Magyarok Európa közepén
Fiatal politológusok tanácskoztak a kincses városban
Kolozsvárott szervezték meg idén november 11-14. között a Kárpát-medencei Fiatal Politológusok Konferenciáját, amelynek központi témája a magyar érdekérvényesítés Európa közepén, az integráció, a stratégiai partnerségek és a határon túli magyarok függvényében. A rendezvényt első alkalommal szervezik teljességében Magyarország határain kívül.
A konferencia nyitónapján, csütörtökön Prőhle Gergely, a magyar külügyminisztérium helyettes államtitkára vázolta a jövő évi magyar EU-elnökség prioritásait, bemutatva azokat az irányvonalakat, amelyek mentén érvényesíteni lehet a magyar érdekeket. A nap második előadásán Bakk Miklós, Szász Alpár Zoltán és Bodó Barna politológusok, a Babes-Bolyai Tudományegyetem, illetve a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karának oktatói az erdélyi magyar közösségépítés történetét és modelljeit ismertették.
Pénteken a magyar-román viszony román szempontból való áttekintésére került sor: Gabriel Badescu és Gabriel Andreescu politológusok, valamint Ovidiu Pecican történész elemezték a román fél államközi és kisebbségi politikáját. Délután ugyanezt a partnerséget magyar szempontból értelmezte Füzes Oszkár, Magyarország romániai nagykövete, Sógor Csaba európai parlamenti képviselő (RMDSZ) és Horváth István szociológus.
Az előadáson Horváth István bemutatta a két állam, Magyarország és Románia viszonyát a rendszerváltás utáni első évtizedben, míg Füzes Oszkár a jelenlegi állapotot és a két ország irányvonalait ismertette.
Sógor Csaba EP-képviselő európai vonatkozásban beszélt a magyar-román partnerségről. Véleménye szerint az Európai Unióban, amely egy egységes Európára törekszik, nem elegendő, ha csupán a szomszéd országokkal találjuk meg a közös irányvonalakat, hanem a többi tagállammal is együtt kell működni. Az egyes országoknak hasonló problémákkal kell szembenézniük mezőgazdasági, környezetvédelmi, energiahatékonysági, szociális vagy éppen kisebbségvédelmi kérdésekben. Példaként említette a Duna stratégiát, amelynek a kidolgozásához a Duna menti országok zökkenőmentes együttműködésére van szükség, valamint szót ejtett arról is, hogy kisebbségi kérdésekben akár a lengyelek is partnereink lehetnének.
Sógor Csaba szerint bár Románia a maga sajátos történelmi, politikai és gazdasági fejlődése következtében lemaradt a nyugattól, nem lehetetlen az ország felzárkózása. "Tanulnunk kell a hibáinkból és gyakorolnunk kell a nyugaton bevált példákat. Mindehhez a jó partnerségi kapcsolatok is segítséget nyújthatnak" – véli a képviselő.
Sógor Csaba előadása során hangsúlyozta: csak akkor lehet erős magyar-román partnerséget kialakítani, ha mind a határon túl, mind Erdélyben megvalósul egy erős magyar-magyar együttműködés is".
Vasárnap Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára a magyar állam nemzetpolitikai koncepcióját mutatta be, majd Kovács Péter (RMDSZ), Orbán Balázs (MPP) és Gergely Balázs (EMNT) vitázott az erdélyi magyar politikai képviseletről, végül pedig a nemzeti érdek és európai identitás összefüggéseiről beszélgetett Egyed Péter, Salat Levente és Demeter Attila. Népújság (Marosvásárhely)

A román-magyar megbékélés és a kommunizmus öröksége
A román-magyar kapcsolatok tekintetében paradox helyzetnek lehetünk tanúi, hiszen míg az államközi kapcsolatok eddig soha nem tapasztalt csúcson vannak, addig a hétköznapi emberi érintkezések szintjén a helyzet továbbra is igen feszült maradt. Melyek azok a kihívások, amelyekkel e bonyolult viszonyrendszernek meg kellett küzdenie, és mi vár rá a jövőben?
November 15-én Bukarestben, Románia egyik legkomolyabb kutatóintézetének székhelyén előadást tartott Salat Levente kolozsvári politológus-professzor. A kommunizmus bűneinek és a román száműzetés emlékének kutatásával foglalkozó intézmény, az IICCMER arra kérte őt fel, hogy a román-magyar kapcsolatok kommunista múlt általi meghatározottságáról, a megbékélési folyamat részleteiről beszéljen a hallgatóságnak. Előadása kiindulópontjaként Salat kijelentette, bár a kormányközi kapcsolatok tekintetében folytonos javulást láthattunk az elmúlt húsz évben, a romániai magyar kisebbség és a román többség közötti mindennapi kapcsolatok még mindig ellenségesek. Ezt a látszólagos ellentmondást az magyarázhatja, hogy a nemzeti elitek feladták a hétköznapi kapcsolatok problémáinak megoldását az államközi kapcsolatok normalizációja érdekében.
Az elkerülhetetlen háborútól a konzervatív békéig
Közvetlenül a kommunista rezsimek összeomlása után az igen befolyásos amerikai kutató, John Mearsheimer azt jósolta, hogy Magyarország és Románia között elkerülhetetlen a háború. Az 1990. márciusi tragikus események is ezt a fajta előrejelzést látszottak alátámasztani. A valóság azonban mégis megcáfolta ezeket a borús víziókat, a két ország között a viszony az elmúlt húsz évben látványosan javult. Már 1991-ben elkezdődtek a közös katonai gyakorlatok, egy évre rá pedig egy alapszerződés megkötésének tervéről kezdtek el tárgyalni a két külügyminisztérium szakértői. Az alapszerződés csak négy év múlva lépett életbe, 1996 őszén írták alá. 2005-től pedig folyamatos jelleggel tartanak közös kormányüléseket, ami tíz évvel előtte még elképzelhetetlen lett volna.
Arra rávilágítandó, hogy miért nem következett be a mearsheimeri jóslat, Salat Levente több típusú magyarázatot is felsorakoztatott. Egyrészt az euró-atlanti integráció reményében a két ország elitjei képmutató játékba kezdtek, amely meghozta a minőségi javulást a két ország között. Ez azonban azt is eredményezte, hogy a közeledés nem párosult a társadalom szintjén való összefejlődéssel, az elitek így „gyökértelenné” váltak ebben a kérdésben. Egy másik magyarázat szerint a békét a kommunizmusból kikerülő bürokratikus elitek tartották fenn, hiszen ezek érdeke az akkori status quo életben tartása volt, ez garantálta az ő fennmaradásukat is. Ezt a fajta békét „konzervatív békének” nevezhetjük, ellentétben a kanti liberális békével, mely a demokráciák közötti természetes béke állapota. Észrevehető tehát, hogy bár a felszínen kifejezetten szívélyesek az érintkezések, ahogy azt az Orbán Viktor és Traian Băsescu megnyilvánulásai is tökéletesen példázták, ám ezek nincsenek szolid alapokra helyezve. A döntéshozók ugyanis nem rendelkeznek a társadalom széles támogatásával, a nemzeti kisebbségek problémáit pedig ignorálták, nem kezelték. Jogosan merül fel a kérdés, hogy meddig húzható ez a helyzet komplikációk megjelenése nélkül.
Együttélés vagy egy helyen élés?
Az említett két etnikumhoz tartozó hétköznapi emberek szintjén felmérésekkel alátámasztható az álláspontok éles szembenállása. Mindkét etnikai közösség keretén belül csak egy vékony réteg rendelkezik azzal a típusú kultúrával, amely képessé tenné a tartalmas együttélésre. A mély választóvonal mégsem okoz nyílt konfliktusokat, hiszen mindkét oldal kialakított olyan mechanizmusokat, melyek segítségével szisztematikusan elkerülhetik a konfliktusokat.
A kétoldalú kapcsolatok sajátosságainak leírása után a professzor úr a kommunista múlt örökségét próbálta azonosítani. Véleménye szerint a volt rezsimnek tudható be mind a konzervatív béke, mind pedig az a mozdulatlanság, megrekedtség, mely a másikkal kapcsolatos attitűdök alakulását jellemzi. A kisebbségi közösségek problémáit is zömében a kommunizmus okozta, az új, konzervatív béke állapota pedig nem volt képes ezeket a kérdéseket érdemben kezelni.
Mit hoz az új Európa?
Salat Levente a jövőbeli lehetséges forgatókönyvekre is kitért. A legvalószínűbb változat szerint a két ország közötti viszonyok továbbra is fokozatosan javulni fognak. A politikum továbbra sem vesz majd tudomást a problémás kérdésekről, a társadalom pedig újabb és újabb együttélési formákat fog kitalálni kompenzálásképp. Persze nem kizárható a látványos romlás esete sem. Ez bekövetkezhet, ha valamelyik fél gyökeresen megváltoztatja bel- és külpolitikai elképzeléseit, komoly konfliktusokat okozva ezzel.
A nemzeti kisebbség radikalizálódása is megronthatja a román-magyar viszonyt. Az előadó véleménye szerint nincsenek jelen pillanatban megteremtve a széleskörű radikalizmus feltételei, és sajnálatosnak tartaná, ha ez bekövetkezne. A világ etnikai kisebbségeinek köreiben létezik ugyanis az az elképzelés, mely szerint csak erőszakos módszerekkel hívhatják fel a figyelmet törekvéseikre, ám ez egy igen nagy tévedés. Az Európai Unión belüli esetleges törésvonalak szintén ronthatják a további béke esélyeit. Ezzel az utolsó aspektussal kapcsolatban Salat Levente megemlítette Angela Merkel német kancellár megjegyzését, amelyben a német multikulturalizmus végét hirdette meg. Sok elemző ezt Európa történetének új periódusának kezdeteként könyvelte el. Ilyen körülmények között a magyar-román együttműködés felértékelődhet, de megvalósítása is nagyobb árfordításokat igényelhet. kitekinto.hu Erdély.ma

Oktatás – A felsőoktatásban a magyarság alulreprezentált, alulfinanszírozott, a képzés egyoldalú Tudományos kötet az erdélyi magyar egyetemi oktatásról
Az erdélyi magyar felsőoktatás alapvető gondjairól alakult ki beszélgetés csütörtökön este a Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulátusán, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Felsőoktatási Munkacsoportja által összeállított és az Ábel Kiadónál megjelent, Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai című tanulmánykötet bemutatóján. Szó esett többek között az oktatás minőségéről, egyensúly-eltolódásról, a magyar egyetemisták választásairól, magán és állami egyetemek, illetve egyetem és közoktatás viszonyáról.
Szilágyi Mátyás magyar főkonzul emlékeztette a jelenlevőket, hogy tavaly már tartottak a nemzetpolitikai szempont szerint fontos könyvbemutatót a konzulátuson, ám idén ez az első ilyen esemény. – Az oktatás, és ezen belül a felsőoktatás az erdélyi magyar kisebbség stratégiai kérdése, és a politikai célrendszerben előkelő helyet foglal el ez a kérdéskör. Jelen esemény célja az, hogy interaktív találkozás, műhelymegbeszélés, egyféle hangos gondolkodás valósuljon meg a téma kapcsán – mondta a konzul, majd méltatta a könyvet, amely szerinte tartalmazza az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás fontos szempontjait.
A magyar egyetemisták egyharmada tanul magyarul
Péntek János, a tanulmánykötet egyik összeállítója emlékezett arra, hogy egy 2008 szeptemberében megrendezett eszmecsere következménye ez a tanulmánykötet, amely nem csak bemutatja az erdélyi magyar felsőoktatást, de ismert magyar tudományos személyiségek – Vizi Szilveszter, Berényi Dénes, Kozma Tamás – bíráló jellegű írásait is tartalmazza.
– A tanulmánykötet összeállítóiként nem vagyunk abban a helyzetben, hogy stratégiákat dolgozzunk ki, hiszen nem rendelkezünk ezek megvalósításához szükséges döntési és költségvetési potenciállal. Ám a közösség és a szakmai tisztesség iránti elkötelezettségünk tetten érhető. Továbbá pártpolitika és ideológiai elfogultság nélkül közelítettük meg a kérdéskört – részletezte Péntek, majd a számadatok viszonylagosságára figyelmeztetett. Ennek alátámasztására azt a példát hozta fel, miszerint örvendetes, hogy az adatok szerint közel 11 ezer egyetemi hallgató tanul magyarul, ám ehhez hozzá kell tenni, hogy a magyar anyanyelvű hallgatók száma meghaladja a 35 ezret, így tehát fiataljaink alig harmada tanul anyanyelvén. A romániai rektorok egyik közelmúltbeli konferenciáján elhangzott, hogy Romániában egymillió egyetemi hallgató van, és akkor a magyar hallgatók 35 ezres lélekszáma messze nincs összhangban a romániai magyarság számarányával.
Az új oktatási törvényről Péntek úgy vélekedett, hogy az új lehetőségeket tartalmaz a romániai magyar felsőoktatás számára. Elszomorító következtetéseket vont le: a romániai felsőoktatásban a magyar hallgatók és oktatók számát tekintve a romániai magyarság alulreprezentált, alulfinanszírozott, a képzés pedig egyoldalú. – Ahhoz, hogy ez megváltozzon, az intézmények jogi, pénzügyi és szakmai stabilizálódására van szükség. Elhangzott az is, hogy a felsőoktatásban észlelt gondok lehetséges „kútfeje” a közoktatás, illetve a nem megfelelő pedagógusképzés. Kolozsvárról hiányzik még egy kollégiumi (bentlakásos) központ, ám ehhez nagyon sok pénzre lenne szükség.
Salat Levente: eltolódott az egyensúly
Salat Levente egyetemi oktató, a kötet másik összeállítója három stratégiai irányvonalra hívta fel a jelenlevők figyelmét: a romániai magyar felsőoktatás kapcsán szükségét látja a létező intézmények helyzete konszolidálásának, a hiányzó román–magyar minőségbiztosítási rendszer kidolgozásának és az önálló magyar egyetem létesítésének.
– Az erdélyi magyar felsőoktatást illetően eltolódott az egyensúly. A legbefolyásosabb szereplő, a román állam intézményei alulteljesítenek, ez a helyzet pedig lépéskényszerbe hozta a magyar államot. Az erdélyi magyarság nem stratégiaképes szereplő, az erdélyi magyarság nem tud erőforrásokat mozgósítani, és sorsa azoktól függ, akik eljárnak nevében. Az egyik legfontosabb feladat az lenne, hogy választ kapjunk arra a kérdésre: mi lesz a hosszú távú következménye ennek az egyensúlyvesztésnek – hangsúlyozta Salat.
Megemlítette azt is, hogy ha az állami egyetemek magyar tagozatainak továbbra is rossz hírét keltik azzal, ahogy az egyetem többségi vezetősége viszonyul a kisebbségekhez, akkor a diákok más magyar nyelvű felsőoktatási intézmények felé fordulnak, és ily módon az erdélyi magyarság fokozatosan feladhatja a román állammal szembeni, az önálló magyar egyetem létesítésére vonatkozó igényét.
Papp Z. Attila szintén a kötet szerkesztőjeként szólalt fel, a statisztikai adatokra alapozva: a 2009-ben érettségizett romániai magyar fiataloknak mindössze fele folytatta tanulmányait valamilyen egyetemen, de közülük is csak azok fele, azaz a maturandusok 25 százaléka tanult magyar nyelven. A legtöbb romániai fiatal Kolozsváron tanul a BBTE-n; a Sapientia EMTE-t a maturandusok 7–8, míg a Partiumi Keresztyén Egyetemet a végzősök 4–5 százaléka választotta.
Versengés az állami és a magán tanintézetek között
Veres Valér, a Kolozsvári Magyar EgyetEMI Intézet igazgatója úgy vélte: legyen közösségi felsőoktatási stratégia, ám azt tartsák be. Gaal György helytörténész felvetette, hogy a felekezeti iskolák az állami tanintézmények rovására erősödnek meg. Ez pedig azt is jelentheti, hogy a felekezeti iskolákban érettségiző fiatalok pedig – román nyelvtudás hiányában – a magyar nyelven oktató magánegyetemek felé irányulnak. – Ily módon fokozódik az egyensúly-eltolódás az állami egyetemek magyar tagozatai és a magánegyetemek között. Ezért van hát szükség önálló állami magyar nyelvű egyetemre – összegzett a hozzászóló.
Pásztor Gabriella államtanácsos szerint az új oktatási törvény szakítópróbáját nem a nemzeti kisebbségek számára kedvező paragrafusok – a románnyelv speciális tanrend és tankönyv szerinti oktatása, továbbá az ország földrajzának és történelmének az illető nemzeti kisebbségek anyanyelvén való oktatása – jelentették, hanem a felsőoktatásra vonatkozó törvénycikkelyek. – Ami az állami és a magán köz- és felsőoktatási intézmények közti versengést illeti, az az intézmény marad meg, amely megfelel a piac követelményeinek – hangsúlyozta az államtanácsos, akitől azt is megtudtuk: az új oktatási törvény „alfája és omegája” a most kidolgozásra kerülő módszertanok lesznek.
Kötő József parlamenti képviselő az önálló magyar egyetem létrehozásának szükségességére és a romániai magyarságnak a felsőoktatásban való alulreprezentáltságára összpontosított. Arra is figyelmeztetett, hogy a globalizálódó világban fiataljainknak versenyképes felsőfokú oktatásra van szüksége. – A politikum kötelessége törvényes keretet biztosítani ama elgondolásoknak, amelyeket a szakmai háttér jónak talál – mondta.
Végül Lakatos András, az RMDSZ oktatásügyi alelnöke a közoktatás reformjáról, a pedagógusképzés hiányosságairól értekezett.
N. H. D. Szabadság (Kolozsvár)

TÁMPONTOK Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai
A KAB tanulmánykötete szerint 1 millió egyetemista van Romániában, és ebből csupán 39 ezer magyar anyanyelvű; egyharmaduk tanul anyanyelvén az egyetemen is.
Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai címmel adott ki tanulmánykötetet a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) Felsőoktatási Munkacsoportja. Az Ábel kiadónál megjelentetett könyvet – amely egy majdani átfogó felsőoktatási stratégiához kíván támpontokat nyújtani – február 3-án mutatták be Kolozsváron, a Magyar Konzulátus földszinti fogadótermében. 2008-ban, egy KAB által szervezett, az egyetemi vezetők felsőoktatási kerekasztalán merült fel az igény, hogy elemzést kellene készíteni a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről – idézte fel Péntek János, a KAB elnöke. Miért nem stratégia, miért csak támpontok? Mert stratégiát a döntéshozónak kell készítenie, akinek forrásai is vannak a szükséges fejlesztések kieszközölésére. A szakértők véleményt mondhatnak, ajánlást tehetnek, tárgyilagosságra törekedve. Az elmúlt években vitathatatlanul történt fejlődés, ám ha holisztikus nézőpontból, a romániai helyzet kontextusában nézzük a számokat, kiderül, hogy a helyzet nem túl fényes, ami a romániai magyar felsőoktatási kínálatot és a romániai magyar diákok részvételi arányát illeti. Egymillió egyetemi hallgató van Romániában, és ebből csupán 39 ezer magyar anyanyelvű; ráadásul csak egyharmaduk tanul anyanyelvén az egyetemen is. A magyar hallgatók és tanárok alulreprezentáltak, a magyar felsőoktatás alulfinanszírozott – állapította meg Péntek János. A képzési kínálat valahogy így néz ki: amiből van, abból túl sok van (rengeteg egymást kioltó vagy gyengítő párhuzamosság létezik, azaz hasonló szakokat indítanak több felsőoktatási intézményben is), amiből meg nincs, abból egyáltalán nincs (pl. agrárképzés teljes hiánya). Ez az önálló magyar állami egyetem hiányának is betudható. Stabilitásra, a szakválaszték bővítésére, a színvonal növelésére, a magyar nyelvű egyetemi képzés egységes minőségbiztosítására, a pedagógusképzés javítására volna égető szükség. A közoktatás színvonalának romlása ugyanis elsősorban ez utóbbival függ össze.
Nem az épület állaga határozza meg a képzés színvonalát, nem az a tény, hogy városon vagy falun, központban van lakótelepen található az iskola, hanem elsősorban a pedagógus maga. Alkalmasak-e, fel vannak-e készítve, és végül: meg vannak-e fizetve munkájukért ma a pedagógusok? Óriási problémák vannak – sorolta Péntek.
A kötetben szerepel Papp Z. Attila és Márton János utánkövetés-kutatása is, amely a valós bejutási adatokból kiindulva azt vizsgálja, a 2009-ben érettségizettek hányan és milyen nyelven tanulnak tovább. Péntek János ennek kapcsán megdöbbenésének adott hangot, hogy a legjobb gimnáziumok gyakorlatából is szinte teljesen hiányzik a végzőseik iskola utáni pályájának követése. Az is régóta orvoslásra váró probléma, hogy nincs egy magyar kollégiumi központ Kolozsváron, abban a városban, ahol a legtöbb magyar diák tanul. Kellene egy 600-700 férőhelyes, elit központ, ahová nemcsak azokat kellene befogadni, akik magyar nyelven tanulnak, hiszen a műszaki és agrárszakokra sok jó képességű magyar diák jár – fejtette ki Péntek.
A diákság egy közös tér híján a központi kocsmákban találkozik, beszélget, szocializálódik; ha most Kolozsváron meg akarnak hirdetni egy vendégelőadást, a legjobb módszer, ha a lokálokban ragasztják ki a plakátot.
Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul, házigazda azt hangsúlyozta, a magyar külpolitika számára is rendkívül fontos, hogy egy ilyen stratégiai kérdésben konszenzus alakuljon ki a romániai magyar értelmiség köreiben. A Magyar Állandó Értekezlet illetékes bizottsága a hónap végén ül össze közös stratégiaformálás céljából, ahol bizonyára haszonnal forgathatják a kötetet. Mik a lehetőségek a magyar felsőoktatás fejlesztése előtt, melyek azok az irányok, amelyekben az elkövetkezőkben mindenképp el kell indulni? Salat Levente kutatásvezető szerint konszolidálni kell a meglévő intézményeket, a magyar felsőoktatásnak közös minőségbiztosítási rendszert kell kidolgozni, és számba kell venni az önálló állami magyar egyetem létrehozásához vezető lépéseket. A tanulmánykötet javaslatait a politikai szereplők saját belátásuk szerint hasznosíthatják; érdekessége a kötetnek, hogy a függelékben azok véleménye is helyet kapott, akiket a szerzők felkértek a kézirat bírálatára.
Salat elismételte, hogy stratégiát az készíthet, akinek birtokában van a forrás is a megvalósításhoz.
És elszámoltatható – nyomatékosított.
A romániai magyar diákokat célcsoportnak tekintő felsőoktatási intézmények háromfajta logika mentén dolgoznak: egyeseknek az a célja, hogy a romániai munkaerőpiacon való érvényesülésre készítsék fel a diákokat; másoknak – nem bevallottan – talán az a feladatuk, hogy a magyarországi munkaerőpiacnak biztosítsanak utánpótlást; egyesek meg arra utaznak, hogy végzőseik bárhol a világon boldogulni tudjanak versenyképes tudás birtokában. Várható annak a kérdésnek az egyre markánsabb jelentkezése, hogy - egyesek szerint - a magyar nyelvű oktatást az állami egyetemekről át kell vinni a magánegyetemekre. Ezzel a dilemmával kapcsolatban Salat hangsúlyozta, mekkora felelősség hárul egyfelől a magyar kormány nevében eljárókra, másrészt a magyar tagozatoknak otthont adó román állami egyetemek vezetőségére. Az utóbbiak esetében amennyiben továbbra is rossz hírét lehet kelteni a magyar tagozatnak annak ürügyén, ahogyan azokat az egyetemvezetés kezeli, akkor számolni kell azzal, hogy a körülmények, illetve a közhangulat nyomására előbb a diákok, majd a tanárok, végül pedig a szakok egy része is átsorol fokozatosan a nemzetpolitikai szempontból eszményi megoldásnak tűnő magánegyetemekre – hívta fel a figyelmet. Salat szerint attól lehet tartani: a román és a magyar kormány képviselői "előbb-utóbb felismerik az erdélyi magyarság feje fölött megköthető paktumban rejlő lehetőségeket".
Az elmúlt években már annyi, de annyi stratégia született, és tűnt el a süllyesztőben, hogy egyes szakértők inkább amellett érvelnek, nem is szabad már stratégiát írni, mert a stratégiák alkotóinak, megrendelőinek, esetleges alkalmazóinak különböző érdekei kioltják egymást – mondta Papp Z. Attila szociológus, szerző. Vannak viszont statisztikai tények, mint például a demográfiai csökkenés: már közhely lassan, de attól még igaz, hogy 1990 és 2008 között 40 százalékkal csökkent a magyar anyanyelvű általános iskolások száma.
Ha a kutató meg akarja tudni, hányan tanulnak a magyar diákok közül a felsőoktatásban, kiderül, nincsenek, hiányosak, nehezen elérhetők vagy elérhetetlenek az adatok. Jelenleg például mintegy 11-12 ezer diák tanul magyarul a felsőoktatásban, ez a szám pedig onnan tudható, hogy körbetelefonálta a magyarul is oktató felsőfokú intézmények zömét. Pedig egy részletes kisebbségi oktatásstatisztikai adatszolgáltatás stratégiai fontosságú lenne. Jó lenne hivatalosan és nyilvánosan elérhető módon pontosan tudni, hány magyar egyetemista van, ám sok más kisebbségi oktatásstatisztikai jellemzőt is – vetette föl.
A kutatók az említett utánkövetéses vizsgálatban azt találták, a 2009-ben magyar nyelven végzettek fele került be abban az évben a felsőoktatásba, és ezeknek fele tanul tovább magyar nyelven, ami azt jelenti, egy végzős évfolyam mintegy negyede kerül be a felsőoktatásba. A szerző utalt a közoktatás folyamatos alulteljesítésére: Románia már hagyományosan az utolsók között áll az európai kontinensen a PISA-felmérések szerint, csak Montenegró és Albánia teljesített rosszabbul. Ez ugyanakkor azt is jelenti, a magyar nemzetiségű diákok teljesítménye sem térhet el sokban az országos – európai viszonylatban rendkívüli gyenge – átlagtól. A tanulmánykötetben nemcsak irányokat javasolnak, hanem megfogalmaztak néhány alapelvet is a romániai magyar felsőoktatás fejlesztése kapcsán. Péntek János szerint jó lenne, ha legalább ezek tekintetében konszenzusra lehetne jutni. (Az alapelvek közt szerepel pl. a magyar nyelvű felsőoktatás intézményes kereteinek fenntartása és fejlesztése; az önálló állami magyar egyetem, melynek létrehozása a román állam feladata elsősorban; a fejlesztések alapuljanak előzetes kutatásokon és szaktanácsadásokon; a különböző felsőoktatási intézmények hálózatos együttműködésének szükségessége stb.)
A hozzászólók közül Veres Valér, a Kolozsvári Magyar EgyetEMI Intézet (KMEI) igazgatója elmondta, örül annak, hogy más műhelyek is felfigyeltek a diákkollégium hiányának problémájára. Közölte, a Kolozsvári Magyar Diákszövetséggel (KMDSZ) közösen van egy tervük, egy ifjúsági központ létrehozása Kolozsváron (az elképzelésről bővebben itt írtunk). A felsőoktatási stratégiával kapcsolatban Veres azt emelte ki, legyen stratégia, csak aztán az legyen is betartva, hiszen ha egy előzetes megállapodást a felsőoktatási intézmények egymás között nem tartanak be, az nagyon káros lehet.
Pásztor Gabriella oktatásügyi államtanácsos is felszólalt a hallgatóság soraiból, és az új tanügyi törvény újításairól beszélt. A minisztérium adatai szerint 40 ezren tanulnak magyar diákok a felsőoktatásban, 29 ezren állami, 11 ezren magánegyetemen. 12 ezren tanulnak magyar nyelven. Az új oktatási törvénynek nem a történelem és a földrajz magyarul történő tanítása volt a szakítópróbája, hanem az állami és magánegyetemek, a felsőoktatás, az új szakok akkreditációjának kérdése. Az elkövetkező 8 hónapban 104 módszertant és közel 50 kormányhatározatot kell kidolgozni, hogy ezt a keretet, amit a törvény nyújt, ki lehessen tölteni tartalommal. A különböző szaktárgyak tanárai összeülnek, megfogalmazzák javaslataikat, majd a folyamat végén a minisztérium azt összefésüli – magyarázta. Kötő József parlamenti képviselő, a Képviselőház Oktatási Bizottságának alelnöke is felszólalt, kiemelte, az új törvény új lehetőségeket biztosít a magyarok felsőoktatásban tapasztalható alulreprezentáltságának csökkentésére. Tagozati önállóságot biztosít, és élni kell a lehetőséggel. Fontos, hogy modern, versenyképes, műszaki, tudományos szakok induljanak magyar nyelven, mert a pénzügyi, adminisztratív, didaktikai autonómia lehetővé teszi az új szakok indítását. Ő is hangsúlyozta, elsősorban a komplementaritás elvét kell figyelembe venni az új szakok indításánál, hogy ne legyenek hasonló szakirányú képzések a különböző intézményeknél.
B. D. T. Transindex

Szakemberek: önálló magyar egyetemre van szükség
Csak egy önálló állami magyar egyetem orvosolhatja a magyar nyelvű felsőoktatási rendszer problémáit – vélik a szakemberek. Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzetéről szóló könyv bemutatóján kiderült: csupán a szakok egyharmadán lehet magyarul tanulni, és míg összesen 35 ezer magyar fiatal jár egyetemre az országban, alig valamivel több mint 11 ezer erdélyi magyar diák tanul az anyanyelvén. A romániai közoktatás színvonala nagyon alacsony, és az erdélyi magyar diákok eredményei nem térnek el a romániai átlagtól, hangzott el.
Nagyon sok múlik rajtunk a közoktatásban és a felsőoktatásban egyaránt, az erdélyi magyar pedagógusképzés nagyon gyenge – nyilatkozta a Krónikának Péntek János, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke. Az egyetemi professzor csütörtök este a KAB Felsőoktatási Munkacsoportja által jegyzett, Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai című könyvnek kolozsvári bemutatóját követően fejtette ki véleményét az erdélyi magyar oktatásról. A könyvbemutatóval egybekötött műhelybeszélgetésnek a kolozsvári magyar főkonzulátus adott otthont. Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság főkonzulja, az est házigazdája felvezető köszöntőbeszédében elmondta: a Csata Zsombor, Márton János, Papp Z. Attila, Salat Levente és Péntek János által írt könyv aktuális magyar nemzetstratégiai célokról szól. A főkonzul ugyanakkor felhívta az eseményre meghívott közéleti szereplők figyelmét, hogy a műhelybeszélgetésen a szakmai kérdések a fontosak, nem a politikai presztízs.
Csalóka adatok
A szerzők közül elsőként a kiadásért felelős Péntek János szólalt fel, aki szerint a kötet azért rendhagyó, mert a rá vonatkozó bírálatokat is tartalmazza, a könyv alcíme: Támpontok egy lehetséges stratégiához. A KAB elnöke előadásában elmondta: az erdélyi magyar felsőoktatás adatai csalókák, mert igaz ugyan, hogy több mint 11 ezer erdélyi magyar diák tanul az anyanyelvén, de összesen 35 ezer magyar fiatal jár egyetemre az országban. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi magyar diákok kétharmada román nyelven tanul, ez pedig azért van, mert csak a szakok egyharmadán van magyar nyelvű oktatás, például az agráregyetemeken a tárgyak egy százalékát sem tanítják magyarul. Péntek János szerint azonban a kedvezőtlen demográfiai folyamatok ellenére a felsőoktatásban nagy tartalékok vannak.
Pap Z. Attila ugyanakkor az aggasztó demográfiai adatokról beszélt. Mint mondta, 1990 és 2008 között az általános iskolások száma 40 százalékkal csökkent, míg a gimnáziumban tanulók létszáma stagnált. A gyergyószentmiklósi születésű szociológus szerint nem lehet pontosan tudni, hogy hány romániai magyar tanul egyetemen, a statisztikai adatszolgáltatásokat a nemzetiségi hovatartozást illetően sokat kell még fejleszteni. Hozzáfűzte, a 2000 óta végzett nemzetközi felmérések szerint a romániai közoktatás színvonala nagyon alacsony, hazánk európai szinten a sereghajtók között van, csak Albániát és Montenegrót előzi meg, és az erdélyi magyar diákok eredményei nem térnek el a romániai átlagtól. Salat Levente a lehetséges stratégiai célokról beszélve kifejtette: halaszthatatlan a már létező intézmények konszolidálása, illetve egy közös magyar minőségbiztosítási rendszer létrehozása. Salat ugyanakkor leszögezte, stratégiát csak az készíthet, aki döntési helyzetben van. Mint hangsúlyozta, az erdélyi magyarság nem stratégiaképes szereplő, ugyanis nincs autonómiája, ezért az erdélyi magyarság sorsa azoknak a kezében van, akik eljárnak a nevében.
Nincs helyük a képzett fiataloknak
Péntek János a Krónikának elmondta: finanszírozással sok mindent el lehet érni, de ebben a tekintetben a román állam hozzáállása minősíthetetlen, hiszen jelenleg csak a lehetséges szakképzések egyharmadára kínálnak az egyetemek magyar nyelvű oktatást, a hiányzó szakok létrehozásához új önálló intézményre, magyar állami egyetemre van szükség.
„Erre nincs mit mondani. A jelenlegi gazdasági feltételek olyanok, hogy volt tanítványom, aki külföldön doktorált, most itthon van és nincs munkahelye, jog- és közgazdasági diplomával rendelkezőként munkanélküli” – reagált Péntek János azon kérdésünkre, hogy miként lehet a frissen végzett egyetemistákat meggyőzni arról, hogy itthon maradjanak, mikor például az Egyesült Államokban fizikai munkával a tízszeresét is megkeresik egy hónap alatt annak, amit itthon értelmiségiként kapnának. „A legnagyobb veszteség, hogy a képzett fiataloknak nincs helyük ebben az országban, ez az erdélyi magyar közösség legnagyobb vesztesége is” – nyilatkozta lapunknak a professzor. (Király András: nem lehet kivételezni. A művészeti iskolákat csak akkor fenyegeti a bezárás veszélye, ha nem tudnak minőségi oktatást biztosítani, ugyanis ez az új finanszírozási elvek alapján azt jelenti, hogy a gyerekek elmennek, otthagyják az iskolát – jelentette ki a Krónikának Király András. Az oktatási államtitkár pénteken Kolozsváron részt vett a magyar nyelvű zenei oktatás témájában szervezett tanácskozáson, melyen az RMDSZ szakpolitikusai és az erdélyi művészeti iskolák képviselői jelentek meg. „Ami a művészeti, vagy akár a sportiskolákat illeti, az új tanügyi törvény, akárcsak a régi, megadja a lehetőséget a működtetésükre. A keretszámok ugyanazok lesznek, a művészeti oktatás számára emelt támogatás jár, az anyanyelvű művészeti oktatásra pedig duplájára emelt támogatást kapnak az iskolák. Egyetlen gond van Kolozsváron, tudom, hogy nem tudnak megfelelő számú diákot összeszedni, a törvény szerint itt nem nagyon tudunk kivételt tenni, az osztálylétszámot biztosítani kell” – nyilatkozta Király András)
Kiss-Előd Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Nemcsak kötelezettségek, de jogok is
Kolozsvár - A Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulátusán AZ ERDÉLYI MAGYAR FELSŐOKTATÁS HELYZETE és KILÁTÁSAI című tanulmánykötetet mutatták be, amely 2010-ben, az Ábel kiadó gondozásában jelent meg.
Szilágyi Mátyás főkonzul az eseményt felvezető beszédében kiemelte: A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Felsőoktatási munkacsoportja fogalmazta meg azokat az alapgondolatokat, melyeket a 218 oldalas könyvben az olvasók megismerhetnek.
Az erdélyi magyar felsőoktatás kérdése hangsúlyozott fontosságú. Műhelybeszélgetés keretében tárgyaljuk meg. Nézetek, vélemények eltérőek lehetnek. Jelentkezhet véleménykülönbség is. A cél a közös gondolkodás megvalósulása. Egyeztetés során állították össze a kötetet. Az értelmiség képzése, újratermelése, a versenyképes innovatív személyiség megformálása fontos.
Péntek János, nyelvész, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke, egyetemi tanár, szakterülete a nyelvtudomány; szociolingvisztika, dialektológia, kisebbségi nyelvhasználat, népnyelv és népkultúra viszonya.
Péntek János előadásában elmondta: az Ábel Kiadó gondozásában megjelent kötet, melyet Szikszai Mária szerkesztett, főtanulmányát „Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai” címmel, négyen írták Salat Levente, Papp Z, Attila, Csata Zsombor és Péntek János. Összesen 126 oldalt tesz ki, és részletesen elemzi mindazon problémákat, melyeket meg kellene oldani, nem beszélve arról, hogy jelzi, ki és milyen intézmények felelőssége, nem közömbösen viselkedni ezzel a kardinális elvárással szemben. Az országnak, de az országban élő, dolgozó tehát értéket alkotó, és adót fizető magyar ajkú polgároknak is szívügye. Nem lehet csak az anyaország nagylelkűségétől függő elképzelés, mert az itt élni és alkotni akaró magyarság elvárásait is figyelembe kell, venni.
Amint az Ajánlásban megfogalmazza „a KAB hozzon létre olyan Felsőoktatási Bizottságot erdélyi és magyarországi személyiségekből, amely a felsőoktatásban és a tudományos képzésben az általános közösségi érdekeket és az elengedhetetlen szakmai igényeket megfogalmazza és képviseli.”
Én ebből a mondatból az általános szót kivenném. Az általánosról évekig lehet beszélni anélkül, hogy konkrétan történjen valami.
A bizottság véleményét tükrözi a könyv.
A szakértői csoport másfél évig az előtanulmányokon munkálkodott, majd megírva a dolgozatot, juttatta azokhoz, akiket ők méltónak tartottak arra, hogy munkájukat véleményezzék. A visszaérkező vélemények bizonyos részét tudták bedolgozni a jelen könyvbe, a megmaradt véleményeket külön Függelékben közölték.
Az érdeklődők számára ezért is lehet rendkívül értékesek ezeknek a véleményeknek az ismerete, mert ihlető ötletadás is meghúzódhat a dolgozatban.
A befektetett munka következtében a szakértői csoport úgy érzi, ajánlást is tehet a felsőfokú oktatással kapcsolatban. Nincs olyan helyzetben, hogy kidolgozza az oktatási stratégiát, mert nincs döntési helyzetben. Költségvetéssel sem rendelkezik.
A tanulmánykötet a felsőoktatás kérdését holisztikus és kritikus szempontból elemzi. A különböző statisztikai adatok elemzéséből kiderül, hogy a magyar felsőoktatás alul reprezentált, alulfinanszírozott. A 35 ezer magyar anyanyelvű hallgatóból 11 ezer tanul magyar nyelven, mint ismeretes az egyetemi hallgatók száma 1 millió.
(Ehhez csak azt tehetném hozzá, hogy gondolkodó ember is kénytelen meglepődve tudomásul vennie, mennyire alulreprezentált a magyar egyetemisták száma. Holott az ország magyarsága az összlakosság 6.7 százalékát teszik ki Román hivatalos adatok szerint is.)
Salat Levente három kérdésre összpontosított.
Mi ez a tanulmány? Hogyan viszonyul a stratégia az igényekhez? Kinek szól?
Megállapítása szerint stratégiát csak olyan szereplő készíthet, akinek módjában van az erőforrások felhasználása. A forrás kérdése felveti az elszámoltathatóság kérdését. A felsőoktatás stratégiáját kormányszervek készíthetik. Egyensúly eltolódás következik be azon szereplők irányában, akik az erőforrások bizonyos részével rendelkeznek. A román állam bizonyos intézményei alulteljesítenek. Ennek következtében lépéskényszerbe hozták a magyar államot. A magyar adófizetők közpénzéből támogatják az erdélyi felsőoktatás bizonyos romániai intézményeit. A szereplők közül hiányzik a magyarság maga. Nem stratégiát képező szereplő az erdélyi magyarság. Sorsa azok kezében van, akik eljárnak a nevében.
Papp Z. Attila szerint statisztikai adatok bizonyítják, a 2009-ben érettségiző diák 56 %- a kerül be a felsőoktatásba. 25 százaléka tanul magyarul. Ebből 42% Babeş- Bolyai Tudományegyetemen, 7 százalék a Sapientia EMTE-en. 5 százalék a Partiumi Keresztény Egyetemen.
A műhelybeszélgetés interaktív módon zajlott. Felvetődött az állami és felekezeti középiskola közötti egyensúlyhiány, az új tanügyi törvény milyen lehetőséget biztosít a magyar nyelvű oktatás számára, a versenyképesség, az oktatás minőségének kérdése.
A 218 oldalas könyvben nagy mennyiségű statisztikai adat, táblázatok segítik az olvasottakat még jobban áttekinteni.
A három részre tagolt könyv bemutatja rendkívül érzékletesen a jelenlegi hazai felsőoktatási helyzetet, javaslatokat téve bizonyos változtatásokra, melyek csak az ország javára válhatnának elfogadásuk esetén.
A nem mindennapi könyv talán legizgalmasabb része a 199-205 oldalakon: Összefoglalás, konklúziók és javaslatok címmel, hat oldalon keresztül sorjázza mindazt a tennivalót, amit jó lenne, ha mindenki kellő figyelemmel ismerne meg.
Csomafáy Ferenc
Erdon.ro

A románok rövid története – másképpen?
Neagu Djuvara történelemkönyvéről beszélgetnek szombaton
Lényeges előszó, a szerző tollából mindjárt kettő is fogadja az olvasót a könyv első lapjain: az egyik – enyhe mentegetőzés íze dacára mégis eléggé nem helyeselhetően – a magyar kiadás számára készült. Sajnálatos, hogy a román nyelvű kiadásból kimarad, hiszen egyébként lényeges nézőpontokat tisztáz. Biztató bevezetők, amelyek világosan leszögezik, hogy a történelem nem egzakt tudomány, hanem túlnyomó részében bizonyos tárgyi emlékeknek emberi szubjektivitástól nem mentesíthető geológiai, antropológiai, művelődéstörténeti, nyelvészeti stb. vizsgálata alapján született, valószínűsíthető feltételezések láncolatából áll össze.
Diákoknak, elsősorban román anyanyelvű diákoknak íródott, célja az 1989 előtti időszakban szándékosan elferdített történelmet – sikerrel – terjesztő tankönyvek téziseinek helyesbítése. Nyelvezete, megfogalmazása mentes a szigorúan akadémiai jellegű szakmaiságtól, ebben a könyvben nem találunk – a tudományos kiadványokra egyébként jellemző – lábjegyzeteket, szövege olvasmányos, gördülékeny, hat fejezete világos szerkezeti felosztásban biztosít áttekinthetőséget, követhetőséget a fiatal olvasók számára is. A románok történelmét tárja elénk Neagu Djuvara saját állítása szerint úgy, ahogyan ő látja, úgy, ahogyan azt ő megfejtette.
A többség által vallott, a XX. században általánosan elterjedt értelmezésekkel ellenkező elméletei miatt e könyv szerzője igencsak vitatott alakja a román történésztársadalomnak, sok bírálatot szerzett magának kollégái körében, akik még amatőrséggel is megvádolták, bár Franciaországban tanult történelmet és jogot. Ki kell ábrándítanom viszont azokat, akik netán olyan elvárásokkal veszik kézbe ezt a kétségtelenül érdekes könyvet, hogy benne az általános román történelemértelmezés legtöbb tézisét „leszerelő”, friss és újszerű elméleteket találnak. Neagu Djuvara a kontinuitás híve, bár kollégáival ellentétben hangsúlyozza például a román nép kialakulásában jelentős szláv hatást, esetenként elmarasztalja a hazai történelmi döntéseket, ugyanakkor a magyar–román közös történelem konfliktusos-kényes eseményeit is, bár túlfűtött nacionalizmustól mentesen, de természetesen románként értékeli, nem is teheti másként.
A román nép eredetét részletező fejezet egyik alcíme „Tíz igaz állítás a kontinuitásról”, s e kijelentés tényszerűségként való olvasói percepciójának valószínűségét aligha csökkenti az idézőjel, ami talán azt kívánhatta jelezni, amit a szerző az előszóban hangsúlyoz: ez az alcím (és fejezet) is a saját véleménye. Meggyőződése, hogy a középkor folyamán „megszakítás nélkül latin nyelvet beszélő számos közösség élt a Duna és a Kárpátok medencéjében”. Nem kapunk magyarázatot arra, hogy a kiemelten fejlettebb civilizációjú rómaiak hatására alig 160 év alatt teljesen romanizált dákok helyén, az aurelianusi kivonulás után feltehetően, tehát nagy számban itt maradt, latin nyelvet beszélő lakosság a rómaiak példájára miért nem indult önálló fejlődésnek – legalább a területet birtokló és belakó kisközösségek szintjén. Másokkal ellentétben Djuvara elismeri ugyanakkor az egymást követő különböző vándornépek (avarok, bolgárok), de főleg a szlávok és kunok jelentős hatását és szerepét a román nép kialakulásában, de szól a kétszáz évig Erdélyben letelepedő besenyőkről is. Román történészkollégái bírálatát váltja ki azzal is, hogy a román nagybojárok eredetét szlávként, turániként értékeli.
Elméletei helyenként ellentmondásosak, másutt ingatagok, vitathatóak. Például, bár hangsúlyozza, hogy a Dunától északra mindig sok román élt, Havasalföld megszületését mégis honfoglalásként magyarázza. Továbbá úgy véli, a havasalföldi román államot alapító Basarab nem román, hanem kun, ám Hunyadi Jánost és Mátyás királyt románoknak tekinti – miközben tudnia kell, hogy a Hunyadiak románságát bizonyítani próbáló elméletek fontos érve éppen az, hogy a „román” Basarab leszármazottai lennének (e vajda képe is felbukkan a hunyadi vár Szilágyi Erzsébet rendeletére készült falfestményein, a család ősei között).
A négy keresztény vallásra (katolikus, református, evangélikus, unitárius) kiterjedő erdélyi vallási türelemmel kapcsolatosan a szerző úgy véli: „érdekes helyzet, hogy egy külföldi megfigyelő szemében Erdély a vallási türelem valóságos oázisának tetszhet” – nem tesz említést a szabad vallásgyakorlást Európában először kimondó 1568-as tordai országgyűlésről.
Elítéli Ion Antonescut amiatt, hogy elrendelte mintegy 150 ezer besszarábiai és észak-bukovinai zsidó deportálását, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ez a „kemény, elszánt, becsületes férfiú” később nem engedett a nácik követelésének az észak-erdélyi zsidók deportálását illetően, bár olvasatában Antonescu ez utóbbi tette nem változtat korábbi rendelkezéseinek súlyosságán. Klisékkel is találkozunk: a második világháborús magyar kormányt ugyanúgy nácibarátként határozza meg, óvakodik e jelző használatától az 1944 augusztusáig szintén a németek oldalán harcoló Románia esetében, amely bár később fél évig a szövetségesekkel vonult, mindamellett nem kapta meg a későbbi béketárgyalásokon előnyös helyzetet jelentő közös hadviselő státust – itt érezni lehet, hogy a szerző ezt igazságtalannak tartja. Fontos ugyanakkor a románok magyarellenességét tápláló, ma is létező Erdély-féltés indokolatlanságát hangsúlyozó megállapítása: „Ha a magyar történészek (…) be is tudnák bizonyítani, hogy a magyarok foglalták el elsőként Erdélyt, a történelmi elsőbbség semminemű jogi vagy politikai következménnyel nem járna, miután a magyar nyelvet beszélők számaránya a teljes lakosságnak mindössze hét százalékát teszi ki. A nemzetközi jog nem veszi figyelembe az állítólagos történelmi jogcímet, csak azt, (…) mit mutat a jelenlegi demográfiai helyzet (…). Ismétlem: a „kontinuitás” kérdésének nincs többé gyakorlati jelentősége, ezt meg kell érteni.”
A románok történetének Neagu Djuvara-féle, jelentősen nyitottabb értelmezése is megerősíthet abban, hogy többféle igazság van: ugyanaz a tárgy/történés különböző szemszögekből nézve másképpen látszik, és így van ez azzal a tudománnyal is, amit történelemnek hívunk. Az olvasmány további kutakodás, olvasás és elmélkedés kitűnő kiindulópontja lehet (nemcsak) az iskolai tankönyvet éppen letevők kezében, amennyiben nem tényeknek tekintik a kötetben leírtakat, komolyan véve a szerző ajánlását, miszerint ez az elmélet a saját interpretációját, véleményét tükrözi.
O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri – megjelent a Humanitas kiadónál 1999-ben, majd magyar nyelven a Koinónia kiadónál 2010-ben /Neagu Djuvara: A románok rövid története/. A fordítást Horváth Andor végezte, a kötetben szereplő információk szerint történész nem lektorálta a magyar változatot. A kötet kapcsán kerekasztal-beszélgetést szervez nyílt napján a Koinónia kiadó október 15-én, szombaton 12 órától Horváth Andor fordító, Hunyadi Attila történész, Lupescu Radu történész, Rostás-Péter István újságíró és Salat Levente politológus részvételével.
KEREKES EDIT 
Szabadság (Kolozsvár)

Az új tanügyi törvény kihívásai és lehetőségei
Második kerekasztal-beszélgetését szervezte meg kedden délután a Jakabffy–Sapientia Klub, Lehetőségek és kihívások a Babeş–Bolyai Tudományegyetem számára az új tanügyi törvény tükrében címmel, a Sapientia-EMTE székhelyének Óváry-termében. Az esemény moderátora Toró Tibor politológus volt, aki Magyari Tivadarral, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettesével, Soós Anna egyetemi docenssel, a BBTE Matematika és Informatika Karának dékánhelyettesével és Pozsony Ferenc professzorral, a BBTE Bölcsészkarának dékánhelyettesével beszélgetett. Toró Tibor négy kérdést tett fel beszélgetőpartnereinek. Először az új tanügyi törvény életbe léptetése által generált gondok feltérképezésére kérte fel a meghívottakat, majd a magyar tagozat, illetve vonal közti különbségről érdeklődött. A harmadik kérdés tárgya az egyetemi új struktúrák, az intézmények kialakítására vonatkozott, míg zárszóként a további tennivalókra tértek ki az oktatók.
Először Tonk Márton, a Sapientia-EMTE kolozsvári karának dékánja köszöntötte a Bocskai-ház Óváry termében megjelenteket, majd bejelentette: folytatni kívánják a tavaly év végén elkezdett, aktuálpolitikai kérdéseket feltérképező kerekasztal-beszélgetéseket.
Továbbra is vannak megoldatlan problémák
Toró Tibor moderátor először a tavaly februárban életbe lépett 2011/1-es új, oktatási törvénynek a magyar oktatásra vonatkozó gondjairól, problémáiról érdeklődött.
Magyari Tivadar az új oktatási törvény első hiányosságaként azt említette, hogy a jogszabály „nem tisztázta a közös játékszabályokat”, azaz egyes kérdésekben túlszabályozza a felsőoktatást, másrészt pedig ennek ellenkezőjére is akad épp elég példa. – A végrehajtási módszertanok késnek, és az eddigi rendetlenség, kiszámíthatatlanság továbbra is fennáll – tette hozzá Magyari, majd ennek alátámasztásaként megemlítette a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) esetét, amelyre az „idétlen sasszézás” jellemző. – Ez a törvény nem orvosolta a felsőoktatás „klasszikus” problémáit, mint például a tanárképzés és az oktatói létszámok gondját.
Soós Anna dékánhelyettes az új tanügyi törvény pozitívumaként értékelte azt, hogy megvalósult a romániai egyetemek rangsorolása, amelynek alapján a BBTE az első kategóriába került. – A magyar oktatói közösség lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a BBTE bekerült az országos rangsor első kategóriájába. Ezt kell továbbépíteni és kihasználni – magyarázta a dékánhelyettes asszony.
Pozsony Ferenc, a Bölcsészkar dékánhelyettese szerint eddig is nagyon bonyolult volt a romániai felsőoktatás a folytonosság és a biztonság hiánya miatt, továbbá a bolognai rendszerre való áttérés sem volt zökkenőmentes, ám az új tanügyi törvényben előrehaladásként értékelte azt a cikkelyt, miszerint az egyetemen kettéválik a végrehajtói és a törvényhozói hatalom. Az egyetem szenátusának elnöke ezentúl nem a rektor lesz, akinek a rendelkezéseit a szenátusnak kötelezően el kell fogadnia, hanem közvetlenül, titkos szavazással választják meg. – Bevezetik továbbá a habilitációt, amelynek köszönhetően a nyugat-európai egyetemi struktúrákhoz közelíthetünk. Jó, hogy az új tanügyi törvény értelmében létrejöttek az önálló magyar intézetek, ám ezek kapcsán is számtalan probléma merülhet fel – figyelmeztetett az oktató.
Tagozat vagy vonal?
A moderátor második kérdésében arra kérte fel beszélgetőpartnereit, hogy magyarázzák meg, illetve véleményezzék a magyar tagozat, illetve a magyar vonal szókapcsolatok közti különbséget.
Magyari Tivadar emlékeztette a jelenlevőket, hogy 1990 után a BBTE magyar részét még csak konkrét elnevezéssel sem illették. A fordulópont 1998 tavaszán következett be, amikor a magyar résznek egyfajta státust próbáltak adni, és ezért „linie maghiară”-nak nevezték. 2004-ben Salat Levente akkori rektorhelyettes szakemberek véleményét kérte ki ebben az ügyben, akik a tagozat megnevezést tartották a megfelelőnek. Magyari az új tanügyi törvény 135. cikkelyét idézte, amely kisebbségi tagozat intézet-alakító jogkörét mondja ki, illetve azt, hogy a kisebbségi tagozat egyetemi szinten milyen autonómiát élvez, és, hogy saját szabályzat alapján működik.
Soós Anna szerint a legfontosabb az, hogy a magyar tagozat a románnal egyenrangú struktúrát alakítson ki. Pozsony Ferenc válaszában arra összpontosított, hogy a két egyetemnek – a Babeş-nek és a Bolyainak – az ötvenes évekbeli összeolvasztásakor két egyenértékű felsőoktatási intézmény vált eggyé, és ezáltal a magyar oktatás másodrangú helyzetbe került, amelyért soha senki nem kért bocsánatot. Szerencsétlennek tartotta a „vonal” kifejezést. Zárszóként Magyari Tivadar megjegyezte, hogy a legfontosabb az, hogy a magyar tagozatot tartalommal töltsék fel.
Kevés a magyar professzor
Az új tanügyi törvény értelmében megszűntek az eddigi tanszékek, és helyettük intézmény („department”) struktúrákat alakítottak ki. Soós Anna előrehaladásnak tartotta azt, hogy a magyar nyelven oktató matematikusok és informatikusok egy intézetbe tömörülhettek, szemben az eddigi helyzettel, amikor a magyar oktatók különböző tanszékeken, szétszórva tevékenykedtek. Pozsony Ferenc azt értékelte, hogy olyan karokon is alakultak magyar intézetek – igaz, kisebb létszámmal –, ahol eddig nem volt erre lehetőség. Az oktató feltette azt a kérdést, hogy ha a magyar csoportok jóval kisebb létszámúak, akkor mi a helyzet a gazdasági fenntarthatósággal? – Előfordulhat, hogy egy-egy magyar intézet veszteségesen működik – figyelmeztetett az oktató, majd arról értekezett, hogy a magyar oktatók nemzedéki szerkezete aránytalan: nyugdíjhoz közeli életkorú az egyetemi professzorok és docensek jó része, és az egyetemi oktatók között kevés a negyvenes, ötvenes életkorú. Pozsony szerint problémát okoz majd, ha a jelenlegi doktorátusvezetési joggal felruházott magyar oktatók nyugdíjba mennek. Ezért a fiatal tanársegédek „helyzetbe hozását”, azaz a tanári ranglétrán való előrelépés támogatását javasolta. Soós Anna kifejtette, hogy az új tanügyi törvény értelmében a doktorátusvezetés nem a professzori címhez, hanem a habilitációhoz kötődik. Visszatérve az intézmények kialakításához, Magyari megjegyezte: az új intézeteknek köszönhetően a magyar tagozat először válik egyenértékűvé a román tagozattal. Megoldásként azt látja, hogy a BBTE új vezetősége – amely a következő hetekben megejtendő választások után, március elejétől kezdheti majd el működését – leszögezi a humán-erőforrás elosztására vonatkozó szabályokat.
Életképes a magyar tagozat
A „hogyan tovább?” kérdésre válaszolva Soós Anna bizakodóan jegyezte meg, hogy a magyar intézetek közti együttműködés megvalósítása a magyar tagozat életképességét jelenti. Pozsony Ferenc szerint az intézményes struktúrák megerősítése és tartalommal való feltöltése szükséges, továbbá a humán erőforrással való jobb gazdálkodásra és a gazdasági fenntarthatóságra kell összpontosítani.
Péntek János nyelvész, nyugalmazott egyetemi professzor, KAB-elnök meglátása szerint a mostani találkozó aktualitása egyrészt abból adódott, hogy az oktatók elmondhatták a tanügyi törvény alkalmazásával kapcsolatos eddigi tapasztalataikat. Péntek rákérdezett: javult-e az összetartás a magyar oktatók között? A tagozat vagy vonal körüli vitában szerinte a tartalom a lényeges, és nem az elnevezés. Vajon az új tanügyi törvény értelmében a tagozatoknak lehet önálló személyzetpolitikája? Ha ez megvalósul, akkor nem lesz gond – magyarázta.
Vekov Károly egyetemi oktató azt hangsúlyozta: „ha gyenge a törvény, akkor a politikumnak kellett volna pótolnia azt, ami abból hiányzott”, mert „ha nincs politikai hátszél, akkor szélmalomharc lesz továbbra is”.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

LAM-történet: A mozgalom erkölcsi felelőse (Kató Béla kuratóriumi elnök vallomása)
A Kató Bélával folytatott interjú első részében a nevéhez fűződő, rendkívül termékenynek nevezhető újítás és kezdeményezéssorozat legszemélyesebb indítékairól vallott, valamint arról az erkölcsi fordulatról és felismerésről, mely az alapítványt a kedvező feltételek melletti hitelezés útján elindította.
Ezzel legalább két alapcéljához juttatta közelebb a mozgalmat, így valósítva meg a kis- és középvállalkozási szféra erősítése mellett a piacgazdasági feltételek ismeretébe való bevezetést, a szükséges szakmai és üzleti ismeretek terjesztését is azok körében, akik támogatásában részesültek. A viszonylag szerény anyagi eszközök fölött rendelkező mozgalom kisugárzása mondhatni fordított arányosságban áll pénztőkéje nagyságával. Ennek titkait is firtatjuk az alábbiakban.
Településfenntartók
– A riporter is tartozik egy vallomással. Nem állt szándékomban LAM-történetet írni, de a gazdatársadalomnak szentelt sorozataimban az utóbbi két évtizedben akarva-akaratlan mindenütt a megyében a LAM-kapcsolat példáira bukkantam. Azt kell mondanom, hogy a viszonylag szerény tőkét, mely azonban kezdetben relatíve többet nyomott a latban, mint ma, senki hatékonyabban nem forgatta, mint Önök, s az emberi kapcsolati háló mint bizalmi tőke legalább olyan szerepet játszott, mint a befektetésekre szánható kölcsönök. Azt a hitet sugározta, hogy lehet boldogulni az új világban, rámutatva a kiutak egyikére is. Ahol falvainkon valami-valaki mozog és mozgat, ahhoz, mint kisült, Önöknek mindig volt valami közük. Ahol kezdetben még csak egy gép, kaszáló vagy vetőgép, eke vásárlására mertek gondolni, Önök jelen voltak, de azok a használt svájci felszerelések is jó évtizedig vagy tovább kiválónak bizonyultak, és kiszolgálták az akkori igényt.
– Nem elhanyagolható az a 600 kint járt ember sem. Nem mindenki gazdálkodik ugyan közülük, de azok is világot láttak, és megismertek egy másik társadalmi berendezkedést.
– Továbbmennék: a svájci inaskodás hónapjai bekerültek a családi legendáriumba, valósággal folklorizálódtak. Amit korábban a katonatörténetek jelentettek, azok szerepét az alpesek alján termett tapasztalat adomái vették át a beszélgetésekben, a mesélésnek szentelt meghitt percekben.
– Igen, már nem a doberdói, hanem a svájci "kalandokat" hallgatják a gyerekek. Nekem akkora öröm, valahányszor nyaranta falun járok, és svájci rendszámú autót látok a kapuk előtt! Ezeket a kapcsolatokat már nem követtük, nem a mi dolgunk, de a svájci gazdák jönnek látogatóba, a kapcsolat kitart húsz év múltán is. Talán ha eltelik még egy kis idő, az is világosabb lesz, hogy ennek a befektetésnek – emberekbe fektettünk be – milyen óriási a hozadéka. Mert ezek a gazdák ama falu legértelmesebb rétegét képezik, ők az iskolafenntartók, ők alapítanak ott családot, ők gondolkodnak abban a faluban, ha egy emelő, egy traktor kell valamilyen közcélra, az náluk megtalálható. Ők az élet kútfeje. Erdélyben ugyanis nem egy olyan falu akad – sajnos –, ahol már nincs, akit megszólítani, nincs, akit összefogásra bírni. Nos, az említett réteg falufenntartóként élhet és dolgozhat.
Találkozás Sorossal a Gyimesekben
– Legyen szabad néhány olyan dologra rákérdeznem, mely tevékenységük vitatottabb oldalaira vonatkozik. Felkeltette a kíváncsiságomat, hogy Soros Györggyel is történt kapcsolatfelvétel, a plutokrata világmágnás mesés tőkéje egy részét a "nyitott társadalmat" építő alapítványai szolgálatába állította. Mintha lenne valami közük a Bangladesben működő, ún. népi bankokhoz...
– Nincs. A bangladesi hitelezés lényege az, hogy ők arra a világra kitalált rendszereket hoztak létre, melyek pici összegekkel dolgoznak. Ha például öt nőnek adnak száz rúpiát, és egy kecske húsz rúpiába kerül, akkor azok vesznek öt kecskét, és mindenkinek vissza kell fizetnie a rá eső részt, mert ha egy nem teszi, akkor nem kapnak többet. Ezek nagyon egyszerű dolgok. Egy másik modell, amit az amerikaiak akartak velünk gyakorolni, felajánlván a segítségüket, arra vonatkozott, hogy fogalmazzunk meg projekteket, és ők ehhez támoga­tást nyújtanak. Összehívtuk az embereket, hatalmas listám volt már, mit kellene tenni. S akkor megjöttek repülőgépen tizennégyen – csak a jegyek mibe kerülhettek? Hogy mennyire nem ide illő dolgot ajánlottak, az abból látszott, hogy 15 ezer dollárjuk volt összesen erre a célra. Akkor már viszont nálunk egy vállalkozást öt-, tízezer dollárból még csak megindítani sem lehetett. A felajánlott száz dollárokkal tehát nem lehetett semmire sem menni. Nem mérték fel: ez egy más kontinens, ez Európa, ez egy más ország, úgyhogy ezt el kellett utasítanunk. Nálunk a svájci támogatás volt az alap, ők végig itt voltak szakmai segítségükkel mind a mai napig. No de Soros: Romániában a Soros Alapítvány egy kiépített irodahálózatot működtetett. A kolozsvári fiókot Salat Levente irányította. Jó viszonyt ápoltam vele és sógorával, Zakariás Attilával is, akik annak idején az illyefalvi imaterem építésében is segédkeztek. Ezekben az években sok olyan konferenciát tartottunk Illyefalván, amelyet a Soros Alapítvány finanszírozott, és sokan reménykedtek ebben a támogatásban. Nekünk akkor nagyon kellett a pénz a fejlesztésekre, és megkértem őket, közvetítsenek, vessék fel: nem ajándékot kérnénk, hanem kölcsönt, kedvező kamattal. Soros ellátogatott Romániába az akkori feleségével és két kisgyerekével, kiment a Gyimesekbe, ahol Salatéknak házuk volt, és biztattak, itt az alkalom, gyere ki! Találkoztam vele, és elmondtam, mivel foglalkozunk, s hogy a pénzt visszafizetjük. Nagyságrendileg olyan három-négymillió dollárról lett volna szó. Ez a kilencvenes évek végén még mindig nagyon komoly összegnek számított a mi viszonyaink között. Azt felelte, nagyon tetszik neki a dolog, hazamegy, és küldi a megbízottjait. És itt történt a baj, mert a lengyel irodavezető, akit küldött, nem Kolozsvárra szólt be, hanem egyenesen Bukaresthez fordult, és a bukaresti ügyvédjei lebeszélték, mert mi az, hogy alapítvány, és nem is biztos, hogy legális, ki tudja... Ezzel a dolog be is fejeződött, hogy aztán értesüljünk, Moldovában ugyanabból a forrásból megcsinálták. Hogy azzal mi lett, nem tudom, de nem kizárt, a kész ötletet, a mienket használták fel hozzá.
– De siker esetén részükről vajon semmi feltételt nem támasztottak volna?
– Nem. Nekünk pedig a kedvező kamatlábra volt szükségünk, mert ma is úgy tudunk csak segíteni, ha kisebb kamattal kapjuk, és ehhez mi csak annyit teszünk hozzá, amennyibe a pénzkihelyezés kerül, és így a felvevők, az emberek is jól járnak.
Korrupciómentesen
– Munkatársa említette a hollandokat mint lehetséges partnereket.
– Történt kapcsolatfelvétel az Oikokredit holland egyházi pénzintézettel, amely az egyházban összegyűjtött tőkét adja tovább fejlesztésre. Velük sokat tárgyaltunk, de olyan kemény kapitalista feltételeket szabtak, hogy végül lemondtunk róla. Tárgyaltunk még néhány német és svájci alapkezelővel, jó együttműködés jött létre velük. Én ’90 után nem Magyarország, hanem a Nyugat irányába indultam el, sok erdélyi magyartól eltérően. Miért? Nekem nem voltak magyarországi ismerőseim. A másik: a nyelvtudásom, a korábbi egyházi kapcsolataim Svájc felé irányítottak. Magyarországon ráadásul eléggé zavaros volt a helyzet. És nem bántam meg, mert az első éveket teljesen korrupciómentesen és politikai befolyásolásoktól függetlenül, játszmák nélkül tudtuk végigvinni. Akkora szabadságot jelentett, amit csak ma tudunk igazán felbecsülni. A LAM a Horn-kormány idején is sokak érdeklődését felkeltette. Tabajdi Csaba többször személyesen is lejött, és akkor fogalmazta meg híres tézisét, miszerint Erdélyben autonómiaszigeteket kell építeni, és Illyefalva ebből ad példát. Elkezdtem gondolkodni: mi a svájci segítséget jól fel tudtuk használni, de milyen kár, hogy a magyar támogatások annyi csatornán keresztül annyifelé szétfolynak, és nem látszik semmi eredmény. Ha nem is voltak túl nagy összegek, de azért hol itt, hol ott jelent meg, hogy ennyit adtak, annyit adtak. Nem lehetne azt is tisztességesen kezelve valóban népünk hasznára fordítani? Kisebb-nagyobb próbálkozásokra sor került, de igazából soha nem értette meg senki, mi a teendő, mert a politika sajátos módon viszonyul az adakozáshoz, mindig elvár érte cserébe valamit. Nem értették meg, hogy nem kell egyre újabb bombasztikus ötleteket kiötölni, hanem a jól bejáratottakat kellene támogatni. Sokszor a támogatások a klientúraépítés eszközévé váltak.
"Csodálatos" dolgok
– Nagyon érdekes, hogy két évvel a mostani kormány hatalomra kerülése után nekünk lejárt az Új Kézfogással kötött egyik szerződésünk, amit azért kötöttünk, hogy segítsük a föld megtartását a régió gazdái kezén. A piacon ugyanis pontosan a tőkehiány miatt mások kezdték el felvásárolni a földeket, olyanok, akiknek semmi közük nem volt sem a faluhoz, sem a mezőgazdasághoz. Mi azoknak juttattunk hitelt, akik ott laktak helyben, és akik gazdálkodtak. A hitel garanciáját a föld képezte. Hét-nyolc éves bérlet fejében meg lehetett vásárolni azt a földet, arra János bácsinak nem volt pénze, hogy egyszerre kifizesse, ezért bérlethez folyamodott. Viszont ha tőlünk kölcsönt kap, és a bérrel azonos összeget nekünk törleszti, akkor a föld idővel az övé lesz. Nagyszerűen ki van gondolva. Tapasztalhatjuk a Székelyföldön, hogy évente olyan húsz hektárt "vernek dobra" falvanként, mert kihalnak a gazdák, és a földek gazdát cserélnek. Kiváló projekt volt, mi ehhez a pénzt az Új Kézfogástól kölcsönkaptuk tíz évre. A keretszerződés, úgy hiszem, talán 300 ezer dollárról szólt volna. Minden faluból bárki jöhetett, aki földet szeretett volna vásárolni. Az első kilencvenezret meg is kaptuk, azt gyümölcsözően forgattuk, aztán a szocialista kormány tovább nem folyósította a pénzt! No de eltelt tíz év, ismét Fidesz-kormány van. Mi a megállapodás szerint jártunk el, azt hiszem, 70–80 ember látta hasznát, mert a visszafizetett összegeket rögtön újra kiadtuk, jöhetett a régióból bárki. Tavaly lejárt a szerződés, és mi jelentkeztünk, hogy a kölcsönvett pénz megvan, és "csodálatos" dolog lett belőle. Az új kormány illetékesei nagyon csodálkoztak: Megvan az egész pénz? Hát hogy? Jaj, akkor gyorsan küldjük vissza!... És visszautaltuk mind az utolsó centig... Én azért megkérdezném, hogy azokból a támogatásokból, amiket nem ajándékként, hanem hitelként kaptak az emberek, hányat és mennyit fizettek vissza. Hányról hallottuk, hogy a projekt bebukott, hogy ellopták, hogy magánkézbe került a pénz... Tényleg az a kérdés: létezik-e egyáltalán erkölcsi tartás? Tényleg meg kell a pénz világában mindenkinek tébolyulnia? Vagy pedig lehet az egészet úgy kezelni, hogy abból a közösség is lásson valamit...
B. Kovács András
Előző rész: A mozgalom erkölcsi felelőse (LAM-történet), Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2012. május16.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kétnyelvűség a felsőoktatásban
Ez volt a címe annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyre a Pro Európa Liga szervezésében tegnap került sor a Continental Szálló Tonitza termében. Meghívott előadó dr. Salat Levente, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára volt, aki a vitafórumon átfogó előadást tartott arról, hogy a világ különböző egyetemein hogyan valósul meg a két- vagy többnyelvűség, európai, észak- és dél-amerikai, indiai és kínai példákat bemutatva.
A rendezvényen jelen voltak a marosvásárhelyi egyetemek képviselői, a politikum, illetve az önkormányzat részéről Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke és Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója vett részt. A kerekasztal-beszélgetésen a marosvásárhelyi orvosi egyetem jelenéről, jövőjéről is beszélt Buicu Florin szenátusi kancellár, illetve Ádám Valérián a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület képviseletében.
A tanácskozás végén Smaranda Enache, a PEL társelnöke a Népújság kérdésére elmondta:
– Azt hiszem, hogy nagy jelentősége van ennek a kerekasztalnak. Nyilvánvalóan még nagyobb jelentősége lehetne, ha eljönnének azok a politikai személyiségek is, akiktől függ, és akik sokszor befolyásolják a kétnyelvűség sorsát városunkban, térségünkben és az egyetemi szférában is. Ezt azért mondom, mert sajnálatos módon Marosvásárhely volt az a város, ahol összecsapások voltak azért, mert egy líceum vissza szerette volna kapni a magyar nyelvű jellegét, és megbuktattunk egy kormányt, nem mi, hanem azok, akik orvosi egyetem kérdését nem tudták megfelelő módon adminisztrálni. Ez a mai modern világban eléggé rendhagyó, mert mindenütt a világban az egyetemek arra törekednek, hogy minél több diákot, minél több előadót tudjanak megnyerni, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a nyelvi specifikumot is próbálják tiszteletben tartani.
Kolozsvárról egy olyan egyetemi személyiséget hívtunk meg, aki évek óta foglalkozik a világ kisebbségi egyetemeinek struktúrájával, profiljával, és meghívtunk olyan egyetemi vezetőket, politikusokat, a civil társadalom olyan személyiségeit, akiknek beleszólása lehet a mostani helyzetbe.
Tíz évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy ez a kérdés sokkal gyorsabban megoldódik, hogy lesz párbeszéd, hogy megszületnek azok a megoldások, amelyek a kommunista diktatúra hagyományait felszámolják. Ez még mindig nem történik meg, úgyhogy türelmesen kell tovább dolgozni, bár az ember sokszor úgy érzi, fölösleges. De az ilyen kerekasztal is felmutatja, hogy vannak olyan közösségi kérdések, olyan intellektuális kérdések, amelyeket nem oldottunk meg, azért sem, mert elfogadtuk ezekben a kérdésekben a politikum szerepét. Igazi egyetemi autonómia nem jött létre, mert olyan mentalitású emberek vezetik még az egyetemeinket, akik nagyon kötődnek a vertikális diktatúrához hasonló gondolkodásmódhoz, és akik még nem szabadultak fel, nem jöttek rá, hogy egy szabad világban élnek, és hogy egy globális világban olyan embereket kell nekünk itt felkészítenünk, anyanyelven is, akik a világon bárhol megállják a helyüket.
– Ezeken a tanácskozásokon többnyire azok vesznek részt, akik egyetértenek ezekkel az elvekkel, viszont azok a politikusok vagy közéleti személyiségek, akik hatással lehetnének a dolgokra, általában hiányoznak.
– Szinte restellem, hogy sokszor úgy van, hogy elküldjük a meghívókat olyan személyiségeknek, akik az adott témában nyilatkoztak, döntöttek, és valahogy bebetonozták a témát a rossz ötleteikkel, és nincs szerencsénk őket itt látni. Nagyon sokszor úgy történik, hogy ezeken a kerekasztal-beszélgetéseken olyan emberek vesznek részt, akik a változást, a jövőt szeretnék elfogadtatni közösségükben. És nem igazán tudunk hatni a törvényhozókra. Csak azt említeném meg, hogy a mostani megyei tanácselnök volt az, aki a parlamentben egy olyan beszédet tartott az orvosi magyar fakultásának létrehozásáról, amely részben hozzájárult ahhoz, hogy az Ungureanu-kormány megbukjon. Szerettem volna itt látni Salat Leventével dialógusban, és próbálta volna meggyőzni Salat Leventét, hogy miért kell Románia kivétel legyen. Miért nem követhetjük mi is a modern világ gondolkodását? Ezek az emberek vigyáznak arra, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe, és általában nagyon foglaltak, amikor ilyen rendezvényre kerül sor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Kétnyelvűség – csak elméletben?
A kétnyelvűség gyakorlata a felsőoktatásban címmel szervezett kerekasztal-beszélgetést a Pro Európa Liga (PEL) Marosvásárhelyen a Continental Szállóban csütörtökön. A kormány Etnikumközi Kapcsolatokért Felelős Osztálya által támogatott rendezvényen jelen volt az összes marosvásárhelyi egyetem képviselője. A konferencia célja a kétnyelvűség népszerűsítése volt, ugyanis nem csak a felsőoktatásban, de a legtöbb hivatalos intézményben is ez csupán elméletben létezik.
Románia legtöbb vegyes lakosságú településén a kisebbségi nyelvek használata akadályokba ütközik – világított rá a kétnyelvűség népszerűsítéséért szervezett konferencia lényegére Smaranda Enache, a PEL társelnöke. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar karának létrehozása körül kialakult etnikai feszültségek világítottak rá a kezdeményezés szükségességére, amelynek része volt a csütörtöki konferencia is.
Katalónia, a követendő példa
Salat Levente, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem dékánhelyettese Kisebbségeknek fenntartott egyetemek a világ különböző részein című előadásában európai, észak- és dél-amerikai, kanadai, kínai, ausztráliai, illetve új-zélandi példákkal támasztotta alá, hogy a nagyvilágban számos helyen léteznek és zavartalanul működnek a nemzeti kisebbségek számára fenntartott egyetemek. Talán a legjobb, és földrajzilag is hozzánk a legközelebb álló spanyolországi példával kezdte vetítéssel egybekötött előadását. Katalóniában – Spanyolország északkeleti részén található autonóm közösség – 12 olyan egyetem van, ahol katalán nyelven zajlik az oktatás, ebből nyolc állami, négy magán. Galíciában – Spanyolország másik történelmi régiója – három galíciai nyelvű, Baszkföldön pedig egy baszk nyelvű felsőoktatási intézmény van, három kirendeltséggel – mutatta be a kerekasztal résztvevőinek a spanyolországi kisebbségek helyzetét Salat Levente.
Ahol meg lehetett valósítani
1960-tól az egyetemi oktatás tömegoktatássá vált, ugyanis addig keveseknek adatott meg, hogy egyetemre járhassanak – mondta el a kolozsvári dékánhelyettes, majd olyan európai országokkal folytatta előadását, ahol akárcsak Katalóniában, Galíciában és Baszkföldön, szintén meg lehetett valósítani a kétnyelvű oktatást. Az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban található Bolzanónak háromnyelvű egyeteme van, itt német, olasz és angol nyelven zajlik az oktatás. Finnország lakosságának 5,5 százaléka svéd nemzetiségű, itt két állami egyetem is létezik, ahol kizárólag svéd nyelven zajlik az oktatás, négy kétnyelvű felsőoktatási intézménye van, illetve a Helsinki Egyetem egyik karán is svéd nyelven zajlik az oktatás. Földrajzilag távoli példákkal is alátámasztotta mondandóját Salat Levente: az új-zélandi őslakosok, a maorik számára három felsőoktatási intézményt tartanak fenn a parányi kontinensen. Az őslakosok nyelvén wanangának nevezett intézményekben összesen hetvenezer maori egyetemista tanul.
„Eltűnt” a magyar nyelv, mert megengedték
A csütörtöki kerekasztal-beszélgetésen az összes marosvásárhelyi egyetem képviselője megjelent, a politikusok közül azonban csak Lokodi Edit Emőke és Csegzi Sándor tett eleget a meghívásnak. Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke bevallotta: az elmúlt években a megyei tanács RMDSZ-es frakciója megengedte, hogy kizárólag román nyelven tanácskozzanak a testület tagjai, jóllehet a magyar nemzetiségűeknek jogukban áll anyanyelvükön felszólalni. „Hiba volt, bevallom. Erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy a román kollégák megszokják: kétnyelvű is lehet egy ilyen ülés” – mondta a megyei tanács alelnöke, aki aggasztónak tartja, hogy kezdenek eltűnni a kétnyelvű feliratok a megyei tanács épületében, és a magyar nyelvű leveleket is rossz szemmel nézik egyesek.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Etnikai szavazók: az erdélyi magyar választói magatartás mozgatórugói
Az Etnikai szavazók. Az RMDSZ mobilizációs képessége 1990–2012 között című tanulmányukat ismertették csütörtökön egy szakmai kerekasztal-beszélgetés keretében Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben.
A szerzők az erdélyi magyar választói magatartásban empirikusan kikövetkeztethető trendeket mutatják be, a választói viselkedést vizsgálják a rendszerváltást követő időszakban – ismertette Horváth István, az NKI igazgatója. Salat Levente politológus, a beszélgetés moderátora szerint a tanulmány az elmúlt 22 év erdélyi magyar kollektív akaratképzés alapos, célratörő elemzését nyújtja, amely szervesen beleilleszkedik az erdélyi magyar társadalom- és politikatörténetbe. Mint mondta, a kérdés az, hogy megfogalmazott következtetései milyen mértékben kerülnek majd át a közgondolkodásba és késztetik önreflexióra a politikai szereplőket.
A kutatás alapvető adatforrásait a Központi Választási Iroda (BEC) által közzétett, az egyes megyékre vonatkozó választási makroadatok és az erdélyi magyar mintán végzett, politikai jellegű közvélemény-kutatások képezték. Terjedelmi, technikai okokból az elemzés mindenekelőtt a parlamenti választásokra irányul. A választói névjegyzék 1992-től kezdődően eltér a népszámlálások eredményei alapján kimutatható valós állandó lakosságszámtól. A szerzők ezért az 1992-es, 2002-es és 2011-es referendum adatai alapján megbecsülték a magyar választóknak a megyék szerinti számát. Azt vizsgálták, hogy a különböző régiókban a szavazók mekkora hányadát mozgósította az RMDSZ.
Politikai opciók az etnikai törésvonal mentén
Az RMDSZ etnikai párt, és a magyarok többségének politikai opcióit mindmáig az etnikai törésvonal határozza meg – hangsúlyozta Kiss Tamás. Az etnikai alapú választói preferenciák intézményesedésének előzményei a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza: a társadalmi asszimetriától, az asszimilációtól való félelemre adott válasz az élet minden területére kiterjedő, párhuzamos – kisebbségi – társadalomépítés elképzelése volt – részletezte. Ehhez a programhoz folyamodott 1990 után az erdélyi magyar elit.
Kulcsfontosságú a többségi ajánlat hiánya
Bár ez a párhuzamos társadalom nem valósult meg, az elmúlt két évtizedben – Bíró A. Zoltán fogalomhasználatával élve – „etnikai burkot” vont a kisebbségi társadalom köré az intézményépítési program – magyarázta Kiss Tamás. A szerzők szerint az RMDSZ választói többnyire ma is erre a programra mondanak igent. A szerzők megállapítják, hogy az RMDSZ politikai elitje eltávolodott az intézményépítésben érdekelt értelmiségtől, a kormányzati szerepvállalást helyezve előtérbe. Utóbbi vált a magyar intézményes szerkezet által igényelt erőforrások biztosításának legfontosabb mozgatórugójává. Ilyen értelemben a választók szemében nem illegitim az RMDSZ kormányzati tevékenysége – magyarázta a szociológus.
Meghatározó továbbá, hogy a többségi pártok nem fogalmaztak meg politikai kínálatot az erdélyi magyarság felé – tette hozzá. A létező átszavazások ellenére az RMDSZ mozgósító képessége és az etnikai szavazás intézménye szempontjából kulcsfontosságú, hogy többségi részről nem érkezik a magyarok irányába ellenajánlat.
Esetlegesség és stratégikus politikusok
A parlamenti választásokon az országos szintű és a magyar szavazói részvétel csaknem teljesen együtt mozog: 1990-től 2008-ig nyolcvan százalékról a felére csökkent a választásokon mozgósított magyarok aránya – fejtette ki Barna Gergő. 1990-ben az RMDSZ régiók szerinti szavazóinak aránya a Székelyföld, Közép-Erdély, a Partium és az – Észak-Erdélyt, Bánságot magába foglaló – szórvány irányában csökkent; 1996-től kezdődően gyengült a székelyföldi választói aktivitás, 2004-ben és 2008-ban pedig megváltozott az addig jellemző struktúra: a szórvány javított pozícióin, a Székelyföld a szórvány szintjére süllyedt a szavazók mozgósítása tekintetében, a Partium pedig Közép-Erdélyt megelőzve a rangsor élét foglalta el – részletezte a szociológus. Az RMDSZ mobilizációs ereje tehát az úgynevezett etnikai ütköző zónában a legnagyobb. A politikusok hipotézise egyébként arról szól, hogy a választói mobilizációt pontosan meghatározhatja a politikai elit – mondta Barna Gergő.
A közvélemény-kutatások elemzése olyan összefüggéseket is kimutatott, amelyeknek megfelelően például az RMDSZ támogatottsága 2007 előtt magasabb volt az értelmiségiek körében; a 2010-es megszorító intézkedéseket követően az addigi legerőteljesebb támogató, a nyugdíjas korosztály már a fiatalokkal egyező arányban mozgósítható, az aktív középosztály pedig a leginkább mobilizált – emelte ki Kiss Tamás.
Egyéni racionalitás vs. szervezeti érdek
A szociológus elmondta, a tanulmány utolsó fejezetében az RMDSZ mozgósító képességében bekövetkezett változásokat értelmezték. Megállapításuk szerint a 2008-as, az egyéni választókerületeket bevezető választási törvény folytán az érdekvédelmi szövetség úgynevezett „kollektív cselekvési paradoxonnal szembesül”: bár a szervezet érdeke azt kívánná, hogy egész Erdélyre kiterjedő, intenzív kampányt folytasson, a jelöltek egyéni racionalitása ennek ellenében érvényesül. A regionális szétfejlődés hipotézisének keretében kifejtik: a párhuzamos társadalomépítés etnikai keretprogramja inkább a Kolozsvár és Marosvásárhely által uralt régió kérdéseire nyújt megoldásokat, a Székelyföld számára kevésbé.
Határ-megerősítéssel elkerülni a Most-Híd jelenséget
Az etnikai felüllicitálás elméletét igazolva az RMDSZ az erőteljes nemzeti programmal jelentkező kisebb magyar pártok kihívására úgyszintén radikalizálódó, autonómia-központú kampánykommunikációval válaszolt – magyarázta Kiss Tamás. Ugyanakkor, az érdekvédelmi szövetség úgynevezett etnikai-tribunus pártként megnyilvánulva, retorikailag hajthatatlan az identitással kapcsolatos kérdésekben, de pragmatikus az erőforrás-leosztás tekintetében. A kutatók szerint a választók is tudatában vannak, hogy az RMDSZ-nek pragmatikus módon kell fellépnie, és adott esetben másfajta diskurzust folytatnia Bukarestben. Úgy vélik, a Szlovákiában bekövetkezett Most-Híd jelenséget, az etnikai alullicitálást az erdélyi magyar közösségen belül működő határmegerősítési és kizárási mechanizmusok akadályozzák meg. A megfelelő nyelvi készségek híján ugyanis a magyar közösséghez való tartozás könnyen megszűnhet.
A tanulmány ismertetését a felkért szakemberek, Lőrincz D. József, Székely István Gergő, Toró Tibor, Horváth István hozzászólásai követték, Bakk Miklós politológus levélben fogalmazta meg az elemzéssel kapcsolatos megállapításait.
Szabadság (Kolozsvár)

Az etnikai pártok szerepéről tartanak konferenciát Budapesten - Az etnikai alapú pártszerveződések meghatározó szerepét hangsúlyozták a külhoni magyar kisebbségek szempontjából az Etnikai pártok Kelet- és Nyugat-Európában címmel csütörtökön a fővárosban kezdődött konferencia résztvevői.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a tanácskozás nyitónapján arról beszélt, hogy a kisebbségi nemzetépítés egyenlő az identitásépítéssel, és amíg nem valósul meg autonómia, addig az etnikai pártok töltik pártok be ezt a szerepet. Politikai pártbeli funkciójuk mellett fontos szerepet vállalnak a kisebbségi társadalom megszervezésében - mutatott rá.
Az anyaország támogatja az etnikai pártokat - rögzítette az intézet vezetője, hozzátéve: ezek a tömörülések részt vesznek a nemzetpolitikai döntéshozatalban is, így többek között a Magyar Állandó Értekezlet munkájában vagy a külhoni magyarságot segítő programokban. Egyidejűleg küzdenek is az anyaországi forrásokért - jegyezte meg.
Előadásában kitért arra is, hogy a nacionalizmusra semleges fogalomként tekint, ami a társadalmi átalakulás nem szándékos következményeként jött létre. Tévesnek nevezte azt a szemléletet, hogy a nacionalizmus a rendszerváltáskor jött volna létre, az mindig is jelen volt - állapította meg.
Tóth Ágnes, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének igazgatója kiemelte: a kisebbségi politikai elitcsoportok kiválasztásában, a számukra kedvező döntések meghozatalában, a szükséges források megszerzésében, elosztásában, és az összetartó közösségek megszervezésében meghatározó szerepe lehet az etnikai alapú pártszerveződéseknek.
Salat Levente professzor az etnikai pártok és a politikai mobilizáció témakörét járta körül. A Babes-Bolyai Egyetem oktatója kiemelte: az etnikai típusú mobilizáció nemcsak destabilizálni, hanem stabilizálni is képes, és ez a nemzetállamoknál természetes folyamatnak tekinthető.
Az etnikai pártok meghatározásához legalább nyolc kritériumra van ehhez szükség - mondta a professzor. Ezek között említette az etnikailag azonosítható szavazóbázist, a begyűjtött szavazatok etnikai összetételét, a megnevezést és a politikai versenyben elérhető eredményeket. Megjegyezte: Európában 554, Afrikában 215, Latin-Amerikában 143 etnikai párt létezik.
Szarka László történész, egyetemi docens kiemelte: a nyelvhasználat, az oktatás és kulturális jogok tekintetében történtek ugyan pozitív elmozdulások, de a romániai és szlovákiai etnopolitikai modell ezzel együtt is "képlékeny maradt". A felvidéki Selye János Egyetem Tanárképző Karának dékánja szerint a kisebbségi autonómia 1990-től alapvető feladatként jelenik meg, ugyanakkor napirenden tartása "hullámzó intenzitású".
Kitért arra, hogy a Vajdaságban sikerült megteremteni azt a minimális konszenzust, amelynek alapján a többségi nemzet hajlandó volt a kollektív jogok önkormányzati modelljét biztosítani, és hozzájárult a kulturális autonómia megvalósulásához.
Korhecz Tamásnak, a Magyar Nemzeti Tanács elnökének sikerült egy "masszív magyar konszenzust" biztosítania a törekvések mögé - rögzítette, hozzátéve: a modell minden kritika ellenére működőképesnek bizonyult.
Romániában az RMDSZ kezdettől fogva megjeleníti autonómiaigényét, de a romániai magyar diskurzusban 2003 óta inkább a belső konfliktusok, hasadások mentén jelenik meg ez a kérdés.
Ha az autonómia csak "a belmagyar vitában nyer értelmet", akkor a többségi társadalom részéről sem várható fordulat - mutatott rá, kiemelve: különösen igaz volt ez a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjára. Hozzátette: Berényi Józsefnél, az immár Magyar Közösség Pártja jelenlegi elnökénél megjelent a válságkezelés eszközeként is az autonómia gondolata.
A tanácskozás pénteken folytatódik, felszólal Németh Zsolt külügyi államtitkár és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár, valamint spanyolországi és dél-tiroli szakértők mondják el álláspontjukat.
(MTI)

Fejezetek az „új világ” kapcsolattörténetéből
Interjúsorozat a román–magyar kérdést felvállaló, erdélyi civil szervezetek vezetőivel
Magyarok és románok között mind intézményi, mind társadalmi szinten olyan sikeres együttműködések jöttek létre, amelyekre mint a jövőbe vetett bizalmunk építőköveire lehetne tekinteni. Ugyanakkor, a beszélgetésekből kirajzolódik egy ezzel ellentétes irányú folyamat is, ami elsősorban a politikai szféra közömbösségében testesül meg. Az interjúsorozatban a magyar–román megbékélést felvállaló legfontosabb erdélyi civil szervezetek közül kerestem fel három intézetvezetőt, Smaranda Enachét, a marosvásárhelyi Pro Europa Liga képviseletében, Koreck Máriát a szintén vásárhelyi Divers Egyesülettől és Ádám Gábort, a kolozsvári Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjától. A sorozat harmadik, itt olvasható fejezete Ádám Gáborral, a kolozsvári szervezet igazgatójával készített beszélgetés.
– Az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja immár csaknem évtizedes múltat tudhat magáénak. Milyen körülmények között és milyen célokat megfogalmazva született a kezdeményezés?
– A szervezetet 2000 januárjában jegyezte be alapítóként egyrészt a Romániai Nyílt Társadalom Alapítvány, másrészt Salat Levente magánszemélyként. Nehéz pillanatban született meg ez az intézmény. A Nyílt Társadalom Alapítvány fő finanszírozója, alapítója, Soros György és a romániai alapítvány vezető tanácsa úgy gondolták, hogy nem érdemes tovább fenntartani az intézményt abban a formában, ahogy az 1990 és 2000 között működött. Ekkor született az a mentőötlet, hogy a fiókszervezetek helyébe jegyezzenek be önálló alapítványokat, amelyek egy-egy adott témakörben folytatják a tevékenységet, és amelyek más támogatókat is megpróbálnak bevonni. Kolozsváron két ilyen alapítvány született: az egyik a Roma Központ, amely kizárólag cigány/roma témákkal foglalkozik és a másik az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja. Ez utóbbi azt tűzte ki céljául, hogy a társadalomban annyira hiányzó interetnikus párbeszédet szorgalmazza, a két vagy akár több kultúra találkozási felületeit próbálja gazdagítani olyan tevékenységek által, amelyek a későbbiekben a közpolitikákat is befolyásolhatják. A közigazgatással, rendőrségi intézménnyel vagy helyi közösségekkel együtt dolgozva próbáljuk az etnikumközi párbeszédet előmozdítani.
De nem csak a magyar–román kapcsolatokról van szó. Itt van a roma/cigány kérdés is, amely Erdélyben is rendkívül releváns és egyre nagyobb kihívások elé helyezi a társadalmat. Románia szintjén ez elég sarkalatos probléma, akár a diszkrimináció szempontjából közelítjük meg, akár szociális, vagy épp az igazságszolgáltatás szempontjából.
A különböző közösségek igazságszolgáltató rendszerei komoly ellentmondásba, konfliktusba kerülhetnek egymással, ha csak arra gondolunk, hogy egyrészt van a romániai igazságszolgáltatási rendszer, ugyanakkor egyes helyeken még él az a kimondatlan érték a roma közösségek szintjén, hogy a megélhetés érdekében nem-romáktól eltulajdonítani, vagy kéregetni nem bűn, nem elítélendő dolog. Másrészt pedig ezeknek a közösségeknek léteznek saját, évszázados hagyománnyal rendelkező igazságszolgáltató egységei, az ún. „stabor”-ok, vagyis az öregek tanácsai. Kérdés, hogy lehet-e, érdemes-e integrálni ezt egy országos rendszerbe? Külpolitikai szempontból is nehéz kérdés, mert a többség felháborodottan – hogy ez indokolt vagy sem, az egy másik dolog – állapítja meg, hogy a Franciaországban, Olaszországban tartózkodó romák/cigányok alapján alakul az ország imázsa. Mindez a magyar közösség szempontjából sem elhanyagolható. Szociológiai kutatások azt mutatják, hogy létezik egy körülbelül százezer lélekszámot kitevő, elsősorban erdélyi roma/cigány közösség, amely vagy anyanyelvi szinten vagy második nyelvként beszéli a magyart. Ennek jó része, körülbelül 20–30 százaléka kettős életmódot folytat: Magyarországra megy át idénymunkára mezőgazdaságban, építészetben stb. … de szülőföldjének Erdélyt, Romániát tekinti, és ha a tavaszi, nyári hónapokban kimegy dolgozni, amikor van munka a számára, ősszel, a téli hónapokban hazajön, kétlaki életmódot folytat. Erre a magyarul vagy magyarul is beszélő romák/cigányok közösségére eddig sem a kulturális/politikai képviseleti fórumunk, sem a civil szervezetek igazából nem figyeltek oda, pedig ezzel érdemes volna komolyabban foglalkozni.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Hasznos idióták…
Töprengés az autonómia kapcsán
A dolog ismert: a Szovjetunió megteremtője, Lenin, majd a nyomába jövő hóhér utódok nem kis iróniával „hasznos idiótáknak” nevezték nyugati „szalonkommunista” híveiket.
Hadd töprengjünk el arról: mit is jelenthetett számukra ez a megnevezés. Jelenthette azt is, szemükben bohócfigurák azok az „illetékesek”, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a szovjet rendszer, tehát e tekintetben idióták, de valójában hasznosak, mert hozzájárulnak a rendszer létrejöttéhez, megerősödéséhez majd fenntartásához. S annak külön is örülhettek, hogy azok a „hasznos” lények nem tartoztak épp a nyugati világ ismeretlen alakjai közé. Sőt: „idióta” minőségben ugyancsak okosak voltak, mert hát ki vonná kétségbe, hogy a Jean Paul Sartre és Simone de Beauvoire, az egzisztencializmus talán legnagyobb író-egyéniségei, Aragon, a XX. századi realizmus egyik óriása vagy a sanzonénekesként, majd filmszínészként is világhírnévre szert tett Yves Montand nem kis kaliberű emberek voltak. A hasznos jelzőt is ezért kaphatták annak megalkotójától, megalkotóitól, mert tekintélyükkel segítették, hogy a világ is elfogadja a kor embertelenségét megtestesítő, de szerintük „minden idők legigazságosabb” rendszerét, az ő rendszerüket. Ez jutott eszembe, amikor hírül vettem, hogy nem kisebb tekintélyünk, mint Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk. Ejnye, ejnye, a tizenkét év… Megnyugtató lehet a Ponta-kormánynak is, leveszi a „terhet” a válláról… Majd tizenkét év múlva gondolkodhatnak, akik akkor lesznek, hogy miként nyerjenek újabb tizenkét évet, esetleg ötvenet, s akkor már szükség sem lesz arra a fránya autonómiára. Salat és hasonlóan gondolkodó barátai, politikai érdekképviseletünk vezérkara, akik SZKT-n határozták el, hogy semmiféle autonómiatüntetésen nem vesznek részt, ugyanarra a malomra hajtják a vizet. A marosvásárhelyi rádióban felhívás is hangzott el a médiatanács magyar vezérkorifeusától, hogy a „csőcselék közé” ne keveredjenek, s ama március 10-i tüntetésen ne vegyenek részt. Mert ugye ráér majd – salati gondolattal – tizenkét év múlva töprengeni, hogy mi is legyen. Annak idején Sartre-ék is tisztán láttak, amikor erősödött s újabb és újabb tért hódított a kommunizmus, hogy nem az ellenoldalra, a majdan vesztesként kijövő Hitler, hanem tejtestvére, Sztálin mellé álltak. Nem a „rossz” oldalra, melyen háborús bűnösnek lehetett lenni. Hanem a „jóra”. Tehát „idiótaságuk” okossággal (is) párosult, mert előre láttak, és jól ítélték meg a helyzetet. Salat úr is, Markó úr is, Frunda úr is okos. Olyasmiért nem harcolnak, ami tizenkét éven belül – vagy ha az eltelt huszonhárom évet is „mellé rakjuk” – még kétszer tizenkét éven belül úgysem valósul(t) vagy valósul meg. Mert: „a románok nem akarják”, mondotta jó tizenöt évvel ezelőtt épp Kovásznán az egyik bölcs honatya… Miközben román honatya társaik a mi autonómiánkkal – mint itt bujkáló ördöggel – riadóztak és riadóznak ma is. Mi szinte egyetlen feladatunkat abban látjuk, hogy nyugtatgatjuk őket: nyugi, nyugi, szó sincs itt autonómiáról. Ne féljetek, testvéreink… Mert mi tisztán látunk! Tudjuk, hogy az most úgysem megy! Majd ha fagy, tizenkét év múltán… És a testvérek nem félnek. Nem buták, látják, hogy mi vagy politikailag számba jöhető vezetésünk „tisztán látó”. S olyanért nem küzd, amit „úgysem lehet”. Azt is látják, mert azért ők sem ostobák éppen, hogy az Európai Unió korifeusainak sem fontos… Így lesz hát „hasznossá”, de csak „másik irányban” hasznossá ama „hasznosság”. S mi így leszünk idiótákká, akik képtelenek vagyunk arra, hogy annak a közösségnek az érdekében legyünk okosak, melyből vétettünk. Meg aztán: vegyük azt is észre, már van „másik vonal” is. És vannak „jobboldali” erők is az uralkodó, hatalmi gőgjében dőzsölő kül- és belföldi „baloldal” ellenében, és a Jó vágya, reménye is ott van a világban, s akik ma még kórusban üvöltik a kor Pilátusai felé, hogy Barabbásnak kegyelmezzél, és a Názáretit feszítsd meg, azok hangereje csak el fog halkulni, mert: Krisztus feltámadott. És így: nem halt meg teljesen a Jó! És virradhat, akár holnap is!
Gazda József.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Hasznos idióták és kártékony bölcsek
Gazda József a Székelyföld emblematikus személyisége, aki sokat tett életében az erdélyi magyar identitáshatárok fenntartása és ezeknek a határoknak a színvonalas szellemi tartalommal való feltöltése érdekében.
Amikor egy ilyen ember szólal meg valamilyen kérdés kapcsán, akkor a hozzászólásnak alappal van súlya, és ha az állásfoglalás ferdít, az okozott sebek nem indokolatlanul fájnak. A Hasznos idióták... című írást (Háromszék, 2013. április 17.) Gazda József feltehetően az előtt írta, mielőtt megjelent volna a kérdéssel kapcsolatos véleményemet részletesebb formában tükröző interjú, amelyet Cseke Péter Tamás készített, és a Magyar Szó Online, illetve az Erdélyi Riport kiadványokban tett közzé. Álláspontja ugyanis kizárólag egyetlen megállapításra reflektál, amelyet egy MTI-hír alapján a hazai magyar nyilvánosság több fóruma a kontextusból kiragadott formában, többnyire pontatlanul közvetített a hazai magyar olvasóközönség felé. Noha Gazda József reflexiója súlyosan megbélyegző és igazságtalanul torzít, mégis hálásnak kell lennem neki, hogy ürügyet szolgáltatott a következő pontosításokra. Az MTI híranyaga e kritikus részlet tekintetében precíz ugyan, a hazai sajtóanyagok többségének figyelme mégis elsiklik afölött, hogy az inkriminált kijelentésem az etnikai alapú területi autonómiára vonatkozott. Gazda József is nemes egyszerűséggel foglalja össze a dolog szerinte való lényegét: „Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk”. Ez a kijelentés egyszerűen nem felel meg a valóságnak, több okra visszavezethetően. Egyfelől úgy gondolom ugyanis, hogy az autonómia számos olyan formájával rendelkezünk már ez idő szerint is, amelyeket vagy nem tudatosítunk, vagy nem tulajdonítunk azoknak kellő jelentőséget: a nyelvi szempontból önálló iskolarendszerünket funkcionális autonómiaként szokták emlegetni a szakirodalomban; az egyházi autonómiák rendszere a személyi elvű autonómiákra példa; a közel 3000 tanácsos és választott vezető, akik az erdélyi magyarságot képviselik a helyi adminisztráció intézményeiben a közigazgatási autonómia fontos letéteményesei; kulturális intézményeink egész sora a kulturális autonómia kis köreiként volna megbecsülhető, de az autonómia sajátos alakzatai a közbirtokosságok is. Többször foglaltam állást nyilvánosan azzal kapcsolatosan is, hogy a romániai törvényes keretek elvileg lehetővé teszik a személyi elvű kulturális autonómia magánjogi változatának a működtetését az egyesületi törvény alapján, és az a tény, hogy ezzel az erdélyi magyarság nem kíván élni, fontos jelzés azt illetően, valójában mekkora az igény az autonómia iránt köreinkben. Az MTI-interjúban azt is mondtam, nem kizárt, hogy a regionalizáció napirenden szereplő kérdése a székelységre nézve valamilyen elfogadható területi-adminisztratív alakzat létrejöttét eredményezze. 2011-ben egy kötetet jelentettem meg a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál, amelyben a politikatudomány autonómiát alátámasztó érveit vettem számba, kimutatva, hogy az etnikai vagy nyelvi alapon megosztott társadalmakban az autonómia szükségessége közvetlenül adódik a demokrácia politikai projektként való fölvállalásából. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az általunk sokat emlegetett, létező autonómiaalakzatokhoz rendszerint göröngyös út vezetett el. Létrejöttük történetében sok múlott a nemzetközi kontextuson, a szereplők bölcsességén és kitartásán, és egyértelmű, hogy nincs recept, ami alapján biztosra vehetően el lehetne jutni az autonómiához. Számolni kell azzal is, hogy a létező autonómiaalakzatok jelentős részét elhúzódó konfliktusokat lezáró megállapodások hozták létre (ezzel a részlettel kapcsolatban többen emlegetik a nemzetközi rezsim „perverz következményeit”, arra utalva, hogy a békés eszközöket alkalmazó kisebbségekre nem figyel oda a nemzetközi közvélemény), illetve azzal, hogy a viszonylag hosszú időn át stabil berendezkedésnek számító katalán autonómia vagy skót devolúció radikalizálódása és elindulása az elszakadás útján nem tesz jó szolgálatot a jelenlegi autonómia-törekvéseknek. Többek között ezekre gondolva állítottam, hogy tájékozatlanságot tükröző, megalapozatlan optimizmusra vall az a vélekedés, miszerint belátható időn belül elképzelhető lenne Erdélyben az etnikai alapú területi autonómia. A Cseke Péter Tamás által készített interjúban azt is kifejtettem: a jelenlegi világhelyzetben elképzelhetetlen, hogy Romániában a román többség akaratától függetlenül vagy annak ellenében jöjjön létre az autonómia bármilyen formája. Az autonómia lényege a hatalommegosztás, amihez politikai akaratra van szükség, az ehhez szükséges feltételek pedig jelenleg nem adottak Romániában, különösen ami a területi alapú etnikai autonómiát illeti. Ez az én véleményem ebben a kérdésben, amely mögött sok munka és szerteágazó tapasztalat van, de álláspontom – természetesen – nem több, mint egyike a lehetséges álláspontoknak. Nagyon hálás lennék, ha valakinek – például Gazda Józsefnek – sikerülne érvekkel bebizonyítania, hogy tévedek, akár abban a formában, hogy premisszáim helytelenek, akár abban az értelemben, hogy a következtetéseim elhibázottak. Sajnálatos adottsága erdélyi magyar közgondolkodásunknak, hogy a sorskérdéseinkkel kapcsolatos vitákban az érvek helyét egyre inkább az olyan minősítgetések veszik át, mint például a „hasznos idióta”. Gazda József csúsztatásának van egy további, a kérdés lényegét kiforgató eleme: álláspontomat, ha közvetve is, az RMDSZ érdekeit kiszolgáló nézetként állítja be. Az autonómia kérdésével kapcsolatos nyilvános állásfoglalásaimban többször próbáltam arra felhívni a figyelmet, hogy a román közgondolkodás főáramára jellemző, az autonómia kérdését zsigerből elutasító magatartás történelmi okok mellett arra is visszavezethető, ahogy az erdélyi magyarság nevében fellépők az elmúlt bő húsz év során az autonómiáért folytatott küzdelmet felfogták, illetve kivitelezték. A történet lényege röviden az, hogy az autonómia kérdését visszatérően rövid távú politikai céloknak rendelték alá, az autonómiaigényt megjelenítő kommunikációt pedig felkészületlen, a kérdéshez alapvetően nem értő szóvivőkre bízták. Többek között ennek is köszönhető, hogy az erdélyi magyarság által követelt autonómia lényegét illetően egymásnak ellentmondó üzenetek jutottak el a román közvéleményhez, amelyek azt eredményezték, hogy a fogalomhoz társított képzetek igen széles szemantikai skálán mozognak, a decentralizációtól kezdve az önkormányzaton át a nemzeti önrendelkezésig. Ahelyett, hogy a kérdést sikerült volna bevinni a közpolitikai viták napirendjébe, azt értük el, hogy a román társadalom egészében egy igen hatékony immunrendszer jött létre, amely rendkívül eredményesen mozgósítja az ellentestjeit valahányszor az autonómia kérdése felbukkan a nyilvánosságban. Ennek az adottságnak a kialakításában az RMDSZ-nek természetesen igen komoly felelősségrésze van, de egyáltalán nem válik az esélyeink javára az sem, hogy egy ideje három politikai szervezet licitálja túl egymást az autonómia kérdésében. És van végül Gazda József állásfoglalásának egy szomorú összetevője is. Mívesen szerkesztett mondataival azt sugallja olvasóinak, hogy a Székelyföld érdekeit árulja el az, aki az erdélyi magyar közgondolkodást jelenleg kényszerpályán tartó illúziókkal próbál leszámolni. A jól felfogott közösségi érdek kétségkívül olyan dolog, aminek tekintetében a kompromisszum nem jöhet szóba. De az adottságokkal nem számoló rögeszmék és a tájékozatlanságra alapozott előítélet fölöttébb kártékony csatlósai a kisebbségi jogharcnak. Gazda Józseftől elvárható volna, hogy felismerje: az újra és újra kivitelezhetetlennek bizonyuló célért folyó küzdelem azt eredményezi: egyre többen látják ma már értelmetlennek az autonómiakérdés feszegetését, az erdélyi magyar közgondolkodás egészére pedig rátelepszik a kollektív kudarcérzet. Az elhibázott, teljesíthetetlennek bizonyuló jövőkép demoralizál, és elveszi az emberek kedvét attól, hogy itt és most elvégezhető feladatokra összpontosítsanak. Magyarán: hogy a csodavárás helyett méltó tartalmat adjanak az autonómia létező vagy rövid távon elérhető formáinak. Nem tudom, valóban vannak-e hasznos idióták, akik a Gazda József által oly találóan megbélyegzett szerepet játsszák el ma a magyar–román relációban, de attól tartok, minden kétséget kizáróan vannak kártékony bölcsek, akik minden erejükkel azon vannak, hogy az erdélyi magyarságot megtartsák az előítéletekkel terhelt jövőképek fogságában. Salat Levente
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazda József igaza
Salat Levente a Háromszék napilapban (április 24.) válaszolt Gazda Józsefnek, aki korábban elítélően nyilatkozott arra vonatkozó politikai prognózisáról, miszerint az elkövetkező tizenkét évben nem hozhat eredményt a székelység önrendelkezési törekvése.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) politikatudományi karának dékánhelyettese úgy véli, „tájékozatlanságot tükröző, megalapozatlan optimizmusra vall az a vélekedés, miszerint belátható időn belül elképzelhető lenne Erdélyben az etnikai alapú területi autonómia".
Salat Levente dolgát a replikában megkönnyítette, hogy a hírügynökség sajátságos sarkítási és kiemelési fogásai miatt kijelentését valóban árnyalatok nélkül idézték, s hogy Gazda nem sokat vesződött a mindig szükséges kontextusba helyezéssel. A kovásznai nyugalmazott tanárnak, írónak ennek ellenére igazat adok Salat válasza után is, ugyanis abból kiderül: az csak a székely autonomista küzdelmek leszerelésére alkalmas, márpedig ez meggyőződésem szerint a mai belső székelyföldi helyzet félreértésén alapul.
Mielőtt ennek kifejtésére rátérnék, idézném Salat válaszának legértékesebb részét, melyben e kiváló szakember felkészültségéhez méltó módon összegez egy nagyon fontos kutatási eredményt: „Gazda József nemes egyszerűséggel foglalja össze a dolog szerinte való lényegét: »Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk.« Ez a kijelentés egyszerűen nem felel meg a valóságnak, több okra visszavezethetően. Egyfelől úgy gondolom ugyanis, hogy az autonómia számos olyan formájával rendelkezünk már ez idő szerint is, amelyeket vagy nem tudatosítunk, vagy nem tulajdonítunk azoknak kellő jelentőséget: a nyelvi szempontból önálló iskolarendszerünket funkcionális autonómiaként szokták emlegetni a szakirodalomban; az egyházi autonómiák rendszere a személyi elvű autonómiákra példa; a közel 3000 tanácsos és választott vezető, akik az erdélyi magyarságot képviselik a helyi adminisztráció intézményeiben a közigazgatási autonómia fontos letéteményesei; kulturális intézményeink egész sora a kulturális autonómia kis köreiként volna megbecsülhető, de az autonómia sajátos alakzatai a közbirtokosságok is. Többször foglaltam állást nyilvánosan azzal kapcsolatosan is, hogy a romániai törvényes keretek elvileg lehetővé teszik a személyi elvű kulturális autonómia magánjogi változatának a működtetését az egyesületi törvény alapján, és az a tény, hogy ezzel az erdélyi magyarság nem kíván élni, fontos jelzés azt illetően, valójában mekkora az igény az autonómia iránt köreinkben. Az MTI-interjúban azt is mondtam, nem kizárt, hogy a regionalizáció napirenden szereplő kérdése a székelységre nézve valamilyen elfogadható területi-adminisztratív alakzat létrejöttét eredményezze."
A fentiek valóságtartalma szerintem helytálló, csak éppen a belőlük levonható következtetést nem tudom helyeselni. Csak a határt kellene megvonni a ténymegállapítások és a megalapozatlan következtetések között. Megítélésem szerint jól látható ugyanis, hogy az erdélyi magyarság emancipációs küzdelme eljutott egy olyan küszöbre, melyet át kell lépni ahhoz, hogy az elért pozíciókat meg lehessen szilárdítani – különben azok örökös védelme, a vegzáló típusú többségi államnacionalizmussal folytatott iszapbirkózás fogja felőrölni idegeinket és az időt. A Székelyföldön kívüli régiókban szükség van egy kulturális-politikai felépítményre, egy olyan garanciára, amit a művelődési autonómia szervezete adhat meg – és aminek felállítására és működtetésére az egyesületi törvény elégtelen –, magán a Székelyföldön ennél azonban jóval többre.
Salat prognózisa a székely törekvésekről szerintem a többi régió nyújtotta létélményben és realitásokban gyökerezik. Nem először tapasztaljuk, hogy a nem Székelyföldön élő vagy innen elszakadt szakemberek és politikusok a maguk régión kívüli kudarcos létélményét teoretizálják meg, és húzzák úgyszólván rá a székelységre. Tény és való, hogy Erdély többi magyarlakta részében az emancipációs küzdelmek megtorpantak, áthághatatlannak tűnő vagy valóban annak bizonyuló korlátokba ütköznek. Nem titok, hogy a funari korszakot megszenvedett Kolozsvár, az egyetem csöppet sem szívvidító eszmei és erkölcsi mikroklímája vagy a pogromot megismert Marosvásárhely nyújtotta létélmény, a kényszerű megalkuvások és a belőle leszűrt tapasztalatok fölöttébb alkalmasak arra, hogy kishitűség alakuljon ki az emberben a lehetőségek felbecsülése dolgában. Eléggé nagy baj, hogy a dolgok így alakultak, s hangadó közéleti szereplőink jó része a mai napig eme egzisztenciális félelmeket átélt emberek közül kerül ki. A Székelyföldön azonban az elmúlt húsz év más létélményt érlelt ki, ráadásul az utóbbi időben sikerült egy autonomista tömegmozgalom alapjait lerakni – ezt leszerelni pedig bűn és vétek lenne. A küszöbön álló közigazgatási átszervezésben rejlő veszélyre itteni RMDSZ-politikusok is ráébredtek, nem véletlen, hogy egyikük például népszavazással venné elejét a kisebbségi jogok várható csorbulásának. Mások polgári engedetlenségről beszélnek, s e politikusok a tüntetéseken való részvételtől sem zárkóztak el. Tulajdonképpen arra lenne szükség, hogy a Salat Leventéhez hasonló, kiváló felkészültségű szakemberek is a székelység eme törekvései mellé álljanak, azt ugyanis helyesen ismerték fel, hogy másként áttörést elérni manapság nemigen lehet. Kár, hogy eleven kapcsolatuk megszakadt az itteniekkel, az itteni mindennapokkal, a kibontakozó tömegmozgalom eleven valóságával. A „hamis realisták" lebeszélő, leszerelő nyilatkozatai érthető ellenérzést szülnek a székelység jó részében, s ezeknek adott hangot Gazda József kifakadása.
Salat Leventének szerintem viszonylag könnyű dolga van. Az Etnopolitika – a konfliktustól a méltányosságig (Mentor, 2001) című remek könyvét kell csupán újraolvasnia, hogy a nemzetépítő táborhoz csatlakozhasson, és leküzdje ama gátoltságát, melyet a permanens kudarcélmények szültek, s melyek oly „fantáziátlanná" tesznek ma sokakat Erdélyben. Sokan mások viszont hisznek abban, hogy ma áttörést a Székelyföldön lehet és – a közigazgatási átszervezés miatt – parancsolóan szükséges is elérni. S ez az erdélyi magyarság többi részének – a szórványnak és olyan egy helyben topogó nagyközösségeknek is, mint a kolozsvári, a vásárhelyi vagy a partiumi – is megoldást hozna kisugárzása folytán. Építeni a belső székely törekvések és a külső befolyás felerősítésére kell és lehet. Nem kétséges, hogy ha ezek meglesznek és egy irányba hatnak, akkor a román közvélemény és talán a politikum egy része is jobb belátásra tér, nem fogja mai lehangoló képét nyújtani, hiszen saját demokratikus fejlődése szempontjából is meghatározó élményben lehet része ezáltal.
B. Kovács András
A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, közíró
Krónika (Kolozsvár)

A hiteles értelmiség közösségmegtartó ereje
„Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem”
A Belvárosi Református Egyházközség, Újvárossy Ernő termében dr. Matekovits György, az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság elnöke tartott előadást Temesvár elmúlt közel 40 esztendejének szabadegyetemi életéről.
A Kisencitől Isauráig, avagy Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem című vetítettképes előadásra az Ormós jubileum alkalmából, a Bánsági Magyar Napok keretében került sor. A rendezvényen részt vettek az egykori múzeumalapító temesi főispán, Ormós Zsigmond Magyarországon élő leszármazottai, közreműködtek a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei.
Kiválóan dokumentált, szellemes stílusban megfogalmazott előadása során dr. Matekovits György felidézte az 1978-ban Kisenciklopédia néven induló magyar szabadegyetem hőskorának eseményeit. „A hiteles értelmiséginek – hivatásán túl – hihetetlen társadalom megtartó ereje van. Voltak ebben a periódusban olyan intellektuális szakmák, amelynek művelőinek nem volt szabad emigrálnia! A körülmények ellenére is a helybennmaradás jelentős pozitív példa volt. A külföldre távozás a polgárok sokaságát megingatta a reményteljes jövőképben. Akkor és Itt hőstettnek nem az emigráció, hanem az itt maradás számított! A temesvári magyar ajkú lakosság lelki és értelmiségi magatartását, életét, a ’89-es változásig – kis túlzással – a bárányok összebújásához hasonlítanám, amikor dörög és villámlik, mindannyian szorosan egymáshoz simulunk!”
A temesvári magyar szabadegyetem előadássorozata prof. dr. Salló Ervin (1929–2009) egyetemi vegyészprofesszor irányításával indult el az 1970-es évek végén Kisenciklopédia néven. Salló tanár úr vezéregyéniségként ápolója és fáklyavivője volt a temesvári magyar felnőttoktatás patinás hagyományainak. „Állítom, hogy előadásai a mai Mindentudás Egyeteme TV sorozat színvonalával vetekedtek!” – mondta dr. Matekovits. Az 1980-as évek elején, a mindinkább erősödő magyarellenes ellenszélben dr. Matekovits György vette át a Kisenciklopédia irányítását. „Kéthetes rendszerességgel zajlott rendezvényeinken felvonult a temesvári magyar értelmiségi gárda egész palettája.” – mondta az előadó, aki a teljesség igénye nélkül 141 nevet sorolt fel a Kisenciklopédia jeles előadói közül! „Az ismeretterjesztés nehéz műfaj! Nemcsak szaktudás, széles látókör szükséges hozzá, hanem írói véna is, és egyfajta megszállottság, mely sugárzásba vonja a hallgatót. Az ismeretterjesztésben a szaktudás igényessége fog kezet a megértetés és a meggyőzés művészetével. Egy jó előadó sikeresen ver hidat a szakemberek kicsiny és a laikusok népes tábora között. Irodalmi, zenei, képzőművészeti valamint tudományos ismeretterjesztői rendezvények sikeres sorozata igazolta, hogy egy nagyváros maroknyi magyar felnőtt lakossága kedveli és igényli a népfőiskolai típusú felnőttoktatást.” Emlékezetes előadást tartott a Kisenciklopédia keretében többek között dr. König Frigyes entemológus, aki meghatottan bevallotta: életében először tart előadást anyanyelvén! Az előadók sorából nem hiányzott, a temesvári és aradi és aradi értelmiség színe-java mellett, Kányádi Sándor költő, Csép Sándor és Herédi Gusztáv, a Korunk szerkesztői, Salat Levente rendszermérnök (ma egyetemi tanár) és sok mások neves ember. A Kisenciklopédia 1990-ben felvette az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság nevet. A rendszerváltás utáni időszakban olyan jeles anyaországi vendégelőadói voltak, mint Budai Ilona népdalgyűjtő, előadóművész, Kóka Rozália, a bukovinai székelyek szervezetének elnök asszonya, népdalgyűjtő, meseíró, Tavaszi Noémi képzőművész, Béres András mesemondó, előadóművész, Birinyi József, a népi hangszerek mestere, Szépfalusi István bécsi tiszteletes, író, prof. dr. Márki Iván, a Hamilton College (USA) professzora, Tóth Imre szegedi gimnáziumi tanár vagy Detrekői Ákos, az MTA levelező tagja. A jelenlevők néma felállással emlékeztek a Kisenciklopédia és az Ormós Zsigmond Társaság előadóira, akik már nem lehetnek közöttünk.
Az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság 1993-ban emléktáblát helyezett el Kós Károly temesvári szülőháza falán. 1997-ben restauráltatta a Győrödi úti 1848-as emlékművet. A Társaság 1990 után erőfeszítéseket tett névadója, a Temesvárt magyar kultúrvárossá változtató Ormós Zsigmond emlékezetének méltó ápolása érdekében. 1994-ben emléktáblát avattak Pécskán, Ormós Zsigmond halálának 100. évfordulóján. A Társaság birtokában számos Ormós relikvia van, 2011-ben pedig az Ormós Zsigmond Társaság közvetítésével került sor a temesvári Szépművészeti Múzeumban Ormós Zsigmond egykori főispán 1873-ban festett portréjának átadó ünnepségére. A festményt Csicseri Ormós Zsigmond Budapesten élő leszármazottai adományozták a temesvári múzeumnak.
A temesvári szabadegyetemi élet közel négy évtizedes múltját felidéző rendezvény is Ormós-momentummal zárult: Borbély B. Emília és Tar Mónika színművészek A Banya sziklája című Ormós korrajzból és romániai úti élményeiből olvastak fel néhány részletet. Az eseményen jelen levő Ormós leszármazottak köszönetet mondtak dr. Matekovits Györgynek, Szekernyés Jánosnak, Miklósik Ilonának, Szász Enikőnek és a temesváriaknak Ormós Zsigmond emlékezetének ápolása érdekében tett szolgálatukért.
Kisencitől Isauráig
A rendezvény végén választ kaptunk arra a kérdésre is, miért Kisencitől Isauráig volt dr. Matekovits „kisenciklopédiás” vérbő stílusban megfogalmazott előadásának a felcíme. „Amikor a Kisenci csúcsfordulaton működött, esténként két órán át nézhettük a TV-ben a kondukátort. Mára a tudományos ismeretterjesztés Kisenci színvonalát „felülűberelte” a kábeltelevízió Animal Planet, Discovery és ki tudja még hány és hány tudományos csodacsatornája, amelyek ontják a lélegzetelállító képeket. Ami pedig véglegesen „betette az ajtót”, az volt, amikor egy hűséges, kitartó és állandóan jelenlevő tagtársunk – 1998-ban – megkérdezte: …a szerdai rendezvény véget ér, amire kezdődik az Isaura? (Mariana? Alehandró? Dallas? stb…)”
A hogyan továbbra vonatkozó kérdésünkre dr. Matekovits György az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek: „Változtak az idők, változtak a körülmények –azokkal a stratégiai megoldásokkal, amelyekkel eddig operáltunk, ma már nem lehet embereket összehozni. Mind kevesebben vagyunk: 1990-ben 40 000 magyar volt Temesváron, ma már jóindulattal is csak 15-20 ezren vagyunk. Megszaporodtak a magyar civil közösségek: nyugdíjas klubok, nőszövetségek, baráti, társas körök alakultak, ahol a látványosan fogyatkozó temesvári magyarok közül jószerivel mindenhol ugyanazok voltak/vannak jelen. Még egy fórumot működtetni csak azért, hogy a nyugdíjasklub vagy egy másik civilszervezet tagsága egy másik napon elmenjen egy másik helyszínre, nem egy építő, lendületet hozó dolog. Természetesen részt veszünk minden olyan közművelődési rendezvényen, mint a Bánsági Magyar Napok, besegítünk ott, ahol lehet, adjuk a nevünket hozzá, a szervezési kultúrát, amit az elmúlt közel négy évtizedben összeszedtünk, elsajátítottunk. A hogyan tovább kérdésre azonban nem tudok úgy válaszolni, hogy valami újat, izgalmasat ígérjek!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Politológus vándorgyűlés Kolozsváron
A Magyar Politikatudományi Társaság Közép-Európa: együttműködés és versengés címmel rendezte meg 19. éves konferenciáját, amely először került lebonyolításra Magyarországon kívül.
A múlt hét végén tartott kétnapos előadássorozatra igen nagyszámú, összesen 110 előadó jelentkezett, akik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Óváry-termében, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának termeiben ismertették kutatásaikat. A nyitó előadást Irina Culic és az Ideológia és hagyomány című könyvéért Kolnai-díjjal kitüntetett Mándi Tibor tartotta. Az írás szubjektív válogatás, néhány aktualitásánál/érintettségénél fogva fontosnak tekintett előadás rövid ismertetése. A teljes programleírás itt olvasható: http://mptt.ro/hu/reszletes-program/
Makro régiók
Ágh Attila, a Budapesti Corvinus Egyetem politológusa az EU második makroregionális fejlesztési programjáról, a Duna-stratégiáról (bővebben: http://eu.kormany.hu/duna-regio-strategia) beszélt. A 2011-ben soros magyar EU-elnökség ideje alatt elfogadott stratégia a Balti-tengeri régió mintájára épült, azonban rövid időn belül egyfajta „sleeping beauty” lett. A tizennégy (nemcsak uniós) országot magába foglaló régió és elődje közti különbség ég és föld – állapította meg az előadó. Míg a Balti-tengeri régió gazdaságilag fejlett, intézményrendszerében stabil országokat tömörít, ahol az együttműködésnek évszázados hagyománya van, addig a Duna-régióban inkább a konfliktusnak van hagyománya, a térség GDP-jének 90%-át Németország adja. A múlt hónapban tartott kétéves gyűlésen igencsak elmarasztaló értékelés született, amelyet a professzor leginkább a globális válság és a decentralizáció – főleg magyarországi – megszüntetésének tulajdonított.
Noha a szubnacionális régiókról nemigen esett szó, az előadó emlékeztetett, hogy az EU a „nemzetek Európája” helyett a „régiók Európája” mellett döntött. Bár számos ország a régiósítás útjára lépett, a folyamat a jól ismert olasz- és spanyolországi példák után megtorpant.
A kisebbségi kérdés politikai dimenziói
Érdekes kitekintést jelentett Egeresi Zoltán, a Mathias Corvinus Collegium történészének a török nemzetpolitika határait feltérképező előadása. A bemutató során olyan, immár megfogyatkozott lélekszámú törökországi kisebbségek is szóba kerültek, mint a cserkeszek, azeriek, lázok, szírek, görögök vagy örmények. A kisebbségeket el nem ismerő, de etnikailag ma is igen heterogén török nemzetállam népességének belső arányszámai becsült értékek, népszámlálásuk a nemzetiségre és anyanyelvre nem kérdez rá.
Az ország birodalmi múltja jelentős határon túli kisebbséget hagyott maga után Balkán- és Közel-Kelet-szerte. Így beszélhetünk ma is 6-700 ezer bulgáriai, több mint 150 ezer moldovai, ugyancsak százezres nagyságrendű iraki és szíriai törökről (a jelenleg dúló háború ez utóbbit megjósolhatatlanná teszi), de több tíz ezren élnek a Balkán számos más országában is. A kapcsolattartás a határon túli kisebbségekkel nincs vagy elenyésző. Az utóbbi évtizedek két új nemzetstratégiai dimenziót hoztak: egyik a volt szovjet tagköztársaságok 100 milliós nagyságrendű türk rokonnépei, másik az immár 3,7 milliós, főleg nyugat-európai török diaszpóra. A rokon népekkel való közösségtudat igen gyenge, a nyitás (pl. a latin ABC és egy közös nyelv bevezetésére tett sikertelen kísérlet) jobbára külpolitikai-gazdasági hegemón szerepet szolgál, a diaszpóra irányába jóval aktívabb, de ennek ugyancsak gazdasági vetületei vannak.
Pach János, a Századvég Politikai Iskola Alapítvány kutatója a magyarországi nemzeti kisebbségek helyzetét vizsgálta, a 2011-es népszámlálási adatok és a nemzetiségek jogairól szóló, ugyanazon évben elfogadott CLXXIX. törvény (Njtv.) tükrében. Az előadás legfontosabb következtetése, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a nemzetiségek is a közhatalom részeseivé válhatnak. A mandátumszerzésre matematikai esélye lesz a roma, német, román, szlovák és horvát közösségeknek, azonban reális eséllyel az előbbi kettőnél számolhatunk. Ellenben a sikertelenség számlájára írható, hogy továbbra sem sikerült visszaszorítani az etnobiznisz jelenségét. Az 1993-ban létrehozott kisebbségi önkormányzati rendszer gyakran visszaélésre is lehetőséget adott, hiszen a választás csak akkor tekinthető legitimnek, ha az visszavezethető az egyes önkormányzatok által képviselt kisebbségi közösséghez. Az aktív és passzív választójog regisztrációhoz való kötése azonban nem jelentett akadályt.
A kisebbségi kérdés immár hagyományosan különutas témája, a roma integráció ezennel a vártnál kevesebb előadót vonzott. Lajtai Mátyás, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) Kisebbségkutató Intézetének tudományos segédmunkatársa a roma civil szervezetek magyarországi kisebbségi önkormányzati választásokon való részvételéről tartott előadást. Bár a bejegyzett roma civil szervezetek száma kétségkívül jelentős (2010-es adat szerint összesen 333), ezek csupán elméleti maximumok, kérdés, hogy mennyi működik belőlük valójában. A kételyt tovább erősíti, hogy a feltételezett roma szervezeteknek kb. harmada indított legalább egy jelöltet valamelyik önkormányzati választáson. Néhány nagy szervezet „uralja” a kisebbségi önkormányzati választásokat, de többségében nem kapcsolódtak be a saját önkormányzati rendszer kiépítésébe.
Maradva a magyarországi romáknál, Papp Z. Attila oktatásszociológus, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a romák iskolai teljesítményét befolyásoló tényezőkről beszélt. A kissé bizarr, de jelenleg használatos terminológia szerint a 30–50%-ban romákat tömörítő iskolákat gettósodó, az 50% fölötti létszámúakat gettó-iskoláknak nevezik. Az iskolai teljesítményt befolyásoló, komplex okozati tényezők közül a családi háttér magasan a legfontosabbnak bizonyult. A fennálló trendek nem túl biztatóak: az eltérő gyerekvállalási szokások jól ismertek, a nem-romák elvándorlása a gettósodó iskolákban rendszerint megindul, a romák számarányának növekedésével csökken a kompetencia (kivételt a szocializációs környezettel kevéssé korreláló matematika képez). Mind az Integrációs Pedagógiai Program, mind a Cigány Kisebbségi Program hatását mérésekkel ellenőrizték: az oktatáspolitikai kísérlet sikertelen volt, még le is húzták az iskolai eredményeket.
A szekciók egyikében Kántor Zoltán, a kormányzati háttérintézményként működő, nemrégiben létrehozott Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója is előadást tartott. Az intézmény működését taglaló beszéde nem volt épp lélekmelengető, a politika és tudomány hibridintézményeként meghatározott kutatóintézetet (ti. a nemzetpolitikát) a politika aránytalan dominanciája jellemzi. Az intézetigazgató egy olyan tökéletlen politikai mezőről beszélt, amiben hiányos információk mentén, kapkodva születnek a döntések, egészen odáig elmenve, hogy a konszenzusos döntés ideáját az irracionalitás világába űzte. A jól átgondolt szakpolitikáknak csak töredéke valósul meg, hiszen azok a legkevesebb politikai tőkét hozzák, a legkevésbé látványosak. Egy közönség felől érkező hozzászólás a nemzetpolitika legitim és normatív jellegét kritizálta, miszerint az már nem is szakpolitika, hanem egyenesen apolitikus magatartás. Az előadást inkább nyugodt beletörődés, mintsem polemikusság hatotta át.
Salat Levente politológus, a BBTE Politikatudományi Intézetének egyetemi docense egy tipológia felállítására tévén kísérletet, üdítő széles-látókörűséggel vette szemügyre a kisebbségpolitikai eszközök lehetséges eszköztárát. Előadásában azon közkeletű felfogás ellen érvelt, miszerint a jó politikai közösség kulturális, etnikai, nyelvi szempontból homogén. A politikai gondolkodás történetének grafikonos ábrázolásával rámutatott, hogy 1989 után a John Stuart Mill fémjelezte szintre ugrottunk vissza.
Az ENSZ 2001-es adatsora görbe tükröt tart a sokak számára természetesnek tekintett etnikai homogenitásnak. A hivatkozott számadatok szerint a világ 201 számba vett állama közül mindössze 19 tekinthető kulturálisan homogénnek. Az országoknak több mint fele mindössze 50% alatti, vagy 50–74% közötti domináns többséggel bír. A világ nyelvpolitikai térképe ugyancsak rendkívül megosztott, a világ összes államának kb. felében egy a hivatalos nyelv, másik felében annál több (három államban nincs nyelvpolitika). Az előadó olyan elgondolkodtató példákat villantott fel, mint a hindi és angol mellett további 17 hivatalos regionális nyelvvel bíró India, ahol a honos nyelvek száma 405; vagy az angol és afrikaans mellett további 9 bantu nyelvet hivatalossá tevő Dél-afrikai Köztársaság, ahol kb. 30 a honos nyelvek száma.
Várospolitikák – közeledő kulturális projektünk apropóján
Bretter Zoltán, a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarának docense igen reflektív és kritikai szellemű előadásában Pécs 2010-es Európa kulturális fővárosa cím elnyerésének politikatörténeti hátterét világította meg. Az előadás alapját a politikacsinálásnak egy komplex koordinátarendszerben való elhelyezése adta, amiben a folyamat olyan szélső értékek között volt elhelyezhető, mint célszerűség vagy tárgyilagosság; és gyakorlatiasság vagy idealizmus. Az előadás gondolatmenete kísértetiesen hasonlított a fentebb érintett problémákhoz, csak itt a „klasszikus politikacsinálás” (classical policy making) nem a leírás, hanem a kritika tárgyaként szerepelt.
Az előadó jól érzékeltette a kulturális projekt polgári, idealisztikus elképzelése, és a politikum utilitarista, nem ritkán elvtelen gyakorlata közti különbséget. A tanácskozás és a végrehajtás politikai hagyományának kiegyensúlyozatlan és ellentmondásos viszonyából kiindulva olyan súlyos kérdések kerültek megfogalmazásra, mint hogy lehetséges-e egyáltalán a többszintű kormányzás? És ha igen, milyen feltételek között? A bizalmatlanság politikai hagyománya pedig hogyan segít majd bármiféle többszintű kormányzást?
Fókuszban az újjobboldal
Végül a Budapesti Corvinus Egyetem fiatal kutatója, Dániel Róna Sőrés Anettel közösen végzett szociológiai tanulmányáról adok rövid összefoglalót, amely az ún. kuruc.info-generációt vizsgálta közelebbről. A 2011–2012-ben lebonyolított, különböző módszerekkel dolgozó szociológiai felmérések szerint a 18–21 év közötti diákok harmada Jobbik-szimpatizáns, az idősebb fiatalok körében veszít népszerűségéből, de a korosztálytól független szimpátiaérték is 18%. Amit érdemes kiemelni, hogy a megkérdezettek körében az apa átlagnál alacsonyabb végzettségű, a diák pedig inkább kelet-magyarországi egyetem kötelékében végzi tanulmányait.
Még ha a Jobbik ismert internetes aktivitása hozzá is járul a párt fiatalok körében szerzett népszerűségéhez, magyarázatként nem állja meg a helyét, hiszen az LMP online tevékenysége ugyancsak aktív. Továbbá az újjobboldal nyilvános fórumai, tömegrendezvényei és nyári táborai sokszor a pártrendezvények egyedüli alternatíváját kínálják a több energiával és szabadidővel rendelkező fiatalok számára.
Győri Tamás
Szabadság (Kolozsvár)

Szelterszi árnyékkövetők
A nyári táborok közt találni szerényebb összejöveteleket, költséges fesztiválokat, tömegeket megszólítókat, és olyanokat is, mint a szelterszfürdői társadalomtudományi tábor: néhány tucat szakember és egyetemista számára tervezettet. E négy napos együttlét szerénysége ellenére olyan értékeket mutat fel, amelyről nem érdemes lemaradi.
A tizenhárom éve Szelterszfürdőre kihelyezett találkozóra úgy járnak évente a szociológusok, történészek, néprajzosok, mint valami zarándokhelyre. A párhuzam nem teljes persze, a szlovákiai vendégek fehér- és vörösbora, a patakban hűtött sörök tucatjai, a tábortűzben körbeadott gyanús pálinkák nem épp a vallási visszafogottságot erősítik, a hangulatot azonban annál inkább. A beszélgetéseket szintén: ez a tábor reggeltől estig a társadalmunkról szól, a legkülönfélébb megközelítésekben, és a legszélesebb alkoholszint-skálán. Ahogy a Nap körbejárja az eget, és az árnyék a tábor közepén álló fát, úgy változnak az előadások helyszínei, de jó;val éjfél után, amikor már máshol jár a csillagunk, látni még, ahogy a kassai vendég hevesen magyaráz a budapesti szociológusnak, vagy két kolozsvári szakértő az RMDSZ helyzetét vitatja a menedékház ajtajánál, nem kevés álmossággal a szemében.
Érdekes megfigyelni néhány, a táborlakókra jellemző tulajdonságot: tudománytalan megfigyeléseim eredménye, hogy a Szelterszen összegyűlt kisgyerekes családok száma megduplázódott tavaly óta, a férfiak többsége arcszőrzettel bír, a hölgyek száz százaléka csinos. Míg a kicsik a fűben játszanak, vagy a felnőttek közt szaladgálnak egy-egy nagy legódarabkával, Salat Levente, a BBTE politikatudományi karának dékánhelyettese számol be az autonómiát illető új gondolatairól. Mindenekelőtt azt vázolja fel, hogy a tizenhat autonómiatervezet, ami mostanáig elkészült, kontraproduktív, és könnyű helyzetbe hozta a román felet. Az egymással rivalizáló koncepciókat nem tudták jól eladni, de maguk a tervezetek is csapnivalók voltak, a románok ügyével nem foglalkoztak, a többségi társadalom részéről pedig mindössze egy esetben hívtak szakértőt.
A helyzet mégsem olyan rossz, mint amennyire annak tűnik: az erdélyi magyarság esetében az autonómia bizonyos feltételei adottak, így például az önálló iskolarendszer, vagy az egyházak léte. Míg korábban úgy gondolta, hogy a politikai szereplők egy minimumban való megállapodása nélkül nem léphetünk előre az autonómia kérdésében, a szelterszi tábor előtt egy héttel Salat ennek ellenkezőjére is esélyt kezdett látni. Ma úgy gondolja, a küzdelem folyatásának négy, egymást kiegészítő eleme van. Az első a román féllel való kommunikáció a közvélemény és a politikum megcélzásával, amely során az autonómia jogosultságát és indokoltságát vehetjük célba, az intézményes alakzatok kérdésének elodázásával. A másik fontos elem, hogy ma az autonómia intézményeit nem volna képes működtetni a magyarság, a következő fontos szempont, hogy megfelelőképpen mozgósítsunk, a negyedik pedig a nemzetközi fórumokon való szerepeltetés.
Salat egy munkamegosztást dolgozott ki, amelyben az RMDSZ a román politikummal kommunikálna, az EMNT és az EMNP a magyarság teljesítőképességének javításában vállalhatna szerepet, míg az SZNT mozgósíthatna. A nemzetközi fórumokkal kapcsolatban, az utóbbi idők pozitív fejleményeit tekintetbe véve ismét az RMDSZ jeleskedhetne.
Párbeszéd az állatkertről
Esténként, amikor a táborlakók leváltják a rövidnadrágokat, és pulóvert húznak, a tábortűz viszont csak az éjszakai beszélgetésekre van tervezve, az előadások a Szent Gellért Alapítvány menedékházában folytatódnak. Itt zajlik a György Péter Állatkert Kolozsváron – képzelt Erdély című új könyvével kapcsolatos vita is, Szerbhorváth György, Nóvé Béla és Bárdi Nándor részvételével. Nóvé fontos műről beszél, amely a fantomizált Erdély- és Székelyföld-képet, a trianoni traumát igyekszik tisztázni, meglehetősen bőkezűen élve az intertextualitásokkal. Maga a cím is irodalmi utalás, Bodor Ádám egykori csínytevését idézi fel, aki név nélkül, naiv olvasóként levelet írt az Utunk folyóiratba, arról érdeklődve, miért nincs állatkert a kincses városban?
Ha egy mondatban összegezhetnénk a könyvet, akkor azt mondhatnánk, ez egy nemzetegyesítés állapotáról szól, arról, hogy miért nem sikerült megvalósítani az alkotmányos patriotizmust, és mi van a jelenlévő etnikai nacionalizmussal, – fogalmaz Bárdi, aki szerint a felvázolt témákban tévelyeg az író. Szerinte azért kell elolvasni Erdélyben ezt a könyvet, hogy a Magyarországon zajló zavart, a kettős állampolgársággal kapcsolatos elképzeléseket jobban megértsük, hiszen az utóbbi nem a külhoniakról, hanem a magyar politikai közösség traumatikus kínlódásáról.
Egy kalandos életmozi
Hogy Korunk-szerkesztőből miként lesz bostoni szoftverfejlesztő, majd információs szakkönyvtár-tervező Szaúd-Arábiában, hogyan kerül az első tíz ember közé, aki a mai böngészők ősét első ízben próbálhatja ki, arról maga az illetékes beszél egy este: Aradi József. Az őszes férfi ritka jelenségnek számít azelőtt is, hogy a felsoroltakat megtudnánk róla. Okostelefonját és annak töltőjét soha nem teszi le, a forróbb órákban igénybe vesz egy asztalt, és ott a laptopja képernyőjébe merülve ül. Egyik este aztán kiderül, olyan életúttal bír, amiből remek kalandfilmet forgathatna egy ügyes rendező.
Bárdi Nándor előzetes ismertetőjében úgy fogalmaz, az erdélyi magyar társadalomtudomány Aradi köpönyegéből bújt elő, riportjai, szociográfiái megerősítik ezt a mondatot, és a tény, hogy 1972 és 1982 között a Korunkszerkesztőségében dolgozott, az Echinoxban, azIgazságban, a Tettben publikált. 1983-ban intett búcsút az országnak, hogy aztán szoftvertervezőként folytassa pályáját, internetes adatbázis-kezelők kiépítésével, intelligens szövegfelismerő rendszerek fejlesztésével.
A maga életmozijában mindig fontos szerepet játszottak a beszédhelyzetek, – veszi át a szót Aradi. Mindig próbálta befolyásolni az emberek életpályáját, függetlenül attól, hogy ki milyen problémával kereste meg. Tanácsokat soha nem adott, csak rákérdezett, olvasták-e ezt vagy azt az írást, ami segíthet nekik. Hogy az ember évtizedekkel később milyen megítélés alá esik, az utólag konstruált legendákon múlik már, így például létezik olyan visszaemlékezés, amely szerint a társadalomnéprajzi kör Aradi nélkül talán meg sem született volna. Ő viszont emlékszik rá biztosan, hogy más ötlete volt a társaság alapítása, szervezőként sem vett benne részt. Aradi életében fontos volt a köztesség is, sváb, német, székely, szász származású, magyarul beszélő felmenőkkel bír, így az a kérdés számára, hogy ő micsoda, tudatosította benne hibrid mivoltát. Tánczos Vilmos lelkes beszédet tart arról, hogy diákként milyen kapcsolatot ápolhatott az est meghívottjával, visszaemlékezik a Korunk szerkesztőségében álló asztalra, amely körül mindig vendégek tolakodtak, és arra, hogy valóban, ha kérdés merült fel valaki részéről, Aradi mindig tudta, kinek milyen olvasmányt kell a kezébe nyomnia.
Sátorbontás Az idei tábor vasárnap déli kiértékelésekor még szóba kerülnek az elhangzott előadások és viták, az élesebb vélemények, a hosszú beszédek miatti csúszások. A tányérokat számláló házigazda jóvoltából kiderül, a tavalyinál több vendég tartózkodott a táborban, közel nyolcvan fő egy forgalmasabb napon, a cél persze sem a múltban, sem a jövőben nem a mennyiség növelése, hanem, a minőségé.
Kustán Magyari Attila
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Megváltoztatni a változatlanság társadalmát
Az árkosi Európai Tanulmányok Központjában 2008 nyarán – másfél évvel az uniós csatlakozásunk után – arról beszéltünk, hogy „egy hathatós fejlesztési stratégiához politikai akaratra, szakmai megalapozottságra és társadalmi aktív részvételre van szükség.” Akkor Bíró A. Zoltán professzor, a Sapientia Társadalomtudományi Intézet dékánja így fogalmazott: „először látok nyitottságot a politikum részéről arra, hogy a politika partner akar lenni a szakmával az együtt munkálkodásban.”
Így igaz, a teremben egymást érték még akkor a politikusok. Sőt, 2008 januárjában Csutak István által közzétett vitairat megjelenése után (Székek földje – Székelyföld?, Hargita Népe, Háromszék, Szabadság 2008. január 8.) még politikusok is tollat ragadtak. Képviselők, szenátorok, Kovászna megye politikus tandemje, Antal és Tamás cikkezett a témáról, megszólalt Székely István, az RMDSZ orákuluma is. Salat Levente is jelezte Kolozsvárról: igenis, fontos a téma! Beleszóltak újságírók, és mások is, amiből kiderült: érdemes Székelyföld fejlesztési stratégiájáról vitázni.
Nem egypártos buli
Ezek után 2008. szeptemberében mintegy 120 érdeklődő vett részt a Hargita és Kovászna megye tanácsa, a Sapientia EMTE, a KAM – Antropológiai kutatások Központja valamint a Székelyföld Fejlesztési Intézet által szervezett Vidék és tudás konferencián. Azon a rendezvényen az akadémiai szféra mellett a politikum valamint a sajtó is jelentős arányban képviseltette magát.
2009 júliusában a Hargita és a Kovászna Megyei Tanács már a Sikeres Székelyföld című fórumsorozat első rendezvényére hívta meg az érdeklődőket Csíkszeredába. A vitaindító természetesen a Székelyföldi Fejlesztési Intézet berkeiből származott, de ahogyan haladtunk előre a sikerek fórumsorozatával, lassan gyakorlattá vált, hogy az első hozzászóló már a helyi illetékes párttitkár legyen, aki mintegy alapszervezeti beszámolóban eldicsekedte magát. S az is gyakorlattá vált, hogy a tényleges vitán a párttitkár már ne vegyen részt. Nota bene: az RMDSZ-es párttitkár. Mert azért akkoriban sem szerették különösebben egymás rendezvényeit magyar pártjaink, holott – ha figyelmesen elolvasták volna a korábban megjelent írásokat – tudhatták volna, hogy egy székelyföldi fejlesztési stratégia közel sem egypártos buli. Ha rosszindulatú lennék, azt írnám, hogy politikai akaratra igen, ilyen politikusokra azonban nincs szükség e stratégiák kidolgozásához.
Pedig a vitairatokban elhangzott elég sok nyugtalanító kijelentés. Elsősorban a diplomata módon fogalmazó Bíró A. Zoltán tollából, aki már 2008 januárjában leírja, hogy 2008-ig nem telepítettek a térségbe olyan intézményeket, amelyek autoritásukkal és pragmatikusságukkal megtörik az amúgy anakronisztikus „széki paradigmát”, nem indítottak be olyan, térségre szabott információs és egyéb szolgáltatásokat, amelyek lehetővé tették volna a sok-sok pontszerű fejlesztési modell mögött álló szakember egymáshoz kapcsolódását, hatékony projekt-elitté formálódását.
Hiányzó Székelyföld-stratégia
Már öt évvel ezelőtt megfogalmazódott, hogy – virtuális vagy valóban létező Székelyföldről légyen szó – a kifejezés egy védekező, a változásokat lassan elfogadó társadalmi szerkezetet takar. Egy olyan társadalomét, amelyik a változatlanságra játszva az elmúlt másfél évszázad folyamán következetesen megemésztette vagy csak megszelídítette a modernizációs törekvéseket, kikényszerítve valamiféle kiegyezést – még akkor is, ha ezeknek a kiegyezéseknek a számláját még nem is tisztáztuk eléggé.
Erre a hazai magyar politikának stratégiája nincs. Ha lett volna, nem elképzelhető, hogy mostanában is még rejtegetnék, tehát vissza kell kanyarodnunk az aktív társadalmi részvétel esélyeihez, leszűkítve a közösség szerepéhez, és fel kell kutatnunk, mit akar az erdélyi magyar, szűkebben a székelyföldi magyar közösség. Civilizált életfeltételeket, versenyképes gazdaságot, felzárkózást legalább a fejlettebb román vidékek szintjére?
Jó kérdések ezek, és aligha lehet őket kikerülni, ezért is volt fontos a Kárpát Régió Üzleti Hálózat sepsiszentgyörgyi irodája által szervezett árkosi konferencia, amelyikre ugyanott, az Európai Tanulmányok Központjában került sor a közelmúltban. Az ökoszemléletű közösségi vállalkozások lehetőségeiről Kilián Imre, a Gyűrűfű Egyesület elnöke és a Pécsi Tudományegyetem oktatója, T. Kovács Áron, a GEN Europe Romániai nagykövete és Kolumbán Gábor, az Élő Szövet Alapítvány és a Civitas elnöke (portrénkon) beszélt. Az utóbbi előadását azért is tartottuk különösen érdekesnek, mert alternatíváról beszélt, közösség alapú, szolidáris gazdaságról.
– Mindenki egyetért azzal, hogy közösség alapú életet kell élni, azzal, hogy a közösség fontos, ez gyűjtött bennünket ide – mondta az előadó. Éppen ezért fontos lenne tisztázni, hogy mit értünk közösségen, ugyanis a fogalom átalakulóban van.
A közösségi élet alapelve, a hűség
Kolumbán szerint a közösséget elsősorban egy minőség határozza meg, ez pedig a hűség. Ahol nincs hűség, ott nincs közösség – terítette axiómaként a hallgatóság elé. És két definíciót is említett. Egy etológusét, a közismert Csányi Vilmosét, miszerint a hűség „az, amikor a közösség érdekeit a tag egyéni érdekei elé hajlandó helyezni”. Egy racionálisabb, lexikoni meghatározással is előrukkolt a Pallas Nagylexikonból: a hűség „állandó, tudatos, szeretettel való ragaszkodás azokhoz, kikhez kötelezettségeink csatolnak bennünket.”
Kolumbán szerint, ha valaki tudni szeretné, tartozik-e valahova, egyszerű próbával megoldható. Fel kell tennie magának a kérdést: hű vagyok-e ahhoz a közösséghez? Hajlandó vagyok-e egyéni érdekeimet a közösség érdekei után helyezni? Ha e kérdésekre nemleges válaszokat adunk, akkor nem vagyunk tagjai a közösségnek vagy nincs közösség.
Ha száz évvel ezelőtt egy közösségi tag nem volt hű, akkor azt a személyt különböző módszerekkel megleckéztették: a kiharangozástól a házfelégetésig. A székely rendi társadalomban voltak morális-etikai törvények, amelyek segítségével a közösség gondoskodott az egyénről, aki cserében ezért hűséggel tartozott a közösségnek.
Ezt a gondolatmenetet tovább folytatva és levonva a mára érvényes következtetéseket Kolumbán arra szűkítette le a közösség meghatározását, hogy annak csupán az életet kell szolgálnia, mert az a legfontosabb. És ugyanennek a gondolatmenetnek az alapján ki is bontja a közösségnek, mint helyi, regionális és globális együttműködés önszerveződési rendszerének a jellemzőit is. Meglátása szerint a közösség nevű entitást, amelyik a remény forrása, csakis a hűség tartja egyben, és képes a gazdaságot és a természeti környezetet társadalmi ökológiai szerveződésbe integrálni. Képes kölcsönösségek komplex hálózatát működtetni – biztonságos és kiszámítható feltételek mellett –, s az erőforrások végességének tudatát átalakítja vagy lefordítja morális kényszerekre, amelyek az emberi magatartás és gazdálkodás számára motiváló erővel hatnak.
Így jut el a közösség alapú szolidáris gazdaság modelljének a megvillantásáig, amiről már eddig is kiderült, hogy aktív társadalmi részvételből épülhet ki. Csak önvizsgálatra van szükségünk.
Willmann Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kutató, a vezető és a kisebbségi sors
Idén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk.
– Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket?
– A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek.
Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be.
– Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan?
– A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb.
A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni?
– Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat?
– Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult.
A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb.
Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony?
– Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer?
– Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik.
– Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor?
– A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány.
Simó Márton
http://kulturhon.szhblog.ro

Fejlődik a magyar oktatás a BBTE-n
Derűs hangulatban nyitották meg az új tanévet hétfőn a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE).
A magyar tagozaton növekvőben van a diáklétszám, beindult az egyetem szakkollégiuma, a tanári kar fiatal kollégákkal bővült, illetve számos oktató előre tudott lépni az egyetemi ranglétrán – sorolta a Krónika kérdésére az újdonságokat Soós Anna rektor-helyettes, a BBTE magyar tagozatának vezetője. „Ez azt jelenti, hogy a felvételi rendszer, amelyet alkalmaztunk még vonzóbbá tette az egyetemet. Nem ijedtek meg a diákok, komolyan gondolták, és reméljük, hogy miután sikeresen felvételiztek, megbecsülik a helyüket és kisebb lesz a lemorzsolódás” – értékelte a felvételi eredményét Soós Anna.
Fontos fejleményként említette, hogy beindult a szakkollégium, amelynek szerepe, hogy összefogja a kutatásban részt vevő diákokat. Mint részletezte, ebbe szaktól függetlenül a legjobb diákok kerülhetnek be, akik egy bizonyos, általuk választott témát kutatnak. Erre eddig is volt lehetőség, de most már együtt is lakhatnak, hiszen idéntől használhatják a számukra fenntartott bentlakást. Egyelőre nem fér be ide valamennyi kutató diák, de a jövőben bővülhet a férőhelyek száma.
A szálláshelyekre másodévtől kezdve valamennyi diák pályázhat. Az elöljáró szintén az idei eredmények közé sorolta, hogy a BBTE magyar tagozata meghívást kapott a Magyar Rektori Konferenciára, ahol a határon túli bizottságban képviselhetik a felsőoktatási intézményt. Kérdésünkre Soós Anna arról is beszámolt, hogy az egyetem ingatlanfejlesztésre és -karbantartásra is készül. A legnagyobb beruházás idén a sportpark renoválása lesz, az elhanyagolt sportpályákat újítják fel. Ezen kívül a Farkas utcai főépület pincéjében található laboratóriumokat is korszerűsítik, a munkálatokat pályázati pénzekből finanszírozza az egyetem.
A magyar tagozat tanévnyitóján Szilágyi N. Sándor nyelvész tartott nagysikerű előadást Metaforák és elmevírusok címmel, mely, mint kiderült, egyben búcsúelőadása is volt a nyugalomba vonult egyetemi professzornak. Soós Anna rektor-helyettes beszédében úgy fogalmazott: olyan egyetemre jöttek a hallgatók, ahol megtanítják őket gondolkodni. „Figyelembe véve, hogy gondolkodni csak gondolkodó tanárok taníthatják meg a diákokat, büszkék vagyunk arra, hogy ezt a kritériumot messzemenően teljesítjük. Ahogy Eötvös Loránd fogalmazott: ez annak a feltétele, hogy egy egyetem egyetemnek nevezhesse magát” – summázta diákoknak szán üzenetét Soós Anna.
A diploma nem elegendő
Kevésbé derűs hangot ütött meg a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kara magyar tagozatának kari tanévnyitóján Salat Levente dékán-helyettes, aki beszédében rossz hírként említette azt az egyre inkább érvényesülő tendenciát, miszerint a felsőoktatás a fiatalok körében tapasztalható munkanélküliség egyik jelentős forrása. „Szembe kell nézniük azzal a realitással, hogy nehezen tudnak majd munkát találni” – készítette fel a hallgatókat a jövőre a magyar tagozatért felelős dékán-helyettes, rámutatva: a diploma önmagában semmit sem jelent. Jó hírként értékelte azonban, hogy a probléma megoldásának kulcsa jórészt a diákok kezében van, hiszen, mint fogalmazott, a tudás természete, hogy megtalálja az önérvényesítés módját.
Rámutatott: a karon tanulók a társadalom számára legfontosabb szakmákat választották, hiszen egy társadalomban hiába vannak felkészült orvosok, mérnökök, ha nincsenek a közügyeknek jól képzett intézői: előbbiek elmennek Nyugatra, ahol könnyebben tudnak érvényesülni, ahogy ez Romániában, az erdélyi magyar társadalomban is tapasztalható. „Semmilyen más kiút nincs egy térség számára, mint a közügyek intézőinek megfelelő felkészítése, versenyképes tudással való felruházása” – vonta le a következtetést Salat Levente.
Kiss Előd-Gergely, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

A „székelyföldi elkülönülési kísérlet” ürügyén... (Válaszféle a Magyari Nándoroknak)
Szeretnék tisztelettel tekinteni a romániai magyar szellemi elitre, a tudományos ranglétrán legmagasabbra jutott – hadd nevezzem így őket – szuperkoponyáinkra. Szeretném tisztelni őket azért, hogy szellemi képességüket a nemzet szolgálatába állítják.
Sajnos, többükkel ezt nem tehetem. Legutóbb Salat Leventével sajtóvitáztam, hangot adván ama véleményemnek, hogy okos érvelésével a „másik oldal” malmára hajtja a vizet, hogy ne mondjam úgy: odaátra és ellenünk „dolgozik”. Hogy semmiről sem sikerült meggyőznöm, egy azóta megjelent újabb írásával támasztja alá. Vele újra felvenni a csatabárdot nem akarom, mert nem lehet célom, hogy arra ingereljem, tovább rontsa – amennyiben képes erre – autonómiaesélyeinket. Mert ha csak egy embert is meggyőz arról, hogy értelmetlenség a kisebbségi sorsban élő magyarság megmaradásának pillanatnyilag egyetlen biztosítékáért, az autonómiáért küzdeni, bizony rontja. S én hiszek abban, hogy minden ember számít, minden magyar felelős minden magyarért. Igen, de most itt a másik „elitünk”, ama ranglétra másik jelessége: Magyari Nándor László. Mekkora segítség lenne, ha az ő tudása szövetséges tudás, szellemi ereje szövetséges erő lenne. De sajnos nem az. Hallgatom a bukaresti rádió október elsejei magyar adásában, miként nevezi autonómiáért való busójárásnak a készülő székelyföldi tüntetést (Magyari Nándor Busójárás autonómiáért írása blogján, a systemcritic.blogspot.ro honlapon jelent meg – szerk. megj). Az idő átlépésének egy képtelen „összevetése” jut eszembe: ha Hunyadi Jánosnak Magyari Nándor lett volna szellemi tanácsadója, nem született volna nándorfehérvári győzelem. Mert nándorfehérvári győzelmek csak a lehetetlen megkísértésével „jöhetnek össze”. Ő pedig okos racionalitásával, okoskodó bölcsességével, a gúnytól sem visszarettenő fölényességével úgymond „tisztán látja”, hogy nekünk, „rommagyaroknak” (micsoda kettős értelmű, akár gúnyosan, akár fájdalmasan is értelmezhető szócsinálmány!) semmi esélyünk az autonómiára. És: magát az autonómiáért való áhítozásunkat is eleve helyteleníti és szükségtelennek látja, mert az (barátjától és eszmetársától, Salat Leventétől kölcsönzött kifejezéssel) „megkésett projekt”. Sőt, kártékony is – ez már az ő gondolata, mert „székelyföldi elkülönülési kísérlet (disszimiláció)” (kiemelések tőlem – G. J.), mely „a román döntéshozók ellenállásától függetlenül is, szinte teljességgel esélytelen. A székelyföldi területi autonómia ilyen körülmények között való propagálása üresjárat, politikai homokozóba való tematizálása és elfedése a valódi projekteknek.” (Magas szellemre vall már az is, ahogy az autonómiát „tematizálja” mint nem „valódi projektet”.) És azt sem tudja eldönteni őurasága, „a kívül maradt rommagyarok hogyan fognak viszonyulni a székelyekhez, és megfordítva”, ha az utóbbiak netán kiharcolják/kiharcolnák az autonómiát. Nem éri fel ésszel, hogy az egész nemzetrésznek (a „rommagyarságnak”) nem ártalmas az, ha bármelyik rész megerősödik. Abszurd logikával rombolja, zavarítja a fogalmakat. Merthogy: „a területi autonómia esetén (az autonómia vagy területi lehet, és akkor nem elsősorban etnikai, vagy etnokulturális, és akkor nem területi)” – fejtegeti. Meg zavarosságokat „olvas bele” a magyarországi politizálásba. „Azok a kultúrnemzeti (transzlokális) identitások is problematikusak, melyek a magyarságot, autonómia ide vagy oda, a többi magyar közösséghez és mindenekelőtt a magyarországi »nemzettársakhoz« kapcsolják. Vagy senki nem veszi észre, hogy a magyar kormány, amikor a nemzeti integrálást (NER) a Kárpát-medencei magyarságra alapozza, akkor kihátrál a területi autonómiatörekvések mögül?” – süti ki zagyván és logikailag értelmetlenül. Mindent összekuszál, csak hogy „világossá tegye”: semmi esélyünk az autonómiára, és hogy a székelyek nagy menetelése „előrehozott politikai busójárás”, mely „csak arra való, hogy egyes vezérek újra megmártózhassanak a tömeg éljenzésében fölösleges zászlólengetés és vitézkedések, fogadkozások közepette, operettszínpad kulisszái között (nem kétlem, tele lesz a határ »hagyományőrző, alkoholbűzös mézeskalács huszárral«, ahogy kell)”. Szerinte tudomásul kell vennünk, hogy mi, „rommagyarok” csak kisebbség vagyunk így is és úgy is (hogy szülőföldünkön 80–85 százalékban élünk ma is, megfosztva mindentől, ami számunkra szent, hogy itt a legalacsonyabb az életszínvonal, s legmagasabb a munkanélküliség, ezek őuraságát hidegen hagyják). Hogy hitelesítse „megemészthetetlen katyvasz”-át, s előrevetítse a kudarcot, nem retten vissza a ferdítésektől sem. „Az eddigi legnépesebbnek kikiáltott rommagyar vonulásokon/gyűléseken mintegy 25 000–30 000 személy vehetett részt (még a legmagasabb licitek szerint is).” (Hát a marosvásárhelyi 1990. február 10-i gyertyás-könyves felvonulás nem történt meg?) És azt is állítja, hogy: „(Láthattuk a méreteiben sokkal nagyobb katalán megmozdulást, és azt is, hogy nem történt látványos előrelépés az ottani autonómia ügyében).” (Vajon?) Tovább idézhetném e félrecsúszott elme zagyvaságait, rosszindulatú ferdítéseit s egészében azt a fullánkló gúnyolódást, mely azok felé özönlik, akik szeretik ezt a földet, s megpróbálják a lehetetlent is vagy a pillanatnyilag lehetetlennek tetsző parányi kis esélyét annak, hogy megalázó helyzetünkön javítani tudjunk. Minden ember magánvéleményét illesse tisztelet. Magyari Nándor László egyetemi adjunktus a Babeş–Bolyain nemzedékek szellemi adjusztálója. Tisztelettel kérném, villantson fel előttük ásatag, de máig megdöntött alternatívákat is, mondjuk bolyais szellemben: „Tudod, az erő micsoda? Akarat, mely előbb vagy utóbb borostyánt arat”, vagy: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”, vagy: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért” – mondom Arany Jánossal, Deák Ferenccel és Madáchcsal. Én nekik hiszek, nem a Magyari Nándor-féle jelenkori eminenseinknek.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A menetelésről egy kicsit másként
A Duna Tv Közbeszéd című műsorában a Székelyek Nagy Meneteléséről, és az erdélyi magyar politikai vezetők vasárnap esti televíziós megnyilvánulásairól beszélgetett Maksay Ágnes műsorvezető Salat Levente és Toró Tibor politológusokkal.
Salat Levente egyetértett az erdélyi magyar politikusokkal abban, hogy a vasárnapi demonstráció az autonómiatörekvés egy fontos mozzanata volt, de arról nincs meggyőződve, hogy ezután változna valami a román politikusok és a román közvélemény autonómiához való viszonyulásában.
Toró Tibor politológus méltatta ugyan az erdélyi magyar politika összefogását, de ugyanakkor hiányolta a közös üzenetet a román politikai elit felé, amit szerinte nagyon sürgősen meg kell fogalmazni. Salat Levente nagyon dicséretesnek tartotta Borbély László bejelentését, miszerint hamarosan egy új autonómia-törvénytervezettel fognak előállni, amelyet egyeztetni kívánnak mindenkivel, de szerinte az RMDSZ részvételét ebben a rendezvényben mégis az magyarázta, hogy úgy érezték, nagyobbat veszítenek, ha nem vesznek részt ezen a tüntetésen, mintha részt vesznek.
Toró Tibor hozzátette, hogy 2003 óta a diskurzust az autonómiáról nem az RMDSZ irányította, és szerinte kérdés, hogy valóban leül-e a három magyar párt, illetve a székelyföldi románság, hogy egyeztessen a törvénytervezetről.
Salat a vasárnap esti Heti hírmondó hangulatát véve alapul, amelyben a négy magyar erdélyi párt képviselője vett részt, szkeptikus a további összefogást és a közös tárgyalásokat illetően. A politológus véleménye szerint vasárnap az erdélyi magyar politika egy nagyon fontos üzenetet kapott az összefogás fontosságáról.
Toró úgy véli, hogy az erdélyi magyar politikusok vasárnap esti televíziós megnyilvánulása alapján az igazi összefogás még nagyon messze van. Szerinte az RMDSZ csatlakozása a rendezvényhez a román média szemében „megemelte” ugyan az autonómiaküzdelmet, de mégis elbagatellizálták az egész eseményt.
Az egész esemény meglepően kevés port kavart a román nyilvánosságban, mint amennyire számítani lehetett – mondta Salat, aki nagyon hiányolta azt, hogy a beszédek között nem hangzott el egy egyszerű, a román közvéleményt megszólító üzenet. Salat kijelentette: a vasárnap a tömeg bármennyire is nagy volt, ő nem hiszi, hogy ez Brüsszelben bárkit is elgondolkoztatna.
Az autonómia hatalommegosztást jelent, tehát autonómiára csak akkor kerülhet sor, ha a hatalom birtokosa ezt indokoltnak és elfogadhatónak tartja, az autonómiát nem lehet egyoldalúan kikiáltani, csak akkor lesz autonómia, ha az erdélyi magyarságnak erről sikerül meggyőzze a román hatalom képviselőit – magyarázta Salat Levente.
Duna Tv
Erdély.ma

Tisztázó közvita szükséges az autonómiáról
Fogalomtisztázásra van szükség a romániai magyarok és a románok között arról, hogy mire vonatkozik a magyarság autonómia-igénye: erre az egybecsengő következtetésre jutottak az előadók az Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása című konferencián, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Bálványos Intézet szervezett szombaton, Sepsiszentgyörgyön.
A magyar–román autonómia-párbeszédben úttörő szerepre vállalkozó kétnyelvű konferencián a szakirodalomban leírt számos autonómiatípust ismertettek az előadók, a területi autonómiától a személyi autonómiáig. Hangsúlyozták: mivel az autonómia sokarcú és egyben rugalmas – adott helyzetekre modellezhető – fogalom, megvalósulása elképzelhetetlen a közösségi igények tisztázása és a többségi nemzettel történő intézményes párbeszéd nélkül.
A konferencia keretében tartott politikai kerekasztal résztvevői ugyanakkor megállapították: az autonómiáról folytatandó magyar–román párbeszédnek Székelyföldön kell kezdődnie.
Salat Levente, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem politikatudományi tanszékének docense a konferencián felhívta a figyelmet arra: a román politikusok sokszor leszögezik, hogy csak a helyi autonómiát ismerik el, de valójában Románia a felekezeti törvényben 18 személyi elvű egyházi autonómiát is elismer. Mint mondta, az autonómiát szokták önrendelkezésként, hatalommegosztásként, decentralizációként, önkormányzatiságként értelmezni, ezért fontos teendőnek tartja, a magyar közösség demokratikus módon tisztázza maga és a román többség számára, hogy milyen autonómiaformákra tart igényt.
Sergiu Constantin Dél-Tirolban élő tudományos kutató kifejtette: több mint hatvan kisebbségi autonómia működik Európában, Nyugaton inkább területi autonómiák léteznek, míg Kelet-Közép-Európában nem területi alapú önkormányzati formák (kulturális, funkcionális, személyi elvű autonómiák) vannak. A kisebbségek autonómiaigényére a nemzetközi szerződések is jogalapot szolgáltatnak, mint például az első világháború után Románia által is aláírt kisebbségi szerződés, amelyben autonómiát irányzott elő a székelyeknek és szászoknak oktatási és vallási kérdésekben.
Bakk Miklós kolozsvári egyetemi előadótanár a román államépítés hagyományairól románul tartott előadásában arról beszélt, hogy a regionalizáció körüli magyar–román viták jelentős része a Román Ókirályság és Erdély gyökeresen eltérő államépítési hagyományaiból ered. Ezt a szemléleti különbséget is csak az érveken alapuló párbeszéd hidalhatja át – hangoztatta az előadó.
Vasile Docea temesvári történész kiemelte: ugyanazt a történelmet másképpen értelmezik a románok és magyarok. Mint mondta, ez azért van így, mert a történelmi diskurzus része az identitásképzésnek és gyakran párhuzamos monológokhoz vezet. A regionalizmus és autonómia kérdéséről szólva ugyanakkor úgy vélte: nincs is szükség egységes megoldásra, más típusú autonómiára van szüksége a soknemzetiségű Bánságnak, más a Székelyföldnek és egészen más például Brăila és Galaţi dunai kikötővárosoknak.
Sabin Gherman publicista a magyar–román egymásra utaltságra helyezte a hangsúlyt. Kifejtette: a románok nem mennek semmire a magyarok nélkül, de ez fordítva is igaz. Úgy vélekedett, Bukarestnek nem az erdélyi etnikai arányok megváltoztatására, hanem a történelmi régiók elismerésére, valós autonómiájuk biztosítására kellene törekednie.
A konferencia keretében tartott politikai kerekasztalon részt vevő román politikusok is támogatták azt, hogy tisztázó közvita induljon az autonómia konkrét tartalmáról, egyebek közt a székelyföldi román kisebbség aggályairól.
Marius-Lucian Obreja liberális szenátor úgy vélekedett: az autonómia azért lett tabutéma Romániában, mert azt a politikusok szavazatszerző céllal használják különböző értelmezést tulajdonítva neki.
Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi városi tanácsos kijelentette: liberálisként híve az autonómiának, de a román parlament elé korábban beterjesztett – és kétszer már elutasított – székelyföldi autonómia-statútumban nem lát elegendő garanciát a térségben kisebbségben élő románok számára. Kifogásolta, hogy a helyi magyar többség „erőből” döntötte el a fejlesztési régiókról szóló népszavazás kiírását Kovászna megyében, azt szerinte nem előzte meg megfelelő közvita.
A kerekasztal magyar résztvevői kifejtették: a románok identitását kulturális autonómia védené amennyiben Székelyföld területi autonómiát kapna.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke hangsúlyozta: azokkal a románokkal lehet és kell párbeszédet folytatni, akik nem egy homogén egységes nemzetállamot akarnak. Szerinte a román politikai döntéshozók csak akkor lesznek hajlandók intézményes párbeszédre a magyar közösséggel, ha az erőt mutat fel, és egységesen lép fel. Mint mondta, a közösségi akarat felmutatására jó példa volt a Székelyek nagy menetelése, de az erdélyi magyar politikai erők akcióegységét a küszöbön álló választási évre is át kell menteni.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, az RMDSZ politikusa úgy vélekedett, hogy a székelyföldi románok képviseletét többnyire olyanok sajátították ki, akiket Ceauşescu küldött a ’80-as években elrománosítani ezt a magyar többségű térséget. Mint mondta, velük nincs esély párbeszédet folytatni a magyarság autonómiaigényéről. Ugyanakkor üdvözölte, hogy Székelyföldön olyan román fiatalok is hallatják hangjukat, akik nyitottak a magyarsággal való párbeszédre.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke arról beszélt, hogy a társadalmi párbeszéd legmagasabb intézményes fóruma a parlament, és nem lehet az autonómiát övező fogalomzavar mögé bújni a székelység autonómiakövetelése elől, mert a közösség törvénytervezetben pontosította, mit akar. Az SZNT elnöke emlékeztetett arra, hogy az autonómiastatútumot érdemi vita nélkül utasította el a bukaresti parlament, és a román kormány sem méltatta válaszra a márciusi marosvásárhelyi tüntetésen elfogadott petíciót, vagy a Székelyek nagy menetélésének kiáltványát.
Szabadság (Kolozsvár)

Kulturális autonómiát ígérnek a románoknak
Kulturális autonómiát kell biztosítani a statútum révén a székelyföldi románok számára, mely szavatolná jogaikat – javasolta Toró T. Tibor EMNP-elnök a hétvégi konferencián. A résztvevők egyetértettek abban, hogy konszenzusra kell jutni az autonómia fogalmát illetően, és érdemi párbeszédet kell folytatni a román közösséggel. Utóbbitól Antal Árpád szentgyörgyi polgármester bocsánatot is kért a választási kampányban tett kijelentése miatt.
Konszenzusra kell jutni az autonómia fogalmát illetően, és érdemi párbeszédet kell folytatni erről a román közösséggel, fogalmazták meg a résztvevők szombaton Sepsiszentgyörgyön az Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása című konferencián. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Bálványos Intézet által szervezett többórás előadás-sorozaton és kerekasztal-beszélgetésen a vártnál is több volt az érdeklődő. A megnyitón a szervezők, Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezetője és Ilyés Szilárd Zoltán, a Bálványos Intézet ügyvezetője a román közösséggel való párbeszéd fontosságát hangsúlyozták.
Tisztázni kell a fogalmakat
Amikor valaki autonómiáról beszél, nehéz eldönteni, hogy valójában mire gondol: önrendelkezésre, hatalommegosztásra, decentralizációra vagy önkormányzatiságra, világosan meg kell határozni a jelentést – szögezte le előadásában Salat Levente politológus. Az egyetemi tanár hangsúlyozta, a szavazatok maximalizálása érdekében a politikusoknak érdeke, hogy fennmaradjon az autonómia sokarcúsága, ám éppen ez lehetetlenítette el a románokkal való kommunikációt: mindenki azt értett belőle, amit jónak tartott, a többségi nemzetben rendszerint hátrányos kép alakult ki. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy az erdélyi magyarság a meglévő lehetőségeket sem használta ki, például nem élt azzal, hogy a kulturális autonómia intézményeit magánjogi alapon, az egyesületi törvény alapján működtesse. Az RMDSZ-nek kellett volna kezdeményeznie egy ilyen reprezentatív szervezetet, átruháznia a pénzek feletti döntés jogát és a tisztségeket, ám nem kívánt civil kontrollt létrehozni maga ellen, mondta. Nem lehet autonómnak tekinteni azt a közösséget, amely nem képes konszenzusra jutni arról, hogy mit jelent számára az autonómia, jelentette ki Salat. Úgy vélte, el kell kezdeni a párbeszédet a politikai autonómiáról, ám le kell bontani a románok a Székelyföld elcsatolásával kapcsolatos félelmét is. A fogalmak tisztázását sürgette Sergiu Constantin a dél-tiroli EURAC tudományos kutatója is. Rámutatott, az autonómia ellenzői attól tartanak, hogy az önrendelkezés első lépés lehet a függetlenség felé, hiszen egy jogilag meghatározott térség már szervezhet leszakadási referendumot. Az autonómia nem jelenti a központi hatalomtól való megszabadulást, hanem rendezi a központtal a viszonyt, vonta le a következtetést. Sok román akar elsősorban gazdasági és adminisztratív autonómiát, de megfelelő érvek alapján a kulturális autonómiát is megértik, mutatott rá Sabin Gherman, a kolozsvári Transilvania Live igazgatója. Bukarest azért nem veszi komolyan az erdélyi akaratot, mert nincs közös hang, szögezte le. Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) adjunktusa a partiumi helyzetet vázolta. Hátrányként említette, hogy a régióban nem elég erős az identitástudat.
Párbeszédre van szükség
Az Autonómia és regionalizmus – esélyek és kompromisszumok című kerekasztal résztvevői a kommunikáció fontosságára világítottak rá. Az autonómia fogalma azért tabu, mert a magyar és a román politikusok is szavazatgyűjtésre használták, tisztázni kell az előnyeit és hátrányait – szögezte le Marius Obreja, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátora. Mãdãlin Guruianu, a PNL sepsiszentgyörgyi tanácsosa elmondta: elolvasta az autonómiatervezetet, és nem talált benne garanciát a térségben élő románok számára. „Hogyan lehet bizalmat kiépíteni, amikor a románok és a magyarok képviselői is arra törekszenek, hogy egymás feje fölött, bukaresti tárgyalások révén érjék el céljaikat?” – tette fel a kérdést Guruianu, aki azzal is egyetértett, hogy vannak román szervezetek, amelyek nem értik a párbeszéd nyelvét. Ugyanakkor felrótta, hogy nem működik a kölcsönösség elve, nincsenek román alpolgármesterek, megyei alelnökök, a román közösség nem rendelkezhet például a kulturális alap 20–25 százaléka felett. Hangsúlyozta, az autonómia liberális elv, hajlandó a párbeszédre, ám káros, amikor a televíziókban azok tárgyalnak erről, akik nem a térségben élnek.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke emlékezetett, hogy ma már anélkül lehet beszélni az autonómiáról, hogy általános pánik törne ki emiatt. Hangsúlyozta, fontos, hogy a téma napirenden maradjon, nem jó, ha a parlament vita nélkül elutasítja. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kifejtette: történelmi okai vannak, hogy a román politika szeparatizmust, elszakadást lát az autonómiatörekvésekben. Úgy vélte, jogos a kritika, hogy a székelyföldi románok miként találják meg magukat az autonómiaprojektben, hiszen kisebbségbe kerülnének a térségben, azonban védené őket a törvény és Bukarest. Kulturális autonómiát kell beépíteni a statútumba, ami szavatolná a románok jogait, szögezte le a néppárt elnöke.
Bocsánatot kért Antal Árpád
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere elmondta: a székelyföldi magyarok és románok, a magyarok és a bukaresti románok, a székelyföldi és a szórványban élő magyarok között is párbeszédre van szükség. Elmondta, fontos, hogy a szórványban élők ne érezzék úgy, hogy a székely autonómia sérti az érdekeiket. A székelyföldi magyar–román párbeszéd egyik akadálya, hogy a román közösség képviseletét olyan csoportosulás sajátította ki, amely nem ismeri el a magyarok létét, és amelynek tagjait a 80-as években azért küldte a térségbe a kommunista hatalom, hogy megváltoztassák az etnikai arányokat. A bukaresti románokkal való párbeszédben a kettős beszéd és viselkedés érvényesül, hívta fel a figyelmet az elöljáró. „Azt mondják, egyezzetek meg a helyi románokkal. Igazuk van, a következő hónapokban meg kell találni a román partnereket” – vonta le a következtetést Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere Sever Ioan Miu Olahus, a MaghiaRomania blog szerkesztőjének felvetésére nyilvánosan bocsánatot kért a románoktól a választási kampányban tett sértő kijelentéséért. Elismerte, nem gondolt arra, hogy a románok a járulékos áldozatai annak, hogy a kampányban kijelentette: minden néppártra leadott szavazat valójában román pártnak jut, és ezért nyilvánosan bocsánatot kér a román közösségtől.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása (Konferencia Sepsiszentgyörgyön)
A múlt szombaton Sepsiszentgyörgyön tartott autonómiakonferencián politológusok, történészek, többnyire egyetemi tanárok járták körül az autonómia és regionalizmus témakörét, fogalmakat igyekeztek tisztázni, támpontokat nyújtani az erdélyi magyarság autonómiaküzdelméhez, lehetőségekre és veszélyekre hívták fel a figyelmet. Összeállításunkban az elhangzottakat ismertetjük részletesen, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Mindenkinek mást jelent?
Fontos az autonómiafogalom tartalmával kapcsolatos zavar tisztázása, annak végiggondolása, milyen érveket lehet felhozni az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek indoklása mellett – vezette fel előadását Salat Levente kolozsvári egyetemi tanár. Az elmúlt években megtapasztalhattuk, amikor politikusok beszélnek az autonómiáról, nagyon nehéz eldönteni, hogy mire gondolnak: használják ezt a kifejezést az önrendelkezésre, önkormányzatiságra, hatalommegosztásra, politikai autonómiára és megosztott szuverenitásra egyaránt, s tulajdonképpen mindenki azt ért alatta, amit akar. Ez azonban nem erdélyi sajátosság, Matti Wiberg már 1998-ban úgy fogalmazott, hogy az autonómiafogalom népszerűsége éppen annak sokarcúságára vezethető vissza, és az erdélyi magyar autonómiamozgalom szereplőinek is érdeke volt ezt a sokarcúságot fenntartani. Salat szerint, ha ma valaki felmérést készítene arról, mit jelent az erdélyi magyar embereknek az autonómia, lesújtó képpel szembesülne. Ez a sokféle értelmezés rávetült a román partnerekkel való kommunikációra is, ők a lehető leghátrányosabb, legelégtelenebb jelentést csatolták a fogalomhoz.
Salat előadása következő részében példákkal igazolta, hogy az autonómiafogalom egyértelmű tisztázásában a nemzetközi szakirodalom sem segít, elismert szakértők igen különböző álláspontokat képviselnek. Az erdélyi magyarság azonban nagyon sok, a szakirodalomban is használt fogalmi elemmel rendelkezik, de egyértelműen levonta a következtetést, hogy konszenzus nélkül elképzelhetetlen az autonómia elérése.
Salat Levente szerint az igazi nagy gond, hogy autonómia kérdésében az erdélyi magyarság sokkal kevésbé rendelkezik befolyással, mint gondolja magáról. Az előrelépés érdekében négy irányba kellene megszervezni a kommunikációt: szükség lenne egy, a román közvéleményt megcélzó stratégiára, eddiginél sokkal célratörőbb mozgósításra, ki kellene alakítani az autonómia működtetéséhez, fenntartásához szükséges kompetenciákat, és szükség volna a nemzetközi közvéleményt megszólító stratégiára is. Elérni: ha már nem támogatnak, legalább ne akadályozzanak.
Jó tanácsok, példák
Nincs az autonómiának egyértelmű meghatározása, senki nem tudja pontosan, mit jelent, még egyetemi körökben sem – erősítette meg a Salat Levente által elmondottakat Sergiu Constantin, aki tíz éve dolgozik tudományos kutatóként Dél-Tirolban. Az autonómia összetett, rugalmas és alkalmazható fogalom, értelmezése szerint létezik területi és nem területi. A XX. században két paradigmaváltás is történt az autonómiákkal kapcsolatosan. Ma több mint 60 működik világszerte, és ázsiójuk ismét emelkedőben. A legrégebbi autonómiát 1921-ben hozták létre az Aland-szigeteken, a II. világháború után azonban az egyéni jogok kerültek előtérbe, nem a kisebbségi jogok, de még ilyen körülmények között is sikerült létrehozni 1946-ban a Dél-Tirol autonóm tartományt – igaz, nagy segítségükre volt, hogy az erről szóló, Ausztria és Olaszország közötti megállapodást csatolták a párizsi békeszerződéshez. A hidegháború után ismét előtérbe került a kisebbségi jogok kérdése, ám többnyire személyi jogokként, autonómiáról nincs szó, és nem születtek erre vonatkozó, kötelező jogi normák, létrejött azonban néhány ajánlás, dokumentum, amelyek felhasználhatóak – magyarázta.
Sergiu Constantin kitért arra is, milyen tényezők befolyásolhatják pozitívan, illetve negatívan az autonómiák kialakítását. Kedvező időszak a rendszerváltások, a különböző átmenetek kora, az alkotmány reformjának ideje, az, ha a nemzetközi közvélemény aktívan támogatja, de előny, ha kis területen, kevésbé népes kisebbségi csoportot érint, és nagyobb eséllyel létrehozható demokratikus hagyományú jogállamban. Felhívta a figyelmet, hogy nem szabad kizárólag etnikai autonómiát kezdeményezni, szerencsésebb egy régió önrendelkezését kérni, amely minden ott élő népcsoportra vonatkozik, és nem jó az sem, ha az adott területen két nagyjából azonos arányú különböző nemzetiség él, illetve ha elkezdődik a vita a szuverenitásról. Az autonómia kialakításának folyamatába minél több szereplőt be kell vonni, így jöhet létre egy sokak által elfogadott, szolid alap. Nagyon fontos az is, hogy alkotmányos jogi háttere legyen, amelyet nem változtathatnak kényükre-kedvükre a különböző ideológiájú parlamentek. Az utólagos vitákat, konfliktusokat elkerülendő jó pontosan meghatározni a hatásköröket. Leszögezte: az autonómia nem jelenti a központi hatalomtól való megszabadulást, hanem segít a hozzá fűződő viszony ésszerű kezelésében.
Eötvös József és a nemzetiségi kérdés
Tematikájában kicsit kakukktojásnak számított az előadásfolyamban Demeter Attila kolozsvári történész, egyetemi előadótanár értekezése Eötvös József nemzetiségi nézeteiről. Európa keleti felében a nemzetiségi kérdés nem Trianonnal keletkezett, Magyarországon valamiféle megoldást nyújtott rá az 1868-as nemzetiségi törvény, melynek létrehozatalában nagy szerepe volt Eötvös Józsefnek, ő számított az 1848–1868-as időszakban a kérdés legfontosabb szakértőjének, szaktekintélyét a szerbek, szászok és szlovákok is elfogadták. Eötvös nézeteinek idők során történő változásait, politikai fő művében, az Uralkodó eszmékben kifejtett meglátásait ismertette Demeter Attila. Ebben a munkájában, de később is Eötvös elutasítja a „kikerekítés”, azaz a területi autonómia gondolatát, de végül mégis hajlik arra, hogy a Magyarországon élő nemzetiségeknek felajánlja az önkormányzatiság valamilyen formáját.
Minden régiónak sajátos autonómiát
Vasile Docea temesvári történész, egyetemi tanár Bánság esetében mutatta be a történeti diskurzus és a helyi identitástudat alakulását. Kiemelte: minden térségben más és más, különböző regionalizációs megoldásokat kell alkalmazni, nem lehet ugyanolyan kritériumok szerint megszervezni az összest. Bánsági vonatkozásban példákkal is igazolta, hogy a területen élő szászok, magyarok és románok történészei más-más diskurzust folytattak, ugyanazokat az eseményeket mindenikük sajátos szempontjai szerint tálalta. A szászok civilizáló hatásukra fektették a hangsúlyt, a magyarok a liberalizmus mítoszára, a románok pedig arra, hogy történelmi joguk a térség elrománosítása. Mindezek dacára sikerült közös elemeket is azonosítania: kiderül, a regionális azonosság felülírja az etnikai hovatartozást. Éppen ezért meglátása szerint Bánságban könnyebben kialakítható lenne a területi autonómia, mint Székelyföldön, ugyanis egy ilyen régió akkor tud jól működni, ha egyik népcsoport sem érzi kisebbségben magát, és ez ott az erős regionális identitás miatt adott. Úgy vélekedett, számos régió létezik Romániában, amely más-más szempontok alapján kaphatna autonómiát, Bánság és Székelyföld mellett elnyerhetné ezt a státust Galac és Brăila térsége vagy akár Dobrudzsa is.
Történelmi hagyományok és a regionalizáció
Bakk Miklós kolozsvári egyetemi tanár gesztusként románul tartott előadásában a Román Ókirályság és Erdély gyökeresen eltérő államépítési tradícióiból vezette le a mai nagyon különböző viszonyulást a regionalizációhoz. Két szerző, Miroslaw Hroch és Michael Hachter elméleteit segítségül hívva mutatta be, hogy a két térségben miként alakult ki az államiság szerkezete. A Román Ókirályságban előbb alakult ki az állam, csak azt követte a nemzetépítés, míg Erdélyben – hasonlóan a Közép-Kelet Európai államok többségéhez – a már kialakult nemzetek alakítottak önmaguk számára államot. Ezzel magyarázható, hogy Románia Erdélyen kívüli részein úgy vélték, az állam tudja kiteljesíteni a nemzetépítést, a regionalizációt pedig ennek egyik eszközeként értelmezik. Erdélyben azonban az állammal szembeni politikai közösség újraértelmezéseként tekintenek a régiókra.
Történelmi visszatekintéssel igazolta: nagyon különböztek Erdély és az Ókirályság kormányzási formái. (Erdélyben, íratlan alkotmánya szerint nagyon fejlett, jól intézményesített közvetett kormányzás működött, az Ókirályságot elsősorban uralkodói rendeletekkel irányították, sokkal szegényesebb volt politikai felépítése.) A Román Ókirályságban a közvetett kormányzás gyengébben intézményesített változata működött, melyet Alexandru Ioan Cuza reformjai alakítottak át közvetlen kormányzássá, és ez vált nemzetépítővé. Ez volt annak a központosított államnak az elődje, amely ha regionalizál is, azt a nemzetépítésért teszi. Erdélyben a közvetett kormányzásnak volt hagyománya, arra volt igény, hogy a regionalizálás a közösségi elemet hozza előtérbe. Ma sokan mondják, hogy a regionalizáció nem egyéb, mint a „helyi báróságok” visszaállítása, ezek pedig nem egyebek, mint az Ókirályság államfelépítéséből örökölt hűbérbirtokok. Erdélyben ezzel szemben elkezdtek megszületni azok a politikai mozgalmak, amelyek közösségi alapú regionalizációt szeretnének. Persze, ez nem jelenti a teljes különbözőséget, hisz helyi bárók Erdélyben is vannak – fogalmazott Bakk Miklós.
Tanulságos példák
Szász Alpár Zoltán politológus, a Kolozsvári Politeia Társaság elnöke a különböző európai autonómiaformákat vizsgálta azoknak a demokráciamodelleknek a szemszögéből, melyekben létrejöttek. Reprezentatív példákat nem lehet bemutatni az autonómiák világából, annyira sokfélék, hogy nincsenek olyan esetek, amelyek mások számára reprezentatívak, de vannak olyanok, amelyek tanulságosak lehetnek.
Feltérképezte az autonómiák létrehozatalának lehetőségeit is. Székelyföld estében kiemelten kell figyelni a magyar többség és itt élő román kisebbség viszonyára, ez mértékadó lehet a román többség és magyar kisebbség együttélésére nézve, erről megfeledkezni hiba – mondotta. Kitért arra is, hogy Székelyföldön minden tényező adott egy autonómia kialakítására.
Azonos szlovák és román reflexek
A Felvidékről érkezett Őry Péter, a Pro Civis Polgári Társulás elnöke a szlovákiai magyarok helyzetét mutatta be. A történelmi visszatekintés után a közelmúlt eseményeit vázolta, előadásából kitetszett: a szlovák és a román nemzetállami reflexek nagyon hasonlóan működnek. A szlovák alkotmány kirekesztő, megfogalmazói másodrendűnek tekintették a más etnikumú állampolgárokat, tételesen is megjelenik benne: az ország területén élő különböző nemzetiségek érezzék együvé tartozásukat. „Nem együvé tartozunk, csak legyen meg az az érzésünk, hogy olyan, mintha” – hangsúlyozta az előadó. 1998 és 2000 között olyan módon alakították át nyolc megyésre az ország közigazgatását, hogy egyetlen tartományban se legyen 25 százalék fölött a magyarok aránya. A 2001-es választásokon a magyarok összefogtak, és az öt megyében, ahol élnek, jó eredményt értek el, Nyitra megyében sikerült többséget megszereznie a Magyar Közösség Pártjának (MKP), négy évvel később azonban a szlovák pártok egyesítették erőiket, a magyarok nem tudták megismételni korábbi sikerüket, majd a szlovák kormány is gondoskodott erről, úgy módosította a választási körzeteket, hogy ez többé ne is legyen lehetséges.
Szlovákia jó példa arra, mennyi hátránnyal jár, ha a megyéket mesterségesen, nem a történelmi határok mentén hozzák létre, ma már szlovák szakértők és politológusok is nyíltan elismerik ezt – egyikük egy tévévitában mondta el: a megyésítés politikai döntés volt, és a magyarok ellen irányult. „Vívják ki Székelyföld autonómiáját, és lehet, ezzel nekünk is segítenek” – zárta előadását Őry Péter
Partiumi próbálkozások
APartiumi autonómiatörekvésekről Szilágyi Ferenc egyetemi adjunktus beszélt; próbálják bevinni a közbeszédbe az autonómia, a regionalizmus fogalmát, de az út elején járnak, inkább kérdésfelvetések vannak, válaszok még nincsenek. Egy jól működő régió akkor jöhet létre, ha kifelé az elválasztás, belül pedig az együttműködés jelenik meg hangsúlyosan, Partium esetében számos olyan tényező létezik, melyek szinte törvényszerűen adnák önálló régiós státuszát: Bukaresttől távol, az ország szélén helyezkedik el, természetes választóvonalak (a Kárpátok) határolják, nyugati irányban nyitott földrajzi szempontból mesterségesen létrehozott, de egyre légiesebbé váló államhatár a választóvonal, de a határon átívelő vonzáskör szintén előnyös, segítheti a térség nyugati irányú gazdasági integrációját. Vannak fékek is, melyek az önálló, autonóm régió létrejöttét akadályozzák: ilyen a több nemzetiségű lakosság, ami nagyon megnehezíti az egységes regionális öntudat kialakulását, de nincsenek történelmi előzmények sem, csak rövid ideig volt önálló tartomány, és nehézség az is, hogy két párhuzamos társadalom létezik, a magyar Partium és a román Crişana, a kettő között semmiféle kapcsolat nincs, a két közösség egymással szemben határozza meg magát. Éppen ezért nagy dilemma számukra, hogyan képzeljék el a partiumi autonómiát. Mindenképpen területi és nem etnikai alapon határoznák meg, és kétnyelvű lenne. Szerkezetileg Székelyföld sokkal kevésbé koherens, mint Partium, de a nagyon erős helyi identitástudat teszi sokkal előrehaladottabbá az itteni folyamatot – fejtette ki Szilágyi Ferenc. „Hatalmas kihívás áll előttünk az elkövetkezőkben, az identitáserősítés. Úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas, felépült erőművet, amely teljesen működőképes, csak nincs meg a kritikus tömeg, hogy beinduljon a reakció. Ha ezt el lehetne érni, úgy gondolom, már magától működne a többi” – fogalmazott a váradi előadó.
Szótár kultúránk megismeréséhez
Az autonómiakonferencia központi témájához, a román–magyar párbeszédhez közvetlenül kapcsolódó kiadványt mutatott be Péntek János kolozsvári egyetemi tanár, nyelvész, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) elnöke. A Magyar–román kulturális szótár rólunk szól, román nyelven román partnereinknek – mondotta, hiánypótló kiadványról van szó, ilyen jellegű könyv még nem jelent meg, pedig tulajdonképpen rég esedékes és szükséges lett volna – fogalmazott. Hasznos és fontos információkat közvetít a magyar kultúráról azoknak, akik nem ismerik a magyar nyelvet, több mint háromszáz szócikkben, írásban közlik a legfontosabbnak ítélt tudnivalókat. A szótár alapfogalmakat ismertet, a Bibliától a hungarikumokig (Béres-csepp, Rubik-kocka), és műfajához illő módon indulat- és érzelemmentes, nem offenzív és nem defenzív – hangsúlyozta Péntek János, aki azt is elmondta, négy évvel ezelőtt kiadták a mostani könyv párját, a Román–magyar kulturális szótárat, amely a román kultúrát mutatta be a nyelvet nem ismerő magyar olvasóknak.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

ROMÁNOK-RMDSZ-FIDESZ Az erdélyi magyar politikum és a magyar nemzetpolitika közti ütközési pontok Az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról értelmetlen önmagában beszélni. A feltételrendszert, amiben az erdélyi magyarok a mindennapjaikat élik, nagymértékben a román állam határozza meg.
Azzal kell kezdenem, hogy kimondottan örültem Kelemen Attila Transindexen megjelent írásának. A szerző az RMDSZ és a Fidesz viszonyát tematizálja, illetve az a kérdést teszi fel, hogy a 2010 után új nemzetpolitika hogyan „szabja át az erdélyi magyar társadalmat”. Kelemen írását azért tartom fontosnak, mert megtöri a nyilvánosságon belüli csendet ezzel a – véleményem szerint kulcsfontosságú – témával kapcsolatban*.
Magam egy terjedelmes tanulmányban próbáltam rávilágítani a magyar állampolgárság- és nemzet-politika lehetséges értelmezési kereteire, illetve hatásaira. Most ennek a tanulmánynak egy részét próbálom újrafogalmazni egy „olvasóbarát verzióban”**. A szövegben reagálok Kelemen Attila legfontosabb állításaira, és bizonyos értelemben megpróbálom keretbe helyezni azokat.
Megfogalmazásaim talán túlságosan nyersnek hangzanak majd. Ez annak köszönhető, hogy hanyagolom a normatív szempontokat, és a szereplők stratégiáinak reális megítélésére teszek kísérletet. Ez alól reményeim szerint senki nem képez kivételt.
A román politikai törekvések a nemzetépítés és a kontroll-kooptálás között
Az első fontos körülmény, hogy az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról teljesen értelmetlen önmagában beszélni. Rogers Brubaker szerint egy kisebbség politikai törekvéseit egyszerre határozza meg a többségi állam és az anyaország. E kettő közül ráadásul – esetünkben – a többségi állam (illetve a román politikai mező) szerepe összehasonlíthatatlanul nagyobb. Azt a feltételrendszert, amiben az erdélyi magyarok a mindennapjaikat élik nagymértékben a román állam határozza meg. Ez a magyar politikai osztály stratégiáira, a magyar politikai osztályon belüli törésvonalakra is igaz. A magyar nemzetpolitikának ehhez képest igen szűk és marginális szerepe van. Ezt az RMDSZ vezetői pontosan realizálják, amikor Bukarestben jelölik meg a maguk számára a legfontosabb téteket. Ezért lehet igaz az, amit Kelemen Attila is megfogalmaz, hogy „az RMDSZ kommunikációjában a Fidesszel való kapcsolat nem más, mint külpolitikai kérdés”. Az RMDSZ vezetői koránt sincsenek a Fideszhez olyan közel, mint azt Kelemen Attila állítja. Inkább arról van szó, hogy a Fidesszel való viszonyban egy pragmatikus álláspont kerekedett felül, mégpedig elsősorban azért, mert ez a kérdés az RMDSZ vezetők többsége számára marginális kérdésnek tűnik. Miután a román politikai mező elsőbbségét hangsúlyozzuk, érdemes vázolni, hogy a román politikai szereplők a magyar közösség, illetve politikai osztály számára milyen fajta integrációs modellt kínálnak fel. Ennek alapvető jellemvonása egyfajta kettősség, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy a román politikai elit egyszerre tartja fenn – az államot az etnikai értelemben vett román nép államaként értelmező – nemzetiesítő projektet és támogatja az RMDSZ – Bakk Miklós megfogalmazásával élve – rejtett konszociációra vonatkozó törekvéseit.
Egyrészt konszenzus van tehát a román politikai eliten belül a nemzetállami projekt fenntartásában. Ez egy olyan intézményrendszer működtetését jelenti, amely a különböző etnikumok között hierarchikus viszonyt határoz meg, és aminek következménye a kisebbségi és többségi kategória közötti aszimmetria. Most nem tárgyaljuk részletesen az aszimmetrikus viszonyrendszer kérdését. Egy szemléletes példaként az hozható fel, hogy például a fele-fele részben magyar és román Marosvásárhelyen (vagy akár a 80 százalékban magyar Csíkszeredában) a többségiek a nemzetállami intézményrendszer működése következtében gondolják úgy, hogy a nyilvános kommunikáció nyelve per definitionem a román, és nekik nem szükséges ismerniük a magyar nyelvet. Miután az intézményesen definiált etnikai hierarchiában felül vannak, teljesen természetes számukra, hogy a társadalmi integráció minden kulturális terhét a kisebbségi közösségnek kell viselnie. Ennek az intézményes berendezkedésnek az egyik hosszú távú következménye az erdélyi etnikai rétegződési rendszer átalakulása volt, ami a magyarok egyre fokozódó marginalizációjához vezetett. Az aszimmetria másik hosszú távú következménye az asszimiláció, amely Erdélyben
elsősorban (de nem csak) a vegyes házasságokon belüli kiegyenlítetlen etnikai szocializációs modellek következménye.
Másrészt azonban a román politikai osztály magyarokhoz, illetve az RMDSZ-hez való viszonya nem érthető meg egyoldalúan a nemzetiesítő törekvések felől. Az 1989 után kialakult román kisebbségpolitikai rezsimnek – a nemzetállami jelleg, illetve a kisebbség és a többség közötti hierarchia megtartása ellenére – megvannak a maga pluralista (vagyis a kisebbségi közösségek elismerésére alapuló) jellemvonásai:
(1) A román kisebbségpolitikai rezsim első hangsúlyosan pluralista (és a magyar etno-kulturális reprodukció szempontjából kulcsfontosságú) eleme, hogy az államilag finanszírozott magyar nyelvű oktatás széles spektrumát tartja fenn.
(2) A másik elem, hogy a román politikai elit valójában elfogadja, hogy a kisebbségi közösségek saját etnikai pártjaikon keresztül vesznek részt a közéletben. A magyar közösség szempontjából a kisebbségek számára kedvezményes parlamenti helyeket juttató választási törvénynek nincs túlzottan nagy jelentősége. Annak már sokkal inkább, hogy 1989 után a választási törvény végig megőrizte az arányos kimenetet, ami lehetővé tette, hogy a lakosság 6-7 százalékát kitevő magyar közösség nagyjából arányosan legyen képviselve a parlamentben. (Azt, hogy ez nem magától értetődő, jól mutatja a magyar választási törvény, ami a győztes párt számára kedvez. De akár egy klasszikus kétfordulós, kompenzáció nélküli egyéni választókerületes rendszer is elképzelhető lenne.) (3) A harmadik (a másodikkal szorosan összefüggő elem), hogy 1996-tól az RMDSZ és a román politikai elit között kialakult egy többé-kevésbé rendszeresített politikai alkufolyamat, amelynek keretén belül az RMDSZ kisebb kihagyásokkal részesült a kormányzati hatalomból. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a „kisebb kihagyások” szintén nem jelentettek a Szövetség számára tényleges ellenzéki szerepet. Az RMDSZ minden ilyen alkalommal „speciális viszonyt” ápolt az épp aktuálisan legerősebb politikai szereplővel, mintegy kívülről támogatva azt formális koalíciós partnerével szemben.
Lényeges ugyanakkor, hogy az etnikai hatalommegosztásnak, illetve az RMDSZ (vagy tágabban a magyar elit) végrehajtó hatalomban való részvételének nem alakultak ki az intézményes, törvényileg kodifikált keretei. Az RMDSZ praktikusan folyamatosan részese a végrehajtó hatalomnak, azonban ez mindig az aktuális politikai alkuk függvénye. A kérdés másik oldala, hogy praktikusan az RMDSZ gyakran sikeresen lobbizik a magyar intézményeknek, vagy magyarlakta területeknek juttatott erőforrásokért, valójában azonban (a közjogi autonómia, vagy az intézményes hatalommegosztás egyéb változatai híján) ezekre sincs semmiféle intézményes-jogi garancia. Éppen ezért az ezzel foglalkozó elemzők, például Narcisa Medianu, vagy Horváth István, már az ezredfordulón az RMDSZ és a román politikai szereplők közötti alku aszimmetrikus jellegét hangsúlyozták, és arra utaltak, hogy ez a viszony a kontroll-kooptálás modelljén keresztül érthető meg. Ez pontosan arra utal, hogy a magyar politikai osztállyal folytatott alkufolyamaton keresztül a román politikai szereplők úgy érik el a magyar követelések mérséklődését (vagy pl. azt, hogy a kilencvenes években az erdélyi magyar kérdés lekerült a nemzetközi napirendről), hogy közben nem kell intézményesíteniük az etnikai hatalommegosztást, és nem kell módosítaniuk az államberendezkedést. Érdemes megjegyezni, hogy az RMDSZ kormányba való bevonása kapcsán Victor Ponta kormányfő talán most utalt először explicit módon a kontroll-funkcióra (vagyis, hogy azért szükséges az RMDSZ bevonása, hogy a magyar közösség ne radikalizálódjon).
Az erdélyi magyar elit a párhuzamos társadalom építése és az aszimmetrikus alku között
Az erdélyi magyar politikai osztály magatartásában szintén van egy eredendő kettősség, amit akár a Szövetség a kilencvenes években kialakított (részben implicit) programelemei és a román politikai térbe történő tényleges integrációs folyamatok között feszül. Ez a kettő valójában a mai napig nincs egymással köszönő viszonyban.
Az erdélyi magyar elit saját társadalmáról való víziójában a párhuzamos társadalom elképzelése játszik kulcsszerepet, és ennek az RMDSZ programjában is meghatározó szerepe van. Az elképzelés lényege, hogy a magyar közösség etno-kulturális újratermelése (megmaradása) akkor képzelhető el, ha felépíthető egy olyan intézményes szerkezet, ahol a lehető legtöbb társadalmi szükséglet a közösségen belül elégíthető ki. Ez az elképzelés még a két világháború között alakult ki, és (miközben a múlt rendszerben is volt egyfajta kontinuitása) 1989 után fogalmazódott újra. A kilencvenes évek első felében ez a program kulcsszerepet töltött be, és egyrészt az autonómia-törekvésekben, másrészt a magyar elit egy intenzív intézményépítő és közösségszervező stratégiájában nyilvánult meg. Ez volt az az elem, amit egyesek „társadalomépítésnek”, mások „mozgalom RMDSZ-nek” hívtak, és amely jó ideig a közösségi aktivisták és az erdélyi magyar értelmiségiek egy széles rétegét integrálni volt képes.
Miközben a programelemek szintjén a párhuzamos társadalom víziója (beleértve az autonómiát) megmaradt, a román politikai térbe való integráció (elsősorban a kormányzati szerepvállalást biztosító aszimmetrikus alku) átírta a tényleges prioritásokat, és megváltoztatta a Szövetségen belüli viszonyokat. Soroljuk fel röviden a román politikai szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku legfontosabb következményeit. Ezeknek azért is jelentőségük lesz, mert a Fidesz és az RMDSZ közötti töréspontok is ezekhez kapcsolódóan érthetők meg (már amennyire ezek megérthetők strukturális értelemben, a személyközi viszonyok figyelembe vétele nélkül):
(1) Ahogy már érintettük, az aszimmetrikus alku, illetve a kontroll-kooptálás lényege a magyar elit követeléseinek mérséklődése (ami a közjogi szerkezet átalakítása nélkül következik be). Ez azt jelenti, hogy a stratégiák szintjén a román politikai partnerek számára elfogadhatatlan programelemek (elsősorban az autonómia) háttérbe szorulnak. Ezt a helyzetet az RMDSZ az elmúlt évtizedben többféle stratégiával próbálta kezelni. Egyrészt (leginkább az ezredforduló környékén) az volt megfigyelhető, hogy a programot a „realitásokhoz” alakították. Így a 2000-es választási programból hiányzott például az autonómiára való utalás. Másrészt (és ma ez a domináns) a programelemek és a tényleges cselekvési stratégiák elválnak, és az RMDSZ másfajta diskurzust forgalmaz a választói és másfajta diskurzust a román partnerei fele. Ez azt jelenti, hogy miközben az autonómia akár központi programelem, addig a román partnerekkel folytatott tárgyalások napirendjére fel sem kerül.
(2) Átalakul a politikai folyamat természete. A román politikai szereplőkkel folytatott (általában nem nyilvános) tárgyalások jobb esetben néhány tucat politikus részvételével zajlanak. Így miközben a bukaresti politikai aréna szerepe megnövekszik, a közösségi aktivisták korábban jobban integrált rétege a politikai folyamatokon kívül találja magát. A „mozgalom RMDSZ” megszűnésével ugyanakkor a kialakuló politikai osztály (az RMDSZ felső-vezetés) számára óriási kérdéssé válik, hogy miként biztosítsa a maga (illetve a kialakuló integrációs modell számára) a társadalmi támogatást. Ezt elsősorban a magyar közösségnek juttatott erőforrások feletti monopólium megszerzésén keresztül tudja megtenni. Mind az aktivista réteg, mind a szélesebb társadalom szempontjából ezen állami erőforrások becsatornázásának van központi szerepe.
(3) Ez egyben azt is jelenti, hogy átalakul a politikai legitimáció, illetve a szervezeten belüli politikai habitusok. Míg korábban a legitimáció forrása a közösségépítés, a magyar intézmények működtetése volt, mára ennek szerepét a forrásszerzésben való sikeresség vette át.
(4) Végül a magyar politikai osztályon belüli törésvonalak is az aszimmetrikus alkuhoz való viszonyban gyökereznek. Az úgynevezett „mérsékeltek” és „radikálisok” közötti viszonyt pontosan az 1996 és 2000 közötti első kormányzati ciklus élezte ki. A kormányzati munkában résztvevő „mérsékeltek” ekkor stabilizálták többségüket, a politikai folyamatokból kiszoruló „radikálisok” pedig 2003-ban hagyták el a pártot.
A magyar nemzetpolitika hatásai
A Fidesz-RMDSZ viszony (strukturális és nem személyközi) értelemben ebben a keretben érthető meg. A Fidesz törekvései az elmúlt két évtizedben két irányból keresztezték az RMDSZ-elit érdekeit. Egyrészt a Fidesztől folyamatos és közvetlen segítséget kaptak a többségi szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku ellenzői (a „radikálisok”). Másrészt a Fidesz saját erdélyi klientúraépítésre vonatkozó kísérletei veszélyeztetik az RMDSZ erőforráselosztásban élvezett monopóliumát. Mindkét szempont megmutatkozott már az 1998 és 2002 közötti első Fidesz-ciklus alatt. Ekkor a Fidesz az RMDSZ vezetése ellenében nyíltan az aszimmetrikus alku ellenzőit (Tőkés Lászlót, illetve a Reform Tömörülést) támogatta. Az RMDSZ vezetők ezt külső beavatkozási kísérletként élték meg, amely a párton belüli hatalomátvételt, illetve az identitáspolitikai diskurzus fölötti ellenőrzést célozta, és azzal fenyegetett, hogy a legnagyobb Kárpát-medencei kisebbségi magyar politikai alakulat a Fidesz klienteláris hálózatába kerül. Szintén már ekkor megmutatkozott a második probléma, hogy a Fidesz a magyar intézmények fenntartására szánt erőforrások tekintetében az RMDSZ-t megkerülő politikát folytatott, és (legalábbis az RMDSZ-elit szemében) egy saját kliensi hálózat kialakítására törekedett. Lényeges azonban, hogy 1998 és 2002 között az RMDSZ-elit politikai ellenfelei még az RMDSZ-en belül voltak. Talán ennek is köszönhető, hogy a státustörvény alkalmazását tekintve 2001-ben a Magyar kormány és az RMDSZ között megegyezés született, és a törvény végrehajtását segítő úgynevezett státusirodákat a Szövetség keretében hozták létre. Mielőtt a 2010 utáni történéseket bemutatnám, röviden érintenem kell azt is, hogy mi történt 2002 és 2010 között, hisz az ekkor regnáló MSZP-SZDSZ kormány a Fideszhez képest radikálisan más politikát folytatott (és nem csupán az állampolgárság-politikában). A baloldali kormány legfőbb törekvése a Fidesz határon túli informális (klienteláris) hálózatainak felszámolása volt. Ennek azért volt jelentősége, mert a Fideszhez kötődő politikai szereplők (elsősorban Tőkés László és Duray Miklós) rendre igen markánsan nyilvánultak meg magyar belpolitikai kérdésekben.
Az egyik eszköz a támogatáspolitika nagyfokú centralizációja volt, ami részben egy a baloldalhoz kötődő klienshálózat kialakításában öltött testet. Ez azonban egybeesett azzal (és ennek volt meghatározó szerepe, nem a saját klienshálózat erőltetésének), hogy a baloldal elfogadta a status quo-t, és a támogatáspolitikai döntéseket az RMDSZ-re bízta. Az RMDSZ ezzel a forráselosztás vonatkozásában igen kedvező helyzetbe került, hisz az erdélyi magyar közösségnek juttatott romániai erőforrások mellett immár a magyarországiak fölött is monopóliumra tett szert. A státusiroda-hálózat fenntartása mellett az oktatási-nevelési támogatásnak volt kiemelt szerepe, amit az RMDSZ által létrehozott Iskola Alapítvány adminisztrált.
2010-ben az újra hatalomra kerülő Fidesz az erdélyi politikai mezővel kapcsolatos korábbi törekvéseit jóval radikálisabb formában próbálta érvényesíteni. A támogatáspolitikai intézményrendszer radikális átalakításra került, aminek nyomán az RMDSZ gyakorlatilag teljes mértékben kiszorult ebből. A Szövetség számára komoly veszteséget jelentett, hogy a magyar kormány 2011 májusában megszüntette a státusiroda-hálózatot, illetve a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségére bízta az oktatási-nevelési támogatás adminisztrálását. Ezekkel az intézkedésekkel egyidőben alakították meg a 150 személyt foglalkoztató információs irodákat, amelyek a könnyített honosítással kapcsolatos törvénymódosítás végrehajtását segítik. Az irodahálózatot a civil szervezetként működő, de valójában az RMDSZ politikai ellenfelének számító Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra bízták. Az RMDSZ (illetve azok a civil szerveztek, értelmiségiek, akiket Budapesten az RMDSZ holdudvarába soroltak) nem csupán a fent említett, hanem majd minden magyarországi támogatástól elestek, miközben – ahogy Sipos Zoltán Hol a guriga című cikkében ezt dokumentálta – a magyar állami vállalatok közel 1 millió eurót juttattak a 2012-es kampányidőszakban az RMDSZ ellenzékéhez tartozó politikusok által bejegyzett civil szervezeteknek. Nagyon fontos látnunk azonban, hogy a magyar kormányzatok befolyásoló ereje igen korlátozott maradt. Az RMDSZ (2003-tól párton kívüli) ellenzéke paradox módon az MSZP-SZDSZ kormány alatt volt a legsikeresebb. Ekkorra esik Tőkés 2007-es EP-választási eredménye és a MPP viszonylag jó önkormányzati szereplése. Ugyancsak ekkor (2008-ban) kényszerült az RMDSZ felső vezetése a székelyföldi önkormányzati jelöltek esetében „korrekcióra”, aminek nyomán a Fidesz-hez közelálló (Kelemen Attila által is említett) politikusok kerültek kulcspozícióba. Ide kapcsolódik, hogy a 2004. december 5.-i népszavazási kampányt követően az RMDSZ a Fidesszel egyébként szemben álló vezetői számára vállalhatatlanná vált a magyar baloldallal fenntartott nyilvános kapcsolat.
Azt nem kell különösebben részletezni, hogy a Fidesz erdélyi politikai mezővel kapcsolatos eléképzelései milyen látványos kudarcot vallottak a 2012-es önkormányzati, majd parlamenti választáson. Ennek oka a magyar választók és a RMDSZ közötti megváltozott kapcsolatban keresendők, amiben mára az állami erőforrás-allokációnak van döntő szerepe. Ebben a tekintetben pedig az RMDSZ egyértelműen lekörözi a (kizárólag magyar forrásokra utalt) belső ellenfeleit.
Az RMDSZ viszonya a magyarországi választásokhoz
Az erdélyi magyar politikai mezőn belüli mozgásokat tehát a magyarországi események csak kis mértékben befolyásolták. Ennek oka, hogy a tétek elsősorban Románián belül fogalmazódtak meg. Az állampolgárság-politika és a szavazati jog kiterjesztése elviekben megkérdőjelezte ezt a helyzetet. Két ezzel kapcsolatos alapproblémát érdemes kiemelni.
(1) Az első, hogy a magyar politikai közösség kiterjesztése (az úgynevezett határok fölötti nemzetegyesítés) úgy történt meg, hogy a kialakuló szerkezetben az erdélyi magyar eliteknek nincs semmilyen szerepük, intézményes játékterük. A 2012 novemberében elfogadott választási törvény kiterjesztette a választójogot a kisebbségi magyar közösségekre, anélkül azonban, hogy választhatóságuk intézményes-jogi feltételeit megteremtette volna. A magyar állampolgársággal és szavazati joggal rendelkező erdélyi magyarok így nem tehetnek egyebet, minthogy egy mainstream magyarországi pártra szavazhatnak. Többségük a Fidesz-t támogatta, miután az a magyar nemzet irányukba való kiterjesztését támogatta. Ezzel együtt azonban az erdélyi magyarok vonatkozásában semmilyen programmal nem rendelkezik Az erdélyi magyar politikai osztály azzal a helyzettel, hogy egy olyan politikai aréna nyílt meg, amelyben ő (a jelen körülmények között) nem lehet szereplő, láthatóan nem tud mit kezdeni.
(2) Egy másik kérdés, hogy milyen viszony áll fenn a magyar állampolgárság és a politikai elit Románián belüli integrációs stratégiái között. Mint láthattuk, ez utóbbinak két egymással versengő modellje alakult ki. A formális programok szintjén (illetve normatív értelemben) a kisebbségi társadalom elképzelése és az autonómia-törekvések határozták meg a magyar politikai elit diskurzusait. Empirikus értelemben azonban inkább a kontroll-kooptálás, illetve a többségi szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku vált meghatározóvá. A normatív politikatudományi irodalomban többségi álláspontnak számít, hogy a kettős állampolgárság, illetve a közjogi autonómia egymást kizáró megoldások. Erdélyben ez a probléma Salat Leventénél jelenik meg.
A magyar politikai osztály azonban nem fogalmazott meg semmilyen nyílt álláspontot a kérdésben. Arról, hogy az egyes politikai szereplők, csoportosulások hogyan ítélik meg a kedvezményes honosítást, illetve a szavazati jog kiterjesztését, nehéz direkt módon információt szerezni. Az erdélyi magyar közbeszédben nem alakult ki az állampolgársággal kapcsolatos vita. Az ellentéteket jelezte, hogy miközben a székelyföldi vezetők demonstratíve elsőként vették fel az állampolgárságot, addig Markó Béla a fenntartásait hangsúlyozta. Szintén Markó Béla az, aki nyilvánosan kiállt a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
2014 januárjában az RMDSZ-en belül az állampolgársággal, illetve a szavazati joggal kapcsolatosan (a létező fenntartások ellenére) egy „pragmatikus” (az erdélyi magyar közvélemény megoszlásait figyelembe vevő) álláspont kerekedett felül. Ennek keretében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, illetve Borbély László, a Szövetség „második embere”, a román partnerek vonatkozásában is meghatározó politikusa is regisztrációra, illetve a választáson való részvételre biztatta az erdélyi magyarokat. Ezt követően az RMDSZ több helyi szervezete bejelentette, hogy segíteni fogja a választási regisztráció folyamatát.
A magyarországi választások után megkezdődött az erdélyi politikai szereplők magyarországi politikai piacon való pozícionálódása, ami nyilvánvalóan érintheti a pozíciók belső rendszerét is. Kelemen Attila (és Parászka Boróka) ebben a kontextusban érdekes. Azonban érdemes újra leszögezni, az RMDSZ mainstream szempontjából a Magyarországon való pozícionálódás meglehetősen marginális, miközben egy sikeres (Fidesz irányába történő) újrapozicionálódás megszüntetné a belső ellenzék minden létalapját.
Kiss Tamás
* A témával kapcsolatban tudtommal egyedüliként Salat Levente fejtett ki koherens álláspontot, ami azonban (sajnálatosan) csak egy szűk szakértelmiségi (mondhatni baráti) körön belül került megvitatásra. ** Ez azt jelenti, hogy például nem használok szabályos szakirodalmi hivatkozásokat. Nem akarom ugyanakkor azt a látszatot kelteni, hogy minden itt megfogalmazott gondolat saját kútfőből származna. Így ahol ezt szükségesnek találtam a szövegben hivatkozom a felhasznált szerzőre. Transindex.ro

F.J. KEREKASZTAL A kérdés: beszállunk-e egy bombázóba, amelynek a pilótafülkéjében Putyin is ott van?
A kettős állampolgárságról tartott kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen sziporkázott egy történész, egy szociológus és egy sor politológus.
- az az antinacionalista beszédmód és az az alkotmányos patriotizmus, amit a magyarországi mainstream baloldal a nyolcvanas-kilencvenes években útként kijelölt magának, az eleve kulturális és nyelvi alapon szerveződő kisebbségi közösségek számára eredendően idegen és egy más entitást képvisel - attól, hogy 2010-ben létrejön a honosítási törvény, a magyarországi társadalomnak a határon túli magyarokkal kapcsolatos kérdésékben alkotott véleménye nem változott meg - a 2004-es, kettős állampolgárság-ellenes kampánnyal, a modernizációs retorika és a jóléti sovinizmus összecsúsztatása révén lényegében a bal-liberális értelmiség nyitotta meg az utat a szélsőjobb narratívák kibontakozása előtt - az kisebbségi magyar elitek kilencven éve nem voltak ilyen legitimációs válságban - az RMDSZ-nek nem sikerült a román nemzetépítéssel szemben doktrínát megalkotnia - gyakorlatilag az RMDSZ-ből és az RMDSZ körül eltűnt az etnikai identitás tőkésítése, az azt szervező réteg; hiányoznak azok a hajszálerek, amelyek a szakmát összekötnék egy intézményi rendszerrel - a Fidesz folyamatos erdélyi térfoglalása és a magyar állampolgárság kiterjesztése eljuttatott oda, hogy gyakorlatilag a kisebbségi elitek, mint önálló politikai entitás, nem jelennek meg a magyar kormányzati politikában, funkciótlanná váltak: nem részesei ennek a dolgok, a magyar állam a fejük fölött építette ki a politikáját.
Ezek voltak a legfontosabb megállapításai Kiss Tamás szociológusnak a Magyar Kisebbség nemzetpolitikával és a kettős állampolgárság kérdésével foglalkozó új számában megjelent írásában. Az írást röviden méltató Bárdi Nándor történész még Korhecz Tamás állítását emelte ki: a kettős állampolgárság megadása révén a kisebbségvédelem helyett a magyar pártpolitikai küzdelmek kihelyezése történt a kisebbségi magyar közösségekbe, és a kisebbségvédelmet, a kisebbségi társadalomépítést nem pótolhatja a kettős állampolgárság kérdése.
Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) keretében, a Sapientia EMTE épületében pénteken, Állampolgárság téma a Magyar Kisebbség új számában címmel megszervezett kerekasztal-beszélgetést Bárdi Nándor történész moderálta. Meghívottjai Bakk Miklós, Bodó Barna, Kántor Zoltán, Salat Levente és Toró Tibor politológusok, valamint Kiss Tamás szociológus voltak.
Ezek voltak a legfontosabb megállapításai Kiss Tamás szociológusnak a Magyar Kisebbség nemzetpolitikával és a kettős állampolgárság kérdésével foglalkozó új számában megjelent írásában. Az írást röviden méltató Bárdi Nándor történész még Korhecz Tamás állítását emelte ki: a kettős állampolgárság megadása révén a kisebbségvédelem helyett a magyar pártpolitikai küzdelmek kihelyezése történt a kisebbségi magyar közösségekbe, és a kisebbségvédelmet, a kisebbségi társadalomépítést nem pótolhatja a kettős állampolgárság kérdése.
Az alábbiakban kivonatolva közöljük a beszélgetés során elhangzott lényeges megállapítások egy részét: Bakk Miklós
- a nacionalizmus-elméletek mentén a román-magyar történelmet újra kell gondolni, és azt is, hogy hogyan játszik a magyar és a román politika a határon-túliság kérdésével és, hogyan teszi át ezt taktikai regiszterbe
- a magyar politikában a leszakadt részek kérdésében a meghatározó az, hogy az akkor következett be, amikor a magyar nemzetépítés éppen csúcsra volt járatva. Éppen ezért a magyar nemzetpolitika a mai napig nem tud differenciáltan tekinteni erre, hanem ennek az egységeszménynek az újraértelmezését próbálja megvalósítani .
- a román államépítés és a határon túli románok viszonya ettől különböző, ugyanis az akkor még nem országrészek közösségei nagyon különbözőképpen kapcsolódtak be a nemzetépítésbe. Így a bukovinai és az erdélyi kicsit másképp valósult meg, a moldáv pedig egy alternatív nemzetépítés volt, sőt vannak olyan román tömbök, amelyek soha nem voltak részei a román nemzetépítésnek (pl. a Timok völgye)
- ha a kettőt szembeállítjuk, akkor azt látjuk, hogy az utóbbi nemzetépítési koncepció jóval nagyobb politikai és taktikai mozgásteret ad a kisebbségi közösségeknek
Kántor Zoltán
- nem egyetlen nemzetkoncepció van, hanem egy homályos nemzetkoncepció, amire az emberek hivatkoznak, (azt gondolnánk, hogy a politikusok többsége alapos olvasottság után tesz így, de ez nem így van). A nemzetépítés olyan, mint a La Sagrada Familia templom, épül, de nem tudjuk, hogy milyen lesz, nem látjuk a végpontját a folyamatnak, folyamatosan változik, alakul
- az egyének véleménye nagyon sokat számít: 500-600 ezernél tart a kettős állampolgárságot felvevők száma, de meg lesz az egymillió is. Persze van, akinek a magyar állampolgárság igénylése túl sok, van aki feleslegesnek érzi és van olyan is, aki protesztből nem teszi meg ezt.
Kiss Tamás
- egy olyan nyelvet próbál keresni, amelyen elmondhatóak olyan jelenségek, amelyekről nehéz beszélni, mert rájuk van telepedve egy „máz, kulimász”. Ilyen például a kettős állampolgárság kérdése, de az RMDSZ klientúraépítése is.
- a kettős állampolgárság megadásával nem zárult le semmi, a kategorizációs küzdelem folyik tovább
Salat Levente
- kérdés az, hogy a szakembereket, akik a kérdéssel hivatásukból adódóan foglalkoznak, mentesíti-e valami az alól a felelősség alul, hogy próbáljanak értékelni, állást foglalni a várható következményeket illetően
Kitérő
Salat feltette a kérdést, hogy van-e esély arra, hogy a politikai döntésekről, opciókról tudományos igényű megállapításokat tegyünk és, hogy van-e tudományos alapja annak, hogy a nagy horderejű politikai döntéseket illetően nyíltan állást foglaljanak és ítélkezzenek azok helyességéről. Két példával árnyalta a kérdést.
1. Pólya György pályafüggőség modellje: adott egy urna, benne egy piros és egy fehér golyó. Két játékos, egy-egy urnával, amelyekben csak piros és a másikban csak fehér golyó van. A játék: szerre kivesznek egyet és visszatesznek egy ugyanolyant. Mi lesz ennek a kimenetele? Azt gondolhatnánk, hogy fele-fele arány lesz a végén, de nem, az esetek nagy többségében ez 90 %-os eltolódást fog mutatni ide vagy oda. Ez egy olyan kumulatív logika a kétesélyes kérdések esetében, ami azt mutatja, hogy nem lehet tudni, hogy merre fog hangsúlyosan eltolódni az esélyek közül a végeredmény. 2. Egy elmélet szerint sündisznó és róka típusú elemzők vannak. A sündisznó típusú nagy rendszerekbe, összefüggésekben lát, míg a róka kis és ellentmondó részletekbe. Az érdekes tapasztalat ezekkel az, hogy a rókának nagyobb az esélye, hogy megjósolja a rövidebb távú politikát. Salat szerint ő sündisznó típusú kutató és a kettős állampolgárság kérdéskörében csak olyan információk állnak a rendelkezésére, amelyek a rókáknak játszanak a kezére.
- szerinte a kettős állampolgárság története röviden: a Fidesz és Orbán Viktor úgy dicsőült meg, hogy a történet kezdetén nagyon határozottan ellenezte az állampolgárság kiterjesztését, majd 2004-ben a „nagyon szerencsétlen” népszavazást követő politikai hisztériában - nem utolsó sorban választói megfontolásból -, felállt a kettős állampolgárságot követelő hullám tetejére. Majd amikor megnyerte a 2010-es választást, abban a helyzetben találta magát, hogy nem maradt más választása: annak ellenére, hogy nem tudhatta, mi lesz belőle, tovább kellett menjen a vállalással. Ettől a pillanattól kezdve létrejött egy olyan helyzet, ahol a szereplők sodródnak ezzel a jelenséggel, létrehozták ezt a Pólya logikájához hasonló eseményt, attól függetlenül, hogy mit gondolnak erről az egészről.
- szerinte azt képzelhetnénk, hogy az RMDSZ-nek volt elképzelése arról, hogy mi lesz ennek a következménye. Habár Kiss Tamás a szövegében utal rá, hogy az RMDSZ-ben volt egy törésvonal ennek az értékelésével kapcsolatban, Salat úgy véli, hogy a nagy törésvonal nem Markó Béla, illetve Antal Árpád és Tamás Sándor között van (eredetileg Antal-Tamás formában hangzott el, a szövegben először tévesen Antal Attila neve szerepelt, javítottuk - szerk. megj.) Szerinte annak vagyunk a szemtanúi, ahogy az RMDSZ-nek, annak ellenére, hogy látja, hogy rossz vége is lehet a dolognak, nincs ereje szembefordulni az áramlattal és ő is felül erre a vonatra.
- Salat úgy véli, hogy ezzel ellentétben az EMNP, meg a holdudvarához tartozó szervezetek részéről azt látjuk, hogy amellett, hogy közvetlen haszonélvezői az eseményeknek, szerintük az autonómia és a kettős állampolgárság kérdése nem összeegyezhetetlen. Azonban arra, hogy miért, nincs válaszuk vagy érvük.
- Salat beszélt Borbély Zsolt Attilának a kötetben megjelent szövegéről is, amelyben az egyik elképzelés az, hogy meg kell győzni a románokat arról, hogy legyen autonómia, de akár rá is lehet kényszeríteni őket az autonómia megadására. Salat szerint ez rég ott lebeg a nyilvánosság előtt és szerinte annak, aki ezt képviseli, ezt előbb-utóbb fel kell vállalnia. Ez a kérdés szerinte azért érdekes, mert nem világos, hogy ezt akkor is beszabad-e vagy érdemes-e vállalni, ha már nem egy vonatról van szó, hanem "arról a bombázóról, amelynek a pilótafülkéjében Putyin is ott ül."
- Salat ugyanakkor kijelentette, hogy ez nem a végkövetkeztetés, ugyanis nem tudja, hogy mire lehet számítani a kérdésben
Bárdi Nándor
- Bárdi elmondta, hogy ő, mint történész, a nemzetiesítést egy társadalomtörténeti jelenségként gondolja el. Szerinte Magyarországról nézve a kérdés úgy tevődik fel, hogy egy nemzetiesítési folyamat mikor torzul el.
Két példa
Bárdi két példával illusztrálta, hogy mit ért ez alatt. Szerinte a „Fölszállott a páva” hihetetlen sikere a politikai támogatásra gyakorolt szakmai szűrőnek is köszönhető, valamint annak, hogy mindezek mellett valamire építkezett (táncház-mozgalom).
Ezzel szemben a „Szeretünk Magyarország” program ott bukott el Bárdi szerint, hogy nem ment át szakmai szűrőn és éppen ezért nem épült a valóságra. A kormány által meghirdetett program nem tudott versenyezni a falu hagyományos ünnepeivel, és hiába lehetett pályázni rá 250 000 forintnyi összeget, a program összeomlott, vagy nem lett belőle semmi vagy egy giccsé vált
szerinte az a kérdés, hogy egy döntéshez van-e olyan szakpolitikai háttér, ahol kontrollálható? Bárdi szerint Magyarországon sokszor mindent felülír a pártpolitikai megfontolás.
- Magyarország megértésére a plebejus nemzet fogalmat hozta fel, amelyet a Kádár-korszak felfogásával illusztrált: az életszínvonal a nemzeti érdek és a feszültség elkerülése a cél. Ezenkívül a Kádár-rendszer lényegéhez tartozik a jóléti sovinizmus is.
- szerinte ki kell mondania azt, hogy történészként úgy látja, hogy a kettős állampolgárság esetében a párhuzamos nemzetépítések felszámolásáról van szó, amihez az is hozzájárul, hogy a négy nagy magyar kisebbségi közösségben a helyi nemzetépítő elitek nem tudták a maguk önálló politikai közösségét intézményesíteni
- szerinte történelmi perspektívából nézve teljesen világos, hogy Magyarországról szemlélve a jelenségeket a népességáramlás a Kárpát-medence közepébe folyik. Bárdi szerint ezért 1918-ban azt gondolták, hogy még ötven év és mindenki magyar identitású lesz, az alapján, hogy mi történt 1880-1918 között. Akkor az a vélemény uralkodott, hogy az iparosítás ezt meg fogja oldani. Tudjuk, hogy teljesen más történt és végül a szocialista iparosítás révén fordult a kocka. Bárdi szerint a politikusok 2010-ben megnyitották a kapukat, azt üzenve, hogy a magyar elitek most vannak szinkronban és ezáltal „a nyűglődés helyett van egy kapu”, amit ki lehet használni. - ha túl sokat foglalkozunk a következményekkel, akkor elsiklunk az egyik lényeges kérdés fölött: „Miért van az, hogy a lövétei bácsika Zsoltikát, Viktort emleget? Miért van ez a megszólíttatási igény?” - Bárdi elmondta, hogy ő úgy gondolja, hogy azt a diszkrepanciát, hogy a külhoni magyarok a 2004-es népszavazás után nagyon kritikusak voltak a magyarországiakkal szemben, az emberek úgy dolgozzák fel, hogy úgy kezelik, mintha személyesen Orbán Viktortól kapták volna meg ezeket a jogokat, ő lenne személyesen az, aki ilyen értelemben emancipálta őket.
- Bárdi szerint ezzel az a probléma, hogy a romániai magyar kisebbségi elit ehhez képest nem sokat tesz a megszólításért, a kisebbségi hálózatok üzemeltetéséért. „És ez azért megkerülhetetlen kérdés, mert létfontosságú az otthon maradó közösség megerősítése.”
- Bárdi kérdése az volt, hogy a székely vezetők az autonomista retorika közben vajon hányszor ültek le megbeszélni a dolgaikat? Bárdi egy kérdést felvetve illusztrálta ezt: "vajon miért nem áll a marosvásárhelyi reptéren egy busz, ami elvinné az embereket Csíkszeredába, amikor tudjuk, hogy hasonlókból áll össze egy kisebbségi hálózat?". Transindex.ro