a nézet, hogy a moldvai csángók asszimilációja már annyira előrehaladott, hogy nem érdemes a kérdéssel foglalkozni, míg Magyarországon viszont talán túlságosan is idealizált kép él a csángókról, és többek között emiatt tesznek erőfeszítéseket az ügyben – vetette fel Diószegi László moderátori minőségében.
Ferencz Éva, Külsőrekecsinben tanító kézdivásárhelyi pedagógus még féléve azt válaszolta volna erre, hogy az erdélyiek nagy része a munkaerőt látja a csángókban, akik a betakarításban segítenek, illetve egy plusz érdekességet Csángóföldben, ahová el lehet vinni a távolról érkező rokonokat, barátokat. Erdélyben is jellemző, hogy egy mitikus, archaikus világnak tekintik a Csángóföldet, amiért valamilyen szinten felelősséggel is tartozunk meg nem is, vagy éppen úgy tekintik a csángókat, hogy nekik is van egy sorsuk, oldják meg.
Ezen sokat a szervezetek sem tudnak változtatni, például furcsa, hogy a keresztszülő programot Erdélyben kevesen támogatják, pedig vannak tehetős emberek, talán áldoznának is erre a célra, de lehet, egyszerűen nem tudják, talán mert
a program PR-tevékenysége inkább Magyarországot célozta
– vélte a pedagógus. Diószegi hozzátette, Magyarországon a keresztszülői szerepet vállaló személyek nagy része nem mondható tehetősnek, sok köztük a nyugdíjas ember.
Márton Attila, a csángó oktatási program koordinátora erdélyiként már Csángóföldön telepedett le, 2002 őszén érkezett Lészpedre székelyföldiként. Úgy látták az elején, az a feladat, hogy ugyanúgy meg kell tanítani magyarul írni-olvasni a csángó gyerekeket is, mintha Székelyföldön lennének, de ráébredtek, sokkal többről van szó, nagy hangsúlyt kell fektetni a hagyományápolásra, vissza kell tanítani azt a kincset, ami megvan a néprajzi gyűjteményekben, könyvekben, az élő archaikus nyelvjárást megőrizve.
Valóban úgy tűnik, a székelyek túl sokat nem mozdítanak a csángó oktatási program ügyében, de ha közelebbről megnézzük, egy székelyföldi pedagógus tehet a legtöbbet a programban, tekintettel arra, hogy vidéken, falun sok régies kifejezés él még a Székelyföldön, amit Csángóföldön újra felfedezhetnek – vélte. Ezek a pedagógusok beszélik a román nyelvet olyan szinten, hogy a beépített szavakat azonnal ki tudják szűrni, és ha sikerül az iskolába bevezetni a magyar oktatást, sikerrel helytállnak a román tannyelvű intézményben is. Egyfajta „átmenetet” képeznek az „archaikus magyarok” és a magyarországiak között.
Ferencz Gabriella, aki a Csíkszeredában továbbtanuló csángó diákok kollégiumát vezeti, elmondta, az a tapasztalata, a székely közösség elég elutasító a csángó diákokkal.
Minden székely családban van egy elképzelés, hogy kik a csángók, miért élnek ott, ahol élnek, sok a téves információ, hallott már olyant is, hogy „míg mi álltuk a sarat, ők a könnyebb utat választották és elfutottak”. Kevés székely megy el megézni, hogyan élnek azok a magyarok, akiknek ősei a madéfalvi veszedelemkor vagy még hamarabb kerültek Moldvába, és hogy élték meg az elmúlt évszázadokat.
Sajnos az iskolában a tanárok is gyakran hangot adnak ennek az ellenszenvnek, addig, amíg nem ismerik meg a diákokat, volt olyan is, hogy a tanár felállította a diákot és azt mondta neki, „ha román vagy, menj haza”. Ez mind annak tudható be, hogy nem ismerik a történelmet, nem néznek utána. Gyakran szervezünk rendezvényeket, elvisszük a tanárokat a bentlakásba, ahol a gyerekek megmutathatják a kultúrájukat, hallhatják, hogyan beszélgetnek egymás közt a gyerekek csángó dialektusban, amit elhallgatnak az iskolában; kommunikációval ezen a fajta ellenérzésen lehetne változtatni – fejtette ki Ferencz Gabriella.
Ahogy Márton Áron is tanította, emberként kell a csángókhoz is közeledni, mint bármilyen más magyarhoz vagy más nemzetiségűhez, a tudatlanság és a rosszul tájékozottság okozza azt, hogy sokan tévesen ítélik meg még mindig a csángókat – vélte Lászlófy. Ez ellen tehetünk mi is, ha nem miszticizáljuk a kérdést, ha nem „megváltani” akarjuk őket, mert ez csak árthat – tette hozzá. Alázat és szolgálat a két kulcsszó, aki ezeket nem ismeri, az ne menjen se Csángóföldre, se máshova oktatni – szögezte le. Lehetséges a csángó gyerekeknek is, hogy tökéletesen beilleszkedjenek egy székelyföldi oktatási intézménybe, és mire elvégzik, egyeseknél semmilyen nyelvi vagy más különbséget, hátrányt nem lehet észlelni – vélte.
2012-ben az MCSMSZ a programot átadta az RMPSZ-nek, sok híresztelés volt akkor, hogy milyen a csángó oktatási program – mi a valóság? – kérdezte Diószegi Márton Attilától.
Nem azon áll vagy bukik a program, hogy ki irányítja
– válaszolt a koordinátor. Nyilván, sokkal jobb nekünk, ha egy szakmailag felkészült, szakmai hátteret biztosító szervezet koordinálja a programot, de igazából a moldvai oktatókon áll vagy bukik az oktatás sikere, akik minden nap a faluban következetesen elvégzi a munkáját, nap mint nap tudatosítják a gyerekekben, hogy jó magyarul beszélni, érdemes, van jövő ebben, tudnak úgy is érvényesülni, és igazából megduplázódik az esélyük – tette hozzá.
Az utóbbi másfél évet értékelve azt mondta, sikerült javítani azon, hogy tudják a pontos gyereklétszámot, nemcsak körülbelülit, minden gyerek be van iratkozva, érzi ennek a súlyát. Ez papírmunka, de fontos, hogy a gyerek is érezze, ez komoly dolog, nemcsak bemegyünk délután a játszóházba, hanem ez egy oktatási program – fogalmazott. Nem kellett egy oktatási helyszínt sem bezárni azért, mert változás történt; ha vannak is nézeteltérések, sikerült ezt megbeszélni az oktatókkal, megmaradt a rendszer, minden oktatási helyszínen gördülékenyen folytatódott az oktatás, a gyerekek igazából nem éreztek meg semmit, nem maradt el a karácsonyi ajándékozás sem – sorolta Márton Attila.
Bejelentette, szeptembertől két új oktatási helyszín is lesz,
Szőlőhegy és Újfalu, lesz gyerek is, van ingatlan, fél éve elkezdték az előkészületeket, felmérték az igényt a közösségben. Az egyetemistákat tovább támogatja a pedagógusszövetség, külön ösztöndíjalapot hozott létre nekik, a Jáki Sándor Teodóz Alapot, amit tényleg csak azok az egyetemisták kapnak meg, akik megérdemlik, kitűztünk számukra egy tanulmányi eredményt célként, amit el kell érni – mondta.
Meg tudtuk oldani a gyerekek nyári táboroztatását is, nem hagytuk magukra azokat a pedagógusokat, akiknek nincsenek külföldi, magyarországi kapcsolatai, olyan támogatóik, akik megszervezik és az anyagi hátteret biztosítják egy jutalomtáborhoz, meghirdettük a Pillangó tábort, amelyre pályázhattak – közölte.
Korábban gyakran kerültek be jószándékú magyarországi fiatalok romántudás hiányában a programba és nem voltak annyira eredményesek, illetve volt olyan is, hogy egyesek 1-2 évre mentek csak Moldvába tanítani képesítés nélkül – mi a helyzet jelenleg a pedagógus-utánpótlással? – kérdezte Diószegi. A pedagóguszszövetség álláspontja az volt,
annak az oktatónak, aki a helyszínen megállja a helyét,
meg kell adni minden lehetőséget, hogy ott tudjon maradni, gyökeret tudjon verni, betelepedjen mint néptanító, aki aztán akár a közösséget is meg tudja szervezni – mondta el Márton Attila. Tavaly túljelentkezés volt a megüresedett helyekre, azokat választották, akiknek megvolt a megfelelő szakképesítése, ez várhatóan most is így lesz, versenyvizsgát hirdetnek, és a szakképesítetleneket várhatóan le tudják cserélni szakképzett oktatókkal – magyarázta.
Néha embert próbáló körülmények közé kerülnek a Moldvában oktató pedagógusok, miért cserélte le kézdivásárhelyi katedráját egy ilyen feladatra? – kérdezte Diószegi Ferencz Évától, aki 19 évig a Nagy Mózes Gimnáziumban oktatott. Petrás Incze János is ott tanult a kantai gimnáziumban, ő volt az, aki 1841-ben először hivatalosan is felhívta a Magyar Tudományos Akadémia figyelmét a csángók ügyére, azt írta, iskolára, kántorra, orvosra és papra van szükség, hogy fennmaradjon a közösség – mondta Ferencz Éva. Személyes indíttatásáról elmondta, magyar-angol szakosként angol tanított, „kifogyott” alóla a magyaróra, és úgy érezte egy idő után, túl sok volt a globalizációból, „úgy éreztem, megfizettem a nagy világrendnek, amivel tartozom, most már kicsit magammal akarok foglalkozni és a mieinkkel, így jelentkeztem a csángó oktatási programba”.
Igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne legyenek elvárásai, „ami van, azt úgy fogadjam, és abból próbáljak építkezni, ami a rendelkezésemre áll”. Szembesült újoncként azzal a konfliktussal, ami a helyszínen az oktatási program koordinációja körüli változásokból is eredt; Külsőrekecsinben ez sokszorozott volt, mivel az épület az MCSMSZ tulajdona, a programot viszont az RMPSZ működteti. Iskolában tanít Külsőrekecsinben, a román kollégák nagy többsége Bákóból jár be, 30 km-ről. A csángó falvakban nagyon nagy szükség lenne értelmiségre, ám benyomása szerint ezek
a román tanárok nem azonosulnak a közösséggel,
nem tekintik feladatuknak a gyerekek nevelését, az intézmények – polgármesteri hivatal, rendőrség – is nagyrészt magára hagyja a közösségeket, nem igazán törődnek azzal, mi történik ezekben a falvakban.
„Nem hiszem, hogy ezek a csángó falvak ne tudnák idővel kitermelni a saját értelmiségüket, ahhoz viszont nem elég, hogy van 50 pedagógus, akinek a vállán nyugszik ez az egész csángó kérdés” – vélte. Ha azt tekintjük, 26 helyszínen folyik magyar oktatás, nagyon jó dolog, de ha azt nézzük, hány olyan település van, ahol nincs, akkor már nem ilyen pozitív a kép – tette hozzá. Szerinte előbbre lennénk, ha már 1990 után az erdélyi magyar döntéshozók elkezdenek foglalkozni a kérdéssel.
Ferencz Gabriella nem tartja előremutatónak azt a hozzáállást Csíkszeredában, amikor egy odakerült 15-16 éves csángó gyereknek az identitását firtatják, viszont neveléssel, a magyar kultúrához való kapcsolódás erősítésével lehetne kialakítani bennük a csángó értelmiségi tudatot, ugyanakkor amíg rossz a gazdasági helyzet Csángóföldön, nehéz elvárni is, hogy „hazamenjenek” és otthon felvállalják ezt a szerepet. A résztvevők nagyon fontosnak nevezték az egyház szerepét is csángókérdésben. Mint Diószegi elmondta, fontos lépések történtek, például a iasi-i római katolikus püspökségnek van egy határozata, amely előírja, ha valahol Moldvában alkalomszerűen kérik magyar mise celebrálását, azt meg kell engedni. A Teleki László Alapítvány több alkalommal is szervezett ilyen magyar nyelvű misét csángó falvakban.
Transindex.ro
2013. október 29.
Bethlen-napok Nagyenyeden, Gyulafehérváron, Alvincen
Fehér megyei szórványmagyarságnak két felemelő ünnepnapja volt Bethlen Gábor fejedelemmé választásának négyszáz éves évfordulója alkalmából. A pénteki rendezvényeknek Nagyenyed adott otthont, a szombatra időzített eseményeket pedig Gyulafehérváron, és Alvincen tartották.
„Fejedelem, a fundamentum áll!”
Az enyedi pincegalériában került sor arra a képzőművészeti kiállításra, amelyet a nagyenyedi Inter-Art Alapítvány és a Bethlen Gábor Kollégium közösen szervezett. Huszonkét alkotó munkáit csodálhattuk meg, köztük Barabás Miklós, a kollégium egykori neves diákjának festményeit, Bethlen Gábor fejedelem és gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok portréit.
A megnyitón többek között jelen volt M. Horaţiu Josan polgármester, Balog István az Inter-Art Alapítvány elnöke, Ioan Hădărig, a Liviu Rebreanu Művelődési Központ igazgatója. A kiállítást Tóth Tibor református lelkész mutatta be. „Rajtunk a sor, kései rendek, ünneplőbe öltözve jövünk jelentést tenni négyszer száz év tartalmával a szívünkben (…) és jelentjük a Fejedelemnek, igen, Fejedelem, a fundamentum áll!”, hangzott el beszédében.
Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója mutatta be azt a kiadványt, amelyben a szerkesztők a fejedelem által alapított iskola néhány egykori diákjának és tanárának munkáit gyűjtötték össze, így kívánták emlékeztetni az olvasót arra, hogy a Bethlen Gábor alapította 391 esztendős kollégium milyen neves képzőművészeket adott az egyetemes magyar kultúrának.
Bethlen Gábor nevét viselő iskolák találkozója
A kiállításmegnyitót követően került sor a Bethlen-iskolák találkozójára, amelynek ötlete tizenegy évvel ezelőtt született meg. A díszterem zsúfolásig megtelt. Szőcs Ildikó igazgató felolvasta a volt enyedi diák, Brendus Réka, a magyar kormány nemzetpolitikában felelős államtitkársága főosztályvezető helyettesének a kormány nevében küldött üzenetét.
Az eseményen jelen volt Szőcs Gyula, a kollégiumi keresztszülőprogram nagy támogatója, Kováts Krisztián megyei RMDSZ-elnök, Király Melinda, az EMNP alelnöke, Lőrincz Helga nemzetiségügyi tanfelügyelő, Lászlóffy Pál, az Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke, a kollégium régi támogatója.
Sorban bemutatkoztak a Bethlen Gábor nevét viselő iskolák. Elsőnek Debrecen, majd Gyomaendrőd, Hódmezővásárhely, Nyíregyháza, végül pedig Székelyudvarhely képviselői szólaltak fel. Valamennyien elmondták, miért is választották az illető iskolák a fejedelem nevét. Két magyarországi testvériskolából érkező diákcsoport is vendégeskedett a hétvégén a kollégiumban a budapesti Baár Madas református gimnáziumból Wrábelné Hatházi Judit vezetésével és a Lévay József Református Gimnázium diákjai, a találkozó alkalmával a vendégek is beszéltek iskolájukról, a nagyenyedi kapcsolatokról.
Gazdag gyulafehérvári program
A gyulafehérvári ünnepségek a református parókia udvarán kezdődtek, ahol felavatták az új haranglábat. Gudor Botond református esperes házigazdaként köszöntötte a vendégeket. Elmondta: a Háromszékről származó harangláb megalkotásában sokat segített a vargyasi Sütő család. A baróti Demeter László ismertette a harangláb történetét, majd egy adománylevelet és egy díszzászlót adott át az esperesnek, amit Szekeres Attila István mezőmadarasi származású sepsiszentgyörgyi heraldikus, a címertudomány doktora, valamint Puskás Bajkó Gábor hímző grafikus adományozott a gyulafehérvári egyházközségnek. A harang a Fehér megyei Marosszentimre gyülekezet nélkül maradt templomából származik – tudtuk meg. Az eseményen jelen voltak a Bethlen Gergely Hagyományőrző Egyesület tagjai is. A rendezvényt a Kovásznai Megyei Tanács, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház, a Bethlen Kollégium és a Bod Péter Alapítvány támogatta. Emelte az ünnepi hangulatot Szilágyi Győri Hunor és Gligor Daria elemista tanulók szép hegedűjátéka.
Ezt követően az Egyesülés Múzeumban Gy. Szabó Béla metszeteiből és festményeiből nyílt kiállítást tekinthették meg az érdeklődők. A múzeum részéről Gabriel Rustoiu igazgató mondott beszédet, ebben az alkotót az egyik legnagyobb „román” művésznek nevezte. Ferenczy Miklós esperes, Gy. Szabó Béla nevelt fia magyarul és románul mutatta be a művész életét és munkásságát.
A második kiállítás a Római Katolikus Egyházművészeti Múzeumban tudományos értékű. A bemutatót Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros tartotta. A tárlókban eredeti dokumentumokat láthattunk pl. Bethlen Gábor levelét az erdélyi református lelkipásztorok gyermekei számára.(1629. július 13.) vagy a partiumi református román papokat magyar kiváltságokban részesítő egykori másolatot (1614. február 14.) Egy másik iratban a református vallású szászoknak istentiszteleti hely gyanánt odaadja az óvári iskola (ma: ferences kolostor) végében levő „palatiumot.” (1629. május 14).
A délelőtti ökumenikus istentiszteleten zsúfolásig megtelt a gyulafehérvári székesegyház. Jakubinyi György római katolikus érsek szólt az egybegyűltekhez Bethlen Gábor személyének jelentőségéről beszélve, majd Kató Béla református püspök Bethlen Gáborról, mint a magyarok Gedeonjáról emlékezett meg. Az ökumenikus istentisztelet zárómozzanata a székesegyházban található emléktábla megkoszorúzása volt. Fellépett a nagyenyedi egyházközség, valamint a kollégium leánykórusa Fórika Éva zenetanár-karnagy vezetésével. A kórustagok Erdély szinte valamennyi népviseletében pompáztak.
Az istentiszteletet kulturális műsor és vásár követte a Vártéren. Itt különösen fontossá vált Turzai Melán kollégiumi aligazgató és Kónya Tibor iskolalelkész moderátori tevékenysége.
A Vártéren felállított színpadon Kováts Krisztián Fehér megyei RMDSZ-elnök köszöntötték az ünneplő közönséget. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a nagy fejedelem tizenhat éves uralkodása alatt megerősödött a transzszilvanizmus jelensége. Tudott csatába menni, de tudott szövetséget is kötni, ha arra szükség volt. Felszólalt többek között Sógor Csaba parlamenti képviselő és Hegedűs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese, a Communitas Alapítvány képviselője, az eseményen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is. Fellépett a Collegium Gabrielense régizene- és táncegyüttes Tomai Gyöngyi és Kónya Mária vezetésével. Táncműsorukban a két fejedelem (Bethlen, és Báthori) párharcát elevenítették fel. Láthattuk, halhattuk a sepsiszentgyörgyi Codex és a budapesti Tabulatura együttesek műsorát is. A sok népi tánc (magyarlapádi, felvinci, miriszlói, csombordi, bethlenszentmiklósi, illetve a torockói citerazenekar) igazolták a szórvány érdeklődését a népi kultúra iránt. A Fehér megyei RMDSZ éppen ezeknek a kis közösségeknek a támogatásával – pl. a néptánccsoportok szervezésével és utaztatásával – vállalt fontos szerepet az ünnepen.
Eközben a Vártéren kirakodóvásár zajlott sok szép magyar termékkel, a Böjte-ház udvarán pedig „huszárgulyás” főtt sajátos recept szerint. A műsort Antal Timi nagy sikerű, sok fiatalt odavonzó könnyűzene-koncertje zárta.
Istentisztelet Alvincen
Délután hálaadó istentiszteletre került sor a Gyulafehérvártól 11 km-re levő Alvinc nemrég felújított XIII. századi református templomában. Az istentiszteletet Ft. Kató Béla református püspök tartotta. A mindössze tíz református hívőből álló gyülekezetet Gudor Botond esperes látja el lelki szolgálattal. Népes közönség vett részt az istentiszteleten, jelen voltak a helyi ortodox és görögkeleti papok, valamint a polgármester. A vendégek között voltak azok az anyaországiak is, akik segítségével a felújítási munkálatok megvalósulhattak. Minderről Dioszegi László, a Teleki László Alapítvány képviselője beszélt. Fellépett a Tabulatura együttes és a nagyenyedi egyházközség református kórusa Fórika Éva vezetésével. Boros Erzsébet buzásbocsárdi énekes népdalokat adott elő.
Szabadság (Kolozsvár)
Fehér megyei szórványmagyarságnak két felemelő ünnepnapja volt Bethlen Gábor fejedelemmé választásának négyszáz éves évfordulója alkalmából. A pénteki rendezvényeknek Nagyenyed adott otthont, a szombatra időzített eseményeket pedig Gyulafehérváron, és Alvincen tartották.
„Fejedelem, a fundamentum áll!”
Az enyedi pincegalériában került sor arra a képzőművészeti kiállításra, amelyet a nagyenyedi Inter-Art Alapítvány és a Bethlen Gábor Kollégium közösen szervezett. Huszonkét alkotó munkáit csodálhattuk meg, köztük Barabás Miklós, a kollégium egykori neves diákjának festményeit, Bethlen Gábor fejedelem és gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok portréit.
A megnyitón többek között jelen volt M. Horaţiu Josan polgármester, Balog István az Inter-Art Alapítvány elnöke, Ioan Hădărig, a Liviu Rebreanu Művelődési Központ igazgatója. A kiállítást Tóth Tibor református lelkész mutatta be. „Rajtunk a sor, kései rendek, ünneplőbe öltözve jövünk jelentést tenni négyszer száz év tartalmával a szívünkben (…) és jelentjük a Fejedelemnek, igen, Fejedelem, a fundamentum áll!”, hangzott el beszédében.
Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója mutatta be azt a kiadványt, amelyben a szerkesztők a fejedelem által alapított iskola néhány egykori diákjának és tanárának munkáit gyűjtötték össze, így kívánták emlékeztetni az olvasót arra, hogy a Bethlen Gábor alapította 391 esztendős kollégium milyen neves képzőművészeket adott az egyetemes magyar kultúrának.
Bethlen Gábor nevét viselő iskolák találkozója
A kiállításmegnyitót követően került sor a Bethlen-iskolák találkozójára, amelynek ötlete tizenegy évvel ezelőtt született meg. A díszterem zsúfolásig megtelt. Szőcs Ildikó igazgató felolvasta a volt enyedi diák, Brendus Réka, a magyar kormány nemzetpolitikában felelős államtitkársága főosztályvezető helyettesének a kormány nevében küldött üzenetét.
Az eseményen jelen volt Szőcs Gyula, a kollégiumi keresztszülőprogram nagy támogatója, Kováts Krisztián megyei RMDSZ-elnök, Király Melinda, az EMNP alelnöke, Lőrincz Helga nemzetiségügyi tanfelügyelő, Lászlóffy Pál, az Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke, a kollégium régi támogatója.
Sorban bemutatkoztak a Bethlen Gábor nevét viselő iskolák. Elsőnek Debrecen, majd Gyomaendrőd, Hódmezővásárhely, Nyíregyháza, végül pedig Székelyudvarhely képviselői szólaltak fel. Valamennyien elmondták, miért is választották az illető iskolák a fejedelem nevét. Két magyarországi testvériskolából érkező diákcsoport is vendégeskedett a hétvégén a kollégiumban a budapesti Baár Madas református gimnáziumból Wrábelné Hatházi Judit vezetésével és a Lévay József Református Gimnázium diákjai, a találkozó alkalmával a vendégek is beszéltek iskolájukról, a nagyenyedi kapcsolatokról.
Gazdag gyulafehérvári program
A gyulafehérvári ünnepségek a református parókia udvarán kezdődtek, ahol felavatták az új haranglábat. Gudor Botond református esperes házigazdaként köszöntötte a vendégeket. Elmondta: a Háromszékről származó harangláb megalkotásában sokat segített a vargyasi Sütő család. A baróti Demeter László ismertette a harangláb történetét, majd egy adománylevelet és egy díszzászlót adott át az esperesnek, amit Szekeres Attila István mezőmadarasi származású sepsiszentgyörgyi heraldikus, a címertudomány doktora, valamint Puskás Bajkó Gábor hímző grafikus adományozott a gyulafehérvári egyházközségnek. A harang a Fehér megyei Marosszentimre gyülekezet nélkül maradt templomából származik – tudtuk meg. Az eseményen jelen voltak a Bethlen Gergely Hagyományőrző Egyesület tagjai is. A rendezvényt a Kovásznai Megyei Tanács, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház, a Bethlen Kollégium és a Bod Péter Alapítvány támogatta. Emelte az ünnepi hangulatot Szilágyi Győri Hunor és Gligor Daria elemista tanulók szép hegedűjátéka.
Ezt követően az Egyesülés Múzeumban Gy. Szabó Béla metszeteiből és festményeiből nyílt kiállítást tekinthették meg az érdeklődők. A múzeum részéről Gabriel Rustoiu igazgató mondott beszédet, ebben az alkotót az egyik legnagyobb „román” művésznek nevezte. Ferenczy Miklós esperes, Gy. Szabó Béla nevelt fia magyarul és románul mutatta be a művész életét és munkásságát.
A második kiállítás a Római Katolikus Egyházművészeti Múzeumban tudományos értékű. A bemutatót Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros tartotta. A tárlókban eredeti dokumentumokat láthattunk pl. Bethlen Gábor levelét az erdélyi református lelkipásztorok gyermekei számára.(1629. július 13.) vagy a partiumi református román papokat magyar kiváltságokban részesítő egykori másolatot (1614. február 14.) Egy másik iratban a református vallású szászoknak istentiszteleti hely gyanánt odaadja az óvári iskola (ma: ferences kolostor) végében levő „palatiumot.” (1629. május 14).
A délelőtti ökumenikus istentiszteleten zsúfolásig megtelt a gyulafehérvári székesegyház. Jakubinyi György római katolikus érsek szólt az egybegyűltekhez Bethlen Gábor személyének jelentőségéről beszélve, majd Kató Béla református püspök Bethlen Gáborról, mint a magyarok Gedeonjáról emlékezett meg. Az ökumenikus istentisztelet zárómozzanata a székesegyházban található emléktábla megkoszorúzása volt. Fellépett a nagyenyedi egyházközség, valamint a kollégium leánykórusa Fórika Éva zenetanár-karnagy vezetésével. A kórustagok Erdély szinte valamennyi népviseletében pompáztak.
Az istentiszteletet kulturális műsor és vásár követte a Vártéren. Itt különösen fontossá vált Turzai Melán kollégiumi aligazgató és Kónya Tibor iskolalelkész moderátori tevékenysége.
A Vártéren felállított színpadon Kováts Krisztián Fehér megyei RMDSZ-elnök köszöntötték az ünneplő közönséget. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a nagy fejedelem tizenhat éves uralkodása alatt megerősödött a transzszilvanizmus jelensége. Tudott csatába menni, de tudott szövetséget is kötni, ha arra szükség volt. Felszólalt többek között Sógor Csaba parlamenti képviselő és Hegedűs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese, a Communitas Alapítvány képviselője, az eseményen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is. Fellépett a Collegium Gabrielense régizene- és táncegyüttes Tomai Gyöngyi és Kónya Mária vezetésével. Táncműsorukban a két fejedelem (Bethlen, és Báthori) párharcát elevenítették fel. Láthattuk, halhattuk a sepsiszentgyörgyi Codex és a budapesti Tabulatura együttesek műsorát is. A sok népi tánc (magyarlapádi, felvinci, miriszlói, csombordi, bethlenszentmiklósi, illetve a torockói citerazenekar) igazolták a szórvány érdeklődését a népi kultúra iránt. A Fehér megyei RMDSZ éppen ezeknek a kis közösségeknek a támogatásával – pl. a néptánccsoportok szervezésével és utaztatásával – vállalt fontos szerepet az ünnepen.
Eközben a Vártéren kirakodóvásár zajlott sok szép magyar termékkel, a Böjte-ház udvarán pedig „huszárgulyás” főtt sajátos recept szerint. A műsort Antal Timi nagy sikerű, sok fiatalt odavonzó könnyűzene-koncertje zárta.
Istentisztelet Alvincen
Délután hálaadó istentiszteletre került sor a Gyulafehérvártól 11 km-re levő Alvinc nemrég felújított XIII. századi református templomában. Az istentiszteletet Ft. Kató Béla református püspök tartotta. A mindössze tíz református hívőből álló gyülekezetet Gudor Botond esperes látja el lelki szolgálattal. Népes közönség vett részt az istentiszteleten, jelen voltak a helyi ortodox és görögkeleti papok, valamint a polgármester. A vendégek között voltak azok az anyaországiak is, akik segítségével a felújítási munkálatok megvalósulhattak. Minderről Dioszegi László, a Teleki László Alapítvány képviselője beszélt. Fellépett a Tabulatura együttes és a nagyenyedi egyházközség református kórusa Fórika Éva vezetésével. Boros Erzsébet buzásbocsárdi énekes népdalokat adott elő.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 31.
Aktív várakozástól a politikai cselekvésig
Százezres nagyságrendű részvételt ígér a Székelyföld autonómiájáért, a romániai régióátszervezés elleni tiltakozás céljából október 27-én szervezendő Székelyek Nagy Menetelése. Kántor Zoltán szociológus-politológussal, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójával arról is beszéltünk, miért kell jelen lennie a partiumi magyarnak is a Kökös és Bereck közötti útszakaszon.
– Mit üzen önnek a várhatóan magas létszámú részvétel: az erdélyi magyarok megtanulták az érdekérvényesítés, a véleménynyilvánításnak ezt a válfaját? Több mint két évtizednyi passzivitás után hogyan helyezhető be ez a tiltakozási forma az erdélyi közegbe?
– Hosszú út végén van e tekintetben a székelyföldi magyarság. Miután csak a ’89-es forradalom alkalmával, illetve annak környékén találkozhatott tömegtüntetésekkel, a marosvásárhelyi fekete március alaposan el is vette a kedvét az utcai megmozdulásoktól. Azt követően a közelmúltig alig volt utcai megnyilvánulás, párhuzamban azzal, hogy a magyar közösségek számára szinte morálisan kötelező alapelv volt a békés úton való véleménynyilvánítás. Miközben több jel is azt igazolta, hogy mindezt nem honorálja a román többségi állam. És bár egyáltalán nem pártolom az észak-írországi vagy baszkföldi típusú erőszakos megnyilvánulásokat, azt mondom: ha ez a teljesen parlamenti tárgyalásos úton zajló politizálás nem vezetett a kívánt eredményekhez, akkor egy közösségnek az utcán is meg kell mutatnia magát. A közelmúlt hasonló megnyilvánulásai – a néhány évvel ezelőtti, a román hatalom által közvélemény-kutatásnak aláminősített népszavazás, vagy az idei, márciusi marosvásárhelyi tüntetés –, a küszöbön álló, minden korábbinál nagyobb tömegeket megmozgatni látszó nagy menetelés mellett több egyéb tiltakozási forma is elképzelhető, például egy tér hosszabb távú elfoglalása. Mert nem elég csak a magyar közvéleménynek üzenni, a román felé is egyszerre kell „ütősen” és békésen kommunikálni, valamint a nemzetközi közvélemény várhatóan jelen lévő képviselői felé is.
– A politikai cselekvések hatékonyságát jelentős mértékben befolyásolja az időzítés pillanata. „Idő” van most?
– Nagyon jónak tartom az időzítést. Nemrég volt ugyanis a katalóniai élőlánc, egy éve pedig a milliós léptékű barcelonai tüntetés, így a nyugati közvélemény is kötni tudja a székelyföldi menetelést ezekhez a nagy visszhangot kiváltó megnyilvánulásokhoz. Kommunikációs szempontból sokkal jelentősebb az átütőerő, ha egy nyugati modellre tudunk utalni, ellenkező esetben az ottani közvélemény hajlamos úgy tekinteni a székelyföldi közösségre, mint partikuláris, zavarkeltő érdekek csoportosulására. Amire a román államhatalom jó érzékkel rá is játszik. Újra és újra tudatosítani kell valamennyi szereplővel, hogy a szándék az autonómia, nem pedig az elszakadás – mindez a folyamatban lévő politikai-társadalmi átalakulás tükrében. Romániában zajlanak az alkotmánymódosítás, a régióátszervezések tárgyalásai, most aktuális hát a kérdés. Ha már megszületnek a döntések, sokkal nehezebbé válik az egész, nem beszélve arról az önvádról, hogy nem mentünk ki, amikor kellett. Ezt végig kell csinálni. A romániai magyarság már a falig hátrált a régióátalakítás ügyében, nincs tovább, most kell lépni. Egyértelművé kell tenni a román többség számára, hogy a jelenlegi tendenciák túlmennek a magyar közösség tűrőképességének a határán.
– Az autonómia fogalmának tisztázása, eszközeinek-lehetőségeinek tudatosítása tekintetében továbbra is súlyos hiányosságok tapasztalhatók. Hogyan lehetne közelebb jutni az érdemi beszédhez?
– Azt hiszem, leszögezhetjük: sokkal többen hiszik, hogy tisztában vannak, mi az autonómia, mint ahányan ténylegesen tudják is. Az egész annyira evidens, az emberek olyan mértékben szeretnék az önrendelkezést, annyira jelen van a közdiskurzusban, a politikai elit tagjain túl mégis csak kevesen tudnának válaszolni arra, hogy lényegében mi is az autonómia. A tudatosítás keretében nem csak a nagy célt kellene kommunikálni, hanem azt is, hogy mit jelent. Például a döntés felelősségét, azt, hogy egy-egy rossz döntés esetében már nem lehet Bukarestre mutogatni. Ez mind-mind a tanulási folyamat része. Fontos már most készülni a majdani állapotokra, közösségerősítő-összetartó cselekedetként számos, törvény által már ma is biztosított dolgot megvalósítani, életbe léptetni. Folyamatosan tenni kell azért, hogy az autonómiára való „aktív várakozás” közben ne gyengüljön le a társadalom.
– Milyen „terápiát” tartana célravezetőnek?
– Például a kisebbségi jogok jóval tudatosabb érvényesítését. A környező országokban sokkal több kisebbségi jog van érvényben – amelyek önmagukban természetesen nem elegendők a külhoni magyarság hosszútávú reprodukciójának biztosításához –, mint amennyivel valóban élnek is az érintett közösségek. Részben mert nem tudnak róla, vagy mert nem tartják fontosnak, legtöbb helyen a többségi állam is igyekszik elbátortalanítani ezeket a próbálkozásokat. Miközben amúgy sincs garancia, hogy nagyon gyorsan elterjednének. Kellenek hozzá azok a bátor emberek, akik vállalják, hogy jogérvényesítő erőfeszítéseik következményeként a saját ügyük megoldása akár két hónapot is késik, vagy hogy több illetékbélyeget kell vásárolniuk. Egészen addig, míg az egész be nem indul, nem válik mindennapi gyakorlattá. Örvendetes fejlemény, hogy Kárpát-medence szerte fiatalok kezdeményezik a hasonló ügyek képviseletét: Erdélyben az Igen, tessék! mozgalom, a CEMO Marosvásárhelyen vagy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat, Felvidéken pedig a Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért vagy a Pro Civis Egyesület.
– A kedvező jelek ellenére az emberek között továbbra is makacsul tartja magát a kérdés: Székelyföld autonómiája miért lenne jó mondjuk a partiumi magyarnak?
– A kérdés értelmezéséhez érdemes néhány dolgot leszögezni. Egyrészt azt, hogy az autonómia-törekvéseknek, magának az autonómiának is jóval nagyobb hagyománya van Székelyföldön, mint Partiumban, ahol a politika csak a legutóbbi időszakban fogalmazta meg egy esetleges autonómia célként való kitűzését. Másrészt az etnikai arányok és a két régió eltérő földrajzi helyzete is magyarázó ok: Partiumban a magyar és a román etnikum egymás mellett, kölcsönhatásban él, míg Székelyföldön markáns az elkülönülés a két etnikum között. Székelyföldön még most is egy esetleges területi autonómia nemzeti identitással kapcsolatos funkciói kerülnek előtérbe, a gazdasági és egyéb szakpolitikai funkciók taglalása egyelőre háttérbe szorul. A kérdés a közbeszédben is hasonló módon jelentkezik, ezért a partiumi magyarok számára kevésbé tűnik megvalósíthatónak a dolog, az így artikulált célokat pedig kevésbé érzik közelinek. Miközben a területi autonómiának csupán az egyik dimenziója szól a nemzeti identitásról, a nyelvhasználatról. Közelebb kell hozni az autonómia kínálta előnyöket. Egy kutatói előadás legfeljebb az egyetemistáknak hasznos, mindenki másnak azt is el kell mondani, hogy az autonómia saját döntési jogot jelent az oktatás, a nyelvhasználat, a helyi adók ügyében. A partiumi magyarság számára viszont inspiráló lehet a székelyföldi autonómia, és mobilizáló erejűek a jelenlegi autonómia-törekvések. A székelyföldi autonómia egyfajta hátország is lehet az Erdély egyéb vidékein élő magyarok számára.
– A tömeges véleménynyilvánítás remélhetőleg agyonhallgathatatlan tényén túl milyen hozadéka lehet még a menetelésnek?
– Meggyőződésem, hogy az élmény is roppant fontos lesz a jelenlévők számára. Amikor mi ’89-ben Temesváron skandáltuk, hogy „Le Ceauşescuval!” – vagy előtte 1989. december 15-én a néma kiállás Tőkés Lászlóért – bármikor lelőhettek volna, mégsem jutott eszünkbe félni, olyan védettséget kölcsönzött a közösség, hogy nem is fogtuk fel, milyen veszélyben forgunk. A menetelők számára ez a fajta közös élmény felbecsülhetetlen értéket jelent majd. Miroslav Hroch cseh történész szerint egy nemzetről attól a pillanattól beszélhetünk, amikor megvalósítja az első közös politikai cselekvést, mint közösségteremtő mozzanatot. Ez a menetelés azt a hitet is erősítheti, hogy igen, lehetséges, igen, képesek vagyunk összefogni. A tüntetés és a saját közösség mobilizálása azonban csak eszköz. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi – politikai és tudományos – fórumokon megfelelő szakmai megalapozottsággal kell elmagyarázni a külhoni magyarok igényeit, és az adott állam többsége fele is érthető módon kell kommunikálni az igényeket.
Kántor Zoltán
Szociológus, politológus, 1968-ban született Temesváron. Szociológusi diplomáját a Temesvári Tudományegyetemen szerezte 1995-ben. Tanulmányait a Central European University Politikatudományi, majd a CEU Nacionalizmus Tanulmányok szakán folytatta. 2000-ben az ELTE Szociológia szakán MA fokozatot szerzett. Politikatudományi doktori fokozatát az ELTE-n szerezte. 1998-99-ben ösztöndíjas az Edinburgh-i Egyetemen. 1999-2006 között kutatóként dolgozott a Teleki László Intézet Közép-Európa Tanulmányok Központjában, 2006-2011 között a Magyar Külügyi Intézetben, jelenleg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója. Korábban a Regio folyóirat szerkesztője, illetve az angol nyelven megjelenő Regio főszerkesztője; a Magyar Kisebbség című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, a Kisebbségkutatás folyóirat szerkesztője. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. Kutatási területei: nemzeti kisebbségek, nacionalizmus, Románia, határon túli magyarok, státustörvény, állampolgárság, etnikai pártok.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Százezres nagyságrendű részvételt ígér a Székelyföld autonómiájáért, a romániai régióátszervezés elleni tiltakozás céljából október 27-én szervezendő Székelyek Nagy Menetelése. Kántor Zoltán szociológus-politológussal, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójával arról is beszéltünk, miért kell jelen lennie a partiumi magyarnak is a Kökös és Bereck közötti útszakaszon.
– Mit üzen önnek a várhatóan magas létszámú részvétel: az erdélyi magyarok megtanulták az érdekérvényesítés, a véleménynyilvánításnak ezt a válfaját? Több mint két évtizednyi passzivitás után hogyan helyezhető be ez a tiltakozási forma az erdélyi közegbe?
– Hosszú út végén van e tekintetben a székelyföldi magyarság. Miután csak a ’89-es forradalom alkalmával, illetve annak környékén találkozhatott tömegtüntetésekkel, a marosvásárhelyi fekete március alaposan el is vette a kedvét az utcai megmozdulásoktól. Azt követően a közelmúltig alig volt utcai megnyilvánulás, párhuzamban azzal, hogy a magyar közösségek számára szinte morálisan kötelező alapelv volt a békés úton való véleménynyilvánítás. Miközben több jel is azt igazolta, hogy mindezt nem honorálja a román többségi állam. És bár egyáltalán nem pártolom az észak-írországi vagy baszkföldi típusú erőszakos megnyilvánulásokat, azt mondom: ha ez a teljesen parlamenti tárgyalásos úton zajló politizálás nem vezetett a kívánt eredményekhez, akkor egy közösségnek az utcán is meg kell mutatnia magát. A közelmúlt hasonló megnyilvánulásai – a néhány évvel ezelőtti, a román hatalom által közvélemény-kutatásnak aláminősített népszavazás, vagy az idei, márciusi marosvásárhelyi tüntetés –, a küszöbön álló, minden korábbinál nagyobb tömegeket megmozgatni látszó nagy menetelés mellett több egyéb tiltakozási forma is elképzelhető, például egy tér hosszabb távú elfoglalása. Mert nem elég csak a magyar közvéleménynek üzenni, a román felé is egyszerre kell „ütősen” és békésen kommunikálni, valamint a nemzetközi közvélemény várhatóan jelen lévő képviselői felé is.
– A politikai cselekvések hatékonyságát jelentős mértékben befolyásolja az időzítés pillanata. „Idő” van most?
– Nagyon jónak tartom az időzítést. Nemrég volt ugyanis a katalóniai élőlánc, egy éve pedig a milliós léptékű barcelonai tüntetés, így a nyugati közvélemény is kötni tudja a székelyföldi menetelést ezekhez a nagy visszhangot kiváltó megnyilvánulásokhoz. Kommunikációs szempontból sokkal jelentősebb az átütőerő, ha egy nyugati modellre tudunk utalni, ellenkező esetben az ottani közvélemény hajlamos úgy tekinteni a székelyföldi közösségre, mint partikuláris, zavarkeltő érdekek csoportosulására. Amire a román államhatalom jó érzékkel rá is játszik. Újra és újra tudatosítani kell valamennyi szereplővel, hogy a szándék az autonómia, nem pedig az elszakadás – mindez a folyamatban lévő politikai-társadalmi átalakulás tükrében. Romániában zajlanak az alkotmánymódosítás, a régióátszervezések tárgyalásai, most aktuális hát a kérdés. Ha már megszületnek a döntések, sokkal nehezebbé válik az egész, nem beszélve arról az önvádról, hogy nem mentünk ki, amikor kellett. Ezt végig kell csinálni. A romániai magyarság már a falig hátrált a régióátalakítás ügyében, nincs tovább, most kell lépni. Egyértelművé kell tenni a román többség számára, hogy a jelenlegi tendenciák túlmennek a magyar közösség tűrőképességének a határán.
– Az autonómia fogalmának tisztázása, eszközeinek-lehetőségeinek tudatosítása tekintetében továbbra is súlyos hiányosságok tapasztalhatók. Hogyan lehetne közelebb jutni az érdemi beszédhez?
– Azt hiszem, leszögezhetjük: sokkal többen hiszik, hogy tisztában vannak, mi az autonómia, mint ahányan ténylegesen tudják is. Az egész annyira evidens, az emberek olyan mértékben szeretnék az önrendelkezést, annyira jelen van a közdiskurzusban, a politikai elit tagjain túl mégis csak kevesen tudnának válaszolni arra, hogy lényegében mi is az autonómia. A tudatosítás keretében nem csak a nagy célt kellene kommunikálni, hanem azt is, hogy mit jelent. Például a döntés felelősségét, azt, hogy egy-egy rossz döntés esetében már nem lehet Bukarestre mutogatni. Ez mind-mind a tanulási folyamat része. Fontos már most készülni a majdani állapotokra, közösségerősítő-összetartó cselekedetként számos, törvény által már ma is biztosított dolgot megvalósítani, életbe léptetni. Folyamatosan tenni kell azért, hogy az autonómiára való „aktív várakozás” közben ne gyengüljön le a társadalom.
– Milyen „terápiát” tartana célravezetőnek?
– Például a kisebbségi jogok jóval tudatosabb érvényesítését. A környező országokban sokkal több kisebbségi jog van érvényben – amelyek önmagukban természetesen nem elegendők a külhoni magyarság hosszútávú reprodukciójának biztosításához –, mint amennyivel valóban élnek is az érintett közösségek. Részben mert nem tudnak róla, vagy mert nem tartják fontosnak, legtöbb helyen a többségi állam is igyekszik elbátortalanítani ezeket a próbálkozásokat. Miközben amúgy sincs garancia, hogy nagyon gyorsan elterjednének. Kellenek hozzá azok a bátor emberek, akik vállalják, hogy jogérvényesítő erőfeszítéseik következményeként a saját ügyük megoldása akár két hónapot is késik, vagy hogy több illetékbélyeget kell vásárolniuk. Egészen addig, míg az egész be nem indul, nem válik mindennapi gyakorlattá. Örvendetes fejlemény, hogy Kárpát-medence szerte fiatalok kezdeményezik a hasonló ügyek képviseletét: Erdélyben az Igen, tessék! mozgalom, a CEMO Marosvásárhelyen vagy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat, Felvidéken pedig a Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért vagy a Pro Civis Egyesület.
– A kedvező jelek ellenére az emberek között továbbra is makacsul tartja magát a kérdés: Székelyföld autonómiája miért lenne jó mondjuk a partiumi magyarnak?
– A kérdés értelmezéséhez érdemes néhány dolgot leszögezni. Egyrészt azt, hogy az autonómia-törekvéseknek, magának az autonómiának is jóval nagyobb hagyománya van Székelyföldön, mint Partiumban, ahol a politika csak a legutóbbi időszakban fogalmazta meg egy esetleges autonómia célként való kitűzését. Másrészt az etnikai arányok és a két régió eltérő földrajzi helyzete is magyarázó ok: Partiumban a magyar és a román etnikum egymás mellett, kölcsönhatásban él, míg Székelyföldön markáns az elkülönülés a két etnikum között. Székelyföldön még most is egy esetleges területi autonómia nemzeti identitással kapcsolatos funkciói kerülnek előtérbe, a gazdasági és egyéb szakpolitikai funkciók taglalása egyelőre háttérbe szorul. A kérdés a közbeszédben is hasonló módon jelentkezik, ezért a partiumi magyarok számára kevésbé tűnik megvalósíthatónak a dolog, az így artikulált célokat pedig kevésbé érzik közelinek. Miközben a területi autonómiának csupán az egyik dimenziója szól a nemzeti identitásról, a nyelvhasználatról. Közelebb kell hozni az autonómia kínálta előnyöket. Egy kutatói előadás legfeljebb az egyetemistáknak hasznos, mindenki másnak azt is el kell mondani, hogy az autonómia saját döntési jogot jelent az oktatás, a nyelvhasználat, a helyi adók ügyében. A partiumi magyarság számára viszont inspiráló lehet a székelyföldi autonómia, és mobilizáló erejűek a jelenlegi autonómia-törekvések. A székelyföldi autonómia egyfajta hátország is lehet az Erdély egyéb vidékein élő magyarok számára.
– A tömeges véleménynyilvánítás remélhetőleg agyonhallgathatatlan tényén túl milyen hozadéka lehet még a menetelésnek?
– Meggyőződésem, hogy az élmény is roppant fontos lesz a jelenlévők számára. Amikor mi ’89-ben Temesváron skandáltuk, hogy „Le Ceauşescuval!” – vagy előtte 1989. december 15-én a néma kiállás Tőkés Lászlóért – bármikor lelőhettek volna, mégsem jutott eszünkbe félni, olyan védettséget kölcsönzött a közösség, hogy nem is fogtuk fel, milyen veszélyben forgunk. A menetelők számára ez a fajta közös élmény felbecsülhetetlen értéket jelent majd. Miroslav Hroch cseh történész szerint egy nemzetről attól a pillanattól beszélhetünk, amikor megvalósítja az első közös politikai cselekvést, mint közösségteremtő mozzanatot. Ez a menetelés azt a hitet is erősítheti, hogy igen, lehetséges, igen, képesek vagyunk összefogni. A tüntetés és a saját közösség mobilizálása azonban csak eszköz. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi – politikai és tudományos – fórumokon megfelelő szakmai megalapozottsággal kell elmagyarázni a külhoni magyarok igényeit, és az adott állam többsége fele is érthető módon kell kommunikálni az igényeket.
Kántor Zoltán
Szociológus, politológus, 1968-ban született Temesváron. Szociológusi diplomáját a Temesvári Tudományegyetemen szerezte 1995-ben. Tanulmányait a Central European University Politikatudományi, majd a CEU Nacionalizmus Tanulmányok szakán folytatta. 2000-ben az ELTE Szociológia szakán MA fokozatot szerzett. Politikatudományi doktori fokozatát az ELTE-n szerezte. 1998-99-ben ösztöndíjas az Edinburgh-i Egyetemen. 1999-2006 között kutatóként dolgozott a Teleki László Intézet Közép-Európa Tanulmányok Központjában, 2006-2011 között a Magyar Külügyi Intézetben, jelenleg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója. Korábban a Regio folyóirat szerkesztője, illetve az angol nyelven megjelenő Regio főszerkesztője; a Magyar Kisebbség című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, a Kisebbségkutatás folyóirat szerkesztője. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. Kutatási területei: nemzeti kisebbségek, nacionalizmus, Románia, határon túli magyarok, státustörvény, állampolgárság, etnikai pártok.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. december 15.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
A Ceausescu-diktatúrát megdöntő népfelkelés 24. évfordulóján Tőkés László volt temesvári lelkipásztor egy sajtótájékoztató keretében bejelentette az 1989-es Temesvári Emlékbizottság megalakulását. Ezen alkalomból Temesváron, a forradalom kitörésének első és szimbolikus helyszínén ma, 2013. december 15-én a tőle jogtalanul elvitatott Románia Csillaga érdemrendet az Emlékbizottságnak adományozta.
Tőkés László N Y I L A T K O Z A T A
„Meddig sántikáltok kétfelé?” – szegezi nekünk a helyzet- és lelkiismeret-vizsgálatra késztető kérdést Illés próféta, majd pedig ugyanő rögtön el is igazít bizonytalankodásunkban ekképpen: „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” (1.Kir 18,21).
A próféta szavával hangzik egybe Krisztus tanítása: „Senki sem szolgálhat két Úrnak… Nem szolgálhatok Istennek és a Mammonnak” (Mt. 6,24).
Mammon a Pénz, Baál a Hatalom bálványa, illetve jelképe a Szentírásban. Az Isten- és emberellenes diktatúrák pénzzel és hatalommal tartották uralmuk alatt a lelkeket. Ceausescu idejében inkább a zsarnoki megfélemlítés tartották fogságban őket, utóbb, a posztkommunizmus időszakában pedig az anyagiak, az érdekek, a korrupció vették át a hatalom szerepét.
Mindkettőtől meg kell szabadulnunk – immár végérvényesen. A kommunista önkényuralom bukásához vezető temesvári felkelés 24. évfordulóján azáltal emlékezünk hitelesen, és akkor maradunk hűek temesvári református gyülekezetünkhöz – egykori önmagunkhoz –, valamint a szabadságért életüket feláldozó vagy kockáztató Temesvár népéhez, hogyha az emberi uralommal szemben Isten előtt hajlunk meg, és az ő igazságához ragaszkodunk – azonképpen, amiként Péter és apostoltársai tesznek bizonyságot erről: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel. 5,29). 1898 szent várakozásokkal teli adventjében nekünk is ez volt az igei jelmondatunk és meggyőződésünk, amikor a kollaboráns püspöki önkénnyel, valamint az ateista Ceausescu-rezsimmel bátran szembeszállunk református közösségünkben.
Egy egészen friss közvéleménykutatás felmérése szerint országunk polgárainak közel a fele úgy ítéli, hogy a kommunizmus jobb volt Románia számára, mint ami utána következett. A felmérés sokkoló adatai arra vallanak, hogy – bibliai szóhasználattal élve – Románia népe „kétfelé sántikál” a kommunista múlt és a demokratikusnak nevezett jelen között. Ez ügyben még az sem igazán jelenthet vigaszt, hogy a kommunizmus iránt nosztalgiát és illúziókat táplálók aránya Erdélyben az országos átlagnál alacsonyabb (44,4–43,1), míg Partiumban és Bánságban „csupán” 36,2%.
Viszonylagosan jobb temesközi–partiumi regionális eredményeink az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folytatására és beteljesítésére indítanak bennünket. Más szóval: jövőnket az 1989-es alapokra kell helyeznünk, hogy a keservesen megszenvedett múltat, a Kondukátor sötét korát senkinek ne legyen oka visszasírnia.
Vaclav Havel véleménye szerint egy második rendszerváltozásra van szükség: a kommunizmus után a posztkommunizmust is meg kell buktatni a volt szovjet tábor országaiban.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tegnap tartott 10. évfordulóján mi is egy új rendszerváltozás mellett foglaltunk állást. A romániai kommunista visszarendeződés körülményei között ennek szükségessége: nyilvánvaló.
Az EMNT tegnapi ünnepi ülésén 1989 jövő évi 25. évfordulójára jubileumi emlékévet hirdetett. Ezzel együtt a temesvári felkelés egykori kiváltói – résztvevői és részesei – megalakították az 1989-es Temesvári Emlékbizottságot (lásd tagjainak névsorát mellékelve). Közös célunk az – melyben minden bizonnyal valamennyi romániai rendszerváltoztató erő és szervezet osztozik –, hogy ne hagyjuk ellopni a forradalmat, és a múlttal való szembenézés, valamint az igazság kimondása és az igazságtétel előmozdítása révén is továbblendítsük a 24 évvel ezelőtt elkezdődött demokratikus rendszerváltozás folytatását.
Európai szinten ugyanezeket a célokat és feladatokat vallja a magáénak az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja. A szomszédos Magyarországon viszont mostanság van megalakulóban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága.
A rendszerváltozásnak kisebbségpolitikai, nemzetiségi téren is végbe kell mennie. A temesvári románok, magyarok, németek, szerbek, a különböző etnikai és vallási közösségek 1989 Szabadító Karácsonyán való összefogása arra figyelmeztet, hogy a romániai demokrácia próbaköve és – egyik –fokmérője a kisebbségi közösségek jogainak és egyenrangúságának biztosítása.
A „Steaua României” / Románia Csillaga érdemrend visszavonásának szándéka körül kialakult botrányos helyzettel kapcsolatban, találóan állapítja meg Borbély Zsolt politológus, hogy ez ügyben „az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében”. Az érdemrend becsületbíróságának múlt havi döntése vonatkozásában egyik román forradalmi harcos pedig ezt írta telefonüzenetében: „Minthogyha 1989 decemberében volnánk” („Parcă suntem în decembrie 1989”). Nem kétséges, hogy a Victor Ponta-féle neokommunista, álliberális kormány – miként az elmúlt negyed században mások is: nemcsak a magyaroktól, hanem Temesvár népétől akarja „ellopni” az 1989-es forradalmat, vagy legalábbis elvitatni és lekicsinyíteni az abban játszott, meghatározó szerepüket.
Válaszképpen ezekre a törekvésekre, ezennel Temesvár forradalmi felkelőinek és hőseinek ajánlom fel jelképes formában a Románia Csillaga lovagi érdemrendemet, mellyel a Tismăneanu-jelentést kezdeményező, a kommunista diktatúrát elítélő Traian Băsescu államelnök tüntetett volt ki, 2009 decemberében. A magas kitüntetéssel együtt méltán megilleti őket egész Románia elismerése.
Küszöbön álló Emlékévünk központi gondolata: az Igazság és békesség. Ésaiás próféta hirdeti, hogy: „Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké” (És. 32,17). – Igazság- és szabadságharcunkat azért kell folytatnunk, hogy a kommunizmus visszahúzó örökségétől megszabadulva, végre igazi békességben és biztonságban élhessen országunk népe, és mi, magyarok is itthon érezhessük magunkat Erdélyben.
Temesvár, 2013. december 15.
Tőkés László
1989-es Temesvári Emlékbizottság
Tőkés László
Balaton Zoltán
Borbély Imre
Borbély Zsolt Attila
Gazda Árpád
Kabai József
Kincses Előd
Mátyus Ernő
Molnár János
Sepsy Béla
Sükösd Antal
Teleki László
Tolnay István
A Ceausescu-diktatúrát megdöntő népfelkelés 24. évfordulóján Tőkés László volt temesvári lelkipásztor egy sajtótájékoztató keretében bejelentette az 1989-es Temesvári Emlékbizottság megalakulását. Ezen alkalomból Temesváron, a forradalom kitörésének első és szimbolikus helyszínén ma, 2013. december 15-én a tőle jogtalanul elvitatott Románia Csillaga érdemrendet az Emlékbizottságnak adományozta.
Tőkés László N Y I L A T K O Z A T A
„Meddig sántikáltok kétfelé?” – szegezi nekünk a helyzet- és lelkiismeret-vizsgálatra késztető kérdést Illés próféta, majd pedig ugyanő rögtön el is igazít bizonytalankodásunkban ekképpen: „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” (1.Kir 18,21).
A próféta szavával hangzik egybe Krisztus tanítása: „Senki sem szolgálhat két Úrnak… Nem szolgálhatok Istennek és a Mammonnak” (Mt. 6,24).
Mammon a Pénz, Baál a Hatalom bálványa, illetve jelképe a Szentírásban. Az Isten- és emberellenes diktatúrák pénzzel és hatalommal tartották uralmuk alatt a lelkeket. Ceausescu idejében inkább a zsarnoki megfélemlítés tartották fogságban őket, utóbb, a posztkommunizmus időszakában pedig az anyagiak, az érdekek, a korrupció vették át a hatalom szerepét.
Mindkettőtől meg kell szabadulnunk – immár végérvényesen. A kommunista önkényuralom bukásához vezető temesvári felkelés 24. évfordulóján azáltal emlékezünk hitelesen, és akkor maradunk hűek temesvári református gyülekezetünkhöz – egykori önmagunkhoz –, valamint a szabadságért életüket feláldozó vagy kockáztató Temesvár népéhez, hogyha az emberi uralommal szemben Isten előtt hajlunk meg, és az ő igazságához ragaszkodunk – azonképpen, amiként Péter és apostoltársai tesznek bizonyságot erről: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel. 5,29). 1898 szent várakozásokkal teli adventjében nekünk is ez volt az igei jelmondatunk és meggyőződésünk, amikor a kollaboráns püspöki önkénnyel, valamint az ateista Ceausescu-rezsimmel bátran szembeszállunk református közösségünkben.
Egy egészen friss közvéleménykutatás felmérése szerint országunk polgárainak közel a fele úgy ítéli, hogy a kommunizmus jobb volt Románia számára, mint ami utána következett. A felmérés sokkoló adatai arra vallanak, hogy – bibliai szóhasználattal élve – Románia népe „kétfelé sántikál” a kommunista múlt és a demokratikusnak nevezett jelen között. Ez ügyben még az sem igazán jelenthet vigaszt, hogy a kommunizmus iránt nosztalgiát és illúziókat táplálók aránya Erdélyben az országos átlagnál alacsonyabb (44,4–43,1), míg Partiumban és Bánságban „csupán” 36,2%.
Viszonylagosan jobb temesközi–partiumi regionális eredményeink az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folytatására és beteljesítésére indítanak bennünket. Más szóval: jövőnket az 1989-es alapokra kell helyeznünk, hogy a keservesen megszenvedett múltat, a Kondukátor sötét korát senkinek ne legyen oka visszasírnia.
Vaclav Havel véleménye szerint egy második rendszerváltozásra van szükség: a kommunizmus után a posztkommunizmust is meg kell buktatni a volt szovjet tábor országaiban.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tegnap tartott 10. évfordulóján mi is egy új rendszerváltozás mellett foglaltunk állást. A romániai kommunista visszarendeződés körülményei között ennek szükségessége: nyilvánvaló.
Az EMNT tegnapi ünnepi ülésén 1989 jövő évi 25. évfordulójára jubileumi emlékévet hirdetett. Ezzel együtt a temesvári felkelés egykori kiváltói – résztvevői és részesei – megalakították az 1989-es Temesvári Emlékbizottságot (lásd tagjainak névsorát mellékelve). Közös célunk az – melyben minden bizonnyal valamennyi romániai rendszerváltoztató erő és szervezet osztozik –, hogy ne hagyjuk ellopni a forradalmat, és a múlttal való szembenézés, valamint az igazság kimondása és az igazságtétel előmozdítása révén is továbblendítsük a 24 évvel ezelőtt elkezdődött demokratikus rendszerváltozás folytatását.
Európai szinten ugyanezeket a célokat és feladatokat vallja a magáénak az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja. A szomszédos Magyarországon viszont mostanság van megalakulóban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága.
A rendszerváltozásnak kisebbségpolitikai, nemzetiségi téren is végbe kell mennie. A temesvári románok, magyarok, németek, szerbek, a különböző etnikai és vallási közösségek 1989 Szabadító Karácsonyán való összefogása arra figyelmeztet, hogy a romániai demokrácia próbaköve és – egyik –fokmérője a kisebbségi közösségek jogainak és egyenrangúságának biztosítása.
A „Steaua României” / Románia Csillaga érdemrend visszavonásának szándéka körül kialakult botrányos helyzettel kapcsolatban, találóan állapítja meg Borbély Zsolt politológus, hogy ez ügyben „az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében”. Az érdemrend becsületbíróságának múlt havi döntése vonatkozásában egyik román forradalmi harcos pedig ezt írta telefonüzenetében: „Minthogyha 1989 decemberében volnánk” („Parcă suntem în decembrie 1989”). Nem kétséges, hogy a Victor Ponta-féle neokommunista, álliberális kormány – miként az elmúlt negyed században mások is: nemcsak a magyaroktól, hanem Temesvár népétől akarja „ellopni” az 1989-es forradalmat, vagy legalábbis elvitatni és lekicsinyíteni az abban játszott, meghatározó szerepüket.
Válaszképpen ezekre a törekvésekre, ezennel Temesvár forradalmi felkelőinek és hőseinek ajánlom fel jelképes formában a Románia Csillaga lovagi érdemrendemet, mellyel a Tismăneanu-jelentést kezdeményező, a kommunista diktatúrát elítélő Traian Băsescu államelnök tüntetett volt ki, 2009 decemberében. A magas kitüntetéssel együtt méltán megilleti őket egész Románia elismerése.
Küszöbön álló Emlékévünk központi gondolata: az Igazság és békesség. Ésaiás próféta hirdeti, hogy: „Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké” (És. 32,17). – Igazság- és szabadságharcunkat azért kell folytatnunk, hogy a kommunizmus visszahúzó örökségétől megszabadulva, végre igazi békességben és biztonságban élhessen országunk népe, és mi, magyarok is itthon érezhessük magunkat Erdélyben.
Temesvár, 2013. december 15.
Tőkés László
1989-es Temesvári Emlékbizottság
Tőkés László
Balaton Zoltán
Borbély Imre
Borbély Zsolt Attila
Gazda Árpád
Kabai József
Kincses Előd
Mátyus Ernő
Molnár János
Sepsy Béla
Sükösd Antal
Teleki László
Tolnay István
2013. december 18.
A határon túli magyar műemlékek helyzetéről
A határon túli magyar vonatkozású műemlékek felújításának jelenlegi helyzetét, lehetőségeit vitatta meg a magyar Országgyűlés sport- és turizmusbizottságának kastélyokkal, várakkal, falusi turizmussal foglalkozó albizottsága Budapesten.
Nagy Bercel, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának titkárságvezetője beszámolt arról, hogy 2011 óta összesen mintegy 185 millió forintot fordított a kormány a határon túli magyar műemlékek felújítására.
Emlékeztetett arra, hogy 1999 és 2006 között mintegy 1,2 milliárd forintot költött az állam szomszédos országokban lévő magyar vonatkozású kulturális örökségi helyszínekre, a mostani program ennek a folytatása. A titkárságvezető kiemelte: a programok lebonyolításában civil szervezetként nagy szerepe volt a Teleki László Alapítványnak, amely a helyreállítási és restaurátori munkák mellett örökségvédelmi konferenciákat szervezett, valamint megrendezte a projekt eredményeit bemutató, Megújuló épített örökségünk – Értékmentés a Kárpát- medencében című vándorkiállítást is. A tárlat jelenleg a Munkácsi Vármúzeumban látható.
Virág Zsolt építész, az albizottság szakértője bemutatta a történelmi Magyarország kastély- és kúriaállományának mai állapotát, majd kezdeményezte annak a programnak a ki- dolgozását, amelynek keretében lehetőség nyílna a szomszédos országokban lévő magyar vonatkozású műemlékek tudományos igényű feltárására, leltárba vételére.
Benkőné Kiss Zsuzsanna, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) főosztályvezetője emlékeztetett egy 2011-es megállapodásra, amely a közigazgatási tárca, az Emmi, a korábbi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Teleki Alapítvány között jött létre. Ennek értelmében valamennyi fél vállalta, hogy évente rendszeres támogatást nyújt a határon túli építészeti örökség megóvásához. A kulturális ágazat hozzájárulása ehhez a célhoz évi 8 millió forint, amely az alapítványon keresztül hasznosul. Emellett kiemelte a vegyes bizottsági együttműködéseket is, amelyek feladatait kormányhatározatban rögzítik. Pozitív példaként említette a magyar-szlovák együttműködésben megvalósuló borsi Rákóczi-várkastély megújítását.
Népújság (Marosvásárhely)
A határon túli magyar vonatkozású műemlékek felújításának jelenlegi helyzetét, lehetőségeit vitatta meg a magyar Országgyűlés sport- és turizmusbizottságának kastélyokkal, várakkal, falusi turizmussal foglalkozó albizottsága Budapesten.
Nagy Bercel, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának titkárságvezetője beszámolt arról, hogy 2011 óta összesen mintegy 185 millió forintot fordított a kormány a határon túli magyar műemlékek felújítására.
Emlékeztetett arra, hogy 1999 és 2006 között mintegy 1,2 milliárd forintot költött az állam szomszédos országokban lévő magyar vonatkozású kulturális örökségi helyszínekre, a mostani program ennek a folytatása. A titkárságvezető kiemelte: a programok lebonyolításában civil szervezetként nagy szerepe volt a Teleki László Alapítványnak, amely a helyreállítási és restaurátori munkák mellett örökségvédelmi konferenciákat szervezett, valamint megrendezte a projekt eredményeit bemutató, Megújuló épített örökségünk – Értékmentés a Kárpát- medencében című vándorkiállítást is. A tárlat jelenleg a Munkácsi Vármúzeumban látható.
Virág Zsolt építész, az albizottság szakértője bemutatta a történelmi Magyarország kastély- és kúriaállományának mai állapotát, majd kezdeményezte annak a programnak a ki- dolgozását, amelynek keretében lehetőség nyílna a szomszédos országokban lévő magyar vonatkozású műemlékek tudományos igényű feltárására, leltárba vételére.
Benkőné Kiss Zsuzsanna, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) főosztályvezetője emlékeztetett egy 2011-es megállapodásra, amely a közigazgatási tárca, az Emmi, a korábbi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Teleki Alapítvány között jött létre. Ennek értelmében valamennyi fél vállalta, hogy évente rendszeres támogatást nyújt a határon túli építészeti örökség megóvásához. A kulturális ágazat hozzájárulása ehhez a célhoz évi 8 millió forint, amely az alapítványon keresztül hasznosul. Emellett kiemelte a vegyes bizottsági együttműködéseket is, amelyek feladatait kormányhatározatban rögzítik. Pozitív példaként említette a magyar-szlovák együttműködésben megvalósuló borsi Rákóczi-várkastély megújítását.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. december 29.
A nemzetpolitikai napirend
A kérdés jelentőségéhez képest aránylag kevés szó esik a közbeszédben a politikai napirendről, azaz a politikai élet témáinak, alapvető megoldandó kérdéseinek listájáról, és az azon belüli fontossági sorrendről. Holott ahhoz, hogy egy gondolat valósággá váljon, a legtöbb esetben több értelemben is a politikai napirendre kell kerülnie: részévé kell válnia a pártok programjának és szólamainak, a politikai közérdeklődésnek és a médiakommunikációnak. A politikai napirend e három dimenziója értelemszerűen összefügg, és ha egy adott problémát kellő erővel képvisel, tulajdonképpen e három fontos tényező bármelyike előbb-utóbb megkerülhetetlenné válik a másik kettő számára is.
Kettős játszmák
A rendszerváltás után a „nemzetpolitikai napirend” két legfontosabb témája a magyar állampolgárság „kettős állampolgárságként” elhíresült kiterjesztése és az autonómia volt. A „kettős állampolgárság” azonban nem precíz meghatározás, hiszen akár hármas állampolgárságról is beszélhetünk egy olyan, a kommunista időszakban valamely nyugati államban állampolgárságot szerzett nemzettársunk esetében, aki román állampolgárságáról nem mondott le, visszatelepült például Erdélybe, majd itt megszerezte a magyart. Illetve azok esetében is aligha lehet kettős állampolgárságról beszélni, akiktől a magyarellenességgel beoltott szlovák állam megvonta a szlovák állampolgárságot. A kérdés lényege, hogy a magyar állam alanyi jogon biztosítsa valamennyi magyarnak az anyaország állampolgárságát.
E kettőt próbálták egymás ellen kijátszani azok, akik a kákán is csomót keresnek, ha keresztbe kell tenni a magyar nemzeti törekvéseknek, akik a kilencvenes években a kollektív jogok elméleti alapját próbálták megkérdőjelezni, akik minden fontos nemzeti törekvés esetében azt próbálják magyarázni, hogy mit miért nem lehet megvalósítani. Az autonómia célja ugyanis nemzetpolitikai szempontból nemcsak és nem elsősorban az, hogy az érintett nemzeti kollektívát közösségként integrálja az adott állam jogi kereteibe. Ez csak a forma. A cél a magyarként való megmaradás, aminek elengedhetetlen része az anyaállammal való minél szervesebb viszony. Az összmagyar politikai szemléletmódtól elszakadt, kettős identitású, az elnyomókkal azonosuló, Stockholm-szindrómás egyének számára ez mellékes dimenzió, a gondolkodni képes és hajlandó többség számára azonban ez a lényeg.
A politikai napirend fontosságát mutatja a felvidéki magyar politikai pártok jelen helyzete – miként arra Bakk Miklós politológus is rámutatott a Kós Károly-díj átvételekor az EMNT tíz éves évfordulója alkalmából megtartott ünnepségen. Az 1994-es, a másfél évtizeddel későbbi Székely Önkormányzati Nagygyűléssel azonos logika mentén megszervezett révkomáromi nagygyűlés biztató kezdete után 1997-ben a Meciar-ellenes koalíció kialakításakor a magyar politikai pártok aláírták, hogy a „demokratikus erők” győzelme esetén nem igényelnek területi alapon autonómiát. (Lásd a három magyar és öt szlovák párt által aláírt, A hosszú távú együttműködés alapja című, 1997. december 2-án szignált dokumentumot, In: Bárdi Nándor–Éger György: Útkeresés és integráció, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2000.) A felvidéki magyarság által leginkább támogatott Magyar Koalíció Pártja évek óta hasztalan küzd az autonómia kérdésének újrafelvételével a politikai napirendre.
Túl a metaforákon
Erdélyben az autonómia 1996-ban az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalásának idején kikerült ugyan a csúcsvezetés kommunikációjából, de nyilvános, „ünnepélyes” megtagadására nem került sor. Az autonomista erők az SZKT-kon, a sajtóban, a Fórum-mozgalom keretében, valamint az 1997-es és 1999-es kongresszusokon napirenden tartották a kérdést, 2003-ban pedig az 1993-as brassói autonómiaprogramhoz hű saját szervezeteket alapítottak és a továbbiakban ezeken keresztül gondoskodtak arról, hogy az autonómia állandó téma legyen. Olyannyira, hogy 2004-ben már az RMDSZ is a kettős állampolgárság és az autonómia jelszavával kampányolt, fontosnak tartotta a kisebbségi törvénybe beemelni a kulturális autonómia címszavát – kár, hogy lényegében csak ennyit. A szervezet retorikájának azóta is részét képezi e követelés, 2009-ben a Székely Önkormányzati Nagygyűlésen, 2013-ban a Székelyek Nagy Menetelésének alkalmával pedig az RMDSZ hangsúlyosan kiállt a területi autonómia mellett is. Úgy hírlik, hogy bár közel húsz év késéssel, de jelentkezni fognak egy területi autonómia-statútummal is.
A politikai napirend relevanciáját illetően hasonló a helyzet a magyar állampolgárság kiterjesztésével is, amelyet a Magyarok Világszövetsége vállalt fel elsőnek, 1996-ban alapszabályzat és program szintjén kodifikálva e nemzetpolitikai követelést. Miután a politikai pártok nem mutattak hajlandóságot a kérdés megoldására, s még annak gyengített formáját, a szavazati joggal nem járó külhoni állampolgárság gondolatát is elutasították, sor került az emlékezetes, 2004-es népszavazásra, amelyen a közhiedelemmel ellentétben győztek az igenek, csak nem kellő többséggel ahhoz, hogy a vonatkozó törvény megalkotására kötelezzék a parlamentet. Aligha tagadhatja bárki, hogy a 2004-es népszavazás meghatározó szerepet játszott a 2010-es parlamenti döntés elkészítésében. A népszavazást megelőző hónapokban a második világháború óta első ízben végre kellő súllyal tematizálta a média a Kárpát-medencei magyar szétszakítottság kérdését, így vált egy civil kezdeményezés eredményeképpen a kettős állampolgárság megkerülhetetlen kérdéssé mind a médiabeli, mind pedig a pártok által megjelenített politikai napirend számára.
E problémakör határozott és egyértelmű jogi rendezését nem túlzás hát a második Orbán-kormány legfontosabb nemzetpolitikai lépésének nevezni, különös tekintettel arra, hogy egy össznemzeti, Kárpát-medencei legitimitású magyar parlamentet választunk, s a közös magyar sorsalakítás már nemcsak szívdobogtató metafora lesz, hanem megélt valóság.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A kérdés jelentőségéhez képest aránylag kevés szó esik a közbeszédben a politikai napirendről, azaz a politikai élet témáinak, alapvető megoldandó kérdéseinek listájáról, és az azon belüli fontossági sorrendről. Holott ahhoz, hogy egy gondolat valósággá váljon, a legtöbb esetben több értelemben is a politikai napirendre kell kerülnie: részévé kell válnia a pártok programjának és szólamainak, a politikai közérdeklődésnek és a médiakommunikációnak. A politikai napirend e három dimenziója értelemszerűen összefügg, és ha egy adott problémát kellő erővel képvisel, tulajdonképpen e három fontos tényező bármelyike előbb-utóbb megkerülhetetlenné válik a másik kettő számára is.
Kettős játszmák
A rendszerváltás után a „nemzetpolitikai napirend” két legfontosabb témája a magyar állampolgárság „kettős állampolgárságként” elhíresült kiterjesztése és az autonómia volt. A „kettős állampolgárság” azonban nem precíz meghatározás, hiszen akár hármas állampolgárságról is beszélhetünk egy olyan, a kommunista időszakban valamely nyugati államban állampolgárságot szerzett nemzettársunk esetében, aki román állampolgárságáról nem mondott le, visszatelepült például Erdélybe, majd itt megszerezte a magyart. Illetve azok esetében is aligha lehet kettős állampolgárságról beszélni, akiktől a magyarellenességgel beoltott szlovák állam megvonta a szlovák állampolgárságot. A kérdés lényege, hogy a magyar állam alanyi jogon biztosítsa valamennyi magyarnak az anyaország állampolgárságát.
E kettőt próbálták egymás ellen kijátszani azok, akik a kákán is csomót keresnek, ha keresztbe kell tenni a magyar nemzeti törekvéseknek, akik a kilencvenes években a kollektív jogok elméleti alapját próbálták megkérdőjelezni, akik minden fontos nemzeti törekvés esetében azt próbálják magyarázni, hogy mit miért nem lehet megvalósítani. Az autonómia célja ugyanis nemzetpolitikai szempontból nemcsak és nem elsősorban az, hogy az érintett nemzeti kollektívát közösségként integrálja az adott állam jogi kereteibe. Ez csak a forma. A cél a magyarként való megmaradás, aminek elengedhetetlen része az anyaállammal való minél szervesebb viszony. Az összmagyar politikai szemléletmódtól elszakadt, kettős identitású, az elnyomókkal azonosuló, Stockholm-szindrómás egyének számára ez mellékes dimenzió, a gondolkodni képes és hajlandó többség számára azonban ez a lényeg.
A politikai napirend fontosságát mutatja a felvidéki magyar politikai pártok jelen helyzete – miként arra Bakk Miklós politológus is rámutatott a Kós Károly-díj átvételekor az EMNT tíz éves évfordulója alkalmából megtartott ünnepségen. Az 1994-es, a másfél évtizeddel későbbi Székely Önkormányzati Nagygyűléssel azonos logika mentén megszervezett révkomáromi nagygyűlés biztató kezdete után 1997-ben a Meciar-ellenes koalíció kialakításakor a magyar politikai pártok aláírták, hogy a „demokratikus erők” győzelme esetén nem igényelnek területi alapon autonómiát. (Lásd a három magyar és öt szlovák párt által aláírt, A hosszú távú együttműködés alapja című, 1997. december 2-án szignált dokumentumot, In: Bárdi Nándor–Éger György: Útkeresés és integráció, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2000.) A felvidéki magyarság által leginkább támogatott Magyar Koalíció Pártja évek óta hasztalan küzd az autonómia kérdésének újrafelvételével a politikai napirendre.
Túl a metaforákon
Erdélyben az autonómia 1996-ban az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalásának idején kikerült ugyan a csúcsvezetés kommunikációjából, de nyilvános, „ünnepélyes” megtagadására nem került sor. Az autonomista erők az SZKT-kon, a sajtóban, a Fórum-mozgalom keretében, valamint az 1997-es és 1999-es kongresszusokon napirenden tartották a kérdést, 2003-ban pedig az 1993-as brassói autonómiaprogramhoz hű saját szervezeteket alapítottak és a továbbiakban ezeken keresztül gondoskodtak arról, hogy az autonómia állandó téma legyen. Olyannyira, hogy 2004-ben már az RMDSZ is a kettős állampolgárság és az autonómia jelszavával kampányolt, fontosnak tartotta a kisebbségi törvénybe beemelni a kulturális autonómia címszavát – kár, hogy lényegében csak ennyit. A szervezet retorikájának azóta is részét képezi e követelés, 2009-ben a Székely Önkormányzati Nagygyűlésen, 2013-ban a Székelyek Nagy Menetelésének alkalmával pedig az RMDSZ hangsúlyosan kiállt a területi autonómia mellett is. Úgy hírlik, hogy bár közel húsz év késéssel, de jelentkezni fognak egy területi autonómia-statútummal is.
A politikai napirend relevanciáját illetően hasonló a helyzet a magyar állampolgárság kiterjesztésével is, amelyet a Magyarok Világszövetsége vállalt fel elsőnek, 1996-ban alapszabályzat és program szintjén kodifikálva e nemzetpolitikai követelést. Miután a politikai pártok nem mutattak hajlandóságot a kérdés megoldására, s még annak gyengített formáját, a szavazati joggal nem járó külhoni állampolgárság gondolatát is elutasították, sor került az emlékezetes, 2004-es népszavazásra, amelyen a közhiedelemmel ellentétben győztek az igenek, csak nem kellő többséggel ahhoz, hogy a vonatkozó törvény megalkotására kötelezzék a parlamentet. Aligha tagadhatja bárki, hogy a 2004-es népszavazás meghatározó szerepet játszott a 2010-es parlamenti döntés elkészítésében. A népszavazást megelőző hónapokban a második világháború óta első ízben végre kellő súllyal tematizálta a média a Kárpát-medencei magyar szétszakítottság kérdését, így vált egy civil kezdeményezés eredményeképpen a kettős állampolgárság megkerülhetetlen kérdéssé mind a médiabeli, mind pedig a pártok által megjelenített politikai napirend számára.
E problémakör határozott és egyértelmű jogi rendezését nem túlzás hát a második Orbán-kormány legfontosabb nemzetpolitikai lépésének nevezni, különös tekintettel arra, hogy egy össznemzeti, Kárpát-medencei legitimitású magyar parlamentet választunk, s a közös magyar sorsalakítás már nemcsak szívdobogtató metafora lesz, hanem megélt valóság.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)