Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság kolozsvári tudósítója szerint a magyarországi politikai pártok köpönyeget forgatva játszadoznak a határon túli magyarok legszentebb érzelmeivel. Nyoma sincs már a 15 évvel ezelőtti eufóriának. Megfogalmazták – s ebben is valamennyi magyarországi párt egyetérteni látszik –, hogy „az erdélyi magyarokat ki kell szorítani a kormányzati és az államigazgatási funkciókból, mert ezek mind megbízhatatlanok” állította az újságíró. Szerinte ezt bizonyítja a „kémbotrány” is, amelybe az Erdélyből áttelepedett, és Magyarországon is erdélyi célok érdekében tevékenykedő Szatmári Tibort és feleségét mártották bele. Nem kémkedtek ők senkinek, írta Tibori. A Magyar Nemzetben augusztusban arról jelent meg írás, hogy a magyar Nemzetbiztonsági Hivatal leleplezett és „kiszorított” Magyarországról egy erdélyi házaspárt. Az RMDSZ vezetői magunkra hagyták őket, „egyetlen pillanat alatt elfeledve mindazt, amit ez a két ember itt Erdélyben és Magyarországon a szövetségért tett.” A magyarországi polgári nemzetbiztonsági szerveket felügyelő politikai államtitkár, Tóth András szerint „az egész kémügy szervezőinek az volt a célja, hogy a törvénytelen módon megszerzett minősített adatokat eltorzítva politikai botrányt keltsenek, és ellehetetlenítsék a kormány munkáját”. Tibori szerint azt állították, hogy Bálint-Pataki József, HTMH-elnöki minőségében „hivatali információkat, köztük nagy valószínűséggel minősített adatokat” is ismertethetett Szatmári Ildikóval, s hogy a házaspár a HTMH-ban „illetéktelenül hozzáférhetett a rendszerben tárolt adatokhoz” is. Mindebből egyetlen szó sem igaz, tette hozzá az újságíró. Szatmáriék és Bálint-Pataki József ügyét a magyar kormánynak mielőbb tisztáznia kell, az RMDSZ-nek pedig hamut kell szórni a fejére, írta Tibori Szabó Zoltán. /Tibori Szabó Zoltán: Kettős hontalanság. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 23./

Január 12-én a Kisbácsi Népfőiskola e heti előadását Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság munkatársa tartotta Teleki Béla munkásságáról. Az erdélyi politikus 1940–1944 között vezette az Erdélyi Pártot. Teleki számára különösen fontos volt, hogy Kolozsvár egyetemével, könyvtárával megmeneküljön a harcoktól. Erdély és az erdélyi magyarság érdekeit tartotta szem előtt. Akárcsak Wass Albertet, Teleki Bélát is elítélték a háború után. Wass Alberthez hasonlóan Teleki is emigrációban halt meg 1990-ben, Amerikában. Tibori Szabó Zoltán rámutatott, hogy a világháborúk után az erdélyi magyarság ugyanazokra a kérdésekre igyekezett választ találni, amelyekre napjainkban is: elég-e egy erdélyi magyar párt, vagy több kell. /kb.: Vannak-e új problémái a magyarságnak? = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

A 2005-ös esztendő igazi szenzációjának az kiadvány számít, amelyre leginkább „a láthatatlan könyv” meghatározás illene. A kétkötetes munkát a jászvásári Polirom Kiadó jelentette meg. Az első, Raport final (Zárójelentés) című, több mint 400 oldalas kötet azt a jelentést tartalmazza, amelyet a romániai holokauszt tanulmányozására és tisztázására még a Ion Iliescu államfő által felkért bizottság készített. A bizottság, amelyet elnökéről, Elie Wieselről, Wiesel-bizottságként emlegetnek, a második kötetben Documente – (Dokumentumok) a romániai holokauszt legfontosabb írott forrásait adta közre, Benjamin Lya történész szerkesztésében, összesen 670 oldalon. A könyvről sokat vitatkoztak ugyan az elmúlt hónapokban, de az nem került a könyvesboltok polcaira. Állítólag azért, mert a kiadását a Külügyminisztérium rendelte meg, következésképpen a Polirom Kiadó az összes példányt a bukaresti külügy székházába szállította. /Tibori Szabó Zoltán: A láthatatlan sikerkönyv. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 28./

Az ET parlamenti közgyűlése megállapította, hogy a „nemzet” fogalmát az európai jog mindaddig nem határozta meg. Frunda György RMDSZ-szenátort megbízták: dolgozzon ki jelentést, amelyben e fogalmat tisztázza. Frunda január 26-án mutatta be jelentését, amelyet a közgyűlés vita után elfogadott, s azt 2006/1735. számú Ajánlás néven az ET hivatalos dokumentumává emelte. Eszerint minden személy szabadon határozhatja meg egy adott „kulturális nemzethez” való tartozását, attól függetlenül, hogy éppen melyik államnak a polgára. A képviselők egyben azt szorgalmazták, hogy az ET-tagállamok ne határozzák meg magukat kizárólag etnikai alapokon, és tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a területükön élő kisebbségek – elsősorban a sokszínűség megóvásának érdekében – felvirágozhassanak. Frunda György úgy látja, négyféle nemzet-koncepció létezik. A francia az egy állam-egy nemzet alapján áll, a német pedig – s ez közel áll a magyar helyzethez – azt vallja, hogy a nemzet az adott állam határain átnyúlhat, azaz hogy egy adott nemzet több állam területén is élhet. A harmadik, a civil nemzet koncepciója szerint az állam és a polgár között szerződés létezik, de az egyén ettől függetlenül tartozhat bármelyik nemzethez, ami a multikulturális nemzet lehetőségét jelenti. A negyedik pedig a kozmopolita nemzet koncepciója, erről jelenleg sok vita folyik, s amelyről azt tartják, hogy valószínűleg az Európai Unió által járható utat is képezheti. Frunda jelentése nagy visszhangra lelt Spanyolországban, ahol a katalánok azt szeretnék, hogy őket önálló nemzetnek fogadják el. A spanyolok attól tartanak, ha ez bekövetkezik, a katalánok függetlenné válnak. Ezért a belgákkal, a balti államokban élő oroszokkal, a dánokkal és másokkal együtt támogatták Frunda jelentését, de az angolok, a franciák, a törökök és a monakóiak ellenezték. A jelentés egyértelműen vonatkoztatható az erdélyi magyarságra is, hiszen az új koncepcióban benne van a kulturális autonómia és az anyaországi jogalanyiság lehetősége – szögezte le Frunda György. Frunda szenátor azt próbálja majd elérni, hogy a nemzeti kisebbségekről szóló jelenlegi keretegyezmény módosításával, európai szinten kötelező, minimális standardokat rögzítsenek a nemzeti kisebbségek számára. /Tibori Szabó Zoltán: Mi a nemzet Európa szerint? = Szabadság (Kolozsvár), jan. 30./

Minden jel arra mutat, hogy a kormány a háttérben kiegyezett a verespataki beruházókkal, s hogy a verespataki aranybányának már csak könnyen elhárító formai akadályai vannak. A Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) teljes gőzerővel munkálkodik az aranybánya-projekt megvalósításán. A projektet ellenző civil szervezetek – köztük a bukaresti Jogforrás Központ és az elköltözni nem akaró verespataki lakosokat tömörítő Alburnus Maior Egyesület – szerint az RMGC a környezeti hatástanulmányt nem nyújthatja be, mert az annak alapját képező régészeti, illetve területrendezési engedélyt a bíróság jogerősen felfüggesztette. Az RMGC szerint ha a 17–20 éves tervet végrehajtják, abból a román állam egymilliárd dollárt, a kanadai fél pedig ennél valamivel kevesebbet nyerne. A vegyes vállalat eddig 150 millió dollárt költött a beruházásra. Az RMGC a televíziókban, rádiókban és az írott sajtóban átfogó reklámkampányt indított. Sikerült meggyőzniük Traian Basescu államfőt. Nincs az az európai norma, amely az erdélyi embereket az újabb ciános katasztrófáktól megóvhatná. Amíg a képek nyilvánosságra nem kerültek, a nagybányai környezetvédelmi főfelügyelőtől, illetve Máramaros megye prefektusától a bukaresti szakminisztériumig minden egyes illetékes tagadta, hogy akár egyetlen csepp méreg is kikerült volna a rendszerből. Az éppen a tiszai katasztrófa hatodik évfordulóján bekövetkezett újabb nagybányai baleset viszont azt bizonyítja, hogy a Transgold- és az RMGC-féle vállalatok biztonságos üzemeléssel kapcsolatos ígéretei fabatkát sem érnek. A tragédia bármikor bekövetkezhet. /Tibori Szabó Zoltán: Az arany az úr. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 8., 9./

Erőteljes kampányba kezdtek az elmúlt napokban az ortodox egyházhoz és a nacionalista román pártokhoz közel álló erők annak érdekében, hogy az októberi bukaresti közös román–magyar kormányülésen a budapesti Gozsdu Közalapítvány létrehozásáról aláírt egyezményt a törvényhozás ne hagyja jóvá. A megállapodás szerint a felek évente legalább 200 ezer eurós állami költségvetési támogatást juttatnának az alapítványnak, amely Gozsdu Manó (Emanoil Gojdu) emlékének ápolását és a magyar–román kapcsolatok erősítését szolgálná. A magyar fél az egyezményt tavaly ősszel ratifikálta, a román kormány november végén nyújtotta be a törvényhozásnak a ratifikáláshoz szükséges törvénytervezetet. A román kabinet a Gozsdu-megállapodást sürgősségi kormányrendelettel ratifikálta. Ezt a parlamentnek meg kell erősítenie. A bukaresti képviselőház jogügyi szakbizottsága a tervezet megvitatását a múlt héten elnapolta, s erre a hétre a bizottság elé kérette Mihai Razvan Ungureanu külügyminisztert, akitől részletes magyarázatokat vár. A Román Ortodox Egyház szinódusa az elmúlt napokban úgy döntött, hogy elöljáróinak szorgalmazniuk kell Godzsu végrendeletének tiszteletben tartását, aki vagyonát a magyarországi és erdélyi ortodoxokra hagyta. Emanoil Gojdu, akit a magyar kortársai Gozsdu Manóként ismertek, hatalmas vagyonát 1870-ben bekövetkezett halála előtt végrendeletileg „a tanulni vágyó ortodox román fiatalokat” segítő alapítványra hagyta. A Gozsdu Alapítvány 1870-ben kezdte meg működését Budapesten, az Erdélyi Ortodox Nemzeti Kongresszus (a későbbi erdélyi ortodox mitropólia) védnöksége alatt, majd székhelyét az első világháború után Nagyszebenbe tette át. Az alapítvány 1918-ig mintegy ötezer erdélyi román ortodox diáknak nyújtott ösztöndíj formájában támogatást. Román törvények értelmében a húszas évek elején Erdélyben olyan magyar alapítványi vagyonokat – például a Tanítók Házát Kolozsváron, a nagyszebeni Mária Terézia Árvaházat, vagy a Háromszéki Tanalapot – államosítottak, amelyek visszaköveteléséről később – akár a Gozsdu-vagyonért cserében – a román fél hallani sem akart. 1926-ig a románok szabadon rendelkezhettek a Gozsdu-alapítvány jövedelmével, de azt követően a magyar fél az alapítvány számláit zároltatta. A Gozsdu-vagyon rendezetlensége 1946-ban ismét felvetődött. Akkor a magyar fél álláspontja az volt, hogy mivel 1944. augusztus 23-án beállt a hadiállapot, a nemzetközi joggyakorlat szerint, a korábban kötött egyezmények semmissé váltak, s az egész kérdést újra kell tárgyalni. A románok a párizsi béketárgyalásokon komoly vagyoni követelésekkel álltak elő, s ezek között szerepelt a Gozsdu-vagyon visszaszerzése is. Ezeket a követeléseket azonban az oroszok sem támogatták. Miután 1948-ban Romániában megtörtént a teljes államosítás, a magyar fél szorgalmazta azt, hogy az államosított magyar vállalatokért és pénzintézetekért Románia fizessen kárpótlást. Ettől kezdve a románok a Gozsdu-vagyon kérdését nem erőltették, hiszen tudták: Magyarországnak sokkal nagyobb kártérítendő vagyona van, mint a román félnek. A két ország 1953. július 7-én pénzügyi egyezményt kötött. Ebben mindkét fél lemondott a másikkal szemben korábban támasztott valamennyi követeléséről. Az egyezményben a Gozsdu-vagyon név szerint ugyan nem szerepel, de a magyar fél teljesen egyértelműnek tartotta, hogy a románok ekkor a Gozsdu-vagyonról is lemondtak. Magyarország ekkor nagyságrenddel nagyobb vagyonkövetelésről mondott le, mint a románok. A két kormány 1997 után számtalan alkalommal tárgyalt a Gozsdu-örökségről. E tárgyalások nyomán született meg a tavaly októberben aláírt magyar–román egyezmény. /Tibori Szabó Zoltán: Gozsdu-vita újra, végkimerülésig? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 14./

A napilap Tibori Szabó Zoltán Balázs Péterről szóló monográfiájából vett idézettel emlékezik a három éve elhunyt Balázs Péter /Magyarfenes, 1919. máj. 28. – Kolozsvár, 2003. febr. 17./ festőművészre „Nem művi csendéleteket festett, hanem képei által több mint jelezni, hangsúlyozni akarta a magával hozott falusi kincsek fontosságát és mérhetetlen értékét. Erre alapozva olyan képi világot teremtett, amelyben a megörökített tárgyak végül a paraszti lét allegóriájává váltak.” /Balázs Péter festőművészre emlékezve. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 17./

1942-ben Antonescu Romániája zárolta azokat a vagyonokat, amelyek birtoklói Romániával hadiállapotban álló országok polgárai voltak. A háború után, 1945 elején, a korábbi jogszabályt felmelegítve, Bukarest létrehozta a hírhedt CASBI intézményét, amelynek hatáskörébe utalta valamennyi „ellenséges hadviselő ország” és azok állampolgárainak Romániában található vagyonát. Az intézkedés elsősorban a németek és a magyarok javaira terjedt ki, s ekképpen CASBI-zár alá került elsősorban mindazok vagyona, akik 1944 őszén nem tartózkodtak itthon, Erdélyben. A CASBI az Észak-Erdélyből deportált zsidók vagyonaira is rátette a kezét, és a háború utáni sajtó tanúskodik arról, mennyi utánajárást kívánt meg az, hogy a holokauszt túlélői elbirtokolt javaik töredékét visszakaphassák. A magyarok és a németek vagyona azonban a törvény 1948-ban bekövetkezett hatályon kívül helyezését követően sem került vissza jogos tulajdonosaihoz. A háború után CASBI-zár alá vont magyar vagyon értéke, a szakemberek becslése szerint, akkori árfolyamon, meghaladta a 200 millió dollárt. A CASBI válogatás nélkül tette rá a kezét magyar és német érdekeltségű ipari és kereskedelmi vállalatokra (köztük több mint 200 magyar vállalatra), csakúgy mint valamennyi magyar állami, köz- és magánalapítványi vagyonra, többek között a sok településen felépített, alapítványi tulajdonú ONCSA-házakra. A CASBI-jogszabály végrehajtási utasításának előírásai megalkották a „vélelmezett ellenség” (inamici prezumati) fogalmát, amelynek segítségével további több tízezer erdélyi magyar teljes vagyonát kobozták el. Manapság ismét témává vált a CASBI-vagyonok ügye, miután az RMDSZ azok teljes körű restitúcióját kezdte szorgalmazni, és e célból törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek. A CASBI-tulajdonért Románia soha nem fizetett Magyarországnak kártérítést, más államoknak viszont nagy összegeket kényszerült átutalni. A CASBI-ingatlanokat a hatvanas évek végén a telekkönyvekben egyszerűen átírták román személyek nevére, s jogalapként a CASBI-rendeletet tüntették fel. Miközben a CASBI-vagyonok visszaadásától retteg, Románia az erdélyi magyarok adólejeiből (is) nyújt kárpótlást azoknak a románoknak, akik Bukovinában, Besszarábiában vagy pedig Dél-Dobrudzsa ma Bulgáriához tartozó részén kényszerültek tulajdonaik elhagyására. Romániának el kell döntenie stratégiai partner-e a magyar, avagy ellenség? /Tibori Szabó Zoltán: Stratégiai partner-e a magyar, avagy ellenség? = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14./

A Párizsban élő Méray Tibor író, az Irodalmi Újság főszerkesztője által alapított, erdélyi fiatal magyar újságírók három hónapos magyarországi továbbtanulását elősegítő, 2006. március 15-én tizenegyedik alkalommal kiosztott díjat az alapító által kijelölt – Kántor Lajos, Lászlóffy Csaba és Tibori Szabó Zoltán összetételű – bizottság Szabó Géza újságírónak, A Hét hetilap és az Erdélyi Terasz irodalmi portál szerkesztőjének ítélte oda. /Méray-díj 2006. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 16./

Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajztudós március 26-án tölti nyolcvanadik életévét. Foglalkoztatja a válaszúti kúriában létrehozott szórvány iskolaközpont helyzete. Négy éve folyik az építkezés, befejezéséhez még mintegy 30 millió forint kellene. Kallós Zoltán most készíti a dalos füzetet és a hangzóanyagot a nyári táborra. A CD-lemez címe: Hallod babám, mit fütyörész a rigó? Kallós szerint a közös éneklésnek közösségformáló ereje van. Jelenleg Válaszúton 62 gyermek tanul. Állami támogatást csak gyerekpénzt kapnak ez havi 24 lej. Magyarországról pedig ezer forintot személyenként. Vannak olyan magyarországi barátaik, akik 1–2 millió forintot is adnak évente. Az emberek jóindulatán múlik a működésük. Székesfehérváron volt nemrég egy jótékonysági előadás, ezen Mádl Dalma asszony volt a védnök, valamint a helyi katolikus püspök, egymilliónál több forint gyűlt össze. Kallós Zoltánt március 29-én Budapesten köszöntik a Budapesti Székely Kör, az Erdélyi Szövetség, a Magyar Kulturális Alapítvány, a Magyar Művészeti Akadémia és a Litea Könyvkiadó szervezésében. Ezután lesz Kolozsváron a táncház találkozó, itt is köszönteni fogják. Kallós kifejtette, a magyar néprajzi kutatás nagyon jól áll, mind népzenei, mind pedig tánc, vagy bármilyen más etnográfiai szempontból. Európai viszonylatban élen járunk. Az általa gyűjtött anyag a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában van, mert azt vallja, hogy egy ilyen gyűjtés nem lehet öncélú, közre kell adni. A magyar társadalomban van egy olyan réteg, amely nem szereti a magyar népzenét, létezik egy kozmopolita társaság, akik azt mondják, hogy a magyar népzene idejét múlta, primitív, múzeumba való kacat. Kallós szerint azonban a magyar népzenében az élet minden mozzanatára található példa: egyformán beszél a bőségről, a szorongató szükségről, szerelemről, bánatról, és a mindenkori társadalom legőszintébb tükörképét adja. Világszerte tapasztalható egyfajta visszafordulás a népzene, a népi kultúra felé. A magyar táncházmozgalom átlépte Magyarország, de Európa határait is. Ez a mozgalom fogja össze a világ magyar ifjúságát, de más nemzetiségűeket is, hiszen rengetegen érdeklődnek és tanulják a magyar táncot világszerte. Erdélyben még vannak feltáratlan területek, olyan helységek, ahol kutató még nem járt. Kallós úgy látja, van kutatói utánpótlás. Legnagyobb eredményének szellemi szempontból a népzenei gyűjtést, tárgyi szempontból pedig a néprajzi gyűjtését tartja. Válaszúton levő gyűjteményét most veszik számba, hét szobában fogják elhelyezni. Lesz egy válaszúti szoba, egy mezőségi, egy széki, egy kalotaszegi, egy szász, egy román és egy csángó – moldvai és gyimesi – szoba. /Köllő Katalin, Tibori Szabó Zoltán: Nem kell politizálni, hanem minél többet táncolni és énekelni magyarul. Születésnapi beszélgetés Kallós Zoltán Kossuth-díjas, Corvin-lánc tulajdonos néprajztudóssal. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 25./ Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató Válaszút községben született 1926-ban. A kolozsvári Református Kollégiumban tanárai biztatására gyűjteni kezdte szülőfalujának népdalait, ritmusait, a helyi magyar, román és cigány népszokásokat. 1946-ban tanítói oklevelet szerzett, s mivel Moldvában nem engedték tanítani, Magyarvistára, majd Kalotaszegre került, itt folytatta a gyűjtést. Bekerült a Zeneakadémiára is, ahonnan 1950-ben kizárták, mivel szülei kuláklistára kerültek, apját hat hónapi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. 1951 és 1955 között a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán tanult, végzése után a moldvai csángók közt, Lészpeden, majd a Gyimes völgyében tanított. 1957–58-ban a marosvásárhelyi Népi Alkotások Házában szakirányító volt. 1958-ban koholt vádak alapján letartóztatták és bebörtönözték, szabadulása után, 1959-től a Gyimesben faipari vállalati dolgozó lett. 1969-ben, feladva addigi állását, szabadfoglalkozású lett. A tevékenységét összegző, rendszerező publikációk sorát az 1969-ben megjelent Balladák könyve nyitotta meg, amely nagy szakmai és közönségsikert aratott. Fáradhatatlan gyűjtőmunkája során 15 ezer dallamot jegyzett le, s 26 kazettát adott ki, amelyből nyolc balladákat tartalmaz. Neve összeforrt az erdélyi és a magyarországi táncházmozgalom életre hívásával és folyamatos gondozásával is. Több hivatalos elismerést is kapott, többek között 1990-ben Életfa-, 1993-ban Magyar Művészetért-, 1996-ban Kossuth-, 2000-ben Magyar Örökség-díjat, 2001-ben Corvin-lánccal jutalmazták. 1992-ben a szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amelyre felajánlotta összvagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak nagy részét. Itt, Válaszúton évente rendeznek tábort a magyar tánc és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról érkeznek résztvevők. /Kallós Zoltán 80 éves. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 25./ Megjegyzés: az életrajzi ismertetés nem tért ki arra, hogy Kallós Zoltán a moldvai csángó körében végzett gyűjtéséért, a Balladák könyve kiadásáért börtönbüntetést szenvedett. 1974. június 16-án letartóztatták, két és fél évre ítélték, azután a nemzetközi tiltakozás hatására 1975 tavaszán kiszabadult. A gyűjtést azután csak titokban folytathatta.

Hagyományos ünneppé vált Csíkszentgyörgyön a Szent György-napok rendezvénysorozata, amelyet idén hatodik alkalommal szervezett meg a helyi Gátkötők Ifjúsági Egyesület. Sportvetélkedők és előadás mellett kézműves foglalkozás is lesz, de nem hiányzik a Szent György misztériumjáték bemutatása sem. /Szent György-napok. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 21./ 23/ Lőrincz György székelyudvarhelyi író hatvanéves /sz. Kápolnásfalu, 1946. ápr. 21./. Írói munkássága a kommunista diktatúra sötét éveiben kezdődött, amikor a sorskérdéseket, a kisebbségi helyzetet bemutató/elemző írásokhoz bátorságra is szükség volt. A kritika minden eddig megjelent – szám szerint tizenegy – művéről elismerően szólt. Legutóbbi, tavaly megjelent alkotása, a Pusztulás című, műfaját tekintve: regény. A jeles irodalomtörténész Pomogáts Béla egyebek mellett ezt írta a könyv utószavában: „Én Köblös Orsolya alakjának megformálását tartom a regény legnagyobb epikai, egyszersmind erkölcsi értékének. (...) Örvendetes lenne, ha Erdély magyar leányifjúsága bennük találná meg a maga hőseit és példaképeit.” Lőrincz György a művészi ábrázolás mellett kedvenc területének tarja az esszét és a szociográfiai publicisztikát is. Ez utóbbi műfajban kiemelkedő munkásságáért 2002 júniusában a Magyar Írószövetség Budapesten Szabó Zoltán-díjjal tüntette ki. Tanulmányait kötetbe foglalta (Imázskészítők, Pallas–Akadémiai Kiadó Csíkszereda, 2004). A magyarságtudat őrzése, az anyanyelvhez való hűség Lőrincz György kiemelt fontosságú témái közé tartozik. A Hargita Megyei Művelődési Tanács udvarhelyszéki szakirányítójaként szerepet vállalt köztéri szobrok felállításában, létrehozta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványt, annak elnökeként rendszeresen szervez író-olvasó találkozókat, évfordulós köszöntőket, segítette az udvarhelyi színház és néptáncműhely megalakulását, tagja a román és a magyar írószövetségnek, állandó munkatársa a Székelyföld című kulturális folyóiratnak. /Komoróczy György: Amíg csak él az ember. Lőrincz György író köszöntése. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 21./

Elkészült a leendő kolozsvári 1956-os emlékmű városházi engedélyeztetéséhez szükséges dokumentáció, a látványterv, beindult az a meglehetősen hosszú engedélyeztetési folyamat, hogy a Sétatéren felállíthassák a pályázatnyertes Szakáts Béla temesvári szobrászművész alkotását. A Kolozsvár Társaság (KT) reprezentatív köztéri szobor felállításával kíván az 1956-os magyar forradalomra emlékezni. A KT reményei szerint a szobrot idén október 23-án, a forradalom kezdetének 60. évfordulóján sikerül majd felavatni. 1956-ban Kolozsváron zajlottak azok a diákmegmozdulások, amelyek után a Bolyai Tudományegyetemről 15, a Képzőművészeti Főiskoláról 3, a Protestáns Teológiáról 20 diákot és tanárt ítéltek el. És Kolozsváron került sor az 1956. november 1-jei Házsongárdi temetői tüntetésre, és ugyanitt működött a Kolozsvári Területi Katonai Bíróság, amely székhelyén és kihelyezett tárgyalások során egész Erdély területén, az 1956-hoz kötött perekben több, mint húsz halálos ítéletet hozott. Ezeket az ítéleteket később Szamosújváron, Aradon és Jilaván hajtották végre. Ugyanakkor Kolozsvár a román megmozdulások színhelye is volt, hiszen a magyar forradalommal rokonszenvező román diákokat ítéltek el a Babes Egyetemről, köztük a Volcinschi-csoport 12 tagját. /Tibori Szabó Zoltán: Közös ügy az 56-os szobor. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 22./

Egyre valószínűbbnek látszik, hogy 2007. január 1-től Románia az EU tagjává válik. Mivel a román állampolgárok közül jóval több mint kétmillió dolgozik már most nyugat-európai országokban, az egyik fő kérdés az, hogy a jövőben hogyan alakul majd számunkra az uniós térségben a szabad munkaerő-áramlás gyakorlata. Németország és Ausztria még jó ideig fenntartja majd protekcionista intézkedéseit a romániai munkaerővel szemben. Magyarország egyelőre nem nyilatkozott arról, hogy a várhatóan jövőre csatlakozó Romániával és Bulgáriával szemben munkapiaci korlátozásokat készülne bevezetni. Az erdélyi magyarok azt várják, hogy Budapest ebben a kérdésben mielőbb megszólaljon. 2004-ben és 2005-ben Romániából, körülbelül 20 ezer vagy annál kevesebb munkavállaló érkezett hivatalosan Magyarországra. /Tibori Szabó Zoltán: Azt várják, hogy Budapest megszólaljon. Az erdélyi magyarság és a román csatlakozás utáni magyarországi munkavállalás. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 4./

Bágyoni Szabó István (Bágyon – Aranyosszék, 1941. június 10.) Elszabadult konténerek című naplóregényét március 22-én mutatták be Budapesten, a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházában. Az estet Kalász Márton, az Írószövetség elnöke nyitotta meg, házigazda Böszörményi Zoltán, az aradi Irodalmi Jelen című irodalmi folyóirat főszerkesztője volt. Az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban napvilágot látott kötetről Pongrácz P. Mária, a könyv szerkesztője, valamint Csűrös Miklós és Láng Gusztáv irodalomtörténészek beszéltek. Bágyoni Szabó István Erdélyből áttelepült Budapestre, átélte a diktatúrát. Az akkor megtörténtek utóhatásait még máig sem tudta kiheverni a létéért, nemzeti megmaradásáért küzdő értelmiség. Bágyoni Szabó István naplójában szólt azokról az ismert magyar írókról, akik megpróbáltak kiutat keresni. Kenéz Ferenc író sokszor szerepel a könyvben, Kenéz is áttelepült, előzőleg mindketten az Utunknál dolgoztak. Az Utunktól „elmenők” között sorrendben Bágyoni volt az utolsó, Tamás Gáspár Miklós, Csiki László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Banner Zoltán, Árkossy István és Kenéz Ferenc indult el előtte. A grafikus Árkossy tervezte meg a könyv borítóját, Árkossy Ilona pedig, a színművész feleség fellépett az írószövetségi bemutatón. Közösségben gondolkodó íróember számára a szülőföld elhagyása – még ha kényszerű is – nehezen vagy aligha magyarázható, jelentette ki Bágyoni, hozzátéve, a szülőföld hitből és szellemi ragaszkodásból, hagyományból és álmokból is áll, és azt magával hurcolta. Budapesten ha erdélyi költőről van szó, Kányádi Sándort, Lászlóffy Aladár említik, pedig ma már mindketten valamelyik budapesti kerületből indulnak „erdélyi látogatóba”, erdélyiként. Bágyoni Szabó István az Új Magyarország alapító gárdájában volt, de rövid fél év után kivált onnan, a Pest Megyei Hírlap kulturális rovatvezetője lett 1995-ig, amíg a Horn- kormány meg nem szüntette az egyetlen magyar tulajdonban lévő „vidéki lapot”. A Szabad Föld kulturális rovatát irányította négy éven át – egész addig, amíg az újgazdag sajtócápák meg nem vették a lapot a Magyar Nemzettől. Most nyugdíjasként a Polísz című irodalmi folyóirat főmunkatársa. Regénytrilógiájának (Kések ideje, A lovak estére hazaérnek) harmadik darabját, az Erdélyi oltárképek címűt most írja. Tervezi esszéi, tanulmányai, publicisztikai írásai gyűjteményének megjelentetését. /Bölöni Domokos: Honvágy a hazában. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 6./

Romániában a történetírást a kelet-európai átlagnál jóval nagyobb mértékben fertőzte meg a mítosz, az egyoldalúság, a manipulatív érdek. Amikor e mítoszok közül egyiket-másikat román tudósok megpróbálták lebontani, a felhördülés hatalmasnak bizonyult. Jó példa volt erre Lucian Boia Istorie si mit in constiinta romaneasca (Történelem és mítosz a románság tudatában. Editura Humanitas, Bukarest, 1997.) című könyve, ugyanígy a romániai holokausztnak a román történelemírás által tagadott valóságait összegező ún. Wiesel-bizottság jelentése (Comisia Internationala pentru Studierea Holocaustului in Romania [A Romániai Holokausztot Tanulmányozó Nemzetközi Bizottság], Raport final [Zárójelentés]. Editura Polirom, Iasi, 2005.). Ellentmondásos a román történetírásban dr. Petru Groza megítélése. Magyarul is remekül beszélt, Budapesten szerzett doktorátust, miniszter volt a Trianont követő időszak több román kormányában, képviselő a bukaresti parlamentben Dúsgazdag volt az 1930-as években. Később balra sodródott, az Ekés Frontnak nevezett, a kommunistákhoz közel álló parasztmozgalom vezére lett, baloldali és zsidókat pártoló tevékenységéért 1943-ban bukaresti börtönbe került, onnan 1945. március 6-án egyenesen „az első demokratikus román kormány” kormányfői székébe ült, majd 1952-től 1958-ban bekövetkezett haláláig a Nagy Nemzetgyűlés elnökségének elnöke, azaz államfő lett. Két könyv jelent meg róla az elmúlt években a bukaresti Compania Kiadónál. Az első könyv (Petru Groza, Adio lumii vechi! [Agyő, régi világ!]. Editura Compania, Bukarest, 2003. – a következőkben: Groza, 2003.) Petru Groza memoárjait tartalmazza. A második könyv Dorin-Liviu Bîtfoi fiatal történész munkája, Groza politikai életrajza (Dorin-Liviu Bitfoi, Petru Groza, ultimul burghez. O biografie [Petru Groza, az utolsó nagypolgár. Egy életrajz]. Editura Compania, Bucuresti, 2004. – a következőkben: Groza, 2004.). A hatvanas években azt mondták, róla: kommunista. Később, a kilencvenes évek elején, pedig: nem volt kimondott kommunista. Petru Groza a Piskihez nagyon közel fekvő Bácsi faluban született 1884-ben, régi ortodox (görög keleti) papcsaládban. A szászvárosi Református Gimnáziumban magyar tanult, ahol 1903-ban érettségizett. Ezt követően jog- és gazdaságtudományi tanulmányokat folytatott Budapesten, Berlinben és Lipcsében, s 1907-ben Budapesten szerzett jogi doktorátust. Később az erdélyi románok autonómiájáért küzdő Román Nemzeti Pártban politizált, részvevője volt az Erdély Romániával történő egyesítésével végződő politikai akcióknak. Román nemzetisége miatt a magyarok sokszor megalázták, ezt soha nem tudta elfelejteni. Mégis vallotta, hogy a két nép megbékéléséért harcol. Groza 1919 végén utazott Bukarestbe, hogy az egyesülés utáni Nagy-Románia első, alkotmányozó nemzetgyűlésében képviselője legyen. Megdöbbentette a regáti korrupció, az erkölcstelen élet, a mocsok és a szegénység. Fő céljának tekintette, hogy a Regátot a „nyugatias” erdélyi szintre felemelje. Erőfeszítései sikertelennek bizonyultak, ezért kivonult a politikából, évekre visszavonult dévai ízlésű villájába. A baloldali eszmék híve lett, 1933-ban a dévai központú Ekés Front elnökévé választották, s így közelebb került a Kommunista Párthoz. Ion Antonescu marsall, a román diktátor idején őrizetbe vették, ezután lett az új rendszerben miniszterelnök. A kommunisták nem szerették: benne az osztályát eláruló nagypolgárt látták. Groza kijelentette: az erdélyi magyarok legyenek nyugodtak, mert Románia és Magyarország között nemsokára létrejön a vámunió, és a határokat el fogják törölni. Groza miniszterelnökként 1947 után aktívan részt vett a történelmi román pártok felszámolásában, a magyarokkal történt leszámolásban, a kommunisták választási csalása fölött szemet hunyt. A kommunista vezetők nem mozdították el Grozát, mert tudták, hogy az erdélyi tömegek tisztelik, ezért fölfelé, a pusztán dekoratív államfői székbe buktatták. Maradék befolyását az egykori polgári osztály azon exponenseinek börtönből való kiszabadítására fordította, akik iránt valamennyi tiszteletet érzett. Szobrait 1990-ben Románia-szerte ledöntötték, a dévait és a székelyudvarhelyit is, a róla elnevezett erdélyi város pedig visszakapta régi nevét: Stei (Vaskohsziklás). /Tibori Szabó Zoltán: A nagypolgárság kommunistája, a kommunisták nagypolgára. Petru Groza történelmi szerepének átértékelése. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12., folyt.:15., 16./

Május 26–28. között ünneplik a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub /KABK/ megalakulásának 40. évfordulóját. A klubot 1966-ban Bagaméri Béla alapította, azóta a szervezet aktív tagjai több tíz barlangot fedeztek fel. A résztvevőket a Katalin panzióba várják, amely Torockó előtt található. Fényképkiállítás, régi és új barlangász felszerelések bemutatása lest a klub tevékenységének bemutatása mellett. A rendezvényen jelen lesz Bagaméri Béla, a KABK alapítója, de több volt elnök, oszlopos tag is eljön, mint például Varga Alfonz, Szilágyi Árpád, Varga László, Szabó Zoltán. Természetesen részt vesz Vári László, a KABK jelenlegi elnöke is. /K. O.: Nagyszabású barlangász tábor Torockón. Negyvenéves a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./

Ismert romániai és külföldi értelmiségiek május 30-án elektronikus úton tiltakozó levelet küldtek a bukaresti Ziua című napilap szerkesztőségébe, az utóbbi időben a hasábjain egyre gyakrabban megjelenő uszító hangvételű, nacionalista és idegengyűlölő tartalmú írások, különösen Victor Roncea gyűlöletbeszédet idéző cikkei ellen. Roncea legutóbb a Ziua május 29-i számában írt – Ungureanu nyelve címmel, a román külügyminiszterre célozva – bujtogató publicisztikát. Az értelmiségiek által összeállított Tiltakozás megállapítja: „Eszméi, amelyek elfogadhatatlanok a civilizált sajtóban, apoteotikusan és vegytiszta vasgárdista szellemben bujtogatnak: »Parancsnok, add ki az utasítást!« 2006. február 13-i írásában Roncea felvetette a kérdést, hogy el kell bocsátani mindazokat a személyeket, akik »Románia ellen cselekednek«. Minthogy akkor senki sem kérdezte meg tőle, hogy rendelkezésére áll-e az »árulók« listája, ez már, íme, értelmét vesztette. A lista azonban szükség esetén hozzásegíthet a »Parancsnok utasításának« gyakorlatba ültetéséhez.” A Tiltakozás megállapította, hogy a Ziua nem egy szerzője vesz részt nacionalista-szekuritátés támadásokban, amelyeknek olyan személyiségek estek áldozatul, mint Vladimir Tismaneanu, Smaranda Enache és most Mihai Razvan Ungureanu. „A Románia elnöke által nemrég jóváhagyott felbujtás elleni törvények értelmében az ügyészségnek vizsgálatot kell indítania annak megállapítására, hogy ki áll az »Árulásellenes Nemzeti Ügyosztály« és a Roncea által Codreanut és Simát idéző módon említett »Parancsnok« mögött. Másfelől a lap vezetőségének, különösen Sorin Rosca Stanescunak és azoknak a szerzőknek, akik bizonyos hitelt kölcsönöznek ennek a kiadványnak, ha megkésve is, tudatosítaniuk kellene az igazi veszélyt, amelyet az ilyen cikkek jelentenek. Konkrét lépést várnak Sorin Rosca Stanescu főszerkesztőtől. A Tiltakozás aláírói között van Liviu Antonesei, Mihai Chioveanu, Adrian Cioflanca, Andrei Cornea, Victor Eskenasy (Prága), Marco Maximilian Katz, Dan Matei, Andrei Oisteanu, Marta Petreu, Liviu Rotman, Michael Shafir, Tamás Gáspár Miklós (Budapest), Daniel Ursprung (Zürich), Ion Vianu, Leon Volovici (Jeruzsálem), a hazai magyar publicisták közül pedig Ágoston Hugó, Bányai Péter, Tibori Szabó Zoltán, Visky András. Az ÚMSZ megkeresésére Victor Roncea elmondta: perelni készül a tiltakozó levél aláíróit. A Ziua külpolitikai rovatvezetője „mocskos és alaptalan támadásnak” tartja a levélben foglaltakat. „Mi köze lenne írásaimnak a Vasgárdához? A »Parancsnok« alatt Traian Basescu államfőt értettem, az »Árulásellenes Nemzeti Ügyosztály« alatt pedig a Legfelsőbb Védelmi Tanácsot, amelynek hatáskörébe – Basescu parancsnoklatával – a hazaárulásos esetek tartoznak” – szögezte le a Ziua újságírója./Levél ordas eszmék ellen. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 31./

Idén Désen tartotta vándorgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület. A vándorgyűlés abba a rendezvénysorozatba illeszkedett, amelyet a száz éve született Szabó T. Attila emlékének szentelnek. Egyed Ákos ünnepi megnyitója után több előadás következett /Szabó Zoltán: Nyelv és irodalom, Péntek János: A szülőföld nyelvi ihletése a nyelvész számára, Kürti Miklós: A Szótörténeti Tár statisztikai adatai, Daly Ágnes: Erkölcsi értékek a Szótörténeti Tárban, Vetési László: Mai képek egy életút állomásairól, Zsemlyei Borbála: Dési kicsinyítő képzős származékok, Kiss András: Szabó T. Attila, a kutató, Roman Márta: Szabó T. Attila néprajzi vonatkozású munkássága, Huber András: Szabó T. Attila életének főbb állomásai./ Végül a vendégek a református templomot látogatták meg. /Tamás Csilla, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos kutatója: Az EME vándorgyűlése Désen. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 31./

Montenegró lakossága feladta a leckét Európának. Amikor a május 21-én megtartott népszavazáson arra szavaztak, hogy Montenegró az 1918 óta fennálló nemzetközi jogi helyzetét rúgja fel, lépjen ki a Szerbiával alkotott államközösségből, és váljon függetlenné, még nem tudták, hogy ez milyen hatást gyakorol majd a kontinens keleti része és a kaukázusi térség szeparatista törekvésű térségeinek lakóira. Vlagyimir Putyin orosz elnök arra figyelmeztette a nemzetközi közösséget, hogy a montenegrói függetlenségi népszavazás eredménye, valamint Koszovó esetleges függetlenségének elfogadása rendkívül veszélyes precedenst teremt. Őt „a volt Szovjetunió szeparatista enklávéinak”, Abháziának, Dél-Oszétiának és Transznisztriának a sorsa foglalkoztatja, de ezúttal tovább ment. Felhívta a figyelmet, hogy a crnagorecek önállóságának nemzetközi elismerése az európai földrész nyugati részét is destabilizálhatja, hiszen a montenegrói referendum „katasztrofális következményekkel járhat olyan országokra nézve is, mint Spanyolország, Franciaország vagy Olaszország”. A montenegrói népszavazás utáni napokban az ún. Transznisztriai Moldovai Köztársaság vezetői hasonló referendum kiírását helyezték kilátásba. Igor Szmirnov, a szakadár Dnyeszter-vidéki térség elnöke bejelentette: legkésőbb szeptemberben feltétlenül népszavazást rendeznek a Moldovától való függetlenségről. Ezzel egyidejűleg Szergej Ivanov orosz védelmi miniszter leszögezte: az orosz katonai jelenlétet a szakadár térségben Moszkva továbbra is fent kívánja tartani. A szeparatista akció miatt Moldova és Transznisztria között 1992-ben kisebb háborús konfliktusra is sor került. A Dnyeszteren túliak az „ott felejtett” 14. szovjet hadsereg pártfogásával győztek, az orosz haderő azóta is a térségben maradt, „vigyázni a szovjet fegyverraktárakra”, amelyek elszállításához több mint kétszáz tehervonatra lenne szükség. Tyiraszpol külön parlamentet és külön kormányt hozott létre, s bár függetlenségét senki nem ismerte el, ma is önálló pénze van. Az Európai Unió és az Egyesült Államok is azt szeretné, ha az oroszok Transznisztriából kivonulnának, s ha a Dnyeszter-melléki térség ugyanolyan széles autonómiát kapna Kisinyovtól, amilyent a moldovai törvényhozás a kilencvenes évek közepén a szintén kiszakadással fenyegető dél-moldovai gagaúzoknak biztosított. /Tibori Szabó Zoltán: A függetlenedés szelleme kísérti Európát. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13., folyt. 14./

A napokban az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) mezőgazdasági tudományok osztályának meghívására válaszolva a gazdaképzésről tartott előadást dr. Szabó Zoltán Magyarország Európa parlamenti képviselője és Magócs Krisztina EU-szakértő. Erdélyben, az Új Kézfogás Alapítványnak köszönhetően, összesen 16, magyarok által is lakott megyében mintegy 1500 felnőtt gazda képzését tervezik. A képzéssorozatot a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének Maros megyei szervezete tartja. Eddig 7 megyében sikerült elkezdeni a háromnapos tanfolyamot, korábban a vendégek többek között Aradon, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Szatmárnémetiben, Máramarosszigeten és Borsán tartottak előadásokat. Ugyanakkor Vajdaságban, Kárpátalján és Horvátországban is felkeresik a magyarlakta településeket. /Barazsuly Emil: Gazdaképzés a Kárpát-medencében. Felkészítés az EU-s követelményekre. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 23./

Július 1-jén tartotta az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa ülését Marosvásárhelyen. – Olyan kisebbségi törvény kell nekünk, amely az eddigiekben megteremtett egyéni jogok területéről átlép a kollektív jogok területére – jelentette ki Markó Béla az ülésen, melyen mintegy 150 RMDSZ-es polgármester, alpolgármester és más önkormányzati vezető is részt vett. A fórum napirendjén az RMDSZ önkormányzati tevékenységének elemzése is szerepelt. Markó Béla rámutatott: szükséges az elemzés, mert két év telt el a helyhatósági választások óta. Óriási vehemenciával lángol fel továbbra is a nacionalizmus, az idegengyűlölet – tette hozzá. Az RMDSZ-nek ma is naponta szembe kell néznie a nacionalizmus próbálkozásaival. Romániában még ma sem visszafordíthatatlan mindaz, amit az etnikumközi viszonyokban elértek. Az RMDSZ majdnem másfél éve kínlódik sikertelenül a kisebbségi törvénytervezet elfogadtatásával. Markó kifejtette, hogy az RMDSZ a koalícióban senkinek nem a csatlósa. Az RMDSZ a 1,5 milliós magyar közösség képviselője. Az RMDSZ ellenzi azt, hogy mindenkit lehallgassanak, hogy rendőrállami intézkedésekkel korlátozzák az emberi jogokat, hogy a titkosszolgálatok hatáskörét bővítsék. Egyetért azzal, hogy a szekuritátés múltat fel kell tárni. A vajdasági és a felvidéki magyar erők kiszorulása a kormányzatból és az RMDSZ-re mért ütések olyan folyamat részei, amelyre oda kell figyelni, mondta Markó. Ugyanakkor úgy vélte, a gyergyóditrói székely népgyűlés paródia volt. Markó bírálta a székely megyéket, amiért a hónapokkal ezelőtt elhatározott együttműködés részteleit nem alakították ki. Frunda György SZKT-elnök arra biztatta az önkormányzatokat, hogy éljenek az adott jogokkal, használják az anyanyelvet, adják vissza a tulajdonokat. Követelte a magyarlakta vidékeken több magyar bíró és ügyész kinevezését (Maros megyében egyetlen magyar ügyész sincs), illetve közösségi rendőr alkalmazását. Kónya-Hamar Sándor kolozsvári képviselő hiányolta, hogy Markó nem elemezte az anyaország és az erdélyi magyarság viszonyának alakulását. Eckstein-Kovács Péter kolozsvári képviselő nehezményezte, hogy a szövetségi vezetők az ellenzéket ellenségnek tekintik. Felülről akarnak ellenzéket létrehozni az SZKT-n és az RMDSZ-en belül – mondta. Felhozta Sógor Csaba szenátor esetét, akit a szövetség vissza készül hívni az Interparlamentáris Unióból amiatt, mert elment Ditróba. Egyetértett azzal, hogy Ditró paródia volt, de úgy vélte, hogy ott mégiscsak magyar emberek voltak jelen, akikért meg kell próbálni tenni valamit. Toró T. Tibor képviselő szerint a kisebbségi törvény elfogadása megfeneklett, s az RMDSZ vezetősége a kulturális autonómiát valami mással próbálja kiváltani. Azt ajánlotta, hogy az RMDSZ karolja fel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács autonómia-kerekasztal összehívására tett javaslatát. Sógor Csaba csíkszeredai képviselő a külső és a belső ellenzékkel való párbeszédet hiányolta. Borbély László képviselő szerint az RMDSZ erős, és meg tudja védeni a magyarságot. Takács Csaba ügyvezető elnök kifejtette: az RMDSZ-t önállósága miatt, kormánytól függetlenül, Budapesten sem szeretik maradéktalanul, de tisztelik. Az RMDSZ nem örvend a Határon Túli Magyarok Hivatalának megszűnésének, inkább a hatékonyságát kellett volna növelni. Elismerte, hogy a HTMH alkalmassága megkérdőjelezhető a jelenlegi körülmények között. Megköszönte viszont az elvégzett munkát a HTMH valamennyi vezetőjének, munkatársának, akik az elmúlt 15 évben sokat dolgoztak a határon túli magyarságért. Takács figyelmeztetett: jóhiszeműen kell viszonyulni a magyar kormány által javasolt változtatásokhoz. „Be vagyunk avatva a határon túli magyarságot érintő átszervezéssel kapcsolatos kérdésekbe” – jelezte. /Tibori Szabó Zoltán: Közös érdek a nacionalizmus visszaszorítása. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 3./ Markó Béla azt szeretné, ha a magyar tanítók több fizetést kapnának, mint a románok. Markó elmondta, hogy ezek az elemi osztályokban oktató pedagógusok több tanórát tartanak mind románból, mind anyanyelvből, ezért természetes lenne, hogy magasabb bért kapjanak. Frunda György, RMDSZ szenátor a mellett érvelt, hogy a magyar iskolákban csak magyar nyelven oktassanak, kivéve a földrajzi megnevezéseket, ugyanis azzal ő is egyetértett, hogy ezek román megnevezésének ismerete fontos. Frunda szerint szükséges, hogy a magyar lakosság aránya a rendőrségi állományban is tükröződjék; példaként Marosvásárhelyt említette, ahol a magyar lakosság aránya 50 százalék, de a rendőrségen alig 10 százalék a magyar anyanyelvűek száma. Az RMDSZ-szenátor sürgette, hogy azokban a megyei tanácsokban, ahol az RMDSZ többségben van, beszéljenek magyarul. /Hazai krónika. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 3./

Higgadtságra intette az RMDSZ vezetősége a magyar-magyar kapcsolatok tekintetében a szövetségi kisparlament tagjait. Takács Csaba ügyvezető elnök arról beszélt, hogy önállósága miatt az RMDSZ-t Budapesten sem szeretik maradéktalanul, de következetessége okán tisztelik. Úgy vélekedett, hogy a HTMH-t jobb lett volna átszervezni, mint megszüntetni, de elismerte, hogy a hivatal alkalmassága megkérdőjelezhető. A pragmatizmusáról ismert ügyvezető elnök figyelmeztetett: az erdélyi magyarságnak jóhiszeműen kell viszonyulnia a magyar kormány által javasolt változtatásokhoz. Csak találgatni lehet a szövetségi higgadtság okát. Elképzelhető, hogy a bölcsesség oka a források megcsappanásának, illetve teljes elzárásának rémképe. De az sem kizárt, hogy az RMDSZ vezetői belátták: a 15 esztendővel ezelőtt kitalált támogatási rendszerrel az EU küszöbén már Erdélyben sem lehet mit kezdeni. Bár az RMDSZ-en kívüli ellenzék katasztrófáról, cserbenhagyásról szónokol, a higgadt szövetségi reagálás jobb eredményhez vezethet. /Tibori Szabó Zoltán: Higgadt RMDSZ-reagálás. = Népszabadság, júl. 4./

Július 13-án a Házsongrádi temetőben végső nyugalomra helyezték a balesetben elhunyt Balló Áront, a Szabadság főszerkesztőjét. A koporsójánál lerótták kegyeletüket a nagyobb erdélyi magyar napilapok főszerkesztői, újságíró kollégái, politikusok, egyházi és civil társadalmi vezetők és az olvasók. A gyászszertartást Bibza István református esperes vezette. A szerkesztőség nevében az elhunytat Tibori Szabó Zoltán búcsúztatta, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete képviseletében Makkay József, az Erdélyi Napló című hetilap főszerkesztője mondott emlékbeszédet. /Gyászunk órái. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 14./ A húszéves érettségi találkozót Balló Áron szervezte a legnagyobb lelkesedéssel. Minden előkerülő osztálytárshoz volt üzenete, minden beérkező üzenetre volt válasza. Az osztályfőnöki órán pedig szinte minden hiányzó osztálytárs életének alakulásáról ő tudott beszámolni. Mindenki számára biztos volt, hogy öt év múlva is, tíz év múlva is, szervezni fog fantasztikus osztálytalálkozókat. Tudták, hogy Áronra lehet számítani. Áron tüneményesen fiatalos maradt, és annyi cselekvő energia volt benne, mint egy érettségizőben. /Farkas Emőd: Áron emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 14./

Amikor gróf Batthyány Ignác gyulafehérvári római katolikus püspök 1791-ben megalapította a ma is nevét viselő könyvtárat, nem sejthette, hogy a családi vagyonából megvásárolt könyvek a román állam tulajdonába kerülnek, s azokhoz kétszáz év múlva szeretett egyházának papjai hozzá sem fognak majd férni. A könyvtárat végrendeletileg Erdélyre és a gyulafehérvári katolikus püspökségre hagyta, utóbbi kezelésében, azzal a megkötéssel, hogy azt az őt követő püspökök a gyűjteményt gondosan óvják és folyamatosan gyarapítsák. Utódai eleget tettek a hagyakozó óhajának: a gyűjteményt 60 ezer kötetre bővítették. A könyvtárat a román állam 1949-ben a római katolikus egyháztól elkobozta. Márton Áron püspök erélyes tiltakozása hiábavalónak bizonyult. A Batthyaneum tulajdonjoga 1989 után ismét napirendre került, és európai unszolásra 1998-ban Bukarest a 13. számú kormányrendelettel a könyvtárat és épületét visszaadta a közben érsekségi rangra emelt gyulafehérvári katolikus püspökségnek. A rendeletet mindmáig nem hajtották végre. A gyulafehérvári román nacionalisták ugyanis pert indítottak. Arra hivatkoztak, hogy könyvtárát Batthyány tulajdonképpen két örökösre hagyta: a püspökségre és Erdélyre. Utóbbi jogutóda pedig a román állam. A bíróságok rendre elutasították ezt az érvelést, de utolsó fokon, 2003-ban, a románok keresetének helyt adtak. Az érsekség a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordult, de az ügyben ott még nem született ítélet. A román állam pillanatig sem vette komolyan az elmúlt években az elkobzott egyházi és kisebbségi vagyon visszaszolgáltatását szorgalmazó sorozatos nyugati követeléseket. Jól példázza a bukaresti gondolkodást az Adevarul román napilap, 2004. június 30-án megjelent cikkének mondata: „A szóban forgó ősnyomtatványt Batthyan (sic!) katolikus püspök, teljes könyv- és műtárgy-gyűjteményével, végrendeletileg a román államra hagyta.” A katolikus főpapokat jóformán be sem engedik az intézménybe. Marton József teológiai történészprofesszor nemrég kijelentette: az egyes könyvek tanulmányozása végett magának a tulajdonost képviselő Jakubinyi György érseknek is a bukaresti Román Nemzeti Könyvtár írásos engedélyére van szükség, amely gyakorlatilag beszerezhetetlen. A püspökség szerint a gyűjteményből máris több értékes könyvnek lába kelt. A mai Románia talán legértékesebb, itt őrzött könyvét – az 812-ben a lorschi kolostorban készült Codex Aureust – néhány évvel ezelőtt engedély nélkül lemásolták, hatalmas, 1,5 millió euróra becsült kárt okozva ezáltal az egyháznak. A 333 példányban kiadott hasonmást darabonként 28 ezer dollárért kínálták a gyűjtőknek. A Codex Aureust a román kommunista állam is kihasználta. Azzal garantált ugyanis több milliárdokra rúgó, a hazai ipar fejlesztését szolgáló nyugati kölcsönt. Potyó Ferenc, a gyulafehérvári érsekség általános helynöke nemrég leszögezte: a Batthyaneum az egyházé, és semmi szín alatt nem fogadhatják el a közös, állami-egyházi felügyeletet. Tavaly Jakubinyi György érsek a Márton Áron-emlékünnepségen résztvevő Erdő Péter esztergomi bíboros-prímással és Orbán Viktor Fidesz-elnökkel együtt kívánta meglátogatni a Batthyaneumot. „Az igazgatónő a könyvtár bejáratánál a Román Akadémia pontos névsort tartalmazó engedélyét kérte a főpapoktól, és csak annak felmutatása után engedte be őket az épületbe” – emlékezett a megalázó helyzetre a helynök. Hozzátette: ezek után naivság lenne bízni bármilyen állami-egyházi közös felügyelet működőképességében. A katolikus egyház az RMDSZ közbenjárásában bízik, de egyelőre az is eredménytelennek bizonyult. /Tibori Szabó Zoltán: Batthyaneum: nem tudja használni könyvtárát az egyház. A püspök kincse és a bukaresti szemforgatók. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 18./

Az ÚMSZ eljuttatta a Civic Media Egyesülethez azon személyek listáját, akik a romániai magyar írott sajtóban vezető szerepet töltenek be, s ekként a romániai magyar közvélemény formálóinak tekinthetők; a lista a Szekuritáté Irattárát Átvilágító Bizottsághoz(CNSAS) kerül. Az ÚMSZ ezáltal csatlakozott a kezdeményezéshez, amely a romániai sajtó és civil szféra átvilágítását tűzte ki célul. A Civic Media eddig benyújtott névsorában az országos román napilapok, televíziók és rádiók, hírügynökségek főszerkesztői és helyetteseik szerepelnek. A MÚRE elnöke, Ambrus Attila üdvözölte a kezdeményezést. Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke örömmel fogadta az átvilágítás hírét. Kiadvány/Újságíró neve/ Tisztsége: A Hét/Parászka Boróka/felelős szerkesztő; Bányavidéki Új Szó/Soltz Anna/igazgató és Szilveszter Mária/ főszerkesztő; Bihari Napló/George Catuneanu/igazgató és Rais W. István/főszerkesztő; Brassói Lapok/Ambrus Attila/főszerkesztő; Erdélyi Napló/Makkay József/főszerkesztő és Szentes Szidóni/főszerkesztő-helyettes; Erdélyi Riport/Szűcs László/főszerkesztő és Stanik István/felelős kiadó; Európai Idő/Horváth Alpár Szilamér/főszerkesztő; Gyergyói Kisújság Ábrahám Imre/főszerkesztő és Balázs Katalin/főszerkesztő-helyettes; Hargita Népe/Sarány István/főszerkesztő és Hecser Zoltán/felelős kiadó; Háromszék/Farkas Árpád/főszerkesztő és Torma Sándor/főszerkesztő-helyettes, Magyari Lajos, Sylvester Lajos/rendszeresen közlő publicisták, elemzők; Heti Új Szó/Graur János/főszerkesztő; Korunk/Kántor Lajos/főszerkesztő és Horváth Andor/főszerkesztő-helyettes; Krónika Csinta Samu/felelős szerkesztő, Gazda Árpád/vezető szerkesztő, Rostás Szabolcs/vezető szerkesztő és Bakk Miklós/főmunkatárs; Látó/Gálfalvi György/főszerkesztő és Kovács András Ferenc/főszerkesztő-helyettes; Népújság/Makkai János/főszerkesztő és Nagy Miklós Kund/főszerkesztő-helyettes; Nyugati Jelen/Böszörményi Zoltán/főszerkesztő és Jámbor Gyula/főszerkesztő-helyettes; Polgári Élet/Zsidó Ferenc/főszerkesztő; Reggeli Újság/Dénes László/főszerkesztő; Szabadság/Kerekes Edit/főszerkesztő-helyettes és Tibori Szabó Zoltán/publicista; Szatmári Friss Újság/Elek Anikó/főszerkesztő; Szatmári Magyar Hírlap/Princz Csaba/lapigazgató, Veres István/főszerkesztő és Benedek Ildikó/főszerkesztő-helyettes; Székely Hírmondó/Kocsis Cecília/főszerkesztő és Willman Walter/főszerkesztő-helyettes; Udvarhelyi Híradó/Jakab Árpád/főszerkesztő; Új Kelet/Péter Csaba/főszerkesztő és Barabás Orsolya/felelős szerkesztő; Új Magyar Szó/Stanik István/lapigazgató, Salamon Márton László/felelős szerkesztő, Bércesi Tünde/vezető szerkesztő, Ágoston Hugó/vezető publicista, Bíró Béla, Lokodi Imre/rendszeresen közlő publicisták, elemzők, Simon Judit, Székedi Ferenc; MÚRE/Karácsonyi Zsigmond/ügyvezető elnök, Szűcs László/írott sajtó alelnök, Csép Sándor/audiovizuális alelnök, Rácz Éva/szakmai oktatási biz., Hecser Zoltán/sajtójog-érdekvédelmi biz., Kacsó Sándor/médiapolitikai biz., László Edit/szoc. tagságkezelő biz., Bálint Zsombor/gazdasági biz. A Civic Media Egyesület elektronikus levelet kapott többek közt a Krónika napilap egyik munkatársának e-mail címéről, amelyek feladója a következők átvilágítását javasolja: Stanik István, Szűcs László, Simon Judit (Új Magyar Szó), Makkai János (Népújság), Ferencz Imre (Hargita Népe), Farkas Árpád, Magyari Lajos (Háromszék). /Cseke Péter Tamás: Az Új Magyar Szó csatlakozott a Civic Media Egyesület kezdeményezéséhez. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 18./

Meghalt 94 éves korában Raoul Sorban, az egyik legnagyobb erdélyi magyargyűlölő. Az általa életében előszeretettel hangoztatott hazugságok holtában is elkísérték. A rádió egyik híre szerint „több ezer észak-erdélyi zsidó megmentője volt”. Szintén a rádió közölte a Nagy-Románia Párt részvétnyilvánítását, amely szerint Sorban „15 ezer zsidót mentett meg a haláltól”. Ez azonban nem igaz, egyetlen zsidó sem köszönhette neki a megmenekülését. Élete utolsó éveiben derült ki, hogy Dragomir fedőnévvel több részletes besúgást írt a Szekuritáténak Tudor Bugnariuról, aki barátjának hitte, s aki a második világháború után a börtönből is segítette. Miután 1940–1944 között a kolozsvári egyetemen Felvinczi Takács Zoltán művészettörténész professzor tanársegédje volt, a kommunizmus idején, majd 1990 után is, Sorban egymás után ontotta magából a „magyar irredentizmust leleplező” könyveit. Annyira elfogulttá tette a gyűlölet, hogy az általa összeállított „irredenták” között Kányádi Sándor is szerepelt, méghozzá a máramarosi jiddis költészet magyarra fordításáért. 1990 után előbb a kommunista párttal kacsingatott, majd Funar jóbarátja lett, és végül belépett a Nagy-Románia Pártba. Életében nem sikerült visszavonatni a jeruzsálemi Jad Vashem intézettel azt az Igaz Ember címet, amelyet 1978-ban szintén hazugságokra alapozva adtak neki. /Tibori Szabó Zoltán: Egy besúgó halálára. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 21./

Székely Szabó Zoltán szerkesztésében megjelent a bécsi Europa-Club 13. évkönyve Közszolgálatban címmel. A kötet törzsanyagát Teleki Pál emlékezete és a Csokonai Vitéz Mihály halálának 200. évfordulójára szervezett előadóműsor anyaga alkotja. A Teleki-tanulmányok szerzői: Bakos István (Teleki Pál, a nemzetnevelő államférfi élete és utóélete) és dr. Kubassek János (Teleki Pál, a földrajztudós). Ezeket a műveket az teszi izgalmassá, hogy Teleki Pál Budapestről való száműzetésének eredményeként, miután a magyar fővárosból kitiltott szobrát csak Balatonbogláron lehetett felállítani, Bécsben kell a 20. század egyik legjelentősebb magyar személyiségének érdemeiről szólni, írta Sylvester Lajos. Kubassek János Teleki Pált, a tudóst a politikai földrajz nemzetközileg is jelentős művelőjét idézi, aki az első világháborút lezáró párizsi béketárgyalások bebizonyította a Kárpát-medence földrajzi, vízrajzi egységét, nemzetiségeinek egymásra utaltságát, ,,hiszen Európa szívében a Kárpátok koszorújától övezett Magyarország olyan táj, amelynek megbontása ezernyi új keletű problémát zúdíthat az ott élő emberekre”. Teleki Pál elkészíttette európai hírű ,,vörös térképét”, amelynek fő érdeme, hogy ,,a nemzetiségeket úgy ábrázolta, hogy azok arányban voltak az általuk lakott területekkel és a nemzetiségek lélekszámával”. A román térképek ugyanis félrevezető ábrázolásokat közöltek. A ritkán lakott hegyvidéki területeket túlsúlyban lévő nemzetiségi területekként tüntették fel, s így a sűrűbben lakott magyar települések kis foltokká zsugorodtak a nagy román népességi tengerhez képest. Teleki térképe reálisan ábrázolta a nemzetiségi arányokat, térképének és tanulmányainak döntő szerepük volt az első és a második bécsi döntés előkészítésében, amely a túlsúlyban magyarok által lakott területek visszacsatolásával enyhítette a magyarság trianoni traumáját. Bakos István Teleki Pált a 20. század nemzetnevelő államférfijaként mutatta be, akinek emberi jellemvonásai, szellemisége a korabeli magyar társadalomra rendkívüli hatással volt, s akit ,,a liberál-bolsevik politikai erők által generált médiahadjárat következtében” mélyen megalázva mellőznek hazájában, amelynek becsületéért és tisztességéért életét áldozta. Bakos ízekre szedte a Teleki ellen felhozott vádakat, és J. F. Montgomery, az egykori magyarországi amerikai nagykövet szavait idézi: ,,Magyarországon a zsidók biztonsága nagymértékben annak volt köszönhető, hogy milyen törvényeket hoztak korlátozásukra. Ezek a törvények ugyanis azt a látszatot keltették, hogy Magyarország eleget tesz a zsarnok követeléseinek, de valójában ezeknek a törvényeknek a segítségével tudott fennmaradni mint menedéket nyújtó oázis. Ha megtagadta volna, hogy bármilyen törvényt is hozzon a zsidók ellen, a zsidók tényleges biztonságának időszaka kétségtelenül sokkal gyorsabban véget ért volna, mint a valóságban”. A szerző Teleki Pál érdemei melletti érvelésébe bevonja a külföldi, elsősorban a lengyel értékeléseket, akik saját hősüknek tekintik, s akik, a mai Magyarország örök szégyenére, azt is felajánlották, hogy ha nem kell a Teleki-szobor Budapestnek, akkor menekítsék lengyel földre azt. Az ,,Europa-Club évkönyvének Teleki-tanulmányai becses módon egészítik ki A Bethlen Gábor Alapítvány negyedszázada című, ugyancsak Bakos István által összeállított kötet (Püski Kiadó, 2005) Teleki Pál-tanulmányát. /Sylvester Lajos: Egy magyar évkönyv Európában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 12./

Ion Iliescu volt államfő kijelentette: a Szekuritáté irattárából származó iratcsomók nyilvánosságra hozása nem tesz mást, mint rehabilitálja a Ceausescu-korszak eme intézményét és rontja a jelenlegi politikusok hitelét. A dossziék előrángatásával lejáratják a politikai élet szereplőit. Szerinte haszontalan a dossziék interneten történő közlése, ugyanis ezek az érintettek személyes életére vonatkozó részleteket is tartalmaznak. Iliescu boszorkányüldözésről beszélt. /Iliescu: manipulálnak a szekus dossziékkal. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 14./ Ugyancsak boszorkányüldözést említ Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság kolozsvári tudósítója: „Valóságos boszorkányüldözés indult be Romániában a hírhedt Securitate, a kommunista titkosszolgálat levéltárának megnyitását követően.” /Tibori Szabó Zoltán: Besúgóhisztéria tört ki Romániában. = Népszabadság (Budapest), aug. 14./ Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke pedig hisztériának nevezte a napokban kirobbant botrányt, és felszólította azokat a szekustiszteket, akik nem öltek és nem loptak, hogy csatlakozzanak az általa vezetett alakulathoz. /Farcádi Botond: Sógor Csabát is szekusmúlttal vádolják. = Krónika (Kolozsvár), aug. 14./

Kormányhatározattal garantálja az állam azoknak a tartozásoknak a kifizetését, amelyeket a Román Kereskedelmi Bank (BCR) az egykori Bancorex Román Külkereskedelmi Bank csődbejutásakor vett át. A hír mögött hosszú történet lapul. A kilencvenes évek közepén, az Iliescu-kormányzatok idején, amikor az éves infláció meghaladta a kétszáz százalékot, s amikor a bankbetétekre évente 170–180 százalékos kamatot fizettek, az állami tulajdonban lévő Bancorex évi 15–20 százalékos kedvezményes kamatú hiteleket nyújtott. Nem mindenkinek, lista volt, azon kizárólag a korábbi rendszer kedvezményezettei kaptak helyet: pártaktivisták, katonatisztek és szekus tisztek. A szekuritátés tisztek felvették tehát az egy-két millió dollárnyi hitelt a Bancorexből, átmentek a Dacia Felix Bankhoz vagy másik bankhoz, s ott fél évre lekötötték a pénzt. A hat hónap után kapott kamatból kifizették a teljes kölcsönt, kamatokkal együtt, s még úgy is több pénzük maradt. Ezekből a pénzekből vásárolták meg aztán ugyanezek az egész nemzetgazdaságot, a nemsokára beindított privatizáció során. Elsősorban azt a listát kellene elkészíteni, amelyen valamennyi egykori szekus tiszt, illetve az ezeket irányító párt- és állami funkcionáriusok nevének kell szerepelnie. Mellette kellene közzétenni azok listáját, akik az állami bankokat lenyúlták, illetve akik a Caritas fő kedvezményezetteiként mesés összegeket kaptak. E két listából rögtön kiderülne, hogy kik is azok, akik ma Romániát irányítják. A harmadik lista az ún. rezidenseké lenne. A nyugalmazott szekus tisztek rezidensekké váltak, akik 8–10 ügynökből álló információs hálózatot működtettek, s akik időről időre összefoglaló jellegű jelentéseket készítettek feletteseiknek. A negyedik lajstromnak az ún. konspirációs lakások tulajdonosainak nevét kellene tartalmaznia. Mindezek helyett folyik a ködösítés. S ebbe a csapdába a magyarok is belesétálnak. Elfeledve, hogy a titkosszolgálatok ma is működtetik a Szekuritáté egykori „irredenta osztályát” (amelynek megszüntetését az évek során az RMDSZ a parlamentben is többször követelte, de mindhiába), s hogy a román nacionalizmus ezek kiadását még jó ideig nem teszi lehetővé. /Tibori Szabó Zoltán: A dossziék ura. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./

Románia még csak készül az uniós csatlakozásra, de négymillió romániai munkás már ma is az EU-ban dolgozik, ami egyes szakmákban munkaerőhiányhoz vezet az anyaországban. Június végén a romániai munkanélküliségi ráta 5,3 százalékra csökkent, míg tavaly decemberben még 5,9 százalék volt. Júniusban az alkalmazottak száma meghaladta a 4,6 milliót. Ennyi munkavállaló azonban nem képes eltartani a mintegy 21 millió román állampolgárt. A román munkavállalók jelentős része külföldön dolgozik. A feketén dolgozó románok becsült számát összeadva, az eredmény a négymilliót is meghaladja. (Olaszországban 800–900, Spanyolországban 600–700 ezer, Görögországban 700 ezer, Németországban 400 ezer, Ausztriában 200 ezer, Izraelben 300–400 ezer). A külföldön dolgozók által hazautalt összeg tavaly 3,6 milliárd euróra rúgott, szemben az előző évi 2,8 milliárddal. A nyaranta hazalátogató „stranierik” (ahogy manapság a vendégmunkásokat Romániában olasz szóval nevezik) tavaly 8,9 milliárd eurót váltottak be lejre, hogy abból a család szükségleteit fedezzék, és készülő lakásaikat, üdülőiket tovább építsék. A Romániába érkező külföldi befektetők már alig találnak szakképzett munkaerőt. A munkaerőhiánynak jó hatása van az itthon maradottak béreire, amelyek szinte folyamatosan növekszenek. A hazai fizetség persze még messze nem éri el a nyugati szintet. A romániai munkanélküliség nem egyenletes. Temes megyében, az ország egyik legfejlettebb régiójában mindössze 2,2 százalékos, miközben a székelyföldi Hargita megyében kilenc, a moldvai Vaslui megyében pedig a tíz százalékot is elérte. Székelyföldnek jelentős a gazdasági és nyers anyag-potenciálja, Hargita és Kovászna megyét a magyarországi befektetők azonban nem rohanták meg. Az egyik külföldi cég, amely a csángóföldi Bákóban telepedett le, Kínából hozott nemrég 1100 varrónőt. A kínaiak már minden nagyvárosban megvetették a lábukat, de Bukarestben vannak talán a legtöbben. A bánsági termőföldek 70 százaléka már olaszok kezén van. /Tibori Szabó Zoltán: A román dolgozók már beléptek az Unióba. Sok milliárd eurót visznek haza külföldről a „stranierik”. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 30./