A nemzeti, polgári jobboldal esélyeiről
Az erdélyi magyar politikai szervezetek stratégiai partnerségének a kialakítását, egy új erdélyi magyar egység létrehozását szorgalmazta a minap Tőkés László, a Fidesz EP-képviselője, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
A 85 százalékos támogatottság hamis biztonságérzete
Tőkés szerint az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt (MPP), az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) nemzeti elkötelezettségű képviselőinek megegyezésre kellene jutniuk egymással a közös nemzeti érdekek és célok szolgálatában.
Az összefogást sürgető felhívás nem váltott ki osztatlan lelkesedést, mint kiderült, az erdélyi magyar politikai alakulatok elvben ugyan nem utasítják el az együttműködést, de konkrét elképzeléseik nincsenek annak kivitelezéséről. Politológusok egyértelmű véleménye szerint egyelőre kevés az esély arra, hogy valamiféle egyezség születhessék. A magyarázat egyértelmű: a jelenleg legerősebb, legbefolyásosabb szervezet, az RMDSZ nem érzi úgy, hogy kényszerhelyzetben lenne, márpedig nélkülük, akaratuk ellenére semmiféle egyezség, összefogás nem jöhet létre.
A legutóbbi választások eredményeire, a 85 százalékos támogatottságukra hivatkozva a „szövetség” vezetői nem érzik szükségét a kompromisszumnak, a vetélytársak pedig egyelőre túl gyengék ahhoz, hogy azt kikényszerítsék.
Elsőként a jobboldal egységét kellene megteremteni
Ebből következően elsőként talán a nemzeti elkötelezettségű, polgári erők politikai egységét kellene megteremteni. A jelenlegi állás szerint az erdélyi magyar nemzeti oldal két részre szakadt, két párt – MPP, EMNP – osztozik a 15 százaléknyi szazavóbázison. A jövő évi helyhatósági választások sorsdöntőek lesznek, ha marad a mostani megosztottság, a nemzeti, polgári, jobboldali erők végzetes vereséget szenvedhetnek.
Egy kis múltidézés: a 2008. március 14-én – második nekifutásra – bejegyzett MPP megjelenése az erdélyi magyar politikai egypártrendszer megszüntét jelentette, jogilag biztosítottá vált a választás szabadsága az erdélyi magyarok számára is. Az új párt felemás eredményeket ért el a 2008-as helyhatósági választásokon, a Székelyföldön viszonylag sikeresen szerepelt, a voksok mintegy 35 százalékát szerezte meg, Erdély más területein viszont nem sikerült megvetnie a lábát, még a Székelyföldhöz tartozó, ma Maros megye részét képező egykori Marosszéken sem.
Személyi konfliktusok útvesztőjében
Időközben egyre mélyült az ellentét a jobboldal két markáns vezető személyisége, Tőkés László és Szász Jenő, az MPP akkori elnöke között. A konfliktus oka: a 2009-es EP-választásokon Tőkés az RMDSZ jelöltlistájának első helyéről indult, miután visszautasította az MPP korábbi hasonló felkérését, továbbá azt a polgári javaslatot is, hogy 2007-hez hasonlóan, induljon függetlenként.
A Tőkés–Szász ellentét személyeskedésekbe torkolló nyílt ellenségeskedéssé fajult, lehetetlenné téve a későbbi együttműködést. A vetélytársak mindenike a Fidesz-táborában próbált szövetségesekre, pártfogókra találni: Tőkés Németh Zsolt környezetében, Szász Kövér Lászlóban vélte megtalálni a maga támaszát.
A „testvérháború” következménye: a 2012-es helyhatósági választásokon a pártok külön-külön közel azonos számú szavazatot értek el, de együttesen nem kaptak annyi voksot, mint négy évvel korábban az MPP egymaga.
Az RMDSZ malmára hajtják a vizet
Az egyértelmű kudarc után Szász Jenő lemondott a pártelnöki tisztségről, s az Orbán-kormány döntése nyomán megalapította a Nemzetstratégiai Kutatóintézetet. Rá két esztendőre Tőkés László a Fidesz jelöltlistáján jutott újabb EP-mandátumhoz. Ezzel látszatra elhárultak a személyi akadályok a két párt együttműködése elől. Csak látszatra, mert az azóta eltelt időben tovább távolodtak egymástól. 2012 óta az EMNP – az EP-választást leszámítva – minden választáson indított jelöltet, s hozta a törvény által megkövetelt minimális szavazatszámot, az MPP egyen sem.
Jelenleg úgy fest, hogy az EMNP helyzete jogilag megkérdőjelezhetetlen, míg a 2012 óta magát az RMDSZ bűvkörébe lavírozó MPP – inaktivitás okán, mivel két egymást követő országos választáson nem indult – bármikor törölhető a hivatalos pártlistáról.
Nincs más hátra, csak előre
Nos, ilyen körülmények között készülnek az erdélyi magyar jobboldali erők a 2016-os, számukra sorsdöntő, élet-halál fontosságú helyhatósági választásokra. Az MPP vezetői helyi szinten már megfogalmazták a két párt közötti viszony rendezésének szükségességét. Az EMNP pedig – miután az elnökség lemondott az államelnök-választáson produkált gyenge eredmény miatt – tisztújításra készül. Az új elnökségre hárul majd az a nem könnyű feladat, hogy megtalálja a sorok rendezésének módját, ami a jobboldali erők – akár pártfúzió általi – egyesítéséhez vezethet.
Számukra ez látszik az egyetlen lehetséges útnak, ami a túléléshez, jobb esetben az erdélyi magyar politikai jobboldal megerősödéséhez is elvezethet. Másként hosszú időre megfeledkezhetünk a nemzeti, polgári politizálásról, mint alternatíváról.
Szentgyörgyi László
PolgárPortál
Erdély.ma

A rommagyar pedagógusról
Mielőtt belevágnék: rommagyar alatt semmiképpen sem romániai magyart értek, hanem – Dénes László barátom, egykori és reményeim szerint jövendőbeli pályatársam megnyugtatására, aki e kifejezést kitalálta, a sajtó- és köznyelvbe bevezette – tartásában romos magyart, romlott magyart. A jelző nélküli magyar ellentétét.
A rommagyar pedagógus zömmel a romániai iskolákban fordul elő, abból él – dehogy él: tengődik –, hogy azt mímeli: tanít, oktat, nevel.
Kiből lesz, lehet rommagyar pedagógus? Gyakorlatilag mindenkiből, aki e pályára téved. Tekintet nélkül arra, hogy megvan benne vagy sem a pálya iránti elhivatottság, birtokában van vagy sem a szükséges felkészültségnek, emberi és erkölcsi tartásnak. Tehát bárkiből lehet rommagyar pedagógus, aki másra nem alkalmas.
Hogyan lesz valaki rommagyar pedagógus? Csak úgy egyszerűen: lesz. Merő véletlenségből. Miután – mint korábban említettem – másra nem alkalmas. Igaz, a pedagógusi pályára sem, de ez látszólag senkit sem zavar. Akit meg zavar, az nem számít, annak a véleménye senkit sem érdekel.
Elhivatottság, felkészültség, emberi és erkölcsi tartás hiányában a rommagyar pedagógus korunk társadalmának egyik legkiszolgáltatottabb embere. Kiszolgáltatottja az oktatáspolitikának, a pöffeszkedő helyi kiskirálynak, a szintén alkalmatlan tanügyi górénak. Lenézi, megveti a szülő, semmibe veszi a tanuló.
Ebből következően a rommagyar pedagógus kompenzál. Ahol, amikor lehet. Úgy tesz, mint aki hallgat az igazgatója szavára, úgy tesz, mint aki tiszteli a szülőt, úgy tesz, mint aki szívén viseli a rábízott gyermek sorsát. Úgy tesz, mint aki tanít, oktat, nevel. Holott ellenkezőleg: nem hallgat sem vezetőjére, nem tiszteli sem a szülőt, nem érdekli sem a rábízott gyerek sorsa. Nem tanít, nem oktat, nem nevel. Hát így kompenzál a rommagyar pedagógus.
Mivel foglalkozik akkor, ha nem tanít, nem oktat, nem nevel?
Megmondom: naphosszat lazsál, kollégái ellen áskálódik, benyal felettesének – más szóval: karriert épít –, közben azt lesi árgus szemekkel, hogyan lehetne egy kis pluszpénzhez jutnia. Mindegy, milyen áron. Lehetőleg adómentesen, azaz törvényellenes módon.
Az elmondottakból következően a rommagyar pedagógus a világ talán legszerencsétlenebb embere. Miért a legszerencsétlenebb? Azért mert utálja a rendszert: az iskolát, a gyermekeket – egyszerűen mindent utál, ami az iskolával összefügg. Miért utál mindent és mindenkit? Mert megutáltatták vele.
Ebből következően a társadalom talán legkártékonyabb embere is. Miért a társadalom talán legkártékonyabb embere a rommagyar pedagógus? Azért mert megöli a rábízott gyermekben a jövőt, mindannyiunk jövőjét.
Most látom: végig pedagógust írtam, pedig egészen másra gondoltam. Remélem, értik, mire. Amiként azt is remélem, a pedagógusok – a nemzet napszámosai –, akik soraim olvastán talán sértve érezték, érezhették magukat megbocsájtják ezt nekem.
Szentgyörgyi László
kozpont.ro

Marosvásárhely elveszett
Igen, bármekkora csapást is jelent ez számunkra, bármennyire nehezünkre is esik, be kell ismernünk: Marosvásárhely elveszett. Mikor, hogyan és miért veszett el a magyar jogokért való küzdelemben frontvárosnak számító Marosvásárhely?
Az biztos, az 1989-es politikai változáskor, azaz a gengszterváltáskor – szinte azt írtam: Lepsénynél – még megvolt – legalábbis a remény. Annak reménye, hogy egyszer – akkor azt hittük: hamarosan, belátható időn belül – egyenrangú polgárként élhet itt a magyar. Hogy lesznek jogaink, hogy visszaadják nekünk mindazt, amit a nacionálkommunista éra alatt jogban, tulajdonban, reményben elvettek tőlünk. A magyar közösségtől.
Annak dacára, hogy a decemberi „forradalmi lendület” által az utca kövezetére sodort iratok között volt, amely azt bizonyítja, miként szándékozta a bukott rezsim, elsősorban Kárpátokon túli területekről betelepítendő románokkal megváltoztatni, a románság javára átbillenteni az etnikai arányokat, mi mégis reménykedtünk.
Akkor mégis, mikor és hogyan is veszett el Marosvásárhely? Talán megegyezhetünk abban, hogy egy, az első világháborút követő impériumváltással kezdődött folyamat eredményeként jutottunk el idáig. A pontot, ahonnan visszafordíthatatlanul elindultunk a lejtőn, a központilag generált és levezényelt márciusi magyarellenes pogromot követő, a becslések szerint 15 ezer embert érintő tömeges kivándorlás jelentette. Lássuk be: az utcán nyertünk ugyan, de azt követően a különböző titkos tárgyalóasztaloknál veszítettünk. Ekkora veszteség egy vásárhelyinél jelentősebb számú közösséget is alapjaiban rengetne meg.
Ne feledjük: akkoriban épp azok mentek el, akikben megvolt a bátorság, önbizalom – a kellő tudással és felkészültséggel társulva – ahhoz, hogy országot váltva is helytálljanak az életben. S akik feltételezhetően mostanra értek be a közösségi szerepvállalásra. Ők azok, akik a leginkább hiányoznak ma Vásárhelyről. Pótlásukra – annak ellenére, hogy hallottunk jelentős tisztségeket betöltő politikust is kidolgozandó Marosvásárhely-stratégiáról hadoválni – nem került sor. A jelenlegi állás szerint már nem is fog.
A folyamat következő stációjaként mindenképpen a polgármesteri szék elvesztését kell tekintenünk. 2000-ben fordult elő először, hogy választott román polgármester került Marosvásárhely élére. Hogy ez mennyiben tudható be a helyi politikusok bénázásának – alig több, mint másfélszáz szavazaton múlott, de az RMDSZ vezérkara nem tartotta érdemesnek megóvni, újraszámlálást követelni –, s mennyiben a megváltozott etnikai arányoknak, nos, az pontosan nem tudható.
Szintén az ezredfordulóra tehető az etnikai arányok átfordulása, a román lakosság többségbe kerülése is. A 2002-es népszámlálási adatok szerint a 150 041 lelket kitevő összlakosságból 75 533-an (50,34%) románok, 70 108-an (46,73%) magyarok. Ez az arány azóta is folyamatosan romlik, ami károsan befolyásolja a helyi magyarok önbizalmát, önértékelését.
Csak súlyosbítja a helyzetet a hibát hibára – sokak szerint árulást árulásra – halmozó helyi politika. A 2000-es választásoktól eltelt másfél évtized alatt folyamatos kudarcélményeknek kitett magyar lakosság mára egy reménytelen, fásult, hitehagyott, vert tömeg benyomását kelti. Ilyenné tették a politikusai, akik vereségről vereségre bukdácsolva – az RMDSZ polgármesterjelöltje háromszor maradt alul a jelenlegi városvezetővel szemben –, különböző bukaresti céloknak alávetve, önös érdekeket követve sorsára hagyták a mára másodrendű állampolgári státusukba belenyugodni látszó helyi magyarságot.
Az ami a MOGYE-n folyó magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés körül folyik, a város magyar jellegének már nem is körmönfont módon, hanem primitív erőszakossággal történő felszámolása, a magyar kultúrának a város köztereiről való kiszorítása stb. megannyi bizonyíték arra, hogy Marosvásárhely – magyar szempontból tekintve – elveszett.
A Székely Nemzeti Tanács 2013-as hagyományteremtő székely szabadság napi rendezvénye után még felhorgadt a város magyar lakóiban a büszkeség, az önbecsülés, de a tény, hogy a remek kezdés után, a folyamat megszakadni látszik – idén már nem volt elég akarat és elszántság szembenézni a polgármesteri tiltással, hatalmi packázással –, nos mindez csak tovább rontotta a közhangulatot, fokozza a fásultságot.
A felsoroltak, azt hiszem, kellően bizonyítják a címbéli állítást, hogy Marosvásárhely bizony elveszett. És ezt bárki láthatja, aki hajlandó őszintén szembenézni a valósággal.
Szentgyörgyi László
PolgárPortál
Erdély.ma

Ha nekik jár, nekünk miért nem?
Nemrég, amint arról bőven beszámolt a magyar nyelvű sajtó is, Bodzafordulón gyűlt össze a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma. A tanácskozáson a régió, azaz Székelyföld területén élő román lakosság helyzetét tekintették át. Az ez alkalomból megfogalmazott memorandum aláírói azt követelik a hatalomtól – államelnöki hivataltól, kormánytól, törvényhozástól –, hogy biztosítsa az említett megyékben kisebbségben élő románok számára kultúrájuk és nemzeti identitásuk megőrzését.
Olyan stratégia kidolgozására szólították fel az illetékeseket, amely segíti majd az itt élő román közösségeket, illetve „megállítja a Kovászna és Hargita megyei románok tömeges kivándorlását”. A civil fórum tagjai követelik egy olyan intézmény létrehozását, amely biztosítja a helyiek és a központi hatóságok közötti kommunikációt. Továbbá elnöki és parlamenti tanácsosok kinevezését is javasolják, akiknek az lenne a feladatuk, hogy „folyamatosan ellenőrizzék a kisebbségben élő közösségek helyzetét”.
Dicséretes az említett civil fórum törekvése: a Székelyföldön kisebbségben élő románok sorsával való törődés kikövetelése a hatalomtól. Szerintem már az is viszonylagos előrelépés, a helyzetértékelésben bekövetkezett pozitív elmozdulás, hogy nem magyarok által elűzött románokról beszélnek, mint tették azt korábban, a rossz emlékű 1990-es évek során. Bár a Kovászna és Hargita megyei románok „tömeges kivándorlásáról” beszélni így is enyhén szólva túlzás, hacsak el nem ismerik, hogy korábban bizony „tömeges bevándorlásra” került sor. Mindenesetre a szóban forgó állítás, a tömeges kivándorlás statisztikai és népszámlálási adatok által nem támasztható alá.
A kisebbségben, szórványban élő etnikai közösségek helyzetének folyamatos monitorizálását a magunk részéről csak támogathatjuk. Jut eszembe a klasszikusnak számító kijelentés, miszerint annyi autonómia járhat Csíkszeredának, mint Caracalnak. Nos, ebből kiindulva: ha a kölcsönösség jegyében annyi jogot biztosítanak majd az erdélyi szórvány magyarságnak, mint a székelyföldi románoknak, akkor azzal, azt hiszem, megelégedhetnénk. Ha nekik jár, nekünk miért nem?
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A marosvásárhelyi „csernobili”
Ha az Azomureşről hall, nincs az a vásárhelyi lakos, akinek ne az általa okozott környezetszennyezés jutna először eszébe. A „szocialista iparosítás” éveiben a város tövébe épített füstokádó kolosszus kettős célt szolgált: egyrészt a vidék ipari fejlesztését, másrészt a munkaerő betelepítése által a város etnikai összetételének a megváltoztatását.
A kombinát az erőszakos román terjeszkedés jelképeként vonult be az erdélyi magyar köztudatba. Emlékszem, gyermekkorom idején, a hatvanas években a hatalom által elkényeztetett, a „bennszülöttekkel” szemben minden téren indokolatlan előnyben részesített idegen szinonimájaként használtuk a „kombinátos” jelzőt. A kommunista diktatúra alatt végig környezetvédelmi engedély nélkül működő vegyi üzem évtizedeken keresztül szennyezte a környezetet. Civilizáltabb országokban a településektől legalább 30 kilométernyi távolságra építették a hasonló létesítményeket. A 147 hektáron elterülő Azomureş esetében az ország akkori urai ezt nem tartották szükségesnek.
A lakosság, illetve a környezetszennyezés valós mértékével, súlyosságával tisztában levő kevesek sokáig abban reménykedtek, hogy a környezetvédelem írott és íratlan szabályait rendre és komolyabb következmények nélkül megszegő ipari szörnyeteget a piacgazdaság kérlelhetetlen törvényei kényszerítik majd arra, hogy beszüntesse környezetromboló és egészségkárosító tevékenységét. Mindhiába. Ahányszor felvetődik a kombinát bezárásának lehetősége, az illetékesek mindig a lépés okozta szociális következményekkel takaróznak. Érdekes, amikor a város más, korábban nevesnek számító termelő egységeit számolták fel futószalagon, senki sem aggódott a munka nélkül maradottak sorsa miatt.
Most azonban kialakulni látszik egy civil összefogás az ügyben. A környezetvédő aktivisták petícióban kérik az EU illetékesétől – az aláírók száma már meghaladta az ezret – a kombinát tevékenységének környezetvédelmi és jogi szempontból történő átvizsgálását. Épp ideje lenne a radikálisabb fellépésnek, hisz egyes vélemények szerint a kombinát környezetszennyező hatását tekintve – egy kis költői túlzással – lassan vetekszik Csernobillel.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az igazi megoldásért
Az 1989-es változásokkor az erdélyi magyar nemzeti közösség által megfogalmazott legfőbb követelések egyike – az autonómia és a Bolyai Egyetem mellett – a MOGYE önálló magyar tagozatának visszaállítása volt. Amíg tartott a kezdeti lelkesedés, az úgynevezett forradalmi lendület, úgy tűnt, van esély céljaink elérésére. Aztán következett Vásárhely fekete márciusa, s vele együtt a kijózanodás. A magát az erdélyi magyarság egyetlen legitim érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének tartó RMDSZ sorra adta fel az említett célokat.
Sokáig úgy tűnt, az orvosképzés az a terület, ahol a leghamarabb érhető el valamiféle eredmény. A kezdeti tagadhatatlan előrelépések alapján – a magyar nemzetiségű diákok létszámának a hirtelen megugrása, majd lassú közelítése a románokéhoz; a magyar nyelvű képzésnek biztosított helyek elkülönítése – abban reménykedtünk, hogy hosszú távra biztosítható a romániai magyar orvosképzés. Hiába a figyelmeztetés, hogy folyamatosan romlik a magyar oktatók aránya, veszélyeztetve ezáltal magát a magyar nyelven folyó képzést, senkit nem érdekelt. Sajnos, a neves magyar professzorok – érdektelenségből, hamisan értelmezett szakmai féltékenységből – elmulasztották kinevelni utódjaikat.
Az RMDSZ, a kormánykoalíció tagjaként megpróbált engedményeket kicsikarni a kormányzattól. Ezek sorába tartozott a multikulturálisnak kikiáltott három egyetemen – Babes–Bolyai, vásárhelyi művészeti és a MOGYE – létrehozandó önálló magyar karokra vonatkozó döntés. Az első kettőben különösebb gond nélkül létre is hozták a viszonylagos önállósággal bíró magyar karokat, a MOGYE román többségű szenátusa viszont – az egyetemi autonómia leple mögé bújva – a mai napig akadályozza a vonatkozó törvény alkalmazását. Az RMDSZ pedig nem képes arra, hogy jogkövető magatartásra bírja, kényszerítse az egyetem vezetőségét.
Úgy tűnik, hiába minden pereskedés, passzív ellenállás: a kutya ugat, a karaván halad. Különösebb képzelőerő sem szükségeltetik ahhoz, hogy lássuk, mi lehet a folyamat vége: a magyar nyelvű orvosképzés megszűnése.
Az egyetlen igazi megoldás egy új, önálló magyar tannyelvű orvosi egyetem alapítása lenne.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mondd meg, kinek állítanál szobrot, megmondom, ki vagy!
Igencsak sokat elárul egy közösség szellemi, lelki, erkölcsi állapotáról, hogy kinek, kiknek állít vagy állítana szobrot. Ha körülnézünk Erdélyben, majd minden városban találunk – még ott is, ahol valójában semmi keresni valójuk nem lenne – egy-egy Mihály vitézt, Avram Iancut, meg egyéb 1848-as román „hőst”, vagy más, enyhén szólva ellentmondásos román történelmi figurát ábrázoló szobrot.
Távol álljon tőlem a gondolat, hogy netán valamiféle szemléletváltásra próbáljam rávenni a román történészeket, ennek elsősorban belső meggyőződésből kellene megtörténnie, de az biztos: előbb-utóbb ez is bekövetkezik. Vannak már előfutárai is e változásnak, hogy most csak Lucian Boia – korábban pedig Andrei Pippidi – munkásságára utaljak, könyveik közül egyesek magyar nyelvű fordításban is hozzáférhetők. Úgy tűnik, a román történetírás is egyre közelebb kerül ahhoz, hogy feladja a szovjetnek mondott szemléletet, amely a „mától kezdve minden másként történt” elv alapján működött.
Mindezt annak kapcsán írom, hogy a legutóbbi marosvásárhelyi önkormányzati képviselőtestületi ülésen határozat született arról, hogy szobrot állítanak Constantin Romanu Vivunak, a Románia enciklopédiája szerint „hős forradalmárnak”, akinek legfőbb érdeme, hogy a 12. légió parancsnokaként 1848-ban a magyarok ellen harcolt a Marosvásárhely környéki településeken. Mindenestre meglehetősen tiszteli a városvezetés a 48-as román hősöket, hisz Constantin Romanu Vivu mellett, Petru Dobra, Ion Buteanu, Alexandru Papiu Ilarian és természetesen Avram Iancu nevét is utca viseli.
Az még nem tisztázott ugyan, hogy hol is állítanák fel a szobrot, de gyaníthatóan nem a város szélén, inkább a központban. Ellentétben a magyar személyiségeket megörökítő szobrokkal, amelyek rendre a főtértől távolabb kaptak helyet. Beleértve a városépítő Bernády Györgyét is, akinek nem jutott hely az általa építtetett Városháza és Kultúrpalota közelében sem. Bezzeg a kormány által kinevezett Emil Dandeanak igen, holott az ő nevéhez – legalábbis a vásárhelyi legendárium szerint – csak a főtéri városi vécé építése fűződik.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A nyárádszeredai példa
Egy ideje a románság szimbolikus térfoglalásának vagyunk a tanúi Marosvásárhelyen és Marosszéken. Ebbe a folyamatba illeszkedik a Constantin Romanu Vivu szobrának felállítására vonatkozó, legutóbbi vásárhelyi önkormányzati képviselőtestületi döntés is, amely meglehetősen felkavarta a kedélyeket.
A hétvégén pedig az intoleráns vezetői magaratás, az etnikai feszültségkeltés, a napi politikai kútmérgezés bajnokainak újabb cselekedeteiről számolt be a média. A városnapokra Nyárádszeredába érkező Maros megyei prefektus, illetve megyei tanácselnök – a nevüket azért nem írom ide, mert a történtek után nem érdemlik meg, hogy valaha is a szánkon kiejtsük – látván, hogy a román és az EU-zászló mellé a magyar és a székely zászlót is kitűzték, azt kérték a zömében magyarlakta kisváros elöljárójától, hogy távolíttassa el azokat. Mivel Tóth Sándor ezt határozottan visszautasította, a két román megyei vezető – az egyik kormánypárti, a másik ellenzéki – durcásan elvonult. Mindenesetre mind helyzetismeretből, mind józan ítélőképességből elbuktak, hisz viselkedésükkel végképp lejáratták, sőt nevetségessé tették az általuk képviselt intézményeket. De hát mit várhatnánk el tőlük, amikor a román belügyminiszter és védelmi miniszter – amolyan Székelyföldnek szóló szimbolikus üzenetként – a csíkszeredai csendőrség udvarán Románia legnagyobb trikolórját húzzák fel. A történetre remélhetőleg sokan emlékeznek majd az RMDSZ-ben, amikor újabb koalíciós tárgyalásokba bocsátkoznak.
Minden bizonnyal sokakat – beleértve a szerzőt is – váratlanul és kellemes meglepetésként ért az emberi önérzet, büszkeség felhorgadásának eme, legalábbis Marosszéken ritkán tapasztalt példája. Különösen egy megyei kiskirályoknak, központi léhűtőknek kiszolgáltatott székelymagyar kisváros polgármestere esetében. A gerinces kiállásnak minden bizonnyal most sem marad el a következménye. Nem élnénk Romániában, ha azt hihetnénk, a hasonló cselekedeteket nem torolják meg. Feltételezhetően ez vár majd Tóth Sándorra is. Sok minden múlik majd azon, hogy a közösség hajlandó lesz-e majd kiállni elöljárójáért.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

S megint elölről
Az éve eme szaka a diáktáborok és szabadegyetemek ideje. Negyedszázada Tusványos nélkül, legalábbis a jobbak számára elképzelhetetlen a nyár. Ha másért nem, de Orbán Viktor előadásáért elmennek oda még az idősebb nemzedékhez tartozók, olykor – igaz, egyre ritkábban és egyre kevesebben – még az RMDSZ vezérkarának tagjai is.
Az előzetesen és célzatosan felcsigázott érdeklődés kiemelten irányul ilyenkor Orbán Viktor előadására, aki többnyire meg is felel a várakozásoknak: magvas, zsinórmértéket jelentő gondolataival rendszerint meghatározza a Fidesz politikájának irányvonalát, egy esztendőre témát szolgáltat a politika és média világának. Az idei előadás ugyan nem keltett a tavalyi, az illiberális demokráciára vonatkozó okfejtéséhez hasonló visszhangot, de a migráció – népvándoroltatás? – igencsak kényes, sokakat napi szinten is érintő, hosszú távú következményeiben igencsak súlyos problémája magára vonta a közfigyelmet.
Idén mintha az EMI-táborban fogalmazódtak volna meg a legfigyelemreméltóbb gondolatok a Kárpát-medence jelenét és jövőjét illetően. A sorrendben tizenegyedik alkalommal megrendezett tábor köztudottan a radikálisabb gondolkodású ifjak és politikusok találkozóhelye. A nyári uborkaszezonban fölös szabadidővel rendelkező, nem kifejezetten objektív, elfogulatlan román politikum és média árgus figyelme is elsősorban ennek tudható be. Idén a román média mindenekelőtt Vona Gábor pártelnökre, valamint az egyéves kitiltása után ismét „román földre” merészkedő Szávay Istvánra fókuszált. Előbbinek azt a kijelentését emelték ki, amely szerint a Jobbik csak néppártként válhat kormányképes erővé Magyarországon, ezért pártja életében elérkezett az az idő, amikor „kóstolgatni kell a kormányzás felelősségét”, utóbbinak a Moldova Romániával való egyesülésére, illetve az ország föderalizációjára vonatkozó jóslatát emelték ki.
Szó esett – nem is kevés – az autonómiáról is. Anélkül azonban, hogy egyértelművé tették volna: azt úgy nem lehet elérni, hogy csak a nyári táborok idejére vesszük elő a témát, „harcolunk” érte, aztán a táborzárás másnapján megfeledkezünk róla, hogy a következő nyári tábor időpontjának közeledtével újra, sokadszorra is elővegyük… S megint elölről.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Miféle etnikai ideál?
Nem tudni, játszott-e valami szerepet a mindenkori hatalom szemében szálkát jelentő Tusványos abban, hogy egyáltalán létrejött, de tény, hogy tizenharmadik esztendeje – amolyan ellenrendezvényként – a románok is megtartják a maguk marosfői nyári egyetemét. Köztudott: a nagyromán eszme, az etnikai kizárólagosság itt összegyűlő hívei nem elsősorban a magyarság iránt táplált barátságos érzelmeikről váltak ismertté.
A szervezők idén a határon túli román nemzeti közösségek képviselőit látták vendégül, akikkel az említett közösségek problémáit tekintették át. Andrei Moldovan, Kovászna és Hargita megyék ortodox püspöke szerint a marosfői tábor kiváló alkalom arra, hogy a külhoniak mellett a székelyföldi románok helyzetére is ráirányítsa a bukaresti hatóságok figyelmét. A görögkeleti püspök a székelyföldi románok számának csökkenése miatti aggodalmának adott hangot, úgy vélte, a helyi fiataloknak nem autonómiaelméletekre van szükségük, hanem a régió valós gazdasági potenciáljának a kihasználására.
Hasonlóképpen a székelyföldi románok fogyása miatt kesergett Hargita megye prefektusa, Adrian Jean Andrei is. A kormány helytartója szerint míg 1992-ben 48 948 román élt a két megyében, 2021-re már csak 28 926-an lesznek, ami bő 40 százalékos csökkenést jelent. Hogy milyen számítások alapján jött ki neki ama szám, arról egy szót se ejtett. De az is lehet, rendkívüli tehetséggel áldotta meg a sors.
A prefektus szerint a számbeli fogyásnál is nagyobb problémát jelent, hogy a románok „nem tudják megőrizni etnikai ideáljukat”. Hogy mi lenne az „etnikai ideáljuk”, azt explicite nem fogalmazta meg, de abból ítélve, hogy nehezményezte, az RMDSZ „szinte önállóan végzi a két megye adminisztrációját, miközben a lenézésig nem veszi figyelembe a román közösség érdekeit”, álláspontja a napnál világosabb.
Ezek után csak annyit: bárcsak a próféta szólna belőle, legalábbis a románság székelyföldi fogyását illetően. Mert azt is mondhatnám: csak azokat látom közülük szívesen itt, akik felmenőik sírja mellé is itt állhatnak.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kísértetek
A Securitate árnyai címmel indított sorozatot az egyik bukaresti televíziós hírcsatorna, amelyben a román közéletben a mai napig aktív, sőt meghatározó szerepet játszó, egykori titkos és kevésbé titkos ügynökökről rántja le a leplet. Újabb infomációt ugyan nem tár elénk a szerző, külön-külön majd’ mindeniket hallhattuk, olvashattuk már az utóbbi másfél-két évtizedben, de így összegyűjtve, csokorba szedve megdöbbentő a kép, ami elénk tárul.
A szeku kísértetei között felsoroltak, kezdve a pénzügyi gurunak tartott bankvezérrel, folytatva a posztkommunsita párt egyik legbefolyásosabb embe­ré­vel, az „apóssal”, s az egykori külügyérrel, hírszerző szolgálati vezetővel, kétszeres államelnök-jelölttel mind-mind kulcsfigurái a jelenlegi román gazdasági és politikai életnek. Érdeklődve várom: meddig tart, tarthat a sorozat, mikor szakítják, szakíttatják meg. Még az sem teljesen kizárható, hogy maga a sorozat is valamilyen szolgálati sugalmazásra született. A szóban forgók két politikai-társadalmi berendezkedésen átívelő, folyamatosan emelkedő politikai karrierje azt bizonyítja: a rendszerek buknak ugyan, de a tikosszolgálat örök. És hogy nálunkfelé elsősorban a szolgálat – a titkos! – juttat a csúcsra.
Kíváncsi lennék, erdélyi magyar politikusról, közéleti szereplőről esik-e majd szó az említett sorozatban. Mert nem hiszem, hogy mi készek lennénk az önmagunkkal való őszinte szembenézésre. Bármennyire is erőltetem, az egy dr. Bárányi Ferencet leszámítva, aki ilyen értelemben inkább „prédának” számít, mint „vadásznak”, senki hasonló múltjáról – jelenéről – nem szerezhettünk tudomást. Azt kötve hiszem, hogy éppen az említett szervek által kiemelt figyelemmel kísért – nemzetbiztonsági kockázatnak tekintett! – erdélyi magyarság köréből ne lennének „munkatársai” a szolgálatoknak. Különösen a zömében magyarlakta vidékeken, elsősorban Székelyföldön.
Az utóbbi negyedszázad politikai történései – az autonó­mia­küzdelemben tanusított non combat-ra, a magyar tannyelvű önálló állami egyetemről való lemondásra, s egyéb magyarnak tekintett ügyben tapasztalt érthetetlen meghátrálásra gondolok elsősorban – is elegendő érvvel szolgálhatnak e feltételezés bizonyítására.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ki tévedt rossz útra?
Az utóbbi napok nyilatkozataiban két ízben is érintette a nemzeti kisebbségi jogokat az RMDSZ elnöke. Elsőként az autonómiatervezet kapcsán jelentette ki, hogy taktikailag kedvező pillanatok függvénye, hogy mikor terjesztik azt a törvényhozás elé, majd az államfőnek tett korábbi javaslatára visszatérve újra az etnikumközi paktumot sürgette.
Kelemen Hunor szerint szükség van egy ilyen megállapodásra, bár azt lehetetlen egyik napról a másikra megvalósítani. Azt is kifejezetten jó jelként értékelte, hogy „senki sem utasította el az erről szóló tárgyalást”. Igaz viszont, hogy ígéretet sem tett azok megkezdésére vonatkozólag. „Idén is, jövőre is meg lehet valósítani, sőt a jövő év kifejezetten alkalmas lenne, mivel választási évről van szó. Ebben az esetben ugyanis a választási kampány is sokkal korrektebb és nyugodtabb lenne, hiszen nacionalista diskurzus és a magyar kártya előhúzása nélkül is lehet kampányolni” – fogalmazott Kelemen.
A jogérvényesítés tekintetében Kelemen szerint addig volt könnyebb, amíg a kormányzat az EU-ba, illetve a NATO-ba való csatlakozással járó kényszerpályán mozgott, magyarán: amíg a megfelelés kényszere kötötte. 2007 után, mivel már nem nehezedett Romániára semmilyen nyomás és elvárás a nemzeti kisebbségek jogaira vonatkozóan, sokan úgy gondolták, azokból akár vissza is lehet vonni. Kelemen szerint amikor az RMDSZ kormányon volt, könnyebb volt megőrizni az egyensúlyt. Ebből következően kiolvasható az RMDSZ rövidtávú politikai törekvése: újra részt venni a kormányzásban.
Mindezek fényében Kelemen arra a felismerésre jutott, hogy a kisebbségi jogok terén Románia rossz úton jár. Ezzel, elismerem, magam is egyetértek. Amit viszont nehezen értek: hogyan lehetséges, hogy erre csak most döbbent rá az RMDSZ elnöke?
S ha már azt feszegetem, ki, mikor, hogyan tévesztette el az utat, akkor ki kell azt is mondanom, szerintem Kelemen Hunor is rossz útra tévedt, amikor taktikailag megfelelő pillanatokra várva halogatja az autonómia-törvény beterjesztését. E logika szerint nincs olyan kedvező pillanat – autonómia-ügyben aztán végképp nincs! –, amelynél jobbat elképzelni ne lehetne…
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mérgeznek és hülyítenek
Az ember azt hinné, rendezett és demokratikus társadalmi körülmények között egy szennyező ipari tevékenység betiltásához elegendő, ha az arra illetékes ellenőrző szervek kimutatják annak környezetre káros hatását. A többit megoldja a törvények tiszteletén, a jogkövető magatartáson alapuló társadalmi gyakorlat. Mindez lehet, hogy érvényes a világ valamely szerencsésebb fertályán, de itt, Romániában nem.
Ennek ékes bizonyítéka a marosvásárhelyi vegyipari kombinát esete, amelyről tudni kell: a kommunista rendszer alatt végig környezetvédelmi engedély nélkül működött. Jelenleg is mindössze „ideiglenesen” szennyezi a levegőt. A szaktárca a modern légszűrő berendezések felszereléséhez és üzembe helyezéséhez köti a működési engedély kibocsátását, amit egyébként a svájci tulajdonos szerződésben vállalt.
A nyári áramkiesés okozta pánikhangulat a kombinátra terelte a figyelmet. A szerencsés társadalmi csillagállásnak köszönhetően az érintettek – ki-ki a maga sajátos és önző megfontolásából – kényszerét érezték reagálni a helyzetre: a civilek tüntetésen követelték a termelés azonnali beszüntetését, a jövő évi választásokra készülő helyi politikum is jól kiaknázható kampánytémának tekinti az ügyet, s a svájci tulajdonú vállalat vezetése is, különösen az év végén lejáró környezetvédelmi engedély meghosszabbítása előtt, kerülni látszik a nyílt konfrontációt a városházával.
Ezúttal Dorin Florea polgármester – végzettségét tekintve orvos – is határozottabbnak tűnik, szerinte a kombinát vezetősége folyamatosan „semmibe veszi, hülyíti és főleg mérgezi” Marosvásárhely és környéke lakosságát. (Az országos statisztikai hivatal 2014-es adatai szerint Maros megyében az elhalálozottak 7,5 százaléka légúti betegségben hunyt el, ami kétszerese az országos átlagnak.) Korábban a szaktárca vezetőjeként Borbély László is a bezárással fenyegetőzött, aztán hirtelen elpárolgott az elszántsága.
Arra, hogy környezetvédelmi megfontolásokra hivatkozva esetleg bezárják a kombinátot, az illetékes szakemberek sem számítanak. Az azonban szerintük is joggal elvárható lenne, hogy egy független szakértői bizottság vizsgálja ki a vegyi üzem okozta szennyezést és annak egészségkárosító hatását.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bűnös semmittevés
Ha nem is gyakrabban, de évente legalább egyszer, ilyenkor, az egyetemi tanév kezdetén rádöbbenhetünk – ha még egyáltalán érdekelnek a hasonló hiábavalóságok –, mennyire sikertelennek bizonyult az utóbbi negyedszázad jogkövetelési küzdelme. A két, feltételezhetően a politikum számára is létfontosságú terület – az autonómia és az egyetem-ügy – tekintetében, sajnos, egy tapodtat sem léptünk előre. Sőt, egyetem-ügyben inkább vissza.
Eme utóbbi állításom legfőbb bizonyítéka mindaz, ami a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen folyik. Nem tegnaptól, nem tegnapelőttől, hanem már nagyon régtől. Ne feledjük: azon az egyetemen, amelyet annak idején az erdélyi magyar orvosképzés céljából hoztak létre, s amelyen 1962-ig kizárólag magyar nyelven folyt az oktatás! S ahol egy ideje már a magyar nyelvű képzés teljes felszámolását célzó kísérleteknek lehetünk tanúi nap mint nap a román vezetőség részéről.
Példa erre a Brassai Attila elleni bosszúhadjárat legújabb fejezete. Az orvosprofesszort „önplágium” vádjával fegyelmi elé állították, és négy évre eltiltották a doktorátusok vezetésétől, illetve ugyanennyi időre kizárták az egyetem vezető tisztségeiből. A Brassai elleni megtorló intézkedéseket feltételezhetően azért indították, mert a professzor 2011 őszén Strasbourgban be mert számolni az egyetem román vezetőségének a magyar oktatás elsorvasztására irányuló mesterkedéseiről, amit most ily módon próbálnak megbosszulni.
A fegyelmit kiszabó román egyetemi vezetők szerint Brassai két, eredetileg angol nyelven publikált szakdolgozatát magyar nyelven is megjelentette egy magyarországi szakfolyóiratban, ami által „önplágiumot” követett el. Figyelem: olyanok ítélkeztek Brassai felett, akik bizonyítottan plagizáltak.
A történet azt demonstrálja, egy-egy hosszabb-rövidebb időszakot leszámítva, szinte folyamatosan hiába volt kormányon – a költővel szólva: a hatalom pótszékében – az RMDSZ, az autonómia és az egyetem-ügy tekintetében egyetlen lépéssel sem jutottunk közelebb a célhoz. Most látom, korábban jogkövetelési küzdelmet írtam, de lehet, csak annak álcázott bűnös semmittevést kellett volna...
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Kollaboráns nem lehet jelölt?
Az RMDSZ-nek nincs szüksége erkölcsi kódexre – jelentette ki szinte ellentmondást nem tűrő hangnemben Kelemen Hunor a România Liberă című bukaresti napilapnak adott interjújában. Mindez annak kapcsán került szóba, hogy a riporter azt firtatta, mi lesz a hasonló ügyekben illetékes ügynökség, az ANI által összeférhetetlenség miatt elmarasztalt politikusok sorsa, jár-e ez valamiféle következményekkel rájuk nézve. Az RMDSZ elnöke úgy vélte, a vétkeseknek „viselniük kell a jogi következményeket”, de a szövetség részéről más nem várható. „Más szavakkal: nincsenek erkölcsi standardjaik?” – tette fel a kérdést a riporter, amire az RMDSZ elnöke a következőképpen válaszolt: „Vannak standardjaink, amikor a jelöltekről szavazunk, a választások előtt, de nem szavaztunk meg egy általános kódexet, mert nem hiszem, hogy szükségünk lenne erkölcsi kódexre. (…)”
Az írásba nem foglalt, de feltételezhetően mégiscsak létező „erkölcsi standardba” illeszkedően jelentette ki a minap az RMDSZ Maros megyei elnöke a marosvásárhelyi előválasztást értékelve, hogy márpedig „kollaboráns nem lehet jelölt!” A kategorikus kijelentés a Szövetségi Képviselők Tanácsába jelentkező RMDSZ-tagokra vonatkozott ugyan, de ki tudja… A jelölteknek, az ilyenkor obligát önéletrajz, érvényes tagsági igazolványmásolat, a szükséges támogató aláírások és az arra vonatkozó nyilatkozat mellett, hogy a parlamenti, illetve a helyhatósági választásokon az illető személy nem indult valamely más párt vagy szervezet színeiben, egy olyan nyilatkozatot is le kell adniuk, amelyben a jelentkező beszámol az egykori Szekuritátéval, majd jogutódjával, a Román Hírszerző Szolgálattal (SRI) való esetleges kapcsolatáról.
Na most már, ha netalántán, merő véletlenségből, hirtelen támadt őszinteségi rohamában, pillanatnyi elmezavarában valaki esetleg mégiscsak bevallaná, hogy igenis, ő együttműködött, együttműködik valamely titkosszolgálattal, nos, akkor mi történik? „A jelölést érvényesítő bizottságnak kell döntenie, amely ki is zárhatja az illető személyt. Azonban el nem tudom képzelni, hogy olyasvalaki, aki együttműködik valamelyik titkosszolgálattal, az RMDSZ-ben fontos tisztséget szeretne betölteni” – adta meg az RMDSZ Maros megyei elnöke a távolról sem megnyugtató választ.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A farok csóválná a kutyát?
Szerdán végre bekövetkezett az, amire tavaly novembertől, azaz közel egy esztendeje, az elnökválasztás óta várunk: a vesztes Pontát kiakolbólították a kormányfői székből. Ez, mondjuk, elkerülhetetlen volt: ha nem akaródzott félreállni önként, hát félreállították. Nem tudom, bárki is elhinné-e, hogy lelkiismeretére hallgatva, önként mondott volna le… De az utca nyomására sem! Az, aki erre a lépésre rákényszerítette a „doktor” urat, nem más, mint a PSD jelenlegi elnöke, mondhatnám úgy is: egy már elítélt a jövőbeni elítéltet. Az eset cseppet sem volt váratlan, a korrupció miatt bűnvádi eljárás alatt álló, az európai vezetők által amolyan leprásként került, kiközösített Ponta sorsa már régen megpecsételődött.
A kormány lemondásával a politikai küzdelem került előtérbe, a hatalomért folyó harc. Amint mélyül, súlyosbodik a kormányválság, úgy feledkeznek meg az utcai demonstrációk kiváltó okáról, a diszkótűzről. A politikum kétségbeesve, egyelőre csak a háttérben cselekedve próbálja meglovagolni a helyzetet. Annak ellenére, hogy az utcán egyaránt a pokolba kívánják a teljes politikai osztályt. Az egyik hírtelevízió által megszólított tüntető világosan kifejtette: sem a PSD-ről, sem a PNL-ről nem akar hallani, a csatolt részekről még annyira sem. Ez lenne az utca hangja, csakhát szerda este is országosan alig 60 ezernyien voltak az utcákon. A többiek csendben ültek otthon, s legfennebb a képernyőkön követték az eseményeket. Ha egyáltalán érdekelné még őket az egész cirkusz. Politikára, közéletre s egyéb hasonló úri huncutságra gondoltam.
A helyzet úgymond bonyolult, s egyben reménytelen. Mert ha cserélődik is a kormánytöbbség, csak azok maradnak a kormánykeréknél, akik korábban már tartották a kezükben az ország sorsát – nem egyszer, többször is –, akik már bizonyították alkalmatlanságukat. A felvetődött variánsok közül a politikai pártok közötti megegyezés alapján felállítandó, a jövő évi választások levezénylésével megbízott szakértői kormány tűnik a legsanszosabbnak. Az előrehozott választások pedig a legesélytelenebbnek. Az új kormányfő megnevezéséig folynak még a tüntetések, s a háttérben a manipulációk. Aztán ki-ki talál magának más, kellemesebb elfoglaltságot, elvégre következnek az év végi ünnepek.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Lenne rá igény…
Ha nem velünk történne a csúfság, elgondolkoznék azon, sírjak-e vagy nevessek az egészen, de mivel mi vagyunk a jogtiprás alanyai, inkább csak magamban dühöngök. Nem feledhetem azt az égő gyűlöletet, amellyel a román hírcsatornákon folyt az uszítás ellenünk. Az esettel kapcsolatosan a médiában megszólalók között nagyítóval is alig találunk olyant, aki a józan eszére hallgatva mondott volna véleményt. Aki megszólalt, aki vállalta a nyilvánosságot, az – meggyőződésből vagy szakmai kötelezettségéből fakadóan – egytől egyig szükségesnek tartotta a „magyar veszély” miatti nyilvános aggodalmaskodást.
Jó ideje tudjuk, sejtjük, hogy Romániában semmi sem mozdul a szolgálatok tudta nélkül. Elég, ha csak a korrupcióellenes küzdelemre gondolunk, amelyhez elsősorban a legfőbb titkosszolgálat, a SRI szállítja a muníciót, akarom mondani: a bizonyítékokat. Hát, ha a korrupciós vádakat is olyan megingathatatlan bizonyítékokkal támasztják alá, mint az állítólagos kézdivásárhelyi terrorcselekményt, akkor azt soha fel nem számolják… Ezért van az, hogy a külső szemlélőben az a benyomás támadhat, hogy a szolgálatokat a régire emlékeztető módon, amolyan politikai rendőrségként működtetik.
A botrány eddigi fejleményei kapcsán azt kell mondanom: minden látványos cirkusz; a román média aktív segédletével lebonyolított hisztériakeltés a „főgyanúsított” Beke István harmincnapos előzetesbe helyezése ellenére a szóban forgó terrorcselekmény vagy annak esetleges előkészítése korántsem bizonyított. Állításomat látszik bizonyítani a Román Hírszerző Szolgálat illetékesének hétfői tájékoztatása, miszerint Románia nemzeti ünnepén, Kézdivásárhelyen egy pillanatra sem forgott veszélyben a román állampolgárok élete.
A történet a régi viccet juttatja eszembe: – Na, és bátyám, van-e itt a faluban antiszemitizmus? – kérdi az egyszeri szociológus. Mire a válasz: – Nincs. De igény, az lenne rá. Nos, Romániában sem lehet egyelőre magyar terrorveszélyről beszélni, bár – legalábbis a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség, tágabb értelemben a szolgálatok részéről – lenne rá igény…
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Az elbizonytalanodott politikum
Talán nem mondok újat azzal, hogy mára meglehetősen elbizonytalanodott a román és a romániai magyar politikai osztály egyaránt. Elég, ha csak a múlt esztendő végén történt államfőválasztáson meglepetésszerűen bekövetkezett fordulatra, az erőviszonyok mindenkit váratlanul ért felborulására utalok. Mindez elképzelhetetlen lett volna az utca emberének váratlanul bekövetkezett aktivizálása nélkül. Hogy ebben mennyi szerepe volt a tömegek elégedetlenségének, s mennyi a kétségtelenül tetten érhető manipulálási szándéknak, azt egyelőre nehéz eldönteni. Ami azóta történt, elsősorban a korrupcióellenes küzdelemben napi rendszerességgel „eleső” politikusok, az állammal annak kárára üzletelő újgazdagok lebukása, mind-mind azt bizonyítják: megérett a helyzet a politikai osztály lecserélésére.
Aztán következett a diszkótűz, ami a kormány bukásával járt. Azokban a napokban fehér hollónak számított a nyilvánosság elé merészkedő politikus, beleértve az erdélyi magyart is. Feltételezhetően érezték, érzik a mai napig, hogy eljátszották a mundér becsületét, méghozzá jó hosszú időre. A helyzet meglehetősen kényelmetlen, a probléma megoldására nincsenek kipróbált módszerek. Ezért kísérleteznek ezzel-azzal, ki-ki a maga képessége, találékonysága szerint.
Ide sorolhatók azok az RMDSZ-beli próbálkozások is, amelyek egyike a marosvásárhelyi polgármesterjelölt kiválasztására tartott előválasztás. Az előzmények ismeretében az lehet a benyomásunk, hogy az egészet arra találták ki, amikor a soron következő választási vereség után eljön a felelősség áthárításának ideje, legyen, akikre mutogatniuk. Hasonlóan gyanús az a kolozsvári ötlet is, hogy az egyházak válasszák ki a tanácsosi listavezető személyét. Ezek szerint a „szövetségben” nem találni politikust, aki a döntést felvállalná, természetesen annak következményeivel együtt.
Mindez azt jelzi, hogy a teljes erdélyi magyar politikai felépítmény változásért kiált. Ha a politikum ezt nem ismeri fel, akkor könnyen eljöhet a rendszeridegen függetlenek ideje. Nem állítom, hogy jobb lesz majd, de mindenképpen más.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Megválaszolatlan kérdések
Ahogyan időben távolodunk az 1989. december 17-én, Temesváron kirobbant „forradalmi” eseményektől, egyre kopik az emlékezet, előzetes tájékozódás nélkül egyre nehezebben idézzük fel a történéseket. Az események semmivel össze nem téveszthető hangulata azonban kitörölhetetlenül megmarad. Meddig tartott az eufória? Szerintem az 1990. február 18-ai marosvásárhelyi könyves-gyertyás tüntetésig. Aztán következtek a titkosszolgálati eszközökkel kiprovokált márciusi események, a magyarellenes pogrom, ami után már másként láttuk a világot, s magát a „forradalmat” is.
Nem kerülhető meg a kérdés: hogyan történt, miből állt a román rendszerváltás? A politikai felépítmény átfazonírozása, az egypártrendszerről a többpártrendszerre való áttérés valóban látványos volt. Mintha előre megrendezték volna. Úgy zajlott, hogy a korábbi nacionál-kommunista állampárt tagjai, valamint a titkosszolgálatok emberei az újonnan vagy újraalakult pártokba beépülve ellenőrzésük alá vették azokat. Az történt, hogy az egykori első vonalhoz tartozók helyét átvették a második, sőt a harmadik vonal tagjai. Ami a lényeg: tulajdonképpen a mai napig ellenőrzésük alatt tartják a politikai és gazdasági hatalmat egyaránt.
Az a helyzet, hogy az események számos mozzanata (mint például: kik voltak a terroristák) a mai napig tisztázatlan, szándékosan homályban tartott. Hogy miért van ez így, gondolom, nem kell részleteznem. Köztudott, a történelem alakulását befolyásoló eseményeknek többnyire két vonulata van: a nyilvános, illetve a titkos. Az előbbiről beszámol a média, megírják a történelemkönyvek, az utóbbiak a színfalak mögött zajlanak, s csak igen kivételes esetekben derül fény rájuk. Minden valószínűség szerint ebbe a vonulatba tartozik a ’89-es romániai „forradalom” rengeteg vonatkozása is.
Az utóbbi bő negyedszázad azt bizonyította, a lépcsőfokokat nem lehet átugrani, a tanulási folyamatot nem lehet megspórolni. A parlamentáris demokrácia bizonyos érettséget feltételez mind a politikus, mind a választópolgár részéről. Romániában pedig nincs hagyománya a demokráciának. Ilyen optimálisnak aligha nevezhető történelmi-társadalmi körülmények közepette kell nekünk, erdélyi magyaroknak megtalálnunk a túlélés lehetőségeit.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Mindenki az ernyő alá vágyik?
Az elmúlt hét híre, hogy választási együttműködési paktumot kötött az RMDSZ és az MPP. Az eset – különösen a polgáriak 2012 után folytatott önfeladó politikájának ismeretében – egyáltalán nem hatott meglepetésként. Az egyezség szerint a helyhatósági választásokon az MPP jelöltjei az RMDSZ listáin indulhatnak, kivételt képeznek azok a helyek – többnyire Székelyföldön –, ahol a verseny nem érinti hátrányosan a magyar jelöltek esélyeit, nem veszélyezteti az önkormányzati képviselőtestületi jelenlétet. Cserében az MPP egy-két jelöltjének bejutó helyet biztosítanak az RMDSZ parlamenti jelöltlistáin. Szavazóbázisának folyamatos erodálódása, az erdélyi magyarok politikától való elfordulása miatt a paktum az RMDSZ számára volt a fontosabb. A regionális pártoknak kedvező alternatív küszöb – négy megyében húsz-húsz százalék – „átugrása” esetén is biztosított bejutása a törvényhozásba, csakhogy ez igen jelentős presztízsveszteséggel járna, amit nehezen lehetne megmagyarázni, győzelemként eladni a választóknak. Az MPP önveszélyes simulékonysága arról árulkodik, hogy a folyamatos és visszafordíthatatlan lemorzsolódás okán a párt annyira kiürült, hogy esetleges feltámasztásában már vezetői sem hisznek, ezért látszólagos önállóságukról is hajlandók lemondani egy-egy biztos önkormányzati, illetve parlamenti mandátumért cserébe.
A hét elején aztán újabb találkozásról kaptunk hírt: ezúttal az EMNP elnökével, Szilágyi Zsolttal tárgyalt Kelemen Hunor. Ezek szerint mindenki az RMDSZ-ernyő alá vágyik. Az RMDSZ ismertetett elképzelése szerint Soós Zoltán, a vásárhelyi előválasztások győztese az RMDSZ-MPP-EMNP színeiben indulna, az önkormányzati képviselői helyekért pedig a magyar politikai pártok külön-külön állítanának jelöltlistát. Az esetleges közös vásárhelyi jelöltlistáért cserébe az RMDSZ elnöke azt kérte, hogy a parlamenti választásokra a Néppárt egyetlen megyében se állítson jelöltlistát. Szilágyi abszurdnak és aránytalannak nevezte Kelemen feltételét, aki minden bizonnyal kevesebbel is beéri majd, ha eléri célját, hogy a Néppárt ne induljon a jövő évi parlamenti választásokon. Kérdés: megéri-e ez az EMNP-nek?
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Megmaradunk?
A magamfajta elkötelezett firkásznak sokszor támadhat olyasfajta érzése, hogy megszállottan, már-már monomániásan ismétli önmagát, rágódik az egyetlen témán, azt próbálja láttatni különféle megvilágításban, azt vizsgálja más és más szemszögből. S jut rendszerint ugyanarra a szomorú következtetésre: azazhogy – Sütő Andrással szólva – bizony nem úgy cselekszünk, hogy megmaradjunk.  Bárkinek, aki az erdélyi/székelyföldi magyarság legutóbbi huszonöt esztendejének mérlegét akarná megvonni, elsőként azt kellene megvizsgálnia, hogy a legfontosabb célkitűzéseink terén – autonómia, állami magyar tudományegyetem – léptünk-e előbbre. Az RMDSZ sorozatos kormányzati szerepvállalását is kizárólag eme célok eredményesebb szolgálata indokolta volna. Ismerjük be: az említett célkitűzésekből semmi sem valósult meg. Következésképpen a kormányzásban való részvétel sem túlzottan indokolt. Az nem elfogadható érv, hogy csak a hatalom pótszékében ülve számíthatunk ilyen-olyan infrastrukturális beruházásokra, egy-egy útszakasz aszfaltozására, egy-egy kultúrotthon renoválására. Az autonómiázás négyévenként – az épp soron következő választások időpontjának közeledtével – rátör még ugyan az érdekvédőkre, de az önálló magyar tudományegyetem mintha már nem is lenne cél... Talán ismerős a „szövetségi” érdekképviselet módszerére igencsak jellemző mondás, miszerint a tulipános politikusok a székelyföldi autonómiára vonatkozó kéréssel lépnek be a kormányfőhöz, s erdőkitermelési engedéllyel a zsebükben lépnek ki onnan. Hát valahogy így állunk.
Egyébként, ha már az autonómia szóba került, szögezzük le: a szükséges eszközök híján kizárólag a magunk erejéből azt kivívni képtelenek vagyunk, azt a mindenkori román hatalom önszántából nekünk soha meg nem adja, ahhoz külső segítség, külföldi támogatás szükségeltetik. Képesek vagyunk ezt megszerezni? Ez itt a kérdés. 
Mielőtt bárki is a válaszadással próbálkozna, hadd emlékeztessek: az állhatatosság, a következetesség – szerencsénkre! – nem a román politika legfőbb jellemvonása, ebből következően az autonómia mostani zsigeri elutasítása is változhat...
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Marosvásárhely, az „indikátoreset”
Az erdélyi magyar politikai erők összefogását szorgalmazta Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának adott évértékelő interjújában. Az elmúlt esztendő legszomorúbb tapasztalataként Tőkés a román hatalom részéről tapasztalható fokozott magyarellenességet nevezte meg. „A legnegatívabb dolog, ami a múlt évre jellemző az a beteges hungarofóbia, az az állampolitikai rangon működő magyarellenesség, amellyel nap mint nap szembetaláljuk magunkat, amely már eljutott a székelyföldi terrorvádig (...)” – mondta Tőkés.
A nemzetpolitikai célok érdekében egységes fellépést szorgalmazva Tőkés kifejtette: „ennek az egységnek egyébként a legfontosabb alapelve, hogy megalkuvás, opportunizmus nélkül kell védenünk a magyar embereket, a magyar érdekeket, ez Kárpát-medencei szinten a Nemzeti Együttműködés Rendszerében nyilvánul meg”. Tekintettel az idei választásokra, az összefogás, az egységes fellépés megteremtését elodázhatatlannak tartja. „Éppen ennek a kérdésnek a szakítópróbája zajlik Marosvásárhelyen, Erdély újkori frontvárosában. Zaklatott múltat tud maga mögött Marosvásárhely. Dorin Florea polgármester korszaka a maga módján Kolozsvár Funar-korszakára emlékeztet bennünket. A leépülés, a háttérbe szorulás, az önfeladás területe Marosvásárhely (…)” – fejtette ki Tőkés, majd így folytatta: „a választások élére állítjuk a magyar–magyar párbeszéd kérdését, és a nemzeti együttműködés rendszerének a külhoni részeként nekünk is együtt kell működnünk idehaza. Ez most már olyan parancsoló kényszer, olyan parancsoló belső kényszer, amely elől nem lehet kitérni, ennek indikátoresete a marosvásárhelyi helyhatósági választások lesznek, ezért aztán én magam is azon vagyok, és azért drukkolok, hogy sikerüljön a józanabb marosvásárhelyi RMDSZ-politikának érvényesülnie (…)”.
Mit mondjak, irigylem Tőkés optimizmusát, különösen azt a gyanútlan derűt, amivel a kialakulni látszó vásárhelyi összefogást szemléli. Innen, a helyszínről egészen másként fest a helyzet, nehezen hihető, hogy közös önkormányzati képviselői jelöltlista hiányában, csupán a ki(elő)választott polgármesterjelölt személye körül szélesebb egység alakítható ki…
Szentgyörgyi László. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A változás szükségességéről
Egyre nyilvánvalóbb, hogy az erdélyi magyar politikai osztály alkalmatlannak bizonyult feladata ellátására. Magyarán megbukott. 
Mire alapozom állításomat? Arra, hogy egyetlen, az erdélyi magyar nemzeti közösség számára létfontosságú területen sem volt képes eredményt elérni. A magyarok által lakott területek, különösen Székelyföld gazdasági felzárkóztatására, az oktatásra – az óvodától az egyetemig terjedő magyar nyelvű állami oktatási rendszerre –, s mind közül a legfontosabbra: az autonómiára gondolok elsősorban. A felsorolt területeken ott állunk, mint 1989-ben. Azaz sehol. Annak ellenére, hogy az RMDSZ bő másfél évtizeden keresztül kormányból, vagy kormányközeli pozícióból politizált. 
Vitathatatlan tény: az erdélyi magyar politikum bűnös módon képtelen volt felismerni az összefogás, az együttműködés fontosságát. Elsősorban azt, hogy olyan stratégiai célért, mint az autonómia csak egységes fellépéssel lehet a siker reményében fellépni. Pedig mindez még a politikától távol álló gyalogmagyarok számára is egyértelmű. Ha egy kicsit is odafigyeltek volna a választópolgárok véleményére, ezt tudniuk kellett volna.
Az internet korában előszeretettel hivatkoznak a választópolgárok, a nép akaratára. A politika nem kívánságműsor, a választópolgárnak, azaz a „közönségnek” nem mindig azt kell adni, amit kér, hanem azt, amire szüksége van. A politikum elsőrendű feladata lenne, hogy felismerje, meddig mehet a választói elvárásoknak való megfelelésben, s mikortól kell az utat mutatnia, a tempót diktálnia.
Mi lenne a megoldás? Újra kellene tervezni az egész erdélyi magyar politikát, alapjaiból megújítani a politikai felépítményt. Mert ezt a mostanit felesleges idő- és energia-pocsékolás lenne tatarozgatni. Megvan-e erre az akarat a jelenlegi – bukott – politikai osztályban? Van-e benne erő az önkorlátozásra, a meglévő hatalmi pozíciók önként történő feladására egy új korszak reményében? Egyáltalán képes-e felnőni a feladathoz? Ezek azok a kérdések, amelyekre egyelőre nem ismerjük az egyértelmű választ. 
Szentgyörgyi László. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Rajtvonal előtti helyezkedések
Gőzerővel folyik az idei választási versenyfutásra készülődő erdélyi magyar politikai pártok, szervezetek rajtvonal előtti helyezkedése. Minden hasonló igyekezet arra irányul, hogy ki-ki – a Fidesz-KDNP 2010-es választási győzelme után kidolgozott Nemzeti Együttműködés Rendszerébe illeszkedően – a lehető legelőnyösebb pozíciót megszerezze. 
A hagyományosan a magyarországi balliberális oldalhoz vonzódó, azzal széleskörű politikai és egyéb természetű kapcsolatokat ápoló RMDSZ-nek – lásd az ex-elnök Markó Béla esetét, aki kizárólag a baloldali és liberális kötődésű médiában közli politikai jellegű cikkeit – egy ideje sikerült valamelyest rendeznie viszonyát az Orbán-kormánnyal. Hogy magával a Fidesz-szel mennyire sikerült, az nehezen átlátható. Mindenesetre az RMDSZ részéről komoly az igyekezet, hogy megnyerjék a kormányzó pártkoalíció egyes tagjait. Egyeseket sikerült, másokat kevésbé. Semjén Zsolt KDNP-elnököt, nemzetpolitikáért felelős kormányfőhelyettest a jelek szerint sikerült a maguk oldalára állítaniuk. Bizonyítja ezt a kereszténydemokrata politikus néhány korábbi ilyen irányú nyilatkozata, köztük a legutóbbi, miszerint „nemzeti parancs” a Kelemen Hunor vezette alakulattal való összefogás.
A másik oldalon – az MPP-nek az RMDSZ-be való sikeres bekötése után, bizony nem három, csak kétosztatú az erdélyi magyar politikai felépítmény – az EMNP próbál kiszabadulni a 85 százalékos választói támogatottságra hivatkozó szövetségi szorításból. Hogy az említett 85 százalék mindössze a választásra jogosult erdélyi magyarok alig 1/3-a, nem elég nyomós ellenérv, ti. választás esetén csak a szavazatukat leadók véleménye számít. Szilágyi Zsoltnak egy választási párt, az Erdélyi Magyar Szövetség létrehozására vonatkozó javaslata mindenesetre éles politikai érzékről tanúskodik. Nem szólva arról, hogy a választási párt megalakítására vonatkozó indítvány kiválóan illeszkedik a nemzeti együttműködés rendszerébe, s ilyenként a Fidesz támogatását is élvezi. Ennek visszautasítását elfogadhatóan megindokolni, s az összefogás – jelentsen bármit a kifejezés – bűvöletében vergődő választópolgároknak eladni, bizony nem lesz könnyű az RMDSZ-nek.
Szentgyörgyi László. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újratervezhető-e az RMDSZ?
Egy ideje újra napirendre került az alakulat megújításának szándéka, az újratervezés időszerűségét maga a vezetés sem tagadja. Arról annál kevesebben szólnak, hogy miért kellene megújulni, ha az elmúlt negyedszázad alatt mindent olyan kifogástalanul csináltak, mint ahogyan azt folyamatosan sulykolják.
Kitől, kiktől remélhető a szervezet megújítása? – kérdezhetné bárki. Az utóbbi időben egyre nagyobb befolyással bír a Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester neve által fémjelzett székelyföldi csoport. Ők azok a politikusok, akik az utóbbi években előtérbe kerültek, akik kiemelten kedvező pozíciókhoz jutottak a javulni látszó Fidesz–KDNP–RMDSZ-viszonyrendszerben. Nekik megkerülhetetlen szerepük lehet a székelyföldi autonómiaküzdelem későbbi alakulásában is. A felsoroltakból következően megállapítható, hogy a jövőben az RMDSZ-politizálás súlypontja áttevődik majd Székelyföldre. 
Ezt helyteleníti az ismerten PSD-s kötődésű Frunda György is, aki egyébként a kormányból való kilépéssel sem értett egyet, s aki a Fidesz–KDNP-vel és Orbán Viktorral ápolt jó viszony talán legfőbb ellenzője. Hasonlóképpen foglaltak állást korábban az RMDSZ dinoszauruszai is, akik az 1996 óta eltelt évek tanúsága szerint a szövetség legfőbb politikai céljának a mindenáron való kormányzást tekintik. Ők azok a vezetők, akik lemondtak az erdélyi magyarság legfőbb követeléseiről – az autonómiáról, az önálló állami magyar tannyelvű tudományegyetemről, az erdélyi autópályáról stb. –, s cserében megelégedtek a bukaresti hatalom asztaláról eléjük és klientúrájuk elé vetett koncokkal.
Az utóbbi két évtizedben Neptun szelleme – mikor Borbély László, mikor Frunda György személyében – folyamatosan visszajár kísérteni. Ők azok – Markó Béla, Verestóy Attila társaságában –, akik az RMDSZ megújulásának a kerékkötői. Nem idegenek az említettek a Bukarestben román civil szervezetként bejegyzett Friends of PER által összehívott brassópojánai tanácskozásoktól sem, ahol állítólag a román-magyar kapcsolatokról tárgyaltak. Nos, mindezek fényében nem árt kellő óvatossággal fogadnunk minden, az RMDSZ megújítására vonatkozó igényt, szándékot, ígéretet, ha az tév- és rögeszmék rabjai felől érkezik.
Szentgyörgyi László. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szétesőben az RMDSZ
Csak a vak nem látja, hogy nagy bajban van az RMDSZ. A választások közeledtével vezetői ugyan görcsösen próbálják az erő látszatát kelteni, magabiztosnak tűnni. Hangoskodnak is gyakran, bár ez nem mindig indokolt, de csak úgy, mint az erdőben elcsatangoló gyermek: a maguk bátorítására. Kincstári optimizmusuk, a politikai ráolvasás sem sokat segít, még a 85 százalékos támogatottságuk révedt zsolozsmázása sem, mert gyakran elbizonytalanodnak és nem ok nélkül. A legutóbbi felmérés szerint alig 3 százalékos támogatottságuk nem sok jóval kecsegtet. Ha nincs az előre kialkudozott alternatív küszöb biztonsági hálója, most sokan kétségbeesve kapkodnának fűhöz-fához. Egyesek megteszik így is.
A jelek szerint hiábavaló volt a boldogulást az RMDSZ-ernyőn kívül kereső erők oszd meg és uralkodj elve szerint felszámoló, megsemmisítő akarat, csupán az MPP-t sikerült olyan erővel magukhoz szorítaniuk, hogy az már csak tehetetlen rángásokra képes. Az EMNP nem kér a nagyobb testvér megsemmisítő szövetségéből. Az RMDSZ nőszervezetének – vagy mondjuk kisgazdaplatformjának – szintjére jelentéktelenedett MPP az utolsókat rúgja. Biró Zsolttal vagy nélküle, de nehezen hihető, hogy önálló erőként valaha szerephez juthat, külön entitásként elindulhat-e még valamely választáson. Maradt az EMNP, mint az egyetlen önálló, a kijáró politizálást elvető politikai akarat megfogalmazója. Ez most az RMDSZ legfőbb célpontja. A „szövetség” ahelyett, hogy közösségi, nyelvi, szimbólumhasználati jogaink fokozatos és agresszív visszavétele miatt a bukaresti hatalmi gépezettel venné fel a küzdelmet, minden erejével az erdélyi magyar politikai préri felett akar továbbra is kizárólagos ellenőrzést. Miközben Marosvásárhelyen az erdélyi magyar jogérvényesítés szempontjából szimbolikus jelentőségű frontvárosban képtelenek voltak a polgármesteri szék, illetve a városi képviselőtestületi többség visszaszerzéséhez szükséges valós összefogás feltételeit kidolgozni. A szűk látókörű, kicsinyes politikai érdekeken, helyi ellentéteken nem tudtak felülemelkedni, ezért koalíciós jelölt helyett most független jelölttel próbálkoznak.
Mielőtt elfogultsággal vádolnának, az általam állítottakkal egybecseng az, amit legutóbb az alakulat egyik kulcsembere nyilatkozott a sajtónak, s ami úgy hangzott: az RMDSZ szétesett.
Szentgyörgyi László. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Fekete március
Marosvásárhely 1990-es fekete márciusáról – az események közeli követőjeként, olykor aktív résztvevőjeként – sem sok újat mondhatok. Ennek ellenére kötelességemnek érzem minden adódó alkalommal rögzíteni: akkor vált nyilvánvalóvá, hogy az, amit romániai forradalomnak neveznek, egy előre kitervelt forgatókönyv szerint zajlott. A romániai magyarok követeléseinek teljesítése pedig nem állt a „szerzők” szándékában. 
A diktátor házaspár karácsonyi ajándékként tálalt agyonlövetése után alig két hónappal, veszélyben érezve kiváltságaikat, előjogaikat, a román sovénnacionalisták heves ellentámadásba lendültek. Az események hátterében ott volt a kezdeti elbizonytalanodása után magához tért, intenzíven dolgozó Szekuritáte. Az ideiglenesen háttérbe vonult titkosszolgálati erők átszervezésének, törvényesítésének igazolásaként szükség volt az etnikai konfliktusra. A két szándék találkozása szülte – a szászrégeni és szatmárnémeti főpróba után – Marosvásárhely fekete márciusát, a magyarellenes pogromot.
Huszonhat esztendő telt el azóta, hogy március 19-én a félrevezetett, leitatott fejszés-dorongos Görgény-völgyi román parasztok rátörtek a városra. Az RMDSZ székházának megostromlása, felgyújtása, a Sütő András elleni gyilkossági kísérlet után a „szövetség” helyi vezetői gyakorlatilag „illegalitásba” vonultak, irányítás nélkül hagyták a vásárhelyi magyarságot. Másnap, az előző napon átélt borzalmak miatt, a város főterén tüntető-tiltakozó magyar tömeg előbb a maga erejére szorítkozva, majd a környékbeli falvak lakosságának és a helyi cigányságnak a segítségével visszaverte a vasvillákkal, fejszékkel, dorongokkal felfegyverkezett román agresszorok újabb támadását. 
Az utcán nyertünk, később, a tárgyalóasztalok mellett viszont veszítettünk. Ezt követően, a román hatóságok megtorló intézkedéseitől, a szélsőséges nacionalisták bosszújától tartva, vásárhelyiek ezrei hagyták el az országot. Hiányuk ma érződik a leginkább, s nem csak Vásárhelyen. Azóta is hiába várjuk a történtek kivizsgálását, a bűnösök – szervezők és végrehajtók – megnevezését és felelősségre vonását.
Szentgyörgyi László. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szemünk a látásra, fülünk a hallásra
Az utóbbi időben – években, akár évtizedben – egyre hangsúlyosabb, sőt vészjóslóbb az a passzivitás, amellyel közös dolgaink alakulását szemléljük – ha egyáltalán látunk még valamit belőle. Mert úgy fest: az igény, hogy a színfalak mögé is betekintsünk, egyre kevesebbünkben van meg. Az internetes világháló, a fészbukk fogságában vergődő idiótákként nincs már szemünk a látásra, fülünk a hallásra. A manipuláció nagymesterei elvették – sok esetben önként mondtunk le róla – eme képességünket. Igaz, sokunkban meg sem volt.
Hol van a marosvásárhelyi magyar lakosság? – tette fel olvasói levelében a kérdést a minap dr. Toducz Endre, tapasztalván a helyiek távolmaradását a székely szabadság-napi megemlékezéstől és felvonulástól. (A marosvásárhelyiek számára mentő körülményként felhozható érv: egyetlen jelentősebb város magyar közösségét – egyáltalán lehet-e még közösségről beszélni? – sem érte akkora vérveszteség, mint a vásárhelyit ama 1990-es év márciusában. Aki hiányos öntudatuk, megroggyant kitartásuk miatt bírálná őket, az sohase feledje ezt.) A kérdés jogos, szerintem akár ki is terjeszthető a teljes erdélyi magyarságra. Legalábbis, ha a közösségi megmozdulásokon való gyér részvételét, a közélet iránti alacsony érdeklődését, a politikától való elfordulását illeti.
Az okok feltárása a társadalomkutatók feladata, a helyzet megváltoztatása pedig a politikáé – lenne. Kibicként annyit azért megjegyezhetünk: tévútra vezethet bármely következtetés, ha annak levonásakor a rendszerváltáskor tapasztalt pezsgést vagy a mostani apátiát használjuk kiindulópontként, tekintjük viszonyítási alapként. Inkább a megnyilvánuló tendenciákra, a folyamat várható alakulására, azok pozitív irányú befolyásolására kellene koncentrálni. Amíg nem késő.
A népi bölcsesség szerint fejétől bűzlik a hal. Világos, hogy fásult, reményvesztett, hitetlen és ebből következően hiteltelen hangadókkal, azaz vezetőkkel nem lehet egyről kettőre jutni. Inkább visszafelé. Azt se feledjük, minden népnek, nemzetnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Besúgók és besúgottak
Nemrég nyugatabbra szakadt egykori cimborákkal beszélgetve, nosztalgiázva elkerülhetetlenül terítékre került a Securitate által működtetett besúgók témája. Mindez annak apropóján, hogy valaki megemlítette: a hetvenes, nyolcvanas évek Vásárhelyének egyik közismert képzőművészéről, pedagógusáról is kiderült, jelentéseket írogatott. Azért tudni szeretném, rólam jelentett-e valaki, s ha igen, ki – jegyezte meg az asztaltársaság egyik tagja, s nyomdafestéket nem tűrő szavakkal ecsetelte, hová kívánná az ilyent.
Jómagam soha nem voltam kíváncsi arra, jelentettek-e rólam, illetve ki lehetett az, aki ilyent tett, tehetett, bár megvan a magam határozott véleménye azokról, akik ilyesmire vetemedtek. Tudom: a kényszertől, a zsarolástól kezdődően, a haszonlesésen, az érvényesülési vágyon keresztül, el egészen akár a megfelelési kényszer szülte önkéntességig, mindenkit más és más késztethetett arra, hogy együttműködjön a szekuval.
Engem elsősorban a tulajdonképpen szerencsétleneknek is nevezhető besúgók megbízói, tartótisztjei, az egész diabolikus gépezet működtetői, vezetői érdekelnének, az ők megnevezését, felelősségre vonását, a politikai és közéletből való kizárását hiányolom. Merthogy tudom, ők az igazán veszélyesek, ők azok, akik a titkosnak nevezett információkkal visszaélve vakvágányra terelhetik a jövőt.
Egyébként a Wikileaks-botrány, a Snowden-ügy óta rádöbbenhettünk, hogy korunk technológiai fejlődésének következményeként elképzelhetetlenül szélesre nyíltak a társadalom ellenőrzésének lehetőségei. Mialatt általános követelmény a közérdekű adatok minél szélesebb körű hozzáférhetőségének biztosítása – ehhez megvan a szükséges technológia is –, azalatt egyre gyakoribbá vált az egyén személyes adataival való visszaélés.
Magyarán: az on-line korszakban – akarjuk, nem akarjuk – a Nagy Testvér mindent lát. Ebből következően – József Attilát idézve – „Számon tarthatják, mit telefonoztam/ s mikor, miért, kinek./ Aktába irják, miről álmodoztam/ s azt is, ki érti meg./ És nem sejthetem, mikor lesz elég ok/ előkotorni azt a kartotékot,/ mely jogom sérti meg.”
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföld ostroma
Băsescu meghúzta a vészharangot, szerinte veszélyben a demokrácia. Nem tudom, ki hogyan van vele, de számomra demokrácia-ügyben nem – egyebekben sem – az a mérvadó, amit a vén tengeri medve időnként kinyilatkoztat.
Két évvel ezelőtt, a marosvásárhelyi székely szabadság napi rendezvény kapcsán az autonómiával kapcsolatosan fejtette ki magvas véleményét. Igaz, nem annyira frappánsra sikerült, mint a már klasszikusnak számító „annyi autonómia jár Székelyudvarhelynek, mint Caracalnak” szentencia. Akkor az Erdélybe látogató magyarországi politikusoknak, kormánytagoknak szólt a kritika, de úgy, hogy az erdélyiek is értsenek a szóból. Băsescu az autonómia fogalmának tisztázására is felszólította a magyar politikusokat, közéleti szereplőket, a székely önrendelkezés követelőit. Hogy ezen a téren azóta sem történt semmi érdemleges, az tagadhatatlan. Amiként az is, hogy ez kizárólag az erdélyi magyar politikai osztály sara.
Visszakanyarodva Băsescu demokráciaféltéséhez, némileg igazat kell adnom neki. Különösen, amikor annak a véleményének ad hangot, hogy Romániában egy, a Román Hírszerző Szolgálatban (SRI) és az Országos Korrupcióellenes Ügyészségben (DNA) gyökerező „nemzetbiztonsági szekta” jött létre, amely szándékosan kompromittálni akarja a politikai intézményeket, és amelynek még a kormányban is vannak képviselői.
„Egy olyan nemzetbiztonsági szektáról van szó, amely átláthatatlan módon akarja ellenőrizni a politikai döntéshozatalt” – vélekedett Băsescu. Annak a véleményének is hangot adott, miszerint a „szekta” célja a politikai intézmények, többek között a parlament elhiteltelenítése. Kérdésre válaszolva meg is nevezte annak vezetőit: az elemzéseket a SRI szintjén végzik, az igazgatóhelyettes koordinálásával, a végrehajtást pedig a DNA szintjén, a főügyész vezetésével.
Ha jól meggondoljuk, amit Băsescu mondott, az némileg összecseng a Stefano Bottoni történész által a minap kifejtettekkel, miszerint a Székelyföldön a Securitate soha nem volt olyan erős, mint ma a SRI. Ezzel magyarázható székelyföldi városok vezetőinek tervszerűen végrehajtott megvádolása is.
Ostrom ez a javából.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)