Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. április 28.
Szathmári Ferenc és a tárgyi anyanyelv
A csíkszeredai Szathmári Ferencnek az élet úgy hozta, hogy szerepet vállalt az erdélyi magyar népművészeti élet szervezésében, népszerűsítésében. Így lett a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség vezetője, amelynek munkájában igen aktívan vesz részt nyugdíjas éveiben is. Azt mondja, nem elég optimistának lenni, hogy a népművészet megmarad, tenni is kell érte.
Szathmári Ferenc Mezőbándon született 1940-ben, a település számára most is a világ közepét jelenti. „Emlékszem a mezítláb járásra, az iskolai körülményekre, a szegénységre, a nyomorra, és mindez valahogy megszépült az évek során. A község 13 településből áll, 3 vasútállomása volt, ma már egy sincs, mert a kisvasutat megszüntették. Olyan emlékeim vannak, hogy amikor elemi osztályban mentünk, úgy engedett be az iskolaszolga, ha a táskánkban vittünk egy darab fát, mert kellett fűteni, és az intézmény nem tudta ezt biztosítani. A padló használt olajjal volt bekenve, büdös volt, az első osztályt palatáblával kezdtem, aztán '48-ban jött a tanügyi reform, eltűnt a vallásoktatás. Mivel akkor volt az iparosítás, a társaságból mindenki esztergályos akart lenni, én is. De édesapám valahogy bizonytalan volt ebben,és az ő közbenjárásával bekerültem a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumba. Az ottani bentlakás ellátásához a szülők terménybeszolgáltatásra voltak kötelezve, paszulyt, húst, ilyesmiket kellett vinni, és még ilyen körülmények között is kedden és pénteken reggel, délben és este puliszkát ettünk, mert kenyérre nem jutott” – elevenítette fel.
Az irodalom volt a kedvence
Az iskolában egyik kedvence volt az irodalom, mint mondta, különösen nagy hatással volt rá, hogy egyik barátja szüleinél látott egy dedikált Móricz Zsigmond-kötetet. „Az érettségiztető bizottság elnöke Balogh Edgár volt, aki akkor a magyar nyelv és irodalom szak dékánja volt Kolozsváron, az egyetemen. Tetszhetett neki a dolgozatom, behívatott az irodába, és azt mondta, fiatalember, meghívom a magyar irodalom szakra, ha Kolozsvárra jön, jöjjön fel hozzám. Tizenhét évesen én nem tudtam elfogadni, hogy valaki engem a hátsó kapun bevigyen. Ha megérdemlem, akkor igen, ha nem, nem. Elmentem az egyetemi felvételire, az írásbelim jól sikerült, bejutottam a szóbelire, ott kihúztam Horea, Cloșca és Crișant. A vizsgáztató azt mondta, ezt mindenki tudja, és kérdezte, mondjam el, melyek Kolozsvár helyipari vállalatai. Nyilván azért, hogy így a jegyet tudta befolyásolni, és be tudta vinni azokat, akiket kellett. Persze, nem tudtam. Így 8,75-ös jeggyel nem jutottam be, nagyon kiábrándultam, de továbbra is megmaradt a barátságom az irodalommal” – mesélte.
Egy könyvespolccal kezdődött
Szathmári Ferenc Sepsiszentgyörgyön szerzett könyvelői képesítést, ezután Gyulakután dolgozott főkönyvelőként, majd a család Csíkszeredába költözött. „Feleségem szülei háromszékiek, akkor alakult egy éve Hargita megye, Csíkszereda éppen középen volt, és ide jöttünk. Megtudták, hogy szövetkezeti hálózatban, kereskedelemben dolgoztam, ezért 1970-ben főkönyvelőnek neveztek ki az állami kereskedelmi vállalathoz. Soha nem kérvényeztem előléptetésemet, de a sors úgy ajánlotta fel nekem, hogy 30 évet főkönyvelő voltam, és 10 évet igazgató. Egyfajta elégedettség ez, mert feltételezhetem, hogy nem dolgoztam rosszul, mert akkor biztos nem tartottak volna meg” – mondta. A népművészettel való barátsága is itt kezdődött. „Volt egy egész életen át elkísérő szerelmem, a könyv szeretete és tisztelete. Egy adott pillanatban otthon mindenhol könyv volt, valamit ki kellett találni, és arra gondoltam, de jó lenne egy könyvespolc népi motívumokkal. Elmentem néhány emberhez itt, nem igazán tudtak rajtam segíteni, de úgymond ötletet adtam azoknak, akiket hasonló gondolat foglalkoztatott. Ennek köszönhetően alakult az elhatározás, hogy művészeti népiskolát kell létrehozni. Úgy tűnik, hogy szándékosság nélkül belecsöppentem ebbe” – említette.
Szervezeti élet
Azt mondja, nyolc éven át szorgalmasan foglalkoztatta ez a kérdés, amelynek eredményeként – bár ezt sem akarta különösebben – egy módszertani könyv született, amelynek nagy sikere volt, öt kiadást ért meg. 1989 után, amikor elkezdtek megalakulni a civil szervezetek, Csíkszeredában is létrejött a Varga Károly fafaragó egylet, amelynek tíz éven át volt alapító elnöke. Aztán átvette a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség vezetését. „Az erdélyi kulturális életet az Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) próbálta összefogni, Kötő József elnököt foglalkoztatta a gondolat, hogy tevékenységre kellene ösztönözni a szakosztályokat, hogy legyen felkészülve az erdélyi magyarság az eljövendő autonómiára, legyenek olyan emberek, akiknek tapasztalatuk van. Gyakorlati kivitelezője Bandi Dezső volt, ő hívta össze Marosvásárhelyre az erdélyi fafaragókat, magyarországi előadókat. Már ott felvetődött, hogy nem elég csak a faragókkal foglalkozni, hanem a többi művészeti ággal is kell. 1995-ben Alsócsernátonban meg is alakult a szövetség” – elevenítette fel.
Hiányzik az oktatás
Noha létezik egy adatbázis, a népművészek tudnak egymásról, és próbálják egymást segíteni, Szathmári szerint alapvetően az a gond, hogy egyrészt kevés magyar értelmiségi kapcsolódik be, másrészt, miután bekapcsolódtak az egész Kárpát-medencei civil szervezeti életbe, számot tudtak adni arról, hogy még sok a tennivaló. „Szinte teljes mértékben hiányzik az oktatás, mi ezt próbáljuk fórumokon, konferenciákon táborokban pótolni, de nem lehet. A tudást csak tanulással lehet megszerezni. A látvánnyal, a tánccal, viselettel, a dallal szemben a tárgyi népművészet hátrányban van, ezt észleljük akár pályáztatási lehetőségeknél is, azok, akik ezzel foglalkoznak, inkább a látvány felé fordulnak. Amikor a tárgyi népművészet kialakult, nem olyan céllal történt mint manapság, az élet tette szükségessé. Az embernek szüksége volt valamire, előállította, most viszont annak csak a muzsikája van bennünk, szeretnénk arra hasonlítani. Örülünk, ha valaki a magyarságtudatával, őseivel összefüggően tiszteli ezt vagy azt a tárgyat – ezt tárgyi anyanyelvünknek neveztem el. Most más az érdeklődés. Amikor én végeztem fafaragást a népiskolában, két évfolyam volt, hetvenen voltunk, és volt öt gitáros, most van hetven gitáros, és esetleg öt faragó” – érzékeltette a különbségeket.
Megtalálni a mértéket
A népművészeti alkotásokról azt mondja, fontos, hogy ne hazugságot adjunk el, hanem igazat. „A tárgy valóban a népi kultúrát tükrözze, és azok az ismérvek, amelyeket a néprajzosok megfogalmaznak imitt amott, benne legyenek abban a tárgyban. Ezt úgy lehet elérni, ha van szakember. A kopjafáknál alapgondolat, hogy ez embermagasságú legyen, de vannak 2,5–4 méteresek is. Valahogy meg kellene találni a mértéket. Javasoltam, hogy a megyei tanácsok vonjanak be szakértő tanácsadókat, és követeljék meg, hogy a székely kapu állításhoz legyen építkezési engedély, rajzolják le, mit akarnak. A szakértői bizottság eldönti, hogy az székely kapu, vagy nem. Így tanácsot lehet adni a polgármestereknek is. A szövetségnek is van saját értékelési rendszere, és azon kínlódunk, hogy a magyarországi népi iparművészeti termékek zsűrizési rendszerét behozzuk Erdélybe. A magyar állam ismerje el a magyar kultúrában tevékenykedőt az általa meghatározott elvek szerint, de a mi szakembereink, az erdélyi magyar néprajzosok, restaurátorok, szakemberek megítélése alapján, mert a helyit a helyiek jobban ismerik. Ez is egy olyan feladat, amely a szövetség nélkül nem valósulhat meg. Ilyen még nem volt, ezért nagy a jelentősége, ezért ragaszkodom ahhoz, hogy olyan személy kapcsolódjon be ebbe a munkába, aki majd továbbviszi ” – magyarázta.
Mindenki tehet valamit
Szathmári Ferenc a népi fafaragásról írt könyve után az erdélyi népművészeket mutatta be egy kötetben, legutóbb pedig Páll Ágoston korondi fazekasmester életútját. Az irodalommal való barátsága töretlen maradt, mint elmondta, ötven éves korában gépelte be először a verseit, és adta oda a családtagoknak, barátoknak, akik biztatták a folytatásra. Első önálló verseskötete 52 éves korában jelent meg, azóta ezt még több követte. „A felelősen gondolkodó embernek nem kellene feltétlenül nagy dolgokat véghezvinnie, feláldoznia az életét, egészségét, csak valamicskét hozzátenni a közösség életéhez. Én magam csak azért tudok tenni, mert nyugdíjas vagyok. Mindenki a maga tehetsége, képessége szerint tehet valamit” – összegzett Szathmári Ferenc.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
A csíkszeredai Szathmári Ferencnek az élet úgy hozta, hogy szerepet vállalt az erdélyi magyar népművészeti élet szervezésében, népszerűsítésében. Így lett a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség vezetője, amelynek munkájában igen aktívan vesz részt nyugdíjas éveiben is. Azt mondja, nem elég optimistának lenni, hogy a népművészet megmarad, tenni is kell érte.
Szathmári Ferenc Mezőbándon született 1940-ben, a település számára most is a világ közepét jelenti. „Emlékszem a mezítláb járásra, az iskolai körülményekre, a szegénységre, a nyomorra, és mindez valahogy megszépült az évek során. A község 13 településből áll, 3 vasútállomása volt, ma már egy sincs, mert a kisvasutat megszüntették. Olyan emlékeim vannak, hogy amikor elemi osztályban mentünk, úgy engedett be az iskolaszolga, ha a táskánkban vittünk egy darab fát, mert kellett fűteni, és az intézmény nem tudta ezt biztosítani. A padló használt olajjal volt bekenve, büdös volt, az első osztályt palatáblával kezdtem, aztán '48-ban jött a tanügyi reform, eltűnt a vallásoktatás. Mivel akkor volt az iparosítás, a társaságból mindenki esztergályos akart lenni, én is. De édesapám valahogy bizonytalan volt ebben,és az ő közbenjárásával bekerültem a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumba. Az ottani bentlakás ellátásához a szülők terménybeszolgáltatásra voltak kötelezve, paszulyt, húst, ilyesmiket kellett vinni, és még ilyen körülmények között is kedden és pénteken reggel, délben és este puliszkát ettünk, mert kenyérre nem jutott” – elevenítette fel.
Az irodalom volt a kedvence
Az iskolában egyik kedvence volt az irodalom, mint mondta, különösen nagy hatással volt rá, hogy egyik barátja szüleinél látott egy dedikált Móricz Zsigmond-kötetet. „Az érettségiztető bizottság elnöke Balogh Edgár volt, aki akkor a magyar nyelv és irodalom szak dékánja volt Kolozsváron, az egyetemen. Tetszhetett neki a dolgozatom, behívatott az irodába, és azt mondta, fiatalember, meghívom a magyar irodalom szakra, ha Kolozsvárra jön, jöjjön fel hozzám. Tizenhét évesen én nem tudtam elfogadni, hogy valaki engem a hátsó kapun bevigyen. Ha megérdemlem, akkor igen, ha nem, nem. Elmentem az egyetemi felvételire, az írásbelim jól sikerült, bejutottam a szóbelire, ott kihúztam Horea, Cloșca és Crișant. A vizsgáztató azt mondta, ezt mindenki tudja, és kérdezte, mondjam el, melyek Kolozsvár helyipari vállalatai. Nyilván azért, hogy így a jegyet tudta befolyásolni, és be tudta vinni azokat, akiket kellett. Persze, nem tudtam. Így 8,75-ös jeggyel nem jutottam be, nagyon kiábrándultam, de továbbra is megmaradt a barátságom az irodalommal” – mesélte.
Egy könyvespolccal kezdődött
Szathmári Ferenc Sepsiszentgyörgyön szerzett könyvelői képesítést, ezután Gyulakután dolgozott főkönyvelőként, majd a család Csíkszeredába költözött. „Feleségem szülei háromszékiek, akkor alakult egy éve Hargita megye, Csíkszereda éppen középen volt, és ide jöttünk. Megtudták, hogy szövetkezeti hálózatban, kereskedelemben dolgoztam, ezért 1970-ben főkönyvelőnek neveztek ki az állami kereskedelmi vállalathoz. Soha nem kérvényeztem előléptetésemet, de a sors úgy ajánlotta fel nekem, hogy 30 évet főkönyvelő voltam, és 10 évet igazgató. Egyfajta elégedettség ez, mert feltételezhetem, hogy nem dolgoztam rosszul, mert akkor biztos nem tartottak volna meg” – mondta. A népművészettel való barátsága is itt kezdődött. „Volt egy egész életen át elkísérő szerelmem, a könyv szeretete és tisztelete. Egy adott pillanatban otthon mindenhol könyv volt, valamit ki kellett találni, és arra gondoltam, de jó lenne egy könyvespolc népi motívumokkal. Elmentem néhány emberhez itt, nem igazán tudtak rajtam segíteni, de úgymond ötletet adtam azoknak, akiket hasonló gondolat foglalkoztatott. Ennek köszönhetően alakult az elhatározás, hogy művészeti népiskolát kell létrehozni. Úgy tűnik, hogy szándékosság nélkül belecsöppentem ebbe” – említette.
Szervezeti élet
Azt mondja, nyolc éven át szorgalmasan foglalkoztatta ez a kérdés, amelynek eredményeként – bár ezt sem akarta különösebben – egy módszertani könyv született, amelynek nagy sikere volt, öt kiadást ért meg. 1989 után, amikor elkezdtek megalakulni a civil szervezetek, Csíkszeredában is létrejött a Varga Károly fafaragó egylet, amelynek tíz éven át volt alapító elnöke. Aztán átvette a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség vezetését. „Az erdélyi kulturális életet az Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) próbálta összefogni, Kötő József elnököt foglalkoztatta a gondolat, hogy tevékenységre kellene ösztönözni a szakosztályokat, hogy legyen felkészülve az erdélyi magyarság az eljövendő autonómiára, legyenek olyan emberek, akiknek tapasztalatuk van. Gyakorlati kivitelezője Bandi Dezső volt, ő hívta össze Marosvásárhelyre az erdélyi fafaragókat, magyarországi előadókat. Már ott felvetődött, hogy nem elég csak a faragókkal foglalkozni, hanem a többi művészeti ággal is kell. 1995-ben Alsócsernátonban meg is alakult a szövetség” – elevenítette fel.
Hiányzik az oktatás
Noha létezik egy adatbázis, a népművészek tudnak egymásról, és próbálják egymást segíteni, Szathmári szerint alapvetően az a gond, hogy egyrészt kevés magyar értelmiségi kapcsolódik be, másrészt, miután bekapcsolódtak az egész Kárpát-medencei civil szervezeti életbe, számot tudtak adni arról, hogy még sok a tennivaló. „Szinte teljes mértékben hiányzik az oktatás, mi ezt próbáljuk fórumokon, konferenciákon táborokban pótolni, de nem lehet. A tudást csak tanulással lehet megszerezni. A látvánnyal, a tánccal, viselettel, a dallal szemben a tárgyi népművészet hátrányban van, ezt észleljük akár pályáztatási lehetőségeknél is, azok, akik ezzel foglalkoznak, inkább a látvány felé fordulnak. Amikor a tárgyi népművészet kialakult, nem olyan céllal történt mint manapság, az élet tette szükségessé. Az embernek szüksége volt valamire, előállította, most viszont annak csak a muzsikája van bennünk, szeretnénk arra hasonlítani. Örülünk, ha valaki a magyarságtudatával, őseivel összefüggően tiszteli ezt vagy azt a tárgyat – ezt tárgyi anyanyelvünknek neveztem el. Most más az érdeklődés. Amikor én végeztem fafaragást a népiskolában, két évfolyam volt, hetvenen voltunk, és volt öt gitáros, most van hetven gitáros, és esetleg öt faragó” – érzékeltette a különbségeket.
Megtalálni a mértéket
A népművészeti alkotásokról azt mondja, fontos, hogy ne hazugságot adjunk el, hanem igazat. „A tárgy valóban a népi kultúrát tükrözze, és azok az ismérvek, amelyeket a néprajzosok megfogalmaznak imitt amott, benne legyenek abban a tárgyban. Ezt úgy lehet elérni, ha van szakember. A kopjafáknál alapgondolat, hogy ez embermagasságú legyen, de vannak 2,5–4 méteresek is. Valahogy meg kellene találni a mértéket. Javasoltam, hogy a megyei tanácsok vonjanak be szakértő tanácsadókat, és követeljék meg, hogy a székely kapu állításhoz legyen építkezési engedély, rajzolják le, mit akarnak. A szakértői bizottság eldönti, hogy az székely kapu, vagy nem. Így tanácsot lehet adni a polgármestereknek is. A szövetségnek is van saját értékelési rendszere, és azon kínlódunk, hogy a magyarországi népi iparművészeti termékek zsűrizési rendszerét behozzuk Erdélybe. A magyar állam ismerje el a magyar kultúrában tevékenykedőt az általa meghatározott elvek szerint, de a mi szakembereink, az erdélyi magyar néprajzosok, restaurátorok, szakemberek megítélése alapján, mert a helyit a helyiek jobban ismerik. Ez is egy olyan feladat, amely a szövetség nélkül nem valósulhat meg. Ilyen még nem volt, ezért nagy a jelentősége, ezért ragaszkodom ahhoz, hogy olyan személy kapcsolódjon be ebbe a munkába, aki majd továbbviszi ” – magyarázta.
Mindenki tehet valamit
Szathmári Ferenc a népi fafaragásról írt könyve után az erdélyi népművészeket mutatta be egy kötetben, legutóbb pedig Páll Ágoston korondi fazekasmester életútját. Az irodalommal való barátsága töretlen maradt, mint elmondta, ötven éves korában gépelte be először a verseit, és adta oda a családtagoknak, barátoknak, akik biztatták a folytatásra. Első önálló verseskötete 52 éves korában jelent meg, azóta ezt még több követte. „A felelősen gondolkodó embernek nem kellene feltétlenül nagy dolgokat véghezvinnie, feláldoznia az életét, egészségét, csak valamicskét hozzátenni a közösség életéhez. Én magam csak azért tudok tenni, mert nyugdíjas vagyok. Mindenki a maga tehetsége, képessége szerint tehet valamit” – összegzett Szathmári Ferenc.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
2017. szeptember 21.
Régiók találkozóját szerveztek Szamosújváron
A tavaly alakult Szamosújvári Népművészek Egyesületének egyik fontos célja a tárgyi népművészeti alkotások átörökítése, a hagyományos kézműves technikák átadása a fiatal generációknak. Eddigi tevékenységük kiállítások és interaktív foglalkozások szervezésében merült ki. Szeptember 17-én a szamosújvári Téka Alapítvány székhelyén megszervezték az I. Régiók Találkozóját, amelyen az Erdély más tájegységéről érkezett népművészekkel közös szakmai és kulturális programon vettek részt.
Filep Erzsébet az egyesület elnöke házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, széki viselete is azt tükrözte, hogy fontos számára ez a nap. Ezt követően Egri Hajnal számolt be a fiatal egyesület eddigi revékenységéről, majd Filep Bíborka ajkáról csendültek fel népdalok.
Az érdekfeszítő előadások sorát Szatmári Ferenc a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke kezdte, aki a kézművességről, néphagyományokról beszélt. Kovács Pali Ferenc, a kalotaszegi Bokréta Egyesület elnöke, főleg szűkebb pátriája hagyományait, anekdotáit ismertette a résztvevőkkel. Bálint Tibor bujkakészítő és Nagy Béla, kolozsvári fafaragó mutatták be munkájuk. A résztvevők munkáit a teremben berendezett kis kiállításon lehetett jobban szemügyre venni, így mindenki betekintést nyerhetett a csodálatos alkotó munka rejtelmeibe.
A találkozó résztvevői délután meglátogatták Szamosújvár egyik szimbólumának számító örmény székesegyházat, ahol Esztegár János a szamosújvári Örmény Szövetség elnöke a városalapító örmények múltjáról mesélt. Ezt követően a népművészetéről híres Székre utaztak, ahol megtekintették a felújított református templomot, a tájházat, a nádrezervátumot illetve a Viczei panzióban a széki zenét és táncot is megismerhették.
Az estet borkóstoló zárta, illetve az ördöngösfüzesi Hideg Anna néni pajzán meséin mulathattak. Természetesen a baráti beszélgetések is a találkozó szerves részét képezték.
Vasárnap délelőtt a találkozó résztvevői még felkeresték Rózsa Sándor sírját, majd hazaindultak. Az egyesületi tagok sikeres rendezvényt tudhatnak magukénak.
Fodor Emőke / Szabadság (Kolozsvár)
A tavaly alakult Szamosújvári Népművészek Egyesületének egyik fontos célja a tárgyi népművészeti alkotások átörökítése, a hagyományos kézműves technikák átadása a fiatal generációknak. Eddigi tevékenységük kiállítások és interaktív foglalkozások szervezésében merült ki. Szeptember 17-én a szamosújvári Téka Alapítvány székhelyén megszervezték az I. Régiók Találkozóját, amelyen az Erdély más tájegységéről érkezett népművészekkel közös szakmai és kulturális programon vettek részt.
Filep Erzsébet az egyesület elnöke házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, széki viselete is azt tükrözte, hogy fontos számára ez a nap. Ezt követően Egri Hajnal számolt be a fiatal egyesület eddigi revékenységéről, majd Filep Bíborka ajkáról csendültek fel népdalok.
Az érdekfeszítő előadások sorát Szatmári Ferenc a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke kezdte, aki a kézművességről, néphagyományokról beszélt. Kovács Pali Ferenc, a kalotaszegi Bokréta Egyesület elnöke, főleg szűkebb pátriája hagyományait, anekdotáit ismertette a résztvevőkkel. Bálint Tibor bujkakészítő és Nagy Béla, kolozsvári fafaragó mutatták be munkájuk. A résztvevők munkáit a teremben berendezett kis kiállításon lehetett jobban szemügyre venni, így mindenki betekintést nyerhetett a csodálatos alkotó munka rejtelmeibe.
A találkozó résztvevői délután meglátogatták Szamosújvár egyik szimbólumának számító örmény székesegyházat, ahol Esztegár János a szamosújvári Örmény Szövetség elnöke a városalapító örmények múltjáról mesélt. Ezt követően a népművészetéről híres Székre utaztak, ahol megtekintették a felújított református templomot, a tájházat, a nádrezervátumot illetve a Viczei panzióban a széki zenét és táncot is megismerhették.
Az estet borkóstoló zárta, illetve az ördöngösfüzesi Hideg Anna néni pajzán meséin mulathattak. Természetesen a baráti beszélgetések is a találkozó szerves részét képezték.
Vasárnap délelőtt a találkozó résztvevői még felkeresték Rózsa Sándor sírját, majd hazaindultak. Az egyesületi tagok sikeres rendezvényt tudhatnak magukénak.
Fodor Emőke / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 19.
Díjátadó ünnepség volt a katolikus püspökségen
A 2017-es Szent László Jubileumi Év alkalmából kiadott Szent László-emlékérem aranyozott változatával és oklevéllel ismerte el Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök a Bihari Napló közössége és Rais W. István főszerkesztő munkáját is.
Az október 18-án, szerda délután az Athleta Patriae – Válogatás a kun legyőzésének erdélyi falkép ábrázolásaiból című kiállítás megnyitója előtt a Püspöki Palota dísztermében zajlott gálán az egyházmegye főpásztora nagyrabecsülését fejezte ki azon személyek és intézmények felé, akik/amelyek sokak véleménye szerint kitartóan munkálkodnak Szent László örökségének megőrzése és továbbadása terén.
Beszédében Böcskei László megyés püspök hangsúlyozta: egy sajátságos, személyesebb jellegű momentuma ez a Szent László-évnek, és természetesen kötődik azokhoz az eseményekhez, melyek az elmúlt hónapokban sokakat megszólítottak, megérintettek, és amikre később szívesen emlékezünk majd vissza, hogy erőt merítsünk, táplálkozhassunk ezekből. Sokféle rendezvényekkel próbálta ugyanis a püspökség a figyelem központjába helyezni Szent László vonásait, erényeit, kiválóságait annak érdekében, hogy tanuljunk tőle, és felvállaljunk valamit mindabból, amiben az élen járt. Ebben az összefüggésben ugyanakkor közben említésre kerültek olyan emberek és intézmények is, akik/amelyek ilyen vagy olyan formában őrzik az örökséget, illetve az elmúlt időszakban partnerként közreműködtek. A csúcspont az egyházmegyei zarándoklati nap volt, amikor sok protokollvendég is tiszteletét tette Szent László városában, hogy a gyökereknél való megújulás jegyében közösen és méltóképpen ünnepeljen, ami sikerült is. Itt voltak a magyar kormány jeles képviselői, több ország püspökkari konferenciáinak méltóságai, a polgármesteri hivatal és kulturális intézmények vezetői, reprezentánsai, akiknek a megfelelő időben már kinyilvánították a köszönetüket a támogatásukért, a helyt- és kiállásukért.
Ez az ünnepség most viszont egy olyan lehetőségre ad alkalmat, hogy azok odaadó tevékenységét is elismerjék, akik mindezidáig nem kerültek említésre, reflektorfénybe, de szükség van erre, hiszen az elmúlt években, évtizedekben ők is jeleskedtek abban, hozzájárultak a munkájukkal ahhoz, hogy Szent László mint példakép álljon előttünk. Így született meg az a gondolat, hogy egy őket tartalmazó névsor is legyen összeállítva, mindazokról a személyiségekről és közösségekről, akik az élet különböző területein dolgozva szintén fontosnak tartják, hogy Szent László öröksége vonzó és követhető legyen. Ezzel tulajdonképpen nem csak az egyházat szolgálják, hanem a várost és a régiót is, s ezen teljesítményüket mások is értékelik, hiszen ez a valóság.
A kitüntetettek
Huszonegyen vehettek át a Szent László-év alkalmából kiadott jubileumi emlékérem aranyozott változatát, és az ehhez kapcsolódó oklevelet, a laudációkat Lakatos Attila, a püspökség kulturális referense olvasta fel.
Íme a lista: H. Kolba Judit régész, muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főosztályvezetője, Balogh Mihály, a nagyváradi Székesegyház nyugalmazott karnagya, Emődi János régész, helytörténész, Pásztai Ottó premontrei öregdiák, vegyészmérnök, dr. Boka László irodalmár, irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója, Péter I. Zoltán helytörténész, megyei tanácsos, dr. Fleisz János történész, egyetemi tanár, Dukrét Géza helytörténész, nyugalmazott tanár, műemlékvédő, Voiticsek Árpád és Ilona nyomdászok, vállalkozók, Raáb Rudolf fogtechnikus, műgyűjtő, dr. Budaházy István főgyógyszerész, gyógyszerészet-történész, Ovi D. Pop fotóművész, dr. Ramona Novicov műkritikus, művészettörtész, a Tibor Ernő Galéria alkotóközössége, a Nagyváradi Ifjúsági Fúvószenekar Deé Róbert tanár vezetésével, a Bihari Napló és Rais W. István főszerkesztő, az Erdélyi Mária Rádió Szatmári Ferenc elnök vezetésével, a Reggeli Újság napilap, Benedek Ramóna hitoktató, módszertanos, a Partiumi Háló Egyesület Konrád Katalin vezetésével, Erdei János szilágysomlyói történelemtanár.
Mellettük külön elismerésben részesült a püspök részéről (egyházmegyei érdemérem bronz fokozata kitűzővel) Zalder Éva magyartanárnő, volt igazgatónő a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum ügyéért végzett szolgálatáért.
Három kitűző
A rendezvényen a zenei momentumokról Oláh Gabriella és Székely Boglárka (hegedű) gondoskodtak. Az együttműködés jegyében kitűzőt és Boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspök életéről szóló DVD-t vehetett át Angela Lupşea (Vár- és Várostörténeti Múzeum), dr. Aurel Chiriac (Körösvidéki Múzeum) és Mihai Jurca (Nagyvárad Önkormányzata, A Régió és a Város Turizmusát Népszerűsítő Egyesület – APTOR). Szót kapott még Pásztai Ottó, aki köszönetet mondott a püspöknek, premontrei öregdiáktársainak és a feleségének. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro
A 2017-es Szent László Jubileumi Év alkalmából kiadott Szent László-emlékérem aranyozott változatával és oklevéllel ismerte el Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök a Bihari Napló közössége és Rais W. István főszerkesztő munkáját is.
Az október 18-án, szerda délután az Athleta Patriae – Válogatás a kun legyőzésének erdélyi falkép ábrázolásaiból című kiállítás megnyitója előtt a Püspöki Palota dísztermében zajlott gálán az egyházmegye főpásztora nagyrabecsülését fejezte ki azon személyek és intézmények felé, akik/amelyek sokak véleménye szerint kitartóan munkálkodnak Szent László örökségének megőrzése és továbbadása terén.
Beszédében Böcskei László megyés püspök hangsúlyozta: egy sajátságos, személyesebb jellegű momentuma ez a Szent László-évnek, és természetesen kötődik azokhoz az eseményekhez, melyek az elmúlt hónapokban sokakat megszólítottak, megérintettek, és amikre később szívesen emlékezünk majd vissza, hogy erőt merítsünk, táplálkozhassunk ezekből. Sokféle rendezvényekkel próbálta ugyanis a püspökség a figyelem központjába helyezni Szent László vonásait, erényeit, kiválóságait annak érdekében, hogy tanuljunk tőle, és felvállaljunk valamit mindabból, amiben az élen járt. Ebben az összefüggésben ugyanakkor közben említésre kerültek olyan emberek és intézmények is, akik/amelyek ilyen vagy olyan formában őrzik az örökséget, illetve az elmúlt időszakban partnerként közreműködtek. A csúcspont az egyházmegyei zarándoklati nap volt, amikor sok protokollvendég is tiszteletét tette Szent László városában, hogy a gyökereknél való megújulás jegyében közösen és méltóképpen ünnepeljen, ami sikerült is. Itt voltak a magyar kormány jeles képviselői, több ország püspökkari konferenciáinak méltóságai, a polgármesteri hivatal és kulturális intézmények vezetői, reprezentánsai, akiknek a megfelelő időben már kinyilvánították a köszönetüket a támogatásukért, a helyt- és kiállásukért.
Ez az ünnepség most viszont egy olyan lehetőségre ad alkalmat, hogy azok odaadó tevékenységét is elismerjék, akik mindezidáig nem kerültek említésre, reflektorfénybe, de szükség van erre, hiszen az elmúlt években, évtizedekben ők is jeleskedtek abban, hozzájárultak a munkájukkal ahhoz, hogy Szent László mint példakép álljon előttünk. Így született meg az a gondolat, hogy egy őket tartalmazó névsor is legyen összeállítva, mindazokról a személyiségekről és közösségekről, akik az élet különböző területein dolgozva szintén fontosnak tartják, hogy Szent László öröksége vonzó és követhető legyen. Ezzel tulajdonképpen nem csak az egyházat szolgálják, hanem a várost és a régiót is, s ezen teljesítményüket mások is értékelik, hiszen ez a valóság.
A kitüntetettek
Huszonegyen vehettek át a Szent László-év alkalmából kiadott jubileumi emlékérem aranyozott változatát, és az ehhez kapcsolódó oklevelet, a laudációkat Lakatos Attila, a püspökség kulturális referense olvasta fel.
Íme a lista: H. Kolba Judit régész, muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főosztályvezetője, Balogh Mihály, a nagyváradi Székesegyház nyugalmazott karnagya, Emődi János régész, helytörténész, Pásztai Ottó premontrei öregdiák, vegyészmérnök, dr. Boka László irodalmár, irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója, Péter I. Zoltán helytörténész, megyei tanácsos, dr. Fleisz János történész, egyetemi tanár, Dukrét Géza helytörténész, nyugalmazott tanár, műemlékvédő, Voiticsek Árpád és Ilona nyomdászok, vállalkozók, Raáb Rudolf fogtechnikus, műgyűjtő, dr. Budaházy István főgyógyszerész, gyógyszerészet-történész, Ovi D. Pop fotóművész, dr. Ramona Novicov műkritikus, művészettörtész, a Tibor Ernő Galéria alkotóközössége, a Nagyváradi Ifjúsági Fúvószenekar Deé Róbert tanár vezetésével, a Bihari Napló és Rais W. István főszerkesztő, az Erdélyi Mária Rádió Szatmári Ferenc elnök vezetésével, a Reggeli Újság napilap, Benedek Ramóna hitoktató, módszertanos, a Partiumi Háló Egyesület Konrád Katalin vezetésével, Erdei János szilágysomlyói történelemtanár.
Mellettük külön elismerésben részesült a püspök részéről (egyházmegyei érdemérem bronz fokozata kitűzővel) Zalder Éva magyartanárnő, volt igazgatónő a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum ügyéért végzett szolgálatáért.
Három kitűző
A rendezvényen a zenei momentumokról Oláh Gabriella és Székely Boglárka (hegedű) gondoskodtak. Az együttműködés jegyében kitűzőt és Boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspök életéről szóló DVD-t vehetett át Angela Lupşea (Vár- és Várostörténeti Múzeum), dr. Aurel Chiriac (Körösvidéki Múzeum) és Mihai Jurca (Nagyvárad Önkormányzata, A Régió és a Város Turizmusát Népszerűsítő Egyesület – APTOR). Szót kapott még Pásztai Ottó, aki köszönetet mondott a püspöknek, premontrei öregdiáktársainak és a feleségének. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro
2017. október 26.
A népművészet kihívásai
Szakmai tanácskozást tartottak tegnap a háromszéki népművészek és kézművesek – kézimunkázók, fafaragók, bőrdíszművesek, keramikusok és társaik – Sepsiszentgyörgyön.
A rendezvényen Szatmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség csíkszeredai elnöke a szervezet feladatairól és nehézségeiről számolt be a jelenlevőknek: elmondta, hogy az 1995-ben Csernátonban 90 alapítóval megalakult egyesület létszáma Erdély-szinten ma már 600 főhöz közelít, és ezzel magyar nyelvterületen a harmadik legnagyobb szakmai tömörülés, de a tagoknak csak fele aktív, és sokan inkább kivenni akarnak a közösségből, mint hozzáadni, ez a szemlélet pedig nem tesz jót annak az ügynek, amelynek szolgálatára vállalkoztak: a népművészeti és a kézművestermékek minél hitelesebb és igényesebb előállításának, az értékek felmutatásának és továbbadásának; ráadásul ezt a sok kutatást, tanulást és munkát igénylő, sok esetben már-már művészi jellegű tevékenységet állami és önkormányzati részről nem is igen támogatják, gyakorlatilag önerőből dolgoznak és fejlődnek. Beszéde után élénk eszmecsere alakult ki a szakmai továbbképzés lehetőségeiről, a hagyományőrzés és megújulás határairól, a giccs térhódításáról, az autentikus mintákról, motívumokról, a népi elemek modern művészeti megjelenítéséről és más olyan kérdésekről, amelyekre folyamatosan keresik a választ azok, akik a lelküket is beleadják egy-egy munkájukba. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szakmai tanácskozást tartottak tegnap a háromszéki népművészek és kézművesek – kézimunkázók, fafaragók, bőrdíszművesek, keramikusok és társaik – Sepsiszentgyörgyön.
A rendezvényen Szatmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség csíkszeredai elnöke a szervezet feladatairól és nehézségeiről számolt be a jelenlevőknek: elmondta, hogy az 1995-ben Csernátonban 90 alapítóval megalakult egyesület létszáma Erdély-szinten ma már 600 főhöz közelít, és ezzel magyar nyelvterületen a harmadik legnagyobb szakmai tömörülés, de a tagoknak csak fele aktív, és sokan inkább kivenni akarnak a közösségből, mint hozzáadni, ez a szemlélet pedig nem tesz jót annak az ügynek, amelynek szolgálatára vállalkoztak: a népművészeti és a kézművestermékek minél hitelesebb és igényesebb előállításának, az értékek felmutatásának és továbbadásának; ráadásul ezt a sok kutatást, tanulást és munkát igénylő, sok esetben már-már művészi jellegű tevékenységet állami és önkormányzati részről nem is igen támogatják, gyakorlatilag önerőből dolgoznak és fejlődnek. Beszéde után élénk eszmecsere alakult ki a szakmai továbbképzés lehetőségeiről, a hagyományőrzés és megújulás határairól, a giccs térhódításáról, az autentikus mintákról, motívumokról, a népi elemek modern művészeti megjelenítéséről és más olyan kérdésekről, amelyekre folyamatosan keresik a választ azok, akik a lelküket is beleadják egy-egy munkájukba. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)