Vona: a nemzet érdekeinek védelme a célunk
Magyarországi politikusok az EMI-táborban
Pótszékeket kellett bevinni a zsúfolásig megtelt előadói sátorba szombaton délben, amikor is Vona Gábor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke tartott előadást a gyergyószentmiklósi EMI-táborban. A pártelnök ezúttal is a Jobbikra jellemző közvetlen politikai stílust alkalmazta: mindenkit meghallgatott, minden kérdést megválaszolt, mindenkivel szóba állt nem csak az előadást, hanem az azt követő sajtótájékoztatók és a tábori körséták során is. A jelenlévők lépten-nyomon megállították, elbeszélgettek vele és közös fotózásokra kérték a mindenkivel közvetlen pártelnököt.
Bagoly Zsolt, az EMI tiszteletbeli elnöke elsőként a tavalyi magyarországi parlamenti választásokról kérdezte a pártelnököt. Vona Gábor elmondta: hatalmas eredménynek tartja, hogy a Jobbik bejutott a parlamentbe, a kampányra szép időszakként gondol vissza, hiszen a hazai és nemzetközi sajtó negatív hozzáállása ellenére is 850 ezer voksot kaptak, ami azt jelzi: van még tiszta élniakarás a csonkaországban. Ugyanakkor az is elhangzott, hogy a kétharmados többséget elért FIDESZ gyakorlatilag a Jobbik programját valósítja meg, learatva érte a babérokat. Ezt azonban a pártelnök pozitívumként értékeli, hiszen hosszú távon ez a folyamat az ő malmukra hajtja a vizet. – A FIDESZ most társadalmi folyamatokat indít el, ennek a következményeit azonban már nem fogja tudni követni, mert néhány év múlva a magyar ifjúság az asztalra fog csapni – hívta fel a figyelmet Vona, aki szerint a fiatalokban nagy igény mutatkozik az újra, és követelik a maguk helyét a magyar politikai életben. A pártelnök többször hangsúlyozta: a Jobbiknak nem a hatalom megszerzése, hanem a magyar nemzet érdekeinek védelme és képviselete a célja. – Támogatjuk a FIDESZ-t abban, ami a nemzet érdeke. Ha pedig nem tudunk úgy kormányra kerülni, hogy megtartsuk a nemzet érdekeit, akkor nem kerülünk kormányra – összegezte a pártelnök.
A beszélgetés során több ízben szóba került a Magyar Gárda, amelynek kapcsán Vona elmondta: a Jobbikon kívül senki sem védte, csak taposta őket. – Félkatonai szervezetnek nevezik őket, holott semmilyen fegyverük nincs a hazaszeretetükön kívül – mondta a pártelnök, aki szerint a FIDESZ is a Gárdának köszönheti a kétharmados parlamenti többségét: – Ők állították meg Gyurcsányt és a kormányát. Milyen nemzet az, amely börtönbe küldi saját hőseit? – tette fel a kérdést Vona, aki szerint a Gárda cigányfalvakat mentett az árvíz idején, önzetlenül segítenek, ahol tudnak, és önerőből tartják fenn magukat. – Ha Orbán Viktor segítené a Gárdát, akkor az övé lenne. Ő azonban tárgyalni sem hajlandó erről a kérdésről – mondta a pártelnök. További tervei között Vona Gábor a gazdasági revízió és Székelyföld területi autonómiája mellett a magyar nyelv védelmét említette: – Nemzetközi védelem alá kellene helyezni, akár a világörökség részévé is tenni anyanyelvünket, nehogy a szlovák nyelvtörvény példája körbejárjon — figyelmeztetett, érintve ugyanakkor a súlyos demográfiai helyzetet. Véleménye szerint a Kárpát-medencei magyarságnak meg kell találnia nemzetközi helyét, és nem behódolni a nagyhatalmaknak, hanem egyfajta híd-szerepet töltve be a Nyugat és a Kelet között, mint a legnyugatabbra szakadt keleti nép. Arra is figyelmeztetett: ne higgyük el a turáni átkot, amelyet megpróbálnak belemagyarázni a magyarságba.
Elhangzott: a jövőben a Jobbiknak szándékában áll kiépíteni szervezeti kapcsolatrendszerét, jelenleg pedig Erdély-szerte Jobbik Baráti Körök alakulnak, ha pedig lehetőség nyílik rá, akár alapszervezeteket is létrehozhatnak, egységes Kárpát-medencei magyar párttá válva. A kérdések, hozzászólások során szóba került a média hozzáállása a Jobbikhoz. Ennek kapcsán Vona elmondta: leginkább saját kiadványaikban és az internetes lehetőségekben hisznek, ugyanakkor az utcai politizálás híveként nagyon fontosnak tartják az emberekkel való személyes kapcsolatot. A táborozók felvetették a nemzeti zene hiányát a magyarországi rádiókban, erre reagálva a pártelnök elmondta, hogy az elmúlt év lemezeladási listáját a Hungarica zenekar vezette, a kiadók pedig nem értik ennek okát. – Hatvan éven át nyúzták a fiatalságot, elvették tőlük a magyarságukat. Most vissza akarják kapni az identitásukat, ennek pedig egyik legjobb eszköze a zene – magyarázta a jelenséget Vona Gábor. Előadása végén elhangzott: a FIDESZ alkotmányozásra készül, a Jobbik pedig mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ismét létrejöjjön a Szent Korona Magyarországa.
Szórványmentés több szinten
Érdekes kérdést fogalmazott meg a délután folyamán a Szórvány-sátorban Benkei Ildikó újságíró, a Magyar Rádió munkatársa, aki immár öt éve szervezi a vasárnapi iskolákat a szórványban élő gyermekek számára: szabad-e gátolni az asszimilációt, és segíteni az embereknek megtartani a magyarságukat? Az előadó annak kapcsán dilemmázott ezen a problémán, mivel anyaországiként rendszeresen segíti, támogatja elsősorban a partiumi falvak magyar gyermekeit, hétvégi programokat, nyári táborokat szervezve számukra, összesen mintegy ötven pedagógus közreműködésével. A munkát a helyi lelkészekkel szorosan együttműködve végzik, sok esetben a helybeli pedagógusok is bekapcsolódnak, és ötleteket lesnek el a határon túli kollégáktól. A misszió tanszereket, könyveket is gyújt és továbbít, s igyekszik minden szinten segíteni. Benkei Ildikó elmondta: az egyik, általuk látogatott falu lakói olyan bátorságot merítettek a jelenlétükből, hogy ki tudták harcolni maguknak a magyar iskolát. A vasárnapi iskola elsősorban olyan településeken működik, ahol nincs magyar oktatás, de szívesen elmennek bárhová, ahol igénylik a munkájukat. A Partium mellett jártak már Felvidéken és Délvidéken, de kaptak már meghívást Csehországba, és a Dél-Amerikában élő magyarság is kérte őket, hogy szervezzenek számukra hagyományőrző tábort, hadd ismerkedjenek meg a gyökereikkel.
Csak az anyanyelvén lehet az ember igazán naggyá és boldoggá – szögezte le Benkei Ildikó, ezzel mintegy meg is adva a választ saját kérdésére. Ezt a véleményt igazolta az előző előadás is, amelynek során Bakó Zsuzsa, a vicei Bástya Egyesület kuratóriumi tagja mutatta be a szórványkollégiumot. A Beszterce-Naszód megyei magyar falucska intézménye nem pusztán a környék falvainak magyar gyermekeit fogadja be, ingyenes anyanyelvű oktatást biztosítva számukra, de immár negyedik éve a moldvai csángó gyermekek taníttatását is vállalja. Ezzel nem pusztán a falu iskoláját menti meg a bezárástól, de biztosítja azt is, hogy ezek a nagyrészt elrománosodott gyermekek megtanuljanak magyarul, megismerkedjenek kultúrájuk kincseivel. Az előadó elmondta: a náluk végzett fiatalok mind magyarul tanulnak tovább, és jó eséllyel meg is őrzik identitásukat. A jelentkezők száma évről évre növekszik, a közeljövőben újabb ingatlant kell venniük, hogy mindenkit befogadhassanak. – Ha egy településen megszűnik az iskola, ott gyakorlatilag meghalt a magyarság, mondta Bakó Zsuzsa, példaként említve több olyan települést is, ahol előbb összevonták az osztályokat, majd be is zárták az intézményt.
A magyar autonómiatörekvések segítése nemzetpolitikai óhaj, de erről csak akkor lehet majd szó, amikor az adott határon túli magyar közösségek vezetői jónak látják – mondta vasárnap az erdélyi Gyergyószentmiklóson tartott EMI-táborban Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke.
„Addig, ameddig az erdélyi magyar közösség nem képes a saját vezetőit rákényszeríteni arra, hogy ne csak a 4 évenkénti választási periódusokban, kampányokban tűzzék zászlójukra az autonómiát, hanem a két választás közötti négy esztendőben folyamatosan, mindennap próbáljanak valami eredményt elérni, addig a magyar kormány nem nagyon tud helyettük sokat tenni” – jelentette ki. A Fidesz – tette hozzá – nem tudja az erdélyi magyarok véleményét úgy képviselni bármely külhoni fórumon, hogy annak a hitelét ne rontaná le az, ha az RMDSZ nem zárkózik fel mögé, „illetve még pontosabban: nem előz meg bennünket egy lépéssel, hiszen mégis csak az ő véleménye számít, bármely fórumról beszélünk”. A magyar állampolgárság megszerzése kapcsán elmondta, hogy a rövidesen érvénybe lépő törvény célja akadálymentessé és diszkriminációmentessé tenni a folyamatot, ami csak a határon kívüliek egyéni kérelmei alapján kezdődhet el. (MTI)
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

Jó hangulatban küzdöttek meg egymással a „katonák”
Vidámság, játék, kreativitás: ebben a szellemben töltötték március 19-ét mindazok az általános iskolás diákok – szám szerint 68-an –, akik a Partium és Közép-Erdély legkülönfélébb csücskeiből érkeztek Kolozsvárra, az Adj, király, katonát vetélkedő országos döntőjére. A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) fiataljai immár ötödik alkalommal hirdették meg ezt a versenyt, amelynek célja, hogy az iskoláskorú gyermekekben növelje, erősítse az összetartozás érzését, kiemelje a család fontosságát, elősegítse egymás jobb megismerését. Az Unitárius Kollégium díszterme meghitt helyszínt biztosított az egésznapos, jó hangulatú program számára, amelynek során a résztvevők valódi családdá kovácsolódtak össze.
Bardócz Csaba ikafalvi református lelkipásztor, a MIT egykori elnöke és a vetélkedő egyik szellemi atyja bevezetőjében elmondta: az idei verseny anyagát (meséket, verseket) összefoglaló szöveggyűjtemény országos szinten 2500 kisdiákhoz jutott el, a vetélkedő helyi szakaszát pedig 43 helyszínen rendezték meg. A résztvevők egyre nagyobb száma miatt idén két országos döntőt szerveztek: a székelyföldi diákok számára külön alkalmat biztosítanak április 2-án Sepsiszentgyörgyön. – Nem csak azt vesszük figyelembe, hogy mit tudtok és mennyire készültetek fel a szöveggyűjteményből. Arra buzdítunk, hogy merjétek megmutatni, elmondani, amit tudtok. Virtuálisan itt minden gyermek nagycsaládossá válik. Kívánom, hogy később az életben is legyetek mindannyian nagycsaládosok – fejtette ki Bardócz Csaba, aki Csete Örssel, az Apáczai Közalapítvány igazgatójával és e cikk szerzőjével együtt látta el a nap folyamán a verseny zsűrizésének tisztét.
Molnár Imola és Rácz Norbert műsorvezetők a különféle helyszínekről érkezett gyermekeket háromfős „családokra” osztották, majd első próbaként minden családnak nevet, címert és jelmondatot kellett kitalálnia és bemutatnia. A kicsik fantáziája szárnyalt, ugyanakkor igyekeztek kötődni a verseny szellemiségéhez, így a legtöbb családnév igazodott a szöveggyűjtemény anyagának bizonyos mozzanataihoz, és a címerek is leginkább a bátorság, az erő, az összetartozás, a szeretet érzetét sugallták, és persze a győzniakarásét. Elszánt küzdelem folyt az almákért, hiszen pontok helyett alma járt, amely ugyancsak próbára tette az ifjú „katonák” tűrőképességét, mivel a pont-almákat csak a nap végén ehették meg. A vetélkedők során nem csak a szövegek ismeretét díjazták, hanem a résztvevők ügyességét, kreativitását, ötletességét is, a próbák során a versenyzőknek többek között cipőfűzőket kellett gyűjteniük, fészket építeniük, akadálypályán átkelniük, lufit felfújniuk eldurranásig és még számtalan egyéb feladatnak kellett eleget tenniük, hogy megkaphassák a kiérdemelt almákat, amelyek megszerzéséért a nap vége felé közeledve már elszánt rablást is folytattak, próbára téve saját és a társaik tudását is. A diákok lelkesen és kellő komolysággal álltak a feladatok megoldásához, a kísérők és nézők pedig remekül szórakoztak a különféle megmérettetéseken.
A nap végére kialakult állás szerint harmadik helyen végzett a Csókák családja, a második helyet a Csonka család érdemelte ki, míg az első helyet A három pillangó nevű család szerezte meg, mindannyian értékes nyereményekkel térhettek haza. Természetesen senki sem távozott üres kézzel: a szervezők és a támogatók jóvoltából minden egyes résztvevő emléklapot és apró ajándékokat kapott, valamint a nyári ikafalvi Hun táborban való részvétel jogát, ahová Bardócz Csaba szervező hívta meg őket. Az ötödik Adj, király, katonát vetélkedő idén is hű tudott maradni szellemiségéhez, bebizonyítva, hogy az általános iskolás korosztály még fogékony a klasszikus mesei értékekre, azok megőrzésére, átadására. Elismerés illeti a szervezőket helyi és országos szinten, valamint a kicsiket felkészítő pedagógusokat, amiért segítik ezen értékek fennmaradását.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

Ismét kiadták a valamikor zárolt Erdély nagymonográfiát
Hetven évet kellett várni a valamikor gróf Teleki Pál által kezdeményezett, és megjelenését követően szinte azonnal zúzdába és indexre került nagy Erdély monográfia újrakiadására: a monumentális kötetet a magyarországi Kráter Műhely Egyesület gondozásában veheti most kézbe az olvasó – derült ki az április 2-án a Református Kollégium dísztermében megtartott könyvbemutatón.
A nap kulturális eseményekben zsúfolt mivolta ellenére is szép számú érdeklődő vett részt a rendezvényen, amelyen szó esett a húsz éve működő Kráter Műhely Egyesület tevékenységéről is. Turcsány Péter író, a kiadó igazgatója elmondta: céljuk a Kárpát-medencei magyar kultúra, valamint a világkultúra szolgálata, főként olyan könyvek kiadásával, amelyeket az elmúlt rendszerben zároltak vagy igyekeztek agyonhallgatni. A kötet laudációját Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár mondta el, kiemelve: az első megjelenéskor, apáink, nagyapáink idejében ez a könyv személyes és nemzeti ereklyének számított, és ma is ezt a szerepet tölti be. – Borítójának vérbordó színe egyszerre jelképezi az életet és mindazokat, akik meghaltak szülőföldjükért, a címer pedig üzeni Erdély térbeli és időbeli egységét, ami a miénk, magyaroké – értékelte az államtitkár. Az író-politikus elismeréssel szólt a kötet mögött álló tudóscsapatról, amely idővel dacoló értéket alkotott egy olyan korban, amikor szépirodalmi és tudományos művek ezrei estek áldozatul a tisztogatásoknak: – Többek között Márai Sándor, Wass Albert, Hóman Bálint könyvei, de egész korszakok és események tűntek el –, mondta, felelevenítve azt az időszakot, amikor maga a Magyar Tudományos Akadémia javasolta a magyar historikusoknak, hogy csak a trianoni Magyarország területén történteket kutassák. – Húsz évvel a diktatúra után még mindig fehér foltok éktelenkednek történelmi emlékezetünkben. Pótolni kell a feledésre ítélt életműveket, és ebben a munkában a Kráter Műhely Egyesület élen jár, nekik köszönhetjük Wass Albert reneszánszát, a regényíró Németh László újrafelfedezését, az Aranyrög sorozatot – emelte ki Szőcs Géza. Az Erdély monográfia kapcsán úgy vélekedett: a kötet emléket állít annak a tudósnemzedéknek, amelynek élén a hetven éve elhunyt gróf Teleki Pál állt. – Olyan részletek derülnek ki belőle, amelyekről a mai napig hallgatnak határon innen és túl – összegezte az államtitkár.
A monográfia keletkezésének körülményeit a jelen kiadás ötletgazdája, az utószó írója, Barcsa Dániel történész elevenítette fel. Elhangzott: Trianon teljesen felkészületlenül érte a magyar értelmiséget, a kezdeti bénultság pedig később irredenta mozgalmakba csapott át, amelyek azonban teljesen kontraproduktívnak bizonyultak. Ezzel szemben a Klebelsberg Kunó és gróf Teleki Pál nevével fémjelzett békés revízió valódi értékeket teremtett: iskolák, egyetemek, tudományos intézmények létesültek, megszületett a magyarságtudomány, monográfiák, forráskiadványok jelentek meg. – A kötet a második bécsi döntés után került az olvasókhoz, példányainak jó részét bezúzták, könyvtárakban a zárolt részlegre került, szerzőit Rákosi és Kádár száműzetésbe, emigrációba, öngyilkosságba kényszerítette, ha nem sikerült a maga szolgálatába állítania őket. – A történelemhamisítás Magyarországon is dívott, és mai napig is tart – szögezte le a történész.
A könyvbemutató zárómozzanataként Turcsány Péter tartott vetítettképes előadást A nemzetféltő Wass Albert címmel.
Sándor Boglárka Ágnes 
Szabadság (Kolozsvár)

Szárazajta – itt és most
Átlagon felüli örömöt jelentett számomra Benkő Levente legújabb kötetének megjelenése. A legújabb megnevezés azonban talán nem is épp annyira helytálló, hiszen egy régebbi könyvének átdolgozott és jelentős mértékben kibővített változatáról van szó. Mivel azonban az első kiadás már szinte föllelhetetlen, valószínűleg sokak számára válik becsessé ez a könyv.
Egészen konkrétan a Szárazajta* című dokumentumkötetről van szó. Az író, kutató, terepet járó, történetek, sorsok és történelmek nyomába eredő Benkő Leventével egyetemista koromban találkoztam először. No, nem személyesen, hanem bibliográfiaként, hiszen a tananyagunk részét képezte. Ritka eset azonban, amikor a kötelező könyvészet olyan hatással bír, mint néhány elszánt egyetemistára a tőlünk földrajzilag is csöppet távol eső, székelyföldi Benkő Levente. Szégyenkezve vallom be, hogy amíg háromszoros kerülőúton kezembe nem került a Szárazajta című karcsú kötet, azt sem tudtam, hogy létezik ilyen falu. Aranyárban mérték, korlátozott példányszámban jelent meg, nagyon szerencsésnek kellett lenni ahhoz, hogy valahogyan kölcsönkapjuk, kézbe véve pedig mit is láttunk: egy vékonyka, zöld és meglehetősen gyengécske nyomdatechnikával készült kiadványt. Beleolvasva azonban valami fura dolog született: fájdalomból, kínból, könnyekből, haragból, kétségbeesésből, elkeseredésből, szavakból táplálkozó varázslat.
Nem lehetett letenni: egy éjszaka alatt kellett a végére jutni, holott már az első tíz oldal elolvasása után világossá vált, hogy itt nem lesz katarzis, ez nem az a műfaj. Tudnom kellett azonban, hogy mi is történt igazából Szárazajtán 1944. szeptember 26-án, persze, csak annyira, amennyire ezt most így, több évtized távlatából tudni lehet. Talán ez a dokumentumkötetek igazi varázsa: ebben az esetben szó sem lehet a fikció megnyugtató érzéséről, és bár nem könnyű esti olvasmány, mégsem bírunk tőle szabadulni, mert az igazságkeresés vágya erősebbnek bizonyul a védekező mechanizmusnál. Így bármilyen kegyetlen legyen is a téma: olvassuk.
Jelen témánk pedig nem nélkülözi a kegyetlenséget. S hogy Benkő Leventét sem hagyta nyugodni a Szárazajtán az 1990-es évek elején felgöngyölített tragédia, annak ékes bizonyítéka a most megjelent újabb kötete. Akiknek az emlékezetében még él a fentebb említett karcsú zöld könyvecske, azok most valószínűleg meglepődve veszik kézbe a terjedelmes (az előzőnek legalább ötszöröse), finom tapintású, borítója által is visszafogott, drámát sejtető könyvet. Ebben pedig most megkapjuk a kerettörténetet is: a szerző ezúttal nem elégszik meg magának a szárazajtai vérengzésnek a szemtanúk által történő felidézésével, nyilvánosságra hozatalával, hanem közlésre szánja a teljes dokumentációt, kutatásainak anyagát, bírósági jegyzőkönyveket, periratokat, korabeli feljegyzéseket. Ugyanakkor kontextusba is helyezi a történéseket, hiszen a szárazajtai tragédia nem egy önmagában létező, egyedi eset, hanem történelmi helyzetek, döntések és állapotok fájdalmas hozadéka. Tény, amely többször, több fórumon is elhangzott: 1944. szeptember 26-án szörnyű vérfürdő helyszíne volt Szárazajta. Tizenkét helyi lakos lelte ekkor halálát. Gavrila Olteanu kapitány vezette a Maniu-gárdistákat, akik kegyetlen példát statuáltak: tizenkét falubelit – köztük egy idős asszonyt – kivégeztek, többeket megsebesítettek, bántalmaztak, a falut feldúlták, kirabolták. A szörnyűségeket nyilvánosan követték el: gyermekek, szülők, testvérek, rokonok, falubeliek kellett hogy végignézzék szeretteik pusztulását. Hogy mi és hogyan történt, azt szemtanúk állításai, a lelkileg megtört emberek által felidézett események igazolják. Hogy miért történt, arra a kérdésre kereshetik a választ a történészek, az oknyomozó riporterek, ahogyan tette Benkő Levente, feltárva a vonatkozó forrásokat. Hideg fejjel tekintve át a történelmet, a két világháború közötti, a második bécsi döntés utáni állapotokat, a gyűlölködés kétoldalú megnyilvánulásait, ésszel talán még magyarázatot is találnánk, ha lehetne találni a megmagyarázhatatlanra. Ezért fontos, hogy ne tévesszük szem elől az előzményeket, ne vonjunk le elhibázott következtetéseket, ne ítélkezzünk elhamarkodottan. A tények ettől még tények maradnak: ártatlan emberek életét oltották ki, egy falu lakosságát tették tönkre, generációkon túl sem gyógyuló sebeket ejtve. Bűnösöket lehet és kell is találni, de ezek talán nem azonosak a végrehajtókkal. Ahhoz azonban, hogy ebbe bármilyen szinten is beleláthassunk, ismernünk kell azt a feltáró munkát, amelyet Benkő Levente elvégzett, és amelynek szintézise a most megjelent kötet.
S hogy kinek is ajánlható a Szárazajta? Gyakorlatilag bárkinek. Bár természetesen mást jelent egy útkereső egyetemista, és mást egy szakmabeli (történész, kutató stb.) számára, de hogy mindenkiben nyomot hagy, aki kicsit is érdeklődik a történelmünk iránt, az biztosra vehető. A döntés és véleményezés mindenkinek szíve joga, ismerni a megismerhető tényeket azonban kötelességünk.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES 
 *Benkő Levente: Szárazajta. Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2011. (A könyvbemutatót csütörtökön 6 órától tartják az EME Jókai utca 2–4. szám alatti székházában)
Szabadság (Kolozsvár)

Szeretjük a várost, szeretünk benne élni
Bemutatták a Kincses Kolozsvár Kalendáriumot
Minden résztvevő a bemutatott kiadvány egy-egy példányával távozhatott szerdán este a Reményik Galériából, ahol az Erdélyi Magyar Nemzeti tanács (EMNT) és a Kriterion Könyvkiadó közös munkája gyümölcsének örvendhettek a lokálpatrióták. A Kincses Kolozsvár Kalendárium 2012 hiánypótló kiadvány, amely a nehezebben megközelíthető rétegekhez, a külvárosokban élő, mindennapi gondokkal megterhelt magyarsághoz is kíván szólni.
– Másfél éve, az első Kolozsvári Magyar Napok sikeres megszervezése után megtapasztaltuk, mekkora igény van olyan közösségi terek kialakítására, amelyek túlmutatnak a rendezvényeken. Az értelmiségi réteg többnyire megtalálja az eszmecsere lehetőségét, a hétköznapi emberekkel azonban nehezebb a kapcsolattartás: ezért találtuk ki műfajilag a kalendáriumot, amelynek ötletét Éder Ottó tanár úr adta – elevenítette fel a kezdeteket Gergely Balázs, az EMNT Kolozs megyei alelnöke, a kötet egyik kezdeményezője, aki az előszóban is leszögezi: „Mi otthon vagyunk Kolozsváron.” Ezt követően felsorolta mindazon szerzők, szerkesztők és munkatársak nevét, akik részt vettek a kalendárium anyagának összeállításában. A tekintélyes névsor egyfajta garancia is arra, hogy a kötet gazdag tematikát ölel fel, a helytörténettől a sporton és gasztronómián át az irodalomig sok minden helyet kapott benne.
A kalendárium egyfajta lírai értékelésének feladatát Szántai János író-kritikus vállalta, Idők és marslakók című rövid jegyzete akár egy hagyományos évkönyv utolsó, üresen hagyott oldalaira kívánkozna. Az idő telésén-múlásán elmélázó írás végkövetkeztetése egy anekdota kapcsán: nem vagyunk marslakók, és az a dolgunk, hogy ne is váljunk azzá.
– Voltak időszakok, amikor kezdtük elhinni, hogy nincs helyünk Kolozsváron, meg kell húzódnunk, háttérben kell maradnunk. Ez a kötet annak a bizonyítéka, hogy be tudjuk lakni ezt a várost – fejtette ki H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója, aki szerint Kolozsvár még számos kincset rejteget, ezért érdemes tovább kutakodni, és a kalendárium folytatásán gondolkodni. Kiemelte: a múltbéli események, épületek és emberek „csokorba gyűjtése” során a szerkesztők is rengeteg újdonsággal, érdekességgel szembesültek, és izgalmas anekdotákat is sikerült beemelni, amelyekből sokkal jobban megismerhető és megérezhető egy város hangulata. – Jó ebben a városban élni, szerethető a múltja és a jelene, és dolgoznunk kell a jövőjén – összegezte az igazgató.
A kalendárium egyik érdekessége és erőssége a kétnyelvű, műemlékjegyzékkel kiegészített várostérkép, amelyről Asztalos Lajos helytörténész elmondta: régi utcaneveink szellemi műemlékek, ilyenként pedig sérülékenyek, megőrzésre, védelemre szorulnak. A kötet igényes külleme Könczey Elemér munkáját dicséri, tartalma pedig a kellemes olvasnivalókon túl hasznos információkat is kínál politikai és civil szervezetekről, egyházakról és egyebekről.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

Bethlen-kollégium: sok por, számos kérdés és hatmillió euró
Hétfőn kezdődik a nagyenyedi schola átfogó rehabilitációja
Hétfőtől elkezdődhetnek a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium teljes felújítási munkálatai: az erről szóló szerződést tegnap délelőtt írták alá a helyi önkormányzat, az Erdélyi Református Egyházkerület – mint tulajdonos –, valamint a munkálatok elvégzését versenytárgyaláson elnyerő Fehér megyei cég képviselői. Ezzel hosszas folyamat végére kerülhet pont, hiszen a 2004-ben visszaszolgáltatott ingatlanban működő iskola helyzetét az elmúlt években a teljes bizonytalanság jellemezte, mivel gyakorlatilag jogalap nélkül tartózkodtak az épületben. Végül a három érintett fél – az önkormányzat, a tulajdonos és a kollégium vezetősége példaértékű megállapodásra jutott, amelynek következtében sikeresen pályázták meg a Regionális Operatív Program egyik projektjét. A nyertes pályázatnak köszönhetően az elmúlt évek aprócska javítási munkálatain túl most átfogó rehabilitálás kezdődik, amelynek 2014 augusztusáig kell befejeződnie.
Félig-meddig megvalósult álomnak nevezte Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója a kivitelezési szerződés aláírásának ünnepélyes pillanatát, hozzátéve, hogy a teljes megvalósulás 2014-ig húzódik majd el. – Az államosított kollégiumot 2004-ben szolgáltatták vissza tulajdonosának, az Erdélyi Református Egyházkerületnek, a helyzetünk azonban innentől annyira bizonytalanná vált, hogy a tanfelügyelőség ki is lakoltatott volna minket az épületből. Szerencsére azonban nagyon sikeres tárgyalásokat folytattunk, amelyek következtében az önkormányzat mint fenntartó és a református egyházkerület mint tulajdonos 12 évre szóló haszonbérleti szerződést kötött egymással. Ennek értelmében az önkormányzat nem kell hogy bérleti díjat fizessen a tulajdonosnak, kötelezi azonban magát arra, hogy a kollégium felújításához szükséges összeget pályázatokból vagy saját forrásokból előteremti. Mindez pedig arra az időszakra érvényes, amíg fennáll a magyar tannyelvű Bethlen-kollégium – hangsúlyozta Szőcs Ildikó. Hozzátette: az aláírás pillanatában még nem tudtak a Regionális Operatív Program létezéséről, utána azonban már hatalmas munkával állították össze közösen a pályázatot. A tervezés teljes dokumentációját az egyházkerületi főépítész végezte el, az önkormányzat pedig 2010-ben benyújtotta a pályázatot. Az iratcsomó 6 millió eurós támogatást hozott. – Ez az összeg nem pusztán a felújítást, hanem a konzultáns cég munkadíját és az iskola felszerelésének teljes megújítását is magába foglalja, hiszen különféle interaktív eszközökkel, táblákkal fogjuk frissíteni a tanszerkészletünket – részletezte az igazgatónő.
Nem kell költözni
A kollégiumban az utóbbi években is folytak felújítási munkálatok: kisebb pályázatokból sikerült rehabilitálni az étkezde, az óvoda és a tornacsarnok épületét, és a bentlakásokban is történtek apróbb javítások. Most azonban a főépületet, a régi bentlakást és az elemi iskolát is rehabilitálni tudják. – A bentlakásban eddig 10 személyes szobákban laktak a diákok, közös mosdóval a folyosók végén. A felújítás során 5-6 ágyas szobáink lesznek, saját fürdőhelyiséggel – mondta el az igazgatónő. Hozzátette: van kidolgozott stratégiájuk arra az időszakra is, amikor a nyári vakáció végeztével a diákok visszatérnek a kollégiumba. – Reméljük, hogy tervünk működni fog, és nem kell sem ideiglenesen kiköltöznünk az épületből, sem pedig két váltásban dolgoznunk. Az egészen biztos, hogy izgalmas időszak vár ránk, folyamatos építkezéssel, sok-sok porral, számos kérdéssel, de már nagyon rég vártuk, hogy ez bekövetkezzen – szögezte le az igazgatónő, aki nagy pozitívumként értékelte, hogy a két érintett intézménnyel – az önkormányzattal és az egyházzal – jó partnerként tudtak együttműködni.
Létkérdés az iskola
Az Erdélyi Református Egyházkerület összesen 6 kollégiumot tart fenn. Ha ehhez hozzávesszük a Királyhágómelléken található további három oktatási intézményt, akkor kitűnik: Erdélyben a reformátusok rendelkeznek a legnagyobb iskolahálózattal. – A reformáció kezdete óta egyházunk kiemelt figyelmet fordít az ifjúság nevelésére, oktatására. Maga Bethlen Gábor fejedelmünk mutatott nekünk példát azzal, hogy Gyulafehérváron kollégiumot alapított. Kijelölte az utunkat, nekünk csak folytatni kell – tekintett vissza a kezdetekre Kató Béla főjegyző, aki a tulajdonos Erdélyi Református Egyházkerület nevében vett részt az aláírási ceremónián. – Az 1948-as államosításokat követően persze nem foglalkozhattunk az oktatással, de 1990 után, amikor elkezdődtek a visszaszolgáltatások, fel tudtuk venni a fonalat. Olyan ingatlanokat kaptunk vissza, amelyek felújításával 50 év alatt senki nem foglalkozott. Tudni kell, hogy ezeknek az iskoláknak az alapítói és későbbi támogatói minden alkalommal létrehoztak egy olyan gazdasági hátteret is, amelyből fedezni tudták az intézmény működési-fenntartási költségeit. Ezek lehettek termőföldek, erdők stb. Az új rendszerben azonban a tulajdonosok csak a romos épületeket kapták vissza, gazdasági háttér nélkül, így a fenntartásuk nagyon nehézzé vált – fejtette ki a főjegyző. Kiderült: az állam ugyan igyekezett valamilyen megoldást találni, például bért állapított meg, amelyet az önkormányzat fenntartóként kellett volna hogy fizessen a tulajdonosnak, ez azonban sok esetben nem történt meg, így perek halmaza indult el. – Erre jelentettek megoldást az európai uniós pályázatok, amennyiben a tulajdonos és a fenntartó hosszútávú bérleti szerződést köt egymással. Ezt azonban nem tudta minden érintett város vezetése elfogadni, és ebből a szempontból Nagyenyed (ellentétben például Kolozsvárral) nagyon jó példa: itt ugyanis a román polgármester is belátta, hogy hosszútávon sokkal jobban jár az önkormányzat, ha nem kell bért fizetnie, csak segít megszerezni a felújításhoz szükséges pénzt. Ráadásul saját megítélését is pozitív irányba tereli ezzel: biztosan nem véletlenül választották ismét őt a város élére – vélekedett a főjegyző.
Az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonosként néhány objektumot megtartott: a pincét, a múzeumot és a dokumentációs könyvtárat nem adta bérbe, ezek felújítását magára vállalta. Az ehhez szükséges, mintegy 500 ezer eurós összeget egyéb egyházi ingatlanok bérleti díjából, valamint különféle pályázatokból kívánja előteremteni. – Úgy gondoljuk, a dél-erdélyi magyarság hatalmas esélyt kapott azzal, hogy lehetőség van a kollégium teljes rehabilitálására. Mi fenntartjuk magunknak a jogot, hogy figyelemmel kísérjük a munkálatokat, és ellenőrizzük azok minőségét. A terveket egyházkerületi főépítészünk készítette el a megbízásunkból, az ő felügyelete és aláírása szükséges minden egyes tételhez – emelte ki Kató Béla. Hozzátette: a református egyház számára létkérdés az iskola. – Mi etnikailag is meghatározzuk magunkat: magyar egyház vagyunk, és nem végzünk missziós munkát sem egyéb nemzetek, sem egyéb vallások hívei között. Egyházunk beleszületés, megkeresztelés útján gyarapodik hívekben. Ha azonban a gyermek, akit mi reformátusnak keresztelünk, nem jár magyar iskolába, akkor elveszítettük, hiszen nem fogja olyan szinten bírni az anyanyelvét, hogy megértse, elfogadja az egyházi liturgiát, részt tudjon venni az egyházi életben. Kiszakad a közösségből, gyakorlatilag konfirmálni sem tud, mert nem érti a szöveget. Kiemelten fontos tehát, hogy befektessünk az oktatási intézményeinkbe. Az egyháznak elsősorban talán az oktatás minőségét, tartalmát kellene befolyásolnia, a méltó környezet, a megfelelő feltételek azonban sokat tehetnek azért, hogy pedagógus és diák jó közérzete és ezen alapuló közös munkája minőségi magyar oktatást teremtsen.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

„Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról”
Beszélgetés Bárdi Nándor történésszel a kisebbségi retorika változásairól
„A magyar politikai osztály elvesztett két világháborút. Nem tudta az állampolgáraival fennálló »szerződését« megtartani. Ez a magyar állam történelmi felelősségérzetének kényszere.” – TRANSINDEX.RO
„Az igazi integrációnak nem pusztán szimbolikus, retorikavezérelt dolgokban, hanem konkrét cselekvésekben kellene megmutatkoznia. Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról, a romániai vagy szlovákiai magyar társadalomról, hanem konkrétan megnézve az ezeken belüli alrendszerek (oktatás, önkormányzat, nyilvánosság, egyházi élet, közművelődés) működését. Az az igazi integráció, ha ezekben történik meg a változás, a saját társadalomra való odafigyelés” – vélekedik Bárdi Nándor történész, aki június 4-én, a nemzeti összetartozás napján a Bács-Kiskun megyei Baján tartott előadást a határon túli magyarság 1989 utáni struktúraváltásáról. A rendezvényen kolozsvári küldöttség is részt vett, így készülhetett el az alábbi beszélgetés.
– Minek köszönhető, hogy az új Fidesz kormány 2010-ben bevezette június 4-én a nemzeti összetartozás emléknapját?
– Magyarországon három nemzeti ünnepet tartunk nyilván: március 15., augusztus 20. és október 23. Ugyanakkor léteznek a törvényben rögzített emléknapok is. Ide tartozik a 2010-ben elfogadott nemzeti összetartozás napja. Ezenkívül azonban további öt emléknapunk van: az 1946-os köztársaság kihirdetésének évfordulója, a kommunizmus, a holokauszt áldozatairól való megemlékezés, a szovjet csapatok 1991-es kivonulásának ünnepe és az aradi vértanúk napja. Ezek nem munkaszüneti napok, de mindenhol megemlékeznek róluk, különösen a középiskolák szintjén. Továbbá van kilenc egyéb emléknapunk (ezek között szerepel április 5., a kassai kormányprogram napja, amelyet a szlovákiai magyarság gyásznapjának is tekintenek).
Az előző Fidesz kormány 2001-től vezette be a holokauszt-emléknapot, most pedig már tavasszal kezdeményezték az összetartozás napjának létrehozását. Ezek mindenképp a Kádár-korszak történelmi amnéziájával szembe mennek. Egy új emlékezet- és politikai identitásközösség létrehozását célozták meg. A trianoni emléknap bevezetésében meghatározó lehetett a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazási kampány végeredménye, amely lényegében egy pártpolitikai csata volt, és nem a külhoni magyarokról szólt. De alapvetően megrázta a magyarországi politikai közösséghiánnyal küszködő politikai osztályt is. Ezért a második Orbán-kormány magyarságpolitikai programja négy olyan projektre épül, amely elsősorban Magyarországnak szól. Bizonyos értelemben annak érdekében alakították ezt így, hogy ne kerülhessen sor még egy, a népszavazáshoz hasonló identitáspolitikai fiaskóra. Már a választási kampányukban megígérték az egyszerűsített honosítási eljárással a kettős állampolgárság, magyarországi lakóhely nélküli, könnyített megszerzését; a Magyarság Házának megteremtését a Budai Várban, amely ma a Szülőföld Alapot felváltó Bethlen Gábor Alap székháza; a Határtalanul program, a magyarországi középiskolások szomszédországi magyarlakta területekre való utaztatását; és végezetül az emléknapot.
– A Nemzeti Összetartozás Napja esetében felmerülhet a kérdés: jó-e, hogy épp a Trianon-emléknapra esik, vagy sem?
– Nem az én tisztem ezt eldönteni. De ez alkalom arra, hogy tisztázzuk a mindenkori viszonyunkat Trianonhoz, pontosabban a róla és következményeiről való beszédhez. Felfoghatjuk úgy, hogy a nemzeti közösséget lényegében egy trauma fogja össze, és ebben a hanyatlástörténeti sorsközösségben várjuk a terapeutákat. Vagy szembenézhetünk Trianonnal és következményeivel, és megpróbálhatunk túllépni ezen, detrianonizálni, határtalanítani, ugyanakkor Magyarországon emancipálni a külhoni magyarokat.
– A nemzetegyesítés programjára gondol?
– Itt többről, egy bonyolultabb kérdésről és nem pusztán politikai elvárás-retorikáról van szó. Az egységes magyar nemzet helyett talán azért jobb az egyetemes magyarság kifejezés, mert ebbe sokkal inkább belefér a többközpontúság, a különböző, kilencven éve kialakult sorsközösségek sajátosságainak elfogadása. Az egységesítésben van egy központ, egy normaelvárás, a határtalanítás ellenben azt is jelenti, hogy beemeljük a másik részt is a közös örökségbe. Például gondoljon arra, hogy Romániában és Szlovákiában a magyarországi jogosítványt hajtásinak nevezik. Nem felel meg a budapesti elvárásnak? Na és? Miért ne lehetne a hajtási a jogosítvány kifejezés szinonimája egy magyar értelmező szótárban? Ilyen egyszerű. Miért ne lehetne az etnokulturális közösségünk különböző tájegységeinek örökségét és a kisebbségi helyzetben magától értetődően változó populáris kultúrát elfogadni? Miért lehet fals az a kifejezés, önmegnevezésként Kolozsvárt, hogy határon túli magyar? Nemcsak azért, mert a kolozsvári magyarok adott helyzetben egyszerűen magyarnak tartják magukat, hanem mert a határon túli magyar kifejezés egyből Magyarországhoz képest határozza meg a kulturális azonosságot. A külhoni magyar kifejezés magában hordozza azt, hogy a Kárpát-medence (a volt történelmi Magyarország) a magyarországiak számára is egy olyan közös haza, amelyben a nem magyarok is otthon érezhetik magukat Budapesten vagy Battonyán, Pilisszentkereszten stb. éppúgy, mint a valamiképpen a magyar etnokulturális közösséghez tartozók.
De ez nem azt jelenti, hogy ettől még nem Budapest elsősorban a nemzeti azonosság újratermelésének infrastrukturális központja. Ez olyan felelősség, amelyet nem lehet magyarországi projektekkel és a külhoni magyar állampolgársággal letudni. Ezt érzékelte a politika is, és elindult az óvodaprogram, ösztöndíjprogramok, a Bethlen Gábor Alap külhoni irodahálózatának szervezése, a nyelvhasználati lehetőségek bővítését célzó civil akciók támogatása.
Most a harmadik emléknap programjait nézve a hivatalos nagy ünnepségeknél fontosabbak a testvértelepülési meghívások, egy-egy nem magyarországi rockegyüttes fellépése, főzőversenyek, az önkormányzati programokba, továbbképzésekre, táboroztatásokra való automatikus meghívások. Manapság már a bulvármédiában is állandóan jelen vannak a külhoni magyarokról szóló hírek, elég csak a tehetségkutató műsorokra gondolni, ahol feltűnnek a komoly otthoni szurkolótáborral rendelkező határon túli magyar versenyzők. (Egyben üzleti érdek is a megszólításuk.) Vagy említhetjük Reisz András meteorológust, aki pálócosan beszélt, és a felvidéki magyarok ezt a magukénak érezték. A vajdaságiak számára pedig egy idol Rúzsa Magdi karrierje. Az a természetes és normális, ha ezek nem külön, mint „külhoniak” jelennek meg, hanem természetes módon, a maguk szakmai értéke szerint. Biztos vagyok abban, hogy a Krétakör és a sepsiszentgyörgyi Osonó diákszínpad együttműködését nem az RMDSZ vagy a Fidesz szervezte meg. A csíkszeredai múzeum vagy a Kriza Társaság színvonalas működése egyben azt is jelenti, hogy a magyarországi szakmai mező részese. (S ez természetesen együtt jár a mezőnyön belüli játékszabályok elfogadásával, a verseny- és kooperációs viszonylatokkal.) Ezeknek az alrendszereknek a szakmai alapon történő együttműködése az igazán fontos – és nem a magyar–magyar, konfliktusos esetekben az „áldozat” és az „adófizető” viszonylat.
– Ha mindezeket átgondoljuk, gyakorlatilag arra a következtetésre juthatunk, hogy már eltűntek a határok.
– Pontosabban fogalmazva egyrészt a határátlépés akadályai szűntek meg, bár ez elsősorban Szlovákia, Ausztria, Szlovénia esetében teljes, Románia, Horvátország esetében majdnem az, míg Szerbia és Ukrajna vonatkozásában a schengeni határőrizet jelen van (pl. minden autóba bele kell nézni). A másik fontos – és nem is utolsó változás – egy közös magyar médiatér létrejötte. Ebben azonban a magyarországi médiafogyasztás a meghatározó, és ez azzal jár, hogy sokkal nagyobb gondot jelent a fiatalok számára a honországuk nyelvének elsajátítása, jóval tájékozottabbak a magyarországi politikai eseményekben, az eszmei ideológiai áramlatok is korlátozás nélkül hatnak. (Lásd a „judemerézést”, az „orkozást”, de még a „tápos” kifejezés is a magyarországi katonai szlengben gyökerezik.) Ugyanakkor Magyarországon ma már a Szózat helyett a Székely himnusz a második, a nemzeti összetartozást jelképező közösségi ének. Vagy lássuk be, hogy a mai médiában már nem az Alföld, hanem a Székelyföld jelenik meg nemzeti tájként. Miközben a régió az ország határán kívülre került.
De ettől nem szűntek meg a nemzetállami központok, a Magyarország és szomszédainak viszonyait meghatározó párhuzamos nemzetépítő törekvések, nem jött létre a nemzeti/állami hovatartozástól független esélyegyenlőség a társadalmi mobilitás terén, illetve a kulturális azonosságtudat újratermelődésében.
Itt vannak a kisebbségi léthelyzet adottságai. Nem pusztán arról van szó, hogy ki melyik nemzetállami központba fizet adót: a kisebbségi helyzet olyan adottságokat hoz magával, amelyeket egy homogén nemzetállamban élő ember nem él át. A Trianonról való beszéd Magyarországon a területcsonkítást, a revíziós kultuszt, a kisebbségi sérelmeket tematizálja. Ugyanez a külhoni magyar közegben a kilencven éve létrejött kényszerű sorsközösségek alapját jelenti. Az első világháború utáni más országokhoz került magyar családok számára Trianon a sorstörténetük meghatározó eseménye volt, generációkra meghatározta életlehetőségeiket. Ezeket a közösségeket az örökségesítés és a nemzetesítés (önszemléletükben a kulturális azonosság tudatosítása) szervezi. Kulturálisan és politikailag sokkal érzékenyebbek és kiszolgáltatottabbak, mint az ún. anyaországban élők.
A magyar politikai osztály elvesztett két világháborút. Nem tudta az állampolgáraival fennálló „szerződését” megtartani. Ez a magyar állam történelmi felelősségérzetének kényszere.
Egy másik fontos különbség a magyar–magyar összehasonlításban a hazához való viszony. Míg a magyarországi népesség döntő része számára az ország és a haza fogalma egybe esik, addig a kisebbségi magyar közösségekben a szülőföld és a magyar kultúra, az etnokulturális közösség tere jelenti a hazát, az otthonosságérzet lehetőségét. Többek között ezt fejezheti ki a „Magyar vagyok, nem turista” pólófelirat is.
A harmadik fontos határtermelő sajátosság az, hogy míg a magyarországiak számára a „magyarság” egy önmagától értetődő szerepe személyiségének, addig a nem nyelvországában élő, döntően kétnyelvű ember életében mindig jelen van egy másik nyelvnek és kultúrának a hatása. Számára a „magyar-szerep” ezért mindig kiemelt lesz. Mindig tudatában van egy „másik valóság”, egy másik szemlélet jelenlétének, míg a magyarországi (döntően budapesti) véleményformáló elit Kisvárdától Kaposvárig egy homogén elvárásrendben él. Miközben most épp a médiában nagy dolog székelyesen beszélni, addig szabolcsiasan azért ciki, pedig hasonló tájnyelvi jellegzetességekről van szó. Az újvidéki telepiekről nem is beszélve.
– Hol lehet ezekben a folyamatokban elhelyezni a kettős állampolgárság kérdését?
– Itt megint szét kell szálazni néhány dolgot. Nevezetesen a kettős állampolgárságról szóló vitákat, a kettős állampolgárság funkciójától és az intézményi vélt vagy valós következményektől, valamint a magyarországi lakóhely nélküli választójog kérdésétől. Nekem megint nem valamiféle normatív ítélet lehet a dolgom – szabadelvűként támogatom a szabad állampolgárság választást –, hanem az, hogy felhívjam a figyelmet a problémákra.
A kérdés utolsó elemével kezdve, gyakran szó van arról, hány és milyen nemzetközi példát tudunk felhozni a szavazati jog tekintetében. Ezeket áttekintve azonban azt látjuk, hogy a külhoniak választójoga körül azokban az országokban konszenzus volt. Ez Magyarországról nem mondható el. Még a Fidesz-szavazók többsége sem ért ezzel egyet. Én sem vagyok egy Grál lovag, de az MSZP választási kampánystratégiáiról sem hiszem, hogy ezt a kérdést feledésben hagynák.
A funkció tekintetében, túl az emancipatórikus (Magyarországon egyenrangúként való kezelés) törekvéseken, az amerikai vízumszerzésben, a könnyebb külföldi munkavállalásban segíthet, illetve azoknak, akiknek eddig 4-5 évig húzódott Magyarországon az áttelepülés utáni állampolgársági ügyintézésük, ami most lerövidült. A nagy kérdés az, hogy ezzel mennyiben tudta, tudhatta le a budapesti politikai osztály a külhoni magyarok kérdését? Milyen jelentőséget tulajdonítanak ennek az eszköznek a kisebbségi kérdés kezelési módszertanában? Mennyiben szólhat ez a Fidesz választói körének kibővítéséről?
Ha mindezt a romániai magyar önszemlélet felől nézzük – engedtessék meg ez nekem kívülállóként is –, az első kérdés, hogy mennyiben tud a magyar állam vagy az állampolgárság a romániai magyarok mindennapi gondjaiban segíteni? Jól tudjuk, hogy a kettős állampolgársággal bíró személyre is a tartózkodása szerint adott országa törvényei és jogvédelme vonatkozik. A nemzeti identitást újratermelő intézményi alrendszerek hatékony működése – amely szerintem kulcskérdés a kisebbségi közösségek szempontjából – független ettől. Ellenben nagy a veszélye annak, hogy a budapesti politikai elit a magyarországi identitáspolitikai válság kompenzációjaként éli meg a magyar–magyar „egységet”. Miközben a külhoni magyarok ugyanezt mint emancipációjukat üdvözlik. De jó tisztázni: eddig 250 ezer kérelem érkezett (70%-a Romániából, 18–20% Szerbiából), amely kb. 10%-os érdeklődést jelent a külhoni magyarok és a diaszpóra köréből.
Konkrétabb probléma a kettős állampolgárság és az autonómia kérdése. A román állam arra hivatkozhat, hogy egy olyan terület, ahol tömegesen élnek más államok polgárai is (Székelyföld), biztonságpolitikai okokból nem kaphat önrendelkezési jogosítványokat. Erre persze sokan mondhatják, hogy „bár már ott tartanánk”. Csakhogy ez a nemzetközi tematizálást tényleg blokkolja.
Harmadik megfontolás, és ezt érzem a legfontosabbnak, hogy nem csak a kettős állampolgárság miatt, de napjainkra háttérbe szorult a kilencvenes években nyíltan vállalt párhuzamos kisebbségi társadalom építése. Ennek csak egyik oka a magyarországi politika változása. Fontos a kisebbségi eliteken belüli generációváltás, de még fontosabb a szerepfelfogásuk átalakulása. A mai kisebbségi politikus forrásszerzéssel képes legitimálni magát a polgármesterek, intézményvezetők, illetve szélesebb körben a választói előtt. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az önkormányzati elitek regionális gazdasági érdekcsoportokat is képviselnek. Ez a helyzet országonként különböző válaszokat hozott elő. Szlovákiában egy erős szlovák-magyar gazdasági csoport Bugár Bélát mint brandet jelenítette meg a választói háttérének megteremtésére, az orbáni politikával kritikus, a szlovák társadalomba integrált magyar véleménycsoportok megnyerésére. S ezzel párhuzamosan egy szakpolitikai válaszokat kidolgozó civil-kerekasztal is létrejött, mint egy pártpolitikán kívüli együttműködési felület. Szerbiában a Demokrata Párt színeiben induló magyar kisvárosi politikusok, illetve a Nemzeti Tanács keretében dolgozók a szerbiai magyarságpolitikán belül próbálnak magyar érdekeket érvényesíteni. Romániában talán az a legfontosabb folyamat, hogy a magyar nemzeti mozgalmon belül a székelyföldi politikusok egy magyar dominanciájú régió létrehozását tűzték ki célul, és ehhez képest a partiumi és a Kolozs–Maros megyei magyar politika pozíciója jelentősen csökkent. A jövő kérdése, hogy ki lehet az az RMDSZ-politikus, aki ezt a hármas, a szórvánnyal együtt négyes tagoltságot integrálni tudja. Ráadásul az új választási rendszer miatt a nem magyar többségű választókörzetekben valamilyen stratégiára fel kell készíteni a magyarokat, ha a magyar kisebbségpolitikusok nem akarnak lemondani a magyar szavazói potenciálról. Ez gyökeresen új szervezési és retorikai feladatok elé állítja a szervezetet. A szlovákiaihoz hasonló, az adott regionális kisebbségi közösség stratégiáit integráló, megjelenítő fórum Romániában eddig nem jött létre.
– Ehhez képest mennyire létezik Magyarországon konszenzus a nemzetpolitikában?
– Amit a politikai szóhasználat nemzetpolitikának mond, azt inkább magyarságpolitikának mondanám. Hiszen a nemzet hosszú távú közösségi fejlesztése nem szűkíthető le a magyar–magyar viszonyra. Erre volt példa a 2004 decemberi kampány, amikor nemzeti ügyként jelent meg egy sor társadalompolitikai kérdés, és sokadik helyre helyeződött a külhoni magyarok ügye. A magyarságpolitika része lehet a nemzetközi kisebbségvédelem, a magyar–magyar kapcsolatok rendszere és a támogatáspolitika. Ha ezeket megvizsgáljuk, a mai magyar kormánynak nincs túl nagy mozgástere. Az MSZP a szomszédországi magyar közvélemény előtt a népszavazási kampányt nem tudja meg nem történtté tenni. A nagy kérdés valójában az, hogy a Fidesznek mi a magyarságpolitikai koncepciója? Van-e ebben konszenzus? Az igen/nem válasz helyett két szempontra kell felhívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy lényegében a státustörvény megalkotása óta a kormányzati magyarságpolitika a mindenkori pártpolitikai tematizációnak rendelődött alá. Lényegében nincs egy olyan stratégiai, szakpolitikai normarend, amely korlátozhatná az ezzel a kérdéssel kapcsolatos hatalomtechnikai és kommunikációs játszmákat. A másik szempont a Fideszen belül magyarságpolitikával foglalkozó vezetők eltérő irányultságai. Németh Zsolt alapvetően a külügyi apparátusban épített ki komoly hálózatot, illetve a Pro Minoritate Alapítvány révén a szomszédországi kortárs magyar politikusi csoportokban, és természetes módon ezek érdekérvényesítését támogatja. Kövér László az egységes magyar politikai tér létrehozásában gondolkodik, ennek az elvárásnak a képviselete számára az elsődleges „nemzeti érdek”, az ehhez talált partnere mellett a végsőkig kitart. Hosszabb távon azonban a legfontosabbnak Gál András Levente és a Bethlen Gábor Alap támogatáspolitikai, irodahálózat-, intézményépítő tevékenységét gondolom. Ezek között, valamint a külhoni magyar politikusok és a magyar közigazgatás más területeivel lavíroz, koordinál és próbál építkezni Répás Zsuzsa.
– Milyenek a mostani romániai etnopolitika megváltoztatásának esélyei? Lehetséges az asszimiláció megállítása vagy lassítása?
– Söpörjünk a magunk portáján. Az identitáspolitikai válságból való kilábalásnak az első lépése, hogy megnézzük, mit tettünk rosszul az elmúlt 20 évben. Például Kolozsvárt miért nincs magyar egyetemi könyvtár és bentlakásos magyar szakkollégium? Nem az a lényeg, hogy „leleplezzük” az EME-t vagy személyeket ebben az ügyben, hanem hogy tanuljunk a történtekből, és korrigáljunk az elitképzésben is. Aztán második lépésként meg kellene nézzük, hogy valós keretek között, pontos fogalmakkal beszélünk-e a kérdésekről? Majd olyan szerkezetet kellene keresni, amely képes konszenzusteremtő stratégiákat megalkotni. Szerintem itt fontosak a kifejezések. Ezekről már beszéltünk.
Az igazi integrációnak nem pusztán szimbolikus, retorikavezérelt dolgokban, hanem konkrét cselekvésekben kellene megmutatkoznia. Lásd például a magyarországi iskolai kompetenciaméréseket, amelyek által mérhető az iskolai teljesítmény, a tanárok munkája. Semmi akadálya nem lenne annak, hogy ezek a mérések megjelenjenek a külhoni magyar középiskolák honlapjain is. Vagy egy másik megközelítés: a külhoni magyarok jelentős része olyan településen él, ahol ők vannak többségben. Ha pl. Erdélyben összegyűjtjük a legnagyobb magyar lakossággal rendelkező 150 települést, az a romániai magyarság közel 85 százalékát teszi ki. Meg kellene nézni, hogy ezen a 150 településen hogyan működnek a nyelvi rezsimek, pl. vannak-e magyar feliratok, ügyintézés stb. Ha ezek rendben vannak, akkor már tettünk egy lépést előre. Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról meg a romániai vagy szlovákiai magyar társadalomról, hanem konkrétan megnézve az ezeken belüli alrendszerek (oktatás, önkormányzat, nyilvánosság, egyházi élet, közművelődés) működését. Az az igazi integráció, ha ezekben történik meg a változás, a saját társadalomra való odafigyelés.
Társadalomtörténeti folyamatokkal szemben nincsenek csodaszerek. Tudatosítani kell, hogy a magyar többségű régiókban és településeken jóval lassúbb a népességfogyás, mint ahol kisebbségben él a magyarság. Ha ezekben sikeres beiskolázás, munkahelyteremtés folyik, van lehetőség a népességvonzásra. Ha úgy fogjuk fel az oktatási, kulturális intézményrendszert, mint piacot, akkor itt a nemzeti azonosság újratermelődése tekintetében tömbben vagy szórványban elsődleges kellene hogy legyen a minőségi szolgáltatások rendszere az óvodától kezdődően. Ebben kulcskérdés az oktatói, művelődésszervezői képzés. Ehhez rendelkezésre állnak a magyarországi programok. Az eddigi tapasztalatok szerint a szórványintézmények ott működnek jól, ahol a környezetnél hatékonyabb szolgáltatást és otthonosságot tudnak biztosítani. Innen pedig a társadalmi mobilitással párhuzamosan a dominánsan magyar környezet felé vezet a legtöbbek útja.
A kérdés kezelésében elengedhetetlen a többségi magyar doktrínák megváltoztatásának elősegítése. Vajon megtettünk ezért mindent? Van-e a romániai magyarságról, a magyar kultúráról, Magyarországról folyamatosan fejlesztett román nyelvű portál? Van-e Magyarországon román egyetemisták számára szélesebb ösztöndíj-lehetőség? Léteznek-e diákcsereprogramok? Látom az arcán a mosolyt: nem álmultikulti civilbárós pénzlenyúlós hókuszpókuszról beszélek. Lengyelország egy húsz éves intézményes programban képes volt a posztszovjet térségben változtatni „a lengyel” megítélésen.
Mindennek azonban egy sikeres Magyarország az előfeltétele, amelyre partnerként lehet nézni. S akkor talán a kisebbségi „veszteség” és „áldozat” beszédmódok helyett az önálló erdélyi magyar tematizációk lesznek meghatározók. Ez ott volt a népszámlálási kampány videófilmjeiben, vagy ott van a Kolozsvári Magyar Napok már többször megélt, tényleg közösnek érzett sikerében. „Újratervezés.” Nem kell a hozzám hasonló külsőkre hagyatkozni…
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

Alpolgármester és szociológus: egymás létrafokai vagyunk -
adventről, karácsonyról, nagycsaládról beszélgettünk Horváthékkal
Az ember azt gondolná: olyan családban, ahol az apa intézményvezető, az anya pedig magas rangú köztisztségviselő, a gyermekekre csak alig-alig juthat minőségi idő, együtt pedig csak igazán ritka alkalmakkor tudnak lenni. Ehhez képest a Horváth családban ez messze nincs így: a két kiegyensúlyozott gyermek a legékesebb bizonyítéka annak, hogy elfoglalt, túlterhelt emberek is képesek kis odafigyeléssel és sok szeretettel olyan környezetet teremteni, amelyben szülő és gyermek is jól érzi magát. Ezt tapasztalhattuk meg akkor, amikor advent idején meglátogattuk otthonában Kolozsvár magyar alpolgármesterét, Horváth Annát, férjét, Horváth István szociológust, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatóját, valamint két gyermeküket, az ötödik osztályos Marcit és a másodikos Krisztinát. A jócskán zúzmarás téli este hamar felmelegedett a beszélgetés, a felelevenített emlékek, no meg a frissen sült mákos guba hatására.
A barátságos konyhában, az asztalon ott díszeleg az adventi koszorú. Amint leülünk, a szemközti falon feltűnik egy kinagyított, bekeretezett családi fotó, erről később kérésünkre Marci sorolja el a családtagokat: nagyszüleit, keresztszüleit, unokatestvéreit. A sütőből pedig mákos guba illata száll felénk: ezzel várta az alpogármesterasszony az otthonába bekíváncsiskodó újságírót és fotóst. A gyerekek már alig várják, hogy elkészüljön, ott sertepertélnek mindketten anyjuk körül. Igaz, utána bevonulnak játszani, de a későbbiekben is meg-megjelennek. Marci például időnként kiszalad, végigsimít édesapja arcán, elropogtat egy kesudiót, és fut is vissza, Krisztina pedig néha a konyhaküszöb felől fülel csillogó szemekkel, de beszélgetni is szívesen közelebb merészkedik. – Titeket ismerve az emberben felmerül a kérdés: többszörösen értelmiségi, felsővezető családban jut-e idő adventi készülődésre, várakozásra, lecsendesedésre?
Horváth István: A sok külső kötelezettségtől alig-alig jut. Iskolai ünnepségektől elkezdve a mindenféle munkahelyi-vállalati rendezvényekig folyamatos a rohanás. Azt hiszem, ilyenkor mindannyian ugyanabban a betegségben szenvedünk: annyit ünnepelünk már karácsony előtt, hogy mire igazán eljön a szenteste, alig jut erőnk már egymásra figyelni, elcsendesedni. Persze, ez azért túlzás. Hiszen itt van az asztalon az adventi koszorú, és ha azokra a pillanatokra gondolok, amikor este, vacsorakor megpróbálunk annyi időt kikanyarítani, hogy meggyújtsuk azt az egy-két-három gyertyát, akkor érezzük, hogy ez egy kicsit mégis más időszak. Van ebben egyfajta kettősség is, hiszen az advent egy picit figyelmeztetés, visszahúzás a folyamatos rohanásból, másrészt pedig ott van az a fajta, részben kereskedelmi, részben más szempontok alapján társadalmilag kikényszerített ünneplési forma, amely próbál kivonni az advent lecsendesítő hatása alól. Ebben a kettősségben telik ez az időszakunk.
– Te érzed ilyenkor a gyertyák figyelmeztetését?
– Igen. Az advent más kellene hogy legyen. Minden üzlet és a média is tele van karácsonyi reklámokkal és dalokkal, mindenki külső kényszerként éli meg, hogy ünnepeljen, valami történjen. A karácsony azonban meghittebb, bensőségesebb ünnep, picit a befelé fordulásról, a család felé fordulásról szól, és nem feltétlenül a külvilág elvárásainak való megfelelésről.
Horváth Anna: Én is adventben és karácsony előtt érzem a legkeservesebben azt, ami egyébként végigkíséri az egész évet, és rányomja a bélyegét a mindennapjainkra: a túlhajszoltságot. Ez a valóban kifelé fordulásra kényszerítő világ azokról a rendezvényekről szól, amelyeket legtöbbször lehetetlen kikerülni, lemondani. Érzem annak a hiányát, amitől mindezek elvonnak minket. Hiszen adventben kellene talán legerősebben megnyilvánulnia az egymásra figyelésnek. Igazából esténként, hétvégi pillanatokban világít csak ez a magunknak, magunk számára figyelmeztetésként is meggyújtott gyertya, amellyel próbálunk lecsendesedni. Igyekszünk eljutni templomba is, még hangsúlyosabban és rendszeresebben, mint az év többi részében, hiszen ez az a hely, ahol egy kicsit meg tudunk nyugodni, el tudunk szakadni a külső zajtól, rohanástól, kavalkádtól, ami az évnek különösen ezt az időszakát jellemzi.
Kiegyensúlyozott a munkamegosztás
– Nem akármilyen év áll mögöttetek, hiszen nemrég kerültél nagyon magas beosztásba. Ez mennyire befolyásolja az ünnepet?
Anna: Én valószínűleg személyiségileg is hozom azt, hogy minden évben éreztem a majdnem ilyen szintű pörgést, kötelezettségeket, a felgyorsult világot magam körül, ezért most nem érzékelek nagyon nagy változást az elmúlt évekhez viszonyítva. István viszont már novemberben szokta mondogatni, hogy ő ezt a négy hetet kihagyná, „elmenekülne” velünk valahová, csendbe, fel a hegyre. Esetemben csak a helyszínek változtak, mert mindig is sok volt az, ami ilyenkor külső kötelezettségként begyűrűzött. Tizennégy éve dolgozom állami közigazgatásban, erre a területre is jellemző, hogy a két utolsó hónap nagyon sűrű, megterhelő, különféle, év közben magunk előtt görgetett dolgok lezárását jelenti.
István: Én azért érzek változást, ha visszagondolok, főként ahhoz az időszakhoz viszonyítva, amikor Anna itthon volt, gyermeknevelési szabadságon. Akkor jutott idő apróságokra, a gyermekek számára fokozatosan előkészíteni a hangulatot, nem utolsó percben, nem bevásárlással, hanem apró gesztusokkal: hol egy hangulatosabb abrosz, hol egy kis dísz felhelyezése az ajtóra.
– Nagy törés volt visszamenni dolgozni a gyereknevelési szabadságok után?
Anna: Nagyon nagy. Öt évig voltam itthon. Talán kicsit hosszú is volt. Bár messzemenően szerettem minden pillanatát annak az időszaknak, de a végefelé már éreztem, hogy rengeteg energia gyűlt fel bennem, és ezzel valamit kezdenem kell. Elég hirtelen váltással történt, hiszen akkor kezdődött a kétéves államtitkári megbízatásom Bukarestben, és ezt az egész család elég nehezen élte meg.
– Tud-e ilyenkor egy apa kettő helyett is helytállni, átvenni némileg az anyaszerepet is, fokozottan odafigyelni?
Anna: István alapvetően mindig, még az alatt az öt év alatt is, amíg itthon voltam gyereknevelési szabadságon, nagymértékben részt vállalt az itthoni dolgokból, a gyereknevelésből, a háztartás apró-cseprő vagy nagyobb dolgaiból. Közöttünk első perctől eléggé kiegyensúlyozott viszonyrendszerben alakult ki a munkamegosztás. Mindenképpen rengeteg felelősség hárult rá, amikor én a hétből négy napot Bukarestben töltöttem. Ez nem is tudott volna működni másként, mint hogy ő, amikor kellett, anyjuk helyett is anyjuk tudott lenni a gyerekeknek. Persze, volt segítségünk is, egy nálunk családtagnak számító, nagyon kedves ismerős néni, pótnagymama, de alapvetően István vállalása nélkül komolyan megsínylette volna a család ezt az időszakot.
Nehéz, de nem lehetetlen
– István, te ezt hogyan élted meg?
– Természetesen borzasztóan nehéz volt. A kérdés azonban bennem úgy tevődött fel: hagyod-e a feleségedet, hogy szárnyaljon, elégedett legyen és haladjon szakmailag, és esetleg később érzed ennek a többlethozadékát, vagy kötöd az ebet a karóhoz, és azt mondod, hogy a család stabilitása fontosabb. A válasz egyértelmű volt, de ettől még nem lett könnyebb, hiszen alapvetően nem erre készültünk fel, nem így működött az élet, senkit nem neveltek ilyesmire.
– Honnan hozod magaddal ezt a viszonyulást?
– Én vagyok a legnagyobb négy testvér közül. A szüleim három váltásban dolgoztak, és előfordult, hogy el kellett látnom nálam 16 évvel kisebb testvéremet is, meg kellett oldani különböző problémákat. Tehát nem volt ez akkora újdonság számomra, hogy azt mondjam: ez egy nemlétezik helyzet, hogy rám hárul akkor három, most meg két gyermeknek a valamilyenfajta ellátása. Másrészt a háziasság is könnyen ment, mert a katonaságnál is szakács voltam. Három-négy embernek főzni: az szinte semmi ahhoz képest, hogy a katonaságnál huszonötnek kellett főzni, akik elég határozottan nyilvánítottak véleményt arról, hogy milyen a szakácsművészetem... Nem mondom, hogy könnyű volt, de el kell fogadni azt, hogy egy családon belül a férfi és a nő szárnyalási időszakai és formái váltogatják egymást.
– Ez most úgy hangzott, mintha a szociológus szólalt volna meg belőled...
– Nem is könnyű azt levetkőzni. Ha nem volnék szociológus, és megmaradtam volna a hagyományos, klasszikus szerepeknél, talán nem így gondolnám át az életemet. Nyilvánvaló, hogy az ember szakmai fejlődése és értelmiségi profilja is alakítja a mindennapi gondolkodását. Persze, másfajta tapasztalatok is közrejátszanak, de alapvetően tényleg úgy éltem meg, és úgy írtam felül mindenféle nehézséget, hogy meg kell oldani. Vagy legyen olyan felesége az embernek, aki házias, és azért vette el, mert megfelel a klasszikus női szerepnek, vagy olyan, akit partnerként kezel, akivel egymás létrafokaiként tud együtt élni.
– Az most már világos, hogy nem ijedtél meg a feladattól. Annát sem féltetted, hogy mi lesz vele a nagypolitikában?
– Dehogynem. Igazából attól tartottam, hogy ráérez az ízére egy olyan életformának, amit én nem tudtam volna vállalni. Természetesen támogattam a karrierjét, de azt, hogy hosszú távon Bukarestben legyen, egy radikális életformaváltást, átköltözést, nem tudtam volna vállalni. Abban egyeztünk meg, hogy megpróbálja újra kitalálni magát, s ez nehéz dolog, mert jöhet az életben egyszer adódó lehetőség, amit úgy kell megoldani, hogy ez ne termelje ki újra azokat az élethelyzeteket, amelyek a család szempontjából nehezek.
Az apró rítusok a legfontosabbak
– A gyerekekre mennyire volt hatással ez az életforma?
István: Első lépésként azt találtuk ki, hogy Csíkban legyenek a nagyszülőknél, és hétvégenként mindannyian ott találkozunk. De így a gyerekek kétszeresen nehéz helyzetbe kerültek, mert egyrészt kikerültek az itthoni rutinból, környezetből, másrészt szülők nélkül kellett lenniük. Ez nem is működött így, ezért visszahoztuk őket, és úgy szerveztük meg a dolgainkat, hogy mindennapjaink minél kisebb mértékben alakuljanak át. A Waldorf-óvodában alaposan elsajátítottuk azt a szemléletmódot, miszerint az apró rutinoknak sokkal nagyobb szerepük van, mint bármilyen nagyhatású dolognak. A gyereknek ezeket az apró kapaszkodókat kell biztosítani, a nyugalmat, a dolgok ismétlődését, hiszen a gyerek sok mindent kibír, ha érzi, hogy van stabilitás. Ha tudja azt, hogy anya nincs minden reggel itthon, de hét napból hármat biztosan itthon van, és este ő olvassa a mesét. Amikor ebbe belejöttek, már nem volt semmi gond. Az óvoda is sokat segített, mert ott is nagy éves ciklusok szerint haladt az élet.
Anna: Ott megvolt mindennek a maga ritmusa, adventben a karácsonyi vásár, majd a gyertyagyújtás ünnepe, a betlehemes játékok, ősszel a termésünnep, a Márton-napi lámpagyújtás: meghitt, bensőséges ceremóniák, rítusok, ami hozzátartozott az élethez. A gyerekek mintegy négy évet jártak óvodába, úgyhogy az életünkből elég nagy részt ölelt fel a Waldorf-pedagógia.
– Meséljetek kicsit a gyermekekről. Milyenek ők?
Anna: Két külön világ. Krisztina nagyon pedáns, szorgalmas, a külvilágnak megfelelni akaró. Ennek meg is van a hátulütője, mert itthon már nem akar annyira megfelelni, kijön belőle az, ami egyébként szerintem természetes velejárója a gyermeki létnek: hogy néha rakoncátlan vagy szófogadatlan, megmakacsolja magát. Emellett, néha engem is meglep, hogy az iskolában – most második osztályos a zenelíceumban – mennyire a tökéletességre törekszik, minden kis hibáért újraír mindent, öröm látni kiszínezett, kidíszített füzeteit. Marci egészen más. Ő sokszor keresi a „rövidítőket”, és abból próbál megélni, hogy gyorsan vált az esze, könnyen szocializálódik, barátságot köt felnőttel-gyerekkel, próbálja levenni a lábukról az embereket. Nála inkább azt igyekszem egyensúlyba hozni, hogy ne szokjon ahhoz, hogy ezáltal előnyökhöz juthat, és elnézik az apró mulasztásait. Ebben nagy segítségünkre volt a tanító nénije, akivel remekül együtt tudtunk dolgozni, és most az osztályfőnökével is így van. Azt gondolom, nagyon fontos a szülő és a pedagógus közötti összhang, együttműködés, mert ez a gyermeknek is biztonságot ad.
– Hogyan működnek együtt a gyerekek testvérként?
Anna: Jó testvérek, érzem, hogy szeretik egymást, de kétségtelen hogy sokszor van köztük versengés, villongás is. De talán ez teszi számukra könnyebbé az osztályban, a külvilágban a barátokkal való együttlétet, az emberi viszonyok alakítását. Akkor fogalmazódott meg bennem először, milyen jó, hogy ketten vannak, amikor csapatként kezdtek működni, és időnként – akár velünk szemben is – egy húron tudtak pendülni. Három év van közöttük, ez ideális korkülönbség.
Huszonöt éves hagyomány
– Ti milyen gyerekkori karácsonyi emlékeket őriztek?
István: Talán az volt a legérdekesebb karácsonyom, amikor először tanultunk pásztorjátékot. A kommunizmusban ez nem volt épp olyan szokványos, de mi akkor megtanultuk, és előadtuk a környékbeli templomokban. Ez akkor, 16 évesen óriási élmény volt. Ha most visszagondolok: nagyon naiv, néhol talán nevetségesen egyszerű gesztusokkal adtuk elő, szűk kis templomokban, de az emberek örvendtek annak, hogy valaki közvetít nekik valamit. Azokkal a barátaimmal azóta is minden karácsonykor, 25-én este együtt vagyunk. A csikorgó csíki télben napokig jártuk a falvakat, a miséket, mindenki örvendett nekünk, mi is örvendtünk mindenkinek. Ez a fajta erős közösségi élmény jelentette akkoriban az igazi karácsonyt: az ember úgy tudott örvendeni a kicsi dolgoknak is! A karácsony összekovácsolta, közelebb hozta egymáshoz az embereket...
Anna: És a mai napig is összehozza, pedig azóta már jól szétszóródtatok...
– Ezen a 25-i alkalmon neked is helyed van, Anna?
– Persze. Akinek közben családja lett, az családostól jön. Belenőttünk ebbe. Csíkdelnén találkozunk minden évben, és annyira így megy, hogy soha eszünkbe nem jut felhívni előtte a házigazdát, mert teljesen természetes, hogy 25-én este, valamikor 7 és 9 óra között megérkezünk. Ennek már 25 éves hagyománya van. Nekem egyébként a gyerekkori karácsonyok és úgy általában a gyerekkor kapcsán is főként hangulatok és illatok térnek vissza emlékként: a nagy izgalom a megelőző napokból. Volt, amikor csak a szüleinken éreztük az izgalmat, mert mi csak az angyalt vártuk, később pedig már a saját gyerekeinket kellett a mínusz 20 fokban sétáltatni, elterelni figyelmüket, hogy közben a karácsonyfát feldíszíthessük. Ezt a hangulatot próbáltam mindig átadni a gyermekeimnek. Egyetlen évben, amikor Marci született – júniusi születésű lévén, decemberben még elég pici volt, mi pedig még elég óvatosak – nem mentünk haza a nagyszülőkkel tölteni a karácsonyt, de egyébként mindig megyünk. Szerencsés a helyzet, hogy mind a négy nagyszülő Csíkban lakik. Minden évben megtesszük ezt az utat, még akkor is, ha ez 260 km-t jelent, de hallgatólagosan így egyeztünk meg, hogy amíg mindannyian együtt lehetünk karácsonykor, addig éljünk ezzel a lehetőséggel. Ez vált természetessé a gyerekeknek is. Épp nemrég kérdeztem meg Marcitól, hogy neki mi a legjobb a karácsonyban, és azt válaszolta: az, hogy olyankor együtt lehetünk nagyiékkal. Tudjuk, hogy bármi van évközben, bármilyen keveset tudunk találkozni, ez a néhány nap a miénk, együtt a testvéreinkkel, szüleinkkel.
– Ilyenkor kicsit meg is tudtok pihenni?
Anna: Mindenképpen. Annak ellenére, hogy ott van benne a pörgés, az izgalom, a készülődés, de a felengedés is. Ez alatt a néhány nap alatt nem csak anya vagyok és feleség, hanem gyerek is lehetek. Persze, én is kiveszem a részemet az előkészületekből, de azért így a felelősség megoszlik. Nekem ez a hangulat, az együttlétünk a legszebb, legfontosabb ajándék karácsonykor.
Korhelyleves, citromszelet és képviselőfánk
– Van hagyományos karácsonyi menütök?
István: Igen, két vacsorán is. Ugyanis ilyenkor az Anna szüleinél és az én szüleimnél is összegyűl a család, úgyhogy a karácsonyi menü igencsak máj- és gyomorpróbáló. Töltött káposzta és disznótoros fogások mindig készülnek: a hagyományos téli „koleszterinpótló” menük elől nincs menekvés, hiszen a szüleink még mindig úgy szeretnek minket, hogy „egyél, fiam!”. Akkor nyugodtak, ha látják, hogy eszünk. De igazából nekem a karácsony másodnapi korhelyleves a kedvencem.
– És melyek a kedvenc süteményeitek?
Anna: Istvánnak a citromszelet a kedvence, azt mindig igyekszünk elkészíteni, nekem az apró képviselőfánk (közben bejön a konyhába Krisztina, és betelepszik az édesanyja ölébe), Krisztinának pedig a zserbó.
Krisztina: Nem. Nekem is képviselőfánk, és azt szoktuk együtt is sütni nagymamával.
Anna: No, igen, az én tudományom épp a képviselőfánkig nem terjed, de azért szoktunk együtt muffint sütni.
Krisztina: Csokis-dióst vagy csokis meggyest.
Anna: Meg mákos gubát, amivel most vártunk is titeket. Ez karácsonyi étel is, és létezik egy háromszéki változata, azt édesanyám mákos lőnyének hívja, és kalácsból készül. Általában szeretjük a mákos ételeket.
– Hogyan jön nálatok az angyal, Krisztina?
– Először elmegyünk Annus nagyiékhoz, oda szokott jönni, aztán sétálunk egyet, visszamegyünk, bemegyünk a gyerekszobába, és amikor csenget az angyal a csengettyűjével, akkor bemehetünk. De akkor már nincs ott az angyal, csak a nyitott ablakról tudjuk, hogy ott hussant ki. Aztán énekelünk.
– Lesz majd olyan, hogy zongorán kíséred az éneklést?
– Igen, ha lesz majd nagyiéknál zongora.
Anna: A karácsony este ceremóniája egyébként mindig nagy kihívás, mert mindenkinek, legfőképp édesapámnak megvannak a maga nagyon határozott elképzelései arról, hogy minek mi a rendje, és ez meg is adja az ünnep keretét. Mikor kell csengetni, mikor jöjjenek az unokák, aztán elénekeljük a karácsonyi dalokat, elmondjuk az imákat, miközben persze a gyermekek szeme már izgatottan kutatja a fa alatt a sok csomagot, a kisebbeknek nem csak a szeme…
– Nehéz ilyenkor kivárni az ajándékokat, Krisztina?
– Nem, mert addig elolvasom a címkéket a csomagokon...
– Milyen szempontok szerint szokott ajándékozni az angyal? A gyermekek legtitkosabb vágyait kémleli ki, vagy a hasznosság elve alapján?
Anna: Nem hoz el mindent, amit kérnek. Ez mikuláskor is így van. Krisztina, hozd csak ki a Mikulás levelét. Megírják persze a kívánságaikat, s aztán az angyal válogat belőle. Nem szoktak nagy dolgokat kérni, nincsenek hosszú listáik. Időnként előfordul az is, hogy épp kinőnek valamit vagy kellene már egy új kesztyű, az is bekerül az ajándékok közé. Könyv is mindig van. És képzeljétek el, hogy nekünk a Mikulás mindig itt hagy egy válaszlevelet.
Mikuláslevél és gazdasági krízis
(Krisztina közben visszatér a konyhába, kezében egy szolid, szép üdvözlőkártya, benne szálkás betűkkel írott, szívmelengető üzenet, amelyet kérésünkre fel is olvas:) Drága, szeretett gyermekeim! Ismét almás sütivel vártatok. Nagyon kedves tőletek. Egy kicsit elülgödéltem az ágyatok szélén. Olyan nagyot nőttetek a tavaly óta! Jó híretek járja. Krisztina szorgalmas, sokat és szépen dolgozik. Megnéztem a füzeteit én is. Marci szófogadó, okos, törekszik a jóra. Mindketten jószívűek vagytok. Segítetek a gyengébbeken, a bajban lévőkön. Szép, szerény levelet írtatok nekem. Örömmel jöttem ma hozzátok. Szeressétek egymást nagyon, szüleiteket, embertársaitokat és a jó Istent. Én is nagyon szeretlek. A Mikulás (Miklós püspök).
– Hűha! Hát, ez gyönyörű....
Anna: Egyik évben, gyanúba keveredtem, hogy én írtam a levelet (...). Pedig hát nézzétek, milyen szép írása van a Mikulás bácsinak, s látszik, hogy már öreg, reszketett a keze (…) (Krisztina közben beviszi a levelet). Ezt a gyerekek is elismerték, ebben megegyeztünk. Persze, nálunk is téma volt, hogy akkor ki is hozza az ajándékot. Egyik évben Marci azzal jött haza szomorúan az iskolából, hogy neki azt mondták, nincs se Mikulás, se angyal... Akkor vettem egy nagy lélegzetet, s azt mondtam: tudod, Marci, a Mikulás és az angyal ahhoz jön, aki hisz benne. Amikortól elkezd a gyermek nem hinni benne, attól kezdve valóban a szülők veszik meg az ajándékot, mert aki nem hiszi, ahhoz nem jön. De most gazdasági krízís van, tehát nehogy pont most elkezdjetek nem hinni, mert akkor majd mi kell nektek ajándékot vegyünk (...) Nevettek rajta, hitték is meg nem is, amit mondtam, főleg, hogy akkoriban a csapból is a gazdasági krízis folyt. Ezzel a történetet le is zártuk.
– Krisztina, elárulod nekem, hogy idén mit szeretnél az angyaltól?
– Icike-picike barátokat (apró állatfigurák – szerk. megj.) Meg színes ceruzát és egy dióban kisbabát, de lehet kókuszdió is, benne nemezből a kis Jézus, Mária és József. És szeretnék az angyaltól is levelet kapni.
– És te, Marci?
– Van egy közös szenvedélyünk az osztálytársaimmal: a videójátékos játszás, és a kedvencünknek megjelent a legújabb része... Azt nagyon szeretném megkapni. Azonkívül egy új telefont, lehetőleg érintőképernyős legyen.
– Általában az osztálytársaid is ilyesmikre vágynak?
– Igen, a lányokat kivéve. Levelet is szoktam írni, kiteszem az ablakba, hogy az angyal megtalálja. Múlt évben Csíkszentkirályon írtuk meg a levelet.
– Hol jobb lenni, Marci: itt, Kolozsváron vagy Csíkban?
– Attól függ. Mind a két helyen szeretek lenni, mert mindenhol megvan minden, amit szeretek, lehet hógolyózni, van biciklipálya.
Anna: Amikor otthon vannak, télen és nyáron, sokkal szabadabban mozognak. Csendesebb, biztonságosabb a város vagy a falu, és ahogy annak idején mi is időnként a kulccsal a nyakunkban a magunk kis dolgait szerveztük, úgy ők is. Ezt azonban Kolozsváron nagyon nehéz megvalósítani, mindent meg kell szervezni, a gyerekeket hozni-vinni kell. Még Marci esetében is, pedig elég közel van az iskolája, az Apáczai-líceum, de sok idő telt el, amíg egyedül is elengedtük.
– Így a vége felé kicsit oda kanyarodnék vissza, ahonnan elkezdtük a beszélgetést: van-e olyan érték, amire értelmiségiként nevelitek a gyerekeket, amivel feltarisznyálnátok őket az életre?
István: Alapvetően azt a fajta élettapasztalatot szeretném nekik átadni, ami nekem megvolt, és szakmailag is sokat számított. Nagyon sokféle helyzetet éltem meg, voltam egyszerű gyári munkás, munkás-szülők gyereke, és ezek a helyzetek egyáltalán nem a státusról szóltak, és nem örvendtek intézményes megbecsülésnek. Azt próbálom a gyermekeim felé közvetíteni: soha semmi nem magától értetődő, adott, mindenért meg kell küzdeni, és az az értékes, amiért megküzdünk, nem az, ami az ölünkbe pottyan. Az életnek nem arról kell szólnia, hogy megszereztél, elértél valamit, és rohansz tovább. Tanulja meg értékelni, felismerni, hogy van, aki másfajta helyzetből indul ki, és annak milyen nehéz elérnie azt, amit ő magától értetődőnek tart. Ezek a felismerések a legfontosabbak.
Anna: Azt szeretném átadni nekik, és arra szeretném megtanítani őket, ami számomra bizonyos élethelyzetekben a legnehezebb volt: megtalálni a belső harmóniát és egyensúlyt. Azt hiszem, ezt pillanatokra lehet megtalálni, és egyik ilyen pillanattól a másikig kapaszkodunk az életünkbe, illetve két ilyen pillanat között ott van a törekvés erre az egyensúlyra, és ez visz előre. Egyszerűbben ezt úgy fogalmaznám meg, hogy tanulják meg jól érezni magukat a bőrükben, bármi is történjen, . Tanuljanak meg örvendeni a kis dolgoknak, elfogadni a nehézségeket. Belső derűt szeretnék átadni nekik, és lehet, hogy ez a legnehezebb, mert ebben a túlhajszolt világban talán ez tűnik el belőlünk leghamarabb. Én azonban ezt szeretném magamban leginkább megőrizni, megteremteni, visszanyerni, hogy ezáltal maradjon meg bennük is: a harmónia, a belső egyensúly és a derű.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)

Penna-díjasunk Sándor Boglárka
Sándor Boglárka Ágnes, lapunk szerkesztője kapta idén a szerkesztőség kitüntetését, a Penna-díjat, idei és sokévi munkássága elismeréseként.
Szabadság (Kolozsvár)

Két logopédus jut Kolozs megye több ezer magyar diákjára
Lelki teher és korlátozza a szakmaválasztást a hanyagolt beszédhiba
Krém, kréta, krónika, mikrofon, pokróc... – elsőre kicsit furának tűnhetnek egymás mellett ezek a látszólag egymással nem összefüggő szavak, amelyek persze sajátos funkcióval rendelkeznek. Ilyenekkel és ehhez hasonlókkal segítik a logopédusok a kisgyermekeket abban, hogy megtanulják helyesen kiejteni a számukra problémás hangokat, hangcsoportokat. Kolozs megyében két magyar logopédus érhető el térítésmentesen, ráadásul mindkettő Kolozsváron, holott a gyermekek létszáma nagyságrendekkel nagyobb: a diáklétszám meghaladja a hétezret, és elvileg ötszáz gyermekre kellene hogy jusson egy szakember. Utánaszámolva kiderül: akár fél tucat logopédusnak is bőven lenne munkája, és ez nagyban megkönnyítené a vidéki gyermekek és szülők életét. Ráduly-Zörgő Éva logopédus, nevelési szakpszichológus bízik abban, hogy hamarosan változik a helyzet, és sikerül még legalább egy logopédusi állást létesíteni a megyében.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár),

Bemutatkoztak a Nyilas Misi Egyesület pártfogoltjai
Vers, zene, képzőművészet, természettudományok: változatos területeken mutatták be elért eredményeiket azok a diákok, akik idén a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület támogatásában részesülnek.
Minderre március 16-án, Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán nyílt lehetőségük, a civil szervezet által harmadik alkalommal meghirdetett Tehetségnap keretében, amelyre az ország számos pontjáról érkeztek a tehetséges fiatalok. A meghitt, családias hangulatú rendezvényen kellő hangsúlyt kapott a halmozottan hátrányos helyzetű családban élő, de tanulmányait magyar nyelven folytató, és valamiben kimagaslóan tehetséges fiatalok segítésének fontossága: ezt a munkát az egyesület már tíz éve végzi, újabb és újabb jó szándékú és nagylelkű támogatók felkutatásával, bevonásával.
A rendezvény műsorvezetői tisztét Imecs Levente színész látta el, az alkalomhoz illő közvetlenséggel. Házigazdai minőségében dr. Fazakas Emese egyetemi docens, dékánhelyettes köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: a Nyilas Misi Egyesület tevékenysége nem merül ki a tehetségek támogatásában, hanem a szép és tartalmas emberi kapcsolatok kialakítását is segíti.
Nagy közös cél legyen a tehetségtámogatás
Minden gyermek tehetséges – ezt a gondolatot hangsúlyozta köszöntőjében Magdó János, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, aki elsősorban a támogatási program emberi vetületeit emelte ki, nevezetesen: konkrét magánszemélyek vesznek részt benne, komoly eredményeket ért már el, ezért fontosságában vetekszik a csángó nyelvoktatási programmal. A főkonzul arra is felhívta a figyelmet, hogy kiemelten szükséges a szórványban élő gyermekek támogatása, és az elméleti oktatás mellett a szakközépiskolásokat is segíteni kell. Ugyanakkor a magyarul beszélő cigány gyermekek támogatását is fontosnak tartja, hiszen ők is a magyar kultúra részesei. A főkonzul szerint a nemzetnek mindig szüksége van valamely nagy célra: ezúttal a tehetséges gyermekek, fiatalok és egyetemisták támogatása legyen ez, összerdélyi szinten.
A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) képviseletében Szőcs Judit üdvözölte a diákokat és mindazokat, akik a tehetségnap eseményeiben osztozni kívántak. Elmondta: míg bizonyos képességek (főleg a művészetekhez kötődők) szinte azonnal szembetűnnek, addig másokat fel kell fedezni, illetve folyamatosan gondozni és fejleszteni is. Az RMPSZ pedig feladatának tekinti, hogy a pedagógusokat képezze és továbbképezze a tehetség felismerésére és gondozására.
A tíz éve működő Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület tevékenységét és eredményeit dr. Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus, az egyesület elnöke ismertette. Elmondása szerint a civil szervezet valamikor a bibliai főbűnök közül a hetedik – a jóra való restség – megcáfolására jött létre. – Erdélyben tele vagyunk hős harcosokkal és áldozatokkal, holott leginkább munkás emberekre van szükségünk, olyanokra, akik tudják és teszik a dolgukat – hangsúlyozta az elnök, kiemelve: Románia nem épp arról híres, hogy különleges figyelmet fordítana a gyermekekre és a fiatalokra. Péntek János idézett egy nemzetközi jelentést, amelyet Hová érdemes megszületni 2013-ban? címmel nemrég tettek közzé. A kutatás összesen 80 ország viszonyait vizsgálja meg, arra fektetve a hangsúlyt, hogy mi vár arra a gyermekre, aki épp ott jön világra. A lista első helyén ideális születési országként Svájc található, az utolsón Nigéria, Románia pedig az 56. helyet szerezte meg. Ilyen körülmények között sem elhanyagolható a gyermekek esélyeinek növelése, akár tehetségtámogató programok révén is.
Nem a dúsgazdagok nyitják meg pénztárcájukat
Neves erdélyiek (Apáczai Csere János és Bolyai János) életpályáját felidézve az akadémikus kifejtette: egyiküknek az iskola, másikuknak a családi háttér segített a felemelkedésben, sokan vannak azonban, akik elkallódnak a napi megélhetési gondok miatt. Rajtuk igyekszik segíteni az egyesület immár tíz éve, függetlenedve minden olyan politikai megnyilvánulástól, amely megosztaná az erdélyi magyarságot. Az eltelt évtized alatt mintegy 340 millió forintot kitevő ösztöndíjat osztottak ki, évente átlagban 600 támogató jóvoltából. A támogatottak közül 450-en már leérettségiztek, kitűnő eredménnyel. A pénzalapot magánszemélyek nagylelkűségéből tudják fenntartani, ám Péntek János fontosnak tartotta kiemelni: az általa megkeresett dúsgazdag emberek sosem nyitották meg pénztárcájukat. A program támogatói azok, akik megértik annak emberi, közösségi lényegét: magánszemélyek, szolidáris szervezetek, még „Közép-Európa leghíresebb koldusa” (amint Péntek János nevezte), Böjte Csaba atya is jelentős összeget áldozott erre a célra.
Jó úton járnak a támogatott fiatalok
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által szervezett III. Tehetségnapra olyan támogatottak jöttek el bemutatni rátermettségüket, akik nem fognak megrémülni a világ nehézségeitől. A bemutatkozó diákok olyan magabiztosságról és életerőről tettek tanúbizonyságot, ami nem csak a támogatóknak lehet további ösztönző erő, hanem az egyesületnek is erőforrásként szolgálhat, bizonyítva: megéri ezekkel a tehetséges gyerekekkel foglalkozni.
„A támogatók alapján megrajzolhatnánk a Nyilas Misi Egyesület világtérképét” – fogalmazott Péntek János, az egyesület elnöke. Ugyanígy meg lehetne rajzolni Erdély Nyilas Misi-térképét a támogatottak alapján, és ez a térkép a színpaletta talán összes színét felvonultatná. A szombaton bemutatkozó diákok bebizonyították: egy ügyes fiatal bárhol kibontakozhat, érdeklődjön akár festészet, költészet, irodalom vagy épp a kémia, fizika, mechatronika iránt.
„A versenyek során sokszor nem is a díj a lényeg, hanem az élmény, amikor bemutathatom a munkámat” – számolt be tapasztalatairól egy tizenöt éves diák. Robottervezéssel szeretne foglalkozni, szerinte az alkalmazhatóságban megjeleníthető a művészet, még egy ilyen műszaki területen is. Két fiatal képzőművész azt vallja: helyettük alkotásaik beszélnek.
„Keresgélős év ez nekem” – mondja több „nyilasmisis”. Fiatalok még, de tenni akarnak. Életük még kiforratlan, de ami az övék, azt kamatoztatják. A köszöntőbeszédekben többször is elhangzott, hogy minden gyerekben megtalálható a tehetség. A Nyilas Misi Egyesület támogatottjai megmutatták, hogy ők ezt a tehetséget vállalják, szeretnék használni. Az egyéni bemutatkozók mellett a szervezők lehetőséget adtak csoportos beszélgetésekre is. Így hallhattunk az egyesület nagycsaládos pártfogoltjairól, vagy akár a már szakállas, Barátság Programmal támogatott, visszatérő egyetemi hallgatókról.
Népdal után mese, majd hegedűszó következett. A diákok bemutatkozását marosszéki forgatóst táncoló testvérpár zárta. Majd a résztvevőknek kiosztott diplomák átvétele után kötetlen beszélgetéssel zárult a tehetségnap.
A rendezvény műsorvezetői tisztét Imecs Levente színész látta el, az alkalomhoz illő közvetlenséggel. Házigazdai minőségében dr. Fazakas Emese egyetemi docens, dékánhelyettes köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: a Nyilas Misi Egyesület tevékenysége nem merül ki a tehetségek támogatásában, hanem a szép és tartalmas emberi kapcsolatok kialakítását is segíti.
Nagy közös cél legyen a tehetségtámogatás
Minden gyermek tehetséges – ezt a gondolatot hangsúlyozta köszöntőjében Magdó János, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, aki elsősorban a támogatási program emberi vetületeit emelte ki, nevezetesen: konkrét magánszemélyek vesznek részt benne, komoly eredményeket ért már el, ezért fontosságában vetekszik a csángó nyelvoktatási programmal. A főkonzul arra is felhívta a figyelmet, hogy kiemelten szükséges a szórványban élő gyermekek támogatása, és az elméleti oktatás mellett a szakközépiskolásokat is segíteni kell. Ugyanakkor a magyarul beszélő cigány gyermekek támogatását is fontosnak tartja, hiszen ők is a magyar kultúra részesei. A főkonzul szerint a nemzetnek mindig szüksége van valamely nagy célra: ezúttal a tehetséges gyermekek, fiatalok és egyetemisták támogatása legyen ez, összerdélyi szinten.
A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) képviseletében Szőcs Judit üdvözölte a diákokat és mindazokat, akik a tehetségnap eseményeiben osztozni kívántak. Elmondta: míg bizonyos képességek (főleg a művészetekhez kötődők) szinte azonnal szembetűnnek, addig másokat fel kell fedezni, illetve folyamatosan gondozni és fejleszteni is. Az RMPSZ pedig feladatának tekinti, hogy a pedagógusokat képezze és továbbképezze a tehetség felismerésére és gondozására.
A tíz éve működő Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület tevékenységét és eredményeit dr. Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus, az egyesület elnöke ismertette. Elmondása szerint a civil szervezet valamikor a bibliai főbűnök közül a hetedik – a jóra való restség – megcáfolására jött létre. – Erdélyben tele vagyunk hős harcosokkal és áldozatokkal, holott leginkább munkás emberekre van szükségünk, olyanokra, akik tudják és teszik a dolgukat – hangsúlyozta az elnök, kiemelve: Románia nem épp arról híres, hogy különleges figyelmet fordítana a gyermekekre és a fiatalokra. Péntek János idézett egy nemzetközi jelentést, amelyet Hová érdemes megszületni 2013-ban? címmel nemrég tettek közzé. A kutatás összesen 80 ország viszonyait vizsgálja meg, arra fektetve a hangsúlyt, hogy mi vár arra a gyermekre, aki épp ott jön világra. A lista első helyén ideális születési országként Svájc található, az utolsón Nigéria, Románia pedig az 56. helyet szerezte meg. Ilyen körülmények között sem elhanyagolható a gyermekek esélyeinek növelése, akár tehetségtámogató programok révén is.
Nem a dúsgazdagok nyitják meg pénztárcájukat
Neves erdélyiek (Apáczai Csere János és Bolyai János) életpályáját felidézve az akadémikus kifejtette: egyiküknek az iskola, másikuknak a családi háttér segített a felemelkedésben, sokan vannak azonban, akik elkallódnak a napi megélhetési gondok miatt. Rajtuk igyekszik segíteni az egyesület immár tíz éve, függetlenedve minden olyan politikai megnyilvánulástól, amely megosztaná az erdélyi magyarságot. Az eltelt évtized alatt mintegy 340 millió forintot kitevő ösztöndíjat osztottak ki, évente átlagban 600 támogató jóvoltából. A támogatottak közül 450-en már leérettségiztek, kitűnő eredménnyel. A pénzalapot magánszemélyek nagylelkűségéből tudják fenntartani, ám Péntek János fontosnak tartotta kiemelni: az általa megkeresett dúsgazdag emberek sosem nyitották meg pénztárcájukat. A program támogatói azok, akik megértik annak emberi, közösségi lényegét: magánszemélyek, szolidáris szervezetek, még „Közép-Európa leghíresebb koldusa” (amint Péntek János nevezte), Böjte Csaba atya is jelentős összeget áldozott erre a célra.
Jó úton járnak a támogatott fiatalok
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által szervezett III. Tehetségnapra olyan támogatottak jöttek el bemutatni rátermettségüket, akik nem fognak megrémülni a világ nehézségeitől. A bemutatkozó diákok olyan magabiztosságról és életerőről tettek tanúbizonyságot, ami nem csak a támogatóknak lehet további ösztönző erő, hanem az egyesületnek is erőforrásként szolgálhat, bizonyítva: megéri ezekkel a tehetséges gyerekekkel foglalkozni.
„A támogatók alapján megrajzolhatnánk a Nyilas Misi Egyesület világtérképét” – fogalmazott Péntek János, az egyesület elnöke. Ugyanígy meg lehetne rajzolni Erdély Nyilas Misi-térképét a támogatottak alapján, és ez a térkép a színpaletta talán összes színét felvonultatná. A szombaton bemutatkozó diákok bebizonyították: egy ügyes fiatal bárhol kibontakozhat, érdeklődjön akár festészet, költészet, irodalom vagy épp a kémia, fizika, mechatronika iránt.
„A versenyek során sokszor nem is a díj a lényeg, hanem az élmény, amikor bemutathatom a munkámat” – számolt be tapasztalatairól egy tizenöt éves diák. Robottervezéssel szeretne foglalkozni, szerinte az alkalmazhatóságban megjeleníthető a művészet, még egy ilyen műszaki területen is. Két fiatal képzőművész azt vallja: helyettük alkotásaik beszélnek.
„Keresgélős év ez nekem” – mondja több „nyilasmisis”. Fiatalok még, de tenni akarnak. Életük még kiforratlan, de ami az övék, azt kamatoztatják. A köszöntőbeszédekben többször is elhangzott, hogy minden gyerekben megtalálható a tehetség. A Nyilas Misi Egyesület támogatottjai megmutatták, hogy ők ezt a tehetséget vállalják, szeretnék használni. Az egyéni bemutatkozók mellett a szervezők lehetőséget adtak csoportos beszélgetésekre is. Így hallhattunk az egyesület nagycsaládos pártfogoltjairól, vagy akár a már szakállas, Barátság Programmal támogatott, visszatérő egyetemi hallgatókról.
Népdal után mese, majd hegedűszó következett. A diákok bemutatkozását marosszéki forgatóst táncoló testvérpár zárta. Majd a résztvevőknek kiosztott diplomák átvétele után kötetlen beszélgetéssel zárult a tehetségnap.
KRISTÁLY BEÁTA, SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár),

Román nyelvtanulás a játszótértől az egyetemig
Mikor, hogyan és kell-e egyáltalán „románozni” a gyermekünkkel?
Sajátos helyzetben vagyunk mi, erdélyi magyarok, hasonlóan persze a többi etnikai kisebbséghez. Idegennyelv-tanulásunk nem szabadon megválasztott tevékenység, sokkal inkább létszükséglet, hiszen a többségi nyelven, az ország nyelvén, a hivatalos nyelven értenünk, beszélnünk kell. Ez pedig független a nyelvérzéktől, hiszen hivatalos ügyek intézésekor nem hivatkozhatunk arra, hogy sajnos az iskolában se matematikából, se idegen nyelvből nem jeleskedtünk. Könnyebb a helyzete annak, aki olyan környezetben él, ahol a román nyelv használata természetes és mindennapos, ám a tömbmagyar településeken – ahol sok esetben még a román lakosság nagy része is beszéli vagy legalábbis érti a magyar nyelvet – már sokkal nehezebb elsajátítani az állam nyelvét. Szülőként pedig már önmagát adja a kérdés: mikor is érdemes elkezdeni a gyermekkel „románozni”, ha kell egyáltalán, és főleg hogyan?
Játszótérről mindenkinek ismerős lehet a helyzet: totyogó gyermekünk mellett egyszer csak megjelenik egy hasonló korú apróság, nyúlna a kisvödör, homokozólapát után, hívná játszani csemeténket, de mivel a gyermek valami érthetetlen nyelven karattyol, gyerekünk megijed és keményen ellenáll. Számtalan gyermeknek van ehhez hasonló első találkozása a román nyelvvel. Mit tehet a szülő, hogy a kicsik ne éljék meg traumaként az idegen nyelvi környezetben való kommunikálást, szeressék meg a román nyelvet, és később se okozzon számukra problémát a használata? Ezek a kérdések mostanában többször is felmerültek a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület Kismamaklubjának tagjai körében, ezért a szervezet nyelvtanárok segítségével hirdetett háromlépcsős műhelymunkát szülők és pedagógusok számára. Az első találkozóra megtelt az egyesület székházának klubterme: olyan szülők jöttek el, akik már tapasztalták, milyen nehézségek adódhatnak a román nyelv tanulásánál, tanításánál, és olyanok, akik arra szerettek volna tippeket kapni, hogyan fogjanak hozzá, amint gyermekük eléri a megfelelő kort.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár),

Téglajegyek a magyar gyermekekért, helyi közösségekért
Téglajegyek a magyar gyermekekért, helyi közösségekért Közösségi házra és szórványiskolára gyűjtenek
Téglajegyekkel reménykedik beszerezni az egykori óvoda épületébe tervezett magyar közösségi ház felújításához szükséges fogyóanyagokat az aranyosegerbegyi 1500 fős magyar közösség, amely a munkálatokat maga végezné el. A Torda közelében lévő, több mint ötezres lélekszámú nagyközség szerveződő magyarsága nem idegen megoldáshoz folyamodik: vidékünkön a hasonló példák közül talán a szamosújváriaké a legismertebb, akik szórvány iskolaközpont építéséhez igyekeztek a közeli-távoli segítő szándékúak erkölcsi és anyagi támogatását téglajegyekkel megszerezni. A szomszédos Désen a Magyar Ház gyűjt hasonló módon a tetőszerkezet cseréjére, és minden esetben elmondható: az érintetteket magukat is meglepi a támogatás mértéke, ugyanakkor az összegyűlt pénz mellett legalább annyira fontosnak érzik az erőt, amit a közösségi összefogásból tudnak meríteni a folytatáshoz. Minden esetben még nagyon sok téglajegyre van szükség…
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES, LUKÁCS ÉVA.
Szabadság (Kolozsvár).

Örökbefogadási mozgalom fiataloknak: kreatív dévaiak
Megalakult az Örökségünk Őrei Erdélyi Hálózata
Az épített örökség védelme legalább olyan fontos eleme az identitástudatnak, mint az anyanyelv vagy a zenei nevelés. Erdély-szerte telis-tele vagyunk olyan romló állagú építménnyel – várak, kastélyok, kúriák, udvarházak, templomok –, amelyek nyomokban még őrzik hajdani pompájukat, pedig nem csak a múló idő, hanem a rosszindulat és mohóság is jócskán kikezdte. Sok esetben azonban csak egy kis lelki és szellemi ráfordításra lenne szükség – a vitathatatlan anyagiakon kívül – ahhoz, hogy ezek az építmények ne vesszenek el teljesen. Ebből az elgondolásból kiindulva kezdeményezte az RMDSZ főtitkársága az Örökségünk Őrei program keretében a Fogadj örökbe egy műemléket! mozgalmat, iskolai csoportok számára. Egyelőre Hunyad megye áll az élen a műemlékek gondozásában, de a kezdeményezők abban bíznak, egyre több csoport csatlakozik, tudatosítva, hogy az épített örökségek olyan értékeket képviselnek, amelyek a jelenlegi generációnak is fontosak.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)

Márványtábla hirdeti a 800 éves történelmet Szilágynagyfaluban
Kétnapos rendezvénysorozattal ünnepelt a település
Örömünnepre virradt Szilágynagyfalu a hétvégén: jelképes születésnapot tartott a település apraja-nagyja és a sokfelőlről idesereglő vendégek annak tiszteletére, hogy éppen 800 évvel ezelőtt, 1213-ban említették elsőként írásban a nevét a Váradi Regestrum tüzesvas lajstromában. Akkoriban, a 13. század elején még Nog néven szerepelt, 1249-ben, a tatárjárást követően az első települést bejegyző oklevél szerint már Nagyfalu a neve, majd egy 1898-as okmányban szerepel először Szilágynagyfaluként. Ezt a kerek évfordulót a helybéliek kétnapos rendezvénysorozattal kívánták emlékezetessé tenni. Az esemény programját úgy állították össze, hogy kultúra, művelődés és szórakozás egyaránt helyet kapjon, ugyanakkor méltó emlékjelét is hagyhassák az évfordulónak, márványtábla formájában. Szilágynagyfalu ezzel a gesztussal is azt bizonyítja: a múlt tiszteletét legalább olyan fontosnak tartja, mint a jelen és a jövő értékeinek megtartását.
Szilágy megye nyugati részén, a Rézhegység, a szilágysomlyói Magura és a dombvidék övezte medence közepén, a Berettyó partján fekszik Szilágynagyfalu. A település szemmel látható fejlődésnek indult az utóbbi néhány évben, és ezt nem csak pezsgő kulturális élete igazolja, hanem az a tény is, hogy a falu képes munkahelyet biztosítani nem csak lakóinak, hanem a környék több településéről is járnak ide dolgozni, az itt létesült gyárakba, üzemekbe.
A nemrég felépült, vadonatúj polgármesteri hivatal épülete előtt a vasárnap délelőtti, napsütötte órákban fegyelmezetten gyülekezett az ünneplő közönség, amely a szombati oldottabb, sok zenével, néptánccal, koncerttel, színi előadással fűszerezett programot követően részese kívánt lenni az egyik legünnepélyesebb pillanatnak, az emléktábla leleplezésének. A hivatal előtti zászlórengeteggel Nagyfalu nem csak az Európai Unió, hanem a testvértelepülések képviselői előtt is tiszteletét fejezte ki, hiszen erre a rendezvényre többen is – Vámospércs, Tuzsér, Péder, Csíkszentdomokos, Tiszanagyfalu – eljöttek csoportokkal. Somogyi Vengli Judit, a falu kulturális életének egyik közismert személyisége ezúttal műsorvezetői tisztséget betöltve sorra szólította mikrofon elé az egyházi és világi méltóságokat, akiknek embert próbáló két órát kellett kiállniuk a tűző napon. A beszédeket megelőzte a helyi baptista fúvószenekar szolgálata, ők a román, a magyar és az Európai Unió himnuszával köszöntötték az ünnepet és az egybegyűlteket, majd Matei Radu polgármester és tanácsadója, az egykori alpolgármester és máig is fáradhatatlan szervező Katona-Farnas Sándor mérnök mondott üdvözlő szavakat. A frappáns beszédben az elöljárók kiemelték: egy közösségnek magának kell megoldania gondjait, együtt keresve meg a leghatékonyabb módszereket, emberséggel szolgálva a közös célokat.
Kis helytörténeti ismertetővel Fazakas Viola vallástanár szolgált, két nyelven, Major Miklós földrajztanár 2000-ben megjelent monográfiája alapján. Az előadó ismertette a falu első írásos emlékeinek időrendi sorrendjét, kezdve a Váradi Regestrum-beli megjelenéssel, kitérve, hogy a 15-16. századi források már mezővárosként tesznek említést Nagyfaluról, amely nevét kiterjedéséről kapta.
Számos egyéb büszkesége mellett a falu a költőjét is nagy becsben tartja: Fazakas László lelkész erre az ünnepi alkalomra látogatott haza szülőfalujába, Nagyfaluba Mezőtúrról, ahol jelenleg egy idősotthont igazgat, és mintegy öt megjelent verseskötettel, valamint költeményeinek román és angol fordításgyűjteményével is büszkélkedhet. Természetesen nem érkezett üres kézzel: külön erre az alkalomra írt verse a gyökerekhez való ragaszkodás, a szilágysági emberrel érzett lelki rokonság dala, amelyet Fóris Diána diáklány mondott el, értő tolmácsolásban. „Jó hazatérni szülői ház híján/ az egész szülőfalu az enyém/ népével határrészeivel együtt/ ünnepien s fehéren-feketén” – vallotta a költő, aki ebből az alkalomból díszoklevelet is átvehetett az önkormányzat részéről, és neki jutott az a megtisztelő feladat, hogy Matei Radu polgármesterrel közösen emelje le a leplet a település 800 évét évszámokkal (1213, 2013) hirdető márványtábláról. Az emlékjelet Gheorghe Chiş ortodox és Lukács József református lelkész szentelte fel és áldotta meg, ünnepi gondolataikban mindketten azt emelték ki, hogy a falu 800 éves történelmében mindig is ott volt az egyház, és a továbbiakban is csak az Istenbe vetett hit és bizalom segíthet a közös terhek hordozásában.
A megye vezetése nevében Ionel Ciunt prefektus szólt néhány elismerő szót a faluról, kifejtve: a történelmet nem lehet megváltoztatni, a jelen és a jövő azonban élő kell hogy legyen, amilyen élővé Nagyfalu is tudott válni az utóbbi évek során. Csíkszentdomokos testvértelepülés üzenetét és szeretetét Ferencz Alajos polgármester tolmácsolta, azt kívánva a falu népének, hogy a 800 év bölcsességét ötvözzék a jelennel, így vigyázva múltjukra is. A tavaly ugyancsak 800 éves évfordulót ünneplő Tuzsér nagyközség önkormányzata és lakói szintén kifejezték elismerésüket a testvértelepülésnek, Lakatos Bertalan alpolgármester és csapata emléklapot is átnyújtott ebből az alkalomból Nagyfalu polgármesterének. A testvértelepülések elöljáróit Matei Radu is megajándékozta, kifejezve köszönetét feléjük, és gesztus-értékkel bírt, hogy az általa jól beszélt magyar nyelven szögezte le: a barátság és a szeretet nem ismer határokat.
Az ünnepi pillanatokat fokozta a díszoklevelek átadása: elismerésben részesültek mindazon egykori polgármesterek és alpolgármesterek, akik sokat tettek a falu gazdasági-kulturális fejlődéséért: Liviu Songot, Maier Elemér, Balázs Zoltán, Diószegi Gyula, Szabó István, Fazakas Irma, Kovács Lajos, Varga Mihály, Katona-Farnas Sándor és a költő Fazakas Sándor vehette át az elismerést. És hogy Szilágynagyfaluban nem csak a hosszú élet, de a tartós házasság titkát is ismerik, arra bizonyíték, hogy nem kevesebb mint 19 aranylakodalmas párt is felköszöntöttek az ünnep keretében.
A hivatalos avatási ceremóniát délután már kötetlen program követte: az elszármazottak találkoztak a kultúrotthonban, közben a szabadtéri színpadon újabb tánccsoportok léptek fel, a stadionban pedig barátságos mérkőzés keretében mérte össze erejét és tudását Nagyfalu és Tuzsér labdarúgócsapata. A könyvtár és a kultúrház termeiben szombaton megnyitott kiállításokat is megtekintjük barátaink, Somogyi Vengli Judit, Katona-Farnas Sándor, és felesége, Katica jóvoltából. A könyvkiállítás a Nagyfaluról valaha kiadott munkák és a különféle folyóiratokban a faluról megjelent írások, valamint a helyi alkotók munkáinak gazdag gyűjteménye, míg a fotókiállításon Vámospércs és Tuzsér testvértelepülések bemutatkozó pannói mellett főként a falu életének jelentős eseményeiről készült felvételeket tekinthetik meg az érdeklődők. A polgármesteri tanácsos büszkén mutatja a holland testvértelepülés, Nijverdal meglátogatásakor készült fotókat, amelyek azt bizonyítják, hogy a helyiek igyekeztek itthon kamatoztatni az ott látottakat. A kiállított szőttesek-varrottasok helyi asszonyok munkái, és bár a környéknek nincs jellegzetes varrottasa, Katona-Farnas Katicától megtudjuk, hogy egykor a földesúr Bánffyak hoztak ide varró asszonyokat, akiktől a helyiek átvették a mintákat, és kenyérkereseti lehetőséget biztosítottak a varrással. Egy kisebb teremben helyi fiatal tehetségek különféle technikával (goblen, ikon, akvarell, ceruzarajz stb.) készült munkáit állították ki, az összes tárlat olyannyira népszerűnek bizonyult, hogy a nyitás napján még éjfélkor is hosszú sorokban kígyóztak a látogatók.
Szilágynagyfalu már több ízben bizonyította, hogy életképes, folyamatosan fejlődő település, amely sajátos színt képvisel a Szilágyságban. Minden idelátogató vendég még legalább 800 esztendőt kívánt a falunak, ami nagy valószínűséggel csöppet sem lehetetlen kívánság, hiszen ha a jövőben is ilyen mértékben tudnak együttműködni itt az emberek, akkor számos megvalósítás állhat még a település előtt.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)

Séta Nagyvárad múltjában és jelenében
Kolozsvár, Marosvásárhely, Visegrád, Segesvár: ebbe a tekintélyes listába sorol be most Nagyvárad, azaz a Projectograph kiadó legújabb Kincses Képeskönyve*, amely ezúttal a Partium fővárosába kalauzol el. A kiadó kezdeményezése dicséretes, hiszen a gyerekek szintjén igyekszik emberközelbe hozni az kiválasztott városok történelmét, és teszi mindezt emészthető, szerethető módon, sok érdekes történettel, apró adalékkal fűszerezve. És persze, Jánosi Andrea remekbe szabott illusztrációt sem hagyhatjuk szó nélkül, hiszen ennek a sorozatnak a kezdetektől az a jellemzője, hogy kép és szöveg teljes egyenrangúságban szolgálja az olvasót.
Az összes, eddig megjelent Kincses Képeskönyv esetében jellegzetes a borító, úgy is fogalmazhatunk: felüti az alaphangot, hiszen igyekszik megragadni a városra leginkább jellemző helyet, ami a legtöbb esetben egy tér, rajta templommal. Nagyvárad esetében ez picit módosul, bár a tér stimmel, központi épülete azonban ezúttal nem az Isten, hanem inkább Thália papnőinek hajléka, azaz a színház. A Szigligeti Színház, amely az évek során mit sem veszített jelentőségéből, és ma is központi helyet foglal el a város életében. Ugyanakkor, ha Nagyváradról van szó, akkor semmiképp sem tekinthetünk el az alapítónak tartott Szent László királytól, akinek emlékét jelentős mértékben ápolják mind a mai napig. Nem véletlen, hiszen – amint arra a könyv szövege is rávilágít –, bár Várad egykori vára mellett már 900 esztendővel ezelőtt is szétszórtan ott állt néhány, apró kunyhókból álló falucska, a település felvirágoztatása valóban a szent királynak köszönhető, aki Bihar várából átköltöztette a püspökséget a kedvezőbb fekvésű és biztonságosabbnak ítélt Váradra, majd elrendelte egy pompás székesegyház megépítését. 1095-ben ide is temették el a nagy királyt, akinek ereklyéit még hosszú ideig őrizték Váradon, majd átkerültek a győri székesegyházba. 1390-ben pedig egyedülálló lovasszobrot is avattak (a Kolozsvári testvérek remekművét) a király emlékére, amely több száz évig őrködött éberen a város fölött, amíg végül a két világháború közötti zavaros időkben el nem távolították, az összes többi magyar szoborral együtt.
A könyv a város történetének többi jelentős mozzanatát is felidézi, pl. a kolostorok létrejöttét, a különféle szerzetesrendek megtelepedését és kultúraterjesztő szerepét, a gazdaság és kézművesség fejlődését, a reformáció terjedésével pedig az oktatás fellendülését. Arra is fény derül, honnan erednek a városnak és környékének olasz vonatkozású helynevei, és a jelenlegi városcímer előtörténetéről is értesülhet a kíváncsi olvasó.
Egy város történelme annyira komplex, hogy őrületes munka ebből egy kötetrevalót szűkíteni, ráadásul gyerekek számára is érthető formában, a könyv szerzői azonban minden szinten teljességre törekednek, így a végső kép, ha itt-ott hiányos is (mert nem is lehet másmilyen), mégis kikerekedik. Az olvasó úgy barangolhatja végig Nagyvárad izgalmas történetét, hogy számos apróságot megtud, pl. azt is, hogy a Szigligeti Színházat Jászai Mari egyik, zajos sikert aratott váradi fellépése után kezdték el építeni, a város színházszerető lakosságának határozott igényére, és 1900-ban már készen is lett az eklektikus épület, amely azóta is fontos meghatározója a település arculatának. A kultúra amúgy is fontos szerepet játszik itt, gondoljunk csak Adyra és a holnaposokra (akiknek újabb kori szobra már nem kerülhetett be a kötetbe, így ez a jövő feladata maradhat). A könyv ugyanis nagyjából a ’89-es változások utáni megújulással ér véget, kitérve a teljesen új képződményekre és a felújított állatkertre.
Zágoni Bálint (szövegben) és Jánosi Andrea (illusztrációban) ezúttal is igényes munkát végzett (eléggé rájuk jellemző módon), a könyv pedig minden bizonnyal azoknak is örömet fog okozni, akiknek nincs különösebb kötődésük a városhoz, de szeretnek tájékozódni a történelem és a helytörténet útvesztőiben. Vagy csak szeretnék kigyűjteni a sorozat darabjait, amelynek soron következő köteteit is érdeklődéssel várjuk.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
*Kincses Képeskönyv Nagyvárad. Projectograph kiadó, Kolozsvár, 2013.
Szabadság (Kolozsvár)

Családi kör – Új vezető, régi jó hangulat az Egyszülős Klubban Családi kör
Gyerekekről, újrakezdésről, jogi kérdésekről beszélnek, tájékozódnak, és azonos élethelyzettel szembesülő társaságot találnak az Életfa Családsegítő Egyesület Egyszülős Családok Klubjának tagjai minden második szerdán. Szeptember végén már a hetedik évadot nyitották meg, ezúttal Hroch Petronella gondozásában.
– Amikor az ember (jelesül egy anya) magára marad a gyermekével, egyfajta légüres térbe kerül, sajátos problémáival elszigeteltté válik – mondja a klub 2006-os létrehozása kapcsán Sándor Boglárka, az ötletgazda. – Nincs kivel érdemben beszélgetnie gondjairól-örömeiről, mert aki nem él hasonló helyzetben, az jó esetben esetleg részvétet érezhet iránta (rosszabb esetben kárörömöt), de tapasztalatot megosztani nem tud vele. Az Egyszülős Családok Klubja az a hely, amely túl azon, hogy hadat üzen az erősen pejoratív „csonka család” szakkifejezésnek, összehozza a hasonló problémákkal küszködőket, biztosítja az eszme- és tapasztalatcsere lehetőségét, ugyanakkor szórakozási, kikapcsolódási lehetőséget nyújt. Így élt ez a szerveződés kezdetben csak a képzeletemben, utána pedig hat év tapasztalata igazolta mindezt, hála a nyitott és elfogadó tagságnak, valamint az Életfa Családsegítő Egyesület vezetősége állandó támogatásának – mondja Boglárka, akit magánélete nyár óta külföldre vitt, ezért váltotta őt a klub igazgatásában Hroch Petronella.
Nelli fia egyéves sem volt, amikor a szülők elváltak. Azt mondja, nagyon elkelt volna az Egyszülős Klubéhoz hasonló támogatás, de akkoriban ez nem létezett. Sajátos helyzetben találja magát a gyermekét egyedül nevelő szülő, hiszen párjával együtt az addig közös társaság tagjai közül is elveszít néhányat. Ráadásul a családos kirándulásokra, bulikra sem hívják meg, úgy okoskodva: az egyedülállónak fájdalmat okozna a teljes családok társasága.
Az Egyszülős Klubban azonos problémákkal szembesülők oszthatják meg egymással tapasztalataikat, segítenek egymásnak, bizonyos témákban szakemberrel beszélgethetnek, gyerekeikkel együtt közös rendezvényeken vehetnek részt – kirándulásokon, karácsonyi batyus mulatságban – így a gyermek is látja, hogy helyzetével nincs egyedül, nem számít tehát valamiféle csodabogárnak. Mert hiába végződik lassan a házasságok többsége válással, mindenféle statisztikán túl a legérintettebbek – a gyermekek – saját egyéni kálváriájukként szembesülnek e helyzettel.
A kolozsvári klubnak mintegy húsz visszajáró, többé-kevésbé állandónak számító tagja van, akik úgy gondolják, olyan többletet nyújt nekik a klub, hogy kéthetente pár órára vállalják a csonka családban még nehezebben megoldható gyermekfelügyelet megoldásának gondját is. A klubba ugyanis gyerekek nélkül érkeznek a szülők, bár volt már példa arra is, hogy szinte gyerekzsúrrá vált a találkozó, és ez is építő jellegű. Kizárólag nők, anyák járnak el a klubba, bár volt már egy apuka is a vendégük.
– A férfiak valószínűleg másként rendezik le a válással kapcsolatos válságukat, nem klubtársaságot keresve. Közösségünk tulajdonképpen minden egyedülállónak szól: annak, aki soha nem élt házasságban, valamint az özvegyeknek is. Mégis, nehéz ezeket a kategóriákat közösséggé formálni, hiszen az özvegy teljesen más lelki folyamatot él meg, mint az, aki elvált. Az özvegy esetében a házastárs iránti viszonyulás pozitív, akár még az egykori gondok is megszépülnek, ezzel szemben válás esetében sokkal több az egykori társsal kapcsolatos negatív érzelem, ezt táplálja az is, hogy a másik fél sokszor nem vesz részt a gyermek életében – mondja Nelli, aki úgy érzi, bár válása után több mint tíz esztendővel alakult ez a klub, nagyon sokat kapott ettől a közösségtől. Esetében a segítség sokszor már későn érkezett, hiszen például a gyermekneveléssel kapcsolatos jó gyakorlatokat nem alkalmazhatta időközben felnőtté cseperedett fián. Most szeretné továbbadni azt, amit a klubtól kapott, talán másokhoz még időben érkezik a támasz, jó tanács, biztatás, megerősítés. Sok személyes barátság kötődött a klubban, számontartják egymást, és aki időközben új élettársi-házastársi kapcsolatba lépett, visszajár – részben a társaság kedvéért, másrészt meg amiatt is, mert akármilyen sikerrel tölti is be az apa/anya szerepét az új társ, a korábbi válás ténye adott.
Romániában ilyen klub még románul is alig van, Erdélyben ez az egyetlen, Magyarországon is csak néhány működik igazán, közülük a budapesti Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvánnyal a kolozsváriak testvérkapcsolatban is állnak. Az új évad első találkozóin még ötletelés folyt, lassan körvonalazódnak a konkrét témák. Vidám napot szerveznének, játékestet, beszélgetéssel egybekötött filmvetítést adott témában, jogászt, pszichológust hívnának meg klubjukba. Legközelebb november 13-án, szerdán találkoznak, az Életfa Családsegítő Egyesület Berde Mózes (F. J. Curie) utca 1. szám alatti székhelyén, ahova minden új tagot is szeretettel várnak.
Szabadság (Kolozsvár)

Szokásos szeptember
Egyre nehezedik az élet, ahogy nő a gyerek. Kisgyerek: kis gond, nagy gyerek: nagy gond, mondja a klasszikus, és lássuk be, igaza van. A bölcsődés, óvodás éveket még csak-csak átvészeljük, aztán szembesülünk az első igazán nagy kihívással, az iskolakezdéssel. Tudatos szülőként persze azon vagyunk, hogy a váltás minél kevésbé viselje meg a gyereket, de illúzió lenne azt gondolnunk, hogy megússzuk ennyivel. Nem ússzuk meg. Az iskola, annak ellenére, hogy alapfunkciója szerint tanítja-okítja a gyereket, sok esetben vérre menő és végeláthatatlan csaták színterévé válik.
Szeptember derekán (más kultúrkörökben már az elején) persze sláger téma az iskolakezdés, minden fórum igyekszik seregnyi jótanáccsal szolgálni szülőnek, pedagógusnak, diáknak. A legtöbbet idézett szerzők listáját pedig ki más vezethetné, mint Vekerdy Tamás, aki végletesen képes megosztani a közvéleményt. Bőven ismerek olyan embereket (leginkább szülőket, de pedagógusokat is), akik minden szavára úgy tekintenek, mint a Szentírásra, meg olyanokat is, akik fintorognak tőle, és van olyan barátnőm is, aki egyszer kijelentette: Vekerdyt egész Magyarország imádja, csak tudnám, hogy miért….! Olyan emberrel viszont még nem találkoztam, akit teljességgel hidegen hagyott volna. Én sem tudok mentesülni a hatása alól, bár azt el kell ismernem, regényírónak meglehetősen gyengécske. Gyermekpszichológusként azonban számomra hiteles, a magyarországi Waldorf-mozgalom zászlóvivőjeként pedig elhiszem neki, hogy tudja, mit beszél, amikor a mai iskolákat bírálja. Több közönségtalálkozóján is elmesélte: négy gyermeke közül a két nagyobb hagyományos iskolába járt, a két kicsi pedig Waldorfba. Ez sem lehet véletlen. Meg azt sem, hogy sok szülő gondolja azt: az iskolában minden fontos, csak a gyerek nem. Fontos a teljesítmény, az eredmény, fontos, hogy senki ne lógjon ki a sorból, és mindenki tartsa be a szabályokat. A gyerek közben valahol elvész félúton, mármint egyéniségként, személyiségként vész el. A tömeg része lesz, és úgy is illik viselkednie. Persze, ez a legtöbb esetben nem a pedagógus hibája, hiszen hol engedi meg a rendszer és a tananyag mennyisége a differenciált foglalkozást? Leginkább sehol, tehát akkor nekünk, szülőknek és a gyerekeinknek kell alkalmazkodni az iskola diktálta szabályokhoz.
Sándor Boglárka Ágnes
Szabadság (Kolozsvár)

Norvég mintás rendszer
Fontos rögtön az elején leszögezni: semmilyen formában nem vagyok híve az erőszaknak, gyereknevelés terén meg különösen nem.
Persze, egy ilyen egyszerűnek tűnő kijelentés máris megoszthatja a közvéleményt, mert egyáltalán mi minősül ma már erőszaknak? Hadd idézzem erre Vekerdy mestert, bár nem szó szerinti pontossággal, mivel az egyik előadásán hallottam a következőket: természetesen egyáltalán nincs rendben, ha bántjuk a gyereket, de ha szemünk fénye épp kirohan az útra (nyilván tiltásunk és figyelmeztetésünk ellenére), mi pedig berántjuk a közeledő autó elől, majd a megkönnyebbüléstől lekeverünk neki egy frászt, az érthető. Tegyük hozzá: Magyarországon. Romániában. Esetleg. Ugyanezért a cselekményért az északi országok némelyikében nem biztos, hogy megértéssel szembesülnénk, ellenben van rá esély, hogy ránk sütik: többszörösen is veszélyeztettük a gyerek testi épségét.
Mindez természetesen a Bodnariu-eset kapcsán jutott eszembe, amelyről időközben kiderült: csöppet sem egyedi, ráadásul nem is csak a Romániából Norvégiába települt családokat érinti. De kezdjük velük. A Bodnariu-esetről azt tudjuk, hogy a norvég (feleség)–román (férj) házaspártól öt gyermekét vette el a gyermekvédelmi szolgálat, a mára hírhedtté vált Barnevernet. Az okok a mi szemüvegünkön át nézve nevetségesek: a két nagyobbacska lány vallásos dalokat énekelt az iskolában, majd kiderült, hogy otthon rosszalkodásért időnként rácsapnak a fenekükre. Emiatt az öt gyereket (beleértve a három hónapos, anyatejes csecsemőt is) nevelőszülőknél helyezték el, és a hírek szerint beindították az örökbefogadási eljárást is. Amikor az eset napvilágot látott, jelentkezett a szintén Norvégiában élő Nan házaspár, akitől két (7 éves kislány, másfél éves fiúcska) gyermeket vettek el, szintén erőszakra hivatkozva. Ugyanakkor a hatóságok azt is erősen kifogásolták, hogy a szülők az egyik engedélyezett láthatás során karjukba vették, megölelték, puszilgatták a kicsiket. Jobban járt az a brazil anya, akitől arra hivatkozva akarták elvenni hároméves kislányát (ugyancsak a norvég gyermekvédelemről beszélünk), hogy a lányka nem norvég nemzeti ételeket fogyaszt, ráadásul nagyon akaratos. A nő a brazil követségen keresett menedéket gyermekével együtt, és hamarosan mindketten visszatérnek Brazíliába. Két orosz család azonban ugyancsak nem úszta meg: tőlük szintén nevetséges indokokkal vették el gyerekeiket (pl. anyuka kihúzta otthon a gyerek lötyögős tejfogát, a névtelen feljelentő szerint kiverte azt … ).
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

Arany kétszáz
Csütörtök volt. Március 2-a. Mint minden olyan reggelen, amikor 8 óra felé már egyedül maradok otthon (mivel a család tanuló, illetve tanító tagjai addigra már elmennek az iskolába), tennivalóim közepette Petőfi rádiót hallgattam. Aznap reggel az a meglepetés ért, hogy a Talpra, magyar! című műsor témájául Arany Jánost nevezték meg.
Azt tudtam ugyan, hogy a közmédia egész napos műsorfolyamot szentelt a bicentenáriumnak (épp elégszer hallottam ezt a megelőző napokban), arra mégsem gondoltam, hogy az egyébként könnyed reggeli műsorban Peller Mariann, Harsányi Levente és Kardos-Horváth János is arról fog beszélgetni, hogy mit jelent számukra Arany János költészete. Pedig ezt történt: kiderült, hogy mindenkinek van egy meghatározó emléke iskolás korából, egy darabka Toldi, egy Ágnes asszony vagy A dalnok búja, amelyet azóta is hord, visz magával. Aztán a műsorba telefonon bejelentkezett a tudósító Nagyszalontáról: elmondta, hogy a szikrázó reggeli napsütésben az ünneplők épp a református templomból sétálnak át a városházára, ahol hamarosan kezdődik a Magyar Tudományos Akadémia kihelyezett ülésszaka. Ez volt az a pillanat, amikor a kávém kortyolgatása közben kicsit el is érzékenyültem, arra gondolva, hogy igen, most talán egy rövid időre mindenki arra a picike bihari városra figyel, ahol Arany János 200 évvel ezelőtt megszületett.
Hogy mi mindent jelentett és jelent nekünk, szalontaiaknak Arany János, azt nehéz lenne felsorolni. Nemcsak a minden év márciusában felöltött ünneplő ruhákat, nemcsak a beszédeket és koszorúkat a szobornál és az egykori szülőház telkén lévő tájház falán, nemcsak a városban itt-ott megtalálható emléktáblákat és intézményneveket. Illetve dehogynem, de ezeket csak mintegy negyedszázada, amióta már nem tilos, amióta lehet nyíltan és szabadon ünnepelni. Szüleink, nagyszüleink generációja azonban nemcsak akkor tartotta számon Aranyt, amikor már lehetett, hanem azokban az időkben is, amikor még a büszkeséget is titkolni kellett. Valamikor könyvesbolti eladóként dolgozó nagymamámnak köszönhetően családi könyvtárunk polcán elég korán felfedezhettem a három kötetes Arany-összest. Ma is szeretem kézbe venni, lapozgatni némiképp már barnuló oldalait, és bár azóta több újabb kiadás is került a polcokra, nekem ez a régi, patinás, papírszagú az igazi, mert ez őrzi az első szembesülést, az első megtanult verseket, a később már saját érdeklődésből felfedezett, szépséges sorokat. Nekem valamiért mindig Arany volt az a költő, akivel nem lehetett, nem tudtam betelni. Merem állítani, mindig többet tudtam róla, mint egy átlagos iskolás, hiszen abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy középiskolás koromban több éven át rendszeresen összeállítottunk róla szóló emlékműsorokat, ezért alaposan elmélyültünk a versein túl többek között a levelezésében, a fordításaiban, esszéiben, de még azElveszett alkotmányból is simán tudnék idézni néhány szakaszt, holott az nem is volt tananyag. Balladái közül jónéhányat megtanultam, nemcsak azért, mert eljuthattam a nagykőrösi balladamondó versenyre is, hanem mert jól esett tudni az V. Lászlót, a Tengeri-hántást, vagy épp a legnagyobb kedvenc Vörös Rébéket (amelynek két kezdő soráról Moldova György is azt vallja: borzongató hatású, tökéletes remekmű). Mindezek ellenére is valami iszonyatos lázban izgultam végig a magyar szóbeli érettségit, mert híre ment, hogy olyan bizottság jön ki az egyik nagyváradi gimnáziumból, akik különösen érzékenyek arra, hogy ha egy szalontai diák Aranyból húz tételt, akkor tündököljön, és pontosan tudtam, hogy bármennyi tudás sem elég. Mindig van tovább, mindig van az embernek, a költőnek egy olyan oldala, amelyről alig-alig tudunk valamit.
Március 2-a elmúlt, az ünnep azonban nem. Tart egész éven át. Bízom benne, hogy idén sokan felkerekednek, teljesítik az Arany-emléktúrát, végigjárják Nagyszalonta, Debrecen, Nagykőrös, Budapest emlékhelyeit, előveszik a verses köteteteket, akár meg is tanulnak néhány sort, és felfedezik a nyelvnek azt az egyedülálló zamatát, ami csak Aranynak a sajátja. S ha ötlet kell, azt is szívesen adok: mi éppen arra készülünk, hogy április 11-én, a magyar költészet napján néhány száz diákkal és további verskedvelőkkel együtt Baja főterén hangosan elmondunk egy Arany-balladát. Nevezhetnénk ezt villámcsődületnek, de mégsem az, mivel nem lesz meglepetésszerű: előre készülünk rá, hirdetjük, szervezzük, és bízunk benne, hogy messzire száll majd a hangunk. Lehet követni a példát, vagy kitalálni egyebet, a lényeg csak az, hogy ne hagyjuk veszni ezt az örökséget sem, hozzuk minél közelebb a gyerekekhez, hiszen Arany sosem lesz korszerűtlen. Mindig fénylik.
Sándor Boglárka
Szabadság (Kolozsvár)

Miért nem másképp?
Van egy visszatérő dilemmám így advent táján, amikor számtalan intézmény és segélyszervezet kezd gyűjtésbe, hogy a nagy hidegek és az ünnepek közeledtével könnyítsen kicsit a védencei sorsán. Nevezetesen: miért is adakoznak a jótékonysági akciók résztvevői? Mert nem mindegy. Pusztán csak a jó érzés kedvéért teszik, nem is gondolva többet arra, mi lesz az adomány sorsa, vagy valamilyen céljuk van vele, netán ilyen módon kompenzálnak valamit? Sokáig magam sem törődtem a kérdésnek ilyen mélységeivel, csak adtam. Alapból az a típus vagyok, akit nemcsak adventkor, hanem év közben is megtalálnak ilyen-olyan felhívások, jótékonysági akciók, és ha tehetem, ha tudok azonosulni a gyűjtés céljával, akkor adok. Tavaly ilyentájt azonban magam is elkezdtem gyűjtést szervezni (amelyet idén ismétlünk), egy hónappal később pedig szembesültem azzal a felháborodás-hullámmal, amelyet a Szabadfogas akció váltott ki némelyekből, és azóta kicsit aggódva figyelem az emberek ilyen irányú reakciót.
Mert miről is van szó? A szociális ágazat dolgozói és a segítők elég jól tudják, hogy a már említett két tényező – az advent és a hideg – kicsit könnyebben nyitja meg a szíveket és a pénztárcákat, a nélkülözőkre irányítva a figyelmet. Ezt pedig ki is használják, amivel nincs semmi gond, hiszen rá vannak szorulva a közadakozásra, és nincs az a mennyiségű adomány, amelynek ne tudnák megtalálni a helyét. Nyilván megvan ehhez a maguk bázisa is: azok az emberek, akik állandóan figyelik a munkájukat, és amikor tudják, segítik is. Csakhogy van az a kritikus tömeg, amelynek semmi se jó. Kiindulva abból az alapigazságból, hogy csak azt lehet bírálni, aki dolgozik, ezek az emberek többnyire nem az adakozási kedvükről híresek. Félreértés ne essék: senkitől sem lehet elvárni a tevőleges együttérzést, mindenkinek szíve joga egy adott céllal azonosulni, vagy épp zsigerből elutasítani azt. Véleményt mondani is szíve joga, legfeljebb nem túl etikus, ha abból indulunk ki, hogy van, aki tesz, és van, aki beszél.
A magyar közvélemény figyelme nagyjából idén januárban irányult a Szabadfogas akcióra, amely pillanatok alatt országos, sőt, határokon átnyúló méretűvé nőtte ki magát, de természetesen ugyanilyen gyorsan megtalálták azok is, akik legalábbis bugyutának tartják azokat, akik képesek fölöslegessé vált kabátjaikat utcai fogasokra aggatni. Az akció ugyanis épp nagy lendülettel tört előre, jöttek a hírek arról, hogy hány településen állnak már a fogasok, amikor a károgók rákezdték a maguk nótáját: nem is a rászorulókhoz jut el a kabát, hanem jönnek a rosszarcúak, és elviszik. Előfordulhat ilyen? Igen. Csak az utcára kitett kabátokkal? Nem. Bárhol, bármikor, bármivel. Maguk a segélyszervezetek is elismerik (nem eggyel állok kapcsolatban közülük), hogy képtelenség száz százalékosan kiszűrni a visszaélést. Ha valaki csalni akar, ha valaki jogtalanul akar hozzájutni valamihez, ami nem illeti, akkor agyafúrtabb módszerekkel is képes élni annál, hogy simán leakasszon egy viseltes kabátot az utcai fogasról. Aki akarja, az nyugodt lélekkel be tudja csapni a családgondozót, a védőnőt, a szociális munkást, elhitetve magáról vagy családtagjáról, hogy beteg, munkaképtelen, rászoruló, és felveszi az ezért járó juttatást. Visszaélések mindig is voltak, mindig is lesznek, botorság lenne azt gondolni, hogy pusztán amiatt, mert nem a fogasra tesszük ki a kabátot, hanem összecsomagolva leadjuk egy segélyszervezetnél, az egészen biztosan egy rászorulóhoz jut, és még véletlenül sem egy épp a mi használt felöltőnkre vágyakozó hiéna kaparintja meg, a zsákmányszerzés örömével.
Persze, nemcsak ezzel a fogas-kabát dologgal szokott gondjuk lenni a jótékonysági akciók világában nagyon is jártas véleményvezéreknek, hanem sok esetben a földrajzi kiterjesztéssel is. Ha valamely, tőlünk távolabb eső régió károsultjait segítő gyűjtésről hallanak, azonnal eszükbe jut az, ami egyébként sosem: hogy élnek körülöttünk is rászorulók, miért nem azokat segítik? Nem ő, hanem azok, akik segítenek (visszakanyarodva oda, hogy aki dolgozik, az viselje a kritikát is attól, aki többnyire csak beszél). Mert vannak ám itt is szegények, és mi lesz velük, ha minden segítő szándék Kárpátaljára, Kenyába vagy ki tudja, hová irányul!
Az az érzésem, ha mindenki így gondolkodna, és ilyen-olyan indokokra és meglátásokra hivatkozva lebeszélné saját magát és környezetét is a segítésről, akkor nyugodtan szögre akaszthatnánk mindenféle derűlátást, nyugodtan kijelenthetnénk, hogy megérett a világ a pusztulásra, és kényelmesen elnyúlva egy fotelben (amolyan véleményvezér-módra) szemlélhetnénk, ahogy körülöttünk lassan minden széthullik.
Ez az egyik választásunk. Szerencsére van másik is, és nekem ez a forgatókönyv a rokonszenvesebb. Igyekezni kizárni a károgó hangokat. Körülnézni kicsit a környezetünkben, összecsomagolni, amit szívesen odaadnánk, és megkeresni a helyét. Teljesen mindegy, hogy az utcai fogason, a vöröskeresztnél vagy a szomszéd utcában élő nélkülöző nagycsaládnál. A lehetőség mindenki számára adott, de nem a rosszízű megjegyzésekre („Ti adományt gyűjtötök a gazdátlan macskáknak? A kóbor kutyákra bezzeg nem gondoltok!”), hanem arra, hogy teljes lélekkel odaálljon egy ügy mellé. Sándor Boglárka Ágnes / Szabadság (Kolozsvár)