Bukaresti magyarság: szórvány a négyzeten
Állandó tanerő- és létszámhiánnyal viaskodunk, az anyagi nehézségeinkről nem is beszélve: minden támogatásért keményen meg kell harcolni. Ennek ellenére optimisták vagyunk – sorolja Bencze Mihály igazgató, amikor a bukaresti Ady Endre Elméleti Gimnázium legégetőbb gondjairól faggatjuk.
A derűlátás mondhatni kétszeresen is elengedhetetlen a román fővárosban zajló magyar oktatás szereplői, alakítói számára. Egyrészt az anyanyelven történő nevelést itt több alkalommal a szó szoros értelmében a romjaiból kellett újjáépíteni, másrészt a múlt egyféleképpen kötelez is: ebben az évben kereken kétszáz éves a bukaresti magyar oktatás.
Az évforduló pedig méltó alkalom az ünneplésre, az elmúlt héten lezajlott 13. Bukaresti Magyar Napok rendezvénysorozatot éppen ezért szentelték a jubileumnak. A középiskola vendégváró osztálytermeit véndiákok és egykori pedagógusok töltötték meg a hétvégén, akiknek a tanintézet jelenlegi tanulói kedveskedtek ünnepi műsorral, vasárnap pedig majálissal.
Felavatták ugyanakkor az iskola új zászlóját és – egy koronából ágaskodó unikornist, valamint a napot és a holdat ábrázoló – címerét, Szekeres Attila sepsiszentgyörgyi heraldikus alkotását. De a hét minden napjára jutott történelmi, színházi előadás, táncház. Különösen emlékezetes marad a marosvásárhelyi színinövendékek vendégjátéka, Bródy Sándor A tanítónő című darabját ugyanis az Erzsébet Színháznak otthont adó, egykor az Osztrák–Magyar Monarchia tulajdonában álló Duna-palotában vitték színpadra.
Annak az épületnek a háromszáz férőhelyes dísztermét, amelyben annak idején komoly diplomáciai, gazdasági és szellemi tevékenység folyt, és amelyben mintegy száz éve nemigen hangzott el magyar szó, most színültig megtöltötték a bukaresti magyarok.
Oktatásszervezés a szórványban
Az első írásos említése 556. évfordulóját idén ünneplő fővárosban már évszázadokkal ezelőtt jelentős volt a magyarok jelenléte, amely egészen a 15. századig visszavezethető. Barcasági csángók az 1500-as években evangélikus fatemplomot építettek az utazók, szekeresek számára stabil állomásnak számító Bukarestben, ahová a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverése mozgósított népesebb tömegeket.
Mivel a magyarok ekkor már többnyire családostul érkeztek, a kor kutatói szerint tetten érhető volt a gyerekekkel való foglalkozás, többek között a katolikus Barátok templomában. Tehát kisebb próbálkozások különböző formában már korábban léteztek a magyar oktatás megszervezésére, a gyerekek foglalkoztatására, bár ez még átmeneti időszakot képviselt, és nem nevezhető iskolának.
Az igazi áttörés a 19. század elején történt. Fontos tudni, hogy ekkor rendezték – a várost megszálló oroszok – Bukarestben az első, a lakosok nemzetiségi összetételére is kiterjedő népszámlálást. A cenzus kimutatta, hogy a havasalföldi román fejedelemség hetvenezer lelkes központjában 1226 „osztrák" élt, amelynek túlnyomó többsége magyar volt, a magyar közösség létszáma azonban elérhette a háromezret is.
A Szőkefalváról érkezett Sükei Imre református lelkész hamar felismerte, hogy a magyarok elveszítik önazonosság-tudatukat, ha nem biztosít a közösség számára saját egyházat és iskolát. Sükei 1815. május 14-én megalapította a bukaresti református egyházat és a magyar oktatást, a gyerekeket pedig saját lakásán kezdte tanítani írni-olvasni. A több nyelvet is beszélő lelkész gyakorlatilag végigkoldulta a fél világot (fogadta többek között a brit uralkodó és a német császár is), négy év múlva pedig a gyűjtésből és közadakozásból telket vásárolt, amelyen felépítette az első bukaresti református templomot, mellé pedig az „iskolaházat".
Mivel Erdély és Magyarország nem szerezte vissza függetlenségét, folyamatosan gyarapodott a magyarság, elsősorban a megélhetést keresők révén, akik a Partiumból, Közép-Erdélyből és a Székelyföldről is érkeztek. Az 1838-as lakosság-összeírásban konkrét utalás történik a magyar lakosok foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, cipész, borbély, pék, gombkötő.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után már mintegy nyolcezerre rúgott a magyar népesség Bukarestben, így magától értetődő volt az oktatás bővítése is. Jól jellemzi a magyarok iránti tiszteletet és megbecsülést, hogy a bukaresti románság igyekezett kimutatni rokonszenvét és együttérzését a magyar menekültek iránt, akiknek támogatására jótékonysági előadást rendeztek.
Sükeihez hasonló formátumú iskolaépítőként, oktatás- és közösségszervezőként Koós Ferenc református lelkész 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré a magyarságot. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Koós kezdeményezésére 1862-ben Alexandru Ioan Cuzának, az egyesült román fejedelemségek uralkodójának felesége helyezte el az új református kőtemplom alapkövét, 1875-ben újabb két tantermes, emeletes iskola épült, amelyben tanítói lakás is helyet kapott.
Kegyelmi időszakok és leépítés
A századfordulóra kiteljesedik és valósággal virágzik a magyar iskolarendszer, amely ekkor már több mint ezer diák oktatását látja el az inasiskolától kezdve az elméleti szintig. Az 1900-as évek elején hivatalos adatok alapján huszonötezer, történészek szerint 35 ezer lelket számlált a bukaresti magyar közösség. A hivatalos feljegyzések az 1910–1911-es tanévet tekintik a magyar nyelvű oktatás csúcspontjának, amikor a római katolikus iskolákban 1141, a református iskolákban pedig 468 magyar tanuló részesült anyanyelvű oktatásban.
„A történelem fintora, hogy amíg Erdély nem volt Románia része, zökkenőmentesen működhetett itt a magyar oktatás, amely azonban az első világháború és Trianon után folyamatos támadásnak és rombolásnak volt kitéve" – illusztrálja a visszás helyzetet Bencze Mihály igazgató, aki úgy tudja, az újabb „hőskorban", a két világháború között négyezerre gyarapodott az iskolahálózat diáklétszáma.
1944 áprilisában a brit légierő lebombázta az akkori iskolaépület nagy részét, az óvóhelyen életben maradt Takács Pál iskolaigazgató emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhetően – egymaga vette nyakába a várost, hogy összegyűjtse a magyar gyerekeket – ősszel 22 tanulóval nyitották meg a hétosztályos iskolát.
A kommunista hatalom csúcsvezetőségével kialakított kapcsolata révén a direktornak sikerült új iskolaépületre is szert tennie, mégpedig úgy, hogy Petru Groza miniszterelnök felszólította: üljön kocsiba, és keressen új ingatlant a lebombázott helyett. Takács a főváros központjában, a Ferdinánd sugárút 89. szám alatt működő egykori börze épületét választotta, a mai napig itt működik a magyar középiskola.
A bukaresti magyar oktatás számára a múlt század ötvenes-hatvanas-hetvenes évei egyfajta kegyelmi időszakot jelentettek. Ekkor tanult a gimnáziumi rangra emelt tanintézetben többek között a hétfalusi csángó származású Kosztanov Mihály, a magyar és az amerikai tudományos akadémia későbbi tagja, illetve 1956–1959 között Keleti György szocialista politikus, későbbi magyar honvédelmi miniszter.
Adorjáni Dezső számára bevallottan óriási meglepetés volt, amikor a nagy, „üzemszerű", vegyes oktatású brassói iskolából 1976-ban átkerült az önálló magyar tanintézetként működő bukarestibe. „A meghitt, kicsi, csinos épület otthonos hangulatot árasztott, akár egy családi ház. Az iskolát a sajátunknak éreztük, a tanár-diák viszony baráti, meghitt, intim volt, radikálisan más, mint a nagy erdélyi iskolákban. Végül, de nem utolsósorban a tanítás minden más véleménnyel ellentétben teljesen megfelelt az erdélyi iskolák színvonalának" – magyarázta lapunknak a bukaresti véndiák.
A Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház élére 2004-ben megválasztott püspöktől megtudtuk, tantárgyversenyeken vagy a Nicolae Ceauşescu diktátor által életre hívott Megéneklünk, Románia tömegmozgalom rendezvényein sokan csodabogaraknak nézték a népviseletbe öltözött, magyar táncokat bemutató fiatalokat, de annak idején nem tapasztaltak semmiféle negatív diszkriminációt. Ma is szívesen emlékszik vissza az egyházi vezető a Tulipánt Ilona igazgatónő által meghonosított, akkoriban teljesen újszerű szombati iskolai bulikra.
„Az akkori bukaresti magyar életet úgy kell elképzelni, mint egy faluban. Szinte mindenki ismert mindenkit, és ha az utcán magyar szót hallottak, az emberek köszöntek és szóba elegyedtek egymással" – idézi fel az évtizedekkel ezelőtti szórványlétet Adorjáni Dezső.
Az akár idillinek is nevezhető állapotnak 1985-ben vetett véget Ceauşescu nacionál-kommunista, kisebbségellenes diktatúrája, amely Erdély valamennyi magyar oktatási intézményéhez hasonlóan a bukarestit is vegyessé tette, sőt a fővárosban teljesen felszámolta a magyar nyelvű oktatást. Amelynek fennállása során az 1989-es rendszerváltás ismét új, ám egyáltalán nem könnyű kezdetet jelentett.
Bár a szülők kiharcolták, hogy az iskola újra önálló magyar tanintézet legyen, a román diákok megtagadták az átköltözést. A soviniszta politikusok által feltüzelt fiatalok bezárkóztak az épületbe, törtek-zúztak, felgyújtották az iskola archívumát (tönkretették azt a zongorát is, amelyen Liszt Ferenc gyakorolt, amikor Bukarestben koncertezett), és kőzáport zúdítottak a magyar diákokra és pedagógusokra. Utóbbiak két hétig a református Calvineum-templomba menekültek, a magyar tanulókra állandóan felnőttek vigyáztak. Az áldatlan állapotnak 1991 őszén vetett véget az oktatási minisztérium, átköltöztetve a román osztályokat, az iskola pedig felvette Ady Endre nevét.
Rejtőzködő magyarok
Amikor Bencze Mihályt a jelenlegi diáklétszámról kérdezzük, az igazgató nem rejti véka alá, hogy a fővárosi magyarság sajátos összetétele folytán nem tud pontos adattal szolgálni. A tősgyökereseken kívül ugyanis nagyon sokan élnek ideiglenes jelleggel Bukarestben – például az RMDSZ politikusai –, akik munkaviszonyuktól függően néhány év elteltével visszatérnek Erdélybe. Emiatt az óvodától a 12. osztályig képzést nyújtó Ady-középiskola tanulóinak száma 273 és 300 között mozog, a diákok 40-50 százaléka pedig vegyes házasságból származik.
A 2011-es népszámlálás szerint a magyarok lélekszáma mintegy 3300-ra tehető ugyan az 1,8 milliós városban, a valóságban azonban meghaladja a hatezret. „Nagy részük rejtőzködő magyar, nem vállalja az identitását, a gyerekét román iskolába járatja. Őket igazi művészet visszacsalogatni hozzánk, meggyőzni őket, hogy a magyar iskolából ugyanolyan eséllyel tudnak továbblépni, mint a románból. Sajnos a magyarság egy részével jól megetették az idők folyamán azt a hamis tézist, miszerint jobban érvényesül a gyerek, ha az állam nyelvén tanul" – méltatlankodik a bukaresti iskolát másfél éve irányító, korábban a brassói és a hétfalusi önálló magyar iskola alapításában érdemeket és tapasztalatokat szerzett, matematikusként és a csángó történelem, művészet kutatójaként ismert direktor.
Bencze Mihály elmondja, a következő tanévtől négy óvónőre és két tanítónőre lesz szüksége, akiket Erdélyből kell a fővárosba csalogatnia, ehhez azonban szolgálati lakást kell biztosítania számukra. Két pedagógusnak az RMDSZ biztosít albérletet, hosszú távon viszont csakis az öt évvel ezelőtt megkezdett, ám azóta torzóban maradt kollégium felépítése jelenthet megoldást.
A bentlakás története amúgy hűen tükrözi az újkori román-magyar államközi viszonyokat. Noha az egy évtizeddel ezelőtt nagy lendülettel megrendezett közös kormányülések idején megállapodás született arról, hogy a magyar állam Battonyán új román iskolát, a román pedig a bukaresti magyar tanintézetnek kollégiumot épít, utóbbiból csak a betonfalak készültek el, a papíron kiutalt finanszírozásból pedig „eltűnt" egymillió euró. (Közben a magyar állam 733 ezer eurós hozzájárulásával felhúzott modern iskola- és óvodaépületet 2008 óta használja a battonyai románság).
Pedig a kollégiumra nagy szüksége lenne a matematika–informatika profilú, idén a természettudományokra áttért Adynak, hiszen lehetővé tenné a vidéki tanulók beiskolázását is, megkönnyítve az egyetemi továbbtanulásra való felkészülést. Amúgy a bukaresti magyar középiskola végzőseinek nyolcvan százaléka sikerrel érettségizik, viszont a továbbtanulók csupán egyharmada folytatja tanulmányait magyar egyetemen.
„Bár a szülők helyett nem dönthetek, igyekszem változtatni a mentalitáson, hiszen az iskola csak akkor fejlődik, ha minden gyereket foglalkoztatunk. Tanintézetünk mára a magyar egyházak, a bukaresti magyar intézmények közös találkozási pontjává vált. Eme küldetését hangsúlyosan vállalnia kell abban a közegben, amely szórványnak számít a négyzeten" – vallja Bencze Mihály, a bukaresti Ady Endre Elméleti Gimnázium igazgatója.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Dózsa Györgytől Gábor Áronig (A székelység története)
Honismereti jutalomkiránduláson vettek részt azok a diákok, akik összemérték ismereteiket a székelység történetéről rendezett vetélkedő második, döntő fordulójában. Mind a versenyt, mind az azt követő kirándulást figyelemfelkeltő szándékkal szervezték, hisz 35 ezer példányban kinyomtatták a székelység történetét feldolgozó oktatási könyvet – most készül a második, javított kiadás –, de alig pár iskolában tanítják.
Történelmi vetélkedő
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Alapítvány kezdeményezésére, a Tanulók Klubja támogatásával, Pénzes Loránd fiatal mikós történelemtanár főszervezésében vetélkedőt rendeztek. Olyan háromszéki iskolaközösségeket szólítottak meg, ahol VI., illetve VII. osztályban tanítják a székelység történetét. Tapasztalat szerint elenyésző számú osztályban oktatják, pedig akár a romániai magyar kisebbség története című tantárgy keretében is lehetne tanítani, hisz témába vág. Az első fordulóra jelentkező négyfős csapatok közül tizenegy bekerült a második szakaszba. Képviselték a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumot, Székely Mikó Kollégiumot, Református Kollégiumot, Plugor Sándor Művészeti Líceumot, Váradi József Általános Iskolát, Tanulók Klubját, a barátosi Bibó István Általános Iskolát, a berecki Comenius Általános Iskolát, valamint az illyefalvi Lukács László Általános Iskolát. A forduló résztvevőit múlt csütörtökön tematikus, főleg az 1848–1849-es önvédelmi harc helyszíneit érintő honismereti jutalomkirándulásra vitték a szervezők. Az útvonal
A verseny helyszínéről, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Klubjától indult az autóbusz. Zuhogott az eső, a közelben hely sem volt parkolásra, ezért a busz kétszer kerülte meg az Állomás negyed északi részét, így is csak az ablakból tekinthettük meg az Eprestetői csata emlékművének másolatát az Ady Endre Általános Iskola előtt. A csata, pontosabban mészárlás történetét Kádár Gyula történész hangosbemondón ismertette. Az első igazi állomás Eresztevény volt. Gábor Áron síremléke előtt Kádár Gyula a hős életútjáról, az uzon-kökösi csatáról és a székely hős temetésének körülményeiről beszélt. Kis kitérővel következett Dálnok, ahol Dózsa György szobra előtt tartott előadást a történész. Innen Bereckbe utaztunk, a Gábor Áron Emlékháznál a helybeli Tibád Sándor történelemtanár várt, ő mesélte el a település történetét, kiemelve Gábor Áron nagyságát. Ebéd után Kézdivásárhelyre vonultunk, de idő szűkében csak a buszról tekintettük meg Gábor Áron szobrát, melynek történetét Keresztes László, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány titkára vázolta. Ezután a Nyergestetőre utaztunk. Az ottani csatáról és az emlékműállításról szintén Kádár Gyula beszélt. Onnan már haza vezetett az út. A helyszíneket kronológiai sorrendben mutatjuk be.
Dálnok A Dózsa György szülőfalujaként jegyzett település központjában emelkedő monumentális Dózsa-szobor, Szobotka András alkotása előtt gyűlt össze a diáksereg. Kádár Gyula felhívta a figyelmet, itt magyarul is megjelenik Dózsa György neve, nem csak románul. Az elmúlt évtizedekben millióknak tanították Gheorghe Doja hőstetteit. A románok tudatában Dózsa György a román jobbágyparasztok harcának vezetője. Ők úgy tudják, a magyar nemesség kegyetlen elnyomása miatt fegyvert ragadt románokhoz csatlakoztak a magyar jobbágyok is. És sok erdélyi magyar gyermek is Gheorghe Doja nevű hősről hallott, mert Románia történelmének oktatása az elmúlt évekig csak román nyelven folyt. A megyei csendőrfelügyelőség még mindig a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön egy utca évtizedekig Gheorghe Doja volt, de ma már Dózsa György.
Az 1514-es Dózsa-felkelésről elterjedt/elterjesztett tévhitek dacára az eredetileg keresztes hadjárat céljából összeállt seregben túlnyomóan nem parasztok voltak, hanem szép számmal kisnemesek, sőt középnemesek is, valamint tehetős alföldi polgárok, a küzdelem nem annyira a nemesi elnyomás, hanem a kialakult gazdasági különbségek miatt folyt.
Dózsa György seregét Szapolyai János erdélyi vajda, a későbbi király verte le. A vezérnek különleges kegyetlenségű kivégzésben volt része. Izzó vaskoronát helyeztek a fejére, katonáit arra kényszerítették, hogy egyenek a még élő Dózsa húsából. Dózsa György az embertelen kínzást hatalmas lelkierővel, szótlanul tűrte. Nem felel meg a valóságnak, hogy izzó vas-trónra ültették, ahogy az néhány irodalmi műben megjelenik.
Bereck Itt született Gábor Áron 1814. november 27-én, a jelenleg 103-as házszámmal megjelölt telken akkor még álló házban. Ettől nem messze, a 89. szám alatt alakították ki az emlékházat. Bereck első írásos említése 1332-ből, a pápai tizedjegyzékből való, de már a római korban lakott volt, Luxemburgi Zsigmond 1426-ban mezővárosi rangra emelte, s e kiváltságát 1888-ig megőrizte. Nagyszámú oklevél bizonyítja városi privilégiumait.
Stratégiai fekvése lehetővé tette a városi rang elnyerését. A királyi hatalom – az Ojtozi-szoros előterében – az ellenséges betörések útjában létrehozott egy olyan jogállású települést, amelynek lakói az elnyert szabadságjogok fejében a szoros védelmére kötelezhetőek. Címerében a levelet tartó kéz mutatja a település szerepét a posta megszervezésében. Mivel a Bécs–Konstantinápoly közötti postai útvonalon helyezkedik el, a bereckiek feladata a levelek, a postások, küldöncök Moldvába szállítása volt, valamint lovasszekerek előállítása a fejedelmi futárok számára. A bereckiek által fenntartott posta Moldvában Tatros városáig megy, visszafelé pedig Kézdivásárhelyig.
Eresztevény Gábor Áron nyughelye. A református templom előtt, a főút szélén emelkedik Gyárfás Győző háromszéki főépítész által tervezett síremléke. Rajta a születési évszám hibás, hívta fel a figyelmet Kádár Gyula, aki ismertette a hős életútját.
Gábor Áron népéért aggódó, mártírhalált vállaló, széles látókörű forradalmár szabadságharcos, aki 1848 őszén – műszaki ismereteivel és a népe iránti elkötelezettségével – készen állt a történelem által rászabott feladatok elvégzésére. Legnagyobb érdeme a székely hadiipar megteremtése mellett az önálló székely tüzérség megszervezése. Bátran küzdött a csatatereken, forradalmárként lépett fel a népgyűléseken, következetes keménységgel járt el a gyávákkal, a haszonlesőkkel szemben, miközben emberséges katonatisztként viselkedett a nemzeti ügy szolgálatában állókkal. Háromszék népe 1848 őszén megmutatta a világnak, hogy mire képes közössége, ha a szabadságáért küzd, és olyan vezetői vannak, mint Gábor Áron. Ágyúi Háromszék népének bátorságot adtak, erkölcsi erőt ahhoz, hogy vállalja a lehetetlent, az önvédelmi harcot.
A szabadságharcos Gábor Áron ma az önrendelkezésért küzdő székely nép jelképe. Életét áldozatkészség jellemzi, kitartása ma is erőt sugároz.
Nyergestető Kászonújfalu és Csíkkozmás között helyezkedik el, mintegy nyeregalakzatot öltve két csúcs között. Itt zajlott 1849. augusztus 1-jén az az egyenlőtlen ütközet, amely ma is a székely kiállás jelképe. A mintegy 12 ezres, Clam-Gallas császári tábornok vezette osztrák-orosz túlerő támadását Tuzson János alezredes mindössze 200 székely honvédje igyekezett feltartani. A szorosban többször sikerült visszaverniük a támadást, végül árulás nyomán az ellenség bekerítette és legyilkolta a hősiesen védekező székelyeket.
A csata helyén 1897. augusztus 8-án emlékművet avattak. A Poulini János csíkzsögödi kőfaragó által készített emlékoszlop költségeit „a Bukarestben lakó Székely honfiak és honleányok” adták össze, tudhatjuk meg az oszlop oldalába vésett szövegből. A szemközti oldalra temették az 1849-ben itt elesett hősöket. A tömegsír fölött előbb keresztek jelentek meg, ma már kopjafaerdő díszeleg. Székelyföldi látogatásakor Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is állított kopjafát a tetőn. A nyergestetői hősökre emlékezve Kányádi Sándor így ír:
„Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.” Utószó A székely történelmi vetélkedő szervezői, a zsűri tagjai, valamint a csapatokat felkészítő tanárok elemezték a verseny részleteit, levonták a következtetéseket. A becsúszott hibákat igyekeznek kiküszöbölni, a vetélkedőt érdekesebbé, vonzóbbá tenni. Egyetértettek abban, hogy folytatni kell, sőt, kiterjeszteni egész Székelyföldre. A cél, hogy minél több iskolában tanítsák a székelység történetét, hiszen van miből, csak akarni kell.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A megtisztuláshoz szükséges az átvilágítás (Szigorúan ellenőrzött evangélium)
Molnár János egyháztörténész a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség, a Securitate kapcsolatát feldolgozó, Szigorúan ellenőrzött evangélium című, négy kötetben megjelent, bővített kiadású könyvét mutatták be szerda este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A szerzőt Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője faggatta, továbbá H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője osztotta meg a témával kapcsolatos észrevételeit. Az est házigazdája Szonda Szabolcs könyvtárigazgató volt.
Molnár János saját bőrén tapasztalta a Securitate ténykedését. Mivel megtagadta az együttműködést, segédlelkészként szolgált. 1989-ben Magyarországra távozott, jelenleg a Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense. A témával úgy találkozott, hogy Tőkés László megkérte, nézze át a mintegy 12 ezer oldalas megfigyelési dossziéját, lehet-e kezdeni azzal valamit. Igen érdekesnek találta, és 2007 óta kutatta a Securitate és a református egyház viszonyát. Eleinte kedvesen kiszolgálták a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Levéltárban, de egy ideje egyre nehezebb adatokhoz hozzájutni, így most szünetelteti a tevékenységet – mondotta a bemutatón. A szerző elmondta, a titkosszolgálati munka és megfigyelés két szakaszra osztható: az egyik Gheorghe Gheorghiu-Dej halálával véget ért, a másik Nicolae Ceauşescu uralomra jutásával kezdődött. Az elsőben az ellenség felszámolása és ellenségkép tudatosítása volt a politikai rendőrség fő feladata, a másodikban Ceauşescu abból indult ki, hogy a kommunizmus ellenségeit már megsemmisítették, és a többieket meg kell győzni a rendszer fontosságáról. Az első időszakban nagyon sok lelkész volt azok között, akiket 1952-től kezdve ítélet nélkül munkatáborokba hurcoltak, illetve az 1956-os magyarországi események romániai kisugárzása nyomán letartóztattak. A második periódusban a letartóztatások száma csökkent. Ekkor a meggyőzés volt a cél, sokkal nagyobb mértékben terjesztették ki a hálózatot, gyakorlatilag teljesíthetetlen feladatot adtak: például 1985-ben egy utasítás szerint az összes lelkészt be kellett volna szervezni, de ez nem valósult meg. 1967-ben átszervezték a Securitatét. Úgy becsülik, 1975-ben 200 ezer, 1989-ben már egymillió volt az informátorok száma. Arról nincs adat, hogy hány embert figyeltek meg. A szerző mindkét hazai református egyházkerületet, az erdélyit és a királyhágó-mellékit is kutatta. A református egyháznak is két időszaka volt. 1962-ig a püspökök elkötelezettek voltak ugyan az állam irányába, de nem voltak informátorok, és megfigyelték őket. Utána informátorokat helyeztek a püspöki székbe, tehát a hierarchia legmagasabb pontjára. A teológiai tanárok nagy részét beszervezték, az ő feladatuk az is volt, hogy a külföld irányába hirdessék, a szocialista Romániában minden rendben van.
H. Szabó Gyula hozzátette: a második időszakban már nem alkalmaztak fizikai erőszakot, hanem zsarolással, lélektani megtöréssel dolgoztak. Nem lehet általánosítani, minden esetet külön kell vizsgálni, és el kell olvasni a kontextust is, ahogyan beszerveztek valakit és ahogyan jelentett, mert csak úgy lehet érdemben következtetéseket levonni.
Molnár János elmondta: a közhiedelemmel ellentétben volt lehetőség a választásra, hogy valaki együttműködik a Securitatéval vagy nem. Nehezen, de járható volt az az út is, hogy nemet mondott valaki, ami nem kecsegtetett karrierrel. Az elutasítók nem lehettek tisztségviselők, segédlelkészi minőségből nem emelkedtek vagy a lehető legeldugottabb parókiákra helyezték őket – lásd Tőkés László esetét. El kellett dönteni, mit vállal az ember: karriert épít vagy becsületes marad. Tény, hogy sok embert lekötött a viszonylag kis, körülbelül 800 ezer főt számláló református közösség. Hogy az egyik legfontosabb kérdés a 19-es kóddal jelölt magyar nacionalista irredentizmus, a másik meg a 343-as kóddal jelölt református egyház volt, azt jelenti, nagyon féltek tőle, ami érdem is a református egyház számára. Igen fontos intézmény volt tehát a magyar kultúra és anyanyelv ápolásában. H. Szabó Gyula elmondta, a rendszer rendkívül fertőzött volt, nagyon sokan botlottak meg, vétkeztek saját erkölcsi felfogásukkal szemben, mégis az intézmény, a református egyház győztesen került ki a negyvenéves sivatagi vándorlásból, mert mindig voltak emberek, akik a keresztény erkölcsiséget vitték tovább, nemcsak erkölcsös lelkészek, hanem erős gyülekezetek is. A botlások ellenére a református egyház történelmi küldetését messze betöltötte – hangsúlyozta a kiadó vezetője. Azt, hogy miként viszonyul a beszervezett informátorokhoz, mindenkinek magának kell eldöntenie, mondta, de hozzátette: nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeket az embereket a magyarságuk miatt üldözték Romániában. Kiemelte: létezik egy egyház, amely egyáltalán nem foglalkozik ezzel a múlttal, felső papsága nemhogy informátor, hanem valószínűleg fedésben levő tiszt volt. Amíg az ortodox egyház elzárkózik attól, hogy a Securitatéhoz fűződő kapcsolatával szembenézzen, nehéz elképzelni, hogy a dolgok tisztulhatnak. Ehhez mérten a református egyház átvilágítása, a többi kisebb egyház erre irányuló törekvése nagyon nagy előrelépés – összegzett.
Molnár János leszögezte továbbá: amíg nem lesz teljes átvilágítás Romániában, addig az érintettek ki lesznek téve a zsarolásnak.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fogy a magyar – A Kárpát-medence változó etnikai arculata
A Kárpát-medence változó etnikai arculata az elmúlt évezredben címmel tartott előadást dr. Kocsis Károly akadémikus, az MTA Földrajztudományi Intézetének igazgatója Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban.
Az előadó főképp a Mátyás király utáni időszak népességi térképeit mutatta be és magyarázta, hisz a korai időszakok társadalmának etnikai összetételét szinte lehetetlen meghatározni. Az etnikai térszerkezet átalakulását időszakonként össze is hasonlította.
Kocsis Károly a Kárpát-medencét magyar geopolitikai fogalomként határozta meg, amelybe beletartoznak mind a mai, megfogyatkozott Magyarország lakói, mind a határain kívül rekedt magyarok, és a megnevezés ellen senkinek nem lehet kifogása. Olyan haza szinonimájaként használta, amelybe mindannyian beletartozunk.
A honfoglaló magyarok a termékeny, könnyen megközelíthető területeket lakták be, a Nagy- és Kis-Alföldet, az Erdélyi Mezőséget, a más etnikumúak a történelem folyamán a nehezebben megművelhető területekre, hegyes vidékekre telepedtek.
A X. és a XV. század közötti időszakban főként a lakatlan területek rovására történt magyar terjeszkedés. A XVI–XVIII. században a belső háborúk, a török hódoltság és a felszabadító harcok, valamint a bizonytalan helyzetet követő migrációs folyamatok eredményeként rendkívüli magyar etnikai regresszió és azzal párhuzamos nemzetiségi terjeszkedés történt.
A XIX. század végén és a XX. század elején természeti és társadalmi tényezőknek köszönhetően, a túlnyomórészt önkéntes magyarosodás eredményeként magyar etnikai növekedés és nemzetiségi, főként szlovák és német fogyás bontakozott ki, melyet a trianoni békeszerződés, a történelmi magyar államterület felosztása tartóztatott fel.
Az 1918-tól máig tartó időszakban a trianoni területen fokozódó magyar etnikai előretörés, a trianoni határokon túl a szlovák, ruszin, román, szerb, horvát, szlovén előrenyomulással szembeni általános magyar etnikai-területi regresszió volt megfigyelhető, melyet csupán 1938–1944 között szakított meg a revíziós sikerek következményeként egy rövid, ideiglenes magyar etnikai térnyerés. A második világháborút követően az államalkotó nemzetek számbeli növekedése és a nemzeti kisebbségek csökkenése tapasztalható az utódállamokban.
A várható etnikai tendenciák negatív irányt mutatnak: a népességszám tartós csökkenése, a természetes fogyás növekedése, fokozódó bevándorlás az EU-s térfélre, fokozódó etnikai térbeli koncentráció, a nemzeti kisebbségek számának csökkenése, az etnikai kisebbségek, főként a cigányság és az „egzotikus” kisebbségek (főleg ázsiaiak) számának növekedése.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bűn a kétnyelvű tábla is (Gidófalva)
Eltüntették a Casa comunală – Községháza feliratot a gidófalvi polgármesteri hivatal homlokzatáról, és a felületet fehérre meszelték tegnap reggel. Berde József polgármester intézkedett, mert előző nap kézhez kapta a Brassói Táblabíróság végzését, miszerint a Községháza felirat eltüntetéséig minden napi késedelemért saját zsebéből kell kifizetnie az országos minimálbér 20 százalékát kitevő bírságot. A kétnyelvű feliratot azután helyezték el, hogy a prefektus pert indított a korábbi, csupán magyar felirat ellen.
A Kovászna Megyei Törvényszék 2013. november 21-én alapfokon helyt adott a keresetnek. A polgármester fellebbezett, de nem várta meg a végleges ítéletet, 2014 februárjában eltakarta a feliratot. Mint akkor nyilatkozta, a prefektus nyomására és az Országos Diszkriminációellenes Tanács felszólítására cselekedett így. Berde József hamarosan kétnyelvű feliratot helyeztetett az oromzatra. Ez már ott állt, amikor a Brassói Táblabíróság 2014. március 28-án meghozta végleges döntését. A prefektus – ekkor már Marius Popica – június 10-én felszólította a polgármestert a Községháza felirat eltávolítására. Mivel a szöveg kétnyelvű volt, a polgármester nem tett eleget a felszólításnak. A prefektus – most már Sebastian Cucu – pert indított ellene végleges ítélet be nem tartásáért, és kérte, Berdét sújtsák az országos minimálbér 20 százalékával minden nap késlekedésért. A törvényszék 2015. január 20-án helyt adott keresetének, a polgármester fellebbezett, de a táblabíróság ismét helybenhagyta az alapfokú ítéletet. A végzés május 14-én született meg, a polgármester június 11-én kapta kézhez. Rögtön Cucu prefektushoz sietett, egy órán át magyarázta, hogy most két nyelven írták ki a községházát, de a törvényesség megyei őre hajthatatlannak bizonyult. Berde József tegnap eltávolíttatta mind a magyar, mind a román megnevezést, s üzent a prefektusnak, egy órát késett, azért megbírságolhatja. A polgármester kikelt a prefektusok ellen: mind fika az egész, utasítást hajtanak végre.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bűn a kétnyelvű tábla is – Eltüntették a feliratot Gidófalván
Eltüntették a Casa comunală – Községháza feliratot a gidófalvi polgármesteri hivatal homlokzatáról, és a felületet fehérre meszelték. Berde József polgármester intézkedett, mert előző nap kézhez kapta a Brassói Táblabíróság végzését, miszerint a Községháza felirat eltüntetéséig minden napi késedelemért saját zsebéből kell kifizetnie az országos minimálbér 20 százalékát kitevő bírságot. A kétnyelvű feliratot azután helyezték el, hogy a prefektus pert indított a korábbi, csupán magyar felirat ellen.
A Kovászna Megyei Törvényszék 2013. november 21-én alapfokon helyt adott a keresetnek. A polgármester fellebbezett, de nem várta meg a végleges ítéletet, 2014 februárjában eltakarta a feliratot. Mint akkor nyilatkozta, a prefektus nyomására és az Országos Diszkriminációellenes Tanács felszólítására cselekedett így. Berde József hamarosan kétnyelvű feliratot helyeztetett az oromzatra. Ez már ott állt, amikor a Brassói Táblabíróság 2014. március 28-án meghozta végleges döntését. A prefektus – ekkor már Marius Popica – június 10-én felszólította a polgármestert a Községháza felirat eltávolítására. Mivel a szöveg kétnyelvű volt, a polgármester nem tett eleget a felszólításnak. A prefektus – most már Sebastian Cucu – pert indított ellene végleges ítélet be nem tartásáért, és kérte, Berdét sújtsák az országos minimálbér 20 százalékával minden nap késlekedésért. A törvényszék 2015. január 20-án helyt adott keresetének, a polgármester fellebbezett, de a táblabíróság ismét helybenhagyta az alapfokú ítéletet.
A végzés május 14-én született meg, a polgármester június 11-én kapta kézhez. Rögtön Cucu prefektushoz sietett, egy órán át magyarázta, hogy most két nyelven írták ki a községházát, de a törvényesség megyei őre hajthatatlannak bizonyult. Berde József tegnap eltávolíttatta mind a magyar, mind a román megnevezést, s üzent a prefektusnak, egy órát késett, azért megbírságolhatja. A polgármester kikelt a prefektusok ellen: mind fika az egész, utasítást hajtanak végre.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lakat kerülhet a kastélyra (Árkos)
Minekutána tizenkét év pereskedést követően báró Szentkereszty Béla örököseinek jogerősen visszaítélték az árkosi Szentkereszty-kastélyt, amelyben az Árkosi Kulturális Központ (a továbbiakban központ) működik, a tulajdonosok nem tudják birtokba venni az ingatlant.
Kincses Előd ügyvéd, a tulajdonosok általános képviselője lapunknak azt nyilatkozta, mivel a jogcím nélküli használó sorozatosan jogalap nélküli perekkel akadályozza a birtokba vételt, és az intézmény párbeszédre nem hajlandó, végrehajtójuk lakatot tesz az ingatlanra. A kastélyt nem akarják eladni, szándékuk szerint bérbe adnák, de a kulturális központ képviselőinek viselkedése alapján minden bizonnyal egy más intézménynek. Kincses Előd ügyvéd, a tulajdonosok megbízottja tegnap ismét Sepsiszentgyörgyön járt, mivel a központ panasszal élt a végrehajtás ellen, és kérte a kilakoltatási ítélet végrehajtásának felfüggesztését. Hangsúlyozta, az új perrendtartás szerint erre nincs lehetőség: nem függeszthető fel azoknak a pereknek a végrehajtása, amelyben a jogcím nélküli használót lakoltatják ki. A központnak nincs jogcíme – magyarázta –, mert a 10-es törvény csak azoknak a kulturális intézményeknek biztosítja a jogot, hogy még öt, illetve tíz évet használják az ingatlant, amelyek 1989. december 22-én léteztek. A kastély akkor a Román Kommunista Párt vagyonaként szerepelt, csak 1990 februárjában került át a művelődési minisztériumhoz, s a központ csak azután jött létre. Arról nem is beszélve, hogy semmiféle lakbért nem fizetnek – fűzte hozzá az ügyvéd. A Kovászna Megyei Törvényszék 2004 júliusában hozott ítélete szerint Jankovich-Bésán András felperesnek természetben vissza kell szolgáltatni a kastélyt, kápolnát, istállót és a hozzájuk tartozó kilenc hektár területet. A központ fellebbezése nyomán az ügy húzódott, végül 2012 novemberében a Legfelső Ítélőtábla végleges ítéletével helyben hagyta az első döntést. Időközben, 2010-ben a felperes elhunyt, a pert három gyereke vitte tovább, számukra ítélték meg az ingatlant. Kincses elmondta: a központhoz írt levelét válaszra sem méltatták, hanem megfogadták Ioan Sabău-Pop ügyvédet, és sorozatosan különleges jogorvoslati lehetőségekkel éltek, olyannyira jogalap nélkül, hogy a román államot képviselő pénzügyminisztérium is kérte ezek elutasítását. Miután az eljárások véget értek, tavaly augusztusban a végrehajtó felszólította a központot, harminc napon belül mint jogcím nélküli használó hagyja el az ingatlant, és a végleges ítélet kihirdetésétől számítva visszamenőleg fizessenek lakbért. Csakhogy azóta is különböző rendkívüli jogorvoslati kérelmekkel kísérleteznek. Az ügyvéd május 15-én levélben fordult a központhoz. Figyelmeztette, hogy a végrehajtás visszautasítását három hónaptól két évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel sújtják. Jelzi, hogy a visszaszolgáltatás csupán az ingatlanokra vonatkozik. Ezért a tulajdonos hajlandó megvásárolni a bútorzatot, miután egy közös megegyezéssel megbízott szakértő felértékeli azt. A megállapodáshoz szükséges megfelelő légkör kialakításához kéri, a központ vonja vissza a telekkönyvezéssel szemben benyújtott keresete ellen hozott visszautasító ítélet fellebbezését. Június 10-i, Kopacz Attila igazgató által aláírt válaszában a központ megkérdőjelezi Kincses Előd tárgyalási jogosultságát, továbbá kijelenti, az ügy jelenlegi helyzetében nincs kivel párbeszédet folytatniuk. A levél hangnemét sértőnek tartja az intézményre nézve, és a levélíró jellembeli hiányosságát hangoztatja. Közli, hogy a művelődési minisztérium megkérdezése nélkül nem dönthetnek a felszerelés sorsáról, tehát nem bocsáthatják áruba, még csak becsüs szakértőt sem fogadhatnak. Végül jelzi: lépéseket tettek az intézmény vagyoni és nem vagyoni jellegű jogainak védelmére, és arroganciának tartják a kérést, hogy álljanak el a fellebbezéstől. Kincses Előd kikelt, hogy Kopacz Attila nem hajlandó tiszteletben tartani a tulajdonjogot, szóba sem hajlandó állni, levelére rendkívül pimasz választ adott. Ezek után hogyan gondolja, hogy a tulajdonosok bérleti szerződést kötnek egy olyan intézménnyel, amely perek sorozatával próbálja megakadályozni tulajdonjoguk érvényesítését? – tette fel a szónoki kérdést. A Jankovich-Bésán család nem akarja eladni az ingatlant, de bérbe szeretné adni, ám a kulturális központ felelőtlen viselkedése nyomán Kincses nem hiszi, hogy velük kötnének szerződést a tulajdonosok. Lapunk érdeklődésére Kopacz Attila megismételte: az állami vagyonról ő nem tud dönteni. Jelezte a helyzetet a minisztériumnak, ahol még nem született döntés. Őt meghaladja ez az ügy, mondotta, s csak annyit tud hozzátenni, legyenek türelemmel, keresik a megoldást. Kincses Előd lapunknak még elmondta, ha másképp nem megy, a végrehajtó lakatot tesz az ingatlanra. Ha leütik a lakatot, mi történik? – vetettük fel, mire azt válaszolta: akkor a tettest bezárják.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az élet küszöbén
Hangszóróból sugárzott Gaudeamus igitur kezdte és zárta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata közigazgatás szakának ballagását tegnap délelőtt az intézmény előcsarnokában. Tizenöten búcsúztak, kilencen a magyar, hatan a román csoportból. Dr. Cziprián-Kovács Loránd tanulmányi igazgató a szolid környezet kapcsán megjegyezte, elfelejtettünk örvendeni saját ünnepeinknek, majd a sepsiszentgyörgyi közigazgatási szak 17 éves történetéből sorolt fel adatokat a végzős Rápolti Júlia államvizsga-dolgozata nyomán. Több mint 2300-an iratkoztak be, de csak 630-an végeztek. A végzettek több mint fele közigazgatásban dolgozik – 36 százalék a helyi, 20 a minisztériumoknak alárendelt megyei intézményekben –, 32 százaléka magánvállalatnál, 8,5 százalékuk munkanélküli. Az alkalmazottak felénél előnyt jelentett a babeş–bolyais oklevél, a közigazgatásban dolgozók 65 százalékát az egyetem elvégzése után vagy egy évvel később előléptették. Dr. Székely Zsolt egyetemi oktató a ballagás eredetét és történetét elevenítette fel. Elmondta: átmeneti rítusról van szó, igazán most válnak felnőtté a volt diákok. A végzősök nevében Almaşan Mónika, illetve Rápolti Júlia búcsúzott a tanodától, az elsőévesek képviseletében Simona Nichiforiuc köszönt el a ballagóktól.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórvány a négyzeten
Bár a bukaresti Ady Endre Elméleti Gimnázium magán hordozza a magyar szórványiskolák szinte valamennyi jellemzőjét, mégis családias hangulatot, minőségi nevelést biztosít a közel háromszáz diák számára. A bukaresti magyar nyelvű oktatás idén fennállása 200. évfordulóját ünnepli.
Állandó tanerő- és létszámhiánnyal viaskodnak, az anyagi nehézségekről nem is beszélve: minden támogatásért keményen meg kell harcolniuk. „Ennek ellenére optimisták vagyunk” – szögezi le Bencze Mihály, az Ady Endre Gimnázium igazgatója.
Idén kereken 200 éves a bukaresti magyar oktatás, az évforduló pedig méltó alkalom az ünneplésre. Így a május elején rendezett 3. Bukaresti Magyar Napok rendezvénysorozatot a jubileumnak szentelték. A középiskola vendégváró osztálytermeit véndiákok és egykori pedagógusok töltötték meg azon a hétvégén, felavatták az iskola új zászlóját és címerét – amely egy koronából ágaskodó unikornist, valamint a napot és a holdat ábrázolja –, Szekeres Attila sepsiszentgyörgyi heraldikus alkotását. A marosvásárhelyi színinövendékek vendégjátékát, Bródy Sándor A tanítónő című darabját az Erzsébet Színháznak otthont adó, egykor az Osztrák–Magyar Monarchia tulajdonában álló Duna-palotában vitték színpadra. Az épület – ahol annak idején jelentős diplomáciai, gazdasági és szellemi tevékenység zajlott, és amelyben mintegy száz éve nemigen hangzott el magyar szó – 300 férőhelyes dísztermét színültig megtöltötték a bukaresti magyarok.
Az oktatásszervezés hőskora
A magyar jelenlét már évszázadokkal ezelőtt jelentős volt az első írásos említése 556. évfordulóját idén ünneplő román fővárosban. Barcasági csángók az 1500-as években evangélikus fatemplomot építettek az utazók, szekeresek számára stabil állomásnak számító Bukarestben, ahová a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverése „terelt” jelentős tömegeket. Mivel a magyarok ekkor már többnyire családostul érkeztek, a kor kutatói szerint bizonyítható volt a gyerekekkel való foglalkozás, többek között a katolikus Barátok templomában. Ezek a kisebb próbálkozások a magyar oktatás megszervezésére, a gyerekek foglalkoztatására azonban még aligha nevezhetők iskolának.
Az igazi áttörés a 19. század elejére tehető. A várost megszálló oroszok ekkor rendezték Bukarestben az első, a lakosok nemzetiségi összetételére is kiterjedő népszámlálást. A cenzus kimutatta, hogy a havasalföldi román fejedelemség 70 ezer lelkes központjában 1226 „osztrák” élt – túlnyomó többségük magyar –, de a magyar közösség létszáma elérhette a háromezret is. A Szőkefalváról érkezett Sükei Imre református lelkész hamar felismerte, hogy a magyarok elveszítik önazonosság-tudatukat, ha nem biztosít a közösség számára saját egyházat és iskolát. Sükei 1815. május 14-én megalapította a bukaresti református egyházat és a magyar oktatást, a gyerekeket saját lakásán kezdte tanítani, írni-olvasni. A több nyelvet is beszélő lelkész végigkoldulta a fél világot – fogadta többek között a brit uralkodó és a német császár is –, négy év múlva pedig a gyűjtésből és közadakozásból telket vásárolt, amelyen felépítette az első bukaresti református templomot, mellé pedig az „iskolaházat”.
Mivel Erdély és Magyarország nem szerezte vissza függetlenségét, Bukarestben folyamatosan gyarapodott a magyarság, elsősorban a megélhetést keresők révén, akik a Partiumból, Közép-Erdélyből és a Székelyföldről is érkeztek. Az 1838-as lakosság-összeírásban konkrét utalás szerepel a magyar lakosok foglalkozására is: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, cipész, borbély, pék, gombkötő. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után már mintegy nyolcezerre rúgott a magyar népesség Bukarestben, így magától értetődő volt az oktatás bővítése is. Jól jellemzi a magyarok iránti tiszteletet és megbecsülést, ahogy a bukaresti románság igyekezett kimutatni rokonszenvét és együttérzését a magyar menekültek iránt: támogatásukra jótékonysági előadást rendeztek.
Sükeihez hasonló formátumú iskolaépítő, oktatás- és közösségszervező Koós Ferenc református lelkész is, aki 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré a magyarságot. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Koós kezdeményezésére 1862-ben Alexandru Ioan Cuza, az egyesült román fejedelemségek uralkodójának felesége helyezte el az új református kőtemplom alapkövét, 1875-ben pedig újabb két tantermes emeletes iskola épült, benne a tanítói lakással.
Kegyelmi időszakok és leépítés
A századfordulóra kiteljesedett és valósággal virágzott a magyar iskolarendszer, amely ekkor már több mint ezer diák oktatását látta el az inasiskolától az elméleti szintig. Az 1900-as évek elején hivatalos adatok alapján 25 ezer, történészek szerint 35 ezer lelket számlált a bukaresti magyar közösség. A hivatalos feljegyzések az 1910–1911-es tanévet tekintik a magyar nyelvű oktatás csúcspontjának, amikor a római katolikus iskolákban 1141, a református iskolákban pedig 468 magyar tanuló részesült anyanyelvű oktatásban.
„A történelem fintora, hogy míg Erdély nem volt Románia része, zökkenőmentesen működhetett itt a magyar oktatás, amely aztán Trianon után folyamatos támadásnak és rombolásnak volt kitéve” – illusztrálja a helyzetet Bencze Mihály. Az újabb „hőskorban”, a két világháború között azonban így is négyezerre gyarapodott az iskolahálózat diáklétszáma. 1944 áprilisában a brit légierő lebombázta az akkori iskolaépület nagy részét, de az óvóhelyen életben maradt Takács Pál iskolaigazgató emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhetően – egymaga vette nyakába a várost, hogy összegyűjtse a magyar gyerekeket – ősszel 22 tanulóval megnyitották a hétosztályos iskolát. A kommunista hatalom vezetőivel kialakított kapcsolata révén a direktornak sikerült új iskolaépületre is szert tennie, mégpedig úgy, hogy Petru Groza miniszterelnök felszólította: keressen új ingatlant a lebombázott helyett. Takács a városközpontban, a Ferdinánd sugárút 89. szám alatt működő egykori börze épületét választotta, a mai napig itt működik a magyar középiskola (képünkön).
A múlt század ’50–’70-es évei egyfajta kegyelmi időszakot jelentettek bukaresti magyar oktatás számára. Ekkor tanult ott többek között a hétfalusi csángó származású Kosztanov Mihály, a magyar és az amerikai tudományos akadémia későbbi tagja, illetve 1956–1959 között Keleti György szocialista politikus, későbbi magyar honvédelmi miniszter.
A családi ház
Adorjáni Dezső evangélikus püspök számára bevallottan óriási meglepetés volt, amikor a nagy, „üzemszerű”, vegyes oktatású brassói iskolából 1976-ban átkerült az önálló magyar tanintézetként működő bukarestibe. „A meghitt, kicsi, csinos épület otthonos hangulatot árasztott, akár egy családi ház. Az iskolát a sajátunknak éreztük, a tanár-diák viszony baráti, intim volt, radikálisan különbözött a nagy erdélyi iskolákban tapasztaltaktól. A tanítás pedig minden más véleménnyel ellentétben teljesen megfelelt az erdélyi iskolák színvonalának” – mesélte a bukaresti véndiák. A tantárgyversenyeken vagy a Nicolae Ceauşescu diktátor által életre hívott Megéneklünk, Románia elnevezésű tömegmozgalom rendezvényein sokan csodabogaraknak nézték a népviseletbe öltözött, magyar táncokat bemutató fiatalokat, de annak idején nem tapasztaltak semmiféle negatív diszkriminációt. A püspök ma is szívesen emlékszik vissza a Tulipánt Ilona igazgatónő által meghonosított, akkoriban teljesen újszerű szombati iskolai bulikra. „A korabeli bukaresti magyar életet úgy kell elképzelni, mint egy falu életét. Szinte mindenki ismert mindenkit, s ha az utcán magyar szót hallottak, az emberek köszöntek egymásnak, szóba elegyedtek egymással” – idézte fel az évtizedekkel ezelőtti szórványlétet Adorjáni Dezső. Az akár idillinek is nevezhető állapotnak 1985-ben vetett véget Ceauşescu nacionálkommunista, kisebbségellenes diktatúrája, amely Erdély valamennyi magyar oktatási intézményéhez hasonlóan a bukarestit is vegyessé tette, sőt a fővárosban teljesen felszámolta a magyar nyelvű oktatást.
Az 1989-es rendszerváltás új, ám egyáltalán nem könnyű kezdetet jelentett. Bár a szülők kiharcolták, hogy az iskola újra önálló magyar tanintézet legyen, a román diákok megtagadták az átköltözést. A soviniszta politikusok által feltüzelt fiatalok bezárkóztak az épületbe, törtek-zúztak, felgyújtották az iskola archívumát – tönkretették azt a zongorát is, amelyen Liszt Ferenc gyakorolt, amikor Bukarestben koncertezett –, kőzáport zúdítottak a magyar diákokra és pedagógusokra. Utóbbiak két hétig a református Calvineum-templomba menekültek, a magyar tanulókra állandóan felnőttek vigyáztak. Az áldatlan állapotnak 1991 őszén vetett véget az oktatási minisztérium, átköltöztetve a román osztályokat, az iskola pedig felvette Ady Endre nevét.
„Rejtőzködő” magyarok
Amikor a jelenlegi diáklétszámról kérdezzük, Bencze Mihály igazgató nem rejti véka alá, hogy a fővárosi magyarság sajátos összetétele miatt nem tud pontos adattal szolgálni. A tősgyökereseken kívül ugyanis nagyon sokan élnek ideiglenes jelleggel Bukarestben – például az RMDSZ politikusai –, akik mandátumuktól, munkaviszonyuktól függően néhány év elteltével visszatérnek Erdélybe. Emiatt az óvodától a 12. osztályig képzést nyújtó Ady-középiskola tanulóinak száma 273 és 300 között mozog, a diákok 40–50 százaléka pedig vegyes házasságból származik. A 2011-es népszámlálás szerint a magyarok lélekszáma mintegy 3300-ra tehető ugyan az 1,8 milliós Bukarestben, a valóságban azonban meghaladja a hatezret. „Nagy részük rejtőzködő magyar, nem vállalja az identitását, a gyerekét román iskolába járatja. Őket művészet visszacsalogatni hozzánk, meggyőzni őket, hogy a magyar iskolából ugyanolyan eséllyel tudnak továbblépni, mint a románból. Sajnos a magyarság egy részével jól megetették az idők folyamán azt a hamis tézist, miszerint jobban érvényesül a gyerek, ha az állam nyelvén tanul” – méltatlankodik a bukaresti iskolát másfél éve irányító, korábban a brassói és a hétfalusi önálló magyar iskola alapításában érdemeket és tapasztalatokat szerzett, matematikusként és a csángó történelem, művészet kutatójaként ismert direktor.
A következő tanévtől négy óvónőre és két tanítónőre lesz szüksége az intézménynek. Őket Erdélyből kell a fővárosba csalogatnia, ehhez azonban szolgálati lakást kell biztosítania számukra. Két pedagógusnak az RMDSZ biztosít albérletet, hosszú távon viszont csakis az öt évvel ezelőtt megkezdett, de torzóban maradt kollégium felépítése jelenthet megoldást.
A bentlakás története amúgy hűen tükrözi a román–magyar államközi viszonyokat. Az egy évtizeddel ezelőtt kezdeményezett közös kormányülések idején megállapodás született arról, hogy a magyar állam Battonyán új román iskolát, a román pedig a bukaresti magyar tanintézetnek kollégiumot épít, utóbbiból csak a falak készültek el, a kiutalt finanszírozásból pedig „eltűnt” egymillió euró. Közben a magyar állam 733 ezer eurós hozzájárulásával felhúzott modern iskola- és óvodaépületet 2008 óta használja a battonyai románság. Pedig a kollégiumra nagy szüksége lenne a matematika–informatika profilú, ősztől a természettudományokra áttérő Adynak, hiszen lehetővé tenné a vidéki tanulók beiskolázását is, megkönnyítve az egyetemi továbbtanulásra való felkészülést is.
A bukaresti magyar középiskola végzőseinek 80 százaléka amúgy rendre sikerrel érettségizik, a továbbtanulóknak azonban csupán egyharmada folytatja tanulmányait magyar egyetemen. „Bár a szülők helyett nem dönthetek, igyekszem változtatni a mentalitáson, hiszen az iskola csak akkor fejlődik, ha minden gyereket foglalkoztatunk. Tanintézetünk mára a magyar egyházak, a bukaresti magyar intézmények közös találkozási pontjává vált. Eme küldetését hangsúlyosan vállalnia kell abban a közegben, amely szórványnak számít a négyzeten” – vallja Bencze Mihály.
Rostás Szabolcs
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Indul az agrármérnökképzés (Sapientia EMTE Sepsiszentgyörgyön)
Jövő héten lehet iratkozni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyön létesítettet új központjában, ahol ősszel beindul a képzés az agrármérnöki szakon. Erre 25 tandíjmentes és 5 tandíjas helyet hirdettek meg. A részletekről dr. Székely Gyula egyetemi tanár, a Sapientia rektorhelyettese, a sepsiszentgyörgyi központ igazgatója tájékoztatott tegnap.
Kolozsvár, Marosvásárhely és Csíkszereda után Sepsiszentgyörgyön is központot létesített a Sapientia. Székely Gyula szerint igen fontos lépés a város életében, hogy magyar egyetem indul. Ez helyi kezdeményezésre történt, mind a városi, mind a megyei önkormányzat igényelte. Egyelőre agrármérnöki szak indul, az megkapta a romániai felsőoktatási minőségbiztosítási ügynökség (ARACIS) engedélyét. Reményeik szerint jövőtől erdészmérnöki szakot is indíthatnak, de a brassói egyetem egyelőre keresztbe tesz. A mezőgazdász szak a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karon belül működik a kertészmérnöki tanszék felügyelete mellett. Az új sepsiszentgyörgyi kar a volt Gámán János Szakközépiskola, ismertebb nevén traktoriskola helyén működik. Az ingatlanhoz tartozó épületeket a városi önkormányzat teljesen felújíttatta, az oktatási intézmény magyar állami támogatásból a berendezést és korszerű felszerelést biztosította. Ez utóbbi értéke meghaladja az egymillió eurót. Az oktatás az előadó- és szemináriumterem mellett 17 laborban folyik. Az agrármérnöki szak négyéves alapképzést biztosít. A 25 ingyenes és 5 tandíjas (évenként 400 euró) helyre iratkozni lehet Sepsiszentgyörgyön, az egyetem Csíki utca 50. szám alatti székhelyén vagy Marosvásárhelyen a kar székhelyén is. Ugyanígy a marosvásárhelyi kertészmérnöki és tájépítész mérnöki szakra Sepsiszentgyörgyön is lehet jelentkezni. A felvételhez csupán az érettségi átlagát veszik figyelembe.
Újonnan induló szak lévén, az első három végző évfolyamnak akkreditált egyetemen kell államvizsgáznia, utána a Sapientia végleges akkreditációért folyamodhat. Az új egyetem nem rendelkezik saját tanári karral, ezért a kertészmérnöki tanszék biztosítja a 17 tanári állás betöltését. Mivel nem fedhető le teljes katedrával minden tantárgy, jelenleg 29 oktatót foglalkoztatnak. Közöttük hét magyarországi tanár a gödöllői Szent István Egyetemről és a Nyíregyházi Főiskoláról érkezik. Sepsiszentgyörgyi oktató egyedül Sikó-Barabási Sándor.
A beiratkozás július 13–18. között zajlik naponta 9–16 óráig a Sapientia sepsiszentgyörgyi, illetve marosvásárhelyi székhelyén.
Szekeres Attila
Erdély.ma

A miniszterhez fordultak (Szentkereszty-kastély)
A művelődési miniszterhez fordult az árkosi Szentkereszty-kastély helyzetének rendezése érdekében a tulajdonosok általános képviselője, Kincses Előd ügyvéd. Közben a sepsiszentgyörgyi bíróság visszautasította az ingatlanban működő Árkosi Kulturális Központ (a továbbiakban központ) keresetét, melynek célja az intézmény kilakoltatásának felfüggesztése volt.
Miután báró Szentkereszty Béla örökösei a 2012. november 23-i végleges bírósági döntés óta nem tudták birtokba venni a kastélyt, kápolnát, istállót és a környező 9 hektáros parkot tartalmazó ingatlant, és bérleti szerződést sem kötött megbízottjukkal a központ, Kincses Előd múlt szerdán levélben fordult a művelődési miniszterhez. A küldeményt a tárcánál átvették, az igazoló szelvény visszaérkezett. Az általános képviselő ismertette a jogi helyzetet, megírta, hogy a végleges ítélet nyomán folyamatban van a végrehajtás. A tulajdonosok bérbe adnák az ingatlant, sőt, az abban levő, oda tervezett bútorzatot megvásárolnák egy közösen kiválasztandó szakértő értékbecslését követően. Az értéket beszámítanák a bérleti díjba. Kincses Előd kéri, mivel a központ vezetőjével, Kopacz Attilával nem tudnak dűlőre jutni, a miniszter nevezzen ki egy megbízottat a tárgyalások lebonyolítására. Nyomatékosítja, amennyiben a tárcavezető biztosítani kívánja a központ további működését, hozza meg a megfelelő döntést.
Mint a témával foglalkozó korábbi írásainkban jeleztük, tizenkét év pereskedés után az árkosi Szentkereszty-kastélyt – amelyben a központ működik a rendszerváltást követő megalakulása óta – jogerős döntéssel az időközben elhunyt visszaigénylő, Jankovics-Bésán András három gyermekének ítélték. Ezután a központ számos rendkívüli jogorvoslati kérelemmel fordult a bírósághoz. Legutóbb a kilakoltatási ítélet végrehajtásának felfüggesztését kérték. Ezt visszautasította a bíróság múlt csütörtökön. Kincses Előd lapunknak elmondta, a tulajdonosok hajlanak az ügy békés rendezésére, nem akarják mindenáron utcára tenni a központot, hanem bérbe adnák az ingatlant. De vártak már eleget, s ha nem születik rövid úton egyezség, kilakoltatják az intézményt – tette hozzá.
Kopacz Attila érdeklődésünkre azt mondta, nem tudja, mit tegyen, ugyanis egyik ítélet ellenük szól, a másik mellettük. Arra utalt, hogy panasszal éltek az elhunyt visszaigénylő nevére szóló telekkönyvezés ellen. Alapfokon elutasították kérelmüket, másodfokon hatályon kívül helyezték az előző ítéletet, és a kataszteri hivatal elbírálására utalták a tulajdonjog bejegyzését. Kincses Előd bírói tévedésnek véli a törvényszéki döntést, hiszen egyrészt a Legfelsőbb Ítélőtábla rendelte el a telekkönyvezést, másrészt teljesen jogos, és biztos abban, hogy a kataszteri hivatal nem bírálja felül saját korábbi eljárását.
Kopacz Attila érdeklődésünkre azt mondta, várja a miniszter utasítását, azt teszi, amit mondanak: ha menni kell, megy, ha maradni kell, marad.
Közben zajlik az élet a központban. A júniusi tevékenységi szünet után jelenleg besszarábiai középiskolások Román kultúra és identitás című szabadegyetemét tartják.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megőrizni az épített örökséget (Kastélyok Erdélyben) (Tusványos)
Kastélyok Erdélyben – eladó, kiadó, vagy mi lesz velük? meghirdetett címmel fejtegették a témát a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján, szombat délután a Corvina-udvarban. A tömör összegzést Bánffy Farkas fogalmazta meg: nem az a lényeg, hogy ki egy kastély tulajdonosa, hanem hogy az épített örökség megmaradjon.
A társalgás meghívottjai: Gregor Roy Chowdhury, zabolai gróf Mikes Katalin fia, aki a zabolai Mikes-kastélyról és helyzetéről feltett kérdésekre válaszolt, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője, magyargyerőmonostori báró Kemény János unokája, aki a marosvécsi Kemény-várkastély jövőjét feszegette, Gergely Balázs régész, a Kincses Kolozsvár Egyesület társelnöke, aki a gyalui Barcsay-várkastély adminisztrátoraként volt jelen és a már említett losonci báró Bánffy Farkas, a fugadi udvarház kezelője. A beszélgetést Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője moderálta, akinek nemrégiben jelent meg a témába vágó kötete: Erdély újranemesítői. Arisztokraták honfoglalása (Heti Válasz, 2015). Arról faggatta a meghívottakat, honnan lehet támogatást szerezni felújításra, mi lesz az általuk képviselt kastély jövője. A beszélgetés során felvetődött, hogy az Erdélyben található kastélyok legtöbbje igen romladozó állapotba került, lásd az aranyosgerendi vagy koronkai kastélyt, de akad néhány pozitív példa is, mint a marosugrai Haller- vagy az olaszteleki Daniel-kastély. Utóbbiak arra is példát mutatnak: nem feltétlenül az épületet évszázadokon át birtokoló családnak kell gondját viselnie, azt el is szabad, el is lehet adni, nem bűn az, csak jó kezekbe kerüljön. Mert rossz példa is akad. (Nem említették, de a felújított küküllővári Bethlen–Haller-kastély belsejének egyik mai jellegzetessége a Vitéz Mihály vajdát ábrázoló falfestmény.)
A kastélysors minden esetben más. A Bánffyak meg akarják őrizni a családnak a fugadi kúriát. Sok az örökös, Bánffy Farkast bízták meg a kastély és a hozzá tartozó, eddig töredékében vissza­adott birtok gondnokságával. Annyi a kikötés, hogy a család minden tagja nyaralhasson ott. Tehát családi célra tartják fenn. Zabolán a vendégforgalomban látják a jövőt, vendégházat működtetnek, és annak fejlesztése a cél. Gregor Roy Chowdhury szerint, ha a család visszakapná összes erdejét, gond nélkül fenntarthatnák a kastélyt. Annak idején a birtok méretéhez és annak függvényében jövedelméhez igazították a kastélyok méretét.
A másik két kastélyt közösségi célokra igyekeznek használni tulajdonosaik. A gyalui várkastélyt visszakapta Barcsay Tamás, aki látva, hogy nem tudja fenntartani, eladta Nagy Elek magyarországi nagyvállalkozónak. A kastély stratégiai helyen található, Kolozsvár közelében, s ott a közép-erdélyi magyaroknak közösségi teret igyekeznek kialakítani. Kolozsvár mellett lefödné Kalotaszeget, a Mezőséget. Marosvécs az erdélyi irodalom bölcsője – mondotta Vécsi Nagy Zoltán, hozzátéve, ezzel a kijelentéssel még nem hatott meg senkit annyira, hogy támogatásról biztosította volna. A kastélyban és parkjában született a Trianon utáni összes, kultúrát érintő döntés. Szándékuk szerint a családnak fenntartanának néhány szobát, a kastély többi termében helikonos kiállítást rendeznének be, illetve vártörténeti tárlatot, amely Erdély-történeti kiállítás is lenne, hiszen Erdély fejedelmei sorra birtokolták a várat. Rendezvényeknek is teret adnának. Kastélyszállásokat alakítanának ki, olcsó szállóhelyeket a gazdasági épületekben, hogy a turizmust is fellendítsék.
A beszélgetés során felmerültek a nehézségek is: az örökösök minden esetben csak részben szerezték vissza tulajdonukat, s van, ahol – például Zabolán – az állam próbál újraállamosítani részeket. Helyenként, ahol önkormányzati tulajdonban vannak magyar műemlékek, alig várják, hogy összedőljenek, és arra is van példa, hogy a telket ortodox templom építésére nézték ki, vagy wellnessközpontot létesítenének kétszáz éves fák kivágásával. Bánffy Farkas arra is utalt, nincs becsületes műemléklajstroma Romániának.
Vécsi Nagy Zoltán visszautalt Orbán Viktornak kevéssel korábbi tusványosi beszédére, s hangoztatta, nemcsak az egyházi tulajdont kell nemzeti érdeknek tekinteni, hanem a magántulajdon is pont annyira fontos. A kastélysorsokat eddig kedvezőtlenül befolyásolta, hogy magántulajdonban levőkre nem lehetett kormánypénzeket vagy uniós támogatásokat lehívni. Úgy tűnik, a most kezdődött európai uniós költségvetési ciklusban lehet majd pályázni, B kategóriás műemlékek esetében legtöbb 500 ezer euróra. Ha annyit megadnának, elég lenne egy kastély rendbetételére, állapították meg a jelenlévők.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Együtt a törvényszékre (Himnuszper)
Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) megyei elnöke és Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke Kovászna Megye Tanácsának tegnapi soros ülésén napirend előtt arra kért minden jóérzésű embert, menjen el szeptember 15-én a törvényszékre, ahol a himnuszper fellebbvitelét tárgyalják.
Kulcsár-Terza József felháborítónak nevezte, hogy a kormánymegbízott nem vesz részt a tanácsüléseken, amikor megtárgyalhatnák a közös ügyeket, pedig minden egyes alkalommal meghívták. Arra viszont volt ideje a prefektusnak, hogy három év alatt 154 pert indítson a megyei tanács ellen – fűzte hozzá. Rátért arra, hogy 1500-an kérdezték meg levélben, miért támadja nemzeti imánkat. Nem magyarul válaszolt, pedig kötelessége lett volna, érdemi választ sem adott, azt üzente, a választ megadta az alapfokú ítélet elleni fellebbezésben. Most menjünk el 1500-an a törvényszékre? – tette fel a szónokinak szánt kérdést Kulcsár-Terza. Majd felhívással élt: igen, menjünk el mind a másfél ezren szeptember 15-én, amikor a fellebbvitelt tárgyalják. Tamás Sándor mutatta a kormánymegbízottól kapott levelet. Ő is kifogásolta annak nyelvét és tartalmát. Igen, ő elmegy szeptember 15-én a tárgyalásra, és arra kért minden jóérzésű embert, tegyen így. Júniusban azért kezdeményeztek magyar nyelvű petícióírást Háromszéken, mert a kormánymegbízott megbírságolta az MPP-t a magyar himnusz elénekléséért, majd amikor a párt alapfokon megnyerte a prefektus elleni pert, megfellebbezte az ítéletet.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfogadták Kovászna megye zászlótervét
Kovászna Megye Tanácsa tegnapi soros ülésén többségi szavazattal elfogadta a megye zászlótervét, melyet felterjeszt a kormány általi elfogadásra. Tulajdonképpen a már 2008-ban elfogadott, ám a román igazságszolgáltatás által megsemmisített zászlóról van szó. A román tanácstagok ellene szavaztak.
A címer és a zászló a két legjelentősebb jelkép, amely egyéniesít egy közigazgatási egységet, esetünkben Kovászna megyét – áll a határozattervezet indoklásában. A megye címerét 2007-ben fogadta el a kormány. 2008-ban a megyei tanács saját zászlót szavazott meg. Akkor még csak a címerhasználatot szabályozta a kormány. Amit törvény nem tilt, azt szabad alapon a megyeháza, de sok helyi önkormányzat is saját zászlót fogadott el. Kovászna és Hargita megye prefektusa azonban megtámadta a hatáskörébe tartozó önkormányzatok zászlait, s az igazságszolgáltatás javukra döntött. Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke felvezetőjében elmondta: tulajdonképpen ebben az országban mindenütt máshol szabadon használhattak helyi vagy megyei zászlót, csak éppen Székelyföldön nem. A megyezászló elleni per végső tárgyalásán, a brassói táblabíróságon felhívta a bírói testület figyelmét, hogy székházuk előtt árbocon ott leng Brassó megye zászlaja. Ám ezt sem vették figyelembe, arra hivatkozva semmisítették meg Kovászna megye zászlaját, hogy törvény nem rendelkezik a zászlóhasználatról. Az elnök elmondta, az RMDSZ-nek sikerült elérnie ellenzékből, hogy végre szabályozzák a helyi és megyei zászlóhasználatot. Júniusban megjelent az erről szóló törvény. Minden kért lépést betartva most a testület elé terjesztik elfogadás végett a tervezetet. Az iratcsomót a közigazgatási minisztériumba kell felterjeszteni, az kikéri az Országos Heraldikai, Genealógiai és Pecséttani Bizottság szakvéleményét, s kedvező láttamozással a kormány elé kerül elfogadásra. A zászló fektetett téglalap alakú textília, melynek szélessége úgy aránylik a hosszához, mint 2:3. A téglalap kék mezejét széles aranysáv vágja 1–3–1 méretarányban. Az aranysáv közepét Kovászna megye hivatalos címere foglalja el. A zászló színeit a címer mázai határozzák meg. A pajzs mezejének kékjét kapta a két külső sáv, a középső a címerben levő nap mázát, aranyat kapott, arra utalva, a nap mindenkire ragyog (Petronius: Sol omnibus lucet). Sabin Calinic szociáldemokrata tanácstag közölte: számos román civil szervezet felkérésére emelkedett szóra. Kifogásolta, hogy a jelképben nincs román elem. A Kovászna megyei román közösség nem találja magát a zászlóban, nem érzi a magáénak. Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt vezérszónoka jelezte: ő sem találja magát Románia zászlajában. Calinic kardoskodott, ne csak a székely jelképek jelenjenek meg, hiszen mára megváltoztak a viszonyok, az etnikai arányok eltérőek. A román közösség javaslatát is előadta: helyezzék a megyecímert a román nemzeti színekre, legyen az alap piros-sárga-kék. Elhangzott, a helyi és megyei zászlók használatát szabályozó törvény konkrétan megtiltja a nemzeti színek és jelképek használatát. A tervet szavazásra bocsátották. A magyar tanácstagok megszavazták, a teremben tartózkodó három román tanácstag ellene voksolt.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kézművesség alázattal
Tegnap zárult a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvány által szervezett 28. Nyári Kaláka Kézműves- és Alkotótábor, szombaton este közös kiállítást szerveztek a Benedek-mezei táborban.
Évről évre végigkísérve a tárlatokat, kivi­láglik, egyre tökéletesebbek az alkotások. A nemezelők terítőkkel, faldíszekkel, sálakkal, ruhadarabokkal jelentkeztek, a fazekasok mindenféle korongozott, szépen díszített terméket felsorakoztattak, a bőrműveseknél irattartó, tarsoly és utazótáska is akadt. A tűzzománcosok és ötvösök szemet gyönyörködtető ékszerekkel rukkoltak elő. Benkő Éva a szervező Guzsalyas Alapítvány nevében köszöntötte az egybegyűlteket az esti megnyitón. Elmondta: a tárgykészítő ember alkotásában lenyűgöző maga a megismerési folyamat és a tapasztalás, amely csak gyakorlás során szerezhető meg. Nevezhetjük tanulmányozásnak vagy kísérletezésnek, mozzanataiból sokféle úton lehet továbblépni. Az utak során vannak állomások, melyek a motívumalakítás lehetőségét kínálják. A munkához az anyagot a természet adja, amely ősidők óta tanít bennünket, megmutatja szépségeit, gazdagságát, de ugyanakkor korlátait is. A kézművesség kitartásra, türelemre, egymás iránti tiszteletre tanít.
A tábor egyik meghívottja, Csupor István budapesti etnográfus, a Magyar Néprajzi Múzeum nyugalmazott muzeológusa elmondta, a kézművességhez tehetség, szorgalom, az anyag iránti alázat és az elődök iránti tisztelet szükséges. Úgy tapasztalta, ez a résztvevőkben megvan, és a kiállított munkák elnyerték tetszését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Osonó műhelyfoglalkozásokat tart Taizében
A taizéi szerzetesközösség hármas évfordulót tart: száz éve született az alapító Roger testvér, tíz éve annak, hogy meggyilkolták, és 75 éve alapította a Taizéi Közösséget. Az eseménysorozat csúcspontja ezen a héten zajlik, amikor négyezer fiatal vesz részt a találkozón. A délutáni műhelyfoglalkozásokon ma és holnap a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely két tagja, Fazakas Misi és Mucha Oszkár tart tréninget a világ különböző pontjairól érkezők számára, közölte a társulat közösségi oldalán.
A színház csak ürügy elnevezésű műhelyfoglalkozás keretében a résztvevők láthatják a társulat szociális és színházi eseményeiről készült rövid videoösszeállításokat. Bemutatják a kultúrák közeledésére alapozott thaiföldi és marokkói projektet, de szó lesz a csapat legújabb előadásáról, a párbeszédet, az elfogadást és közös gondolkodást szorgalmazó, a fórumszínház eszközeit is felhasználó, Ismeretlen barátok társasága, avagy Piknik egy japán szőnyegen című magyar–román koprodukcióról is.
Mindezek mellett az érdeklődők az osonósok által vezetett színházi tréningen kipróbálhatják azokat a játékokat és gyakorlatokat, amelyek az említett projektekben segítették a különböző vallású és nemzetiségű résztvevők közötti kommunikációt, egymásra figyelést és az elfogadás elmélyítését. A színház mint találkozás alapgondolatra felépített projektek sokat segíthetnek a fiataloknak megismerni és vállalni önmagukat, elfogadni másokat, megtapasztalni a sokszínűség és a közös alkotás örömét. Taizébe jönni annyit jelent, mint meghívást kapni az Istennel való közösség keresésére, amelyet a közös ima, az éneklés, a csend, a személyes elmélkedés és a beszélgetések segítenek – írják a taizéi szerzetesek rövid meghatározásukban. Ezt tapasztalja az Osonó is, hiszen a társulat 2007-től minden évben rendszeresen visszatér ide, a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola, illetve a Plugor Sándor Művészeti Líceum drámatagozatos diákjaival együtt – olvasható a közösségi oldalon. Ez alkalommal is több drámatagozatos diákot vitt Taizébe az Osonó.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A falu, ahol tojásból épült a kultúrház (Kiadvány Árkosról)
Szülőfalujáról írt községismertetőt Kisgyörgy Zoltán, a Háromszék főmunkatársa, helytörténész, geológus és genealógus. A baróti Tortoma Kiadónál megjelent színes könyvecskét az árkosi falunapon mutatják be, de már kapható a Tortoma Könyvesházban, ára 18 lej.
Kisgyörgy Zoltán azt az elvet vallja, hogy egy helytörténeti ismertetőt nem csupán száraz adatokkal kell megtölteni, hanem a helyhez, műemlékeihez, nagyjaihoz, lakóihoz kötődő ér­­dekességekkel is kell fűszerezni. Ezt tette ez esetben is. A gaz­dag könyvészeten alapuló munkát a szerző kutatásai egészítik ki, és közel nyolcvanéves személyes élményei, tapasztalatai, gyűjtései kerekítik teljessé. Hogy miért is van szükség erre a kiadványra? Kisgyörgy Zoltán megválaszolja: olvassa az árkosi ifjú vagy idegen, bárki érdeklődő, hadd okuljon belőle, hadd győződjön meg arról, mire volt képes a múltban és mire képes a jelenben is ez az egészséges, élni-alkotni akaró faluközösség, amely megküzd a 21. század kihívásaival, akár az elődök.
A szerző feleleveníti: Árkos 1968-ban elvesztette önállóságát, Sepsikőröspatak községhez csatolták, ám 2004-ben sikerült azt visszanyernie. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint 1527-en élnek Árkoson, közülük 1469 székely-magyar.
Az olvasó megtudhatja, hogy Árkos első, Árpád-kori temploma a Szentegyháza ne­vű helyen állt. Ma kőtömbös kopjafa és márványtábla őrzi emlékét. 1602-ben 11 lófő, 19 szabad székely, egy darabont és egy jobbágy élt családjával a faluban. Az 1848–49-es szabadságharcból Árkos népe derekasan kivette részét. A hősök emlékét 2003-ban emelt obeliszk őrzi. Megismerhetjük a település templomait – köztük az unitárius vártemplomot, melynek egytonnás harangja a második legnagyobb Háromszéken – és iskoláit, no meg neves lelkészeit és iskolamestereit. A könyvecske kitér a művelődési életre, elmeséli, hogy a Végh Béniám nevét viselő kultúrházat tojásból – azok árából – építették. A zágoni báró Szentkereszty család árkosi történetéről és kastélyáról is szól egy fejezet. Kisgyörgy Zoltán több helybeli idős ember vallomását idézi, melyekből kiderül: a Szentkereszty bárók jó emberek voltak. A múlt emlékeit őrzi a Bálint Zoltán által alapított, működtetett tájmúzeum, mely idén immár 17 éves.
A faluismertetőt tanulmány zárja a Szentkereszty-kastélyt övező dendrológiai parkról, annak értékes fáiról és cserjéiről a szerző lánya, Kisgyörgy Blanka tollából.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Óradnai Magyar Napok – Nem magyarul magyarok
Tizedik alkalommal szervezték meg Óradnán a Magyar Napokat. Ez alkalommal mutatták meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete kiadásában napvilágot látott Nem magyarul magyarok című riportkötetet is.
Mezőbergenyéből érkeztek a Domahidi-lányok, - Kata, Zsuzsa, Sára és Anna - akik előadásával vette kezdetét a szombat délelőtti eseménysorozat Óradnán.
A művelődési otthonban székelyudvarhelyi, salgótarjáni és marosvásárhelyi vendégek előtt mutatták be a MÚRE-táborban született riportokból szerkesztett kötetet, amelynek szerzői többek közt a magyar tannyelvű oktatást, az anyanyelv-használat korlátait és a nyelvcserét, Óradna és Radnaborberek jelenlegi gazdasági helyzetét járták körül.
Ahogy Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője fogalmazott, kilométerszámban nincs nagyon távol, a tudatokban mégis messze fekszik az a vidék Marosvásárhelytől, Kolozsvártól, Sepsiszentgyörgytől, vagy Brassótól. De leginkább azoktól a tömbmagyar településektől, ahol mi sem természetesebb, mint az anyanyelvű kommunikáció, a magyar oktatás az óvodától az egyetemig.
Arra is kíváncsiak voltak az újságírók a júniusban szervezett riporttáborban, hogy a bányák bezárása ellenére miért maradnak otthon a radnaiak, illetve a borberekiek, miből élnek, miből építik nagy és szép házaikat, és főleg mire, milyen jövőre számíthatnak.
A könyvről, amelyben 18 szerző írása olvasható, és amelyet Szűcs László szerkesztett, elsőként Rácz Éva, a MÚRE elnöke beszélt, aki elmondta, voltak újságírók, akik már többször is megfordultak Óradnán és Radnaborbereken, míg másoknak a két hónappal azelőtti tábor jelentette az első alkalmat.
A kötet létrejöttére alig két hónap állt a szerzők és szerkesztők rendelkezésére, ezért gyorsan kellett dolgozniuk, annál is inkább, mert elhangzott az ígéret: az Óradnai Magyar Napok alkalmából kerül sor az első könyvbemutatóra. A riportjaik témájáról, a vidékkel való találkozásról a jelenlevők, Bögözi Attila, a vasarhely.ro, Szucher Ervin, a Krónika, Gáspár Sándor és Gáspár Melinda a Marosvásárhelyi Rádió, Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió, valamint e tudósítás szerzője, a Maszol munkatársa beszélt.
A kötetben olvasható többek közt Szekeres Attila riportja az óradnai beszélő kövekről, Sarány István Ahol az Úr lépked hallgatag című írása, Ambrus Attila Ami arany, arany marad című riportja, Farkas-Ráduly Melánia Óradna elmozdult a holtpontról című riportja.
Deák Gyöngyi és Maksay Magdolna arról írt, hogy a borbereki víz visszavár, Sarány István és Sarány Orsolya a bányászfeleségekről, Kovács Péter az Ünőkőről, Moldován Zenkő a besztercei magyarokról kérdezte Antal Attila tanácsost, Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a borbereki és óradnai gasztronómiáról írt színes riportot.
maszol.ro

Átvették a Szentkereszty-kastélyt
Hosszas pereskedés és gáncsoskodás után birtokba vette az árkosi Szentkereszty-kastélyt, a hozzá tartozó kápolnát és istállót az örökös Jankovich-Bésán család. Képviselőjük, Kincses Előd ügyvéd vette át az ingatlant Kopacz Attila, a korábban ott működő Árkosi Kulturális Központ igazgatója jelenlétében.
A család kép­viselője tegnap Katona Ella végrehajtó kíséretében, tanúk jelenlétében megtekintette a három épületet. Ezek után jegyzőkönyvbe vették az átvételt. Kopacz Attila kijelentette: a végrehajtói eljárás következtében kiürítette az épületet, de nincs mandátuma az átadásra. Kincses Előd ügyvéd elmondta, több ízben fordult a kulturális tárcához, felajánlva, hogy a család átveszi a kastély bútorzatát, de nem kapott választ. Egy hónapja a kormányfőhöz fordult, s a hivatal visszajelezte, utasítják a minisztert, de nem történt semmi. A család képviselője a településen élő Székely János volt árkosi unitárius lelkészt bízta meg az ingatlan felügyeletével. Mivel a kulturális központnak maradtak még javai a területen, a helyszínen kötött megállapodás értelmében a központ bejárási jogot kapott, és biztosítania kell az ingatlan őrzését. Kopacz Attila elmondta: a kastélyból leszerelt mindent, ami a központ leltárán szerepel. Számításai nem teljesültek, nem tudta az ingatlanon kívül elhelyezni, így a kastélyparkban levő, utólag épült, a visszaszolgáltatásban nem szereplő három istállóban helyezték el az ingóságokat. Ahhoz van szükségük bejárási jogra, továbbá a parkban levő térplasztikák is ott maradtak, az állam tulajdonát képezik. Kincses Előd közölte, a Jankovich-Bésán család tulajdonba kapta a kastélyt, a kápolnát és a közeli istállót, és övé a kilenchektáros park használati joga. Elmagyarázta, a 10-es törvény nem engedte meg, hogy külföldi állampolgár romániai földterületet kaphasson tulajdonba. Az állami tulajdon marad, de a használati jog az épületek tulajdonosáé.
Az örökös 2002-ben igényelte vissza az ingatlant, a Kovászna Megyei Törvényszék 2004-ben megítélte, ám a kulturális központ fellebbezett. Végleges ítélet 2012. november 23-án született, de a központ különböző rendkívüli jogorvoslati kérelmekkel kísérletezett. Kincses Előd úgy fogalmazott: a központ ahelyett, hogy megpróbált volna együttműködni, újabb és újabb pereket indított, amelyeket sorozatban veszített el. Nem akarták megérteni, hogy jogilag teljesen tiszta a helyzet, vége a kommunizmusnak, a kommunista párttól örökölt vagyonból ki kell menni. Következő lépésben az elmúlt három évre járó bérleti díjért fognak küzdeni. Azt békésen el lehetett volna intézni, be lehetett volna számítani a bútorzat független szakértő által megállapított árát, de nem volt kivel tárgyalni. Ami az utólag emelt épületeket illeti, amikor majd normálisan lehet tárgyalni, tisztázzák, hogy mi lesz a sorsuk – mondta az ügyvéd.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Himnuszperes névadás (Unitárius közösségi házat avatnak)
Véletlenszerű egybeesés, a sors fintora, vagy a történelem ismétli magát: mintegy évszázada, a megnagyobbodott Románia igen zsenge korában is himnuszperről számolt be a háromszéki sajtó, szintúgy, mint napjainkban. A kettő közötti kapcsolat József Lajos (1871–1938) személye. A Sepsiszentgyörgyi Unitárius Egyházközség egykori lelkipásztoráról, espereséről nevezi el korábbi imaházából kialakított unitárius közösségi házát, melyet vasárnap avatnak Bálint-Benczédi Ferenc püspök jelenlétében.
Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész példaképének tekinti az elődöt, hisz lelkipásztori és vallástanári tevékenysége mellett aktív közéleti szerepet is vállalt. A most Sepsiszentgyörgyön zajló himnuszper kapcsán felhívta a figyelmet a párhuzamra: József Lajost és társait perbe fogták, mivel a trianoni (béke)szerződést követően, 1920. június 12–13-án ünnepélyesen fogadták az amerikai unitárius küldöttséget, és elénekelték a magyar himnuszt. A Székely Nép helyi lap jelentette: „a Himnusz eléneklése miatt több érthetetlen letartóztatás történt. Igen rossz szolgálatot teljesít a rendőrség önmaga ellen az ilyen ok nélküli zaklatással. Nem éppen román érdek, ha Amerikában is megismerik a »közszabadságot, amely alatt a székelység nyög«”.
A mai Sepsiszentgyörgyön azért folyik a per, mert tavaly a trianoni megemlékezésen elénekelték a magyar himnuszt. A prefektus megbírságolta a Magyar Polgári Pártot, mely a bírósághoz fordult a büntetés eltörléséért. Alapfokon nyert is, ám a kormány megbízottja fellebbezett. A héten zajlott a tárgyalás, jövő hétre várható az ítélet.
Az unitárius közösségi ház névadójáról az unoka, József Álmos nyugalmazott tanár, helytörténész szolgált adatokkal. József Lajost 1894-ben avatták pappá, Kilyénben kezdte meg szolgálatát. 1905-ben átköltözött Sepsiszentgyörgyre, ahol 1888 óta működött a kilyéni egyházközség leányegyháza. Új szolgálati helyén legfőbb feladataként a templomépítést tűzte maga elé. 1916-ban sikerül a mai telket a rajta lévő épületekkel megvásárolnia. A kedvezőtlen körülmények miatt csak imaházat és lelkészi lakást sikerül berendeznie 1927-ben. Közben 1910-ben esperessé választották, a tisztséget 1927-ig töltötte be, 1938-ban bekövetkezett haláláig tiszteletbeli esperesi címet viselt. 1894 és 1937 között vallástanárként is tevékenykedett. Jelentős közéleti tevékenysége is. 1912-ben a konzervatív párt városi választásán hat évre elnökké választották. 1922 júniusában megalakította a Magyar Szövetség helyi alakulatát, melyet a román kormány még az év októberében betiltott. 1924-ben megválasztották az Erdélyi Magyar Párt Sepsi kerületi tagozatának elnökévé.
Az amerikai küldöttség fogadása és a himnusz eléneklése miatt 1920-ban József Lajost és társait perbe fogták. Az akkori ünnepségről a Székely Nép számolt be: „A magyarság ez impozáns részvétele a testvéregyház ünnepén felejthetetlen emlékül fog szolgálni az amerikaiaknak is, jelezve, hogy itt, a délkeleti Kárpátok ölén élő nép töretlen erővel áll ősi hagyományai, a teljes vallásszabadság, a liberális megértés és másfél évezredes kultúrája mellett. Elmondhatják küldőiknek, hogy ez a nép – jöjjön bármi is, életerejének múltjában gyökerező energiájánál fogva – mindig híven meg fogja őrizni a maga külön fajiságát, hagyományait és kultúráját”. A perbe fogottak meghurcolása két év múlva ért véget, a nagyszebeni hadbíróság felmentette őket. Védőbeszédé­ben dr. Benedek János kifejtette, Romániának hűséges állampolgárai, de magyarok akarnak maradni.
Vasárnap az egykori meghurcoltról elnevezett József Lajos Unitárius Közösségi Házat avatunk. Kedden várható az ítélet a mostani himnuszperben. Reméljük, a történelem ez alkalommal is ismétli magát, és kedvező döntés születik. Nem teszünk egyebet, csak magyarként akarunk élni Romániában. Szolgáltassanak igazságot!
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélő kövek Óradnán
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által a Beszterce-Naszód megyei Óradnán és a közigazgatásilag hozzá tartozó Radnaborbereken július közepén tartott riporttábor termését mutatták be szeptember 12-én az óradnai kultúrházban a X. Óradnai Magyar Napok során. A Szűcs László által szerkesztett, Nem magyarul magyarok című könyvben megjelent szocio­riportok, tényfeltáró anyagok, a környék múltját, az ércbányászat szerepét, a két település magyar közösségének rendhagyó identitástudatát bemutató írások között helyet kapott Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa Beszélő kövek Óradnán című írása, melyet terjedelmi okokból rövidítve közlünk.
Radna, a Radnai-havasok névadója érc, legfőképp ezüstkitermeléséről volt híres. A ruda szláv szó ércet jelent. Így, más érclelőhelyekhez hasonlóan, ez a település is a Radna nevet kapta. A 19. század második felében került neve elé a régiséget jelző előtag, Óradna néven említik, a később keletkezett közeli Újradna településtől való megkülönböztetésként. Mesél a múlt
Óradna központjába érve a könyvekből, képekről, tévéfelvételről ismert középkori templomromot kerestük. Nem találtuk, s rá kellett kérdeznünk. Az 1965-ben felszentelt nagyméretű ortodox templom mögött áll, eltakarva. Mögötte görögkatolikus templom, mellette az ahhoz tartozó harangtorony. A romok hatalmas méretű egykori épületről tanúskodnak. Építészet- és művészettörténészek feltárásai alapján kéttornyos, háromhajós bazilika állt itt. Az egykori két tornyából szemből nézve a jobb oldalinak a keleti fala maradt meg, az ablaknyílások tanúsága szerint két emelet magasságig. Némi falmaradvány is hozzá tartozik. Az egykori két torony közötti homlokzatfalból is megmaradt egy rész, s azon szakszerűtlenül renovált portálé, a nyugati kapu tátong. A betonos beavatkozást felirata szerint 1925-ben végezték.
A romos épület köveit felhasználva az egykori templom szentélyét újjáépítették – templommá. Ezt az építkezést 1260–1270 közé időzíti Entz Géza művészettörténész. Bejárata fölötti román nyelvű felirat szerint 1859-ben renoválták, és meghosszabbították az 1242-ben a mongolok által lerombolt templom romjain. Valójában egy évvel korábban zúdultak itt be a tatárok.
Óradna ezüstbányászatáról volt híres. Német telepesek érkeztek ide a 12. század második felében, és bányavárost építettek ki. Korábban szláv település lehetett itt, erre utal neve. Temploma alatt II. István király korabeli pénzérmékre bukkantak. Az uralkodó 1172-ben hunyt el, tehát e dátum előtt épülhetett a nagy méretű szerzetesi templom, melyet Domonkos-rendinek vagy Ferenc-rendinek említenek. Egy orosz krónikában Родна (Rodna) néven szerepel a virágzó bányaváros, az 1235-ben keletkezett iratnak egy 1425 körül készült másolata maradt fenn. Aztán a város hatalmas templomát 1241-ben lerombolták a tatárok. Erről Rogerius mester váradi kanonok ír Siralmas énekében: Kadan király elérte a gazdag Radnát, amely a hegyek között feküdt, egy királyi német várost ezüstbányákkal, amelyben nagyszámú nép lakott. Más leírás így szól: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt észak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Egyes utólagos leírásokban szerepel, hogy a tatárok lemészárolták a templomban összesereglett radnaiakat.
A krónikákból kitűnik, hogy nagy, virágzó település volt Radna, akkor főként Rodna-ként említve. Ám 1440-re mintha megállt volna az élet. Luxemburgi Erzsébet királyné a már lakatlan Radnát a Jakcs családnak adományozta.
Később ismét megtelt élettel. 1631-től luteheránus papjait említik. Az utolsó lelkész 1766-ban hagyta el a települést. Ez ismét német lakosságra utal. Időközben 1764-ben a határőrség megszervezésekor Mária Terézia királynő a görögkatolikus egyháznak adta az egykori Mária-templom maradványait és környékét. Ez időszakban, amikor Naszód vidéke román többségűvé vált, számos konfliktust jeleztek a Radna-völgyi románok és az óradnai szászok, illetve magyarok között. Több magyar család hagyta el a vidéket, részben Máramarosba, de főleg Moldvába telepedtek át. 1760. március 16-án a radnai magyarok és szászok a hatóságok segítségét kérik a valachok önkényeskedése ellen. Templomok A középkori német szerzetesi templom szentélye helyén 1260–1270 között kis templomot építettek. Az a reformáció után protestánssá vált. 1764-ben a román görögkatolikus egyház kapta meg, s 1859-ben bővítette. Ma is áll. A római katolikusok az 1770-es években fakápolnát építettek, 1782–1783-ban plébániát alapítottak, majd a kápolna helyére 1824-ben kincstári támogatással kőtemplomot emeltek a Szentháromság tiszteletére, ma is használják.
Időközben megszaporodott a román lakosság Óradnán. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című gyűjteményes munka Erdélyt tárgyaló, 1901-ben megjelent kötetében olvasható: ma falusias község, melynek 4340, többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból s csak kevés magyarból álló lakossága van. Felmerült egy ortodox templom építésének szükségessége. 1938-ban letették annak alapkövét. Ám 1940-ben a vidék Észak-Erdéllyel együtt Magyarország részévé vált. A második világégést követően ismét Romániához került, de az akkori rendszer nem kedvezett a templomépítésnek. 1948-ban a szocialista Románia vallásrendelete megszüntette a görögkatolikus egyházat, és vagyonát az ortodox egyháznak adta. 1965-ben befejezték az új templomot. Hatalmas, egy központi és két melléktornyos, kupolás neobizánci stílusú építmény. Uralja a központot. Az 1989-es rendszerváltást követően a feléledt görögkatolikus egyház visszakövetelte templomát, épületeit és telkét. Nem ment egyszerűen. A Beszterce-Naszód Megyei Törvényszék 2013-ban elrendelte a telek megosztását olyanképpen, hogy a régi templom, a harangtorony és a templomrom a görögkatolikusoké legyen, az ortodoxoké marad a templomuk és közvetlen környezete. Utóbbiak fellebbeztek. A Kolozsvári Táblabíróság tavaly hozott végleges ítéletében helyben hagyta az alapfokú döntést, és perköltség megtérítésére kötelezte az ortodox egyházat – derül ki az igazságszolgáltatás honlapjáról. Sírkövek a temetőben
Kíváncsiak voltunk, miről mesélnek a kövek a temetőben. Kalauzunk Strâmbuné Osztrovszki Erzsébet, akinek hozzátartozói a dombon nyugszanak, az úgynevezett magyar temetőben. Az első, településre néző részben magyar, magyaros nevekkel vagy csak magyar keresztnevekkel találkoztunk, továbbá idegen hangzású vezetéknevekkel is, de már jócskán keveredtek ide román családnevek. Hátrébb már szinte csak román nevek olvashatóak a síremlékeken.
Itt nyugszik felirat alatt olyan nevek szerepelnek, mint: Szilágyi András, Bráz Ignác, Viliczki János, Debreczeni Ana, Schultz Ilonka, Miskolczi János, Skhneider Ferencz, Varga Petru, Kellner Károly, Lönhardt Antal, Karácsonyi János, Kincses János, Bauer Ferenc, Schuller Nándor, Tersancki Marika, Perhált Péter, Bindiu Ilona. Megjegyezzük, egy családnevet csupán egyszer tüntettünk fel. Egyik kereszten csupán ennyi jelent meg: Visky család. Más kövön Fodor Gheorghe neve, alatta: Istenem kezedbe ajánlom lelkemet.
Más magyar/magyaros nevekkel is találkoztunk: Sturavics Antal, Tankovics Antal, Körösi Péter, Barany Károl, Vinkler Lajos, Tersánszki Ferdinánd. Továbbá magyar vezeték- és román vagy románra fordított keresztnevekkel: Szabo Iosif, Mezöfi Florian. De román feliratú sírköveket is láttunk. Aici odihnesc (Itt nyugszik) felirat alatt: Viliczki Vasile, Somkereki Mihai, Tankovics Vergina, Szilagyi Istvan, Fari Bela, Ernszt Ioan. Továbbá Sabo Emil, Czervenski Norbert, Konrad Stefan neve alatt: Dormiţi în pace (Nyugodjék békében). A magyar temetőből szép kilátás nyílik a városra. Gyönyörű a hegyes, erdős környék, ám kimagaslik a neobizánci stílusú ortodox templom fehér tömege, s rondítja a tájat a központban levő szálló kék tetőzete. Gróf Zichy Domonkos emléke
A dombról leereszkedve egy másik temető terül el az erdő alatt, az utca mentén. Román temető, ám annak legmagasabb pontján kiemelkedik egy csiszolt fekete obeliszk, zicsi és vázsonykői gróf Zichy Domonkos (1808–1879) – a felirat szerint a szenvedő felebarátok jótevője, orvosa, ápolója – síremléke. A felirat fölött egy lyuk látszik, abból jócskán megfakult piros-fehér-zöld szalag lóg. Hozzá kell tennünk, hogy a síremlék felállításakor oda grófi koronát erősítettek, ám annak nyoma veszett. Zichy Domonkos előbb rozsnyói (1841), majd veszprémi püspök (1842). Öccsét, Zichy Ödönt Görgei Artúr árulás vádjával kivégeztette. Zichy Domonkos lemondott püspöki tisztségéről, Salzburgba menekült. 1858-ban az Órada közelében levő Majoron telepedett le. Ottani kúriáján kívül Radnaborbereken és Dombháton is villája volt. Megromlott egészségi állapota miatt választotta a jó levegőjű, gyógyfürdővel rendelkező vidéket, ám az év hidegebbik felében már nem tartózkodott itt. Ismert volt jótékonykodásairól. Csak az óradnaiakra szorítkozunk. Életrajzírója, Bíró Vencel közölte róla 1942-ben: 1872-ben az óradnai római katolikus templomnak gyönyörű készleteket vett, majd lila színű miseruhát ajándékozott. A következő évben ugyanoda orgonát ígért, melyet utóbb el is készíttetett. 1874-ben baldachint, miseruhát, négy év múlva meg két oltárt ajándékozott e templomnak. Egyiket lugosi házi kápolnájából, a másikat Olaszországból hozatta. Ez utóbbi ereklyés oltárt a borbereki templomban helyezték el. Az óradnai templomnak 1879-ben is ajándékozott miseruhákat. Áldozatkészsége jutalmazására az ottani egyházközség őt 1877-ben tiszteletbeli főgondnokká választotta.
Kalauzunktól megtudtuk, Pál Vilmos Barna csíkszentgyörgyi plébános, főesperes még óradnai szolgálata idejében kezdeményezte Zichy-emléktábla állítását.
A római katolikus templomba Kiss Attila plébános kísért el. Megtudtuk, a liturgia magyarul és románul zajlik. A templomlátogatók száma meghaladja a kétszázat, ám a nagy többség csak gépiesen mondja a betanult magyar válaszokat, a magyar prédikációt tucatnyian, ha értik. A falon fehér márványtábla hirdeti: Gróf Zichy Domonkos 1879–1999 volt veszprémi püspök halálának 120. évfordulója alkalmából állít(t)atott az óradnai hívek hálája jeléül az orgonáért és a harangokért. Az orgona koronázópárkányán ott díszeleg a Zichy család grófi címere. Nem akármilyen hangszerrel állunk szemben. Építője az F. Rieger & Söhne cég. A Franz Rieger által alapított osztrák orgonaépítő cég hírnevét bécsi, salzburgi, londoni, budapesti (Mátyás-templom) orgonák öregbítik. Zichy Domonkos adományát az idő kikezdte. Az első világháború idején főbb sípjaiból golyót öntöttek, aztán az 1970-es években teljesen elnémult. Osztrovszki Erzsébet elmondta, a helyi tanács RMDSZ-es tagjaként sikerült kiharcolnia, hogy az önkormányzat támogassa az orgonajavítást, így mintegy harmincévnyi szünet után 2007 óta ismét szól.
A Zichy-tábla szomszédságában egy egészen friss emlékkő is áll a falon: Ez a tábla BAUERNÉ MADARÁSZ ILONA (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott a római-katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldozatos munkásságának elismeréseként. „NIHIL SINE DEO”.
Isten nélkül semmit fordítású latin jelmondat alatt román nyelven is megismétlik, kinek mily érdemeiért állították a jelt. Különben a család készíttette az emléktáblát. Visszatérve Zichy Domokosra: amint emléktáblája jelzi, a templom harangjai is az ő adományából kerültek a toronyba. A plébánia honlapján is olvashatjuk a most is meglévő egyik harang feliratát: Hegyen, völgyön, e szép tájon zengő szavad tovaszálljon.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Riportkönyv a szórvány szórványáról
A nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője.
Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet.
Párhuzamok és tandemek
Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat?
A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással.
Riportról riportra
Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata?
Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká.
A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés.
Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg.
Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!”
erdelyiriport.ro

Terra Siculorum egyesület alakul (Európa Kulturális fővárosa-terv)
Terra Siculorum (Székelyföld latin megnevezése, szó szerinti fordításban a székelyek földje – szerk. megj.) névvel alakul civil szervezet, melynek célja a Sepsiszentgyörgy – Európa kulturális fővárosa 2021 terv támogatása. A Terra Siculorum 2021 Egyesület tagjai Sepsiszentgyörgy önkormányzata, valamint a Kovászna Megyei Kulturális Központ és a Hargita Megyei Kulturális Központ. A két utóbbi csatlakozásáról tegnap döntöttek, Sepsiszentgyörgy tanácsa szeptember 30-i ülésén hoz határozatot.
Kovászna Megye Tanácsa rendkívüli ülést tartott tegnap a sepsiszentgyörgyi városházán. A napirenden egyetlen téma szerepelt, az alárendelt Kovászna Megyei Kulturális Központnak az egyesülethez való csatlakozása, és sikeres terv esetén a megye hozzájárulásának mértéke. Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere napirend előtti felszólalásában elmondta, komoly sikerélménnyel érkezett Hargita Megye Tanácsának szintén tegnap tartott üléséről, melyen a jelen lévő 30 tanácstag egyöntetűen megszavazta a Hargita Megyei Kulturális Központ csatlakozását. A polgármester elmondta, 2021-ben egy romániai és egy görögországi város lehet Európa kulturális fővárosa. Sokan mondták, hogy túl nagy fába vágták fejszéjüket, de ez nem így van, s kifejtette: európai tendencia a 100 ezer lakos alatti városok felkarolása. Sepsiszentgyörgy partnereivel – Csíkszeredával, Szé­kelyudvar­hellyel, Kézdivásárhellyel és Csíkszeredá­val, valamint Kovász­na és Hargita megye tanácsával – együtt pályázik Székelyföld nevében. Antal Árpád közölte, van példa arra is, hogy valamely város többedmagával pályázott és nyert, s arra is, hogy egy nemzeti kisebbségi térség nevében pályáztak. Utóbbihoz példaként említette, hogy Hollandiát a frízföldi Leeuwarden, Spanyolozrszágot a baszkföldi San Sebastian képviselte, s nem hinné, hogy Madrid ennek nagyon örvendett volna, de a nemzeti kormányoknak ebben nincs felülbírálati joga. Sepsiszentgyörgy pályázatának célja az egyéni és közösségi identitások megértésének elősegítése. Hiszen a különbözőségek meg nem értése, el nem fogadása feszültségeket szül egész Európában. Éppen ezért a kultúrát szeretnék felhasználni e feszültségek helyi csökkentésére. Antal Árpád arra kér mindenkit, hogy higgyen a tervben, és csatlakozzék hozzá. Meggyőződése, hogy ezzel, azon túlmenően, hogy erősítik a székelyföldi önkormányzatok közötti együttműködést, és elkészítik Székelyföld kulturális stratégiáját, mindenképp hozzájárulnak a különböző csoportok közötti párbeszéd elősegítéséhez.
A bemutató után Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke szavazásra bocsátotta a Kovászna Megyei Kulturális Központnak az egyesülethez való csatlakozásáról szóló tervet és nyertes pályázat esetén a tervnek hat év alatt 1,75 millió euróval való támogatását. A 30-ból jelen levő 21 tanácstag egyöntetű szavazattal bátorította a megvalósulást.
Szekeres Attila
Erdély.ma

Itt hagyott a székely történész (Búcsú Kádár Gyulától)
Szombaton még találkoztunk az őszi vásárban. Szokásához híven, élcelődve köszöntött. Aztán kedden hirtelen távozott az élők sorából. Pedig még lett volna harmincnyolc éve – ahhoz, hogy megérje a százat, mint ahogy néha viccesen ezzel állt elő. Mert neki küldetése van, azt kell teljesítenie, mondotta.
Hitvallása saját megfogalmazásában: történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Romániában mindazokat a közösségi jogokat, amelyek az őshonos erdélyi magyarságot megilletik.
Kádár Gyula 1953. február 18-án született Sepsiszentgyörgyön, ám mindig illyefalvinak vallotta magát. Már tizedikes diákként megírta az egykori mezőváros, Illyefalva monográfiáját. Történelemtanárként oktatott Maksán, Dálnokon, Székelyszáldoboson, Alsó- és Felsőcsernátonban, Lisznyóban, Uzonban, Sepsibodokon, a sepsiszentgyörgyi mezőgazdasági szakközépiskolában, majd a Székely Mikó Kollégiumban, a rendszerváltást követően történelem szakos tanfelügyelőként tevékenykedett. Háromszék az én hazám című helytörténeti vetélkedők sorozatával, módszertani kiadványokkal, a magyarság történetének iskolai oktatásba való bevitelével igyekezett a tanulókban nemzeti öntudatot kialakítani. 1991-ben megjelent háromkötetes magyarságtörténetét mintegy évtizeden át segédkönyvként használták iskolákban.
Számos folyóiratban, lapban közölt történelmi témájú tanulmányokat, cikkeket, aztán 1996-ban összpontosította energiáit: Történelmünk címmel folyóiratot indított, szerkesztett, adott ki. 1998-ban Történelmi Magazinra keresztelte át havi rendszerességgel megjelent folyóiratát. Egy cél vezérelte, az erdélyi magyar és székely közösség szolgálata. Igyekezett olvasóit rádöbbenteni, hogy a csak saját gyökereit ismerő közösség képes az őt megillető kollektív jogokat kiharcolni. A lap mindvégig hirdette, hogy nem szabad lemondanunk a minket megillető közösségi jogokról, a helyi, a kulturális és a területi autonómiáról, szabad teret biztosított a székely önkormányzati hagyományok, az évszázadokon át tartó székely önrendelkezés bemutatásának. A kiadványt anyagiak híján 2013-ban kénytelen volt beszüntetni. Fájó szívvel jegyezte meg, lemondott a lapról, de sürgősen hozzátette: a küzdelemről viszont nem. S a továbbiakban könyvei révén igyekezett a lap által kitűzött célt megvalósítani, továbbá a Háromszék állandó külső munkatársaként szolgálta nemzetét. Halála előtt egy nappal még elküldte hétvégi számunk soros írását.
2010 karácsonya előtt megjelent a Székelyföld határán című könyve, melyet az autonómiaharc bibliájának neveztünk. Tulajdonképpen a történelmi publicisztika műfaját gyakorolta, valós történelmi tények ismertetésével nemzeti és történelmi tudatot kívánt kiépíteni olvasóiban. Nem könyvtárak polcainak akart írni, hanem a ma élő embereknek. A publicisztikai írások arra ösztönzik az erdélyi magyarságot, hogy határozottabban folytassa küzdelmét az autonómiáért, következetesebben törekedjen az önazonosság megőrzésére. Csak egyenes beszéd révén lehet hatni az emberekre, akikre mindenféle negatív hatást gyakorolnak, mondotta többször is Kádár Gyula. 2011-ben megjelent Székely hazát akarunk című kötete, mely az elsőnek méltó folytatása. Azóta évente jelentkezett újabbal, volt, amikor kettő is belefért. Mostanra is kiadott egyet – jövő héten jön ki a nyomdából –, de sajnos, ő már nem mutathatja be. Ez utóbbi folytatása az első kettőnek, címe Székelyföld ostroma. Üzenete: ha a román hatalom Székelyföld szétforgácsolásával népünk felszámolására tör, akkor mi erőt tudunk meríteni történelmünkből, mert vannak gyökereink! Ha a szükség úgy hozza, tömegtüntetések sorával fordítjuk Európa figyelmét a székelységre, az erdélyi magyarság kollektív jogoktól való megfosztottságára. Uraim! Hiába spekulálnak, Székelyföld egységes, és egységes marad!
Kádár Gyula, ha nemzeti hovatartozásáról nyilatkozott, mindig azt vallotta: ő elsősorban székely, másodsorban is székely, harmadsorban is az, és csak azután magyar. Pénteken a sepsiszentgyörgyi vártemplom ravatalozóházában tartandó gyászszertartás után szülőföldjén, Illyefalván fogadja magába a székely föld.
Nyugodj békében, Gyula!
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújuló épített örökségünk
A kétszáz éve született Rómer Flórisra (1815–1889), a magyar régészet atyjára emlékezett Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész annak az előadásnak a felvezetőjében, melyen S. Sebestyén József építész, műemlékvédő szakember Megújuló épített örökségünk a Kárpát-medencében címmel tartott kedden a Székely Nemzeti Múzeumban. A műemlékvédelem feladatairól szólva az előadó Rómertől idézett: „Minden erőnket arra kell fordítanunk, miszerint szép hazánk minden egyes vidékét kedvvel és szorgalommal átkutassuk, s így a legjelesebb műveket kiválasztva, megismertetve a jövő kornak, ha egyébként megóvni, fenntartani nem tudjuk, legalább rajzban és leírásban átadhassuk.” Máig érvényes gondolat.
Sebestyén József vallja, az épített és tárgyi örökség emlékeit nem pusztán anyagi mivoltukban kell megőrizni, hanem együtt azzal a tudással, tálentummal, amely létrehozta. Egészséges nemzetekben, közösségekben e felismerés élteti a kulturális javak oltalmazásának igényét, s annak tudata, hogy az elődök által teremtett értékeknek nem kizárólagos birtokosai, hanem örökösei, meghatározott időre szóló használói s továbbörökítői. A védelem, a fenntartás ugyanis nem öncél. Az előadó ismertette a Magyarország és a határain túlra szakadt részek közötti műemlékvédelmi kapcsolatok negyedszázados múltját, kezdve azzal, hogy 1990 februárjában magyarországi szakemberek az Országos Műemlékvédelmi Hivatal vezetésével Háromszékre látogattak, és helybeliekkel folytattak szakmai párbeszédet. A közel kétórás előadásban a teljes Kárpát-medencét felölelő együttműködésről volt szó. Beszámolónkban Erdélyre, főleg Háromszékre összpontosítunk. 1997-ben indította az első Orbán-kormány azt a programot, mely a határon túli műemlékek védelmét tűzte ki céljául. Sajnálatos módon ezt szűk tíz év múltán megszüntették. Az eltelt időszakban elért megvalósítások sorából kiemelkedő a gelencei Szent Imre műemlék templom teljes helyreállítása, a sepsikilyéni unitárius templom helyreállítása, melynél néhai Máté László építésznek köszönhetően a déli bejáratot rekonstruálták. Háromszéken túllépve értékes a mikházi ferences templom helyreállítása, ám a legfőbb munkálat a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyház restaurálása, hisz ez az a templom, amely nagymértékben megőrizte középkori állapotát. Elsősorban egyházi épületeket mentettek, mivel adott volt a szerződő fél. Ezen túlmenően a világi építészeti emlékek közül sikerült az altorjai Apor-kastély részleges, a marosillyei Vörös-bástya, Bethlen Gábor szülőháza teljes helyreállítása. Sebestyén József a két éve megjelent Közös tér – Közös örökség című könyvében összegezte az említett program alatt elvégzett felméréseket, műemlékvédelmi tevékenységeket. Az anyagból vándorkiállítás is született, melyet bemutattak Sepsiszentgyörgyön, de eljutott Brüsszelbe, Kanadába, az Egyesült Államokba is.
A magyar kormány által nyújtott támogatások célja segíteni a megelőző örökségvédelmet, mely során felkutatják, összeírják és nyilvántartásba veszik azokat az épületeket, amelyek értéküknél fogva vagy állapotuk miatt sürgős beavatkozást igényeltek, de készültek állagmegóvási és helyreállítási tervek is. Ezenkívül a dokumentáló munkák nyomán feltárt ismeretanyag az operatív műemlékvédelmi tevékenység eredményeivel együtt történő közzététele volt a cél.
A Országgyűlés nemrég határozatot hozott arról, hogy 2016-tól évi 200 millió forintot fordít a határon túli épített kulturális örökség megőrzésére. A program – melynek célja megmenteni azokat a magyar kultúrához tartozó és az identitás megőrzése szempontjából fontos épületeket, szakrális és nem szakrális tereket – a Rómer Flóris Terv nevet viseli.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román szimbólumokat követelnek Sepsiszentgyörgy lobogójára
Kifogásolja Sepsiszentgyörgy zászlóját a Románok Civil Fóruma. A magyarellenes szervezet hétfőn a városzászlóról tartott közvita utolsó előtti napján nyújtott be óvást, arra hivatkozva, hogy a lobogó csak a magyar közösséget képviseli.
Ezért kérik, hogy a zászlón legyenek román szimbólumok is, így például egy dák lelet, vagy római kori pénz, valami, amit az évek során a város területén fedeztek fel.
„Az évszázadok során a románokat megtűrt nemzetként kezelték Erdélyben, bár többségben voltak. A privilégiumokat élvező nemzetekkel ellentétben a középkori alkotmányok értelmében a románoknak nem lehettek képviselői a diétában, nem építhettek kőtemplomokat, és a helyi, regionális, erdélyi heraldikában sem lehettek jelen. A régiségnek meg van az értéke egy múzeumban, de nem lehet helye egy jelenlegi hivatalos jelkép megalkotásának érvrendszerében, folytatva a románok kizárását. A helyi jelképeknek európai, korszerű módon a térség román államhoz való tartozását kell tükrözniük” – olvasható a beadványban.
Különben a zászlóról Rodica Pârvan szociáldemokrata párti (PSD) helyi tanácsos is hasonlóképpen vélekedett. Antal Árpád polgármester válaszában rámutatott, a közmeghallgatáson bárki választhat a három változat közül, vagy mást is javasolhat. Emlékeztetett, hogy a zászlót kell elfogadni, a város címerét már 2007-ben jóváhagyta a Román Akadémia címertani bizottsága és a kormány.
Az elöljáró szerint a címerben több elem is van, amit a románok is magukénak érezhetnek, a nap, a hold, a védelmet nyújtó várfal, vagy az ortodoxok által is tisztelt Szent György. A Szekeres Attila heraldikus által készített három zászlóterv kék-arany színű, a címerrel, az egyik alsó részén van a Christus Spes Mea (Krisztus a reménységem), a város 1509-es pecsétjén szereplő felirat, a másik felső részén látható ez, a harmadik tervben pedig csak a címer van, felirat nélkül.
Sepsiszentgyörgy zászlóját 2008-ban elfogadta az önkormányzat, a törvényes határidő után, négyéves késéssel támadta meg a prefektúra, és végül tavaly a brassói táblabíróság érvénytelenítette a határozatot. Az önkormányzat oldalán több mint kétezer civil lépett be a perbe. A Románok Civil Fóruma néhány hónappal ezelőtt Kovászna megye zászlóját is megtámadta, kérve a belügyminisztériumot, ne hagyja jóvá azt, mert színe emlékeztet „az úgynevezett székely zászlóra”.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Megismertetni a Székely Mezőséget
A Maros Mezőségi Művésztelep képzőművészeti alkotásaiból nyílt kiállítás tegnap a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban. Házigazdaként Lázár-Prezsmer Endre művelődésszervező köszöntötte az egybegyűlteket, elmondva, hogy Simó Enikő közvetítésével érkezett Háromszékre a tárlat.
Czirjék Lajos mezőmadarasi származású, Marosvásárhelyen élő festőművész, a 2009-ben alakult művésztelep vezetője közölte, tulajdonképpen öt önálló, a Székely Mezőség szomszédos falvaiban már működő alkotótábor összefogásáról van szó. A mezőpaniti, mezőmadarasi, mezőbándi, mezőbergenyei művésztáborokat és a csittszentiványi gyerek és ifjúsági kézművestábort fogták össze. Közös vonásuk, hogy mindenütt a református egyház támogatásával zajlanak. Jelen tárlat az utóbbi évek terméséből való válogatás. Céljuk a helyi értékek és a környék bemutatása a képzőművészet eszközeivel. A tárlatot Vetró B. Sebestyén András brassói képzőművész méltatta.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kádár Gyula: Székelyföld ostroma
Kádár Gyula illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész Székelyföld ostroma című legújabb könyve a szerző hirtelen elhunyta utáni napokban került ki a nyomdából. Része annak a sorozatnak, amelyet 2010-ben indított a történész, publicista, ez a Székelyföld határán című kötettel kezdődött, majd folytatódott a Székely hazát akarunk (2011), Múltunk kötelez (2012), Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk (2013), Prés alatt a magyarság – Nemzeti elnyomás Romániában (2013) című kötetekkel, tavaly a Gábor Áron-évben a Gábor Áron életútja című könyve jelent meg.
Jelen kötet első részét tematikájában a Prés alatt a magyarság folytatásának tekinthetjük. A történelmi-publicisztikai írásokban olyan időszak elevenedik meg, amelyben a nacionalista cinizmus és a nemzeti kizárólagosság nem ismer határt. A nemzeti türelmetlenség a már megszerzett minimális nemzetiségi jogokkal való élést is korlátozza. A szerző felleltározza a „törvényes törvénytelenségek” sorát. Törvényes, mert a hatalmi intézmények a nemzetiségi jogok korlátozásakor a román állam törvényeire hivatkoznak, és emellett – akárcsak a kommunista diktatúra idején – különböző kreált ürügyekkel büntetnek. Így például a székely zászlót reklámzászlónak minősítik. A középületeken egy-egy magyar szó is pereskedések, fenyegetések sorát vonhatja maga után. Például Gidófalván a polgármesteri hivatal 1904-ben épült székhelyén a Községháza felirat többévi per tárgyaként szolgált, és súlyos pénzbüntetések fenyegetéseként letakarva várja a demokratikus törvényalkotás megvalósulását. A dr. Benedek Géza világhírű magyar orvosról elnevezett kórház nevét is megváltoztatnák, mindegy, hogy kiről, csak román legyen. A háromszéki református székelyektől egyszerűen elveszik a Református Székely Mikó Kollégiumot... A szerző a nyílt diszkrimináció alkalmazásáról is ír. Hatalmas pénzbírsággal fenyegetik a magyarokat, ha tiltakozni, tüntetni akarnak az autonómiáért. Erre példa a 2015. március 10-re Marosvásárhelyre meghirdetett autonómiatüntetés megtiltása. Teszik ezt akkor, amikor a szélsőséges Új Jobboldal hívei magyarellenes jelszavakat harsogva masíroznak a székely városokban, és évek óta erős rendőri védelem mellett büntetlenül gyalázzák az őshonos székelységet, fasiszta ideológiára jellemző szlogeneket kiabálnak. A magyarok hiába fordulnak jogorvoslatért az ügyészséghez, mert ott úgy döntenek, hogy a kelta keresztes zöldingesek felvonulásai nem törvénysértőek. Ez is mutatja – állítja a szerző –, hogy az államhatalom intézményei egyetértenek a magyarok megfélemlítésével, megalázásával. A könyvből világossá válik, hogy Romániában a magyarellenesség nem partizánakció, nem szélsőséges hőbörgők, nem a román sajtó nacionalista vonulatának szereplése, hanem egy jól megtervezett nacionalista hatalmi „vasgyámságáról”, nemzetiségi elnyomásról van szó. Az úgynevezett igazságszolgáltatás diszkriminatív döntéseit, a prefektusok ténykedéseit minden bizonnyal felülről irányítják – írja a szerző. Az államvezetés legmagasabb szintjén pedig akadnak olyan miniszterek, akik tevőlegesen, magyarellenes kijelentésekkel is bátorítják a szélsőségeseket. Figyelemre méltó a Román Hírszerző Szolgálat 2014. évi jelentése, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy az országban „etnikai alapú” veszélyforrás alakult ki. A megerősödő autonomista mozgalom oka szerintük Bukarest magyarellenes politikája.
Kádár Gyula rávilágít, hogy a történelmi és nemzetiségi jogra alapozott autonómiaharc jogos. Éberen kell figyelni az államhatalom intézményeire és a szélsőségesek mesterkedéseire, mert a diktatúrában jól ismert húzd meg-ereszd meg taktikát alkalmazva ügyködnek, csak a kedvező pillanatra várnak. Nagy tervükről, Székelyföld egy román többségű régióba való betagolásáról nem mondtak le. A szerző rámutat arra is, hogy a partiumi magyarságot is megilleti a kollektív jog, a szórványban élő magyarságot a kulturális autonómia.
A kötet második része olvasmányosan megírt szakdolgozat: Andrei Şaguna püspök életét és tevékenységét mutatja be. Kádár objektíven felsorolja a püspök érdemeit is, de tudja, hogy Şaguna politikai kalandor, karrierista. Láthatjuk, hogy egy tehetséges fiatalember hogyan válik gátlástalan politikussá, ha karrierjét építeni akarja. Megismerhetjük a főpap 1848–1849-es szerepét, mellyel máig ható kárt okozott. 1849 januárjában a püspök egy küldöttség élén Bukarestbe ment, hogy a megszálló cári hadsereget behívja a magyar szabadságharc leverésére. Érvként az erdélyi magyarokat a románok tömeges lemészárlásával rágalmazta meg. Ebben gyökerezik ma is a Kolozsváron felállított uszító, gyűlöletkeltést tápláló tábla, melyet a szélsőséges Gheorghe Funar polgármestersége idején állítottak.
Az ellentmondásos személyiségű Şaguna életrajzát azért kell ismerni – írja a szerző –, mert a főpapban Erdély egyik legnagyobb személyiségét tisztelő román politikusok hatására utcákat, tereket neveznek el róla, szobrokat állítanak. Kádár Gyula ismerteti azoknak a demokratikusan gondolkodó román értelmiségieknek a véleményét, akik az erdélyi románok és magyarok békés együttélésének hívei.
Kádár Gyula könyve nemcsak a magyarság jogaiért folyó küzdelem tükre, hanem olyan ismeretek közvetítője, melyekre e küzdelemhez szükség van.
Kádár Gyula Székelyföld ostroma című könyvét a Székely Akadémia rendezvénysorozat részeként szerdán 18 órától mutatjuk be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A könyv – mint a sorozat többi kötete is – megvásárolható lesz a helyszínen, kapható a Háromszék lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, valamint a Tortoma Könyvesházban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A véget ért küzdelem (Kádár Gyula emlékezete)
Talán a Székely Akadémia utolsó rendezvényének színhelye volt szerdán a Székely Nemzeti Múzeum, ahol az október 13-án tragikus hirtelenséggel elhunyt Kádár Gyula történészre, újságíróra, pedagógusra emlékeztek Székelyföld ostroma című könyvének bemutatóján, melynek megjelenését ő maga, sajnos, nem érhette meg.
Nehéz pillanatok ezek, hiszen nemrég még együtt terveztük a Székely Akadémia újabb könyvbemutatóját, de sajnos, a sors közbeszólt – köszöntötte a szép számban összegyűlt családtagokat, tisztelőket, ismerősöket Tóth-Birtan Csaba, az előadás-sorozat társszervezője. „Nem tudni, mikor ki veheti majd át a stafétát Kádár Gyulától, aki elkötelezett hazafiként, ízig-vérig székelyként, csatára készen, és a népéért, nemzetéért nem csak tenni akart, de róla vitát nyitni is, embereket meghallgatni, a fontosságáról pedig sokakat meggyőzött. Nem hoztuk magunkkal az akadémia logóját, hiszen megteremtőjével együtt ennek a sorozatnak is megszűnt a szíve dobogni” – zárta felvezetőjét Tóth-Birtan Csaba.
Kádár Gyula 1953-ban kezdődött életútjába Szekeres Attila történész, lapunk munkatársa nyújtott betekintést, az illyefalvi indulástól a Székely Mikó Kollégiumban töltött diákéveken, a kolozsvári egyetemi éveken, illetve a pedagógusként több háromszéki településen végzett oktatói munkán keresztül egészen a párhuzamosan megteremtett, fejlődő tudományos munkásságig, melyet az utolsó pillanatig állhatatosan végzett. Felsorolni is nehéz publicisztikáit, tanulmányait, szakmunkáit, melyek a középiskolai évekig vezethetők vissza, szülőfaluja monográfiájának összeállításáig. Pályája a Megyei Tükörben, illetve később több helyi és országos lapban rendszeresen megjelenő néprajzi, történelmi és kulturális írásokkal folytatódott, illetve a rendszerváltást követően csúcsosodott ki olyan szaktanulmányokban, mint az Adalékok a romániai magyarság történetéhez, illetve ennek folytatásaként megjelent kétkötetes A romániai magyarság rövid története. Energiái összpontosításának tekinthető az 1996-ban Történelmünk néven indított, majd két évvel később Történelmi magazinra átkeresztelt kiadvány, mely 2013-ban forráshiány miatt megszűnt létezni. Amint Kádár Gyula maga megfogalmazta: fájó szívvel lemondott a lapról, de a küzdelemről nem – a Háromszék állandó külső munkatársaként rendszeresen közölt lapunkban. A 2010-ben indított könyvsorozat – melynek hetedik darabja a most bemutatott – ennek a meggyőződésnek, illetve egész hitvallásának kifejezése volt. Kádár Gyula szerint „történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Románia területén mindazokat a közösség jogokat, amelyek az őshonos magyarságot megilletik”.
A Székelyföld ostroma akár a 2013-ban megjelent Prés alatt a magyarság (Nemzeti elnyomás Romániában) című munka folytatásaként is felfogható, hisz míg utóbbi a román nacionalizmus másfél évszázadának története, előbbi a napjainkban felerősödő szélsőséges nemzeti mozgalom lenyomata – ismertette Szekeres Attila. A történész szerint a két korszak külön kezelendő ugyanis „újabban nemcsak a hőzöngő szélsőséges funarióta nacionalisták uszítanak a magyarság és a kollektív jogok ellen, de tanúi lehetünk a hatóságok kettős mércéjű, diszkriminatív döntéseinek is”. A kötet első felét képező írások tulajdonképpen a székely nép és az erdélyi magyarság megmaradásáért folytatott mindennapos küzdelmét tárják fel, történelmi és aktuálpolitikai témakörökbe (alfejezetekbe) rendezve az időben jócskán szétágazó jelenség különböző aspektusait, múltbeli hátterének ismertetésével párhuzamosan. A közzétett írások olyan súlyos kérdésköröket feszegetnek, mint az erdélyi magyarság és a székelység háttérbe szorulása, az eltiprás, elnyomás különböző formái – a felirat- és szimbólumháborútól az egyházi ingatlanok visszaállamosításáig –, az ellenállás lehetőségei. A kötet Kádár Gyulának az általa „politikai kalandornak” tekintett Andrei Șaguna makedón-aromán családból származó ortodox püspök életét végigkövető – lapunkban folytatásokban közölt – szakmunkájával zárul, amely külön fejezetként került a könyvbe. A történelmi szakmunka a kizárólag személyes érdekei mentén cselekvő, köpönyegforgató, sőt talán árulónak is minősíthető püspök kapcsán kitér arra, hogy a székelység, magyarság szempontjából milyen veszélyeket rejt Șaguna emlékének ápolása, örökségének elfogadása az erdélyi városokban.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Guzsalyas húsz éve
Visszatekintő kiállítással, mesterségbemutatóval és játszóházas foglalkozásokkal ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas. A Míves Házban pénteken 18 órakor kezdődő rendezvényt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere nyitja meg, a mesterségbemutatóhoz Melkuhn Róbert és barátai biztosítják a zenei aláfestést. A rendezvényről és főleg az elmúlt húsz esztendőről az est házigazdáját, Tóth-Birtan Tinkát, a Guzsalyas Alapítvány vezetőjét kérdeztük.
– Hogyan ünnepeltek?
– Munkával... A polgármestert kértük fel, hogy nyissa meg a rendezvényt, mivel a városháza folyamatosan, létrejöttétől támogatja a Guzsalyast. Előbb helyet adott, később Phare-pályázattal létrehozta a Míves Házat, amely a 2002-es Szent György Napok óta otthont biztosít nekünk. A megnyitón az elmúlt húsz évből válogatott fényképek váltakoznak majd a kivetítőn. Megnézhetik magukat azok, akik egykor gyerekként tértek be hozzánk, s ma már ők hozzák kisgyerekeiket a táncházba, illetve akik a húsz év folyamán bekapcsolódtak tevékenységeinkbe. Párhuzamosan mesterségbemutatókat tartunk azokból a foglalkozásokból, amelyeket oktattunk, ezeket elsősorban a most aktív tanítványaink mutatják be. Gyerekeknek kézműves-foglalkozások lesznek a fazekasműhelyben, kipróbálhatják a korongozást, az emeleti műhelyünkben nemez- és agyagmarokedény-készítés lesz.
– Elfértek?
– Hát... sok jó ember kis helyen is elfér. Főként a falakra kerül a kiállítási anyag, amely egyfajta visszatekintés az elmúlt évekre, korábbi mestermunkákat is kiállítunk. A „földön” mesterségbemutatók lesznek, ezekre helyezzük a hangsúlyt.
– Hogyan kezdődött húsz évvel ezelőtt?
– Az úgy volt, hogy Benkő Éva hazaköltözött Budapestről, és mivel állami intézményekben nem talált munkahelyet, közben meg készült bezárni az Olt utcai német magánóvoda, Éva azt átvette. Időközben megismerkedett Kolozsi Attilával és Bajka Máriával, akik szintén láttak fantáziát a magánóvoda működtetésében. Ők főként a délutáni szabadidős tevékenységekben vettek részt, Éva igazgatta a tizenegy fős óvodai csoportot. A délutáni tevékenységekre szabadon jöhetett bárki, akit érdekelt a népi játszóházas foglalkozás. 1995 őszétől indult a gyermek táncház is, Éva vezette, a városi művelődési ház adott helyet.
– A kezdetkor Guzsalyas Játszóháznak hívták. Honnan jött a név?
– Kolozsi Attila a keresztapa. A mai gyerek úgy képzeli el, hogy a játszóház olyan hely, ahol színes labdák között ugrabugrálhat. Akkor ezt a fogalmat nálunk még nem ismerték, Magyarországon igen, s ott népi játszóházat jelentett, azaz tapasztalati úton játékosan elsajátítani ismereteket a népi kultúráról, anyagokról, kézművességről. A guzsalyasban az emberek összeülnek, közösen végeznek dolgokat, közben énekelnek, jól érzik magukat. A Guzsalyas óvoda felépítése, módszertana ezeken az elveken alapult: a gyerekek természetes anyagokat felhasználva ismerkedjenek meg a tananyaggal, emellett Éva hangsúlyt fektetett a népdalokra, népi gyermekjátékokra, a foglalkoztatásra, a mozgáshoz kötődő népi kultúrára.
– Te mikor csatlakoztál?
– Az óvoda és játszóház egy évig működött az említett felállásban. Akkor Bajka Mária kimaradt, helyette bejöttem én. Már korábban is segédkeztem, amíg gyereknevelési szabadságon voltam. 1996 őszétől én is ott vagyok.
– Meddig működött óvodaként a Guzsalyas?
– Egy kft. működtette az óvodát, a városházától bérelte a termet. A fenntartási, működtetési költségeket a tandíj nem tudta fedezni. Emlékszem, két-három évig nem vittünk haza egyetlen lejt sem. Amikor megkaptuk a legelső 100 lejt – ami akkor aprópénz volt –, nagyon nagy dolognak éreztük, hogy fizetést tudtunk hazavinni. Időközben mindenki tanulgatott, egyre több technikát tudtak mutatni, de még mindig gyerekcipőben jártunk. A gyermekekkel együtt szülők is jöttek, leültek segíteni, és egyre nagyobb igény mutatkozott a felnőttoktatásra. Ahhoz, hogy helyt tudjunk állni, képeznünk kellett magunkat. Elkezdtünk kijárni Magyarországra tanulni, Attila 1997-ben, én 1998-ban. Amint az iskolákban megismerkedtek tevékenységeinkkel, nőtt az igény, mind többen és többször akartak bejönni délutánonként, egyre többen hívtak el az iskolákba foglalkozást tartani. Részben emiatt, részben meg azért, mert azon a helyszínen tizenegy főnél nagyobb óvodai csoport működtetésére nem adtak közegészségügyi engedélyt, négy év után megszüntettük az óvodai oktatást. Valójában fenntartható sem volt az óvodai rész. Így délelőttönként is tudtunk fogadni iskolai csoportokat, és mi is el tudtunk járni iskolákba, szervezetekhez foglalkozásokat vezetni. – Mikor született meg a Guzsalyas Alapítvány?
– Bejegyeztetését már 1996-ban elindítottuk, de a bíróság állandóan visszautasította, amíg az illető akadékoskodó bíró nyugdíjba nem vonult. Végül 1998 augusztusában jegyezték be. Nagyot léptünk előre, mert már tudtunk pályázni és fejleszteni. Nemcsak a bevételből és a férjünk keresetéből otthonról elhozott pénzből, hanem külső segítséggel, pályázati pénzekből tudtunk fejleszteni, színvonalasan működtetni a tevékenységet. Időközben Attila elment Kolozsvárra, a Waldorf-iskolában oktatott, közben kijárt Budapestre tanulni. Hozzánk csatlakozott Szász Csilla, vele három évig dolgoztunk együtt, majd elment Moldvába csángókat tanítani. Kolozsi Attila visszajött, ekkor már Ildikóval, aki szintén beállt a csapatba.
– Tömegrendezvényeitek is voltak...
– ... amelyek kötődtek a népi ünnepkörhöz. Hatalmas rendezvények voltak. Az első tojásírást mi szerveztük. Gyimesből hívtunk tojásíró asszonyt, akitől mi is tanultunk hagyományos tojásírást, -festést és kesicekészítést. Ugyanígy megszerveztük a farsangi felvonulást meg a szüreti bált. Kezdetben még nagyon sok szülő beállt, a farsangi felvonulásokban a maskarás szerepeket mind felnőttek játszották. Ma már egyre nehezebb felnőtteket bevonni, akkor még a játszókedv nagyobb volt, 400–500 személy vonult fel. Húsz éve regölünk is. Eleinte kis létszámú csapattal, most már 100–120-an járunk. A gyerekek ráharaptak az ízére, és nagyon sokan jönnek. Eleinte még a városházán bent fogadtak, befértünk, most már csak az ajtó előtt regölünk.
– Kézművestáborokat is szerveztek...
– A táborok kimondottan gyerektáborként indultak már 1995 nyarán. A Guzsalyas tevékenysége tulajdonképpen a táborral kezdődött, akkor még nem volt kézművestábor az országban. A szülők fantáziát láttak benne, 120–130 gyermekkel dolgoztunk. Olyan sokan voltak, hogy felnőtteket fogadtunk felügyelőnek. A Csernátoni Népfőiskolánál szerveztük az elsőket. Katonai sátrakban laktunk, a szabad ég alatt tartottuk a tevékenységeket. Akkor egyetlen szülőnek nem okozott gondot, hogy 60–70 gyerek szállt meg egy nagy sátorban. Azért izgultak, hogy gyerekük férjen be a keretbe, és tudjon részt venni. Miután a Cosys Kft. és a városháza felépítette a Benedek-mezei tábort, ide költöztünk. Itt már vannak faházak, és ettől kezdve gondot jelentett, hogy ki hol alszik, ki sátorban és ki faházban. Ezelőtt 15–20 évvel az emberek sokkal természetközelibbek voltak, mint most. Akkor az sem volt gond, ha a nagy katonai sátorba befolyt a víz a zuhogó esőben, senkit nem érdekelt, se szülőt, se gyereket. Most is van lehetőség sátorral jönni a táborba, és kevesebbe is kerülne, de csupán az oktatók laknak sátorban, senki más nem akar. Megváltoztak a szülők is, a gyerekek is. De visszatérve: egy idő után két tábort kellett szerveznünk, annyian jelentkeztek. 1997-ben tartottunk egy 120 személyes, majd egy 60 személyes gyermektábort. Ahogy teltek az évek, egyre több kamaszkorú és felnőtt vett részt, nem lehetett már a programot egyeztetni. A nagyokat nem lehetett ágyba parancsolni, s így a gyerekek sem akartak lefeküdni. Közben Kolozsi Attila Bikkfalván szervezett egy fazekastábort felnőtteknek, az nagyon jól sikerült. Akkor határoztuk el, hogy váltunk. Gyerekeknek nem lehet szakmát tanítani, hanem sokféle mesterségből ízelítőt nyújtani. A felnőtt táborokban szakmai oktatásban részesültek a kamaszok és felnőttek. – Milyen mesterségeket oktattok?
– Az évek folyamán változott. Hosszú időn keresztül Tölgyesi Béla rézművességet oktatott, bútorfestést és bőrművességet Szász Judit, tűzzománckészítést eleinte Koszecz Sándor, aki Békéscsabáról járt ide, ám időközben munkahelyet váltott, és nem távozhatott ilyen hosszú időre, helyette Csókási Katalin Nóra lépett be, továbbá ötvösséget Vass Endre tanít. Gyerektáborban fafaragást Kun Péter, Ferencz Tamás és Nagy Jenő oktatott, fazekasságot Kolozsi Attila, négy éve meg Máthé-Szentkirályi Imola, időnként bevontunk más oktatókat, mint legutóbb Csuporné Angyal Zsuzsát. Nemezkészítést Benkő Éva, Kolozsi Ildikó meg én oktatunk.
– Milyen tanfolyamok zajlanak a Míves Házban?
– Felnőtteknek állandó fazekastanfolyam Máthé Szentkirályi Imola vezetésével, tűzzománckészítés az én irányításommal, gyerekeknek nemezkészítés és agyagozás keddenként Imola és Éva irányításával, csütörtökön szövés és nemezkészítés Éva és Ildikó, kedden gyermektáncház Benkő Éva vezetésével. Nem feltétlenül népi szakma, de nagyon hasznos a Vargyasi Melinda szabó-varró tanfolyama, az ott szerzett tudás segítségével állítottuk össze nemezruháinkat is.
– Hogyan összegeznéd az elmúlt húsz évet?
– Azt gondolom, nagyon nagy érési folyamaton mentünk keresztül. Amikor elkezdtük, nagyon fiatalok voltunk. Együtt értünk be: a Guzsalyas és a mi személyiségünk. Másrészt itt tanultunk szakmát. A húsz év alatt teljesedtünk ki mindannyian valamilyen területen. Itt nőttek fel a gyermekeink. Sajátjaim mindketten olyan irányba mozdultak el, ahol az itt szerzett tapasztalatokat továbbviszik. Itt születtek a Kolozsi-gyerekek. Összefonódott életünk a Guzsalyas fejlődésével. A térségre nagy hatással volt ennek az intézménynek a léte. Amikor elkezdtük, még sehol nem volt kézművesoktatás, nem szerveztek farsangot, kézművestáborokat. Ma már nincs olyan iskola vagy óvoda Sepsiszentgyörgyön, ahol ne tartanának farsangi vagy szüreti mulatságot, jobbára azokat az énekeket és táncokat játsszák, amiket tőlünk tanultak. Azokon kívül, akik a Csángóföldről származtak, senki nem ismerte a tojásírást. Ma rengetegen írják a tojást. Ha nem nálunk, akkor otthon vagy más intézményeknél, ahol a mi példánkra indították be ezt a tevékenységet. Ugyanilyen ráhatással volt a Guzsalyas jelenléte a táncoktatásra vagy a kézművesség oktatására. Ha ma valamely iskolában tábort szerveznek, biztos, hogy van ott kézműves-foglalkozás. Ez itt már természetes, de ha elmész egy másik városba, nem találod ezt meg.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)