Szoborparkká váló múzeumkert
A Székely Nemzeti Múzeum kertje lassan-lassan szoborparkká változik: a múzeum tulajdonában levő művek sorát jövő év végéig Kolozsi Tibor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotásai gazdagítják. Sajátos szobrok ezek, sajátos hangulatot adva a múzeumkertnek – és a hatás kölcsönös, hiszen a szobrok jelentése is változik a környezet változásával – véli Kolozsi Tibor.
A múzeumkert szobrokkal való megtöltése régebbi terve Vargha Mihálynak, ám a Székely Nemzeti Múzeum elég kevés tartós anyagú alkotással rendelkezik, a fa-, és főként a gipszszobrok pedig nem bírják a szabad ég alatt. Ezért hát „segítségért folyamodtunk” – fogalmazta meg a csütörtöki kiállításmegnyitón a múzeum vezetője, Kolozsi Tibor szobrászt meg nem kellett sokat győzködni, hogy több mint egy évre kölcsönadja hét nagyméretű művét. A Gyergyóditrón született, Kolozsváron élő, a Ion Andreescu Vizuális Művészeti Akadémián oktató Kolozsi Tibor művészete nem ismeretlen a háromszéki közönség számára.
Kolozsi kisplasztikáiból 2002-ben Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is kiállított – emlékeztetett Vargha Mihály. Mint mondta, a Székely Nemzeti Múzeumban látható Kolozsi-szobrok különlegessége az, hogy alkotójuk sosem távolodik el az emberi testtől, valamely anatómiai formát meghökkentő kontextusban, merész képzettársítással ábrázol, ezért a néző szabadsággal van megáldva – vagy megverve. A laza és spontán kompozíciós megoldások részleteiben azonban ott van az erdélyiség, a tömör megfogalmazás, a mívesség – emelte ki Vargha Mihály. Hozzátette, a múzeumkerti kiállítással nem titkolt szándéka az is, hogy induljon már el Erdélyben egy olyan szoborállítási folyamat, mely nemcsak a történelmi személyiségekre, a kiemelkedő történelmi pillanatokra összpontosít, hanem szabad témájú, példaként Kolozsi egyik különleges szobrát, az Évát hozta fel.
A maga során Kolozsi Tibor megtiszteltetésnek nevezte, hogy a székely fővárosban állíthat ki. Művészetéről vallva elmondta: megelőzendő a sok magyarázkodást, közismert témákat szeret feldolgozni, de sajátos megjelenítésben, a „megfagyott gondolat” jegyében, azaz nemcsak ábrázol, de alkotásai üzenetek is. A kiállításmegnyitó zárórészeként a kolozsvári Mátyás-szobor restaurálási folyamatát ismertette, hiszen Kolozsi Tibor nevét nemcsak alkotó szobrászként, de jeles alkotások felújítójaként is jegyzik – Fadrusz János szoborcsoportja mellett dolgozott az aradi Szabadság-szobron, legutóbb pedig a madéfalvi Siculicidium-emlékművön.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négy éve vizsgálják, hogyan került a magyarokat sértő tábla a kolozsvári Mátyás-szobor elé
Négy éve vizsgálja eredménytelenül a román ügyészség, hogyan került a magyarokat sértő bronztábla a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport elé – írta keddi számában a Szabadság című napilap.
A Kolozs megyei ügyészség szóvivője azt közölte a napilappal, hogy az ügyben a megyei rendőrkapitányság nyomoz egy ügyész irányítása alatt. Hozzátette: a nyomozóknak több bizonyítékot is sikerült begyűjteniük, de a nyomozás érdekeire hivatkozva elutasította a részletesebb tájékoztatást. A kolozsvári Mátyás-szoborcsoportot 2011 áprilisában avatták fel újra a román és a magyar kormány közös támogatásával végzett restaurálás után. Egy hónappal később a szobor talapzatánál ismeretlen tettesek bronztáblát helyeztek el egy Nicolae Iorga román történésztől származó, Mátyás román eredetére utaló idézettel. A tábla elhelyezését Sorin Apostu akkori kolozsvári polgármester történelmi jóvátételnek nevezte.
Amint a Szabadság emlékeztetett rá, a műemléken történt engedély nélküli beavatkozás miatt Kelemen Hunor akkori művelődési miniszter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke, és Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) volt alelnöke is feljelentést tett. Gergely Balázst 2012 szeptemberében kihallgatta az ügyészség, Kelemen Hunort azóta sem idézték be meghallgatásra.
A Nicolae Iorga román történésznek tulajdonított “A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a legyőzhetetlen Moldva ellen indult” idézetet először 1932-ben helyezték el a szobor talapzatára. A feliratot 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása után eltávolították, de Gheorghe Funar, Kolozsvár szélsőségesen nacionalista polgármestere 1992-ben ismét feltetette. A restaurálás során a talapzatra Fadrusz János által tervezett eredeti Mathias Rex felirat került.
A Iorga-idézetet tartalmazó feliratot ismeretlenek a szoborcsoport előtti gyepszőnyegre tették ki.
erdon.ro

Kolozsvár szégyenszobra
Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros – szól a mindenki által ismert népszerű dalocska. A történelmi emlékek, a régvolt elődök által épített bástyák, épületek, szobrok és megannyi más mellett van azonban egy viszonylag új köztéri alkotás, amely fügét mutat a jóérzésnek és esztétikailag súlyosan szennyezi a környezetet. Ez nem más, mint a magyarirtó Avram Iancu szobra, amely egyebek mellett Gheorghe Funar egykori polgármester ízlésficamának állít emléket. A förmedvényt úgy helyezték el, hogy déli irányból, a városba jövet, már messziről szúrja az ember szemét. Magának a térnek a felújítása – szoborral, szökőkúttal megtűzdelve – egyetlen célt szolgált: áthelyezni a hagyományos Főteret – a Mátyás-szoborcsoport és környéke – egy olyan térre, amely nem emlékezetet lépten-nyomon a város magyar múltjára. Persze nem sikerült. A hamarosan 700 éves kincses városban aligha lehet elhajítani úgy követ, hogy az ne egy magyar történelmi emléket találjon el. Ha bármelyik Kolozsvári lakost arról kérdezzük, hol a Főtér, senkinek nem jut eszébe az Avram Iancu szobra által uralt tér.
A szoborállítással más „eredményt” is elért a 90-es évek eleji városvezetés: gyakorlatilag meggyalázták a magyarok egyik szimbolikus kulturális központját, amely a Bocskai és a Hunyadi tereket foglalja magába, ahol Janovics Jenőék 1906-ban felavatták a Nemzeti Színházat és ahol az egykori Bánffy György-telken az impozáns Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) palotája is helyet kapott. Ma már a színház sem, a tér sem, a palota sem, és – legyünk őszinték – a város sem a miénk. Ide épült a múlt század 30-as éveiben az ortodox katedrális. A teret, amely a 19. században Trencsin tér néven volt ismert, az 1899-es rendezése után az itt álló palota nyomán EMKE térnek kereszteltek, majd 1907-ben Bocskai névre neveztek át. A trianoni békeszerződést követően a románok Alexandru Ioan Cuza nevét adták neki. A második világháború idején neve Hitler térre változott. A háború után Malinovszkij marsall nevét vette fel, majd 1964-ben Győzelem tér lett.
1993. december 1-jétől a kincses város sok névváltoztatáson átesett közterét a románok által nemzeti hősként ünnepelt, a magyarok szemében egy gyilkos figura szobra uralja.
„Gheorghe Funar, Kolozsvár polgármestere eldöntötte, Kolozsváron fel kell állítani Avram Iancu szobrát, amely méreteivel, monumentalitásával túlszárnyalja Mátyás király szobrát. Pályázatot írt ki. A bírálóbizottság elnöke, Raoul Şorban művészettörténész, a Szocialista Munkáspárt tagja nem az esztétikát vette figyelembe, hanem a politikumot. Ilie Beinde nyert, aki primitív elképzelések rabja. Pályaműve 20 méter magas, bazaltkövekből rakott oszlop, a tetején áll majd Avram Iancu 5 m-es bronzszobra. Hiába tiltakoztak a művészek, a román értelmiségiek, Funar nem hallgatott rájuk, idén december 1-jén szeretnék fölavatni a szobrot” – írta 1993-ban a szoborról a Népszava. (A cikkben elírás történt, a szobrász neve helyesen Ilie Berindei).
A szoborállítás ötlete még csak nem is új keletű, Funarnak voltak hasonszőrű elődei. 1930-ban, amikor még Trianon után frissiben dúlt a románkodás Kolozsvárott, megszületett egy terv Iancu szoborba öntéséről. A románoknak mindig fájt, hogy Európa egyik legszebb köztéri szobra egy magyar művész, Fadrusz János alkotása Kolozsváron, és egy magyar királyt, Mátyást ábrázolja az akkor még majdnem teljesen magyar város közepén. Nem beszélve az 1902-ben felavatott Mátyás-szobor nagyságáról, művészi értékéről, amely messze földről érkezett látogatókat is ámulatba ejtett és ejt a mai napig.
Azt még a román nemzetiségű építészek és szobrászok is elismerik, hogy ennyire csúf „műalkotás” nincs széles e hazában. Alkotójáról, a Svájcban élő Ilie Berindeiről keveset tudni, jött, látott, és… megáldotta a várost egy szörnyszülöttel.
Évekkel ezelőtt, 2007-ben a Clujeanul hetilap és a MindBomb akciócsoport már kérte az akkori polgármestert, hogy a nemkívánatos funari örökségtől szabaduljon meg, ám a válasz az volt, hogy a polgármesteri hivatalban a szobor kérdésével nem foglalkoznak, a téren azonban tervezik egy zenélő és színpompás szökőkút építését.
Később is hiába kérte több román és magyar szobrász, építész, művészettörténész, de a Művészeti Akadémia tagjai és más értelmiségiek is a polgármesteri hivatalhoz intézett nyílt levelében, hogy a szobrot valamilyen formában tüntessék el, Emil Boc jelenlegi polgármester már 2014-ben határozottan kijelentette, amíg ő lesz a város élén, egy ujjal sem nyúlnak hozzá.
Kolozsvár 2021-re megpályázta az Európa Kulturális Főváros címet. Esélye van rá, hogy elnyerje, de kérdés, hogy egy ilyen szoborral vajon a városvezetés méltó-e arra, hogy megkapja a kitüntető címet. És ezt nem kizárólag a Kolozsvári magyarok állítják, hanem például a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem több román nemzetiségű oktatója. A város főépítésze is azt nyilatkozta: új Iancu-szoborra van szükség, ám mivel ehhez erős lobbi kell, etnikai okok miatt „ezt nem fogja felvállalni senki”.
Avram Iancu megítélése – annak függvényében, hogy román vagy magyar történészek nyilatkoznak róla – homlokegyenest eltérő. Történelmi tény, hogy az 1849-ben fellázadt császárhű románok – Avram Iancu vezetésével – magyarellenes pogromjuk alatt összességében 7500–8500 embert mészároltak le, megváltoztatva ezzel Dél-Erdély etnikai összetételét. Azóta Gyulafehérvár és környéke a magyarság szempontjából szórványnak számít, de az Avram Iancut ábrázoló – szakértők szerint is Európa egyik legrondább – köztéri szobor mégis ott virít Kolozsvár szívében. Mintegy emlékeztetve minket, magyarokat, hogy ne ugráljunk, mert megjárhatjuk…
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Amikor a vers megelevenedik
Jancsik Pál 80 éves
Jancsik Pál Brassóban született, ott is érettségizett, költői tehetségét Kiss Jenő fedezte fel, ő is lett első mentora. A költő nyelv és irodalom szakot végzett Kolozsvárt 1959-ben. Bölcsészdiplomáját, irodalmi készségeit szerkesztőként (rövid ideig, 1959-ben az Utunk folyóiratnál, 1971-től Dacia könyvkiadónál), lektorként (1960-től Ifjúsági Könyvkiadónál) érvényesítette, 1985-től a Korunk szerkesztőségi titkára volt. 1999 óta nyugdíjas, de a versírást nem hagyta abba…
A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) tilos volt. Műfordítóként is dolgozott: egy válogatás magyar nyelven – Mihai Beniuc Legszebb versei – az ő fordításában jelent meg 1962-ben, továbbá része volt a román népballadákat és népdalokat közlő Kihajtott a bükk levele(Bp. 1961), a Hej, zöld levél (1966) című kiadványok, az Építő Amfion (1967) és a Csillagok születése(1972) című antológiák létrehozásában; Mihai Eminescu, George Coşbuc verseinek magyar nyelvű, gyűjteményes kiadásában. Kultúraközvetítő munkásságához tartozik még Ion Vinea elbeszéléseinek válogatása (Sóhajok paradicsoma, 1975) és Ioan Alexandru legszebb verseinek kiadása (1976); német nyelvből is fordított (Hölderlin, Paul Celan szövegeket). Románul megjelent néhány verse (például a Tineri poeţi maghiari din România. Generaţia „Forrás” című, 1979-ben megjelent kötetben, Tudor Baltes fordításában).
A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és egyes világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) politikai meggondolásokból tilos volt. (A Tanulók könyvtára sorozat egyes kötetei kísérő tanulmánnyal jelentek meg, ezek írása a szűkös 1970-es 80-as években a romániai magyar irodalomkutatók, kutató tanárok számára is némi közlési lehetőséget jelentett.) Ő maga egy-egy kötetre valót válogatott és tett közzé Szabó Lőrinc (Legszebb versei címmel, Bukarest, 1971) és Juhász Gyula (Emberi hitvallás címmel, Kolozsvár, 1975) költeményeiből. Költészetét többen méltatták a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, Kántor Lajos foglalta össze munkássága első évtizedeinek jellemzőit. Később mások mellett Borcsa János értékelte verselő könnyedségét, Áprily-olvasmányokkal is összefüggésbe hozható természetimádatát.
Saját versesköteteit: Szomjas tenger (Bukarest, 1963), Tavaszi tánc (1965), Fűszálon csillag (Bukarest 1968), Szavak szemek (1979), Álommadár (Bukarest 1986) gyerekeknek szóló verseskönyvekkel szinte szabályosan váltogatva adta ki. Főleg romániai magyar lapokban közöl, gyermekközönségéhez kötetein kívül a Napsugár és testvérlapja, a Szivárvány révén szól. Gyermekvers-kötetei: Kicsi Jóska (1961, illusztráció: A. Tollas Júlia); Tavaszi tánc (1965), Verőfényben(1976), Pillangók tánca (1989), Mit tanácsolsz cinege? (2005, illusztráció: Szabó Zelmira),Fecskeszárnyon száll a nyár (2009, illusztráció: Abonyi Mária), Piripócsról Nárittyenbe (2010, illusztráció: Müller Katalin), A tó, a szarka meg a gyűrű (2010).
Idén a Koinónia kiadó jóvoltából igényes grafikai kiállítású kötettel jelentkezett újra (Kedvük ragyog, mint az ég. Versek gyermekeknek – Kürti Andrea és Sipos Gaudi Tünde rajzaival). A könyvbe mondókák, verses történetek, köszöntők, alkalmi versek mellé néhány műfordítását is beillesztette.
Jancsik Pált köszöntötték már „előzetesen” ez év júniusában a kolozsvári Stars Galériában Essig József kezdeményezésére, aki az 1990-es évek elején Fától fáig című, a kolozsvári területi stúdió magyar adása részére róla is készített portréfilmet. A Stars Galériában az volt a meglepetés, hogy kisebb-nagyobb gyermekek adták elő a költő Napsugár című versét, és hogy Kondrát Csabát (aki régebbecske volt gyermek) szép zenék komponálására ihlették a költő írásai. A gyermekek szívesen vállalt versmondására „a költő bácsi” bizony meghatottan rácsodálkozott, az apróbbak és nagyobbak pedig versengve mondogatták a játékos, derűs szövegeket.
De egy másik megelevenedésről is szeretnék szólni.
Jancsik Pál a 2016. július 25-i Helikonban közölte a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport jelképiségét firtató, versbe tördelt rigmusok és didaxis határán született (de archaizáló, regemondó, sánta-jambusos) mondatait. Maga sem gondolhatta, hogy születésnapján aztán éppen Fadrusz János Mátyás királya előtt gyűlnek össze a kolozsváriak, hogy hangot adjanak az igazságkeresésnek, hogy megfogalmazzák aggodalmukat a gyermekek itthoni (erdélyi, romániai) tanulási körülményeit illetően, az anyanyelvi képzés, a tényleges jövőnk érdekében.
… Ezért a játékos komolyságért, jelenlétért köszöntjük a 80-éves Jancsik Pált, alkotókedvet és erőt kívánva a „helyi verssel”, bízva abban, hogy nincs oda az igazság. (S hogy vers és élet között volt és lesz összefüggés.)
*
Jancsik Pál
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra.*
több mint száz éve ez a dolga,
Fadrusz János ezért ültette
karddal és páncélban a lóra.

Már életében gondja volt ránk,
ezért foglalta rendeletbe,
hogy istenházát építsenek
a Farkas utcai telekre.

Farkas utca még sehol sem volt,
de állott már a szülőháza.
Ezernégyszáznegyvenháromnak
februárjában jött világra.

Mikor már hatalmas király volt,
bölcsőjét akkor sem feledte,
hálából szülőházát minden
adó alól mentesítette.

És mert igazságos király volt,
nevét a nép mesékbe szőtte,
s a mese hős tetteinél is
élőbben őrködik fölötte.

Hiába próbálták ledöntni
komor bivalyokkal a szobrát,
táblákkal, újfajta mesékkel,
festékkel hiába gyalázták.

Mátyás még vigyáz Kolozsvárra,
híre töretlenül világol.
de ne adja az Úristen, hogy
le kelljen szállnia lováról.
*Régi kolozsvári képeslap felirata
EGYED EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Kultúrán át vezető út a nyelvismerethez
Magyarné Pápai Sarolta erdélyi származású hungarológus a magyar nyelv és kultúra külföldi népszerűsítéséről, elhivatottságáról, munkájáról beszélt a Krónikának.
– Erdélyből indultál külföldre a magyar nyelv és kultúra népszerűsítése felé: a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztél angol–magyar szakon, majd a szegedi József Attila Tudományegyetemen hungarológia szakon. Hogyan vezetett az utad oda, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztérium Nemzetközi Magyar Nyelvi Képzésekért és Oktatásért Felelős Főosztálya munkatársaként, magyar lektorként több európai országban népszerűsítsd, tanítsd nyelvünket, kultúránkat?
– A magyarságomat és a kultúra szeretetét szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhetem. Zilahi lány vagyok, aki a város legrégebbi magyar utcájának, a Kraszna utcának a hangulatát, lakóinak emberségét és büszkeségét szívta magába. Itt töltöttem nagyszüleimnél a vakációkat, itt értettem meg, mit üzen nekem az Ady-gimnázium, miért csodálatos Fadrusz János Wesselényi-szobra, milyen összetartó erő lakozik azokban az emberekben, akik büszkék a kultúrájukra. Gyerekkoromat Aradon töltöttem, ahol a szüleim rendszeresen vittek klasszikus zenei koncertekre, színházbérletünk volt a hozzánk érkező erdélyi társulatok előadásaira, múzeumokba jártunk minden utazásunk alkalmával, zongorázni tanultam – szóval a kultúra személyiségemnek szerves részévé vált. Tanári vénámat pedig nagymamáimtól örököltem. Kezdetben angol nyelvet tanítottam, majd a hungarológia szak elvégzése után egyértelművé vált számomra, hogy a magyar nyelv és kultúra megismertetése és terjesztése az én utam.
– Macedóniai, bolgár vagy olasz tanítványaidat az angol nyelven keresztül vezetted, vezeted a magyar kultúra felé, vagy közvetlenebb utakat keresel?
– Az angol közvetítőnyelvként segítség, de a tanításban nem mindig veszem hasznát, mert a hallgatóim kevésbé beszélik, így legtöbbször magyarul tanítom a magyart, amit igen hatékonynak tartok. Kultúránk megismertetését pedig leginkább magyar rendezvények szervezésével oldom meg: ilyen a magyar kultúra hete, magyar táncesték, magyar filmhét, gasztronómiai napok, képzőművészeti kiállítások, kortárstánc-előadások, komolyzenei koncertek és még sorolhatnám. Azt gondolom, hogy a kulturális élmények maradandó nyomot hagynak minden emberben. Igyekszem mindig olyan művészeket meghívni, akik nemcsak tehetségükkel és alkotásaikkal kápráztatják el a közönséget, hanem emberként is példát mutatnak mindenki számára.
– Biztosan találkoztál már olyan külföldiekkel, akik nem sokat tudnak nyelvünkről és kultúránkról, elsőként te tanítottad őket magyarul, te ismertetted meg velük a magyar kultúra elemeit. A közvélekedés szerint a magyar hangzása, nyelvtana miatt is rendkívül nehezen sajátítható el. Mi a tapasztalatod, tanítványaid megriadnak ezektől a nehézségektől? Milyen eszközökkel próbálod megkönnyíteni a folyamatot?
– Az a tapasztalatom, hogy minden országban máshogy tekintenek a nyelvünkre, kultúránkra. Ez részben attól is függ, hogy milyen az adott nép viszonya Magyarországhoz. Az olaszoknak például az Aranycsapat és Puskás Öcsi jut eszükbe rólunk, a macedónok szerint mi nagyon „cisto" ( = tiszta) ország vagyunk, a bolgárok pedig leginkább a bátorságunkat méltatják. A nyelvvel kapcsolatosan mindenhol ugyanaz az előítélet uralkodik: nagyon nehéz. Ezért, ha az adott egyetemen a magyar nem kötelező nyelvként szerepel a tantervben, akkor csak erős motivációval lehet eredményeket elérni: magyar elődök, szerelem, barátok, utazási élmények „segítségével".
Az ilyen hallgatókból ugyan kevés akad, de őket élvezet tanítani. Az alapot kapják meg tőlem, utána pedig ösztöndíjjal lehetőségük nyílik továbbtanulni Magyarország különböző egyetemein. Például egyik tanítványom, akinek a nagymamája vajdasági magyar, angol–német szakon végzett a szkopjei egyetemen, de végül a magyar nyelv hozta meg számára a boldogságot, és teremtett számára munkalehetőséget. Egy török hallgatóm Afrikába költözött, hogy az ottani gyerekeket tanítsa. Addig nem is akart a pedagógusi szakmáról hallani, amíg velem nem találkozott; aztán eljárt az óráimra, és valami megváltozott benne. Számomra a magyar nyelv tanítása a legfontosabb, élvezem minden percét, és mindent megteszek azért, hogy a tanítványaim megértsék és megérezzék, ennek a nyelvnek az elsajátításával milyen kincs kerül a birtokukba.
– Számos országban laktál már, és amiként te a magyar kultúrát odavitted, úgy más kultúrákba, szokásrendekbe belekóstoltál. Ha lehet röviden jellemezni, mit mondanál például a bolgárokról (most éppen Sumenben élsz), a macedónokról? Kialakult benned egy összegző „fantomkép" róluk?
– Mindig izgalommal költözöm ki néhány évre egy számomra ismeretlen országba. Alig várom, hogy megismerjem az ottani emberek gondolkodását, világnézetét, kultúráját és nyelvét. Ez is a munkám varázsa, hisz minden ország alakít rajtam is, kicsit más emberré válok, és ezért nagyon hálás vagyok. A macedónok például rugalmasságra tanítottak. Ők egy nagyon fiatal ország lakói, akik nemzeti öntudatukat most alakítják ki, és mindenre büszkék, amivel ezt bizonyíthatják. Nagyon izgalmas multikulturális közeg az övék, ahol a macedón, albán, török, aromán és roma kisebbség békében él együtt. Mediterrán nép, szeretnek élni, a család és barátok mindennél fontosabbak számukra, a munkánál is. Ráérnek elüldögélni egy kávé mellett akár órákig is, ha a szeretteik körében lehetnek, ilyenkor megfeledkeznek az idő múlásáról. A bolgárok mindenhova pontosan érkeznek, „csendesebb" nép, érzelmileg is zárkózottabbak és nyugodtabbak, de szeretnek ők is mulatni, és lehet számítani rájuk.
– Amellett, hogy nyelvtanárként és a magyar kultúra „követeként" dolgozol, számos más területen kipróbáltad már magadat, hiszen voltál már angol nyelvű színtársulat vezetője és rendezője, szerveztél színházi fesztiválokat, de tanítottál hátrányos helyzetű, elsősorban roma fiatalokat is. Mi a közös ezekben a munkákban, ami miatt vonzanak, vonzottak téged?
– Talán „a másság" közös mindegyikben. Mindig olyasmi vonzott, ami eltért a megszokottól, és ami kihívást jelentett számomra. Persze a siker szintén fontos volt. Aztán, ahogy teltek az évek és gyűltek a tapasztalataim, tudatosult bennem, hogy a másság megértése, elfogadása és ennek a közvetítése egyik életfeladatom. Most a lektori munkám erre is lehetőséget ad, ami külön öröm számomra.
– Bár régóta Magyarországon élsz, és onnan vezetnek hosszabb utaid külföldre, erdélyiként ismerteted meg a magyar kultúrát külföldiekkel. Szoktál nekik mesélni Erdélyről is?
– Igen. A hepehupás vén Szilágyság szívem és lelkem része, erdélyi származásom pedig mindig büszkeséggel tölt el. Bárhol élek a világban, sok helyen érzem magam otthon, mégis egyedül Erdély bizseregteti meg a szívemet, a zsigereimben érzem, hogy oda tartozom. Ezért már bemutatkozáskor, az első két mondat után mindenki számára kiderül, hogy én honnan jöttem, és miért is vagyok büszke magyarságomra.
– Bulgáriában például megesett, hogy nem sikerült pályázaton támogatást kapni különféle, a magyar kultúrát népszerűsítő rendezvényekhez, ezért egyéni finanszírozással szerveztél programokat (mézeskalácssütés, húsvétitojás-festés). Ez azt jelenti, hogy ennyire szívügyednek, küldetésnek tekinted a munkádat? És ha küldetésnek, akkor hogyan fogalmaznád meg a lényegét?
– A munkámat hivatásomnak tekintem, ezért mindent megteszek azért, hogy ne az anyagiak határozzák meg sikerességét. Természetesen egy rendezvény pályázati finanszírozása jelentősen megkönnyíti annak megszervezését, de mégis mindig azok a programok a sikeresebbek, amelyek szerény körülmények között, és inkább a helyi közösségekkel összefogva szerveződnek. Abban hiszek, hogy az emberek tulajdonképpen mindenhol jók és boldogok szeretnének lenni, a közös nyelv pedig a szeretet. Én ezt a személyiségemmel, az erdélyiségemmel, a magyar nyelv tanításával közvetítem, bárhol élek a világon.
Magyarné Pápai Sarolta
Magyarné Pápai Sarolta Zilahon született, gyerekkora nagy részét ott töltötte. Tanulmányait Aradon, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végezte. A szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett diplomát angol nyelv és irodalom szakon, később hungarológia szakon is. Kezdetben angolt tanított, a SceneHouse angol nyelvű színtársulatot mendzselte, kortárs angol és amerikai szerzők műveit állította színpadra, közben népművelőként is dolgozott Magyarországon. Tíz éve dolgozik a magyar nyelv oktatójaként, lektorként, ez vált hivatásává. A Balassi Intézet vendégoktatójaként a szkopjei Szent Cirill és Metód Egyetemen tanított 4 évig, ahol több magyar kulturális rendezvényt is szervezett. Oktatói tevékenységét 2015 óta a Sumeni Egyetemen, Bulgáriában folytatja.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

Hegedüs Sándor, a százkezű politikus
Társasházi pince, öt utazóláda, véletlenül megtalált gazdag hagyaték, emlékbizottság, konferencia és emlékév. Egy csoda, amely az elmúlt néhány évben bejárja a Kárpát-medencét. Hegedüs Sándornak, a 19. századi Magyarország egyik legbefolyásosabb politikusának elfeledett életét és munkásságát ismerhetjük meg.
Történészként végzett, diplomataként dolgozott, nyugdíjasként a magyarországi Kis- és Közép-Agrárvállalkozók Sajtkészítő Egyesületének elnöke. A magyarországi Kovács László mégis teljesen más minőségben járt nemrég Kolozsváron: a Hegedüs Sándor-konferencia egyik szervezőjeként. Hogy ki is volt Hegedüs Sándor, akinek idén születésének 170. évfordulóját ünnepeljük? Nevét és munkásságát az utókor elfeledte, még a történészek számára is fehér folt volt. Mindaddig, amíg néhány éve valami hihetetlen véletlen – vagy nevezzük csodának? – folytán hagyatéka felszínre került.
Csoda a pincéből
„Egy budai társasházban lakom. Néhány éve ennek pincéjében találtam öt hatalmas utazóládát. Amikor kinyitottam, meglepve tapasztaltam, hogy Hegedüs Sándor hagyatékára bukkantam. Hogy miért éppen ott hevertek a ládák? Hegedüs Sándor dédunokája, Tőry Magdolna ugyanabban a házban lakik, mint én, csakhogy ő nem foglalkozott a ládák tartalmával, így azok a pincében hevertek hosszú évtizedeken keresztül” – meséli Kovács László.
Amikor a ládákban talált anyagot feldolgozták, elhatározták, hogy a kolozsvári származású politikusról könyvet írnak történészek bevonásával. A néhány éve elkészült mintegy 650 oldalas kiadványt az elmúlt időszakban igyekeztek minél több helyen bemutatni, tartalmát ismertetni. A hagyaték gondozói nemcsak Magyarországot járták be, hanem eljutottak Felvidékre és Erdélybe is. Idén pedig Hegedüs Sándor születésének 170. évfordulója alkalmából emlékév keretében emlékeznek meg az egykor elfeledett politikusról és újságíróról.
Ki volt Hegedüs Sándor?
Kolozsváron született, a helyi református kollégiumban érettségizett, majd jogi tanulmányokat folytatott, amelyeket Budapesten fejezett be. Fővárosi barátai beajánlották őt Jókai Mórnak, aki a Hon című országos napilap szerkesztője volt, s a nagy író éppen a gazdasági rovathoz keresett szakembert. 1868-tól kezdett dolgozni újságíróként a lapnál.
A fiatalember azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy idejével jól tudott gazdálkodni: lapot írt, később szerkesztett és ontotta magából a vezércikkeket. Ezzel párhuzamosan egyre jobban elmélyedt a közgazdasági irodalom tanulmányozásában, úgyhogy néhány éven belül már szakműveket ismertetett (több nyelven beszélt), és értekezéseket tett közzé. Rengeteg írt és dolgozott. Tagja volt az Atheneaum című társadalmi-politikai-irodalmi-művészeti hetilap szerkesztőségének is. Közben politikai pályára lépett. Egymás után ötször jutott be kolozsvári képviselőként – a Szabadelvű Párt tagjaként – a magyar Országgyűlésbe. A párt mintegy harminc évig kormányozta Magyarországot. Hegedüs mintegy húsz évig a parlament pénzügyi bizottságának volt az előadója, számos bank tanácsadójaként és igazgatótanácsi tagjaként dolgozott.
A Széll Kálmán-kormányban 1899-től kereskedelmi miniszterré nevezték ki, hozzá tartozott a közlekedés és a szállítás. Minisztersége idején épült az Erzsébet híd, két Tisza-híd és a barcsi Dráva-híd. Bővítette a fiumei tengeri hajózást, a magyar tengerészeti akadémiát, gondoskodott a nemzetközi lámpás hajójelzések bevezetéséről, fejlesztette a folyami hajózást. Az ő idejére esik a Vaskapu szabályozásának befejezése, bevezette a révkalauz-rendszert. Összesen 945 km új vasútvonalat adott át, kidolgoztatta a székelyföldi vasúthálózat tervét, minisztersége idején 197 új posta-, 112 távírda-hivatal és 177 távbeszélő központ létesült, 16 város új telefonhálózatot kapott. Hegedüs nemzetközi távíróvezetékeket hozott létre, módosította a munkaszüneti napokról és betegsegélyezésről szóló törvényt, számos adótörvényt megreformált, fejlesztette az ipari szakiskolákat. Tárcafőnöksége idején 70 gyár nyílt meg az országban. Megszervezte az 1900-as népszámlálást, mert nemcsak a posta, hanem a statisztika is az ő hatáskörébe tartozott. Az 1900-as párizsi világkiállításon való sikeres magyar szereplés is az ő nevéhez fűződik, mint ahogy a kolozsvári Fadrusz János által készített Mátyás szobor is, hiszen Hegedüs volt a szobor egyik megálmodója, a szoborbizottság létrehozója, elnöke, majd a szoboregyüttes egyik leleplezője is. Mindeközben folyamatosan cikkeket és gazdasági szaktanulmányokat közölt. A Nemzetgazdasági Szemle, a Fővárosi Lapok, a Vasárnapi Újság, a kolozsvári Magyar Polgár munkatársaként több ezer újságcikket szignált.
Akadémikus, kegyelmes úr és támogató
Megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, életében számos elismerést kapott, többször kitüntették, a királyi udvar 1899. szeptember 18-án tevékenységét a valóságos belső titkos tanácsosi címmel ismerte el. Politikai karrierje során meggazdagodott, pénzét azonban többször is jótékony célokra fordította, számos karitatív intézmény lelkes patrónusa volt. Ezen kívül rendszeresen támogatta a református egyházat, szülővárosát és iskoláját: a kolozsvári református kollégium részben neki köszönhette a tornacsarnokot és az új épületet (amelyben ma a Şincai iskola működik). 1888-ban megalakult a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Hegedüst először alapító tagként tartották nyilván, de nemsokára megválasztották alelnöknek, majd világi elnöknek is. A társaság titkára, Szőts Farkas ezt jegyezte fel róla: „Kilenc vándorgyűlésünkön kilenc alkalommal szólt, lelkesített az igazság olyan erejével, a lelkesedés olyan pátoszával, az ékesszólás olyan varázsával, hogy azt soha sem feledte el, aki egyszer hallotta”. 1902-ben bizonyos fokig visszavonult a közélettől, és egyháza szolgálatába szegődött: a Dunántúli Egyházkerület főgondnokává választották.
Elvhűség és jellemesség
Elvhűség és jellemesség
„Hegedüs Sándor Emlékbizottságot alakítottunk, amely idén két konferenciát szervez. Az egyikre Kolozsváron zajlott április 27-én, a másikat Budapesten tartjuk majd valamikor ősszel a tudományos akadémián. Ugyancsak idén tavasszal a VI. kerületben a Hunyadi tér 12. szám alatti ház falán emléktáblát helyezünk el. A százkezű politikus itt élt haláláig, és később még sokáig családja is” – mondja Kovács László. Az emlékbizottság a Rubicon című folyóirat szerkesztőivel is tárgyal, hogy a kiadvány külön számot szenteljen a Hegedüs családnak (a politikus egyik fia, Hegedüs Lóránt gazdaságpolitikus, pénzügyminiszter volt, a Magyar Nemzeti Bank egyik alapítója, a másik fia pedig, Sándor, mérnök, író és utazó). Az emlékbizottság különben arra keresi a választ, hogyan történhetett meg, hogy az utókor ennyire elfeledte Hegedüs Sándort, hiszen 1945-ig Kolozsváron és Budapesten is utcanév őrizte emlékét. „Szeretnénk visszahozni az emlékezetbe, és megismertetni a mai nemzedékkel is azt a személyt, akinek a 19. századi Magyarország nagyon sokat köszönhetett” – vázolja az elképzeléseket Kovács László. Az emlékbizottság a hagyatékot igyekszik feltárni, digitalizálni, Magyarzsákodon pedig – Hegedüs Sándor családjának ősi fészkében – idén július első napjaiban, falunapok keretében kopjafát avatnak, tiszteletére pedig emlékszobát rendeznek be.
Címek és tisztségek
A Vasárnapi Újság a következő tisztségeit sorolja fel: az Osztrák–Magyar Vasúttársaság alelnöke, a Magyar Jég- és Viszontbiztosító Társaság és a Magyar Általános Takarékpénztár elnöke, a Magyar Jelzálog-hitelbank, a Pénzváltó és Leszámítoló Bank, a trieszti Assicurazione Generali, valamint a bécsi Balesetek Elleni Biztosító Társaság igazgatótanácsosa, ugyanakkor a budapesti Józsefvárosi Jótékony Egylet és a Nemzeti Torna-egyesület elnöke, a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének megalapítója és alelnöke, az Országos Képzőművészeti Társulat választmányi tagja, az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képekben igazgatósági tagja, fővárosi törvényhatósági bizottsági tag.
Hegedüs Sándor-emlékkonferencia Kolozsváron
A Kolozsvári Református Kollégium dísztermében egész napos előadássorozattal tisztelegtek Hegedüs Sándor előtt. A konferenciát árilis 27-én Kató Béla püspök és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja fővédnökségével rendezték meg. A programot Dinnyés József zenés előadása nyitotta, majd számos előadó közreműködésével alkottak részletes képet Hegedüs Sándor fáradhatatlan tevékenységéről, amelynek köszönhetően megkapta a százkezű politikus elnevezést. Mile Lajos főkonzul elmondta: az utókor gyakran mostoha, és kiesnek az emlékezetéből olyan személyiségek, akik méltók lennének a figyelemre. Az emlékbizottság azonban ezen igyekszik javítani. Mile Lajos a konferencia névadóját az egyetemes magyar politikatörténet kiemelkedő alakjának nevezte, tehetséges államférfiként jellemezte, akinek tevékenységét a hit is áthatotta. „Az utókornak kötelessége, hogy egy ilyen ember emléke előtt méltóképp tisztelegjen” – fogalmazott a főkonzul. Szász Zoltán, az MTA Történeti Kutatóintézetének főmunkatársa az 1867-es kiegyezésről, annak következményeiről, és Hegedüs Sándor társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokban kifejtett tevékenységéről, az ország vezetésében betöltött szerepéről beszélt. Tóth Szilárd, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa Erdély gazdasági fejlődési lehetőségeiről számolt be, a 19. század második felében történtek alapján. Előadásában ismertette a mezőgazdaság helyzetét Magyarország leginkább fejlődő korszakában, a vasúthálózat-építés folyamatát és Erdélyre kifejtett hatásait, valamint a különböző iparágak fejlődésének következményeit, rámutatva Hegedüs Sándor mindezekben betöltött szerepére. Kárbin Ákos történész, a VERITAS Történetkutató Intézet levéltárosa Hegedüs Sándor, mint Széll Kálmán kormányának kereskedelmi minisztere, Erdély fejlesztője címmel mutatta be az említett politikai pályájának kiemelkedő pillanatait. A konferencián Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője Hegedüs újságírói munkásságáról emlékezett meg, és arról beszélt, hogy társadalomszervezői tevékenysége, kezdeményezései páratlanok voltak, lelkesedése, elvhűsége és kitartó munkája pedig sosem merült ki. Hegedüs életútját Németh Tibor néprajzkutató és Millisits Máté művészettörténész egészítették ki, akik a politikusnak Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként betöltött szerepéről, a Mátyás-szobor állításához való hozzájárulásáról, valamint a Mátyás király szoborbizottság elnökeként végzett tevékenységéről beszéltek.
Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Fontos a forrásokig lemenni
Történelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője.
– Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság.
– Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak?
– Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem.
– Az iskolát is szülőfalujában kezdte?
– Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ.
– Később hol folytatta tanulmányait?
– A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla.
– Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán?
– Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott.
– Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években?
– Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni…
– Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt?
– Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha.
– Könyvei nem csak műelemzésről szólnak...
– Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz.
– Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát?
– Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel.
– Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete?
– A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület.
– Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani?
– Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege.
– Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben?
– Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”.
– A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság?
– Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről.
– Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban?
– Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem.
– Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába?
– Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni.
– Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek?
– Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt.
Murádin Jenő
A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, születésnapjára
Nyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője.
Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták.
Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek.
A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez.
Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna.
Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen.
Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik.
Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein.
Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament.
A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is.
Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989).
Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült.
A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét.
Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010).
És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg.
Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét.
Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is.
Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016).
Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg.
Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk...
Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt!
Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városa
Szoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják.
Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra.
Jobbra Iancu, balra a katona
Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát.
Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra.
A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű.
Román párra várva
A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”.
Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt.
Hivatalos lajstrom helyett
Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé.
Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban.
ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni.
Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész.
De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes.
Nincs hely a művészetnek
Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított.
A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan.
Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek.
Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro