Riportkötet a Felső-Maros mentéről
Magyarok az Istenszéke lábánál
Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek.
Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette.
A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez.
A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat.
A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz.
Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra.
A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon.
A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Élet az Istenszéke lábánál
Két hét alatt öt településen mutatták be a Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet. Miután a jódtelepi, fickói és holtmarosi olvasóközönség kézbe vehette a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által kiadott könyvet, a hétvégén a marosvásárhelyi Bernády Házban, majd a Disznajón összegyűltek ismerhették meg a kiadványt.
Három székelyföldi megye hét különböző sajtótermékénél dolgozó újságíró – Szucher Ervin, Bögözi Attila, Vajda György, Bodolai Gyöngyi, Bajna György, Czirják Károly, Sarány István, Sarány Orsolya, Gáspár Sándor, Mózes László és Karácsonyi Zsigmond – összefogásával született a hiánypótló kórképnek is nevezhető kötet, amely a Felső-Maros mentét igyekszik bemutatni.
A kötet nem afféle turistakalauz akar lenni – mondta a marosvásárhelyi könyvbemutatón lapunk munkatársa, Szucher Ervin – a csodálatos, helyenként akár vadregényes vidékről, hanem az ott élő magyarság életét, problémáit próbálja bemutatni.
Jódtelepen a MÚRE 2013 nyarán szervezett riporttábort, amelynek keretében Vajda György például a funtineli boszorkány nyomában járva a jelenkori pásztorkodás sajátosságait is megörökíti, Szucher Ervin pedig az elnémuló Felső-Maros menti harangokra, a falvak kiürülésére, a magyarok létszámának csökkenésére figyelmeztet.
Bögözi Attila a borvízről és a kőről, mint haszonforrásról közöl oknyomozó riportot, Sarány István a dédai vasútvonal „magyarvilágbeli” építését idézi fel, Gáspár Sándor a gyógynövénytermesztéssel foglalkozó, fiatalkori álmát megvalósító Boros Erzsébet történetét meséli el. Bodolai Gyöngyi Lélekfa című riportjában a hangszerkészítő vállalkozásról ír.
A könyv szerkesztője, Szucher Ervin arról beszélt a kötet marosvásárhelyi bemutatóján, hogy annak dacára, hogy szinte minden marosszéki valamiféleképpen kötődik a Felső-Maros mentéhez, a legtöbb ember számára a régió csupán a kirándulási, túrázási lehetőséget jelenti.
„Mi egy másik oldaláról próbáltuk bemutatni a térséget, mégpedig az ott – helyenként tömbben, helyenként szórványban – élő magyarság szempontjából. Abból a magyarságéból, mely valamikor a Görgényi- és a Kelemen-havasok birtokosa volt, mára viszont elenyésző vagy teljesen alárendelt szerepbe szorult azokkal szemben, akiket másfél-két évszázaddal ezelőtt nemeseink telepítettek a hegyek lábához” – magyarázta.
A disznajói eseményen megjelentek például örömmel nyugtázták, hogy falujuk gondosan ápolt néphagyományai és a település kulturális mozgatórugói fontos helyet kaptak Bajna György írásában
Antal Erika |
Krónika (Kolozsvár)

Óradnai Magyar Napok – Nem magyarul magyarok
Tizedik alkalommal szervezték meg Óradnán a Magyar Napokat. Ez alkalommal mutatták meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete kiadásában napvilágot látott Nem magyarul magyarok című riportkötetet is.
Mezőbergenyéből érkeztek a Domahidi-lányok, - Kata, Zsuzsa, Sára és Anna - akik előadásával vette kezdetét a szombat délelőtti eseménysorozat Óradnán.
A művelődési otthonban székelyudvarhelyi, salgótarjáni és marosvásárhelyi vendégek előtt mutatták be a MÚRE-táborban született riportokból szerkesztett kötetet, amelynek szerzői többek közt a magyar tannyelvű oktatást, az anyanyelv-használat korlátait és a nyelvcserét, Óradna és Radnaborberek jelenlegi gazdasági helyzetét járták körül.
Ahogy Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője fogalmazott, kilométerszámban nincs nagyon távol, a tudatokban mégis messze fekszik az a vidék Marosvásárhelytől, Kolozsvártól, Sepsiszentgyörgytől, vagy Brassótól. De leginkább azoktól a tömbmagyar településektől, ahol mi sem természetesebb, mint az anyanyelvű kommunikáció, a magyar oktatás az óvodától az egyetemig.
Arra is kíváncsiak voltak az újságírók a júniusban szervezett riporttáborban, hogy a bányák bezárása ellenére miért maradnak otthon a radnaiak, illetve a borberekiek, miből élnek, miből építik nagy és szép házaikat, és főleg mire, milyen jövőre számíthatnak.
A könyvről, amelyben 18 szerző írása olvasható, és amelyet Szűcs László szerkesztett, elsőként Rácz Éva, a MÚRE elnöke beszélt, aki elmondta, voltak újságírók, akik már többször is megfordultak Óradnán és Radnaborbereken, míg másoknak a két hónappal azelőtti tábor jelentette az első alkalmat.
A kötet létrejöttére alig két hónap állt a szerzők és szerkesztők rendelkezésére, ezért gyorsan kellett dolgozniuk, annál is inkább, mert elhangzott az ígéret: az Óradnai Magyar Napok alkalmából kerül sor az első könyvbemutatóra. A riportjaik témájáról, a vidékkel való találkozásról a jelenlevők, Bögözi Attila, a vasarhely.ro, Szucher Ervin, a Krónika, Gáspár Sándor és Gáspár Melinda a Marosvásárhelyi Rádió, Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió, valamint e tudósítás szerzője, a Maszol munkatársa beszélt.
A kötetben olvasható többek közt Szekeres Attila riportja az óradnai beszélő kövekről, Sarány István Ahol az Úr lépked hallgatag című írása, Ambrus Attila Ami arany, arany marad című riportja, Farkas-Ráduly Melánia Óradna elmozdult a holtpontról című riportja.
Deák Gyöngyi és Maksay Magdolna arról írt, hogy a borbereki víz visszavár, Sarány István és Sarány Orsolya a bányászfeleségekről, Kovács Péter az Ünőkőről, Moldován Zenkő a besztercei magyarokról kérdezte Antal Attila tanácsost, Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a borbereki és óradnai gasztronómiáról írt színes riportot.
maszol.ro

Riportkönyv a szórvány szórványáról
A nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője.
Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet.
Párhuzamok és tandemek
Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat?
A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással.
Riportról riportra
Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata?
Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká.
A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés.
Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg.
Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!”
erdelyiriport.ro

Baráti ünneplés sok kedves könyvvel
– Százfelé mutatnak útjaink, ünnepeinket is az ezerféle érdek és kötelezettség korlátai közé kell szorítanunk. Vége a ráérős világnak. Ezért aztán nem minden barátunk lehetett ott karácsony másodnapján a hetvenéves Baróthy Ádám és a hatvanöt éves Hadnagy József köszöntésén a marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán tetőtéri új műtermében – válaszolja kérdésemre Bölöni Domokos, aki ezúton is köszöni a művésznek a lehetőséget. – De akik el tudtak jönni, nem bánták meg, mert az ünnepeltek, valamint az Istvánok és Jánosok koccintásos köszöntésén túl voltaképpen könyves találkozássá nemesedett az együttlét. Baróthy Ádám Reményik Sándorról készült rajzából csak keveseknek jutott, de néhányan láthatták a Reményik alapította Pásztortűz című kolozsvári folyóirat néhány régi példányát, amelyekkel megajándékozott a szobrászművész.
Az igazi ajándék azonban Székely Ferenc frissen megjelent beszélgető-könyve volt (Égbe nyúló kapaszkodó. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015). Sorrendben a harmadik ilyen munkája a szerzőnek, akit immár nyugdíjas könyvtárosként is külön köszönthetünk. Interjúalanyai: Ablonczy László, Baróthy Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös- Szabó Zoltán, Tar Károly.
Székely Ferenc Kolozsvár felől, a Mezőségen át ért Marosvásárhelyre, hogy a két megjelent beszélgetőtársnak, Baróthy Ádámnak és a Debrecenből érkezett Hadnagy Józsefnek "még azon melegében", akár a karácsonyi kalácsot, átnyújthassa a könyvet.
– Ilyenkor, a két ünnep között élmény találkozni azokkal, akik valamiképpen részei voltak a napjainknak. Nem a rokonságra gondolok ezúttal, hanem a barátokra, munkatársakra, jelesen a toll embereire.
– Igen, írókra, költőkre, újságírókra, szerkesztőkre. Ha mód van rá, nem jövünk üres kézzel. Akinek friss kötete van, siet dedikálni a barátainak. Magam így juthattam pár új könyvhöz, kiadványhoz. Hadd említsem a címére nézve talán furcsa, ám annál sokatmondóbb riportkötetet: Nem magyarul magyarok. Riporttábor Óradnán és Randaborbereken, MÚRE 2015, szerzői: Ambrus Attila, Ambrus Melinda, Antal Erika, Bögözi Attila, Deák Gyöngyi, Farkas-Ráduly Melinda, Gáspár Melinda, Gáspár Sándor, Kovács Péter, Maksay Magdolna, Moldován Zenkő, Prózsa Lilla- Zsuzsanna, Rácz Éva, Sarány István, Sarány Orsolya, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Vadas Henrietta. Köszönöm Gáspár Sándornak a kedvességét és a szép dedikációt.
Baricz Lajosnak nemrég írtam a Különös karácsony című könyvéről. De ez idáig nem ismertem a zenét szerző Simon Kinga kántornő jegyezte szép képes-kottás kiadványt (Baricz Lajos megzenésített versei. A 20 éves Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa, Marosszentgyörgy, 2014, CD- vel). Baricz Lajos hozott az általa szerkesztett Harangszó című Kolping-újság karácsonyi számából is azoknak, akiket még ott talált. (Hivatali kötelezettségei ellenére is bejött egy szeretetteljes kézfogásra.)
A Nagykenden élő Fülöp Kálmánnak is most jelent meg a harmadik verseskönyve: Harmatcsepp a fény porában (Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015, a borítón Kedei Zoltán munkája). A szerző nem lehetett közöttünk, de családja segítségével eljuttatott egy-két példányt, mutatóba.
Székely Ferenc nem felejtette otthon az Erdőszentgyörgyi Figyelő ünnepi számát sem, benne számos érdekes írás mellett egy-két marosvásárhelyi vonatkozású szöveggel (Kedeiről, Hadnagyról).
Ráduly János gyengélkedett, mégis gondoskodott némi angyalfiáról: mindjárt három friss könyvet küldött, dedikálva. Az első: Makfalva két régi rovásemléke, a második: Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjáról, a harmadik pedig: Jajkiáltások a fehér papíron (1989. július 24 – augusztus 23.) A szerző száz könyvének jegyzéke (1974 – 2015). Mindhárom könyv a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál jelent meg, 2015-ös évjelzettel. Stílszerűen ez utóbbi Ráduly János századik munkája. Beszédes a címe!...
A házigazda művész ajándéka sem maradt el, azoknak, akik még nem részesültek volna a Szivárvány kapuja (Pinokkió-rajzok, Juventus, Marosvásárhely, 2015) című képes-verses könyvecskéből.
– Hangulatos "évzárónk" volt, fejezi be a rövid számvetést Bölöni Domokos. – Barátaink sikereinek jó együtt örülnünk. Nem szeretem a közhelyeket, de itt most még hozzáteszem: az öröm forrása pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet.
Doszlop Imre Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely)

Díjazták Kisgyörgy Zoltánt
Nívódíjjal jutalmazta Kisgyörgy Zoltánt, a Háromszék főmunkatársát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). A díjazást Nagykárolyban a Károlyi-kastélyban tartották szombat este a szervezet tisztújító közgyűléssel egybekötött szakmai táborának záróakkordjaként.
A MÚRE újraválasztotta az elnöki tisztségbe Rácz Évát, a Kolozsvári Rádió munkatársát. Sajtóért felelős alelnökké Szűcs Lászlót, az Erdélyi Riport főszerkesztőjét, audiovizuális médiáért felelő alelnökké Gáspár Sándort, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársát választották. A Székelyföldi területi megbízott Szucher Ervin, a Krónika munkatársa, partiumi megbízott Sarány Orsolya, az Erdélyi Riport munkatársa, a szórványért felelő igazgatótanácsi tag Forró László, a Bukaresti Rádió szerkesztője. A Becsületbíróság elnöke Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, alelnöke Szekeres Attila, a Háromszék szerkesztője. A sajtónívódíjat Kisgyörgy Zoltán, lapunk főmunkatársa kapta. Őt Ambrus Attila laudálta. Kollégánk személyes okokból nem vehetett részt az ünnepi eseményen. Az elektronikus média nívódíjat megosztva a Marosvásárhelyi Rádió két munkatársa kapta: Szép Zoltán, aki az olimpiáról közvetített, és Kádár Zoltán, aki a paralimpiát közvetíti. A román–magyar kapcsolatok ápolásáért járó Pro Amicitia díjat idén Demény Péter kapta. A MÚRE által meghirdetett Brassaï 2015 sajtófotó-pályázatra beérkezett több mint ezer munka közül többet díjaztak. Sánta István Csaba Sepsiszentgyörgyi szabadúszó fotóriport kategóriában második díjat kapott, Szathmári Pap Károly-emlékpakettet kapott Szekeres Attila, dicséretben részesült Albert Levente, a Háromszék fotósa. A közösen megírt médiamúlt című pályázatra beküldött munkák közül Ferencz Zsolt, a Szabadság napilap munkatársa, audiovizuális média kategóriában Pataky Lehel Zsolt, a Temesvári Rádió munkatársa kapott díjat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy

Tisztújítás és díjkiosztás az újságírók egyesületénél
Újabb hároméves időszakra Rácz Évát, a Kolozsvári Rádió munkatársát választották a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) élére.
A hétvégén Nagykárolyban szervezett közgyűlésen alelnöki megbízatást kapott Szűcs László és Gáspár Sándor, míg az újonnan létesült regionális elnöki tisztségekre Sarány Orsolyát (Kolozsváron és a Partiumban), a Marosvásárhelyi Szucher Ervint, lapcsaládunk munkatársát (a Székelyföldön) és Forró Lászlót (a szórványban) választották.
A MÚRE nívódíjjal tüntette ki Kisgyörgy Zoltánt, a Háromszék nyugalmazott újságíróját, Szép Zoltánt és Kádár Zoltánt, a Marosvásárhelyi Rádió két sportriporterét, akik az idén Rio de Janieróból közvetítettek az olimpiai illetve paralimpiai játékokról. Utóbbi a díjazási gálán is a világhálón jelentkezett be, rövid ízelítőt kínálva a riói verseny hangulatáról.
A közgyűlést követően szombaton a Károlyi-kastély lovagtermében osztották ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének sajtófotó-pályázatának díjait is – lapcsaládunk munkatársai, Barabás Ákos, az Udvarhelyi Híradó fotóriportere és Veres Nándor, Csíki Hírlap munkatársa is elismerésben részesült. Barabás Ákos a MÚRE Brassaï-2015 sajtófotó-pályázatának harmadik díját, Veres Nándor pedig a fotóriport kategória első díját, valamint a Brassaï-2015 különdíjat vehette át. Barabás Ákos tavaly Kápolnásfaluban készített fényképe portré kategóriában ért harmadik díjat.
A MÚRE első alkalommal hirdetett idén januárban sajtófotó-pályázatot. A Brassai-2015 fotópályázat mellett és A közösen megélt médiamúlt című interjú-pályázatra beérkezett legjobb munkákat is díjazták.
A romániai magyar, illetve más külhoni magyar fotóriporterek és újságírók tavaly készített alkotásaikkal jelentkezhettek Brassaï-2015 sajtófotó-pályázatra. A pályaművekkel a hír, eseményfotó, fotóriport, portré, szociofotó, dokumentarista fotó és sport kategóriákban lehetett jelentkezni. Mintegy ezer képet küldött be harmincöt pályázó. Barabás Ákos portré, sport és szociofotó kategóriákban is küldött be alkotásaiból. A pályamunkákat Bánkúti András, Egyed Ufó Zoltán, Dorel Găină, Ujvárossy László, és Tóth István értékelte.
A Károlyi-kastélyban a szakmabeliek, és érdeklődők megtekinthették a díjazottak alkotásait. Az újságíró egyesület az alkotásokat vándorkiállításként többek között Kolozsvárra, Temesvárra, Marosvásárhelyre, Csíkszeredába, és Bukarestbe is eljuttatja, a pályamunkákból készült válogatást pedig egy albumban is megjelentetik.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

Mindent az online kommunikációról
Nyolcadik alkalommal szervezték meg a BBTE Kommunikáció és közkapcsolatok szak végzős diákjai a Kommunikációs Napokat. A két napos konferenciát minden évben a harmadéves diákok szervezik, a témaválasztástól a lebonyolításig. A rendezvényen Sarány Orsolya is jelen volt.
Az idei rendezvény témája az online kommunikáció volt, e tárgyban 11 szakmai előadás hangzott el, beszélgetéseket és két műhelymunkát is tartottak. Meghívtak magyarországi egyetemi előadót is, jelen voltak a Kommunikáció és közkapcsolatok szak tanárai, valamint az online kommunikáció ismert szakemberei is.
Kolumbán Zenge szervezőt kérdeztük a választott témáról, valamint arról, mi a célja és célcsoportja ennek a rendezvénynek. „Igazából a téma, az online kommunikáció adta magát. A tavalyi rendezvényen készítettek a Perspektíva munkatársai (a kolozsvári magyar diákszövetség, a KMDSZ lapja) egy körkérdést, hogy mit látna szívesen jövőre a közönség és a jelenlévők, meg a tanáraink is azt mondták, hogy ez lenne az, ami érdekelné őket.”
Az online kommunikáció témáját bontották le több részletkérdésre: közösségi média, mémek, gazdasági témák, úgymint az online vásárlások vagy a Google hirdetések, viral jelenségek (például Ice Bucket Challenge, a jegesvödör kihívás), netikett, persze valamennyit hasonló részletezettséggel nem tudtak bemutatni a két napos konferencián.
„A YouTube-ot nagyon fontosnak tartottuk. Azt is, hogy bemutassuk, hogyan működik, továbbá hogyan tud valaki ott ismertté, sikeressé válni. Szerettünk volna a szakemberek mellett elhozni olyanokat, akik sikeres YouTube csatornákat működtetnek.” Ez meg is valósult a konferencián: előadást tartott az online média sztárjainak népszerűségéről dr. Guld Ádám, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa, s a hallgatók egy ilyen hazai sztárral, a brassói Elekes Leventével is beszélgettek, akinek több, mint 240 000 követője van YouTube-on.
A rendezvény a kommunikációs hallgatók szakmai konferenciája, így feltevődik a kérdés, a kar hallgatói és a kommunikációban érdekeltek mellett szélesebb köröket is meg lehet egy ilyen eseménnyel szólítani. „Mi mindenképpen meg akartunk szólítani a nem kommunikációs diákokat, vagy a nem kommunikációban dolgozókat, ezért is vettük egy kicsit lazábbra az egész konferenciát. Emellett a téma is nagyobb közönséget érint, nem csak a kommunikációban érdekelteket” – mondja Kolumbán Zerge. Ez a célja a szervezőknek teljesült, hisz a rendezvényre több más szakra járó diák jött el, mint kommunikációs hallgató.
A legtöbb érdeklődőt a Trollfoci oldalt működtető szerkesztők előadása vonzotta, erre érkeztek igazi rajongók, maszkokban, táblákkal. A szakmai előadások közül Guld Ádáméra voltak a legtöbben kíváncsiak, meg dr. Kádár Magor választási virálokról szóló bemutatójára.
A szervező elmondta, működött az a struktúra, amelyet kitaláltak az előadások elrendezésében. Az első nap inkább lazább volt, beszélgetések és műhelymunkák folytak, a második nap a szakmai oldalt erősítették. Kolumbán Zenge elmondta, azok, akik eljöttek pénteken a kötetlenebb előadásokra, másnap a barátaikat is elhozták magukkal.
Jótanácsként a következő generációnak elmondta, már tavasszal kezdjenek el pályázni a Kommunikációs Napokra, hiszen decemberben már nehezen fogják azt a pénzt összegyűjteni, ami egy ekkora rendezvény megszervezéséhez szükséges.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Fantomok és szárnyasok a Helikon Esten
Három verseskötettel ismerkedhettek meg a jelenlévők péntek délután a Gaudeamus könyvesboltban: a Helikon Estek rendezvényén Horváth Benji, Nagy Kata és Tolvaj Zoltán költőkkel László Noémi beszélgetett.
Miről ír a költő, szubjektíven önmagáról vagy sem, a meghívottak romantikus vagy klasszikus költőnek tartják magukat, ezekkel a kérdésekkel indította el a beszélgetést László Noémi.
Tolvaj Zoltán, akinek a Fantomiker című kötetét mutatták be, nagyon romantikus költőnek vallotta magát 20 évvel ezelőtt, ám ma már nem feltétlenül követi ezt az ideált. Ennek oka lehet az is, hogy a Telep Csoport a klasszikus irányvonalat követi, így a korszellem miatt szakított ő is a romantikus ideállal. Szerinte a romantikus költőkép kialakulása köszönhető a blogoszférának is, hisz a blogok számtalan költőt emeltek ki, és erre a felületre a radikális őszinteség a jellemző.
Horváth Benji, Az amnézia útja kötet szerzője, a két ideál között egyensúlyozik, és tudatosan figyel arra, hogy a kettő egyszerre tudjon érvényesülni, próbál kívülről, távolabbról szemlélődve írni, nemcsak belülről.
Nagy Kata az itt bemutatott, és a következő kötetében is el akar fordulni attól, hogy ennyit mutasson meg önmagából, erre utal a mostani kötetének a címe is, Inkognítóablak, amely sugallja, hogy meg akar mutatni valamit magából, de ugyanakkor el is akar takarni valamit. Hasonló kettősség jellemzi Tolvaj Zoltán kötetcímét is.
László Noémi a továbbiakban arra volt kíváncsi, hogy a kötetben szereplő versek közül hány jelent már meg folyóiratban, vagy bármilyen más online vagy offline felületen. Egyedül Nagy Kata publikálta a versei felét máshol, Horváth Benji és Tolvaj Zoltán csak néhányat. László Noémi szerint 15-20 éve még az volt a gyakorlat, hogy ha egy vers megjelent egy folyóiratban, akkor azt a költő kiengedte a kezéből. Mindhárom meghívott megegyezett abban, hogy ez ma már nem így van, sőt Horváth Benji kiemelte, ő bíztatja a fiatal költőket, akik a Helikonban publikálnak, hogy ne féljenek a közlés után is változtatni verseiken, ha úgy érzik szükségesnek.
A következő kérdéskör előtt László Noémi megkérte a meghívottakat, hogy olvassanak fel egy-egy verset a köteteikből, Tolvaj Zoltán Keserű fog című versét, Nagy Kata Tájékozodás bajban alkotását, míg Horváth Benji Kelenföld című költeményét olvasta fel.
Nagy Kata és Tolvaj Zoltán verseiben érződik Pilinszky János, József Attila vagy Nemes Nagy Ágnes hatása. Nagy Kata szerint annyira beleivódott Pilinszky és József Attila, hogy észre sem veszi, ha hozzájuk nyúl vissza. Tolvaj is hasonlóan elmélyült már Pilinszky vagy Nemes Nagy Ágnes költészetében, így szerinte neki már szabad rosszat mondania róluk, hisz annyira beleivódtak már és ismeri őket, hogy nem tud szent tehénként tekinteni rájuk, képes meglátni bennük a hibát, és ezeket a tökéletlenségeket szeretné megmutatni, persze nem kultuszromboló módon.
Egy újabb kör felolvasás után, László Noémi arra volt kíváncsi, milyen tudatállapotban írták a költők a kötetben szereplő verseket. Mint kiderült, Horváth Benji és Nagy Kata is józanon írta, ám nem egyeztek meg abban, pontosan mi a józan, és mi a tudatmódosult állapot. Horváth szerint nem is igazán lényeges az, hogy milyen állapotban volt, amikor írta a verset, az utómunka sokkal fontosabb. Horváth kijelentésére Tolvaj Zoltán kimondta az est végmondatát: „Egy verset nem lehet befejezni, csak abbahagyni.”
SARÁNY ORSOLYA
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzeti ünnepünkre készültek a kalotaszentkirályi diákok
Kalotaszentkirály-Zentelkén idén korábban ráhangolódtak a március 15-ei hagyományos nemzeti ünnepre, hiszen ehhez az alkalomhoz kötődik a Gyarmathy Zsigmond-ösztöndíj átadása, amelyre ezúttal pénteken, március 10-én került sor. A tizennegyedik alkalommal kiosztott ösztöndíjban hat diák részesült a húsz pályázóból, akik közül egyre nehezebb választani a zsűrinek – tudtuk meg a díj egyik alapítójától. A nemzeti ünnepre hangolódó programmal is készültek a helyi Ady Endre Általános Iskola diákjai: volt kokárda-készítés, táncház, vetélkedő az 1848-as szabadságharcról, ünnepi műsor és koszorúzás. Lelkesen fogadtak az iskolában, a vidám hangulat könnyen ránk ragadt. Készségesen beavattak a kisdiákok a kokárdakészítés fortélyába, és azt is elárulták, ők miért is mikor viselik. Az ünnepi eseményen részt vett az ösztöndíjat támogatók közül többek közt László Attila szenátor, Sógor Csaba és Winkler Gyula EP-képviselők.
Kolozsvárról pénteken reggel indulunk Kalotaszentkirály irányába, ahol az Ady Endre Általános Iskola diákjai készülnek a március 15-i ünnepségre. Rohonyi D. Iván fotósunk alkalmi idegenvezetőnek szegődik, havas hegycsúcsokról, az ezeken működő sípályákról, Kalotaszentkirály jellegzetességeiről, polgármesterekről, turizmusáról mesél, miközben navigálja sofőrünket.
A kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskolához érkezünk, az iskolaigazgató, Lakatos András lelkesen üdvözöl minket, majd el is magyarázza melyik termekben készítik épp a diákok a kokárdákat. Az igazgató lelkessége a terembe belépve a kisdiákokon és az őket segítő tanárokon is visszatükröződik, nagy zsivajjal készülnek a március 15-i ünnepség jelképei.
Lelkesen készített kokárda, ajándékba
Először a hetedik és nyolcadik osztályosokhoz nézünk be, őket kérdezem, hogy készül Kalotaszentkirályon a kokárda.
– Először a hosszabb szalag zöld csíkjába fűzzük a cérnát, majd kicsi öltésekkel végigvarrjuk. Ezt összehúzzuk, és utána összedolgozzuk a két végét, ebből lesz a karika része. Aztán a rövidebb szalagot kettéhajtjuk, majd hozzávarrjuk a karikához – magyarázza kézimunkázás közben egy hetedikes lány.
A lány mellett magányosan ülő fiút kérdem, szerinte miért készítik a kokárdákat:
– Az ünnepség alkalmából készítjük, és amikor énekelünk és szerepelünk, akkor ezeket fel kell tegyük, a jeles nap alkalmából kell viseljük.
Kérdem, ő hogy készítette kokárdáját, bele is fogna a mesélésbe, ám a rövidebb szalagja elveszett, így inkább azt kezdi keresni. Egy asztalnál ülő három fiú még csak a cérnát fűzi a tűbe, de annál hangosabban kacag. Őket is kérdem, hogy miért kell az 1848-as ünnepkor felrakni a kokárdát, kicsit pironkodva mondják, hogy nem tudják, de köze van Kossuthhoz. A végén közösen kisütik: a márciusi ifjak viselték először. Mikor visszanézek, az előző fiú még mindig a szalagját keresi.
Az ötödik és hatodik osztályosoknál is ugyanúgy folyik a munka, az egyik tanárnő hangosan magyarázza, mit hova kell illeszteni, melyik szalagot hogyan kell varrni. Itt már néhány diáknak a mellén díszeleg saját műve. Egy hatodikos lány többet tud a kokárdákról, mint felsőbb éves társai, emlékszik, hogy Petőfinek a felesége készítette március 15-én első kokárdáját. Egy fiúcska szégyenlősen közelít, majd közli velem: „Ezt magának készítettem!” Kezembe nyomja, majd tanári intésre a kabátomra is tűz egy kokárdát.
Jók a körülmények, mégis kevés a diák
Míg nagyban folyik a munka, mi felnézünk a tanári szobába. A tanítók szomorúan mesélik, hiába a jó körülmények, az ingyen szállítás és a napi háromszori étkezés három lej fejében, mégis kevés a diák.
– Tizenöt faluból hozzuk Kalotaszentkirályra a diákokat, de így is nagyon kicsi létszámú osztályaink vannak. A tehetősebbek Kolozsvárra viszik a gyerekeiket, pedig mi is biztosítunk ingyen buszos szállítást minden diák számára. Emellett az iskola étkezdéjében ehetnek is naponta a gyerekek, jelképes összegért – közli az egyik tanár.
Délben kezdődik a kultúrházban a néptánc oktatás. Az iskola tornatanára, Csüdöm Norbert meséli, hogy Bíró Júlia és Varga Zoltán néptánc oktatók, akik az ünnepi alkalomkor is táncra invitáltak minden diákot és tanárt, péntekenként foglalkozásokat is tartanak két gyermekcsoportnak a faluban. A táncoktatásról ellógott fiúbandával találkozom az udvaron, megkérem, meséljenek az iskolában megrendezett 1848-as témájú vetélkedőről.
– Mi fogunk nyerni – vágja rá a választ Török Pali Tamás, nyolcadik osztályos tanuló. – Négyen voltunk egy csapatban, minden évfolyamról kellett egy-egy diák a csapatba. Én Dáviddal voltam, meg még két kisebb diákkal. Az egyik feladat az volt, hogy a 12 pontot írjuk le, de úgy, hogy kicserélünk benne egy-egy szót. Mi Budapest helyett fővárost írtunk és unió helyett egyesülést.
– Azért jelentkeztem, mert érdekesnek találtam, és nem az a lényeg, hogy ki győz, ki nem, hanem, hogy együtt legyünk és tanuljunk. Számomra azért volt izgalmas a verseny, mert tanulhatsz is belőle, és ezeket még hasznosítani is tudod – meséli Márton Anett Mónika, nyolcadik osztályos tanuló.
Komolyan versengenek az ösztöndíjért
A Gyarmathy ösztöndíj kiosztása előtt diákok özönlötték el a kultúrház színpadát, Megfogyva bár, de törve nem címmel mutatták be ünnepi műsorukat. A hatodik osztályosok Arany János életéről és munkásságából készült rövid előadást mutattak be, a hetedikesek A walesi bárdokat vitték színpadra. Az előadásokra a diákokat Márton Mónika zenetanárnő és Péter Mónika magyar szakos tanárnő készítette fel.
A Szózat közös eléneklését követte az esemény fénypontja, az ösztöndíjban részesülő diákok névsorának kihirdetése. Az egybegyűlteket házigazdaként Lakatos András, az Ady Endre Általános Iskola igazgatója köszöntötte, majd Póka András György polgármester tartott ünnepi beszédet.
Idén hat tanulót díjaztak. A jó tanulmányi átlag mellett, a tanárokból álló zsűri pontozza a jó magaviseletet és az iskolán kívüli tevékenységeket is. Az ösztöndíjért komoly versengés folyik, a faluban nagy híre, presztízse van annak, hogy ki kapta meg – közölte Okos Márton. Évről évre sok diák pályáz, nehéz helyzetbe hozva a zsűrit. Már szinte hagyomány, hogy hat díjat osztanak ki, öt külön elbírálásban részesül, az egyik díjat pedig az iskola egyik bentlakó diákja kapja meg – mesélt az ösztöndíj elbírálásáról az igazgató. Az idei 20 pályázóból Gasca Ferenc Norbert hatodikos diák, Péter Jani Debóra, Varga Dóra, Lukács Eszter hetedikes tanulók, és Kolcsár Lilla, Török Pali Tamás nyolcadik osztályosok részesültek.
Sarány Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)

Fodor Sándor-konferenciát szervezett az E-MIL
Kerekasztal-beszélgetéssel ért véget az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által szervezett Fodor Sándor Emlékkonferencia szombaton. Az egésznapos eseményt záró beszélgetésen Gálfalvi György irodalomkritikus, Molnár Vilmos, a Székelyföld folyóirat szerkesztője, Sántha Attila irodalomkritikus, Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész osztotta meg személyes és szakmai emlékeit az öt éve elhunyt íróról. (Borítókép: Karácsonyi Zsolt, Molnár Vilmos,Gálfalvi Zsolt, és Vallasek Júlia a kerekasztal-beszélgetésen. Fotó: Rohonyi D. Iván)
A beszélgetést Vallasek Júlia irodalomtörténész moderálta. Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke elmondta, az emlék szó véletlenül, megszokásból maradt benne az esemény nevében, nem gondolták a szervezők, hogy a rendezvény egy emlékkonferencia lenne, hiszen Fodor Sándor továbbra is jelen van az irodalomban és közöttünk.
Karácsonyi Zsolt elmondta, örül, hogy minden „összeállt” ezen a konferencián, a délelőtti két ülésszak előadásain több vonatkozásból szemléltették az életművet, tudományos szempontból járták körül az életpályáját. – Fodor Sándor munkássága van olyan erős, hogy hosszú időkön keresztül szóljon hozzánk – jelentette ki a liga elnöke.
Vallasek Júlia is aláhúzta köszöntőbeszédében, hogy Fodor Sándornak még nem kell emlékkonferenciát szervezni, hisz műveit sokat forgatják az olvasók, majd egy Fodorhoz kötődő személyes emlék elmesélével indította a beszélgetést, felkérve a kerekasztal résztvevőit, osszanak meg ők is egy emléket az íróról.
Gálfalvi Zsolt egy 1954-es történetet elevenített fel, amikor egy író-olvasó találkozón Fodor Sándorral együtt mutatták be a fiatal író első kötetét egy kolozsvári üzemben. A találkozót három órára tette az üzem vezetője, hisz háromkor járt le a munkaidő. A hazaigyekvő munkások előtt bezárta a vezetőség az ajtókat, mondván, még nem mehetnek haza, most művelődni kell. Fodor kijelentette, ha az üzem vezetője nem nyitja ki az ajtót, hogy hazaengedje a munkásokat, ő fog elmenni. Gálfalvi Zsolt szerint Fodor lényéhez tartozott az emberiesség, műveiben is megmutatkozik ez az erény.
Gálfalvi György Fodor segítőkészségét, a fiatal írók iránti elkötelezettségét mutatta be történetén keresztül. Gálfalvi kiemelte, Fodor Sándor volt az egyetlen idősebb író az 1960-as években, aki a fiatal, merész, nagyszájú íróközösséghez szólni tudott, csak az ő tanácsait fogadták meg. Emellett hivatásszerűen óvta és segítette is őket mindenben.
Molnár Vilmos szerint az író mindig bizalmat szavazott mindenkinek, így az általa elmondott történet szereplőjének, a csíkszeredai „maffiavezérnek” is. Ez a tulajdonsága műveiben is feltűnik, mondta Molnár, példaként említve a Merénylő című alkotást és a Krónika című regényt.
Sántha Attila volt az ügyvezető Fodor Sándor mellett az E-MIL-nél, akit a liga első elnökeként választottak meg. Sántha elmesélte, nehezen tudták rávenni az írót, hogy vállalja el a tisztséget, de olyan embert szerettek volna a liga elére, aki mindenkivel jóban van, mindenkivel szót tud érteni, de emellett van véleménye is, amit szívesen megoszt.
Vallasek Júlia Gálfalvi Györgyhöz intézett kérdésében arra volt kíváncsi, hogyan tudott Fodor Sándor tanácsokat adni a fiataloknak. Gálfalvi elmondta, az idősebb író jámbor ember volt, de mindenki tudta, tud kemény is lenni, ha kell. Őket arra tanította meg, hogyan kell a követelőző, „asztalracsapós” szövegekből jámborabbat faragni, úgy, hogy a lényegen ne változtassanak, árnyalati dolgokra tanította őket.
Egy következő kérdésre válaszolva Gálfalvi Zsolt beszélt Fodor Sándor publicisztikájáról, mint mondta, mennyiségileg és hangnemben is rendkívül lényeges írások.
A moderátor Sántha Attilától azt kérdezte, mit tudtak nyújtani az E-MIL fiatal írói az első elnöknek, és mit kapott Fodor a fiatal generációtól. Sántha kiemelte, Fodor Sándor nem szeretett unatkozni, unalmasnak lenni, ezt a műveiben is kerülte. Azt biztosították ők, amit Fodor a legjobban szeretett, nem érezte magát unalmasnak, ugyanakkor nem is unatkozott az E-MIL tagjai között.
Mennyire volt csíki író Fodor Sándor, a székelység hogyan mutatkozik meg műveiben, kérdezte Molnár Vilmostól a moderátor. Molnár szerint Fodor mindig mindennel el akart számolni, mint megjegyezte, emiatt örült annak, hogy a II. Világháború során fogságba esett, mert elhagyta fél pár téli kesztyűjét, amivel nem tudott volna elszámolni. Molnár kiemelte, ez mások számára röhejes lehet, de Fodor Sándorra jellemző volt, hogy amit elvállalt, teljesítette, legyen az bármilyen apróság. Műveiben az emberséggel és az emberség hiányával akar elszámolni – jelentette ki a Székelyföld szerkesztője.
A beszélgetést Vallasek Júlia villámkérdése zárta: ha egyetlen dolgot lehetne megmenteni Fodor munkásságából, mi lenne az. A kérdésre volt, aki nagyon hamar tudott válaszolni, ám volt, akinek időbe telt egyetlen dolgot kiválasztani.
Sarány Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)

Bábkeresés és komatál a bábszínház világnapján
Interaktív bábkereső játékra hívta a kolozsvári Puck Bábszínház a gyerekeket és szüleiket tegnap a bábszínház világnapján.
A teátrum székhelyétől indulva hét helyszínen találkozhattak a gyerekek bábokkal és bábosokkal, megismerkedve Mátyás király bolondjával, Vadmalaccal vagy Árnikával és a mögöttük levő bábosokkal. A gyerekek a bábnak és a bábosnak is fel kellett tegyenek egy-egy kérdést, csak így tudhattak meg részletet a következő helyszínről. „Neked melyik a kedvenc ételed?” – kérdezte szégyenlősen Vadmalactól az egyik kislány, aki már a harmadik állomáson járt. Vadmalac elmondta, ő a makkot kedveli, mire a kislány is elárulta, az ő kedvence a brokkoli.
A játék az Életfa Családsegítő Egyesület székhelyén ért véget, ahol gyermekjátékokkal és komatállal vártak a feladatot sikeresen teljesítő gyerekeket. Az est a Puck és a többiek című előadással zárult.
Sarány Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)

Bővülő programkínálat, szakmai képzések, hiánypótló események
Megtartotta első közgyűlését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezete
Első közgyűlését tartotta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezete (EMKISZ) szombaton. A rendezvényen Tamás Csilla személyében megválasztották első elnöküket, bemutatták az elmúlt év tevékenységét, majd áttértek az új programokkal bővülő jövendőbeli tervekre. A húsz aktív tagból tizenöt volt jelen, a közgyűlés egy részét az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke, Széman Péter vezette, amely a két egyesület szoros együttműködésére utal. Az EMKISZ új elnökségi tagjai elmondták, teljes mértékben alulról jövő kezdeményezés volt az ifjúsági szervezet létrehozása, először volt egy csapat, majd megszületett az egyesület.
„Az EMKE örült, hogy vannak terveink, rendezvényeink, de nem irányozta elő, hogy mit tegyünk, hanem elfogadta és támogatta az ötleteinket. Nem felsőbbrendűként, hanem partnerként kezelt bennünket” – mesélt a szervezet létrejöttéről Tamás Csilla.
Az EMKISZ új elnökét Mák Arany szervezőalelnök és Mikó Gergő gazdasági alelnök segíti majd munkájában, Sándor Csilla pedig a titkári teendőket fogja ellátni az elkövetkező három évben. Emellett a közgyűlés jóváhagyta három másik pozíció létrehozását, Kolumbán Zenge marketingfelelős, Bede Laura sajtófelelős és László Tímea pályázatfelelős nem az elnökség tagjai, de nagyobb rálátásuk lesz az EMKISZ tevékenységére, projektjeire.
– Legelső nagy rendezvényünk az EMKISZ megszületése után aKönyvturi, élőkönyvtár volt, amelynek több mint ezer érdeklődője volt és mintegy 2700 könyv talált gazdára – mesélt az első, egyik legnagyobb közönséget bevonzó tavalyi rendezvényükről Mák Arany. A Könyvturi, élőkönyvtár elnevezésű rendezvényt elvitték a Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre is, ahol az írókra és költőkre koncentráltak, emellett volt egy kihelyezett eseményük is Szilágysomlyón. Tavaly megszervezték a Kultivál vándorfesztivál második kiadását Szlovéniában, a mindennapok kultúrája témában, részt vettek a Kolozsvári Magyar Napokon is, az EMKE sátorban voltak saját progjamjaik, de a Legszebb Erdélyi Magyar Dal tehetségkutató is az EMKISZ-hez köthető.
További terveik között szerepel a harmadik Könyvturi, élőkönyvtármegszervezése, amely március 31-én kezdődik, de részt vesznek majd a Kultivál létrehozásában, az EMKE-vel együtt jelen lesznek a Kolozsvári Magyar Napokon, és a Legszebb Erdélyi Magyar Dal gálájának időpontját is tudják már.
Idén három új rendezvénnyel bővítik programkínálatukat. A Kulturális Ifjúsági Filmnapok célja, hogy lehetőséget kínáljon fiatal filmeseknek munkáik bemutatására, és szakmai zsűri által vezetett műhelymunkákon a fejlődésre. Emellett két ERASMUS+ programjuk is lesz: egyik a gyerekeknek szól a digitális világ veszélyeiről, a másik az idősebb generációt szólítja meg, őket akarják képzéseken megbarátkoztatni a számítástechnikával.
– Jelenleg negyvenöt önkéntesünk van, ebből húsz EMKISZ tag is, illetve tizenöt ember tölti nálunk a szakmai gyakorlatát ebben az évben, és mindenképpen nagy hangsúlyt szeretnénk fektetni arra, hogy felkészítsük őket arra, ami ezután következik. Így tartunk nekik időmenedzsment, krízismendzsment, vagy más szakmai képzéseket is, mint a közösségi média használata, pályázatírás, projektmenedzsment – részletezte Mák Arany az idei terveiket.
– Nem tudom, hogy a témák voltak-e olyanok, vagy csak simán szerencsés csillagzat alatt születtünk, mert nagyon-nagyon sok embert sikerült bevonni a rendezvényeinkre. Én nagyon meglepődtem azon, hogy ennyi embert tudtunk meggyőzni arról, hogy önkéntesként, szervezőként vagy érdeklődőként részt vegyen a tevékenységeinkben – beszélt az új elnök az elmúlt egy év tapasztalatairól. Tamás Csilla szerint a siker kulcsa talán az, hogy hiánypótló eseményeik vannak, és ha már létezik egy jó kezdeményezés, beállnak mögé, nem rászerveznek, nem akarnak konkurenciát létrehozni. Emellett fontos számukra, hogy az, amit csinálnak, szakmailag is hasznos legyen a résztvevőknek.
Az önkéntesekról szólva Mák Arany alelnök kifejtette: örömmel töltötte el az önkéntestoborzás során, hogy különböző egyéniségű, nagyon aktív fiatalokat tudtak bevonni az EMKISZ tevékenységeibe, ennek is köszönhető, hogy rendezvényeik mindig újjá tudnak éledni, új dolgokat tudnak beépíteni, és szinte mindenki kitart mellettük az események lezártáig. Úgy vélte, az EMKISZ ereje abban rejlik, hogy a kultúra jól körülírható szegmenseit állítják előtérbe, mint könyv és olvasás, zene vagy film, és csak erre a területre koncentrálnak. Emellett kiemelte, nagyon fontos, hogy olyan tevékenységeket szervezzenek, amelyek felkeltik a fiatalok érdeklődését, mert csak így tudják bevonzani őket, de természetesen az is fontos, hogy okuljanak is ezekből.
Hogy milyen szerepe lesz az ifjúsági szervezetnek a több mint 130 éves egyesület jövőjében, azt még sem az elnökség, sem az EMKE nem tudná megmondani, azt sem lehet tudni, hogy ők lesznek-e az utánpótlás vagy sem, de, mint kiderült, az EMKE mindenben segíti a fiatalokat, hogy munkájukat rendesen tudják végezni.
– Mivel az EMKISZ korhatárhoz van kötve, így amikor az EMKISZ-tagság a korhatárzárolás miatt megszűnik, mindenkinek felajánlják majd az EMKE-tagságot – mondta Tamás Csilla. Megtudtuk: Széman Péter, az EMKE elnöke, maximálisan támogatja őket, ugyanis a közművelődési egyesület nagyon örül annak, hogy rengeteg fiatal csatlakozott ehhez a kulturális szférához, pedig, mint az EMKISZ új elnöke és alelnöke is megjegyezte, „kultúrával nagyon nehéz megfogni a fiatalokat”.
Sarány Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)

Olvasmányos és érthető történelemkönyv
A Bethlen-kollégium alapításáról szóló kötetet mutattak be
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium iskolatörténetét feldolgozó kötetet mutattak be az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtárában szerdán délután. Pápai Páriz Ferenc, jeles erdélyi professzor A gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlen Kollégium alapítása és története című könyvet Sipos Gábor, a kötet lektora és Rácz Emese méltatta.
Pápai Páriz kézirata közel 300 évet várt a megjelenésre, az EME-hez 2014-ben került, ekkor vette gondozásába Rácz Emese, aki sajtó alá rendezte a könyvet. A 18. század elején íródott kézirat a Gyulafehérvárról Nagyenyedre költöztetett kollégium korban legelőször íródott történeti összefoglalója. Pápai szemtanúja volt az első erdélyi főiskola létrejöttének, így a kézirat, amelyet eddig nem fordítottak le teljes egészében latinból magyar nyelvre, az egyik leghitelesebb forrása ennek az eseménynek. A Bethlen-kollégium létrejöttéről, a kötet lektora, Sipos Gábor elmondta: János Zsigmond vetette fel először egy egyetem alapítását Erdélyben, amely később a német kollégiumok mintájára készült és a legjobb oktatást nyújtotta a térségben. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke Pápai Páriz Ferenc munkásságáról szólva kiemelte: kíváló professzor volt, több tudományterület művelője. Köztudomású, hogy Pápai leggyakrabban forgatott műve a szótára, de emellett nem szabad elfeledni, hogy doktor is volt, az első magyar nyelvű orvostani munka is az ő tollából származik. Továbbá Pápai tanított is a Bethlen-kollégiumban, tanári pályáját összefoglaló munka a Kriterion Kiadó gondozásában, a Fehér könyvek című sorozatban jelent meg.
– Emellett heraldikus is volt, igazi későreneszánsz típusú értelmiségi. Tehát szinte természetes, hogy egy ilyen sokoldalú professzor saját iskolája történetét is igyekezett összefoglalni. A könyv első fele inkább történelem, a második része emlékirat. Ez a kötet fő erénye – méltatta Pápai Páriz könyvét Sipos Gábor. Ugyanakkor elmondta, a 18. század elején született kézirat fontos történelmi forrás, így ennek magyar fordítása tudományos előrelépésnek számít. A kötetben a latin nyelvű forrásanyagot a magyar nyelvű fordítás követi, ami rengeteg lábjegyzettel egészül ki, a kötet végén pedig részletes mutató igazítja el az olvasót. Rácz Emese aprólékos megjegyzéseivel társítva a kötet nemcsak kutatóknak hasznos, hanem bárki számára olvasmányos és érthető történelemkönyv.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Tizenegy képzőművészeti arculat a Minerva-házban
Csíki képzőművészek alkotásaiból álló tárlat nyílt csütörtökön a Minerva-ház emeleti termében. Székely Géza, a kiállítás méltatója szerint a tárlat különlegessége, egyedisége abban rejlik, hogy különböző képzőművészeti arculatokkal szembesíti az érdeklődőket.
Tibori Szabó Zoltán köszöntötte a Minerva Művelődési Egyesület részéről a jelenlévőket, kiemelve: ez a második tárlat, amelyet a Studio9 csoportosulás a Minervával közösen hozott létre. A rövid bevezetőt követően a tizenegy csíki képzőművész műveiből álló tárlatot Székely Géza képzőművész nyitotta meg. A kiállítók (Bara Barnabás, Botár László, Gergely Miklós Csaba, Gergely Zoltán, Kristó Róbert, Nagy Ödön, Ráduly Mária Piroska, Szabó Árpád, Turcza László, Váncsa Mónika és Xantus Géza) mindannyian a Studio9 csoportosulás tagjai.
– Több mint tizenegy éve immár, hogy felvetődőtt a közös kiállítások, csoportosulássá való szerveződés lehetősége. A több mint egy évtizedes egyhelyre való tartozás elsősorban a következetes, kitartó munkának tudható be, amelynek eredményeképpen születhettek meg azok a sokszínű és árnyalatokban gazdag, évente megismétlődő, közös tárlatok, képzőművészeti megnyilvánulások, amelyek visszaigazolták a csoportosulás életképességét, meglétének szükségességét – mondta a méltató.
Székely Géza szerint a csoportosuláson érezhetők az avantgárd, neoavantgárd, és a posztmodern irányzatok hatásai, valamint azok egyéni módon történő beépítése, emellett minden alkotó kapcsolódik, személyes látásmódja mentén a couleur localehoz, genius locihoz, ezt próbálják beépíteni az európai kortárs képzőművészeti törekvésekbe.
Székely Géza külön-külön is elemezte a kiállított munkákat, amelyek között találhatunk neoklasszicista hangvételű vagy pop art műveket, a realizmus jegyében fogant festményeket, de szembesülhetünk a fotó és fényrajz párbeszédével is.
A Studio9 részéről Xantus Géza, a csoportosulás szervezői tevékenységeit is magára vállaló festőművész köszöntötte a résztvevőket. A tárlat április 27-ig, munkanapokon 10–16 óra között látogatható a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca út, 16. szám).
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Diákkórusok találkozása a Szent Mihály-templomban
Hetedik alkalommal szervezte meg a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) a karnagyok közreműködésével a Kolozsvári Magyar Egyetemista Kórustalálkozót, amelyen idén hat kórus lépett fel változatos repertoárral. Az énekkarok szakítottak a hagyományos kórusképpel, a megszokott egyházi vagy magyar kórusművek mellett megszólaltattak világi- vagy kortárs dalokat is, magyar, angol, spanyol, de akár szomáli nyelven is.
A főtéri Szent Mihály-templomban szervezett találkozón fellépett a Melodeus kórus (vezényelt: Demeter Vincze András), a Visszhang kórus (Molnár Botond), a Protestáns Teológiai Intézet Vegyeskara (Benkő Tímea), a Protestáns Teológiai Intézet Alumni Férfikara (Brian Johnston), az UniCante egyetemi kórus (Fekete Miklós) és a Kolozsvári BBTE–Református Tanárképző Kamarakórusa (Windhager-Geréd Erzsébet).
A kolozsvári magyar egyetemi kórusok tárháza nagyon változatos, színes: léteznek vegyeskarok, fellépett a találkozón egy mű erejéig egy női kar is, a Református Tanárképző kamarakórusából kiválva, sőt, a Protestáns Teológiai Intézet férfikarral büszkélkedhet.
A fellépő hat énekkar közt van olyan, amely képzett énekesekből áll, de több olyan is, amelynek tagjai közt akadnak, akik a kottaolvasással hadilábon állnak, viszont képzettségtől, zenei tudástól függetlenül mindannyian színvonalas előadásokat produkáltak. Az önerőből szerveződő kórusok, amatőr vagy profi tagokkal/karmesterekkel, szabadidejüket nem sajnálva készülnek évről-évre, hogy megörvendeztessék a kolozsvári közönséget néhány igényes, válogatott művekből összeállított koncerttel.
A kórusok zöme szakított a megszokott erdélyi kórusképpel, a hagyományos repertoárral, műválasztásban és előadásmódban egyaránt merészek voltak, és nem féltek különböző, akár szokatlan hangszereket is bevonni a produkciókba. A találkozón elhangzottak zsoltárok, Bach- és Kodály művek, de hallhatott a közönség egy válogatást huszadik századi és kortárs zeneszerzők műveiből. Felcsendültek az amerikai William Dawson vagy a Grammy-díjas Eric Whitacre szerzeményei, elhangzottak Kocsár Miklós, Csemiczky Miklós kortárs magyar zeneszerzők alkotásai is, de énekeltek a kórusok argentin, spanyol és francia szerzők által írt műveket is.
A kórustalálkozót a hat énekkar közös előadása zárta, a közel 200 kórustag együtténeklése méltó befejezése volt a koncertnek.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Nagy Koppány Zsolt: Költőnek lenni rock’n roll, prózát írni pepecselés
Nagy Koppány Zsolt prózaíróval, műfordítóval, szerkesztővel beszélgetett László Noémi az Álljunk meg egy szóra című rendezvénysorozat áprilisi eseményén. Az udvarhelyi születésű író a 2000-es évek elején, Kolozsváron kezdte pályáját, ahonnan Budapestre költözött.
Nagy Koppány Zsolt első könyve 2000-ben jelent meg Arról, hogy milyen nehéz címmel az Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség gondozásában Kolozsváron. László Noémi kérdésére az író kifejtette, miért is nehéz az irodalmi érvényesülés, majd számos humoros történettel alá is támasztotta kijelentését: elmesélte, hogyan vásárolja fel saját köteteit különböző könyvesboltokban, majd bukik le mindig a kasszánál, avagy hogyan tévesztette őt össze a „híres-neves kolozsvári főszerkesztő” Dragomán Györggyel. Emiatt kapta a kötet ezt a címet, amelyről az író is bevallotta, nem a legsikeresebb választás volt, de kifejezi, mennyire aggályos ember, leírja megfelelési kényszerét. A kötet kapcsán Nagy Koppány Zsolt felelevenítette, milyen volt a 2000-es évek elején Kolozsvár, és hogyan teltek mindennapjai az Erdélyi Híradó sétatéri szerkesztőségében, hogyan aludt Szőcs Géza kötetein, valamint azt is, hogy milyen számítógépes játékokat játszódtak.
László Noémi Berszán Istvánt idézve elmondta: a fiatalok mostanában ismét felfedezték a verset, és inkább verseket írnak, nem prózát. Ezzel kapcsolatban arról kérdezte Nagy Koppány Zsoltot: szerinte mit könnyebb kezdőként írni, verset vagy prózát? „Költőnek lenni rock’n roll, míg prózát írni pepecselés” – fejtette ki az író álláspontját a kérdésről. Elmondta, gyermekkorában ő is verseket írt, ám kamaszként áttért a prózára, azóta is ebben a műnemben alkot, így nem tudja, kezdőként mi az egyszerűbb. Viszont kifejtette, a prózaírás frusztráló, hisz egy vers két sorban, néhány szóban megalkot egy teljes világot, míg a prózának ugyanerre többszáz oldalban van csak lehetősége. Az író elmesélte, egyszer ő is költőnek érezhette magát, amikor a Kalligram közölte Családi pör című versét, amelyet a Viperával támadt kliensre a strici című Indexes cikk ihletett, a felező tizenkettesekben írt verset fel is olvasta a beszélgetésen. Kiderült, novellát már csak határidőre tud írni, regényeket nyomás alatt, vagy Székelyudvarhelyen, apja orvosi rendelőjében.
Nagy Koppány Zsolt az est folyamán bevallotta, szereti magát is beleírni a regényeibe, saját frusztrációja miatt. – Elég fontos szerepük van a saját figuráimnak is a könyvekben, azért, hogy elébemehessek a kritikáknak. A nagy megfelelési kényszeremben meg akarom előzni azt, hogy más szidalmazhassa a könyveket. Ezért én létrehozok mindig egy szereplőt, aki hasonlít hozzám, ő mondja ki a legdurvább véleményeket a könyvről, én meg jót röhögök a markomba, hogy kitoltam a kritikusokkal – fűzte hozzá az író.
A meghívott bevallota, Térey Jánosnak köszönhető, hogy ő, mint erdélyi író a Magvető Kiadóhoz került. Térey jóindulatának tulajdonítható az ő irodalmi szocializációja, hiszen ő mutatta be Sárközy Bencének is, aki akkor a Magvető egyik szerkesztője volt. Mint elmondta, neki mutatta be a Jozefát néhány részletét. A Jozefát úr, avagy a regénykedés című, az Alexandra kiadónál megjelent kötete mintájára, a Nagyapám tudott repülni című novelláskötetet is két ciklusra osztotta. Ez volt az első könyve, amely a Magvető gondozásában jelent meg, a kötetet be is válogatták a Magvető novellárium sorozatba, ennek célja a novella irodalmi köztudatba való visszahozása volt.
A beszélgetés végén Nagy Koppány Zsolt mesélt a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-nél betöltött mentori szerepéről. Az író szerint a tehetséggondozó indulatokat, viharokat kavart, amelyeknek egy része valósak, kiemelte azonban, nem szabad elfeledni azt sem, hogy pályakezdőket is támadnak ezáltal, olyanokat, akik első alkalommal találkoznak az irodalmi élettel, ez pedig ugyancsak kérdéses erkölcsi szempontból. Az író szerint nem erkölcstelen amit csinál, hiszen szövegekkel foglalkozik. Ugyanezt belátta a Magvető kiadó is, és képesek külöbséget tenni a szépíró Nagy Koppány Zsolt és a mentor között.
Az est zárásaként levetítették Személyi figyelő című novellájából készült, azonos című rövidfilmet, Lakatos Róbert és Bálint Arthur rendezésében.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Magyar ősoperák a kolozsvári színpadon
Chudy József bécsi magyar zeneszerző, karmester Pikkó Hertzeg és Jutka Perzsi (1793) című műve az első magyar opera, amelynek azonban teljes zenei anyaga elveszett. Alig több mint két évtizeddel a Pikkó Hertzeg bemutatása után keletkezett Ruzitska József műve, a Béla futása (1822), amelynek a zenéje és a szövege fennmaradt, ezért egyes források ezt tekintik az első magyar operának. Ennek a magyar operatörténet szempontjából kiemelkedően fontos két műnek szentel egy estét a Kolozsvári Magyar Opera: az elveszett mű helyett Orbán György a zenei anyag mellett új librettót is írt a Pikkó herczeghez, amelyben a befejezés kivételével hűen követi az eredeti mű cselekményét. Az előadás az opera és a budapesti Magyar Állami Operaház együttműködésében jött létre, Szép Gyula igazgató szerint „az egyik legizgalmasabb bemutató, művelődéstörténeti eseménynek számít”.
A Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában tartott sajtótájékoztatón Szép Gyula, az intézmény igazgatója, Anger Ferenc rendező, a budapesti Magyar Állami Operaház művészeti igazgatója, és Selmeczi György, a bemutató előadás karmestere beszélt a csütörtöki premierről, illetve a két történelmi jelentőségű magyar operáról.
– Az eredeti Pikkó Hertzeget Chudi József 1793-ban írta, viszont ennek teljes kottaanyaga elveszett. Így Orbán György, felhasználva a Pikkó herceg történetét, írt egy nagyszerű kortárs operát, amely számunkra Kolozsváron nem újdonság, hisz másfél évtizeddel ezelőtt már bemutattuk – mondta Szép Gyula, hozzáfűzve, az első magyar operának tartott Chudi-mű inkább daljáték volt, mint opera.
Selmeczi György szerint Orbán György alkotása nem a megszokott értelmezésben kortárs mű, hiszen zenéje posztromantikus, figyelembe veszi az opera őstoposzait, dallamos, slágeres hangzású.
Ruzitska József 1822-ben Kolozsváron fejezte be Béla futása című művét, amely az első olyan magyar opera, ami teljes egészében fennmaradt. Selmeczi György úgy vélte, Ruzitska operája abból a szempontból is első, hogy tematikájában, motívumaiban is teljesen magyar. Ennek a műnek a kottaanyagát is elveszettnek hitték, ám részleteit néhány éve megtalálták a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, majd a kolozsvári és budapesti opera közös munkával helyreállította az anyagot, fűzte hozzá Szép Gyula igazgató.
Anger Ferenc rendező szerint a két opera nemcsak történelmi szempontból nagyon fontos, hanem a felvetett problémák aktualitása miatt is. – A két mű több ponton összekapcsolódik, hiszen mindkettőnek azonos a mozgatórugója, a főszereplő konfliktusa, amelyben a magánérdek szemben áll a közösségi, politikai érdekkel – jegyezte meg a rendező. Mint mondta, koncepciója az volt, hogy a néző egyetlen produkciónak tekintse a két egyfelvonásos művet, összekapcsolva a gondolatiságot. A két alkotást a vizuális koncepció is egyesíti majd, amelyet Zöldy Z. Gergely díszlettervezővel együtt dolgoztak ki, hangsúlyozta a rendező.
– Elsősorban a tipikus és atipikus munka egyidejűleg való végzése foglalkoztatott, ez érdekelt leginkább. Ebben a munkában egyrészt egyfajta rutinra, gyakorlottságra, praktikus zenei vezetésre van szükség, másrészt viszont atipikus ez az elfoglaltság, hiszen az 1837-es kéziratot elemezve rájöttem, hogy a darab rendkívüli izgalmas, hihetetlen értékei vannak – magyarázta Ruzitska operájáról Selmeczi György karmester.
A bemutatóra május 11-én, csütörtökön este fél 7-től kerül sor a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Szerzők és olvasók ünnepe – 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
H. Szabó Gyula kapta a Kolozsvár Társaság díját
Újra a könyvkiadók, könyvterjesztők sátrai foglalják el a Fogoly utcát, az RMDSZ, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete szervezésében létrejött 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét kapuit tegnap délután nyitották meg. A szervezők vasárnap estig várják az irodalmi-, zenés- és gyermekprogramokra az érdeklődőket a várfalak árnyékában. A rendezvény hivatalos megnyitóján Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke átadta a Kolozsvár Díjat, amelyet idén, jelentős kiadói tevékenységéért H. Szabó Gyulának, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójának ítélték oda. A kitüntetést eddig hat alkalommal kapták meg olyan személyek, akik sokat tettek a romániai magyar könyvkiadásért, a „könyvek születésétől, azok kézbevételéig”. H. Szabó Gyula elmondta: díját megosztja azokkal a csapatokkal, akik az évek során segítették őt a munkájában, és sokat tettek a romániai könyvkiadásért.
A könyvhét megnyitóján először H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke szólalt fel, kiemelve: folytatják, ápolják a könyvhét hagyományát, felajánlva a rendezvényt a mindenkori és mostani meghívottaknak, kiemelve közülük a Kassáról érkezett vendégeket.
Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke párhuzamot vont a világháló terjedése, használata és Gutenberg illetve a könyvmásoló barátok között. A könyveket másoló barátok is jobban szerették volna, ha a mesterségük a kolostor falai között marad, nem akarták, hogy a könyv tömegtermék legyen. Ám ahogy Gutenberg sem a barátok ellen hozta létre másolóját, Markó Béla szerint a világháló forradalma sem a könyv ellen irányul.
– Az internetnek köszönhető, hogy mindenki ír, mindenki olvas naponta, az sms-írókból, sms-olvasókból könyvírók és könyvolvasók is válhatnak. Rövid az sms, de a haikukkal is meg lehet szerettetni a verseket – vélte az alapítvány elnöke.
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere Müller Péter szavait idézve kezdte beszédét, majd kiemelte: az Ünnepi Könyvhét mindenki számára gazdagságot jelent, hiszen ez az esemény köti össze a budapesti Vörösmarty-teret a kolozsvári Fogoly utcával, a klasszikus műveket a kortárs alkotásokkal. Hozzáfűzte, a világ mindig a könyvek által ment előbbre, és jó lenne, ha mindenki hátizsákjában lapulna egy-egy kötet.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke ellentmondott Markó Bélának, szerinte az elektronika, informatika nem veheti át a könyvek helyét. Az írásbeliséget meg kell őrizni, hisz értékeinket csak a leírott szóval tudjuk megóvni.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja történettel készült a megnyitóra, amelyben kiemelte a szüleinktől tanult helyes olvasási testtartást nem szükségszerű betartani, a könyveket azonban nem cserélhetjük le eBook readerekre, a Könyvhetet laptophétre. A főkonzul szerint az eBook hasznos, csak idegen, gépies, egy könyvet nem lehet bekapcsolni, kikapcsolni.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Átadták az Erdélyi Magyar írók Ligája díjait
Szombaton este adta át az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) a Méhes Györgyről elnevezett nagydíját, amellyel Szálinger Balázst tüntették ki 360° című verseskötetéért, míg debütdíjjal Tamás Kincsőt jutalmazták, Csinált-patak állatkertje című novelláskötetéért.
A díjkiosztót megelőző közönségtalálkozón Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke beszélgetett a két kitüntetettel, amely során fény derült arra, hogy popzenész-költők jól megélnek költészetükből, a verseket nem kell pihentetni, míg egy jó regény megírása és megjelentetése között el kell teljen két év.
Mindkét meghívott pályája Kolozsváron kezdődött, Szálinger első két kötetét itt adták ki, és mindkettejük első publikációja is a kincses városhoz köthető. Karácsonyi megjegyezte: Tamás Kincső nem a kitaposott erdélyi utat követte, első publikációja az Irodalmi Jelenben volt, ám utána többnyire Magyarországon publikált. Az írónő elmondta, ezentúl inkább Erdélyben szeretné megjelentetni az írásait.
„A költő írja azt, ami iránt érdeklődik, ne azt kövesse, ami divatos” – jegyezte meg Szálinger Balázs, amikor az E-MIL-elnök a tájköltészet, tájélmény fontosságáról kérdezte a meghívottakat. Szálinger bevallotta: a tájköltészet soha nem érdekelte, viszont taszítja az, hogy köz- vagy magánéleti témákkal foglalkozzon, így már témakeresésben eljutott a botanikáig is. Tamás Kincső diplomás gyógyszerész, emiatt érez kényszert arra, hogy tájleírásai részletesek, szőrszálhasogatók, pontosak legyenek, hisz szakmájából kiindulva szereti nevén nevezni az élőlényeket, állatokat, növényeket és ezek kölcsönhatásait.
Tamás Kincső elmondta, első kötetét önmagáról, saját világáról írta, viszont több ilyen könyve nem lesz, úgy tematizál ezentúl, hogy ne róla szóljon a többi.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Családi Majális a Törökvágáson
A Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) tegnap sajtótájékoztatón ismertette a május 20-án, szombaton zajló Családi Majális programját. Az ötödik alkalommal szervezett esemény Enyedi Tamás, KIFOR elnökségi tag szerint az évek során hagyománnyá vált. Enyedi elmondta: a rendezvény célközönsége nem a fiatal generáció, hanem a fiatal családos korosztály, és reméli, hogy a törökvágási rendezvényen az egész család talál magának kedvérevalót. A szervezők kiemelték: nemcsak Kolozsvárról, hanem az egész megyéből várják az érdeklődőket. A KIFOR második alkalommal kapcsolódott a Családi Majálisával a MayDays programsorozathoz.
A MayDays tömöríti a kolozsvári ifjúsági szervezetek programjait, így egy hónapig újra az ifjúságnak szóló rendezvények kapják a főszerepet Kolozsváron. Tasnádi Márta, a majális főszervezője ismertette a részletes programot. Elmondta: idén is a gyerekprogramokra fektették a hangsúlyt. A legfiatalabbakat játszóház, bohóc, arcfestés és lufihajtogatás várja egész nap, illetve bevezetik őket a lovaglás rejtélyeibe is. A rendezvény 12 órakor kezdődik, Vitéz László és az elátkozott malom című bábjátékkal, amely a szervezők szerint negyvenöt perc tömény móka és kacagás.
A színpadon fellép a Tordatúri Néptánccsoport, este pedig a magyarországi Tárkány Művek szórakoztatja a közönséget. A szervezők elmondták, egy kis irodalmat is becsempésztek a programba: Marosán Csaba színművész Versek kicsiknek és nagyoknak összeállításába úgy válogatta össze a verseket, hogy azok egyfajta jelentéssel bírjanak a gyerek és szüleik számára. A koncertek előtt tombolasorsolás lesz, amelyen fesztiválbelépőket, Családi Majális ajándékcsomagot, illetve könyvutalványokat nyerhetnek a résztvevők.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Felújították Szenczi Molnár Albert házsongárdi sírját
Szenczi Molnár Albert zsoltárköltő, bibliafordító felújított házsongárdi sírjánál tartott megemlékezést a Kolozsvári Református Kollégium vezetősége, tanári kara, jelenlegi és volt diákjai tegnap délután.
Kiss-Cserey Zoltán iskolalelkész beszédében kiemelte: a Biblia gyakran szól az emlékezésről és felejtésről, a helyes emlékezés fontosságáról. A kollégium diákkórusa alkalomhoz illően öt zsoltár eléneklésével tisztelgett a zsoltárköltő emléke előtt. Székely Árpád igazgató elmondta, régi álma volt a sírhely felújítása, amelyet végül a kollégium asztalos mesterséget tanuló diákjai, tanárai hoztak rendbe a Refo500 programsorozathoz kapcsolódva. Péter Csaba lelkész, az iskola tanára Szenczi életét mutatta be részletesen, kiemelve tudományos munkáit: a latin–magyar szótárat, zsoltárfordításait, illetve Károli Bibliáján végzett utómunkáit. Szenczi Kolozsváron, hatvanéves korában, pestisben hunyt el.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Laczó Júlia „A színház jó házasság, a kés, vágódeszka őrült szerelem”
A Kolozsvári Állami Magyar Színház pénteki esti A mélyben című előadását követően a teátrum emeleti előcsarnokában az egyik legcsaládiasabb Livingroom zajlott: Laczó Júlia színésznőt férje, Orbán Attila és volt egyetemi csoporttársa, jelenlegi kollégája, Dimény Áron faggatta. Az est családias hangulatához hozzájárult, hogy a beszélgetésbe a színművésznő fia, Iván is bekapcsolódott. A rendezvény alatt fény derült arra, hogy a művésznő egy szerep miatt vágatta le a haját, így régi álma valósulhatott meg, illetve arra is, hogy terhessége alatt nem édességet, hanem sorozatot kívánt. Az est egyik legfontosabb, így legelsőként feltett kérdése az volt: ki szolgáltatja a szokásos, beszélgetés-végi vacsorát a Livingroomon, ha Laczó Júlia a meghívott. Mint köztudott, általában ő szokott lenni a beszélgetőestek „főszakácsa”.
Laczó Júlia, a 19. Livingroom meghívottja, és egyben az eddigi rendezvények „főszakácsa” viccesen megjegyezte: erre az estére legalább Gordon Ramsey-t vagy Jamie Olivert kellett volna meghívni, ha nem ez történt, akkor vagy kamillateát kap, vagy a Via étterem személyzete lepi meg. A színművésznő nem tévedett: a számára sokat jelentő Via étterem munkatársai készítették az est résztvevőinek a vacsorát.
– A ma esti menü összeállításakor figyelembe vettük Juli kedvenceit. Azt az ételt készítettük el, aminek a receptjét Juli először kérte el tőlünk. A desszert pedig épp ennek a fordítottja: az volt az első recept, amit mi kértünk el tőle, és ami idén nyáron fel fog kerülni az étlapunkra. Így lett a ma esti menü: palócleves és mojito mousse – árulta el az étterem munkatársa.
Amint a beszélgetés elején kiderült, Laczó Júlia színészgyerekként hamar eldöntötte, hogy nem akar szülei nyomdokaiba lépni, nem vonzotta a színészvilág, ám a jog annál inkább, ügyvéd szeretett volna lenni. Az érettségi előtt aztán megtanult egy Eminescu-verset, amely lenyűgözte, akkor érezte először, hogy ezt meg akarja osztani a világgal. A verset legelőször szüleinek adta elő, majd közölte: színész lesz belőle is.
– Édesapám erre azt mondta: legyél fiam inkább kritikus – mondta a színésznő. Persze, mint hozzáfűzte: a szülei azt mondták, ha ezt a pályát akarja választani, ők nem állnak az útjába, támogatják elhatározásában, ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy a lányuk tudatában van annak, milyen nehézségekkel jár ez a szakma.
Érettségi után nem vették fel a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, így egy évig Szatmárnémetiben volt segédszínész. A következő évben újra próbálkozott Marosvásárhelyen, szintén sikertelenül, majd elkezdett Kolozsváron felkészítőkre járni. Laczó Júlia elmondta: Szatmárnémetiben jó csapat volt, rengeteget tanult, viszont a kolozsvári felkészítők, a bemelegítő és levezető feladatok, a koncentrációs gyakorlatok számára addig ismeretlen szabadságot nyújtottak.
Végül sikerült a felvételi, és bekerült a kolozsvári főiskolára, ahol többek között az est kérdezői, Dimény Áron és Orbán Attila voltak a csoporttársai. Ami a házasságukat illeti, kiderült, hogy Laczó Juli utálta Attilát, pökhendi volt, idősebb, és mindenkinél okosabb. Mire Orbán Attila bevallotta, nem személy szerint Julival volt problémája, ő az egész csoportot utálta. Juli ellenszenvét látva egyik tanáruk „párosította össze” őket egy egyetemi feladathoz, konkrétan addig kellett gyakoroljanak egy jelenetet, amíg Juli szembe nem nevet társával. A közös gyakorlást végül sörözés követte, majd a titkos kézfogásokból házasság lett.
Nászajándékba kaptak egy lakást Tenkeszéplakon, amely településhez gyerekkori emlékek is kötik. Laczó Júlia a beszélgetés elején elárulta, nem lokálpatrióta, inkább a települések különböző helyszíneihez kötődik, nem tud ragaszkodni egy helyhez, ott szeret lenni, ahol fellélegezhet. Szüleivel rengeteget kirándult a Fekete-Körösnél, sátorban laktak, úsztak, horgásztak. Ezt a hagyományt folytatva Juli családjával évente egy hónapot tölt a Fekete-tenger partján.
Az egyetem befejezése után, 1997-ben csatlakozott a kolozsvári társulathoz, ám rövid idő múlva, 2000-ben Nagyváradra költözött férjével.
– Szerettünk volna változtatni valamit az akkori váradi színházi életen, meg szerettük volna váltani a világot és a színházat. Persze nem sikerült, három év után nem hosszabbították meg a szerződésünket. Parászka Miklós felajánlotta, hogy menjünk el Csíkszeredába. Akkoriban volt egy kicsi Seat Ibizánk, abba bepakoltunk: kislábos, nagylábos, kutya, minden. Mikor becsuktuk a kocsiajtót, szólt a telefon, hívott Tompa Gábor, hogy szálljunk ki Kolozsváron, és itt pakoljunk le – mesélte a színésznő.
Végül egy évadot töltöttek Csíkszeredában a Csíki Játékszín társulat tagjaiként, visszafelé jövet pedig Kolozsváron pakoltak ki.
„Szakmailag a legjobb periódusodat éled” – jegyezte meg Dimény Áron, aki szerint tapintható a változás, ez annak is köszönhető, hogy Juli megtalálta második, életre szóló szerelmét. A Via étteremmel az első Színház Világnapi vacsorán találkozott, akkor változott meg az élete, vallotta be a meghívott. Ott járt szakácsiskolába, az étterem munkatársai segítették, rengeteget tanult és mindig meg tudott újulni. Előd, a Via munkatársa szerint: „Juli a konyhában olyan, mint egy brazil focista, aki a grundon tanult meg focizni, mozdulataiban látszik az élet.” Laczó Júlia pedig bevallotta: a színház számára olyan, mint egy jó házasság, de a kés és vágódeszka, mint az őrült szerelem.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Nem tudom milyen lehet egy tölgyfa alatt hőseposzokat írni
Álljunk meg egy szóra Karácsonyi Zsolttal
Az Odüsszeiát, a Pontusi leveleket és Horatius antológiát vinne magával Karácsonyi Zsolt egy lakatlan szigetre, derült ki az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov Kávéház közös irodalmi estjén. Karácsonyi Zsolt költőt, műfordítót az Álljunk meg egy szóra című programsorozat állandó moderátora, László Noémi kérdezte.
Sajátos Fibonacci számsorozat alapján jelentek meg a költő verseskötetei – állapította meg a beszélgetés legelején László Noémi: az első két kötet között két év telt el, majd minden egyes megjelent kötet után egy-egy évvel nőtt a két kötet közötti megjelenés időintervalluma, így a második és harmadik kötet között három, a harmadik és negyedik között pedig már négy év telt el. Karácsonyi elmondta, 2008 és 2014 között összesen nyolc fordításkötetet publikált, ezek gátolták meg időben és szellemileg is a versírásban.
A könyvkiadás kapcsán a költő bevallotta, habár komoly szálak fűzik az Erdélyi Híradó kiadóhoz, általában felkérések, megegyezések alapján adja ki könyveit különböző kiadóknál, így nem szaporítja azoknak a költőknek, íróknak a táborát, akik egy-két kiadóhoz hűségesek. A Pallas Akadémia Kiadó gondozására például azért bízta egyik kötetét, mert olyan sorozatot készített, amelyben Karácsonyi elképzelte saját kötetét. Elmondta, ha tehetné, csak erdélyi kiadóknál publikálna, mert a Magyarországon megjelent kötetei nehezen jutnak el Erdélybe, de arra is gondolt már, hogy a Kárpát-medence több pontján adjon ki könyveket, például a Vajdaságban, eljuttatva így alkotásait a vajdasági olvasókhoz is.
Karácsonyi versalkotásának célja, hogy a költeményei által átjuttassa az olvasót egy másik térbe. A vers szerinte egy festményt hoz létre, másképp képez teret, mint a próza. László Noémi szerint Karácsonyi verseire jellemző, hogy van benne egy létező túlvilág, transzcendens, megfoghatatlan, emellett eluralja hangulatilag a fennköltség, szentség, nincs profán verse, és nem engedi be a humort se. Karácsonyi elmondta: „Minden kötetben van egy-egy vers, amelyben a humor is megcsendül. A humor a szellem egy magas szintje, nemes feladat azt összehozni.”
László Noémi szerint Karácsonyi nem barlangban él vagy egy tölgyfa alatt ül egész nap, írva verseit, hanem költészet és műfordítás mellett szerkeszti a Helikon folyóiratot és a Farkas Utcai Harangot (egyházközségi kiadvány – szerk. megj.), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke, emellett pedig egyetemi tanár.
– A 21. századi léthelyzet annyi mindent elvár az embertől, hogy lassan skizofrénné válunk, ám te lényeddel és léteddel legitimizálod ezt az életformát, hisz még mindig épelméjű vagy – állapította meg Karácsonyi Zsoltról László Noémi, aki szerint egy költő nem lehet publikus figura.
A költő bevallotta, nem tudja a publikus figura és a költő énjét elválasztani, ő most is egy barlangban él, ám közben szerkeszt és elnök is. „Ez a létmódom, így tudok a világban lenni, nem gondoltam, milyen lehet egy tölgyfa alatt hőseposzokat írni. Nem gondoltam erre és nem is fogok.” – tette hozzá.
Ahogy azon sem gondolkodott, hogy ez a számos funkció halmozottan előnyös vagy hátrányos helyzetbe hozza-e: a Helikonnál a főszerkesztői posztra kinevezték, az E-MIL elnöksége egy vállalás, a református egyház felkérésére pedig egyértelmű válasza volt, szerinte ezek a költői tevékenységének a részét képezik, annak egy lehetséges változata. Ám nem publikus költő, hanem egy könyvkukac, szeret magányos lenni, nem cáfolja meg a költői kasztot.
Karácsonyi Odüsszeiát, a Pontusi leveleket és Horatius antológiát vinne magával egy lakatlan szigetre, plusz ha még elférne, egy Iliászt. Elmondta, azért nem magyar könyveket vinne, mert a magyar költészet számára olyan, mint egy focipálya, ahol mindannyian együtt edzenek, persze vannak profik és öregek, de nem tud a magyar költészetre messziről nézni. Számára az egy helyen és most van, Berzsenyitől számítva mindenki kortárs.
Az est végén Karácsonyi elárulta, azt reméli, csökkeni fognak a verseskötetei megjelenése között eltelt évek, a következő verseskötet 2018-2019-ben fog majd megjelenni. Az utolsó, 2014-ben megjelent fordításkötete óta nem fordított, de elmondta, olyan ez mint a vírus, visszajön, így ehhez is visszatér majd.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Madaras Nap a falu­múzeumban
Számos tevékenységgel várta az érdeklődőket a Román Madártani Egyesület kolozsvári irodája szombaton, a Romulus Vuia Néprajzi Múzeumban megtartott Kolozsvár madarai a zene és hagyományok tükrében projekt keretében megszervezett eseményen. A programok középpontjában a madarakkal összefüggésbe hozható tevékenységek álltak, mint a madárhatározás, odúkészítés. Utóbbiról a szervezők elmondták: ezek nem etetőként funkcionálnak, hanem a természetes odúkat helyettesítik. Emellett főleg kézműves foglalkozásokon, fazekas műhelyen, ékszer- és kitűzőkészítésen, festésen vehettek részt az érdeklődők.
A szervezők megpróbáltak minden tevékenységet madarakkal összefüggésbe hozni, így például különböző, környezetünkben élő madarakat ábrázoló képeket festhettek ki a gyerekek, madárképeket jelképező kitűzőket készíthettek.
A rendezvényen részt vettek a Salvamont Salvaspeo Vlădeasa Cluj Hegyimentő Bázis munkatársai is, ők három próbával színesítették a programot. – Megközelítőleg 300 ember látogatott el az eseményre, többnyire családok, gyerekek szüleik társaságában. Inkább 14 év alatti gyermekeket érdekelt a rendezvény, de megfordultak a nap folyamán egészen fiatal résztvevők is – mondta el Cîmpan Kinga, a Román Madártani Egyesület munkatársa, a szombati rendezvény főszervezője. A madarak mellett a hüllőkkel is összeismerkedhettek az érdeklődők, a Babeş–Bolyai ­Tudományegyetem Viváriumá­nak munkatársai tarantulákat,  gekkókat, kígyókat vittek ki a rendezvényre, ezeket nézhették, simogathatták meg kicsik és nagyok. – A vivárium programja volt talán a legnépszerűbb, hiszen ez volt a legizgalmasabb, érdekelte a fiatalokat, ahogy az állatok mozogtak. Egyesek bátrabbak voltak, ők meg is simogatták a hüllőket, míg mások rögtön távolabb mentek, ha egy kígyót kivettek a terráriumból – mesélte a főszervező. Az esemény célja, hogy a résztvevők megismerjék a környezetükben élő állatokat, és megtanulják, hogyan viszonyuljanak ezekhez. Păun Georgiana, a BBTE Biológia és Geológia Karának mesteris hallgatója, aki néhány éve foglalkozik hüllőkkel, magyarázta el az érdeklődőknek, mi a különbség egy vipera és egy közönséges sikló között. – Nem minden kígyó harap, nem kell mindegyiket megölni. Ezt kell megtanulnunk – erősítette meg Cîmpan Kinga is.
Sarány Orsolya Szabadság (Kolozsvár)

Puck Bábszínház sztárjai a Művészeti Múzeumban
„A legérdekesebb kiállítás, amelyet a kolozsvári Puck Bábszínház létrehozott a Művészeti Múzeumban. Úgy látom, jövőre talán el se fogunk férni már a termekben. Ám nem csak így bővül a tárlat, hanem technikai szempontból is, hiszen nemcsak a bábokat, hanem a bábszínház előadásait is nézhetjük egy tévékészüléken a kiállítás ideje alatt” – méltatta a Puck Bábszínház és a kolozsvári Művészeti Múzeum közös rendezvényét Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató a pénteki megnyitón. A 11. alkalommal megszervezett Bábok Múzeuma kiállítás anyagát a Puck Bábszínház előadásainak bábjai, illetve díszletei képezik, az érdeklődők hét produkció „szereplőit” nézhetik meg. A múzeumigazgató a megnyitón elmondta: a tavalyi eseményre több mint 3800 ember volt kíváncsi, így ez volt a 2016-os kiállítások közül az egyik leglátogatottabb.
A már hagyományos Bábok Múzeuma rendezvény célja, hogy az évad produkcióinak bábjait mutassák be közelebbről, így a múzeum alagsorában kialakított tárlaton a 2016/2017-es évadban bemutatott A kis herceg (rendező: Mihai Lungeanu), Pinokkió (Călin Mocanu), Öregapó lánya meg a vén banya lánya (Angelica Pamfilie), A csuka parancsára (Varga Ibolya) című előadások főszereplőit állították ki, az előadásban használt díszletben. A kiállítás anyagában helyet kaptak még három régebbi produkció –A rút kiskacsa, Búbócska, Jancsi és Juliska – bábjai és díszlete is. A tárlat Elena Ilaș, a bábszínház díszlettervezőjének a koncepciója alapján készült.
A mi sztárjaink a bábok. Minden előadáson részt vesznek, ők nevettetik meg a gyerekeket, kérdéseket ébresztenek bennük. Sokan közülük már nagyon régiek, több évtizede „játszanak” színpadon, ám ettől függetlenül még mindig nagyon jól végzik a dolgukat. A báboknak saját életük van, varázsukkal elnyerik a legkisebbek érdeklődését, és általuk a szüleik, nagyszüleik érdeklődését is – mondta a megnyitón a bábszínház igazgatója, Emanuel Petran.
Az eseményen részt vett Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke is, aki kifejtette: csodálatos érzés, amikor két intézmény hoz létre közösen egy kulturális rendezvényt. Vákár István méltatta a bábosok és a művészek munkáját, akik évek óta megnevettetik a kolozsvári gyerekeket.
A kiállított alkotások tervezői Wallner Günter és Sandu Marian. A tárlat július 2-ig látogatható, szerdától-vasárnapig 10 és 15 óra között a Bánffy palotában (Főtér 30 szám).
Sarány Orsolya Szabadság (Kolozsvár)

Személyes, de mégis egyetemes „léleksanzonok”
Demény Péter költő, Salat Lehel színművész és Márkos Albert csellista közös előadását a nagyon személyes fájdalom találkozása hozta össze. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban csütörtökön, két alkalommal játszott Lélekcsönd című előadást Demény Péter szövegei alapján Salat Lehel színművész és Márkos Albert csellista, zeneszerző hozta létre. A második előadást követően a három alkotóval Dimény Áron, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja beszélgetett a színház emeleti előcsarnokában.
Az előadás motívuma a találkozás, de a létrejöttét is az jellemzi, derült ki a beszélgetésen. Salat Lehel Miskolcra költözése után fél lábbal azért Kolozsváron szeretett volna maradni, ezért indította el a Találkozások című előadássorozatát, amelyben erdélyi költőket mutatott be a miskolci közönségnek. Ennek eredményeként dolgozta fel Demény Péter költészetét is. A színművész szerint „véletlen találkozások mentén alakult az előadás”.
A produkció Salat Lehel kezdeményezésére jött tehát létre, ő kérte fel Demény Péter költőt, hogy írjon neki sanzonszövegeket. A színművész úgy képzelte, a kész szövegeket majd egy zenész ismerőse megzenésíti.
– Megkértem Pétert, írjon sanzont az alázatról, rövid időn belül érkezett is a szöveg. Néha egyszerre több témát mondtam, ő pedig sorra küldte a szövegeket – ecsetelte a munkafolyamat kezdetét a színművész. – Beköltöztem Péter lelkébe. Olyan szövegeket írt, ami én vagyok. Mindeközben Péternek jelentek meg különböző kötetei, azokból is vettem át szövegeket – mondta Salat Lehel.
A kész sanzonszövegek megzenésítését végül egyetlen zenész ismerőse sem akarta elvállalni, így a színész Márkos Albert csellistát kereste fel, akinek munkásságát, zenei tehetségét már ismerte.
– Saci [Salat Lehel, szerk.megj.] adott nekem egy paksaméta szöveget, többet, mint amennyit ma hallottak, majd megkért, írjak belőle sanzonokat. Ám a szövegek nem inspiráltak erre engem, így nem sanzon lett belőle, hanem az, amit ma láttak, hallottak – mondta Márkos Albert.
Dimény Áron szerint az előadásra erős zeneiség jellemző, amely nem csak a csellónak tudható be, hanem a szövegre és szövegmondásra is jellemző a zeneiség.
Márkos Albert megjegyezte: a szöveg és zene viszonya régóta foglalkoztatja, ám ez az előadás eltért mindentől, amit eddig tapasztalt ezen a téren, hisz ez sokkal személyesebb, mélyebb. A kész szövegeket Salat Lehellel közösen kezdték el „gyúrni”, megtalálni azok színpadi formáját, tökéletes sorrendjét, íveket építeni, illetve rálelni a zene, zenész és cselló szerepére.
– A cselló ebben az előadásban a hiányzó nő, a szövegekből hiányzó erotika, a cselló képviseli a színpadon azt, amit a költő nem ír le – mondta Márkos Albert.
A zenét hét akkordra építette, Krisztus utolsó hét szavára alapozva. Ezeket az akkordokat ismételgeti különböző stílusokban, néha jazzként, néha tangóként szólalnak meg. A zene nagyon precíz, összetett, ám emellett az előadás nagy szabadságot is biztosít a zenésznek.
„Egyszerűség és önző személyesség jellemzi az előadást” – mondta Dimény Áron, ennek kapcsán Demény Péter kifejtette: a személyes fájdalma került ki a nagyvilágba, azzal a céllal, hogy majd lesz belőle valami,és ez a „valami” lett belőle. Ám nem csak a költő személyes fájdalmait dolgozza fel az előadás, Salat Lehel is kitárulkozik a színpadon.
– A játéktér úgy van kialakítva, hogy amint bejön a néző, a mi terünkbe „lép be”. Mi már benne vagyunk a térben, fent vagyunk a „színpadon”, így közelebb kerülhetnek hozzánk a nézők úgy, hogy még el se kezdődött az előadás. Minden nézőt fogadok és befogadok – jegyezte meg az előadás személyességével kapcsolatban a színművész.
Dimény Áron hozzáfűzte: úgy érezte, a három ember a színpadon nem akar megfelelni senkinek, nem akar se vastapsot, se kritikát, csak ott akar lenni a pillanatban.
– Ez nekem terápia. Nem adok elő semmit, csak megpróbálok létezni abban, ami már egy történet, nem önmagamat, hanem a lelkemet adom. Az előadásban önmagammal tudok szembenézni, saját magamat járom végig – mondta Salat Lehel.
Demény Péter szerint hiába épül nagyon személyes tapasztalatokra és fájdalomra az előadás, a felcsendülő „léleksanzonok” mégis egyetemesek.
– Ezek univerzáliák az előadásban: a boldogtalanság, csalódás, boldogság, szerelem, döntés, döntésképtelenség. Mindenki érti, hogy miről beszélnek a színpadon, abban a térben. De mégsem tudsz bárkivel dolgozni ezeken az univerzáliákon. Mindenki érzi ezeket, de nem ugyanúgy – mondta el a költő, aki később kifejtette: a személyesség nem befolyásolhatja a művészeket abban, amit csinálnak, nem süllyednek egy bizonyos szint alá, és ezért igazán mestermű a Lélekcsönd, mert három „mesterember” közös munkája.
– Én abban hiszek, hogy a szavaknak helyi és érzelmi, lelki értéke van, és ezeknek az értékeknek nagyon a tudatában kell lenni. Nem azt jelenti, hogy én fűrészport rágok versírás közben, azt jelenti, hogy nem vagyok öntudatlan. Ez választja el a profit a dilettánstól, hogy a profi végig tudja, hogy mit csinál. Ezt a feszültséget szeretem a versírásban, különben, hogy írtam volna én sanzonszövegeket – fejtette ki a költő, aki megjegyezte, hasonló tudatosság jellemző Salat Lehelre és Márkos Albertre is. A tudatosság kapcsán a csellista elárulta, nincs ebben semmi misztikum, csak koncentráció
Sarány Orsolya Szabadság (Kolozsvár)

„Ha nem vagyunk figyelmesek, a magyar gyerekek el fognak veszni”
Temesvári szórványról, közösségi igényről, oktatásról Kocsik Zoltánnal
A januárban leégett kommandói iskola könyvtárának pótlására a Szabadság és a Kolozsvári Rádió magyar adása által kezdeményezett adománygyűjtés sikerét igazolja, hogy a kommandói könyvtár teljes feltöltése után a szórványba is jutott a könyvekből. A temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum könyvtárának polcaira már kerültek könyvek júniusban is, amikor a rádió munkatársai vittek el a nagyvárosi szórványba az összegyűlt kötetekből, ám a nagyvonalú adományoknak köszönhetően Kocsik Zoltán temesvári római katolikus pap a napokban egy újabb szállítmányért jött el Kolozsvárra, hogy még egy „kisbusznyi” kötettel bővüljön könyvtárjuk. Vele beszélgettünk a rakodás után.
– A könyvadomány, amely, ahogy néztem, szépirodalmi-, magyar nyelvhez kapcsolódó- és történelemkönyvekből áll, a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumba, Temesvárra kerül. Az iskola könyvtárának bővítése régi cél, ezért szívesen fogadjuk el a kolozsvári közösség adományát – magyarázta Kocsik Zoltán, aki a tanintézmény történetét is elmesélte. – Idén ünnepeljük az iskola fennállásának 25. évfordulóját: 19 éven keresztül líceumként működött az intézmény, hat évvel ezelőtt nyitottuk meg az elemi iskola kapuit, öt évvel ezelőtt az óvodáét. Lassan, lentről építkezünk: néhány éven belül összeér az alsó tagozat a felsővel, óvodásaink itt fejezik majd be tanulmányaikat. Megközelítőleg 390 diákunk van, ez magába foglalja az óvodásokat, illetve az összes tanulót elsőtől tizenkettedik osztályig. Mi vagyunk az egytelen katolikus iskola az országban, amelyben két nyelven, magyarul és románul is folyik az oktatás. A magyar tagozat Arad és Temes megye fiataljait, míg a román Temes és Krassó-Szörény megye diákjait gyűjti össze. Igazából a román tagozat nem is román, vagy csak elenyésző mértékben, hiszen ez a tagozat gyűjti össze azokat a katolikus nemzeti kisebbségeket, amelyek a Bánságban élnek – így nálunk tanulnak bolgárok, csehek, szlovákok és horvátok. Ők román nyelven tanulnak, számukra a hétköznapi kommunikáció nyelve is a román, de mindegyik tanuló egy nemzeti kisebbséget képvisel.
– A nagyvárosi szórványnak más jellemzői vannak, mint a kisebb településeken. Mesélne egy kicsit a temesváriak helyzetéről?
– Többféle magyar él Temesváron: vannak a törzsgyökeres temesváriak, vagy azok, akik több generációra visszamenőleg Temesváron laknak, ám van egy olyan csoport is, amely a ’70-es, ’80-as, ’90-es években telepedett le, sokan például Székelyföldről költöztek ide. Emellett sok az egyetemista, akik Hargita és Kovászna megyéből érkeznek. Sajnos azt kell mondanom, hogy az itt tanuló, megközelítőleg 1000 magyar egyetemistának nincs közösségi igénye, elvesznek a városban. Igaz, többen úgy jönnek ide a tömbmagyar vidékről, hogy bepótolják a román nyelvtudási hiányosságaikat, így román barátokat szereznek maguknak. Ám vannak különböző ifjúsági tevékenységek, amelyeken ezek a magyar diákok részt vehetnek, vehetnének: ott van a Temesvári Keresztény Magyar Egyetemisták Közössége (TEKMEK), hasonlóképpen református ifjúsági csoport is létezik (IKE), a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD) vagy a TEMISZ. Ezek a szervezetek rengeteg lehetőséget teremtenek arra, hogy a magyar fiatal közösség találkozhasson. Ám a mai emberekből kiveszett a közösségi igény, Temesvár elveszette a ’70-es, ’80-as évekre jellemző pezsgő magyar egyetemista életet. Többen, már több alkalommal tanakodtunk, ötletünk azon, hogy mit tehetnénk ez ügyben, de úgy gondolom, ezt nem lehet megállítani. Temesvár nagyon sok mindent tud nyújtani, ugyanúgy, mint Kolozsvár, ugyanúgy a magyaroknak, mint a románoknak, így azok, akik eljönnek hozzánk, nem biztos, hogy a magyar arculatát szeretnék látni, megismerni a városnak.
– Mit tud tenni az egyház a „csapongó” magyarok közösségbe való bevonásáért?
– Ez egy nagyon érdekes dolog. Katolikus és református részről működnek az ifjúsági csoportok, ahova járnak embernek, vannak aktívabb tagok is. A világhálón jelen vagyunk, ez már alapkövetelmény, hirdetéseket készítünk, fent vagyunk a Facebookon. Ám elrángatni egy eseményre senkit sem lehet, csak meghívni. Nem csak ifjúsági hittanórára, beszélgetésre, hanem alkalomadtán a szórakozásra, bulizásra is van lehetőség. Gyakran szervez kirándulásokat a diákszövetség is, tehát lehetőség van a találkozásra, csak meg kell látni, „rá kell kattani”, ki kell próbálni. Egy külön csapat kellene, akik bentlakásról bentlakásra, diákotthonról diákotthonra járva felkeresné a magyar egyetemistákat… A közösségek azért nem működnek, nem csak nálunk, hanem Erdély- és Bánság-szerte, mert hiányzik a személyes megszólítás. Egy Facebook-hirdetés, szórólap lehet nem mond semmit. Ha engem így hívnának el valahova, lehet, én se mennék. De ha van egy kapcsolatember, egy személy, akihez kötődik, aki megszólította, akkor már másképp működhetne a közösség. Ez hiányzik, az emberi erőforrás, amely minden egyes személyt külön-külön felkeresne, személyesen megszólítana. Ez lenne talán az egyetlen megoldás, amellyel a közösségi igényt fel tudnánk támasztani.
– Ezek az „csapongó” magyarok megmaradnak magyarnak, még ha a közösségi életben nem is vesznek részt?
– Nagyon sok a vegyes házasság. Az iskola alsóbb tagozataiban, illetve az óvodában rengeteg vegyes házasságból származó gyerek tanul. Örülök annak, hogy a román fél nagyon sokszor nyitott: nyitott arra, hogy a gyereke két kultúrával, két önazonossággal nőjön fel, két anyanyelvet beszéljen. Így az, hogy egy gyerek magyar maradjon, sokszor a román fél jóindulatán múlik, illetve a magyar fél határozottságán. Minden emberi síkon áll, és ezért sokszor instabil.
– Jellemző az Temesvárra, hogy a diákok, akik román nyelven tanulnak, egy idő után visszatérnek, áttérnek a magyar nyelvű oktatásra?
– Igen. Van egy fakultatív nyelvkurzus programunk, amely jelenleg 16 olyan Temes megyei településen működik, ahol még van magyar kisebbség, akár katolikus, akár református. Az egyház, iskola és a fakultatív nyelvkurzus próbálja bennük megtartani az identitást. Nagyon sok helyen nincs már magyar iskola..
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Márkus Barbarossa János, a reneszánsz inas
Molnár Vilmos szerint Márkus Barbarossa János az egyetlen magyar költő, akiről legendák keringenek, a legelszálltabb legendák pedig igaznak bizonyulnak. Nem csoda tehát, hogy ő volt az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov Kávéház Álljunk meg egy szóra című rendezvénysorozatának meghívottja csütörtök este, a vendéget László Noémi kérdezte.
A moderátor szerint az életművész szó negatív töltetű, általában olyan személyekre használják, akiről nem tudni, mit csinál, miből él. László Noémi megjegyezte, a negatív töltet ellenére Márkus Barbarossa János előszeretettel használja ezt a kifejezést tevékenysége leírására.
A meghívott kiemelte: az életet művészetként, a művészetet életként képzeli el, az életművészet számára egy szakma. Elmondta, gyakran ő sem tudja miből fog megélni, ki kell találja, mihez kezdjen, ám ő erre is művészetként tekint.
A beszélgetés folyamán kiderült, Márkus Barbarossa János nemcsak életművész, hanem igazi reneszánsz inas, mesterről mesterre járva sajátít el különféle mesterségeket. Gyerekkorában egy zárdában nevelkedett, amely már kisgyerekként számos érdekes élménnyel gazdagította. Tanulóként úgy érezte, az iskola inkább hátráltatja, viszont megemlítette, hogy azok a tanárok, akik nem hagyományos órákat tartottak, nagy hatással voltak rá, és fontos dolgokat tanult tőlük. Iskolakerülőként már diákkorában eltanulta a fémmetszés technikáit, illetve a kalapkészítő és órás mesterségekbe is belekóstolt, gyakran látogatva ezeket a műhelyeket.
Életművészként a katonaság alatt és a kényszermunkahelyén is arra koncentrált, hogy minél többet tanulhasson: előbbi helyen könyvelőként, inasként is tevékenykedett, míg a zománcgyárban az éjjeli műszakot választotta, hogy felfedezze a zománc nyújtotta művészeti lehetőségeket.
Irodalmi tevékenységét dalszövegírással kezdte, tudósított a Marosvásárhelyi Rádiónak, írt különböző cikkeket, álnéven közölt az Utunkban, és a Fáklyában. Első verseskötetét gyermekei számonkérésére jelentette meg, akik nem értették, hogy apjuk –, aki ha nem farag, akkor ír –, miért nem adja ki a fiókban lapuló költeményeket.
Márkus bevallotta: irodalmi tevékenységére nem jellemző az inasság, itt nem járt mesterről mesterre, hogy elsajátítsa az írást, hanem véletlenül került írók, költők társaságába. Első nagy találkozása az irodalommal Bécsben volt, Deréki Pál vitte el az Öreg kovács nevű irodalmi műhelybe, ahol számos olyan nagy mesterrel találkozott, akiket tulajdonképpen nem ismert, neki kellett utána járni, hogy kik azok, és miket írnak.
Többnyire verseskötetei jelentek meg, nagy részük magánkiadásban. Egyetlen prózakötete, amely eddig magyar, román, illetve angol nyelven is napvilágot látott, tulajdonképpen az 1990-es évek tükörképe. A kolozsvári Music Pub volt a 90-es évek elején a kincses város irodalmi „központja”, a Fidelius című kötetében azt dolgozza fel, amit ott megélt. A társaság központi szereplője Bréda Ferenc volt, így ő lett a kötet főszereplője, ám a többi mellékszereplő is a társaság tagjai közül került ki.
„Ez egyfajta korszellem tükörképe, 7-8 évet rögzít abból a lelkes időszakból. Ma már másként van minden, 20 év alatt rengeteg minden megváltozott” –jegyezte meg Márkus Barbarossa János.
Az est folyamán a hangszerkészítő, régiségkereskedő, költő, író igazolta Molnár Vilmos kijelentését: élettörténetét ugyanis számos izgalmas „legendán” keresztül szemléltette. A meghívott annyira belefeledkezett a mesélésbe, hogy a rendezvényre jellemző felolvasásokat is elfelejtették a kérdések közé beékelni, így az lett a beszélgetés és az est zárómozzanata.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Családias, barátias minden Mérán
Minőségileg fejlesztenék ugyan a Méra World Music fesztivált annak szervezői, de nem céljuk nagy fesztivállá fejlődni – derült ki tegnap, a Szarka-telken tartott sajtótájékoztatón, amelyen Bethlendi András és Varga Zoltán főszervezők, Vass Attila, a Hagyományok Háza kolozsvári munkatársa és Fülöp Csenge a KOOHO építésze ismertette a fesztivál programpontjait, helyszíneit, illetve koncepcióját.
A szervezők úgy érezték, nincs szükség koncepcióváltásra, a rendezvényt nem kell reformálni, így a résztvevők a tavalyihoz hasonló élményre számíthatnak, népzenéből merítkező világzenét, illetve népzenét hallgathatnak Mérán július 27. és 30. között. Úgy vélik a népzenében fellelhetők az évezred slágerei, hiszen többgenerációs szűrés után maradtak fenn, a világzene pedig ezelőtt tiszteleg, nem felülírja azt.
Idén több helyszínnel készültek: a Szarka-telek hasonlóképpen a fesztivál központi része marad, ahol a színpad, bár és az infó pont kap helyet, illetve onnan lehet a chill zone-t is megközelíteni. Péntektől a Csűrfia nevű helyszínen gyerekfoglalkozásokat tartanak majd, a Bivalymúzeumban táncoktatás lesz, a Csűrstúdióban pedig filmvetítések, beszélgetések kapnak helyet.
„Azok vagyunk, aminek mondjuk magunkat, egy fesztivál egy csűrszínpadon” – emelte ki többször a sajtótájékoztatón Bethlendi András főszervező, így a filmek kapcsán is elmondta, csak olyan alkotásokat vetítenek, amelyek tematikusan kapcsolódnak Mérához, a fesztiválhoz vagy annak üzenetéhez.
A feszitválszervezőknek fontos a helyi értékek, a kalotaszegi épített örökség megóvása, így elindítják idén a faragott kapuk felújítása projektet. Céljuk idén 5000 lej összegyűjtése, amely egyetlen mérai hagyományos kapu felújításához elegendő.
A programok kapcsán a főszervezők kiemelték: idén nem csak egy feszivált szerveztek Mérán, hanem világzenei évadban gondolkodtak, így a Szarka-telken volt már majális és gyermeknap, de a fesztivált követően is lesznek még programjaik. Például a Fekete-tói vásárkor is szerveznek világzenei koncertet Mérán. Céljuk tudatosítani, hogy Mérán létezik egy csűrszínpad, amelyen minőségi, elismert, nemzetközi zenészek, együttesek lépnek fel, rurális környezetben.
Az első Kalotaszegi Prímásversenyt is a fesztiválon szervezik meg, a prímásversenyek hangulata, a szervezők szerint, illeszkedik a mérai hangulathoz. Idén kilenc, 16–35 év közötti prímás versenyez, egy előre megszabott és egy szabadon választott kalotaszegi prímás repertoárjával, a legjobb zenészt a Pál István Szalonnából, Fazekas Leventéből, Papp Istvánból és Major Leventéből álló zsűri választja ki. A zenei felhozatról a sajtótájékoztatón kiderült: idén színesebb és átfogóbb a kínálat, a népzenei ág pedig sokkal hangsúlyosabb szerephez jut tavalyhoz képest.
A szervezők kiemelték: a fesztiválozókat idén is méraiaknál szállásolják el, házban vagy sátorban, és arra kérik az érdeklődőket, amennyiben igényelnének szálláshelyet, értesítsék őket Facebookon vagy e-mailben, ők pedig segítenek a szálláshely keresésében és foglalásában.
További információk a www.meraworldmusic.com weboldalon, illetve a Facebook oldalukon találhatók.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)