Kolozsvári Ünnepi Könyvhét – H. Szabó Gyula: Kolozsvár büszke lehet ránk
Kolozsvárról szóló, illetve a városhoz kapcsolódó könyveket mutattak be szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság székházában. H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a kis létszámú hallgatóságnak elmondta: tavaly Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó igazgatójának volt az ötlete, hogy a könyvhét keretében kimondottan Kolozsvárról szóló könyveket is bemutassanak, a programpontot pedig idén is örömmel iktatták be az eseménysorozatba.
– Színes a bemutatásra kerülő könyvkínálat. Hátha büszke lesz ránk Kolozsvár, hogy ennyit írunk róla – élcelődött H. Szabó Gyula, majd rátért a legfrissebb, Kolozsvárról szóló kiadvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdeményezésére megjelentetett Kincses Kolozsvár Kalendáriuma bemutatására, kifejtve: szerethető Kolozsvár-képet tárnak benne az olvasó elé, a régi és a mai Kolozsvárt illetően egyaránt.
Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó képviselője Cseh Katalin 2008-ban megjelent A virágárus bácsi című verseskötetét hozta el az eseményre. – A virágárus bácsi, közel a kilencvenhez, úgy él társadalmi életet Kolozsváron, hogy a Főtéren vidáman elbeszélget az emberekkel, nyáron még idegenvezetői teendőket is el tud látni – mondta Szikszai, majd a szerző néhány költeményét olvasta fel.
A Donát Alapítvány részéről Zsigmond Ilka angoltanár a Kolozsváros. Milyen város? című műemlékpedagógiai kiadvány első két kötetét ismertette. – Szerzőtársammal, Fórizs Enikővel együtt arra törekedtünk, hogy a gyerekeket „műemlékfogyasztóvá” neveljük – hangsúlyozta Zsigmond Ilka, majd felhívta a figyelmet arra, hogy tankönyvként is ajánlják a köteteket.
A Kriterion Könyvkiadó több, Kolozsvárhoz kötődő könyvet adott ki az elmúlt években, így például az Árkossy István festőművész és Bágyoni-Szabó István prózaíró levelezését tartalmazó Világ árnya, világ fénye című beszélgetőkönyvet, amelyben H. Szabó Gyula szerint egyfajta „elveszett paradicsomként” jelenik meg a kincses város.
Nagy István íróról fia, Nagy Károly nyugalmazott egyetemi oktató Tanúság címmel írt könyvet. – Kevesek által ismert eseményekről, mi több, kulisszatitkokról ejtek szót, amelyekről a családomtól, illetve a szűkebb rokonságtól és az ismerőseimtől értesültem – árulta el Nagy Károly. Ugyancsak a Kriterion adta ki John Paget XIX. századi angol orvos erdélyi és magyarországi naplójegyzeteinek egyik kötetét. – A könyv főleg a néprajzosok számára kincsesbánya – méltatta a kiadványt H. Szabó Gyula.
Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat és könyvkiadó vezetője legfontosabb sikerként könyvelte el Herepei János (1891–1970) művelődéstörténész, régész műveinek sorozatát, amelynek első kötete a Farkas utcai templom XVII. századi restaurálását eleveníti fel, a második a Református Kollégium és a Farkas utca történetéről, míg a harmadik kötetben a Farkas utcai kőszínházról értekezik. Szabó Zsolt utalt még a Biró Vencel hagyatékából ránk maradt három könyvre is (A Kolozsvári Római Katolikus Gimnázium története, 1918–1940; A Báthory-Apor Szeminárium története 1579–1933; A kolozsvári Róm- Kath. Főgimnázium emlékalbuma, 1579–1929).
Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója felelevenítette: az ő kiadójuk jelentette meg legelőször Asztalos Lajos helytörténész Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár című könyvét. Ezt követően az Orbán Balázs életét bemutató Mikó Imre-könyvet (A szülőföld szerelmese), a Kós Károly levelezéseit tartalmazó Édes Idám! kötetet, továbbá Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz, Kovács Béla 420 nap Szíriában és Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című könyvét ismertette.
A Stúdium Kiadó képviseletében Asztalos Lajos Kolozsvár épített kincsei, valamint Hantz-Lám Irén A templom arcai című kiadványát ajánlotta a jelenlévők figyelmébe Tőkés Erika, Hantz Lám Irén pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy utóbbi kötet Terényi Ede azon művének kottáját is tartalmazza, amelyben a kolozsvári zeneszerző városunk régi utcaneveit zenésítette meg.
A Baróton alig pár éve működő Tortoma Kiadó Gaal György Kolozsvár-kalauzának harmadik, bővített kiadásával volt jelen az eseményen. A szerző visszaemlékezett könyvének első két kiadására, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan angolul is megjelenhet mostani munkája.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Könyves Kolozsváros
Az idén második alkalommal, június 7–10. között zajlott a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, az RMDSZ Főtitkársága és a Romániai Magyar Könyves Céh szervezésében. Utóbbi alelnöke, H. Szabó Gyula felhívta a figyelmet arra, hogy 1929 májusában tartották az első ilyen jellegű találkozót, és annak ötletgazdái is remélhetően elégedettek volnának az idei könyvhéttel.
Minden okuk meglett volna rá már csak a vásárt szemrevételezve is. A határon inneni és túli kiadók és terjesztők garmadája várta az érdeklődőket színes kínálattal. Rengeteg helytörténeti, erdélyi és romániai magyar vonatkozású kiadvány jelent meg az elmúlt időszakban, ezektől roskadoztak a standok, de irodalmi, filozófiai műveket, a gyermekeknek szánt, gyönyörűen kivitelezett kiadványokat is lehetett találni.
A néhai szervezőknek nem lett volna panaszuk a színpadon zajló előadásokra sem: a kolozsvári iskolák tánccsoportjai egymásnak adták át a helyet, bábjátékot, versek előadását építették a programba, Berecz András mesemondó szórakoztatta az összes jelenlevő korosztályt. A közösségi versmondás Kányádi Sándor alkotása köré épült, a Kaláka együttes fellépése mellett a költő Mátyás-napi vásár, Fekete-piros és Faragott versike című írásait szavalták az egybegyűltek.
Míg a színpadon az időjárás szeszélyeitől fenyegetve zajlottak az előadások, a könyvhetet támogató szervezetek segítségével, gyakran párhuzamosan több helyszínen is, könyvbemutatókat tartottak: harminchat ilyen jellegű beszélgetést, tizenkét helyszín bevonásával.
Nehéz feladat a bemutatók közül válogatni, hiszen olyan kiadványok kerültek közönség elé, mint Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötete, a Rekonstrukció Alapítvány 2012-es, első Kincses Kolozsvár Kalendáriuma vagy két erdélyi humorista, Felméri Péter A három ufó és Tóth Szabolcs Nem semmi című könyvei. Felsorakoztatták a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványait is, amelyek többek között a külföldi szakembereknek kínálnak információkat, a Székelyföld szerkesztői pedig azt az érdekes sorozatot mutatták be, amely egyfajta önértékelést, önvizsgálatot kíván elősegíteni a székelység körében. Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész a Rediviva chartophylax Igeniensis című, Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története alcímű kötetét ismertette, a magyarigeni kisebbségi élet nehézségeiről, valamint a háromszáz évvel ezelőtt született Bod Péter örökségéről szólva.
Az ötvenöt éves Napsugár és a húsz esztendős kolozsvári Polis Könyvkiadó közös rendezvényén, Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című gyermekverskötete kapcsán elhangzott, a derűs könyv forgatása a természet megismerésére, szeretetére neveli kis olvasóit, és hogy minél több olvasóhoz eljusson, a szerző, honoráriumát felajánlva, hatvan óvodát gazdagított vele.
A nemrég elhunyt Fodor Sándor író emlékét idézték fel a Katolikus Nőszövetség épületében. Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztője elmondta, a gyermekek kedvenceként számon tartott író élete ötvenöt évét adta a Napsugárnak, nyugdíjba vonulása után is támogatva őket. Az RMDSZ Főtitkársága idén is megtartotta könyvadományozási akcióját, így a rendezvényre látogatók közel 300 könyvet ajándékoztak a szórványbeli magyar iskolák diákjai számára.
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

Szövőszék és bábafog
Beszélgetés Szentimrei Judit néprajzkutatóval
Kászoni székely népművészet, Szilágysági magyar népművészet vagy Moldvai csángó népművészet – sokunk polcán sorakoznak ezek a harminc-negyven évvel ezelőtt kiadott kötetek, melyeknek egyik szerzője Szentimrei Judit iparművész, néprajzkutató. A 91 éves dédnagymamával kolozsvári lakásán beszélgettünk múltról, hazáról, családról, a munka és a tudás szeretetéről.
– Mit jelent önnek Erdély?
– Az egyszerű otthonnál sokkal többet. Ahogy a szász himnusz mondja: „Siebenbürgen, Land des Segens, Land der Fülle und der Kraft”. Az áldás földje. Szász elemit végeztem, mert édesapám úgy tartotta, mindhárom nyelvet ismernünk kell. – Kolozsváron végezte tanulmányait, Budapesten Györffy István, a magyar néprajztudomány egyik első jeles személyisége tanítványként folytatta, és már fiatalon megfordult Finnországban is. Hogyan határozta meg mindez az életét? – Tizenkét évesen Müller Hermannétól tanultam francia és svéd gobelint szőni. Később Nagy Imre festőművész azt mondta, hogy a leánykának szőni kell. Tizenöt éves voltam, akkor ismertem meg az uramat. 1938-ban kerültem Pestre, bejártam Györffy István óráira, ő pedig azt mondta: akit ennyire érdekel a népművészet, annak mindenképpen Finnországban a helye. Ösztöndíjat senki nem adott, de kaptam tőle két levelet. 1939-ben egyedül indultam el Finnországba. Helsinkiben a Tellervo nevű népi textilműhelyben és a néprajzi múzeumban dolgoztam. Enni és aludni itthon is lehet. Reggeltől délutánig szőttem a műhelyben, este és éjszaka pedig gyöngyöt fűztem. De nem csak a fővárosban voltam, bár a 18. születésnapomat épp ott ünnepeltem. Különböző családokat ismertem meg. Amikor például finn levelezőtársnőm falujából távoztam, kigyűlt a lakosság, és énekkel búcsúztattak. Apámmal lefordítottuk a szövegét magyarra: „Apád házánál kisleány, széppé serdültél már, oly széppé, mint a kis virág, előtted a világ…” Érdekes volt a viseletük is, mert a székely csíkos szoknya – melyet a lengyeleknél is viszontláttam, természetesen az ő színvilágukkal – ott volt a finneknél is északi színösszetétellel.
– Mi volt az első munkája? – Készítettem egy falvédőt, amin a család szerepelt. Ezt a gyermekszőnyeget itt a szoba közepén épp nem én szőttem, de a terveim alapján készítették 1957-ben. Több generáció felnőtt már rajta. A szőnyegen éppen azt táncolják, hogy „Most viszik, most viszik Danikáné lányát”, ott pedig, hogy „Dombon törik a diót, a diót / Rajta vissza mogyorót, mogyorót”. Éneklik is a gyermekek, négykézláb. 1957-ben rendeztük az első iparművészeti kiállítást is, korábban Kolozsváron ilyen nem volt, de még az országban sem nagyon. Volt itt egy uruguayi grafikus, akinek megtetszett az egyik szőnyeg. Kérdezte, mit fizessen érte. Mondtam, vigye el emlékbe. A legnagyobb dicséretet az ő nyolcéves fiától kaptam. Az édesapa levelében megírta, hogy a gyermeke azt kérdezte: „Milyen szép országban jártál, édesapám, ahol ilyen szépeket szőnek? Milyen jók lehetnek ott az emberek…” – Szőni, írni, kutatni vagy tanítani szeretett jobban? – Mindegyik egészen más. Dr. Kós Károly vezetésével – Nagy Jenővel és velem – 1952-ben megalakult a magyar népművészet-kutató csoport. Mindig vittünk magunkkal diákokat, nagyon élvezték, dolgoztak is rendesen. Nagyon szerettem tanítani, nálunk ez valószínűleg családi vonás. A terepmunka alatt pedig feltöltődtem. A Kárpátokat keresztbe-kasul gyalog jártuk be. Nem úgy van az, hogy az ember sző, vagy alkot. Dolgozik. Tudja, mit jelent naponta két órát aludni? Én akkor feküdtem le, amikor az uram fél hatkor felkelt. Ő rendezte a reggelit, a fiaim tejet hordtak reggel öt és hét között. Olyan szép élet volt nálunk fenn a Majális utcában. Egymást neveltük a családban. Nem csak én neveltem őket, hanem ők is egymást. Gyulu fiam például nyolcévesen kijelentette, hogy nincs megelégedve a szüleivel, mert nem nézik át otthon a leckéjét, mint másnak. Mert ahol átnézik, ott kiteszik a vesszőt, és tízest kap a gyermek, míg ő csak kilencest, mert van egy vesszőhibája. Nem én szóltam bele, hanem a hét évvel idősebb bátyja: „Azt a tízest a szülő kapja. Nézd át te, s akkor te kapod!” Én voltam a „kapitány” a családban, a „legénységem” pedig az uram és a négy fiam. Neveltük és segítettük egymást. – A Zsuzsi-baba és az Andris-baba című népviseletvarró pályázat is egy ilyen közös munka eredménye? – Igen, Zsolt a Jóbarát című ifjúsági lapnál dolgozott. Megkért, hogy segítsek, így ’70-ben én vezettem a lap Zsuzsi-baba-sorozatát. Három díjat hirdettünk meg, aztán 163-at kellett kiosztanunk. Ezt követte ’71-ben az Andris-baba. Amikor Nagy Jenő kollégám megnyitotta a pályamunkákból készült kiállítást, azt mondta: amit nekünk nem sikerült húsz év alatt felgyűjtenünk, azt a gyerekek három hónap alatt elvégezték. Nem a „magyaros” piros-fehér-zöld ruhákból van hiány, hanem a különböző vidékek viseletéből. Ma Kézdivásárhelyen tekinthető meg a babakiállítás. A Dolgozó Nő című folyóiratnál a Kati-baba rovatot vezettem, ami a csecsemőöltözetről és a bölcsődalokról szólt. Gyönyörű volt, ahogy beküldték a kicsi múmiákat. – A Kós-Szentimrei-Nagy szerzőhármas fogalommá vált Erdélyben. Közös munkáik mai napig számtalan család polcain megtalálhatók. Minek tulajdonítja a nagy sikert, és vajon miért nem ennyire népszerűek manapság a hasonló kiadványok? – A közös munkák nagyon szépek voltak. Először a székelyföldi Kászonba mentünk 1952-ben, másodjára – 1953-ban – Moldvába, majd ’54-ben Szilágyságba, rá egy évre pedig a Kis-Küküllő mentére. Ezek után azt mondták, hogy mi már felkutattuk az egész erdélyi magyarságot, nincs tovább. Pénzt nem kaptunk, de azért még mentünk. Az ötvenes években gyűjtött anyagok húsz évvel később jelentek meg. Ma egészen más az élet. A világháló és a televízió révén minden információ bejön a lakásba. De az is igaz, hogy mi igyekeztünk a hétköznapi ember nyelvén írni. Magyarországon nagyon csodálkoztak, hogy a Kis-Küküllő című kötet ekkora példányszámban jelenhetett meg: itthoni eladásra tizenötezer darabot nyomtak, külföldre pedig még tizenötezret. Azt mondták, ez hihetetlen, soha néprajzi kiadvány ilyen mennyiségben nem fogyott. Hallgattam ott egy előadást, s megállapítottam: ha mi azon a nyelven írnánk, mi magunk sem értenénk, és senki sem venné meg.
– A kutatást és a családot hogyan tudta összeegyeztetni? – A fiaimat hurcoltam magammal, mint kutya a tollseprűt. Ők azt mondják, óriási élmény volt számukra. Széken például Víg Gyuriéknál laktunk, akik eredetileg kecskepásztorok voltak. Az uram viszont ’47-48-ban megalakította Széken a második tagozatot, a kecskepásztort pedig feleségestől bevitte iskolaszolgának. Nem volt kis feladat tisztán tartani az iskolát, Szék ugyanis rettenetesen sáros volt, falábon jártak a gyerekek iskolába. Zsolt például a Víg-fiúkkal bivalyt őrzött, az erdőre járt fáért, és megtanulta, hogy az ágat nem úgy kell hazavinni az erdőről, hogy összerakod és húzod, hanem a legnagyobb ágat teszed legalul, arra rakod a többit, a nagyot fogod meg, és azt húzod. Így megy veled az erdő. – Vélhetően a gyermekeket is jobban érdekelte a körülöttük lévő természet és kultúra, mint manapság. – A Néprajzi dolgozatok című sorozatban külön rovatban hozták le a gyermekek gyűjtéseit. Állandóan foglalkoztak velük. De aztán valahogy ez is kimaradt. Az iskolák is másképp foglalkoznak a gyermekekkel. A generációk közti kapcsolat is más. Nálunk természetes volt, hogy ha gyermek született a családban, akkor én ott voltam. Az is igaz, hogy magam is a családi fészekben maradtam, ott voltak nekem a szüleim, és ha valamit kérdeztem apámtól, akkor azt mondta, hogy „abban a könyvben nézz utána”. – A motívumok világa nagyon összetett jelrendszer. Hogyan lehet eligazodni benne? – Nem csak a minta érdekes, hanem az ember, és különösen az asszony. Tudod-e, hogy mikor alszik? Egy öregasszony mondta a Küküllő mentén a régi öregekről: „Este, mikor lefeküdtünk, nagyanyám a tűz lángja mellett font, reggel, mikor felébredtünk, ugyanúgy a tűz lángja mellett pergette orsóját. Mikor aludt, nem tudom. Nem láttam.” Erről van szó. A népmesében is kiderül, hogy valójában mennyit dolgozik a fehérnép. Mikor a moldvai csángókról szóló kötet megjelent, Kányádi Sándor azt mondta: egyetlen szónak sem szabad elvesznie. Tudod, hogy mi a bábafog, és mitől véd? A gonosztól, a pletykától – mert a falusi pletyka öl. Az nem volt gyerekjáték. A csicshím például az anyatejet védte. Ezek nem játékszerek vagy viccek, nagyon is komoly dolgok.
Szentimrei Judit
Iparművész, néprajzkutató. 1921. május 19-én született Kolozsváron. Édesapja Szentimrei Jenő költő, prózaíró, publicista, színházigazgató. Édesanyja Ferenczy Erzsébet, Zsizsi balladaénekes-nő. Férje Szabó Gyula középiskolai tanár, gyermekeik: Bálint (1944) építész, egyetemi tanár, Zsolt (1946) újságíró, egyetemi tanár, Bojta (1947) építészvállalkozó és Gyula (1951) szerkesztő. 1940-től számos hazai és külföldi kiállításon vett részt saját textíliáival. 1950-től 1974-es nyugdíjazásáig a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola textil tanszékének tanára, 1952 és ’69 között a Román Tudományos Akadémia magyar és román néprajzi csoportjainak tudományos kutatója. Ezernél több ismeretterjesztő cikke, tanulmánya jelent meg. Kötetei: Székely festékesek (1958), Kászoni székely népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1972), Szilágysági magyar népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1974), Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1978), Moldvai csángó népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1981), Széki iratosok (1982), Torockói varrottasok (F. Halay Hajnallal, 1997), Torockói népművészet (Kós Károllyal, Nagy Jenővel, illetve Furu Árpáddal, 2006).
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szellemarcok történelmi idősíkban
„Akinek nincs semmije, annak semmi nem hiányzik” – hangzik el újból és újból a Mikes Kelemenről szóló Veress Dániel-darabban. Mikes mondogatja folyton, miközben magányosan, hazavágyva leírja gondolatait.
Nem véletlenül jutott eszembe ez a már-már aforizmaszerű megállapítás Cseke Péter Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben című kötetének (Kriterion, 2011) olvasása közben, hiszen egyrészt talán éppen Mikes az az első erdélyi származású tollforgató, akit egyértelműen el- és befogadott az összmagyar irodalom, másrészt viszont keserű életigazság, hogy az nem becsüli meg értékeit, akinek amúgy sincs belőle sok.
A mi kilencvenéves – saját – erdélyi irodalmunk sajnos sokszor és sokban hasonlít a nem igazán megbecsült értékekhez. Egyre nagyobb döbbenettel tapasztalom például, ahogy a középiskolai irodalomoktatás folyamatából elszivárog az erdélyi literatúra. Nem is olyan régen még egy teljes tanéven át ismerkedhettek a diákok a nálunk született versekkel és prózai írásokkal ahhoz, hogy mostanra a hírhedett kommunikatív kompetenciákra épülő reformdinamika (?!) mellőzze a transzszilvanizmust csakúgy, mint az ellentranszszilvanizmust. Ennek éppen az ellenkezőjét üdvözlöm Cseke Péter kötete kapcsán. Kós Károlytól Zágoni Attiláig – vagyis majdnem a teljes kilenc évtizedet felölelő erdélyi szellemiségről szól ez a kötet.
Az egyes szerzőkről írottak majdnem mindenike eredetileg szóbeli előadás céljából keletkezett, márpedig tanár és nem tanár egyaránt tudja, mit jelent az időkeret: mindenekelőtt tömör, világos fogalmazást, s ha ez megvan, akkor a további árnyalás sem fogja bonyolítani, hanem sokkal inkább gazdagítani a szöveget. Mindezt a szerző is megerősíti az előszóban, mondván: „Hosszas nekifutások után születtek meg a kötetbe foglalt írások. Első változatukban többnyire évfordulós rendezvényekre készültek, és további kutatási folyamatokat indítottak be.
Máskor meg éppenséggel több évtizedes kutatások összegzésére adtak alkalmat. A konferenciákon megszabott időkeret inkább a figyelemfelkeltésre ad lehetőséget, semmint az árnyalt bemutatásra, okadatolt érvelésre. Ez késztetett arra, hogy a bennem élő szellemarcokat rendre történelmi idősíkban rögzítsem. Jelezve az írói pályaképek koordinátáit s egyszersmind az értelmezések »életidejének« dimenzióit, koronként változó/gyarapodó »évgyűrűit«.”
A kötetben a szerző Kós Károly, Makkai Sándor, Tamási Áron, Balázs Ferenc, Jancsó Béla, László Dezső, Jancsó Elemér, Balogh Edgár, Szabó T. Attila, Buday György, Szabédi László, Horváth István, László Gyula, Mikó Imre, Bözödi György, Gáll Ernő, Jancsó Adrienne, Gelu Păteanu, Beke György, Sütő András, Szabó Gyula, Páskándi Géza és Zágoni Attila alakját „rögzíti történelmi idősíkban.”
Ajánlom tehát minden érdeklődőnek, teljes mértékben egyetértve a szerző gondolatával, miszerint: „Legfőbb ideje, hogy a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük »parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté« változni a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.”
Cseke Péter: Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Tizenötödször adták át a Székelyföld kulturális folyóirat díjait
A fennállásának tizenötödik évfordulóját ünneplő, Hargita Megye Tanácsa által fenntartott Székelyföld kulturális folyóirat díjait november 23-án, pénteken adták át a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Elsőként a házigazda Lövétei Lázár László főszerkesztő köszöntötte az egybegyűlteket, és kiemelte, hogy hiánypótló volt a Székelyföld folyóirat, mert „ha mi nem foglalkozunk saját magunkkal, akkor senki más nem teszi meg helyettünk”.
– Elsődleges feladatunk a Székelyfölddel kapcsolatos írások publikálása – hangsúlyozta Lövétei Lázár László. A továbbiakban Ferenczes István alapító-főszerkesztő nyújtott rövid áttekintést a Székelyföld elmúlt 15 évéről.
- További 15, 25 és 50 évet! Kívánom, hogy a Székely Könyvtár 200. kötetét is éljék meg!Zárta köszöntőjét Ferenczes István.
Burus Siklódi Botond megyei tanácsos a kulturális és oktatási bizottság tagjaként köszöntötte az ünnepelteket és a díjazottakat.
– Önök, szerkesztők tizenöt éve itt vannak nekünk. A szerkesztőség tagjait jól ismerjük írásaikon keresztül és személyesen, munkájukkal hozzájárultak az olvasóközönség kulturális szemléletének alakításához, formálták helyenként a formálhatatlant. Ebben a 15 évben felbecsülhetetlen munka, elszántság, szolgálatkészség volt jelen – véli Burus Siklódi Botond. A megyei tanácsos reményét fejezte ki, hogy a jövőben még jobban oda tudnak figyelni a folyóiratra és annak támogatására. – A Székelyföld folyóirat fenntartása kötelessége kell hogy legyen a mindenkori Hargita Megye Tanácsának – hangzott el zárszóként.
A köszöntőbeszédek után a négy díjazott laudációja hangzott el. Elsőként Fekete Vince méltatta a Székelyföld-díjas Ferencz Imre csíkszeredai költőt, publicistát, majd Molnár Vilmos olvasta fel a szintén Székelyföld-díjjal kitüntetett kézdivásárhelyi Sántha Attila nyelvrégész laudációját. A vajdasági Fekete J. József irodalomtörténésznek a Székely Bicskarend Díjat adományozták, a díjazottat Lövétei Lázár László méltatta. A Szabó Gyula-díjban a csíkszeredai Xantus Boróka kritikus részesült, laudációját Fekete Vince olvasta fel.
Erdély.ma

Egy nemzedék három felvonásban
– ez a címe annak az igen érdekes interjúkötetnek, amelyet szerda délután mutattak be az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház új, Nyomda utcai székházának nagytermében. Az igen jó hangulatú, humorban gazdag esten az alaszkai időjárás ellenére is számottevő közönség tette tiszteletét, őket a kötet méltatója, Kovács Levente, a gondozást felvállaló Kriterion Könyvkiadó igazgatója, H. Szabó Gyula és természetesen a szerző, Székely Szabó Zoltán fogadta. Utóbbi Marosvásárhelyen, a színművészeti egyetemen végzett, évekig Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön volt színész, majd a diktatúrában külföldre vándorolt. Bécsben él, az ottani magyar kultúra tevékeny ápolója.
A résztvevőket Kovács Levente üdvözölte, mint mondta, világrekord, hogy ebben a katasztrofális időben, a világvége előtt kilenc nappal, a Gutenberg- galaxis alkonyán ennyien eljöttek. Harminc színészt igen nehéz egy "színpadra" összezsúfolni, Székely Szabó Zoltánnak ez sikerült. H. Szabó Gyula hozzátette: a kötetben fellelhető 29 beszélgetés során 30 színművésszel készített interjút a szerző, három sorozatban. Az első a '70-es évek végén, '80-as évek elején, a második a '90-es évek közepén – itt már pályaelhagyók is vannak –, míg a harmadik 2011-ben készült, ugyanazon interjúalanyokkal. Minden beszélgetés jelen idejű, a kötet rendkívül érdekes, a nagy többség mögött gazdag, hiteles és őszinte életpálya áll. Ami közös bennük: szinte mindegyikük szívesen emlékszik vissza a marosvásárhelyi színművészetin eltöltött évekre.
Kovács Levente elárulta – a kötet kapcsán statisztikát készített, amely szerint a könyv 12-13 év végzősét öleli fel a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig. Ezekben az években 92 hallgató végzett a vásárhelyi színin, közülük harmincan szerepelnek a kötetben. A 92 színművész közül 40 elhagyta az országot, 13-an elhaláloztak. A harmincból heten kerültek tanári pályára, hárman doktoráltak, öten a könyvkiadás közelében is tevékenykednek. 77 százalékuk még mindig pályán van, különböző társulatok tagjai.
– Nem mondhatjuk róluk, hogy elveszett nemzedék. Értékes, jelen lévő generációja a hazai színházi kultúrának. Igen nehéz időkben, nyomorúságos körülmények között végeztek, és ahogy azt közülük Balázs Éva megfogalmazta: az akkor hat színházból álló erdélyi magyar színházi intézményrendszer megőrzését sorsfeladatuknak tekintették. A szegénység és a letiltások sorozata jellemezte életüket, de bátorságukat megőrizték. Szélyes Ferenc például '89-ben adta vissza párttagsági könyvét Szatmáron. Ez igen merész tett volt, ő az interjú során meg sem említi... Számomra különösen fontos, hogy a megszólaltatottak szinte mindegyikével tanár-diák viszonyba kerültem. A könyvet pedig igen fontosnak tartom: részben színháztörténet, de megtalálható benne egy értékelhető és kvantifikálható szociológiai hozadék is, ugyanakkor emberismeretből, pszichológiából is jeleskedik – nagyon sokat tudunk meg belőle a színész természetéről. Székely Szabó Zoltán kérdései szellemesek, célratörőek, a szerző riporterként is megállja a helyét. Groteszk iránti érzéke, fanyar humora sokáig hiányzott a sepsiszentgyörgyi társulatból. A könyvet bárkinek tudom ajánlani, hiszen egy olyan harc szolgálatában áll, amely a művészet örökkévalóságáért folyik, egy olyan művészetért, amelyet folyamatosan eltemetnek, de amelynek a válság az éltetőereje. Bármilyen kultúra romjai alól mindig előtáncolt a színész, és továbbvitte azt. Hiszen aki a múltat megtagadja, annak a jelene sivár, a jövője pedig értéktelen – mondta a méltató, majd a sztorikban, történetekben gazdag est végén a szerző köszönte meg mindenki hozzájárulását, részvételét és árulta el: ő nem elment, hanem nem jött vissza.
– A szabadságban kezdtem el igazán félni a visszajöveteltől. Cserbenhagytam az erdélyi színjátszást, mert – ahogy Faludynak írták a barátai – nem akartam olyan szobába visszajönni, amelynek ajtaján belül nincs kilincs. De '92 óta rendszeresen hívok meg Bécsbe határon túli magyar társulatokat, eddig körülbelül 70 alkalommal. Az Európa Klub vezetőségi tagja vagyok, az itt elhangzó évi 19-20 előadást könyv formában mindig kiadjuk. És most már elárulhatom: a Széllyes Sándor hagyatékát feldolgozó kézirat elkészült, fellelhető benne rigmusainak sorozata, interjúk, beszámolók egyaránt. Remélem, hamarosan Marosvásárhelyen is bemutathatjuk.
K. N. B.
Népújság (Marosvásárhely)

Erdély képekben – könyvbemutató Kolozsváron
A Szathmári Pap Károly festő, fotográfus születésének kétszázadik évfordulója alkalmából megjelent Erdély képekben című albumot mutatják be december 18-án, kedden 18 órától Kolozsváron Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Kriterion Könyvkiadó közös
Az albumot bemutatja Murádin Jenő művészettörténész, a kötet gondozója, az előszó szerzője. Ezt követően H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a könyvkiadó megújult honlapját és a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon on-line változatát mutatja be. Az est házigazdája Magdó János főkonzul. Helyszín: a főkonzulátus rendezvényterme (Főtér 23. sz., belső udvar).
Krónika (Kolozsvár),

Oltyán László íróra, újságíróra emlékeztek Marosvásárhelyen
Oltyán László marosvásárhelyi író és újságíró újabb posztumusz kötetét mutatták be a szerző szülővárosában, Marosvásárhelyen.
Önkéntes száműzetés. Az 55 évesen elhunyt szerző 1988-ban a sajtóból is visszavonult
A Kriterion kiadásában megjelent, Pihenés a hegyen című regény 1979-ben íródott, ennek ellenére H. Szabó Gyula, a kiadó vezetője úgy vélekedett a Bernády-házban szervezett könyvbemutatón, hogy Oltyán műve most is éppen olyan kortársnak számít, mint bő három évtizeddel ezelőtt.
Arra a kérdésre, hogy miért nem jelenhetett meg eddig az 1990-ben, mindössze 55 esztendősen elhunyt szerző műve, a regény előszavában Tófalvi Zoltán adja meg a választ. Szerinte a cenzúra túlfűtött szigorát jól ismerő szerző tudatában volt annak, hogy regényét a fióknak írja.
Oltyán László az egyetlen olyan erdélyi újságíró volt, aki nemcsak egyes, a hatalommal szembemenő kisemberről írt regényei közlését nem erőltette, de amikor negyed évszázados pályafutás úgy érezte, hogy se tolla, se gyomra nincs a kor követelményeihez, 1988-ban a sajtóból is visszavonult. Nem egy kényelmesebb vagy jobban fizetett állásba, hanem kétkezi munkásnak az egyik gyár sötét, hideg szerszámlakatos-műhelyébe, ahol egyesek által megbecsült, mások által megalázott inasként kezdte újra az életét. Ennek dacára szabad embernek érezte magát.
„Kikerült a Vörös Zászló szerkesztőségéből, de emberileg nem tört meg. Mindez azt bizonyította, hogy erősebb volt, mint a hatalom” – jellemezte néhai pályatársát Gáspár Sándor rádiós újságíró. Oltyán László abban a naiv tévhitben ringatta magát, hogy mások is követik a példáját, s ha tömegesen tiltakoznak a diktatúra ellen, akkor annak érdemi következményei lesznek
Ehhez képest a ’89-es fordulat után csak a nevét hiányoló és aláírásgyűjtésbe fogó olvasók követelésére került vissza az akkor már Népújság nevet viselő, megyei napilaphoz, ahol nagyon keveset dolgozhatott a ’90 őszén bekövetkezett haláláig. „Meggyőződésem, hogy Oltyán László ma sem találná a helyét, ha valamelyik politikai szekértábor tologatásán dolgozó újságnál ténykedne” – vélekedett a Krónika munkatársa, Szucher Ervin.
Krónika (Kolozsvár)

Szathmári Pap Károly maradandó hagyatéka
Könyv az ember legjobb barátja. A jó könyvből tanulva, felkészülhetünk a nehézségek leküzdésére, a jövőnk építésére. A könyv a legszebb ajándék annak, aki tud gondolkodni, és ésszerűen cselekedni. Különösen nagy értékű a könyvritkaság, illetve annak újra kiadott példánya.
Szathmári Pap Károly 1842-1843-ban adta ki ERDÉLY KÉPEKBEN– című albumát. Az album akkor 10- 12 füzetben jelent meg, füzetenként 4-5 képpel. (A füzetek számát pontosan nem lehet tudni ma sem.) Ilyen típusú könyv kiadásának abban az időben nem igen volt előzménye. Talán John Paget 1839-ben megjelent könyve- Magyarországról és Erdélyről szóló útleírás- említhető, melyet fametszetben készült képek illusztráltak.
2012-ben a Kriterion Kiadó, reprezentatív formában, újra kiadja Szathmári Pap Károly albumát, abból a meggondolásból, hogy a könyvének eredeti kiadása, a viszontagságos időknek köszönhetően, rendkívül kevés példányban maradt meg. Összesen négy példány maradt fenn. Azok közül is néhány hiányosan. Ezért a legkeresettebb könyv-ritkaságok közé tartozik. A megmaradt könyv-ritkaság közül kettő Magyarországon és kettő Erdélyben, Kolozsváron illetve Nagyenyeden található.
Az Erdély képekben- tájkép-litográfia sorozata 150 példányban készült el. A kőrajzokat Kolozsváron és Bécsben sokszorosította.
A Kriterion gondozásában megjelent album 206 oldalas, formátuma: 33×23 cm, tervezője Matei László. A könyv fedőlapján Szathmári Pap Károly Torda. utza (Kolozsvár) rajza látható. A bevezető tanulmányt Murádin Jenő egyetemi tanár „Sors és pálya” címmel írta, melyben többek között a következőket megjegyzi: „Szathmári a társadalom önművelésének mozgósító útját vallotta magáénak, s ezért készen állt azonnali cselekedetekre.
Az Erdély képekben olyan honismereti kiadvány, amely szöveg és kép, olvasmány és igényes illusztráció egybefoglalásával kívánta a haza tájait, városait, történelmi emlékeit és természeti nevezetességeit megjeleníteni.”
A könyvben minden tájegységre vonatkozóan van szöveg és kép. A szöveg két részre tagolódik. Egyrészt olvasható a tájegység, a település érdekességének leírása, másrészt történelme és az ezzel kapcsolatos legendák. A szöveg mellett az illusztráció színes kőnyomatban, vagy az album szövegét vázlatszerű vonalas rajzok kísérik.
Nemcsak tájegységre vonatkozó információkat, hanem a tanulságokat is írásba foglalja. A Barcaság leírásával kapcsolatban a következőt mondja: „Légy büszke, ha ismered hazádat, s ha nem teheted, ne szégyelld lelked vágyát betölteni…Ha ékes nyelven beszélsz vagy beszélni, akarsz e hon jövő nagyságáról, tanuld ismerni hazád múltát és jelenét, hogy mondhass jövőt…”
Illusztrációit természet után rajzolja. De a tájat egyéni ízlése szerint áttrendezi. Megváltozatja az arányokat. Közelebb hozza a hegyeket. Mindezt a művészi szabadság értelmében teszi. Lényegében átkomponálja a várost, és megváltoztatja az arányokat. A rajzok, melyek a szöveget kísérik, népviseletet mutatnak be. Ilyen például a Torockói női viselet vagy a Szelistyei oláh női viselet, a Szolcsvai női viseletet-című rajzai.
Kolozsvárt bemutató szöveg a Fellegvárhoz kapcsolódik, és láttatja a város általa átfogalmazott város képét is. „Miután e tetőn látható boldog párokhoz, kiket képünk ábrázol, ekként feljutánk: minő tekintet! Míg lábunk alatti grottákban s a téltúl odaillesztett kis házikókban emberek örülnek nem irigyletes éltöknek… előttünk terül el Kolozsvár, egy feleki hegysor és mostani állásunk alkotta völgyben , oldalánál lekígyózó szép Szamosával, s önkényt eszünkbe tódulnak legott mindazon nevezetességei, mik történeteivel összeforradvák.” Szándékosan idéztem az album szövegét, hogy érzékeltessem a könyv egyik érdekességét: a szerkesztő meghagyta az eredeti szöveget, a maga ízes nyelvezetével.
A tájegységek leírásának legnagyobb részét Szathmári írta, de Nagy Ferenc, Krizbay Miklós, Dózsa Dániel, Kőváry László, Szilágy Sándor írásai is olvashatók.
Az ábrázolt helyszínek, a teljesség igénye nélkül: Torockó, Rozsnyó, Kolozsvár, Segesvár, Hátszeg, Marosújvár, Tordai– hasadék, Barcaság, Vajdahunyad, Küküllővár, Válaszút, Gyulafehérvár.
Szathmári az alkotásában a heroikus fokozás stílus jegyeit alkalmazta.
A könyvet Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a Kriterion Kiadó szervezésében a Főkonzulátuson mutatták be azzal a szándékkal, hogy a szerző Szathmári Pap Károly születésének 200. évfordulója alkalmából tisztelegjenek a nagy művész emléke előtt.
A könyvet méltatta Magdó János főkonzul, Murádin Jenő művészettörténész, H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója.
Magdó János a könyv szerkezeti összeállításáról beszélt. Kép és szöveg kapcsolódik össze, a kis leírásokban van kritikus magyarázat is, ami nemcsak a tájegységre vonatkozik, hanem általános érvényű gondolat. Az 1842-43-as években kiadott füzetek eladási gondokat eredményeztek, melyeknek következtében belebukott a vállalkozása.
Szathmári Pap Károly ennek hatására határozott úgy, hogy elmegy Bukarestbe, ahol Havasalföld fejedelmének szolgálatába szegődik.
Szathmári Pap Károly az erdélyi tájképfestészet megteremtője, akinek születésnapjához kötődik a romániai fényképészet napja is.
Murádin Jenő kiemelte, hogy a 2008-ban kiadott Szathmári Arcképcsarnoka mind a román, mind a magyar kultúrához tartózik. Szathmári Pap Károly emblematikus figurája a Kárpát Medence tájainak. Az Erdély képekben-című, füzetekben megjelentetett alkotása egyedülálló. Először próbálkozott olyasmivel, amivel eddig Erdélyben senki. Első olyan ábrázolást tartalmazza, mely az erdélyi tájakat mutatja be füzetekben. Azért, mert ilyen formában könnyebben eladható volt.
Szerinte nem volt politikus alkat. Bukarestben befogadta a magyar menekülteket. Magyar lapokat adott ki, és amit ebből a könyv kiadásából is kiderül, milyen szinten zajlott az oktatás a Kolozsvári Református Kollégiumban, melynek Ő is diákja volt.
Ismerte Vörösmarty Mihályt, Berzsenyi Dánielt. Azok a szövegek, melyeket Ő írt a füzetekbe a legjobbak.
H. Szabó Gyula szerint Szathmári Pap Károly összeköti a magyar és román kultúrát. A román képzőművészeti élet egyik jeles képviselője volt. A gazdag bojárok megrendelték abban az időben nemcsak a maguk, de a feleségeik arcképét is. Mindez megélhetést biztosított a művészeknek.
Bukarestben élt és alkotott, de Ő a magyar kultúrát is támogatta. Szathmári Pap Károly Bukarestben a református egyház gondnoka illetve presbitere volt. A Református temetőben nyugszik.
H. Szabó Gyula bemutatta a Kriterion Kiadó megújult honlapját és a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon online változatát.
Az igen értékes kötet megjelenését a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Szerkesztette H. Szabó Gyula. Tördelés: Szabó Anikó.
Készült a kolozsvári IDEA és GLORIA Nyomdában.
A könyv kivitelezésében és tartalmában méltó arra, hogy mindenki könyvtárában, előkelő helyen, ott legyen.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Potozky, a kölyökkor, a démonok és az írás
2009. január 8. óta foglalkozik írással. Első kötete megjelenésekor már három díjat tudhatott magáénak: 2010-ben a Szabó Gyula Emlékdíjat, 2011-ben az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának debütdíjait vehette át, tavaly a Bálint Tibor-díjat is megkapta. Karcolatai, novellái szinte az összes magyar nyelvű folyóiratban megjelennek. Kikről és kikért érdemes írni? És hogy jönnek képbe a démonok? Potozky Lászlóval beszélgettünk.
– Megfordult-e a fejedben gyermekkorban, hogy irodalommal foglalkozz? Volt-e gyermekkori álmod? És egyáltalán, milyen gyermek volt a kis Potozky?
– Dehogy fordult, hisz olvasni sem szerettem. Szánom-bánom, de a gyermekkorban oly kötelező Verne–Jókai–Rejtő hármasnak csak a töredékét olvastam. Viszont voltak kedvenc olvasmányaim, például a Kincskereső kisködmön meg a Légy jó mindhalálig. Utóbbit talán tízszer is olvastam. Gyerekkoromban sok minden járt a fejemben, mi is lehetnék, ha nagy leszek, de leginkább talán katona szerettem volna lenni. Ez persze sehogy sem egyezett félős, szorongó természetemmel. Hogy milyen kiskölyök voltam? Hát anyás, meg nagydumás. Szerettem mindenféle fantasztikus históriát kitalálni, amelyek velem történtek meg. Ennek az eleven fantáziának volt azonban egy hátulütője is: miután anyámék esténként leoltották a kisszobában a villanyt, mindenféle, a mai napig egészen rémisztőnek tetsző marhasággal tömtem tele a sötétséget. Nem csoda, hogy elég sokáig képtelen voltam anyám nélkül elaludni, és gyakran ébredtem éjszakánként arra, hogy nem merek a paplan alól kilesni, annyira be vagyok tojva.
– Volt valaki a családodban, aki biztatott, nagy hatással volt rád? A szüleid hogyan viszonyultak később a pályaválasztásodhoz?
–A szüleim szörnyen büszkék rám, de leginkább talán annak örülnek, hogy önmagamra találtam. Amiben csak tudnak, segítenek. Értem ez alatt nemcsak az anyagi támogatást, de néha még ötleteket is kapok később megírandó történeteimhez. Az első könyvemben is van néhány szöveg, amelyeket a szüleim inspiráltak: a Drót a pofánnak anyum adta meg az alapötletét, a Hulló lapok közt az ember és a Szomszédok című szövegnek pedig apám. Továbbá több sztori alapját a nagyszüleim elbeszéléseiből kölcsönöztem. Nagyon jó mesélőkéjük van, a mai napig megunhatatlan.
– Végzettségedet tekintve újságíró vagy. Nehezebbek vagy könnyebbek voltak számodra a sajtóműfajok? Mikor és miért érezted úgy, hogy stílust kell váltanod?
– Leginkább tudósításokkal foglalkoztam a sajtóműfajokon belül, publicisztikát keveset írtam. Inkább humoros kis cuccok voltak, talán nem is olyan rosszak. Alig kezdtem el az újságírás szakot, és máris éreztem, hogy többet akarok. Én akarom kitalálni a sztorit, nem csak megírni. Sokkal nemesebbnek éreztem a szépprózát, mint az újságírást. Visszatekintve azonban talán kissé elrugaszkodott állítás ez. Egy novellával nem biztos, hogy ki lehetett volna robbantani a Watergate-ügyet. De akkor ott van ellenpéldaként a Tamás bátya kunyhója...
– Raymond Radigue 21 esztendőt sem élt, de ezalatt két olyan regényt is írt, számos vers mellett, amivel elfoglalta a helyét a világirodalom klasszikusai között. Te mit gondolsz erről, mennyire határozza meg egy író életkora azt, amit alkot?
– Semennyire. Volt neki két jó sztorija, és megírta. Kész szerző volt, miért kellett volna várakoznia? Szerencsés volt, hogy már ilyen fiatalon nyomot sikerült hagynia maga mögött, mert azért ha megfigyeljük, a legnagyobb írók is úgy negyvenéves korukra teljesednek ki igazán. Persze mindig vannak kivételek.
– Kolozsvári éveidhez hozzátartozik, hogy 2009–2011 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöke voltál. Hogyan élted meg, mit jelentett ez számodra?
– Jó volt, akkoriban tűntem fel a palettán, élveztem elnöknek lenni. Szerettem volna minél több embernek segíteni az indulásban, volt, aki élt vele, volt, aki nem. Volt egy hangulata azoknak a pincében eltöltött estéknek. Aztán egyszer csak nem éreztem többé a sajátomnak. Mostanában nosztalgiával gondolok vissza a Bretterre, és talán picit sajnálom is, hogy olyan hamar lemondtam róla.
– Mit neveznél fordulópontnak az eddigi pályádon? Tulajdonképpen az érdekel, mióta tekinted írónak magad? Wikipediád mindenesetre már van!
– Írónak igazából akkor fogom magam tekinteni, amikor úgy fogok írni, ahogy akarok, és nem csak úgy, ahogy tudok. Addig pedig igyekszem fejlődni, noha nem kizárt, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Az Áradás elég sokat jelentett, pályafutásom eddigi csúcspontjának azt tartom, amikor megkeresett Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója, hogy a második kötetem a kiadónál jelenjen meg. Nagy álmom volt ez, nem hittem volna, hogy az elkövetkező tíz-tizenöt évben valóra válik.
– Az Áradás című novelláskötetedről több tucat kritikát írtak – legutóbbit a januári Látó közölte. Nem mindennapos ez egy elsőkötetes erdélyi szerző esetében. Számítottál-e rá, hogy az első kötetednek ekkora visszhangja lesz?
– A kötetről körülbelül tizenöt írás jelent meg, a fene sem gondolta volna, hogy ekkora visszhangja lesz. Leginkább talán annak örültem, hogy több más kortárs szerző művével egyetemben a Balassi Intézet közölt róla egy rövid, angol nyelvű ismertetőt egy füzetecskében, amelyet a Frankfurti Könyvvásáron mutogattak.
– Milyen érzés az Állomás, éjszaka című antológiában szerepelni?
– Megtisztelő. Amikor bekerültem az antológiába, még nem tudtam a teljes névsort. De a legjobb az volt, hogy elolvashattam, ők hogyan oldották meg a feladatot. És megvallom, egyesekre irigykedtem is. Voltak ott sokkal kreatívabb megoldások is, mint az enyém.
– Novelláidban gyakoriak a megalázottak és a megszomorítottak. Azt is olvastam, hogy „halálnovellákat írsz”. Bogdán László meg egyenesen azt írja egy kritikában, hogy „szürkét ábrázolsz, szürkével”. Honnan jön ez neked? Kiírod magadból a kudarcot, a fájdalmat? Transzformálsz?
– Részben. A szürkeség egy része belülről jön, a másik része meg belém férkőzik azáltal, amit látok minden nap az utcán. Azokról és azokért érdemes írni, akik annyira láthatatlanok, hogy elvesznek a hajnali ködben, mialatt az ingajáratot várják a buszmegállóban, ami majd a gyárba viszi őket. A három cigányfiúért érdemes írni Tar Sándor Csóka című novellájából. Pistuért meg Lajosért a Gézagyerekből. Róluk és értük.
– Nehezen írsz? Vannak módszereid? Tudnál minden nap írni?
– Az elején nagyon könnyen írtam, csak ontottam magamból a szöveget. Rengeteg volt az utómunka azokkal az írásokkal. De mostanság sem sokkal kevesebb, amikor nagyon megfontoltan és lassan írok. Mert, ahogy egyre többet olvas és ír az ember, egyre gyakrabban eszmél rá, hogy ezt már látta valahol, netán már leírta. És olyankor újra kell fogalmazni. Méghozzá úgy, hogy ne tűnjön izzadtságszagúnak. Nem hinném, hogy minden nap tudnék írni. Nincsen hozzá elég sztorim. Régebb minden szemetet megírtam, mostanság már szelektálok.
– Történeteidnek alapeleme a drámaiság, sokszor erős filmes hatás érezhető az írásaidon. Nem vonz a film, a dráma? Miben látod a jövődet: film vagy regény? Ha jól tudom, mostanában drámaírást tanulsz.
– Regény. Nagyon szeretnék regényt írni. Kihívás lesz számomra, de hátha összejön. És ami még nehezebb: drámával is kísérletezem. Még nem írtam igazán komoly dolgot, de van három ötletem, azokon fogok bütykölni, amint szabadidőm lesz. Olyant akarok, mint a Gézagyerek. Az valami csoda. Amúgy igen, drámaíró suliba is járok, úgyhogy van, akinek megmutassam a dolgaimat. Rohadtul nehéz műfaj. A próza ehhez képest sétagalopp. Vért kell izzadni, míg megszólal a szereplő. Mintha mind némán születnének, vagy egy rosszul szinkronizált filmben...
– Mit szeretnél megvalósítani az új évben? Milyen terveid, elképzeléseid vannak? Nemsokára megjelenik a legújabb köteted, a Magvető gondozásában. Miben lesz más az eddigiekhez képest?
– Az új évben szeretnék elmélyülni a drámaírásban, és dokumentálódni az első regényemhez. A magvetős könyvem szintén novelláskötet lesz. Az előzőhöz képest terjedelmesebb, jobban kidolgozott sztorik, de néhány egészen elszállt, abszurd szöveg is helyet kap benne. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az egész könyv az átalakulásról szól, ahogy a munkacíme is utal rá: Nappá lett lámpafény.
– Író az az ember, aki nem azt írja meg, amit meg akar írni, hanem azt, amit a démonai meg akarnak íratni vele – vallja Llosa. Tudnál mesélni ennek az élményéről?
– Nem emlékszem már, hol találtam ezt az idézetet. De hát bármit is mondjon a Mester, én rábólintok, hisz ő írta a Város és a kutyákat. Egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam. Szeretnék én is rátalálni arra az őszinte hangra, ami ahhoz kell, hogy felébredhessenek bennem a démonok. Hogy a szöveg ne az agyból jusson el a papírra, hanem egyenesen az ujjbegyből. Hogy ne én írjak, hanem a démonok, akik valójában belőlem jöttek létre. A gondolataim és a személyiségem különböző szegmenseiből.
– Egyetértenél azzal, hogy a világon minden azért történik, és azért van, hogy egyszer majd könyv legyen belőle?
– Nem. Minden nem irodalmi nyersanyag. Vannak dolgok, amiket jobb, ha távol tartunk a papírtól. Mert ha mindent odaadunk az irodalomnak és a nyilvánosságnak, akkor mi marad meg nekünk? Ha mindent kiírnánk magunkból, összerogynánk, mint egy kabát. Ha mindenből prózát faragunk, mi marad az életnek? Egyáltalán: marad élet, vagy csak a keményborító mögött lesz létezés?
RUSU PÉTER
Szabadság (Kolozsvár),

A végsőkig ható tartás gesztusa
Kötet a kisebbségmentőről
"1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László »mártírok« – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává" – írja Jakabffy Tamás Pásint Ödönről, az 1900-ban Torockószentgyörgyön született "majdnem elfelejtett erdélyiről", aki magas kormányhivatalnoki pozíciókban végzett munkája során mindvégig szívügyének tekintette a Trianon utáni határokon kívül rekedt magyarság sorsát. Életéről, kevéssé dokumentált munkájáról, kisebbségmentő szerepéről Nóvé Béla írt monográfiát, a kötetet péntek délután mutatták be Marosvásárhelyen, a Bolyai utcai unitárius egyházközség Dersi János- termében.
A könyvet gondozó Kriterion könyvkiadó igazgatójának, H. Szabó Gyulának és a szerzőnek a jelenlétében Sebestyén Mihály üdvözölte a közönséget és méltatta a hosszú évek kutatómunkájának gyümölcseként megszülető alkotást. Mint mondta, nagy szeretettel olvasta végig a szép, nagy betűkkel grafizált, könnyen olvasható kötetet. – Már korábban hallottam Pásint Ödönről, történelmi kutatások során találkoztam a nevével, többek között Bárdi Nándor írásából. Nóvé Béla a nemes publicisztika eszközével olyan témához nyúl, amit általában komoran szoktunk elmondani. De ő, jó értelemben vett publicisztikai stílusban, könnyen emészthető szöveget oszt meg olvasóival, olykor az oknyomozó újságírás eszközeit is használja. Kisebbségmentés – mi lehet ez, miből állhat? Elsősorban sok-sok gyűlésből, egyeztetésből, a hatalmasságok meggyőzéséből, hogy Magyarország felelőssége a trianoni határokon kívül rekedt kisebbségek megóvása. Pásint Ödön rámutat a fájó pontokra, a kulturális intézmények elveszítésére is. A nagyon jól dokumentált kötetből kiderül, hogy ő szürke eminenciás, akinek korát a szerző igen jól ismeri, belopja annak közéle-tét, irodalmát. Mégis, nagyon kevés anyagot lehetett összeszedni – Pásint Ödön 1950-ben, az öngyilkossága előtti napokban igen sok dokumentumot semmisített meg. Ezek valószínűleg életveszélyt jelentettek számára, illetve munkatársai számára. A kötet egészében is izgalmas, a lehetőségekhez képest igen sok dokumentumot sorakoztat föl Pásint Ödöntől, Pásint Ödönről – ily módon a történeti munkák sorába (is) tartozik, ráadásul itt egy könyv, amely végre a túlsó oldalról ábrázolja a kisebbséget: hogyan nézünk mi ki onnan, hogyan néztek ki az elődeink? Újszerűsége ebben is rejlik, hiszen mi eddig mindig az árok innenső oldaláról szemléltük ezt a kérdést – mondta Sebestyén Mihály a Pásint Ödön életútjának állomásaival, a korabeli történelmi változások részletezésével gazdagított méltatása során, majd Nóvé Béla szólt a közönséghez.
– Hősöm pályája Marosvásárhelyhez is sok szállal kötődik. Ő és társai menteni próbálták azt, amit még menteni lehetett. Bethlen István menekülő kormányfő bizalmasa volt. Jellemző rá, hogy katonai futárgéppel berepült a már körülzárt Kolozsvárra, hogy utolsó kormánysegélyként kétmillió forintot juttasson el az ottani kulturális intézményekhez, a színházakhoz, az operához. Lakása hosszú ideig az új magyar nemzeti-konzervatív kormány székhelye volt. Az újjászerveződő miniszterelnökség kabinetfőnökeként ő készítette elő a párizsi békeszerződés magyar képviseletét. A kiugrásban jelentős szerepet vállalt, egy leendő békeszerződés dokumentációját állította össze, ez mindmáig megvan. Felhívta a figyelmet a szórványgondozás fontosságára, ami az akkori körülmények között akár groteszknek is tűnhetett. Menti az erdélyi magyarságot, a svábokat, a zsidókat. Tragédiája nem meghasonlás, hanem egy önemésztő ember végső gesztusa – egy, a végsőkig ható erkölcsi tartás gesztusa. Azért lett öngyilkos, mert nem akarta elárulni a társait, és tudta, hogy itt a vég. És kitért az elől, hogy másoknak ártson.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Erdély kulturális sokszínűségét idézendő
Könyvbemutató a szatmári svábok két világháború közötti történetéről
A Kolozsvár Társaság főtéri székházában szerda este újabb könyvbemutatóra került sor, ahol a Kriterion Könyvkiadó újdonsült kisebbségtörténeti kötetét mutatták be. Baumgartner Bernadette, a fiatal szerző a kolozsvári történészképzés csekély számú jelenkorkutatóinak egyike, akinek a szatmári svábok két világháború közötti történetét bemutató, Kisebbség a kisebbségben című könyvét ismertették. Habár a romániai németség a szakmunkákban meglehetősen gazdagon dokumentált, a szatmári svábok két világháború közötti történetét ez idáig indokolatlanul elhanyagolták. Az 1918-as hatalomváltást követően e jelentős mértékben asszimilálódott határ menti kisebbség a magyar, román és német politikai érdekek kereszttüzében találta magát, amit a szerző találóan csak úgy fogalmazott meg, hogy az időszak feltárásával valóságos „hangyabolyba nyúlt”.
Az immár háromszáz éves történetet maga mögött tudó szatmári svábok múltfeltárása egyben rendkívül komplex identitásvizsgálat is – hívta fel a figyelmet Csucsuja István, kolozsvári történész, a szerző egykori tanára. A vonatkozó időszakban a mintegy húszezres lélekszámú szatmári svábok közül (az elmagyarosodott svábokat is beleértve) körülbelül kilencezer főre tehető azok száma, akik még beszélték a sváb nyelvet. Helyzetüket az erdélyi szászokéval összevetve – a velük való kapcsolatot H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója csak a kutya és a macska viszonyához hasonlította – egy egész más élethelyzet tárul fel előttünk. A középkor folyamán autonómiával rendelkező dél-erdélyi szászsággal szemben a szatmári svábok esetében egy szegény, német öntudatában meggyengült, elmagyarosodott rétegről beszélhetünk, melynek nem volt saját értelmisége, és nem tartván fenn szorosabb kapcsolatot a Német Birodalommal, az irodalmi német nyelv is teljességgel ismeretlen maradt körükben. De mindemellett épp e rurális környezetre hivatkozva, a korabeli svábság beolvadtságát árnyalandó azokat a Bükk-hegység aljában található falvakat is említették, ahol hosszú ideig megőrizhették sajátos nyelvüket és kultúrájukat (párhuzamként a teljességében elmagyarosodott zsidó erdélyi közhiedelmét hozták fel, holott épp a szatmári vidéken jelentős számú közösségek őrizték meg identitásukat).
H. Szabó Gyula kifejezésével élve Nagy-Románia megalakulása nyomán tényleges „harc folyt a lelkekért”, ahol a részben identitást váltott, részben identitások között ingadozó vagy identitásukat megőrző elszigetelt falusi svábok iránt megindult az államok érdekcsatározása. Így a román állam legfőbb érdeke (a legnagyobb számú kisebbség, a magyarság beolvasztása) mellett megpróbálta a kisebbségeket is egymásnak ugrasztani, a magyar állam – revíziós külpolitikai törekvéséhez igazodva – hajthatatlanul magyarnak deklarálta a szatmári svábokat, míg Bukarest és Berlin ellenvetésének adott hangot.
Mind Csucsuja István, mind a szerző kitért arra a paradoxonra, hogy míg az 1920-as években a szatmári svábok erőteljes ellenállást fejtettek ki a német iskoláztatás ellen (kérve, hogy magyar tannyelvű iskolába járhassanak), addig az 1989-es fordulatot követően már a német nyelvet választották, holott a szülők az 1970-es években Németországba emigráltak, a fiatal generáció pedig teljesen elmagyarosodott, de boldogulásuk érdekében kifizetődőbbnek látták egykori anyanyelvük újratanulását.
A kiadóigazgató a (katolikus) egyház elmagyarosításban betöltött szerepére is rákérdezett, és bár a válasz igenlően hangzott, a szerző szerint mégsem lehet erőszakos elmagyarosításról beszélni, hisz a gazdasági és kulturális érvényesülés, a túlnyomórészt magyar környezet (nem beszélve hagyományos magyar államhűségükről) egy természetes beolvadási folyamatnak is előidézői voltak. Noha kétségtelen: az elemi iskola elvégzését követően magyar nyelven tanulhattak, így már a helyi papság is elmagyarosodott svábok közül került ki.
A Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) ideológiája nem hagyta teljesen érintetlenül a szatmári svábokat, de már az 1920-as évektől kezdve az egyház képviselői is rendszeres délutáni foglalkozásokat tartottak közösségeikben. A politizálástól elhatárolódó szatmári svábság egyetlen feltárt nácista hangvételű levelén kívül nem bukkantak hasonló jellegű dokumentumokra – jegyezte meg a szerző.
Talán sokak számára nem ismeretlen, hogy amint az 1920-as években a román állam a németes hangzású nevek alapján kényszerítette német iskolákba a többnyire elmagyarosodott szatmári svábokat, úgy a második világháborút követően is puszta névsor után vagonírozták be s szállították el őket a szovjet hadifogolytáborokba.
Habár a szerző elmondása szerint részben elmagyarosodott sváb, részben sváb családból származik, mégis a szerző korabeli tanára, csakúgy, mint a Kriterion igazgatója a kötet elfogulatlan szemléletét méltatták, amely kiemelkedik az eddigi – többnyire németországi szerzők tollából született – meglehetősen szubjektív szakmunkák közül. H. Szabó Gyula kiemelte, hogy a kötet magunk identitására nézve is igen jelentős és súlyos tanulságok levonására késztet.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár).

Nem erőszakkal magyarosodtak el
Mi történt a két világháború között a szatmári svábokkal, hogyan alakult a sorsuk a magyar, román és német törekvések mentén – e kérdéseket járta körbe a Kriterion gondozásában megjelent Kisebbség a kisebbségben című könyvében BAUMGARTNER BERNADETTE, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa. A könyvbemutatón Kustán Magyari Attila járt.
A magyar szakirodalom, ha a nagyszámú német kisebbségről alapos dokumentációt is adott, szegényes képet nyújt a szatmári svábokról, holott a két világháború közötti politikai csatározásokban nagy szerep hárult rájuk, amikor az asszimiláció-disszimiláció vitájában példaként hozták fel őket. Baumgartner Bernadette könyvében a szatmári svábok talán legizgalmasabb korszakát, a két világháború közt eltelt évtizedeket írta meg, hiszen ekkor kerültek a figyelem középpontjába, identitásuk ekkor alakult át. Későn, 1994-ben tartották meg Kolozsváron az első magyar egyetemi előadást a jelenkori történelemre vonatkozóan, és meglehetősen rosszul állt a szénájuk többek között a kutatók kinevelésében is, akik majd a korszakra vonatkozó témaköröket felvállalják, – emlékezett vissza Csucsuja István történész professzor, aki volt tanítványa megjelent könyvének gyökereit kívánta felvázolni. Elmondta, hogy Baumgartner államvizsga dolgozatát és doktori tézisét is a svábságról írta, ez pedig ritkaságszámba megy, mert kevés németül jól tudó fiatal történész van, így elsősorban a románokra maradt ez a téma. Kifejtette azt is, a szászok és svábok története között óriási különbség van, előbbiek megőrizték identitásukat, miközben a római katolikus egyház sikeresen beolvasztotta a svábokat a magyar közösségekbe. Identitásukat a jelen könyv is végigköveti, alátámasztva az egyház szerepének fontosságát, elemezve a nemzetközi hatásokat: rámutat, hogy a német birodalommal való kapcsolat esetén ismét külön lehet választani a szászok és svábok sorsát. 1870-ben, a bismarcki birodalom megalakulásával a katolikus egyház kisebbségbe került, ezért fennmaradásáért, mindennapi létéért küzdött meg, ez a helyzet a szatmári katolikus sváboknak pedig nem kedvezett, a szászok ellenben a középkor egész folyamán megőrizték az identitásukat, a magyarsággal is konfrontációban voltak, miután elvesztették az autonómiájukat. A sváb identitást az iskoláztatási rendszer is erősen befolyásolta. 1920-ban a román állam kötelezte őket, hogy német iskolába járjanak, még azok is, akik régóta elmagyarosodtak, és csupán a nevük volt német hangzású. A könyvben a svábokra jellemző ideológiákról is szó esik, Csucsuja István értékelésében meglehetősen árnyaltan. A közvélemény ugyanis azt tartja, hogy a svábság és a szászok teljes mértékben kiszolgáltatták magukat a birodalmi német ideológiának, azaz nemzetiszocialista elveket vallottak – aminek természetesen helyenként igazságtartalma is van –, de a könyv egyházi levelezések feldolgozásával bizonyítja, hogy ez a kérdés sokkal árnyaltabb. Talán ez az egyetlen könyv, figyelmeztetett a professzor, amely a magyar, sváb és szász politikai vezetők közötti kapcsolatot is elemzi, többek között Jakabffy Elemér politikus vagy Blaskovics Ferenc prelátus életútját követve – ez utóbbi például harcolt azért, hogy a szatmári iskolákban prioritást nyerjen a német nyelv.
Hangyabolyba nyúlni Jakabffy Tamás, a kötet szerkesztője arról beszélt, hogy Bárdi Nándor történész ajánlásával figyeltek fel a kéziratra, amit rögtön közlésre érdemesnek ítéltek meg. A szerzővel a bemutató második részében H. Szabó Gyula, a Kriterion kiadó igazgatója beszélgetett. A svábok kérdése azért foglalkoztatja, mert maga is Szatmár megyei, egy részben elmagyarosodott és egy teljesen magyarrá vált családból származik, – szólt indíttatásáról Baumgartner Bernadette, aki azt is megvallotta, környezetében a rendszerváltásig nem botlottak identitászavarba, hiszen mindig a magyar államhoz hűnek érezték magukat, később azonban sokan németnek vallották magukat annak ellenére, hogy már a nyelvet sem beszélték. Ez a jelenség keltette fel az érdeklődését, és miután a sváb településeken kívül nem igazán talált választ a kérdéseire, maga kezdte kutatni a kérdést. Amikor a mintegy húszezres szatmári sváb közösséget kezdte tanulmányozni, bevallása szerint maga sem hitte, hogy hangyabolyba nyúl, egy ilyen jelentőségű kis csoport történetébe, amelyet a magyar, román és német politikai akarat fontosnak tartott és kénye-kedve szerint próbált mozgatni. Ezzel kapcsolatosan Baumgartner elmondta, kezdeményezések ugyan voltak szász vezetők és romániai magyar politikusok között arról, hogy a helyszínen felmérik, melyik települést lehetne visszanémetesíteni, és melyiket kell békén hagyniuk magyarként, ez azonban végül soha nem történt meg a két világháború között.
Indokolatlan ellenszenv
A németek egyébként azzal vádolták a magyarokat, hogy 1918 előtt a szatmári svábokat erőszakkal magyarosították el, a húszas évek derekán pedig, amikor beindult a visszanémetesítési mozgalom, a magyarok mutogattak a németekre, azzal vádolva őket, hogy a spontán elmagyarosodott közösségeket éppen ők szeretnék erőszakkal németesíteni. Szatmár megyében német gimnázium nem volt, csak általános iskolák, így aki továbbtanult, az magyarul tette – az értelmiség így magyar kultúrájú volt. A svábok nagyon vallásos közösségként ragaszkodtak a saját papjukhoz, aki általában szintén elmagyarosodott sváb volt. Maga a környezet, az érvényesülés feltételei arra mutattak, hogy magyarul meg kell tanulniuk a sváboknak is, ezért sem lehet erőszakos beolvadásról beszélni. A könyvbemutatón egy idős sváb származású férfi is szót kért, aki a szélsőséges német propaganda közösségre tett hatásai kapcsán elmondta, emlékszik, amikor fiatal fiúk kocsmában verekedtek emiatt, egy alkalommal meg is késeltek valakit. Gyerekkorában egy alkalommal a családi ház ablakait betörték, amikor éppen ő, a tíz éves kisfiú és hetvenéves nagyapja voltak otthon – ahogy H. Szabó találóan megjegyezte, ők lehettek a „két veszedelmes sváb”, akikkel szemben felgyulladt a gyűlölet lángja. Baumgartner Bernadette elmondta, a német mozgalomnak nyilvánvalóan talaja is volt, a megyében éltek, akik anyanyelvként használták a sváb nyelvet, 1926-tól pedig folyamatosan érkeztek németországi fiatalok, egyetemisták, akik foglalkoztak felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt: a kisebbeknek énekeltek és verset tanítottak, este pedig az idősebbekkel ültek le beszélgetni. A kutató meglátásai szerint ezek a fiatalok nem igazán politizáltak, náci jellegű anyaggal sem igazán találkozott, egyetlen levél kivételével.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Deák Akadémia – 2013
Délelőtt szól a telefon: meghalt Deák Feri. Sejtettem már, hogy ismét baj van (súlyosnak mutatkozott betegségét és vélt gyógyulását követően), mert legutóbbi (távolsági, szegedi) jelentkezése óta meglehetősen sok hét telt el, holott jelezte, hogy elküld régebbi szövegeket, amelyeket össze kellene dolgoznom a Szegeden (Kriterion-beli nyugdíjazása után új kiadói munkahelyén) készülő Deák-kötet számára. Közeli barát, régi nagyon kedves és fontos munkatárs ( több könyvem borítójának tervezője, a legmegbízhatóbb Korunk-grafikus) elvesztése megrendít, ám az ember olyan, hogy lehetőleg végzi tovább a megkezdett munkát.
Éppen egy felgyűlt folyóirat- és újsághalmot próbálok felszámolni, válogatni, a megőrzendőket helyükre tenni – s a legváratlanabbul egy 1995. júliusi Háromszék-szám kerül a kezembe, benne egy akkori publicisztikai rovatom soros darabjával. A címe: Deák Akadémia. Gyanakodva nézem, olvasom. (Nem utólagos kitaláció!) Deák Feriről szól, a sepsiszentgyörgyiek olvashatták. Ha már a – szomorú – véletlen így hozta, úgy gondolom, ehhez a korábbi íráshoz csupán egy évszámot (Feri életében a végsőt) kell hozzátennem mindannyiunk emlékeztetőjéül: 2013.
Deák Akadémia
Ha azt kérnék tőlem, nevezzem meg a Deák Akadémia alakulásának dátumát vagy akár a gondolat megszületésének helyét, zavarba jönnék. A Magyarországon, Budapesten székelő Széchenyi Akadémiának, amely újabban szervezi az írókat, művészeket, bizonyára ismertek a bejegyzési adatai – bár az 1990-es Akadémiai Kislexikonban (a II. kötetben) nem találom őket, sőt az Új Magyar Irodalmi Lexikon sem ismer ilyen címszót (1994-ben). A Deák Akadémiáról még nehezebb pontos ismereteket gyűjteni, minthogy mostanáig mindössze egy könyv – igaz, nem akármilyen kiadvány! – jelzi létrejöttét 1995-ben.
Az újdonsült Akadémia névadója Deák Ferenc, ám nem a Széchenyi-kortárs politikus, hanem a hatvan évvel ezelőtt a Sepsiszentgyörgy melletti Kökösben született grafikus, akinek méltó megünneplésére a Kriterion-beli kollégái találtak ki egy rendhagyó emlékmappa elkészítését. Az ötlet testet öltött, s a kolozsvári Misztótfalusi Nyomdában (lehetett volna vajon méltóbb helyen?) kinyomtatott könyvre – mert az lett belőle – a szerkesztők ráírhatták: „A kiadványban örömmel sorakoztatjuk fel művelődési életünk jeles képviselőinek felkérésünkre beérkezett vallomásait: a jó barátnak, a régi, kedves munkatársnak több évtizedes munkásságát értékelő kézírásos sorait.”
Amint az idézetből kiolvasható, elsősorban gesztus értéke van e kiadványnak. A grafikusi asztala fölé hajló szerzetessel találkozunk, aki hónapokon, éveken át háttérbe szorítja saját művészi álmait, hogy megfelelő formát (címlapot, grafikai képet) adjon mások műveinek nyomtatott változatához. A most megszólalók többsége ezt a Misztótfalusi módján vállalt szolgálatot ismeri el, köszöni meg, holott ugyanígy lehetne méltatni, részletezőn elemezni a rajzművész teljesítményét, amely végül is nem szorítható be egy nyelv, egy művelődési kör határai közé. (Ennek elismeréséről korábbi díjak, kiállítások kritikai visszhangjai szólnak.)
A Deák Akadémiát írtam ide címként, akkor hát maradjunk az említett, irigylésre méltóan szép könyvnél, a harminckilenc társszerző együttműködésénél. Külön-külön talán nem mindegyikkel vállalnám a társszerzőséget, így együtt azonban gyönyörű és megtisztelő a társaság, az „Akadémia”. Nem hiszem, hogy könnyű volna még egy kortársat találni, akinek kedvéért valamennyien itt szereplők leülnénk íróasztalunkhoz baráti köszöntőt, laudatiót szövegezni. Ám éppen ez az együttlét teszi az akadémiát. És hogy kik tartoznak bele? Hát olyanok („igazi” akadémikusok), mint Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Egyed Ákos, Imreh István és aztán mi, többiek a festő Abodi Nagy Bélától és a prózaíró Bálint Tibortól Veress Zoltánig és Visky Andrásig. Ez a könyv valamikor dokumentumgyűjtemény is lesz, hiszen őrzi a kézírását a már halott Páskándi Gézának s élő klasszikusainknak. (Kit soroljak ide, hogy ne legyen sértődés?) Kányádi Sándor, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Szabó Gyula – talán ennyi is elég, hogy a „szöveggyűjtemény” súlya mérhető legyen.
Büszke vagyok rá, hogy magam is ott szerénykedhetek a Deák Akadémiában.
Ui. Közben, 1995 óta Deák Ferit sokan megelőzték mint távozók: Jakó, Imreh István, Abodi Nagy, Bálint Tibor, Veress Zoltán, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula. De ők is megmaradtak a megtiszteltek és tisztelők között.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Kisebbségmentő pályakép színészportrékkal (Könyves est zenével)
Újszerű könyves, zenés estet tartottak tegnap a sepsizszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban: a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó néhány könyve, Pásint Ödön kisebbségmentő pályaképe és Székely Szabó Zoltán színészekkel készített „háromrétegű” interjúkötete szerepelt a terítéken, ezt színezte a Cantabile Trió hangversenye.
H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója egy-egy bővített mondatban ismertetett néhány újdonságot, majd Nóvé Béla budapesti író, történész, dokumentumfilmes alkotó, a Hivatása: kisebbségmentő című kötet szerzője beszélt Pásint Ödön (1900–1950) eddig „árnyékban lévő” életpáyájáról. A torockószentgyörgyi születésű Pásint Bethlen István miniszterelnök személyi titkáraként, Teleki Pál bizalmasaként, ám mindvégig háttérben maradó, egyre fontosabb beosztású szürke eminenciásként igen sokat tett Budapestről az erdélyi magyarságért, végül az ÁVH sorozatos zaklatása öngyilkosságba kergette. Édesapja unitárius lelkész, bábaasszony édesanyja negyvenésvesen árván hagyja öt fiútestvérével, tanulmányai befejeztével sok-ezernyi székely és erdélyi magyar fiatal sorstársával együtt Magyarországra menekül az impériumváltás következményei elől, ott kezdi el pályáját építeni, mindvégig Aranyosszék, az erdélyi magyarság érdekeit képviselve. Egyetemi tanulmányai, párizsi, strasbourgi kitérő után Bethlen István személyi titkára lesz, fontos segítője, mi több, az utolsó bizalmasa 1944-ben. A harmincas években a kor fő célkitűzéséért, a revízióért dolgoztak, ám Észak- és Dél-Erdély különválasztása után újabb nemzetiségi problémákkal („túszdrámákkal”) kellett szembenézniük. Teleki Pál erdélyi szociális kérdések megoldását bízta rá, 1944 tavaszán pedig félig titkos, embermentő missziókat hajtott végre. A szerző megjegyezte, Pásint Ödön Sepsiszentgyörgyhöz néhai féltestvére, Albert (Pásint) Éva gyermekgyógyász révén kötődik. A Cantabile Trió hangversenye után Székely Szabó Zoltán Egy nemzedék három felvonásban (erdélyi színészek tegnapelőtt, tegnap és ma) című könyvéről beszélt Bogdán László és László Károly társaságában. Kötetében huszonkilenc színésszel, rendezővel közöl interjút. Közülük többen Magyarországra mentek, nem tudták, mekkora csalódás vár rájuk – mondta. László Károly „fészekrakónak” nevezte Székely Szabó Zoltánt, H. Szabó Gyula pedig úgy fogalmazott, a nyolcvanas években Sepsiszentgyörgyön a magyarság szíve a színházban dobogott, köszönhető ez Sylvester Lajosnak, aki az akkori nagyon nehéz időkben is csapatot tudott építeni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megnyílt a 3. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
A Quadro Galériában szervezett Cseh Gusztáv-emlékkiállítással, valamint Csapody Miklós Cseh Gusztáv című monográfiájának bemutatójával nyílt meg tegnap délután a harmadik Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, az RMDSZ Főtitkársága és a Kós Károly Akadémia közös rendezvénye.
Az ünnepségen Kántor Lajos irodalomtörténész átadta a Kolozsvár büszkesége díjat Egyed Péter filozófusnak, majd Székely Sebestyén György, a Quadro vezetője, H. Szabó Gyula, a könyves céh alelnöke, Horváth Anna alpolgármester, Magdó János főkonzul, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia elnöke, Csapody Miklós irodalomtörténész, Árkossy István festőművész, Bálint Lajos nyomdász, Nagy Péter, az Idea nyomda igazgatója szólt az egybegyűltekhez, közreműködött Réman Zoltán szaxofonon. A részletes program megtalálható az unnepikonyvhet.ro oldalon.
Szabadság (Kolozsvár)

Újdonságok a Kriterion Kiadónál
A 3. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Kriterion Könyvkiadó szombat délután a Kolozsvár Társaság székhelyén mutatta be gyér számú érdeklődő előtt két újdonságát: Donáth László A pap tehene című, valamint Ambrus Lajos Ősz és hatalom című könyvét.
H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója ismertette Donáth László /1883-1967/ református pap életét és munkásságát. – Áprilisban múlt 130 éve, hogy megszületett. Kötetei 1928-tól kezdődően láttak napvilágot. Életében öt könyvet adott ki, és ez az első, amely halála után jelenik meg. Falusi történetek, soknak lelkész a főhőse, drámai és humoros elbeszélések kaptak helyet benne – magyarázta az igazgató. H. Szabó kitért arra is, hogy amikor válogatták a kötetbe kerülő írásokat, előkerültek azok a levelek is, amelyeket Donáth László Szentimrei Jenő íróval, költővel (H. Szabó Gyula anyai nagyapjával) folytatott az 1950-es években, egy Donáth-színmű kiadása kapcsán, ami aztán nem valósult meg.
– Azért adtuk ki ezt a könyvet most, mert a falusi közösség leírása, a novellák cselekményszövése, a falusi élet közelsége miatt figyelemre tarthat igényt. Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót – összegzett H. Szabó Gyula.
Molnos Lajos kolozsvári költő, publicista először a 111 vers a Sóvidékről című versantológiáról beszélt, amelyet ugyan 2010-ben adtak ki, de ebben megtalálható Ambrus Lajos verse is. – Milyen csodálatos föld lehet az, amelyhez ennyien kötődnek? A válogatás bebizonyította, hogy a Sóvidék költői ihletforrás is lehet – mondta Molnos, majd a Hazanéző című folyóiratról beszélt, amelyet huszonhárom éve Ambrus Lajos szerkeszt.
– Ritkaság, hogy egy folyóirat huszonhárom éven át fennmaradjon egy faluban, és ilyen színvonalas reprezentatív szerzőgárdát vonultasson fel. Egy ilyen lapot összehozni nagy szellemi munkát jelent. Ambrus már 1989 előtt is írt; ekkor jelent meg első prózakötete. Az 1989-es fordulat az ő életét is megváltoztatta: több verseskötete jelent meg, érdekes a hazai mondákat tartalmazó könyve, meséskönyveket és honismereti tárgyú írásokat is írt, most pedig ismét prózakötettel jelentkezik. Ismerem e könyv sok szereplőjét, hiszen Ambrus Lajoshoz több évtizedes ismeretség, barátság fűz. A novellák lényege az, hogy megragadja a környezet egy-egy jellegzetes figuráját. Nem szenzációs eseményeket mond el, hanem sok, apró hétköznapi dolgot. Fő erőssége a nyelv, az ízes otthoni nyelv. Az írások közt jócskán találunk önéletrajzi fogantatásúakat is, de vannak szép, megdöbbentő balladák is – zárta bemutatóját Molnos.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi Könyvfesztivál
Kolozsváron az Eikon Kulturális Egyesület, az Eikon Kiadó és a városháza közös szervezésében rendezik meg az Erdélyi Könyvfesztivált, a város Főterén.
A Román Írószövetség kolozsvári fiókjának székhelyén tartott sajtótájékoztatón Irina Petraş elmondta, az 5 napig tartó rendezvény (június 19.-23.) tekintélyes mennyiségű kiadványt kínál az olvasni vágyóknak. Lényegében minden korosztály megtalálhatja az ízlésének megfelelő könyvet. Biztatása megerősítéseként említette Lukács József: „Gastronomie şi istorie în Transilvania sec. XV-XVI.” című könyvét. Az érdeklődő olvasó a tulajdonképpeni korabeli ételreceptekből megtudhatja, melyek voltak Mátyás király kedvenc ételei.
Vasile Gheore Dâncu kettős minőségben, mint könyvkiadó és terjesztő, lendületesen, nagy gyakorlattal a háta mögött, sorjázta, melyek azok az irodalmi értékek, melyeket föltétlenül érdemes megvenni és elolvasni. Meg említette azt is, hogy ez alkalommal magyar könyvstandok (Mentor, Hunga Libri, Koinónia, Korunk-Komp Press, Polis, Kriterion, Művelődés, Idea) is jelen lesznek a könyvvásáron. Mint H. Szabó Gyula mondta, a magyar könyvkiadókat a Romániai Magyar Könyves Céh képviseli.
Ezen a könyvvásáron meggyőződhetünk arról, hogy a román nyelvű könyvkiadás virágkorát éli. Jobbnál, jobb, értékesebbnél értékesebb kiadványok sokasága dominál. Ebből a könyvtengerből talán kiemelkedik Horea Bădescu írónak „Clujul Poeţilor” („Költők Kolozsvárja”) címmel összeállított antológiája. Csodálatos városkép kerekedik ki, amely igyekszik mindazon értékeket felsorakoztatni, amelyek figyelemre méltók. A kötetből Dorel Vişan színművész fog felolvasni.
Az esemény szervezőinak bevallott szándéka az olvasókedv minél jobb felcsigázása, melynek eredményét abból lehet lemérni, mennyire kelendő a kínálat.
A rendezők arról sem feledkeznek meg, hogy a moldáviakat is ellássák olvasnivalóval. Ennek érdekében cselekednek is.
A kínálat bősége lehetővé teszi a tényleg színes kolozsvári kultúra palettát bemutatni olyan módon, ahogy a XXI. század gondolkodása fejezi ki. Ebből a szempontból érdemes megtekinteni az Irina Petraş Locuirea cu stil – címmel összeállított képes albumát. Az összeállítás a maga nemében dicséretes. Úgy helyez képeket és magyarázó szövegeket egymás mellé, hogy azok pontosan úgy hassanak, ahogy azt ő akarja. Mert a montázs nagyon könnyen mást is közölhet, mint amit az egyedülálló kép mondana. Felhoznék egy példát: egy oldalon, baloldalt fent Romulus Ladea szobrászművész Erdély Iskola (Şcoala Ardeleană), 1973-ban a Babeş- Bolyai Tudományegyetem előtt leleplezett, valóban értékes térplasztikáját láthatjuk, alatta Kolozsvár címere, 1377, majd jobboldalon az Erdélyi Iskola szobor, éjjeli kivilágításban. A képeskönyvből kiderül, exportra szánták, mert nem csak a városunk, hanem több helységből is turisztikailag érdekes helyeket mutat be.
A könyvkiadás gazdagon bizonyítja, van, amit az olvasók elé tárni. Balla Zsófia, Lászlóffy Aladár, Molnos Lajos, Balázs Imre József verseit románra fordították, szerepelnek az antológiában.
Gabriel Bota költő a vasárnap tartandó felolvasó napra hívta fel a figyelmünket, mikor is bárki fél háromtól hét óráig, felolvashat egy rövidke szöveget abból, amiből ő akar. Hiszen szólás és mozgás szabadság van.
Az I. Erdélyi Könyvfesztiválon 66 könyvbemutatót és 14 hangversenyt tartanak.
Csomafáy Ferenc
;;;?erdon.ro,

Hogyan tovább, Művelődés?
A Minerva Galériában hétfőn délután megtartott kötetlen beszélgetésen a 65 éves Művelődés folyóirat jövője volt a téma, a lap gazdag és korszakmeghatározó múltjából kiindulva. A rendezvény elején Mátyus Aliz író, szociológus, a magyarországi Nemzeti Művelődési Intézet munkatársa bemutatta a Szín – Közösségi Művelődés folyóiratot, majd beszélt a Művelődéssel régóta fennálló kapcsolatról, az Erdélyben működő értékmegőrzésről és művelődési tevékenységekről, amelyek számukra példaértékűek. Ezt követően Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés új főszerkesztője (az EMKE volt elnöke) a folyóirattal kapcsolatos elképzelésekről és a felmerülő kérdésekről beszélt: követendő irányzatok, a közművelőkhöz való közeledés, a folyóirat kapcsolatépítő szerepe, a szórvány felkarolása, kulturális turizmus, kapcsolatteremtés kultúraszervezők és intézmények között. Majd „provokálta” a jelenlévő régi és új munkatársakat, közéleti személyiségeket, hogy mondják el elképzeléseiket, közösen keressék a választ a „hogyan tovább” kérdésére.
Felszólaltak Kántor Lajos, Kötő József, Guttmann Szabolcs, Vákár István, H. Szabó Gyula, Tóth Guttman Emese, Széman Péter, Péter István, Szabó Zsolt. A folyóirat jövőjéről szólva elhangzott, hogy a Művelődésnek nem kell más folyóiratokkal konkurálni, hanem a maga helyét kell megtalálnia, közvetítsen a „kulturális autonómiaszigetek” között, fel kell vállalni a felnőttképzést, növelni kell az olvasótábort, és nem szabad megfeledkezni a köz műveléséről, hiszen a magas kultúrára kevesen áldoznak. Oda kell ugyanakkor figyelni a mai világ nyújtotta új lehetőségekre is, hiszen egyre kevesebben vesznek kézbe könyvet, folyóiratot, és egyre többen olvasnak online kiadványokat.
Ú. I.
Szabadság (Kolozsvár)

Rácz Éva a MÚRE új elnöke
Ujj János nívódíjas
Elemi anyagi körülmények miatt az elmúlt hét végén Gyergyószárhegyen együtt tartották meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) háromévente esedékes tisztújító közgyűlését és évi szakmai táborát – ez utóbbit a Közösségépítő újságírástémakörrel.
A szakmai tábor pénteken a 130 éve születet Kós Károly hagyatékát bemutató előadással és az ehhez szorosan kapcsolódó dokumentumfilmmel kezdődött, H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója és Szabó Zsolt, a Művelődés ny. főszerkesztője közreműködésével. A szombat délután Az újságíró közéleti szerepvállalása címmel Ambrus Attila vitaindítójával indult, majd Vincze Lóránt Kisebbségpolitika és az EU című előadása következett. A magyarországi dr. Csermák Zoltán, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) Kommunikációs Irodájának főmunkatársa Rólunk-velünk címmel részletezte az anyaország közmédia-politikáját a külhoni magyarság életének minél objektívabb bemutatása érdekében – elképzeléseket körvonalazva és eredményeket felmutatva, köztük a külhoni magyar sajtószolgálat és a tusnádfürdői továbbképző központ beindulását. Igazi vitát – nem véletlenül! – az Etikai vétségek a virtuális térben című előterjesztés váltott ki.
Ezt megelőzően szombaton a kora délutánba nyúlóan került sor – második meghirdetésre – a MÚRE közgyűlésére, amelyen a beszámolók előterjesztése utáni tisztújításon megválasztották az új vezetőségi testületeket és az új vezetőket. Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió magyar adásának szerkesztő-műsorvezetője kapott három évre bizalmat az elnöki tisztségre, Mózes Editet, a marosvásárhelyi Népújság szerkesztőjét megújították a Becsületbíróság elnöki tisztségében, és kialakult az öttagú Végrehajtó Bizottság új összetétele is.
Szombaton este a gyergyószárhegyi Lázár-kastély Lovagtermében ünnepélyes körülmények között adták át az idei nívódíjakat: az írott sajtó kategóriában ezt az aradi Ujj János kollégánk érdemelte ki, míg az elektronikus média kategóriában Kacsó Edith, a bukaresti TV magyar adásának szerkesztője. A Hargita Megyei Tanács és a Gergyószárhegyi Művelődési Központ közös díját Bajna Gyögy gyergyószentmiklósi újságíró, az Oltyán László emlékdíjat Bodolai Gyöngyi, a Népújság szerkesztője kapta.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Elvágyódott, de mindig hazatért – Elekes Ferenc Marosvásárhelyen
Rendkívüli szerzői estnek adott helyet Marosvásárhelyen a kövesdombi unitárius egyház Bözödi György terme: Elekes Ferenc életpályájával, korábbi és új verseivel, prózai írásaival ismerkedhetett meg a közönség, valamint a frissen megjelent Útszéli szobraim című, három kisregényt tartalmazó kötetével.
Elekes Ferenc 1935. március 4-én Siménfalván született, Szélykeresztúron az unitárius gimnáziumban tanult, ott, ahol „Szabó Gyula után nem lehetett könnyű jelesként mozogni” – fogalmazott Bölöni Domokos, aki arról faggatta többek közt a szerzőt, hogy jeles tanulóként, érdemoklevéllel miért nem jutott be a bukaresti egyetemre, miért járt a kolozsvári unitárius teológiára, mi történt vele 1956-ban, hogyan jutott ki Amerikába és miért jött onnan haza.
„Mindannyiunk Fricije”, ahogy Bölöni nevezte, 15 kötetet tett eddig az olvasó asztalára, az Ifjúmunkás, az Új Élet, majd az Erdélyi Figyelő munkatársa volt, de még korábban Bözödön tanár, ahol „a magasugrást és a nagyszünetet” tanította. Innen úgy jött el Marosvásárhelyre újságírónak, hogy nem törölte ki lelkéből a falut, ahová mindig rossz út vezetett, de amelyre mindig szívesen emlékszik vissza.
Elekes Ferenc, ahogy mondta, mindig elvágyódott onnan, ahol volt, de aztán mindig haza akart jönni. Ezért, bár többször is adódott lehetősége elmenni, mindig visszatért. Az ausztriai menekülttáborban, amikor kérte, hogy engedjék haza, a parancsnok – látva az útlevelében Marosvásárhely nevét – igazat adott neki, hogy visszatér a Teleki Téka, a Kultúrpalota városába.
„Amikor a fiam megszületett, a feleségem megkérdezte, hogy nem írnék neki egy könyvet? Együltömben megírtam. Regényt is ilyen könnyen írok, amíg a feleségem elmegy a piacra, ha jó a piac, akkor addig én meg is vagyok a regénnyel.” – Elekes Ferenc elmesélt az életéből néhány olyan történetet, amely önmagában is regénybe illő: édesanyja malacairól, a miniszterrel való találkozásáról, Farkas Jenő, az egykori székelykeresztúri kitűnő francia tanár rendelésére írt és azóta „agyon olvasott” verséről, azokról az „apróságokról”, amelyek meghatározták az egész életét. „Kecskeméten ma este író-olvasó találkozót szerveztek nekem” – mesélte a történetét, amely szerint egyszer valaki, egy történelem tanár Kecskeméten elolvasta a Bözödről írt regényét és az annyira megragadta a tetszését, hogy azóta mindent elolvasnak tőle, figyelik, hogy hol jár, mit ír és kedden este egy virtuális találkozót tartottak az internet segítségével.
Elekes Ferenc verseiből Kecskés Lajos nyugalmazott unitárius lelkész, Bölöni Domokos szerkesztő, Kecskés Csaba házigazda, lelkipásztor olvasott fel, az estet a Cantuale együttes fellépése tette még meghittebbé. A végén a szerző dedikálta műveit.
Maszol.ro

Széllyes Sándor emlékezete
Sokan, sokféleképpen emlékezünk a Nyárád menti Mikházán született Széllyes Sándorra – a Székely-Szabó Zoltán által összeállított Szerencsés jó estét kívánok e háznak… című kötet a 2006-ban elhunyt népdalénekesnek, rímfaragónak, a Székely Népi Együttes tagjának állít méltó emléket – mondta H. Szabó Gyula, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó igazgatója a kötet bemutatóján kedd este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A Széllyes Sándor által írt rigmusokat, vele készült interjúkat, családtagok, barátok visszaemlékezéseit is tartalmazó kiadvány születéséről Székely-Szabó Zoltán beszélt, hangsúlyozva: az írások révén megközelítőleg teljes képet nyer az olvasó Széllyes Sándorról, ezt mintegy megerősítette Fekete Zsolt színművész, aki a kötetből olvasott fel.
(farcádi)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új lap Erdővidéken
Erdővidéki Hírlap címmel új közéleti hetilap látott napvilágot, az első szám tegnap jelent meg. A szerkesztők megfogalmazott szándéka az elődök nyomdokain haladva bemutatni a kistérség jelenét a maiaknak, meg a jövőben a múlt iránt érdeklődőknek.
A kimondott Erdővidék mellett kiterjesztik felségterületüket Hidvégre, no meg az Olton túlra, a Brassó megyei magyarlakta településekre: Apáca, Ürmös, Ágostonfalva és Alsórákos. Szándékuk az Erdővidék-tudat, az összetartozás, a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítése. Vallják, az újság pártlap: az erdővidéki magyarság pártján áll. A vidék jeles szülötte, Egyed Ákos akadémikus Kriza Jánostól kölcsönzött címmel, Erdővidék az én hazám című beköszöntőjével mutat rá a térség történelmi, kulturális, szellemi gazdagságára. A lapot a Tortoma és Sámán kiadó a Ferenczy Géza Egyesülettel partnerségben adja ki. Főszerkesztője Lázár Zoltán kommunikáció szakot végzett fiatal, főmunkatársai: Benkő Levente történész, közíró, a Háromszék volt munkatársa, a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztője és Szabó Gyula Jenő tapasztalt újságíró. A térségben 1997-től működik az Erdővidék regionális hetilap, s tavaly novemberben múlt ki a 2008 májusában indított Vidékünk című hetilap.
(szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalában
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket.
Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját.
Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába.
Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója
A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba.
Életmű-díj Kántor Lajosnak
Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban.
Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával.
Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Isten tartsa meg az olvasók jó szokását!”
Ma kezdődik a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Számos újdonsággal, érdekességgel várja látogatóit a ma kezdődő 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, amely ezúttal is arra törekszik, hogy minél több kultúraszerető embert a könyvek közelébe vonzzon, és hogy a könyv ünnepét rangos kulturális eseménnyé emelje. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett háromnapos programban minden korosztály megtalálhatja a számára legérdekesebb elfoglaltságot: a gyermekeket és fiatalokat vetélkedőkre, beszélgetésekre, író–olvasó találkozókra és különböző játékokra várják, de lesznek koncertek, színházi előadások, könyvbemutatók és irodalmi estek is, a felnőttek érdeklődésére is számot tartva. A könyvvásár 42 standján több mint 100 hazai és magyarországi kiadó könyvei közül válogathatnak a jelenlévők, félezer kötet először kerül a vásárlók elé. Az idei seregszemle apropóján Káli Király Istvánnal, Zágoni Balázzsal, H. Szabó Gyulával, Dávid Gyulával és Weghofer Ernával beszélgettünk.
– Tavaly magasra tettük a mércét, ezt a szintet pedig idén is tartani szeretnénk: a vásár keretében zajló valamennyi rendezvény a könyvhöz és az irodalomhoz kapcsolódik, minden a könyvért, a szellem hordozójáért és természetesen az olvasókért van – nyilatkozta lapunknak Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh vezetője, a Mentor Kiadó igazgatója. Utalt ugyanakkor arra is, hogy az előző évektől eltérően idén az utolsó napon, azaz szombaton adják át a Szép Könyv-díjakat, valamint az újonnan alapított Vásár könyve elismerést, amelyre bármely jelen lévő kiadó pályázhat az utóbbi három évben megjelent kiadványával. A vásár mellett a főszervező a járulékos programokra is kitért, amelyekre érdemes lesz betérni, többek között a Szilágyi Domokos verseiből összeállított Kényszerleszállás című előadást, valamint Páskándi Géza Kalauz nélkül című művének felolvasószínházi változatát említette.
– Isten tartsa meg a marosvásárhelyiek jó szokását, hogy nagyrészt ekkor vásárolják meg a karácsonyra szánt ajándékkönyveket, idén is számítunk rájuk – hangsúlyozta Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója. Kifejtette: az emberek általában felkészülten, listával jönnek a vásárra, ahol aztán az eltervezett kiadványok mellett más kötetekre is rátalálnak. Örömét fejezte ki, hogy minden évben sokan érdeklődnek a Koinónia könyvbemutatói iránt, ezúttal szombat déli 12 órára várják a közönséget a Bernády György Közművelődési Központba, ahol Cseh Katalin Amit nem lehet megenni, Horváth Levente Két találkozás között, Horváth Zoltán: Nyelvtörő ABC, Lucian Boia Miért más Románia?, Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor és Tanith Carey Hova tűnt a kicsi lányom? című kötetét ismerhetik meg.
Zágoni Balázs bízik ugyanakkor abban is, hogy a délutáni dedikáláson – 5 órától Cseh Katalin, Horváth Zoltán és Sikó-Barabási Eszter várja a könyvbarátokat – is többen lesznek, mint az előző években, amikor inkább csak két-három személy „lézengett”, holott ezek az alkalmak is kiváló lehetőséget kínálnak a szerzőkkel való találkozásra, beszélgetésre. Érdekesnek ígérkezik továbbá a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjainak műsora is, amelyben a Nyelvtörő ABC című kiadvány „elevenedik meg”, Pop Ágnes tanítónő vezetésével.
A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma mellett Kristóf György Kritikai szempontok a magyar irodalomtörténetben című kötetét is magával viszi a Kriterion Könyvkiadó a péntek délutáni könyvbemutatóra (15 óra, Nemzeti Színház) – nyilatkozta H. Szabó Gyula igazgató, hozzáfűzve: utóbbi megjelentetése azért is bizonyult hasznosnak, mert legalább ötven éve nem jelent meg kötete Kristóf Györgynek, aki annak idején a kolozsvári Ferdinánd Egyetem magyar tanszékét vezette. A kiadványt Gaal György gondozta, aki a helyszínen az általa végzett munkáról is beszél az egybegyűlteknek.
S hogy milyen elvárásokkal megy a Kriterion a marosvásárhelyi könyvvásárra? – Reménykedem abban, hogy a tavaly óta megújult, igazi fesztiválos hangulatúvá alakított vásárra idén is minél többen ellátogatnak, és persze vásárolnak is a portékáink közül – mondta H. Szabó Gyula, boldogan nyugtázva, hogy a könyvpiac zsugorodása ellenére még mindig jó hangulat jellemzi a marosvásárhelyi seregszemlét. Ez pedig köszönhető a Marosvásárhelyi Kulturális Központ fiatal csapatának is, amelynek tagjai 2012-ben szegődtek először a Románia Magyar Könyves Céh mellé. A gyerekek és a fiatalok számára szervezett programok is jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a megújult vásárhelyi rendezvénysorozatnak a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéthez hasonló „fílingje” legyen mindenki számára. – Egyesek szerint az irodalomról kellene szólnia a könyvvásárnak, és én úgy érzem, erről is szól, jót tett viszont ez a fejlődés – összegezte a Kriterion vezetője.
Öt könyvet mutat be holnap délután 5 órától a Nemzeti Színházban a Polis Könyvkiadó: Bánffy Miklós Emlékezések, Sigmond István Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben, a Kuncz Aladár emlékezete, Sztranyiczki Gábor Bolyongásaim egy felemás világban, valamint a Keresztényi felelet – Hitviták a 16–17. századból című művet. – Nyilvánvalóan szükség van a vásárok keretében szervezett könyvbemutatókra, az utóbbi években tapasztalt szerény érdeklődés viszont némiképp elszomorít ebben a tekintetben – magyarázta Dávid Gyula, a Polis igazgatója. Mint mondta, mostanság sikeresebbnek tűnnek a helyi, kisebb volumenű könyvbemutatók – például az elmúlt időszakban a Minerva-házban és a Protestáns Teológiai Intézetben tartott programok –, hiszen ezek iránt jóval többen érdeklődnek, mint a fesztiválokon, amikor akár több hasonló esemény zajlik párhuzamosan. Ennek ellenére ott kell lenni a vásári alkalmakon, a kiadók mellett a közönség és a szerzők számára is különösen fontos a találkozás, az eszmecsere, amelyre alkalmat teremt a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár.
Weghofer Erna, a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt vezetője szerint egyre inkább a kiadók vására lett a marosvásárhelyi seregszemle, ahol sok esetben akár 30-40 százalékos kedvezménnyel árusítják köteteiket a kiadók. Ez persze jó a vásárlók számára, sőt, a kiadók tekintetében is elengedhetetlen, hogy legalább egyszer egy évben találkozzanak az olvasókkal, a kereskedők viszont jelentős hátrányba kerülnek. – Hiányolom ugyanakkor azt is, hogy még mindig nem sikerült megszervezni egy olyan fórumot, ahol a kiadók és a kereskedők megbeszélhetnék közös dolgaikat – jegyezte meg Weghofer Erna, aki azt is elárulta, hogy a Gaudeamus ezúttal nem vesz részt a vásáron.
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár programja megtalálható a http://vasarhely.ro/konyvvasar/ oldalon, itt további részleteket találnak az érdeklődők a rendezvényekről.
Szabadság (Kolozsvár)

Kiosztották a Székelyföld díjakat
Daczó Katalin csíkszeredai újságíró-közíró, Markó Béla költő, és Buda Ferenc magyarországi költő részesült idén a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat nívódíjában. A debütdíjat a kolozsvári Adorjáni Pannának ítélte a szerkesztőség.
Daczó Katalin csíkszeredai újságíró-közírót, Markó Béla költőt, és Buda Ferenc költőt jutalmazta idén a Székelyföld irodalmi folyóirat. A díjakat csütörtökön adták át a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője az MTI-nek elmondta, a 16 éve alakult folyóirat szerkesztősége évről-évre megvizsgálja, kik közölték a legjobb írásokat az illető évben a Székelyföldben. Ezeknek a szerzőknek adják át az év díjait. „Daczó Katalin olyan újságíró, aki alaposan utánanéz a témáinak, nem a világhálóról tájékozódik, hanem alaposan felkutatja a forrásokat. Az 1916-17-es csíkszeredai katonavilágról, valamint Márton Áron püspök és a csíkszépvíziek konfliktusáról közölt kiváló írást a Székelyföldben” – méltatta a szerzőt a főszerkesztő. Markó Béla a Székelyföldben közölt verseivel érdemelte ki a folyóirat elismerését. "Számunkra szinte felfoghatatlan, hogy miként tud valaki tíz év kihagyás után így visszatérni az irodalomba" – fogalmazott Lövétei Lázár László. A Székely Bicskarend Díjat Buda Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas magyarországi költő, műfordító vehette át, akit a Fehérlófia című eposzáért díjazott a szerkesztőség. Amint a főszerkesztő megemlítette, ezt a díjat évről évre nem székelyföldi szerzőknek adják át, akik kiemelkedő írást közöltek a csíkszeredai folyóiratban. A folyóirat Szabó Gyula Debütdíját az egyelőre kötettel még nem rendelkező kolozsvári Adorjáni Pannának adták át rövidprózai írásaiért. Idén első ízben két különdíjat is átadtak: a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat támogatásáért Székely Ernő, Csíkszentkirály polgármestere és Laczkó-Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere részesült elismerésben. A csütörtöki díjátadó ünnepségen az ünnepelteket a Székelyföld szerkesztői – Molnár Vilmos, Fekete Vince és Lövétei Lázár László – méltatták, a díjakat Borboly Csaba, a folyóiratot fenntartó Hargita Megyei Tanács elnöke adta át. A díjátadó záróakkordjaként Buda Ádám az apja megzenésített versét adta elő.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A Székely Könyvtár eddig megjelent kötetei:
1. Székely népballadák 2. Mikes Kelemen: Törökországi levelek 3. Tamási Áron: Ábel a rengetegben 4. Bözödi György: Székely bánja 5. Kányádi Sándor:Válogatott versek 6. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae
7. Benedek Elek: Székely népmesék 8. Tamási Áron: Ábel az országban 9. Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések 10. Farkas Árpád: Válogatott versek 11. Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus 12. Tomcsa Sándor: Válogatott írások 13. Tamási Áron: Ábel Amerikában 14. Balázs Ferenc: A rög alatt 15. Király László: Válogatott versek 16. Székely népdalok 17. Kővári László: Székelyhonról 18. Márton Áron: Válogatott írások és beszédek 19. Szabó Gyula: Válogatott novellák 20. Páll Lajos: Válogatott versek A könyvek egységára 35 lej, megvásárolhatók vagy megrendelhetők a Székelyföld szerkesztőségében, a következő címen: 530170 Csíkszereda, Tudor Vladimirescu u. 5., telefon: 0266 311 026, 0746 195 413.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A politikai rendőrség célkeresztjében
Úgy vannak összeállítva a dokumentumok, hogy azok egy krimiszerű történetet mesélnek el, ebben rejlik a szöveg újdonsága – jellemezte Molnár János legújabb, A Securitate célkeresztjében – Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című kötetét, a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari rendezvénytermében megtartott könyvbemutatón.
Magdó János főkonzul, az esemény házigazdája úgy fogalmazott: jól dokumentált, könnyen olvasható, izgalmas „történelmi krimi" a Szekuritáté irattárában őrzött Tőkés-dossziét feldolgozó könyv, amely az 1970-es 80-as évek erdélyi magyar közéletébe enged betekintést. Hozzáfűzte, a kötet segíthet annak megértésében, hogy a református egyház embereit, lelkészeit hogyan tudta beszervezni a Szekuritáté, illetve hogyan működött a kommunista titkosrendőrség.
H. Szabó Gyula, a 250 oldalas könyvet kiadó Kriterion könyvkiadó igazgatója ugyanakkor elmondta: az erdélyi magyar közösség még mindig adós a néhány évtizeddel ezelőtti múltjának teljes feltárásával, ezért is jelent meg a kötet.
Molnár János kifejtette: akkoriban különböző magatartási formák jellemezték az erdélyi magyarság kommunizmushoz való viszonyát. Mint részletezte, míg a korabeli értelmiségi elit inkább óvatosan, a túlélést tartva szem előtt, a sorok között próbált olvasni, addig Tőkés László nem csak magatartásával szállt szemben nyíltan a diktatúrával, hanem az általa írt szövegekben is kendőzetlenül beszélt a valóságról, amint ez a politikai rendőrség dokumentumaiból is kiderül.
Molnár szerint ezt a magatartásformát nyugodtan lehet Tőkés-modellnek nevezni. A szerző ugyanakkor elmondta: Tőkés László olyan írásait is megtalálta az aktacsomókban, amelyeknek eredetije elveszett, így azokat román nyelvből kellett visszafordítani.
Kifejtette, a Tőkés-modell – a kommunista diktatúrával szembeni nyílt ellenállás – csak az 1980-as években kezdett elterjedni Erdélyben, amikor temesvári lelkészként prédikációiba beleszőtte üzenetét. Például elmondta azt, ha a Szekuritáté emberei megverték a szomszédot.
A szerző ugyanakkor hangsúlyozta: annak ellenére szükségesnek látta a könyv megírását, hogy sok mindenben nem ért egyet Tőkés Lászlóval. Mint kifejtette: ennek az elsősorban az oka, hogy nemtelen vádak érték Tőkést, ezekkel szemben kívánt rávilágítani, „hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nem szabad elfelejteni".
Kiemelte: Tőkés politikai nézeteit, céljait tekintve következetes maradt a rendszerváltást követően is, miközben ugyanezt más politikusok nem feltétlenül mondhatják el magukról. „Az a harc, amit akkor ő vívott, a közösségre kivetítve a szabadságért, az autonómiáért vívott harc volt" – fogalmazott Molnár János.
Tőkés László úgy nyilatkozott: a könyv számára is izgalmas, mivel más perspektívából, a külső szemlélő megvilágításában mutatja meg azt a történetet, amit ő akkor az események részeseként, „a gödör fenekén" élt meg. „Nem csupán azt mutatja meg, hogy velem mi történt, hanem arról is szól, hogy mi történt mindazokkal, akiket a Szekuritáté célba vett, ezért lehet a könyvnek közösségi üzenete" – mutatott rá az Európai Parlamenti képviselő.
Tőkés arra figyelmeztetett, hogy nem lehet múlt időben beszélni az egykori román politikai rendőrségről. „Olyan Erdély titkosszolgálati szempontból, mintegy egy balkáni elaknásított terület" – utalt arra, hogy az egykori besúgók, tartó tisztek egy része továbbra is aktív. Szerinte nem kérdéses, hogy a Románia csillaga érdemrend visszavonása ügyében is a Szekuritáté „nyúlt utána". „Az információval való visszaélés háborúja zajlik ma is" – szögezte le a politikus.
Molnár János ugyanakkor kifejtette: annak ellenére, hogy Németország után a romániai szabályozás könnyíti meg a leginkább a volt politikai rendőrség iratainak kutatását, lényegesen megnehezíti a kutatók dolgát, hogy egészen napjainkig a politikai rendőrség dossziéinak csak mintegy 60 százalékát adták át az állami levéltárnak. Azoknak az ügynököknek az iratait pedig, akik a mai napig együttműködnek a titkosszolgálatokkal, semmi szín alatt nem adják ki a kutatóknak.
Hozzáfűzte: más kérdés, hogy időnként más aktacsomókból kiderül a besúgok kiléte, ugyanis korábban egy-egy jelentésből annyi másolat készült, ahány embert érintett, így történhet meg, hogy minden iratot a titkosszolgálatok sem tudnak eltüntetni.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Tőkés: Nem lehet múlt időben beszélni a Securitatéről
Molnár János A Securitate célkeresztjében – Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című könyvét mutatták be a szerző és a főszereplő jelenlétében csütörtökön Kolozsváron.
A Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent 250 oldalas könyv a Securitate irattárában megőrzött Tőkés-dossziékat dolgozza fel. A könyv borítóján egy olyan fénykép látható, amelyet a Securitate készített a diák. A szerző elmondta, újszerűsége abban áll, hogy Tőkés László megannyi korabeli írását is tartalmazza. Olyan dokumentumokat, amelyek eredetije elveszett, és a Securitate román fordításából kellett magyarra visszafordítani. „Ezek a szövegek minden bizonnyal az erdélyi művelődéstörténet és politikatörténet szerves részét fogják képezni” – jelentette ki Molnár János.
Úgy vélte, az akkori politikai helyzetre adott választípusoknak létezik egy Tőkés-modellje, mely nemcsak az akkori lelkész magatartásában, hanem az általa leírt szövegekben is tetten érhető. Amikor a magyar értelmiségiek többsége csak a sorok között mert üzenni a diktatúráról, Tőkés László leplezetlenül írta le az erdélyi valóságot. A szerző azt is megemlítette, a könyvet azokkal a nemtelen támadásokkal akarja szembeállítani, amelyek Tőkés Lászlót az elmúlt években érték. „Tőkés László politikai gondolkodása alapjában nem változott, a céljai sem változtak. Az a harc, amit akkor ő vívott, a közösségre kivetítve a szabadságért, az autonómiáért vívott harc volt. Nézzük meg a mai politikusokat, hány mondhatja el magáról, hogy ugyanaz, aki volt” – fogalmazott ki Molnár János.
Tőkés László elismerte, számára is izgalmas a könyv, hiszen a Securitate célkeresztjében lévő személyként egykor a „gödör fenekéről” szemlélte történetét, most a külső szemlélő perspektívájából láthatja azt. „Nincsen semmilyen öncélú hősiesség a történetemben. Lelkész akartam lenni, végezni akartam a munkámat. Ezt próbálta akadályozni a Securitate, ezzel kellett felvennem a harcot” – magyarázta. Tőkés László azt is megemlítette, hogy nem lehet múlt időben beszélni a Securitatéről. A politikai rendőrség örökségét a balkáni elaknásított területekhez hasonlította. „Nem kérdéses, hogy a Securitate nyúl utánam a Románia csillaga érdemrend visszavonási kísérlete ügyében is. (…) Az információkkal való visszaélés háborúja zajlik ma is” – fogalmazott a volt püspök. A túlélő politikai rendőrségről szólva H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója negatív Déva vára-jelenségről beszélt. „Amit lebontunk estig, újraépül reggelig” – fogalmazott a könyv szerkesztője.
MNO.hu,

Székely népdalok (Székely Könyvtár)
Igen, a népdalok sóhajtásában évszázados örömök, bánatok, szerelmek, vágyak szabadulnak fel a maguk egyszerűségében. Felismerjük a népdal hangját, hiszen bennünk él, ereinkben kering, szívünkben lüktet. Magunkra lelhetünk benne, mert a népdal nem más, mint „a magyar lélek tükre”.
Sokan és sokáig énekelték őket, mindenkié voltak, s számtalan avatott kéz alatt csiszolódhattak tökéletes formákká, dallamokká az évszázadok alatt. És ebben rejlik tiszta erejüknek titka. Közösségi művészet, állapítják meg ma a szakértők, de tudjuk azt is, hogy annak idején az emberek önmaguknak, a maguk módján énekeltek, úgy „tanulták” a művészetet, hogy közben fogalmuk sem volt arról, hogy az tényleg művészet. Azóta megváltozott a világ, megváltoztak a körülmények, ma már a múlté az az életforma, amelyben létrejöttek. Ritkán énekelnek, ritkán énekelünk magunknak, pedig hűséges társunkká fogadva otthont teremthetnénk velük a lelkünkben. Ezekkel a gondolatokkal bocsátjuk útjára jelen gyűjteményünket, melybe közel száz, Székelyföldön és Bukovinában lejegyzett népdalt válogattunk. Azzal, hogy csak szövegeket közlünk, nem kérdőjelezzük meg a dallam és a szöveg egységét, hiszen tudjuk, hogy a dallamától elválasztott népdal csonka, de meggyőződésünk, hogy ebben az egységben a szöveg hordozza az eszmei tartalmat. Válogatásunkkal szeretnénk ráirányítani a figyelmet a szövegek szépségére, tartalmi gazdagságára s azokra a költői talentumokra, akik sallangtól mentes egyszerűséggel, hitelességgel emelik népdalainkat a legmagasabb művészi tökéletességre. Gondoljuk, a gyűjtemény egyetlen székely otthonból sem hiányozhat.
Mirk Szidónia Kata
A Székely Könyvtár eddig megjelent kötetei: 1. Székely népballadák 2. Mikes Kelemen: Törökországi levelek 3. Tamási Áron: Ábel a rengetegben 4. Bözödi György: Székely bánja 5 Kányádi Sándor: Válogatott versek 6. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae 7. Benedek Elek: Székely népmesék 8. Tamási Áron: Ábel az országban 9. Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések 10. Farkas Árpád: Válogatott versek 11. Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus 12. Tomcsa Sándor: Válogatott írások 13. Tamási Áron: Ábel Amerikában 14. Balázs Ferenc: A rög alatt 15. Király László: Válogatott versek 16. Székely népdalok 17. Kővári László: Székelyhonról 18. Márton Áron: Válogatott írások és beszédek 19. Szabó Gyula: Válogatott novellák 20. Páll Lajos: Válogatott versek. A könyvek egységára 35 lej, megvásárolhatók vagy megrendelhetők a Székelyföld szerkesztőségében a következő címen: 530170 Csíkszereda, Tudor Vladimirescu u. 5., telefon: 0266 311 026, 0746 195 413.

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),