Új tervek, új vezető a Partiumi Magyar Művelődési Céhben 
A magyar költészet napja volt az egyik témája annak a tegnapi sajtótájékoztatónak, amelyet Tőkés László, az EP alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke tartott nagyváradi irodájában. Verses gondolatokkal indította a tájékoztatót, röviden beszélt József Attila költészetéről, s rámutatott arra a sajnálatos jelenségre, amelyet mai napig éltetnek egyes magyarországi és romániai magyar szocialista és balliberális pártok vezéralakjai, amikor József Attilát proletár, baloldali költőnek állítják be. A magyar költészet napján fel kell hívni a közvélemény figyelmét arra, hogy kulturális örökségünk kincseit senki ne sajátítsa ki, ne állítson ezekről valótlanságot. Az EP alelnöke elmondta, március végén Schmitt Pál magyar államelnökkel megállapodtak abban, hogy az UNESCO Világörökség, valamint az Európai Kulturális Örökség mintájára kezdeményezik a aq Programjának beindítását, amely olyan kiemelt jelentőségű történelmi és kulturális helyszíneket foglalna magába, ahová minden magyar embernek illő volna ellátogatni életében legalább egyszer.
Tőkés közölte azt is, hogy március elsejétől a Pro Universitate Partium Alapítvány kuratóriuma új igazgatót nevezett ki az alapítvány által működtetett Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) élére, Mostis Gergőt, a Partiumi Keresztény Egyetem volt hallgatóját és szóvivőjét, aki az elmúlt években tanúbizonyságot tett szervezői rátermettségről. A PMMC volt igazgatójának, Barabás Zoltánnak megköszönték több esztendeig tartó munkáját, ő a következőkben új posztot fog betölteni. Az új igazgató is szót kapott, s röviden ismertette azokat a terveket, amelyeket a jövőben meg szeretne valósítani. Kiemelte azt, hogy meglátása szerint a váradi és talán egész erdélyi magyar kulturális életünk azért laposodott el az elmúlt két évtized alatt, mert sokan a kulturális rendezvényeket egyszerűen a politika eszközévé degradálták. Márpedig ezt nem szabad és nem is lehet megengedni egyetlen politikai vonulatnak sem, sommázott Mostis, hozzáfűzve, azon lesz, hogy a PMMC rendezvényein a kultúra kultúra maradjon, nem pedig a politikusok felvonulási terepe.
Azt is megtudtuk, hogy a Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság közösen útjára indítja az Élő Partium elnevezésű honismereti és kulturális turisztikai programot. Ennek célja, hogy felelevenítsék és a köztudatba visszaemeljék a hosszú évtizedekig feledésre kárhoztatott Partiumot.
A sajtótájékoztató után Tőkés László is részt vett azon a koszorúzáson, amire csak a sajtó volt hivatalos. A magyar költészet napja alkalmából József Attila szobránál tisztelgett több magyar szervezet képviselője: János Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora, Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Hermán M. János előadó-tanácsos; Mostis Gergő, a PMMC új igazgatója, illetve az EMNT bihari szervezete részéről Török Sándor megyei elnök és Nagy József Barna ügyvezető elnök. Az Erdélyi Magyar Ifjak váradi szervezetét Csomortányi István elnökségi tag képviselte.
Szőke Mária, Reggeli Újság
Erdély.ma

Szekus módszerekkel a premontreiek ellen?
Két ismeretlen férfi támadta meg kedden a nagyvárad-hegyfoki premontrei prépostság levéltárosát, annak bukaresti lakásában, tudta meg a Reggeli Újság szerda délután Fejes Rudolf Anzelmtől, a szerzetesrend nagyváradi főapátjától. A levéltáros hölgyet ért inzultus feltételezhetően összefügg azzal a perrel, amelynek során a Szent István Vértanúról Nevezett Váradhegyfoki Prépostság visszaköveteli a román államtól, jelesül a nagyváradi önkormányzattól a premontreiek által alapított, tőlük elbitorolt, ma Mihai Eminescu költő nevét viselő gimnáziumot.
A hónapok óta folyó pereskedésben végül március 18-án született meg az elsőfokú döntés, amelyben a szerzetesrend igénylését elutasították. Mint ezt lapunk is többször megírta, a felperes és annak képviselője, Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd szerint a premontreiek érvényes dokumentációkkal, telekkönyvi kivonatokkal igazolták a bíróság előtt, hogy a szóban forgó ingatlanegyüttes – amelynek maga az iskolaépület csak egy része – a restitúciós törvények értelmében visszajár nekik. Ugyanis azt a román kommunista rezsim egy 198-48-as rablótörvény alapján kobozta el a római katolikus rendtől. Az alperes nagyváradi önkormányzat viszont semmilyen törvényes dokumentációval nem rendelkezik, egyedül Onisifor Ghibu professzor egykori levelezéseire hivatkoznak, aki a két világháború között éjt nappá téve azon ügyködött, hogy a kisebbségi egyházaktól és közületektől minél több vagyont elorozzon, „szerezzen” a román állam és közvetve a többségi intézmények, egyházak javára.
Csakhogy a 1930-as évek Romániája igazán nem egy mintajogállam volt, ráadásul az a bizonyos bírói ítélet nem is volt végleges. Az a sajtóban megjelent két érv is hamis, hogy a váradi prépostság nem rendelkezett jogi személyiséggel, illetve hogy az Úri utcai ingatlanokat a magyar állam tulajdonolta, így az impériumváltáskor jogszerűen kerültek át a román állam tulajdonába. Jogi személyiségét egy önkényes állami intézkedés nyomán valóban elveszítette átmenetileg a váradi prépostság a harmincas években, de 1940 tavaszán visszakapta, mivel Bukarest rákényszerült a Szentszékkel kötött konkordátum betartására, amit pár évvel korábban megsértett.
A premontreiek tulajdona pedig sosem volt magyar állami tulajdon, ezt a telekkönyvi bejegyzések egyértelműen igazolják. Tehát rengeteg hazugság és csúsztatás lát napvilágot a román médiában a rendről és annak tevékenységéről, helyzetéről, el egyenesen az egyház- és magyarellenes uszításig. Eklatáns példa az osztrák tulajdonú Jurnal bihorean – amelyet a helyi hatalom afféle félhivatalos szócsöveként kell kezelni – szerdai összeállítása, amely már címében is azt sugallja, hogy a papok a világi javakra és örömökre áhítoznak.
A márciusi ítélethozatalt követően múlt hét végén kapták meg a bírósági végzést a premontreiek, mondta el tegnap lapunknak Anzelm atya. A döntés indoklása a felperes és ügyvédje szerint több mint furcsa, ugyanis hat pontban jelenti ki, hogy az önkormányzat érvei nem állják meg a helyüket, illetve hogy a premontreiek által előterjesztett bizonyítékok valódiak, azonban furcsamód a váradi bíróság mégis arra az 1937-es rektifikációra hivatkozik ma is, amiről később egyértelműen bebizonyosodott, hogy közönséges okirat-hamisítás volt. Az ítélethozatal után pedig több inzultus érte már a váradi premontrei rendet, jelentette ki a prépost. Azon kívül, hogy kedden rátörtek a levéltáros hölgyre (aki feljelentést tett erről a rendőrségen) és megfenyegették, hogy megverik és megerőszakolják, ismeretlenek megrongálták a premontreiek Úri utca templomának gyóntatószékét és ajtóit. Az is furcsa, hogy a rend levéltárosát érthetetlen és törvénytelen módon nem engedték be a váradi várban működő levéltárba, hogy kikeressen onnan a rend tulajdonára vonatkozó dokumentumokat, azonban ezek mégis hozzáférhetők voltak mások számára. Nemrég ugyanis az állami levéltárban levő premontrei iratok másolata megjelent a tavaly októberben boldoggá avatott vértanú püspök, Bogdánffy Szilárd életét bemutató kötetben – mesélte a főapát. Az atyát már az sem lepi meg, hogy mindig a tárgyalási fordulók után látnak napvilágot a román nyelvű médiában mocskolódó, a közvéleményt félretájékoztató írások.
A prépost elmondta, már megfellebbezték az elsőfokú ítéletet, és kérik az ügy áthelyezését más megyébe. Mint megtudtuk, a váradi önkormányzat is fellebbezett, ugyanis Bolojanék is elégedetlenek a bírósági ítélettel, amely nem adott nekik egyértelműen igazat és nem jelentette ki, hogy az övék a gimnázium. Ráadásul még az iskola mögötti területek (az ún. Voinţa stadion) is visszajárnak a szerzetesrendnek, pedig oda a polgármesterék már mindenféléket terveznek, pl. parkolót. Nagyváradi magyarok egy csoportja nemrég aláírásgyűjtő akció kezdeményezését javasolta, így szeretnék jelezni támogatásukat a premontrei rend felé. Fejes Rudolf azt is elmondta, hogy sem a magyarság érdekvédelmi szervezetétől, az RMDSZ-től nem kapott eddig semmilyen támogatást, sem a váradi római katolikus püspökségtől. Mivel egy nagy múltú, egyházi hátterű magyar tanintézet sorsáról van szó – amely amúgy számos kiváló román, zsidó, szlovák és más nemzetiségű értelmiségit bocsátott útjára az évtizedek során –, Anzelm atya érthetetlennek véli, hogy mind a bihari RMDSZ, mind a püspökség inkább félrenéz, de valamiért nem foglal állást mellettük. Sőt, Markó Attila RMDSZ-es politikus, kisebbségügyi államtitkár, az Egyházi Ingatlanokat Visszaszolgáltató Különbizottság aligazgatója nemrég a Duna Televízió egyik műsorában határozottan úgy vélekedett, hogy a premontrei rendet nem illeti meg az egykori premontrei gimnázium (!). Fejes Rudolf Anzelm kijelentette, folytatja a harcot a gimnáziumért, még akkor is, ha megfélemlítéssel és egy demokratikus államban megengedhetetlen „szekus módszerekkel” akarják ettől eltántorítani.
Szőke Mária, Reggeli Újság
Erdély.ma

A múlt feltárása nem válhat ügynökvadászattá!
Besúgók, mártírok és a keveset emlegetett lényeg
„Sok érdeklődőt vonzott az a könyvbemutatóval egybekötött előadás, amelyet kedd délután tartottak a nagyváradi Posticumban, s ahol bemutatásra került a „Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből, 1945–1989” című könyv. A bemutató moderátora Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója volt, a tanulmánykötetről pedig Gyarmati György történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója, pécsi egyetemi tanár és Bánkuti Gábor történész, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa beszélt.”
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az utolsó emberig – könyvbemutató Nagyváradon
Zsúfolásig megtelt csütörtök délután a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumterme: ekkor mutatták be néhai Hary József szakaszparancsnok Az utolsó emberig – Isonzói jelentés című első világháborús visszaemlékezését. A kötet megrázó kordokumentációja az első világháborúnak. Néhai Hary József, a háborúban tisztként szolgáló, nagyváradi születésű királyi járásbíró visszaemlékezései nemcsak hiteles dokumentációkat, de megdöbbentő éleslátással, igazságérzettel bemutatott történelemformáló eseményeket is ismertetnek.
A könyvről a néhai járásbíró unokája, Zika Klára beszélt, és a rendezvényen jelen volt Hary József déd- és ükunokája is. Zika Klára megkapó őszinteséggel beszélt nagyapjáról, aki az isonzói harcmezőn a nagyváradi 37. gyalogezred 4. zászlóaljának volt a szakaszparancsnoka. A hallgatóság előtt afféle képzeletbeli időutazás során jelent meg Hary József életútja, az igazság szolgálatára felesküdött járásbíró emberi vívódásai az első világháború harcterein, ahol minden percben szembe kellett néznie a halállal, ahol az emberség szabályait semmibe véve gyilkolnia kellett. 
Zika Klára elmondta, nagyon örül annak, hogy a váradi bemutatón sok fiatal is részt vett, ugyanis manapság az emberek, főleg az ifjak nagyon keveset tudnak az első világháborúról, azokról a történelmi tényekről, amelyek a későbbiekben meghatározták az egész magyar nemzet sorsát. Az isonzói front embert és emberséget próbáló eseményeit a nem kis írói tehetséggel megáldott Hary oly módon tudta naplójában feljegyezni, hogy ezek a gondolatok a ma emberével is szembesítik például azt a tényt, hogy a magyar katonák évszázadok óta idegen hatalmak érdekeiért kellett harcba vonuljanak, s ezrével haltak meg olyan hatalmi érdekekért, amelyekhez a magyar nemzetnek valójában semmi köze nem volt.
A Püski Kiadó gondozásában napvilágot látott kötet megjelenése Hary családjának azért is nagyon fontos, mert ezen a módon az egykori szakaszvezető, járásbíró rehabilitálása mégis megtörtént. A volt kommunista korszakban ugyanis Hary folyamatos zaklatásoknak volt kitéve, s úgy is halt meg, hogy nem sikerült elérnie, hogy a magyarországi kommunista rezsim vezetői – akik többek között rendszerellenséggel vádolták – elismerjék, hogy királyi járásbíróként is a törvényt s az emberséget szolgálta. A csütörtöki eseményen többen is felszólaltak, így például Sárközi Zoltán váradi RMDSZ-es önkormányzati képviselő, aki maga is nagy kutatója az első világháború magyar s főleg Bihar megyei vonatkozásainak. Sárközi elismerően szólt Hary József visszaemlékezéseiről, s több érdekes részletet is elmondott az isonzói frontról, illetve azokról a kezdeményezésekről, amelyek segítségével méltó emléket állítottak az egykor harcolt magyar katonáknak.
A közönség soraiból is szót kértek néhányan, s megköszönték Zika Klárának és családjának, hogy elhozták Váradra is Hary József emlékiratait, ugyanis a jelen és a jövő nemzedékeinek is tudniuk kell azokról a magyar emberekről, akik halálmegvető bátorsággal bizonyították, hogy tartással lehetséges embernek maradni az embertelenségben is.
Szőke Mária 
Reggeli Újság
Erdély.ma

Istennek engedelmeskedjünk, ne a diktátoroknak! – Nagyváradon járt George Pataki
Második alkalommal látogatott vasárnap Nagyváradra George Pataki, New York állam volt republikánus kormányzója. A magyar származású amerikai politikust mindkét alkalommal Tőkés László volt királyhágómelléki református püspök, az Európai Parlament alelnöke hívta meg. Első alkalommal 2006-ban járt Váradon az amerikai politikus, amikor részt vett egy olyan tiltakozó megmozduláson, amivel a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumtól elorzott sportpálya ügyében léptek fel a váradiak. Mostani látogatásának fő célja, hogy felmérje az erdélyi magyarság aktuális problémáit, így a romániai magyar nyelvű felsőoktatásban tapasztalat etnikai diszkriminációkat. A kormányzót elkísérte útjára lánya, Allison Pataki Levy.
A vasárnapi látogatás a váradolaszi református templomban megtartott istentisztelettel kezdődött, az igét Tőkés László hirdette. A történelmi magyar egyházak és civil szervezetek képviselőin kívül több román politikust is láttunk a templomi padokban, így például Radu Ţîrlét, a Bihar Megyei Tanács elnökét is. Tegnap kezdődött el az egyetemes ökumenikus imahét, ennek egyik nyitó rendezvénye volt a váradolaszi istentisztelet. Az igehirdető Máté evangéliumának 20. részét idézte, abból is a 28. verset: „Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” Prédikációjában rámutatott arra, hogy „Európában egységet a sokféleségben!” jelmondatot leginkább az egyházak közti párbeszéd, együttműködés megteremtésével lehet érvényesíteni. A mai zűrzavaros politikai csatározások idején a jézusi tanok azok, amelyek segítségével az emberek rádöbbenhetnek arra, valódi, megélhető demokrácia és szabadság csak akkor jöhet létre, ha a vezető politikusok belátják, hogy aki a népet akarja szolgálni, az nem viselkedhet uralkodóként, ugyanis a szavazótábor nem alattvalókból, hanem öntudatos polgárokból kell álljon. Istent szolgáljuk, ne a diktátorokat, és akkor a bibliai útmutatás nyomán életformánkká válhat a szabadság és az emberi jogok tiszteletben tartása egész Európában. Tőkés az igehirdetést követően régi kedves barátjaként köszöntötte George Patakit, megköszönve neki, hogy ismét Váradra jött és erkölcsi, illetve politikai támogatásáról biztosította az erdélyi magyarságot, többek között a magyar egyetemek háza táján észlelt jogtalanságok kapcsán. Felszólalt a kormányzó is, aki magyarul köszöntötte a jelenlevőket, elmondva, nagyon örül annak, hogy a lánya is megismeri a váradiakat, s hozzáfűzte, hogy figyelemmel kívánja kísérni a Marosvásárhelyi Orvos és Gyógyszerészeti Egyetem magyar szakain, illetve a Sapientián történt magyarellenes intézkedéseket. Tőkés László mai napig a bátorság és a szabadság jelképes személyisége az Egyesült Államokban, jelentette ki Pataki, ezért ő mint magyar származású amerikai kötelességének érzi, hogy segítse az 1989-es romániai forradalom szikrájaként ismert lelkész-politikust abban, hogy az erdélyi magyaroknak legyen megfelelő anyanyelvi oktatásuk, autonómiájuk. Az istentiszteletet követően a kormányzó szóba elegyedett a váradi polgárokkal, majd a templom melletti Lorántffy-központban az erdélyi magyar akadémiai szféra vezetőivel folytatott zártkörű tárgyalást az erdélyi felsőoktatás helyzetéről.
Ezt követően Tőkés és Pataki közös sajtótájékoztatót tartott. Pataki elmondta tájékoztatni fogja az amerikai és a nemzetközi közvéleményt a romániai magyar felsőfokú oktatásban tapasztaltakról s azon lesz, hogy világszerte minél többen megértsék, az erdélyi magyaroknak valóban joguk van az anyanyelvi oktatáshoz és az autonómiához is.
Szőke Mária
Reggeli Újság 
Erdély.ma

Megalakult Nagyváradon a Magyar Állampolgárok Klubja – Ismerni kell jogainkat és kötelességeinket
Mintegy száz érdeklődőt vonzott kedd délután az a találkozó, amelynek során Nagyváradon is megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezésére. A Lorántffy-központban megtartott alakuló ülésen kiderült, a közeljövőben valószínűleg még többen iratkoznak majd be a klubba, akik már igényelték, várják, esetleg megkapták a magyar állampolgárságot, vagy csak ezután szeretnének élni a lehetőséggel, amit a magyar kormány biztosít az anyaországtól elcsatolt területeken élő magyarok számára.
A Bihar megyei EMNT több vezetőségi tagja, így Török Sándor, Nagy József Barna, Orbán Mihály és Kavinszki András is jelen volt, s valamennyien felszólaltak, elmondták véleményüket, elképzelésüket az újonnan alakult klub lényegéről, tevékenységéről. Erdélyben már több helyen megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja, s az eddigi tapasztalatok azt igazolják, van igény rájuk. A magyar állampolgárság megszerzése ugyanis nem csupán erkölcsi, lelki elégtétel, hanem olyan jogi állapot, amely az állampolgárnak lehetőségeket biztosít, ugyanakkor kötelezettségekkel is jár. Ezekről és a magyar kormány munkájáról folyamatosan tájékoztatják a klub tagjait, és természetesen a felvetődő kérdésekre is válaszolnak majd. Az első klubtalálkozón arról esett szó, milyen hivatalos procedúra során lehet igényelni a magyar útlevelet. A nagyváradi magyar állampolgároknak legegyszerűbb Biharkeresztesen kérni az okmányt. A hivatalban kérhető és kitöltendő nyomtatványokon kívül fel kell mutatni a honosításról szóló igazolást, a román személyigazolványt, valamint 14 500 forint befizetését igazoló nyugtát. A kezelési költség a 14 éven aluliaknak, illetve a 70 éven felülieknek 7250 forint. Az útlevelet két héten belül megkapják az igénylők.
A nagyváradi klub elnöke Kavinszki András lett, aki elmondta, társaival azon lesznek, hogy valóban hasznos és kellemes találkozásokká váljanak ezek a délutánok. Legközelebb (a találkozó időpontját a magyar sajtón keresztül tudatják majd) arról beszélgetnek, milyen orvosi ellátásra van lehetőségük Magyarországon a honosított állampolgároknak, és hogyan lehetséges ezeket igénybe venni. A magyar állampolgársággal kapcsolatos bármilyen kérdésekre a továbbiakban is választ lehet kapni minden munkanapon a váradi Demokrácia Központ irodájában (Széles, ma Menumorut utca 23 szám).
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A megértés vidékein
Böszörményi Zoltán író, költő úgy véli, a sikeres kommunikáció képes otthonosságérzetet teremteni manapság
Aradi származású beszélgetőtársunk változatos életutat mondhat magáénak, szakmai pályája is több fordulóponton vezetett át máig, amikor több időt és alkotó energiát szentelhet már az írásnak, illetve az Irodalmi Jelennél végzett főszerkesztői munkájának. Az utóbbi években gyakoribbá vált megjelenésű, más nyelvekre is lefordított köteteinek egyfajta következménye is lehet az idén számára odaítélt József Attila-díj. Ennek az elismerésnek az elnyeréséről, irodalmi munkájáról, annak társadalmi hátteréről kérdeztük Böszörményi Zoltánt.
Az idei József Attila-díj kiosztása körül megbolydult az írótársadalom. Hogyan látja, miért?
- A témáról sok helyen, az Irodalmi Jelenben is bőséges anyag olvasható. Jegyzetek, hozzászólások tömkelege jelent meg. Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke közvetlenül a díjak kiosztása után a Népszabadság munkatársának megjegyezte: valamennyi, idén díjazott alkotó munkásságát nagyra becsüli… Szerintem ez a fontos.
Az Irodalmi Jelen kezdőoldalán örökös munkatársként szerepel Faludy György és Méhes György. Mi ennek a magyarázata? Világirodalmi nagyságuk? Vagy személyes kötődések is?
- Mindketten az Irodalmi Jelen munkatársai voltak életük végéig. Faludyval, ha nem is szoros, de baráti kapcsolatban voltam. Többször meghívtam Aradra, kétszer el is jött. Az Irodalmi Jelen harmadik oldala az övé volt. Sok versét első közlésben hoztam. Méhes Györggyel már nem voltam ennyire szerencsés. Amikor a laphoz került, már válságossá vált az egészségi állapota, így kevés irodalmi szöveg jelent meg tőle.
Az Örvényszárnyontól a Regálig ível eddigi szerzői pályája. Hol jelent meg az első kötete?
- Első két kötetem a bukaresti Litera Kiadónál jelent meg, saját költségemen. Messze voltam Kolozsvártól, Marosvásárhelytől, Bukaresttől, nem tartoztam semmilyen irodalmi táborhoz. Ahogy Kányádi Sándor egyszer megjegyezte, nem voltam senkinek „fia-borja”, vagyis rokona, ismerőse.
Élete meghatározó döntése volt határátlépése. Milyen okok, körülmények játszottak közre ebben?
- Regál című regényemet hozom fel válaszul. Erről szól. Ámokfutás volt. Talán azért is sikerült. Az érzés, a soha vissza nem térő hangulat, a reménytelenségnek a megismételhetetlensége még feldereng, néha megjelenik álmomban. Harminc év távlatából azonban megszelídülnek az emlékek is. Átlényegül a megélt tragédia. Elidegenedik az ember tőle.
Aradtól Torontóig hosszú volt az út, hát még aztán vissza...
- Sok mindent kiírtam magamból. A Míg gondolom, hogy létezem (Vanda örök) és Az éj puha teste szövegkorpuszában ez benne van. Az önéletrajzi elemek, a valóság és a fikció keveréke nem díszítőelemek, hanem az életem mozaikkockái.
Mi kell a meggazdagodáshoz: tehetség, szorgalom, szerencse? Ön gazdagnak érzi-e magát?
- Az anyagi helyzetemnek semmi köze hozzám, az alkotóhoz. A megírt szövegeimhez sem. Úgy vélem, lelkileg nagyon gazdag ember vagyok, és odafigyelek másokra is. Anyagi forrásaim egy részét pedig arra fordítom, hogy fenntartsam a Nyugati Jelen című régiós napilapot. Öt megyében jelenik meg, szórványban. 1997 óta – akkor vettem meg – sokszor tönkrement, meg kellett mentenem, hogy magyar nyelvű újságunk legyen, hogy folytassuk elődeink munkáját, továbbvigyük a hagyományt. Az Irodalmi Jelent is én finanszírozom. Büszke vagyok irodalmi lapunkra. Hányatott történelmünk során nem sok ehhez hasonló indult Aradról.
Most már akár nyugodtan pihenhetne a babérjain - ehelyett alig látszik ki teendői közül.
- Már gyerekkoromban is sokat dolgoztam. Számomra a munka olyan, mint másoknak a levegő. Nem tudok meglenni nélküle. Az értelmes munkát szeretem, amelyiknek van látszatja, hozadéka. Az írás számomra mindennél nehezebb. Ha kiállsz egy könyvvel a nagyközönség elé, az olyan, mintha gondolataidat, testedet pőrére vetkőztetnéd.
Ha újrakezdhetné, mit tenne másképpen?
- Ez meg sem fordult a fejemben. Minek kezdeném újra? Még tetemes anyag van bennem, amit meg szeretnék írni.
Az aradi magyar sajtó nemrég volt százötven éves. Alkalomhoz illő emléklappal tisztelgett a Nyugati Jelen. Mikor és hogyan indult a Jelen, a Nyugati Jelen, majd az Irodalmi Jelen? Miért éppen Aradon?
- Ezt az előbb részben már érintettem, az Irodalmi Jelen Könyvekről azonban nem beszéltem. Az ezredforduló évében Szőke Mária nagyváradi írónő adta az ötletet. Az ő novelláskötete volt az első könyvünk. Azóta közel hetven címünk jelent meg. Csak a nota bene kedvéért: Aradnak soha nem volt ilyen jelentékeny könyvkiadója... Az Irodalmi Jelennel pedig több lábon állunk. Van a portálunk, amely naponta frissül, nyomtatásban pedig a nyolcoldalas mellékletünk olvasható, ez havonta jelenik meg a Nyugati Jelenben. A százhúsz oldalas folyóiratunk szintén havi rendszerességgel lát napvilágot. Ez kapható a történelmi Magyarország területén. Ezen kívül elektronikusan lapozható formában és iPad-en is elérhetőek vagyunk.
Kányádi Sándor önnek régi barátja. Tavaly ön volt Budapesten, a születésnapján, legutóbb ő volt jelen az Irodalmi Jelen tizedik évfordulóján, a Fészek Klubban. Nemrég terjedelmes interjúval tisztelte meg az Irodalmi Jelent. Mióta ismeri, tiszteli, hogyan látja őt?
- Kányádi Sándort gyerekkorom óta ismerem. Akkoriban feljártam a Napsugárhoz. Ott jelentek meg első verseim és írásaim. Azóta kedves nekem. Sok jó tanácsot kaptam tőle az évek folyamán. Segített, ahol tudott. Teljesítménye a magyar irodalomban egyedülálló. Nemcsak költészete kimagasló és értékes, hanem nevelő szerepe is példátlan. Nem ismerek olyan költőt történelmünk folyamán, aki annyi generációt nevelt, oktatott, tanított, nem csupán versre, de anyanyelvre és hazaszeretetre is. Szorítok neki, hogy megkapja az irodalmi Nobel-díjat.
Ismert, hogy ön Lászlóffy Aladár felfedezettje, és az is, hogy egész fiatalon Kolozsváron tanult. Milyen volt akkor a „kincses városban”?
- Ötvenegy évvel ezelőtt kerültem a kolozsvári balettintézetbe. Akkor csak ez és a bukaresti működött Romániában. Apám íratott be, majd hét évre rá ő vett ki onnan. Azok voltak gyermekkorom legszebb évei. Két színházba, két operába, két irodalmi körre jártam osztálytársammal, Molnár Gusztival. (Nem a filozófus és politológus Molnár Gusztávról van szó.) Vasárnap délelőttönként pedig koncertre kellett mennünk, mert zongoratanárnőnk ezt parancsolta. A filmszínházak azokban az években vetítették Antonioni, Fellini, Pier Paolo Pasolini, Zeffirelli, Vittorio de Sica, Truffaut, Buñuel alkotásait. Tüntettünk a vietnami háború ellen, írtuk a verseket, s szaladtunk a Napsugár szerkesztőségébe, hogy ott megmutassuk valakinek. Így kerültem egy szép napon Lászlóffy Aladár elé. Három versemből egyet kiválasztott, az meg is jelent egy hónapra rá. Ezt követően kaptam egy mesekönyvet, Fodor Sándornak a Csipike, a gonosz törpéjét, és gyöngybetűkkel ezt írták az első oldalra: Böszörményi Zoltánnak, a Napsugárban megjelent ügyes verséért. A szerkesztőség. Pecsét, aláírás. Ez volt az első irodalmi sikerélményem.
Valójában hol él most, hol az otthona? Barbadostól Monacóig és Aradig hétköznapi szemmel fényévnyi a távolság. Hogyan bírja az utazást, a munkát, mindazt, ami ezzel jár?
- Ahol meg tudom értetni magam, és ahol megértenek, otthon érzem magam. A sikeres kommunikáció otthonérzetet teremt. A repülőjáratok megszüntették a távolságokat. Már nem idegesít az utazás. Tavaly ősszel egy hónapra Barbadosra hoztam kisebbik lányomat, Pannát. Aztán vissza kellett vinnem Pestre. Este hatkor felültünk a londoni járatra, másnap délben Pesten voltunk. Következő reggel hatkor felszálltam a londoni gépre, két óra múlva járatot cseréltem, és aznap délután megérkeztem Barbadosra. Egyáltalán nem voltam fáradt.
További tervei?
- Meg szeretnék írni még néhány könyvet, és jól érezni magam ebben a világban.
Böszörményi Zoltán (1951, Arad)
Író, költő, lap- és könyvkiadó-tulajdonos, szerkesztő. Tanulmányait a Kolozsvári Balettintézetben kezdi, az aradi 3-as számú líceumban (ma: Csiky Gergely Főgimnázium) érettségizik. Pedagógusként, majd építőtelepen dolgozik, aztán 1975-től Nyugatra szökéséig az aradi Vörös Lobogó napilap korrektora. Torontóban, a York egyetemen diplomázik, jelenleg is kanadai állampolgár. A Luxten Lighting Co. vállalat alapítója (1993) és főrészvényese 2003-ig. 1998-tól az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap, 2003-tól az Irodalmi Jelen Könyveket kiadó vállalkozás tulajdonosa. 2001-től az Irodalmi Jelen című irodalmi-művészeti kiadvány főszerkesztője. Utóbbi könyvei közül: Az éj puha teste (2008), A semmi bőre (2008), Halálos bűn – Párpercesek (2010), Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról (2010), Regál (2011).
Hevesi Mónár József. Új Magyar Szó (Bukarest)

Băsescu és a magyarok
Kérdezik tőlem ismerőseim, hogy akkor mi legyen, menjünk, s szavazzunk Traian Băsescu tisztségéből felfüggesztett román államelnök mellett, vagy éppen ellene? Mi a jobb nekünk? Mert hogy ez így nem jó, az biztos. Akkor miért kérditek? – kérdezek vissza önkéntelenül, s eltanakodva a jelenlegi romániai politikai állapoton, eléggé megkeseredik a szájam íze.
Mert én bizonyisten úgy vélem, a jelenlegi romániai helyzetet tekintve, Băsescu a mérhető demokrácia megmaradásának egyetlen záloga ebben az országban. Félreértés ne essék, természetesen ő sem angyal, hiszen nem lehetünk annyira naivak, hogy elhiggyük, a nagypolitika boszorkánykonyhájának katlanjai között megélnek a makulátlan hősök. Nem, nem élnek meg. Ám adott politikai diagnózisunkat figyelve úgy vélem, a szociáldemokraták által elindított kommunista visszarendeződési folyamat egyetlen elrettentője és megakadályozója (tetszik vagy sem) Băsescu, pontosabban a tájainkon még életben maradt demokrácia megtartásának ezen utolsó esélye, melynek a felfüggesztett elnök jelképe lett a nemzetközi közvélemény előtt is. Mert ha ezt is elbaltázzuk, ha engedjük, hogy az elvtársak holmi ködös valutaalapos mítoszokra és nem bizonyított vádakra hivatkozva leváltassák a számukra kellemetlen néppárti elnököt, akkor megérdemeljük a sorsunkat. Sokan emlékezhetnek itt az átkosra, a vörös terrorra, a sarló és kalapács „aranykorára”, ahol megtermett a Kárpátok Géniusza, az ateizmus, a szeku, csak éppen emberhez méltó lét és szabadság nem termett. Ha azt akarjuk, hogy visszaessünk oda, ahonnan vérrel-könnyel kiverekedtük magunkat 1989 decemberében, ám rajta, le kell váltani Băsescut, búcsút mondani Európának, a schengeni övezetnek, megmaradva a balkáni trend elvtársainak uralmában. Hangsúlyozom ismételten, nem állítom, hogy Băsescu kapitány makulátlan hős, tévedhetetlen bajnok. Viszont a memóriám sem rossz, és világosan emlékszem olyan tetteire, megnyilvánulásaira, melyekhez hasonlót egyetlen román államfő sem tett meg. Hacsak a közelmúlt eseményeire gondolok, jusson csak eszünkbe az a nemzetközi politikai életet megbotránkoztató eset, mikor Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök a Bukarestben tartózkodó magas rangú politikusok közül egyes-egyedül Orbán Viktor magyar miniszterelnököt nem volt hajlandó fogadni. Traian Băsescu, aki akkor még nem vált a Szociálliberális Szövetség (USL) szervezte puccs áldozatává, viszont elnöki minőségében fogadta Orbánt, megadva ezzel mind a néppárt elviségének, mind a határon inneni és túli magyaroknak a diplomáciai tiszteletet. És azt sem kéne elfelejteni, hogy Băsescu volt az első román elnök, aki elfogadta az erdélyi magyarok azon igényét, hogy több, párhuzamosan létező magyar érdekképviselet is létrejöjjön Erdélyben.
Nekem még különösen szimpatikus volt az a 2009-ben esett történet, amikor a mesterségesen gerjesztett madárinfluenzás tömeghisztériába Romániát is be akarta kapcsolni a Magyarországon már nagyot aratott gyógyszermaffia, azonban Băsescu hajóskapitányi határozottságával seperc alatt keresztülhúzta számításaikat, sőt még az esetben érintett Egészségügyi Minisztériumban dolgozó politikusokat is méltányosan megbüntette.
Azokon tanakodom, honnan is volt az USL-nek ennyi pénze a kampányra, hiszen nem is kormánypártként indultak, mégis a román választások történetében a legdrágább kampányt hozták össze? Kiknek a pénzéből? Ugyanazon a héten, amikor Ponta nem fogadta Orbán Viktort, miért nyilatkozott a nemzetközi médiában olyanokat, hogy Magyarország élén szívesen látná Mesterházi Attila szocialista politikust, azonban a nyilatkozatokból egyértelműen az is kiviláglott, nem is ismeri igazán a magyarországi politikát. Kik a tanácsadói az anyaországi helyzet megítélésében, mert egyelőre csak az világlott ki, csakis azok lehetnek, akik a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai–Mesterházi négyesfogatot hajtották, hajtják a nagy magyar prérin…
És vannak még kérdéseim, amikre viszont mindenki tudja a választ. Szedette le valaha Băsescu vagy az általa vezetett román kormány bármelyik vezetője megyék magyar zászlaját? Ítéltek-e börtönre korábban egyetlen olyan magyar közalkalmazottat, politikust csak amiatt, mert azok kiálltak a magyar egyházaktól a kommunisták által elsinkófált ingatlanok visszaszerzése mellett?
S hogy stílusosan próbáljam zárni eme eszmefuttatást, még csak annyit, ne feledjük, (vörös) patkányok nélkül kikötőt ér egy hajó, de kapitány nélkül alig.
Szőke Mária, Reggeli Újság
Erdély.ma

Ingatag ingatlanügyek – A visszaállamosítás törvénye ismét életbe léphet?
Huszonkét évvel a kommunizmus bukása után úgy tűnik, veszélyes, a jogot és az európai normákat semmibe vevő visszarendeződési folyamat kezdődött el Romániában a történelmi magyar egyházaktól egykor elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében.
A restitúciós törvény alkalmazása ugyanis mindeddig elenyészően kevés esetben szolgáltatott igazságot a kommunisták által megrabolt egyházaknak s az elmúlt hetek politikai zűrzavarából egyre inkább az bontakozik ki, a jelenlegi, Szociálliberális Szövetség vezette kormány azon mesterkedik, hogy egyfajta visszaállamosítási rendszert bevezetve meggátolja azt, hogy a történelmi magyar egyházak visszakapják jogos tulajdonukat. Erről kérdezték a Reggeli Újság munkatársai Fejes Rudolf Anzelmet, a váradhegyfoki premontrei prépostság főapátját, aki hosszú ideje vív szélmalomharcot a rend ingatlanjainak visszaszerzésért.
Az elmúlt hetek politikai zűrzavarában Romániában egyre többször lehetett hallani, olvasni azokról a restitúciós törvényekről, melyek pár évvel ezelőtt kimondták, hogy a kommunista éra alatt elkobzott egyházi vagyonokat vissza kell szolgáltatni. Erdélyben és a Partiumban érthető módon a restitúció elsősorban a magyar történelmi egyházakat érintette. Az elmúlt években több száz visszaigénylési kérelmet nyújtott be mind a római katolikus, mind a református egyház, ezeknek azonban csak töredéke lett elismerve és még kevesebb a száma azoknak a döntéseknek, melyek elismerve a tulajdonviszonyok bizonyítását, illetve a kommunista rekvirálások jogtalanságát vissza is adták az egyházaknak elkobzott vagyonukat.
Pár hete a közvélemény figyelmébe került az a restitúciós botrány, amelyet mind a médiában, mind a közbeszédben egyszerűen „a Mikó-ügy” néven ismerhettünk meg, s mely dióhéjban a sepsiszentgyörgyi református kollégium visszaigénylési procedúráját, illetve az ehhez kapcsolódó jogi és politikai szövődményeket jelzi. A Székely Mikó Kollégiumot ugyanis a restitúciós törvényeknek megfelelően visszaadták a református egyháznak, azonban a román kormány (elég zűrzavarosan és mestermódon ködösítve) kijelentette, a kollégium visszaadása a reformátusoknak törvénytelen volt, s az ügyben zajló procedúra során az esettel foglalkozó restitúciós bizottság több visszaélést követett el, amiért börtönbüntetésre ítélték a tagjait.
A Mikó-ügy azonban nem csupán egyetlen esetre hívja fel a figyelmet, hanem egy igen veszélyes jelenségre, szándékosságra, éspedig arra, hogy a román kormány éppen arra keresi a lehetőséget, hogy megszüntesse a már életbe lépett visszaszolgáltatási folyamatokat, ami magyarán azt jelenti, 2012-ben, huszonkét évvel a kommunizmus bukása után ismét elkezdődhet az egyházi ingatlanok visszaállamosítása, mondta el lapunk kérdésére Fejes Rudolf Anzelm, a premontrei kanonokrend Szent István vértanúról nevezett váradhegyfoki prépostságának főapátja, akinek több folyamatban levő visszaigénylési kérelme vár megoldásra.
A premontrei szerzetesrendnek több olyan ingatlanja van Nagyváradon és a közeli településeken (Félixfürdő, Püspökfürdő, Váradszentmárton), amelynek tulajdonjogát a rend tudja ugyan bizonyítani, ám mindeddig érthetetlen módon ezeket a jogilag megtámadhatatlan bizonyítékokat a román döntéshozók nem vették figyelembe. Az egyik ilyen halogatott visszaigénylési ügy az Úri utcában levő egykori premontrei iskola (mai nevén Mihai Eminescu Főgimnázium) épülete körül kialakult jogi huzavona.
A vasgárdista Ghibu irománya a visszaállamosítás törvénykönyve lehet
Ezzel kapcsolatban hosszú ideje folyik a halogatás, ködösítés annak az ítéletnek a meghozatalában, amely el kellene döntse, hogy elfogadják vagy sem a szerzetesrend által a bíróság elé terjesztett bizonyítékokat, amelyek azt igazolják, hogy a szóban forgó ingatlan törvénytelenül, egy rektifikációnak nevezett telekkönyvi bejegyzéssel, egyetlen tollvonással került a román állam tulajdonába. Rektifikáció útján azonban tulajdont nem lehet szerezni.
A rektifikáció jogi fogalma ugyanis kizárja, hogy a tulajdonos személye megváltozzék, legyen szó akár jogi, akár természetes személyről. Tehát a gimnázium egykori átírása az egyház tulajdonából állami tulajdonba – kárpótlás, kompenzáció vagy akár etatizáció nélkül – nélkülöz minden jogi alapot. Mint ezt Anzelm atyától megtudtuk, tulajdonképpen a hírhedt kolozsvári vasgárdista professzor, Onisifor Ghibu 1937-beli mesterkedésének eredménye ez a jogtalan átíratás, azé a személyé, aki a kisebbségi egyházak, elsősorban a római katolikus szerzetesrendek és a reformátusok ellen indított hadjáratot az impériumváltás után, hogy el tudják kobozni ezek vagyonait. A premontrei rend érvényes, a törvényeknek megfelelő dokumentációval tudja bizonyítani, hogy a gimnázium épülete a romániai restitúciós törvények alapján visszajár nekik, a jelenlegi tulajdonos, a váradi önkormányzat viszont semmilyen törvényes dokumentációval nem rendelkezik, egyedül (a fasiszta Vasgárdában elkövetett tettei miatt börtönbüntetésre is ítélt) Ghibu egykori levelezéseire hivatkoznak. Úgy tűnik azonban, hogy a volt vasgárdista professzor levelezése még ma is többet nyom a latban a romániai igazságszolgáltatás háza táján, mint a hiteles dokumentáció.
Zűrzavar, ködösítés és kreált mártíromság
Elég visszás az is, hogy a restitúciós bizottság egyik tagja, az RMDSZ-es Markó Attila is több esetben hivatkozott a román vasgárdista által koholt „törvényre”, s ennek okán nem segített a magyar szerzetesrendnek. Markót, mint a restitúciós bizottság egyik visszaéléssel gyanúsított tagját három év börtönre ítélték nemrég, s bizonyára ennek tudható be, hogy a magyar ügyekért eddig eléggé szolidan fellépő tulipános politikus hirtelen igényt tart a magyar egyházakat védelmező áldozat szerepére, vélte a főapát. Márpedig egyelőre nem tudni mi történt valójában sem a Mikó-kollégium visszaigénylésénél, sem sok más hasonló esetben.
Látszatmegoldások, melyeket afféle szemkiszúrásként hoznak a bíróságok, persze születnek. A premontrei szerzetesrend például pár napja értesült arról, hogy egyik félixfürdői ingatlanját, melyet jelenleg (több más környékbeli épülettel, így a szentmártoni kolostorral együtt) a Sanifarm gyógyszerforgalmazó cég bitorol, mégis visszaítélték a rendnek. Mivel a szóban forgó telekre azóta a cég építkezett, ezért természetbeli visszaszolgáltatás nem történhet, a bíróság kárpótlásra szólította fel a vállalatot. Ez meg is történt, azonban igencsak nevetséges módon az elkobzott ingatlan helyett a szerzetesrendnek egy Vaskóban levő lepukkant épületet akartak adni kárpótlásul. A főapát persze nem fogadta el, a több mint bizarr kárpótlást, így ez az egyetlen, az egyház igazát elismerő ügy sem zárult le.
A Mikó-ügy mindenféleképpen jelzésértékű lesz a romániai restitúciós folyamatokra nézve. Azonban a jelenlegi helyzetet figyelve félő, hogy sem az Európai Unió, sem a jog nem nyom eleget a latba ahhoz, hogy az új, posztkommunista elvek alapján működő baloldali USL ne támassza fel ismét a visszaállamosítás fantomját Romániában.
Szőke Mária, Reggeli Újság
Erdély.ma

Trianontól Őszödig – avagy a pestises hullák bedobálása Erdélybe –
Középkori krónikákban olvashatjuk, hogy annak idején amikor a tatársereg végighömpölygött Európán nem egy esetben igen drasztikus (de hatásos) cselt alkalmazott az ellenséges városokkal szemben, éspedig pestisben elhunyt, pestissel fertőzött katonák hulláit dobáltatták be a várfalakon át a leigázandók közzé.
A pestisek hullák meg is tették a magukét, s nem egyszer nem is a mongolok nyilai, hanem ezek a fertőző, oszló hullák bizonyultak a leghatásosabb fegyvereknek városállamok, népek elpusztításában, leigázásában. Nos, ez a hasonlat jutott ma eszembe, amikor a reggeli hírekben Gyurcsány Ferenc volt magyar szocialista miniszterelnök ismételten, a héten immáron sokadjára a Kossuth rádió reggeli műsorában is elmondta, hogy igenis hiba volt az elcsatolt részekre szorult magyarságnak visszaadni a magyar állampolgárságot, s az, hogy az önhibájukon kívül nemzetből kirekesztettekké vált határon túliak szavazati jogot is kapjanak, az már egyenesen felháborító, jelentette ki az őszödi linkmájszter.
Igaz, jelentgetett ő más figyelemre méltó dolgokat is mostanában ki, így például azt, hogy a trianoni paktum „jogos politikai megoldás" volt, ami standapityere azt jelenti, hogy azoknak volt igazuk, akik Erdélyt és a többi elcsatolt részt elvették a magyaroktól, s az ott élő magyar nemzetiségű lakosságot az idegen „honfoglalók” kényére kedvére kiszolgáltatták. A gyalázatos, a magyar történelemben mindeddig példa nélküli kijelentés minden vita nélkül a haza és nemzetárulás kategóriájába esik, s mint ilyen szebb időkben főbelövéssel „jutalmazták” az ilyesmit.
Hej, azok a régi szép idők, sóhajtok fel ilyenkor, pedig aki ismer, tudja, nem vagyok egy vérszomjas teremtés, de igenis vannak helyzetek, amikor nem használ a szép szó, az emberség, az igazság s ilyenkor Jézus urunk is bottal, kötélkorbáccsal verte ki a kufárokat a templomból. Az sem vigasztal, hogy többen esküsznek arra, hogy Gyurcsány Ferenc bolond. Nem érdekelnek a modern pszichológia tanai szerint kiállított kórismék sem, mert ez nem érv, hiszen tudnivaló a közösségre veszélyes bolondoknak a zártosztályon a helyük és nem a parlamentben, a politikában, a nyilvánosság előtt!
Gyurcsány Ferenc figurája kapcsán ki kell jelentenem, értékrendem szerint, én nem nevezhetem őt sem nemzet sem hazaárulónak, ugyanis nem tartom sem magyarnak, sem olyasvalakinek akinek bármilyen emberséges köze volna a magyar hazához. Nemzetáruló csak az lehet, aki része az adott, elárult nemzetnek, és lássuk be Gyurcsányt ilyesmivel vádolni egyszerűen szürrealizmus!
A jelenséget tanulmányozva, felötlött bennem a kibúk-űzés vagy a keresztény exorcizmus lehetősége is, aztán rájöttem, ez az a verziója lenne az ördögűzésnek mikor egy veder szenteltvíz sem lenne elég s az ördögűzőnek a vederrel is jól fejbe kéne, verje a megszállottat. Tovább analizálva ezt a bűzlő mintát (ejtsd gyurcsányferenc), melyet Magyarország elmúlt években történt históriájából vettem, percek alatt meg kellett állapítanom, nem élő, lelkes teremténnyel, nem egy emberrel állunk szemben, hanem egy kitenyésztett, funkcionálisan bevethető pszicho-fegyverrel, melyet a magyarországi gyarmatosítók isten` vagy sátántudja milyen agymosások, manipulálások révén tenyésztettek ezzé, ami, magyarokra lövet, hazát árul, erdélyieket köp szembe s az országcsonkolást is jogosnak tartja.
Elemzéseim tükrében én ehejt kijelentem, Gyurcsány Ferenc nem más, mint egy pestissel fertőzött hulla, amihez hasonlókat anno a mongolok dobáltak be a leigázandó várakba, hogy ott pusztulást és káoszt terjesszenek s ezáltal megtörjék a várbeliek ellenállását a hódítókkal szemben. Először a magyarországi „várba” dobták be a Cion et Company nagymesterei a fertőző erkölcsi hullát, majd miután ott valahogy (az anyaszervezet ősi immunitása okán) mégsem okozott teljes agyhalált és tudatmódosulást ez a politikai toxin, hát most, gondolták próba szerencse, bédobták volna ide nekünk is.
Trianontól Őszödig az országhatárok megrajzolásakor ugyanis mindig ugyanazok manipulálták a ceruzahegyét a térképeken, akik hasonló politikai kórságokat tenyésztenek ki s ráültetik a nép, a nemzet nyakára. A kérdés most az, hogy mit is tehetünk mi itt Erdélyben a ránk fogott pestises hulla (ejtsd. Őszödi Fletó nevű bacilus) ellen? Elsősorban nem ijedünk meg és nem maradunk közömbösek. A mi transsylván immunrendszerünknek ugyanis sikerült megőrizze a magyar szót, a magyar lelket sok más baj mentén is. És lehet az anyaországiak közül sokan fel sem fogják, hogy nekünk Trianon óta micsoda keresztet kellett, kell cipelnünk, magyarságunk miatt, de erdélyi törzsem népe, ne feledjétek, lehetséges, pont ennek a keresztnek a cipelése erősítette és őrizte meg gerincünket és lelkünket! Úgy vélem, nincs mit szépíteni a csúfat, nevén kell nevezni az árulót és tolvajt. Kiverni a sakálként settenkedő kufárokat Erdélyből.
A másik dolog, amire fel szeretném hívni a figyelmeteket, a magyar honosítások kapcsán az, hogy egyetlen percig ne úgy gondoljatok erre, hogy nekünk volt, van elsősorban szükségünk erre, hiszen mi bizonyítottunk! Isten és emberségünk, nagyapáink, apáink erejével bebizonyítottuk, hogy mi honosítás nélkül is magyarok maradtunk itt, a Hargita regéje ma is él, és a csillagösvényeken ma is a mi lovunk patkója szikrázik! Az az egyszerű valóság, hogy a honosításokkal kapcsolatban ki kell, mondjam, szegény, gyarmatosított Magyarországnak van ránk szüksége, mint egy rabláncra vert, de láncait már szaggató anyának, az elrabolt, de életbe maradt gyermekei segítségére!
Lelketek, lelkünk rajta segítünk e vagy sem, a megkínzott, meggyalázott, idegen igát nyögő anyaországnak a láncok leverésében, a gyarmatosító hiénák elkergetésében. Mert lehet , hogy minket sokan lerománoznak onnan, de akik nem teszik ezt, akik soha nem tagadtak meg bennünket, azok megérdemlik, hogy segítsünk nekik most eltakarítani a rájuk bedobált pestises hullákat, hiszen bebizonyosodott Attila vére immúnisabb itt Erdélyben mint bárhol máshol… Ez van. Így jártak velünk, testvéreim. És az sem mindegy, hogy ránk nézve is egészségtelen a pestisgyártó gazemberek közelsége… Hát gondolkodjunk el, míg helyén a lelkünk, eszűnk, netán a bicskánk… segítünk e megrabolt országanyánknak elkergetni azokat, akik szerint mi is jogosan megérdemeltük a trianoni országcsonkolást… ?
Szőke Mária Magdolna
Erdély.ma,

Elutasítja a magyarellenesség vádját a nagyváradi polgármester
Magyar politikusokkal és nem a nagyváradi magyarokkal van baja Ilie Bolojannak
Az elmúlt hónapokban több olyan eset történt Nagyváradon, mely sokak szerint az itteni magyar közösség kisebbségi jogait sérthetik. Magyar utcanevek megváltoztatása, parkok átnevezése keltett több alkalommal felháborodást, és ezeket a magyarellenesnek minősített rendelkezéseket a közvélemény egyértelműen Ilie Bolojan polgármester rovására írta. Sokan csodálkoztak is azon, hogy a városgazda miért lett egyszerre úgymond magyarellenes, hiszen előző mandátuma alatt, míg az RMDSZ-szel irányította a várost, a helyzet nem volt ennyire kiéleződve. Sok vélemény látott napvilágot a közelmúltban, egyedül a polgármester véleménye nem volt tisztázva. Megkerestük tehát a városgazdát, s neki szegeztük a kérdést: mi a baja tulajdonképpen a nagyváradi magyarokkal?
– Polgármester úr, az elmúlt hónapokban a nagyváradi magyarság körében kialakult egyfajta negatív hangulat, mivel sokan úgy vélik, az ön által hozott intézkedések nem veszik figyelembe a nagyváradi magyarok nemzetiségi jogait, illetve a város egykori magyar múltját szándékosan rombolni akarják. Ön hogyan látja ezt?
– Pontosan mire céloz, beszéljünk konkrét esetekről, mivel úgy vélem, nem helyes általánosítani.
Célzok itt a Bajor Andor utca átnevezésére, vagy például a pár hete bezárt Moszkva kávézóra, hiszen mindkét eset több keserű kérdést hagyott maga után, s a magyar váradiak közül sokan ezt etnikai alapú intézkedésnek vélték, vélik.
– Rendben. Kezdjük a Bajor Andor utcával. Ennek az utcának az átnevezése azért történt, mert maguk az utca lakói kérték. Írásos megkereséssel fordultak a város vezetőségéhez. Igen, jóváhagytuk ennek az utcának az átnevezését, de Váradon mégis van jelenleg olyan utca, amelyik a Bajor Andor nevét viseli. Nem merült fel annak a kérdése sem, hogy kiiktassunk egy magyar utcanevet Nagyváradon. Azon a tanácsülésen, amelyiken ezek az utcanévcserék történtek, senki nem emelt ez ellen kifogást, nem érvelt ez ellen. De nézzük meg, abban az esetben, amikor el kell döntenünk, milyen nevet kapjon egy utca, milyen kritériumokat kell figyelembe vennünk. Mikor jelzőkre utaló neveket adunk, például Csendes utca, amit magyarra és románra is le lehet értelmesen fordítani, fel sem merül annak a kérdése, hogy ez elfogadható vagy sem. Azonban amikor különféle ismert emberekről kell elnevezni, akkor igenis betartjuk azt, hogy minden negyedik újranevezendő utca magyar személyiségről legyen elnevezve. De van még valami, amiről nagyon őszintén kell most beszéljünk! Be kell látnia mindenkinek, hogy egyes magyar nevek kiejtése, helyes leírása nagyon nehéz a nem magyaroknak, ez ellen nem tudunk mit tenni. Volt olyan, hogy telefonos tárgyalás során lebetűzve se tudta leírni a címet a tárgyalópartner. Értsük már meg, ez nem egy magyarellenes dolog, ez a realitás, nyelvi korlát. De hangsúlyozom, a tanácsban mindeddig nem merült fel az, hogy Váradon már meglévő magyar utcaneveket megszüntessenek, kitöröljenek a köztudatból. Nézze ezt a most elém terjesztett utcanévlistát, láthatja, minden negyedik új utcanév magyar személyiség neve.
– És a Moszkva kávézó esete? Az egy olyan hely, ahol magyar kulturális eseményeket szerveznek évek óta.
– Legyen világos, a törvények betartása minden lokálra érvényes. Akár magyar, akár román törzsközönsége van. Nézze meg, itt van az asztalomon egy határozat, pont ma bírságoltunk meg és zárattunk be ideiglenesen egy Zöldfa utcai lokált, hasonló okokból, mint a Moszkva kávézót, mivel nem tartották be a csendvédelmi rendelkezést. A Zöldfa utcai lokál tulajdonosa román, akkor most ez egy románellenes intézkedés volt – kérdem én –, vagy egy, a város polgárainak az érdekeit szem előtt tartó rendelkezés? Legyen világos, a nagyváradi önkormányzat és a rendőrség között van egy megállapodás, mely szerint ha egy lokál kétszer figyelmeztetésben részesül amiatt, mert megszegte a csendvédelmi intézkedést, harmadik kihágáskor ab ovo be kell azt záratni. Senkit nem ér tehát meglepetésként az ilyen bezáratás. Tehát elmondom még egyszer, a Moszkva Kávézót nem azért zárattuk be egy hónapra, mert az egy magyarok által látogatott lokál, hanem azért, mert többszöri figyelmeztetés ellenére sem voltak hajlandók betartani az előírt szabályokat. Engem tökéletesen nem érdekel, hogy a lokálok mellett lakó és esetenként panaszt tevő polgárok, akiket zavar a nem megengedett lárma, milyen párthoz tartoznak, nagyromániások, liberálisok, RMDSZ-közeliek. – A nagyváradi magyarok mégis aggódnak amiatt, hogy egyre inkább terjed, a polgármester magyarellenes politikát folytat.
– Beszéljünk akkor nyíltan, mondjuk ki, mi is generálja valójában ezeket a botrányokat. Arról van szó, hogy az RMDSZ egyfajta lejárató, uszító kampányba kezdett most a román városvezetőség ellen, mivel nem jutottak vezető pozícióba az önkormányzatban. S ehhez legkézenfekvőbb, ha minden problémát etnikai síkra terelnek. Hogy saját sikertelenségüket leplezzék, azt akarják elhitetni az itteni magyar közösséggel, hogy a városvezetőség a polgármesterrel az élen egyszeriből mélységesen magyarellenes lett. Én a megelőző mandátumom alatt jól együtt tudtam működni mind az RMDSZ-szel, mind az itteni magyar közösséggel. És ami nagyon fontos, legyen világos, ami a megelőző mandátum alatt Váradon történt, akár jó, akár rossz dolgok, akár úgymond magyarellenes intézkedések, azokban az RMDSZ kivétel nélkül partner volt. Nem a liberálisok csinálták egyedül, hanem az RMDSZ-szel koalícióban. És az, hogy jelenleg hol tart ez a város – bármilyen szempontból –, akár jó, akár rossz értelemben, az nemcsak az én érdemem vagy hibám, hanem ugyanúgy az RMDSZ-é is, hiszen RMDSZ-es alpolgármesterrel, az itteni magyarok képviselőjével tettünk együtt mindent! Ha magyarellenes dolgok történtek netán, úgy ezeket is az RMDSZ-szel közösen tettük. Ez az igazság.
– Ön hogyan viszonyul emberként a magyarokhoz? Vannak magyar barátai, ismeri a magyar kultúrát, a régi Várad történelmét?
– Igen, vannak magyar barátaim és egész eddigi politizálásom bizonyítja, hogy nem vagyok magyargyűlölő. Elmondok most önnek egy eddig nem nyilvános esetet, csak hogy képbe legyen az én személyes hozzáállásommal, viszonyulásommal a magyarokhoz. Pár évvel ezelőtt kormányfőtitkárként helyettest kellett válasszak, az egyik jelölt egy Vâlcea megyei román liberális volt, a másik pedig a margittai RMDSZ-es, Cseke Attila. Én pedig Cseke Attilát választottam, és mikor Tăriceanu kormányfő is rákérdezett, hogy de miért, azt feleltem, én bihari emberként bizony jobban megbízok egy margittai magyarban, mint egy vâlceai liberálisban. És ezt jól tudják azok az RMDSZ-esek, akik most magyargyűlölőként akarnak engem beállítani, meg lehet tőlük kérdezni ezt is. Hiszi vagy sem, számomra nem az a fontos, hogy valaki milyen etnikumhoz tartozik, milyen funkciója van, hanem hogy emberileg mennyit ér. És több etnikai uszításra alapuló nagyváradi történetet elítélek, és tudom, hogy az itteni magyarok nem is ismerik a dolgok hátterét. Mint például azt sem, hogy mikor az Ady-líceum bérleti ideje lejárt, a megkérdezésem nélkül elkezdtek uszító hazugságokat terjeszteni arról, hogy a líceumot ki akarjuk onnan költöztetni. Fel is hívtam akkor a tanintézet igazgatónőjét, és elmondtam, hogy szégyellje magát, hogy először hergelik a szülőket, aláírásokat gyűjtenek, de nem egyeztetnek se velem, se a püspökséggel, és azt terjesztik, hogy kellemetlenség érheti a nagyváradi magyar diákokat. De több ilyen etnikai uszításon alapuló eset volt itt az elmúlt években. Pár éve, amikor az RMDSZ titokban, nem tudni milyen összeköttetések kapcsán meghívta Váradra Budapest polgármesterét, Demszky Gábort, engem mint nagyváradi polgármestert nem is értesítettek erről. Pedig elvártam, hiszen sok magyar él itt, és a magyar főváros polgármesterét illő módon akartam én is köszönteni. De nem is szóltak nekem erről az egészről. Ők tudják, miért, később ugyanis több furcsa dolog derült ki erről az állítólag irodalmi jelleggel felruházott látogatással kapcsolatban is. Mint ahogy azt sem tudják a nagyváradi magyarok, hogy a Rhédey-kápolna felújítását sem az RMDSZ-es alpolgármester szorgalmazta, hanem én vettem fel a kapcsolatot budapesti építészekkel, és több furcsaság történt ott, ami azt igazolta, éppen a magyar érdekképviselet nem tartotta szívügyének a romos magyar kápolna tisztességes rendbetételét. De gondolom, azok, akik most abból élnek, hogy én magyarellenes vagyok, ezekről nem beszélnek.
– Mi a logika az Olaszi temető átnevezése Mihai Viteazul parkra ? Mihály vajdának a történelmi kódexek szerint semmi köze nincs se a régi Váradhoz, se az Olaszi parkhoz. – A szóban forgó park átnevezésének egyetlen egyszerű magyarázata van. A nagyváradi főtér felújítása után Ferdinánd király szobra kerül oda, az eddig ott helyet kapott Mihály vajda-szobrot a volt Olaszi temető helyén kialakított parkba akarjuk átvinni, ez adta az ötletet, hogy a parkot is így nevezzük el. Ez azonban még nem került napirendre. Még nem dőlt el ezzel kapcsolatban semmi. Más javaslatot sem kaptunk a kérdéses park elnevezésére eddig.
– Politikai körökben az is elterjedt, hogy azért lett úgymond „magyarellenes", mert már nincs magyar alpolgármester a városban. Ha Biró Rozália még alpolgármester lenne, akkor is megszülethetnének ezek a döntések?
– Biró Rozália jelenléte nem igazán befolyásolna semmit. De elmondom, hogy alakult úgy, hogy miért nem akartunk most az RMDSZ-szel közös városvezetést. A legutóbbi választás előtt, amikor kezdődött a kampány, tárgyalást kezdtünk újfent az RMDSZ-szel, éspedig arról, hogy a következő mandátumra is legyen egy magyar nemzetiségű funkcionárius a város vezetőségében. Mi bele is mentünk ebbe. Azonban a kampány ideje alatt az RMDSZ igen furcsa mód kezdett el kampányolni, olyan kijelentéseket téve, hogy az eddigi városvezetőség és az eddigi polgármester – azaz én –, képtelen a tisztánlátásra, az előrelátásra, tervezésre, mint az elmúlt húsz év alatt a többi. Azaz a nép nyelvén szólva az eddigi polgármesterek simán hülyék voltak. S mentek a nagy kampányszövegek, hogy bezzeg a kisebbségi magyar vezetőknek hatalmas, világmegváltó terveik vannak, tehát rájuk kell szavaznia mindenkinek. A megállapodás ellenére nem velünk kampányoltak, hanem ellenünk. Mi akkor nagyon világosan megmondtuk nekik, hogy ez nem korrekt, s megkérdeztem: évekig benne voltatok a városvezetésben, alpolgármesteretek volt, mit tettetek konkrétan ezért a városáért, az itteni magyarokért? Fel tudtok valamit mutatni? Kiderült, nem. Erre logikus a válasz, hogy vagy pont olyan „hülyék” és a tisztánlátásra képtelenek voltatok, kedves RMDSZ-szes barátaink, mint én és kollégáim, vagy lehet, hogy valóban sokkal okosabbak vagytok, mint mi, voltak nagyra törő, magasztos terveitek, de inkább kormányoztatok velünk, az úgymond hülyékkel, és lapítottatok, elhallgatva a nagy ötleteket, javaslatokat. Miért? Mert nektek ez így ugye jobban megérte, kifizetődőbb volt a saját érdekeiteket nézve! S ami az úgymond magyarellenességre alapozó kampányt illeti, én elfogadom, hogy megszólnak, szidnak, ha valamit vétek, de hogy ezt tegyék csak azért, mert román vagyok, azt nem tűröm! Mint ahogy én sem gyalázok egy magyar politikust sem csak azért, mert az magyar nemzetiségű! Én már akkor megmondtam az RMDSZ-nek, ha nem tudtak tisztességesen játszani, betartva a megállapodást, nem is fognak bejutni a városvezetésbe, amennyiben az USL megkapja a kétharmados többséget az önkormányzatban. Van egy régi román közmondás, lehet, ismeri, így szól: „Minthogy egy hülyével győzni, inkább egy okossal veszíteni!” Egy dolog a politika, legyen szó akár egy kisebbségi nemzet politizálásáról, amit egy párt vezetőinek jelleme határoz meg, és más dolog az emberi tartás és jóérzés. Politikában sem szabad az emberi jóérzést semmibe venni. Így alakult, hogy ezt követően az RMDSZ, noha ők szegték meg a megállapodást, még ők érezték sértve magukat, s nehogy kiderüljön, mennyire tisztességtelenül politizáltak a kampány alatt, elkezdték terjeszteni, hogy a nagyváradi polgármester egy magyarfaló vadállat. Én mint polgármester, azon vagyok, hogy tiszteljek minden nagyváradi polgárt. A magyarok legyenek büszkék arra, hogy magyarok, mint ahogy én is büszke vagyok arra, hogy román vagyok. Sose szégyelltem bevallani, bármit hordtak össze rólam, igenis egy Rév mellőli kis faluból származom, és szeretem a szülőfalumat.
– Mit üzen azoknak a nagyváradi magyaroknak, akik sérelemnek vélik az ön egyes intézkedéseit, hiszen ön nekik is a polgármesterük?
– Ha valós gondokért, megoldatlan bajokért neheztelnek rám, azon leszek, hogy amire képes vagyok, megtegyem. De amit húsz év alatt sem tettek itt meg, azt én négy alatt meg kellene egy-kettőre oldjam? Iparkodom. Szeretném a tetteimmel igenis igazolni, hogy jót akarok ennek a városnak. Két évvel ezelőtt egy biharpüspöki fórumon az egyik öreg magyar azt mondta nekem, hogy mai napig olyan utcában lakik, ahol nincs aszfaltút. Száz éve lakik a családunk itt, mondta nekem az öreg, mutassa meg, mit tettek maguk ezért a városért, azonkívül, hogy adókat rónak ki ránk? Tudja, akkor elgondolkodtam, mert mit lehet mondani ott, ahol ma sincs aszfaltút, csatorna? Tisztában is voltam azzal, hogy ezek az emberek nem fognak rám szavazni. Vannak tehát valós, objektív gondok, amiket a szememre vethetnek. És vannak azok, az úgymond etnikai síkra terelt elégedetlenségek, melyek itt a magyarokat érintik. Kijelentem, én igenis tisztelem azt, amit a magyarok ebben a városban az idők során tettek. Kérdezheti, miben nyilvánul meg ez a tisztelet? Például abban, hogy azon vagyok, hogy bármi áron megmentsük a régi magyar világban épített műemlék épületeket. Nézzen csak szét, kérem, itt, az irodámban, ahol most beszélgetünk. A képeket, melyek a falon lógnak, szándékosan úgy válogattam össze, hogy Várad nagy építői legyenek rajta. Látja, az ott Rimler Károly polgármester, akinek nagy tisztelője vagyok, ő nagyon sokat tett ezért a városért. Mellette pedig ott van Aurel Lazăr arcképe is. Mint ahogy a másik falon magyar királyokat ábrázoló festményt is talál és román történelmi szereplőket. Ezek a képek így együtt adják Várad jelenét. Magyarokkal és románokkal, mert ez a valóság, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Senki nem vitathatja el Várad magyar múltját. Én sem fogom, és nem is akarom. A nagyváradi magyaroknak meg azt üzenem, legyenek nyugodtak, hiába állítják egyes politikusok, hogy megváltozott a magyarsághoz való viszonyom, ez nem igaz. Elismerem a múltjukat és tisztelem őket. Persze legyen az is világos, hogy igenis lesznek, lehetnek még politikai vitáim olyan politikusokkal, akik magyarok. De a magyar emberek tisztelete és a magyar politikusokkal való esetleges politikai érdekellentétek esetünkben két külön dolgot jelentenek. És üzenem a nagyváradi magyaroknak, hogy akár hiszik, akár nem, azt szeretném, ha itthon éreznék magukat ebben a városban, hiszen itthon vannak benne.
Szőke Mária
Reggeli Újság
Erdely.ma

Buldózeres városrendezés Nagyváradon
Tiltakozó aláírásgyűjtéssel szeretnék felhívni a nagyváradi magyarok a város vezetői és a világ figyelmét arra, hogy komoly veszélyben forog a történelmi Nagyvárad évszázados arculata. De hogyan jutott idáig a Pece-parti Párizs, hogyan vált romhalmazzá a történelmi belváros?
A múlt század elején még a szecessziós építészet gyöngyszemeként ismert Nagyvárad belvárosa ma többnyire furcsa romvárosra emlékeztet. A műemlékeknek számító paloták, emeletes bérházak lepukkant, málló vakolatú, többnyire porlepte védőhálókkal bevont komor romok, akár egy egykor virágzó kultúra múltból ránk kiáltó figyelmeztetései. Szent László fényei és a román milicisták
Az egykor híresen szép váradi történelmi belváros nem egyik percről a másikra változott romhalmazzá. A Szent László király alapította megyeszékhely magyar műemlékeit még a kommunizmus évtizedeiben kezdték el rombolni. A legismertebb, egyfajta jelenkori legendává nemesült esemény 1967-ben zajlott a főtéri Szent László-templomnál. A kommunista párt vezetői úgy ítélték meg, hogy a templom rontja a polgármesteri hivatal környékének képét, ezért a lovagkirály tiszteletére emelt római katolikus templom eltávolítását határozták el. Azt fundálták ki, hogy átköltöztetik a tér másik oldalára az egész templomot, s ha ne adj’ isten eközben tönkremenne, hát ki tehet róla? Idős váradiak máig emlékeznek azokra a napokra, amikor a város magyarjai élőláncot formáltak a templom köré, testükkel védve a bontásra érkező munkásoktól. Éjjel-nappal őrizték a városalapító király templomát, a főtérre kirendelt karhatalom pedig nem mert nyilvánosan véget vetni a tiltakozó akciónak.
belváros?
Máladozó kisértettanyává vált a római katolikus püspökség egykori tulajdona. A múlt század elején még a szecessziós építészet gyöngyszemeként ismert Nagyvárad belvárosa ma többnyire furcsa romvárosra emlékeztet. A műemlékeknek számító paloták, emeletes bérházak lepukkant, málló vakolatú, többnyire porlepte védőhálókkal bevont komor romok, akár egy egykor virágzó kultúra múltból ránk kiáltó figyelmeztetései.
Szent László fényei és a román milicisták
Az egykor híresen szép váradi történelmi belváros nem egyik percről a másikra változott romhalmazzá. A Szent László király alapította megyeszékhely magyar műemlékeit még a kommunizmus évtizedeiben kezdték el rombolni. A legismertebb, egyfajta jelenkori legendává nemesült esemény 1967-ben zajlott a főtéri Szent László-templomnál. A kommunista párt vezetői úgy ítélték meg, hogy a templom rontja a polgármesteri hivatal környékének képét, ezért a lovagkirály tiszteletére emelt római katolikus templom eltávolítását határozták el. Azt fundálták ki, hogy átköltöztetik a tér másik oldalára az egész templomot, s ha ne adj’ isten eközben tönkremenne, hát ki tehet róla? Idős váradiak máig emlékeznek azokra a napokra, amikor a város magyarjai élőláncot formáltak a templom köré, testükkel védve a bontásra érkező munkásoktól. Éjjel-nappal őrizték a városalapító király templomát, a főtérre kirendelt karhatalom pedig nem mert nyilvánosan véget vetni a tiltakozó akciónak.
Munkások és por a Fekete Sas Palotában
De több más, már-már misztikus történet is fennmaradt ezekről a napokról, mint például a Szent László gyertyáiról szóló történet. A csatárláncban álló, kezükben gyertyát tartó váradi magyarokat körbevették a milicisták. Szemtanúk elmondása szerint erős szél volt azokban a napokban Nagyváradon, azonban furcsa módon egyetlen, a templomért világító gyertya sem aludt ki, míg az embereket vigyázó rendőrök képtelenek voltak cigarettára gyújtani, annyira erősen fújt a szél. Valójában mai napig tisztázatlan, miért is állt el a hatalom a templom lerombolásától, a történteket követően azonban tizenegy tüntetőt letartóztattak, többen néhány évet le is húztak a börtönben, egyikük meg is halt a szamosújvári fegyházban.
Szoborcsere: László ment, Mihai jött
A templom melletti Szent László tér az elmúlt években egyre lepukkantabbá vált, jelenleg az önkormányzat által sikertörténetként előadott és eladott felújítási munkálatok folynak ott. A tér közepén egy esztétikailag is igencsak kifogásolható lovasszobor áll: Mihály vajda, azaz Mihai Viteazul szobra. A második világháború előtt egy Szent László-szobor állt ott, azt azonban nem sokáig tűrték a román elvtársak, a nagyváradi római katolikus püspökség székhelye előtt kapott helyet.
A váradi főtér felújítása az elmúlt év alatt is több vitát váltott ki. Az Ilie Bolojan polgármester által vezetett önkormányzat egy korszerűnek állított sima kőplaccot tervez főtérként Váradra, az uniós támogatással kivitelezendő felújítási projekt körül azonban sok a homályos kérdés.
Náci kincsek helyett kommunista szemét
A főtér közvetlen közelében fekvő híres Fekete Sas Palotát is éppen felújítják, jelenleg építőtelep benyomását kelti. Onnan csak egy ugrás a Kossuth (ma Independenței) utcában lévő romos zsinagóga. A Kossuth utca műemlék épületeinek egy részét a hetvenes-nyolcvanas években lebontották, megsemmisítették az utca teljes szakaszát. A lerombolt bérházak helyén suta zöldövezetecskét létesítettek egy meglehetősen nagy, Mihai Eminescut ábrázoló szoborral.
A régi váradi legendákban a romos zsinagóga is szerepel, állítólag alatt titokzatos alagútrendszer húzódik, ezek katakombáiban a második világháború ideje alatt a Váradról elhurcolt zsidók kincseit őrizte a Gestapo. Más történetek szerint itt húzódik az az alagútrendszer, amely összeköti a Szent László-templom altemplomát a váradi várral. Ezeket a legendákat azonban még senki sem igazolta, sem a váradi polgármesteri hivatal illetékesei, sem pedig a Körösvidéki Múzeum régészei. Amikor azonban 2012 nyarán a Körösök Vízügyi Igazgatósága hozzákezdett a belváros szégyenfoltjának számító, lerobbant partszakasz rendbetételéhez, hihetetlen mennyiségű szemetet találtak a lerombolt műemlék épületek helyett tátongó gödrökben. A kommunista érában ugyanis nagy mennyiségű szemetet hordtak a lebontott műemlék épületek helyén maradt gödrök feltöltésére. A Kossuth utcai partszakasz rehabilitálása hamar abbamaradt, sok hercehurca után csak a közelmúltban folytatták a munkálatokat, miután kiderült: csak akkor kivitelezhető Bolojan polgármester nagy álma – az ide tervezett föld alatti parkoló –, ha rendbe hozzák a Körös-partnak ezt a részét.
A kocka el van… lopva!
A nagyváradi korzó ma bizonyára Európa legroskatagabb sétálóutcája. A még a magyar világban épített csodálatos műemlék épületek zömét védőháló borítja, az önkormányzat bejelentése szerint idén aztán nekiveselkednek, és rendbe hozzák a gyalázatos állapotban lévő váradi Főutcát. Talán egyben ez Európa egyetlen ki nem világított nagyvárosi korzója, tavaly óta ugyanis egyetlen utcalámpa sem oszlatja a sötétséget. Hogy miért? Ennek is megvan a maga balkáni sztorija, ami még az előző polgármesterhez, az időközben EP-képviselővé avanzsált Petru Filip személyéhez kötődik. Az olténiai származású, a váradi polgári értékekre erősen „immúnis” Filip ugyanis igencsak elvetette a kockát a nagyváradi főutcán. Meglehetősen rossz minőségű kőkockákat, pontosabban azoknak is csak a felét: a váradi sétálóutcát ugyanis félbevágott kínai kockakövekkel burkolták. A kőszállítmány árának másik fele szőrén-szálán eltűnt, a nyilvánosságra kerülő panamát azonban egyelőre valamennyi elkövető megúszta büntetés nélkül. A volt polgármester elment Brüsszelbe, a félkockákból összerótt, „félkorzó” meg itt maradt. Azaz alig két esztendő múlva a burkolat elkezdett szétcsúszni, s ez nemcsak sarokmarasztaló, bokaficamító hézagokkal járt, hanem egy-kettőre szétverte azokat a „talajmenti” utcalámpákat is, amelyeket 2006-ban a tervezők a kínai kockakövek közzé raktak le. Míg működött a furcsa talajmenti utcalámpasor, sokak szerint a váradi korzó egy elfuserált reptéri kifutóra emlékeztetett, ma már semmire sem emlékeztet, éjszakánként csak a boltok firmamentumainak sejtelmes fényecskéi világítják meg. Romturizmusunk végén megszemlélhetjük az egykori pénzügyi palota döbbenetesen lepusztult épületét, ahol régebben évtizedeken át a járóbeteg-gondozó rendelői működtek. A római katolikus püspökség tulajdonában lévő műemlék épületnek a restitúciós törvények értelmében vissza kellett volna kerülnie eredeti tulajdonosához, azonban a Bihar Megyei Tanács megfellebbezte a döntést, a pereskedés évek óta zajlik, miközben a védőhálóval borított belvárosi épület málladozó kísértettanyává züllött.
A polgármester erőgépei
Az elmúlt években a váradiak közelről nézhették, hogyan jut ebek harmincadjára a város történelmi értékeinek jó része. Az 1989-es változásokat követően az RMDSZ semmit sem tett az egykori magyar múltat igazoló műemlék épületek megóvása érdekében. A politikai kavarásokkal, pénzügyi panamákkal tarkított tudatos múltrombolásnak azonban nincs vége. Bolojanék néhány hete bejelentették: néhány méternyi kerékpárút megépítése érdekében elbontanak több műemlék jellegű épületet a Kert (ma Avram Iancu) utcában. Úgy tűnik, ez volt az utolsó csepp a pohárban, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének kezdeményezésére ugyanis a váradiak tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezdtek. Elhatározásuk szerint az akciót addig folytatják, míg a váradi önkormányzat fel nem fogja: az európai normákat is felrúgják, ha megpróbálják tönkretenni, felszámolni Nagyvárad egykori történelmi arculatát.
Szőke Mária Magdolna
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Az Érmellék krónikása
Sok érdeklődőt vonzott az a péntek délután megtartott váradi könyvbemutató, melynek helyszíne a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ volt, és ahol egy érmihályfalvi szerzőnek, a Reggeli Újság munkatársának, Sütő Évának mutatták be most megjelent riportkötetét.
A hiánypótló kordokumentumnak is bátran tekinthető könyvben Sütő Évának azokkal a riportjaival találkozhat az olvasó, amelyek az elmúlt években születtek az Érmellék falvainak nem csupán jelen helyzetéről, de múltjáról, hagyományairól is. Az Érmellék, szerelmem című könyv a Varadinum Script Kiadó gondozásában jelent meg, az Erdélyi Kárpát Egyesület ’91 Nagyvárad, a Bihar Megyei Tanács, illetve az RMDSZ Bihar megyei szervezetének támogatásával. A kötet összeállításából Dukrét Géza helytörténész vállalta az oroszlánrészt, aki a könyv bemutatásakor elmondta, olvasva a napilapban megjelenő riportokat hamar rájött, hogy ezek olyan értékes anyagok, amelyek segítenek felidézni, megtartani és továbbadni egy titokzatos vidék, a mai napig zömmel magyarok lakta Érmellék történetét, hagyományvilágát, ezért mindent megtett, hogy a kötet megjelenhessen.
Dukrét Géza a kötetismertetőt követően kérdéseket is feltett a szerzőnek, amelyekre a kérdezett készségesen válaszolt is. A közönség számára így hamar egyértelművé vált, hogy Sütő Éva nemcsak riporterként, de emberként is szerelmese az Érmelléknek, riportjainak pedig vitathatatlan hitelességet ad, hogy a szerző maga is ott él, ezzel részévé, lelkiismeretes krónikásává válva a titokzatos vidéknek. A kötetlen hangvételű beszélgetést követően dedikálásra került sor, hosszú sorban várták a jelenlevők, hogy a riporternő dedikálja az Érmellék modernkori krónikáját számukra. A kötet megvásárolható a váradi Hobby Libri, az Illyés Gyula és a Libris Antica könyvesboltokban.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Trianontól Őszödig – avagy a pestises hullák bedobálása Erdélybe
Középkori krónikákban olvashatjuk, hogy annak idején amikor a tatársereg végighömpölygött Európán nem egy esetben igen drasztikus (de hatásos) cselt alkalmazott az ellenséges városokkal szemben, éspedig pestisben elhunyt, pestissel fertőzött katonák hulláit dobáltatták be a várfalakon át a leigázandók közzé.
A pestisek hullák meg is tették a magukét, s nem egyszer nem is a mongolok nyilai, hanem ezek a fertőző, oszló hullák bizonyultak a leghatásosabb fegyvereknek városállamok, népek elpusztításában, leigázásában. Nos, ez a hasonlat jutott ma eszembe, amikor a reggeli hírekben Gyurcsány Ferenc volt magyar szocialista miniszterelnök ismételten, a héten immáron sokadjára a Kossuth rádió reggeli műsorában is elmondta, hogy igenis hiba volt az elcsatolt részekre szorult magyarságnak visszaadni a magyar állampolgárságot, s az, hogy az önhibájukon kívül nemzetből kirekesztettekké vált határon túliak szavazati jogot is kapjanak, az már egyenesen felháborító, jelentette ki az őszödi linkmájszter.
Igaz, jelentgetett ő más figyelemre méltó dolgokat is mostanában ki, így például azt, hogy a trianoni paktum „jogos politikai megoldás" volt, ami standapityere azt jelenti, hogy azoknak volt igazuk, akik Erdélyt és a többi elcsatolt részt elvették a magyaroktól, s az ott élő magyar nemzetiségű lakosságot az idegen „honfoglalók” kényére kedvére kiszolgáltatták. A gyalázatos, a magyar történelemben mindeddig példa nélküli kijelentés minden vita nélkül a haza és nemzetárulás kategóriájába esik, s mint ilyen szebb időkben főbelövéssel „jutalmazták” az ilyesmit.
Hej, azok a régi szép idők, sóhajtok fel ilyenkor, pedig aki ismer, tudja, nem vagyok egy vérszomjas teremtés, de igenis vannak helyzetek, amikor nem használ a szép szó, az emberség, az igazság s ilyenkor Jézus urunk is bottal, kötélkorbáccsal verte ki a kufárokat a templomból. Az sem vigasztal, hogy többen esküsznek arra, hogy Gyurcsány Ferenc bolond. Nem érdekelnek a modern pszichológia tanai szerint kiállított kórismék sem, mert ez nem érv, hiszen tudnivaló a közösségre veszélyes bolondoknak a zártosztályon a helyük és nem a parlamentben, a politikában, a nyilvánosság előtt!
Gyurcsány Ferenc figurája kapcsán ki kell jelentenem, értékrendem szerint, én nem nevezhetem őt sem nemzet sem hazaárulónak, ugyanis nem tartom sem magyarnak, sem olyasvalakinek akinek bármilyen emberséges köze volna a magyar hazához. Nemzetáruló csak az lehet, aki része az adott, elárult nemzetnek, és lássuk be Gyurcsányt ilyesmivel vádolni egyszerűen szürrealizmus!
A jelenséget tanulmányozva, felötlött bennem a kibúk-űzés vagy a keresztény exorcizmus lehetősége is, aztán rájöttem, ez az a verziója lenne az ördögűzésnek mikor egy veder szenteltvíz sem lenne elég s az ördögűzőnek a vederrel is jól fejbe kéne, verje a megszállottat. Tovább analizálva ezt a bűzlő mintát (ejtsd gyurcsányferenc), melyet Magyarország elmúlt években történt históriájából vettem, percek alatt meg kellett állapítanom, nem élő, lelkes teremténnyel, nem egy emberrel állunk szemben, hanem egy kitenyésztett, funkcionálisan bevethető pszicho-fegyverrel, melyet a magyarországi gyarmatosítók isten` vagy sátántudja milyen agymosások, manipulálások révén tenyésztettek ezzé, ami, magyarokra lövet, hazát árul, erdélyieket köp szembe s az országcsonkolást is jogosnak tartja.
Elemzéseim tükrében én ehejt kijelentem, Gyurcsány Ferenc nem más, mint egy pestissel fertőzött hulla, amihez hasonlókat anno a mongolok dobáltak be a leigázandó várakba, hogy ott pusztulást és káoszt terjesszenek s ezáltal megtörjék a várbeliek ellenállását a hódítókkal szemben. Először a magyarországi „várba” dobták be a Cion et Company nagymesterei a fertőző erkölcsi hullát, majd miután ott valahogy (az anyaszervezet ősi immunitása okán) mégsem okozott teljes agyhalált és tudatmódosulást ez a politikai toxin, hát most, gondolták próba szerencse, bédobták volna ide nekünk is.
Trianontól Őszödig az országhatárok megrajzolásakor ugyanis mindig ugyanazok manipulálták a ceruzahegyét a térképeken, akik hasonló politikai kórságokat tenyésztenek ki s ráültetik a nép, a nemzet nyakára. A kérdés most az, hogy mit is tehetünk mi itt Erdélyben a ránk fogott pestises hulla (ejtsd. Őszödi Fletó nevű bacilus) ellen? Elsősorban nem ijedünk meg és nem maradunk közömbösek. A mi transsylván immunrendszerünknek ugyanis sikerült megőrizze a magyar szót, a magyar lelket sok más baj mentén is. És lehet az anyaországiak közül sokan fel sem fogják, hogy nekünk Trianon óta micsoda keresztet kellett, kell cipelnünk, magyarságunk miatt, de erdélyi törzsem népe, ne feledjétek, lehetséges, pont ennek a keresztnek a cipelése erősítette és őrizte meg gerincünket és lelkünket! Úgy vélem, nincs mit szépíteni a csúfat, nevén kell nevezni az árulót és tolvajt. Kiverni a sakálként settenkedő kufárokat Erdélyből.
A másik dolog, amire fel szeretném hívni a figyelmeteket, a magyar honosítások kapcsán az, hogy egyetlen percig ne úgy gondoljatok erre, hogy nekünk volt, van elsősorban szükségünk erre, hiszen mi bizonyítottunk! Isten és emberségünk, nagyapáink, apáink erejével bebizonyítottuk, hogy mi honosítás nélkül is magyarok maradtunk itt, a Hargita regéje ma is él, és a csillagösvényeken ma is a mi lovunk patkója szikrázik! Az az egyszerű valóság, hogy a honosításokkal kapcsolatban ki kell, mondjam, szegény, gyarmatosított Magyarországnak van ránk szüksége, mint egy rabláncra vert, de láncait már szaggató anyának, az elrabolt, de életbe maradt gyermekei segítségére!
Lelketek, lelkünk rajta segítünk e vagy sem, a megkínzott, meggyalázott, idegen igát nyögő anyaországnak a láncok leverésében, a gyarmatosító hiénák elkergetésében. Mert lehet , hogy minket sokan lerománoznak onnan, de akik nem teszik ezt, akik soha nem tagadtak meg bennünket, azok megérdemlik, hogy segítsünk nekik most eltakarítani a rájuk bedobált pestises hullákat, hiszen bebizonyosodott Attila vére immúnisabb itt Erdélyben mint bárhol máshol… Ez van. Így jártak velünk, testvéreim. És az sem mindegy, hogy ránk nézve is egészségtelen a pestisgyártó gazemberek közelsége… Hát gondolkodjunk el, míg helyén a lelkünk, eszűnk, netán a bicskánk… segítünk e megrabolt országanyánknak elkergetni azokat, akik szerint mi is jogosan megérdemeltük a trianoni országcsonkolást… ?
Szőke Mária Magdolna
Erdély.ma

Tízdolláros történelem
Az alábbi történet, melyet egyfajta korjelenségként vagy éppen okulásként megosztunk olvasóinkkal, ott kezdődött, hogy három évvel ezelőtt a Reggeli Újságban megjelent egy cikk, melyben arról írtunk, hogyan tették rendbe a volt Olaszi temetőben levő Gerliczy kápolnát és sikerült beszélnünk is az egykor híres, váradi nemesi család legidősebb, még élő tagjával, a jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban lakó Gerliczy György báróval. A Gerliczyieknek ma is akad némi nosztalgikus kötődésük Nagyváradhoz, az idősebb nagyváradi magyarok között bizonyára sokan akadnak, akik még Gerliczy utcaként ismerik a nagyállomástól nem messze levő egyik utcácskát. A régi magyar nemesi családról elnevezett kisutca ma Pescăruşului néven van feltüntetve a hivatalos utcanévjegyzékben. Az egykori Olaszi temető szélén pedig egy nemrég felújított kicsi kápolna található, a Gerliczy-kápolna.
A kommunista érában ez a kápolna, akárcsak az egész sírkert, ebek harmincadjára jutott. Pár esztendővel ezelőtt – a váradi római katolikus püspökséggel együttműködve – a Gerliczyek ma külföldön élő leszármazottai segítették a kápolna rendbetételét. Ezekről tudósítottunk hátrom éve egy riportunkban, s a cikk felkeltette a külföldön élő, ám váradi kötődéssel rendelkező olvasóink figyelmét is.
Pár héttel ezelőtt egyik régi olvasónk, a váradi Vígh József keresett meg bennünket, hogy van egy innen elszármazott hölgy, aki jelenleg Németországban él, és fel szeretné venni a kapcsolatot az egykori magyar nemesi család tagjaival. A hölgy, B. Éva és férje ugyanis olyan értékes, régi, 1815-től datált dokumentumok birtokában vannak, amelyek az egykori Gerliczy kúria számadásait, birtokviszonyait tartalmazzák, ugyanis mint kiderült, Éva asszony apósa a báró egykori könyvelője volt még a világháború kitörése előtt. S mivel a B. család olvasta a cikket, hogy az egykori nemesi família Amerikában van, úgy vélték, apósuk emlékére és tiszteletére visszajuttatják az értékes dokumentumokat a bárónak és családjának.
Szerkesztőségünk segítségével a B. család fel is vette az amerikai leszármazottakkal a kapcsolatot, és lelkesen mindent megpróbáltak, hogy az egykori okmányokat visszajutassák. Mint Vígh úrtól megtudtuk, el is küldték a majdnem kétszáz éves dokumentumokat Amerikába. Azonban a modern idők szele megérinthette az egykori kékvérűeket is. A feladók teljes közömbösséget és egy sértőnek is vehető válaszlevelet kaptak, amiből kiderült, az egykori váradi báró családját ma már nem érdeklik a régmúlt dolgok, és a sok értékes dokumentum „viszonzásaként” nem egy emberséges köszönőlevelet, hanem 10 (tíz) amerikai dollárt küldtek, úgymond postaköltségként azoknak az embereknek, akik azt hitték, nemes gesztust gyakorolnak magyar nemesekkel.
Akármelyik régiségkereskedő komoly pénzeket adott volna az okmányokért, de B.-ék úgy gondolták, nem nyerészkedni kell az ilyen okmányokkal, hiszen ezeknek az eszmei értékük is nagy, már amennyiben van, aki ezt megbecsülje. Mint kiderült a ma 86 éves bárónak ez (ki tudja miért) nem volt fontos, és leszármazottainak sem értek többet tíz dollárnál a múlt ezen előkerült bizonyítékai.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az űrlap alja
Ötvenöt grafika, ötvenöt ihlet
Gazdag látványvilágot felvillantó, sokoldalú kiállítás megnyitójára került sor kedd délután a nagyváradi református püspöki palota emeleti aulájában. A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) szervezésében állították itt ki a Magyar Grafika, 55 művész, 55 grafika elnevezésű grafikasorozatot, mely egy debreceni gyűjtő, Máté László jóvoltából tekinthető meg a Körös-parti városban. Az alkotások között több ismert váradi vagy nagyváradi kötődésű alkotó munkái is szerepelnek, így többek között Jakobovits Miklós és Mottl Román képei, emellett jó néhány neves kortárs magyarországi művész munkája is látható.
Sz. Horváth István, a PMMC ügyvezető igazgatója köszöntötte a tárlatnyitó résztvevőit, majd Cs. Tóth János művészeti író a debreceni önkormányzat nevében mondott rövid beszédet, kitérve arra, milyen fontos kulturális kapocs erősödik évek óta Debrecen és Nagyvárad között azáltal, hogy az alkotók közösen tesznek az egységes magyar művészet életben tartásáért. Máté László, a kiállított gyűjtemény tulajdonosa beszélt a képek alkotóiról és arról, mennyire fontosnak tartja, hogy a szépség hitbizonylata, azaz a képzőművészet a mai napig egyben tudja tartani a magyar kultúrát. Meleg Vilmos színművész a beszédek között verseket szavalt, majd a rendezvény végén Máté László megajándékozta egy-egy alkotással a PMMC reprezentánsait, így ismerve el a művelődési céh szerepét és fontosságát a váradi és határon túli kultúra megtartásában. A debreceni műgyűjtő ajándékot hozott a váradi Ady Endre Líceumnak is, egy, a névadó költőgéniuszt ábrázoló képet, Meleg Vilmosnak pedig egy emlékplakettet adott át hálából, hogy a színész aktív közreműködőként vesz részt a város kulturális eseményein.
A tárlatnyitó végén tombola is volt, kisorsoltak egy grafikát, melyet a véletlen szerencsének köszönhetően a Reggeli Újság nyert meg. A kiállítás október tizedikéig tekinthető meg, ezt követően továbbviszik azt Kolozsvárra.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szekus módszerekkel ijesztgetik az egyházakat?
Történelemhamisítók és szennylapok célkeresztjében
November hetedikére napolta el a bíróság azt a tárgyalást, amely évek óta egyre csak húzódik a váradhegyfoki premontrei rend és a váradi önkormányzat között az egykori premontrei gimnázium visszaigénylése kapcsán - tudtuk meg tegnap Fejes Rudolf Anzelm prépostprelátustól.
Az évszázados hagyományokkal rendelkező szerzetesrend hosszú évek óta harcol saját, a kommunizmusban elkobozott, államosított vagyonáért, és mint megtudtuk, mostanában egyre több furcsa, a bolsevik terror módszereire emlékeztető kellemetlenség éri mind a rend tagjait, mind azokat, akik mellettük állnak a pereskedésben. A premontrei szerzetesrendnek amúgy több olyan ingatlanja van Nagyváradon és a közeli településeken (Félixfürdőn, Püspökfürdőn és Váradszentmártonban), amelynek tulajdonjogát érvényes dokumentumokkal tudják is bizonyítani, azonban az elmúlt hónapok során nyilvánvalóvá vált, az egykori tulajdonosok bizonyítékát a román törvényhozók nem akarják figyelembe venni. A váradhegyfoki premontrei rendnek jelenleg tizenkét visszaigénylési pere van folyamatban.
Történelemhamisítók és szennylapok célkeresztjében
Az egyik ilyen, évek óta húzódó visszaszolgáltatási ügy az Úri (ma Roman Ciorogariu) utcában levő egykori híres premontrei gimnázium, a mai Mihai Eminescu Főgimnázium épületének visszaigénylése. Az impozáns iskolát az önkormányzat nem akarja visszaszolgáltatni, s beletekintve a hosszas pereskedés kétségtelenül meghökkentő részleteibe, kiderül, hogy a történelemhamisítástól kezdve, a kommunista diktatúrában hozott szabályokra való hivatkozásig, semmitől sem riadtak eddig vissza, hogy a magyar szerzetesrendtől elrabolt épületet megtartsák. A helyi román bulvármédia pedig sajtóetikát és emberi jóérzést mellőzve gusztustalan és valótlanságoktól hemzsegő cikkekben támadja magát a rendet, a magyarokat, a főapátot, illetve azokat a jogi szakértőket, akik a gimnázium visszaszerzésében kollaborálnak az egyházzal.
Úgy tűnik, jogilag elfogadható érvek híján a megfélemlítés és lejáratás kommunista örökségét sem vetik meg az önkormányzat Szociálliberális Szövetséghez ( USL) tartozó vezetői, így eshet meg egy EU-tagállamban, hogy a rend megbízott jogászát megtámadták a nyílt utcán, amikor az levéltári kutatásokat akart végezni, majd ordenáré hangvételű cikkeket írtak róla az egyik helyi bulvárlapban. Tegnap megtudtuk, a váradhegyfoki premontrei szerzetesrend feljelentést tett a Bihoreanul nevű hetilap ellen, melyben olyan cikkek jelentek meg a közelmúltban a rendről, illetve a folyamatban levő perekről, melyek nemhogy kimerítik a becsületsértés fogalmát, de köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Többek között olvasható a lapban, hogy a rend végérvényesen elvesztette a félixfürdői ingatlanokat tárgyaló perét, és ez - mint a főapát elmondta - azért is hamis állítás, mert még csak nem is volt tárgyalás erről. Hogy honnan szedte a cikk írója ezt az állítását, esetleg előre közölték vele a majdani per előre meghozott döntését valami titkos(szolgálati) fülesek, egyelőre nem derült ki. De az is előfordult már, hogy egy-egy tárgyalás közeledtével sötétített ablakú autók kezdtek el ácsorogni a váradi premontrei rendház mellett, valakik árgus szemekkel figyelték, figyelik a főapátot, illetve a hozzá betérőket.
Feltámasztott kommunista paktumra hivatkoznak
Erről a perről tudni kell, hogy évekkel ezelőtt a szerzetesrend a bíróság elé terjesztett olyan bizonyítékokat, amelyek egyértelműen igazolják, hogy a szóban forgó ingatlan törvénytelenül, egy rektifikációnak nevezett telekkönyvi bejegyzéssel került a román állam tulajdonába. Rektifikáció útján azonban tulajdont nem lehet szerezni, mivel a rektifikáció jogi fogalma kizárja, hogy a tulajdonos személye megváltozzék. Tehát a gimnázium egykori átírása az egyházéból állami tulajdonba (kárpótlás, kompenzáció vagy akár etatizáció nélkül) egyszerűen törvénybeütköző. A per során kiderült, a váradi önkormányzat végül is semmivel nem tudta megcáfolni azt, hogy a gimnáziumépület a premontrei rendé, csupán azzal a gyanús kiadvánnyal, amelyet az egykori, szélsőségesen nacionalista-vasgárdista professzor, Onisifor Ghibu írt, aki több magyarellenes megnyilvánulása mellett különösen hírhedtté vált azáltal, hogy a magyar történelmi egyházak vagyonait gátlástalanul átjátszotta a román kommunista pártnak. Az Ilie Bolojan vezette váradi önkormányzat ezt az irományt akarta eleinte dokumentumértékű bizonyítékként állítani a bíróság elé, azonban a pereskedés során kiderült, a vasgárdista víziókat felsorakoztató "remekművet" még a román törvényhozás sem tekinthette hitelesnek, hiszen azt annak idején pont a román királyság egykori jogászai nyilvánították semmisnek. Bolojanék ezt követően újabb hajmeresztő érvelésekkel álltak elő, többek között azzal, hogy a premontrei gimnázium sosem volt a váradi premontreieké, ugyanis az a francia forradalom idején csehszlovák (!) tulajdonba került, s mivel a kommunista érában, 1961-ben Románia és Csehszlovákia kommunista vezetői megállapodtak, hogy egymással szemben semmilyen követelésük nincsen, így a gimnáziumot sem lehet visszakérni. A több mint bizarr érvelés kiókumulálóit, úgy tűnik, cseppet sem zavarja, hogy azóta nemcsak a kommunista párt szűnt meg hivatalosan, de Csehszlovákia is felbomlott. Ezzel a laikus szemmel is nevetséges érveléssel azonban egyből kiviláglott, hogy a Ghibu-féle telekkönyv-átírásoknak soha semmi jogosultságuk nem volt, noha eddig az önkormányzat erre hivatkozott. Ezzel párhuzamosan nyilvánvaló lett az is, hogy a premontreiek már 1937-ben fellebbeztek Ghibu telekkönyv-módosítása, azaz hamisítása ellen, és ennek az ügynek a tárgyalása azóta sem ért véget, noha 1958-ig rendszeresen küldtek idézést a rendnek, amely akkor éppen be volt tiltva Romániában, így semmiképpen nem jelenhetett meg a bíróság előtt. Az 1937-es fellebbezés tehát nem évült el, mivel Románia csatlakozott az EU-hoz, a hasonló eseteket szabályozó jogharmonizáció szerint folytatni kell a pert, Európa legrégebb óta húzódó perét. Ha minden jól megy, nem történik újabb halasztás, november elején folytatódik Európa legrégebben húzódó pere. Hogy addig - titokzatos megrendelésre - hány magyarellenes és egyházgyalázó cikk jelenik még meg, és hány sötét ablakú "nosztalgiaautó" fog álldogálni "véletlenül" az Úri utcai rendház előtt, nem tudhatjuk. Mint ahogy azt sem, hogy a nemzetközi fórumok előtt is ismeretes furcsa romániai egyházi ingatlanügyek mikor fognak végre megoldódni, hiszen vitathatatlan, hogy amíg a kommunisták által elrabolt vagyonok nem kerülnek vissza egykori jogos tulajdonosaikhoz, addig nem beszélhetünk arról, hogy Romániában megszűnt az egykori vörös diktatúra és demokrácia van.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nagyváradi Irodalmi Napok első ízben
Idén első alkalommal kerül sor a Nagyváradi Irodalmi Napok elnevezésű rendezvénysorozatra, tudtuk meg Barabás Zoltántól, a Partiumi Írótábor Egyesület vezetőjétől, az esemény főszervezőjétől egy tegnapi sajtótájékoztatón. Nagyváradon az elmúlt évek során több olyan kezdeményezés született, amellyel több-kevesebb sikerrel Ady Endre zseniális költészetének kívántak emléket állítani, azonban Barabás Zoltán úgy véli, a legtöbb ilyen irodalmi jellegű próbálkozásból valahogy hiányzott az interaktív jelleg, Ady kultuszának életben tartása, sőt megélése, ezért volna aktuális egy olyan rendezvényt szárba szökkenteni Váradon, amely a költőóriás halhatatlan szellemének védnöksége alatt hirdeti majd, hogy Nagyváradon ma is vannak irodalomkedvelő magyar polgárok. Az I. Nagyváradi Irodalmi Napok eseményeire november 21-én és 22-én kerül sor. Huszonegyedikén egy emlékezésre, kegyeletre és tiszteletre alapozó zarándoklat lesz a váradi Rulikowski temetőben, melyre a szervezők elvárnak mindenkit, aki tiszteletét akarja tenni azoknak a néhai váradi tollforgatóknak a sírjánál, akik az elmúlt évek, évtizedek alatt irodalmi, újságírói munkásságukkal gazdagították közösségünket. A tervek szerint a zarándoklat során felkeresik Emőd Tamás, Horváth Imre, Indig Ottó, Bölöni Sándor, Fábián Imre, Mérai Csilla, Hunyadi Mátyás, F. Diósszilágyi Ibolya, Ötvös Béla, Bokor András, Gheorghe Moldovan sírjait, amelyekre virágot, mécsest helyeznek. Ez a program másfél óránál nem tart tovább, így kérik azokat a váradi olvasókat, akik ismerték és szerették elhunyt tollforgatóinkat, ha idejük megengedi vegyenek részt a zarándoklaton, hiszen ahogy a mondás tartja, egy íróember csak akkor lesz igazán halott, ha az olvasók elfelejtik. Huszonegyedikén délután is lesznek rendezvények. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban (LEK) emlékünnepély lesz Ady Endre születésének 136. évfordulója alkalmából 18 órai kezdettel. Két kötetbemutatóra is sor kerül, Papp Fűr János nehogy egyedül, illetve Hodossy Gyula Ma elkezdődik bennünk a szeretet című versesköteteivel ismerkedhetnek meg az érdeklődők. 19 órától Új vizeken járok címmel megzenésített Ady-verseket ad elő Tasnádi Ferenc és Tasnádi Melinda, zongorán kísér Thurzó Zoltán.
November huszonkettedikén délelőtt 11 órakor a református püspöki palota belső udvarán megkoszorúzzák Ady Endre, illetve a Holnaposok emléktábláit. Ezután az irodalombarátok egy meglepetésprogramra is számíthatnak, de hogy mi ez, azt Barabás Zoltán az újságírók faggatására sem volt hajlandó elárulni.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A nagyfejedelem öröksége
Bethlen Gábor (1580. november 15. – 1629. november 15.) erdélyi fejedelem tiszteletére tartottak koszorúzással egybekötött konferenciát Nagyváradon, pénteken. A történelmi krónikákban Erdély nagyfejedelmének nevezett Bethlenre, fejedelemmé választásának, illetve születése évfordulójának alkalmából emlékeztek meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésben.
A megemlékezés a Schlauch-kertben (ma Petőfi park) található Bethlen-szobornál kezdődött. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke köszöntötte a megjelenteket, s röviden ismertette a váradi Bethlen szobor 2003-ban történt felállításának kálváriáját. A szobrot, Kós András szobrászművész alkotását, ugyanis hatvankét évig nem lehetett felállítani, végül kellő kitartással, szent makacssággal, a román hatalom packázásainak kicselezésével sikerült az egykori nagy uralkodónak méltó emléket állítani Váradon, abban a városban, ahol várkapitány is volt, és amelyet különösen szeretett. Tőkés László, EP-képviselő mondott beszédet a koszorúzás előtt. „Istennek különleges kegyelme, hogy az 1941-ben készített alkotás avatóján személyesen az akkor 89 éves Kós András is részt vehetett” – jelentette ki Tőkés, aki felidézte azt is, hogy a szoborállítás milyen hercehurcával járt, mivel a szobor talapzatán levő, kizárólag magyarul feltüntetett igeszakasz és jelmondat („Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”) kiváltotta a román hatóságok ellenszenvét. A beszéd után a jelenlevő politikusok, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium diákjai és váradi polgárok helyezték el.
Az ünnepség a református püspöki palota Bartók-termében folytatódott, ahol előadások hangzottak el Bethlen Gábor uralkodásának jelentőségéről és arról a nemzeti örökségről, amely intő példa a mai magyar társadalom vezetőinek is. A konferencián elhangzott Hitünk hőse: Bethlen Gábor címmel Tőkés László európai parlamenti képviselő előadása, Bethlen Gábor, a református fejedelem címmel Soós József, gyantai református lelkipásztor értekezése, A Bethlen Gábor Alapkezelő bemutatása címmel Mihály Erzsébet, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásfinanszírozási igazgatójának ismertetője, illetve János Szabolcsnak, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorának előadása a nagyfejedelem kultuszáról. Az előadások között a köröstárkányi gyermekkórus Bethlen-korabeli dalokat adott elő, igen hangulatossá téve ezzel a konferenciát. Záró előadásként Mihálka Nándor történész a váradi várban végzett Bethlen-korabeli építkezésekről beszélt, a folyamatban lévő régészeti feltárások alapján.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A nemzeti ünnep – Trianon-koktél
December elseje van, Románia nemzeti ünnepe. Annak évfordulója, hogy 1918-ban Gyulafehérváron kimondatott, Erdélyt a Román Királysághoz csatolják. Meg is tették. Nemrég érkeztem haza, ma, ugyanis mint újságíró tudósítanom kellett a Nagyváradon megtartott szabadtéri ünneplésről, aztán pedig eleget téve a kormánybiztos meghívásának részt kellett vegyek azon a dísz- ebéden, melyet a prefektúra adott a román nemzeti ünnep alkalmából a megye és a megyeszékhely jeles személyiségeinek, vezetőinek.
Igaziból kíváncsi is voltam erre a díszebédre, mivel előre sejtettem, ha nem is lesz számomra felemelő, de mindenképpen tanulságos. Az is lett. Ami a főtéri ünneplést illeti be kellett látnom, a románok életképesebb fajta, mint mi. Nem haragszom rájuk ezért, hiszen ez a törvény, a természet örök körforgásának törvénye, hogy az életképes fajta fennmarad, aki pedig vét a természet törvénye ellen, az kipusztul. Nekem meg jó ideje meggyőződésem, hogy a magyarok azért pusztulnak ki, minden nagyszerűségük ellenére, mert nagyot vétettek, a turáni átokkal magukra vették a kannibalizmus bűnét, ugyanis nem ismerek még egy nemzetet, mely ilyen szakszerűen, radikálisan tudja művelni a testvérháborút, magára gyújtani a házat, felfalni saját fajtáját. Nincs ezen mit szépíteni, ez van, s ezt azok is jól tudják, akik most ezért a kijelentésemért pokolra kívánnak esetleg.
Szóval a Szent László téren legalább tizenkétezren nyüzsögtek, ünnepeltek. Fiatalok és öregek, sokan kihozták kisgyereküket is, és a nyertesek büszkeségével ünnepeltek. Pár éve lekoppintották tőlünk a kokárdaviselést, s ma is szinte mindenkin ott virított a tömegben a piros- sárga-kék nemzetiszín kokárda. Tanulékony nép.
Már mondtam, nem haragszom rájuk. Saját magunkra, saját fajtámra kell, kellene, haragudjak, azokra az áruló főurakra, akik már ezer évvel ezelőtt elkezdték eladni a Magyarok Lelkét. Ebből a fajtából ma is sokan élősködnek rajtunk, őket most patológiailag politikusoknak nevezzük, bár szerintem a nemzetkufár- parazita a legtöbbjükre inkább találóbb jelző. Szóval a románok ünnepeltek, koszorúzás, és katonai parádé, harckocsik bemutatója, katonazenekar… megadták a módját, majd a végén meg is etették a tömeget, meleg ebédre, ingyen babfőzelékre invitálva a népet.
Próbáltam kikeveredni a tömegből s indultam a Continental felé, mert ugye a díszebéd… az ünnepi fogadás… Előttem egy asszony és két férfi ment, rajtuk nem volt kokárda, ők magyarok voltak, ezt onnan tudtam meg, hogy az egyik a foga között egyfolytában sistergett s motyogta, hogy így meg úgy, majd a székelyek egyszer csak megmutatják, kinek nagyobb… Lesz még buli Hargitában, majd ha a székelyek a sarkukra állnak. Úgy véltem ennyi időm nincs, hogy ezt kivárjam, ezért továbbmentem.
Az elegáns szállodában már várták a vendégeket. Szerencsére a hallban összetalálkoztam pár román kollégával s velük mentem fel az elegáns, üvegfalú vendéglőbe. A prefektus kedvesen mosolyogva fogadta a vendégeit, ő amúgy egy úriember, nekem meg valójában soha nem volt semmi bajom itt a román vezetőkkel, mindig szót értettünk. Úgy vélem, ez nemcsak az én erényem, vagy hibám. Az elegáns terítékek mellett puccba vágott ünneplők, színes koktélok, drága italok…
Hirtelen rájöttem, egyetlen magyar vagyok ezen a díszebéden. Egy idetévedt indián, a győztes honfoglalók között…És akkor ott a csillogó teremben, az elegáns úriemberek és magas rangú katonatisztek, főpapok társaságában annyira erősen éreztem Trianon szindrómáját, fájdalmát, mint még soha. Még a magyarellenes balhékban sem, mert ott legalább védekezhettem, védhettem, akiket bántottak. A csillogó teremben azonban csak egy lehetőség maradt, jó pofát vágni, sőt akár hálásnak is lenni, hiszen a hódító nemzet elfogad engem, meghív, kedvel, vagy legalábbis azt mutatja. „La mulț ani, România!”, hangzottak a köszöntések, azaz „Éljen soká Románia”. Kicsit meg is hatódtam a román kollégáktól, akik tudván, hogy magyar vagyok s valószínűleg átérezve, hogy ez a mai buli számomra azért nem tiszta hepi, nagyon kedvesek és figyelmesek akartak lenni velem. Mint egy beteggel, egy hendikeppel, akit kímélni kell, mert azért közéjük tartozik valahogy, meg aztán né, a vesztesek fajtája, a legyőzötteké.
A legszarabb az volt, hogy jöttek barátságosan az ünneplők, tábornokok, elöljárók a poharukkal, s sorba koccintottak. Megérkezett az ortodox püspök, a titokzatos Sofronie atya, aki erre az ünnepi alkalomra valami furcsa, pávakék selyem főpapi cuccot vett magára. Pont olyan volt a színe, mint az egyik flancos koktélnak. Én nem kértem italt, merthogy antialkoholista vagyok, s most protokollból sem akartam pezsgőspoharat a kezembe. Láttam, akik ismernek értik, miért.
A pohárköszöntőt a kormánybiztos mondta, s azt hiszem leltem benne némi üzenetet, ugyanis valami olyat mondott, hogy a románok ma azért ünnepelhetnek, mert minden baj, politikai szarkavarás ellenére, ha kellett, akkor a román összefogott a románnal, s míg legyőzték az ellenfelet, addig nem egymás seggét… mint például mi. Szóval ez volt az üzenet, amit én ilyen triviálisan vetitek most ki… És az elegáns teremben, miközben a bizánci püspök, a pávakék szerkójában megáldott ott mindent, éreztem egy régóta, ezer éve hordott ősi, pogánymagyar haragot és gyűlöletet magamban, haragudtam azokra a MAGYAR VAGY MAGUKAT MAGYARNAK MONDOTT ÁRULÓ VEZETŐKRE, akik miatt elvesztettük a hazát, Erdélyt és még ki tudja mi mindent! Nem a románokra haragudtam, hanem azokra a köcsög magyarokra, akik átjátszották a magyar lelkeket az idegeneknek, akik szégyellték keletről hozott felsőbbrendűségünket. Azokra, akik inkább a nyugati, korcs Európa tőlünk idegen eszméit nyalták el, akik eladtak minket a Habsburgoknak, akik korcs nemességükre hivatkozva jégre vitték a nemzetet. Azokra, akik még ma is azt hazudják, hogy magyarok, a magyarokért tesznek bármit, de közben nem jobbak az egykori áruló uraságoknál, akár a szabadkőművesek, akár a liberósok, akár a románok talpát nyalva… Haragot és gyűlöletet éreztem azok iránt az erdélyi magyar politikusok iránt, akik 1989 után sem váltak magyarokat védő vezetőkké, csak saját zsebükre játszó árulókká, s akik azt hazudták, hogy Erdély magyarjait képviselik. Pokolba kívántam ezeket mind, ott ahogy álltam az asztal mellett s hallgattam a monoton bizánci áldást a pávakék püspöktől…
Aki nem tudta ki vagyok, az bizonyára nem hitte volna, hogy nem is tartozom oda, nem tartozom az ünneplők táborába, bár elegáns vagyok és mosolygok, és mindenki ismer, de én csak egy szegény Pocahontas vagyok. Egy idefajult indián királylány, aki már érti és érzi, hogy Manitunak nem az ellenséget, hanem saját kannibál indiánjait kéne jól a falhoz verdesse. Amikor aztán egy tábornoki egyenruhába öltözött köszöntő állt meg mellettem, odakoccintottam a fantáspoharam az övéhez: gratulálok uram, ez esetben Önök győztek!
Szőke Mária Magdolna
Erdély.ma

A párt, az egyház és a pártegyház
Hetek óta fortyog a katlan a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ( KREK) házatáján, jelesül most éppen amiatt, mert- hogy a református lelkészekre nagy nehéz, már-már gerincroppantó feladat hárult. Nem kell azonban valami evangéliumi misz- szióra gondolni ez esetben, ugyanis nem éhezők, árvák, öregek, betegek, istenkeresők gondjával bajlódnak mostanság nyilvánosan, látványosan (és valljuk be elég visszataszítóan) Luther Márton fekete palástos templomi lovagjai! Óh, dehogyis.
Sokkal „fontosabb” dolguk akadt mostanság, éspedig az, hogy püspöküket főtiszteletű Csűry Istvánt, utolsó csepp vérükig s talán utolsó piros udemerés tulipánukig megvédjék a rettegett fenevadtól, azaz Tőkés Lászlótól. Igen, attól a Tőkés Lászlótól, aki tizenkilenc évig volt a püspöke a KREK-nek, aki tulajdonképpen feltámasztotta ezt az egyházkerületet a kommunisták okozta tetszhalálból, aki anno szembeszállt az ateista pártot kiszolgáló volt egyházi vezetővel, a szekus Pap Lászlóval.
Úgy vélem, ezt senki, még az sem, aki Tőkést ilyen-olyan okból kifolyólag nem szereti, nem vitathatja el. Mert lehet Tőkésről sok mindent mondani, lehet szeretni, vagy nem szeretni, de amit anno megtett, azt az emberi igazságérzet és lelkiismeret vetületében, vagy éppen ennek hiányában, újabban nagyon kevesen merik, tudják, akarják elvitatni. Persze akadnak olyanok is, akik mégis elvitatják az egykori „temesvári lelkész”által megvalósított dolgokat. Azt már megszokhattuk, hogy román pártvezérek, no meg a román pártvezérek árnyékában burjánzó RMDSZ-szes politikusok ezt megteszik, hiszen a politika ugye nem erkölcstan, de az, hogy a politikai sz.rkavarások boszorkánykonyhájának lelkes kuktái újabban Jézus tanaira felesküdött lelkészek, ez biza eléggé felémelyíti azt, aki nyomon követte az egyház és a politika alakulását itt az elmúlt húsz év alatt.
Jómagam az elmúlt napokban bevallom dilemmáztam, hogy fintorogjak a kialakult egyházkerületi szappanoperától vagy keserű malíciával nevessek ezen a több mint szánalmas színjátékon. Mert ez a Védjük meg Szent Csűry Istvánt Tőkés Lászlótól című udemerés szappanopera szerintem nemcsak szánalmas de roppant nevetséges is! De lássuk, csak miért is kellett megvédeni a jelenlegi püspököt a volt püspöktől? Nem másért, mert a volt püspök (aki vitathatatlanul szeret levelezgetni) leveleket írt a mostani püspöknek, aki amúgy mellesleg azért lehetett püspökké, mert anno Tőkés támogatta. Ott tartunk tehát, hogy a KREK papjainak meg kell védeniük Csűry Istvánt a Tőkés leveleitől.
Azoktól a leveleitől, melyekben Tőkés nehezményezi, hogy utóda teljesen behódolt az RMDSZ Bihar megyei kisisteneinek és a KREK-et standapityere pártegyházzá tette. Nem értem, miért kell ez ellen védekezni, ugyanis ezen állítások sajnos igazak, hosszú ideje mindenki szeme láttára nyilvánosan zajlik ez a KREK-et tulipános pártegyházzá alakító machináció. Ha csak rákeresünk Csűry István facebook profiljának képeire, rögtön megcsodálhatjuk a nagy lelki egybeolvadását az RMDSZ vezéreivel. Miért kell akkor tagadni, ami látszik, nyilvánosan zajlik, ami naponta olvasható a sajtóban? Miért tagadja ezt a mostani püspök? Szégyelli talán? Mert ha nem, akkor bátran vállalja azt, hogy igenis az RMDSZ vezéregyéniségeivel paktál, velük szerepel, prédikál, ténykedik.
Ha önszántából döntött így, fel kell vállalja ezt, nem egyházkerületének papjait pajzsul használva elutasítani annak vádját, hogy a KREK címerében szereplő bárány új billogot kapott nemrég, éspedig az RMDSZ vörös tulipánját ábrázoló bélyeget. Ha én beleszeretnék az RMDSZ-be s ez a szerelem kölcsönös lenne, én, bizisten, nem tagadnám ezt, főleg akkor nem, ha ennek a mésalliancenak dokumentálható tényei vannak a sajtóban. Akkor azt mondanám, igen szeretem az RMDSZ-t, azért engedtem, hogy magukévá tegyenek engem és egyházkerületemet, saját önszántamból váltam e jeles párt ágyasává, s úgy vélem frigyünk szép lesz és hasznos, úgyhogy Tőkés ne levelezzél velem! Schlussz! Persze ezt én tenném úgy, mert Csűry István nem teszi.
Ő bizonyára úgy véli, nem is tette pártegyházkerületté egyházkerületét, a sok közös rendezvény, RMDSZ-KREK banzáj mind-mind nem is történt meg, csak ez a Tőkés, már megint nem fér a bőrébe! Nem értem a KREK jelenlegi püspökét, miért hiszi, hogy az emberek, akikből a gyülekezet kitelik, vakok, ostobák és nem látják, ami a szemük láttára zajlik? Látják. A nép mindent lát, hiába a sok porhintés, ködösítés. Az is nyilvánvaló, hogy az RMDSZ-nek kellett az egyházi honfoglalás, hiszen mai napig is, bármerre is forogjon e modern, globalizáció sújtotta világ kereke, a templomokba járó magyar embert, a legjobban a szószékekről lehet vezetni és urambocsá megvezetni!
Nem új keletű ez a jelenség, a nagy művelődéstörténész Ráth-Végh István, egyik zseniális tanulmányából például megtudhatjuk, hogy a Habsburgok pár évszázaddal ezelőtt azon ármánykodtak, hogy az aktuális császárt a templomokban valahogy megemlítsék, belecsempésszék nevét az imádságok szövegébe. Mert ugyebár, akit a pap imáiba foglal, az ellen a nép ritkán lázadhat! Summa summarum, nem az a bajom, hogy a KREK papjainak egy része belement abba, hogy püspökét megvédje Tőkés RMDSZ-veszélyre figyelmeztető állításaitól, hanem az a bajom, hogy sajnos ezek az állítások igazak, világosak, mint a Nap, aki tehát azt állítja, hogy nem így van, az simán hazudik! Márpedig a hazugság bűn, tiszteletes uraim! Nagyobb bűn talán, mint beismerni, hogy egy egyházat pártegyházzá tettek. De ilyen ez az egyházpolitika. Száz arca van, mint a bibliabeli Belzebubnak, a nagy megtévesztőnek.
Én azt is megértem, hogy ebbe a történetbe vannak jófiúk és rosszfiúk és sokak érdekei megkívánják, hogy most Tőkés legyen a rosszfiú. A KREK papjai például hetek óta csámcsogtak egy több mint egzotikus levelezőlistán (ezt nekem is eljuttatták ismerőseim) Tőkés viselt dolgairól, többek között a válásáról is. Az, hogy történetesen Csűry István is elvált püspök, a kutyát sem érdekli, mint az sem, hogy a Tőkés magánéletébe dagonyázók között is több az elvált lelkész, s közülük párnak a válásáról manapság is pletykálnak még a váradi református vénasszonyok.
De ezek válásának kiteregetését, felturbózását nem rendelte meg sem a budapesti liberális maffia, sem az ezek talpát nyaló és markát leső RMDSZ, tehát félre lehet nézni, úgy tenni, mintha a vajúdó ara még szűzlány lenne! Amúgy a közös RMDSZ-KREK banzájokra visszatérve, hogy is van akkor a sokat hangoztatott, Tőkés ellen sorozatban puffogtatott dogma, hogy a pap, főleg a püspök ne politizáljon?! Vagy ha az RMDSZ színeibe politizál, akkor szabad a papnak is, a püspöknek is? Felebarátiam, kilóg a lóláb! Tőkés László politikai vágtáiban jómagam is találtam olyan mementókat, melyekkel messzemenően nem tudok azonosulni. Ez azonban nem ad jogot arra, hogy az emberi igazságérzet, jóérzés szabályait lenullázzam, és amit másnak elnézek, azért Tőkésnek a fővesztését követeljem.
Vajon az RMDSZ pártegyházává lett KREK papjainak rémlik valami arról a bizonyos első kőről szóló példabeszédről, vagy történetesen hiányoztak akkor, amikor a teológián erről esett szó? Úgy vélem, ha máskor meg akarják védeni püspöküket, akkor tanakodjanak el azon , hogy aki hamisságokat védelmez, vajon nem válik e ennen maga is hamissá? Az sem hat meg, hogy ugyanezen a koncepciós boszorkányperre emlékeztető KREK közgyűlésen a lelkészek úgymond kiálltak Tőkés mellett is, azért, hogy a neokommunista miniszterelnök, Victor Ponta kezdeményezése ellen (lásd Tőkést megfosztani a Románia Csillaga érdemrendtől) fellépjenek.
Tisztelt tiltakozók, csendesen felhívnám a figyelmüket arra a „csekélységre”, hogy Ponta mellet jelenleg van magyar tanácsadó, aki a kisebbségi politikában ad(hat) ötleteket a vörös bojárfinak. Történetesen és nem véletlenül, e tanácsadó neve Frunda György, RMDSZ-szes nagyágyú, Tőkés legnagyobb neptuni ellenlábasa. Egyebet úgy vélem, nem is kell, itt kommentáljak. Még csak annyit mondanék itt el, hogy nagyon sajnálom, ami jelenleg Csűry Istvánnal történik. Én a tiszteletes urat húsz éve ismerem, jó embernek, igaz lelkésznek tartottam, aki méltó az emberek bizalmára. Most már nem tudom, mire méltó.
Csak őszintén féltem őt. Féltem, mert eddigi tapasztalataim tükrében attól tartok, nem annyira Tőkés Lászlótól kellene őt megvédeni, hanem azoktól a szemforgató tulipános uraságoktól, akik megvezetik, kihasználják, majd ha megtette a kötelességét, elvégezte a párt vele kapcsolatos terveit, el fogják lökni, mint egy megunt, bepiszkított rongyot. Márpedig erdélyi magyar létünkben vigyázni kellene az igaz emberekre. És jó volna meglátni, mi a különbség a politikai kisistenek és az egy igaz Isten között, hiszen a tévedés sokba kerül most már itt.
Jövőnkbe és Erdély jövőjébe kerülhet.
Legyen hozzánk irgalmas Jézus!
Szőke Mária
Erdély.ma

.
Trianontól Őszödig – avagy a pestises hullák bedobálása Erdélybe
Középkori krónikákban olvashatjuk, hogy annak idején amikor a tatársereg végighömpölygött Európán nem egy esetben igen drasztikus (de hatásos) cselt alkalmazott az ellenséges városokkal szemben, éspedig pestisben elhunyt, pestissel fertőzött katonák hulláit dobáltatták be a várfalakon át a leigázandók közzé.
A pestisek hullák meg is tették a magukét, s nem egyszer nem is a mongolok nyilai, hanem ezek a fertőző, oszló hullák bizonyultak a leghatásosabb fegyvereknek városállamok, népek elpusztításában, leigázásában. Nos, ez a hasonlat jutott ma eszembe, amikor a reggeli hírekben Gyurcsány Ferenc volt magyar szocialista miniszterelnök ismételten, a héten immáron sokadjára a Kossuth rádió reggeli műsorában is elmondta, hogy igenis hiba volt az elcsatolt részekre szorult magyarságnak visszaadni a magyar állampolgárságot, s az, hogy az önhibájukon kívül nemzetből kirekesztettekké vált határon túliak szavazati jogot is kapjanak, az már egyenesen felháborító, jelentette ki az őszödi linkmájszter.
Igaz, jelentgetett ő más figyelemre méltó dolgokat is mostanában ki, így például azt, hogy a trianoni paktum „jogos politikai megoldás" volt, ami standapityere azt jelenti, hogy azoknak volt igazuk, akik Erdélyt és a többi elcsatolt részt elvették a magyaroktól, s az ott élő magyar nemzetiségű lakosságot az idegen „honfoglalók” kényére kedvére kiszolgáltatták. A gyalázatos, a magyar történelemben mindeddig példa nélküli kijelentés minden vita nélkül a haza és nemzetárulás kategóriájába esik, s mint ilyen szebb időkben főbelövéssel „jutalmazták” az ilyesmit.
Hej, azok a régi szép idők, sóhajtok fel ilyenkor, pedig aki ismer, tudja, nem vagyok egy vérszomjas teremtés, de igenis vannak helyzetek, amikor nem használ a szép szó, az emberség, az igazság s ilyenkor Jézus urunk is bottal, kötélkorbáccsal verte ki a kufárokat a templomból. Az sem vigasztal, hogy többen esküsznek arra, hogy Gyurcsány Ferenc bolond. Nem érdekelnek a modern pszichológia tanai szerint kiállított kórismék sem, mert ez nem érv, hiszen tudnivaló a közösségre veszélyes bolondoknak a zártosztályon a helyük és nem a parlamentben, a politikában, a nyilvánosság előtt!
Gyurcsány Ferenc figurája kapcsán ki kell jelentenem, értékrendem szerint, én nem nevezhetem őt sem nemzet sem hazaárulónak, ugyanis nem tartom sem magyarnak, sem olyasvalakinek akinek bármilyen emberséges köze volna a magyar hazához. Nemzetáruló csak az lehet, aki része az adott, elárult nemzetnek, és lássuk be Gyurcsányt ilyesmivel vádolni egyszerűen szürrealizmus!
A jelenséget tanulmányozva, felötlött bennem a kibúk-űzés vagy a keresztény exorcizmus lehetősége is, aztán rájöttem, ez az a verziója lenne az ördögűzésnek mikor egy veder szenteltvíz sem lenne elég s az ördögűzőnek a vederrel is jól fejbe kéne, verje a megszállottat. Tovább analizálva ezt a bűzlő mintát (ejtsd gyurcsányferenc), melyet Magyarország elmúlt években történt históriájából vettem, percek alatt meg kellett állapítanom, nem élő, lelkes teremténnyel, nem egy emberrel állunk szemben, hanem egy kitenyésztett, funkcionálisan bevethető pszicho-fegyverrel, melyet a magyarországi gyarmatosítók isten` vagy sátántudja milyen agymosások, manipulálások révén tenyésztettek ezzé, ami, magyarokra lövet, hazát árul, erdélyieket köp szembe s az országcsonkolást is jogosnak tartja.
Elemzéseim tükrében én ehejt kijelentem, Gyurcsány Ferenc nem más, mint egy pestissel fertőzött hulla, amihez hasonlókat anno a mongolok dobáltak be a leigázandó várakba, hogy ott pusztulást és káoszt terjesszenek s ezáltal megtörjék a várbeliek ellenállását a hódítókkal szemben. Először a magyarországi „várba” dobták be a Cion et Company nagymesterei a fertőző erkölcsi hullát, majd miután ott valahogy (az anyaszervezet ősi immunitása okán) mégsem okozott teljes agyhalált és tudatmódosulást ez a politikai toxin, hát most, gondolták próba szerencse, bédobták volna ide nekünk is.
Trianontól Őszödig az országhatárok megrajzolásakor ugyanis mindig ugyanazok manipulálták a ceruzahegyét a térképeken, akik hasonló politikai kórságokat tenyésztenek ki s ráültetik a nép, a nemzet nyakára. A kérdés most az, hogy mit is tehetünk mi itt Erdélyben a ránk fogott pestises hulla (ejtsd. Őszödi Fletó nevű bacilus) ellen? Elsősorban nem ijedünk meg és nem maradunk közömbösek. A mi transsylván immunrendszerünknek ugyanis sikerült megőrizze a magyar szót, a magyar lelket sok más baj mentén is. És lehet az anyaországiak közül sokan fel sem fogják, hogy nekünk Trianon óta micsoda keresztet kellett, kell cipelnünk, magyarságunk miatt, de erdélyi törzsem népe, ne feledjétek, lehetséges, pont ennek a keresztnek a cipelése erősítette és őrizte meg gerincünket és lelkünket! Úgy vélem, nincs mit szépíteni a csúfat, nevén kell nevezni az árulót és tolvajt. Kiverni a sakálként settenkedő kufárokat Erdélyből.
A másik dolog, amire fel szeretném hívni a figyelmeteket, a magyar honosítások kapcsán az, hogy egyetlen percig ne úgy gondoljatok erre, hogy nekünk volt, van elsősorban szükségünk erre, hiszen mi bizonyítottunk! Isten és emberségünk, nagyapáink, apáink erejével bebizonyítottuk, hogy mi honosítás nélkül is magyarok maradtunk itt, a Hargita regéje ma is él, és a csillagösvényeken ma is a mi lovunk patkója szikrázik! Az az egyszerű valóság, hogy a honosításokkal kapcsolatban ki kell, mondjam, szegény, gyarmatosított Magyarországnak van ránk szüksége, mint egy rabláncra vert, de láncait már szaggató anyának, az elrabolt, de életbe maradt gyermekei segítségére!
Lelketek, lelkünk rajta segítünk e vagy sem, a megkínzott, meggyalázott, idegen igát nyögő anyaországnak a láncok leverésében, a gyarmatosító hiénák elkergetésében. Mert lehet , hogy minket sokan lerománoznak onnan, de akik nem teszik ezt, akik soha nem tagadtak meg bennünket, azok megérdemlik, hogy segítsünk nekik most eltakarítani a rájuk bedobált pestises hullákat, hiszen bebizonyosodott Attila vére immúnisabb itt Erdélyben mint bárhol máshol… Ez van. Így jártak velünk, testvéreim. És az sem mindegy, hogy ránk nézve is egészségtelen a pestisgyártó gazemberek közelsége… Hát gondolkodjunk el, míg helyén a lelkünk, eszűnk, netán a bicskánk… segítünk e megrabolt országanyánknak elkergetni azokat, akik szerint mi is jogosan megérdemeltük a trianoni országcsonkolást… ?
Szőke Mária Magdolna
Erdély.ma,

Etnikai diszkrimináció Nagyváradon
A nagyváradi magyarok alapvető kisebbségi jogainak csorbulását állapította meg az Országos Diszkriminációellenes Tanács, tudtuk meg Menyhárt Gabriellától, a Kisebbségi Jogvédő Szolgálat erdélyi munkatársa által tartott sajtótájékoztatón.
A jogvédő szolgálat tavaly óta munkálkodik a Partiumban is, s ezzel párhuzamosan megalakult a Szent Mihály Békéje és Igazsága Emberjogi Egyesület is, melynek elnöke szintén Menyhárt Gabriella. A jogszakértők pártoktól függetlenül próbálnak jogvédő és felvilágosító munkát végezni, egyelőre Bihar megye területén, ugyanis mint ezt az ügyvédnő elmondta, a magyarok zöme még most, 2014-ben sem ismeri alapvető anyanyelvi, kisebbségi jogait, vagy ha ismerik is ezeket, attól tartanak (nem is alaptalanul), hogy ezek követelése különféle retorziókat von majd maga után.
Ezelőtt három évvel Románia is elfogadta a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának előírásait a nemzeti kisebbségek anyanyelvhasználatáról, s mivel háromévente kell erről a nemzeti jogvédőknek jelentést készíteniük, ez éppen idén esedékes. Menyhárt Gabriella elmondta, folyamatos terepmunkán vizsgálják azokat az eseteket, amelyek Bihar megyében sértik a magyar emberek alapvető kisebbségi jogait, s ezeket belefoglalják a készülő jelentésbe.
Egy konkrét esetről is szó volt a tegnapi sajtótájékoztatón, éspedig arról, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács megalapozottnak találta azt a panaszt, amelyet a nagyváradi magyar utcanévtáblák hiánya miatt tett a nagyváradi Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke, Molnár Csongor, és emiatt megrovásban részesítették a váradi önkormányzatot.
A diszkriminációellenes tanács megállapította továbbá azt is, hogy a váradi önkormányzat hivatalos honlapján nagyon hiányosak és áttekinthetetlenek a magyar nyelven közzétett közérdekű információk, illetve a városi tanácsülésekről szóló magyar nyelvű tájékoztatás teljes mértékben hiányzik. Írásbeli figyelmeztetésükben felhívták a váradi önkormányzat figyelmét arra, hogy tekintve az érvényben levő kisebbségi jogokat, a város vezetőinek ezeket a hiányosságokat pótolniuk kell.
A 2006-ban megszavazott tanácsi határozat szerint Nagyváradon az utcanévtáblákon magyarul is fel kell tüntetni a közterület jellegét (utca, park, tér, sétány stb.), valamint azoknak a magyar nemzetiségű személyiségeknek a nevét, akikről utcákat, tereket neveztek el magyarul, a helyesírási szabályoknak megfelelően kell kiírni.
A nemzeti jogvédő szolgálat azonban úgy véli, figyelembe véve Nagyvárad magyar múltját és magyar ajkú lakosságának számarányát, a nemzetközi kisebbségvédelmi jogok lehetővé teszik azt, hogy az egykori történelmi utcaneveket is fel lehessen tüntetni. A diszkriminációellenes tanács december 16-án hozott határozatát a váradi önkormányzat kézhez kapta, az azonban még nem derült ki, hogy a törvény adta lehetősséggel élve ez ellen óvást nyújtanak-e be. Amennyiben ez megtörténik, úgy bírósági úton folytatódik az ügy. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács három hónapig monitorizálni fogja Nagyváradot, hogy teljesebb képet alkossanak arról, milyen anyanyelv-használati jogsértések érik itt a magyar nemzetiségű polgárokat.
Szőke Mária
reggeliujsag.ro. Erdély.ma

Az űrlap alja
Ahol eleven Szent László kultusza
Több száz zarándok a lovagkirály egykori sírja helyén
Második alkalommal tartották meg vasárnap délután a Szent László-zarándoklatot Nagyváradon, amelyen közel négyszáz katolikus hívő vett részt. A jelenlevők a velencei Templom térről indulva, imádkozva és Szent Lászlót és Szűz Máriát dicsőítő énekeket énekelve elzarándokoltak a várig, ahol a király eredeti sírhelye volt.
A zarándoklatot Böcskei László váradi római katolikus megyés püspök vezette. Nemcsak Nagyváradról, de más településekről is érkeztek sokan, akik ily módon akarták kifejezni tiszteletüket a városalapító lovagkirály emléke és a keresztény értékrend előtt. A Szent László-kultusz elvitathatatlanul és megvétózhatatlanul egyre erősebben összekovácsolja a környék magyarságát, ugyanis az elmúlt esztendőkben a katolikus egyház által felkarolt, hamar tradícióvá fejlődő zarándoklatok azok, amelyeken minden politikai villongást mellőzve lehet éltetni és megtartani Várad magyar múltját, jelenét és ezáltal remélhetőleg jövendőjét is.
A zarándoklat után Böcskei László megyéspüspök Szent László királynak, az egyházmegye alapítójának közbenjárását kérve szentmisét mutatott be a nagyváradi vártemplomban. A szentmise szónoka Fodor József általános helynök volt. A vikárius beszélt Szent László érdemeiről, majd közel ezer év óta meglevő kultuszáról is. Szent László királyt tájainkon elsősorban a nagyváradi püspökség megalapítójaként tisztelik. Kiváló uralkodói képességével, vitézségével és életszentségével kivezette a magyarságot a belső veszedelmek örvényéből, és megmentette a külső ellenségek halált és pusztulást hozó támadásaitól. Kultusza halála után hamarosan kifejlődött. Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté, mielőtt a Szentszék hivatalosan megtette volna ezt. Seregestől keresték föl sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is.
A vasárnapi szentmise végén a zarándokok a Szűzanya közbenjárását kérték az ő tiszteletére szentelt első székesegyház helyén felállított Mária oltár előtt. Az immáron hagyománnyá vált zarándoklat egyértelműen felelevenítette azt az évszázadok óta meglevő hagyományt, miszerint a lovagkirály sírjánál igazságért, gyógyulásért könyörögtek a hívek.
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az űrlap alja
Előállították a tüntetőket
Az űrlap alja
Hetek óta téma Váradon az, hogy a volt Olaszi temető helyén létesített parkot a város önkormányzata Mihai Viteazul egykori havasalföldi vajdáról akarja elnevezni, s a tervek szerint a néhai uralkodót ábrázoló (jelenleg a Szent László téren álló) lovas szobrot is oda akarják átvinni.
A váradi magyarok zöme azonban úgy véli, a pár éve felszámolt régi magyar temetkezési helynek meg kellene hagyni eredeti nevét, utalva ezzel arra, hogy a jelenlegi park egy olyan sírkert felett húzódik, ahol több évszázadig egykori váradi magyarok sírjai domborultak. Mihály vajdának történelmi szempontból nem sok köze van ugyanis sem a régi Váradhoz, sem a volt magyar temetőhöz. Erre igyekezett felhívni a figyelmet az a kéttucatnyi váradi magyar, akik az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) váradi szervezetének felhívására vasárnap este pár perces villámcsődületet tartottak az egyik kápolna előtt. A villámcsődület részvevőinél három kartonlapokra festett felirat is volt, melyekben felhívják a figyelmet arra, hogy a váradi magyaroknak joguk van a magyar nevek használatához, és ahhoz is, hogy a régi magyar temetőt ne román fejedelmekről nevezzék el.
A demonstráció csendben, civilizáltan le is zajlott, eleinte mindössze egy rendőr jelent meg, aki videokamerával felvételt készített az eseményekről. Semmilyen szónoklat, hangoskodás nem volt a villámcsődület ideje alatt. Mikor az emberek szétszéledtek, és a sajtósok is elmentek onnan, csendőrök kerültek elő, akik felszólították az EMI-seket, hogy igazolják magukat, majd előállították a fiatalokat. A Reggeli Újság munkatársát a park kapujában érte utol egy váradi magyar ember, és szólt, hogy a fiatalokat elvitték a közeli templom mellett leparkolt csendőrségi autókhoz. Így mentünk vissza oda, ahol valóban, éppen a feliratokat kobozták el a csendőrök. Kérdésünkre az akciót koordináló csendőrtiszt elmondta, az EMI-sek nem kértek engedélyt a tüntetésre, holott a 60/1990-es törvény szerint olyan esetekben, amikor transzparenssel demonstrál egy csoport, engedélyt kell kérni az esemény előtt három nappal a polgármesteri hivataltól, 48 órával pedig a csendőrségtől. Joguk van tüntetni, jelentette ki a tiszt, azonban máskor kérjenek ehhez engedélyt. Azt is megtudtuk, egy feljelentés alapján szálltak ki a helyszínre. A feliratokat a csendőrség elkobozta, majd udvariasan kezet fogtak a fiatalokkal, akik elhagyták a park területét.
Kérdésünkre Molnár Csongor, az EMI váradi vezetője elmondta, az esemény nyilvánosan nem lett meghirdetve, így szerintük nem is számít tüntetésnek. Mivel semmilyen rendbontás, egyetlen szó sem hangzott el a tiltakozás ideje alatt, így nem értik a hatóságok közbelépését. Amúgy pár héttel ezelőtt a városközpont egyik legforgalmasabb helyén, az EMI székház előtt RMDSZ-es politikus szervezte tiltakozás zajlott egy magyarországi párt (a Jobbik – szerk. megj.) ellen, mondta Molnár, azonban érdekes módon akkor senki nem tett feljelentést, és a csendőrök sem léptek közbe. Érdekes ez, mert figyelembe véve pont azt a törvényt, amire most hivatkoztak, annak a villámcsődületnek sem lehetet semmilyen engedélye, ugyanis három nappal előtte még maguk az EMI-sek sem tudták, hogy ott sajtótájékoztatót tartanak majd magyarországi politikusok.
Értesüléseink szerint az előállított fiatalok írásbeli figyelmeztetést kapnak rendbontás miatt.
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az űrlap alja
Egyház és média találkozása a jelenben
Negyedik alkalommal rendezte meg szombaton a nagyváradi Posticum Ifjúsági és Kulturális központban a váradi Római Katolikus Püspökség azt a találkozót, amelyen az egyházi és a világi média képviselői osztották meg gondolataikat arról, hogyan lehetne az egyház által működtetett médiumok és a világi sajtó között levő kommunikációs szakadékot áthidalni, vagy legalábbis kisebbé tenni.
A találkozó alaptémája ebben az évben a Kommunikáció, a találkozás hiteles kultúrájának a szolgálatában munkacímet kapta, s habár maga a cím talán első hallásra nem egészen érthető, szerencsére a tanácskozáson hamar kiderült, minek a megoldását keresik az egyházak kommunikátorai és a világi médiában dolgozó újságírók közösen. A rendezvény házigazdája, Böcskei László váradi megyés püspök köszöntötte a megjelenteket, s elmondta, a nagyváradi püspökség az eddigieknél nagyobb hangsúlyt szeretne fektetni arra, hogy nemcsak az egyházi kommunikációs rendszeren, hanem a világi sajtón keresztül is meg tudják szólítani az embereket, kiterjesztve ezzel magát az evangelizációt azokra a világi hírközlő csatornákra is, melyek lényegesen nagyobb tömegeket tudnak elérni, mint a kimondottan egyházi alapokon működtetett médiumok. Ferenc pápa az utóbbi időben erőteljesen szorgalmazza azt, hogy a katolikus egyház legyen nagyobb figyelemmel a hírközlési lehetőségekre, vegye figyelembe a modernkor információs fejlődését, elsősorban a világhálón történő kommunikálást. Pápai körlevelében az egyházfő igen nyitottan és a reális tényeket szem előtt tartva figyelmezteti az egyházi médiát működtető egyházmegyéket arra, hogy nem lehet eltekinteni az internetes kommunikációhoz való felzárkózástól, ugyanakkor az egyház feladata lenne az is, hogy a sokszor személytelenségbe vagy éppen negatívumokba vezető világhálós kommunikálást az emberi szellem épülésére használja ki. „Az emberiségről való törődéstől a média világa sem határolhatja el magát, és a szeretet kifejezésére hivatott. A digitális hálózat igenis lehet egy emberségben gazdag hely, amely nem vezetékek, hanem személyek közötti hálózat. A média semlegessége csak látszólagos. Ugyanis csak az válhat viszonyítási ponttá, aki önmagát kockáztatva is kommunikál. A keresztény tanúságtétel a világhálónak köszönhetően éppen ezért tud eljutni a lét perifériáira is” – áll többek között a médianapon idézett pápai körlevélben.
A Médianapon Szőcs Csaba, az Erdélyi Mária Rádió igazgatója tartott bevezető előadást, majd moderátorként Cristian Micaci, a váradi katolikus pasztorációs iroda vezetője vette át a szót. Sorra megszólaltak a jelenlevő médiaszakemberek, több szempontból elemezve azt, hogyan lehetne az egyházi és a világi médiát úgy közelíteni egymáshoz, hogy ez ne torkolljon például a kereskedelmi csatornák diktálta globalizációs értékvesztésbe, olcsó szenzációhajhászásba, ugyanakkor mégis engedve eddig sokszor pátoszos karónyeltségéből, az egyházi média is „embernyelvűbb”, s ezáltal emberközelibb legyen. Meddig mehet el az egyházi sajtó, hogy megőrizze az egyház alapvető értékrendjét? Hogyan hidalja át az egyház azt a politikai befolyásoltságot, mely mára eluralta az egész világi sajtót? Ehhez hasonló érdekes témák kerültek terítékre, érvek és ellenérvek ütköztek, azonban az eszmecsere mindenképpen építő jellegű volt. A megszólalók számos olyan helyzetet villantottak fel, melyek segítségével mind az egyházi, mind a világi média jelenlevő tollforgatói, tévései, rádiósai érthetőbb képet kaptak a jelenlegi kommunikációs helyzetről és annak fontosságáról, hogy az evangéliumi üzenetet nem lehet és nem is szabad kihagyni a mai modernnek nevezett, de sokszor igénytelen személytelenséggel is mételyezett hírdömpingből. Az érdekes és információkban bővelkedő tanácskozás tanulságait remélhetően nemcsak a világi média, hanem a jobb, emberközelibb kommunikációra törekvő egyház is levonja, s ennek alapján tesz lépéseket a jövőben.
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Wass Albert és a busman harci maszk
Mielőtt bárki felhördül, mi köze is lehet Wass Albertnek ahhoz az afrikai harci álarchoz, melyet pár évvel ezelőtt kaptam ajándékba s azóta is a falamat díszíti, kérek minden könnyen provokálható erdélyi magyart, higgadtan olvassa el soraimat. Célzok most itt azokra az esetekre, mikor is erdélyi magyar embereket azért büntettek meg, tettek ki megalázó, kellemetlen hatósági eljárásoknak, mert Wass Albert kultuszát népszerűsítették Romániában. Volt, akit azért büntettek meg, mert nyilvános rendezvényen olvasott fel Wass Albert-műveket, de akadt olyan székelyföldi személy, akinek saját udvarából kobozták el a tulajdonát képező Wass Albert-mellszobrot.
Mint ez várható volt, egy emberként hördültek fel a székelyek, majd velük szolidarizálva a partiumi magyarok egy része is. Különféle tüntetések, tiltakozó, figyelemfelkeltő megmozdulások szerveződtek, summa summarum a Wass Albert és az erdélyi magyarok ellen uszító provokátorok akkora reklámot csaptak a vitatott munkásságú erdélyi írónak, hogy akár arra is lehetne gyanakodni, valójában népszerűsíteni akarták azt. Nem tisztem véleményezni senki irodalmi ízlését, azt is bevallom, nekem nem Wass Albert a kedvenc székely íróm, hanem Tamási Áron, ez azonban most nem fontos, hiszen rég nem az irodalomról, hanem kőkemény és veszedelmes politikai manipulálásokról van szó.
Valakiknek, úgy látszik, jelenleg nagyon érdekükben áll az, hogy viszályt szítsanak Erdélyben a magyarok és a románok között, s ezeknek a valakiknek megvan a hatalmuk ahhoz is, hogy a román büntetőhatóságokat is bevonják ezekbe az akciókba, attrakciókba. Pedig ahelyett, hogy rögtön kiegyenesítenénk a kaszákat és harcra toboroznánk Dózsa György és Avram Iancu unokáit, nem ártana belebogarászni a hasonló etnikai botrányokba, s eleve kiderülne, csak egy, már többször lejátszott uszításnak lettünk ismét a részesei és szenvedői. A minap eljutott hozzám egy 2004-es peranyag és bírósági végzés, melyet Kolozsváron tárgyaltak. Akkor ugyancsak Wass Albert népszerűsítése miatt jelentettek fel erdélyi magyarokat. Ennek az esetnek a végeredménye az a (168/P/2004. számú) végzés, melyet 2004. júniusában mondott ki a romániai Legfelsőbb Ügyészség, illetve a Legfelsőbb Bíróság melletti Ügyészség bűnügyi és kriminilisztikai osztálya. Ebben pedig az áll, hogy az akkor feljelentett erdélyi magyarok ellen nem rendelik el a bűnvádi eljárás elindítását, mert a nyomozás folyamán kiderült, hogy „Wass Albert nem volt elitélve a béke és az emberiesség elleni bűncselekményekért és háborús bűnökért sem, a Bűnügyi Törvénykönyv 350–360-as cikkei és azon nemzetközi jogi okmányok tartalma szerint, amelyekhez Románia csatlakozott.”
Átböngészve a többoldalas jegyzőkönyvet, bizisten nem értem, mi a csoda történt, hogy tíz év elteltével, mint egy etnikai cilindernyulat ismét előrántották ezt a Wass Albert-féle uszítást? Vagy azt gondolták, most éppen olyan a helyzet, olyan a romániai vezetés, hogy hátha sikerül nekik új balhét, újabb gyűlölködést gyártani?
Azok a hatóságok, amelyek a mostani esetekben eljártak, netán nem tudták, hogy ez a menet már le volt játszva és 2004-ben erről döntés is született? Márpedig ha igaz, amit a román legfőbb ügyészség 2004-ben megállapított, akkor Wass Albert munkái nem tiltottak és a szobrait sem lehet tiltott jelképnek tekinteni. Így elkobozni sem.
Itt már el is érkeztünk a falamon levő busman harci álarcig, ugyanis ezek szerint egyszer csak minden további nélkül bejöhetnek hozzám a rendőrök, hogy valaki, akinek nem tetszik a modorom, feljelentett, mert szerinte háborús jelképeket tartok a falamon? El is kobozhatják a fránya harci álarcomat? Csak ezzel éppen magánlaksértést, lopást, hatalommal való visszaélést követnének el. Valójában aggódom, mert azt látom, a románok és magyarok között gerjesztett uszítást nem akarják sehogy sem abbahagyni a globalizált világ nagymesterei. És sajnos az egymás ellen felhergeltek is hamarabb ütnek, mintsem gondolkodnának… Pedig be kéne látnunk, tetszik vagy sem, össze vagyunk zárva itt a Kárpát-medencébe, jobb volna hát tisztelni egymást, mintsem beteljesíteni azokat a provokációkat, amelyek – biztosra veszem – nem az erdélyi magyaroknak vagy a mellettük élő románoknak hoznak hasznot, csak a provokátoroknak! Szőke Mária
reggeliujsag.ro. Erdély.ma

Nem tudták megtisztítani a váradi Bethlen szobrot
Pár héttel ezelőtt váradi polgárok vették észre, hogy ismeretlen vandálok sárgászöld festékkel összemázolták Bethlen Gábor erdélyi fejedelem Petőfi-parkban felállított szobrát. Hogy mi indokolta ezt a garázdaságot, azóta sem derült ki, ugyanis máig nem kerültek kézre az elkövetők, akik ugyanazon az éjszakán a Petőfi-parkban levő József Attila-szobrot is összemázolták.
Ami a szóban forgó parkot és a szobrok környékét illeti, tudni kell, hogy valamilyen oknál fogva ezeket a váradi önkormányzat mostohagyerekként kezeli, az egykori, híres Schlauch kertben évek óta nem voltak képesek öntözőrendszert kialakítani, így a szebb időket látott park nyaranta aszálysújtotta parcellává változik. Váradi magyar polgárok szokták önszorgalomból megöntözni a parkban levő szobrok körüli virágokat, melyeket ők ültettek el. Hogy a szobrok összemázolásának volt egyfajta magyarellenes beütése is, arra abból könnyű következtetni, hogy a fejedelem szobrának nyaka köré egy piros-sárga-kék román lobogót tekertek az akrobatikus adottságokkal rendelkező vandálok.
Miután olvasóink által értesültünk arról, hogy meggyalázták a szobrot, megkerestük a helyi önkormányzat egyik illetékesét, Dumitru Stejerant, aki megígérte, hogy a városháza letisztíttatja a bemocskolt szobrokat. Teltek, múltak a napok, s érdeklődésünkre csak azt a választ kaptuk, hogy dolgoznak az ügyön, de nehéz olyan speciális festékoldót beszerezni, amellyel meg lehetne tisztítani a fejedelem szobrát anélkül, hogy az megrongálódna.
Végre aztán tegnap kaptuk a hírt Stejerantól, hogy jelezték neki beosztottai, végre sikerült letisztítani a Petőfi parkban a bemázolt szobrokat. Gyanakvóak lévén mielőtt elkezdtünk volna örülni, kimentünk a helyszínre, ahol láttuk, hogy kár lett volna megdicsérni a városházi illetékeseket, ugyanis a tisztítómunkálat csak részben sikerült. A fejedelmet ábrázoló szobor fején, arcán, ha kissé halványabban is, de ott virít a sárgászöld festékcsík. A szobor talapzatának hátuljáról sem tudták lemosni a régebben odapingált grafittikat, bár való igaz, látszik, megkísérelték ezt.
Ismét szóltunk hát az illetékeseknek, hogy ez a munkálat inkább szerecsenmosdatás, mintsem szobormosdatás. Ők ismét megígérték, hogy megint kimennek, és megnézik mi a csodáért nem lehetett Bethlen Gábor arcáról is rendesen leszedni a festékcsíkokat. Hogy mikor lesz valóban helyrehozva ez a vandál rongálás, így mi sem tudjuk megírni olvasóinknak, annyit tehetünk, hogy megígérjük, addig fogjuk „zaklatni” a váradiak nevében az illetékeseket, míg egyszer mégis rendesen letisztítják Erdély egykori nagy uralkodójának meggyalázott szobrát.
Szőke Mária, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Titkok, tények, legendák – Különös koporsók a nagyváradi Szent László templom alatt
Pár héttel ezelőtt egy rendezvényen megemlékeztek a nagyváradi Szent László templom híres történetéről, amikor ötven esztendeje, 1964-ben a kommunista diktatúra vezérei le akarták rombolni a táltoskirály templomát, azonban a váradi hívek élőláncot formáltak az épület köré, s meghátrálásra kényszerítették az ateista vörös terror pribékjeit. Ezen a rendezvényen egy emlékkönyvet is bemutattak, hiszen a templom megvédése valóban egy olyan csodálatos hitbéli tanúbizonyság, amit nem lehet elégszer a szívünkbe vésni. Mikor kijöttem a templomból, megszólított egy idős pár, egy úriember és a neje.
Arra figyelmeztettek, hogy nagyon szép dolog ez a hangzatos emlékezés arról, mennyire fontos nekünk a Szent László templom, mint a váradi keresztény magyarság szent jelképe, azonban lappanganak itt nem éppen keresztényi dolgok is a mélyben. Azt állították, hogy a templom pincéjében megbolygatott, feldúlt koporsók vannak, egy megszentségtelenített, régi temetkezési hely, melyet évtizedek óta senki, egyetlen plébánosa a templomnak sem tétetett rendbe. Arra kértek, nyomozzam ki, és írjam meg, hogy míg a világ szeme előtt annyian bálványozzák ezt a templomot, addig itt a föld mélye furcsa, kegyeletsértő titkokat rejt.
Bevallom, akármilyen furcsa is volt ez az „olvasói panasz”, nem hagyott nyugodni a dolog. Ezért pár nap múlva kéréssel fordultam a nagyváradi római katolikus megyéspüspökhöz, adjon engedélyt arra, hogy lemenjek és szétnézzek a Szent László templom altemplomában, és lássam a saját szememmel, van-e bármilyen alapja azoknak az állításoknak, melyekre a két idős váradi magyar hívta fel a figyelmemet. Így Böcskei László püspök támogatásával sikerült megszerveznünk, hogy a templom nemrég kinevezett plébánosával, Pék Sándor atyával lemenjünk az altemplom járataiba, és szétnézzünk ott.
A templom megépüléséről dióhéjban vázolnék fel pár fontosabb tényt, hogy könnyebben átlássuk ezt a helyzetet. Több közvetett forrás alapján 1717. és 1734. közé tehető a templom építésének ideje. A templom alatti pincéről, illetve az altemplomról nem maradt fenn egyetlen hitelesnek tekinthető dokumentáció sem. A nagyváradi önkormányzat az elmúlt években, ha keveset is, de segített a templom rendbetételében. A városházi illetékesektől annyit tudtunk meg, hogy az iktatott tanácsi jegyzőkönyvek szerint 2002-ben 50 millió régi lejt, 2003-ban 20 milliót, 2004-ben 100 milliót és 2005-ben ismét 100 millió régi lejt utaltak ki a Szent László templom rendbetételére, plusz egy összeget a templom külső megvilágítására.
Horrorra akadva: lebontott falak, szétdobált csontvázak
Az altemplom egyik lejáratánál a kommunista évtizedek alatt jegyárus bódé működött, most itt található az a fémajtó, melyen túl a templom alagsora van. A sekrestye falához támasztva feltűnt egy régi, nagyobb méretű márványtábla is, úgy látszott, hogy ezt valahonnan lefeszítették, de aztán nem rakták vissza. Az alagsor főlejárata az utcáról nyílik. Ide ereszkedtünk le Pék Sándor atyával, kísérőjével és az egyik hívővel, aki évek óta sokat segített a templom körül, így olyan részleteket is ismer, amit sem én, sem a plébános úr nincs honnan tudjunk.
Bevallom, első látásra ledöbbentett a horrorfilmbe illő látvány, ami a lépcsősor alján fogadott bennünket, ugyanis azt hittem, mégiscsak egy nagyjából rendbetett pincébe jutunk, ha már ekkora volt az elmúlt időkben a templom kultuszáról szóló sok (kampány)rendezvény itt. De ez nem így van. A lépcső előtti rész kibontott, majd jól-rosszul befalazott járatokba vezet. Kicsit bennebb egymásra dobált, a falból kibontott, majd vissza nem rakott régi téglák hevernek. A hosszú vezetékkel levitt reflektor fényénél a téglák között korhadt koporsódarabok, fogantyúk is feltűnnek. Jobbkéz felől egy sír látszik, hogy mi vagy ki található benne, nem tudni. Nem vagyok régész, de úgy láttam, a kádszerű koporsótartó elejét legfeljebb pár éves maltervakolat fedi, s azt sem hinném, hogy a betonba karcolt, a halott adatait feltüntető felirat az ezernyolcszázas évek elejéről származna, azaz abból az időből, amikor a vésővel odakarcolt sorok szerint az itt nyugvó özvegy Czifra Sárát eltemették.
Kissé sajátságosan oldották meg itt mind a kegyeleti, mind az altemplom rendbetételének kérdését, ugyanis az egész összkép, ahogy a reflektor fénye végigpásztázott a pincében, inkább egy sírrablók feldúlta kriptára, mintsem egy rendbetett altemplomi temetkezőhelyre emlékeztetett. Egyelőre arra sem találtunk magyarázatot, miért és mikor bontották ki azokat a kriptafolyosókat, melyek az altemplomban vannak, s ha kibontották, miért falazták jól láthatóan hevenyészve vissza? Egyáltalán miért nem takarították ki, tették rendbe?
Ez a dolog azért is horrorisztikus és kegyeletsértő, mivel a jól-rosszul befalazott járatokba a koporsókból ki vannak rámolva és szerteszórva a csontvázak. Vajon mit keresett az, aki kutatott ezen a megszentelt helyen?- vetődik fel a kérdés. Az egyik balkézre eső üreget is visszafalazták, azonban fenn nyitva maradt egy akkora rés, hogy fiatal kísérőnk be tud mászni oda. Az atyával kintről próbáljuk követni a lámpával, a fényképezőgépet is beadom, készítsen pár fotót az ugyancsak feldúlt sírkamrában. Itt is szétdobált csontvázak vannak, kissé odébb egy magányos koponya hever. Több, akár több tucatnyi koporsó lehet itt egymásra rakva, s a legfelső, amire a sötétben a fiatalember véletlenül rááll, beszakad. Szerencsére nagyobb baj nem történik, de már világosan látjuk, a koporsókat valakik valamikor megbolygatták. A felső koporsókból kiszedett csontokat pedig ahogy esik, úgy puffan alapon dobálták vissza a törmelék, korhadt deszkadarabok közé.
A horrorfilm díszletnek is bátran beillő helyen nekem keresztény emberként mégis az jut az eszembe, hogy vajon hogyan lehet, hogy azok, akik évtizedek óta rendben kellene hogy tartsák ezt a váradiak számára szent templomot, hagyták ezt itt idáig fajulni? Egyáltalán kik bolygatták meg ezt a temetkezési helyet és miért? S ha megbolygatták, miért ilyen kegyeletsértőn szórták vissza a néhaiak földi maradványait, s falazták vissza az egészet? Azt sem tudni, tulajdonképpen hány holttest található a templom alatt. Találtunk olyan régi üreget is, mely első ránézésre kivezet a templom alól, de ezt is csak akkor lehetne biztosan tudni, ha megbontják a falakat, ha nem is a régieket, de legalább azokat, melyeket pár éve, (évtizede?) hevenyésztek oda valakik. Egy szónak is száz a vége, első altemplomi terepszemlénk következtetéseként nekem elsőre az jutott eszembe, elég falsnak, kegyeletsértőnek hat így az, hogy pár hete még, az EP kampány ideje alatt, tulipános párttámogatással kiadott könyvbemutatón rebegtek itt megható szövegeket arról, mennyire fontos mindenkinek a Szent László templom, miközben az egész történet megbolygatott, urambocsá kifosztott sírok felett zajlott.
Régi legendák, új kérdések
A Szent László templomról, talán névadó nagykirályunk legendás mivolta miatt, mai napig több (nem egy esetben már modernkori) legenda is kering a váradiak között. Egyházi berkekben például akadnak öreg papok, akik hallottak, tanultak vagy olvastak egy bizonyos „Körös-parti apátságról”. Ezt már több egyházi személy kereste az elmúlt évszázadok alatt, de senki nem bukkant a nyomára, s csak feltételezik, hogy az egykori titokzatos apátság romjaira épülhetett a Szent László templom, ugyanis szokás volt olyan helyre istenházát húzni, ahol már azelőtt is megszentelt hely, építmény állt. És természetesen a titokzatos alagutakról szóló városi legendák sem hiányozhatnak egy ilyen misztikus templommal kapcsolatban.
Egy újabb, mai napig fennmaradt régi történet szerint a templom alagsorából alagút vezetett a Kossuth utca elején levő egykori, majd a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben lebontott hatalmas műemléképületek jégvermeihez, ahol a legenda szerint a deportált váradi zsidók értékeit, műkincseit rejtette el az akkori zsidó hitközség vezetősége. Persze ezek első hallásra amolyan kalandfilmbe illő teóriák, azonban az tény, hogy a Szent László téren levő titokzatos és körülbelül 120-150 éves alagutak létezéséről a mai hatóságok is tudnak, ugyanis a Körösök Vízügyi Igazgatósága mai napig azért nem tudta felújítani ezen a környéken a csatornahálózatot, mert a munkálatok mindig elakadtak a téglákból kirakott vízelvezető alagutak miatt.
Olyan régi és bonyolult alagútrendszert találtak ugyanis itt a vízügyi szakemberek, hogy egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Két évvel ezelőtt, mikor a vízügyi igazgatóság felújítási tervei miatt megbontották a Kossuth utca azon részét, ahol egykor a hatalmas bérházak álltak, megdöbbenve tapasztalták, hogy a part mellett a vártnál sokkal mélyebben vannak a keresett téglaalagutak, s azok, akik Ceauşescu ideje alatt lebontották itt a házakat, érthetetlen módon a váradi szeméttelepről teherautókon ideszállított hulladékkal, magyarán óriási mennyiségű háztartási szeméttel tömték meg a kiásott, hatalmas üregeket, így az egykori jégvermek helyét is. Hogy miért, arra azóta sincs elfogadható magyarázat.
A püspökség kézbe veszi az ügyet
Ami a Szent László templom altemplomában tapasztalt siralmas és kegyeletsértő állapotokat illeti, úgy tűnik, szerencsére van esélye, hogy ez a történet jó fordulatot vegyen. Böcskei László megyéspüspök az eset kapcsán kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy mindenféleképpen rendbe tétetik a siralmas állapotban levő alagsori részt. A főpásztor egy szakbizottságot kíván összehívni, melyben teológusok, régészek és építészek vizsgálják majd meg, valójában mi is a helyzet az altemplom falai között, alatt. A püspök elmondta, jelenleg két megoldás közül kell választani: vagy nekifognak egy nagyszabású régészeti feltárásnak, hogy végre-valahára kiderüljön mi is rejlik a Szent László templom alatt, vagy feltárás nélkül rendbe tétetik a feldúlt sírkamrákat, megbontott kriptafolyosókat, és hagyják nyugodni azokat a néhai váradi polgárokat békében, akiket régen a templom alatt helyeztek örök nyugalomra.
Mint régészektől megtudtam, amennyiben a püspökség a templom alatti temetkezési hely teljes feltárása mellett dönt, akár az is előfordulhat, hogy védett régészeti területnek nyilvánítják a templom közvetlen környékét, s így még az is megeshet, hogy míg a feltárás tart, a Szent László téren tervbe vett átrendezési munkálatokat sem kezdheti el a város.
A nagyváradi római katolikus püspökség pár nap múlva nyitja meg a Nagyváradi Római Katolikus Turisztikai Központot, mely azért jön létre, hogy az ide látogató turistákkal hitelesen ismertessék meg Szent László városának magyar, katolikus múltját, történelmét, templomait, így a jelenleg siralmas állapotban található altemplom rendbetétele is szerepet kaphat ebben a tervben. Tény, hogy ezt kuriózumként meg lehetne mutatni a Váradra érkezőknek. A püspök hangsúlyozta, sajnálatosnak találja, hogy ilyen bizarr történetek kerülnek napvilágra egy híres templommal kapcsolatban. Most elsősorban a helyzet megoldására törekszik, hiszen a városban az elmúlt évek alatt örvendetes módon kelt életre Szent László királyunk kultusza, illő tehát, hogy a nevével fémjelzett templomban is rend legyen.
A püspökség és a Szent László plébánia pedig közösen elhatározta, hogy az altemplom megbolygatott sírjaiban fekvő néhai váradi magyarok nyugodalmáért misét mondanak. Ennek a kegyeleti szertartásnak lehet nem lesz akkora sajtóvisszhangja, mint egy politikai hátterű kampányrendezvénynek, de váradiságunk, kereszténységünk és nem utolsósorban Szent László királyunk iránt érzett tiszteletünk erre kötelez bennünket. Hiszen, ne feledjük, Nagyvárad az a magyarok alapította város, ahol egy szent csodatételének tanúi lehettek a városlakók a legsötétebb ateizmus éveiben. E riport záróakkordjaként, pedig nem kell harsány konklúziókimondás, elég, ha idézzük Szent László himnuszának pár, mai napig élő, szentséget, oltalmat hordozó sorát: „Menedéke magyaroknak,/ Örök-társa angyaloknak,/ Égi kegynek eszköze:/Üdvözlégy, ó, kiváltságos,/ híres-neves, igazságos,/ jó ítélet hírnöke.”
Szőke Mária, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Hogyan kerülhet egy sírkő a Körösbe?
Váradi fiatalok lettek figyelmesek hétfő délután arra, hogy a számítógépközpont mellett levő kishíd lábánál a vízben egy furcsa, négyszögletes fehér kő hever. Lementek a sétányról a vízig, s megdöbbenve látták, hogy egy régi, magyar feliratos sírkő hever a folyóban, fennakadva a hídlába mellett levő szikladarabokon.
A követ megtaláló fiatal lány édesapja értesített bennünket erről a furcsa leletről. Tegnap délelőtt mi is kimentünk a helyszínre, s meg is találtuk a szóban forgó sírkövet. Ilyeneket szoktak a kriptafülkékre vagy nagyobb síremlékekre helyezni. Úgy tűnt, fehér márványból lett kifaragva, s viszonylag épségben van. A sírkőn ez a felirat áll: „Szilágyi Jánosné, született Mihutz Juliánna, 1857-1932”. A sírkőbe kereszt ábrája van faragva, így a néhai asszony minden bizonnyal katolikus hitű lehetett. Felvetődik azonban a kérdés, hogyan kerülhetett a folyóba egy régi, épen maradt sírkő? Ha a márvány miatt lopta volna el valahonnan valaki, az nem dobja a vízbe, s ha valahogy, valamiért bele is dobták volna, úgy a márványtábla bizonyára eltörik a meder alján levő nagy köveken. Persze azt sem lehet tudni, hány esztendő óta sodródik a folyóvízben ez a régi sírkő.
Tegnap a folyóparton egy öreg pecás is álldogált az esőben, aki elmondta, pár évvel ezelőtt már több sírkődarabot sodort partra ezen a részen a Körös, sokan úgy vélik, abból a csatornaalagútból mossa ki ezeket áradáskor vagy nagy esőzések után a víz, mely a Szent László templom melletti Kishíd alatt van.
Mivel nemrég kiderült, hogy a Szent László templom alatti altemplomban több fel nem tárt temetkezési hely van, nem tudni hány kriptafolyosóval, akár igaza is lehet az öreg halásznak. A Szent László tér alatti alagutak ugyanis hetek óta ismét kérdőjelek sorozatát villantották fel a váradiak előtt, s ha logikusan gondolkodunk, van esélye annak, hogy a sírkő az altemplom beomlott temetkezési helyéről esett a csatornavízbe, majd sodródott onnan a folyóba, s később fennakadt a legközelebbi híd lábánál. Ezek azonban egyelőre találgatások. Az viszont gyakorlati kérdés, hogy ilyen esetben hogyan lehet kiszedni, már csak kegyeleti okokból is, a folyóba került sírkövet?
Megkerestük a városi temető gondnokságát, ahonnan azt a választ kaptuk, mivel egy ilyen régi sírkő már műemléknek számit, próbálkozzunk a műemlékvédő szervezeteknél. Így felkerestük a váradi műemlékvédő szervezet egyik ismert tagját, Dukrét Géza tanár urat, akinek elmondtuk mi található a Körös vizében. A tanár úr megígérte, hogy a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság segítségével megpróbálják a vízben levő sírkövet kiemelni, és valamelyik templom alagsorában elhelyezni.
A számítógépközpont melletti híd
Persze a kérdés marad, hogy a feltehetően váradi polgár, néhai Mihutz Juliánna sírjával mi is történt? Talán élnek még leszármazottai, akik esetleg elviszik a sírkövet? Kérdés az is, hogy az örök nyugodalom helyett miféle történések bolygathatták fel a sírját, hogy mint a múltból felbukkanó bizonyíték vagy számonkérés egyszer csak partra sodródjon, figyelmeztetve a jelen váradi magyarjait valamire. Valamire, ami kegyelet és kegyeletsértés, ami gyakran barbár pusztítás, sírrablás és régi magyar temetők felszámolása… De ez a furcsa sírkő akár másra is figyelmeztethet nemcsak minket, itteni magyarokat, éspedig arra a Wass Alberttől vett verssorra, miszerint: „a víz szalad, a kő marad, a kő marad…”
Szőke Mária
reggeliujsag.ro, Erdély.ma