RMDSZ – élni vagy visszaélni a felelősséggel?
A vasárnapi SZKT-n elhangzottakat értékelők közül néhányan megállapították: több szempontból is a régi és az új generáció összecsapásának lehettek tanúi a jelenlévők, amely konfrontációból egyértelműen a fiatalabbak kerültek ki győztesen. Ha a Kelemen-Markó, illetve a Vass-Frunda pengeváltásra gondolunk, akkor valóban különböző generációkhoz tartozók feszültek egymásnak, de hogy ebből egyértelműen a fiatalabbak kerültek volna ki győztesen, azt még elhamarkodott lenne kijelenteni.
Addig is jegyezzük meg – és fel! –, hogy az RMDSZ jelenlegi elnökének bejelentése, miszerint a politikai küzdelemben, a korábbi vezetés által kizárólagosan alkalmazott parlamenti eszközök helyett, ezentúl az utcai demonstrációkat is magába foglaló vegyes harcmodort részesítik majd előnyben, jelentős változások lehetőségét vetítheti előre. Hogy megvalósul-e mindez, s nem marad csupán hangzatos kijelentés, az hamarosan kiderül.
Mindenesetre nem kimondottan a változás jeleként értelmezhető mindaz, amit az RMDSZ elnöke a közelgő EP-választásra való felkészülésről mondott. „Nem engedünk a zsarolásnak, és nem ígérünk befutó helyet az európai parlamenti választások jelöltlistáján olyan politikusoknak, akik a mi bizalmunkkal visszaéltek. Nem tudjuk meg nem történtté tenni mindazt, ami a 2012-es parlamenti választásokon történt” – hangsúlyozta Kelemen Hunor beszédében arra utalva, hogy korábban Tőkés László az RMDSZ jelöltlistájának első helyéről jutott EP-mandátumhoz, majd a védnöksége alatt működő Erdélyi Magyar Néppárt a szövetség ellenében indult az országos választásokon.
Az RMDSZ elnökének ismert érvelése, miszerint a szövetség maga mögött tudhatja a romániai magyar nemzeti közösség 89 százalékának a támogatását, nem kimondottan az összefogásra való hajlandóságot bizonyítja, annál inkább az állandósult „aki nincs velünk, az ellenünk van” alapállást. Arról rendszerint megfeledkeznek – vagy csak úgy tesznek –, hogy a legutóbbi választásokon a szavazásra jogosult magyarok mindössze 40 százaléka járult az urnák elé. Pedig a Székelyek nagy menetelésén való részvétel után – ami miatt Markó Béla egy magyarországi balliberális sajtóorgánumban bírálta a jelenlegi vezetést – kialakult kedvező közhangulat igen jó alkalom lehetne arra, hogy az RMDSZ bizonyítsa a stratégiai célokért való szélesebb ölelésű együttműködésre való hajlandóságát. Csak némi, jó szándéka bizonyítékaként értelmezhető gesztust kellene gyakorolnia ehhez.
Ehelyett azonban mit tesz az RMDSZ elnöke? „Ettől a felelősségtől – mármint a 89 százalék kiváltotta elbizakodottságtól, szerző megj. – nem szabadulni kell, ezt nem megosztani kell, hanem élni vele” – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. Ezek után adódik a kérdés: élni vagy visszaélni készülnek Kelemenék a rájuk ruházott felelősséggel?
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma

Civil kurázsi
A hét elején újra hallatott magáról a Civil Elkötelezettség Mozgalom. Ezúttal azt követelte a marosvásárhelyi városházától, hogy változtasson a jelenlegi jogsértő gyakorlaton, s a „multikulturalitás, a megértés, harmónia és békés egymás mellett élés szellemében” eljárva, a román és angol nyelvű dalok mellett, magyar nyelvűeket is játszasson a Ligetben működő korcsolyapályán. A civil szervezet ezúttal sem csak a kifogásolt jogsértésre hívta fel a figyelmet, hanem megnevezte a mulasztót, végeredményben a felelőst is. Tetszik, nem tetszik ez egyeseknek, de ezúttal is a magyar érdekképviseletet ellátó RMDSZ-t, annak alpolgármesterét, név szerint Peti Andrást terheli a felelősség.
„A város RMDSZ-es alpolgármesterének hatásköréhez tartozik a magyar közösség szempontjainak hatékony képviselete a hivatal szolgáltatásainak megszervezése során. Ez esetben elmaradt a magyar érdekképviselet, hasonló mulasztással találkoztunk a karácsonyi díszkivilágítás elindításakor sugárzott zenéknél” – áll a közleményükben.
Az eset kapcsán lehet lekicsinylően legyinteni, az viszont tagadhatatlan, hogy hűen tükrözi mindazt, ami a magyar nyelvhasználat terén történik Marosvásárhelyen. A magyar nyelv szinte teljesen kiszorult a közösségi terekről, előbb a hivatalokból, oktatási intézményekből, majd a boltokból. Emlékszem az amerikai üzletember megjegyzésére, miszerint az utcán, hivatalokban tapasztalt feliratozásból ítélve, nem úgy tűnik, hogy jelentős számú magyar közösség élne a városban. Ezen elrágódtunk egy kevés ideig, s végül arra a következtetésre jutottunk, hogy lehetséges, hogy a magyar közösség még számos, de már nem jelentős. Legalábbis annyira, hogy érdekeit érvényesítse. Az említett helyzeten próbál változtatni a CEMO, közleményükben azt ígérik, hogy idén „monitorizálni fogják a városháza szolgáltatásait, az általa szervezett kulturális és sportrendezvényeket, nyomon követik a magyar közösség szempontjainak megjelenését, a magyar nyelvhasználatot, a promóciós anyagokat, a közpénzeken szervezett reklámkampányokat, az előadások tartalmát, megvizsgálják a város multikulturális jellegének megjelenítését”. S végül, ami a legfontosabb: a monitorizálás eredményeit rendszeresen nyilvánosságra hozzák. A nyilvánosság köztudottan nagy hatalom, a közösség hangulatának befolyásolására kiválóan alkalmas, a politikumra gyakorolt kényszerítő hatása nem elhanyagolható. Ezzel próbál – a jelek szerint eredményesen – élni a CEMO.
Az említett civil szervezet három éve van az átlagember számára is érzékelhetően jelen a város közéletében. Az elszánt, kitartó csapat a nyelvi jogok érvényesítéséért lépett, lép fel sorozatosan. Túlzás nélkül állítható: többet tettek a kétnyelvű iskolai feliratozásért, a Bernády iskoláért, mint a politikum. Ha ők nincsenek, ma Bernády iskolánk sincs, ez tagadhatatlan. Elsősorban nekik köszönhető, hogy az utóbbi időben mintha megélénkült volna a vásárhelyi magyarság, mintha feléledt volna benne a hajlandóság a jogaiért való cselekvő kiállásra. Az általuk demonstrált civil kurázsi, reméljük, követőre talál majd szélesebb körben is.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

A rommagyar médiamunkásról
Az erdélyi magyar újságíróról akartam írni, de az olyan sikeresen álcázza magát, hogy azt kell hinnem, ilyen állat gyakorlatilag nincs is. Na jó, megengedem, néhány szabályt erősítő kivételtől eltekintve. Mi, illetve ki a rommagyar médiamunkás? A rommagyar médiamunkás a médiában dolgozik, és feladata szerint híreket gyárt ipari mennyiségben. Minden meggyőződés, elkötelezettség nélkül. Egyetlen célt követ: ne haragítson magára senkit, főleg a politikusokat ne, közülük is a hatalmon lévőket tiszteli a leginkább. Pontosítok: nem tiszteli, féli. Ebből következően igyekszik jóban lenni velük, vagy azt a látszatot kelteni, hogy jóban van velük. Miért akar jóban lenni a rommagyar médiamunkás a politikusokkal? Mert úgy véli, abból nem lehet baj, ha szükség esetén van egy befolyásos támasza, ezért igyekszik haverkodni a politikusokkal, eljátszani, hogy bizalmas a viszony közöttük. Szinte törvényszerű, hogy egy idő után mind a rommagyar médiamunkás, mind a politikus azt hiszi, valamiféle cinkosság alakult ki közöttük, hogy egyazon érem két oldala ők.
Korábban azt írtam, a rommagyar médiamunkástól idegen az elkötelezettség. Nem úgy a lekötelezettség. Nem is csoda, hisz gyakorlatilag nincs is széles Erdélyben egyetlen médiaorgánum, amelyet fogyasztói tartanának fenn. Ebből következően reklámra, alapítványi támogatásra mindeniknek szüksége van, mint egy pohár vízre. Nélkülük lehúzhatnák a rolót. És ki dönt arról, kinek jár zsíros állami reklámmegrendelés, ki befolyásolja a megfelelő irányba az alapítványi támogatásokat? A válasz egyértelmű: a politikusok. Amely médiaorgánumnak már volt része hasonló „jóindulatból”, az azért bánik kesztyűs kézzel a „hatalommal”, amely egyelőre csak reménykedik a „jóindulatban”, az azért. Ezért van, hogy a romániai magyar nyelvű médiát olvasva, látva, hallgatva az a hamis képzete támadhat a „fogyasztónak”, hogy e tájon nincsenek pitiáner, szószegő, kollaboráns, korrupt politikusok, hogy csupa lánglelkű lovag „harcol” közössége érdekeiért. Mindez elsősorban a rommagyar médiamunkásoknak köszönhető, akik a „ne bántsuk, hisz a mi kutyánk kölyke” elv szerint eljárva hallgatnak választottjaink gazemberségeiről.
A politikusok meg is hálálják az arra érdemeseknek mindazt, amit rommagyar médiamunkásként tettek. Mivel hálálják meg? Van, akit zsíros szinekúrához jutattak a diplomáciában, van, akit politikai pályára léptettek, másokat különböző jól fizető állásba segítettek, többnyire az állami és közigazgatásban. A rommagyar médiamunkások zöme továbbra is óvatosan kerüli a kényesebb témákat, továbbra is „kiszolgál”. Teszi ezt többnyire gyalázatos bérért. Igaz, közben reménykedhet, hogy egyszer majd neki is meghálálják.
Összefoglalva: a rommagyar médiamunkás tehát nem „Szentlélek lovagja, becsületes újságíró”, hanem zsoldos, nem szolgál, hanem kiszolgál. Amikor egészséges erkölcsi érzékről hall, akkor szakmaiságról hablatyol. Mintha az helyettesítené az emberi tartást, az egyenes gerincet, a nemzeti elkötelezettséget. Hát ilyen a rommagyar médiamunkás.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

Posztkommunisták, ha összeállnak
Beteljesedett a végzet: (újra) kormányon az RMDSZ. Ezt egyébként mindenki – jó, legyen: a többség – előre látta, az egyetlen Borbély Lászlót leszámítva, aki röviddel az „esemény” előtt még azt nyilatkozta: egyelőre fel se merült, hogy ilyent tennének. Hát megtették. A hírre azonnal és hisztérikusan reagált a román politika és közélet: általános RMDSZ- és magyarellenes gyűlöletkeltés folyik azóta is. A véleményformálók nem értik – azaz úgy tesznek, mintha nem értenék –, miért kellett újra kormányzati szerephez juttatni az RMDSZ-t – a magyarokat! –, akik túlzott követeléseikkel „az ország területi integritását veszélyeztetik”.
Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a kérdés: megéri-e? Helyesebben: kinek éri meg? Már-már cui prodest-et írtam, de az – látszólag – más „műfajhoz” tartozik. Mielőtt a válaszadással próbálkoznánk, szögezzük le: a kormánybalépéssel igen rossz társaságba keveredett az RMDSZ. Ismét! Mindenféle ponták, nastasék, félixek, diaconuk, azaz plagizátorok, korruptak, szekus ügynökök, zsebnácik, magyargyűlölők – egyszóval posztkommunisták társaságába. Hiába na, rendszerint összenő, ami összetartozik.
Ebben az összefüggésben igencsak sokatmondó, hogy a magyarországi posztkommunista „testvérpárt”, az MSZP elnöke, Mesterházy Attila sajtóközleményben üdvözölte az RMDSZ kormányra lépését. „A baloldali összefogás pártjai – értsd alatta a böszme Gyurcsányt, a libás Bajnait, a szabad(jó)madár Fodor Gábort, a csomagos Bokros Lajost és szavazóikat, szerző megj. – üdvözlik és támogatják az RMDSZ szerepvállalását a harmadik Ponta-kormányban” – áll az említett dokumentumban. Az RMDSZ korifeusai a PSD-vel kötött megállapodásra hivatkozva próbálják igazolni a kormányralépést, amelyben az erdélyi autópálya folyatatásáról, a MOGYE magyar tagozatáról, a székelyföldi szimbólumhasználatról is szó esik. Ha nem ismernénk a megállapodó feleket, még azt hihetnénk, talán lehet valami belőle. De ismerjük. És láttunk már hasonló megállapodást, nem egyet. Akkor mi a garancia arra, hogy ezúttal betartják? Ha korábban rendre megszegték ígéreteiket, miért ne tennék ezúttal is?
És végül az RMDSZ-ről. Ha bedőlnek a mostani ígéreteknek, akkor bárgyú hiszékenyek, ebből következően alkalmatlanok a közösségi érdekképviseletre, ha viszont tudatában vannak annak, hogy újra rászedik őket, ennek ellenére mégis összebútoroztak a „nagy testvérrel”, akkor rosszabbak: cinikus árulók!
Bár tévednék.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

Hallgassunk Băsescura: beszéljünk az autonómiáról!
Igen lassan csitulnak a március 10-ei vásárhelyi polgári séta által kiváltott magyarellenes indulatok. A hatékony médiasegédlettel „kavart” és kitartóan táplált általános politikai hisztéria elérte célját: a román közvélemény nem a Székely Szabadság Napja legfontosabb üzenetével, a székelyföldi magyarság autonómiaigényével foglalkozik, hanem a magyarországi úgynevezett szélsőséges nacionalisták, különösen a Jobbik pocskondiázásával van elfoglalva. Tanítani lehetne – valószínűleg tanítják is –, ahogyan manipulálták a román közvéleményt, elterelték a figyelmét a valós problémáról.
Úgy szidják, gyalázzák mindenütt a magyarországi politikusokat – beleértve a kormánytagokat is –, akik szájukra merészelik venni az autonómia szót, hogy abból a romániai magyarok is értsenek. Az üzenet világos: autonómia – főleg etnikai alapon – nuku! S hogy nyomatékot is adjanak kijelentéseiknek, egy esztendőre kitiltanak négy magyar állampolgárságú személyt Romániából, igaz, közülük csak kettő számítható politikusnak. Mindenesetre szokatlan, hogy politikai nézetei miatt nemkívánatos személynek nyilvánítsanak valakit a XXI. század Európájában.
A magyar szélsőségesség, irredentizmus elleni „országos” küzdelembe – a kormányerők mellett – beszállt maga az államelnök is. Amióta az RMDSZ újra kormányzati tényezővé vált, aktuálpolitikai meggondolásból, Băsescu újra a magyarságban véli felfedezni legnagyobb ellenségét. Egy hírportálnak adott interjújában arról szólt, az ország területi-közigazgatási átalakítása kizárólag a román állampolgárokra tartozik, kívülről szerinte illetlenség abba beavatkozni. Az államelnök utalt arra is, hogy március 15-én nemcsak a Jobbik képviselője, hanem Magyarország miniszterelnök-helyettese, Semjén Zsolt is Székelyföld autonómiájáról beszélt, amit udvariatlan gesztusnak minősített. Băsescu szerint a fogalom értelmezésével is „játszadoznak”, és felrója, hogy senki sem tisztázta, milyen autonómiát akarnak a székelyföldi politikai vezetők, „ahhoz képest, amivel már rendelkeznek”. Nos, hajlok arra, hogy ebben az esetben némileg igazat adjak az államelnöknek, mert az autonómia fogalmának tisztázásával, pontosabban azzal, hogy ki mit ért alatta, valóban adósok a magyar politikusok, közéleti szereplők, mindazok, akik elkötelezettjei a székely önrendelkezésnek. Amiként a románok is. Tehát eljött az ideje, hogy a közbeszéd, a magyar-román párbeszéd tárgyává tegyük az autonómiát. Már csak a tájékozatlanságból, vagy a szándékos félremagyarázásokból adódó félreértések elkerülése végett is!
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

Kísértet járja be Európát – az autonómia kísértete
Ha tetszik, ha nem, ha tudomást veszünk róla, ha nem, mégiscsak evidencia, hogy az autonómiatörekvések hangsúlyosan jelen vannak a XXI. századi Európában.
Ki hitte volna, hogy röviddel a Franco-diktatúra bukása után Spanyolország kénytelen lesz elismerni a katalán és baszk autonómiát, miután évtizedekig még a nyelvhasználatot is tiltotta. Vagy azt, hogy Britanniában egyszer majd reneszánszát élheti az ír, skót és velszi nyelv, sőt London abba is belemegy, hogy saját kormányaik, parlamentjeik irányítsák a korona tartományait.
Az idei esztendő vége arról szól majd, hogy független államként folytatja-e Katalónia és Skócia. De a magát nemzetállamként meghatározó, erősen központosított Franciaországban is letörölhetetlenül napirenden van Korzika problémája, a szigeten ismételten hallatják hangjukat az elszakadást szorgalmazó erők.
Olaszországban előbb az északi tartományok – Padania – próbálkoztak a kiválással, most pedig a Velencét, Veronát, Vicenzát, Trevisot magába foglaló Venetoban tartottak referendumot, ahol a véleményt nyilvánítók közel 90 százaléka az elszakadás mellett voksolt. A koszovói, valamint az azzal párhuzamba kívánkozó krími példa már a bonyolult – főleg a nagyhatalmi arrogancia által sorsdöntően befolyásolt – kelet-európai valóságból fakadó következmény.
Napjaink jellemzője a kettősség, a globális érdekekkel párhuzamosan, és azokkal ellentétben a lokális érdekek erőteljes jelentkezése, érvényesülése. Az sem mellékes, hogy az emberek identitástudata lassan nem országhoz, hanem egy szűkebb térséghez, régióhoz, kisrégióhoz, városhoz kötődik.
A sikeresnek mondható európai államok is a kisebbek: Luxemburg, Málta, de ide sorolhatók – igaz, más megfontolások alapján – Lichtenstein, Andorra és San Marino is. A jelenlegi folyamatokat előrevetítve az is elképzelhető, hogy nemsokára a városállamok ideje jön el.
Ilyen körülmények között, az európai összefüggésrendszert is figyelembe véve, bizony más megvilágításba helyeződnek az erdélyi, székelyföldi autonómiatörekvések. A napnál világosabb: a mindenkori hatalom gáncsoskodása ellenére szövetségeseket kell keresnünk, hídfőállásokat kiépítenünk Románián belül és kívül egyaránt.
A külföldi példákból okulva, az ottani tapasztalatokat felhasználva, történelmi sajátosságainkat figyelembe véve, azokra támaszkodva kell lépésről lépésre haladnunk a cél felé.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

Központ (Maros megyei hetilap)
A Fidesz és mi
A 2010-es földcsuszamlásszerű Fidesz-KDNP-győzelem után sokan felkapták a fejüket, ilyen arányú győzelmet még egyetlen erő sem aratott a második világháború utáni Európában. Egyöntetű volt a vélemény, hogy a kiütéses győzelemhez kellett az ellenfél katasztrofális nyolcéves kormányzása is, de az elemzők abban is megegyeztek, hogy az újrázásra, a hasonló arányú újabb győzelemre nem sok az esély. Aztán láss csodát, vasárnap megtörtént, amire kevesen számítottak: újra kétharmados (vagy ahhoz közeli) győzelmet aratott a polgári oldal!
A választások óta született kommentárok, elemzések szerzői szerint az újabb kategorikus jobboldali győzelemhez, a négyéves kormányzás sikeres teljesítménye mellett, a szétesett, s csak a kényszer által alkalmilag egybeterelt, de minduntalan egymásra acsarkodó balliberális oldal szánalmasan gyatra szereplése is jócskán hozzájárult. Úgy tűnik, hosszú időre állandósult a politikai mező, és az erőviszonyok is: a kétharmados többséggel bíró centrális erő, a Fidesz-KDNP két oldalán a magát összeszedni, újjászervezni nem tudó balliberális oldallal, illetve a folyamatosan erősödő nemzeti radikális jobboldallal.
A napokban leggyakrabban elhangzó kérdésre – mi várható a következő négy évben a kormánytól? – viszonylag egyszerű a válasz: a folytatás. Ilyen erős legitimitással, támogatással rendelkező kormánynak, mint amilyen hamarosan feláll nem lesz nehéz folytatnia, kiteljesítenie azt, amit elődje elkezdett: a globális hatalmi elvárásokkal szembemenő, a nemzeti érdekeket előtérbe helyező gazdaságpolitika folytatását. Ebből a szemszögből tekintve nő meg a kétharmados – vagy ahhoz közeli – támogatottság jelentősége.
És hogyan alakulhat majd Magyarország és a határon kívüli nemzetrészek, az új kormány és határon túli magyar pártok kapcsolata? Hát a Fidesz és az RMDSZ viszonya? Az állampolgárság könnyített felvétele lehetőségének megteremtése, s a választójog kiterjesztése által a magyar nemzet közjogi értelemben vett egyesítése jelzi a csapást, amerre a polgári, nemzeti, keresztény kormány haladni kíván. A cél továbbra is egy lehet: a Nemzeti Együttműködés Rendszerében foglaltak szellemében cselekedve erősíteni a nemzeti összetartozást a Kárpát-medencében és a világban szétszórtan élő magyarságban.
Ami pedig a Fidesz és az RMDSZ kapcsolatát illeti, azon bizony van mit javítani. Azt talán a „szövetség” legfelsőbb vezető köreiben is tudják, érzik, hogy a balliberális oldal iránti nyílt vonzalom, a Kádár-rendszer kulturális életében meghatározó szerepet játszó figurákkal ápolt barátság, a vadprivatizálás nyomán született posztkommunista kötődésű üzleti körökkel kialakított kapcsolatok nem a legjobb ajánlólevelek a Fidesz kulcsfontosságú vezetőihez.
Evidenciának számít, hogy az RMDSZ vezető köreire ráférne a generációváltás. És nem kizárólag azért, mert a Markó-Borbély-Frunda-Verestóy négyes fogat nem számít szalonképesnek a Fidesznél. Talán ezért tolják előtérbe a székelyföldieket – Tamást, Antalt, Borbolyt, Rádulyt –, a Fidesz-vezetőkkel való kapcsolattartáskor. Mindez nem több amolyan kényszer szülte reálpolitikai fogásnál. Az igazi az RMDSZ-en belüli teljes generációváltás lenne. Hogy a mentalitásváltás szükségességéről most szót se ejtsek.
Szentgyörgyi László. kozpont.ro

Mi a megoldás: MOGYE vagy valami más?
Amint az sejthető volt, eredménytelenül zárult a felsőoktatásért felelős tárca nélküli miniszter múlt heti marosvásárhelyi látogatása is. Újfent meggyőződhettünk, hogy a MOGYE román többségű vezetősége hallani sem akar az önálló magyar tagozatról. Egyébként maguk a magyar oktatók sem fűztek sok reményt az újabb tárgyalás sikeréhez, Székely Tibor rektorhelyettes előre megírt lemondásával a zsebében jelent meg az eseményen. Az újabb kudarc után, tiltakozásképpen a vezető tisztségeket betöltő oktatók – korábbi döntésükhöz híven – pénteken beadták lemondásukat. Sokan vitatják a lépés célszerűségét, azzal viszont mindenki egyetért, hogy a helyzet tarthatatlan, valamit sürgősen tenni kell, ha ragaszkodunk a magyar nyelvű orvosképzéshez.
Szakmai körökben kétféle megoldást látnak. Az egyik szerint el kell fogadni a cáfolhatatlan tényt, hogy jelen pillanatban hiányzik a szükséges oktatói létszám. A rendszerváltás előtt külső kényszer, politikai nyomás hatására, azt követően pedig többnyire bűnös érdektelenség miatt vagy miért, de a magyar professzorok elmulasztották kinevelni saját utódjaikat. Ezért – tetszik-nem tetszik – ki kell egyezni az egyetem román többségű vezetőségével. A javasolt lépés: elállni az önálló magyar tagozat követelésétől, cserében a magyar oktatói kar létszámának szükséges mértékű növeléséért. Ha e változat mellett döntenek, akkor azt pontosan elő kell készíteni, s kényesen vigyázni, hogy minden a tervek szerint történjen. Kiemelten fontos, hogy miként kommunikálják ezt a magyar közösséggel, s résen kell lenni, mert fennáll annak a veszélye, hogy a reálpolitikainak mondható megoldás észrevétlenül elvtelen önfeladásba csusszan át. Amire volt már példa bőven az utóbbi fél évszázad során.
A másik változat: egy új, önálló magyar tannyelvű orvosi egyetem alapítása. Bátor, karakteres, a közvéleménynek tetsző megoldás lenne. A vállalkozás várható anyagi vonzatai egyelőre ismeretlenek, de az tagadhatatlan, hogy komoly erőpróba elé állítaná az erdélyi magyar társadalmat. A merész terv csak a korábbi hozzáállását meghaladni kész politikum, egyházak és civil szervezetek összefogásával, és hathatós anyaországi segítséggel kivitelezhető.
Kívülállóként, jó szándékú kibicként nem tudhatom, melyik változat vezethet a várt eredményhez, de az biztos, hogy a magyar nyelvű orvosképzés végveszélybe került. Az utóbbi negyedszázad történései bebizonyították, hogy az RMDSZ által erőltetett kis lépések politikája, önfeladásba hajló kompromisszumkészsége zsákutcába vezetett. Ez a felsőoktatás, különösen az orvosképzés terén a legnyilvánvalóbb. Tény, hogy az RMDSZ sem képes kilépni saját árnyékából – a jelek szerint nem is igen akar –, ezért elérkezett az ideje az alternatív megoldásoknak.
Szentgyörgyi László. Székelyhon.ro

Pillanatkép az erdélyi magyar politikáról
Az erdélyi magyar politika alakulását figyelemmel kísérők számára egyre nyilvánvalóbb, hogy kétosztatúvá vált az erdélyi magyar politikai élet.
Egyfelől van a magát az erdélyi magyarság egyetlen legitim érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének tartó RMDSZ, másfelől pedig az alig két éve alakult Erdélyi Magyar Néppárt. A választási eredménytelensége miatt kiszolgáltatottá és politikailag zsarolhatóvá vált Magyar Polgári Párt önfeladó módon besorolt az RMDSZ ernyője alá, befolyása mára nem több maradt, mint amennyi a „szövetség” valamely platformjának, mondjuk a női tagozatnak van. Szinte kizárt, hogy önállóan indulhatnának egy következő választáson.
Az RMDSZ a 2010-es magyarországi választások óta, különösen amióta Kelemen Hunor tölti be az elnöki tisztséget igyekszik rendezni viszonyát a Fidesz-szel. A legfőbb magyarországi kormányerő elsősorban a fiatalabb generációhoz tartozó székelyföldi vezetőket fogadta el tárgyalópartnereként, általuk próbálja befolyásolni, a kívánt irányba terelni az RMDSZ politikáját. A folyamat nem sima, hisz amennyit javult a „szövetség” hazai megítélése a Fidesz-kapcsolatok viszonylagos normalizálása okán, annyit romlott a posztkommunista PSD-vel kötött újabb egyezséggel, a kormánybalépéssel.
Az imént kétosztatúnak neveztem az erdélyi magyar politikát, pedig egyesek szerint az inkább kétpólúsú. Az RMDSZ-ről tudjuk, hogy az EP-ben az Európai Néppárt frakciójához tartozik, amiből az következne, hogy maga is jobboldali.
Ennek viszont ellentmond a tény, hogy eddigi „szokásait”, működési mechanizmusát, magyarországi kapcsolatrendszerét tekintve inkább posztkommunista pártnak tűnik, mint jobboldali, konzervatív alakulatnak. Ezt támasztja alá az is, hogy Romániában a posztkommunistákkal áll koalíciós viszonyban, ennek a pártnak a tagjaival, vállalkozói holdudvarával épített ki olajozottan működő kapcsolatokat.
A Fidesz erdélyi politikájában is bizonyos fajta kettősség tapasztalható. Köztudomású, hogy a néppártot sokan, különösen RMDSZ-berkekben a Fidesz, személyesen Orbán Viktor kreálmányának tartják. Igaz viszont az is, hogy minden Fideszhez köthető anyaországi erkölcsi, szellemi és anyagi támogatás ellenére, az első, 2012-es választásokon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egy alig alakult, ebből következően gyenge társadalmi beágyazottságú párt esetében badarság is lett volna túl magasra állítani a lécet. Ebből következően az országgyűlési választásokra készülő Fidesz úgy támogatta „stratégiai partnerét”, az EMNP-t, hogy közben megpróbálta megtalálni a modus vivendit az RMDSZ-szel is.
Sokszor elhangzott már, hogy az EMNP elsősorban 2016-ra gyúr, főleg a helyhatósági választásokra. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy miként kerül ki az idei EP-választásokból. A legvitatottabb döntésük, hogy Tőkés Lászlót nem saját listájukon indították. Merthogy az pozitívum ugyan, hogy fővédnökük, igaz, Fidesz-listán, de újra ott lehet az EP-ben, az viszont egyértelmű kudarc, hogy nem merték az önálló indulás kockázatát vállalni. Az is megválaszolandó kérdés, hogy új helyzetében Tőkés mennyire lesz képes a néppárti érdekek hatékony képviseletére, magának a pártnak a támogatására?
Úgy hírlik, az EMNP az eddigieknél szigorúbb anyagi feltételek között kényszerül folytatni. Dehát a siker nem kizárólag az anyagiakon múlik, annál inkább az elkötelezettségen, kitartáson, következetességen, áldozatkészségen.
Szentgyörgyi László
Központ. Erdély.ma

Nemzeti érdek?
Tudjuk: ahány nemzet, annyi nemzeti érdek – vagy annyinak kellene lennie. De azt, hogy egy nemzet számára mi „a” nemzeti érdek, azt sokan, sokféleképpen látják, fogalmazzák meg. Természetesen ki-ki erkölcsi meggyőződésének, ideológiai-politikai elkötelezettségének függvényében. Legutóbb például Semjén Zsolt, a Magyar kormány nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke próbálkozott vele, aki szerint nemzeti érdek, hogy a vasárnapi EP-választáson az RMDSZ jó eredményt érjen el. Egyúttal a magyar kormány nevében arra kért minden erdélyi magyart, menjen el szavazni május 25-én, és voksoljon az RMDSZ listájára.
Köztudomású, hogy a választópolgárok memóriája véges, de hogy a politikusoké is, azt nem hittem volna. Merthogy, ha emlékezetem nem csal, akkor Semjén úr még néhány hónappal ezelőtt nem ezt mondta, sőt, ennek éppen az ellenkezőjét. Saját meggyőződéséből, vagy mások sugallatára mondta, tette – mert hát a politikusi kijelentés egyet jelent a tettel –, amit mondott, tett, de valahogy nem tűnik sem őszintének, sem hitelesnek ez a hirtelen színeváltozás. Ha előzőleg azt mondja: tévedtem, rosszul ítéltem meg a helyzetet – és az RMDSZ-t! –, akkor talán hiszek neki. Így viszont nem. Kijelentéséből ítélve két eset lehetséges: vagy nem ismeri a romániai/erdélyi valóságot, vagy ismeri ugyan, de egyáltalán nem érdekli. Felelős politikus esetében mindkettő elfogadhatatlan. Az erdélyi magyarság legfőbb követeléseit – autonómia, önálló magyar tannyelvű állami tudományegyetem stb. – a mindenkori román hatalom asztaláról eléje hullajtott koncokért feladó RMDSZ-t egy napon emlegetni a nemzeti érdekkel, azt kell mondanom, felelőtlenség. Még a magyar kormány második emberétől is. Kíváncsi lennék, mit szólnának a Fidesz-KDNP szavazói, ha az MSZP-re, a DK-ra és Gyurcsányra, esetleg a Bajnai-pártra, vagy a Fodor-féle liberálisokra való szavazásra biztatnák őket? Semjén úr felhívása nem államférfiúi tett volt, hanem csupán a szavazatszerzés által motivált „reálpolitikusi” cselekedet. Ami által, sajnálattal kell ezt mondanom, végleg kiírta magát a számomra hiteles politikusok sorából. Ami pedig a szavazásra való felhívását illeti, rám ne számítsanak. Szentgyörgyi László
Központ. Erdély.ma

Az alkunak ára van. Az alkudozóknak is?
Heves magyarellenes indulatokat váltott ki marosvásárhelyi liberális körökben, de nem csak, amikor néhány hete megtörtént az alpolgármester-csere. Mint tudják: a liberális Ionela Ciotlăuşt a demokrata-liberális Claudiu Maior váltotta, az RMDSZ aktív támogatásával. A PNL megyei fődobréja, akarom mondani: főgóréja, a leváltott hölgyeménnyel karöltve kígyót-békát ráhordott akkoriban a csere megszavazóira. Elvtelen háttéralkukról, árulásról hadováltak, bírósággal fenyegetőztek. Aztán elmúlt nekik.
Magyar részről is sokan kifogásolták a polgármester által kezdeményezett akciót, pontosabban azt, hogy az RMDSZ részt vállalt belőle, hisz köztudomású, szavazatai nélkül nem történhetett volna meg a csere. Egyesek azzal érveltek, hogy a Floreaval kötött egyezségekből rendre vesztesként került ki a helyi magyarság. Kivéve az RMDSZ egyes „alkudozó” vezetőit. Mások viszont, abból kiindulva, hogy a vásárhelyi magyar közösség szempontjából teljesen mindegy, ki az alpolgármester, elfogadták, illetve nem ellenezték a váltást. Úgy vélekedtek, hogy akár hasznosnak is bizonyulhat, feltéve ha a váltásért cserébe kapott, illetve képviselő-testületi határozat-tervezetekbe foglalt ígéreteket ezúttal be is tartják. Amire, az előzmények ismeretében, tudjuk, semmi garancia.
Mindenesetre a nyilvánosság elé kerültekből ítélve – lásd a Sütő-szobor felállítására, illetve a visszaszolgáltatott ingatlanban működő Unirea Főgimnázium mellett létrehozandó római katolikus középiskolára vonatkozókat –, úgy tűnt, érdemes újra próbálkozni. Igaz, ezzel ellentmond az, ami a legutóbbi képviselő-testületi ülésen történt, ahol a katolikus iskola létrehozásáról kellett volna dönteniük a városatyáknak. Az előzetes egyeztetések ellenére a pészédés vezetés alatt álló tanfelügyelőség határozott nemet mondott a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium létrehozására, ezért az RMDSZ lemondott az erről szóló határozat-tervezet napirendre tűzéséről. Hogy milyen okokra hivatkozott a tanfelügyelőség, arról nincs tudomásunk. Ismerjük viszont a lecserélt liberális alpolgármester korábbi érvelését – „ezt az épületet Emil Dandea egykori polgármester elsőként szánta a városnak, oktatási célra” –, ezért könnyen el tudjuk képzelni. Nos, korábban magunk is úgy vélekedtünk, ha a mostani – a Sütő-szobor felállítására, a Kossuth Lajos utca nevének visszaadására, a római katolikus gimnázium létrehozására, a Bolyai gimnáziumnak helyet adó épület főjavításának közpénzből történő finanszírozására stb. vonatkozó – ígéretek akár fele megvalósul, már érdemes volt megegyezni. Feltéve, hogy ezúttal egy mindenki számára hozzáférhető, írott egyezséget kötnek. Ami alapján, ha úgy alakul, könnyen eldönthető, ki szegte meg adott szavát. Egyelőre azonban nincs tudomásunk afelől, hogy ez megszületett volna.
Bár az is igaz, minden szerződés, egyezség – írott, szóbeli egyaránt – annyit ér, amennyit betartanak belőle…
Szentgyörgyi László. Székelyhon.ro

Vásárhely súlya
Helyi román körökben gyakran hangoztatják, különösen, amikor az autonómia kerül szóba, hogy Marosvásárhely háttérbe szorult, lemaradt a környező nagyvárosoktól, megyeközpontoktól. Rendszerint – és okkal – azzal példálóznak, hogy Kolozsvár nem csak egyetemi központként, de művelődési és gazdasági téren is behozhatatlanul lekörözte városunkat, Nagyszeben kulturális élete fejlődött nagyot, mialatt az egykori Székelyvásárhelyé hanyatlott, Brassó pedig a gazdaság, főleg az ipar, de az idegenforgalom terén is messze előttünk jár. Vásárhely viszont a legjobb esetben is egy helyben topog. Polgármestere szerint is az említett településekkel kellene versenyeznie városunknak, a velük szembeni hátrány ledolgozására törekednie, mintsem a szerinte elmaradt székely kisvárosok mellé szürkülnie. Mindez igaz ugyan, de a székelyföldi autonómia elleni egyetlen érvként nem helytálló.
Erdélyi magyar univerzumunkban betöltött viszonylagos vezető szerepéből is folyamatosan veszít a város. Az 1989-es politikai fordulat után, rövid ideig úgy tűnt, Marosvásárhely centrális szerepet játszhat az erdélyi magyar politikában. Ha arra gondolunk, hogy Markó Béla elnöksége idején gyakorlatilag innen irányították mind az RMDSZ-t, mind az önálló politikai szervezetként azóta megszűnt Romániai Magyar Kisgazdapártot, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártot, valamint a Romániai Magyar Szabaddemokrata Pártot, akkor azt kell mondanunk, bizonyos ideig ez valóban így volt. Aztán változott a helyzet. Amióta az RMDSZ-t Kolozsvárról dirigálják, háttérbe szorult ezen a téren is a város. A „szövetség” Maros megyei, illetve marosvásárhelyi szervezetének súlya, befolyása is jelentősen csökkent.
Az ezredforduló óta eltelt években az RMDSZ-t, s közvetve a vásárhelyi magyarságot ért sorozatos kudarcok azt jelzik, hogy jelentősen meggyengült mind a közösség, mind a politikai képviselet érdekérvényesítő ereje. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román többségű vezérkara sorra hozza megalázó helyzetbe az intézmény magyar vezetőségi tagjait. Ma már alig van magyar egyetemi oktató, aki őszintén hinne abban, hogy felállítható a MOGYE önálló magyar tagozata.
A PSD-vel kötött kormánykoalíciós egyezség értelmében az RMDSZ-nek ígért Maros megyei prefektusi szék a mai napig betöltetlen, bár a „szövetség” már megnevezte a személyt, akit a pozícióra javasol. A tizenhárom magas kormányzati tisztség közül is egyedül arra az egészségügyi államtitkári posztra maradt el a kinevezés, amelynek várományosa a vásárhelyi Vass Levente. Az első eset azt bizonyítja, hogy az RMDSZ-nek igen csekély a súlya a kormányon belül. A második viszont azt, hogy a pártban sem mennek jól a dolgok, hogy kicsinyes személyi és csoportérdekek ütköznek, hogy egyesek ott és akkor tesznek keresztbe másoknak – csak mert tehetik –, ahol és amikor tudnak.
A helyzet a jövőre, a 2016-ban esedékes helyhatósági választásokra nézvést nem kecsegtet sok jóval.
Szentgyörgyi László. Székelyhon.ro

Marosvásárhely: egy város, két világ
Néhány évvel ezelőtt, amikor még a multikulti volt divatban – már nincs? – egy sajtóbeszélgetésen vettem részt. A helyi média szerepéről folyó könnyed eszmecserén elkerülhetetlenül szóba jöttek a magyar-román kapcsolatok is. Felvetődött, hogy a két etnikum sajtóját olvasva a külső szemlélő számára úgy tűnhet, nem ugyanarról a városról szólnak. Igen, Marosvásárhelyen két etnikailag, nyelvileg, kulturálisan különálló közösség, teljes helyi társadalom él egymás mellett. És a kettő között nincs, vagy csak alig-alig van átjárás.
Tény, hogy mind értékrendben, mind témaválasztásban, -kezelésben, mind hangvételben, stílusban eltér egymástól a helyi magyar és román nyelvű média. Még a látszólagosan mindkét helyi társadalmat egyaránt érdeklő közös ügyeket illetően is más és más a románok és a magyarok viszonyulása. Sarkítva: amíg a románokat a helyi hatalmi viszonyok, a gazdasági problémák érdeklik elsősorban, addig a magyarokat inkább a hagyományápolás, a kultúra, a környezetvédelem, azokra reagál érzékenyebben. A jelek szerint még a sportéletet is mintha felosztották volna egymás között: a foci, a teremfoci – a szponzorokat, illetve vezetőségi tagokat illetően – elsősorban román érdekeltség, a kosárlabda, a kézilabda és néhány egyéni sportág magyar. Legalábbis annak tűnnek.
A városnapokhoz is eltérően viszonyul a két helyi társadalom. Kezdetben inkább a kulturális rendezvényekre, a hagyományokra, a népművészetre koncentráltak a szervezők, aztán szép lassan elbalkánosodott a rendezvénysorozat, háttérbe szorultak a helyi jellegzetességek, eluralkodott a hangos zenebona, az elmaradhatatlan mánélé kíséretében folyó mértéktelen csórékolbász-zabálás és sörivás. És ami azzal jár.
Az épített örökséghez is más és más viszonyulás érhető tetten. Természetes módon a magyaroknak fontosak a régi utca- és térnevek, a város régi arculatának, jellegzetes épületeinek megőrzése. Ezzel szemben a románok, különösen az elsőgenerációsok, köztük a városvezetők számára másodrangú jelentőséggel bír a múlt, ők a „jövőre” koncentrálnak. Sőt, az etnikai felsőbbrendűség jegyében gondolkodók, gyűlölködők ösztönösen, zsigerből törnek mindenre, amihez nincs közük, amihez nem kötődnek, kötődhetnek.
Lehet, hogy átlépem most a polkorrektség – mi fán terem az, ki a fészkes fene találta ki, tette kötelezővé, s milyen jogon? – határait, de állítom: vannak, s nem is kevesen, akik – igen, a múltat végképp eltörölni vágyók egyenes ágú szellemi leszármazottai – éppen most próbálják belakni, végleg saját birtokukba venni a várost, s ebben igencsak zavarja őket, hogy élnek itt még rajtuk kívül olyanok, akiknek fején másként tapad a haj, s akiknek ajkán másként csörömpöl a szó.
Ha netán szóba kerül az autonómia, sokan, akik nem értik, vagy szándékosan félreértik, miről beszélünk, azzal utasítják el: mire jó az etnikai alapú elkülönülés, hiszen milyen jól megvoltunk – mármint ők! – együtt. Együttélést emlegetni lehet, elvárni annál kevésbé. Ahhoz más emberanyagra, más gondolkodásra lenne szükség. Ha csak a vegyes iskolákra gondolunk, ahol a magyar tanulók, a magyar pedagógusok rendre számbeli hátrányba kerülnek, majd másodrendű, megtűrt csoportként kezeltetnek, bizony érthető az etnikai önigazgatás iránti vágy.
Az eddigiekből is az tűnik ki, hogy a legtöbb, amire mai magyarok és románok törekedhetünk: a békés egymás mellett élés. A többi fölösleges szócséplés.
Szentgyörgyi László
Központ. Erdély.ma

Így csapjuk be egymást és enmagunkat
A korrupció (a latin corruptĭo, romlás, rontás szóból) vagy megvesztegetés olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet, aminek során valaki pénzért vagy más juttatásért vagy juttatásra való kilátásért cserébe jogosulatlan előnyhöz juttat másokat. Attól függően, hogy milyen pozícióban van az előnyhöz juttató, beszélhetünk például politikai, közigazgatási, rendőri, katonai vagy gazdasági korrupcióról. (Részlet a Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.)
Idén lesznek huszonötévesek a kelet-közép-európai kommunista rendszerek bukása után kialakult felemás demokráciák. A negyedszázaddal ezelőtti váratlan politikai események nyomán alakult új politikai osztályok mindenike magán viseli létrejötte tisztázatlan körülményeinek nyomait. Talán nem is voltak olyan váratlanok azok a változások, hiszen az évek múlásával egyre világosabbá válik: legalább másfél évtizedes aprólékos és szupertitkos előkészítő munka előzte meg a rendszerváltoztatást. Ami sok esetben egyet jelentett a hatalomátmentéssel. Mindenesetre annyi világos: sok víznek kell még lefolynia a Dunán és egyebütt ahhoz, hogy konszolidált állapotokról, jól működő demokráciákról, feladatát ellátni képes politikai osztályokról beszélhessünk Európa e kevésbé szerencsés részén.
Elcsépelt közhelynek számít, hogy Románia a korlátlan lehetőségek országa. Aki a sors – és az elvakult nagyhatalmak – akaratából következően ezt személyesen, saját bőrén tapasztalhatta, az tudja: miről beszélek. Hasonlóképpen azt is, hogy a „lehetőségek” nagysága, előfordulásának gyakorisága miként aránylik a korrupció mértékével. És azzal a megengedő nagyvonalúsággal, amivel a jelenséget a román társadalom egésze kezeli. Pontosabban: elfogadja olyanként, mint ami ellen nem tehet semmit. Hát éppenséggel tehetne, ha egy rigurózus, szigorú szabályok szerint működő és nem egy hazugságra épült társadalom lenne. De az. Ameddig nem válik mind a nevelés, mind a napi gyakorlat szintjén is központi törekvéssé a jogkövető magatartás, addig itt nem változik semmi. A korrupció a mindennapjaink része: óvjuk, ápoljuk, normális társadalmi körülmények között élő ember számára elképzelhetetlennek tűnő szintre fejlesztjük, s végül átadjuk utódainknak. Végigkísér egész életünkben – a bölcsőtől a koporsóig. A kisemberi szinten általánossá vált figyelmességek, az egészségügyben általánossá vált hálapénzen, az oktatásban, hivatalokban szokásos kenőpénzeken keresztül az üzleti élet, az állami megrendelések odaítélésének természetes velejárójaként ismert visszaosztásokig igen széles a skála. És sokan ügyködnek a közvetítésében, célba juttatásában is.
Hogy mennyire elterjedt, mennyire mindennapjaink része, mennyire nem tudjuk elképzelni nélküle életünket, mennyire abszurd a helyzet, amibe önmagunkat hajszoltuk, arra csak egyetlen példa: már nem kizárólag azért adunk, hogy előnyben részesítsenek, hanem azért is, hogy ne kerüljünk hátrányba, illetve ne támadhasson az az érzetünk, hogy e mulasztásunk miatt hátrányba kerülhetünk. Hát így csapjuk be egymást s enmagunkat.
Szentgyörgyi László, Erdély.ma

Tudathasadásban
Egészen váratlan irányból, ezúttal a román külügyminisztérium felől érte pofon – nem is egy, hanem kettő – az RMDSZ-t. Az eset újabb érv amellett, hogy a mindenkori román hatalom magyarellenes megnyilvánulásai menetrendszerűen követik egymást, s ezen semennyit sem változtat az, hogy éppen kormányon van-e, vagy sem a „szövetség”.
Ezúttal a Minority SafePack című javaslatcsomag miatt kerültek szembe egymással a román kormánykoalíció tagjai. Miről is van szó? Az RMDSZ és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) által kidolgozott dokumentum nyelvi, oktatási, kulturális kérdésekben, a regionális politikára, a kisebbségek európai parlamenti jelenlétére, a diszkriminációellenességre, a médiaszabályozásra és a támogatáspolitikára vonatkozóan javasolt intézkedéseket az EU-nak. Amit az Európai Bizottság – jogalkotási illetéktelenségre hivatkozva elutasított, emiatt az egész Európára kiterjedő aláírásgyűjtés sem indulhatott el, amellyel a kezdeményezők igazolhatták volna javaslataik társadalmi megalapozottságát. A FUEN az EB elutasító döntése ellen az unió luxemburgi bíróságához fordult. A perbe Magyarország a kezdeményezők, míg Szlovákia és Románia az EB oldalán szállt be.
„Nem tudok tudathasadásos állapotban dolgozni” – kommentálta az esetet Kelemen Hunor, aki meglebegtette annak lehetőségét is, hogy az RMDSZ kilép a kormányból, ha Románia nem lép vissza a perből, amelyhez az EB oldalán csatlakozott. Az EU luxemburgi bíróságán zajlik egy másik hasonló témájú per is, amelyet a Székely Nemzeti Tanács indított az EB ellen a nemzeti régiókról szóló polgári kezdeményezésük elutasítása miatt. Abba a perbe Szlovákia, Görögország és Románia lépett be az EB oldalán, Magyarország pedig a kezdeményező oldalán.
A másik ügy, ami felborzolta a kedélyeket, az a román külügyminisztérium azon döntése, hogy az arányosság elvére hivatkozva nem engedélyezi a Marosvásárhelyre és Nagyváradra tervezett magyar konzuli irodák megnyitását. „A romániai magyarok érdekeit az az állam képviseli, amelynek polgárai, vagyis Románia” – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon az RMDSZ-es méltatlankodásokra reagáló román külügyi államtitkár.
Nem tudom, mikor változott meg Kelemen Hunor álláspontja, mikortól érzi úgy, hogy nem képes tudathasadásos állapotban dolgozni. Azt viszont határozottan állítom, hogy az RMDSZ igenis hozzászokott ehhez az állapothoz. Azt kell mondanom: a „szövetség” maga a tudathasadás! Merthogy az erdélyi magyarság „érdekvédelmi és közképviseleti” szervezete kormánykoalíciós tagként elsősorban a román kormány akaratát érvényesíti az erdélyi magyarokkal szemben, mintsem az erdélyi magyarság érdekeit a román hatalommal szemben. Ezzel a tudathasadással magyarázható, hogy nincs autonómiánk, magyar tannyelvű önálló állami magyar tudományegyetemünk – egy ideje már nem is követelik –, önálló magyar tagozatunk a marosvásárhelyi orvosi egyetemen, stb. stb…
A hírek szerint Kelemen, miután a héten találkozott a miniszterelnökkel, péntekre összehívta a Szövetségi Állandó Tanácsot, amely megvitatja és döntést hoz az ügyben. Véleményem szerint az egyetlen karakteres, előremutató válaszlépés az lenne, ha kilépnének a kormányból.
Szentgyörgyi László,
Székelyhon.ro

Hátrálva előre?
Heves indulatokat, elvakult magyarellenes nyilatkozatokat váltott ki a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium létrehozását célzó indítvány. A román pártok, illetve a helyi román nyelvű média képviselői az Unirea Főgimnázium, a helyi románság elleni merényletként értelmezik a szándékot, s ebből következően hangos ellenpropagandát folytatnak ellene. A római katolikus oktatási intézmény újraindítását a városi önkormányzati képviselő-testületnek kellene jóváhagynia, miután az iskolaalapítók beszerezték az ehhez szükséges jóváhagyásokat. A jól ismert, kákán is csomót kereső akadékoskodás, a hivatali húzd meg-ereszd meg jogosan vált ki felháborodást, elkeseredést a vásárhelyi magyar lakosságban.
A Klastrom utcai oktatási intézmény főépületét 1905-ben adták át rendeltetésének, 1908-ban pedig egy új épülettel, a tanodával bővítették ki. Kiemelendő: a teljes építkezés a római katolikus egyház költségén, a hívek segítségével történt. 1948-ban a román állam felszámolta a felekezeti oktatást, a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium épületében előbb a magyar tannyelvű, majd 1962-től a román tannyelvű leánygimnázium működött, a mai Unirea Főgimnázium elődjeként. 2004-ben a román állam ugyan visszaszolgáltatta az épületet a római katolikus egyháznak, de a 2005-ben újraindított római katolikus felekezeti osztályok a mai napig nem költözhettek vissza saját épületükbe. Ezek a száraz tények.
Ezzel szemben a román oldalon egyes firkászok azt próbálják elhitetni, hogy az épület soha nem tartozott a gyulafehérvári érsekség tulajdonába, a nemrég lecserélt liberális alpolgármester pedig egyenesen azt állította, hogy azt „Emil Dandea polgármester ajándékozta a városnak”. A hisztériakeltők szerint a szeparatista magyarok „kirúgják a román tanulókat” az épületből. Azt elfelejtik, hogy a 2005-ben visszaszolgáltatott épületet a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség 15 évre bérbe adta az iskolafenntartó városházának, de az nem tett eleget kötelezettségeinek, nem fizette ki a bért, ezért a katolikus egyház 2012-ben bírósági úton felbontotta a megállapodást. Magyarán: az Unirea jelenleg jogtalanul használja a római katolikus egyház tulajdonát képező épületet.
A helyzet megoldását újabb, immár sokadik kompromisszumtól remélik. A polgármester állítása szerint a római katolikus egyház, amennyiben a helyi önkormányzat beleegyezik az új felekezeti oktatási intézmény létrehozásába, hajlandó lenne újabb, legalább 25 évre szóló bérleti szerződést kötni a városházával, biztosítva ezáltal az Unirea zavartalan működését. Cserében a maradék két kisebb épületben létrehoznák az önálló felekezeti oktatási intézményt.
Az eset kísértetiesen hasonlít arra, amikor annak idején az államosított házba – amolyan kakukkfiókaként – beköltöztettek egy-két „egészséges származású” családot, a volt tulajdonosnak pedig nagy kegyesen megengedték, hogy az egykori cselédszobában húzza meg magát. Adódik a kérdés: belemegy-e az egyház egy hasonlóan megalázó egyezségbe?
Szentgyörgyi László, Székelyhon.ro

Kotrocsény és Kelemen, avagy az elnök sorsa
Aki emiatt nem tudott nyugodtan aludni, péntek óta teheti: az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa úgy határozott, saját jelöltet indít az őszi államelnök-választáson. Abból, hogy egyazon napon döntöttek erről, valamint a koalícióban maradásról azt bizonyítja, hogy kiemelt jelentőségűként kezelik a kérdést a „szövetségben”. Az RMDSZ 1996 óta minden elnökválasztáson saját jelöltet indított: 1996-ban és 2000-ben Frunda György szenátort, 2004-ben Markó Béla akkori RMDSZ-elnököt, 2009-ben pedig a szövetség ügyvezető elnöki tisztségét betöltő Kelemen Hunort. Idén pedig újra Kelemen Hunor szövetségi elnököt állítják startvonalhoz.
„Ha van jelöltünk, a médiában és a közvitákban jelen tudunk lenni, el tudjuk mondani az emberek elvárásait”– érvelt a jelöltállítás mellett Kelemen. Elfogadom, hogy a jelölt előtt számos lehetőség nyílik a médiában való szereplésre, de azt erősen kétlem, hogy ezek alkalmasak lennének, mondjuk, az erdélyi magyarság legfőbb jogigényeinek ismertetésére.
Elsősorban azért, mert nem erről szól a történet, mert nem a romániai magyarság „elnökének”, hanem Románia államelnökének megválasztásáról döntenek a voksoláson. Tehát országos problémákra reflektálnak a jelöltek, s nem helyi érdekű gondokra. Egyébként az eddigi választási kampányok során az RMDSZ jelöltjei is igyekeztek megfelelni az általánosnak mondható elvárásoknak. „Ha nincsen jelöltünk, nem fogunk számítani, nem fognak bennünket megkérdezni, nem tudunk álláspontokat ütközetni” – fejezte be az indulás melletti érvelését Kelemen. Nos, ezzel viszont egyáltalán nem tudok egyet érteni. Hát akkor miért a parlamenti képviselet, miért a helyi önkormányzatokban való jelenlét, és miért a kormányzati szerepvállalás? – kérdezhetné bárki.
És most néhány szót Kelemen Hunor jelöltségéről. Ha az RMDSZ jelenlegi elnökének hívei közé tartoznék, ahogyan nem tartozom, óva inteném attól, hogy elfogadja a jelölést. Most már mindegy. A múlt pénteki SZÁT-on történtek – nem az általa javasolt kilépés, hanem a Verestóy és köre által előre eldöntött maradás mellett voksolt a testület – egyértelmű olvasata szerint jelentősen meggyengült a szervezeten belüli pozíciója. Mindezek fényében igen kockázatosnak tűnik az államelnök-jelöltként való indulás számára. Mire gondolok? Arra, hogy ha az előrejelzések szerint alakulnak a dolgok, a választási eredmények alapján kimutatható trend szerint idén jóval kevesebb voksot gyűjt majd, mint az előző, 2009-es választáson.
(1996-ban 761, 2000-ben 696, 2004-ben 533, 2009-ben 384 ezren szavaztak az RMDSZ jelöltjére.) Amit ellenfelei, ellenségei minden bizonnyal úgy magyaráznak majd, hogy a céljaikat szolgálja. Például vele vitetik el a balhét, az ő nyakába varrják a kudarcot.
Ebből következően úgy tűnik, Kelemen Hunor politikai pályája leszálló ágba került. Az RMDSZ-en belüli öregek, a Markó-Borbély-Frunda-Verestóy négyesfogat, és az „új hullámot” megjelenítő székelyföldiek között sodródó Kelemen elnöksége hamarabb véget érhet, mint ahogyan azt sokan várnák. Szentgyörgyi László
Központ

Lelkük rajta
Talán emlékeznek még az izzadságos igyekezetre, amellyel az RMDSZ sajtója és megmondóemberei az alakulat újabb kormánykoalíciós részvételét próbálták sikerként el- és beadni az erdélyi magyaroknak. Tizenhárom államtitkári és azzal egyenrangú intézményvezetői poszt, illetve három prefektusi tisztség – köztük a Maros megyei – volt az alku eredménye, a kormányralépés ára. Magyarán: ennyiért adták el ismét magukat – nyilvánosan. Hogy a színfalak mögött még miről is folyt az alkudozás, azt talán soha nem tudjuk meg.
Mindenesetre a „szövetségi” vezetők példátlan sikerként beszéltek arról, hogy – a 89-es változások óta először – az RMDSZ jelölheti a Maros megyei prefektus személyét. Igaz, nem volt nagy tülekedés a tisztségre jelentkezők között, a kiszemeltek rendre utasították vissza a felkérést, hónapokig folyt a casting, míg végül megállapodtak Nagy András személyénél, aki valóban alkalmasnak tűnne a feladatra.
Csakhogy időközben változott a helyzet, a posztkommunista koalíciós partner egyes környékbeli politikusai arra a következtetésre jutottak, hogy mégsem kellene „átengedni Maros megyét a magyaroknak”.
Az RMDSZ-ben kezdetben igen magabiztosak voltak, mintha fel sem merült volna bennük annak halvány gyanúja sem, hogy a PSD esetleg nem állja szavát. Még akkor sem, amikor főhazudozójuk először az EP-választások utánra tolta ki a kinevezés időpontját, aztán már szó sem volt konkrét dátumról. Az üggyel kapcsolatban a sajtónak nyilatkozó Borbély László, illetve Brassai Zsombor megyei elnök kezdetben még optimisták voltak, úgy vélték, csupán idő kérdése a kinevezés, aztán már megelégedtek azzal, hogy cáfolják a sajtóban megjelent híreket, hogy a PSD-s alprefektust juttatják pozícióba.
Addig-addig halogatták az RMDSZ-es jelölt kinevezését a „partnerek”, amíg végül kiderült: valóban azt akarja a PSD, hogy cseréljék el a Maros megyei prefektusi széket egy másikkal. Feltételezhetően valamely Kárpátokon túli színromán megyére gondoltak. Legutóbb már maga Borbély is elismerte, hogy a „szövetség” folytatott tárgyalásokat e kérdésről a PSD-vel. „Az álláspontok egyelőre nem közeledtek” – jelentette ki az RMDSZ második embere, bár elismerte, hogy a pészédések egyre inkább ragaszkodnak a saját elképzelésükhöz.
Mit jelenthet ez? Az RMDSZ szempontjából nem sok jót, mert világos, hogy Pontáék simán érvényesítik majd akaratukat. Az RMDSZ meg újra – sokadszorra is – lenyeli a békát. Már ha ragaszkodik a kormányzáshoz. Márpedig – elnökének, Kelemen Hunornak az akaratát is semmibe véve – ragaszkodik. „Miazhogy?! Nagyonis!”
A visszavonulást, a megadást vetíti előre Brassai Zsombor kijelentése is, aki miután sokáig hajlíthatatlannak tűnt, most már beletörődni látszik az elkerülhetetlenbe. „Ha a felajánlás olyan politikai alkuhelyzetet teremt, amiből a magyarság nyer, érdemes elgondolkodni rajta” – mondta az RMDSZ Maros megyei elnöke.
Most már csak az a kérdés, hogyan és mit tud nyerni a magyarság az újabb megalázó helyzetből? Mert aziránt semmi kétségem, hogy az RMDSZ korifeusai, akik ebbe a szituációba „belekormányozták” magukat, mint korábban annyiszor, ezúttal is megtalálják a maguk számításait.
Lelkük rajta.
Szentgyörgyi László
Központ, Székelyhon.ro

Magyarázzák a bizonyítványukat
Lehet másképp is politizálni Marosvásárhelyen! – próbálták kommunikálni a választópolgárok felé az RMDSZ Maros megyei, illetve vásárhelyi elnökei múlt heti sajtótájékoztatójukon.
„Manapság, amikor a politikum válságban van, a választóknak pozitív üzenetekre volna szükségük. Az elmúlt hónapokban erre nem volt lehetőségünk. Ma viszont, úgy gondolom (…), nyugodtan elmondhatjuk: lehet másképp is politizálni Marosvásárhelyen. És nemcsak az RMDSZ-re, nemcsak a magyar politikumra gondolok, hanem a románra is” – kezdte mondanivalóját Brassai Zsombor, a szervezet megyei elnöke. Peti András alpolgármester, városi elnök a Marosvásárhely, a jövő városa elnevezésű programot ismertetve odáig ment, hogy azt állította: „ez az új hangulatról szól, amikor a különböző nemzetiségek jól érzik magukat egymás mellett, kölcsönös tiszteletben élnek, és ez megerősíti a magyar és a román közösséget egyaránt”. Bevallom: gyanút kelt bennem, elsősorban a '89-ben lezártnak hitt korszakra emlékeztet, amikor „pozitív üzenetről”, „új hangulatról”, „egymás mellett magukat jól érző nemzetiségekről” hallok.
Vajon mire alapozták kijelentéseiket az urak? Peti András az oktatás terén érzékelhető elmozdulásra hivatkozott elsősorban, hogy feloldották az Unirea Főgimnázium körüli bizonytalanságot, hogy egy hosszú távú bérleti szerződés megkötését hagyták jóvá, hogy döntés született a római katolikus gimnázium létrehozásáról. Továbbá folytatják a magyar utcanévtáblák kihelyezését, és reménykednek, hogy a Sütő András-szobor ügye is megoldódik. Az talán fel sem merült az alpolgármesterben, hogy nem várt akadályok is gördülhetnek a katolikus gimnázium létrehozása elé, hogy talán csak akkor illene ünnepelni – főleg önmagukat! –, ha már az oktatás is beindult az egyházi tulajdonú épületben. Arról is megfeledkeztek, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése sem indult volna be – egyelőre igencsak a folyamat elején tartunk! –, ha a civil szféra nem hozta volna lépéskényszerbe a politikumot.
A prefektus-ügy kapcsán az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke kifejtette, hogy „a szövetség a magyar közösségek érdekeit tartja szem előtt”. Amennyiben ezeket az érdekeket valamilyen más egyezség jobban szolgálná, hajlandók újragondolni a kérdést. „Egyelőre ott tartunk, hogy nekünk van egy, véleményünk szerint megfelelő jelöltünk, és várjuk a PSD részéről elképzelésünk teljesítését vagy esetleg a kérdés újratárgyalását” – jelentette ki Brassai. Igen, a sajtótájékoztató időpontjában még „ott” tartottak, aztán aznap délutánra már másutt, hisz szó nélkül belementek a cserébe, hogy Maros megyének mégse legyen RMDSZ-es prefektusa. Ezek után önként adódik a kérdés: mikor tartották szem előtt a magyar közösség érdekeit, amikor Maros megyének kérték a „helytartói” széket, vagy amikor – engedve az erősebb kutya b...k elvnek – szó nélkül lemondtak róla?
Szentgyörgyi László, Székelyhon.ro

Ideje a megmérettetésnek
A párt országos választmányának múlt vasárnap ismertetett szándéka szerint az Erdélyi Magyar Néppárt saját jelöltet indít a novemberi államelnök-választáson.
Tudjuk, az RMDSZ 1996 óta – aktuálpolitikai megfontolásokból – minden egyes alkalommal saját jelöltet állított. A mindenáron kormányzásra törő „szövetség” alkupozícióinak erősítését remélte ezáltal, s reméli ezúttal is. Az, hogy 1996 és 2009 között a felére csökkent a jelöltjére leadott szavazatok száma, a jelek szerint senkit nem aggaszt az RMDSZ-ben.
A Néppárt nyilván nem a fenti megfontolásokból döntött a jelöltállítás mellett. Talán az EP-választásokról való – komoly presztízsveszteséggel járó – távolmaradását próbálja valamiképpen feledtetni. Egyben pedig egyértelművé tenni, hogy a távolmaradás oka nem az attól való félelem volt, hogy nem lennének képesek a szükséges 200 ezer támogató aláírást összegyűjteni. Milyen lehetséges érvek szólnak a jelöltállítás mellett? Elsősorban azok a médiaszereplési lehetőségek, amelyek által a jelölt és az őt támogató erők ismertethetik – ebben az esetben elsősorban a román választópolgárok előtt, de a magyar közösség felé is – az általuk szorgalmazott különböző autonómiaformákra, illetve a többség-kisebbség, azaz a román–magyar viszony rendezésére vonatkozó elképzeléseiket.
Nem mellékes az sem, hogy nyílt színvallásra kényszeríthetik az utóbbi időben az RMDSZ-szel önfeladó módon kollaboráló Magyar Polgári Pártot, amely nem térhet ki a döntés elől: megmarad végérvényesen – és kiszolgáltatottan! – a „Nagy Testvér” árnyékában, amelynek alternatívájaként képzelték el megalakítói, vagy rendezi viszonyát a vele – legalábbis nyíltan ezt még senki sem cáfolta – azonos értékeket valló és célokat követő Néppárttal.
Tusványoson megtörtént az első, igaz, tétova, de nagy lelkierőt követelő lépés: a Néppárt elnöke elismerte, hogy elhamarkodott, kellően át nem gondolt lépés volt a pártalapítás. Azóta az MPP térfelén pattog a labda… Még az MPP vezetői előtt is evidenciának kell lennie – amíg ezt nem ismerik el, addig inkább az RMDSZ felé navigálnak –, hogy az erdélyi magyar politikában igenis meglévő törésvonal az autonomisták és a kollaboránsok, az elvi politikát követők és a román hatalomba beépülők között húzódik, s ezért minél hamarabb tiszta vizet kell önteni a pohárba. Mindenesetre komoly erőpróba már a jelöltállításhoz szükséges támogató aláírások összegyűjtése is. Ha erre képes lesz a Néppárt, már az erkölcsi győzelemnek számít. Magán a választáson pedig, ha annyi voksot gyűjt majd, mint ahány aláírást, már bizonyíthatja, helye van az erdélyi magyar politikai porondon.
És végül néhány szót a jelölt személyéről. Szilágyi Zsolt egyike a rendszerváltás utáni időszak legtehetségesebb, legfelkészültebb politikusainak. 1990-től 2004-ig tagja a román törvényhozásnak, 1996-tól az RMDSZ Reform Tömörülés nevű belső ellenzéki csoportosulásának meghatározó egyénisége. A Magyar Polgári Szövetség és a belőle kinövő párt alelnöke, majd az Erdélyi Magyar Néppárt alapítója és alelnöke. Egy sikeres választási szereplés után személye körül szerveződhet újra az erdélyi magyar nemzeti, konzervatív, polgári oldal.
Szentgyörgyi László, Székelyhon.ro

Szégyen
Az utóbbi hetek, hónapok számomra talán legkellemetlenebb híre, hogy előzetes letartóztatásba helyezték a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettest, Péter Tündét. Az RMDSZ által jelölt hölgyeményt folytatólagosan elkövetett befolyással való üzérkedéssel vádolják.
Igaz, hatályos ítélet nélkül az ártatlanság vélelme mindenkit megillet. Ami a lényegen, hogy a vád egyáltalán felmerülhetett, mit sem változtat! Egyébként a bűntettet maga az érintett is elismerte.
Nem tudom, más hogy van, volt ezzel, de a hasonló esetek hallatán – amolyan tudatalatti védekezésként – mindig azt hittem, illetve abban a hitben ringattam magam, hogy ilyenre magyar ember nem képes. Lehet, sőt biztos, hogy én voltam a naiv. Ezentúl úgy kell élnem, hogy most már bebizonyosodott: igenis képes!
Tévedés ne essék, tudom, hallottam, olvastam róla, naponta tapasztalhatom jeleit annak, hogy az európai társadalmak mély szellemi, lelki, erkölcsi válságba sodródtak, illetve sodorták őket tudatosan. A politika, közélet, gazdaság napi történései arról árulkodnak, hogy korunk tömegmédián felnövekedett tömegembere nem ismeri, mi az érték, mi a mérték, általános arányvesztésben és iránytévesztésben éli mindennapjait.
Ennek ellenére úgy voltam én is vele, mint az elmúlással általában lenni szoktunk: amíg közelebbről, valamely családtagunk, hozzátartozónk elhalálozása által közvetlenül nem érint, úgy viszonyulunk hozzá, mintha csak mással történhetne meg...
Ha a velejeéig romlott hivatalnoki réteg egy-egy tagját kapják rajta – hogy a politikusokról most szót ejtsek –, azon már meg sem ütközünk, az szinte szokványosnak számít. Ne legyek igazságtalan: bizonyára vannak megvesztegethetetlen közhivatalnokok is. Most nehogy azt kérjék tőlem, hogy neveket soroljak... Bár megérdemelnék.
Annál inkább felháborító, ha egy pedagógus vetemedik ilyesmire. Mi, az idősebb generációkhoz tartozók még fel tudjuk idézni egy-egy tekintélyes, tartásos pedagógus alakját, akik valódi példaképek, követendő minták voltak. Akikről el sem tudtuk képzelni, hogy esetleg megvesztegethetők lennének. Nem is voltak. Ellentétben a mostaniakkal.
Azért, hogy ilyen mélyre süllyedt a romániai oktatás, az általánosnak mondható okok mellett, elsősorban az utóbbi huszonöt esztendő oktatáspolitikája a felelős. Kíváncsi lennék, fel tudná-e sorolni valaki a rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad oktatásért felelős minisztereit? Akik rendre abban a hiszemben vették kezükbe a gyeplőt, hogy velük kezdődik a világ, hogy az elődök egytől-egyik tök hülyék voltak ahhoz, amit rájuk bíztak, de ők majd megmutatják. Hát meg is mutatták… Bevallom: eddig abban a hitben éltem, úgy gondoltam, hogy a papi, a pedagógusi, az orvosi hivatás képviselői iránt magasabb elvárásaim lehetnek. Most úgy érzem: Péter Tünde lerombolta ezt a hitemet. Az, hogy most éppen a nevezett személy bukott le, teljesen véletlen, lehetett volna bárki azok közül, akikről hasonló sejtéseink vannak. Merthogy pétertündékkel gyakran találkozhatunk.
És még valami: ilyen szégyent, tehetetlenséggel vegyes dühöt rég éreztem. Utoljára akkor, amikor a 2004. december 5-ei referendum másnapján a román sajtós kolléga együttérzően, szinte sajnálattal mondta: most már valóban bozgorokká váltatok.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma

Ki kit vetkőztetett pőrére?
Egyetértek, hogy jobb, ha ki-ki a maga portáján seper, merthogy bőven van mit. Ennek ellenére mindig kíváncsian olvasom, hallgatom, amikor román politikus, sajtós vagy más közéleti személyiség a magyar politikáról, politikusokról, úgy általában a magyarokról fejti ki véleményét. Ilyenkor azt remélem, hátha valami újat, általam ismeretlent fedezek fel, ami eddig – az eltérő szemszögből következően – elkerülte a figyelmemet, s ami módosítja, árnyalja véleményemet.
Aztán ismételten rádöbbenek: ha én érintettként, „szenvedő félként” szubjektív vagyok, ama másik nézőpontból rólam, rólunk vélekedők – ők is érintettek, csak egészen másként, mondjuk: „elkövetőkként” – sem lehetnek mások, csak elfogultak. Eddigi tapasztalataim mondatják velem: nagy veszély fenyeget, tehát jó résen lenni, ha román politikus mond szépet a magyarról, mármint a politikusról. Akkor abból ránk nézvést semmi jó nem következhet.
Mondandóm lényegére térve, már első pillantásra felkeltette érdeklődésemet A magyar politikusokat pőrére vetkőztető hét kérdés című, az evz.ro hírportálon megjelent írás. „Az autonómiával kapcsolatos szómenés hálójába eső magyarok közül hánynak tűnik fel, hogy a téma mindig csak akkor kerül elő, amikor a magyar politikusoknak szavazatokra van szükségük?
Székelyföld témájában az európai parlamenti választás alkalmával volt a legutóbbi nagy hajcihő. Véletlen egybeesés?”- indítja lendületesen dolgozatát a szerző. El kell ismernem: igaza van, az RMDSZ rendszerint választási kampányok idején szokott autonómiázni. A cikkíró nagyvonalúságában még azt is hajlandó elismerni, hogy a rendszerváltás utáni első években megvolt az értelmük a magyarok jogköveteléseinek.
„De azután, hogy Románia a kisebbségekre vonatkozó legkorszerűbb törvényekkel rendelkező európai állammá vált és a magyarok mindent megkaptak, amit csak kértek, az autonómiával kapcsolatos mese üres szócsépléssé vált, mely mögé sok politikus az alkalmatlanságát rejti. De azt is, hogy képtelenek követendő célokat kigondolni a magyar közösségek számára” – folytatja. És nem szakad rá az ég!
Aztán felsorolja ama hét, kizárólag gazdasági vetületű kérdését, amelyek megválaszolásától a mucsai magyarok megvilágosulását reméli.
„A magyarokat az autonómia témájával hülyítő RMDSZ-es és a kicsi pártocskákban ülő trükközőknek nincs semmilyen válaszuk a fentebbi kérdésekre. Nem is lehet semmilyen válaszuk, mert az enklávévá alakítás, az elkülönülés, a múltba révedés csak rossz irányba változtathatják meg az oda telepített közösségek életét. Ez ellentétes az Európai Unióban jólétet biztosító elvekkel és főleg a ma fejlődést produkáló mechanizmusokkal” – állítja fölényes, kioktató hangnemben.
„A kedélyeket az autonómiával felpiszkáló politikusok tudatosan, vagy ostobaságból, valójában a legnagyobb rosszat teszik a magyar közösségekkel” – vonja le a végkövetkeztetést a szerző.
Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem elegem van abból, hogy mások mondják meg, mi a jó nekem. Ami pedig az evz.ro jegyzetíróját illeti, eme írásával azt bizonyította, hogy ő sem különbözik a magyar kérdésben megszólaló elfogult gyűlöletkeltőktől. S hogy az írásával nem az általa célba vett magyar politikusokat, hanem önmagát vetkőztette pőrére.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma

Nincs új a nap alatt
Az RMDSZ egyelőre még nem végleges, csupán tervezetként kiszivárogtatott autonómia-statútuma körül bontakozott ki az újabb román–magyar, illetve erdélyi magyar–magyar szembenállás.
Köztudott: az autonómia kérdésköre amolyan lakmuszpapír az erdélyi magyar politikában, amely az autonomisták és a román hatalomba beépülők, a kurucok és labancok közötti törésvonalat mutatja ki. Hogy ki hol, melyik oldalon helyezkedik el az említett törésvonal mentén, az nem titok senki előtt.
Az RMDSZ eddig enyhén szólva nem sokat tett az önrendelkezésért, s ezt a választópolgárok, ha elfogadni nem is tudták, így könyvelték el. Az autonómia-küzdelem legutóbbi látványos eseményei, különösen a 2013-as székelyföldi élőlánc, valamint a marosvásárhelyi márciusi tüntetések lépéskényszerbe hozták az RMDSZ-t. Úgy tűnik, felismerték, ha gátat akarnak szabni szavazóik folyamatos lemorzsolódásának, változtatni kell eddigi imázsukon, önrendelkezés-párti fazont kell szabni maguknak.
Erre pedig az SZNT mögött felsorakozó tábor megosztása tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Vélhetően ezt a célt szolgálja a saját, jó hosszan lebegtetett autonómia-statútumuk is. Aminek az a legfőbb erénye, hogy a sajátjuk. Emellé keresik majd a támogatókat, főleg az SZNT táborából.
Ezt ismerte fel Izsák Balázs is, aki az autonómia-mozgalom megosztására tett kísérletként értékelte az RMDSZ egyelőre tervezetként ismert statútumát. Jobb későn, mint soha – mondhatnánk a márciusi marosvásárhelyi tüntetésen elhangzott szavaira utalva, amelyekkel az RMDSZ-ellenes rigmusokat bekiabálókat utasította rendre indokolatlan ingerültséggel.
A „szövetségi” manőver két szakaszban zajlott: először a politikai ellenzéket osztották meg az MPP ki tudja, milyen eszközökkel történt magukhoz szelidítése – kényszerítése? – által, most pedig jól láthatóan az autonomista tábor került sorra. Csak most jutott igazán tudathasadásos állapotba az MPP, miután a közösnek titulált RMDSZ-MPP autonómia-törvény tervezete kapcsán szembekerült az SZNT-vel, amelynek – legalábbis eddig – természetes szövetségese volt.
Arra mindenképpen kíváncsi lennék, hogyan magyarázza meg Biró Zsolt, hogyan oldja fel a feloldhatatlannak tűnő ellentmondást, hogy MPP-elnökként az RMDSZ-szel közös autonómia-statútumot támogatja, állandó bizottsági tagként pedig az SZNT által kidolgozottal azonosul.
A legutóbbi hetek történései ismét csak azt igazolták, hogy a korábban említett törésvonal mentén az erdélyi magyar politika két vonulata áll szemben egymással: a román hatalomba beépülők és az autonomisták. Az egyik oldalon a saját jelöltje ellenére a posztkommunista PSD-nek kampányoló RMDSZ, a másik oldalon az SZNT támogatását élvező EMNP, illetve azok államelnök-jelöltjei.
Tehát: nincs új a nap alatt. Nem lesz nehéz választani.
Szentgyörgyi László, Székelyhon.ro

PER, avagy kinek a hasznára közvetítenének az amcsik?
A hírek szerint az USA kormányához közel álló Project on Ethnic Relations (PER) nevű szervezet ismét közvetíteni próbál a román kormányzat és az erdélyi magyarok képviselői között. Eddig három találkozóra került sor, a következőt jövő év februárjára tervezik. Húsz évvel ezelőtt szintén a PER kezdeményezte és szervezte azt a fekete-tengerparti találkozót, amely a későbbiekben Neptun-ügyként vált ismertté.
1993. július 15–16-án az RMDSZ három politikusa – Frunda György szenátor, Tokay György és Borbély László képviselők – meghatalmazás nélkül, titokban részt vett a PER által szervezett neptuni találkozón, és „különalkut” kötött a román hatalom képviselőivel. Ezáltal gyakorlatilag lemondtak az erdélyi magyarság autonómiaigényéről, cserébe néhány, főleg nyelvhasználati jogért. Ami a legfontosabb: ezzel hitelesítették a külföld szemében a magyarellenes román hatalom kisebbségpolitikáját. „A Neptun-ügy nagyon sokat ártott, annak a politikának volt az origója, amely aztán 1996 óta egyeduralkodóvá vált az RMDSZ-ben. Egy olyan helyzetben, amikor Románia az ET-felvétel előtt bizonyítási kényszerben állt, ahelyett, hogy ezt növeltük, kihasználtuk volna, a neptuni tárgyalók alkalmat adtak, hogy az Iliescu-féle, nyíltan magyarellenes hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen, és mindezt egy nevetséges és be sem tartott ígéretcsomag fejében” – összegezte a történet lényegét Borbély Zsolt Attila politológus, aki Neptun-gate címmel írt könyvet a botrányos ügyről.
A paktummal kezdetét vette az a folyamat, amelynek részeként 1996-ban bevették az RMDSZ-t a kormányba – ezzel egyidőben a „szövetség” azonnal fel is adta a külpolitizálás minden lehetőségét –, s ami oda vezetett, hogy két amerikai elnök is azt nyilatkozhatta, hogy Romániában mintaszerűen megoldódott a magyar kérdés.
Nos, húsz esztendő után, most újra bejelentkezett a PER, hogy ismét eljátszaná a közvetítő szerepét. A kérdés: szükség van-e rájuk, illetve az általuk képviselőt, a kettős mérce alkalmazásán alapuló euro-atlanti, ha lehet, minden problémát a szőnyeg alá seprő szemléletre? Tévedés ne essék, román-magyar párbeszédre, különös tekintettel az autonómiatörekvésekre, igenis szükség van/lenne! A két évtizeddel korábbihoz képest azonban, mára jócskán megváltoztak a körülmények. Most elég, ha csak arra utalok, hogy már nem az RMDSZ az erdélyi magyarság érdekeinek egyetlen védelmezője, mellettük ott vannak a többiek – EMNT, SZNT, EMNP –, bár igaz, egyelőre nem parlamenti erőként. S ezt illene a PER-nek, bárkinek figyelembe vennie. Amiként a román hatalom párbeszédet szorgalmazó, arra hajlandó képviselőinek is.
Tekintve, hogy a háttérben ismét felsejlik a nagy kombinátor, Viorel Hrebenciuc alakja, s hogy a PER emberei ismét csak a nekik, illetve megbízóiknak tetsző magyar tárgyalópartnerekkel ülnének egy asztalhoz, nos, mindezekre való tekintettel jó lesz vigyázni! Könnyen meglehet, hogy a PER ezúttal is Románia külföldi megítélésének javításán, mintsem az erdélyi magyarság autonómia-követeléseinek célba juttatásán próbál ügyködni.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma

Kiszorítósdi
A jelek szerint meghatározó RMDSZ-körökben is mintha belátták volna, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség megmaradásának egyetlen biztosítéka az autonómia. Szerintem tudták ezt sokan korábban is, csak tenni nem igen akartak érte. Merthogy az éppen aktuális „helyzet” nem hatott kényszerítőleg. Márpedig a politikus általában olyan, hogy mindig a könnyebb utat választja, többnyire a status quo fenntartásában érdekelt, merthát ahhoz nem szükségeltetik különösebb erőfeszítés, munka. Ha pedig változik a helyzet, akkor – a demokrácia dicsőségére! – mindig az alacsonyabb közegellenállás mentén halad. Valahogy így történt ez az autonómiával is.
Az RMDSZ bő két évtizeden keresztül altatta az ügyet, néha-néha, különösen választási kampányok idején autonómiázott egy sort, aztán folyt minden a Neptunon meghatározott mederben. Csakhát időközben változtak az idők, azaz a geopolitikai helyzet, s változott maga az erdélyi magyar politikai élet is. Az RMDSZ mellett megjelentek azok a társadalmi és politikai erők – Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Székely Nemzeti Tanács, Erdélyi Magyar Néppárt –, amelyeknek elsőrendű célja a különböző autonómiaformák kiharcolása.
Az autonomista erők által szervezett legutóbbi látványos megmozdulások, a 2013-as székely menetelés, illetve a marosvásárhelyi márciusi tüntetések után lépéskényszerbe került RMDSZ azonnal reagált a megváltozott helyzetre. Úgy tűnik, felismerték, hogy nem tudják már az autonómia elszabadult szellemét a palackba visszazárni, ezért megpróbálják a mozgalom élére állva azt kisajátítani. Közben a már megszokott kiszorítósdit játsszák: államelnök-jelöltjük nem vállalja a vitát a néppárti vetélytársával, a PER közvetítésével kezdődött román-magyar tárgyalásokról meg – amelynek fő témája állítólag az autonómia – kizárják az autonomistákat.
Megszokott jelenség, szinte természetes, hogy egy helyzeti előnyben lévő párt, alakulat ragaszkodik az ezzel járó előnyökhöz, élni akar az ezzel járó előjogokkal. Való igaz, az RMDSZ az egyetlen magyar parlamenti erő Romániában, de erre hivatkozva megtagadni mások jogát arra, hogy részt vegyenek azon a tárgyaláson, amelyet az általuk képviselőt nemzeti közösség sorsáról folytatnak, teljességgel elfogadhatatlan. Talán azon is elgondolkodhatnának a kiszorítósdiban érdekeltek, hogy egyszer az RMDSZ is kiszorulhat a törvényhozásból…
Tagadhatatlan, az egyetlen parlamenti képviselőettel rendelkező alakulatként jelenleg az RMDSZ a legerősebb erdélyi magyar politikai párt. Ebből következően a felelőssége is óriási, hisz elsősorban rajta múlik, hogy megvalósul-e az az összefogás, ami nélkül olyan, a közösség szempontjából létfontosságú célért, mint az autonómia, képtelenség a siker esélyével kiállni. Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy az érdekvédelemben mind a mérsékeltekre, mind a radikálisokra szükség van. Továbbá a közösségi jogokért folytatott küzdelemben a két harcmodor – mérsékelt és radikális – tudatos váltogatása által kerülhetünk közelebb a célhoz.
Az összefogáshoz pedig a partnerek elfogadásán, a korábbi sérelmeken való felülemelkedésen, horribile dictu: az önkorlátozáson, az okos kompromisszumon keresztül vezet az út. Az eldöntendő kérdés: képes-e, hajlandó-e erre az RMDSZ?
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma

Mi lesz veled, Udvarhelyi Híradó lapcsalád?
Egyszerű akár az egyszeregy: egy pártnak ahhoz, hogy hatalomra kerüljön, illetve megtarthassa hatalmát, szüksége van a médiára, annak támogatására. Ezt a magyarországi polgári, nemzeti, konzervatív oldal, a Fidesz-KDNP pártszövetség is felismerte, s mára komoly médiabirodalom áll mögötte. Anélkül, hogy túldimenzionálnánk a média fontosságát, ismerjük el, a sajtónak is köszönhető a polgári oldal 2006 utáni győzelemsorozata.
Amikor a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány megvásárolta az Udvarhelyi Híradó által kiadott lapcsaládot – az Udvarhelyi Híradó, Csíki Hírlap, Vásárhelyi Hírlap, Gyergyói Hírlap napilapokat, a Székelyhon hírportált, a Krónika nevű erdélyi napilapot, illetve az Erdélyi Napló hetilapot – az erdélyi polgári oldal hívei felsóhajtottak: talán tájainkon is megerősödik a polgári újságírás, a polgári oldal politikai ereje. Nem így történt. S ebben az említett lapkiadónak is megvan a maga felelőssége.
Pedig 2012-ben, amikor Dénes László kezébe került a lapok szakmai irányítása, sokan reménykedtünk. Csakhogy a szükséges változások – főleg a menedzsment, a lapok vezető munkatársainak megrostálása, azaz a káderpolitika terén – elmaradtak. A belső viszonyokat valamelyest ismerők egyöntetű vélemény szerint ezért elsősorban a jelenlegi menedzsment – azonos a tulajdonosváltás előttivel! – a felelős. A tulajdonos alapítvány felelőssége sem kerülhető meg, amely két esztendeje képtelen megoldást találni a folyamatosan növekvő, elmérgesedő problémákra, bár pénzt, azt öltek a kiadóba éppen eleget.
A jelenlegi állás szerint a menedzsment számára a szakmai munka, annak színvonala sokadrendű, ehelyett inkább kétes értékű “vállalkozásokba” fekteti a tulajdonos pénzét. Ha ez ellen nem képes, vagy nem akar tenni a tulajdonos, akkor az már az ő sara, bűne. Amellett, hogy felelőtlen hozzáállása által egy médiacsoportot tesz tönkre, az erdélyi magyar polgári jobboldal sorsát is kockáztatja.    Az erdélyi magyar polgári újságírás képviselőinek sora meglehetősen rövid. Az RMDSZ által uralt sajtóprérin nem kevés bátorságra, elszántságra volt szüksége annak, aki megpróbált, az egzisztenciális bizonytalanságot is vállalva, szembeszállni a túlerővel. Az említett képzeletbeli lajstromon végigfutva feltűnik, hogy néhányan fájdalmasan hiányoznak az UH lapcsalád jelenlegi munkatársai közül.
Dénes Lászlót, akitől sokan a reformot várták, “megfúrták” rendesen az udvarhelyiek. Másokat viszont – a szeredai Szondy Zoltánt, Létai Tibort, az udvarhelyi Fülöp D. Dénest, a vásárhelyi Szentgyörgyi Lászlót, a váradi Sütő Évát, az aradi Pataky Lehel Zsoltot – közel sem engedtek valamely orgánumhoz. Az RMDSZ-t, annak politikai irányvonalát évekig aktívan támogatók viszont zavartalanul maradtak az UH-nál. Sőt, ma tőlük várják az erdélyi polgári újságírás felfuttatását.   Lejárt a magyarországi választások sora, megnyugvásunkra a Fidesz kiváló eredményeket ért el. Most már a tulajdonos, a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány munkatársai is időt szakíthatnának az UH kiadóra. Nem egyébért, de nagy szükség lenne a rendteremtésre. És a színvonalas polgári sajtóra.
[Tas Péter]
itthon.ma, /szerintunk

Szükség van a folytatásra!
Az államelnök-választás első fordulója nem hozott meglepetést, minden az előzetes várakozások, a papírforma szerint alakult. A második fordulóba azok jutottak tovább – Ponta és Iohannis –, akik mögött a jelenleg legerősebb pártok, leghatékonyabb pártgépezetek állnak. A vasárnapi szavazás elsősorban a külföldön észlelt rendellenességek kapcsán hívta fel magára a világ figyelmét, a szavazókörök előtt kígyózó sorokban állók jelentős részének nem adatott meg a voksolás lehetősége. A helyzet értékelésekor nyilvánvaló ellentmondásba került a kormányfő és helyettese, amiből arra következtethetünk, hogy titkolnak valamit, hogy szerepük volt a dolgok ilyetén alakulásában. Ádázabb verseny csupán a harmadik helyért folyt, merthogy korábban általában a legerősebb kieső szavazótábora volt a királycsináló, döntötte el a győztes kilétét. Meglepetésre az álliberális Tăriceanu lett a bronzérmes, annak ellenére, hogy „lombikban” fogant pártja szinte csak a parlamentben létezik. A nagy vesztesnek az „elnöki párt” jelöltje, a Băsescu-kedvenc Elena Udrea számít, aki ellen minden eszközt bevetettek ellenfelei, beleértve az ex-férje korrupció-gyanús ügyleteit. Az igazságügyi reform „anyjának” tekintett Macovei eredményét sokak szerint nagyban befolyásolta a külföldi szavazás szándékolt akadályoztatása. Nyilvánvaló kudarcként, az erdélyi magyar politikai osztály bukásaként értékelhető az alacsony magyar részvétel. Az a tény, hogy mára durván számítva mindössze 400 ezren hajlandók magyar pártokra voksolni azt bizonyítja, hogy a magyarság több mint fele megcsömörlött, távol tartja magát a politikától, a közélettől. Amíg ennek okaira nem találják meg a megfelelő választ, a megoldást, komolyabb változás nem várható.
Az RMDSZ jelöltje – minden arra irányuló igyekezet ellenére, hogy sikerként állítsák be a vasárnapi eredményt – közel ötvenezerrel kevesebb voksot kapott, mint 2009-ben. 1996-hoz képest pedig, amikor először indított saját jelöltet az államelnök-választáson, a felére esett a voksokban kifejezett támogatottsága. Ha ennek ellenére az RMDSZ-ben úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ha nem vonják le a megfelelő következtetéseket, ha nem korrigálják a nyilvánvaló hibákat, akkor előbb-utóbb visszafordíthatatlanná válhat a helyzet a „szövetségben”. Az általános szokás szerint a választások lezárultával minden vesztes párt vagy jelölt igyekszik relatív sikerként beállítani, kommunikálni saját eredményét. Ezzel a gyakorlattal szakítva az EMNP két legfőbb vezetője, Toró T. Tibor elnök, illetve Szilágyi Zsolt alelnök egyaránt kudarcként értékelték a választási eredményt, és bejelentették lemondásukat. A tájainkon eddig példa nélküli lépés sokakat meglepett, de sokan fogadták szimpátiával az önkritika, a felelősségvállalás eme szokatlan megnyilvánulását.
Bár értékelendő az említett vezetők karakán magatartása, talán mégsem kellene elsietni a dolgot, az illetékes grémiumnak legalábbis jól meg kellene gondolnia: elfogadja-e vagy sem a lemondásokat. Az erdélyi magyar jobboldali politizálás fordulóponthoz érkezett. A hangsúlyt most az önvizsgálatra, az elemzésre, s végül annak tisztázására kell fektetni, hogy merre, kivel és hogyan tovább. Mert szerintem nyilvánvaló: szükség van a folytatásra. Ha más nem, az RMDSZ naponta bizonyítja ezt.
Szentgyörgyi László
kozpont.ro

A magyar-magyar verseny várható alakulásáról
Akik valamennyire is figyelemmel kísérték az erdélyi magyar politikai élet elmúlt huszonöt esztendejének történéseit, és nem tartoznak/tartoztak sem a „szövetség” belső vezető köreihez, sem a körülötte kialakult klientúrához, azaz egzisztenciálisan nem kötődnek a szervezethez, azok előtt világos, hogy az RMDSZ nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az árulásnak ára van
Erre leghamarabb azok jöttek rá, akik a 90-es években kidolgozott önkormányzati modell legelkötelezettebb hívei voltak, s akik, miután rádöbbentek arra, hogy az RMDSZ belülről megreformálhatatlan, az örökös kudarcra ítélt belső ellenzéki szerepet feladva új pártokban és szervezetekben keresték az erdélyi magyar politika megújításának lehetőségét. Minderre igencsak szükség mutatkozik, hisz amióta az RMDSZ vezetői pártként – a román versenypártok egyikeként – működtetik a szervezetet, azóta inkább Bukarest akaratának érvényesítőiként lépnek fel helyi szinten, mintsem az erdélyi magyar jogkövetelések képviselőiként a román hatalommal szemben. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy az RMDSZ sem az autonómia, sem az oktatás – lásd az önálló, állami, magyar tannyelvű tudományegyetem, Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozata stb. –, sem a gazdaság terén nem tud egyetlen számottevő eredményt felmutatni. Köztudott: kormányból – erre törekszik az RMDSZ 1996 óta folyamatosan, méghozzá mindenáron –, bizony nem lehet a kormányzati döntések bírálóiként fellépni. S a kormányzásnak feltételezhetően megvolt eddig is, s meglesz ezután is az ára.
Kövér: az RMDSZ „bolsevik gyökerekből táplálkozik”
Hasonló volt az RMDSZ megítélése a Fideszen belül is. Kövér László, a Fidesz egyik legbefolyásosabb politikusa alig két és fél évvel ezelőtt így vélekedett: „Az RMDSZ vezetése nagyon régóta az MSZP-vel ápolja a legszorosabb kapcsolatot, amiben persze nincs semmi meglepő, hiszen mindkét párt ugyanolyan bolsevik gyökerekből táplálkozik, az erkölcseik, mentalitásuk és érdekeik is közösek. (…) Más kérdés, hogy mint a Baltikumtól a Balkánig terjedő posztszovjet térség leghosszabb időt kormányon töltött pártjának, azaz az RMDSZ-nek a román politikai elithez sikeresen integrálódott „főtisztjei” felelősek az erdélyi magyarság drámai fogyásáért, gazdasági és társadalmi elsúlytalanodásáért és politikai jogainak folyamatos kétségbe vonásáért, megnyirbálásáért, az autonómia célkitűzésének elsikkasztásáért. (…) Az elszakított nemzetrészek politikusainak egy része az otthoni pozíciószerzés, a csip-csup alkuk és előnyök oltárán feláldozta a nemzet stratégiai céljait és egységét.” Mindezt a Magyar Hirlapban 2012. július 9-én megjelent interjúban mondta az Országgyűlés elnöke. Nem hiszem, hogy akkorát változott volna az RMDSZ az utóbbi két és fél esztendőben, hogy a Kövér által mondottak ma már ne lennének érvényesek.
Kurucok és labancok, autonomisták és kollaboránsok
Már-már közhelynek számít, hogy az erdélyi magyar politikában tagadhatatlanul meglévő törésvonal a kurucok és a labancok, a radikálisok és a mérsékeltek, az autonomisták és a kollaboránsok, az elvi politikát követők és a román hatalomba beépülők között húzódik.
Amiként az sem lehet kétséges, melyik oldalhoz tartozik az RMDSZ. Van-e alternatívája a román politikai elithez sikeresen integrálódott RMDSZ-nek? Van is, meg nincs is. Mert párt az még lenne, mindjárt kettő is, csakhogy azok ereje, társadalmi beágyazottsága, támogatottsága egyelőre nem kielégítő, ahhoz semmiképpen sem elegendő, hogy valódi alternatívaként tekintsünk rájuk.
Van-e élet az RMDSZ-en kívül?
Az RMDSZ-en kívül is van élet – hangoztatták annak idején azok, akik állításuk igazolásaként megalapították előbb a Magyar Polgári Pártot, majd az Erdélyi Magyar Néppártot. Arra azonban maguk sem számítottak, hogy ennyire tekervényesnek bizonyulhat az út, ami korábban egyenesnek tűnt. Miután – elsősorban a Tőkés László és Szász Jenő közötti személyes ellentétek miatt – az erdélyi magyar nemzeti oldal két részre, két pártra szakadt, szinte előrevetíthető volt a választásokon való gyenge szereplésük. A két említett párt 2012-ben összesen nem gyűjtött annyi szavazatot, mint amennyit a 2008-as helyhatósági választásokon az MPP egyedül.
Az azóta eltelt évek alatt tovább tartott a jobboldali erők egymásnak feszülése. Az MPP önfeladó módon az RMDSZ-hez simult, annak amolyan segédcsapataként működött, míg az EMNP ugyan három választáson is indult, de egyiken sem sikerült olyan eredményt elérnie, aminek alapján megkerülhetetlen erővé válhatott volna.
A kiegyezésnek nincs alternatívája
Az utóbbi hónapokban azonban mintha megmozdult volna valami: előbb az EMNP azóta lemondott elnöke ismerte be, hogy talán kellően át nem gondolt, elhamarkodott lépés volt a pártalapítás, majd, igaz, csak középvezetői révén, az MPP is mintha hajlandónak mutatkozna a sorok rendezésére, amelyre a jelenlegi helyzetben a pártfúzió tűnik a legalkalmasabbnak.
Mindenesetre ideje lenne új fejezetet nyitni az erdélyi jobboldali politizálásban. Az utóbbi hónapok politikai fejleményei azt bizonyítják, hogy az RMDSZ képtelen – tán szándékában sincs – az erdélyi magyar nemzeti közösséget szolgálni, legfőbb céljaiért kiállni. Ezért szükség van egy hatékony, a nemzeti, polgári értékrendet követő, aszerint működő erdélyi magyar jobboldali pártra.
Szentgyörgyi László
PolgárPortál
Erdély.ma

Feladtuk Vásárhelyt?
A vereségek okait sokan, sokféleképpen magyarázták. Talán azok jártak a legközelebb az igazsághoz, akik úgy vélték, az RMDSZ előre feladta a küzdelmet.
„Hogy milyen alkudozások folytak a háttérben, arról csak sejtéseink lehetnek. Az viszont tény, hogy a felsoroltak mindenikéből gyanúsan hiányzott a győzelem akarása, nem voltak többek, mint alibijelöltek. A mostani helyzet – legalábbis egyelőre – kísértetiesen hasonlít a négy évvel korábbihoz. Mert az lenne a logikus, ha olyan személyt jelölnének alpolgármesternek, akit a következő választáson a polgármester ellenlábasaként indíthatnak. Négy esztendő bőven elegendő egy esélyes jelölt felépítéséhez, a tisztséggel járó közszereplési lehetőségek pedig, ha okosan bánnak velük, meghozhatják a szükséges ismertséget is.
A jelek szerint az RMDSZ ezúttal sem kívánt élni az adott lehetőséggel. Mert azt talán ők sem gondolják komolyan, hogy Peti Andrásnak polgármester-jelöltként reális esélye lehetne Floreával vagy akár Maiorral szemben.
Ha módosítják a választási törvényt, és újra kétfordulós menetben döntünk majd a városvezetői tisztséget illetően, akkor viszont végleg lemondhatunk a vásárhelyi polgármesteri szék visszahódításának reményéről. Addig mindenképp, amíg elsősorban az etnikai hovatartozás határozza meg, ki hova adja voksát.
Addig is mihamarabb megválaszolandó a kérdés: ki lehetne a legalkalmasabb magyar polgármester-jelölt? Mielőtt eldöntenénk, nem ártana, mondjuk, megrajzolni az esélyesnek ítélt jelölt robotképét.
Tisztázni azt, hogy férfi legyen-e, vagy nő; idősebb, tapasztaltabb, vagy fiatal, lendületes személy; valamely párt meghatározó kulcsfigurája, vagy laza pártkötődésű, netán független?
Marosvásárhely különleges helyzete, a korábbi évek történései alapján egyértelműnek tűnik, hogy csak és kizárólag egy közösen támogatott polgármester-jelöltnek lehet esélye. Ezért célszerű lenne az előválasztás jól bevált eszközéhez folyamodni. Esélyeink maximalizálása érdekében pedig a közös képviselőjelöltlista-állítás lehetőségén is érdemes lenne elgondolkodni."
Szentgyörgyi László
Központ
foter.ro/cikk

Mondom a magunkét: Szövetségesek és szövetségesebbek
Már megszokhattuk – ha elfogadni nem is tudjuk –, hogy a kelet-közép-európai országok nyugati megítélése elsősorban attól függ, hogy miként illeszkednek az éppen aktuális nagyhatalmi elképzelésekbe. Egy időben, a rendszerváltás utáni években, az EU-s csatlakozás előtt Magyarország számított az „éltanulónak”, míg Romániát számos kritika érte, elsősorban a csatlakozási kritériumok teljesítésének nehézkes volta miatt. Mára megváltozott a helyzet, valamint a két ország megítélése a gazdasági háttérhatalom ellenőrzése alatt álló EU-ban és az USA-ban.
A 2010 óta Magyarországot irányító Fidesz-KDNP-kormányzat előbbre valónak tartja a magyar érdekeket a nemzetközi nagytőke, a multinacionális cégek érdekeinél, ami által magára vonta az EU és az USA haragját. Köztudott, az USA-nak elsősorban érdekei vannak, nem barátai, s amennyiben Washingtonban úgy értékelik, hogy érdekeik sérülnek, máris lépnek. Előbb „csak” gazdasági és diplomáciai téren próbálkoznak nyomást gyakorolni, de amint a közelmúlt közel-keleti történései is mutatják, a katonai közbeavatkozástól sem rettennek vissza.
Mi váltotta ki az USA „ellenérzését” az Orbán kormány iránt? Például Paks, pontosabban az, hogy az atomerőmű fejlesztését a kormányzat az oroszokra bízta, s nem a szintén arra pályázó amerikai cégekre. Néhány éve a temelini atomerőmű kapcsán hasonló konfliktus alakult ki az USA és Csehország között, a korrupcióval megvádolt prágai kabinet bele is bukott. Valami hasonlót szeretnének Magyarországon is elérni. A másik terület a gázüzlet. A Déli Áramlat kiépítése által a lényegében szintén orosz gáz Közép- és Nyugat-Európába való eljuttatása lehetetlenné tenné az újabban szintén gázexportőrré vált amerikaiaknak a palagáz értékesítését. Időközben az Oroszország elleni gazdasági szankciók okozta anyagi veszteségek miatt jegelték a gázvezeték kiépítését.
Egy ismert biztonságpolitikai szakértő szerint Magyarország ma már nem műveleti terület, hanem hadszíntere egy olyan háborúnak, melyet az Egyesült Államok vív Oroszországgal. Azt is állítja, hogy amit André Goodfriend amerikai ügyvivő Magyarországon művel, az semmiféle diplomáciai játéktérbe nem fér bele.
Ezzel szemben geopolitikai szempontból Románia helyzete igencsak felértékelődött az utóbbi időben. Korábban azt írtam, az USA-nak érdekei vannak, nem barátai. Nos, a jórészt általa kiváltott ukrán válság kapcsán pillanatnyi érdekei azt kívánják, hogy „barátjának” tekintse Romániát. A történelmi múltból eredő nyilvánvaló oroszfóbiában szenvedő bukaresti kormányzat pedig teljes mellszélességgel próbál eleget tenni az amerikai, pontosabban a NATO-elvárásainak. Ennek egyik bizonyítéka az a gyorsaság, ahogyan a teljes társadalom megfigyelésére alkalmas – sőt, a visszaélésekre is – Nagy Testvér-törvény elfogadására vonatkozó amerikai sürgetésre reagáltak. Ha már muszáj, akkor önként és dalolva megszavazzák. Victoria Nuland Kelet-Közép-Európáért felelős amerikai külügyér lassan amolyan helytartóként osztja a washingtoni ukázokat a bukaresti kormányzatnak.
Ha jól belegondolunk, a külső elvárások, a „feladatok” kénytelen-kelletlen vállalt teljesítése által jutott, ha jutott valamicskét előre az ország. A korrupció elleni küzdelemben eddig elért, egyelőre csak félsikerek – annak azonban látványosak, azt ismerjük el – elsősorban ennek a megfelelési kényszernek köszönhetőek.
Az tagadhatatlan, intézményrendszerét, a törvényi környezetet tekintve ma Románia akár demokratikus állam is lehetne. Hogy nem az, annak sokféle magyarázata lehet. Mindenesetre, amíg a külső nyomás, a kényszer mellé nem társul belülről fakadó igény is erre, addig csak reményként, kívánalomként beszélhetünk demokráciáról.
A svájci frank alapú hitelek körül kialakult mizéria kapcsán sokan elgondolkodhatnak: míg a szakmányban szidalmazott magyar kormány a hitelek forintosításával megtalálta a megoldást, addig az USA „barátságával” hencegő román politikusok még csak keresgélik. Előfordulhat, hogy a lengyelekhez, horvátokhoz hasonlóan Románia is a magyar minta szerint eljárva próbálja rendezni majd a problémát.
Szentgyörgyi László
kozpont.ro