Pedagógusnap, könyvbemutatóval
Biztos pilléreken tudni életünk hídját
Kedden az Aradi Magyar Napok programjának a részeként, 17 órától a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében szervezték meg a Magyar Pedagógusok Napját, amelyen részt vettek a megye legtöbb magyar tannyelvű iskoláiban dolgozó tanárok, tanítók, de óvónők is. Az egybegyűlteket Váci Mihály idézetből kiindulva köszöntötte Kiss Anna, az RMPSZ Arad megyei titkára, név szerint megemlítve Bognár Levente aradi alpolgármestert, Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, Pellegrini Miklós helyettes főtanfelügyelőt, valamint Matekovits Mihály RMPSZ megyei elnököt.
Köszöntők, előadások
Köszöntőjét követően Bognár Levente: anyanyelvű oktatásunk piramisának a csúcsa Aradon van ugyan, de a jó működéshez a piramis alapjaitól kezdve, mindenkinek hozzá kell járulnia. A pedagógusok munkája a magyar gyermekekbe táplálni az anyanyelvű kultúrával együtt, az identitás tudatot is. E munkáért mindnyájuknak köszönetet mondott, beszédét abban a reményben zárta, hogy a rendszer csiszolásával, talán majd oda is eljutunk, hogy ne csak évente egyszer, szóban ismerjék el a pedagógusok áldozatos, jövőépítő munkáját.
Pellegríni Miklós helyettes főtanfelügyelő üdvözlőjét követően arról a bensőséges, családias viszonyról beszélt, ami a megyebeli magyar pedagógusok között alakult ki. Amint kifejtette, a pedagógusok bármiről is beszélhetnek, de legfontosabb, amikor az osztályában mindnyájan szembesülnek a rájuk bízott diákokkal. Akkor derül ki, mennyit ér az eddigi munkája, a továbbképzésen szerzett újabb tapasztalatok, oktatási módszerek. Éppen ezért, elemi fontosságúnak tartja a pedagógusok továbbképzését, a maguk által választott módon vagy irányba. Erre kiválóan alkalmas a Bolyai Nyári Akadémia és az intézményei. Az is nagyon fontos, hogy e továbbképzésen szerzett tapasztalatokat, új oktatási módszereket meg kell osztani a kollégákkal, a barátokkal, hogy minél több emberre sugározzon ki a jobbító hatásuk. Mert azok előbb vagy utóbb eljutnak a diákokhoz is.
Az RMPSZ Arad megyei alelnöke, Rogoz Marianna a továbbképzésen vagy nyári programokban részt vett pedagógusokat felkérte tapasztalataik, élményeik megosztására. Felszólaltak: Farkas Éva óvónő – akinek az előadása végén a Kincskereső óvoda két kicsinye kellemes háttérzenére, bájos jeleneteket adott elő a szeretet jegyében, Péter Dalma tanítónő Simonyifalváról, Szabó László tanár, az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskolából, Molnár Andrea tanár a nagyzerindi Tabajdi Károly, illetve az ágyai Olosz Lajos Általános Iskola képviseletében, Valter Zsuzsa tanítónő a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolából, Pál Mária tanár, a Csiky Gergely Főgimnáziumból, Péter András tanár a Nagyiratosi Általános Iskolából. Módi Kinga – vallástanár az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskolában – egy igen dinamikus, interaktív játékba vonta be a pedagógusokat. Előadásaikban mindnyájan a továbbképzések hasznosságára, az azokon való részvétel fontosságára hívták fel a figyelmet. Matekovit Mihály RMPSZ megyei elnök köszönetet mondott az előadásokért, majd kifejtette: úgy érzi, a pedagógusszövetség vezetéséhez fiatalabb, dinamikusabb emberre van szükség, ezért a hamarosan esedékes RMPSZ tisztújító közgyűlésen nem kíván indulni. Hozzászólása végén felkérte Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, a pedagógus-fórum lezárására. Az elnök üdvözlő szavait követően köszönetet mondott az RMPSZ vezetőségének a Pedagógus Nap megszervezéséért, ugyanakkor a pedagógusoknak is megköszönte az egész éves odaadó munkát, amit a jövő magyar generációjának a neveléséért fejtenek ki. További kitartást, jó egészséget kívánt áldásos munkájukhoz. Zárszavában még felhívta a figyelmet az október elsején megnyíló Ereklye-múzeumra, ahova nemcsak a pedagógusokat, hanem a diákokat is várják. Ugyanakkor meghívott mindenkit az október 6-i megemlékezésekre is.
Matekovitsné Korodi Mária: Hídverés
Amikor a könyvbemutató előtt megnyíltak a díszterem kinyitható térelválasztó falai, a bent lévők meglepődtek, mekkora tömeg gyűlt össze a terem másik részében. Az alaposan megszaporodott közönséget előbb Fall Ilona színművész lepte meg az Elindultam szép hazámból kezdető énekkel, majd Matekovits Mihály köszöntötte az egybegyűlteket. A pedagógusnap második részében könyvbemutatóra kerül sor – Matekovitsné Korodi Mária Hídverés című könyvét mutatták be. A könyv ismertetésére felkért Ujj János történész, újságíró előrebocsátotta: miután a Hídverést átlapozta, egy nagyon szépen elrendezett, ízlésesen összeállított, remekül megírt művet ismert meg. A tartalom egy nagyon logikusan felépített önértékelés, egy lírai hangvételű életrajz, ami végigkísér egy 6 évtizedes életpályát. Annak a szerző remek szimbólumot, a hidat választotta, ami összeköt folyópartokat, szakadékok partjait, de összeköthet élethelyzeteket is, amelyeken át lehet sétálni, de le is lehet esni róluk. Az övé azonban egy sok pilléren álló híd, aminek a biztonságát a család, az otthona, az iskola, az egyház, a szülőfalu, a sport, a kultúra, a pedagógustársadalom, a civilszféra, a baráti kör, illetve a székelység képezi. E biztos alapokon, csakis sikeres lehet azon a bizonyos hídon való átkelés, járás. Mivel az olvasóknak meg akarta hagyni a felfedezés örömét, csupán kettőt választott ki e pillérek közül. Máriáról tudni kell, hogy az édesapja 20, az édesanyja 10 gyermekes családban született. Az első unokatestvérek száma 46, míg a negyedik unokatestvéreivel együtt 200-an vannak rokonok. E tudat hatalmas biztonságot kölcsönöz. Ami a székelységhez való kötödését illeti: „Ha székely vagy, megtudod milyenek Tamási Áron Ábeljének és Nyírő József, Úz Bencéjének az utódai. Hát egyik, Mária itt van, gratulálok neki a remek könyvéhez” – fejezte be értékelőjét Ujj János.
A továbbiakban az ünnepelttel kiegészülve, az arad-belvárosi katolikus templomkórus egy része énekelt, majd Miskovits Tibor hegedűművész és Miltaller Lajos gitáron adták elő az Ave Mariát. Utána a könyv szerzője tett vallomást, kifejtve: ha a haris a természet nagykövete, akkor e könyv a maga életének, szerény környezetének a nagykövete. Noha három könyvet, számos szakmai tanulmányt írt, nem tartja magát írónak, inkább hangosan gondolkodó, most már nyugdíjas pedagógusnak, akinek a könyv, a szabad mozgás, a szolgálat és a történelem, az egészséges önbecsülés kultúrájának a része. Munkájában a múltjába nyúlik vissza, ahol 11 szállal kereste önmagát. Az a 11 fejezet, ami az egyén és a közösség természetrajzát térben és időben bemutatja, az a hídnak a 11 pillére: óvoda, iskola, család, szülőfalu, az egyház, a sport, a kultúra, a pedagógustársadalom, a civiltársadalom, a baráti kör és a székelység.
A hídépítés nem könnyű dolog, a pilléreket összehozni, igazából embereket jelent, ami élethelyzeteket, személyeket köt össze. Bár mind a 11 fejezet egy-egy gyermeke, mégis vannak, amelyek közelebb állnak hozzá, mivel a szimbolikus hídon naponta masírozik. Ilyen a család, a baráti kör és az iskola. Ez a három pillér olyan belső udvart jelent, ami meghatározza a székely–magyar korképét, képletét, pedagógus hitvallását. A könyvet kezdhette volna az utolsó előtti bekezdéssel: „Az idő, amelyben mi élünk, egyirányú utca, amelyen visszafele soha, csak előre lehet menni”. Ebben a visszafordíthatatlan időben az egyén és a közösség annyit ér, amennyit fel tud magából mutatni. Akarjuk, nem akarjuk, el kell ismerni, fel kell ismerni, hogy bármit teszünk, valaminek, valakinek a meghosszabbított keze van benne. Ez lehet akár a Jóisten is. Matekovitsné Korodi Mária könyvbemutatójának záró részében ismertette a hídja pilléreit jelképező személyiségeket.
A továbbiakban a Khell Jolán által betanított elemisek énekeltek, a minorita kórus Csermák Regina vezetésével énekelt, majd ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános vezetésével együtt imádkoztak. A bensőséges, családias hangulatú könyvbemutatón a szerző dedikálta művét az őt körülvevő barátoknak, rokonoknak, akiket szeretetvendégségen láttak vendégül.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Tóth Árpád Irodalmi Kör
A magyar nyelvújítás mozgalmáról
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör október 20-án, kedden délután tartotta munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A rendezvény első részében a nyelvújítás mozgalmáról két lelkes, jól felkészült magyartanár értekezett. Szabó László, az Aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola pedagógusa pár szót ejtett a humanizmusról, majd a felvilágosodás íróinak nyelvújító törekvéseit ecsetelte. Felvázolta Bessenyei György munkásságát, Kazinczy Ferenc nyelvújító tevékenységét. Megtudhattuk, hogy az író 1811-ben Poétai episztola Vitkovics Mihály barátomhoz c. költői levelében hadat üzen a maradiak táborának. Tövisek és virágok c. epigramma-gyűjteményének megjelenésétől számítjuk a mozgalom kezdetét. A cím szimbolikus: a virág az újítóké (a neológusoké), a tövis a maradiaké (az ortológusoké). Az ortológusok gúnyiratot adnak ki – a Mondolatot –, melynek címképén Zafyr Czenczi szamárháton lovagol, Kazinczy hívei Felelet a Mondolatra c. ellenirattal válaszolnak. Nem véletlen, hogy a művész rengeteg új szót alkotott. A referens ezekből a szavakból is ízelítőt adott.
Nagy Gizella ny. tanár, módszertani felelős előadását azzal kezdte, hogy Kazinczy életművével még nem zárult le a nyelvújítás (új szavak ma is keletkeznek). Előbb a reformkor mozgalmáról értekezett néhány mondatban (Jósika, Széchényi, Arany), majd Jókai Mór tevékenységét ismertette. Részletesen mutatta be a kémia és más területeken létrehozott új szavait, az Egy magyar nábobban, a Kárpáthy Zoltánban, a Fekete gyémántokban közzétetteket. Végül a jelenlevők egy játékban vehettek részt. Ki kellett találniuk, mit jelentenek a virány, rondítvány, csatány, riadal szavak.
A színvonalas előadásokat Kiss Anna módszertani felelős, valamint az Aurel Vlaicu Általános Iskola két diákja (Szimcsák Tamás és Csonka Nikolett) illusztrálták felolvasással.
Az est második részében a közösség három alkotója mutatta meg újra tehetségét. Ódry Mária költő, képzőművész legszebb verseit Gál Zoltán, Kolumbán Zsolt, Kiss Anna, Hevesi József, Czernák Ferenc és Katona Béla olvasták fel. Az elhangzott művekből természetszeretet, életigenlés, istenkeresés, lokálpatriotizmus csendült ki csodálatos költői képekben.
Szarvashegyi Rozália ny. tanítónő Beszámoló vagy mi Ceauşescu pécskai jelenéséről c. memoárját ismertette a körtagokkal. A humoros írás a múlt rendszer megannyi visszásságát ábrázolta színvonalasan, élvezhető módon.
Kleitz Zoltán amatőr költő Valós számok és valótlanságok, Pár sor a tábornokokról c. költeményeit mutatta be. Mindkét írásmű a szerző magyarságtudatának adott hangot. Agape és baráti beszélgetés zárta a jó hangulatú irodalmi délutánt.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

Eljutottunk a századik, jubileumi kötetünkhöz
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságunk immár eljutott könyvkiadásunk századik, jubileumi kötetéhez. Büszkén állíthatjuk, hogy nincs még egy civil szervezet, aki 17 év alatt száz kötetet adott ki. És ez egyben nagy felelősséget is vont maga után. Helytörténeti kiadványaink hitelesek kell legyenek, amelyek kiegészítik a történelem- és néprajztudományt. Olyan kiadványaink lehetnek csak, amelyek csak itt látnak napvilágot és több tudományág segítségére lehet a további kutatásban.
Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben egy tervet állítottam össze, helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében. E tervezetbe került az is, hogy az emlékhely bizottság egy honismereti lapot indít Partiumi lapok címmel, valamint egy ismertető füzetet műemlékekről és emlékhelyekről, Emlékhely Kiskönyvtár címen. Akkor még úgy képzeltem el, mint az Erdélyi műemlékeink című kis füzet-sorozatot. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság 1993-ban alakult meg, az Erdélyi Kárpát Egyesület Bihar Megyei Osztálya mellett, a két püspökség égisze alatt. Honismereti lapunk 1994. április 14-én indult el, Partium néven.
Könyvkiadásunk még váratott magára. Végül 1997-ben kristályosodott ki, hogy kiskönyv-sorozatot indítunk el, Partiumi füzetek néven, a Partium és a Bánság helytörténetének, műemlékeinek, népszokásainak ismertetésére. Hogy a kiadással, engedélyekkel és adózással ne legyen gondunk, megbeszéltem Tőkés László és Tempfli József püspökökkel, hogy könyveink a két püspökség égisze alatt jelenjenek meg. Így jelent meg könyveinkben, mint kiadó a PBMEB, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség. Így, mint egyházi kiadvány, senki sem tudott belénk kötni. Hisz az egyháznak joga van könyvet kiadni és saját berkeiben árusítani. 2007 áprilisától egyesületünk felvette a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nevet, mint önálló jogi személyiség, és mint önálló kiadó. És már nem kiskönyv-sorozatról beszélünk.
A sorozat célja a helytörténeti kutatásban fellelhető hatalmas fehér foltok eltüntetése, műemlékeink megismerése és védelme. Célja, hogy a kistelepülések jó ismerői állítsák össze az anyagot, azok, akik belülről ismerik a vidéket, ott élnek, szívügyük megismerni saját történelmüket, szokásaikat, s össze is gyűjtötték ezeket az adatokat. Ugyanakkor kritériummá vált a levéltári anyagok felhasználása, valamint az oral history módszerének alkalmazása. A másik fontos cél, hogy e kiadványokat az illető településen is meg lehessen vásárolni. Ezért Nagyváradon kívül is szerveztünk könyvbemutatót a különböző településeken. A sorozat szerkesztője Dukrét Géza, korrektor Mihálka Magdolna. 1997-től napjainkig 83 kötet jelent meg a Partiumi füzetek könyvsorozatában, mellette még 19 kötet a sorozaton kívül. Könyveink egy része a református egyház Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában készült, majd az Europrint nyomdában. Az utóbbi években a Litera Print nyomdában, amely egyesületünk tagjainak, a Voiticsek házaspárnak a vállalata.
Köteteink általában 350–500 példányszámban jelennek meg, a rendelkezésünkre álló anyagi alapok függvényében. Szokássá vált, hogy az egyesület tagjai minden kötetből kapnak egy-egy tiszteletpéldányt. Ugyanakkor eljuttattuk minden jelentős könyvtárba. Az utóbbi években e kötetek felhasználása alapján szervezték meg a középiskolák helytörténeti vetélkedőit.
Most vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről könyvsorozatunkat. Év szerinti megoszlása a következő volt:
1997 őszén jelent meg az első, nem is beszélhetünk másról, mint egy füzetről, 12 oldalban. A fedőlapja sem volt színes. Ez volt az első kísérlet, nem volt semmilyen gyakorlatunk a könyvkiadásban. A Biharban tartott III. Partiumi Honismereti Konferenciára készült el, magáról Bihar községről.
1998-ban öt kötet jelent meg, immár színes fedőlappal. Kezdtem megtanulni a szerkesztést, s találtam egy kitűnő korrektort Mihálka Magdolna személyében.
1999-ben hat, 2000-ben három, 2001-ben kettő, 2002-ben három kötet jelent meg. Ez volt a hőskor. Nem szponzorizálta senki, az eladásból bejövő pénzből nyomtattuk ki a következő köteteket.
2003-ban nyolc kötet jelent meg. Ettől kezdve támogatja könyvkiadásunkat a Bihar Megyei Tanács, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezete javaslatára. A támogatás pályázat útján történik.
Így 2004-ben hat, 2005-ben öt, 2006-ban hat, 2007-ben három, 2008-ban nyolc, 2009-ben öt, 2010-ben négy, 2011-ben három, 2012-ben három, 2013-ban öt, 2014-ben öt, 2015-ben, eddig, három kötet jelent meg, valamint ezek mellett, sorozaton kívül, tizenkilenc kötet. Jelenleg előkészületben van számos más kötet.
És most nézzük meg a kötetek szerkezetét, vagy mondhatjuk típusait:
18 falumonográfia: Bihar, Félixfürdő, Nagyszalonta, Sarmaság, Püspökfürdő, Szentjobb, Ottomány, Érsemjén, Rév, Szalacs, Biharpüspöki, Albis, Egri, Sárközújlak, Tóti, Margitta, Szalárd, Siter;
21 műemlékekkel és emlékművekkel foglalkozó kötet: Nagykároly ref. temploma; Szilágyság műemlékei; Csonkatorony nyúlik a felhőbe…; Székesegyházi bazilika; Varadinum a vizek határolta város és vár; Rajtuk taposunk; Turulmadaras emlékműveink (egész Erdélyből); A műemlékvédelem fölöttébb szükséges voltáról, (a 10 éves évfordulóra készült, első évkönyvünk); Nagyvárad római katolikus székesegyházai; Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében; Nagyvárad, városismertető; Nagyvárad műemlék épületei; Arad építészeti emlékei; Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében II.; Épített örökségünk a helytörténeti kutatás tükrében (második évkönyvünk, a 15. évfordulóra); Műemlékorgonák az Érmelléki Református Egyházmegyében; Vigyázó kövek – A műemlékvédelem kezdetei Nagyváradon; Szecessziós építészet Nagyváradon; Nagyvárad városháza; Megmaradásunkért (harmadik évkönyvünk, a 20. évfordulóra); A nagyváradi vár építészettörténete;
22 történelmi, helytörténeti és néprajzi jellegű kötet: A szabadságharc zászlaja alatt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a Partiumban és a Bánságban; A Bánság útjai a 19. században; Erdélyi barlangfeliratok a 16–20. századból; A révi népi fazekasság monográfiája; Ezüstös gépmadarak szárnyán érkezett a halál. Nagyvárad bombázása 1944-ben; Hegyköz, történeti monográfia; Városfejlesztés Nagyváradon a 20. század elején; A bihari turizmus története; 1956 emlékezete Biharban; A mozi évszázada Nagyváradon; Micske a helynevek tükrében; Nagyvárad ipartörténete; Mesélő aradi házak; Szőlő és bor az Érmelléken; Csillagváros visszavárta katona fiát; A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházperének kilencéves története; Szemelvények Bihar megye és térsége ipartörténetéből; Érmellék szerelmem – honismereti riportsorozat; Utak a múltba; Margittai fazekasság; Túrterebes földrajzi neveinek története; Tanulmányok az Érmellékről;
12 kötet nagy személyiségeinkről: Dr. Andrássy Ernő, az Érmellék utolsó polihisztora; Nagyvárad tudós püspökei; Aki fényt hagyott maga után. Dr. Károly Irén József élete és munkássága; Bartók Béla és Nagyszentmiklós; Bartók Nagyváradon a helyi sajtó tükrében; Bihari sorsok a változó időben; A bölcsőtől a sírig – 250 éve született Kazinczy Ferenc; Ottomány szülöttje, Kufstein halottja – Szentjóbi Szabó László; Párhuzamos életrajzok (Nagyvárad személyiségei); Hidak a viharlámpa fényében (Ványai Károly polgármester élete és munkássága); Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei (Rimler Károly, Soós István); Nagyvárad jelentősebb utcanevei 1940–1944 között; Kiss Kálmán: Csűry Bálint és a szamosháti tájnyelv;
Öt iskolatörténet: Mezőtelegd iskolatörténete; A nagyváradi egészségügyi oktatás története; A temesvári ipari oktatás kezdeteiről; Túrterebes egyház- és iskolatörténete; Római katolikus intézetek Nagyváradon;
Öt kötet temetőinkről: Sírok, sírjelek a Várad-Olaszi temetőben; Hol sírjaink domborulnak – Partiumi temetők (25 temető); Telegdi sírkövek, emléktáblák; Érmihályfalvi temetők; Ódon sírkertek ösvényein. De akár ide is sorolhatjuk a turulmadaras emlékműveinkről szóló kötetet is, mert azok zömében síremlékek.
Még kiadtunk sorozaton kívül tizenhét kötetet: öt kötet a Jubileumi Rákóczi Évek keretében; díszkiadásban a Száz éves a nagyváradi villamos; Dukrét Géza: Épített örökségünk Bihar megyében; négy hasonmás kiadásunk volt: Biró József: Nagyvárad barokk és neoklasszikus művészeti emlékei; Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt; K. Nagy Sándor: Bihar-ország; Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság; Továbbá: Dukrét Géza: Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében; A XVIII. Partiumi Honismereti Konferencia előadásai; A honismeret szolgálatában. Dukrét Géza 70. születésnapjára; Mátyás Attila: A Nagyváradi Evangélikus Egyházközség története; Fodor József, Dukrét Géza: Keresztutak; A nagyváradi zenei élet apostola. Thurzó Sándor emlékére; Honismeret – a megtartó erő; Fazekas Lóránd: Püspökök és címereik a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében.
Érdemes megemlékezni az ötvenedik, szintén jubileumi kötetünkről, amelynek címe: Nagyvárad ipartörténete. Egy 12 tagú szerzői gárda írta. E jubileumi kötetet Budapesten mutattuk be a Magyarok Házában, teltház mellett. Századik kötetünket először Borson, a XXI. Partiumi Honismereti Konferencián mutattuk be: Honismeret – a megtartó erő. Utána még megjelent két kötet, és most újra bemutatjuk, egy kiállítás kíséretében.
Dukrét Géza
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mozdulatokban elmondott gondolatok
A táncosokról szól a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes legújabb produkciója, illetve arról, hogy hogyan gondolkodnak ők a táncról.
Pályakezdő, székelyföldi alkotók kaptak lehetőséget a magyar Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően, hogy egy-egy hivatásos táncegyüttes előadásában mutatkozzanak be a közönségnek. Így jött létre Csíkszeredában is a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Táncoljatok című előadása, melyet hétfőn este mutattak be a csíkszeredai Városi Művelődési Ház kamaratermében. Az együttes nyolc táncosa tanított be egy-egy koreográfiát társainak, ezekből áll össze az előadás.
Rigmány Júlia Katalin gyimesi táncokat, Kelemen Szilveszter nyárádmagyarósi, Bara Szabolcs és Laczkó Benedek Tünde gyergyói, Márton Erzsébet szentbenedeki, Biró Enikő szatmári, Kósa Mária Gabriella mérai, Szabó László buzai és Gábos Endre vajdaszentiványi táncokat tanított. A létrejött koreográfiákat pedig Gábos Endre rendezte össze előadássá, szöveget is beiktatva a táncok közé. Részletek hangzottak el János evangéliumából, Shirley MacLaine Tánc a fényben című művéből, de hallható volt Ady Endre A Kalota partján című verse is.
„Az előadás vezérfonala, hogy a táncosok hogyan gondolkodnak a táncról. És ez nem csak a koreográfiákban mutatkozik meg, hanem szövegekkel is alátámasztjuk. Azért is választottuk azt, hogy stúdióteremben adjuk elő, hogy amikor a táncok közben mesélünk a gondolatainkról, legyen kicsit bensőségesebb, legyünk közelebb a nézőkhöz, mert akkor talán ők is jobban átérzik ezeket a gondolatokat, érzéseket” – osztotta meg Gábos Endre.
Az alkotók elmondták, noha csupán két hét állt a rendelkezésükre az előadás elkészítésére, könnyű volt a próbafolyamat, mivel már jól ismerik egymást. A Táncoljatok című produkciót januárban több alkalommal is láthatja a közönség, ugyanakkor ezzel az előadással zárják az együttes 25 éves fennállása alkalmából szervezett események sorozatát.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Kelemen: elfogadhatatlan helyzetben vannak a szociális ellátással foglalkozó magyar szervezetek
„Elfogadhatatlan az az áldatlan helyzet, amelyben a szociális ellátással foglalkozó magyar szervezetek vannak jelenleg. Úgy gondolom, erre semmiféle magyarázatot nem lehet elfogadni az állam részéről, hiszen ezek mind-mind olyan szolgáltatások, amelyet az államnak kellene felvállalnia: az idősgondozástól a gyermekotthonok megfelelő működtetéséig. Ha meg nem képes erre, akkor legalább biztosítania kellene az alapítványok, szervezetek működési feltételeit” – mondta Kelemen Hunor szövetségi elnök a szociális szektor legfontosabb problémáiól február 26-án, pénteken azon a munkamegbeszélésen, amelyet a Szövetségi Képviselők Tanácsa ülésének előkészítőjeként szervezett meg az RMDSZ a marosvásárhelyi Bernády Házban. 
Az RMDSZ elnöke azt is hozzátette: a szervezetekkel való egyeztetést követően a Szövetség azonnali intézkedések foganatosítását fogja kérni a kormánytól, közép- és hosszútávon viszont a törvények módosítása a fontos feladat. „Ezekben szeretnénk mi partner lenni, mert meg akarjuk teremteni a romániai magyar szociális ellátás működési feltételeit. Romániában előbb-utóbb el kell jutnunk oda, hogy a civil szervezetekre, alapítványokra ne úgy nézzen az állami, mint valamely gyanús elemekre, amelyek esetében csak azt kutatja, hogyan tud még egyet szorítani a csavaron” – hangsúlyozta a szövetségi elnök. 
Sem a törvények között, sem az alkalmazásukért felelős intézmények között nincs kapcsolat, összefüggés a szociális szektorban, és miközben működhetnek az előírásoknak meg nem felelő állami intézmények, éppen a támogatások tekintetében vannak bajban a szabályszerűen működő civil szervezetek. Mindemellett a támogatási rendszer sem egységes, nem kiszámítható, kevés a pályázati úton lehívható finanszírozás – ezek hangzottak el a vásárhelyi beszélgetésen a legaggasztóbb problémákként. 
Kovács Péter ügyvezető elnök a kerekasztal céljáról elmondta, az RMDSZ azok véleményére kíváncsi, akik közvetlenül érintettek a szociális szférában felmerülő buktatókban. Hangsúlyozta: a munkamegbeszélés azt a célt is szolgálja, hogy a Szövetség összegyűjthesse azokat az információkat, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a törvényhozás különböző szintjein is érvényesíthesse a gyakorlatból származó észrevételeket. „Az Ügyvezető Elnökségen mi mindig arra törekszünk, hogy meghallgassuk azok véleményét, akik jobban értenek ahhoz, amihez mi nem. A mai beszélgetés elengedhetetlen ahhoz, hogy megállapíthassuk, problémáink és terveink is közösek” – tette hozzá. 
„Nagyon megnehezítették a gyermekek elhelyezését, befogadását az otthonokba, egész bürokratikus rendszer akadályozza ezt. Márpedig akkor kell megmenteni valakit, amikor fulladozik és nem a megmentése módozataival, lehetőségeivel kell foglalkozni” – jelentette ki az országszerte több gyermekotthont működtető Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője, Böjte Csaba, aki szerint az állam számára elsődleges a gyermek elhelyezése kell legyen. „Adják meg nekünk a lehetőséget, hogy saját felelősségünkre fogadjunk be gyereket, hagyják nekünk, hogy elvégezzük a dolgunkat” – tette hozzá Böjte, aki azt is elmondta, hogy az otthonok lakóinak családot szeretnénk biztosítani, ám ennek a feltételei egyre nehézkesebbek, hiszen a hatóságok követelései nem felelnek meg a valóságnak. „Olyan követeléseik is vannak, amelyek pénzbe kerülnek, de nem rendelnek mellé forrást. Itt az volna a legfontosabb, hogy a gyermekek megtanulják a saját fenntartásukhoz szükségeseket, részt vegyenek a háztartási tevékenységekben. Az a benyomásom, hogy a jelenlegi rendszer nem gyermekeket, hanem ufókat akar nevelni, mert nem támogatja a gyermekek nevelését” – nehezményezte a gyermekotthonok működtetésének legfontosabb akadályait Böjte Csaba.  A Gyulafehérvári Caritast Ludescher László képviselte a munkamegbeszélésen, mint hangsúlyozta: hisz abban, hogy az erdélyi magyarság itthon maradása, jóléte azzal is összefügg, hogy mennyire sikerül egy szociális hálót kiépíteni. Bizakodó annak kapcsán, hogy az RMDSZ parlamenti prioritásai között szerepel a szociális szolgáltatást nyújtó szervezetek problémáinak orvoslása. Megemlítette: az általa képviselt szervezet lassan két éve azt észleli, bár a rendelkezések ugyanazok, az állami támogatások mértéke jelentősen megcsappant. „Ötszázezer euróval kevesebb pénzt kapunk, ami ha lefordítjuk, azt jelenti: 2013-hoz képest egy nagyobb község lakosságának megfelelő embert nem tudtunk úgy kiszolgálni, mint azelőtt” - mondta. 
A kormány elzárkózik bárminemű együttműködéstől, amint a szociális egyesületekről esik említés, sőt, azt sem tudja megszervezni, hogy a szociális ügyekért felelős minisztérium és más szaktárcák között a munka összhangban működjön – osztotta meg a Szatmár Egyházmegyei Caritas észrevételeit Szabó Bíborka. Mint említette: az országban nincs szektorsemlegesség a szociális juttatások terén: míg az állami szférához tartozó intézmények, bár nem felelnek meg a standardoknak, működhetnek, megkapják a támogatást, a magánegyesületek működésének támogatására csak bizonyos százalékot különítenek el, még annak ellenére is, hogy minden kritériumot teljesítenek. 
Dr. Sárosi Arthur, a Kolozsvári Diakónia Keresztény Alapítvány ügyvezető igazgatója azt szeretné, ha egy magánkézben lévő árvaház, öregotthon, de akár nappali foglalkoztatást felvállaló egyesület étkeztetésre szánt költségének áfája visszaigényelhető lenne, ami okos finanszírozásnak számítana az állam részéről. „Ugyanakkor természetellenesnek tartom azt, hogy egy öreg bácsinak fizetnie kell azért, hogy befogadják a magán öregotthonba, amennyiben nincs hely az államiban. Akiknek nincs pénzük, labdába sem rúghatnak, noha éppen annyira rászorulnak az ellátásra, mint azok, akik fizetni tudnak érte” – fogalmazott, megemlítve azt is: az államnak biztosítania kellene egy olyan támogatást, amely a beteg függőségi állapotától független fizeti a magánszférában történő ellátását. 
A Gondviselés Alapítványt Szabó László és Szombatfalvi József képviselte, a Máltai Szeretetszolgálat részéről pedig Dénes Mihály volt jelen a munkamegbeszélésen, amelyen a szociális szolgáltatásokra vonatkozó szakmai akkreditáció beszerzésére vonatkozó törvényes előírásokat nehezményezték. Mint mondták: rengeteg papírmunkával és adminisztratív teendővel jár egy ilyen jellegű szolgáltatáshoz szükséges hivatalos elismerés. Arra kérték a Szövetség szakpolitikusait, hogy vizsgálják meg, milyen formában lehetne egyszerűsíteni ezen eljárásokon. 
A Királyhágó-melléki Lámpás Alapítványt képviselő Vinczéné Pálfi Judit a bürokrácia útvesztőire hívta fel az RMDSZ figyelmét, továbbá azt is hangsúlyozta, hogy óriási fallal szembesülnek az állami törvénykezésben a szociális szolgáltatásokat nyújtó szervezetek mindennapjaiban. A Lámpás Alapítvány képviselője úgy fogalmazott, olyan finanszírozási módszertan bevezetésére van szükség, amely konkrétan szerepel az önkormányzatok éves költségvetésében, és az éves állami költségvetés kidolgozásakor ezt el lehet különíteni. 
A Romániai Falugondnokok Országos Szövetségének elnöke, Balázs Sándor azt nehezményezte, ez idáig egy lejnyi támogatást sem kaptak az államtól, miközben munkájuk elengedhetetlen a kisközösségek szintjén. Azt viszont elérték, hogy szervezetüket akkreditálják. „A gyermekeket reggel iskolába viszem, délután utánuk megyek, tehát biztosítom számukra a biztonságos szállítást. Az idős emberek kiszolgálását kifejezetten szükségesnek tartom, mert úgy gondolom, azok, akik a múlt század kegyetlenségeit végigküszködték, megérdemlik, hogy foglalkozzunk velük. Az államnak is így kellene tenni” – mondta. Balázs Sándor fontosnak érzi, hogy a közösség is lelki támaszt nyújtson az idős magyar embereknek, hiszen úgy gondolja: nem elég, ha csak a család részéről illeti őket hála és köszönet. 
Az RMDSZ jelen lévő tisztségviselői a felmerülő problémákra reflektáltak, javasoltak megoldásokat.  Borbély László marosvásárhelyi képviselő, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumi elnöke a találkozón elmondta, a Szövetség részéről nem ez az első, és nem is az utolsó nekifutás: az RMDSZ államtitkárjai többször megpróbálták már rendezni a helyzetet. „Egyértelmű, hogy egyelőre nincs politikai akarat, sokakat zavar még napjainkban is, hogy itt Erdélyben, és a szórványban vannak ilyen kezdeményezések, amelyek a magyar közösséget segítik. Ettől eltekintve rengeteg olyan bürokratikus procedúrába botlottunk, ami igenis megoldható. Ami a Caritast illeti, már egyeztettünk az államtitkárral, a munkaügyi szaktárcával, hamarosan találkozunk a miniszterrel is, a parlament, a kormány képviselői számára pedig egy kompakt anyagot állítunk össze, amely remélem, meggyőzi majd őket e kérdés fontosságáról, rendezésének sürgősségéről” – fogalmazott a találkozón Borbély László.  Winkler Gyula EP-képviselő emlékeztetett: a szociális kérdés nem uniós hatáskör, a felmerülő problémák tagállami megoldásokat igényelnek. „Meggyőződésem, hogy azoknak, akiket gyakran ellenőriznek, nagyon sokszor elmondják, hogy ezt az EU-s normák szerint teszik. Nincsenek kimondott európai uniós hatáskörök, viszont léteznek általános érvényű ajánlások, amelyekre a bukaresti törvénykezés nagyon gyakran hivatkozik” – mondta el. A Szövetség feladata a számon kérő–számon kért helyzeten változtatni: amikor módosításokat kívánunk eszközölni, jó, ha az uniós országokban működő gyakorlatokra hivatkozunk, így valószínűleg sokkal egyszerűbben átvihetjük elképzelésünket a hazai törvénykezésen – tette hozzá. 
A Szövetség önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke, Ilyés Gyula a téma önkormányzati vetületét ismertetve rámutatott: egyelőre a törvény nem kötelezi a polgármestereket, helyi tanácsokat arra, hogy támogatást nyújtsanak szociális szolgáltatásokat biztosító szervezeteknek. „Nincsenek standardok, feladatkörök, nincs meghatározva, hogy a megye melyik önkormányzata az országos támogatás erre fordítható összegének hány százalékát fordíthatja erre. Mindez arról szól, hogy a polgármesternek mennyire szívügye a felmerülő probléma” – részletezte. Elmondta, szerinte egy magyar polgármester által vezetett településen nagy valószínűséggel jól működik a szociális háló, mivel általában jó a kapcsolat az egyházzal és a civil szervezetekkel. 
„Az állam, a jelenleg hatályban levő jogszabályok mentén mostohagyermekként kezeli azon civil szervezeteket, amelyek szociális tevékenységeket folytatnak. Ezen szervezetek nagyon sok esetben, számos régióban gyakorlatilag az állam feladatait látják el, egészítik ki a mindennapi tevékenységeikkel, azonban a hatályos törvények ellehetetlenítik aktivitásukat. Az RMDSZ a mai találkozón feltérképezni kívánta mindazokat a problémákat, nehézségeket, amelyekkel a szociális tevékenységet kifejtő civil szervezetek munkáját megakadályozza” – mutatott rá Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője. A képviselő úgy értékelte, a szociális rendszerre vonatkozó hatályban lévő törvények mielőbbi módosításra szorulnak, hiszen sok esetben az átfedések és ellentmondó stratégiák vannak érvényben. „Az RMDSZ az elkövetkezendőkben a kerekasztal-beszélgetésen elhangzottakat figyelembe véve, konkrét módosításokat fogalmaz meg annak érdekében, hogy a csökkenjen a szociális tevékenységeket folyató civilektől elvárt adminisztratív munka, amely ellehetetleníti ezen szervezetek tevékenységét, ugyanakkor egy tiszta és átlátható elszámolási módszertant kell alkalmazni” – fogalmazott Molnár Zsolt, akit a résztvevők megbíztak a további munkafolyamat koordinációjával. 
„Romániának szüksége lenne egy, a szociális területet átfogó törvénycsomagra, amely összehangolja a jogszabályokat, illetve jobbá teszi ezeket. Sajnos, jelenleg az országnak nincs egy egységes szociálpolitikai stratégiája, és ez a szociális tevékenységeket folytató civil szervezetek rovására megy” – fogalmazott a találkozó Kerekes Károly parlamenti képviselő. (rmdsz tájékoztató) Transindex.ro

Tűzzománcok, kisplasztikák, kompozíciók a Kultúrpalotában
Egy hétig látogatható még a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben a Határokon át című képzőművészeti kiállítás, ahol zömében tűzzománc-alkotások láthatók.
A Romániai Képzőművészek Szövetségének marosvásárhelyi szervezete és a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület közös rendezvényén Balla András, Balogh István Vilmos, Bessenyei Valéria, Czirok Ferenc, Czóbel Marianna, Elekes Gyula, Gergely Judit, Győrffy Sándor, Hagymás István, Hernádi Paula, Hollósy Katalin, Kovács Géza, Kőrösi Papp Kálmán, Morvay László, Németh László,  Németh Márta, Papp Olívia,  Rácz Gábor, Ruda Gábor, Selényi Károly István, Szabó László, Szily Géza, Végh Éva és Zsuffa Péter állított ki. Látható tűzzománc-alkotás és kisplasztika, fotómontázs, textília, olajfestmény, kompozíció.
Elekes Gyula székelyudvarhelyi zománcművész 1980 óta műveli ezt a művészeti technikát, de még 36 év után is úgy érzi, van mit tanulnia. Egy kicsit az alkímiához hasonlítja a zománcolást a művész, aki Udvarhelyen oktatja is azt, gyerek- és felnőttcsoportoknak egyaránt. Elekes, ahogy elmondta, Lőrincz Vitustól, egy bukovinai székelytől tanulta, majd a 90-es években Hiltrud Blaich és Bernward Horn németországi tűzzománc-művészektől tanult, illetve Julia Ares spanyolországi művésztől az 1990-es és 2000-es években.
Antal Erika. maszol.ro

Női szemmel a kincses város
„A Kolozsvárral való viszonyom olyan volt, mint a párválasztás” – mondta el a háromszéki származású Györgyjakab Enikő színművész az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában tartott, Kolozsvár női szemmel című kerekasztal-beszélgetésen. 
Az EME Bölcsészet- Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya által szervezett rendezvényen Egyed Emese költő, egyetemi tanár vendége volt Horváth Anna, a kincses város alpolgármestere, Szabó Lilla, a Kolozsvári Magyar Napok programigazgatója, Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség közép-erdélyi alelnöke és Györgyjakab Enikő színművész.
Virág Erzsébet elmondta, ötödikes korától lakója a kincses városnak, akkoriban a csatornázási munkálatokat javarészt a nagyapja vezette. Gyakran jártak a Széchenyi téri piacon, ami akkor a mostani szobor és örökmécses helyén volt. Végül Cs. Szabó László Város a Szamosnál című versét olvasta fel, szemléltetve Kolozsvárhoz való viszonyát.
Horváth Anna elmondta, neki nem adatott meg, hogy Kolozsváron szülessen, gyermekkorában a kincses város elérhetetlen, de álomszép helynek számított. Azt is elárulta, hogy egy tömbházban nőtt fel Csíkszeredában Bogdán Zsolttal, aki ma a kolozsvári magyar színház színművésze. Az alpolgármester elmondta, Kolozsvárra ment férjhez, a családalapítással kapcsolódott be a város magyar közösségének életébe.
Szabó Lilla tréfásan megjegyezte: a meghívottak közül három-egy arányban Székelyföld nyert, hiszen maga is onnan származik, a háromszéki Zabolán nőtt fel. Elmondta, első kolozsvári élménye az egyetemi felvételije volt, az egyetemi évek meghatározóak voltak számára, ekkor tett szert ugyanis baráti körére. Hozzáfűzte, 2008-ban költözött vissza Kolozsvárra és 2009-ben már elkezdett dolgozni a Kolozsvári Magyar Napok szervezőcsapatában.
Györgyjakab Enikő elmesélte, 16 éves volt, amikor először meglátta a kincses várost, és hogy sokáig kihívás volt számára, szentgyörgyi vagy pedig kolozsvári. „Aztán rájöttem, hogy én most már kolozsvári vagyok” – mondta a színésznő.
A közönség soraiból érkező kérdésre, hogy mennyire volt nehezebb nőként érvényesülni a szakmájukban, a meghívottak szinte egyhangúlag úgy nyilatkoztak, nem származott ebből hátrányuk. Virágh Erzsébet kifejtette, pedagógusként sosem volt baja abból, hogy nő, sőt az egyik iskolában, ahol férfikollegák voltak többségben, egyenesen a tenyerükön hordozták.
Horváth Anna úgy fogalmazott, nőként bizonyos dolgok sokkal könnyebben mennek, hiszen könyebb emberi kapcsolatokat teremteni. Szabó Lilla szerint a magyar napok szervezésében jól kiegészítik egymást a férfi, illetve női szempontok, csak kivételes esetben alakul ki vita emiatt.
Györgyjakab Enikő hozzátette, szembesült már a színésznőkkel szembeni előítéletekkel, ugyanakkor átalakulóban van, hogy mit gondol a társadalom a nőkről – ebben a tekintetben szerinte a Székelyföldön picivel rosszabb a helyzet, mint Kolozsváron.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Székelyvásárhelyből Marosvásárhely
Gazdasági fejelődést, szellemi, társadalmi fellendülést jelentett az egykori Székelyvásárhelyen a négyszáz éve hozott fejedelmi intézkedés, amely szerint Bethlen Gábor, Erdély akkori fejedelme, szabad királyi várossá minősíti, és nevét Marosvásárhelyre változtatja. Az évforduló közeledtével csütörtökön hangulatos megemlékezéssel idézték meg a fejedelem alakját.
Április 29-én lesz a négyszázéves évfordulója annak, hogy szabad királyi város rangra emelte a fejedelem Marosvásárhelyt. Ettől kezdve a székely székeknek nem lehetett beleszólásuk Marosvásárhely ügyeibe, amely ezentúl csak a központi hatalomnak adózott, követeket küldött az országgyűlésbe, saját maga választotta meg a tisztviselőit, sőt a királybírója bíráskodási jogot kapott. Megnövekedett a lakosság száma, mesteremberek érkeztek a városba, ahonnan a szökött jobbágyokat sem kellett ezentúl visszatoloncolni előző uraikhoz.
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem alakját idézték fel csütörtök délelőtt Marosvásárhelyen a Maros Mezőségért Egyesület szervezésében, három iskola, a Református Kollégium, a Művészeti Gimnázium és a 7-es számú általános iskola tanulóinak részvételével. A megemlékezés ötletgazdája Szabó László felsővárosi református lelkész volt, aki elmondta: négyszáz évvel ezelőtt, 1616. április 29-én keltezte levelét a nagy fejedelem, amelyben szabad királyi városi rangot adományozott, és Székelyvásárhely nevét Marosvásárhelyre változtatta.
Az eseménynek a Művészeti Gimnáziummal szembeni kis park adott helyet, ahol elsőként Szabó László köszöntötte az egybegyűlteket, és elmondta, hogy ezzel a megemlékezéssel Bethlen Gábor-emléklángot gyújtanak. A rendezvényre elhozta a Bethlen-zászlót, amelyet Déván Böjte Csaba adott át neki. Domahidi Kata Bethlen Gábor kedvenc dalát, a Szól a kakas már címűt énekelte, fellépett a Te Deum kórus, Domahidi Péter hegedűszólót játszott, Szabó Gellért Reményik Sándor-verset szavalt.
Jakab István esperes rövid igehirdetésében Bethlen Gáborról beszélt, arról, hogy a fejedelem hithű ember volt, aki az élő Istenben bízott, hittel kormányzott, és annak az eredménye sem maradt el. Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója a nagy fejedelem gyermekkorát ismertette. Nagyon fiatalon, 12 évesen maradt árván, és kellett elhagynia a marosillyei szülői házat. Szárhegyre került nagybátyja családjához, ahol elhanyagolták a neveltetését. Első levelét 13 évesen írta, kezébe akarta venni saját sorsát. Gyermekkora egész életét meghatározta – mutatott rá a történész, – megtanulta megbecsülni azt, amit elért, és használni a szűkös lehetőségeket. Megtanulta, miben áll Erdély jövője, hogy azt sem a Habsburg-házért, sem a török portáért nem szabad feladni. Fejedelemsége saját tudatos tevékenységének az eredménye, sikerült felvirágoztatnia Erdélyt.
Az ünnepi rendezvényen Flender Gyöngyvér, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja hangsúlyozta a megemlékezés jelentőségét, beszélt Bethlen Gáborról, párhuzamot vonva az akkori és a mai politikai viszonyok között. Rámutatott, hogy a bethleni útra lépve mennyire fontos, hogy kiálljunk jogainkért és hallassuk hangunkat.
Az eseményen a torboszlói hagyományőrző huszárok álltak díszőrséget.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Bethlen Gáborra emlékeztek
A Tündérkert megteremtője
Kisdiákoknak, középiskolásoknak, az eseményre tudatosan készült, illetve éppen a környéken járt marosvásárhelyieknek üzent csütörtökön délelőtt Bethlen Gábor, a városunkat 1616. április 29-én szabad királyi városi rangra emelő bibliásfejedelem. A meghatározó jelentőségű esemény 400. évfordulójára a református egyház keretében működő Maros Mezőségért Egyesület szervezett ünnepséget a Posta és a Szentgyörgy utca találkozásánál, a Művészeti Líceummal átellenes kis füves területen.
– Messze tőlünk a mai napon indítják útjára az olimpiai lángot. Mi itt, Marosvásárhelyen jelképesen a Bethlen Gábor- emléklángot gyújtjuk meg – köszöntötte az egybegyűlteket a torboszlói székely lófők és hagyományőrző huszárok bevonulása utáni percekben Szabó László református lelkipásztor, a rendezvény házigazdája. A lelkész a továbbiakban Böjte Csaba áldását tolmácsolta, majd kiemelte, hogy a ferences rendi szerzetes saját kezűleg nyújtotta át Déván az erre az alkalomra elhozott Bethlen-zászlót, amely Marosvásárhely régi zászlajával együtt tette emelkedettebbé az együttlét hangulatát.
– Örülünk, hogy ez a város lehet annyira szabad, hogy együtt ünnepelhessünk – jegyezte meg Szabó László, majd elkezdődött az énekekben, szavalatokban bővelkedő emlékműsor. Domahidi Kata művészetis diák az egykori fejedelem kedvenc dalát, a Szól a kakas már címűt énekelte, Szabó Gellért Reményik Az álorcás magyar című versét adta elő, Domahidi Péter hegedűszóval, a Kántor- tanítóképző Főiskola kórusa és a Te Deum kórus énekekkel tette emlékezetesebbé az együttlétet.
Jakab István, a Maros-mezőségi Református Egyházmegye esperese Jeremiás próféta szavaival idézte meg a bethleni lelkületet: "Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, és akinek a bizodalma az Úr. Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik és a levele zöld marad; és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik" (Jeremiás próféta könyve 17:7, 17:8). Az igehirdető arra emlékeztette a jelenlevőket, hogy fejedelmünk szerette és rendszeresen olvasta a Szentírást, és feladatát isteni felkérésnek, szolgálatnak tekintette. Az esperesi szavak után az egybegyűltek együtt mondták el a Jézustól tanult imát.
Az árva fiú álma
Dr. Tamási Zsolt történész a jelen levő diákoknak a 12 évesen árván maradt Bethlen Gáborról szólt, aki a marosillyei szülői házból Szárhegyen élő nagybátyjához került. A nevelését, fejlődését teljesen elhanyagoló környezetből Bethlen tizenhárom évesen az akkori fejedelemhez, Báthory Zsigmondhoz írt levelével próbált meg kitörni. A serdülő gyermek soraival nem az elszenvedett igazságtalanságra irányította a figyelmet, hanem azon vágyát fejezte ki, hogy szolgálataival visszaszerezhesse a marosillyei házat.
– Igazi vezér igazi szolgából lesz. Bethlen Gábor számára a gyermekkori tapasztalatok jelentették az önállóság forrását. Megtanult becsülni mindent, ami megadatott, megtanult szűkös forrásokból nagy dolgokat teremteni. Megtanulta, hogy Erdély önállóságát sem a Habsburg-ház miatt, sem török akaratból nem szabad feladni – vonta le a következtetést Tamási Zsolt, majd annak a kiváltságnak a jelentőségéről beszélt, amelyben az Erdély aranykorát megteremtő, álmodni merő fejedelem négy évszázaddal ezelőtt részesítette Székelyvásárhelyt, és amely gazdasági és szellemi téren is biztosította a város fejlődésének lehetőségét.
A csíkszeredai magyar főkonzulátus részéről dr. Flender Gyöngyi konzul üdvözölte a jelenlevőket. A konzul dr. Zsigmond-Barna Pál főkonzul gondolatait tolmácsolta. "Amikor Európa ostobán vérzett, Bethlen Gábor itt, Erdélyben egy kis Tündérkertet teremtett" – üzente a levél, amelyben dr. Zsigmond Barna Pál arra hívta fel a figyelmet, hogy ma különösen fontos a rend és megfontolt józanság híveként ismert fejedelem útját járni. "Nem mindig lehet megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet" – hangzott el a bethleni intelem.
Az ünnepség végén a Bethlen Gábort megjelenítő diák, Csíki Róbert latinul olvasott fel egy részletet a városunkat szabad királyi várossá emelő fejedelmi oklevélből.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Mi e földhöz tartozunk
Ma már csak helyneveinkben lelhetők fel annak a századok ködébe vesző történeti folyamatnak a nyomai, amikor az ember sajátjává, otthonossá tette a vad, tagolatlan természetet. Ekkor még a természetet önmaga folytatásaként fogta fel, nem határolta el magát a fizikai környezetétől, a föld – amelyen megélt – nemcsak a birtoklás tárgya volt, hanem önmaga szerves részének tekintette.
E világszemléletből következett, hogy az élettelen természetet az emberi testrészekhez hasonlította, a szerves és szervetlen világot az emberi test elemeivel nevezte meg, így adott nevet a különböző térszíni formáknak: a hegyeknek, domboknak, völgyeknek ebben a szoros viszonyban lett „háta”, „nyaka”, „feje”, „oldala”, „lába”…
Ez a fejtegetés nem alulírott szerző alkalmi okoskodása: egy nagy hírű tudós észak- és nyugat-európai középkori példákból szűrte le, de semmi kétség, nálunk – a mi földünkön – a rengeteg erdők borította hegyeink-völgyeink belakásakor is hasonlóan gondolkodhattak elődeink. Ki-ki találhat erre bizonyítékokat akár saját szűkebb hazájában is (feltéve, hogy ismeri!), mi is különösebb töprengés nélkül sorolhatjuk „otthonos” falunk határának az emberi testrészekről elnevezett helyeit: az Almás feje, Almás dereka, Vargyas oldala, Merke lábja, Földek lábja, Asztalkő nyaka, Ütöm-patak feje, Kőorr, Kőhátja, Dugászó sarka stb. éppúgy működik, mint másutt a Cserehát vagy éppenséggel Erdőfüle.
Az ember századokon keresztül érzelmi-értéki tartalommal telített térben élt. A belakott tér otthonossága olyan magától értetődő tapasztalat volt, hogy ezt a viszonyt nem is kellett megnevezni: nem volt szükség a szülőföld metaforára, ennélfogva ilyen nem is volt. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárunk viszonylag későn, 1818-ból említ egy adalékot Nyárádszentbenedekről, ahol valaki „boldogtalan szegény árva… születte földjére vissza kívánkozik”. Ha valamely külső vagy bensővé tett kényszer (például a kivándorlás) kiszakította az embert a saját környezet otthonosságából, bekövetkezett az elhagyott táj érzelmi felértékelődése. Amint az ábeli példa is mutatja: ekkor, az idegenségben születtek az időtálló, legmélyebb, legmegrendítőbb gondolatok, vallomások az otthonosságot adó földről.
A huszadik század minden előbbinél több – fájdalmasan megélt – alkalmat hozott arra, hogy nemcsak a „kiművelt fők”, hanem az „egyszerű nép” is megvallja viszonyát otthonos környezetéhez. Olykor írásban is.
1916 nyarán a betörő ellenség elől menekülő székely asszony a galíciai fronton szolgáló férjét otthonuk elhagyásának traumatikus élményéről tudósította:
„Kelt levelem Somosdon 1916 aug.
Szeretett kedves elfelejthetetlen jó társam Pál! Bánatos soraimot irom édesem onan a hol töbet nem is jártam soha, elindultunk egy nagy vándor utra a melyről talán szép erdély országba visza nem térünk soha, már negyed napja déltől fogva üldöz a sors ki magyar országba egyszere 15 szekér mind együt vagyunk almásiak, Rebi is horvát sógor Szabó László sógorom és még sokan... Már 28-án nekünk is letelt s elfujtuk édesem az induló nótát, de gondolhatod szivem hogy milyen volt, hogy azt hitük még a kövek is mind meglágyulnak mikor mi jötünk el, ot hagytuk mindenünköt most csak az a fö, meghalni othon nem tudtunk pedig azt hitük hogy meghalunk mint hogy eljöjünk...” Az elmenekültek – megtapasztalva a számkivetettek, üldözöttek hányatott sorsát – ősszel Bácskából tértek haza, a feleség szorongva reménykedett, hogy hasonló sorscsapás többet nem ismétlődik meg: „…csak töbet el ne kéne meni, valahogy lene ha egy nap eczer enénk is csak ithon maradhatnánk, tám az a jó Isten megőriz, hogy töbször nem kel itt hagyjuk a hazánkott…” Ugyanebben az időben, az olasz fogságban „Cento várában” raboskodó „82-es székely baka” a távoli otthona után sóvárgott. „…Falum szép határát / A szántó földeket / Szép tornyú templomát / Ó mikor látom meg / Madár dalolását / Bús gerlicze hangját / E kedves emléket / Látom-e valaha…” – írta noteszébe. A háborús tapasztalatot egyszer már átélt nemzedék a második világháború végén újabb, otthonát veszélyeztető traumát élt át. Idézzünk egy anyát, akinek két fia volt a fronton: „1944 szeptember 10-edike. Hogy írjam le azt az érzést, hogy kapjak szavakat rá? Kihirdették, hogy menekülni kell… de hova? Mi a földhöz tartozunk, nincs hova menni, de nem is lehet… Ki vagyunk teljesen szolgáltatva az ellenségnek. Mindenki itthon van. Mennyi bánatos arc, mennyi síró asszony… én sírok, és azt mondom, nem megyünk sehova… mi idetartozunk a földhöz, ehhez az árva székely földhöz, itt élnünk, halnunk kell!”
Történeti léptékben mérve, rövidesen elérkezett „a mezőgazdaság szocialista átalakítása” néven ismert drámai társadalmi folyamat, melynek egyik célja éppen az otthonosság megtámadása, a „saját” elidegenítése volt. A rendszer ezt a célját pillanatnyi sikerre is vitte, például az ember-föld viszonyban: „meggyűlöltette a birtokot, úgy meggyűlöltette, hogy mi könnyen aláírtuk, amikor elvették, úgy megutáltuk volt” (74 éves falusi asszony). „Most nem szántunk s nem vetünk” – mondta rezignáltan egy földműves a nyolcvanas évek közepén, s rezignáltsága egy zsákutcába szorított társadalmi csoport életérzését jelezte. De a rendszer minden kényszere ellenére fennmaradt az ember-föld viszony személyes jellege. Az újabb politikai fordulat után általános volt a „minden barázdát visszaszerzek” mély, társadalmi méretű indítéka. 1991-ben egy frissen birtokba helyezett hetvennyolc éves magángazda így panaszkodott a gyenge termést hozó földjére: „Ősszel, mikor az utolsó szekér szalmát hoztam haza, megálltam a föld végénél, s azt mondtam: hát én téged tisztességesen elláttalak, jól megganéztalak, idejében megszántottalak, jó magágyat készítettem, jó vetőmagot kaptál, de te nagyon gyengén fizettél ezért! Szégyelld magad!”
Oláh Sándor – Székelyföld
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Trianon: a vadszőlő palást
Problémák, kultuszok és dühök a békeszerződés évfordulóján
Kilencvenhat évvel ezelőtt írták alá a trianoni békediktátumot. Ha azt hisszük, már mindent tudunk a témáról, nagyot tévedünk, állítja történész szerzőnk. Helyén kezeljük-e nemzeti tragédiánkat, és – ha a történészszakmán múlik – mit fogunk tudni, gondolni róla 2021-ben?
Trianon valami másnak a neve.
„Strada Samuil Micu numárul sase / s pirosló vadszőlő palástja / földig a hosszú falon / de más ugye más volt a neve / mikor elengedte vézna gyermekkezem a halál / s az udvaron őszi virágkapu várt rám / a piruló feltámadóra?” – írta Cs. Szabó László keveset idézett, Álmatlan éj című versében, amelynek kántálásszerű felsorolásai egyszerre reflektálnak az elveszített Erdélyre, a gyerekkor elsüllyedt Kolozsvárjára, a hetvenes évek román nemzeti kommunista diktatúrájának mindennapjaira.
Nem biztos, hogy lehet mindezen szempontoknak közös nevet adni: a veszteség, az emlékezés, a történeti feldolgozás szempontjait beszuszakolni „Trianon” fogalma alá. Bár jelenleg a Kárpát-medencében csaknem tízszer annyi első világháborús emlékmű van, mint trianoni (Somfay Örs 2012-es doktori dolgozata szerint csaknem 3500 első világháborús emlékmű áll szemben nagyjából 430 trianonival), mégis a centenáriumi ünnepségek ellenére az az érzésünk, hogy Trianon emléke elfödi az első világháborúét.
Dühítő bonmot-k
Mert a békeszerződés az évtizedek során nevet adott minden rossznak. Hiszen a közvélekedés is egyszerre ért sok mindent, amikor Trianonról szól. A Monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlását. A nemzeti identitás válságát. Ahogy a XVIII. század vége óta csaknem egyeduralkodó nyugati típusú modernizációs projekt megfenekleni látszik. A csalárd Nyugattól a Kelet felé való fordulást. A rokontalanság és a nyelvi elszigeteltség frusztrációját és az idegenség miatt Magyarországra mért büntetést, a herderi jóslat beteljesedését. A nemzeti katasztrófa XVI. század óta kísértő rémét. A magyar politikai elit által a térségben elsők között beindított nemzeti szuverenitásra törekvés ellenünk fordulását. A legalább Wesselényi óta szintén fenyegető szláv harapófogóba szorulást. A XIX. századi liberális, sőt a korai demokrata paradigma végét a magyar politikai gondolkodásban. A forradalmakat. A terrort. A veszteséget. A XX. századi ősbűnt, amely az első volt a kirablások, elűzések, állami diszkriminációk hosszú láncában.
És csak valahol sokadik szempontként a békeszerződést magát, a történeti eseményt.
A történészek, társadalomkutatók általában kétségbeesetten konstatálják a fogalmi tisztázatlanságok, a szintek, fontos és érdektelen szempontok keveredését, a politikusok köztörténeti beavatkozásait; újabb és újabb lánglelkű szózatokat intéznek a nemzethez/társadalomhoz vagy az adófizetők közösségéhez: differenciált történelemszemléletre szólítanak fel.
Sajnos ez nem fog menni. Mert nem mehet.
Persze dühítőek azok a jónak tűnő – ám épp a lényeget elfedő – bonmot-k, amelyek szerint „Magyarország csak magával határos”, vagy finomítva: „a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe” – hiszen ez így volt már az idők kezdete óta. A magyar nemzeti tömb nem töltötte ki a rendelkezésére álló állami kereteket. De a közvélekedés mindig is előnyben részesítette az egytényezős magyarázatokat, ezen kár sopánkodni. És a „politikusok ne szóljanak bele” kezdetű mondatoknak is akkor lesz majd csak értelmük, ha már a választókban nem pendít meg semmit Trianon. Amíg nem így lesz, a politikusok beszélni fognak róla. Javulás akkor várható, ha abbahagyjuk az öngyilkos méricskélést: nem Trianon, vagy… Hanem: Trianon, és… Ha értjük és elismerjük más szenvedését, és nem játszmaként kezeljük történelmünket.
Forradalmak
Fontos meglátnunk, hogy 1918 és 1920 között Magyarországon forradalmak és Trianonok (impériumváltások) zajlottak – egymással nem is feltétlenül szoros kapcsolatban. A politikai összeomlás mellett lezajlott egy katonai is: először kint a frontokon, majd a hadügyi igazgatásban. Nem volt, aki vezesse, majd aki leszerelje a katonákat, akiknek esetében a „nem akarok katonát látni” nem(csak) pacifizmus volt, hanem a közrend fenntartásának eminens vágya is. A frontokról hazaözönlő katonák sok helyütt törtek fel boltokat, vertek meg jegyzőket, vagy a helyi lakosokkal karöltve gyújtogattak és fosztogattak. A különböző városi nemzet- és népőrségek felállításának a közrend fenntartása legalább annyira oka volt, mint a felkészülés egy invázióra. Sőt ahogy Kiss Balázs 2008-as kitűnő tanulmányából kiderült: a felföldi Nyitrán 1918 decemberében a helyi magyar elit azért fogadta el ellenállás nélkül a bevonuló csehszlovák katonaságot, mert még őket is jobbnak tartották a fosztogató katonáknál. Egy fiatal helyi szlovák lelkész meg lapjában a helyi zsidó polgárság ellen uszított, mert róluk valószínűsítette, hogy megszerveznék a magyarpárti ellenállást. A fiatal, magyarul egyébként jól beszélő katolikus papot Jozef Tisónak hívták, és alig két évtized múlva a független Szlovákia államfője lett.
Az őszirózsás forradalom időszaka nagyságrendileg ugyanannyi erőszakos halálesettel járt, mint a vörösterroré. Bár nem feltétlenül központilag szervezett, tudatos represszióról volt szó, mint 1919-ben, de Tisza István halálától kezdve a Schönborn-birtokok védelmében vezényelt sortűzön át a magyar repülőgépek által Facsádon lebombázott román parasztokig és a politikai leszámolásokig minden azt jelezte: a háborús erőszak eljutott a hátországba, és a lövészárkok brutalitása megjelent a köztereken is. Ez azért sem volt nehéz, mert – bár ezt a magyar történetírás eddig nem nagyon hozta szóba – az osztrák–magyar haderő is keményen bánt a civil lakossággal a Balkánon, és a háború utolsó évében a hátországban begyűjtési feladatokkal több katona volt megbízva, mint frontszolgálattal: erőszakos ellátmánykiegészítéssel kapcsolatban volt tehát tapasztalat bőven.
A katonai összeomlás mellett azonban legalább ugyanilyen fontos a gazdaságé: a korona mélyrepülésével, a felülbélyegzésekkel, az ipari termelés zuhanásával.
A világháború ideje alatt az osztráknál és a németnél jobban teljesítő magyar közellátás összeomlása pedig olyan tény, amely a külföldi diplomáciai jelentésekben vagy a közigazgatás Budapestre küldött, kétségbeesett üzeneteiben legalább olyan súllyal bírt, mint egyes területek hovatartozása. Az, hogy Budapestnek vagy a nagyvárosoknak jusson-e szén vagy krumpli, adott esetben sokkal többet nyomott a latban, mint az országot uraló politikai rezsim természete.
Okok
Ha vannak okai a magyar határok végleges kialakulásának, abban talán része van a magyar nemzetiségi politika 1867 és 1918 közötti évtizedeinek, de döntő érvényűnek csak bajosan lehet tekinteni a múlt hibáit. A magyar határok nagyhatalmi szándékok eredményei voltak. A Monarchia egykori területeiből remélték kistafírozni a nemzeti kisállamok szövetségi rendszerét a háború után, hogy azok ellenállhassanak a német és az orosz nyomásnak is. A határok helyszíni kialakításában (miért ott, és nem harminc-ötven kilométerrel keletebbre, délebbre, északabbra) a vasútvonalaknak volt döntő szerepük: ez a „geostratégiai illúzió” és a vasutak túlzott fontosságához kapcsolódó elképzelések formálták Magyarország határait. A békekonferencián való magyar szereplésben pedig a hiányé volt a kulcsszerep: az 1919 januárjában megnyílt békekonferencián csaknem egy évig nem volt hivatalos magyar képviselet. Bár az amerikai és angol unitáriusok némelyik személyisége jelezte a kialakuló magyar határokkal kapcsolatos fenntartásokat és problémákat, de akciójuk hatóköre minden tekintetben korlátozott maradt.
Ebben az egy évben döntöttek a magyar határokról (már 1919 márciusára), aláírták a Németországgal, az Ausztriával és a Bulgáriával kötött békét, és az Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát. Egyszerűen túl sok mindennek kellett volna megváltoznia ahhoz, hogy a magyar gondokat újra napirendre vegyék, és erre kevesen voltak hajlandóak egy, a békekonferencia problémakatalógusában jóakarattal is csak ötöd- vagy hatodrendű problémát jelentő ország kedvéért. Ez számunkra nyilván fájó megközelítés volt, de az adott helyzetben tanácsosabbnak látszott elfogadni a magyar politikai elit tagjainak. A dilemma világos volt például Teleki Pál, a békeküldöttség fődelegátusa számára is: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt [a békeszerződést] írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat meghoznám, de a legtöbben nem” – írta mesterének, Lóczy Lajosnak 1920 márciusában.
Trianon – 100
Mi újat lehet még elmondani a békeszerződésről? Nagyon-nagyon sokat. Egyrészt a békeszerződésről hosszú évtizedeken át csak egyféleképpen lehetett beszélni Magyarországon. A két háború között így, 1945, de főleg 1947–1948 után meg csak úgy. Ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer ne tudott volna a határon túli magyarokról, vagy a korszak történészeinek ne lettek volna ismereteik arról, mi történt. A hatvanas-hetvenes évektől aztán a magyar történettudományban megjelentek olyan művek, amelyek immár nyíltan beszéltek a történettudomány Trianonjáról: L. Nagy Zsuzsa 1965-ös könyvétől (A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918–1919) kezdve Ormos Mária (Padovától Trianonig), Raffay Ernő (Erdély 1918–1919-ben, 1987), Jeszenszky Géza, Ádám Magda, Zeidler Miklós, Litván György, Romsics Ignác és mások műveiig, forráskiadásaiig hosszú a sor. Mára tekintélyes korpusz gyűlt össze a témakörben, ennek ellenére bizonyosan lehet még újat mondani.
A Magyar Tudományos Akadémia 2009 óta jelentős összegekkel támogatja a nemzetközileg is számottevő tudományos projektek elindítását az MTA Lendület programja keretében. Jelen sorok szerzője 2016-tól kapott lehetőséget arra, hogy a Trianon: kontextus, lokalitás, régió munkacímű projekt keretében felállíthassa saját, Trianon – 100 elnevezésű kutatócsoportját másfél tucat munkatárssal, és öt éven keresztül 150 millió forint támogatással a békeszerződés történetének új, eddig nem (kellőképpen) feltárt oldalait minél szélesebb közönségnek mutassa be.
A program négy pillérre épül: a történelem iránt érdeklődők számára minden bizonnyal a legunalmasabb a diplomáciai okmányok kiadásának ügye. Számos olyan dokumentum magyarra fordítására és közzétételére készülünk, amelyek új megvilágításba helyezhetik a nagyhatalmak (Olaszország, az Egyesült Államok és Japán) és az utódállamok béke-előkészületeit, a békekonferencián folytatott tevékenységét. A magyar társadalom és a háborús összeomlás elnevezésű projektben a közellátás kérdései, a háború utáni erőszak és a lokális impériumváltások állnak majd a kutatás középpontjában. Időben elhúzódó folyamatról van szó: míg az utcanévtáblák cseréje néhány nap alatt megtörténhet, új hivatalnokokat is lehet hetek-hónapok alatt találni, a gazdasági hegemónia átvétele, a társadalom szövetének megváltoztatása évekbe-évtizedekbe is telhet.
Trianon árvái
E fejezetnek kulcsfontosságú része a menekültek kérdése. 1918 és 1924 között a hivatalos statisztikák szerint csaknem 350 ezer, ám valójában több mint 400 ezer menekült kerekedhetett fel, és hagyta el az utódállamokat. Integrálásuk története, politikai opcióik, egyesületeik, emlékezéskultúrájuk a magyar történelem mindeddig elmondatlan fejezete. Az egyetlen róluk készült feldolgozás amerikai magyar történész munkája, amely több mint harminc éve jelent meg. A menekülteket sokan a vagonlakókkal azonosítják, holott többségük nem vasúti teherkocsiban lakott; középosztályi tömegnek láttatják őket, holott nem csak azok voltak közöttük. És még kevesebbet tudunk etnikai vagy felekezeti hátterükről – mintha a magyar zsidóság lapjai is tartózkodóak lettek volna menekült hitsorsosaik történetének bemutatásában. Vajon miért?
A kutatás harmadik fejezete a megszilárduló határok vizsgálata: hogyan alakította át az új határ az ott élők mentális térképét, gazdasági viszonyait; mikor állt fel a fejekben is a határ; hogyan szankcionálta az állam a határátlépést, a csempészetet; hogy regenerálódott a házassági piac. Ezek mind olyan kérdések, amelyek közelebb hozhatják a határváltások hétköznapi tapasztalatait. Bizonyos értelemben ide tartozik a határváltások közép-európai kontextusának vizsgálata: hogyan jöttek létre, maradtak fent, majd tűntek el azok az átmeneti államok a régióban, Fiumétól a Lajtabánságon át Vilniusig, amelyek talán többet jelentenek múló egzotikumnál? Hogyan reagáltak rájuk a helyi elitek, a nagyhatalmak? Milyen elképzeléseik voltak saját szerepükről, az önrendelkezésről; miért maradt fent hosszú időn át az egyik, és miért tűnt el a másik? Végezetül a Trianon a magyar társadalom emlékezetében című fejezetben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy a történetírásban, a politikai gondolkodásban, az irodalomban (nem csak a magas irodalomban; legalább ennyire érdekes a ponyva világa is), a művészettörténetben (a most létrejövő emlékművek vajon modelleket követnek-e, illetve mi a helyük egy-egy település szövetében, kik az aktorai a felállításnak?) és a magyar társadalomban hogyan jelenik meg a békeszerződés – ez utóbbit főleg a szociológia módszereivel fogjuk vizsgálni.
Amikor a kutatás 2021-ben véget ér, minden reményünk meglehet arra, hogy olyan, legalább nyolc-tíz kötetből – forrásközlésből és monográfiából – álló korpusz jöhet létre, amely hosszú időre meghatározhatja a korszak kutatását, és eltörli a történettel kapcsolatos hiányokat. És ezzel a magyar történettudománnyal szemben gyakorta megfogalmazott szemrehányás – „Trianonnal nem foglalkoznak a történészek” – minden bizonnyal érvényét veszti.
Ablonczy Balázs
Magyar Nemzet

Kevés nyolcadikos ballagó a Vlaicuban
Elballagtak a nyolcadikosok az Aurel Vlaicu Általános Iskolában is, a magyar tagozaton mindössze nyolc diák búcsúzott pénteken reggel az iskolától.
Szabó László osztályfőnök idén igen kevés létszámú, de annál összetartóbb osztályával vonult fel az iskola sporttermében tartandó ballagási ünnepségre a többi három román nyelvű nyolcadik osztállyal.
Tămăşan Petruşca igazgatónő és Gui Rodica aligazgatónő ezúttal nemcsak búcsúztattak, hanem ők maguk is búcsúztak a tanintézménytől, lévén idén mindketten nyugdíjba vonulnak.
Az ünnepségen különböző zenés produkciókkal, versekkel felléptek az iskola diákjai, miközben az évfolyamelsőket, a tanulmányi eredményeikkel kiemelkedő diákokat díjazták.
A magyar tagozat nyolcadikosai nevében Vajda Noémi köszönt el az iskolától, diáktársaitól.
Szabó László osztályából évfolyamelsőként Czakó Zsoltot jutalmazták.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Tóth Árpád Irodalmi Kör
Véget ért a 2015–2016-os évad
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 21-én, kedden délután tartotta záróülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A rendezvény keretein belül került sor az aradi művészek fesztiváljára. Böszörményi Zoltán (Brauch Magda előadásában), Mester József, Gál Zoltán, Kleitz Zoltán, Simonfi Imre, Ódry Mária, Regéczy Perle (Kiss Anna előadásában), dr. Brauch Magda, Juhász Béla, Szarvashegyi Róza, Jankó András, Nagy Gizella, Hevesi József és Regéczy Éva prózával állt a hallgatóság elé. Az ünnepi munkaülés Kolumbán Zsolt és Ódry Mária képkiállításával, szeretetvendégséggel és búcsúbeszélgetéssel zárult. E meghitt irodalmi esttel értek véget a kör 2015–2016-os rendezvényei.
Milyen volt az elmúlt évad? Íme egy kis statisztika!
Idén az irodalom barátai 12 rendezvényen vettek részt. Megemlékeztek Kosztolányi Dezsőről, Jókai Mórról, Fazekas Mihályról, Berzsenyi Dánielről és Tamási Áronról. Az irodalmi esteket az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Szabó László), az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai (vezető tanár Tothpál Renáta), az Ágyai Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Erdős Márta) és az Erdőhegyi- Kisjenői Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Pusztai Matild és Sime Judit) tették gazdagabbá. Szavalattal, felolvasással a következők lelkesítették a körtagokat: Gál Zoltán, Kiss Anna, Hevesi József, Kolumbán Zsolt, néhai Katona Béla, Lovász Miklós, Katona Ágnes, Hadnagy Dénes és Czernák Ferenc.
Előadóink voltak: Brauch Magda, Nagy Gizella, Matekovits Mária és Mihály, Szabó László és Simonfi Imre.
A kör alkotóműhelyéből ezúttal Juhász Béla, dr. Brauch Magda, Kleitz Zoltán, Ódry Mária, Szarvashegyi Rozália, Simonfi Imre, Mester József Tamás, Gál Zoltán, Brittich Erzsébet, Nagy Gizella, Jámbor Ilona, Regéczy Éva, Csernyánszky Judit munkái kerültek elő. Bemutattuk dr. Brauch Magda A Halak jegyében című novelláskötetét, Szép Mária Terézia Ha megszületik a szó című verseskötetét. Külön örömünkre szolgál, hogy az idei évadban az irodalmi kör két alkotója részesült rangos elismerésben: dr. Brauch Magda és Juhász Béla prózaírói munkásságáért Irodalmi Jelen-, Regéczy Szabina Perle műfordítói tevékenységéért Irodalmi Jelen- és USR-díjat kapott.
A képzőművészet kedvelői Ódry Mária, Brittich Erzsébet, Kolumbán Zsolt, Katona István, Szabó Péter és Csernyánszky Judit festményeit, grafikáit, ex libriseit tekintették meg.
Ha Isten éltet, találkozunk szeptemberben!
Regéczy Szabina Perle műfordító, az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör elnöke

Nyugati Jelen (Arad)

Összeköti a külhoni magyar diákokat az ELTE nyári egyeteme
A határon túli magyarok boldogulása a nemzet boldogulását is jelenti egyben, ezért is tartja fontosnak a kormány segíteni a megmAradásukat a szülőföldjükön – mondta Szabó László, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára kedden Budapesten.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem július 5. és 10. között ismét megrendezi határon túli, magyar anyanyelvű egyetemistáknak a 21. ELTE Kárpát-medencei Magyar Nyári Egyetemet. Az eseménysorozat megnyitóján az államtitkár kiemelte: ez a kezdeményezés komoly szerepet tölt be abban, hogy a magyar nemzet összekovácsolódjon, és akiknek az otthon és a haza földrajzi értelemben elválik egymástól, otthonra találhatnak most itt, Budapesten.
Szabó László úgy véli, a részt vevő diákok tudásának piaci értékét növeli, hogy itt magyarul is tanulhatnak. Azt kérte a hallgatóktól, hogy hazatérve Magyarország nagyköveteként tekintsenek magukra és képviseljék a magyar nemzetet. Kitért arra: a kormány a külgazdasági kapcsolatok fejlesztését a Kárpát-medenceében prioritásnak tekinti, ezt mutatja, hogy az elmúlt időben sok határátkelőt nyitottak meg és nyitnak a jövőben is.
Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár hangsúlyozta: a kulturális önazonosság megélésének egyik legfontosabb terepe a határon túli magyarok számára a magyar nyelvű felsőoktatás, amely a jövő értelmiségképzése szempontjából is nagyon lényeges terület. Az államtitkár a nehézségek között sorolta fel a változó jogszabályokat, a demográfiai helyzetet, az intézmények akkreditációs nehézségeit és a finanszírozást. „A mindenkori magyar kormány feladata e problémák megoldása, és a jelenlegi kormány ezt szívügyének is tekinti" – mondta Hoppál. Hozzátette: egységes Kárpát-medencei felsőoktatási térben kell gondolkodni.
Palkovics László oktatási államtitkár hangsúlyozta: a magyar tudományos együttműködés erősítésében komoly szerepe van az ELTE-nek. Úgy véli, a nyári egyetem hatékonyan segít abban, hogy a fiatalok képezhessék magukat egy-egy speciális területen. Az államtitkár továbbá ismertette azokat a kezdeményezéseket, intézkedéseket, amelyekkel segítik a határon túli fiatalok oktatását, képzését és a magyar oktatás versenyképessé tételét. L. Simon László, a kulturális örökségvédelemért és kiemelt kulturális beruházásokért felelős államtitkár köszöntőjében azt kívánta a diákoknak, hogy életre szóló élményeik kapcsolódjanak az ELTE-hez és a nyári egyetemhez.
Mezey Barna, az ELTE rektora arról beszélt, hogy az elmúlt időben bebizonyosodott: ha sikert érünk el mi, magyarok, nem feledkezünk meg egymásról, a siker az egész közösségé, és amikor van mit ünnepelni, akkor az összetartozásunkat is képesek vagyunk a maga teljességében megélni. „Fontos lenne a bajban, nehézségek között is ugyanezt tanúsítani" – mutatott rá.
A rektor felidézte: annak idején az alapító gondolat az volt, hogy egy olyan kapcsolati háló alapja legyen a nyári egyetem, amely átnyúlik a határokon és összeköti a magyar értelmiséget. „Fontos cél az is, hogy a magyar hallgatóknak a magyar tudományos és szaknyelvet megpróbálják átadni, továbbá a tudomány legfrissebb eredményeit összefoglalják nekik" – közölte Mezey Barna. Hozzátette: idén több mint 160 fiatal vesz részt a rendezvényen.
Szalay-Bobrovniczky Alexandra Budapesti főpolgármester-helyettes azt emelte ki, hogy már 21. alkalommal rendezik meg a nyári egyetemet, amelynek célja annak biztosítása, hogy a határon túl élő magyar egyetemisták az anyaországban magyar nyelven képezhessék tovább magukat és kapcsolatokat építhessenek. Elmondta, Budapest fontos oktatási és sokszínű kulturális központként kiváló helyszín ehhez.
A nyári egyetemi program négy szakmai szekciója (természettudományi, informatikai, jogi és humán) lehetőséget kíván teremteni arra, hogy Erdély, a Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék magyar ajkú hallgatói anyanyelvükön képezhessék tovább magukat szaktárgyuk egy-egy speciális területén. A rendezvénnyel párhuzamosan zajló ELTE Határon Túli Intézmények Fóruma szakmai programon az egyetem és külhoni partnerintézmények vezetői egyeztetnek a felsőoktatási kapcsolatok fejlesztéséről, további együttműködési és pályázási lehetőségekről.
MTI
krónika.ro

Írásbeli felvételi vizsgát kérnek újra
A Sapientia – EMTE Marosvásárhelyi karának tanulmányi programkínálatát, az idei felvételi menetét ismertette, valamint az elmúlt évek megvalósításairól számolt be az egyetem vezetősége a koronkai kampuszban hétfőn.
„Húsz évvel ezelőtt, amikor arról zajlott a vita, hogy milyen is legyen a Sapientia, azok voltak többségben, akik azt mondták, hogy arra kell összpontosítani, amilyen még nincs, ezért hiányszakokat fedtünk le, amelyeket magyarul nem oktattak. Célunk új értelmiségi közösség kinevelése, hogy kimozdítsuk az erdélyi magyarságot a stagnáló helyzetéből” – fogalmazott Dávid László rektor.
A Marosvásárhelyi kar dékánja, Kelemen András hozzátette, idén 204-en végezték el tanulmányaikat, összesen 201-en államvizsgáztak, és 194 diák szerzett oklevelet, a 96,5 százalékos siker pedig kiválónak számít. A 32 mesteris hallgató közül 28-an készültek disszertációval, és mindannyiuknak sikerült.
„Teljesítettük az akkreditációt, megbízható fokozatot kaptunk a bizottságtól. Nagy hangsúlyt fektetünk a tehetséggondozásra, a diákköri tevékenységekre: az idei TDK-n majdnem száz dolgozatot mutattak be, az ETDK-n is jól szerepeltek diákjaink, az OTDK-ra pedig hét dolgozat jutott ki. Odafigyelünk a közép- és az általános iskolásokra is, valamint kapcsolatot tartunk a gazdasági szférával. Diákjaink nemzetközi versenyekről rendszeresen díjakkal térnek haza” – mondta a dékán, majd a tanszékek képviselői ismertették kínálatukat, illetve sikereiket.
A matematika-informatika tanszék vezetőjétől, Kátai Zoltántól megtudtuk, az akkreditáció során a képzés színvonalát figyelembe véve a bizottság javasolta, hogy a közeljövőben emeljék meg a helyek számát 50-ről 75-re, tavaly pedig kétszeres túljelentkezés volt a programozóknál. A szak vonzereje a jól fizető álláslehetőségekben rejlik.
A villamosmérnöki tanszék vezetőhelyettese, Szabó László az igényekhez átalakított új tantervet említette, a gépészmérnöki tanszék nevében Kakucs András a jó elhelyezkedési lehetőségeket és a tervezett építészmérnöki szakot emelte ki.
Az alkalmazott nyelvészeti tanszék vezetője, Imre Attila két egyedülálló dologról tájékoztatott: a fordító és tolmács szakon csak a Sapientián helyeznek hangsúlyt a román–magyar vonalra, és csak ezen az egyetemen létezik dánnyelv-oktatás Romániában (utóbbi miatt minden dán ösztöndíjat sapientiások nyernek).
A felvételi bizottság titkára, Papp Sándor szerint az időpont megválasztásával és a kedvezményes szálláslehetőséggel, valamint az ügyintézés optimalizálásával is kedvezni szeretnének a diákoknak. „Bizonyos mérnöki szakokon felvételit vezetünk be: az írásbeli szabadon választható matematikából, informatikából vagy fizikából. Azt tapasztaltuk, hogy sok diák az első vizsgák után lemorzsolódik, kibukik, ezért a felvételivel szűrni és jelezni is szeretnénk, hogy bizonyos felkészülés szükséges. Tudjuk, hogy nem lesz könnyű, de reméljük, hogy néhány év múlva a pozitív eredmények jelentkezni fognak” – fogalmazott Papp Sándor.
Szakok és iratkozás
A Sapientia – EMTE Marosvásárhelyi karának tizenkét alapképzési (agrármérnöki szak – Sepsiszentgyörgy, automatika és alkalmazott informatika, fordító és tolmács, gépészmérnöki, informatika, kertészmérnöki, kommunikáció és közkapcsolatok, közegészségügyi szolgáltatások és politikák, mechatronika, számítástechnika, tájépítészet, távközlés) és négy mesteri (fejlett mechatronikai rendszerek, növényorvos, számítógépes irányítási rendszerek, szoftverfejlesztés) szakára július 18-tól lehet beiratkozni: az alapképzésekre július 18–23. között naponta 9 és 16 óra között, a mesterképzésekre július 18–22. között naponta 9 és 16 óra között, július 23-án pedig írásbeli vizsga lesz mind a négy szak esetében. Amennyiben mAradnak betöltetlen helyek, őszi felvételit is hirdetnek szeptember 2. és 6. között. További részletek és tudnivalók az ms.sapientia.ro elérhetőségen.
Gáspár Botond |
Székelyhon.ro

Unitárius fiatalok találkoztak Kissolymosban
A magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) az elmúlt hétvégén Kissolymosban szervezte meg a 40. Unitárius Ifjúsági Konferenciát.
A rendezvényen az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, illetve a központi szervezőcsapat tagjaiként 200 fiatal vett részt. Istentiszteletek, áhítatok, előadások, valamint szórakoztató programrészek váltották egymást péntektől vasárnapig.
Mint a konferencia lapunkhoz eljuttatott zárónyilatkozatából kiderül, az 1928–1939 között, majd az 1991 óta évente megszervezett unitárius ifjúsági konferenciák elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény az 1928-as Unitárius Ifjúsági Konferenciát idézte fel részletekben, mind előadásokban, mind a hangulat szintjén.
A rendezvény megnyitóján Szabó László szindi unitárius lelkész tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte egy előadás VisszatekintŐK címmel, melyen az egykori ODFIE vezetői szólaltak meg, visszaidézve a régi konfereciák történeteit. A szombati nap Kádár Magor előadásával kezdődött, amelyben az egyetemi docens arra kereste a választ, hogy mitől kezd el egy közösség működni?.
Ezt követően Lukács Csaba a külföldi munkavállalás veszélyeiről beszélt a fiataloknak. Ezzel párhuzamosan Ferenczi Enikő Párkapcsolati iránytű című előadásában mesélt a fiataloknak arról, hogy egy párkapcsolatban hogyan kell udvarolni. Szombat délután Rácz Norbert Kolozsvári unitárius lelkész mutatta be az egyház és az ifjúság kapcsolatának szerepét a Mit vár tőlem az unitárius egyház? című előadásában. A vasárnap délelőtti záróistentiszteletet Bíró Attila árkosi unitárius lelkész tartotta. Ezt követően a rendezvény jubileuma alkalmából kopjafát avattak, a ceremónia keretében Szabó Zsolt teológiai hallgató tartott alkalmi egyházi beszédet.
Krónika (Kolozsvár)

KMN – Megidézték Kuncz Aladár alakját
A méltatlanul elfeledett erdélyi író, Kuncz Aladár unokahúga, Máthé-Szabó Magda kötetben megjelentetett emlékiratait mutatták be kedden délután a 7. Kolozsvári Magyar Napok keretében.
„A könyv Kuncz Aladár életének megismerése szempontjából alapvető mű, de egy polgári család mindennapjait is megismerhetjük általa" – összegzett H. Szabó Gyula, a Emlékirat – Életképek Kolozsvárról, Kunczékról és más családokról című kötetet gondozó Kriterion Könyvkiadó igazgatója.
A Kriterion és a Kincses Kolozsvár Egyesület közös rendezvényének a Bánffy-palota udvara adott otthont, H. Szabó a szerző fiával, Jancsó Miklóssal, és annak feleségével, Rekita Rozáliával, valamint a kötet gondozójával, Székely Melindával beszélgetett. Kezdésként H. Szabó Gyula elmondta: az emlékirat nem a nyilvánosságnak készült, Máthé-Szabó Magda egyetlen olvasóhoz, fiához írta. „Címe sincs a műnek, a címet és alcímet Székely Melindával közösen adtuk" – magyarázta.
Szerinte olyannyira magánhasználatra készült a kézirat, hogy akár terápiajellege is lehetett a szerző számára. „Szép, kulturált írás, egy értelmiségi feljegyzései, nincsenek benne stiláris bravúrok, és a Kuncz családról van benne szó" – tette hozzá H. Szabó. Kuncz Aladár népes családban nőtt fel, a család legfontosabb tagja Vilma, Máthé-Szabó Magda édesanyja volt, ő fogta össze a családot, a Majális (Republicii) utca 5 szám alatt laktak Kolozsváron, amelyet ma Györkös Mányi-emlékházként ismerünk.
Újabb részletek az íróról
Jancsó Miklós elmondta, édesanyjának szívügye volt a Kuncz-hagyaték. Életét három ember határozta meg: Kuncz Aladár, Cs. Szabó László író és természetesen az ő édesapja. Hozzáfűzte: a Kuncz hagyaték egy része a Petőfi múzeumban található, a többi pedig nála. „A Kuncz-hagyaték kicsi, mert Kuncz Aladár nem szerette a tárgyakat, alig mAradt utána néhány holmi" – magyarázta. H. Szabó Gyula szerint viszont meglehetősen gazdag a hagyaték.
Székely Melinda elmondta: Máthé-Szabó Magda rengeteg olyan levelet idéz az emlékiratban, amelyeket Kuncz franciául írt neki, ezeket ő maga fordította magyarra. A könyvből Rekita Rozália olvasott fel részleteket, amelyekből H. Szabó Gyula szerint olyan adalékok is kiderülnek, amelyek korábban nem voltak ismertek. Az emlékiratból kiderül például, hogy Kuncz végzetesnek bizonyuló betegsége napra pontosan 1931. március 15-én este kezdődött. Aznap hétfő volt, Kuncz Aladár pedig két nap múlva, szerdán fejezte be a Fekete kolostort. Még megérhette az első pozitív kritikákat, de a közönségsikert már nem.
Merni, kísérletezni, akarni!
Az Erdélyi Magyar Filmszövetség füzetsorozatának Rendezői Beszélgetések című indítódarabját mutatták be kedden délután a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A Bocskai-házban tartott könyvbemutatón a Művelődés Műhelyében megjelent kötet felelős kiadója, Szabó Zsolt beszélgetett a szerzővel, Lakatos Róbert Árpáddal
A Rendezői Beszélgetések címmel megjelent interjúkötetben négy országból összegyűjtött filmrendezők keresik a választ arra, hogyan lehet történeteket elmondani dokumentarista környezetben. Lakatos olyan rendezőkkel beszélgetett, akik 2000 után kezdték el munkásságukat, vagyis a kortársaival, hiszen, mint fogalmazott, így hitelesebb, mélyebb beszélgetés alakulhatott ki. Lakatos magyar, szlovák, román és cseh rendezőkkel (sorrendben: Bollók Csaba, Fliegauf Benedek, Pálfi György, Nemes Gyula, Kerekes Péter, Prikler Mátyás, Zuzana Liová, Iveta Grófová, Cristi Puiu, Jan Gogola, Almási Tamás, Mundruczó Kornél) beszélgetett, az utolsó két interjúalanyt pedig „kakukktojásnak" nevezte, mivel nem dokumentumfilmekkel váltak elismertté.
A kötet elsősorban a feltörekvő, amatőr filmrendezőknek vagy egyéb filmes szakmabelieknek szól, hangzott el a könyvbemutatón, hisz olyan dolgokat mutat be, amit nem lehet tanítani, de mindenképp érdemes számba venni. A szerző kiemelte, a könyv üzenete: „Merni kell, kísérletezni, és akarni kell!" Hozzátette, a füzetsorozat következő kötetét még idén szeretnék megjelentetni, ebben újabb rendezőkkel készült beszélgetéseket olvashatnak majd az érdeklődők az „életről, filmről, etikai tartásról".
Karácsonyi Tímea, Kiss Előd Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Hetvenkedő és Hídverő irodalmárokat díjazott az EMIA
Huszonegyedik alkalommal tüntette ki hetvenéves íróit és adta át a Hídverő-díjat az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). Szombaton Bölöni Domokos és Lőrincz György írót, Csapody Miklós irodalomtörténészt ünnepelték az egybegyűltek.
Alig maradt üres hely szombaton este a székelyudvarhelyi Városháza Szent István-termében, az EMIA 21. díjkiosztójának helyszínén. Az idei esemény rendhagyó volt, és nem csak azért, mert egészségügyi okok miatt hiányzott Gálfalvi Zsolt a kurátorok közül, Pomogáts Béla és a díjazott Bölöni Domokos, de azért is, mert ezúttal sem debüt-, sem pedig életműdíjat nem osztott ki az alapítvány kuratóriuma.
Szándék szerint jelen lenni az egyben
– A szándékunk az volt, hogy éreztessük jelenlétünket a régió, de a nagyobb térség életében is, és próbáljunk visszhangot adni az erdélyi magyar irodalomnak. Ezt az erdélyiséget mi soha nem leszűkítetten értelmeztük, felfogásunk az volt, amit Babitstól tanultunk: magyar irodalom csak egyetlenegy van, egyetlen föld, amelynek termőtalaja a magyar nyelv. És hogy közelebb jöjjünk, csekefalvi Szabó László meghatározását is idézzem: a magyar írók, bár más-más mezőn kaszálnak, a termést egyetlen helyre hordják be, a magyar irodalom szénásházába – összegezte az alapítvány kezdetben meghatározott és híven követett szándékát az est moderátora, Gálfalvi György kuratóriumi tag, a Látó folyóirat volt szerkesztője, Kölcsey-díjas író, szerkesztő.
Bölöni, a kánonon kívüli reményt adó
Az EMIA megalakulása óta díjazza a 70. életévüket betöltött íróit. Az alanyi jogon járó, az alkotói tevékenységet is elismerő kitüntetésben ebben az évben ketten, Bölöni Domokos író és az alapítvány elnöke, Lőrincz György író részesült.
– Vannak olyan írók, akik akkor is jelen vannak, ha a kánonokban nem idézik őket. Bölöni Domokos az olvasók tudatában él, mert olvasmányosan és elkötelezetten ír a hétköznapi emberekről, rólunk, mindannyiunkról, egészen sajátos, összetéveszthetetlen ízeket hozva a magyar irodalomba – jellemezte Gálfalvi György az EMIA-díjjal elismert írótársat, aki betegsége miatt nem tudott részt venni az eseményen.
Kedvére való íróemberként jellemezte Bölöni Domokost Zsidó Ferenc író. Laudációjában kifejtette, azért tartja őt kiválónak, mert tehetsége ellenére sem törekedett az élvonalba, inkább „kiválóan hűsölt a félárnyékban”, és közben „zsigerből, lazán, eredeti hangon mesélt történeteket”, néha azt a látszatot keltve, hogy „nem tud vagy nem akar komoly lenni, nála a magasztos egykettőre bagatellbe fordul, a szent pedig profánba.”
– Egy méltatója szerint, irodalmi pályája nem teljesedett ki annyira, mint azt tehetsége feltételezte. A pillanatnyi irodalmi kánon szempontjából talán igaz is ez az állítás, de mint tudjuk, a kánonok változók. Bölöni munkássága van annyira jelentős, hogy el tudok képzelni egy olyan kánonfordulatot, amely újra felfedezi magának a szerzőt. Azt kívánom, győzze kivárni ezt a fordulatot – zárta reményteljes jókívánsággal méltatását Zsidó Ferenc.
Lőrincz György, aki vállán viszi a terhet
Rendkívüli ember, akinek írásai mindig örömet szereznek, és aki a 21 év alatt mindig tisztességgel vitte vállán az EMIA terhét, és képviselte az alapítványt és annak tagjait – baráti szavakkal köszöntötte az idén 70 éves Lőrincz Györgyöt, az EMIA egyik alapítóját és elnökét Gálfalvi György. – Péter, vigyázz, mert a laudációmat te kell mondd rólam, amikor majd 70 éves leszek – elevenítette fel a régi baráti felkérést a Lőrincz György életművét méltató Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár. – Írásai legtöbbjében az erkölcsi rend formáját és buktatóit keresik annak a mély belső meggyőződésnek az alapján, hogy valamilyen, legfőképpen morális értékrend nélkül végképp ki leszünk szolgáltatva a magunk és a mások farkastermészetének – fogalmazott dr. Egyed Péter professzor. Úgy vélekedett, hogy Lőrincz György fokozatosan vált érett, letisztult hangú, a közösségét szolgáló íróvá, olyanná, aki „elkötelezett szenvedéllyel kutatta az embert”, és nem utolsósorban, fel merte vállalni „ az egyre nehezebben kezelhető téma, az egzisztenciális unalom megfejtéséből származó kihívást”. – Itt van Székelyudvarhely immár emblematikussá érett írója a maga huszonvalahány kötetével. Kérem, vegyék elő, olvassák újra őket, mert magukat találják benne – zárta ünnepi gondolatait a professzor. – A túlzás az túlzás, még ha rólam is van szó, nem kell elhinni mindent, amit rólam mondanak – szabadkozott a rá jellemző szerénységgel Lőrincz György, aki köszönetként a még készülő regényéből, a Bécs fölött a Hargitát címűből olvasott fel egy részletet az őt ünneplőknek.
Csapody Miklós, a Hídverő
– Évtizedeken keresztül erősítették az együvé tartozás tudatát, képviselték a babitsi idézetet, miszerint magyar irodalom csak egy van, hírt vittek rólunk és hírt hoztak számunkra – összegezte a Hídverő-díj lényegét Gálfalvi György, aki az összetartozást szimbolizáló gyűrűt ezúttal a Magyarországon élő és alkotó dr. Csapody Miklós irodalomtörténésznek, újságírónak, politikusnak, volt országgyűlési képviselőnek adhatta át.
A jeles személyiséget barátja, a Pulitzer-emlékdíjjal és Széchenyi-díjjal is kitüntetett Kántor Lajos irodalomtörténész, esszéista méltatta az alkalomra írt A gyűrű és a lábjegyzetek című írásában.
– 2016 októberében Székelyudvarhelyen, az EMIA nevében meggyűrűzzük a 61 éves Csapody Miklóst. Az esemény, Csapody Miklós könyveit tekintve, jóval korábban is bekövetkezhetett volna, de végül is így van jól, amikor közel három évtizedes politikai, politikusi pályafutását lezárva, Ilia Mihály volt tanítványként visszatért az irodalomtörténet-íráshoz, mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalomhoz – indította laudációját Kántor Lajos.
Felidézte az első és az azt követő személyes találkozások élményét, méltatta Csapody értékes „megszállott, nagy könyvekben gondolkodó” szerzői munkásságát, amelynek egyik jelentős műve a 2015-ben megjelent Bánffy Miklós kettős küldetése című kötet, vagy a Cseh Gusztávról készült monográfia. – Kívánom a szerzőnek és önmagunknak, hogy művelődési és irodalomtörténeti vállalkozásai hosszú távon folytatódjanak” – mondta Kántor, azzal zárva a gondolatsort, hogy Csapodynak köszönhetően „felköthetjük a gatyaszárat hosszú olvasásokhoz”.
– Immár meggyűrűzve az alapítvány nagy értékű emlékjelével elmondom, hogy egészen eddig, 61 éves koromig úgy tűnt, szerencsésen elkerülnek a különféle állami és alapítványi díjak, úgyhogy most kezdem szokni, hogy sajnos a sorsom utolért engem is. De ez a sajnos inkább hála Isten, és mindennél többet ér az, hogy ezt a díjat itt Erdélyben, Székelyudvarhelyen vehetem át – köszönte meg a kitüntetést Csapody Miklós.
Úgy vélekedett, a díj nemcsak azért értékes, mert első, hanem azért is jelentős számára, mert szorosabbra fűzi az Erdélyhez kötődő baráti, irodalmi kapcsolatait, hiszen, mondta, Erdély nélkül „nem lennék az, aki ma vagyok”.
Az EMIA díjátadóján Bálint Tamás olvasott fel részletet Pomogáts Béla irodalomtörténész 1956-os tanulmányából. A mikrofon néha recsegett, ropogott, ám ezen a szépséghibán jókat derült a közönség, akárcsak az est moderátora, Gálfalvi György és az elnök, Lőrincz György közötti finom élcelődéseken is. Mindezek a „családon belül marad”-típusú történések, és nem utolsósorban a személyes találkozások tették teljes értékűvé, emlékezetessé és bensőséges ünneppé az EMIA 21. gáláját.
Lázár Emese Hargita Népe (Csíkszereda)

Jókai Anna: Ne essünk teljes nemzeti amnéziába! A harc még nem ért véget...
KOMÁROM. A mi csillagunk: 1956 címmel ünnepi estet rendezett az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója tiszteletére a Széchenyi István polgári társulás, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, valamint a Csemadok komáromi alapszervezete október 17-én este a komáromi Kultúrpalota dísztermében.
A megemlékezés díszvendége Czimbalmosné Molnár Éva, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott szlovákiai nagykövete volt. A rendezvényen a dél-komáromi önkormányzat és a Kecskés László Társaság képviselői is tiszteletüket tették. Az est szónoka, Jókai Anna, a Nemzet Művésze, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar író-költő félórás észhez és szívhez szóló beszédében hajdani fegyvertelen, ám hiteles szemtanúként szólt az eseményekről. „Nekem 1956-ban nem volt fegyver a kezemben. Egy párhónapos gyermek anyja voltam, egy albérleti szobában laktam. A két szememmel láttam és a zsigereimben éreztem, hogy mi történik. Szegény voltam, mint a templom egere. Az akkori Vöröskereszthez jelentkeztem segítőnek” – idézte fel a 60 évvel ezelőtti életét. Mint mondta, 1956 után lett megbízhatatlan elem Magyarországon.
Arról is szólt, hogy bár a Lehoczky nevű köpönyegforgató főnöke az 1956-os forradalom kitörésekor még azt hangoztatta, hogy Kádár nagyobb gazember, mint amilyen Rákosi volt, ám amikor az oroszok bejöttek Magyarországra, elsőként lépett be a megalakuló kommunista pártba. Amikor igazságszerető emberként emiatt kérdőre vonta főnökét, letagadta, amit korábban állított. Őt csak azért nem rúgták ki, mert éppen a második gyermekét várta. „Nem is álmodhattam arról, hogy valaha tanár, nem hogy olyan író legyek, akit ilyen megtisztelő szeretettel fogadnak“ – jegyezte meg.
Az ELTE levelező tagozatán 1961-ben magyar-történelem szakos diplomát szerzett. Negyvenkét éves korától, azaz 1974 óta szabadfoglalkozású íróként csak az írói hivatásnak él. „Miután 1956-ban elfelejtettek kirúgni, a főiskolán maradhattam, kaptam egy tanári diplomát. Így lettem tanár, aztán valahogy a Jóisten tenyeréből, az emberek szeretetéből és az ubul-természetemnek köszönhetően, hogy amit igaznak tartok, azért mindig harcolok, végül is író lett belőlem“ – mondta el.
Hangsúlyozta: 1956 nagyon sok hőst termelt ki. „Olyan hősöket, akiknek a nevét sem nagyon ismerjük. Meg vagyok győződve arról, hogy még most is nagyon sok ember lelkét nyomasztja mindaz, ami akkoriban történt“ – fejtette ki. Ikerforradalmaknak nevezte az 1848/49-es, illetve az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, s párhuzamot is vont a két esemény között. Kiemelte: mindkét forradalom idején a nagyhatalmak érdekei számítottak, akárcsak manapság. „A magyaroknak soha senki sem segített. Mi, magyarok mindig magunkra voltunk utalva... Mindig éltek köztünk árulók, közönyösek és az igazságukért bármi áron kiálló hősök, akikre emlékeznünk kell! Ne essünk teljes nemzeti amnéziába! Nem szabad elfelednünk azt, hogy ki mikor mit tett és hová tartozott!“ – figyelmeztetett.
Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy Nagy Imrének és társainak több mint 30 évet kellett várniuk arra, hogy végre a Hősök terén felravatalozhassák őket. 1989. február 14-én a Történelmi Igazságtétel Bizottsága az Igazságügyi Minisztériummal megállapodott abban, hogy az áldozatok újratemetése június 16-án lesz. Az MSZMP a temetést végül azzal a kitétellel engedélyezte, hogy az legyen a "nemzeti megbékélés napja". 1989. június 16-án tehát megadták a végtisztességet Budapesten az 1956-os forradalom mártírjainak: újratemették az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imre volt kormányfőt, Maléter Pál egykori honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, valamint az 1958 áprilisában kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957 végén a börtönben meghalt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét. A Hősök terén tartott gyászszertartás majd az azt követő rákoskeresztúri temetés a magyar rendszerváltás katartikus eseménye volt, amely egyben a szocialista korszak végét is jelképezte.
„Tartozunk egy generációnak azzal, hogy fénykörbe emeljük” – fogalmazott a szónok. „Fel a szívekkel! Ez a mai ifjúság feladata. Nehogy még egyszer átfújjon a lyukas magyar zászlón a november negyedikei hideg szél!” – zárta ünnepi beszédét Jókai Anna. Ráadásként saját Krónikásének 1956–2006 több szólamban című művéből idézett: „A Bárány történetünket beírta már a Könyvbe/ pecséttel lezárta kereszttel jelölte/ törölhetetlen onnan mindörökre/ Erre csörög Euro, arra lyukas mogyoró/ kendővel a szemeden bujócskázni mire jó?/ Új játékban hej-haj te légy a fogó!“. Utalva arra is, hogy „kényszerű szétszakítottságunkban még nem ért véget a harcunk, tehát az örök isteni igazságért, Magyarországért, a magyarságért tovább kell harcolnunk“.
Az est során az is elhangzott, hogy 464 évvel ezelőtt éppen ezen a napon vonult el a török Eger alól: „Akkor Dobó védte Európát, ma Magyarország teszi ugyanezt”.
Az évfordulóhoz méltó kultúrműsorban fellépett a helyi Concordia Vegyeskar Stubendek István karnagy vezényletével, Nemcsák Károly Jászai Mari-díjas érdemes művész, a budapesti József Attila Színház igazgatója, továbbá a Komáromi Jókai Színház két Örökös Tagja, Boráros Imre Kossuth-díjas színművész és Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas érdemes művész, valamint Tarics Péter, illetve a műsor zenei részében Bősi Szabó László aranykoszorús énekművész és Mészáros Tamás énekes-előadóművész.
Az est fényét egyebek mellett a Bánk bán opera „Hazám hazám” című áriája, Szép Ernő Imádság, Márai Sándor Mennyből az angyal, Wass Albert A bujdosó imája, Petőfi Sándor Az apostol és Magyar vagyok, illetve Zas Lóránt Novemberben című költeménye emelte. A lélekemelő kórusművek sorában pedig Tóth Péter – Dsida Jenő: Lángok című alkotása, valamint a Magyar Hiszekegy is elhangzott.
Az emlékest a Szózat eléneklésével kezdődött és a Himnusszal ért véget. hirek.sk

Lezajlott a 14. Csillagocska Néptánctalálkozó
Október 21–23. között immár tizennegyedik alkalommal szervezték meg a Csillagocska Gyermek és Ifjúsági Néptánctalálkozót, melynek a Csillagocska Alapítvány székhelye és a PKE adott otthont.
Az elmúlt hétvégén Nagyváradon nagy szerepet kapott a néptánc, a népdal és a néphagyományok, hiszen 14. alkalommal rendezte meg a Csillagocska Alapítvány a Csillagocska Gyermek és Ifjúsági Néptánctalálkozót. A három napos rendezvényen a résztvevők népi kézműves mesterségeket (nemezelés, gyöngyfűzés, bőrdíszművesség, mézeskalácssütés, bútorfestés, fonás, agyagozás) próbálhattak ki és számos más, a népi kultúrából vett kisipari mesterséget sajátíthattak el. A résztvevők továbbá összemérhették tudásukat népdalismeret és hajfonási technika terén, amelyet szakemberek értékeltek.
Gálaműsor és táncház
A néptánctalálkozó kiemelkedő gálaműsorát október 22-én délután tartották meg, melyen minden meghívott csoport lehetőséget kapott arra, hogy bemutassa saját tájegységének tánc- és énekhagyományát egy rövid produkció keretében. A műsort a Csillagocska Néptáncegyüttes műsora nyitotta meg. A sárréti táncokból összeállított produkcióban a Csillagocska Néptáncegyüttes minden csoportja részt vett, az óvódásoktól kezdve az egyetemistákig, így több mint 100 gyermek és fiatal táncolt együtt a színpadon. A megjelenteket dr. Pálfi József, a Csillagocska Alapítvány elnöke köszöntötte. Beszédében külön köszöntötte Brendus Rékát, a magyar Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettesét, megköszönve a magyar kormány támogatását. Brendus Réka beszédében kifejtette, hogy Erdély és a Kárpát-medence néptánccsoportjai tizennegyedik alkalommal találkoznak, hogy együtt éljék meg mindazt, ami a magyar néptánc és népzene szeretetében rejlik. Hozzátette, hogy „köszönettel tartozunk az elindítóknak, akik hittek abban, hogy ez a közösséget formáló rendezvény élni fog”. A továbbiakban a rendezvény, valamint a néptánc és a népzene ápolásának fontosságáról beszélt. „A mi néptáncunk a mi értékünk, egyszerre nyújt élményt és benne tükröződik a magyar ember lelkisége, élete és a világhoz való viszonyulása” – mondta el. Brendus Réka Kodály Zoltán gondolataival zárta beszédét: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának” – örömmel tapasztaljuk, hogy ti ezt a gondolatot magatokénak érzitek – tette hozzá.
Műsor
A gálaműsor során fellépett a hajdúszoboszlói Szabó László Alapfokú Művészeti Iskola Csergető csoportja, a bihardiószegi Szömörce Néptáncegyüttes, a borsi Galagonya Néptáncegyüttes, a debreceni Főnix Néptáncegyüttes Csicsergő csoportja, a micskei Görböc Néptáncegyüttes, a létavértesi Villongó Néptáncegyüttes Cserebingó csoportja és a székelykeresztúri Vadrózsák Néptáncegyüttes. Az élő zenét a Csillagocska Zenekar, valamint a Soroglya zenekar biztosította a fellépők számára. A gálaműsort követően egy fergeteges táncház zárta a napot.
P. Nagy Noémi erdon.ro

Írói üzenetek nyomában
A nemrég véget ért, immár 22. alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár ez évben is a bőség zavarával várta a rengeteg látogatót. Mind a megvásárolható kiadványok, mind a különböző rendezvények tekintetében – utóbbiakból oly sok akadt, hogy képtelenség lett volna mindet végiglátogatni. A különböző könyvbemutatókon, beszélgetéseken, dedikálásokon olykor teljes telt házas közönség, olykor csak pár érdeklődő vett részt, de a közönség lélekszámától függetlenül a minőség mindet jellemezte.
Borcsa János könyvbemutatójára is a vásár keretén belül, múlt hét csütörtökén került sor, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében. A kézdivásárhelyi szerző legutóbbi, Írói üzenetek nyomában című kötetét ezúttal is Nagy Attila ismertette a jelenlévőkkel, az írótól is ő kérdezett. A könyvbemutatót H. Szabó Gyula, a kötetet megjelentető Kriterion Kiadó igazgatója vezette fel. – Azért is hoztam el Borcsa János korábbi könyveit, mert nagyon szeretem az írásait. Köteteinek mindig van egy jól érezhető magva, az igen aktuális kérdésekhez pedig nagyon finoman közelít. A szerzői sorozat változatosságát jelzi a könyvek külleme is – érdekes, kézdivásárhelyi nézőpontot találhatunk bennük, nézőpontot a Kárpát-medence széléről.
– Nagy örömömre szolgált olvasni ezeket a kritikákat, tanulmányokat, jegyzeteket. Meggyőződésemmé vált, hogy Borcsa János valamiféle klasszicizáló kritikát művel, a felvezetéseiben ott vannak a nagy elődök is. És ebből bontja ki azt az építő jellegű kritikát, amely kapcsán az olvasó kellő impulzust kap ahhoz, hogy utánanézzen dolgoknak. Sokan metanyelven beszélnek, az ő kötetei nagyon jóleső olvasmányok voltak. A legutóbbi 48 írást tartalmaz, triptichonként építette fel. Aláírod mindezt? – tette fel első kérdését Nagy Attila.
– Voltak a magyar irodalomban létrejött szépirodalmi folyamatokban nagy szakítások. Petőfitől kezdve, az avantgárdon keresztül – szakítások a hagyománnyal, az elődökkel. Mostanában ennek ellenkezőjét vehetjük észre: látványos kapcsolódások és kapcsolatfelvételek jöttek létre a tradícióval. A kortárs költészet is jó példa erre, annak ellenére, hogy a fiatal erdélyi költők is mást hirdettek még a kilencvenes évek elején. De öt-tíz év eltelte után a számottevő alkotók esetében – például Fekete Vince, László Noémi, Lövétei Lázár László – a hagyomány újra birtokba vételét látom. Ennek még mindig helye van. Én magam egyetlen nyelvbe vagyok bezárva, amit próbálok úgy alakítani, hogy ne tűnjön portugálnak.
– Téged nem lehet bedobozolni – én például rögtön felismerem, amit írtál, mert rendkívül míves nyelven írsz, úgy fogalmazol, ahogyan ma már nem divat. Végigsorjázol egy olyan szerzői gárdát, amely hol eltűnik, hol újra megjelenik, de te az aktualitásukat mindvégig napirenden tartod – Bogdán Lászlótól Illyés Gyulán és Cs. Gyimesi Éván keresztül Olosz Lajosig: inkább a szűk pátriádat jártad körül, de nem csak. Az írások nagy része a magyarországi lapokon kívül a Székelyföldben, a Helikonban jelent meg. A hétköznapok gondjairól is írsz.
– Cs. Szabó László szerint az esszét, irodalomkritikát az alkalom szüli, a verset, drámát az ihlet. A szerző és a folyóirat kölcsönösen talál egymásra. Ezek a kis írások nem is az irodalomtörténészt mutatják be – de az irodalmi műveltségnek valami olyanféle fenntartását tudom szolgálni velük, amely bármely helyzetben fontosnak tűnik. Van ennek olvasóközönsége – egy napilap esetében például minden rétegből.
– A még befejezetlen, Pomogáts-féle magyar irodalomtörténetet elég jól megpiszkáltad, sok mindent kijavítottál, helyretettél bizonyos dolgokat.
– Éppen azért, mert sokkal tartozom Pomogáts Bélának mint nagy elöljárónak. Ez felelősségteljes dolog: ilyen munkákról nem szabad úgy beszélni, hogy közben elhallgatja az ember a véleményét. Én hozzá próbáltam felnőni – nem legyőzni akarja az ember a másik szerzőt. Ezt meg nem mondani nagyobb vétek, mint hallgatni. Többször emlegettem Marosi Pétert és az egykori Utunk kritikarovatát. Marosiról sok mindent mondanak, de szerkesztőként tálalta a teljes hazai magyar irodalomtermést, ez nagyon nagy érdeme. Ők tájékoztattak szinte mindenről. Értékrendjükhöz tartották magukat. Ez manapság ritka. A mostani áttekintésemet is a nagy betűs Alkalom szülte, felkérésre írtam – irodalomtörténeti kérdések, hagyomány, írás és hasonló tematikák találhatóak benne – hallottuk Borcsa Jánostól.
K. NAGY BOTOND
Népújság (Marosvásárhely)

Díszalbum készült a váradi nyomdászatról
Az Országos Széchényi Könyvtár, az Argumentum Kiadó és a Várad kulturális folyóirat bemutatják a „Tipográfia régtől fogva…” A nagyváradi nyomdászat 450 éves története című díszalbumot január 22-én, a magyar kultúra napján, 17.30 órakor a nagyváradi Sonnenfeld-palotában (Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, Moscovei u. 3.). A megjelenteket köszönti: Szűcs László, a Várad főszerkesztője. A kötetet bemutatja és a kötet szerkesztőivel beszélget Lakatos Attila történész. A kötet a helyszínen kedvezményesen megvásárolható.
Nagyvárad felbecsülhetetlenül gazdag történelmében egyedülálló módon váltakoztak a virágzás és a hanyatlás időszakai. A várost tatár, török, kuruc és labanc egyaránt dúlta, várát belharcok több ízben pusztították, aminek köszönhetően a település maga is majdnem teljességében elpusztult, fényes emlékét, dicső múltját kövei nem, vagy alig őrizték csak meg.
Ezért lehetséges – mint Cs. Szabó László is megjegyezte –, hogy az Árpád-kori sírhely jövevénynek látszik a pár száz éves, de ódonabbnak tűnő partiumi és erdélyi testvérvárosaihoz képest.
Nagyváradon 1565 év végére datálható az első nyomda, amiről hiteles forrásunk fennmaradt. Az azóta eltelt 450 esztendőnek helyi nyomdászatáról átfogó, illusztrált könyv mindmáig nem készült, a legutóbbi, Naményi Lajos által írt monografikus igényű összegzés is immáron 115 éves.
E hiány pótlásának igénye hívta életre e díszalbumot, mely öt igényes tanulmányban közel öt évszázadot igyekszik átfogóan bemutatni, időben egészen a második világháborúig menően vizsgálni a nagyváradi nyomdászat történetét, helyzetét, jeleseinek feltáratlan életművét.
Mindezt kiváló képanyag kíséretében, melyek közül több nyomtatvány és kortörténeti dokumentum most első ízben kerül publikálásra, bemutatásra.
A kötet szerzői: Bánfi Szilvia könyv- és nyomdászattörténész, Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK), Boka László irodalomtörténész, az OSZK tudományos igazgatója, Emődi András levéltáros, könyvtörténész, Naményi Lajos (1868–1905) történész, V. Ecsedy Judit irodalom-, könyv- és művelődéstörténész, OSZK.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Paplakfejlesztés Szinden
Egy évtizednyi munkálatok eredménye
Hivatalosan unitárius paplakként működik ugyan, de már évek óta használják különböző erdélyi magyar civil szervezetek (például az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) innen indítja az immár több évtizede szervezett Jókai Mór Emléktúrát, itt tartotta bevetési gyakorlatait az Erdély Mentőcsoport is), s már időszerűvé vált, hogy jelentős fejlesztést eszközöljenek a Kolozs megyei Szinden található 104 éves közösségi házon.
Szabó László unitárius lelkész tájékoztatása szerint az 1568-ban alapított Magyar Unitárius Egyház Kárpát-medence-szerte (Erdélyben és Magyarországon) 140 unitárius egyházközséggel rendelkezik, a tagok száma 60 ezer körül mozog. – Közülük az egyik legkisebb a Szindi Unitárius Leányegyházközség, amelynek csupán 17 helybeli tagja van, 74 éves átlagéletkorral. A maroknyi szindi magyarságnak az unitárius egyházközség maradt az egyetlen szervezeti kerete, amely a 97 százalékban román többségű faluban ápolja a nemzeti azonosságtudatot. A szindi magyar közösség tagjainak zöme idős, beteg és özvegy. Szociális és egészségügyi gondokkal küzdő öregemberekről van szó, akik magukra maradottakként szerény életkörülmények között élnek, mivel utódaik a közeli városokba költöztek vagy éppen nyugat-európai vendégmunkások. Szind földrajzi fekvése amúgy szerfelett előnyös: 5-5 kilométernyire található a Tordai- és a Tordatúri-hasadéktól, illetve a tordai sóbányától. Mindezek arra késztették az egyházközséget, hogy a több százéves templomon kívüli egyetlen épületét, a paplakot átalakítsa közösségi vendégházzá – részletezte a lelkész. 
A lelkipásztor közölte: az elmúlt évtizedben az egyházközség nekilátott a 220 négyzetméter alapfelületű, 104 éves paplak fejlesztésének, ami során az anyagi támogatások mellett rendkívüli értéket jelentett sokak önkéntes munkája. Az elmúlt 10 évben – Székelyföldről, Kolozsvárról, Budapestről és más vidékekről – mintegy száz személy érkezett a szindi paplakra kalákázni. A több száz napot kitevő munkálatok eredményei: gázalapú fűtésrendszer kialakítása, a konyha és más épületrészek újravakolása és festése, ablakok cseréje, néhány új ágy beszerzése, az udvar hátsó részének rendbetétele és beültetése gyümölcsfa-csemetékkel stb. Ezek közül kiemelkedő fontosságú a fűtésrendszer megvalósítása (közel 20 ezer lej értékben), amely az épület használhatóságának új léptéket biztosít. Ennek köszönhetően a karácsonyi istentiszteletet a gyülekezet – emberemlékezet óta – első alkalommal tarthatta a paplakon, a fűtetlen, ilyenkor jéghideg templom helyett.
Megtudtuk: számottevő befektetést jelentett a metángáz bevezetése, amely a téli időszakban tapasztalt alacsony hőmérsékletek okozta többletfogyasztás és -kiadás ellenére jelentősen növeli a közösségi ház vonzerejét. Részletek és szemléltető képek a www.szind.hu honlapon.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)

A nagyváradi nyomdászat 450 éves története
2017. január 22-én, vasárnap 17.30 órakor a nagyváradi Sonnenfeld-palotában (Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, Moscovei u. 3.) mutatják be a „Tipográfia régtől fogva…” – A nagyváradi nyomdászat 450 éves története című kötetet.
A Várad kulturális folyóirat bemutatja az Országos Széchényi Könyvtár és az Argumentum Kiadó közös vállalkozásában megjelent a „Tipográfia régtől fogva…” – A nagyváradi nyomdászat 450 éves története (szerkesztette Boka László és Emődi András, OSZK–Argumentum, Budapest, 2016) című díszalbumot. A kötetet 2017. január 22-én, vasárnap 17.30 órakor a nagyváradi Sonnenfeld-palotában (Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, Moscovei u. 3.) mutatják be. A bemutatón köszöntőt mond Szűcs László, a Várad főszerkesztője, a szerkesztőkkel beszélget Lakatos Attila történész.
A kötetről
Nagyvárad felbecsülhetetlenül gazdag történelmében egyedülálló módon váltakoztak a virágzás és a hanyatlás időszakai. A várost tatár, török, kuruc és labanc egyaránt dúlta, várát belharcok több ízben pusztították, aminek köszönhetően a település maga is majdnem teljességében elpusztult, fényes emlékét, dicső múltját kövei nem, vagy alig őrizték csak meg. Ezért lehetséges – mint Cs. Szabó László is megjegyezte –, hogy az Árpád-kori sírhely jövevénynek látszik a pár száz éves, de ódonabbnak tűnő partiumi és erdélyi testvérvárosaihoz képest. Nagyváradon 1565 év végére datálható az első nyomda, amiről hiteles forrásunk fennmaradt. Az azóta eltelt 450 esztendőnek helyi nyomdászatáról átfogó, illusztrált könyv mindmáig nem készült, a legutóbbi, Naményi Lajos által írt monografikus igényű összegzés is immáron 115 éves. E hiány pótlásának igénye hívta életre e díszalbumot, mely öt tanulmányban közel öt évszázadot igyekszik átfogóan bemutatni, időben egészen a második világháborúig menően vizsgálni a nagyváradi nyomdászat történetét, helyzetét, jeleseinek feltáratlan életművét. Mindezt kiváló képanyag kíséretében, melyek közül több nyomtatvány és kortörténeti dokumentum most első ízben kerül bemutatásra.
Szerzők
Bánfi Szilvia (1953–), könyv- és nyomdászattörténész, OSZK; Boka László (1974–), irodalomtörténész, tudományos igazgató, OSZK; Emődi András (1970–), levéltáros, könyvtörténész; Naményi Lajos (1868–1905) történész; V. Ecsedy Judit (1946–), irodalom-, könyv- és művelődéstörténész, OSZK.
erdon.ro

Rozmaring és Fehér liliom: közösséggé formálódtak Csíkszentimrén
Közel tizenhárom éve működik néptánccsoport Csíkszentimrén. A néptáncolás mozgalommá nőtte ki magát, gyerekek és fiatalok, valamint a szülők is lelkesen részt vesznek és támogatják ezt a tevékenységet. Néptánccsoportokat bemutató sorozat következik.
A csíkszentimrei néptánccsoport 2004-ben alakult újra, ugyanis a hatvanas évek végén már volt néptánccsoportja a településnek, egész mozgalom alakult ki akkor, több mint százan táncoltak a csoportban. Közülük sokan a Hargita együttesnél folytatták a táncolást. Az újraalakulás már 2002-ben elkezdődött, ekkor kérte fel a helyi önkormányzat Pál Erzsébetet és Pál Bélát – az egykori néptáncmozgalom lelkes tagjait –, hogy tanítsák meg a fiatalokat táncolni.
2004: az új időszak kezdete
2004-től a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes két táncosa, Kosa Gabriella és Ábrahám Róbert vette át a csoport irányítását, két évvel ezelőtt pedig János Gabriella és Szabó László kezdte oktatni a kicsi és nagy csoportot is, a Rozmaringot és a Fehér liliomot – elevenítette fel a csoportok történetét Fülöp Kinga, a település alpolgármestere.
„Azon kívül, hogy a szociális kompetenciákat fejleszti a néptánc, egy nagyon jó csapat kovácsolódott össze. Fontos a gyerekeknek, hogy mozgásban legyenek. Az éneklést, a táncokat a székely társadalom újra kell tanulja, ez a fajta közösségi tudás tovább kell éljen, mert ha nem, akkor elveszítjük ezt a kis társadalmi, közösségi életformánkat. Ezért ezt a mozgalmat életben kell tartani, fenn kell tartani, és minden áron minél több gyereket be kell csábítani. A mostani oktatók nagyon alkalmasak erre, mert nagyon szeretik a gyerekek, a fiatalok és a szülők is őket. Óriási lépéseket nem lehetett tenni, mert folyamatosan változnak az egyének, elmennek gyerekek, jönnek újak, és valamilyen szinten őket is fel kell zárkóztatni. Tehát olyan nagy dobbantások nem történtek, de ez a folyamatos kitartó munka elvezetett oda, hogy legutóbb karácsonykor bemutatták az első önálló egyórás produkciót. Ez egy óriási teljesítmény volt, és nagyon jól sikerült. A táncosok is nagyon jól érezték magukat, és a közönség is látott egy újszerű dolgot, úgyhogy van fejlődés. Az is nagyon sokat segített, hogy legutóbb tiszteletbeli házigazdái voltunk a csíkszeredai Ezer Székely Leány Találkozónak, és az egésznek a hangulata annyira megfogta a közösséget, nem csak a gyerekeket, a szülőket is, hogy nagyon kihatott a néptánc iránti lelkesedésre” – hangsúlyozta Fülöp Kinga.
Fontos lenne az anyagi biztonság
János Gabriella néptánctanár elmondta, az oktatás során az a céljuk, hogy minél több táncot megismertessenek a gyerekekkel. Ő már korábban is oktatott táncot Szentimrén, de akkor kevesebb gyerek járt táncolni. Mostanra értek meg – úgy létszámban, mint tudásban –, hogy egy műsort be tudjanak mutatni. Mint mondta, Szántó Ágota kultúrfelelős nagyban segíti a munkájukat, ő gondoskodik a teremről, ő tartja a kapcsolatot napi szinten a gyerekekkel, és ha szükséges, a pénteki alkalmakon kívül, pluszórákat is tart. Az alpolgármester rámutatott, noha nehéz az anyagiakat előteremteni, a szülők nagyrésze az ügy mellé áll, és a „sok kicsi sokra megy” elv alapján próbálják minél gazdaságosabban beosztani a pénzt, hogy jusson szoknyavarrásra is, az oktatók benzinköltségére, esetleg kiszállásra is. De jó lenne, ha néhány vállalkozó felkarolná és fontosnak érezné ezt a mozgalmat, mert ha van egy biztos anyagi háttér, akkor könnyebb lenne fenntartani és nagyobbakat álmodni.
Jó a hozzáállás
Szabó László, a csoportok másik oktatója lelkesen mesélt arról, hogy milyen jó a hozzáállás a néptáncoktatáshoz a szülők, a gyerekek és a helyi önkormányzat részéről. Mert, mint mondta, mivel több településen is oktat, találkozott már olyan helyzetekkel, hogy az önkormányzat nem karolta fel a csoportokat, és az meg is látszik a munkán. Ezért is bólintott rá két évvel ezelőtt a felkérésre, amikor az Ezer Székely Leány Találkozó előtt felkeresték. „Édesapám ágáról a gyökereim is oda vezetnek, és utólag sok minden kiderült a családfáról. Most több unokatestvéremet is tanítom. Jó látni a hozzáállást, ha valamire szükségünk van, szólunk Fülöp Kingának, és mindig az a válasz, hogy megoldjuk. Így vásároltak szoknyákat, cipőket a csoportoknak. A gyerekek is ügyesek, aki frissen érkezik is, hamar felzárkózik a többiekhez. Öröm velük dolgozni” – fejtette ki Szabó László.
Kialakuló csoportmunka
Úgy vélik, a legnagyobb eredménye a munkájuknak az, hogy kialakult egyfajta csoportmunka. És bár voltak hullámvölgyek a csoportok életében, mostanra kialakult egy igazi csapatszellem. „Egy szép közösséggé kovácsolódtak össze. Mert a néptáncnak, népzenének, a népdaloknak nem csak az az előnyük és értékük, hogy megtanulom, és amit nem tudok másképp kifejezni szóban, azt eltáncolom, eléneklem, hanem van egy közösségformáló ereje. Itt a fiú meg kell fogja a lánynak a kezét, össze kell kapaszkodjanak, egymásban meg kell bízzanak, rá kell hangolódjanak, harmóniába kell jöjjenek ahhoz, hogy szépen, szemnek tetszően tudjanak táncolni. És ezt most már látom a gyerekeknél. Megfogják egymást, és táncolnak. Magukra is járnak próbálni, és látszik rajtuk, hogy szeretik.”
Rávezetni a gyerekeket
A próbákat heti rendszerességgel tartják, péntekenként. Jelenleg egy farsangi műsorra készülnek, a tervek szerint február 25-én mutatnák be. „Nagyon fontos lenne áldozni erre, nemrég a Csíki Hírlapban olvastam, hogy a video- és a számítógépes játék a csíki gyerekeket is mennyire befolyásolja. Ezért fontos, hogy minél több szociális körbe kerüljenek, és minél több interakció legyen, ami a reális életnek a magja. Mert ez a virtuális világ, amellett, hogy nem visz sehová, még a gondolkodásmódjukat, a társas kapcsolataikat sem segíti. Ahogy sikerült programot kialakítani a fúvószenekaroknak, ugyanúgy a táncosokra is hangsúlyt kellene fektetni. Minden fontos, ami a gyerekeket kiviszi a valós életbe, szembesíti őket embertársaikkal. Segíteni kellene ezeket a tevékenységeket programok szintjén is” – zárta gondolatait Fülöp Kinga, Csíkszentimre alpolgármestere.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Kiáll az unitárius egyház Kovács István mellett
Szerkesztőségünkhöz is eljuttatott közleményben áll ki Kovács István unitárius lelkész mellett a Magyar Unitárius Egyház Képviselő Tanácsának Elnöksége és az Unitárius Lelkészek Országos Szövetsége, elutasítva a sepsiszentgyörgyi lelkész megzsarolását és rágalmazását. Becsülete védelmében Kovács István az illetékes bűnüldöző szervhez fordult.
Az unitárius egyház vezetése felidézi: Horváth Alpár, a Székely Idő főszerkesztője a lap „február 4–17-i számában közölt összeállításában, valamint az egyház főhatóságának és szélesebb körű nyilvánosságának küldött leveleiben minősíthetetlen rágalmakat fogalmaz meg, amelyeket egyöntetűen visszautasítunk, akárcsak az egyházszervezeti életünkbe történt durva beavatkozását”. A Kovács Istvánnal szemben megfogalmazott vád a múltbeli és jelenlegi romániai államvédelmi szervekkel való együttműködés. Leszögezik: a Magyar Unitárius Egyház belső átvilágítása keretében a főhatóság kérvényezte a Securitate Irattárait Vizsgáló Országos Tanácstól a hozzáférést a korábbi és jelenlegi közép- és felsőszintű tisztségviselők iratgyűjteményeihez. „Kovács István esetében az illetékes államigazgatási intézmény többször is nemleges nyilvántartási igazolást állított ki (ügyiratszám: P935/10)” – áll a közleményben. Azt írják továbbá: Kovács István lelkészi hivatását kezdetektől fogva lelkiismeretesen és tisztességesen végzi, mindezt igazolja az általa szolgált egykori (Marosvásárhely) és jelenlegi (Sepsiszentgyörgy) unitárius gyülekezetek vezetőségének kiállása lelkészük védelmében, akárcsak az Unitárius Lelkészek Országos Szövetsége Választmányának közleménye a szervezet egykori elnöke mellett. 
Az Unitárius Lelkészek Országos Szövetsége elítéli a lapban megjelent írás stílusát, egyház-, lelkész- és emberellenes vádaskodását. Ők is emlékeztetnek: a Magyar Unitárius Egyház keretében működő Átvilágítási Bizottság 2012-ben megállapította a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács által rendelkezésükre bocsátott irat alapján, hogy Kovács István lelkész nem működött együtt semmilyen formában az államvédelmi szervekkel. „Ebből kifolyólag hiteltelennek tekintjük az illető újságot, és annak főszerkesztőjét” – írják. Az ügy hátterét Szabó László, a Magyar Unitárius Egyház fejlesztési előadó-tanácsosa ismerteti részletesebben a sajtónak elküldött tájékoztatásában. „Folyó év január 15-től kezdődően Horváth Alpár úr leveleket és telefonüzeneteket intézett egykori barátjához, Kovács Istvánhoz, amelyben a Securitatéval való együttműködéssel és más alaptalan vádakkal illette, részletesen ecsetelte Kovács István pszichopata mivoltát, felrótta neki, hogy válásakor nem állt ki mellette volt felesége ellenében, számon kérte, hogy 15 évvel ezelőtt nem vállalt kezességet egy általa felveendő banki kölcsönhöz, majd egy negyedszázaddal ezelőtti állítólagos tetemes „kölcsön” visszafizetését követelte kamatostól, mert ellenkező esetben folyóiratában megjelenteti az ún. terhelő bizonyítékait” – írja. Miután a nyomás erősödött, Kovács István január 27-én ügyvéd általi felszólítást küldött zaklatójának, kilátásba helyezve, hogy a zsarolás és rágalmazás folytatása esetén kénytelen lesz az állami bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervekhez fordulni. „Ennek hatására Horváth Alpár a 2017. január 30-ai telefonos üzenetében Kovács Istvánt az ő meggyilkolásának szándékával is megvádolta.” Azt is közli, hogy a főszerkesztő január 29. és február 8. között öt levéllel fordult az egyház főhatóságához és a szélesebb körű egyházi nyilvánossághoz. Első levelében 21 órás (!) ultimátumot küldött az egyházvezetőségnek, hogy például fosszák meg palástjától Kovács Istvánt, ha el akarják kerülni a „szennyes” nyilvánosságra hozását.
Az egyház főhatósági tisztviselője közli továbbá: tisztázás céljából kérvényezték a Securitate Irattárait Vizsgáló Országos Tanácstól, hogy fedjék fel a Horváth Alpár által megnevezett „Kovacs Istvan” és „Fănuș” ügynökök/besúgók valódi személyazonosságát.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sosem késő nemzeti fohász
Hol gyászos, hol ünnepi eseményként gondolhatunk a szombati (2017. február 18.), rendkívüli istentiszteletre, a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban. Megemlékezés az 1956-os magyarországi szabadságharcról, a forradalomról, amelynek vérbefojtására a rettegett, a pokoli célhatalom, a Szovjetunió vállalkozott. Ahogy a Magyar Himnusz, a Székely Himnusz, Vörösmarty Szózata is nemzeti ima és az lesz mindig is, úgy a megemlékezéseink sem kötöttek október 23-hoz, sem a vérterror, november 4. szörnyűségeihez, a szovjet tankokhoz. 
Ne legyünk mi sose az egyetlen megbocsájtó keresztény nemzet! Akik vesztünket akarták s akarják, azokra is figyelnünk kell. 
És azokra, akiknek 80 életév után is futja az emlékeztetés erejéből. Balázs Antal egykori mikóújfalusi iskolaigazgató, néptanító, faragó művész 240 kisebb-nagyobb székely kopjafát készített az ’56-os szabadságharc emlékére, a 60. évfordulóra, két országban. Most, az évfordulótól kissé errébb, 60 faragott kopjafából állított össze az unitárius templom javára emlékeztetőt. Kovács István unitárius lelkész prédikációjában mondta: a szabadság ott van, ahol Isten lelke… Budapestről az ünnepségre érkezett Grezsa István kormánybiztos beszédében magasra emelte a nemzeti összefogás életes szükségességét. Nem másokra, viaskodásainkra, hanem önmagunk nemzeti összefogására kell figyelmeznünk.
Szabó László, az unitárius egyház előadó tanácsosa „cselekedeteinkben, lélekben és megfontolásainkban” maga is erre hívta föl a figyelmet. Balázs Antal szólt a sosem kései megemlékezésről és annak művészi vonzatáról, a nemzeti hagyományokról meg arról, veszendőbe hagyni valamit, ami összeköti a nemzetet, az már önmagunk elveszejtése.
A Duna–Tisza köze és abban többek között Kiskunmajsa képviselői mindenben osztoztak, ami az együvé tartozást jelenti. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a tőle megszokott vaskemény szavakkal sem zárta az ünnepi megemlékezést. Tudván, vannak jelenségek, melyeket lezárni nem lehet. Magam arra is emlékezem itt, hogy az öt beszédben egyetlen idegen szót nem hallhattunk. Ez is a nemzeti fohászokhoz tartozik. 
Czegő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Ma chère petite Madeleine” – a Kuncz-hagyatékról beszélgettünk Jancsó Miklóssal
Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda 1971-ben vetette papírra nagybátyjával, Kuncz Aladárral kapcsolatos emlékeit. Fia, a kézirat címzettje, Jancsó Miklós nyugalmazott színész, egyetemi tanár 2016-ban úgy döntött, hogy megjelenteti ezeket. A családi krónika elsősorban nem a Fekete kolostor szerzőjeként állítja elénk az írót, hanem megismerhetjük a budapesti szalonok kedvencét, a kolozsvári kávéházak elmaradhatatlan törzsvendégét, a külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyt, a charmeur, könnyed, tréfás kedvű, de ugyanakkor érzékeny és melegszívű Dadit. A Jancsó Miklóssal készült interjúnk a MÁSKÉP sorozatunk része.
Az egykori kolozsvári Petőfi utca 56. szám alatti ház szobáinak padlótól mennyezetig érő könyvespolcai roskadoznak a könyvek, kéziratok és emléktárgyak súlya alatt. A könyvszekrények közötti falrészek sem „üresek”: megsárgult metszetetek, fotográfiák, családi portrék és csoportképek között vezet az út a dolgozószobába. Jancsó Miklós színész, mint egyetlen örökös vette át édesapja, az irodalomtörténész Jancsó Elemér és édesanyja, Máthé-Szabó Magda hagyatékát, amelynek tetemes részét a Kuncz Aladár „anyag” képezi. Amint végigvezet a házigazda a szobákon már érzem, tudom, hogy itt nemcsak Kuncz Aladárról fogunk beszélgetni, hanem egy igazi  „interbellikus” családtörténetet jegyezhetek le, amelyben a Kuncz család mellett szó lesz a Szabókról, a Jancsókról, a huszadik század első évtizedeinek kolozsvári milliőjéről. Miközben a beszélgetésre készülődve helyet keresek a kamerámnak, a jegyzetfüzetemnek, a szemközti falon egy terebélyes családfát pillantok meg. Kérdő tekintetemre máris érkezik az eligazító válasz.
A Jancsó családé. Jancsó Simon 1613-ben kapott nemességet, ezt a családfát, amelyen minden Jancsót meg lehet találni 1947-ben, születésem után egy évvel készítette Köpeci Sebestyén József, a híres heraldikus. Ha megnézi a fa koronájának a legeslegtetejét, láthatja, hogy az a vékony ágacska középen, amely a metszet felső szélét bökdösi, én vagyok: Jancsó Miklós, született 1946-ban.
- Ez tehát az apai ág. Anyai ágon is nemesek voltak? Mármint a  Máthé-Szabók..
- Udvarhely környéki kisnemesek. Igazából, anyai nagyapám volt az egyetlen Máthé-Szabó. A család maga, amelyből származik csak a Szabó nevet viselte. Szabó Károly dédapám és Ferenczi Juliánna házasságából hat gyermek született: Margit, Ilona, Kata, Anna, Károly és Kálmán. Mikor Károly nagyapám egyéves volt, a dajkával sétálni küldték. Mivel estére nem érkeztek haza, keresni kezdték, s akkor tudták meg, hogy rokonuk, Máthé Pál tekintetes úr vette a gyereket dajkástól, és kivitte Bikafalvára. Dédapám azonnal lóra ült, és kilovagolt a birtokra. A kaput zárva találta, hiába dörömbölt, senki nem engedte be, így hát kénytelen volt gyermek nélkül hazatérni. Másnap Máthé Pál bikafalvi földbirtokos, aki dédanyámnak a sógora volt, mert Ferenczi Birinek, dédanyám nővérének volt a férje, bement Udvarhelyre, és kijelentette dédapámnak, hogy hajlandó a gyereket örökbe venni, s gyermektelen lévén, örökösévé tenni. A szülők beleegyeztek, nagyapám ott maradt Bikafalván, így lett nagyapámból Máthé-Szabó Károly. Itt végezte el az orvosi egyetemet Kolozsvárott, és feleségül vette Kuncz Elemérnek Vilma nevű lányát. Három lányuk született: Margit, Magda és Márta. Magda az édesanyám.
- Már első hallásra lenyűgöző a történet. A gazdag rokon elrabolja szegényebb sógorának a gyerekét...
- Nem úgy kell elképzelni, hogy Károly soha többé nem találkozott édes szüleivel, a nővéreivel és az öccsével. Máthé Pálnak nem volt gyermeke, annak idején bevett szokás volt az ilyen örökbefogadás. Érdekesebb azonban, hogy a nagy örökségből mi sem maradt Károly nagyapámra, annak ellenére, hogy Máthé Pál felesége, Biri néni híresen fösvény volt. Családi legendaként él a következő történet, amelyet a gyerekrablással együtt megírt a dédanyám első férjének, Beczássy Manónak a lánya, Beczássy Judit a Terebélyes nagy fa című családregényben: vendégek voltak ebédre, feltálalták a töltött káposztát, s mire minden vendég kivett egy darabot, csak egyetlen töltelék maradt a tálban. Az újabb kínáláskor - érthetően - ezt senki sem vette ki. Mikor a vendégek elmentek, Pali bácsi megjegyezte – Biri  lelkem, máskor csináltasson többet. Mire Biri mama – Látja  lelkem, még meg is maradt.
- Ez tényleg megesett? És akkor hova lett a sok kincs, nagy gazdagság, ha ilyen „takarékosan” éltek?
- Pali bácsi aláírt egy váltót, amely négyezer koronára volt kiállítva. Kezességet vállalt egy unokaöccséért, nem tudom ki volt az illető, édesanyám nem akarta elárulni. A lényeg, hogy mikor vissza kellett fizetni, kiderült, hogy az unokaöcs odahamisított még egy nullát, miután az öreg aláírta, és emiatt negyvenezer koronát kellett visszafizetnie Máthé Pálnak. Annak ellenére, hogy a csalás kiderült, nagyapám nevelőapja vállalta az adósság visszafizetését. Ráment a teljes birtok.
- Most már tényleg úgy érzem, mintha  egy Mikszáth regény kellős közepén járnánk... Noszty fiúk és Tóth Marik között...
- Ehhez még csak annyit fűzök hozzá, egyelőre, hogy  Károly nagyapám öccséből, Szabó Kálmánból is nagystílű ember lett, épp olyan dzsentri fajta, mint az apja volt. Regényt írt, újságokat szerkesztett, fuvarozó vállalata volt, később a pesti lovarda igazgatója lett. Költséges életmódot folytatott, életművész volt. Hahn Jozefát, Pepi nénit vette feleségül, aki nyolc évig várt rá, s aki mindenben tökéletes ellentéte volt. A házasság nem tartott sokáig, egy gyerekük született: Laci, akit ma mindenki úgy ismer, hogy Cs. Szabó László. Laci gyermekkorának nagy részét a Rózsa utca 6. szám alatt élte le, anyja testvérei nagy szeretettel vették körül. 1918 után Pestre költözött, és ezt követően már csak látogatóba jött haza. Én, az ötvenes-hatvanas években, Pepi nénihez jártam németet tanulni, és Pepi néni mindig a fia angliai leveleit mutogatta nekem, és el volt keseredve, hogy szegény Laci, milyen rettenetesen nehéz körülmények között él Angliában. –Egy istállóban, képzelje el, egy istállóban lakik – mondogatta kétségbeesetten. Hiába bizonygatta neki bárki is, hogy az az épület többszáz évvel azelőtt volt királyi istálló, és most már műemlék, Pepi nénibe nem lehetett lelket verni.
- Szóval az édesanyja, Máthé-Szabó Magda és Cs. Szabó László unokatestvérek voltak. Jól követem a családi szálat?
- Igen. Károly és Kálmán testvérek voltak, Magda és Laci unokatestvérek. Még ennél is fontosabb azonban, hogy Cs. Szabó László édesanyám első nagy szerelme volt. Erről az érzelméről többször beszélgetett nagybátyjával, Kuncz Aladárral, Dadival, ahogy őt a családban szólították. A levelezésükben is fennmaradt néhány utalás erre vonatkozóan. Dadi próbálta okos érveléssel meggyőzni a fiatal lányt, hogy hagyjon föl az ábrándjaival. Laci ugyanis már réges-régen nem élt Kolozsváron, amikor Magda még mindig az egykori házsongárdi temetői és botanikus kerti séták emlékéből éltette érzelmeit. „Tudom, hogy néha reményeket táplálsz elmúlt érzéseiddel szemben. Nem helyeslem ezt. Még a Te érzéseid sem születhetnek többé újra, és ami azt a fiút illeti, ő soha nem érezte Veled szemben a szenvedély szédületét. Különben nagyon okos fiatalember, sokat várok tőle. […] Szívesen tanácsolnám, hogy őrizd meg mint barátodat, mint szellemi társadat, akivel levelezhetsz. De még ebben sem látok semmi jót számodra. Ő egészen különböző természet, mint te…” 1931 januárjában, néhány hónappal a halála előtt írja Magdának ezt Kuncz Aladár, a séták óta pedig eltelt több mint hat év. Itt a magyar fordítását idézem a levélnek, de tudni kell, hogy ők franciául leveleztek egymással. Ez is mutatja, hogy milyen különös, egyedi kapcsolatuk volt, amelynek saját, külön nyelvet választottak. Édesanyám egyébként Kuncz hatására lett francia szakos.
- Milyen különös összefonódások. Én meg voltam győződve, hogy Máthé-Szabó Magda  nagybátyjába, Kuncz Aladárba volt szerelmes. Azt hittem ez a magyarázata annak, hogy csak jóval Dadi halála után, alig 1945-ben ment férjhez Jancsó Elemérhez.
- Anyám rajongott Dadiért, ez kiderül az emlékiratokból. De nem volt szerelmes belé. Dadi viszont, több mint valószínű, hogy szerelemmel szerette anyámat. Minden leveléből egy olyan mély érzelmi kötődés árad, hogy szinte hihetetlen. Végig egyengette anyámnak az útját egyetemi évei alatt, francia tanulmányi útra küldte, ízlését, műveltségét csiszolta, nem volt olyan dolog, amiben ne sietett volna anyámnak a segítségére. Gróf Teleki Ádám – akivel  Kuncz Aladár közeli, nagyon jó viszonyban volt –, akit én Marosvásárhelyen ismertem meg, amikor a Színművészeti Intézet hallgatója voltam 1964–68 között, a Tulipán vendéglőben mesélte nekem borozgatás közben, hogy – Kuncz  Aladár szerelmes volt édesanyádba. Akárhogy is volt, kettejük kapcsolatáról mindazt, amit anyám közölni szeretett volna velem, leírta az emlékirataiban.
- Ugorjunk vissza az időben oda, amikor Máthé-Szabó Károly elveszi feleségül Kuncz Vilmát, aki Kuncz Aladárnak a nővére. Hogyan alakul a család élete?
- Károly nagyapám, említettem már, hogy itt Kolozsváron végezte el az orvosi fakultást, egyébként Jancsó Ödön nagyapámmal évfolyamtársak voltak, van is egy közös fényképük orvostanhallgatókként, akkor még mit sem sejtették, hogy közös unokájuk lesz. A diploma megszerzése után elvette feleségül nagyanyámat és Erzsébetvárosra költöztek, rengeteget dolgozott, körorvos volt, törvényszéki orvos, otthon is rendelt, mindemellett hatalmas családi házat építtetett, megszülettek lányai, intenzív társasági életet is éltek, egyszóval minden a legnagyobb rendben és a legnagyobb természetességgel zajlott az életükben, amikor nagyapám alig harminchat évesen hirtelen meghalt. Tüdőgyulladásban. Nagyanyámnak a három gyermekkel vissza kellett költöznie Kolozsvárra. Máthé Pálék nem segíthettek rajta, mert nem volt pénzük, eladta hát az erzsébetvárosi házat, és visszaköltözött kislányaival édesapjához, Kuncz Elekhez, aki több mint 25 évig töltötte be a tankerületi főigazgatói tisztséget Kolozsváron, és a Majális utca 5. szám alatt lakott annak idején. Amikor ide költöztek, 1912-ben, anyám mindössze öt éves volt, ennek ellenére tisztán emlékszik az akkor még csak földszintes ház minden zugára. Édesanyja, az én nagyanyám, Vilma a legfiatalabb volt a három Kuncz nővér közül, őket öt fiú követte: Doli (Adolf), Dédi (Ödön), Dadi (Aladár), Nyuszi (Andor) és Laci. Amikor özvegy nővérük visszaköltözött az apai házba, akkor a fiúk nagyrészt már nem laktak odahaza. Doli bácsi, akire tisztán emlékszem gyerekkoromból, Küküllőkőrösön volt körjegyző, Dédi jogászprofesszor Budapesten, Dadi – főgimnáziumi tanár és a Nyugat köréhez tartozó szerkesztő, író – szintén  Budapesten élt, és a vakációit Franciaországban töltötte, csak Nyuszi és Laci tartózkodtak Kolozsváron. És aztán következett 1914, kitört az első világháború. Dolit és Lacit felmentették ugyan, de Dédi és Nyuszi a frontra kerültek.
- És Kuncz Aladár a noirmoutier-i internálótáborba.
- Valóban. Vakációzni ment. 1909-től kezdődően éveken keresztül minden vakációját, szabad idejét Franciaországban töltötte. Egyszerűen rabja lett a francia kultúrának, a francia nyelvnek. Akkoriban nagy divatja volt egyébként a „franciás” műveltségnek. Gondoljon csak Ady Endrére.
- Ha jól tudom,  Kuncz Aladár közeli barátságban volt Ady Endrével.
- Hogyne. Dadi  1903-ban került fel Pestre az egyetemre, ahol magyar-latin-görög szakot végzett, és az Eötvös Kollégium tagja volt, amelyet a francia École normale superieure mintájára alapítottak, itt kezdett el a francia nyelvvel és kultúrával foglalkozni, és rendszeresen olvasta Adynak a párizsi beszámolóit. Az Eötvös Kollégiumban olyan tanárok kezébe került, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Riedl Frigyes, s olyan kollégista barátok társaságába, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Szabó Dezső, Benedek Marcell, akik európai kisugárzású életműveket alkottak az elkövetkezendő évtizedekben. Aztán később, a Nyugatosok között dolgozva személyesen is megismerte Adyt, akit valósággal bálványozott, és nemegyszer lumpolták át együtt az éjszakát. Az ilyen mulatozások közül egyetlen történet maradt fenn, amelyet Dadi bátyja, Kuncz Ödön, a jogászprofesszor jegyzett le, ugyanis azon az emlékezetes mulatozáson, amely hajnalig tartott, ő is részt vett. Nagyon érdekes, hogy Ady a fiúk édesapját, Kuncz Elek tankerületi főigazgatót is ismerte, ugyanis amikor Ady a zilahi alma mater diákja volt, a Kuncz fiúk édesapja főigazgatóként Zilahon teljesített szolgálatot. Kuncz Elek halálakor Ady részvétnyilvánító levelet írt Ödönnek, Dadi bátyjának. Dadinak nem írhatott, hisz ő a moirmoutier-i internálótáborban volt akkor. „Halálra döbbentő s emlékeztető igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt, mint diáknak később egyre jobban igazat kellett adnom magamnak, hogy gyermek szemmel is jól föl tudtam ismerni kivételesnek egy kivételes embert. Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak. Fogadják kérem e betegségem miatt talán későn érkező pár soromat a gyász és részvétfogadás szívességében. Mély tisztelettel Ady Endre”. Kuncz Ödön hagyatékában maradt fent a levél. Egyébként a Kuncz család létrehozott egy alapítványt, amely minden emléket összegyűjt, amely a család kiemelkedő tagjaival kapcsolatos, és Kuncz Magdolnának, az alapítvány vezetőjének áldozatos munkája segítségével nemsokára napvilágot lát a Kuncz Ödön memoár is, hisz nemcsak édesanyám, hanem Dédi bácsi is megrögzött naplóíró volt. Abban is majd rengeteg érdekes részletre akadhatnak a filológusok. Dédi bácsi nemzetközi hírű jogászként szintén kiemelkedő tagja volt a családnak, nemrég termet neveztek el róla a kolozsvári Sapientia egyetemen.
- Mikor halt meg Kuncz Elek? És mi történt halála után Kuncz Vilmával és leányaival, hisz ha jól értettem, akkor teljesen rá voltak utalva a családfőre.
- 1915 decemberében, tüdőgyulladás vitte el őt is, akárcsak nagyanyám férjét néhány esztendővel azelőtt. Vilma nagyanyám gondos ápolása hiábavaló volt. Amikor ágynak esett, kihívták Jancsó Miklós orvosprofesszort, a család régi jó barátját. Ő kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, ez és a hatvankilenc év akkor a halálos ítéletet jelentette, a professzor meg is mondta. Egy hétig volt beteg, nem szenvedett, sejtelme sem volt, hogy milyen súlyos az állapota. 1915. december 9-én reggel hunyta le szemét örökre. Az unokák az ablakból nézték a gyászkocsit, amely az állomásra vitte a koporsót, hogy Kuncz Elemér akaratához híven Nagyváradra szállítsák felesége mellé, akinek korai halála után sosem nősült újra és egyedül nevelte fel nyolc gyermekét. Dadi, aki ötéves volt, amikor édesanyját elveszítette, és nem vehetett részt a temetésén, amikor Noirmoutier-ban megkapta az édesapja halálhírét hozó levelet, teljesen összeomlott. A Fekete kolostorban így elevenedik meg számunkra a történet, melyben összekapcsolja a gyerekkori veszteséget az internálótáborban érzett gyásszal: „Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be... A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélekablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem. A koporsó után négy fivérem ment, utánuk meg tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat.”
- Hány éves volt akkor a Miklós édesanyja? Mi történt utána?
- Édesanyám, Magda mindössze hét éves volt 1915-ben. Utána egy elég nehéz periódus következett számukra. Vilma nagyanyám azonban nagyon talpresetten megoldotta a helyzetet. Kosztosokat fogadott, panziót vezetett, varrt, még novellákat is írt. Így telt el a háború. Dadi 1919-ben szabadult, de csak 1923-ban költözött haza Kolozsvárra, addig Budapesten élt, ugyanabban a Damjanich utcai Szappanyos penzióban, ahol a háború előtt is szobája volt, és ahol a Nyugatosok otthon érezték magukat, mert a penziót működtető két hölgy teljesen elkényeztette őket, még a kedvenc ételét is ismerték mindenkinek. Tanított, fordította Anatole France, Maupassant

A hősök, a bátrak emlékét őrzi a nemzet
„Amíg veszélyben magyar identitásunk, addig szabadságunk sem lehet teljes”
Március 15-én délután ezrek gyűltek össze a Postaréten, a Székely vértanúk emlékművénél, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc hőseire emlékezzenek. A magyar történelmi egyházak nevében a római katolikus egyház részéről Oláh Dénes főesperes köszöntötte az egybegyűlteket. A rendezvényre Szabó László református lelkész mondott áldást. Lelkemben félárbócon van a nemzeti lobogó
– Annyi és annyi fölemelő március 15. után ma az én lelkemben félárbócon van a nemzeti lobogó – mondta Oláh Dénes –, pedig ma is a szabadságnak volna az ünnepe. Annak a szabadságnak, amely nem kiváltság, hanem Isten ajándéka.
A továbbiakban a szeretet fontosságára hívta fel a figyelmet: „úgy gondolom, hogy minden ép elmével rendelkező ember tudhatja, hogy egyetlen építő erő létezik: a szeretet. Csak akik tudtak szeretni, azok vitték előbbre az emberiség ügyét. A szeretet épített iskolákat, hidakat folyók fölé és népek közé. A szeretet volt képes ledönteni a válaszfalakat és feltölteni az elválasztó sáncokat és szakadékokat. A szeretet mindig előbbre vitte az embereket”. (…) „Nekünk előre kell menni a szeretet útján, a szabadság útján, a haladás útján, Krisztus útján. S lám, ez egyeseknek fáj, egyeseknek botrány.”
Mint mondta, Krisztus maga és tanítása is botrány volt a maga idejében, de végül győzött. „A szeretetbotrány éppen akkor győzött, amikor emberileg teljesen kudarcot vallott. Aznap éppen nagypéntek volt.”
Ám nagypéntekre húsvét, a feltámadás következett, ezért is hiszünk a szeretet végső győzelmében, a józan ész diadalában, „a kificamodott vagy kificamított elmék kijózanodásában”. És hogy ez megtörténhessen, a főesperes imára hívott „minden szabadságot és fajtáját szerető embert”. Végül kijelentette, ezért van félárbócon a lelkében a nemzet zászlaja.
„Hiszem, hogy a különbségek nem elválasztanak…”
Sorin Grindeanu, Románia miniszterelnökének üzenetét Nagy Zsigmond, Maros megye alprefektusa olvasta fel. A román kormányfő baráti üdvözletét küldte, hangsúlyozva, hogy március 15. nemcsak Magyarország nemzeti ünnepe, de egyben a világ összes magyarjának egyik legfontosabb ünnepe is.
„Az egység a különbözőségben európai elv alapján őszintén hiszem, hogy a különbségek nem elválasztanak, nem tesznek egymás ellenségeivé, hanem ellenkezőleg, egymás kölcsönös megismeréséhez, az egymás iránti tisztelet erősödéséhez vezetnek” – hangsúlyozta Grindeanu, rámutatva, hogy a jobb élet reménye és a kölcsönös tisztelet az, ami „összeköt bennünket”. Kijelentette, az általa vezetett kormány programja fontos vállalásokat tartalmaz a kisebbségekkel szemben, különös tekintettel a magyar közösségre.
„Azt gondolom, hogy a kölcsönös tisztelet jegyében és egy jobb élet reményében valósággá változtathatjuk az 1848-as forradalom eszméit: a békét, a szabadságot és a jó megértést” – üzente a miniszterelnök, aki a magyarok történelme és szellemi és kulturális öröksége iránti tisztelet jegyében küldte jókívánságait.
Csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnökének üzenetét Lukács Bence Ákos, a csíkszeredai főkonzulátus konzulja tolmácsolta: „169 évvel ezelőtt ez a nap ébresztett rá bennünket arra, hogy azon az ösvényen, amely az egész nemzet felemeléséhez vezet, csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre. Mi, magyarok büszkék vagyunk arra, hogy 1848. március 15-én vértelen forradalommal vívtuk ki szabadságunkat, de még ennél is nagyobb fegyverténynek tartjuk, hogy amikor meg kellett védenünk frissen szerzett jogainkat, egy emberként álltunk talpra. Hét évvel ezelőtt ismét lehetőséget kaptunk arra, hogy újraalkossuk és megszilárdítsuk a magyar nemzet egységének fundamentumát. Az elmúlt években olyan erős és stabil anyaországot építettünk, amely segíteni tudja a Kárpát-medencei magyarság szülőföldön való boldogulását. Rajtunk áll, hogy élve a kapott eséllyel, összefogásunkkal és kitartásunkkal valóra váltjuk-e ’48 hőseinek álmait, büszkén hirdetve: »a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez«.
Legyen tehát béke, szabadság és egyetértés!” – zárta üzenetét Orbán Viktor magyar kormányfő.
A mi forradalmunk a gyermekeink jövőjéről szól
Ünnepi beszédében Péter Ferenc, az RMDSZ megyei elnöke hangsúlyozta: „Március 15-én az 1848-as forradalomra emlékezünk, de nemcsak az emlékezés tartja élve ezt az ünnepet, hanem a közösségünkben élő szabadság utáni vágy is. Ez az ünnep újra és újra ráébreszt minket arra, hogy a szabadság mekkora érték számunkra, de egyben emlékeztet is arra, hogy milyen könnyen veszélybe kerülhet.” (…) „Ezen a napon óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hol tartunk most, ennyi év elteltével szabad emberekként élhetünk-e ma szülőföldünkön mi, erdélyi magyarok?” A kérdésre nem tudott egyértelmű pozitív választ adni, hiszen „amíg veszélyben van magyar identitásunk, addig szabadságunk sem lehet teljes”. Az elmúlt hónapok bebizonyították, hogy a marosvásárhelyi magyaroknak ma ismét a szabadságukért, alapvető jogaikért kell küzdeniük.
Rámutatott, hogy az 1989-es rendszerváltást követően sokat változott az erdélyi magyar közösség helyzete, a kisebbségi jogok jelentős részét ma már törvény védi, mégsem érezzük magunkat biztonságban. „Nem is érezhetjük, mert nem lehet teljes a biztonság ott, ahol nem tartják be a törvényeket. Ahol nem hallgatják meg a másik felet. Nem vagyunk biztonságban ott, ahol a Korrupcióellenes Ügyészség a marosvásárhelyi katolikus iskola alapítását vizsgálja, szülőket hurcolnak meg és több mint 400 diák sorsával játszanak”.
A szabadságharc nemcsak a múlt emléke, hanem a jelen törekvése: az évről évre való próbatétele annak, hogy még mindig ki tudunk-e állni magunkért, vagy hagyjuk, hogy eltapossanak – mutatott rá Péter Ferenc, arra szólítva a vásárhelyi magyarokat, hogy ne hagyják magukat megfélemlíteni, ne hagyják az iskolát! „Egy olyan küzdelem előtt állunk, amit csak együtt tudunk sikerre vinni”. (…) „Ha kiállunk magunkért és egymásért, akkor nem tudnak bennünket eltaposni. A mi forradalmunk a gyermekeink jövőjéről szól. Arról szól, hogy elengedjük-e most a kezüket, vagy kiállunk mellettük minden lehetséges eszközzel.”
Az elnök arról is beszélt, hogy egyesek azt hiszik, hogy „a végtelenségig nyomást gyakorolhatnak közösségünkre, hogy meg lehet bennünket félemlíteni, hogy meg fogunk hátrálni”. Ezért – hívta fel a figyelmet – „összefogva, egy emberként kell kiállnunk igazunk mellett, és világosan kell állást foglalnunk a bennünket ért sérelmek kapcsán úgy, ahogyan ezt elődeink is tették. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne adjunk helyet az etnikai feszültségkeltésnek és a mindenki számára romboló gyűlölködésnek”.
Legyünk bátrak kiállni magyarságunkért, nemzetünkért!
Magyarország kormánya részéről Soltész Miklós egyházi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár mondott ünnepi beszédet.
A ’48-as események felidézése után arra hívta fel a figyelmet, hogy ma is zavaros időket élünk, még fontosabb az összefogás, még fontosabb a bátor magatartás, és még inkább bölcs döntésekre van szükség. Hisz amíg Európa, Brüsszel egyes vezetői magukhoz akarják ölelni az idegen kultúrák hódítóit, addig eltaszítják, háttérbe szorítják a kereszténységet még őrző közép-európai nemzeteket. Büntetni akarja a közös Európát védő nemzeteket ahelyett, hogy hálás lenne. „Éppen ezért, magyarok, románok, szerbek és horvátok, lengyelek, szlovákok, nem engedhetjük meg, hogy újra egymással szembefordítsanak minket. Nagyobb a történelmi felelősségünk annál, hogy ezt a luxust megengedjük magunknak. Össze kell fognunk a kereszténység védelmében, össze kell fognunk a recsegő-ropogó Európáért, mert gyermekeink, fiataljaink jövője ezen múlik”.
Mint mondta, itt, Romániában is egy láthatatlan háttérhatalom tartja rettegésben a minisztereket, polgármestereket, intézményvezetőket. „A szabadságharc leverését követő időszakot vagy a kommunista diktatúrát idézi, hogy egy katolikus iskola igazgatóját meghurcolhatják, a szülőket és a gyermekeket pedig teljes bizonytalanságban tartják”.
Kijelentette: a hősök, a bátrak emlékét őrzi a nemzet, és ugyanígy fog emlékezni a jövő nemzedék a mostani bátrakra, de senki sem fog emlékezni a feljelentőkre. „Legyünk bátrak kiállni magyarságunkért, nemzetünkért, hitünkért, kereszténységünkért, az együtt élő nemzetek békéjéért” – biztatta a megjelenteket az államtitkár.
A rendezvényen kortársvers-részletek hangzottak el fiatal költőktől, Sajó Sándor Magyarnak lenni című versét Szabó Erzsébet Zsófia, a Római Katolikus Teológiai Líceum 9. osztályos tanulója szavalta. Fellépett a marosvásárhelyi Serafim Duicu Általános Iskola Rügyezők furulyacsoportja. Dsida Jenő Templomablak versét megzenésítette Boros Emese (ének), zongorán kísérte Fülöp Csongor, Reményik Sándor Templom és iskola című versét Balló Krisztina, a Római Katolikus Teológiai Líceum 10. osztályos tanuló szavalta el. Műsorvezető Kányádi Orsolya volt.
A postaréti rendezvény ünnepi koszorúzással, illetve a himnuszokkal ért véget.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

A Ludas Matyit adja elő a Hargita együttes
Csíkszeredában mutatja be csütörtökön este 7 órától Ludas Matyi című táncjátékát a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes a városi művelődési házban.
Kettős évforduló előtt tisztelgett 2016-ban az együttes a Ludas Matyi feldolgozásával: a tavaly 250 éve született Fazekas Mihály, a mű szerzője előtt, és az 1816-ban közkézre ajánlott és kiegészített mű előtt. A produkciót már több településen is bemutatták, de mint a keddi sajtótájékoztatón fogalmaztak az alkotók, folyamatosan változik az előadás. „Sok jó ötlet került be, sok jó ötlet került ki. Ez a műsor még nincs kész, sosem lesz kész” – mutatott rá Szabó László tánckarvezető.
Az előadás közös munka eredménye: a társulat tagja, Kelemen Szilveszter rendezte a mű táncos újraalkotását Böjte Róbert, Kósa Gabriella és Szabó László segítségével. Dramaturgiai tanácsokat Fazakas Misitől kaptak, a zenei anyagot Mihó Attila szerkesztette. „A mi felelősségünk, egy erdélyi kulturális intézmény felelőssége, hogy az ifjúság lehetőséget kapjon, sikere legyen, boldoguljon” – mondta András Mihály, az együttes igazgatója. Kelemen Szilveszter úgy nyilatkozott, az előadás létrehozásakor az volt az elsődleges céljuk, hogy olyan produkció szülessen, amelyet szinte bárhol el tudnak játszani.
„Nem akartunk művészkedni, nem akartuk eldugni az üzenetét. Egyszerű előadást akartunk, olyat, amelyet az utcasarkon, minden faluban el lehet játszani, és megelégedve távozzon a közönség. Túlnyomórészt olyan műsoraink vannak, amelyet nehéz a „házból” kivinni, ezt könnyen tudjuk mozdítani. Azt akartuk, hogy egyszerű és érthető legyen, az emberek szórakozzanak és kapcsolódjanak ki” – mutatott rá a rendező.
Péter Beáta / Krónika (Kolozsvár)