A Határon Túli Magyarok Hivatala remélhetőleg hosszú időre befejezi eddigi vándoréletét és végleges otthonba költözik: a külügyminisztérium Budapest, I. kerületi, Bérc utca 13-15 sz. alatti épületébe, alig valamivel a Citadella alatt. A székház ünnepélyes átadását f. év augusztus 19-e, déli 10 órára tervezik az illetékesek, amikor is Orbán Viktor miniszterelnök Szt. István nap előestéjén felavatja a hivatal új otthonát. Az ünnepi eseményen jelen lesznek a határon túli magyarság vezetői, köztük Markó Bélával és az RMDSZ más tisztségviselőivel, továbbá egyházi vezetők és magyarországi politikusok. Az átadási ünnepség hangulatát emeli az a tárlatnyitás, amely a Bérc utcai székházban 33 határon túli képzőművész munkáit mutatja be a Hortobágyi Alkotótábor gyűjteményéből. A kiállítók a következők: Babinec József (Ungvár), Bartos József (Munkács), Bulecza Gábor (Ungvár), Földessy Péter (Munkács), Ilku Marion József (Lemberg), Jaskina Ludmilla (Ungvár), Micska Zoltán (Ungvár), Olesz Figol (Lemberg), Patyk Volodomir (Lemberg), Strauszt Katalin (Munkács), Ábrahám Jakab (Brassó), Balázs József (Gyergyóújfalu), Fazakas Tibor (Vajdahunyad), Gaál András (Csíkszereda), Kákonyi Csilla (Marosvásárhely), Márton Árpád (Csíkszereda), Mátyás József (Déva), Molnár Dénes (Marosvásárhely), Molnár Ilona (Marosvásárhely), Sütő Éva (Déva), Szabó Vilmos (Zilah), Székely Géza (Kolozsvár), Véső Ágoston (Nagybánya), Zsigmond Attila ? (Marosvásárhely), Gabrics Sinisa (Újvidék), Gyurkovics Hunor (Szabadka), Moják Aranka és Péter (Pétervárad), Salamon Árpád (Konjice-Szlovénia), Hedda-Vidmar Salamon (Konjice- Szlovénia), Duncsák Attila (Kassa), Balogh Zoltán (Ulm- Németország), Szotyori Z. Edit (Németország.) /Mi újság? Új otthonba költözik a Határon Túli Magyarok Hivatala. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 16./

"A Kárpát-medencében élő képzőművészek alkotásaiból nyílt kiállítás Budapesten, a Vármegye Galériában. A Határok nélkül című tárlat negyven képzőművésznek a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepen készült munkáit mutatja be. Kolozsvárt Kopacz Mária és Székely Géza képviseli festményeivel, Marosvásárhelyről többek között Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Simon Endre, Csíkszeredából Márton Árpád, Nagybányáról Véső Ágoston, Dudás Gyula, Déváról Mátyás József, Sütő Éva, Zilahról Szabó Vilmos, Brassóból Ábrahám Jakab jelentkezett alkotásaival. /Határok nélkül a Vármegye Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 21./"

"Szept. 6-án Sütő Éva dévai grafikusművész munkából nyílt kiállítás Gyergyószentmiklóson, a Pro Art Galériában. A grafikus 1975-ben fejezte be tanulmányait Temesváron, 1973-tól vesz részt a hazai és külföldi csoportos kiállításokon, többek között Finnországban, Belgiumban, Hollandiában, Kanadában, Japánban, Lengyelországban, Magyarországon. Részt vett több hazai és magyarországi alkotótábor munkájában. /Sütő Éva a PRO Art Galériában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 11./ "

"Január 7-én ismét feltűnt a képernyőn a 93 éves Raoul Sorban. Mint mindig, most is Erdély elvesztéséről beszélt, és hogy ő zsidók ezreit mentette meg a horthysta hatóságok karmaiból. Sorban a Kossuth Rádióból megtudta, hogy Orbán Viktor kijelentette: Erdély hetven százaléka Magyarországé, továbbá egy negyvenezer résztvevővel lezajlott budapesti népgyűlés szónokai megfogadták, hogy Trianont hatályon kívül helyezik, végül: Magyarország évi egy milliárd dollárt költ a revizionista propagandára. Alighogy Romániában is beköszöntött a szabadság, Raoul Sorban 1990 derekán máris előrukkolt egy, a hungarista revizionizmus veszélyeit taglaló brosúrával. Zagyvaságai egy olvasója, a kolozsvári Nicolae Ersovan jóérzését annyira bántották, hogy a Catavencu 1990/46-as számában hat kérdést intézett Sorbanhoz. Hogy például, ha 1938-1940 között Gyulafehérváron Tataru királyi helytartó kabinetfőnöke volt, a Horthy-uralom alatt miért tért vissza Kolozsvárra? Igaz-e, hogy a Horthy-korszakban a kolozsvári egyetemen Takács Zoltán professzor tanársegédje volt? Igaz-e, hogy erre Kós Károlytól és Szolnay Sándor festőművésztől kapott ajánlást? Miért nem adta ki brosúráját, amíg élt a két pártfogója? Igaz-e, hogy családjában magyarul beszéltek? Igaz-e, hogy a felesége, Sütő Éva is magyar? Raoul Sorban nem válaszolt a kérdésekre. Meg kell jegyezni: 1983. novemberében a román pártvezetőség az ő közbenjárására adta parancsba, hogy többé Kós Károly nevét nem szabad leírni, és erre a cenzúra 1989. decemberének végéig szigorúan ügyelt. Raoul Sorban többször beszélt arról, hogy észak-erdélyi zsidók tömegeit mentette meg. A zsidó témáról értékes forrásanyag Tibori Szabó Zoltán kolozsvári újságírónak a Szabadságban nemrég sorozatban közölt dokumentumriportja: A Weinberger-Sorban legenda. Kiderült, hogy Sorban a menyasszonyán kívül egyetlen zsidót sem mentett meg, egész meséjének egyetlen tanúja és igazolója Weinberger Mózes alias Moses Carmilly, és a korabeli zsidó dokumentumok is cáfolják kettejük állításait. Tibori írott források alapján pontról pontra szedte ízeire a Weinberger-Sorban legendát. /Barabás István: Román cowboy magyar puliszkája. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 13./"

"Mátyás Józsefre (Csíkcsekefalva, 1930. jún. 27. - Déva, 2002. jan. 14.), az egy esztendeje elhunyt neves képzőművészre emlékezett hajdani tanítványa és későbbi művésztársa, jó barátja, Sütő Éva /Déva/ grafikus, aki emlékkiállítást rendezett a Nyugati Jelen galériaként szolgáló dévai szerkesztőségében. A beszélgetés során a dévai képzőművészek, jó barátok felelevenítették a Mátyás Józsefhez fűződő emlékeket. /GBR: Sütő Éva tárlata. In memoriam Mátyás József. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 15./"

Képzőművészetből nem lehet megélni – szögezte le Fazakas Tibor vajdahunyadi festőművész. Ezért a Képzőművészek Szövetsége (UAP) hunyadi szervezete mind a 23 tagjának valamilyen más tevékenysége is van, a legtöbben rajztanárok iskolákban. Alkotásaikat ugyanis ritkán sikerül értékesíteni, többnyire magánszemélyeknek. Az intézmények évek óta nem vásárolnak műalkotásokat. Oda is inkább adományként jut el néhány kép. Így történt nemrég Déván, ahol az UAP 17 festményt adományozott az önkormányzatnak, mintegy köszönetként a támogatás fejében. Idén ugyanis a dévai önkormányzat fejenként 10-10 millió lejjel támogatta az egyéni tárlatokat tartó képzőművészeket, összesen 5 személyt. A képzőművészek állami szubvenciót, megyei támogatást vagy bármilyen anyagi juttatást évek óta nem kaptak. A 6 műhelyes dévai képzőművészeti stúdióban négy éve nincs fűtés, mivel az UAP-nek egyszerűen nincs miből kifizetni a számlát, ecsetelte a helyzetet a didergést jól ismerő Sütő Éva festőművész. Vajdahunyadon még képzőművészeti stúdió sincs. /Chirmiciu András: Hunyad. Támogatás helyett pereskedés. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 3./

A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 14. honismereti konferenciája zajlott a hétvégén, szeptember 5-7-e között Érsemjénben. Vendégük volt a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány. Házigazda a Kazinczy Ferenc Művelődési Központ, valamint a helyi önkormányzat volt. A rendezvény témái: A reneszánsz éve, Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékei, Pusztuló műemlékeink, valamint A 20. század öröksége. Dukrét Géza, a PBMET alapítója és elnöke köszöntötte a vendégeket, meghívottakat. Sor került a Fényes Elek-díjak átnyújtására is. Az idén Antal Béla (Biharpüspöki), Pásztai Ottó (Nagyvárad), Jancsó Árpád (Temesvár) munkásságát tüntették ki. Nem a társaság tagjaként kapta meg a PBMET díját Kovács Zoltán érmihályfalvi polgármester, elismerve szobor- és emlékműállító törekvéseit. A rendezvény keretén belül került sor Érmihályfalván a Kuthy Lajos-emléktábla felavatására. Az emléktábla állítását a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány támogatta, és ennek elnöke, Révász Gizella, illetve Dukrét Géza leplezték le. /Sütő Éva: Honismereti konferencia Érsemjénben, Kuthy-emléktábla Mihályfalván. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 8./

A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot (PBMET) 1993-ban hozta létre tizenkét alapító tag. 2006-ig a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület égisze alatt működött mint bizottság, egyesületi státuszban. 2007-ben lett csak önálló jogi személyiség és vált társasággá, mondta el Dukrét Géza alapító-elnök. Jelenleg 117 munkatársa van az egyesületnek: tanárok, orvosok, mérnökök, műemlék-szakemberek, néprajzosok, honismereti nevelők. A kisebbségi lét megköveteli a nemzeti tudat erősítését, az ifjúság nemzeti önazonosságának kialakítását. Évente három rendezvényük van: márciusban a Partiumi Honismereti Találkozó, májusban a Varadinum ünnepségek keretében szervezett pályázati díjkiosztó ünnepség, szeptemberben pedig a háromnapos Partiumi Honismereti Konferencia. Most zajlott Érsemjénben a tizennegyedik konferenciájuk. Közkedvelt az egyesület Partiumi Füzetek című kiadványsorozata, ez 1997-ben indult. Az ötvenedik jubileumi kötetet, Nagyvárad ipartörténete címmel, melyet egy tizenkét tagú szerzői gárda írt meg, Budapesten mutatták be. Az egyesület eddig tizennyolc emléktáblát készített és avatott fel, közösen a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvánnyal. /Sütő Éva: Tizenöt éves a PBMET. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 11./

Szeptember 12-én érkeztek a vendégek határon innenről és túlról a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Presbiteri Szövetségének IV. Konferenciájára Érmihályfalvára. A találkozó témája: Politizáló egyház – imádkozó politikus. A háromnapos egyházi rendezvényt Csűry István helyettes püspök istentisztelettel nyitotta meg. Hermán M. János előadó-tanácsos, Sipos Gábor történész, Tőkés László EP-képviselő, valamint Varga Mihály egykori magyar pénzügyminiszter osztotta meg a véleményét a hallgatósággal. A történelem során bebizonyosodott Márton Áron püspök, Mindszenty József bíboros, valamint a mihályfalvi Sass Kálmán lelkipásztor példáján keresztül, hogy az egyházi ember szava mérvadó a nemzet sorsának alakulásában. Az előadások utáni hozzászólások is – kevés kivétellel – erre utaltak. /Sütő Éva: Presbiteri konferencia Mihályfalván. Kötelező állást foglalni a nemzet ügyeiben. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 15./

December 7-én, vasárnap délelőtt ünnepi megemlékező istentiszteletre gyülekeztek a mihályfalviak a helyi református templomba, hogy emlékezzenek az 1956-os forradalom forgatagában mártírhalált halt érmelléki lelkészre, Sass Kálmánra. Az 1904-ben Gálospetriben született lelkipásztort már 1956 előtt többször letartóztatták, meghurcolták, lázítással, nacionalizmussal, sovinizmussal vádolva. Még a háború előtt több lelkésztársával együtt kiutasították az országból. Egy ideig ekkor a Budapest-fasori Egyházközségben szolgált. 1936-ban került Mihályfalvára, de innen is többször elhurcolták. Egyik alkalommal Maléter Pál, a Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere is írt érdekében Bukarestbe, szabadulását elősegítve. A második világháború idején ugyanis a mihályfalvi lelkészlak pincéjében hónapokig rejtegették Malétert mint egy partizánakció túlélőjét. Tőkés László püspök 1991-ben tette le ennek az emlékezésnek az alapkövét arról a szószékről, ahonnan hajdan nagy elődje, Sass Kálmán is szolgálta gyülekezetét. Ekkor hangzott el először a mártír lelkész neve az 1989-es változás utáni időkben. Tőkés László emlékezett a mai napig nem rehabilitált lelkésztársára. A püspök elmondta, hogy Románia az egyetlen kelet-európai ország, ahol még nem született erre vonatkozó törvény, és ’56 mártírjait még mindig hazaárulóként tartják nyilván. Ezután Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész méltatta a „mihályfalvi csoport” jelentőségét, valamint Erdély ’56-os véráldozatát a magyar nemzet szellemiségének történelmi oltárán. Az emlékezés az emléktáblánál folytatódott. A templom falán elhelyezett emléktáblát politikai és civil szervezetek, intézmények, barátok, rokonok koszorúzták meg. A kegyelet virágait a templomkertben elhelyezett „56-os emlékmű talapzatára is letették, valamint Veronika diakonissza emléktábláját is megkoszorúzták a diakóniai központ falán, aki egyedüli nő volt a meghurcolt, elítélt csoportban, és akit öt év börtönbüntetésre ítéltek. Kéri Gáspár székelyhídi fogorvosnak köszönhetően Gálospetriben Sass Kálmán-emlékszoba van. /Sütő Éva: Ötven éve végezték ki Sass Kálmán lelkipásztort. = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 9./ 1958. dec. 2-án végezték ki Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt. Az érmihályfalvi perben 31 életfogytiglani ítéletet mondtak ki. /Hitének, magyarságának mártírja. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), 2002. okt. 29./

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) július 17-én Érmihályfalván tartott közgyűlésén Csűry István püspök-helyettes vette át Tőkés László püspöktől az egyházkerület vezetői tisztségét. A püspökválasztás november 20-án lesz, a megbízott püspök addig látja el a vezetői feladatkört. Csűry elmondta: ő maga is indulni fog. A KREK megbízott püspöke feladatának tartja az egyházkerületben Tőkés László vezetésének ideje alatt elindult átvilágítás folytatását, amely a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) által rendelkezésre bocsátott dokumentumok alapján a volt besúgók kilétének felfedésére irányul. Csűry kiemelte, hogy Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyve nem az egyházkerület által végzett múltfeltáráshoz kapcsolódik, hanem független történészi kutatómunka eredménye, s az idő dönti majd el, milyen párhuzamok bukkannak fel a könyv, illetve a KREK által kiderített információk között. Novemberig az is eldőlhet, létrehozzák-e Tőkés László számára a KREK tiszteletbeli püspöki tisztségét. /Nagy Orsolya: Tőkés László átadta a püspökséget Csűry Istvánnak. = Krónika (Kolozsvár), júl. 20./ Tőkés László leköszönő püspök beszámolt a közgyűlés előtt az elmúlt tizenkilenc év legfontosabb eredményeiről, sikereiről. Kiemelkedőnek tartotta a Sulyok István Főiskola, majd a Partiumi Keresztény Egyetem létrejöttét, továbbá a KREK-nek az autonómia ügyében vállalt szerepét. A közgyűlésen heves vitát váltott ki Molnár János most megjelent könyve, mely a református egyház múltjával foglalkozik, valamint nevükön nevezi azokat a papokat, akik lelkészként együttműködtek a Securitatéval. Mivel a jelenlegi megbízott püspök neve is szerepel a könyvben, Csűry István felmutatott a közgyűlésnek egy nevére szóló igazoló okmányt, amelyet még korábban állított ki számára a CNSAS, s amely szerint nincs arról hitelt érdemlő okirat az irattárban, hogy együttműködött volna a Securitatéval. /Sütő Éva: KREK-közgyűlés Érmihályfalván. Történelmi időben, történelmi helyen. = Reggeli Újság (Nagyvárad), júl. 20./

Közel másfél ezren – diákok, pedagógusok, szülők, civil szervezetek reprezentánsai, helyi és megyei önkormányzati tisztségviselők, RMDSZ-aktivisták – gyűltek össze szeptember 11-én a Bihar Megyei Tanfelügyelőség nagyváradi székháza előtt, hogy tiltakozzanak több Bihar megyei magyar iskolaigazgató és aligazgató leváltása miatt. A rendezvényre felügyelő csendőrség 11-kor lezárta az utcát, mert a demonstrálók a járdák után az úttestet is megtöltötték. A csendőrök egyike filmezte a résztvevőket. Kiss Sándor megyei elnök az újságnak elmondta: eddig nem volt szükség ilyen demonstrációra, mert tárgyalással is eredményre jutottak. Pető Csilla parlamenti képviselő, a szövetség megyei szervezetének oktatásért felelős ügyvezető alelnöke magyarul és románul is szólt az egybegyűltekhez. Kijelentette: a tüntetés tiltakozás a tanügy átpolitizálása ellen. Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke kijelentette: „köztünk is vannak janicsárok, akik elárulták nemzetüket” román pártoktól kapott „tál lencséért”. Szabó néven is nevezte Rákóczi Lajos tanárt, az RMDSZ volt parlamenti képviselőjét, aki most a hegyközszentmiklósi igazgatói poszt várományosa. Felszólalt még – magyar egyetemi szakokat, önálló magyar állami egyetemeket, a magánegyetemeknek állami finanszírozást követelve – a Nagyváradi Magyar Diákszövetség oktatásügyi alelnöke, Nagy Anita, is. Végül felolvasták annak a petíciónak a szövegét, amelyet a szervezők átadtak a főtanfelügyelőnek. /RMDSZ-tüntetés a tanügyi átszervezések ellen – Megálljt mondanak a visszalépésre. A karhatalom minden résztvevőt lefilmezett. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 12./ A tanügyi alkalmazottak kiszolgáltatottságát leginkább az egyik érmelléki kistelepülés iskolájában folyó huzavona jellemzi. Ott az RMDSZ-es polgármester kijelentette: aki nem megy tüntetni a megyei tanfelügyelőség elé szeptember 11-én, a közeledő leépítések idején az lesz az első, aki repül az állásából. A magyar igazgatói állásra pályázó román tanerő sejtetni engedte: aki elmer menni, annak vele gyűlik meg a baja, ha kinevezik. Most aztán válasszon a szegény tanító. A tanító azon rágódik, lesz-e még tanévnyitó jövőre is abban az iskolában, ahol eddig tanított. /Sütő Éva: Mindenkori diktatúráink. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 12./

December 28-án ünnepelte az érmihályfalvi GGG Irodalmi Stúdió fennállásának 15. évfordulóját a helyi Bartók Béla Művelődési Házban. Mózsi Borbálának a városi strand mellett működő Gödör-Gasztro-Galériájában sajátságos kulturális élet kezdett kibontakozni a kilencvenes években. Az irodalmi stúdiónak a művelődési ház akkori igazgatója, Nyakó József adott nevet: egyik alkalommal fel kellett konferálnia a csapatot, és hirtelenjében ez jutott eszébe. Így lett a Gödör-Gasztro-Galéria fellépőiből GGG Irodalmi Stúdió. 2000 elejére már igazi irodalmi színpaddá nőtték ki magukat. A GGG-Irodalmi Stúdó 15 éve című kötet összefoglalja a csoport másfél évtizedes munkáját, kitüntetéseit, fellépéseit. Szerzői: Bokor Irén és Kiss Kőrösi Jolán. A kiadványt az Aegis Ephebum Egyesületen keresztül a helyi önkormányzat, a Pro Scholam Egyesület, valamint a Bihar Megyei Tanács támogatta. /Sütő Éva: Születésnap tárlatnyitóval és könyvbemutatóval. = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 30./

Partiumi-érmelléki fórum az autonómiáról
Székelyföld mellett a partiumi-érmelléki régió az a romániai terület, ahol tömbmagyarság él, s melynek sajátos autonóm jogállásáról tartott fórumot Mihályfalván az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Az eseményen Bihar, Szatmár és Szilágy megye képviseltette magát.
Az EMNT-t Tőkés László országos, Török Sándor nagyváradi, Veres Kupán Enikő szatmári, Sándor József zilahi elnökök képviselték. Török Sándor – aki egyben az ülésvezető szerepét is betöltötte – köszöntötte Toró T. Tibor ügyvezető elnököt, Kovács Csaba EMNT-igazgatót, Lengyel György Bihar megyei MPP-elnököt, Csomortányi Istvánt, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnökségi tagját, a magukat képviseltető Vitézi Rendeket, valamint a margittai, mihályfalvi és más érmelléki települések autonómia-pártolóit, akik megtöltötték a helyi művelődési házat.
A házigazda szerepét Kovács Zoltán RMDSZ-es polgármester, valamint Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, a helyi MPP-s tanácsos töltötte be. Tőkés László európai parlamenti képviselő ismertette a fórum lényegét, mely egy olyan kezdeményező bizottság megalakítását szorgalmazta, melynek tagjai hivatottak lesznek egy használható – a Partiumra és az Érmellékre szabható – autonómia-modell kidolgozására. Szilágyi Ferenc felolvasta Kéri Gáspár székelyhídi fogorvos levelét is, aki szintén egy járható utat javasolt a régió autonómia-elméletére vonatkozóan. Majd ismertette saját jól dokumentált, demográfiai és földrajzi adatokkal alátámasztott elméletét is. Ezt követően Csomortányi István mondta el elképzelését, hogyan lehetne megoldani a nem tiszta magyar területek önrendelkezési jogának biztosítását nyelvi, valamint közigazgatási szinten. Toró T. Tibor jogi szempontból elemezte a lehetőségeket, majd a különböző települések megjelent küldöttei is elmondták észrevételeiket, javaslataikat. Tőkés László indítványozta, hogy az ismertetett elméleteket, modelleket az alakulóban lévő kezdeményező testület „tekintse munkaanyagnak”, majd megválasztották az elnökséget is Szilágyi Ferenc (elnök), valamint Csomortányi István (alelnök) személyében. Hozzájuk csatlakoznak majd az említett három megye képviselői által javasolt további elnökségi tagok is. Az autonómiaelmélet kidolgozásának fővédnöke Kovács Zoltán helyi polgármester lett. A fórum mottójának – Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája – jegyében zárult találkozót a Váradi Dalnokok igazi vérpezsdítő indulói, Kossuth-nótái, valamint Marozsán Csilla népdalai tették színesebbé, hangulatosabbá.
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad)

„A barátság hangjai Érmihályfalván
A múlt héti Nyíló Akác fesztivál értékesebb programjai között szerepelt egy CD-bemutató is, melyet Éles András hajdúnánási polgármester ötlete alapján adott ki a Nemzetközi Visegrádi Alap (International Visegrad Fund).
A Hajdúsági Többcélú Kistérségi Társulás által a Nemzetközi Visegrádi Alaphoz benyújtott pályázat révén A barátság hangjai című CD kiadása támogatást nyert. E pályázatnak köszönhetően Ustron (Lengyelország), Pöstyén (Szlovákia), Érmihályfalva és Hajdúnánás közös hanglemezt adhatott ki ezzel a címmel. Arról, hogy hogyan jött az ötlet, Hajdúnánás polgármestere, Éles András a következőket mondta: „Egy nyári estén, miután a lengyelországi Ustron kerékpárosai felkeresték testvérvárosaikat, Hajdúnánáson a vacsora és néhány pohár bor elfogyasztása után előkerült egy gitár. Andrej Nowinski lengyelül énekelt, s bár nem ismerem a nyelvet, mégis értettem dalait. Ekkor született meg a gondolat e lemez elkészítésére.”
A CD elkészülte után a négy ország előadói az illető országok városainak nagyszabású rendezvényein élőben is bemutathatták produkcióikat. A Nyíló Akác Napok alkalmával így került sor Érmihályfalvára is. Mint már arról beszámoltunk, a fesztivál ünnepi megnyitóján, Hajdúnánás polgármestere is jelen volt. A művelődési házban megtartott lemezbemutatón is mind a négy országból jelen voltak az előadók. Éles András elmondta a lemez születésének körülményeit és bemutatta az előadókat is. Szlovákiából Zsapka Attila énekmondó érkezett, aki megzenésített versekkel szórakoztatta a közönséget. Zsapka a felvidéki Kor-Zar zenekar előadója, immár már húsz éve. Lengyelországból, Ustron városából Ola és Izabella Zwias szaxofonon és zongorán klasszikus darabokat adtak elő. Hajdúnánásról egy harmonika-virtuóz Tóth László hozta el a határon túli Hajdúság hangját. Mihályfalva hírvivője ezúttal a Bartók Béla Városi Kórushoz tartozó citerazenekar volt, akiknek a kórus karnagya, Veress László Zsolt is besegített egy kis furulyamuzsikával. Ekképpen hallatták „a barátság hangjait” a környező országok zenekövetei, akiket a fesztivál alkalmából a Mihályfalvára sereglettek is nagy érdeklődéssel hallgattak.
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Sanyi nem érti
Az érmelléki, de valószínűleg más magyarlakta településeken is sokszor elhangzott már a szállóige, miszerint „okos ember ez a Sanyi, csak nem jó oldalon áll”. Újságírói tapasztalat szerint a nem jó oldalra általában az önállóan gondolkodók szorulnak ki.
Akik nem a mindenkori helyi hatalmasságok oldalán kamatoztatják okosságukat, azok előbb-utóbb megnézhetik magukat. A baj ott kezdődik, hogy az erdélyi magyar politikában Sanyi már messzemenően nem érti, hol is van a dolgok jó, illetve nem jó fertálya.
Ahol az elöljáróság a polgári oldal összeröffenésein ontja az okosságot, majd az RMDSZ megyei választmányi ülésén a szervezetépítés mellett teszi le a voksát, ott kizárt dolog jól helyezkedni. Ahol a langyos konszenzus nevében még mindig a nagy, életképtelen utópiák jelszavai alatt terelik össze a különböző politikai irányzatokat, ott a Sanyi-félék már képtelenek kiigazodni. De nem jó helyen vernek cöveket akkor sem, amikor nem az ideológiai kérdés a tét, hanem az a fránya „enyém, tied, övé” ragozás elsajátítása. Ha Sanyi nem hajlandó suttyomban „venni” a közösből, sőt tanúja lesz, ahogyan mások szinte nyíltan teszik ezt, garantáltan lesz ideje gondolkodni, mi is lett volna számára előnyösebb.
A sok langyos konszenzus, meg a „vétkesek közt cinkos, aki néma”-billog elkerülése végett Sanyi egy idő után a nulladik helyezkedési pont mellett dönt, aminek következtében kikopik a közéletből. Erről az újságírónak mindig az egyszeri ember esete jut az eszébe, amikor egy irányvesztett atyafi átkiált az utca túloldalán állónak: „Uram, mondja már meg, melyik a másik oldal?” Mire amaz: „Hát ez!” „De ha átmegyek oda, ott meg azt mondják, hogy emez!”
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad),

„Szép ez az ország, csak kár, hogy lakják”
Nem egyszer szó esett már arról, választottaink mennyire el vannak rugaszkodva a valóságtól. A héten a román médiában nagy port vert fel, hogy az államelnök „munkára akarja fogni” a tanárokat. Traian Băsescu szerint a nemzedékek nevelőinek nagyobb az órabérük, mint neki magának. Ugyanis legfrissebb számításai szerint amíg a tanárember heti tizenhat, addig őelnöksége napi ugyanannyi órát áldoz a nemzet oltárán. És ha egy tanárember nem tartja méltányosnak a javadalmazását, vállaljon másodállást. Napi négy óra mellett megteheti.
A nemzet egyik kolozsvári napszámosa nem állhatta meg szó nélkül, mert egyenes adásban elsorolta, mennyi időt is vesznek igénybe egy tanár napi teendői, csak hogy tudják választottaink is, akik valószínűleg húsz esztendő óta a Marsról igazgatják az ország dolgait. A pedagógus azt is elmondta, hogy mivel ingázik, havi 700 lejes fizetésének egy részét erre költi, így hó végén már a legalapvetőbb élelmiszerre sem futja fizetéséből. Ugyanis a 250 lejes útiköltségnek csak az egyharmadát térítik meg.
Ezzel párhuzamosan a közmédiák közreadták, hogy ebben az évben törvényhozóink szolgálati járművei 1,5 millió lej értékű üzemanyagot emésztettek fel. Ezen már felháborodni sem érdemes, minősíteni annál inkább nem. Azok után talán már nem is ajánlatos, hogy nemrégiben szintén Băsescu a Nemzetvédelmi Tanács egyik ülésén nemzetbiztonságot veszélyeztető tényezőként tüntette fel a sajtót.
Ennyi elnöki aranyköpés mellett igazán jól elfér Emil Boc miniszterelnök kijelentése is, miszerint „ez van, akinek nem tetszik, mehet Isten hírével munkát keresni külföldre, ennél többet nem tudunk biztosítani”. Az egyik román hírcsatorna politikai műsorában részt vevő sajtósok felháborodására egy másik meghívott vendég a törvényhozó testületből meg is fejelte a minden további ágálást leszerelő kormányfői okosságot: „Szép ez az ország, csak kár, hogy lakják. Ezentúl ez sem lesz gond” – mondta. Ennyi cinizmussal már a sajtónak sincs mit kezdenie. Csak az a fájó, hogy mi, magyarok is alanyai vagyunk ennek a minősíthetetlen kormányzásnak. Az erdélyi magyar is ugyanúgy „megszívleli” ezt a miniszterelnöki „tanácsot”, mint román honfitársa, és elhagyja szülőföldjét. Cinkos kormányképviseletünket pedig egykoron nagy történelmi felelősség fogja terhelni a magyarok kivándorlása miatt. Jó lenne ezen elgondolkodni, ha még érdemes.
Sütő Éva, Reggeli Újság
Erdély.ma

Mennyien vagyunk még az Érmelléken?
A 2002-es romániai népszámlálás akkori adatainak feldolgozása után riadót fújtak mind a magyar politikai képviseletek, mind a civil szervezetek, amikor kiderült, az 1992-es adatokhoz képest látványosan megfogyatkoztunk.
A 2008-ban alakult Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet tudományos titkára, Kiss Tamás szerint az erdélyi magyarság ilyen ütemű fogyatkozása következtében 2032-re csak százezres viszonylatban beszélhetünk majd az erdélyi magyarokról. A kolozsvári szociológus szerint a jövő évi előrehozott romániai népszámlálásból kiderülhet, hogy a romániai magyarság lélekszáma a 2002-es 1,45 millióval szemben jóval az 1,3 millió alá csökkent. (Megjegyzendő, a jósolt adat kissé kozmetikázott, ugyanis több országos felmérés szerint az elmúlt tíz év kivándorlásainak köszönhetően alig fogjuk túlhaladni a milliót.) Kiss Tamás fontos érdekünknek tartja, hogy a magyar közösségbe integrálják a magyar identitástudattal rendelkező, mintegy 90 ezerre becsült erdélyi cigányság csoportjait – mutatott rá idén júliusban a magyarországi Népszabadságnak tett nyilatkozatában. Ezzel párhuzamosan Thomas Hammarberg, az Európa Tanács (ET) emberi jogi biztosa múlt heti háromnapos romániai látogatása alkalmával elmondta: Romániának fel kell hagynia a cigányellenességgel, mi több, átfogó intézkedéseket kell hoznia a terjedő cigányellenesség, a romákat sújtó hátrányos megkülönböztetés visszaszorítása érdekében. Ahelyett, hogy arról folytatnak vitákat, milyen szóval jelöljék a roma lakosságot, inkább a romák történelméről kellene felvilágosítani a közvéleményt. Felhívta a figyelmet arra, hogy a helyi önkormányzatok és a nem kormányzati szervezetek kulcsszerepet játszhatnának a romák társadalmi befogadtatásában. Az egészben csak az a kuriózum, mennyien megmozdulnak Európa-szerte – hazai és anyaországi szinten is –, ha a cigányok otthontartásáról vagy felzárkóztatásáról esik szó. Hogy maholnap kikopik a magyar a saját életteréből, senkit sem érdekel, senkinek nem szúr szemet. Integrálunk helyette romákat. A jó pártkatonák szerint csak a szavazógépezetben ne essen kár. Az anyaországban ezt a majdani hálás kínai importtól várták volna a szocialisták, amikor a keletről özönlők hasonló jogokhoz jutottak volna a kikopófélben lévő őshonos magyarokkal. Erdélyben, valamint szűkebb pátriánkban a Partiumban, illetve az Érmelléken a romák száma szinte egyenes arányban nő a magyarok számának csökkenésével. 1977 óta az előbbiek száma majdnem megháromszorozódott, míg a magyaroké az előrejelzések szerint 2011 végére várhatóan egyharmad résszel csökken a ’77-es adatokhoz képest. Ezt Érbogyoszló féléves demográfiai adatai példázzák leginkább, amit a közelmúltban Gáspár Gyula polgármestertől hallottunk. Az elöljáró a község féléves születési és halálozási adatait illetően elmondta: tizenhét újszülött gyerekből tizennégy cigány és három magyar, míg huszonhat halálozásból kettő roma, huszonnégy magyar. A néhány évtizeddel ezelőtti színtiszta magyar Asszonyvásárán a lakossági arány ötven-ötven százalékos lett. Kiss Tamás szociológusnak javaslatait valószínűleg díjazná Thomas Hammarberg, az ET emberi jogi biztosa, hisz egy csapásra megoldódna mind a magyar, mind a roma kérdés Erdélyben.
És az RMDSZ háza elejét sem érhetnék vádak, miszerint míg kormányoztak és képviseltek, vészesen megfogyatkoztunk. Kérdés, hogyan fogadják majd a magyar közösségek eme fényes ötletét?
Sütő Éva, Reggeli Újság, Erdély.ma

Mennyien vagyunk az Érmelléken?
A 2002-es romániai népszámlálás akkori adatainak feldolgozása után riadót fújtak mind a magyar politikai képviseletek, mind a civil szervezetek, amikor kiderült, az 1992-es adatokhoz képest látványosan megfogyatkoztunk.
A 2008-ban alakult Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet tudományos titkára, Kiss Tamás szerint az erdélyi magyarság ilyen ütemű fogyatkozása következtében 2032-re csak százezres viszonylatban beszélhetünk majd az erdélyi magyarokról. A kolozsvári szociológus szerint a jövő évi előrehozott romániai népszámlálásból kiderülhet, hogy a romániai magyarság lélekszáma a 2002-es 1,45 millióval szemben jóval az 1,3 millió alá csökkent. (Megjegyzendő, a jósolt adat kissé kozmetikázott, ugyanis több országos felmérés szerint az elmúlt tíz év kivándorlásainak köszönhetően alig fogjuk túlhaladni a milliót.) Kiss Tamás fontos érdekünknek tartja, hogy a magyar közösségbe integrálják a magyar identitástudattal rendelkező, mintegy 90 ezerre becsült erdélyi cigányság csoportjait – mutatott rá idén júliusban a magyarországi Népszabadságnak tett nyilatkozatában. Ezzel párhuzamosan Thomas Hammarberg, az Európa Tanács (ET) emberi jogi biztosa múlt heti háromnapos romániai látogatása alkalmával elmondta: Romániának fel kell hagynia a cigányellenességgel, mi több, átfogó intézkedéseket kell hoznia a terjedő cigányellenesség, a romákat sújtó hátrányos megkülönböztetés visszaszorítása érdekében. Ahelyett, hogy arról folytatnak vitákat, milyen szóval jelöljék a roma lakosságot, inkább a romák történelméről kellene felvilágosítani a közvéleményt. Felhívta a figyelmet arra, hogy a helyi önkormányzatok és a nem kormányzati szervezetek kulcsszerepet játszhatnának a romák társadalmi befogadtatásában.
Az egészben csak az a kuriózum, mennyien megmozdulnak Európa-szerte – hazai és anyaországi szinten is –, ha a cigányok otthontartásáról vagy felzárkóztatásáról esik szó. Hogy maholnap kikopik a magyar a saját életteréből, senkit sem érdekel, senkinek nem szúr szemet. Integrálunk helyette romákat. A jó pártkatonák szerint csak a szavazógépezetben ne essen kár. Az anyaországban ezt a majdani hálás kínai importtól várták volna a szocialisták, amikor a keletről özönlők hasonló jogokhoz jutottak volna a kikopófélben lévő őshonos magyarokkal. Erdélyben, valamint szűkebb pátriánkban a Partiumban, illetve az Érmelléken a romák száma szinte egyenes arányban nő a magyarok számának csökkenésével. 1977 óta az előbbiek száma majdnem megháromszorozódott, míg a magyaroké az előrejelzések szerint 2011 végére várhatóan egyharmad résszel csökken a ’77-es adatokhoz képest. Ezt Érbogyoszló féléves demográfiai adatai példázzák leginkább, amit a közelmúltban Gáspár Gyula polgármestertől hallottunk. Az elöljáró a község féléves születési és halálozási adatait illetően elmondta: tizenhét újszülött gyerekből tizennégy cigány és három magyar, míg huszonhat halálozásból kettő roma, huszonnégy magyar. A néhány évtizeddel ezelőtti színtiszta magyar Asszonyvásárán a lakossági arány ötven-ötven százalékos lett. Kiss Tamás szociológusnak javaslatait valószínűleg díjazná Thomas Hammarberg, az ET emberi jogi biztosa, hisz egy csapásra megoldódna mind a magyar, mind a roma kérdés Erdélyben.
És az RMDSZ háza elejét sem érhetnék vádak, miszerint míg kormányoztak és képviseltek, vészesen megfogyatkoztunk. Kérdés, hogyan fogadják majd a magyar közösségek eme fényes ötletét?
Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Turulszárnyak az Érmelléken és az ezeréves határ felett
Majd minden népnek van eredetmondája, eredettörténete. A mi népünké az egyik legszebb, amely ma is misztikus borzongással tölt el minden magyar érzületű embert az ezeréves határon belül. Eredetmondánk óriás turuljainak, kerecsensólymainak, torontáljainak vasszárnyai tekintélyt parancsolón ott terjeszkednek a Kárpát-medence felett mind e mai napig. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a Gesta Hungarorum című munkájában a következőképpen ír Álmos nagyfejedelem születésének történetéről a 13. század végén: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, (…) Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Õnedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia születet, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy rászállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak.”
A turulmadár így vált kapoccsá égi és földi hatalom között őshitünk, ősszellemiségünk szent madaraként, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott nagy fejedelme lesz. Õ foganatosítja vérszerződéssel a nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalják majd a Kárpát-medencét, és lerakják a magyar birodalom alapjait az elkövetkezendő hatszáz évre.
Tudat és szimbólum
A kommunista korszak Kelet-Európa legsivárabb, legtorzabb korszaka volt. Csupán sekélyes, hamis értékrendek ötvenéves fenntartásával tudta beírni magát a történelembe. Az 1945-ös „felszabadulásnak” titulált esemény nem volt más, mint Kelet-Európa nyíltszíni kifosztása. A gúzsba kötött magyarságtudatot a mai napig nehéz kiszabadítani a hazug bolsevista eszmékkel, eszményképekkel beszőtt kötelékekből. Nagy ellensége volt ennek a korszaknak ez a vasmadár, ugyanis a nemzet identitástudatának elsorvasztása volt a cél. A kommunista internacionálé nem tűrt meg nemzeteket megkülönböztető sajátosságokat, eredetmondákat, legendákat, hitet.
Millenium Az országban 1896-ban a milleniumi ünnepségek alkalmával hét helyen állítottak emlékművet az akkori kormány megbízásából: Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó, Pannonhalma, Zimony és Pusztaszer helységekben – ezekből csak Pusztaszer és Pannonhalma található a mai országhatárokon belül. Dévény, ahol a Duna hazánkba belép, az ország nyugati kapuja; Nyitra az északnyugati országrész püspökségi központja, (ezen a talapzaton négy turul is állott); a Székelyhídon is feszíti szárnyait
Vereckéhez közeli Munkácson a legenda szerint Árpád és serege pihent meg; Brassó volt a délkeleti kapu; a zimonyi turul Nándorfehérvár (a mai Belgrád) felé tekint, a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra. A pusztaszeri madár a honfoglalásnak és az Árpád tartotta első országgyűlésnek állít emléket, míg Pannonhalmán ősrégi kultúránk jelképeként őrzi a múlt árnyait, mintegy határkőként az ázsiai és az európai kultúra között. A dévényi, a munkácsi, a zimonyi és a brassói emlékművek az ország négy kapuját szimbolizálták. Mindegyik „átnézett a határon”, azaz az országból kifelé fordult. Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelezték a magyar államhatár integritását.
A turulok drámája Trianon és a kommunista rezsim alatt
Az első világháborút követően nem csak a magyarságtudatot irtották tűzzel-vassal, de mindent, ami a nemzet egykori nagyságára, múltjára, eredetére utalt. Az elszakított részeken elpusztították, tönkretették, a nemzet jelképeit, emlékműveit, műemléképületeit pedig lebontották, vagy átépítették. A magyarok óriás madarának széttárt szárnyai az ezeréves határon belüli területeken rossz ómen volt minden olyan nemzet részére, akik részesültek a turul birodalom területeiből, így azokat minden erejükkel igyekeztek eltüntetni. A munkácsi vár bástyáján őrködő turulszobrot is a trianoni békeszerződés után bontották le, majd a Vörös Hadsereg parancsára 1945-ben beolvasztották vörös csillagok alapanyagának. Ezt 2008. márciusában állították vissza eredeti helyére. Lengyel Zoltán, Munkács polgármestere a történelmi igazságtétel pillanatának nevezte a szobor visszaállítását. A zimonyi vártornyon álló óriás madarat, a dévényi várhegyen levőt és a brassói Cenk-hegyen állítottat 1918-ban a megszálló kisantant államok csapatai ugyancsak megsemmisítették. A Felvidék (a mai Szlovákiához tartozik) turulszobrait majdnem mind ellopták.
A Tatabánya melletti Kő-hegy tetején lévő turul Európa legnagyobb madarat ábrázoló szobra: a kiterjesztett szárnyak fesztávolsága majdnem 15 méter. Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád vezér seregei a mai Tatabányánál győzték le Szvatopluk szláv fejedelem hadait. A millennium alkalmából helyi kezdeményezésre felállított turulszobor Donáth Gyula alkotása. 1992-ben felújították, és újra felavatták. Az ungvári, a munkácsi, a dolhai, a viski (Kárpátalja) a málnásfürdői (Székelyföld), a budai várban „fészkelő”, a szikszói (Magyarország) a legtekintélyesebbek talán az egész Kárpát-medencében, a közel 270 Torontál közül. Magyarországon mintegy 195 szobor áll 183 településen. A Felvidék szlovákiai részén 8, Kárpátalján 5, Erdélyben 32, Partiumban 16, Délvidéken 7 szobor áll. Az ausztriai Burgenland területén, Rábakeresztúron van az egyetlen turulszobor. Ezek a számok állandóan változnak, hisz a kerecsen sólymok most élik reneszánszukat az ezer éves határon belül. A történelem cinizmusa, hogy az egykoron róla elnevezett Torontál vármegyében (a Magyar Királyság délvidéki része) „fészkel” a legritkábban.
Érmelléki szárnyak
Ha megnézzük, hogyan repül egy sólyom, mennyire kecses és könnyed a röpte, mintha magát az emberi lelket jelképezné, amely időn és téren felül áll. Valamint olyan villámgyors irányváltoztatásokra képes, akár a fény. Ezért is nevezik a turulmadarakat a fény madarának. A fény pedig az isteni dolgok kifejezésére is szolgált az őseinknél. Ezen óriás madarak Napból való származtatása több ezer éves fénykultuszra tekint vissza. A mai érmelléki turultelepülésekre majd minden évben fészket rak egy-egy eredetőrző madár. Albison, Ottományban, Székelyhídon, Értarcsán már leszállt őrizni az ősálmot. Ma már nem olvasztja be őket a békeszerződések gyűlölete, a kommunista rezsimek hitet, legendákat nem tűrő átka. Kitaláltunk ezek helyett egy veszedelmesebb kohót, a globalizációt. Az is egyfajta egyenruha.
Sütő Éva
Reggeli Újság, Erdély.ma

Ingázás és emigrálás között – Élettér az Érmelléken
Választási kampányok idején szebbnél szebb jövőképet festenek a négyévenként a „pórnép” közé leereszkedő, megnyájasodott politikusaink. Az elmúlt húsz esztendőben ha csak a töredéke is megvalósult volna azoknak, amiket a választások előtt hangoztattak személyesen, vagy autókra szerelt hangszórókból, hangosbemondókból szórtak felénk, ma nem sereghajtója lennénk a jó öreg Európa országainak.
Az Érmellék mindig szürkébb, elhanyagoltabb része volt a Partiumnak, pedig mindig szorgalmas népség lakta e tájat, annál is inkább, mivel mindig nehéz volt a viszonylag elfogadható életkörülmények megteremtése ezen a vidéken. Mindezek ellenére a rendszerváltást követően igen gyéren jöttek a befektetők, s ha jöttek is, hamar odébbálltak, mintha nem lett volna nekik kifizetődő a felajánlott éhbérért cserében megkapott tisztességes munka. Miután a mezőgazdaságot pártunknak és kormányunknak sikerült teljesen tönkretennie, sőt kivette részét abból, hogy egyes falvakban kisemmizzék a kisgazdákat és visszaállítsanak egy fajta hűbéri függőséget a 100-150 hektárokon gazdálkodó kisistenektől, elindították a végleges el- és kivándorlási hullámot ezen a vidéken is. Az itt élők ezen drámai döntését általában az ingázás „intézménye” előzi meg. Azok, akik felvállalják ezt a viszontagságos életformát – viszontagságos, mert mind a vasúti, mind a közúti személyszállítás már csak történelem ezen a tájon – többnyire már idősek a külföldön való újrakezdéshez. A még maradó fiatalabbak ideig-óráig azért vállalják, mert nincs elég lelki erejük elszakadni a rögtől, de ha belefásulnak, előbb-utóbb nyakukba veszik a nagyvilágot.
Az elmúlt időszakban ezekről a jelenségekről beszélgettünk több érmelléki polgármesterrel is. Legutóbb Béres Csabát, Székelyhíd polgármesterét kérdeztük, milyen lehetőségei vannak az ottani embereknek a túlélésre. Béres nem sok jót tudott mondani, ami motiválhatná a székelyhídi embert az otthonmaradásra. Ezzel szemben beszélt egy közelmúltban csődbe ment bútorgyárról, ami több száz embernek adott kenyeret a városban. A cipőgyár is hasonló sorsra jutott. Székelyhíd legnagyobb átka, hogy nincs olyan területek birtokába, amelyeket befektetőknek lehetne kiadni. Így nagyon nehéz egy-egy kenyéradót idecsalogatni. Nem beszélve a politikai viszonyokról. A befektetők nem bíznak a román kormány politikájában, így még a körvonalazódó hajlandóságot is elvetik. Sok megegyezés borult már a politikai instabilitás miatt. Az idén az Amerikai Egyesült Államokban is járt hasonló ügyben. Az ottani befektetők is a hazai áldatlan állapotokra hivatkozva odázták el, hogy Székelyhídon dolgoztassanak. Így marad a szakemberek Biharpüspökibe való ingázása, vagy a külföldi munkavállalás.
Érkörtvélyesen Kovács Zoltán polgármestertől afelől érdeklődtünk, mikor indul az alumíniumváz-hegesztő telep, amelyről a kora tavaszon írtunk. Ezt a vállalkozást egy német cég indítaná be a megye legészakibb csücskében. Meg is vette a szükséges területet hozzá, de az év eleje óta csak a dokumentáció összeállítására futotta, valószínűleg anyagi meggondolásból halogatják ők is a kivitelezést. Szalacson jelenleg egy magyarországi cég által működtetett disznóhizlalda működik negyven-hatvan embernek biztosítva munkahelyet, ám a helybéliek szerint ingatag az anyagi alap és így a jövő is. Ami biztosabb, az egyik margittai cipőgyár leányvállalata – az mintegy száz munkást foglalkoztat. A fentiekhez képest Érmihályfalva áll a legjobban, bár messze nem kielégítően, hisz az elmúlt évtizedekben több nagyvállalat is megszűnt – vagy csak félgőzzel működik – (konzervgyár, dohánygyár, vágóhíd, állami gazdaság stb.), mint amennyi létrejött. A nagykárolyi úton terjeszkedő német és olasz vegyes vállalkozású cipőgyár sok faluról ingázónak ad kenyeret, igaz minimálbérért kénytelenek az emberek itt robotolni és túlórázni évek óta.
A szerényebbek beérik ennyivel is. Ha tisztességes megélhetést nem is, legalább rendszert biztosít az életükben. Elterjedt szóbeszéd, hogy egyes helyeken a minimálbér mesterségesen (korrupcióval) tartják fenn, a konkurenciát kizárandó. Ugyanis sok befektető azért volt kénytelen elmenni egyes érmelléki településekről, mert a meglévő vállalkozások irányítói ügyeltek arra, ne legyen az embereknek választási lehetőségük, viszonyítási alapjuk.
Akinek nem tetszik, nagy a világ!
Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Egy helytörténeti múzeum jelentősége egy kisváros életében – A múlt tárháza
Az Andrássy Ernő nevét viselő érmihályfalvi helytörténeti múzeum alig három éves fennállása óta négy termet működtet állandó jelleggel. Arról, hogyan is jött létre ez a múzeum, és hogyan állt össze az a helytörténeti és néprajzi gyűjtemény, amely most a kiállítás állandó, valamint raktározott anyagát képezi, SZALAI ILONA mesélt.
A múzeum nem hivatalosan 2006-ban jött létre, amikor a helyi önkormányzat megvásárolt egy tájjellegű régi tornácos házat a római katolikus templommal átellenben. A ház talán az utolsó tanúbizonysága volt a hajdani „Nagyderíknek” a mai Márton Áron és a Kazinczy Ferenc utca sarkán. Ma restauráltan, jellegzetes rusztikus formáját megőrizve a hely jellegének és múltjának őrzője lett. 2007 májusában Csorba Sándor történész, muzeológus irányítása alatt nyílt meg a látogatók számára, majd átmenetileg Szalai Ilona könyvtáros, később Carmen Zima vezette az intézményt.
Egy ideje ismét Szalai Ilona vigyáz a település múltjára. Tőle tudjuk, hogy a múzeum jelenleg mintegy ezer darab néprajzi és helytörténeti tárgyat, leletet tart nyilván. Ezeket egytől egyig magánemberek, lelkes mihályfalviak adományoztak a közgyűjteménynek. A legtöbb régiség és lelet Toroczkai László Károly természetjárótól és gyűjtőtől származik. A régészeti leletek, valamint a felbecsülhetetlen értékű régi könyvek szinte egyediek a megyében. Az 1800-as évek elejéről származó könyvritkaságok eredetéről megtudtuk, hogy a Toroczkai család két felmenőjének – Peszeki Ferenc pápai kamarás, zilahi esperes-plábános, valamint testvére, Peszeki Gergely szalacsi plébános – hagyatéka, akik a múlt század első felében szolgáltak a fent említett településeken. A könyvek között megtalálható Aquinói Szent Tamás latin nyelven megjelent Summa theologiae híres műve is. Lupsa János neve is sokszor előfordul az adományozók listáján, valamint az Andrássy Péteré is. Utóbbi a múzeum névadójának fia, Hetényi Kovács János (1816–1906) dédunokája. Hetényinek – akit világviszonylatban az első magyar Afrika-kutatóként tartanak számon – a hagyatékai az Andrássyak mellett és révén szintén megtalálhatók a múzeumban. Az adományozók sorában Máté Andrást is megtalálni, ő régi kovácsszerszámokat adományozott az intézménynek, valamint Jokk Erzsébet pedig elsősorban néprajzi vonatkozású tárgyakkal gazdagította a tárházat. De látunk itt egy boltíves régi ablakkeretet is, amely az egykori Bernáth-kastély egyik eredetei darabja, és Kovács Zoltán egészségügyi dolgozó mentette át az utókornak. Ugyanis az egykori épületet, amelyet manapság Bujanovics-kastélyként emlegetnek, a hatvanas évek végén kórházzá alakították, ekkor kicserélték a régi nyílászárókat is. Egyik ilyen eredeti darab tehát fellelhető a városka múltjának raktárában.
Arany János-leveleket is látni a tárolók üvegei alatt, amelyek Hetényi Kovács Jánosnak íródtak. Kettőjük barátságát az 1848–49-es szabadságharc utáni időszak határozta meg, amikor a világjáró beajánlotta a bujkálni kényszerülő költőt a gyermek Tisza Istvánhoz házitanítónak, megmentve ezáltal a nélkülözéstől és a számonkéréstől.
A múzeum egy másik kuriózuma a helyi ipartestületi zászló, amely a kisváros nyolcszázas évek végi és kilencszázas évek eleji iparosodásának bizonyítéka. A piros bársonyra arany szálakkal hímezték ki az iparos jelképeket, valamint a korszakot felölelő időszak évszámait (1887–1912). A múzeumban egyébként találhatók őskori régészeti leletek és Árpád-koriak is. A legrégibb helyi darab egy bizonyítottan hatezer éves, darabjaiból rekonstruált gabonatároló cserépedény. Ugyanakkor a helytörténeti teremben egy Toroczkai László Károly által készített és jól dokumentált, kezdetleges őskori patics-ház makettje is fellelhető, amely sok kisdiák érdeklődését felkeltette már. Egyik szoba falumúzeumnak van berendezve. Egy hátsó helység az időszakos kiállításokat szolgálja. Itt tekinthetők meg a régi mesterségek munkaeszközei és szerszámai.
Szalai Ilona szerint, annak ellenére, hogy a tárház már három éve folyamatosan látogatható, az csak most került igazán a figyelem középpontjába. A látogatók száma növekszik. A hagyományaikhoz foggal-körömmel ragaszkodó mihályfalviak pedig szinte naponta gyarapítják közgyűjteményük leltárát.
Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Könyvbemutató: Tyúkudvari gregorián
Bihar megye – Két prózai után első verseskötetét tette az irodalombarátok asztalára péntek délután Érmihályfalván id.Szilágyi Ferenc, aki – legalábbis egyelőre – képzőművészeti alkotásainak köszönhetően közismertebb.
Id.Szilágyi Ferenc megyeszerte – de annak határain túl is – elsősorban képzőművészeti alkotásai, plakettjei révén elismert művész, de az ő alkotása például a XX. század áldozatainak érmihályfalvi emlékműve is. Sokrétű tehetségének bizonyítéka, hogy édesapja második világháborús, majd az orosz fogságról szóló visszaemlékezéseit papírra vettete és önerőből megjelenttete 2006–ban Sztálin–csokoládé címmel, a következő évben pedig ugyancsak családtörténeti jellegű két elbeszélés következett Nagyapám pipái/Családi panoptikum címmel. A minap napvilágot látott, Tyúkudvari gregorián című kiadványban 127 vers található, melyek némelyike alatt az 1970–es évszám található, a legújabbak szinte napjainkban fogalmazódtak.
Őszinte versek karikatúrákkal
A Futrinka Játszóház Padlás Galériájában tartott bemutatón elsőként Sz.Sütő Éva, a helyi Máté Imre Irodalmi és Képzőművészeti Kör vezetője köszöntötte a megjelenteket, több okból is. Egyrészt éppen 10 éve, hogy 2000 decemberében megalakult a kör, másrészt annak névadója, Máté Imre költő halálára emlékezhettünk december 8–án (1989). A kör alapító tagja volt id.Szilágyi Ferenc is, képzőművészeti és irodalmi tehetségét egyaránt „beleadva a közösbe”. Verseskötetét Pataki István bihari költőtárs méltatta, aki az őszinteséget tartotta a kiadvány, illetve a versek legnagyobb erényének. A könyvet Ferenczy Béla nagyváradi festő, grafikus illusztrálta, id.Szilágyi Ferenc megfogalmazása szerint „a versek témájára született karikatúrákkal”.
Profán és magasztos
A versekből Szabó János, illetve B.Vadász Mónika, a Móka színjátszó csoport tagjai adtak ízelítőt, a szerző pedig a cím kapcsán – mely egy sor az egyik költeményből – elmondta: a profán tyúkudvar és a magasztos gregorián „ötvözése” utalás arra, hogy a „poros Érmihályfalván” (illetve bárhol) születhet tehetség. A 150 példányban megjelent kötetből a helyszínen lehetett vásárolni, a szerző pedig dedikált, és kérdésünkre elárulta: még egy regénye, egy novellás és egy önéletrajzi kötete is kiadásra vár.
A könyvbemutató után nem sokkal következett ugyanott a szintén helyi Érmellék 2009Fotóklub kiállításának megnyitója. Előbbi résztvevőinek szinte mindegyike megnézte a már felsorakoztatott alkotásokat – majd a megnyitóra már nem áldozva időt, túlnyomó részük távozott… erdon.ro

Hagyományőrző - és teremtő iskola – A lápon túl is van élet
Az érkeserűi oktatás múltjához hozzátartozik, hogy a reformációt követően a római katolikus plébánia újraalapításának évében, azaz 1755-ben már katolikus elemi iskola működött a településen. A mintegy 250 éves oktatási múltnak megfelelve hagyomány van születőben a lápon túli iskolában.
A hatvanas évek végén lecsapolásra ítélt érmelléki láp a keserűi földeken adta meg magát utoljára. Az 1970–1974 között épült iskola első tanítási éveiben az itt tanító pedagógusok így emlékeznek ezekre az embert próbáló időkre: „Valamennyien hajóval – így hívták errefelé a köznyelvben a csónakot – közelítettük meg a főutcán épült iskolát. Reggelente, a magasabb fekvésű helyeken kikötött ez a vízi alkalmatosság és begyűjtötte a gyerekeket, tanítókat, majd a gumicsizmákat kint hagyva az iskola bejáratnál, felhúztuk cipőinket. Tanítás után megismétlődött a szertartás. Ebben a sajátos módon elzárt vízi világban így zajlott az élet, formálódott az ifjúság, nőttek a nemzedékek.”
Új idők új szelei
A láp lassan eltünedezett, még az a része is, amelyik valójában ökológiailag védelmet igényelt volna. A járhatatlan sáros keserűi utakat lassan lekövezték, majd pár évvel ezelőtt burkolat is került rájuk. A láp mesevilága ezzel, valamint a falu egyik jellegzetes figurájának, Számadó Ernőnek (1907–1983) a halálával szertefoszlott. A rendszerváltást követően 1997-ben a tanintézet felveszi a költő nevét. Bár voltak Keserűnek más nagy szülöttei is, többek között Böszörményi Jenő (1872–1957), az első magyar diesel-motor tervezője-gyártója, vagy Csécsi Nagy Imre (1804–1847) orvos, természettudós, debreceni kollégiumi tanár, de a választás a gyerekekhez legközelebb álló, a keserűi temetőben nyugvó költőre és meseíróra esett, aki egyike volt az „érmihályfalvi csoportot” alkotó ’56-os elítélteknek is.
Lápvilág, mesevilág
A Számadó Ernőre való emlékezést, valamint a „Hímeshátsziget” kultuszának újraélesztését célozta a 2007-ben először megrendezett szavalóverseny. A 2008-ban mesemondással is gazdagodó rendezvényt azóta minden évben csiszolgatják, bővítgetik lehetőségeik szerint az itteniek. Idén már a lápvilág hagyományait, szokásait, régi mesterségeit bemutató kiselőadásokat is hallhattak, valamint a vízi növények és állatvilág biztosította megélhetési formába is betekintést nyerhettek a tizenkét településről odasereglettek. Hiszen ki emlékszik ma már a sulyomszedőkre, darvászokra? Tudta-e valaki, hogy a sulyom (Trapa natans, népiesen vízigesztenye, vízidió) legalább olyan jóízű volt sütve, mint a mindenki által ismert fán termő formája, a szelídgesztenye? Pedig a múlt század elején nagy keletje volt ám még a mihályfalvi nagyvásárokon is. Hát még a darutollnak? Ki hitte volna, hogy akkora volt az értéke, hogy a legények akár egy zsák búzát is adtak egy-egy szép formájúért? A darvak pedig jobb házőrzőknek bizonyultak e vidéken, mint az ebek. Sőt, elkísérték gazdáikat a kocsmáig is, meg is várva a bejáratnál. Ezek mind, mind hozzátartoztak a lápvilág sajátos életéhez. Érkeserű lelkes tanári gárdája, valamint a vidék szellemének elkötelezett tősgyökeres szülöttei elhatározták, ezeket nem hagyják feledésbe merülni.
Semmiből teremteni
Az iskola folyosóin a Számadó-napok szervezői mesélnek: „Távol a nagyvilág zajától, nagypolitikától, így éljük meg a mai kor nehézségeit, apró örömeit. A csúfságosan nevetséges bérezésről nem is szeretünk beszélni, mert megalázó egy tanár számára. De még ebből is kiszorítjuk a gombostűre, a színes krétára, a különböző szemléltető eszközökre valót. Mert egyszerűen nincs miből gazdálkodni” – mesélik a fiatal pedagógusok az osztálytermeket mutogatva. Ezekben már járt a Mikulás. Jézuska-váró sarkok is ki vannak már alakítva, a katedrákon ott az adventi koszorú. Nagy-nagy béke árad minden zugból. Talán az utolsó bástyái ezek egy elveszett értékrendnek.
Fennmaradni
Faur-Kis Angéla vezetőtanár az iskola hétköznapjairól beszél. Számot vet az utolsó öt év azon törekvéseiről, mely élhető teret hivatott biztosítani tanárnak-diáknak egyaránt az iskola falain belül. „Azért sok minden változott nálunk az elmúlt években, ha lassan is – mondja. – Megújultak az osztálytermek, a mosdók, a folyosók falaira lambéria került. Fűtőtestek vannak minden helységben, a kazánfűtés jó befektetésnek bizonyult. Az önkormányzat biztosítja hozzá a tüzelőt. Most kerül sor a belső nyílászárók cseréjére is – mutat a folyosókon leraktározott új ajtókra. Messze esünk a megye ütőerétől, de igyekszünk felzárkózni. Nekünk olyan hagyatékunk van, amit most igyekszünk kiaknázni. Leraktuk a hagyományteremtéshez szükséges alapokat. Hímeshátsziget – ahogy az iskola névadója említi Keserűt – mindig egy külön világ volt. Akkor legyünk erről a mese ízű láprengetegről híresek, hisz újra itt mossa már a falu partjait” – mondja Angéla.
Hagyományteremtők
Jelenleg 120 gyerek növöget az iskola falai között, akikre 16 pedagógus visel gondot. Két évvel ezelőtt az óvoda épülete is megújult, az utánpótlást két óvónő nevelgeti.
Hagyományteremtő törekvéseikben az iskola oszlopos tagjain kívül – Dandé Péter, Pete Sándor tanárok – a fiatal oktatói gárda tagjai is aktívan részt vesznek. A tavaly októberben alakult Érkeserűi Népdalkörben a helybéli asszonyok mellett pedagógusok is ápolgatják a tőrőlmetszett népdalok hagyományát. Idén májusban a falu magyarországi testvértelepülésén – Öcsödön – énekeltek együtt, de itthon is rendeztek már kórustalálkozót. A Számadó Ernő Napok lelkes támogatóinak egyike éppen ez a nyolctagú asszonycsapat. Lelkes helybéli vállalkozók és szülők is gondoskodnak arról, hogy ez az évről évre színesedő három hagyományőrző nap értékátadó közeggé nemesedjen. Nem mehet feledésbe a hely szelleme, melyet a láp annyi évszázadon keresztül megőrzött.
Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Partiumi autonómiaq-lehetőslgek, érmelléki térképek. – Itthon is otthon lenni
Pénteken délután az érmihályfalvi Gyermek- és Ifjúsági Központ Padlás Galériájában az Érmelléki Demokrácia Központ, valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében a partiumi autonómia lehetőségeiről, illetve az Érmellékről tartottak előadást.
Ifj. Szilágyi Ferenc, a helyi demokráciaközpont vezetője mellett Orbán Mihály, az EMNT partiumi elnöke, Török Sándor, a szervezet Bihar megyei elnöke, Kiss József Barna ügyvezető elnök, Zatykó Gyula, a Demokráciaközpontok Partiumi Regionális Hálózatának igazgatója, valamint az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) képviseletében Csomortányi István voltak jelen.
Ifj. Szilágyi Ferenc előadása az autonómia fogalmának meghatározásával, európai példáinak felsorolásával kezdődött. Ezt az Érmellék mint tájegység bemutatása követte, amely, mint kiderült, korántsem jól behatárolható kisrégió, ugyanis sok meghatározója volt és van a mai napig, mind történelmi-néprajzi, mind földrajzi vonatkozásban. Azonban ez a tájegység Székelyföld után az egyik legkompaktabb, autonómiatörekvés szempontjából a legbehatárolhatóbb, a legerősebb identitástudattal rendelkező magyarlakta terület. Ezt a többi partiumi kisrégió behatárolása, önrendelkezési elképzelése, tervezete követte. Szilágyi előadása után Török Sándor fejtette ki az önrendelkezés népszerűsítésének fontosságát. Mint mondta, az autonómia igényét és szükségszerűségét először az emberi fejekben kell helyre tenni és tisztázni. Az önrendelkezés lényege, hogy a magyar többségű területeken, azaz itthon is otthon érezhesse magát az erdélyi-partiumi ember.
Csomortányi István a magyar nyelv használatáról tartott előadást. Mint mondta, az emberek kényelemből és tudatlanságból nem élnek a 2001-ben elfogadott, az anyanyelvhasználatot biztosító adminisztrációs törvénnyel. Az Önrendelkezés a Partiumban című brosúra bemutatásával egyben felhívta az egybegyűltek figyelmét, hogy annak utolsó passzusai azokat a helyi közigazgatást érintő magyar nyelvhasználati jogokat is tartalmazzák, amelyek 2001 óta vannak érvényben, de egyetlen közintézményben sem alkalmazzák.
A térképbemutató, valamint az előadások után a Részek önrendelkezésére vonatkozó ingyenes ismeretterjesztő anyagot osztottak szét a jelenlévők között.
Sütő Éva. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Két ország, egy cél – Vidékfejlesztési nyitókonferencia Székelyhídon
Pénteken délelőtt négy település elöljárói és menedzserei tartottak nyitókonferenciát az Ér-parti kisvárosban, Érték-határ: Innovatív határon átnyúló közösségi szolgáltatási rendszer kialakítása témakörben. A 2007–2013 közötti időszakot felölelő projekt képviselői Újfehértó és Nyíradony (Magyarország), valamint Kiskereki és Székelyhíd (Románia) voltak.
A délelőtt kezdődő eszmecserét Nagy Sándor, Újfehértó polgármestere, a projekt vezető partnere nyitotta meg, valamint ismertette a kisváros fejlesztési lehetőségeit, gazdasági erőforrásait, illetve földrajzi fekvése adta lehetőségeit. A magyarországi partner után Béres Csaba Székelyhíd polgármestere, a „négyek megállapodásának” szervező partnere köszöntötte a vendégeket, valamint vázolta a város befejezett, illetve folyamatban lévő projektjeit. A házigazda beszámolójában többek között elhangzott, miszerint a nyertes pályázatok eredményeként, európai forrásokból fogják fedezni a Bihar megyei önkormányzatok integrációs osztályain dolgozó alkalmazottak ingyenes továbbképzését. Folyamatban van egy úgynevezett inkubátorház kialakítása is, amely olyan vállalkozásfejlesztési gyakorlat, amelynek alkalmazásánál elsősorban gazdasági prioritások játszanak szerepet Székelyhíd és annak testvértelepülése, Létavértes között. Béres beszélt még a város urbanisztikai terveiről is. Mint mondta, a napokban írja alá a felelős minisztériummal a 3,5 hektáros park kialakításáról szóló szerződést. Az iskolakomplexum és a városközpont között kialakítandó zöldövezet, valamint a mellé tervezett aquapark lesz a település egyik legnagyobb befektetése az elkövetkezendő időszakban. Mint munkaadói lehetőséget, a biomassza erőmű kivitelezését említette, amely szintén folyamatban lévő tervezet. Beszélt még az alakulgató infrastruktúráról, amely nélkül lehetetlen befektetőket csalogatni a városba, valamint vázolta a település civil- és kulturális szférájában bekövetkezett pozitív jellegű változásokat is.
Tasó László, Nyíradony polgármestere, fideszes országgyűlési képviselő bemutatta a határon túli kistelepülés uniós perspektíváit, valamint annak hátrányos fekvését Nyíregyháza és Debrecen tengelyén. Ugyanis az utóbbi két nagyváros árnyékában nehezebb befektetőket találni, ami egyébként Újfehértóra is legalább annyira érvényes. Tasó azt is elmondta, a négy település vidékfejlesztési egyezményét a magyar állam 260 milliárd forinttal támogatja, míg a román fél csak most, a projekt harmadik szakaszában mutat némi érdeklődést a kivitelezés iránt. A nyíradonyi elöljáró szerint a közös civilszféra létrehozása az elsődleges cél, ami maga után vonja gazdasági szféra kialakulását is.
Kiskerekit Kertész Zoltán hálózati menedzser képviselte, aki előadásában átfogó képet nyújtott a három, községalkotó kistelepülés – Érkeserű, Asszonyvására, Kereki – általános gazdasági állapotáról, múltjáról, jelenéről, illetve faluturisztikai adottságairól. Mint mondta, mindhárom falu bővelkedik kiaknázatlan lehetőségekben. Ezekre azonban a jelenlegi gazdasági helyzet miatt a román kormány egyáltalán, vagy csak korlátolt anyagi keretet tud biztosítani.
A nyitókonferencia állófogadással, valamint a helyszínre érkezett befektetők, vállalkozók kötetlen üzleti beszélgetésével zárult.
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Múltvallató emberek
Kovács Rozália érmihályfalvi helytörténész neve már a határon túl is ismerősen cseng, hisz másfél évtizede „bóklászik” a múltban, kutatja a régi idők történéseit, számontartva a nemzet szolgálatában álló nagy családok hagyatékait, örökös leltárt készítve az Érmellék épített örökségéről.
Mint mondja, az Érmellék és ezen belül Érmihályfalva még mindig nagy történelmi múlttal rendelkező, kiaknázatlan terület. Mint a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) tagja, nyugdíjas éveiben „hidakat épít” múlt és jelen között, átmentve a veszendő dolgokat az örökkévalóságba.
Kovács Rozália tagja a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnak is, ahová 1997-ben vették fel. Rá egy évre megkapta a Kriza János-díjat is. 1999-től munkája elismeréseként a budapesti Magyar Néprajzi Társaság is tagjává fogadta. Már birtokában van két Dicsérő Oklevél is, amelyeket 2000-ben, illetve 2002-ben kapott. 2000 óta dolgozik együtt Dukrét Gézával – a PBMET elnökével és csapatával. 2006-ban jelent meg a Partiumi Füzetek sorozatban az Érmihályfalvi temetők című első önálló könyve, ezt a Nagy családok, fényes idők Érmihályfalván című dokumentum-kötet követte. Kovács Rozália a legnagyobb elismerésnek a 2007-ben kapott Fényes Elek-díjat tartja. Az elmúlt másfél évtizedben számtalan helytörténeti konferencián, szakmai találkozón vett részt. Idén tavasszal a nagyváradi honismereti találkozón a mihályfalvi református templom 520 éves harangjának történetéről és az azt övező legendáról tartott előadást. Augusztus végén Mezőhegyesen (Magyarország) szervezték meg a XVII. Partiumi és Bánsági Honismereti Konferenciát, amelynek témája az Ipartörténet és nagybirtokok a történelmi Partiumban és Bánságban volt. Eme szakmai találkozón olyan neves résztvevők is megfordultak, mint Ráday Mihály, az Unokáink sem fogják látni című népszerű televíziós műsor szerkesztője.
Éppen ebben az időszakban történt, hogy egy régi egylyukú téglahíddal lett szegényebb az Érmellék, illetve ezen belül Érsemjén és Érmihályfalva határa. 
Ez az átjáró alkalmatosság a bujdosó Ér egyik szakaszán tette járhatóvá az egyesek szerint Csíkfolyásnak, mások szerint Füzéknek nevezett patakocska medrét. Az 1800-as évekbeli téglahíd utat biztosított az Ér szeszélyes folyásának úgy, hogy a magyar határ felé tartó országutat is majd’ két évszázadon keresztül tartotta görnyedt hátán. Ez a téglaépítmény nagyon patinás régiség volt – hangzott el a mezőhegyesi konferencia hallgatósága előtt. Ugyanarra a mintára készült, mint a hortobágyi kilenc- vagy a szalacsi négylyukú társa, csak ez jóval kisebb területet kötött össze masszív kőlábaival. Ez az egylyukú öreg építmény igazi látványossága volt a fent említett két település határrészének. A híd hirtelen lerombolását sokan nehezményezték, ám a hatóságok azzal érveltek, már nem szavatolta a biztonságos forgalmat, így nem álltak jót érte. Bár sokak szerint egy kis jóindulattal meg lehetett volna menteni, ha egyáltalán érdekében állt volna a román félnek egy régi magyar világból való relikvia megőrzése. 
Így jutott el a híd története Mezőhegyesre is, ahol soron kívül került a köztudatba a kiszolgált átjáró szomorú sorsa. Bár ekkor már nem sokat tehettek érte, legalább sikerült mintegy húsz darab fotográfiás összeállítással belopni a híd történetét a határon túliak emlékezetébe is. 
A múltvallatók egy kicsit mindig visszafelé élnek – zárja beszámolóját Kovács Rozália. Sokan megkérdezik, mi végre jó ez neki vagy a hasonszőrűeknek. Ilyenkor a helytörténészek azt felelik: a múltvallató emberek kitolják a lét határait. Ha a jövő irányában lehetetlen, legalább a múltban élhessenek egy kicsit többet…
Sütő Éva
Reggeli Újság. Erdély.ma

Az űrlap alja
Az Érmellék krónikása
Sok érdeklődőt vonzott az a péntek délután megtartott váradi könyvbemutató, melynek helyszíne a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ volt, és ahol egy érmihályfalvi szerzőnek, a Reggeli Újság munkatársának, Sütő Évának mutatták be most megjelent riportkötetét.
A hiánypótló kordokumentumnak is bátran tekinthető könyvben Sütő Évának azokkal a riportjaival találkozhat az olvasó, amelyek az elmúlt években születtek az Érmellék falvainak nem csupán jelen helyzetéről, de múltjáról, hagyományairól is. Az Érmellék, szerelmem című könyv a Varadinum Script Kiadó gondozásában jelent meg, az Erdélyi Kárpát Egyesület ’91 Nagyvárad, a Bihar Megyei Tanács, illetve az RMDSZ Bihar megyei szervezetének támogatásával. A kötet összeállításából Dukrét Géza helytörténész vállalta az oroszlánrészt, aki a könyv bemutatásakor elmondta, olvasva a napilapban megjelenő riportokat hamar rájött, hogy ezek olyan értékes anyagok, amelyek segítenek felidézni, megtartani és továbbadni egy titokzatos vidék, a mai napig zömmel magyarok lakta Érmellék történetét, hagyományvilágát, ezért mindent megtett, hogy a kötet megjelenhessen.
Dukrét Géza a kötetismertetőt követően kérdéseket is feltett a szerzőnek, amelyekre a kérdezett készségesen válaszolt is. A közönség számára így hamar egyértelművé vált, hogy Sütő Éva nemcsak riporterként, de emberként is szerelmese az Érmelléknek, riportjainak pedig vitathatatlan hitelességet ad, hogy a szerző maga is ott él, ezzel részévé, lelkiismeretes krónikásává válva a titokzatos vidéknek. A kötetlen hangvételű beszélgetést követően dedikálásra került sor, hosszú sorban várták a jelenlevők, hogy a riporternő dedikálja az Érmellék modernkori krónikáját számukra. A kötet megvásárolható a váradi Hobby Libri, az Illyés Gyula és a Libris Antica könyvesboltokban.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az űrlap alja
Harag és gyűlölet nélkül…
Kettős könyvbemutató volt Mihályfalván
Szombaton a mihályfalvi Mester utcai Padlás Galéria vendége volt a köröstárkányi Gábor Ferenc író, aki az Életem viharának emlékére – Köröstárkány fekete húsvétja című dokumentumregényét, valamint az utóbbi település monográfiáját – Egy falu, melynek nem látni mását – mutatta be. A két könyvet Szilágyi Ferenc Hubart érmihályfalvi író és képzőművész méltatta. Az eseményen mintegy ötvenen vettek részt.
Az Életem viharának emlékére című kötet keletkezését az 1919-es események határozták meg – kezdte Szilágyi Ferenc Hubart a könyv méltatását –, amikor április 15-én elkezdődött a román csapatok offenzívája a Técső–Szatmár–Csucsa vonalon. A Székely Hadosztály – lévén abban az időben az egyetlen rendezett és akcióképes csapat – bár súlyos vereségeket szenvedett és létszámbeli hátrányban volt, de felvette a harcot a Fekete-Körös völgyében előrenyomuló románokkal. A harcokból a Verbőczy-zászlóalj oldalán a tárkányiak is kivették részüket, ám a zászlóalj nem bírva az ellenség számbeli fölényével, lassan visszavonult Köröstárkány és Kisnyégerfalva vonaláig. Három napra rá azonban teljes meghátrálásra kényszerült a Fekete-Körös völgyéből. Verbőczy Kálmán százados parancsnok elrendelte a visszavonulást Nagyvárad felé, félvén a bekerítéstől. Így maradt a két magyar falu kiszolgáltatottan, fedezék nélkül. A tragédia 1919. április 19-én következett be, ez a nap lett Köröstárkány és a szomszédos Nyégerfalva fekete napja. A bevonuló román félkatonai alakulatok és civilek vérfürdőt rendeztek és kirabolták a falut. Tárkányban kilencvenegy, Nyégerfalván tizenhét embert végeztek ki.
Ezek a megmásíthatatlan történelmi tények késztették az írót, Gábor Ferencet túlélők, szemtanúk elmondásai alapján a dokumentumregény megírására, illetve az igazság egyszer és mindenkorra való kimondására, rögzítésére.
A könyvbemutatón jelenlévők közül többen is feltették a kérdést: hogyan lehetett felállni, kiheverni ezt a tragédiát, túlélni léleklenyomatait, illetve az elmúlt évtizedek alatt ezekben a Körös menti kisfalvakban hogyan sikerült az együtt élő új román–magyar nemzedéknek egymás szemébe nézni ennyi vér és borzalom után.
„Úgy hogy a földnek nem lehetett megmagyarázni, hogy most gyász van. Meg kellett fogni az eke szarvát a gyengéknek – asszonynak, gyermeknek –, mert a férfiakat eltemették. És lassan újra kihajtott az élet” – mondta Gábor Ferenc, akinek írásai a Reggeli Újság hasábjain is megjelentek.
A fekete húsvét emlékére 1999-ben állítottak emlékművet Köröstárkányban. Ez volt az első olyan jellegű emlékmű Erdélyben, amely az akkori román atrocitásokra figyelmeztet. A kezdeményezést helyi és külföldi támogatók is pártolták, mint Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület akkori püspöke, valamint dr. Csapó József szenátor is.
„A könyvet minden harag és gyűlölet nélkül írtam. A tárkányiak szembenéztek a múlttal és továbbléptek” – zárta szavait a könyveinek (amelyek szinte egymás folytatásai) bemutatóján Gábor Ferenc. „Megpróbáltatásaik leírása, emlékül hagyása legyen épülésére a nemzeti önbecsülésnek, büszkeségnek, erősítésére a magyar öntudatnak és szolgáljon példaként minden magyar érzelmű embernek”. Ezt üzeni az utókornak „egy falu, melynek nem látni mását”.
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Akiért csak a harang szólt…
Sass Kálmánra (1904–1958) emlékeztek vasárnap délelőtt az érmihályfalvi református templomban. A város 1956-os vértanújának neve mindmáig nem szerepelhet köztéri szobrokon, emléktáblákon. Lemaradt a Forradalom útján elhelyezett háborús emlékműről is, amelyet 2004-ben állítottak a 20. század helyi mártírjainak tiszteletére, és nem került fel a neve arra a kőtáblára sem, amelyre az érmihályfalvi csoport lajstromát vésték, és amelyet az elmúlt héten avattak fel a Széchenyi-téri ’56-os emlékművet kiegészítendő.
A múlt héten megörökített érmihályfalvi csoport névsora tehát hiányosan lett felróva a főtéren kihelyezett emléktáblára. Már a leleplezés pillanatában kérdően tekingettek egymásra az emberek és vártak volna valamilyen hivatalos magyarázatot, amely viszont elmaradt. Utólag derült ki, hogy az 1958-ban kivégzett Sass Kámánt még mindig hazaárulás vádjával tartja számon a román igazságszolgáltatás. Értesüléseink szerint rehabilitálásával nem foglalkozik sem a család, sem az erdélyi, illetve a partiumi magyar közélet.
A helyi református egyházközség 1993-ban állított emléktáblát a templom falára a gyülekezet éléről elhurcolt lelkésznek, akinek neve alatt Timóteus második könyvéből való idézet áll: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten.”
A vasárnapi megemlékező istentiszteleten Balázsné Kiss Csilla hasonló idézettel kezdte az igehirdetést: „Az igaz pedig hitből él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”
A Zsidókhoz írt levél üzenetére építve emlékeztek tehát az ötvenöt esztendővel ezelőtt kivégzett vértanú lelkészre, akinek szellemisége mind a mai napig áthatja gyülekezete életét, vigyázza és tereli olykor megtört, elesett nyáját és a helytállás örök példájaként él, nem csak a mihályfalvi reformátusok, de valamennyi felekezetű helybéli ember emlékezetében.
Az istentisztelet után Kovács Zoltán, a gyülekezet főgondnoka foglalta össze az egykori lelkész munkásságát és mintegy jelentésképpen számolt be arról, hogy a gyülekezet dacolva a történelem viharaival, még ma is állja a sarat, él, munkálkodik, és Istennek tetszően próbálja tenni a dolgát.
A főgondnoki beszéd után a templom külső falán lévő márványlap alá helyezte el koszorúját az egyházközség, a polgármesteri hivatal, a RMDSZ és az EMNP helyi szervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) helyi irodaképviselete, valamint az EMNP megyei szervezete. A templomkertben elhelyezett ’56-os emlékjelnél Török László mondott beszédet, aki a forradalmi időszakban Nagyváradon járt iskolába és tizenkét éves diákként keveredett az események forgatagába, amiért később, tizenhat évesen négy év börtönbüntetésre ítélték. Az akkori eseményeket és a kommunista börtönmódszereket ismerő mihályfalvi szemtanú szerint, ha a szenvedést lehetne mérni valamiben, akkor a 20. század emberének szenvedései igencsak sokat nyomnának a latban. Mint mondta, szálljon magában mindenki és beszélgessen el gondolatban felmenőivel. Vegye számba népe kálváriáját, példátlan megaláztatásait és mindeneket, amelyek az elmúlt században rászakadtak e nemzetre. Ennek tükrében gondoljon mindenki a jelen prioritásaira is – fogalmazott az egykori ’56-os, aki mondandója után az emlékjel talapzatára helyezte koszorúját a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének nevében.
Végül, de nem utolsó sorban a Diakóniai Központ falán elhelyezett Földesi Ilona diakonissza (Veronika testvér) emléktáblájához vonultak a jelenlévők, ahová az egyházközség koszorúja mellé Földesi László, az érmihályfalvi csoport egyetlen nőtagjának unokaöccse helyezte el a kegyelet virágait.
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad)