Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Sütő Éva
53 tétel
2014. augusztus 5.
Az alkupozíció alkonya
A történelem folyamán minden párt eljut egyszer egy olyan politizálási szakaszba, amikor elvégzi az alapvető számtani műveleteket, és a végeredményből levonja a konzekvenciát.
Eredeti demokráciánk elmúlt huszonöt esztendeje alatt, ha az erdélyi magyar politikában volt is erre példa, a korifeusok csak fű alatt tehették, mert a szavazók nem értesültek sosem a valós helyzetről.
Azokban a megyékben, ahol még tömbben él a magyarság, az elmúlt évek furcsa helyzeteket eredményeztek a politikai palettán. A két magyar konkurens párt mellett – ha egyáltalán lehet annak nevezni a néppártot és a polgári pártot – egyre több magyar képviselteti magát független vagy román pártszínekben a helyhatósági választásokon. Ilyen felállásban a józan ész önvizsgálatot tartana, sőt a nyájnak vagdalkozások, megtorlások nélkül való összeterelését diktálná. Ennek ellenére, még mindig a jól bevált diktatórikus módszerek bevetésével próbálnak rendet vágni az elcsángáltak között.
Ha a statisztikát vesszük alapul, amelyből kiderül, hogy 1990-ben még csaknem egymillió erdélyi magyar választópolgár szavazott a demokrácia illúziójától fűtve, az uniós választáson csupán 350 ezren voksoltak. A gazdasági és politikai kilátástalanság miatt a magyarok százezrei hagyták el a szülőföldet, mert ami fontos lett volna az erdélyi közösségnek, abból nem lett semmi, vagy kimerült egy-egy zászló le-felvonogatásában.
Ma már az alkupozíció is csak üres szlogen ott, ahol egy párt csak harminc százalékára építhet. Arra alapozni, hogy a román választók csömöre sem kisebb a magyarokénál, merő hazardírozás. Mert teszem azt, ha román oldalon egyszer akad egy elfogadható politikai felhozatal, ami felkelti honfitársaink érdeklődését, onnantól kezdve nemhogy alkupozícióról, de parlamenti képviseletről se igen fog szólni a fáma. Az is szerencsének számít, hogy az elnökválasztás manapság már nem egyidejűleg zajlik a parlamentivel. Ugyanis a mai Romániában még mindig az államelnök tölti be a „cáratyuska” szerepét, mely státusz akármikor képes kimozdítani a román szavazópolgárt az érdektelenségből. Amíg ezekkel az eshetőségekkel nem számolunk, maradnak a munkahelyek – már amennyi még maradt – által zsarolt választók és azok családtagjai. A módszer magáért beszél, hisz lebontva az Érmellékre, már a traktorista is csak bizalmi ember lehet, mi több, az önkormányzati alkalmazottak állását is lehetetlenebbnél lehetetlenebb dolgok veszélyeztetik –pártvonalon.
Ez a mai magyar szavazóbázis félelmekkel telített voksolási kényszerűsége. Azé a bizonyos harminc százaléké, amely az annyit hangoztatott alkupozíció alkonyát is jelentheti egyben.
Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad)
2014. október 9.
Láncra vert „istenmadara”
Tovább borzolódnak Köröstárkányban a kedélyek azok után, hogy az év elején a helyi Pro Tharkan Egyesület egy magyarországi alapítványtól pályázat útján egy majdnem kétmillió forintnak megfelelő értékű, bronzból öntött turulmadarat nyert. A szobor szárnyainak fesztávolsága valamivel több, mint egy méter. A nemzet madara annak az emlékműnek a további díszítőeleme lett volna, mely emlékmű a helyi református egyház tulajdonában lévő területre épült, és amely a román félkatonai alakulatok és civilek által rendezett 1919. április 19-ei vérfürdő emlékére emeltetett.
A helyi Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke, Gábor Ferenc elmondása szerint a tartóoszlop és a madár kihelyezését illetően minden hivatalt és protokollt végigjárt, kezdve a helyi polgármesteri hivataltól – innen az engedélyeket meg is kapták – az egyházi jóváhagyás-kérésig, ám a magyarok „istenmadarát” azóta sem tudták felhelyezni az emlékműre, mert a helyi RMDSZ és a református egyház mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg. Ennek valószínű oka – az MPP elnöke szerint –, hogy ők nyerték a pályázatot, és ez nem az úgynevezett másik oldal politikáját dicséri.
Mint mondtuk, az 1999-ben emelt emlékmű egyházi területen van, és köztulajdont képez. Legalábbis eddig úgy volt.
A napokban azonban újra megkereste szerkesztőségünket az MPP elnöke, aki elmondta, hogy ajánlott levelet kapott a helyi RMDSZ-től Mikló Ernő elnök aláírásával, a szervezet pecsétjével ellátva, mely iromány szerint a helyi RMDSZ-szervezet betelekkönyveztette az emlékművet a tulipános párt javára. A levélben többek között az is fel van tüntetve, hogy mivel az emlékmű az elmúlt években igencsak megosztotta a magyar közösséget, a szervezet azért döntött a telekkönyveztetés mellett, hogy ezt a jövőben elkerüljék (!). Ennek megfelelően kérik Gábor Ferencet és az általa képviselőt civil szervezetet, valamint a polgári pártot, hogy a 2015-ös esztendőben koszorúzzanak együtt. Továbbá ez is áll a levélben: „Ha valamilyen oknál fogva ön vagy az ön által képviselőt civil szervezet mégis úgy dönt, hogy nem április 19-én szeretne koszorúzni, akkor kérjük, jelezzék ezt írásban, hogy szervezetünk tudja azt jóváhagyni. Mellékelve átküldjük a tulajdonjogot bizonyító dokumentumot és a telekkönyvi kivonatot (…).”
Gábor Ferenc szerint ez még nem minden. A történések napról napra szaporodnak, és egyre furcsább fordulatokat vesznek.
Lakat és lánc
A tulajdonjogi átruházás és a figyelmeztető levél után az emlékmű bejáratát lakattal lezárt lánccal biztosították be, mivelhogy az emlékmű ezután az RMDSZ-szervezet magántulajdonát képezi. Riportunk készítésekor annak szerettünk volna utánajárni, hogyan kerülhetett egy egyházi területen fekvő, köztulajdonban lévő emlékmű egyik napról a másikra a helyi szövetség tulajdonába.
Az ügyben Szakács Zoltán lelkipásztort szerettük volna elsőnek megkérdezni, de a telefont a felesége vette fel, aki közölte, a tiszteletes és családja szeretne kimaradni az egészből, és kérték, tartsuk tiszteletben kívánságukat, amelyhez természetesen joguk van.
Utoljára márciusban beszéltünk Szakács Zoltánnal a kialakult helyzetről. Akkor arra hivatkozott, hogy ő az utolsó, aki ilyen ügyekben dönthet. Minden határozatot, köztük az emlékművel kapcsolatosakat is a presbitérium hozza meg. Akkor az egyházfik át is küldtek szerkesztőségünknek egy nyilatkozatot, amelyben ez állt: „A tárkányi református egyházközség presbitériuma sajnálattal vette tudomásul, hogy Gábor Ferenc és társai, akik ennek az egyházközségnek is tagjai, nem törekedtek arra, hogy az általuk elterveztetett és pályázati úton támogatott, az egyház területét is érintő akciójukban egyeztessenek az illetékes egyházi hatósággal. Mert minden jó ügy elsikkadhat, és tévútra térhet, ha annak képviselői nem tartják be mindenekelőtt a keresztyén emberség párbeszédének, majd pedig a törvényesség útjának menetét. Csak súlyosbítja a helyzetet az a tény, hogy a világi sajtó oldalain keresnek orvoslatot panaszukkal, mikor az egyház vezető testületének, a presbitériumnak a döntése kell, hogy mérvadó legyen ebben a helyzetben.”
Átfedések
Közben sikerült elérni és szót váltani a helyi RMDSZ-szervezet elnökével is, Mikló Ernővel. A helyi szövetség alapembere sajnálatát fejezte ki, hogy egyáltalán valaki is feltételezhette a szervezetről, hogy lezárták volna az emlékmű kerítésének kapuját. Mint mondta, amikor értesült róla, maga vonta be a rendőrséget az ügybe, mi több, le is vágatta a lakatot a kiskapuról. Sőt, feljelentést tett ismeretlen elkövető ellen. Arra a kérdésünkre, hogy ki lehet az a negyedik „entitás”, aki lezárhatta a bejáratot, nem tudta megnevezni azt.
Ugyanis Gábor Ferenc, aki maga a reklamáló, már startból kiesik a gyanúsítottak közül, a helyi RMDSZ tótumfaktumai tagadják, az egyházi emberek úgyszintén.
Itt aztán megfeneklett a dolog.
Mikló megerősítette, hogy Szakács tiszteletes semmilyen döntést nem hozhat a presbitériumot megkerülve. Tehát az egyház területén lévő emlékművet a presbitérium jóváhagyásával tábláztatta be a szervezet. Ám a presbitérium zöme a helyi érdekképviselőeti vezetőkből tevődik össze, Miklóval az élen.
Hamisítvány!
Az ominózus levél tartalmára is kitértünk, amellyel kapcsolatban megkérdeztük, hogy lehet egy emlékművet kisajátítani egy politikai pártnak? Ugyanakkor a kívülálló szemével nézve itt már jóval többről van szó, mint az MPP-vel való konfrontációról.
A helyi Pro Tharkan civil szervezeten vagy MPP-n kívül magánszemélyeknek vagy bármilyen más csoportnak is lehetne olyan kezdeményezése, hogy elutazik Köröstárkányba koszorúzni. Mivel kérvényezni kell a hozzáférést, ez valahogy nagyon furcsán veszi ki magát: magyarul, nem tudni, a lóláb lóg-e ki, vagy az ördögpata?
Mikló határozottan tagadta a levél eredetét is, mi több, hamisítványnak nyilvánította, amiért, mint mondta, szintén rendőrségi eljárást fog kezdeményeztetni. Az aláírás és a pecsét felől is érdeklődtünk, de szerinte az is oda lett hamisítva. Digitálisan.
Azért is rendőrségi eljárást fog kezdeményeztetni, mert az MPP elnöke rágalomhadjáratot indított ellene a médiában és több internetes oldalon is.
„Mellékelve átküldjük…”
Ha nem olvastuk volna a levél végét, és nem láttuk volna a csatolt dokumentumot, talán el is hisszük, hogy van ilyen. Azaz hamisított levél, pecséttel, aláírással. De ott a mellékelt dokumentum, amelyet a tulajdonjogtól idegen személy nem kaphat meg a közjegyzőtől, csakis a betáblázott emlékmű jogos birtokosa.
Úgyhogy ez a történet nagyon sok sebből vérzik. Bármennyire is szerettük volna elhinni a helyi szervezet elnökének, illetve az általa képviselőt presbitériumnak a jóindulatát, a levélhez csatolt dokumentum halomra döntött minden magyarázatot.
Hogy meddig lehet még ragozni a tárkányi ügyet, nem tudjuk. Tény, hogy nem kell már ide a külső ellenség, felemészti, felőrli a magyar saját magát anélkül is.
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2014. október 25.
Mi lesz veled, Udvarhelyi Híradó lapcsalád?
Egyszerű akár az egyszeregy: egy pártnak ahhoz, hogy hatalomra kerüljön, illetve megtarthassa hatalmát, szüksége van a médiára, annak támogatására. Ezt a magyarországi polgári, nemzeti, konzervatív oldal, a Fidesz-KDNP pártszövetség is felismerte, s mára komoly médiabirodalom áll mögötte. Anélkül, hogy túldimenzionálnánk a média fontosságát, ismerjük el, a sajtónak is köszönhető a polgári oldal 2006 utáni győzelemsorozata.
Amikor a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány megvásárolta az Udvarhelyi Híradó által kiadott lapcsaládot – az Udvarhelyi Híradó, Csíki Hírlap, Vásárhelyi Hírlap, Gyergyói Hírlap napilapokat, a Székelyhon hírportált, a Krónika nevű erdélyi napilapot, illetve az Erdélyi Napló hetilapot – az erdélyi polgári oldal hívei felsóhajtottak: talán tájainkon is megerősödik a polgári újságírás, a polgári oldal politikai ereje. Nem így történt. S ebben az említett lapkiadónak is megvan a maga felelőssége.
Pedig 2012-ben, amikor Dénes László kezébe került a lapok szakmai irányítása, sokan reménykedtünk. Csakhogy a szükséges változások – főleg a menedzsment, a lapok vezető munkatársainak megrostálása, azaz a káderpolitika terén – elmaradtak. A belső viszonyokat valamelyest ismerők egyöntetű vélemény szerint ezért elsősorban a jelenlegi menedzsment – azonos a tulajdonosváltás előttivel! – a felelős. A tulajdonos alapítvány felelőssége sem kerülhető meg, amely két esztendeje képtelen megoldást találni a folyamatosan növekvő, elmérgesedő problémákra, bár pénzt, azt öltek a kiadóba éppen eleget.
A jelenlegi állás szerint a menedzsment számára a szakmai munka, annak színvonala sokadrendű, ehelyett inkább kétes értékű “vállalkozásokba” fekteti a tulajdonos pénzét. Ha ez ellen nem képes, vagy nem akar tenni a tulajdonos, akkor az már az ő sara, bűne. Amellett, hogy felelőtlen hozzáállása által egy médiacsoportot tesz tönkre, az erdélyi magyar polgári jobboldal sorsát is kockáztatja.    Az erdélyi magyar polgári újságírás képviselőinek sora meglehetősen rövid. Az RMDSZ által uralt sajtóprérin nem kevés bátorságra, elszántságra volt szüksége annak, aki megpróbált, az egzisztenciális bizonytalanságot is vállalva, szembeszállni a túlerővel. Az említett képzeletbeli lajstromon végigfutva feltűnik, hogy néhányan fájdalmasan hiányoznak az UH lapcsalád jelenlegi munkatársai közül.
Dénes Lászlót, akitől sokan a reformot várták, “megfúrták” rendesen az udvarhelyiek. Másokat viszont – a szeredai Szondy Zoltánt, Létai Tibort, az udvarhelyi Fülöp D. Dénest, a vásárhelyi Szentgyörgyi Lászlót, a váradi Sütő Évát, az aradi Pataky Lehel Zsoltot – közel sem engedtek valamely orgánumhoz. Az RMDSZ-t, annak politikai irányvonalát évekig aktívan támogatók viszont zavartalanul maradtak az UH-nál. Sőt, ma tőlük várják az erdélyi polgári újságírás felfuttatását.   Lejárt a magyarországi választások sora, megnyugvásunkra a Fidesz kiváló eredményeket ért el. Most már a tulajdonos, a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány munkatársai is időt szakíthatnának az UH kiadóra. Nem egyébért, de nagy szükség lenne a rendteremtésre. És a színvonalas polgári sajtóra.
[Tas Péter]
itthon.ma, /szerintunk
2015. január 19.
Az űrlap alja
„Az ég ha néha zizzen éngem lapozgat az isten…”
Csütörtök este Pataki István költő mutatta be köteteit Érmihályfalván, ahová, mint mondta, már az 1970–80-as évek óta ezer szállal kötődik, ugyanis itt élt hozzá közel álló költőtársa, Máté Imre (1936–1939) is, akinek haláláról december 8-án emlékeztek meg.
A mihályfalvi poéta nevét viselő városi tékában megtartott szerzői esten Szalai Ilona könyvtáros köszöntötte a Bihar községből érkező költőt, valamint az egybegyűlt irodalombarátokat. Mint mondta, ezzel a költői esttel nyílik Mihályfalván a magyar kultúra napjához fűződő eseménysorozatot. Az elkövetkezőkben Nyakó József polgármester üdvözölte a Partium- és Magyarország-szerte ismert Patakit, aki, mint mondta – majd később maga a versfaragó is megerősítette – szinte haza jár Mihályfalvára, ahol mindig szeretettel és elismeréssel fogadták.
Ezúttal öt kötetet hozott az Érmellék fővárosába, köztük az utolsót is, a Ha farkast kiáltanék címűt, amelyet Nagyváradon, a december közepén tartott szerzői esten mutattak be, és ahol Ködöböcz Gábor, az Agria című irodalmi folyóirat alapító főszerkesztője, valamint Tőkés László magyarországi fideszes parlamenti képviselő méltatta munkásságát.
A két laudációt ezúttal Felvinczi Erzsébet helybéli tanítónő elevenítette fel.
A kötetekből a szerző adott ízelítőt, amelyekben szerelmes, erotikus, szatirikus (Alsókorc, 2011) műfajú írásai mellett, anyanyelvőrző és művelő, illetve nemzetféltő költői hitvallása is előtérbe kerül.
„A Vétlen és védtelen (2009), Valami nincs (2011), Érosz egén (2012) alapján Pataki István a saját növéstervére és legjobb lehetőségeire figyelő szerző, aki tökéletesen tudatában van, hogy költőként egyetlen feladata van: konok hűséggel és művészi szabadsággal képviselni azt az élet- és értékvilágot, amely őt földajkálta és a sokra hivatottság felelősségével útjára indította. Ennek megfelelően számos művében megérintheti az olvasót a hűségben megőrzött szabadság és a szabadságban megőrzött hűség példaszerű modellje. Az emberi-művészi hitelességet, nyelvi erőt és mesterségbeli gazdagodást mutató legújabb kötete (Ha farkast kiáltanék, 2014) egy szépen ívelő pálya újabb állomásaként jelzi az utat, a klasszicizálódást is magában hordozó kiteljesedés felé” – írja róla Ködöböcz Gábor, magyarországi irodalomtörténész.
Utóbbi kötetének hátoldalán a Búcsú című vers (ne keressetek ne várjatok / nincs érkezés csak az út / az ég ha néha zizzen / éngem lapozgat az isten) soraiban fogalmazza meg önmagáról, amit szintén Ködöböcz Gábor összegez méltatásában: „(…) neki is köszönhető, hogy a majd százévnyi farkasverem-lét dacára még ma is van magyar dal Váradon. Ráadásul olyan megtartó, szabadabb lélegzetvételt segítő versekbe menekítve, melyek az érmindszenti géniusz nyomán éltetik az ezerszer áldott s használónál mindig hatalmasabb anyanyelvet. Mert a nyelv – mint a magyarság legnagyszerűbb alkotása – élet és szentség, sőt istenség”.
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. április 1.
Merre van az arra?
Jó ideje már, hogy követem az erdélyi magyar pártok se füle se farka nemzetiségi politikáját. Túl azon, hogy az RMDSZ teljes mellszélességgel belesimult a balkáni politika bugyraiba, sőt bizonyos személyes érdekek érvényesítése céljából a magyar kisebbség ellenében „kinevezett helytartói” szerepet is vállalt, már semmi sem tud meglepni a sorsunkat irányítókkal kapcsolatban. Bizony megértünk már néhány lehetetlen állapotot, a hazai nemzetiségi politikát illetően, amelyek tükrében, egyre nehezebb bennünket megvezetni, dajkamesékkel és hangzatos hegyibeszédekkel traktálni. Amúgy meg egy olyan közösségben, amelynek létszáma az elmúlt két évtizedben közel ötszázezerrel csökkent, szinte gyalázat nemzetpolitikáról beszélni.
Példának okáért, a magyar kisebbség kinevezett helytartóitól, kápóitól, a legutóbbi választások idején volt szerencsénk olyan látványos kampányfelvonuláshoz, ahol román trikolorral ülte meg a magyar huszár a lovat, sőt a Kárpátalja Expressz nosztalgiavonatot is román lobogókkal várta az egyik RMDSZ-es városvezetőség.
Mi több, tavaly decemberben a polgári oldal is trikolorral masírozott Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája elé, részben éppen azok, akik jelen voltak azon az ominózus sajtótájékoztatón, amelyen Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi régióelnöke csak tolmácson keresztül volt hajlandó közölni mondandóját az odaterelt román sajtósokkal.
Ez a politikai vonulat adta ki azt a december 20-i közleményt is, amely szerint „emberi és nemzeti méltóságunk elleni súlyos sérelemként értékeljük Claudiu Pop Bihar megyei prefektus azon fenyegetését, hogy a román „lyukas zászló” nagyváradi kitűzése miatt bírságot fog kiróni Tőkés László európai parlamenti képviselőre. Az időközben tisztségéből leváltott Marius Popică váradi kollegája a román forradalom ellen követ el merényletet, amikor a román szabadság megszentelt szimbólumának kitűzését tilalom alá helyezi. Határozottan tiltakozunk a posztkommunista szellemiségű prefektusi önkény ellen. Klaus Johannis megválasztott államelnök beiktatásának előestéjén reménységünket fejezzük ki aziránt, hogy a rendszerváltozás negyedszázados évfordulója Románia kisebbségpolitikája terén is új korszakot nyit, és Temesvár szellemében a régen várt román-magyar megbékélés végre bekövetkezik”.
Az idézett nyilatkozat feleslegessé tesz minden további szószaporítást, ám felvetődik a kardinális kérdés, hogy akkor merre is van az arra? Mi is az irányvonal, amit mutatni akar nekünk ez esetben a polgári oldal? Mert alig három hónappal ezelőtt még kikérték maguknak a lyukas zászlós románkodás jogát. Majd a múlt hét elején a nyelvtörvényre hivatkozva annyira „meg akartak békélni” a románokkal, hogy juszt sem szólaltak meg a nyelvükön. Kicsit furcsa megközelítése ez a hazai nemzetiségi politikának. Inkább amolyan saját farkunkba harapunk történet íze van az egésznek.
Az effajta és ehhez hasonló spontán megnyilvánulások már-már a komikum határát súrolják, főleg egy olyan régióban, ahonnan a megélhetési politikusok agresszivitása és a kilátástalanság elüldözte szülőföldjéről a magyarok nagyhányadát. Vagyis figyelmen kívül hagyva eme kegyetlen és nyers valóságot, nyelvi jogainkat helyezzük előtérbe egy banális fajsúlymentes sajtótájékoztatón, olyan légkör megteremtésének kockázatával, amely a „fekete március” keserű emlékét idézi.
Idetartozna még az is, hogy jelen pillanatban Erdély szerte nincs olyan magyar politikus, aki vagyoni állása szerint bármelyik pillanatban, egy mesterségesen szított atrocitás alkalmával ne hagyhatná úgy el Erdélyt, hogy bárhol a nagyvilágban, semmiben se szenvedjen hiányt.
Akárcsak a marosvásárhelyi eseményeket követően, amikor az erdélyi magyar szellemiség érintett része azonnal áttelepült Magyarországra.
Tiszteletre méltó az EMNT régióelnökének minden olyan törekvése, amely nemzetiségi jogaink érvényesítését célozza. De a prioritás nem a fentieket diktálja. Ugyanis maholnap már nem lesz, aki magyarul beszéljen a Partiumban.
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. július 2.
Nyomul az RMDSZ a médiában
A Nagyváradon megjelenő két magyar nyelvű napilap közül csupán a 2004-ben indult Reggeli Újságban jelenhettek meg az évek során olyan írások, amelyeknek a szerzői nem voltak kénytelenek a Bihar megyei magyar közéletet negyedszázada irányító és uraló RMDSZ politikájához igazodni.
Ez a viszonylagos sajtószabadság és médiapluralizmus 2012-ig, az alapító főszerkesztő, Dénes László távozásáig tartott, akinek helyén az RMDSZ ifjú aktivistája, Borsi Balázs jelent meg a szerkesztőség élén. Ekkortól a Reggeli Újság is besorolt a Bihari Napló mellé, amely az 1989 előtt megyei pártlap jog- és szellemi utódjaként mindvégig egyfajta hivatalos megyei közlönyként állt az új hatalmi struktúrák rendelkezésére. Borsi vezetése alatt az addig nehéz konkurenciális helyzetben és politikai ellenszélben megjelenő Reggeli Újság jelentős térvesztésen is átesett, hiszen az olvasók lassan rájöttek: akár ezt, akár a másik lapot veszik, ugyanazt a tulipános propagandát találják meg benne zömmel. A Bihari Napló sok évtizedes beágyazottsága, reklám- és hirdetési újság, valamint bulvárlap jellege, jól működő terjesztése folytán – egy osztrák tulajdonban lévő kelet-közép-európai médiakonszern részeként – uralta a helyi piacot, miközben a Reggeli Újságot a takarékossági intézkedések gyakorlatilag padlóra küldték. A tapasztalatlan, ifjú főszerkesztő alig két év után felmondott, és inkább visszament pártaktivistának.
Az utóbbi egy évben a lapnak nem is volt főszerkesztője, sőt hozzáértő munkatársa se nagyon, a heti öt megjelenéshez jórészt az internet, a különféle közlemények és hírügynökségi anyagok, valamint képzetlen önkéntes tollforgatók szolgáltatták a tartalmat. A volt főszerkesztő közben az RMDSZ székházából kilőtt virtuális nyilaival ejtett sebeket a hátrahagyottakon, mígnem az ezt megelégelő érmelléki riporter, Sütő Éva, a régi gárda utolsó mohikánja egy hétfőn megjelent írásában ki nem kelt ellene. A kemény, bár kissé indulatos hangvételű, Csak a rend kedvéért című jegyzetében nemcsak Borsi Balázs mesterkedéseit „leplezte le”, hanem a megbízóiét is, akik politikai funkcióik fedezékéből évek óta formálgatják, adjusztálják, okítgatják, „támogatják” (értsd: mellékjövedelemhez juttatják) a bihari újságírókat, vagy épp zaklatják őket, ha nem a szájuk íze szerint írnak-beszélnek. Sütő ugyan nem írta le tételesen volt kollégája nevét – ezért egyes figyelmetlen olvasók az „egykori főszerkesztő” megfogalmazásból a már évekkel ezelőtt távozott alapító főszerkesztőre, Dénes Lászlóra gondolhattak –, de a cikk számos fordulata és jelzője egyértelműsíti, hogy a kudarcos „kétéves főszerkesztőséggel” a háta mögött dicstelenül távozott Borsi Balázsról van szó.
A bomba akkor robbant, amikor a cikk megjelenése után két nappal kiszivárgott: a Reggeli Újság román tulajdonosa – a végelgyengülés kényszerhelyzetében – éppen „a bihari magyar közösség vezetőihez”, azaz az RMDSZ-politikusokhoz fordult támogatásért, akiknek ily módon ismét ölükbe hullott egy sajtóorgánum, sőt még azt a jogot is megkapták, hogy visszahelyezzék a főszerkesztői székbe Borsi Balázst. A hírre Sütő Éva azonnal felmondott, hiszen két nappal korábban ő maga nyilvánította cikkében inkompetens, áskálódó pártkatonának azt, akivel neki együtt kellett volna dolgoznia a továbbiakban.
Sajtóberkekben „a fagylalt visszanyalt” szólást kezdték a fejlemények hallatán emlegetni, míg az olvasók azzal lesznek kénytelenek szembesülni, hogy immár teljesen bezárul annak a lehetősége Biharban, hogy olyan írások kapjanak nyilvánosságot a helyi magyar sajtóban, amelyek netán sértik az RMDSZ és vezetői érdekeit.
itthon.ma/erdelyorszag
2015. december 9.
Formabontó emlékezés a költőre
A Máté Imre szellemi hagyatékát tovább éltetőket, illetve az elmúlt negyedszázad helyi kiadású köteteit egybegyűjtve emlékeztek a 26 éve elhunyt költőre Érmihályfalván.
A Bartók Béla Művelődési Ház és a költő nevét viselő városi könyvtár közös szervezésében emlékeztek meg kedden eset Érmihályfalván a 26 éve, 1989. december 8-án 53 évesen elhunyt Máté Imre költőről. A kultúrház nagytermében kialakított családias hangulatú térben Szabó János, a Móka színjátszó csoport vezetője köszöntötte a megjelenteket, moderálva az eseményt. A költőre személyes emlékeket is felidézve Szilágyi Ferenc Hubart költő-képzőművész emlékezett, kifejtve, hogy Máté Imre általános megbecsülése továbbra is várat magára, pedig munkássága nem alábbvaló kortársaiénál.
Változatos könyvkínálat
A továbbiakban Szabó János rendre bemutatta azt a mintegy 50 kiadványt, mely a városban látott napvilágot az elmúlt negyedszázadban. Ezek között van tudományos és helytörténeti munka, szépirodalom, antológia, publicisztikai gyűjtemény és még szakácskönyv is. Máté Imre bizonyára elégedetten látja a mennybéli Parnasszusról, hogy vannak emlékének ápolói és a városban író emberek, állapították meg, miközben a Móka tagjai (Boros Emőke, Boros József, Szabó János, Varga István, Kecskés Zoltán) adtak elő verseket, míg némely szerző maga olvasott fel soraiból. Bár többen is vannak szerzők, akik jelen is voltak: Sütő Éva, Sillye Judit, Szilágyi Ferenc Hubart, Kovács Rozália, Szilágyi István, Boros József, Kis-Kőrösi Jolán, Bokor Irén, Rencz Csaba.
Nyugdíjas köszöntése
Az összejövetelnek volt egy soron kívüli, ünnepi momentuma is: a megemlékezés megszervezését megköszönő Nyakó József polgármester köszöntötte nyugdíjba vonulása alkalmából Szalai Ilona könyvtárost, aki 21 éven át volt a mindennapi munka mellett a tékához kötődő rendezvények szervezője, továbbá az idén már kilencedik alkalommal megtartott helyi képzőművészeti alkotótábor főszervezője. Az esemény jó hangulatú beszélgetéssel zárult, amihez a Szépkor Nyugdíjas Egyesület tagjai (Borbély Ilona, Erdei Margit, Molnár Berta) helyben, a kultúrház konyhájában sütött fánkkal járultak hozzá.
Rencz Csaba
erdon.ro
2016. január 6.
Dokumentumkötetek a Belényesi-medencei magyarirtásokról
Gábor Ferenc köröstárkányi (Dél-Bihar) szerző Isten se akarja… című legújabb kötetének bemutatójára december elején került sor a Magyarok Világszövetsége budapesti székházában. A kiadvány a Magyarremetén 1944. szeptember 23-án bekövetkezett magyarirtás áldozatainak állít emléket. Ezen a napon a faluban 41 ártatlan magyar civilt gyilkoltak le a bevonuló románok.
Ezt megelőzően a szerző az Életem viharának emlékére – Köröstárkány fekete húsvétja (2013) című kötetében az 1919-es véres eseményeket írta le, amikor is megindult az Erdélybe beözönlött román királyi csapatok offenzívája a Técső–Szatmárnémeti–Csucsa vonalon. A Székely Hadosztály – lévén abban az időben az egyetlen reguláris és akcióképes honvédő csapat – súlyos vereségek árán és létszámbeli hátrányban vette fel a harcot a Fekete-Körös völgyében előrenyomuló, területhódító románokkal. 
A harcokból a Verbőczy-zászlóalj oldalán a tárkányiak is kivették részüket, mely zászlóalj nem bírva az ellenség számbeli fölényével, lassan visszavonult Köröstárkány és Kisnyégerfalva vonaláig. Három napra rá azonban teljes meghátrálásra kényszerült a Fekete-Körös völgyéből. A zászlóaljparancsnok Verbőczy Kálmán százados a bekerítéstől tartva elrendelte a visszavonulást Nagyvárad felé. Így maradt a két magyarlakta falu kiszolgáltatottan, fedezék nélkül. A tragédia 1919. április 19-én következett be, ez a nap lett Köröstárkány és a szomszédos Kisnyégerfalva fekete napja. A bevonuló román félkatonai alakulatok és felfegyverzett civilek vérfürdőt rendeztek és kirabolták a falut. Tárkányban kilencvenegy, Nyégerfalván tizenhét embert végeztek ki, köztük gyermekeket és öregeket. 
Ezek a megmásíthatatlan történelmi tények késztették a szerzőt a túlélők, szemtanúk vagy emlékezők elmondásai alapján a dokumentumregény megírására, illetve az igazság egyszer és mindenkorra való rögzítésére.
Gábor Ferenc dokumentumregényét az Egy falu, melynek nem látni mását (2013) című monográfiája követte, mely Tárkány múltját és jelenét mutatja be. 
Az Egyestések című három kisregényt tartalmazó kötete szintén a Fekete-Körös parti emberek életével foglalkozik. Az írások valós históriákat, közismert tárkányi figurákat, karaktereket, emberarcú történeteket, sorsokat elevenítenek meg a település múltjából. 
A Kisnyégerfalva rövid története (2014) című kötet (amiben napvilágot láttak a Mert magyar vagy! és Géza című műfajtalan írások is) a településen lemészárolt tizenhét magyarnak állít emléket.
Az Isten se akarja… (2015) című legfrissebb kötetének előszavában így ír a magyarremetei történésekkel kapcsolatban Gábor Ferenc: „Többször is végignézve a meggyilkoltak névsorát, újra és újra visszaidézve a magyarirtás körülményeit, mély meggyőződéssel tudom állítani, hogy a legnagyobb barbarizmus jegyeit viselik magukon az akkori események. Más jelzővel nem lehet illetni azon cselekedeteket, amikor is a fegyveres erők támogatását érezve, magukat könyörtelen gyilkosokká teszik fajtársaink. Barbár korokat idéznek a magyarremetei gyilkosságok, hiszen a felfegyverzett többség, kihasználva helyzeti fölényét, fegyvertelen férfiakat szed össze, hogy minden ítélet nélkül lemészárolják őket. Még alig élt fiatalt, ereje teljében lévőt, vagy már aggkort megélt magyarokat lőnek halomra. Házaikat kirabolják az emberségükből, tisztességükből kivetkőzött, eladdig szomszédnak, talán még sorstársnak, barátnak is hitt szomszéd falusiak, vagy éppenséggel a falubeliek. Ugyanakkor emlékállítás is e könyv azoknak a román nemzetiségű embereknek, akik emberségüket, tisztességüket megőrizve segítették, támogatták a halálra szántakat.”
A Magyarok Világszövetsége budapesti székházában megejtett könyvbemutatón mintegy hatvanan vettek részt. Az esemény házigazdája Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke volt.
A kötet kiadását a Jobbik Magyarországért Alapítvány támogatta.
Sütő Éva. itthon.ma
2016. február 27.
Minden év február 25-én főhajtással adózunk a kommunista rendszer mártírjai és megnyomorítottjai előtt. Ennek jegyében Erdélyben és a Partiumban is emlékeztek azokra, akik ennek a gátlástalan, torz hatalomnak az áldozataivá váltak.
Azonban lehet-e manapság nyugodtan beszélni a kommunizmus emléknapjáról Erdélyben vagy a Partiumban, ahol még mindig ennek a förtelmes, szégyent nem ismerő, az emberi méltóságot lábbal tipró korszaknak a módszereivel tesznek tönkre emberéleteket, üldöznek el fiatalokat, bélyegeznek meg közösségbomlasztó jelzővel minden másképp gondolkodót, fosztanak meg idős embereket az utolsó talpalatnyi földecskéjüktől, következmények, felelősségre vonások nélkül? 
Sokan azt mondhatnák erre, az erdélyi magyarok elvándorlásának kifejezetten gazdasági okai vannak, ám ez a dolog egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Nem mondok semmi újat, ha azt állítom, az elmúlt évtizedekben olyan többszázezres nagyságrendű erdélyi magyar munkaerő, köztük az értelmiségiek színe-java távozott el szülőföldjéről – minden bizonnyal véglegesen –, akiket egyszerűen ellehetetlenítettek azok az érdekhajhász klikkek, akiknek jelszava a „vagyunk mi és vagytok ti, akik nem tartoztok az egykori dogmában kinevelt új generációhoz, így már csak természetes, hogy a mieinket promoveáljuk”. 
A többieknek pedig jutott a legrosszabbul fizetett állás – az is jó esetben –, övék volt az ingázás, övék az örök kilincselés a megélhetést pótló talpalatnyi parcelláért, amelyet már az ötvenes években amúgy is megszenvedtek az ősök, gondolok itt a nagy román pusztára (Baragán), övék volt a verés a több ezer hektáron gazdálkodó klikkbéli újgazdagtól, majd a büntetések sorozata is az utóbbit védő karhatalomtól. Attól a nép nyakán ülő kommunista kövülettől, aki ezekért a kiváltságokért nem átall mind a mai napig fontos megyei vagy országos tisztséget betölteni a mindenkori román állami közigazgatásban. Sőt, egyesek odáig süllyedtek, hogy magas rangú tartalékos tisztjei lettek az államhatalomnak „pár dollárral többért”, na meg némi plusz befolyásért. Ők azok, akik a legújabb márkájú dzsippel, fegyverrel és harci kutyákkal grasszálnak a határban. Mert ugye, ami nem illeti meg az embert, azt őrizni kell...
Lehet-e beszélni Erdélyben és a Partiumban emléknapról, amikor nemzedékek élik meg ugyanannak az önmagát is pusztító eszmének minden átkát, mint ezelőtt ötven-hatvan esztendővel, amikor példának okáért a gondolkodó értelmiségi ember a rendszer ellensége volt, a legbugyutább pedig gyárigazgató?
Manapság a helyhatósági választások apropóján csak végig kell olvasni a partiumi településeken frissen összeállított RMDSZ-es tanácsosi listákat, illetve vissza kell nézni a választmányi tagok lajstromát, hogy lássuk: nem változott semmi. Ugyanazok a nímandok, ugyanazok a funkcionális analfabéták, erőszakos könyöklők hada követel magának vezetői szerepet, mint teszem azt hatvan esztendővel ezelőtt. A lista nyitott mindenki számára – mondják. Hát persze, hogy nyitott. Csakhogy ki lenne az a tisztes értelmiségi, aki lesüllyed ezeknek a semmiháziaknak a szintjére? Hiszen ezek még a többé-kevésbé demokratikus úton megszavazott listát is képesek felülírni, ha a klánról van szó, mint 2012-ben Érmihályfalván.
Az áldozati generációk egymásutánisága pedig egyre csak folytatódik. A kártékonyság örök korszakában, ahol „szép lehetsz, de okos nem, mert kötelező a hit / És ellenség lesz mindenki, aki kételkedik” – tolmácsolja Bródy János magyarországi popénekes a manapság nagy port kavaró Ezek ugyanazok című dalában. 
Summa summarum, Erdélyben és a Partiumban minden törekvés ellenére még mindig maradt egy olyan értelmiségi „rizikófaktor”, mely elévülhetetlen ellensége annak a magyarul beszélő román pártnak, amely a kommunizmus „bukása” után még huszonhat esztendő múltával is saját népével hadakozik. S hogy ebben a harcban már csak vesztesek lehetünk mindannyian, nem kétséges. Erdély és a Partium lassan kiürül, és egy koldus nép koldus királyai regnálnak majd a romokon, amelyet ők maguk teremtettek, hosszú, kártékony munkával.
Az igaznak viszont emlékezete áldott – áll a Példabeszédekből vett idézetben Sass Kálmán 56-os mártírnak, a meggyilkolt mihályfalvi református lelkésznek az emlékoszlopán. Február 25-én néhány helybéli presbiter fákkal övezte az obeliszket, mintegy jelképként, hogy 1956 után  is „lefejezték” az erdélyi, illetve az érmelléki értelmiséget, de új hajtások teremtek. Újra és újra, mint ahogyan a fák is ki fognak hajtani az emlékparkban. 
Sütő Éva 
itthon.ma//erdelyorszag
2016. április 14.
Nem tudom szó nélkül hagyni...
Az elmúlt héten Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő interjút adott a pártsajtónak, ami két részből állt: az elsőben hosszan mondta a semmit dicsekvő önmagasztalással, a másodikban a riválisokat szidalmazta és rágalmazta.
Utolsó kirohanásai között megemlítette, hogy a világhálón egyesek „minősíthetetlen aljassággal” még családi tragédiáját is szóba hozták. És hogy mire számíthat ezektől – teszi fel a kardinális kérdést a Bihar megyei politikus, aki az elmúlt időszakban még saját RMDSZ-es berkeiben is az övön aluli ütések, hátba szúrások mesterévé nőtte ki magát.
Nem tudom szó nélkül hagyni a kijelentéseit, mert az általa képviselt szervezettől, sőt magától a képviselőtől már több retorziót elszenvedtem – civilként, újságíróként egyaránt –, és jobb híján nyeltem rá nagyokat. S hogy éppen Szabó Ödön panaszkodjon arról, hogy nemesebbik testrészének tájékán találta el a világhálón terjedő „minősíthetetlen aljasság”, az már kicsit sok volt ahhoz, hogy bennem rekedjen a szó. (A sajnálatos módon halva született hatodik gyermeke gyászszertartásáról van szó, amelyet még decemberben celebráltak a nagyváradi római katolikus székesegyházban). A székesegyházi kirakatot minősítő kíméletlen Facebook-bejegyzést jómagam is olvastam, ami nem is kifejezetten a család tragédiájáról, inkább a római katolikus egyház belső törvényeinek felemás alkalmazásáról szól. A bejegyzés írója, aki történetesen Szabó Ödön és bandájának egyik áldozata, csak felteszi az egyszerű kérdést: Istenből miért jár több egy pénzes embernek, mint egy senki fiának? Azaz Krisztus papjai tájékoztassanak már minket, földi halandókat is, mennyibe kerül egy grammnyi üdvösség, egy deka bűnbocsánat vagy egy fertályórányi ima a lelkünkért.
Szabó Ödön, aki ebben az ügyben aljas gyomrozást reklamál, évek óta szabályos hadviselést folytat azok ellen az újságírók és írástudó értelmiségiek ellen, akik nem tették magukévá értékes útmutatásait a sajtóban és a közéletben. Mi több, odáig fajultak övön aluli ütései, hogy kenyér nélkül hagyatott több, a pártja által veszélyesnek nyilvánított „senkiházi” újságírót.
És nem átallt a Bihar megyei pártsajtóban – amúgy Nagyváradon más sajtó nem is létezik – előhozakodni a személyét ért „minősíthetetlen aljassággal”. Ő, aki megfosztotta a számára kényelmetlen firkászokat pár száz lejes havi éhbérüktől, csak mert írásaikkal veszélyt jelentettek saját és párttársai több ezer eurós havi jövedelmére, sötét üzelmeire. És szerinte ezzel minden rendben van.
Az ilyeneknek a száján még a panasz is szitokká válik, jobb lenne néha magukba szállniuk. A rossz mindig visszaüt valahol, aztán lapogathatja a képviselő úr a nemesebbik testrészét.
Egy politikussal pedig nem érez együtt a világ. Legfeljebb csak azok, akiket megfizet ezért (is). De még azok is csak színből.
Sütő Éva
itthon.ma//szerintunk
2016. június 13.
Érmelléki zászló- és emlékműavatás a nemzeti összetartozás napján
Érmihályfalván ( Bihar m.) a június 12-i, vasárnap délelőtti istentiszteleten felavatták a Kárpát-medencei magyar református egyházkerületek közös zászlaját, valamint az Összetartozunk nevet viselő emlékművet. Igét hirdetett Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspök.
Az eseményen mintegy háromszáz hívő mellett jelen volt Laky-Takács Péter kolozsvári magyar konzul, Rákosi Jenő, az Érmelléki Református Egyházmegye esperese, Érmihályfalva magyarországi testvértelepüléseiről pedig Kovács Péter, Budapest XVI. kerületének polgármestere, Püspökladány, Balmazújváros, Hajdúnánás lelkészei, valamint Kovács Béla professzor, a temesvári gyülekezet főgondnoka. A fővárosi polgármester egy gazdagon hímzett országzászlót is hozott ajándékba, amelyet Kovács Zoltán mihályfalvi főgondnok vehetett át.
Az esemény jellegét (2010-ig trianoni vasárnapként emlékeztek meg róla) minden esztendőben az első világháborút lezáró június 4-i trianoni békeszerződés adta (idén a megemlékezés a június 5-i romániai helyhatósági választások miatt tolódott el), mely paktum mind gazdasági-társadalmi, mind vallási hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt, „mely egyaránt sújtott és sújt napjainkban is minden magyart országhatároktól függetlenül, vallási és politikai hovatartozás nélkül” – fogalmazott a kárpátaljai református püspök.
Az 1881-es Debreceni Alkotmányozó Zsinat 2009. május 22-i érvényesítése (128 év után) kimondta a Magyar Református Egyház részegyházainak újraegyesítését. Ennek kapcsán avatták fel az Érmellék „fővárosában” a Kárpát-medence kilenc egyházkerületét egyesítő zászlaját, amelyre rá van hímezve valamennyi kerület címere. A zászló díszvarrata mintegy 600 ezer öltéssel készült el Debrecenben – mondta Balázsné Kiss Csilla házigazda lelkipásztor. A egyházi összetartozásnak a szószék melletti falon függő jelképét a település ’56-os mártír lelkészének emlékére alapított Sass Kálmán-díj két fiatal tulajdonosa – Papp István és Hengye Kincső – leplezte le és Rákosi Jenő érmelléki esperes áldotta meg. Ezt megelőzően Kele Erzsébet, a helybéli Pálfy Gizella Nőszövetség elnöke mondott verset.
A templomdomb kertjében, mely alatt bernáthfalvi Bernáth József, a helyi református egyház mentora és 1848-as hadfi nyugszik családjával együtt, Kovács Zoltán főgondnok és Karászi Lóránt gondnok vonta fel az ajándékba kapott országzászlót, majd ugyancsak ők leplezték le a nemzeti összetartozást szimbolizáló emlékművet, illetve a Bernáth család nyughelyét jelképező gránitkövet is, amelynek alakzatát a régi templomtorony mintájára formázták. Az emlékmű fő motívuma a Szentkorona és a „…mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg…” (1Kor 12,13) igerészlet. A templomkerti ceremónián Vagyon Ilona, Balázs Kiss Borbála és Csűri Enikő mondott verset, Balázs Kiss Máté pedig a heidelbergi kátéból idézett. Díszőrséget állt a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület néhány tagja, valamint a Vitézi Rend képviseletében Hegedűs Attila.
A templomi perselyek tartalmát, a mintegy 200 ezer forintnak megfelelő összeget, ami az előre meghirdetett adakozás nyomán gyűlt össze, a kárpátaljai rászorultaknak ajánlották fel.
Sütő Éva
itthon.ma//karpatmedence
2016. augusztus 23.
„Érmihályfalva a feketézők és a fasiszták pAradicsoma”
Kárpát-medence szerte megkezdődtek az előkészületek az 56-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának megünneplésére. A ’40-es évek végéről egy igen érdekes cikket találtunk a Nagyváradi Új Élet hasábjain, amely Sass Kálmán érmihályfalvi mártír lelkész sokadik meghurcolását készíti elő, az 1958-as kivégzését megelőzendő.
Ma már nem kétséges, hogy az 1956-os forradalom a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt, amely Magyarország népének a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharcában nyilvánult meg. Köztudott, hogy kitörése után a román országos vezetés is óvintézkedéseket tett, mert attól tartottak, hogy a szomszédos országból átterjedhet a forrongás Romániára is.
A forradalom elfojtása alkalmat adott a román államhatalomnak is, hogy leszámoljon az erdélyi magyar értelmiségi elit zömével. Köztudott, hogy a legsúlyosabb következményekkel a Szoboszlay-per zárult, amelyben az előállított ötvenhét emberből tizenegyet ítéltek halálra, és tízet ki is végeztek. Az úgynevezett érmihályfalvi csoport perében harmincegy embert ítéltek el, közülük kettőt végezték ki. A kínzások következtében becslések szerint mintegy hatvanan vesztették életüket. A veszteséglista még ma sem teljes. Valószínűleg sohasem fog kiderülni, hány magyar halt meg a román börtönökben, a Duna-deltában, a Baragánban, illetve a jilavai gulágokon. Az „érmihályfalvi csoport” két vértanúja Hollós István tanár és Sass Kálmán református lelkipásztor volt. A kommunista rezsim főbenjáró bűnökre hivatkozva a szamosújvári börtönben végeztette ki őket. Nyughelyüket mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra.
A kerek évforduló jegyében tesszük közzé Gonda Annának az Új Élet napilapban 1947-ben megjelent cikkét, amelyben egy megyejáró útja alkalmával pellengérre állítja az érmihályfalvi értelmiségi réteg egy részét, közöttük Sass Kálmán lelkipásztort, aki minden addigi „bűne” mellett – a helybéli Kommunista Ifjak Szövetségének faliújságja szerint – még „feketekereskedelemre is vetemedett”. (A Nagyváradi Új Élet 1945. január 16-án indult „demokratikus” napilap, utolsó száma 1948. július 15-én jelent meg.)
A cikkből mindamellett, hogy „Érmihályfalva a feketézők és a fasiszták pAradicsoma”, az is kiderül, hogy dr. Veszprémi Zoltán főszolgabíró keveset tesz annak érdekében, hogy a „Népvédelem megkapja egy fasiszta házát”.
Ilyen és ehhez hasonló kuriózumokat írt Gonda Anna a második világháborút követően, amikor a megyei nyomdaipar, kiadóvállalatok és sajtótermékek élére nagyrészt azok kerülnek vissza, akik a náci koncentrációs táborokból hazatérve beléptek a Román Kommunista Pártba.
Kelet-Európa judeobolsevista világában – így értelemszerűen szűkebb pátriánkban is – veszélyes osztályellenségnek számított minden értelmiségi, akiket az akkori kommunista pártsajtó kénye-kedve szerint szapulhatott és mocskolhatott.
Ide kívánkozik, hogy az Érmelléken a magukat ma is kommunistának valló (bármilyen hihetetlen, de még mindig akadnak ilyenek) RMDSZ-es vezetők és kisistenek manapság is előszeretettel használják ezt a módszert eme terelhetetlen és gondolkodó réteg tagjaival szemben, mint ahogyan azt az elmúlt évtizedek számos példája is bizonyítja. Ide kívánkozik az a tény is, miszerint a 2013-ban Érmihályfalván állított 56-osok emléktábláját is csak a közvélemény alapos nyomására egészítették ki az 1958-ban kivégzett lelkész nevével.
Az sem elhanyagolandó tény, hogy a Nagyváradi Új Élet helyét a kommunista párt megyei napilapja, a Fáklya vette át, melynek utódja 1990-től a mai Bihari Napló. A magát függetlennek deklaráló lap megöröklött munkatársai között ma is akad olyan, akinek családtagja személyesen vett részt a mártír Sass Kálmán meghurcolásában...
Sütő Éva
itthon.ma//erdelyorszag
2016. szeptember 14.
Sass Kálmán-szobrot ígért Lezsák Érmihályfalvának
Kárpát-medence-szerte folynak az előkészületek az 56-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának megünneplésére. Az emlékév kapcsán Érmihályfalvára (Bihar m.) érkezett Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke is, aki Sass Kálmán-szobrot ígért a kisvárosnak.
A közéleti személyiség Sass Kálmán ’56-os mártír lelkész egykori templomában osztotta meg az anyaország üzenetét a helybéliekkel, illetve a kerek évforduló kapcsán 1956, te csillag címmel tartott rövid beszédet. Ugyanakkor ígéretet tett egy Sass Kálmán-szoborra is, amelyet a Lakitelki Népfőiskola Alapítványon keresztül (a magyar kormány és az Országgyűlés támogatásával) ajándékozna a helyi gyülekezetnek.
A hét végi eseményen jelen volt az 1958-ban kivégzett lelkipásztor fia, Sass István Huba is, akit édesanyjával és testvéreivel apjuk letartóztatása után hosszú évekre a Baragánba (dél-romániai puszta) deportáltak.
Az Erdélyi Magyar Néppártot Zatykó Gyula országos alelnök képviselte, aki a szervezet nevében üdvözölte az anyaországi politikust, megköszönvén a helyi magyar közösség nevében a nagylelkű felajánlást, kitérve arra is, hogy Sass Kálmánt a román állam mindmáig nem mentette fel a hazaárulás vádja alól, így az elmúlt évtizedekben csak a helyi református gyülekezet ápolhatta méltóképpen emlékét. Koszorúikat a templom falán lévő emléktáblánál helyezték el, majd a Sass Kálmán emlékteremben megtekintették a kivégzett lelkipásztor hagyatékából készült állandó kiállítást is. A vendégek az 56-os mártír temetői emlékoszlopánál is lerótták kegyeletüket.
A város RMDSZ-es elöljárói nem vettek részt az eseményen.
Sütő Éva
itthon.ma//karpatmedence
2016. szeptember 28.
Burkolt ellenkampány, avagy a lavírozás arcátlan technikája
Két héttel ezelőtt az Érmelléki Kiskereki Betyárfesztivál első napján értekezlet-dömping tombolt csupa olyan uniót fényező és népszavazás ellen agitáló témakörben, mint Az Európai Unió fontossága, Európa jövője tőlem függ, Euroszkepticizmus és annak következményei, Tolerancia és kölcsönös elfogadás, Demokratikus szerepvállalás és állampolgári részvétel Európában, A sztereotípia megbélyegzést eredményez.
A 25 ezer eurós falunapi expozékban Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő és Szabó József frissen kinevezett megyemenedzser értekezett. Tették mindezt a magyarországi kényszerbetelepítés ellen kiírt népszavazás előtt három héttel. Majd pár napra rá Markó Béla, az RMDSZ fő megmondóembere „magánvéleményként” fejtette ki az ultraballiberális Népszavának, hogy egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy a menekültkérdés érinti-e az erdélyi magyarokat vagy sem. „Ebben a történetben a legszomorúbb az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani” – fogalmaz Markó, aki köztudottan még ma is marionettfiguraként mozgatja – a román titkosszolgálatokat felügyelő Verestóy Attila szenátorral karöltve – az erdélyi magyar képviselet frontembereit. Tegnap már úgy „fordította” Markót a pesti Soros-média, hogy „nem szerencsés a határon túli magyarok szavazati joga”, talán vissza is kellene venni tőlük a magyar állampolgárságot és az azzal járó jogokat. A hazai aláfestést pedig a Transindex és a Maszol biztosítja az október 2-i kvótareferendum ellenzőinek, mely internetes portálok szintén RMDSZ-kézen vannak.
Az előbbieket megfejelve az egyik, Szabó Ödön befolyása alatt álló Nagyváradi napilap Ellenkampány indult Erdélyben címmel – Október 2-án az emberség a tét alcímmel közöl propagandaanyagot, amit a Ne népszavazz! nevű, magyarul helyesen nem tudó, arctalan Facebook-csoport kampányaként népszerűsít, miközben megyeszerte minden RMDSZ-irodában gyűjtik a levélszavazatokat, és látványosan hirdetik, hogy „mi sem kérünk a migránsokból”. Ezzel párhuzamosan minden városban megjelentek a szavazást ellenző plakátok is, ugyancsak névtelen terítőkkel.
A „szövetség” eme tudathasadásos állapota kissé emlékeztet a 2014-es romániai elnökválasztásra, amikor az RMDSZ hivatalosan nem támogatta egyik jelöltet sem, közben Victor Pontát népszerűsítő tulipános-rózsás szocialista plakátok és molinók tucatjai jelentek meg az éjszaka leple alatt szerte Erdélyben.
A kvótareferendum, illetve a Kárpát-medenceében élő magyarok jövőjének, valamint az egymás iránt érzett felelősségnek ilyesfajta elpolitizálása a hazai parlamenti választások előtt érdekes megközelítése a nemzetpolitikának. Markónak és társainak a szocialista megfelelési kényszere, a jól szervezett és jól álcázott FIDESZ ellenes aknamunkája már rég nem tabutéma az erdélyi magyarok tudatában, még akkor sem, ha arctalan csoportok mögé rejtik is azokat.
De sebaj, a parlamenti választások előtt a kereszténydemokrata Semjén Zsolt újra belovagol majd fehér lovon Székelyföldre, Gyurcsány Ferencék meg minden bizonnyal ismét kiköhögik a júdáspénz rájuk eső részét.
Szóval tudnak lavírozni az RMDSZ-es „okos fiúk”. És tudnak röhögni a magyar kormányon is, amelyet továbbra is a megszokott kényszerhelyzetben tartanak majd. Mert akár öt százalék alatt, akár öt százalék felett, ők mAradnak a „magyar” politikai tényező Erdélyben.
Sütő Éva
itthon.ma//szerintunk
2016. október 25.
Templomfoglaló, keserű szájízzel
Az érmelléki Mihályfalván a magyar forradalom 60. évfordulóján szervezett RMDSZ-es megemlékezés idén is tartogatott némi rendhagyót, mely újfent megbolygatta a kisváros amúgy is labilis nyugalmát. 
Történt ugyanis, hogy Sass Kálmán mártír lelkész gyülekezete a vasárnap délelőtti igehirdetés után rótta le kegyeletét az 56-os emlékhelyeknél. Viszont a délutánra meghirdetett püspöki igehirdetésen csak a helyi és a megyei pártaktivisták vettek részt. 
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület pár napja újraválasztott püspökét Nyakó József mihályfalvi polgármester kereste fel hivatalában, és hívta meg a vasárnap délutáni megemlékezésre. Csűry Isván igehirdetéséről csak utólag egyeztettek a helyben szolgáló Balázsné Kiss Csilla és Balázs Dénes János lelkipásztorokkal, illetve a presbitériummal (egyháztanáccsal). Nem is annyira a lelkészházaspár megkerülése okozta a visszatetszést, inkább az esemény előző heti beharangozója, amelyet városszerte tulipános szórólapokkal próbáltak népszerűsíteni, és amelyen írva találtatott, hogy „az '56-os forradalom 60. évfordulójára rendezett megemlékezések sorában október 23-án, vasárnap a Bihar megyei és az érmihályfalvi RMDSZ-szervezet a történelmi egyházakkal karöltve tisztelegni fog hőseink és áldozataink emléke előtt”. 
Az ökuménia jegyében a tulipános „röpcédulákat” Bogdán István helybéli római katolikus plébános is osztogattatta ministránsaival a templomajtóban. Az ominózus meghívón szerepelt az is, hogy a párteseményre hivatalosak az „érmihályfalvi csoport” által érintett települések polgármesterei és lelkészei is. 
Visszakanyarodva tehát a vasárnapi megemlékezésekhez, a református gyülekezet és a polgári érzületű mihályfalviak a hagyományokhoz híven vasárnap délelőtt tisztelegtek a kommunista hatalom által meggyilkolt lelkész emléke előtt. Méltóságteljesen, visszafogottan, alakalomhoz illő igehirdetéssel, koszorúkkal emlékezve az 56-os események történelmi jelentőségére, ma is időszerű üzenetére. Balázsné Kiss Csilla az ünneplők figyelmébe ajánlotta a püspöki igehirdetést is, részvételre buzdítva a gyülekezetet és a presbitériumot egyaránt.
Azonban délután a gyülekezet, a presbitérium egy része, valamint Kovács Zoltán főgondnok is hiányzott az istentiszteletről. A megyei és a helyi pártapparátust, valamint azok családtagjait leszámítva „az ökuménia jegyében” alig mintegy huszonöt érmihályfalvi lakos szánta rá magát, hogy Cseke Attila megyei RMDSZ-elnökkel, valamint Szabó Ödön parlamenti képviselővel s ezek udvartartásával osztozzon az emlékezésben.
A meghívott lelkészeket, polgármestereket sem láttuk, kivéve Horváth Béla polgármestert és Szabó Zsolt lelkipásztort Szalacsról.
Idetartozik a tény, miszerint Sass Kálmán unokája, dr. Kiss Enikő a két esztendővel ezelőtti megemlékezésen megkérte azt a pártot, melynek értékrendje annyira sem tisztelte nagyapja emlékét, hogy nevét felvésesse a köztéri emlékműre, tehát az RMDSZ a későbbiekben tartsa magát távol minden olyan megemlékezéstől, amely meggyilkolt nagyapja nevével kapcsolatos. Ennek ellenére vasárnap a helyi és a megyei pártvezérek templomot foglaltak azon a helyen, ahol mindezidáig nem volt lehetőségük semmilyen ideológiai megnyilvánulásra, politikai kampányrendezvényre.  
Hogy Csűry István püspök mennyire látja át a helyzet súlyát, jelentőségét, nem tudni. Viszont a vasárnap délutáni pártaktivistáknak szóló igehirdetés, a távolmaradt gyülekezet, a magukat kimentő meghívottak, mind abba az irányba mutatnak, hogy általa próbált cinikusan békülni a hóhér a halottal – Jókai Annát (Ima Magyarországért) parafrazálva. 
Sütő Éva itthon.ma
2016. november 10.
Kirekesztők és kirekesztettek, avagy a magyar gettósítás formái
Nagy port vert fel a hét elején a Bihar megyei román sajtóban, hogy a köröstárkányi Gábor Ferenc panaszt tett Szabó Ödön parlamenti képviselő ellen az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), aki évek óta szítja a tárkányiak között a gyűlöletet. A váradi magyar sajtó meg sem merte írni az esetet.
A Pro Tárkány Egyesület elnöke azt sérelmezte, hogy a Belényesi-medencében megrendezett Magyar Napokon a hírhedt bihari politikus leárulózta azokat a magyar embereket, akik nem szavaztak a 2016-os helyhatósági választásokon az RMDSZ-re sőt, nyilvánosan arra uszította a helybélieket, közösítsék ki maguk közül azokat, akikről biztosan tudják, hogy más pártokra adták voksukat.
A Szabó Ödön – aki a bihari RMDSZ-nek ügyvezető elnöke – ellen benyújtott panasznak a 2000/137. számú kormányrendelet 15. cikkelye alapján adott helyt a diszkriminációellenes hivatal, így a képviselőnek hamarosan alkalma nyílik megmagyarázni, miért áruló az, aki nem úgy látja a világot és a politika dolgait, mint ahogyan azt ő maga és udvartartása szeretné. S főleg miért szítja folyamatosan a magyarság soraiban a gyűlöletet, megosztót kiáltva mindazokra, akiknek alkotmány adta joguk másként gondolkodni, másként élni és politizálni, mint ahogyan azt a kommunista alapokra épülő 26 éves RMDSZ-es diktatúra engedélyezné.
Amúgy az Érmelléken is hallottuk már Szabó Ödönt ekképpen megnyilvánulni, sőt, tudomásunk van olyan megyei pártutasításról is, amelyben polgármestereket hatalmaznak fel arra, hogy azokat a helybélieket, akikről biztosan tudják, hogy nem „a tulipánt szagolják”, haladéktalanul „gettósítani” kell. Amolyan magyar módra. Azaz nem szabad fogadni a köszönésüket, még a hivatalokban sem, nem szabad szóba elegyedni velük, nyilvános helyeken pedig egyszerűen át kell nézni rajtuk. Hivatali ügyeiket, ha lehet elodázni, vagy jól meg kell őket járatni, had érezzék a közösségi megrovást az elbitangoltjai!
Nosza, kaptak is rajta a túlbuzgó választott emberek, vérbeli pártaktivisták, fennszóval hirdetve a munkaüléseken azon réteg kirekesztését, amelynek sosem volt szimpatikus az őskommunistákat és kineveltjeiket tömörítő gárda.
Pedig a sok „csúnya” ember kirekesztése végett előbb-utóbb az se marad majd, aki leoltsa a villanyt. Már érződnek a következményei a 26 éves egypártrendszeres erőlködésnek. A szétesés törvényszerűsége elébb-utóbb beteljesedik rajtuk is.
A középkorosztály, illetve az idősebbek még emlékeznek a nyolcvanas évek pártgyűléseinek kirekesztő, nyilvánosan megszégyenítő módszereire. Sőt, azon vérbeli kommunisták ügyködéseire is, akik ezeket a bolsevik módszereket újra akarják éleszteni, azzal a meggyőződéssel, hogy a mi kutyánk kölykét úgyse illik feljelenteni. Vajon az egyszerű mezei magyar ki kutyájának a kölyke?
Sütő Éva
itthon.ma/szerintunk
2016. december 16.
Mire jó a mások népszerűsége?
Nem akarom itt újra és újra felemlegetni az RMDSZ mindenkori Orbán-ellenes megnyilvánulásait, sem a Szövetség negyedszázados pozícióorientált és románhatalom-függő politizálását, csupán a sikeresnek eladott parlamenti választások mögé vetnék egy utolsó pillantást.
Mekkora lehet az a választási sikertörténet, ha annak fejében egy baloldali politikai szerveződés kénytelen megalázkodni akár Orbán Viktor előtt is, az előtt az Orbán Viktor előtt, akitől ez idáig mind a román, mind a magyar szocialisták kedvéért folyamatosan elhatárolódott? Sőt, a kommunista internacionálé égisze alatt nyíltan is közösséget vállalt azzal a magyarországi baloldallal, mely nem átallta az egész Európa előtt gyalázni nemzetét, kiárusítva azt, ha a háttérhatalom úgy kívánta.
A szemmel látható meghunyászkodásnak tudjuk, mi volt a tétje. Tudjuk, miért volt annyira fontos „kölcsönkérni” Orbán Viktor népszerűségét, tudjuk, miért volt nélkülözhetetlen az egyházak támogatása, a művészemberek kampányba való bevetése, Böjte Csaba imázsának kihasználása, miért kellettek a makulátlan nevek-arcok a listák végére, s főleg miért játszották ki fennállásuk óta először a román kártyát, megkockáztatva ez által a bukaresti szociáldemokraták politikai bosszúját is. 
Az RMDSZ népszerűségi indexének soha nem tapasztalt zuhanása a politika „tőzsdéjén” a felső pártelit megsemmisüléséhez vezetett volna, ha Orbán Viktor meg nem üzeni, hogy Kelemennek elfogyott a regimentje. Az is nyílt titok, hogy majd minden RMDSZ-es „nehézfiúnak” ketyeg az órája a korrupcióellenes hatóság asztalán. 
Mondhatni tehát, hogy Kelemen Hunorék grabancát a mélyrepülés utolsó perceiben ragadta meg a magyar miniszterelnök, valamint Erdély néhány köztiszteletnek örvendő személyisége.
Orbán Viktor gesztusa annak ellenére, hogy az erdélyi és a partiumi polgári oldal beáldozásával járt, több, mint nagyvonalú. Még akkor is, ha nagylelkűségét minden bizonnyal meghatározták a világpolitika színterén egyre fokozódó történések is, aminek akár imperativusa is lehet az RMDSZ effajta szemmel tartása.
A költői kérdés azonban mégis kikívánkozik az emberfiából, amikor ezt a faramuci összefogást ízlelgeti: hogy van az, hogy a Szövetség 26 év óta folyamatosan visszaél minden újabb eséllyel, amelyet hol innen, hol onnan kuncsorog ki magának, ha már nagyon szorul a nyaka körül a hurok?  
Az egyszerű emberek tudják, a politikusoknak nincs szégyenérzetük. Viszont a mostani tragikomikus, olykor már-már szánalmas választásokat illetően az RMDSZ-es pártvezéreknek elég kellemetlen lehet választóik és célegyenesbe húzóik szemébe nézni. Vagy legalábbis annak kellene lennie. Ugyanis sokunknak nagyon kínos volt nézni ezt a vergődést. 
Kötve hisszük, hogy tanultak belőle. 
Sütő Éva
itthon.ma/szerintunk
2016. december 27.
Újabb hiánypótló kötet az Érmellékről
Megjelent Sütő Évának az Érmellék leírásával foglalkozó második kötete, Érmelléki embermesék címmel. A kötet kiadását a Magyar Kormány a Bethlen Gábor Alapon keresztül, valamint az Érintő Egyesület támogatta.
A tájegységről mind ezidáig nem született átfogó jellegű alkotás, amely leírta volna annak hagyományait, néprajzi jellegzetességeit, szájhagyomány útján terjedő „emberízű” történeteit, a tájegységet alkotó települések legendáit, híres szülötteit. Mindezeket a szerző, hasonlatosan az első kötetéhez (Érmellék, szerelmem), olvasmányos irodalmi keretbe foglalja.
A könyv megeleveníti táj embereinek szokásait, jellegzetes szóhasználatát, életvitelét, tárgyi eszközeit, nem utolsósorban az egykori nádasok, lápok világát, amely fedelet, megélhetést biztosított az ott lakóknak, hiszen a nádból, sásból széket, ágyat, kosarakat, egyéb használati eszközöket készítettek. A kötet a régi nádfedeles „lelkes házakról”, az „otthonillatúakról” is szól, ahol természetes módon generációk éltek együtt. Szól a családi meleget és együvé tartozást biztosító búbos kemencékről, a betyárbújtató nádasokról, régi lápvidék lakóiról, hadat viselt idős emberek történeteiről.
Az Érmelléknek varázsa van – írja a szerző. Aki ezen a tájon születik, nem tud tartósan elszakadni a lápok világától, ha előbb nem, de idősebb korára hazatér, hogy e vidékre oly jellemző homokdombos temetőkben pihenjen meg örökre. Ezeket foglalja össze a szerző az Érmelléki embermesék című kötetében is. itthon.ma
2017. február 14.
Két könyvbemutató, egy filmvetítés Váradon
A polgári oldal szinte naponta hívja egy-egy, általában ingyenesen látogatható közösségi-kulturális rendezvényre a váradiakat, bihariakat, környékbelieket.
Ma, február 14-én 17 órától tartanak könyvbemutatót a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban (Ezredévi emléktér, ma P-ța Libertății 40. szám). A Gulag-emlékév alkalmából, a Gulág-emlékbizottság és a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásával k előadásra is sor a Polgári Esték rendezvénysorozat keretében: minden érdeklődőt szeretettel várnak a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács soron következő előadására. A Magyarok szovjet fogságban című kötetet Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja, a könyv társszerzője mutatja be.
Holnap, február 15-én, szerdán 18 órától Sütő Éva érmihályfalvi újságíró legújabb könyvének nagyváradi bemutatóját ejtik meg a Partiumi Keresztény Egyetem székházának Bartók termében, a szerző jelenlétében. Az Érmelléki embermesék című kötetet annak előszóírója, Dénes László szerkesztő mutatja be. Közreműködik Szabó János, az érmihályfalvi Móka színjátszó csoport vezetője, aki a Mi urunk, a pénz című Ady-összeállításból ad elő részleteket.
Február 16-án, csütörtökön 17.30 órától a régi filmek szerelmeseit várják az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács székházába (Kálvin János u. 1. szám). A Halálos tavasz című, Jávor Pál és Karády Katalin főszereplésével forgatott filmmel folytatja a Szent László Egyesület és az Erdélyi Magyar Néppárt Nagyváradon a Magyar Filmek Klubja című rendezvénysorozatot. A vetítés mellett ezúttal is lesz beszélgetés, amelynek során Karády Katalinról, Jávor Pálról és az 1930-40-es évek világáról hallhatnak majd érdekességeket Farkas László szervezőtől, aki a filmet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettől szerezte be.
/Bank Barbara, Bognár Zalán, Tóth Gábor: Magyarok szovjet fogságban, Nemzeti Emlékezet Bizottsága Kiadó, Budapest, 2016/
itthon.ma
2017. április 29.
Az aktivista
A felforgató aktivisták csak annyiban különböznek a kommunista éra ingyenélőitől, hogy míg azok mindenkiben az anarchistát keresték, hogy igazolják szükségszerűségüket, emezek maguk keltik a káoszt, a zűrzavart, a felfordulást, mesterségesen, megrendelésre.
Nézegetem itt a világhálón az aktivista kifejezés legújabb meghatározását. Kíváncsi voltam újabban mit takar, ugyanis én még abból a korból származom, amikor még ennek a szónak a jelentése mindenkinek egyértelmű volt. Annyira egyértelmű, hogy a nagy többség megvetően és undorral tekintett és legyintett azokra, akik abból éltek (jól), hogy mint képzett „ideológusok” a kommunista dogmákat, doktrínákat szajkózták, terjesztették, kényszerítették mindenkire, aki nem volt közvetlen kiszolgálója a rendszernek. Olyanokra, akik legszívesebben leköpték volna ezeket a sokoldalúan fejlett kommunista társadalom sokoldalúan képzett semmirekellő naplopóit, akik a szimfonikus zenekar dirigálásától a képzőművészetig, a családtervezéstől a négy és fél évig tartó ötéves tervig, az irodalomtól a filmiparig és még sorolhatnám, mi mindenhez értettek.
S ha már aktivista volt, akkor köztudottan kollaboráns is. Általában tudta az ember kikre kell odafigyelni, nehogy olyat szóljon, melynek következményeitől egy életre feketelistás marad, azaz elkíséri a káderlap, mert a kolléga, a szomszéd, vagy a barát papírra vetheti és a gyári részlegért vagy intézményért felelős összekötő „szerv” máris bedossziézza. Utána meg nézhetett az ember, mint a moziban, hogy már megint itt „a nagy fekete autó”, jön a feketeleves, persze drasztikusabb kiadásban.
Mára az aktivista kifejezés Kelet-Európában is tágabb értelmet nyert. Bár manapság is leginkább egy politikai szervezet aktív tagjaként ismert, ellenben (ál)civil szervezetek is rogyásig ontják őket.
Jó esetben szabadon militálhatnak egy élhetőbb környezetért, a világbékéért, emberi jogokért, lehetnek akár (meleg)mozgalmak részesei, vagy részt vehetnek hasznos társadalmi szervezetek munkájában is.
Ám napjainkban az effajta bajnokoknak létrejött egy torz, egy aberrált kiadása is, ezek felforgató aktivistaként nyüzsögnek Európa szerte.
A felforgató aktivisták csak annyiban különböznek a kommunista éra ingyenélőitől, hogy míg azok mindenkiben az anarchistát keresték, hogy igazolják szükségszerűségüket, emezek maguk keltik a káoszt, a zűrzavart, a felfordulást, mesterségesen, megrendelésre. És annyiban hasonlítanak az említett korszak élősködő kasztjához, hogy ezek markát is jó summák ütik, ugyanis madzaghúzogatóik nem verik fogukhoz a garast, ha egy jó kis „majdant” kell kicsiholtatni valahol a jó öreg kontinensen.
És lám, mára már a vén Európában magasabb szinten okítják őket, mint egykoron a hírhedt Ștefan Gheorghiu bukaresti kiképzőn.
Sütő Éva / erinto.ro; itthon.ma/szerintunk
2017. október 10.
Érmihályfalvára is leszáll a turul
A Turul-nemzetség alapította hat érmelléki településből kettő már évszázadokkal ezelőtt elpusztult (Pusztaapáti és Györgyegyháza), a Tótfalu pedig vélhetőleg beépült Érmihályfalvába. Utóbbin kívül Értarcsa és Érkenéz állja még a sarat a történelem viharaival szemben.
Különböző feljegyzések szerint a honfoglaló magyarok a Biharban székelő Ménmarót kazár fejedelem országát találták a vidékén. Árpád fia Zsolt elvette Ménmarót leányát és vele kapta Biharországot is. Amikor a törzsek és a nemzetségek felosztották egymás között az országot, az Érmelléket és annak vidékét a Turul-nemzetség kapta meg.
Érkenézt egy 1279-es oklevél említi először, mint a Turul-nemzetségbéli Serefel comes (várnagy, nádor) birtokát. A történelem folyamán több család is uralta, később az 1800-as évek folyamán a Szlávyak birtokába került. A 20. század elején Érkenézt mintegy 850, nagyrészt a Móc-vidékről olcsó munkaerőként betelepített román jobbágy lakta, jelenleg pedig ezek leszármazottai, valamint az elvándorolt magyarok helyét elfoglaló cigány lakosság alkotja. A katolikus szlovák származású Szlávy nemesi család (Szlávy József koronaőr) egykori kedvelt birtoka így lett mára zömében ortodox falu.
Értarcsát a kolozsmonostori levéltár egyik 1338-as oklevelében „Tarcha iuxta fluv. Eer” körülírással említik először. A Turul-uradalmiak után a váradi káptalan birtoka volt, majd más birtokos családokon kívül a Bujanovicsoknak is volt itt birtokuk.
Értarcsán 2010-ben avatták fel a turul emlékművet.
Érmihályfalva egyike a vármegye legrégibb településének. Egy 1270-ből származó oklevél Turul comes özvegyét,Onnust említi birtokosaként. A 14. század elején Nagy-Mihályfalva néven vámszedő és vásáros helyként tartják számon – áll Vende Aladár és Borovszky Samu helytörténészek feljegyzéseiben.
Értarcsán 2010-ben avattak háborús emlékművet, melynek tetején turulmadár őrzi a hadfiak álmát.
Érkenézben a nemzet madara feltehetőleg már sosem fogja széttárni szárnyait, viszont Érmihályfalván október 15-én „leszáll” a református templom dombjára. A szobrot a vasárnap délelőtti istentiszteletet követően avatják fel.
A legendás madarat a marosvásárhelyi Miholcsa József szobrászművész készítette, anyagi részét teljes egészében a mihályfalvi egyházközség állta. Balázsné Kiss Csilla helybéli lelkipásztor elmondása szerint a kőmadár a Szent Koronán fog „megpihenni” és őrizni azt az elkövetkezendő időkben.
Az érmihályfalvi turulállítás a reformáció 500 éves jubileumi rendezvénysorozat része.
Idetartozik még, hogy az Érmelléken, a Turul-nemzetség településein kívül többek között Albison, Ottományban és Székelyhídon is turulok őrzik a hadakban odaveszettek nyugalmát. Sütő Éva / itthon.ma/kult
2017. november 2.
Elrománosodott Turul-nemzetség
A Turul-nemzetség által alapított hat partiumi (ma határ menti) faluban eddig két településen avattak turulmadárszobrot, pár napja Érmihályfalván. Riportunkban azt vesszük számba, hogy a többi faluba miért nem fog többé leszállni a magyarság eredetmadara.
Ady, Kazinczy, Kölcsey, Irinyi szülőföldjén már régóta tudják az emberek, hogy a falvak megmaradásának esélye a nagypolitika szeszélyétől függ. A Turul-nemzetség alapította hat település – Pusztaapáti, Györgyegyháza, Tótfalu, Érmihályfalva, Érkenéz, Értarcsa – közül az első kettő kipusztult, Tótfalu pedig beépült Mihályfalvába. Érkenézben a demográfia mai állása szerint már sosem fog leszállni a magyarok eredetmadara, amelyet Értarcsán 2010-ben, Érmihályfalván pedig idén októberben avattak fel.
Kenézben a szlovák eredetű Szlávy családból kikerült egykori koronaőr birtokán zömében román telepesek leszármazottjai eresztettek gyökeret, de a cigány lakosság is szaporán népesíti a falut, lakja be a magyarok által elhagyott portákat. A legtöbb érmelléki kisfalu a megmaradással való küzdelemből mindig győztesen került ki átvészelve a történelem viharait, az ínséges időket, a homok kegyetlen szárazságát. Olykor a szükség és az egymásrautaltság törvényt bontott és összehozta a másajkúakat is. Az összefogás többfelé osztotta a terhet. A közigazgatásilag Kazinczy szülőfalujához, Érsemjénhez tartozó Érkenézt (ma Voivozi), valamint Érvasadot (utóbbi Érkörtvélyessel alkot községet) telepes falvaknak tartják, amelyek státusza igencsak ritka e vidéken. Azonban mindkét település román ajkú lakosai zömében magyarul is beszélnek. Magyar nemeseink a múlt század elején a Mócvidékről telepítettek ide román jobbágyokat, akiket olcsó munkaerőpótlásnak szántak. Ezek a későbbiekben gyökeret vertek az érmelléki homokon. Így lett Érkenéz – a Szlávy nemesi család egykori kedvelt birtoka – zömében ortodox felekezetű település. Érkenéz A korabeli feljegyzések alapján a honfoglaló magyarok Ménmarót kazár fejedelem székhelyét találták e vidéken. Árpád fia nőül vette Ménmarót leányát és vele kapta Biharországot is. Amikor a magyar törzsek és nemzetségek felosztották egymás között a hont, az Érmelléket és annak vidékét a Turul-nemzetség kapta. Érkenézt egy 1279-es oklevél úgy említi, mint Serefil comes (jelentése: nádor, várnagy) birtokát. A falu gyakran cserélt gazdát: 1338-ban a Csanád nemzetségé, 1409-ben a Csákyaké. 1420 körül pedig már három birtokost is említenek az okiratok: a Domahidy, Fugyi és a Nyüvedi családokat. Az 1800-as évek elején került a Szlávyak birtokába. A 20. század első felében mintegy 850 ide telepített román lakossal bírt és 134 portával rendelkezett. Trianon előtt Bihar vármegye érmihályfalvi járásához tartozott.
Turulfészkek
A hat érmelléki Turul-falu első megülői tehát a királyi uradalom népei közül kerültek ki. A telepesek nemzetiségét kutatva azt találjuk, hogy két falunév mutat szláv lakosságra: Kenéz és Tótfalu. Kenéz szláv nyelvű alak, de a szó a magyarok között sem volt ismeretlen, hisz Bihar megye egy másik Kenéz nevű faluja is színmagyar vidéken állt. Itt azonban, mivel Kenéz mellett egy Császló nevű falut is találunk, valószínűleg szlávokra kell gondolnunk. Tótfalu neve ugyan magyar, de éppen a névben rejlő ellentét teszi bizonyossá, hogy szláv lakossággal kell számolni. Beolvadásuk a színmagyar környezetbe gyorsan végbement. A második szláv telepítés feltehetőleg az 1800-as évek elején éppen a Szlávyak révén történt. Az ő nevükhöz fűződik az érmihályfalvi kiskápolna építése is, amelyet 1818-ban emeltek a mintegy negyventagú római katolikus közösségnek. A katolikus hit új gyökerei e történelmi momentumhoz kapcsolódnak, de az osztrák származású Stubenberg grófok idetelepülése is nagyban befolyásolta a katolicizmus újbóli elterjedését. Élet a végeken A temetőkert Kenézben is, mint általában az érmelléki településeken, homokdombon van. Az alatta futó utcákat és az erdőalját cigányok lakják, hatalmas a nyomor. A temetődombon túl, annak mintegy meghosszabbításaként, az egykori Szlávy-romok mutatják a mai demográfiai helyzetet. Minden valószerűtlenül kihalt. Csak a kóbor kutyák csaholása hasít olykor a lepusztult falu csendjébe. Távolabb, a temető alatt szekér baktat, rajta fürtökben lógnak a rajkók. A szekérderékban pár kosár apró krumpli. – Tallózni voltunk – mondják. Arcukon a fajtájukkal járó korai öregedésbe barázdálódik a nyomor.
A zömében román ajkú telepesek kiszorították a falu bejáratának helységtáblájáról az Érkenéz feliratot. Már húszszázaléknyi magyar sincs az egykori Turul-jusson. Újabb cigányokkal rakott szekér közelít. Ők gallyat „tallóztak” az erdőről… Az utcavégi kőkereszten műanyagkoszorúk sürgetik az eljövendő idők istenígéretét. Az ezeréves fű nyomában Az érkenézi aranyhomokon, amely fittyet hányva az országhatárra a Nyírség alá fut, az ezüstperje (Corynephorus Canescens) nyomában járunk. Az alig pár esztendeje elhunyt neves nagyváradi biológus, Marossy Anna évtizedekkel ezelőtt bukkant rá e növényritkaságra. A sovány legelő eddig tulajdonképpen önmagát védte, mert senkinek sem jutott eszébe ott legeltetni. Az érmelléki lápvilág, az Ecsedi-láp, a krasznai és nagykárolyi hátság, illetve a Nyírség egyszerre alakult ki, de az Érmelléken majdnem olyan gazdag élővilágot hozott létre a mocsár, mint amilyen a védett Duna-deltában van. Az apró fűféle egy szubmediterrán faj, amelynek mintegy ezer évvel ezelőtti melegebb korból sikerült fennmaradnia e vidéken. 2000 júniusában öt hektár érkenézi legelőt nyilvánítottak védetté Érkenéz határában (Natura 2000). A pázsitfüvek családjába tartozó ezeréves fű az egyetlen, amely még tanúskodhatna az egykori madaras ősökről, lovaik patanyomairól, Serefil jussáról. Mindenszentek a faluban A homokdombon található sírkertben már gereblyézik a hantokat a hozzátartozók. A zömében ortodox lakosság mintegy száz görög-katolikussal elegyítve átvette a kivilágítás hagyományát a magyaroktól. Meleg októberi nap van, az idős emberek úgy tartják, hosszú őszt jelent. Sokan élvezik a vénasszonyok nyarát a kerítés melletti kispadokon. Két nyelven is köszöntik az idegent. Románul indul a beszélgetés, de csakhamar rátérnek a magyar szóra, úgy folytatják a beszéd fonalát. Idős házaspár dióval, szőlővel kínál, és csakhamar elmondja: pár éve tért vissza a faluba, ahol nyugdíjas éveiket szeretné leélni. Itt születtek. Nem akartak más temetőben nyugodni, csak a kenézi homokban. Felnőtt gyermekeik városon maradtak, messze vannak, nehezen elérhetők. De a kényszer nagyúr. Mert hol is lehetne itt dolgozni, kenyeret keresni? Még mindig jobb, mintha külhonba szakadnának. Onnan már kevés az esély hazatérni, akáclombos temetőben nyugodni – mondja Jani bácsi a kapuban. Kint állunk a portája előtt és panaszkodik a nagypolitikára. – Ki látott már ilyet – kérdezi félig magától, félig tőlem –, hogy a családokat ennyire szétszaggassa a kényszer? A gyerekeket csak néhanap látjuk, az unokák szinte úgy nőnek fel, hogy nem is ismerik a nagyszülőket. Vannak Kenézben olyan családok, ahonnan a fiatalok külhonba mentek szerencsét próbálni és öt év is eltelik olykor, mire hazajönnek vendégségbe. – Az érettségi után máris kint vállalnak munkát. Ezeknek a tíz százaléka sem tér haza. Bele is rokkannak az itthon maradtak. A világot látott generáció már nem elégszik meg a szőlővel és a lágykenyérrel – babrálja Jani bácsi a kenyér belét kérges ujjaival. Jani bácsi betessékel az udvarra is, vessek egy pillantást szerény portájára. – Minden nap eszembe volt a falu, míg a nagyvárosban éltem – meséli tovább élete történetét. – Nem tudtam volna meghalni más helyen. Bármilyen is legyen e falu, nekünk itt van az otthonunk. Mert vannak ugyan házak, amelyek védelmet nyújtanak a világ bármelyik táján, de az otthon Érkenézben van – mondja az egykori vajdahunyadi vasmunkás. Régi idők szellemei Egyetlen kiemelkedő épülete van a falunak, a 18. században épült görögkatolikus templom, amely a főutcán magasodik. Ma még az ortodoxok tartják benne a liturgiát. Vele szemben a görög katolikus imaház ablakai néznek rá szerényen, türelmesen. A feljegyzések szerint mintegy kétszáz évvel ezelőtt több volt a görög katolikus ezen a tájon, sok magyarral is közöttük. A templomot is ez a felekezet építette, jog szerint őket illetné. A falu végén hatalmas romos épület régi patinás idők dicsőségét hirdeti. A falusiak közül kevesen tudják, mi célt szolgált, kié volt. Ez a Szlávy-kastély romjai. Most nevezhetnénk akár a falu szimbólumának is. Csak a szelek és talán a régi idők szellemei lengik be. Olyan, mint Érkenéz. Puszta, kihalt a maga elhagyatott házaival. Az ezeréves fű az egyetlen, amely nem hagyja a maga jussát. Sütő Éva / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. december 28.
A Bujdosó Biblia az Érmelléken
Az Érmellék nem olyan jelentős tájegység, de annál több különlegességet, híres embert, történelemformáló eseményt, legendás történeteket adott a Kárpát-medencének. Az ottományi uradalmi ház egykori lakóinak eredtünk nyomába.
A reformáció éveinek kezdetén egy középkori, még ma is álló érmelléki kisvárosban, Nagykárolyban látta meg a napvilágot a magyar nyelv legnagyobb bibliafordítója, Károli Gáspár (1529–1591). A nevéhez fűződő 1590-ben megjelent Vizsolyi Biblia egész Európában elhíresült nyomtatvány lett. A szent könyv 800 példányából mára csak 52 maradt fenn, amelyekből 24 a történelmi Magyarország határain kívül található. Egy eredeti példány a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vizsolyi templomban van kiállítva Magyarországon.
A második bibliafordítónak, Komáromi Csipkés Györgynek (1628–1678) is köze van az Érmellékhez, pontosabban Ottományhoz. Szobra a debreceni egyetem előtti téren őrzi a tudás szellemét: debreceni református tanár, a magyar barokk teológiai irodalom képviselője, a teológia doktora volt.
A Komáromban született tudós dolgozta át a Károli-féle Bibliát, majd halála után hét évvel a 12. margittai zsinat rendelte el kiadását, amit végül halála után Komáromi Csipkés György azonos nevű fia 1718-ban nyomtattatott ki Hollandiában.
1719 elején a szepesi kamara a határon foglalta le a Bibliákat feltételezett katolikusellenes tartalmuk miatt. Erdődy Gábor Antal egri püspök 1720-ban megállapította, hogy a fordítás több helyen eltér a Vulgatától, és engedélyt kért a Bibliák elégetésére. Debrecen városa beadvánnyal fordult az uralkodóhoz, hogy a főbb hibák kijavítása után mégis megkaphassák a szent könyveket. Az uralkodó megadta az engedélyt, de az egri püspök az uralkodó parancsa ellenére sem volt hajlandó kiadni a könyveket. Többségük Kassán pusztult évekig, a megmaradtakat 1754-ben égették el Egerben. Néhány példányt titokban sikerült megmenteni. A kiadvány ezért viseli a Bujdosó Biblia nevet.
Ottományi birtok
Komáromi Csipkés György azonos nevű fia Debrecen főbírája, majd Bihar vármegye alispánja volt (Borovszky Samu írja a Bihar vármegye és Nagyvárad című históriás könyvében). Vagyonos emberként jószágait gyarapítandó, megvásárolta az érmelléki dombok alatt az ottományi birtokot, majd az 1600-as évek végén megépítette a ma is álló kastélyt, amely manapság is igazi látványosságnak számít. A dombok alatti úrilakot nagyon szerette a család, hisz festői környezete messze földön híres volt. A második bibliafordító családja az 1800-as évek második feléig lakta a birtokot, ezután többször is gazdát cserélt, 1938-ban a román állam vette meg.
Ottomány régi uradalmi házának ódon falai történelmi idők tanúi voltak. A bibliafordító fia a Rákóczi vezette szabadságharc aktív résztvevője volt, majd a szatmári békét előkészítő tárgyalásokon is részt vett annak tábornokaival, Pálffy Jánossal, valamint Károlyi Sándorral. Második Komáromi Csipkés György 1731-ben halt meg, de a család ekkor még mindig Ottományban székelt, és a harmadik azonos nevű családtag is öregbítette a település hírnevét, mint Békés vármegye alispánja. Még egy negyedik György nevű leszármazott is élt itt. Felesége Csáki Rozália grófnő, akiről feljegyezték, özvegy éveiben 300 forintot adományozott a falu szegényeinek felruházására. Az egyházzal is bőkezűen viselkedett, kilenc hold földet íratott a templomra. Sütő Éva / Erdélyi Napló (Kolozsvár)