Mátyás király születésnapja,a Kolozsvári Összefogás Napja?
Április 2-a az újabb – végre hivatalos – szoboravató időpontja
Mátyás király születésének évfordulóját ünnepelte tegnap délután Kolozsvár Főterén a szoborcsoportnál szép számban összegyűlt polgárság, amely úgymond felavatta a több hónapja hivatalos újraavatására váró, tavaly felújított emblematikus műemléket. A koszorúzással, majd a Himnusz eléneklésével záruló megemlékezésen Molnos Lajos városi tanácsos, illetve a római katolikus, az evangélikus-lutheránus és az unitárius egyház képviselői rövid méltatásokkal, fohászokkal emlékeztek a város nagy szülöttjére. Koszorút helyezett el ugyanakkor Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter is, aki megerősítette: április 2-án sor kerül a világhírű Fadrusz-alkotás restaurálásának hivatalos átvételére, újraavatására. Mátyás király születésének 568. évfordulója alkalmából egyébként más rendezvényekre is sor került a kincses városban, így a koszorúzás körüli félreértések ellenére végül méltóképpen ünnepelt Kolozsvár magyarsága.
Molnos Lajos RMDSZ-es kolozsvári városi tanácsos, az ünnepi megemlékezés, egyben a kolozsvári közösségnek címzett, az ünneplésre (Meg)hívó szó ötletgazdája az ünnepélyes zsoltáréneklést követő felvezető beszédében Mátyás király születésének évfordulója alkalmából közös kívánságként fogalmazta meg, hogy Mátyás király megszámlálhatatlan évig a kolozsvári magyar közösség szívében, tudatában, szobra pedig szülővárosa Főterén maradhasson.
„Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket” – idézett ezt követően János evangéliumából Takó István egyetemi lelkész, aki a római katolikus egyház képviselőjeként vett részt a megemlékezésen. Takó az „igazságos” uralkodóként elkönyvelt Mátyás király által képviselt szellemiséget példaként állította a közösség és annak vezetői elé. Kiemelte: emberi életünk legalapvetőbb vágya az igazság megismerése, a szabadság elnyerése. – „Meghalt Mátyás király, oda az igazság” – emlékeztetett a lelkész a népszerű mondásra, felvetve a kérdést: megmaradhatunk-e mindössze ennél a megállapításnál, amikor nagy királyunk emléke előtt tisztelgünk, aki hatalmát az igazság szolgálatába állította és azon szellemben gyakorolta, miszerint minden hatalom Istentől származik. Mint elmondta, a Mátyás király kőbe és bronzba zárt emléke előtt lerótt kegyelet csak úgy lehet őszinte, ha cselekedeteinkben ragaszkodunk az igazságosság általa képviselt eszményéhez, amely ugyanakkor szabaddá tehet bennünket. Végül azért fohászkodott, hogy a mai vezetők is ezen elvek és szempontok tudatában gyakorolják a rájuk bízott hatalmat.
Az evangélikus-lutheránus egyház képviseletében Kalit Eszter vezetőkért és közösségért fohászkodott: Isten segítségét kérte a hatalmi feladatok felelősségteljes teljesítéséhez, illetve ahhoz, hogy Kolozsvár közössége méltón őrizhesse Kolozsvár emlékét. Kijelentette: Mátyás király személyének nagysága századok után sem halványodott, a szoborcsoportban megörökített emléke városunk kincse, büszkesége. Rüsz Fogarasi Tibor lelkipásztor az unitárius egyház megbízottjaként imájában hálát adott azért, hogy a magyar közösség megünnepelhette Mátyás király születésének évfordulóját. Köszönetet mondott ugyanakkor városunk nagy szülöttjéért, Fadrusz Jánosért, továbbá azokért – és azoknak –, akik adományaikkal, munkájukkal, hozzáállásukkal a műemlék felújítását támogatták.
Háromszor ennyien április 2-án?
Teljesen érthető a Mátyás király születésének évfordulója alkalmából szervezett tiszteletadó ünnepség – jelentette ki az eseményen résztvevő, majd a szoborcsoportnál koszorúját elhelyező Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter. A politikus kijelentette: szerette volna, hogy február 23-a legyen a felújított szoborcsoport hivatalos átadásának időpontja, biztosnak tekinthető ellenben április másodika. „Bízom benne, hogy az elkövetkező száz évben nem szorul majd a szoborcsoport felújításra” – tette hozzá Kelemen Hunor.
Molnos Lajos később lapunknak elmondta: a magát szép számban képviselő közösség ékes bizonyítéka a kolozsvári összefogás érvényesülésének. Bízik abban, hogy a közösség jövő ilyenkor az általa javaslandó a Kolozsvári Magyar Összefogás napja keretében ünnepli majd meg a nagy király születését.
Gergely Balázs, az EMNT Közép-erdélyi régióelnöke szerint örömteli esemény volt a közös ünneplés. Hozzátette: bízik abban, hogy április másodikán, a szoborcsoport hivatalos átvételekor háromszor ennyi résztvevő jelenik majd meg Kolozsvár Főterén, ezzel a mozzanattal is méltó módon átadva a műemléket az utókornak.
Tegnap egyébként több mint 300-an voltak jelen az ünneplésen, köztük Eckstein-Kovács Péter, az államfő kisebbségi ügyekért felelős tanácsosa. Mint elmondta, tősgyökeres kolozsváriként vett részt a megemlékező ünnepségen: „Kolozsvári vagyok, és egyértelmű, hogy minden kolozsvárinak szíve-csücske Mátyás király és ez a szoborcsoport” – fogalmazott a politikus, aki örvendetesnek minősítette a tényt, hogy az emlék immár felújítva, egykori méltóságában díszeleghet Kolozsvár főterén.
A koszorúzás ünnepi mozzanatát követően a rendezvény a magyar himnusz közös éneklésével zárult.
ZAY ÉVA , Szabadság (Kolozsvár)

A megbékélés jegyében újult meg a Mátyás-szobor
Magyar és román részvétellel hivatalosan is átadták Kolozsváron a felújított Mátyás-szoborcsoportot. Az együttműködés fontosságát hangsúlyozták az ünnepségen részt vevő politikusok.
A magyar és román állam képviselői szombaton Kolozsváron avató ünnepség keretében vették át hivatalosan is a magyar és a román kormány közös támogatásával restaurált Mátyás-szoborcsoportot, az esemény tiszteletére egész napos rendezvénysorozatot is szerveztek a városban.
A magyar-román együttműködés fontosságát hangsúlyozták a politikusok
Sorin Apostu, a kincses város polgármestere és László Attila alpolgármester üdvözlő beszédében a műemlék felújítása kapcsán egyaránt méltatta a kolozsvári magyar és román lakosság együttműködésen alapuló együttélését.
Kelemen Hunor: Mátyás a kolozsváriaké
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke emlékeztetett Kolozsvár egykori nacionalista polgármesterére (nem mondta ki Gheorghe Funar nevét), aki a „királyt száműzni akarta a város főteréről”. Akkor fölemelték szavukat ez ellen az erdélyi, kolozsvári magyarok, értelmiségiek, akik „megvédték a királyt” – mondta. Kelemen szerint ők annak a történelmi alaknak a szellemi örökségét óvták, akit Erdélyben mindannyian a magukénak tudnak. Mert Mátyás király a kolozsváriaké, az erdélyieké, Európáé, a kereszténységé – hangsúlyozta a szónok.
Semjén: a szoborcsoport a magyar megmaradás jelképe
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében úgy fogalmazott: a Mátyás-szoborcsoport „háromszoros szimbólum”. Az egyik magának Mátyás királynak a személye, aki nemzeti önkifejeződésünket testesíti meg. A szoborcsoport egyben a magyar megmaradás szimbóluma, hiszen kiállta a történelem viharait, túlélte a Ceausescu-féle rombolást, akárcsak a „Ceausescu-epigonok” rombolási kísérletét. A szobor restaurálásnak története pedig a román-magyar együttműködés fontosságát jelképezi – tette hozzá a miniszterelnök-helyettes. Hangsúlyozta: az erdélyi magyarság boldogulása szoros összefüggésben áll Románia sikerességével.
Réthelyi: Kolozsvár nem vesztette el arculatát
Réthelyi Miklós, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának vezetője kifejtette: a kolozsvári magyaroknak sikerült megőrizniük magyar önazonosságukat, a város nem veszítette el arculatát. A magyar történelmi emlékezet egyik szakrális helyszíne ez – mondta a miniszter, aki szerint Fadrusz János Mátyás-szobra a magyar képzőművészet egyik csúcsteljesítménye.
Tőkés: jó lesz egyenrangú polgárnak lenni Európában
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke örömét fejezte ki amiatt, hogy ezt a szobrot a Ceausescu-időszakában nem sikerült lerombolni. Ceausescu és Funar korszakában rossz volt magyarnak lenni Erdélyben, Gyurcsány idejében rossz volt magyarnak lenni Magyarországon – szögezte le Tőkés. Kijelentette: itt az ideje, hogy a magyarság emberi és közösségi jogait, emberi és nemzeti méltóságát visszanyerve újból jó legyen magyarnak lenni Erdélyben és Magyarországon. Ez a mostani esemény hirdesse azt a reményt – mondta -, hogy végre-valahára újból jó lesz románnak lenni Stefan Cel Mare országában, magyarnak lenni Mátyás hazájában, magyarnak, románnak és száz nyelven beszélő, egyenrangú polgárnak lenni Európában.
Szőcs Géza: a régmúlt ködébe veszett az ellenségeskedés
Szőcs Géza kulturális államtitkár felidézte azt a pillanatot, amikor 1992 decemberében az erdélyi magyar politikai és egyházi vezetők részvételével körmenet indult a Szent Mihály-templomból a téren összegyűlt ellenséges tömeg gyanakvó figyelme közepette. Akkor a „bicskák kinyíltak a zsebekben” – emlékezett Szőcs Géza. Mindenki idegeiben érezte, hogy hajszál választja el őket egy újabb marosvásárhelyi konfliktustól, egy újabb polgárháborútól – tette hozzá. Erre szerencsére nem került sor – mondta -, de ennél is fontosabb, hogy mára a régmúlt ködébe veszett az a két évtizeddel ezelőtti nap.
Erdély.ma

Hírsaláta
AKADÉMIKUSOK A FUNAR-TÁBLÁÉRT. Nyílt levélben követeli több kolozsvári román akadémikus, hogy a kolozsvári önkormányzat tetesse vissza a Mátyás-szoborcsoport talapzatára a Gheorghe Funar által 1992-ben engedély nélkül felhelyezett táblát, amelyen Nicolae Iorga szövege áll: “A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
A levelet olyan személyiségek írják alá, mint Camil Mureşan, Horia Colan, Dumitru Protase, Emil Burzo. A táblát 2009-ben távolították el, amikor elkezdődött a szoborcsoport felújítása, az idei átadásra pedig nem helyezték vissza. Az akadémikusok azzal érvelnek, hogy a tábla “részese volt a szobor történelmének, illetve Kolozsvár jelenkori kollektív tudatának”. Szerintük a szobrot alkotó Fadrusz János rosszul ábrázolta Moldva lobogóját, így az arra enged következtetni, hogy Moldva Mátyás uralma alatt állt, márpedig Moldvabányán Magyarország királyát legyőzték a moldvaiak. (Krónika)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb nacionalista retorika tárgya a Mátyás-szoborcsoport
Futótűzként terjedt a hír, hogy a kolozsvári és jászvásári művelődési élet néhány képviselője beadványban kérte a kolozsvári polgármesteri hivataltól a Nicolae Iorgának tulajdonított idézetet tartalmazó tábla visszahelyezését a Mátyás-szoborcsoport talapzatára. A helyzetet súlyosbította Radu Moisin alpolgármester kijelentése, miszerint a városháza kérvényezni fogja a felirat visszahelyezését a területi műemlékvédelemnél.
Virgil Pop, a Kolozs Megyei Műemlékvédelmi Igazgatóság főtanácsosa a Szabadságnak elmondta: műemlékvédelmi engedélyt csak egy konkrét terv alapján bocsátanak ki, az 1992 november–decemberében a Főtéren végzett átalakítási munkálatok, – így a Gheorghe Funar által elhelyezett tábla is – törvénytelenek voltak. László Attila alpolgármester hangsúlyozta: a városháza nem fogja a felirat visszaállítását kérvényezni, tábla tehát nem lesz, újrahelyezésének kérdése opciónak sem tekinthető.
Virgil Pop lapunknak elmondta: a Nicolae Iorgának tulajdonított szövegből kiollózott, „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a legyőzhetetlen Moldva ellen indult” idézetet tartalmazó táblát először 1932-ben helyezték el a szoborcsoport talapzatán, a két világháború között Európa-szerte szárba szökkent fasizmus és az államok közti feszültség által meghatározott sajátos keretek között. 1940-ben a feliratot a közhiedelemmel ellentétben nem a bevonuló magyar hadsereg, hanem a távozó román közigazgatás képviselői távolították el – hangsúlyozta Virgil Pop, aki maga is közvetetten birtokába jutott egy betűnek.
Aberráns nacionalista retorika
Az építész kiemelte: a jelenlegi történelmi-politikai összefüggések már nem hasonlíthatóak a harmincas évek világához. Úgy vélte, a Gheorghe Funar polgármester által 1992. december elsején törvénytelen módon újra elhelyezett feliratnak az újbóli visszakerülését szorgalmazók nagy valószínűséggel a nacionalista retorika élesztgetésére alapozó ellenzék politikai indíttatásainak eszközei. Ők a nacionál-kommunista múlt csökevényeinek erősítése által szándékoznak megnyerni a társadalom azon csekély szeletét, amely még érzékeny az ilyen típusú, aberráns retorikára.
Mint elmondta, a megyei műemlékvédelmi igazgatósághoz mindössze egy nyugalmazott kolozsvári katonatiszt megkeresése érkezett, aki ezt eredetileg a Megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatóságnak címezte, de nem kapott választ, így elküldte a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztériumnak is, amely továbbította a megkeresést a Kolozs Megyei Műemlékvédelmi Igazgatóságnak. Virgil Pop a Szabadság rendelkezésére bocsátotta az illetőnek küldött hivatalos válaszát is, amelyben összegzi: az 1992 november–decemberében a Főtéren végrehajtott átalakítások törvénytelenek voltak.
Az Országos Műemlékvédelmi Bizottság 1992. december 22-én kelt, 7384-es számú átiratában elrendelte a felirat eltávolítását, az 1992. november 30-i állapothoz való visszatérést. A bizottság 1994. március 10-én kelt átirata ismét emlékeztet a Főtéri beavatkozások törvénytelen mivoltára – részletezte válaszában a tanácsos, aki felhívta a beadvány megfogalmazójának figyelmét arra is, hogy az 1992-es beavatkozások törvénytelen volta egyéb jogérvényes irat híján mindmáig fennáll, a törvényes rendelkezéseknek megfelelően végzett és engedélyezett, 2010-es felújítási munkálatok eredményeként pedig megvalósult az eredeti, törvényes állapothoz való visszatérés.
Utólag kérték az engedélyt
1992 december 22-i átiratában a Peter Derer által igazgatott Országos Műemlékvédelmi Bizottság felhívta a kolozsvári városi tanács figyelmét arra, hogy az engedélyezésre benyújtott dokumentációjukban felsorakoztatott munkálatokat már részlegesen (így a tábla elhelyezését is) megvalósították, engedély pedig utólagosan nem bocsátható ki, így a beavatkozások egyértelműen törvénybe ütköznek. Kijelentik továbbá, hogy Fadrusz János 1902-es szoborcsoportja rendkívüli értékű történelmi műemlék, amelynek megteremtője a talapzatot és a király lovas alakját összeillő egységben alkotta meg, a szoborra kíirt versenyben pedig a nyertes maketten a Mathias Rex felirat szerepelt.
A Nicolae Iorga egyik diskurzusából átvett idézetet tartalmazó tábla konjunkturális jellegű beavatkozásként, más történeti és törvénykezési összefüggésben került a szoborcsoport talapzatára – fogalmaz az átirat. Az okmány második részében a bizottság egyértelműen megtiltja zászlótartó rudak elhelyezését a Főtéren, amely a szobor mellett több kiemelt értékű építészeti emlék védett helyszíne, így adott esetben csak mozgatható zászlótartók helyezhetők el a téren. Felszólítják továbbá a városi tanácsot, hogy alkalmazkodjon a fent említett szempontokhoz, és szabja meg a törvényszegők büntetését.
Mathias Rextől a Iorga-idézetig
Az építész röviden összegezte lapunknak a szoborcsoporton megjelent feliratok váltakozásának történetét is. 1894-ben Fadrusz János nyertes pályázatának makettjén a Mathias Rex felirat szerepelt, az 1900-as párizsi Világkiállításon bemutatott modellt pedig a Mathias Corvinus megjelöléssel látta el a művész, amint azt egy – a Központi Egyetemi Könyvtár (BCU) tulajdonában levő – metszet is tanúsítja. Leleplezésekor, 1902-ben, a szobron a Mátyás Király felirat és Magyarország címere szerepelt. 1919-ben a Matei Corvinul elnevezés került a talapzatra, amelyről a címert eltávolították.
Az 1932-ben elhelyezett Iorga-idézetes táblát 1940-ben lebontották, helyére a Mátyás Királyunk felirat és a magyar címer került. 1945-ben ezt a helyi közigazgatás Mathias Rex-re módosította, a reneszánsz király közismert aláírásának is megfelelően. Az akkori, 1945-ös, a felirat módosítására összehívott ülésen egyébként bemutatták Fadrusz pályázati makettjét is, amelyet Mátyás király szülőházának padlásán fedezett fel Virgil Salvanu építész édesapja, aki abban az időben a városháza építésze volt – magyarázta Virgil Pop, rendelkezésünkre bocsátva az 1992-ben kelt, a fentebbi információt közlő jegyzetét is. 1992-ben a Gheorghe Funar-adminisztráció a műemlékvédelem engedélye nélkül elhelyezte a kérdéses táblát, a munkálatok törvénytelensége a talapzat 2010-es lebontásáig fennmaradt – összegezte Virgil Pop.
A műemlékvédelmi tanácsos egyébként bemutatta Virgil Vătăşianu akadémikusnak az Országos Műemlékvédelmi Bizottsághoz címzett levelét is, amelyet vele gépeltetett le. A román művészettörténész, aki köré, mondhatni, iskola szerveződött, felhívta a bizottság akkori elnöke, Aurelian Triscu figyelmét arra, hogy a Iorga-idézetet tartalmazó táblának nincs mit keresnie a talapzaton, mint ahogyan zászlótartó rudaknak sincs helyük a Főtéren. Állításait Vătăşianu egyszerűen arra a megfontolásra alapozta, hogy egy műalkotásnak a művész által elképzelt állapotban kell maradnia. Paradox módon, a polgármesteri hivatalnak nemrégiben címzett beadványt aláíró személyiségek között olyanok is akadnak, akik annak idején Vătăşianu diákjai voltak – tette hozzá Virgil Pop.
Opcióként sem merül fel a tábla
A tábla esetleges visszahelyezését a tulajdonosnak, ez esetben a kolozsvári polgármesteri hivatalnak kell kérelmeznie a területi műemlékvédelemtől, a végső engedélyezési fórum pedig az Országos Műemlékvédelmi Bizottság, amely adott esetben felül is bírálhatja a területi műemlékvédelmisek javaslatát, ennek viszont csekély a valószínűsége – magyarázta Virgil Pop. Hozzátette: a műemlékvédelmi engedély mellett a városháza által kibocsátandó építkezési engedély is szükséges az egyébként A kategóriás műemlékként besorolt Mátyás-szoborcsoporton végrehajtandó beavatkozáshoz – tette hozzá.
László Attila alpolgármester a Szabadságnak hangsúlyozta: a városháza tulajdonosként semmiképpen nem fogja kérelmezni az engedélyt a tábla elhelyezéséhez, Radu Moisin alpolgármester pedig valószínűleg elhamarkodta nyilatkozatát. Mint elmondta, a városházának meg kell hallgatnia a megfogalmazott véleményeket, de a tábla elhelyezése még esetleges opcióként sem merül fel, a kérdés lezárt, Kolozsvár pedig már nem szimbólumháború helyszíne.
Asztalos Lajos helytörténész lapunknak elmondta: Kolozsváron jelenleg is találhatók még a történelmi hűségnek ellentmondó táblák, például a volt Biasini szállón, a vele szemben, rézsút elhelyezkedő egykori Diákotthonon, a volt Megyeháza épületének sarkán, Mátyás király szülőházán, a Baba Novac szobron.
Szabadság (Kolozsvár)

Valótlanságot állít a kolozsvári városháza a Iorga-idézet ügyében
Valótlanságot állít a kolozsvári városháza abban a közleményében, mely szerint a Nicolae Iorga történésztől származó idézetet tartalmazó táblának a Mátyás-szoborcsoport elé helyezése a restaurálási terv része. A Kelemen Hunor kulturális miniszter által a Krónikához eljuttatott dokumentumokból kiderül: csupán a műalkotás megnevezését tartalmazó négynyelvű táblára bólintott rá az Országos Műemlékvédelmi Bizottság és a polgármesteri hivatal, a Iorga-idézet nem szerepel a restaurálás dokumentációjában.
Ezt a tervet hagyta jóvá az Országos Műemlékvédelmi Bizottság. A tervnek része a tábla is, pontosan szerepel benne nem csak a tábla mérete, hanem a rajta szereplő szöveg is. A kolozsvári Polgármesteri Hivatal által tegnap elhelyezett tábla nem az engedélyezett szöveget tartalmazza, emiatt ezt onnan el kell távolítani” – áll a kulturális miniszter által küldött tájékoztatóban.
A jóváhagyott terv pontosan leszögezi, milyen felirat kerül a szoborra, illetve a műalkotás elé tervezett táblára. Utóbbiról a dokumentum 3.9 paragrafusa beszél, amely szerint négy nyelven tüntetik fel a következő feliratot: „Mátyás Király Lovasszobra. Fadrusz János alkotása. Felavatták 1902 október 12-én”. A domumentumcsomag nem tartalmaz egyetlen utalást sem a Iorga-féle idézetre.
A Kolozsi Tibor szobrászművész aláírásával ellátott javaslatokat (a tábla pontos tervével együtt) maga Sorin Apostu polgármester is jóváhagyta. A restaurálást végző Concefa cégnek küldött levelében az áll: a „MATHIAS REX” feliratot tartalmazó táblát ugyanúgy helyezik vissza a szoborra, ahogy a restaurálás megkezdése előtt volt – az Utilitas Kft és a Part of Art alapítvány közös tervének megfelelően. Ugyanakkor a szobor elé tervezett táblát a Kulturális Minisztérium által jóváhagyott tervnek megfelelően készítik el.
A kolozsvári polgármesteri hivatal keddi közlése szerint a Iorga-idézetet tartalmazó tábla elhelyezését már a szoborcsoport restaurálási terve is tartalmazta. Oana Buzatu szóvivő szerint az építkezési engedély is előírta egy „feliratos, bronzból készült lap” elhelyezését. Mint mondta, a restaurálást végző vállalat valószínűleg csak most helyezte el a táblát – ahogyan a terv azt előírta.
Kelemen Hunor kedd délelőtt felszólította a városházát, hogy azonnal távolítsa el az új táblát a szobor közeléből, az ugyanis mindössze a magyar és román közösségek közötti mesterséges feszültségkeltésre szolgál. Érvei szerint a műemlékvédelmi törvény is tiltja annak elhelyezését.
Egyetért László Attila, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere Kelemen Hunor azon felszólításával, hogy azonnal el kell távolítani a Iorga-idézetet tartalmazó táblát a szoborcsoport elől.
Az alpolgármester a Krónikának határozottan cáfolta a kolozsvári polgármesteri hivatal állítását, miszerint már az építkezési engedély tartalmazta a fent említett tábla elhelyezését. „Percről percre követtem az engedélyeztetési eljárást, a kulturális minisztérium által elfogadott technikai terv pedig nem csupán azt írja elő, hogy csak egyetlen bronztáblát helyezzenek el a szoborcsoport talapzata előtt, hanem annak teljes szövegét tartalmazza, sőt még a betűtípust is rögzíti” – nyilatkozta a Krónikának László Attila, aki állítása alátámasztására szó szerint felolvasta az engedélyezési dokumentáció vonatkozó passzusait. Az alpolgármester hozzáfűzte: megkapta Virgil Popnak, a Kolozs Megyei Műemlékvédelmi Bizottság elnökének a jelentését, amelyben Pop is azt kéri: távolítsák el a táblát, illetve javasolja, hogy az eredeti terveknek megfelelően, helyezzék középre a hivatalosan engedélyezett, most a szoborcsoport jobb oldalán látható négy nyelvű bronztáblát.
„Félrevezeti a közvéleményt a kolozsvári önkormányzat” – reagált lapunknak a polgármesteri hivatal közleményére Máté András, a Kolozs Megyei RMDSZ elnöke. „Amit tettek bűnténynek minősíthető” – kommentálta a Iorga-idézetet tartalmazó tábla elhelyezését az egyébként jogász végzettségű politikus. Kérdésünkre, hogy a történtek hogyan befolyásolják az RMDSZ és a Demokrata Liberális Párt (PDL) koalíciós együttműködését, Máté András leszögezte: nem marad következmény nélkül, főleg akkor, ha az önkormányzat még kedden nem távolítja el a táblát. Hozzáfűzte: épp ezért péntekre összehívta az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének Állandó Tanácsát. „Ez nem csak a kolozsvári RMDSZ hátbatámadása, hanem a kolozsvári magyarság arcul csapása” – nyilatkozta a Krónikának Máté András.
A Mátyás-szoborcsoport talapzata előtt hétfő délután jelent meg egy román nyelvű tábla, melyen a korábban eltávolított Iorga-idézet is olvasható. A talapzatot övező füves részen a földbe süllyesztve elhelyezett bronztáblán domborodó felirat szerint 1932-ben Nicolae Iorga román történésztől származó idézetet helyeztek el a szobron, a 2010-es restaurálás során pedig az eredeti Mathias Rex felirat került vissza a kőtalapzatra. A táblán ugyanakkor megjelenik a Iorga-idézet is: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
A törvénytelenül elhelyezett Iorga-tábla ellen egyébként tegnap délután tiltakozó akciót hirdettek az egyik közösségi portálon: a résztvevőket arra kérték fel, hogy este nyolc órakor takarják el virágokkal a bronztáblát. A felhívás szerint az akció egy hétig tart, ennyi ideig szeretnék, ha a feliratot virágszőnyeg takarná el.
Gyújtópontban – El kell távolítani a Iorga-idézetet tartalmazó táblát!
Szőcs Géza: Brutális beavatkozás a szobor esztétikai terébe
A Mátyás király szoborcsoport elé kihelyezett vitatott tábla eltávolítását kérte Kelemen Hunor művelődési miniszter a Kolozsvári Polgármesteri Hivataltól, amely azonban tegnap azt állította, hogy törvényesen történt a Nicolae Iorga idézetét tartalmazó tábla elhelyezése. Kelemen tegnap délután újabb közleményt bocsátott ki, amelyben ismételten a tábla eltávolítására szólította fel az önkormányzatot, és csatolta azokat a dokumentumokat, amelyekből egyértelműen kiderül: az országos műemlékvédelmi bizottság csak a már korábban elhelyezett, négynyelvű felirat elhelyezését hagyta jóvá. Kolozsi Tibor restaurátor is ugyanerről számolt be lapunknak, aki maga készítette el a táblát, és szereltette fel a szobor elé. Ez nem pontosan a tervrajzban szereplő helyre került, hanem kicsit odébb, a gyep enyhén baloldali részén. Ezt a helyzetet használták ki a Iorga-idézetet tartalmazó tábla kifüggesztői, bár az eszközölt változtatásokról írásos dokumentum létezik.
A művelődési minisztérium hétfőn késő este kiadott közleményében arra kérte Sorin Apostu kolozsvári polgármestert, hogy haladéktalanul távolítsák el a Nicolae Iorga román történésztől származó idézetet is tartalmazó táblát a szobor előtti gyepről, amit hétfőn délután vettek észre először Kolozsvár főterén.
László Attila kolozsvári alpolgármester úgy nyilatkozott hétfőn, hogy engedély nélkül, törvénytelenül helyezték el azt a szobor talapzata előtti gyepre. Csakhogy a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal sajtóosztálya kedden délelőtt közleményben azt állította, hogy az „építtető cég” helyezte el hétvégén a táblát az emlékmű restaurálására a 2008. december 8-án kibocsátott 1237-es számú építkezési engedély alapján. A hivatal sajtóosztálya a közlemény mellé egy tervrajzot is csatolt, amely szerint a szobor fő alakja elé, tehát a gyepes rész kellős közepén egy tájékoztató táblát kell elhelyezni.
„A múlt hét végén a kivitelező által felszerelt plakett fontos tudnivalókat tartalmaz a szobor történetét illetően” – szögezi le a városháza. Ez egyébként kizárólag román nyelvű, és a fordításban így hangzik: „1932 – a szobor talapzatára feliratozzák a nagy történész Nicolae Iorga idézetét: «A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a legyőzhetetlen Moldva ellen indult» 2010 – a szoborcsoport restaurálásakor megtartották a Fadrusz J. által elhelyezett feliratot, amely azon a munkán szerepelt, amellyel megnyerte az 1894-es versenyt: «Mathias Rex».
Kolozsi: megindokoltuk a változtatást
Az április eleji újraavatási ünnepség előtt elhelyezett négynyelvű tábla román, magyar, angol és német nyelven írja le, hogy Fadrusz János alkotásáról van szó, és felidézi, hogy 1902-ben avatták fel a szobrot. Ezt a szoborhoz viszonyítva enyhén baloldali részen rakták ki a gyepen, vagyis eltértek az eredeti tervrajztól.
Kolozsi Tibor képzőművész, az alkotás restaurátora lapunknak elmondta, hogy gyakorlati szempontok miatt módosították a tábla eredetileg meghatározott helyét, amiről hivatalos iratokat is készítettek, és megindokolták a változtatást. Szerinte a restauráláskor használt acélállvány betonalapja már megvolt a munkálatok befejezésekor, ezért célszerűnek tartotta, hogy erre szereljék fel a táblát. Ellenkező esetben egy újabb alapot kellett volna önteni a tervrajz által eredetileg kijelölt helyre. Kolozsi szerint az emlékmű restaurálásának engedélyezésére vonatkozó dokumentumokban – amit a román művelődési minisztérium hagyott jóvá – pontos leírás van arról, hogy a tájékoztató táblának milyen szöveget kell tartalmaznia. Kolozsi szerint kizárt, hogy az általuk elkészített feliraton kívül egy másik tábla elhelyezésére vonatkozó tervek is szerepeltek volna a jóváhagyott dokumentumok között. A polgármesteri hivatal által elküldött tervrajz szerint egyébként a szobor előtt egyetlen táblának van kijelölve hely, nem pedig kettőnek.
A Kolozsi által elmondottakat tegnap délután megerősítette a szoborcsoport restaurálására vonatkozó projektből származó kivonat is, amely szerint a restaurálási tervnek része a tábla is. Pontosan szerepel benne nem csak a tábla mérete, hanem a rajta szereplő szöveg is. Kelemen Hunor szerint ezért el kell távolítani a hétvégén elhelyezett táblát, hiszen az nem az engedélyezett szöveget tartalmazza.
Szabó Bálint, a restaurálás terveit készítő Utilitas Kft. vezetője cáfolta, hogy ők helyezték volna el a vitatott táblát. Szerinte a tervrajzban középen látható tábla csakis az a négynyelvű felirat lehet, amit már az újraavatás előtt helyeztek el a restaurátorok. Hozzátette: csütörtökön az országos műemlékvédelmi bizottságnál tisztázzák a részleteket, és az Utilitas ez után közli az üggyel kapcsolatos hivatalos álláspontját.
Felül kell vizsgálni a PDL-vel a megállapodást
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezete felháborítónak tartja, hogy a Mátyás-szoborcsoporthoz tartozó zöldövezet közepére elhelyezték a Iorga-idézetet tartalmazó bronztáblát. Az RMDSZ megyei szervezetének frissen megválasztott elnöke, Máté András Levente és Csoma Botond, az RMDSZ városi frakciójának vezetője tegnap szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményükben leszögezik: sajnálatosnak tartják, hogy a PD-L-vel kötött helyi koalíciós megállapodása ellenére erre a minősíthetetlen gesztusra sor került, egy magát multikulturálisként meghatározó, és Európa kulturális fővárosa címére pályázó településen.
„Kolozsvár egész magyarságának arculcsapása elleni tiltakozásunk jegyében minden politikai és jogi lehetőséget latba vetünk a bűncselekménynek minősülő provokációt elkövetők azonosítása érdekében. Felszólítjuk egyben a polgármestert, hogy azonnali hatállyal távolítsa el a jogtalanul elhelyezett, sértő táblát. Annál is inkább, hogy az építkezési engedélyt nem a Iorga-tábla kihelyezésére bocsátották ki, hanem a szoborcsoport restaurálására vonatkozó információk közlésére” – hangsúlyozzák.
Az RMDSZ képviselői úgy vélik: mivel a kormánypárti polgármesternek tudomása volt a tábla elhelyezéséről, az RMDSZ és PD-L közötti együttműködés azonnali felülvizsgálatára van szükség.
Nyílt levélben tiltakozik az EMNT
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) nevében Gergely Balázs közép-erdélyi régióelnök és Csigi Levente, a Kolozs megyei szervezet elnöke nyílt levélben fordulnak Kolozsvár polgármesteri hivatalához, a rendőrségéhez és a csendőrségéhez. Ebben megütközéssel veszik tudomásul, hogy Mátyás király kolozsvári lovas szobrának talapzatán engedély nélkül újból elhelyeztek egy, a történelmi valóságot elferdítő és a magyarságot sértő feliratot tartalmazó bronztáblát, valamint hogy a város bejáratainál eltűntek az érkezőket románul, magyarul, németül, angolul és franciául üdvözlő, alig egy nappal korábban felszerelt feliratok.
„Mindezek a törvénysértések egyben nyilvánvaló provokációk, amelyek az 1990 márciusában Marosvásárhelyen kirobbant súlyos nemzetiségi zavargások kiváltó okait juttatják eszünkbe” – állapítják meg.
Véleményük szerint súlyosbítja a helyzetet az a körülmény, hogy az illetékes hatóságok az azonnali és határozott fellépés helyett tétlenül szemlélik az eseményeket, ezáltal hallgatólagosan járulva hozzá – akárcsak Marosvásárhely tragikus emlékezetű márciusán – a feszültség fokozásához és a helyzet elmérgesedéséhez.
„Határozottan visszautasítjuk és elítéljük ezeket a cselekedeteket, és követeljük a Mátyás-szoborcsoport talapzata elé elhelyezett, a Iorga-idézetet tartalmazó bronztábla azonnali eltávolítását, a város bejáratainál az érkezőket üdvözlő ötnyelvű táblák visszahelyezését, valamint a két nyilvánvaló bűncselekmény elkövetőinek felderítését és felelősségre vonását” – szögezik le.
Nem távolítjuk el a feliratot!
A városháza képviselői Kelemen Hunor kérésére reagálva tegnap kijelentették: nem távolítják el a kifogásolt táblát, mert elhelyezése annak a restaurálási projektnek a része, amelyet a minisztérium hagyott jóvá. Oana Buzatu a Mediafaxnak megismételte, hogy a projektben szerepel az információs feliratot tartalmazó bronztábla. „Azt hiszem, hogy Kelemen Hunort nem tájékozatták pontosan, mert a terv haszonélvezője a kulturális minisztérium, és abban világosan ki van jelölve a plakett helye. A projektet a haszonélvező írta alá és pecsételte le” – érvelt.
…dobd vissza kenyérrel!
A világhálón terjeng annak a békés ellenszegülésnek a terve, amelynek célja a Iorga-idézetet tartalmazó tábla virágokkal való eltakarása. „Hogy miért éppen virág? Mert békés; mert tiszteletet fejez ki Mátyás királlyal szemben, ugyanakkor pedig eltakarja a tendenciózus, lejárató Iorga-idézetet; mert nem létezik olyan törvény, mely tiltaná egy virágcsokor elhelyezését egy szobor talapzatán” – áll a kétnyelvű felhívásban.
Szőcs Géza: Egyfajta szellemi és politikai rongálás történik
 Az ügyben megkérdeztük Szőcs Gézát, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkárát, aki a Szabadságnak adott exkluzív nyilatkozatában elmondta: a magyar kormány, mint a Mátyás-szoborcsoport restaurálási munkálatainak társfinanszírozója elvárja, hogy ne kerüljön olyasmi a szoborra, amiről őt előzetesen nem tájékoztatták, és amivel aligha értene egyet, hiszen kontextusból kiragadott feliratról van szó.
Leszögezte ugyanakkor, hogy az eset miatt a magyar kormány egészen biztosan nem kívánja visszafizettetni a restaurálásra adott összegeket, hiszen Fadrusz János munkájának a megmentéséről volt szó, amikor anyagilag támogatták a műalkotás felújítását. „Sajnálatos viszont az, hogy brutális beavatkozás történik a szobor esztétikai terébe, amely legalább olyan ártalmas, mint a rozsda száz év alatt elvégzett munkája, csak ez egyfajta szellemi és politikai rongálás” – hangsúlyozta a kulturális államtitkár.
Úgy vélte: „Egyetlen egy műtárgy esetében sem engedhető meg, hogy hozzátoldjunk valamit, még ha csak a talapzatára is, illetve többet akarjunk elmondani róla, mint amennyit a szobrász vagy a festő közölni akart. Hogy néznének ki a világ képtárai és múzeumai, ha az éppen hatalmon lévők a politikai érdekeknek megfelelően, kényük-kedvük szerint értelmeznék azokat az alkotásokat, amelyeket más korok művészei hagytak ránk” – mondta Szőcs Géza, hozzáfűzve: a legbarbárabb és leggyermetegebb lépésnek tartja azt, hogy egy műtárgyba „behatoljanak” politikai üzenetekkel.
Balázs Bence, Borbély Tamás és Papp Annamária 
Krónika (Kolozsvár)

Szőcs Géza: szellemi és politikai rongálás történt 
A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára ártalmasnak nevezte, hogy a Mátyás-szoborcsoport elé ismeretlenek egy vitatható szövegű táblát helyeztek ki. 
Szellemi és politikai rongálásnak nevezte Szőcs Géza kulturális államtitkár azt, hogy a kolozsvári polgármesteri hivatal egy vitatott tartalmú táblát helyezett el a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport esztétikai terébe.
Szőcs: brutális beavatkozás történt
A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára a Szabadság című kolozsvári napilapnak nyilatkozott. Elmondta: a magyar kormány, mint a Mátyás-szoborcsoport restaurálási munkálatainak társfinanszírozója elvárja, hogy ne kerüljön olyasmi a szoborra, amiről őt előzetesen nem tájékoztatták, és amivel aligha értene egyet, hiszen kontextusból kiragadott feliratról van szó. Mátyás szobor
Leszögezte: az eset miatt a magyar kormány egészen biztosan nem kívánja visszafizettetni a restaurálásra adott összegeket, hiszen Fadrusz János munkájának a megmentéséről volt szó, amikor anyagilag támogatták a műalkotás felújítását.
”Sajnálatos viszont az, hogy brutális beavatkozás történik a szobor esztétikai terébe, amely legalább olyan ártalmas, mint a rozsda száz év alatt elvégzett munkája, csak ez egyfajta szellemi és politikai rongálás” – hangsúlyozta az államtitkár.
Rámutatott: egyetlen egy műtárgy esetében sem engedhető meg, hogy hozzátoldjanak valamit, még ha csak a talapzatára is, illetve többet akarjanak elmondani róla, mint amennyit a szobrász vagy a festő közölni akart. Szőcs Géza a legbarbárabb és leggyermetegebb lépésnek tartja azt, hogy egy műtárgyba „behatoljanak” politikai üzenetekkel – olvasható a Szabadságban.
Hétfőn került ki a tábla
Hétfőn jelent meg a tavaly restaurált Mátyás király szoborcsoport előtt egy olyan bronztábla, amely a magyarok számára sértő, és ezért vitatott idézetet tartalmaz Nicolae Iorga román történésztől. Ez az idézet a következő: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult”.
Először 1932-ben került fel a szoborra ez az idézet, amely 1940-ben Észak-Erdélynek Magyarországhoz kerülése után lekerült, majd Gheorghe Funar nacionalista volt kolozsvári polgármester helyeztette el ismét a táblát a szobor talapzatára 1992-ben törvénytelenül.
A kolozsvári polgármesteri hivatal szerint törvényesen helyezték ki a táblát, Kelemen Hunor román művelődési miniszter szerint azonban a most elhelyezett feliratot nem hagyta jóvá az országos műemlékvédelmi bizottság, ezért törvénytelenül járt el a kolozsvári polgármesteri hivatal. 
hirado.hu
Erdély.ma

Kötő József felszólalt a tábla-ügyben
A Ceauşescu-korszakra jellemző politikai kétarcúság jelensége újra megjelenik a napi politikában – mondta keddi napirend előtti felszólalásában Kötő József képviselő a kolozsvári Mátyás-szobor körül zajló eseményekre utalva. Hangsúlyozta: Európa felé, a demokratikus jogállam szerepében tetszelegve úgy teszünk, mintha törvénykezésünk és kormányzási programjaink révén esélyegyenlőséget biztosítanánk valamennyi közösség számára, viszont döntő pillanatokban, végrehajtó hatóságaink által durván megsértjük a békés együttélés szabályait.
A román és a magyar kormány közös erőfeszítéseinek eredményeként restaurált Mátyás-szoborcsoport körül kulturális háború dúl – figyelmeztet a képviselő, rámutatva arra, hogy az emlékmű a jó értelemben vett multikulturalizmus és tolerancia, illetve a demokratikus intézményrendszer megerősítésének próbaköve lett.
Fadrusz János 1902-ben felavatott mesterművén a huszadik század során olyan feliratok jelentek meg, amelyek a kultúrát emberellenes ideológiák szolgálatába állították – emlékeztetett Kötő József, majd hozzátette: a szobor idei, eredeti formájában való felavatását éppen ezért a normalitás, az európai szellemiség győzelmének tekintettük.
A képviselő tájékoztatott: a „mitizált” történelmi vízió hívei azonban mindenfajta műemlékvédelmi szabály ellenére jóváhagyták egy tábla elhelyezését a műemlékhez tartozó övezetben, amely konflikust szít a román és magyar közösségek között. Mindezt annak ellenére tették, hogy az építkezési engedélyben nincs jóváhagyva a tábla elhelyezése. A helyzetet súlyosbítja, hogy minden a helyi PD-L – az RMDSZ koalíciós partnere – jóváhagyása mellett történik. A helyi önkormányzat gesztusa ebben az értelemben a kolozsvári közéletet egy meghaladott történelmi korba veti vissza.
„Felszólítjuk a helyi hatóságokat, tartsák tiszteletben a hatályos jogszabályokat, s figyelmeztetjük az érintett központi hatóságokat, követeljék meg a törvényesség visszaállítását. Ellenkező esetben a jelenlegi helyzet esetleges következményeiért a felelősség teljes egészében ezekre a szervekre hárul, veszélybe sodorva ezzel a koalíciós partnerek közös kormányzását is” – összegezte a képviselő.
Szabadság (Kolozsvár)

Jelképeinktől a kolozsváriságig
Két héten keresztül tartott az a közvélemény-kutatás, amelyet egy román nyelvű napilap hirdetett meg a kincses város lakóinak azzal a szándékkal, hogy tizenkét „döntőbe jutott jelöltből” kiválasszák: mi tekinthető leginkább Kolozsvár jelképének. Az eredmény logikus, kissé mégis meglepő: a 6915 nyilatkozónak 57,55 százaléka nevezte meg a Főteret, beleértve a Szent Mihály-templomot és a Mátyás király szoborcsoportot, a város szimbólumának. A sorrendben pedig következtek a további, szintén jellegzetesen kolozsvárias helyszínek: botanikus kert, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Ursus sör, kolozsvári káposzta, U és CFR futballcsapatok, Bocskai (A. Iancu) tér, Nemzeti Színház, Fellegvár, Szent György legyőzi a sárkányt szobor, Karolina (Múzeum) tér.
A kialakult rangsor nagymértékben tükrözi a mai kolozsvári átlagemberek látásmódját, ízlését, de tegyük hozzá, figyelembe kell még venni azt is, hogy a véleményt formálók túlnyomó része feltételezhetően román nemzetiségű volt. Számunkra természetes és felcserélhetetlen jelkép a Mátyás-szobor, de a kialakult rangsorból is látszik, hogy mára alábbhagyott a sokáig hallgatólagosan konkurensnek kikiáltott „román főtér” (Bocskai/A. Iancu) túlértékelésébe vetett igyekezet. Városunk lakóinak többsége belátta és elfogadta a világszínvonalú értékű műalkotás uralmát az erdélyi főváros szívében. A jobb később, mint soha elv érvényesülésében az esztétikai érv mellett minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy idegenforgalmi szempontból a régi idők tartalmasságát hirdető Főtér jelenti Kolozsvár legfontosabb vonzerejét. Akkor is, ha az annak idején a Fadrusz János által Mátyás király központúra tökéletesen kigondolt eredeti tér-képet, a huszonegyedik századi globalizált világszemlélet hatására, tágas és silányabb tapstérré, tömeges tomboldává, egyszerűen önkormányzati-bevételi forrássá változtatták.
Amíg ez a helyzet még nem látszott megalapozottan kialakultnak, nyugodtan nevezhettük kolozsváriskodásnak mindazt az energiát és vehemenciát, amivel a többségiek egy része a Főtér lezüllesztésével, mellőzésével párhuzamban próbált valami más jelképet kierőltetni ennek a sokat látott városnak, hogy valamiképpen „elhallgattassák” a múltat. Most azonban megtört a jég és kijelenthető: az itteni lakosság zöme érettségről tett tanúbizonyságot, bölcsességével kiérdemelte a kolozsvári jelzőt. Amit mindenképpen büszkén viselhet akkor is, ha a már említett napilap által meghirdetett országos jelképversenyben, tizenhárom város vetélkedésében, a kolozsvári szimbólum csupán 2,2 százalékos eredményt ért el. Mert az egészséges lokálpatriotizmust nem lehet, nem szabad másokra rákényszeríteni. Benne az a fontos, hogy a Főtér, a Szent Mihály-templom és a Mátyás király szoborcsoport, a nekik kijáró megbecsüléssel, a mienk.
ÖRDÖG I. BÉLA. Szabadság (Kolozsvár)

.
Gyarmathy János
Művészportré rovatunkat Gyarmathy János kiváló marosvásárhelyi szobrászművészművész bemutatásával indítjuk, akivel a szeptember 4-ei deményházi Krisztus szobor avatás apropóján beszélgettünk.
Sokak szerint bátor az a művész, aki a keresztre feszített Krisztus megformálására vállalkozik…
A vallásos témák már diákkoromban el kezdtek foglalkoztatni, emellett pedig a mitológia és a mítoszok is közel állnak hozzám, így egyáltalán nem okozott nehézséget a Krisztus-corpus megformálása – egyébként is több, mint húsz vallásos témájú munkám van, tehát nem most talált rám ez a téma. Ezelőtt 15 évvel például egy művésztársammal Ratingenben közel két és fél méteres Krisztust formáltunk meg.
Közel állnak hozzám a hit témái, kérdései, általuk olyan igazságokkal kerülök kapcsolatba, amelyek örökkévalók, nem újszerűek, de ugyanakkor nem is elavultak. Ez olyan, mint egy spirál, mindig megjelenik az ember életében, és mindig másféleképpen, más formában, esetleg magasabb szinten. Ugyanúgy találkoztak ezekkel a kérdésekkel a régi emberek is, akárcsak mi. Megszületünk, dolgozunk, harcolunk, mulatunk, végül meghalunk. Ezek állandó dolgok. Ezekből a dolgokból indultam ki, és jutottam el Krisztushoz – ezek a dolgok valójában belülről jönnek, nem is tudja megmagyarázni az ember.
Milyen út vezet a gondolattól a kész műalkotásig?
Az ötlet mindig valamilyen hatásból indul. Ezek az ötletek lassan érlelődnek, akár három-négy év is eltelik a gondolattól a bronzig. Közben kis vázlatokat készítek, akár papíron, akár agyagban – de ilyenkor inkább csak rögzítek, hogy ne felejtsem el. Ezután jön egy olyan élmény, ami előhozza ezt a félkész ötletet, gondolatot, ami mintegy kipattan a művészből és formába öntheti. Van tehát egy nagyon hosszú érlelődési folyamat, a megmintázás ezzel ellentétben gyors művelet, az ember érzi, és az ujjaival gyorsan kitappintja azokat a formákat, amiket a lelkében, agyában előkészített már.
A deményházi Krisztus-corpus esetében, hogyan ment végbe ez a folyamat?
A megmintázás előtt közel egy évet dokumentálódtam – a különböző albumok Krisztusa mellé a személyes élményeim, tapasztalataim is felsorakoztattam. Ugyanakkor elmentem Kolozsvárra is, a Szent Mihály-templom kápolnájában ugyanis van egy gyönyörű, Fadrusz János által készített Krisztus-szobor. Mindezek alapján próbáltam egy, a helyi közösség igényeinek, és a környezetbe is beillő klasszikus megoldású, az ottaniakhoz közel álló Krisztust alkotni. Semmiképp nem akartam eltávolodni a klasszikus formáktól, és modern Krisztust adni egy hagyományos életmódú közösségnek.
Hogyan lett önből szobrászművész?
Édesapám tanító volt, szobrásznak készült, de háborús betegsége miatt, nem tudta a szobrászattal járó nehéz munkát végezni. Így ő faragott, néha én is mellette, de sokáig erdészmérnöknek készültem. Tizenegyedikesként a szászrégeni líceumban Baróthi Ádám szobrászművész is tanított, aki létrehozott egy művészkört és azt ajánlotta, hogy felvételizzek a kolozsvári képzőművészeti egyetemre. Lassan-lassan elhagytam a faragást, mivel éreztem, hogy a fával nem tudom kifejezni magam. Persze nem titok, hogy ebben nagy szerepe volt az egyetemi tanáromnak, Korondi Jenő úrnak, aki stilizáltabb formákkal, fémmel dolgozott. Emellett Kolozsváron lehetőség volt az öntésre, és úgy éreztem, hogy a mintázással, az agyag újjal való érintésével sokkal jobban át tudom adni a lelki rezdüléseimet, érzéseimet, mint a fa megmunkálásával. Így lett a fafaragóból fémszobrász – ekkor azonban a költségek miatt kevésbé volt lehetőségem bronzzal foglalkozni.
A ’89-es fordulat után azonban 18 évig jártam egy németországi képzőművészeti táborba, ahol a bronzöntés annyira sajátommá vált, hogy most már szabadulni sem tudok tőle, teljesen beleivódott testembe, lelkembe.
Az alkotás mellett fiatal alkotókat is nevel….
A képzőművészeti egyetem elvégzése után a tanári pályára léptem, hogy átadhassam a fiatal nemzedéknek azt, amit én kaptam a mentoraimtól. A marosvásárhelyi művészeti Líceumban tanítok és az évek folyamán rengeteg szép eredményt elértünk a diákjaimmal. Nagyon sok tehetséges fiatallal dolgoztam már együtt, de az anyagi támogatás hiánya miatt folyamatos nehézségekbe ütközünk. Az intézménynek nincs ereje ahhoz, hogy megfelelő fórumot teremtsen.
El tudja, meg tudja tartani a képzőművészeit Marosvásárhely?
A képzőművészetből nemcsak Marosvásárhelyen, hanem más Romániai városban sem lehet megélni. A legtöbben Kolozsváron végzik tanulmányaikat, visszajönnek szülővárosukba, de nem tudnak csak (!) a művészetnek élni. Az egyik tipikus eset, hogy a frissen diplomázott képzőművészek számítógépes tervezéssel és hasonlókkal kell foglalkozzanak ahhoz, hogy megtudjanak élni – a művészet pedig szép lassan háttérbe szorul, lemorzsolódik.
A művészet esetében, akárcsak a sportnál, ha nincs folyamatos „edzés” nem teremnek babérok– ha nem is nap, mint nap, de legalább kétnaponta, vagy legrosszabb esetben hetente foglalkozni kell az alkotói munkával. Fontos tudatosítani, hogy a folyamatos munka szüli az új ötleteket és az új ötletek szülik a folyamatos munkát.
Gyarmathy János (1955, Nyárádszereda): szobrászművész
Szászrégenben érettségizett, majd a kolozsvári képzőművészeti főiskola szobrászat szakán diplomázott 1980-ban. Több egyéni kiállítása volt Marosvásárhelyen, Bukarestben, Csíkszeredában, de bemutatkoztt már Párizsban is. Közös tárlatokon vett részt Románián és Magyarországon kívül Csehországban, Franciaországban, Lengyelországban, Németországban, Szlovákiában.
Számos díj kitüntetettje, tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének, a MAMÜ Társaságnak, a Barabás Miklós Céhnek. vasarhely.ro/varosarcai/gyarmaty_janos

Hősök, királyok, szentek a Magyar Nemzeti Galériában
A miniszterelnök nyitotta meg a Hősök, királyok, szentek – A magyar történelem képei és emlékei című kiállítást a Magyar Nemzeti Galériában. Később az Operaházban gála- estet tartottak az alaptörvény hatályba lépésének alkalmából.
A tárlat historikus tablókon, portrékon, ritkán látható történelmi dokumentumokon és tárgyakon keresztül idézi fel a magyar államiság ezer évét.
Orbán Viktor beszédében kiemelte: Európa soha nem látott kihívásokkal néz szembe, amelyek „erő- és jellempróbát” is jelentenek. Úgy fogalmazott: „Civilizációnk, legalábbis annak európai fele lemondani látszik a korábbi felemelkedésünk és gazdasági sikereink mögötti legfőbb hajtóerőről: az élet spirituális mélységeiről, a házasság, az utódok nyújtotta boldogságról és a nemzeti kultúránk szellemi energiájáról.”
A kormányfő a vasárnap hatályba lépett alaptörvény előtt tisztelgő, a kommunizmus előtti időszakot feldolgozó tárlatot grandiózusnak és bensőségesnek nevezte. Azt mondta: a „kétharmados parlamenti forradalom” vezetett az alaptörvényhez, amellyel „gránitszilárdságú alapot” teremtettek.
Orbán Viktor beszédében kitért arra is, hogy a magyarságot ezeréves történelme során két alapelv vezérelte, segítette: a kereszténység és az állami szuverenitás eszménye. „Ezek az eszmények olyan erősnek bizonyultak, hogy tíz évszázad sem tudta kikezdeni” – jelentette ki. Mint mondta, a tárlat megemlékezik azokról a történelmi nagyságokról, akik életüket, erejüket és tehetségüket áldozták a nemzetért, a kereszténységért és a függetlenségért.
A miniszterelnök szerint az alaptörvény életbelépése az „újjáalapítás pillanata” is egyben, „megújítja azt a közösséget, amit magyar nemzetnek hívunk”. Hozzátette: „Ma az a remény tölti el szívünket, hogy a XXI. századi magyar nemzet az őt megillető helyre kerül.”
Katona Tamás történész beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarország történelme során mindig alkotmányos ország volt. Az alaptörvény jelentőségét méltatva kiemelte: az ország ezzel visszafoglalta saját történelmét.
Mint a megnyitót megelőző tárlatvezetésen Bellák Gábor és Bakó Zsuzsanna kurátorok elmondták, a Schmitt Pál köztársasági elnök fővédnökségével létrejött kiállítás a kultúrtörténet szemszögéből, festményeken, szobrokon, kódexeken vagy kéziratokon keresztül, történeti kísérőszövegekkel mutatja be a magyar nép elmúlt évszázadait.
A 84 műtárgyból és 27 dokumentumból álló anyagban többnyire neves művészek (mások mellett Székely Bertalan, Benczúr Gyula, Madarász Viktor, Barabás Miklós vagy Fadrusz János) ismert alkotásai kaptak helyet, amelyeket azonban ilyen formában és összefüggésben eddig nem láthatott a közönség. A művészettörténészek kiemelték Munkácsy Mihály Honfoglalás című festményét: a 13,55 x 4,58 méteres vászon eddig soha nem hagyta el a Parlamentet.
A műtárgyak mellett a magyar államiság szempontjából nagy jelentőségű dokumentumok is szerepelnek a kiállításban, többi között a Szent István törvényeinek legrégebbről fennmaradt lejegyzéseit őrző Admonti-kódex, Werbőczy Tripartituma, Sylvester János Biblia-fordítása, a Habsburg-ház nőági örökösödését lehetővé tevő Pragmatica Sanctio, az 1848-as Áprilisi törvények, a Kiegyezési törvények eredeti, a király által aláírt kézirata vagy az 1949-es alkotmány Rákosi által szignált példánya.
Az új alaptörvényhez kapcsolódó ünnepségsorozat része volt a Hazánk múltja, jelene és jövője című gyermekrajz pályázat is. Mint Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott az MTI-nek korábban elmondta, a pályázat harminc nyertes alkotása az alaptörvény díszkiadásához elkészült tizenöt újhistorikus festménnyel együtt a Hősök, királyok, szentek című kiállítás kísérőtárlataként lesz megtekinthető a Magyar Nemzeti Galériában. Kerényi Imre a megnyitó előtt mutatta be az alaptörvény díszkiadását, melyet a tárlat közönsége is fellapozhat. A Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Országos Levéltár együttműködésében megvalósuló kiállítás 2012. augusztus 26-ig látogatható.
Schmitt: erőt ad az új alaptörvény
A köztársasági elnök szerint az új alaptörvény az a „jó föld, amelyre szükségünk volt, amelyből a lelki, szellemi és gazdasági megújulásunk sarjadhat”. Schmitt Pál úgy véli: mostantól az új alaptörvény ad különleges tartást és szilárdító erőt, amikor szinte naponta kell megújulni, új utakra lépni, illetve erős viharban helytállni. A vasárnap hatályba lépett alkotmány tiszteletére a Magyar Állami Operaházban hétfőn rendezett gálaesten az államfő hangsúlyozta: több mint két évtizede voltunk adósak az alkotmányos megújulással, „ezzel illett volna kezdeni egykor, az átmenet idején, ahogy barátaink is tették a vasfüggöny lebontása után”.
Kiemelte: az alaptörvény attól különleges, hogy a „lelkülete mindig ott volt a magyarok gondolkodásmódjában, hagyományaiban, világlátásában, és ezeréves értékrendünkre épülve jelöli ki számunkra a követendő utat”. „Őszintén remélem, hogy ma velünk örülnek honfitársaink, magyarok szerte a világban, ők is ünneplik az új alaptörvényt, amely nemzeti összetartozásunknak is becses okmánya” – mondta az államfő, megemlítve ugyanakkor, hogy a haza fontos részei azok is, akik „ezt a közösséget tagadják, és az összefogás, az összetartozás ellen tiltakoznak”.
Schmitt: az alaptörvény a nemzeti és az európai értékekre építve született
Szólt arról is, sokak munkája kellett ahhoz, hogy az alaptörvény jogrendünk alapköve lehessen, korszerű, európai alakot ölthessen. Az eddigi, átmenetinek elfogadott, 1949-es dátummal ellátott alkotmányt immár olyan alaptörvény váltotta fel, amely széleskörű konzultáció eredményeként, a nemzeti és az európai értékekre építve született, amely rögzíti az ország polgárainak – tartozzanak bármely nemzetiséghez -, az egyéni és a közösségi jogait – fejtette ki a köztársasági elnök.
Hangsúlyozta: az új törvény az Európai Unió alapjogi chartája szellemében meghatározza az alapvető szabadságjogokat, és megerősíti a jogállamiság és a demokrácia értékeit és intézményeit. Emlékeztetett továbbá, hogy az alaptörvény a legfőbb közös értékeknek a családot, a rendet, az otthont, a munkát és az egészséget jelöli meg.
Schmitt Pál beszédét az alaptörvény utolsó sorával – „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” – zárta. A gálaesten ott volt Orbán Viktor miniszterelnök, Kövér László házelnök, Hende Csaba honvédelmi miniszter, Varga Mihály Miniszterelnökséget vezető államtitkár, Giró-Szász András kormányszóvivő, Deutsch Tamás és Hankiss Ágnes néppárti európai parlamenti képviselő. Részt vettek az ünnepségen a diplomáciai testület tagjai és meghívást kapott húsz kolontári lakos is a 2010 októberében vörösiszap-katasztrófa által sújtott Veszprém megyei településről.
hirado.hu 
Erdély.ma

Halogatja László Attila a Iorga-tábla eltávolítását
Teljes kudarcba fulladt Kolozsváron a Nicolae Iorga történésztől származó, Mátyás királyt román nemzetiségűként beállító idézettel ellátott köztéri tábla eltávolításának terve. Noha László Attila, a kincses város alpolgármestere már december elején úgy nyilatkozott: reális esély van arra, hogy karácsonyig, legkésőbb év végéig leszereltessék a Mátyás-szoborcsoport talapzata elől a bronzplakettet, erre a mai napig nem került sor. Miközben az RMDSZ-es elöljárót a korrupcióval vádolt Sorin Apostu letartóztatása óta magyar civil szervezetek is felszólították, rendelje el a tábla eltávolítását, László Attila a Krónikának tegnap is úgy nyilatkozott: „mindent a maga idejében”.
Mint ismeretes, Fadrusz János 1902-ben leleplezett monumentális alkotására 1932-ben szerelték fel a Nicolae Iorga történésztől származó idézettel – „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányánál, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult” – ellátott táblát. A román fél később is úgy állította be a történteket, hogy a Mátyás-szoborcsoportot tulajdonképpen az igazságos uralkodót románként beállító felirat mentette meg attól, hogy a mócok ledöntsék.
A szélsőségesen magyargyűlölő Gheorghe Funar expolgármester 1992. december 1-jén, a román nemzeti ünnepen helyezte el ismét a műemlék talapzatára, a Mathias rex felirat alá az 1932-es táblát, ideologikus értelmezésbe helyezve „a saját nemzetére támadó, de legyőzött királyt”. A szoborcsoport 2009-ben kezdődött restaurálási munkálatai során a tábla lekerült a mellvédről, ahová a helyreállítás befejezése alkalmából 2011. április 2-án rendezett ünnepségig nem is került vissza. Nem is kerülhetett, hiszen műemlékvédő szakértők egybehangzó véleménye szerint mindez törvénytelenség lenne, hiszen annak idején Funar is építkezési engedély nélkül helyezte el a plakettet.
Csakhogy ezzel mit sem törődött Sorin Apostu akkori polgármester, aki – vélhetően román történészek, akadémikusok nyomására – május végén, az éj leple alatt kirakatta a Iorga-idézetet a talapzat előtti zöldövezetre. Különben Apostu hamisan állította, miszerint a tábla szerepelt a restaurálási tervben, ugyanakkor nem sok jót ígér, hogy annak idején vehemensen követelte a tábla újrahelyezését Radu Moisin alpolgármester is, aki Apostu letartóztatása után ideiglenesen ellátja a polgármesteri teendőket.
Apostu november 10-ei letartóztatása után a Iorga-tábla eltávolítására szólította fel László Attilát a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), amely szerint erre immár törvényes eszközökkel lehetőség nyílna. Annál is inkább, mivel az ügyben korábban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, később pedig a Kelemen Hunor vezette kulturális minisztérium is bűnvádi feljelentést tett az ügyészségen; a nyomozó hatóság azóta sem fejezte be a nyomozást. Kolozsvár alpolgármestere novemberben leszögezte: az eltávolítás nem jöhet szóba, amíg az ügyészség le nem zárja az ügyet, később, december elején több sajtóorgánumnak sokat sejtetően azt nyilatkozta, hogy a tábla eltűntetésének reális az esélye, és ez „rövidesen, karácsonyig” megtörténik.
László Attila tegnap a Krónika megkeresésére, miszerint a tábla még mindig a helyén van, úgy válaszolt: „mindent a maga idejében”. Kérdésünkre, miszerint van-e esély arra, hogy esetleg januárban eltávolítsák onnan, a politikus úgy válaszolt: „van”.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

ISMÉT MEGGYALÁZTÁK A MÁTYÁS-SZOBORCSOPORTOT (FEJLEMÉNYEKKEL)
A kedd esti államfő- és kormányellenes tüntetés során meggyalázták a Mátyás-szoborcsoportot. Az ismeretlen tettes(ek) az RMDSZ-t szidalmazó trágár szavakat írt(ak) a Fadrusz János alkotásának talapzatára. A helyszínen levő csendőrök négy személyt előállítottak, és átadták őket a rendőrségnek. A kékruhások a gyanúsítottakat az 1-es számú rendőrőrsre szállították.
Amint arról beszámoltunk, tavaly ilyenkor szintén ismeretlen tettesek műanyagot égettek el a talapzatnak a Szent Mihály templom felőli oldalán.
A sajtó és a közvélemény nyomására a helyhatóság illetékesei eltávolították a nyomokat.
László Attila kolozsvári RMDSZ-es alpolgármesternek éjjel SMS-üzenetben jeleztük az incidenst, de mindeddig (szerda reggel) nem érkezett válasz.
09:35 – Máté András a képviselőház RMDSZ-es frakciójának a vezetője, az érdekvédelmi szervezet Kolozs megyei szervezetének elnöke a Szabadság hírportálnak elmondta: mélységesen elítéli a cselekedetet. – Egyetértek a békés tüntetéssel, ugyanis ez a demokrácia velejárója. Azt viszont a leghatározottabban elítélem, hogy a demonstráció nacionalista felhangú megnyilvánulássá fajult. El tudom fogadni, mi több meg is értem, hogy a szociális vagy társadalmi gondok miatt a polgárok az utcára vonulnak és tüntetnek, de elfogadhatatlannak tartom a vandalizmust is – nyilatkozta a politikus. Tájékoztatott, hogy ma reggel megkereste Marcel Bonţidean kolozsvári rendőrfő-parancsnokot, akitől magyarázatot kért a történtekre.
- A tetteseket kihallgatták. Négy személy nevére kihágási jegyzőkönyvet állítottak ki. A rendfenntartó erők képviselői nem láthatták, amikor a tettesek felfújták a gyalázkodó szöveget, ugyanis egy molinó mögé rejtőzködve hajtották végre az akciót – közölte Máté András.
 09:47 – Információink szerint ezekben a percekben a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal hatáskörébe tartozó egyik közüzem alkalmazottai takarítják a Mátyás-szoborcsoport talapzatát.
10:25 – A városházáról származó információink szerint László Attila kolozsvári alpolgármester folyamatosan egyeztetett Marcel Bonţidean kolozsvári rendőrfőparancsnokkal a Mátyás-szobor meggyalázása ügyében.
 10:28 – A Facebook közösségi oldalon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács adatlapján megjelenő szöveg a következő: „El a kezekkel a Mátyás-szobortól! A kormány vétkeiért nem Mátyás király a felelős! Nem tagja és nem üzenőfala sem az RMDSZ-nek, sem a román kormánynak!
10:29 – Az RDMSZ honlapján a következő közlemény olvasható:
”A Romániai Magyar Demokrata Szövetség határozottan elítéli a január 17-én, kedden este történt vandál tetteket, amelyeknek célpontja ezúttal az erdélyi magyarok jelképe, Kolozsvár szimbóluma, a Mátyás király szobor volt.
A tiltakozásnak, a tüntetésnek helye van, és helye kell legyen egy demokratikus országban. A politikusok és a politikai pártok ellen irányuló kritikának is helye van a társadalmunkban. Nincs helye viszont annak, hogy felelőtlen emberek köztéri szobron, féltve őrzött műemléken töltsék ki bosszújúkat. Nincs helye annak, hogy egyesek békés tiltakozást használjanak fel arra, hogy megalázzanak egy egész nemzeti közösséget.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség határozottan elítéli az ilyen és ehhez hasonló, aljas tetteket.  Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta: „beszéltem a belügyminiszterrel, arra kértem, hogy határozottan lépjenek fel a huligánok ellen, és büntessék meg őket. Ezúton is szeretném hangsúlyozni, hogy a békés, civilizált tüntetéseknek helyet kell adni, de nem engedhetjük meg, hogy ezek a tiltakozások magyarellenes uszításokba torkolljanak” – nyilatkozta az RMDSZ elnöke. Kedden este, a kolozsvári Főtéren lezajlott tüntetés után magyarellenes, sértő és gyalázkodó felirat jelent meg a Mátyás szobor talapzatán. A rendőrök azonosítottak és őrizetbe vettek négy fiatal férfit, akiket a vandál tett elkövetésével gyanúsítanak. Az ügyben kivizsgálás kezdődött.”
Kiss Olivér
Előzmény:
Szabadság (Kolozsvár), 2011. jan. 17.
MEGGYALÁZTÁK MÁTYÁS KIRÁLY SZOBRÁNAK A TALAPZATÁT
Ismeretlen tettesek műanyagot égettek el Fadrusz János nemrég restaurált alkotásának a talapzatán.
Szabadság (Kolozsvár)

Többen vagyunk, akik másképp képzelik el az együttélést”
Határozottan elítélik a Mátyás-szoborcsoport újabb meggyalázását
Még meg sem száradt jóformán a festék a Kolozsvár főterén álló Mátyás-szoborcsoport talapzatán, a Facebook közösségi oldalon már kedden éjszaka terjedt a kétnyelvű felhívás: Igazságot Mátyásnak! Élőláncot a műemlékeinknek! Égő gyertyával a kezükben mintegy százötvenen, többségben fiatalok állták körbe tegnap délután Fadrusz János alkotását, tanúbizonyságot téve arról: nem hagyják magára Mátyás királyt, határozottan elítélik a vandalizmust és a város műemlékeinek meggyalázását. Egy évvel azután, hogy ismeretlen tettesek műanyagot és gumidarabokat égettek a szobor talapzatának Szent Mihály-templom felőli oldalán, futótűzszerűen terjedt a hír kedden este 11 óra előtt: az államfő- és kormányellenes tüntetésen fekete színű festékszóróval gyalázták meg a műemléket. Az RMDSZ és az EMNP azonnal közleményben reagált a történtekre, Radu Moisin ideiglenes polgármester bűnvádi eljárást helyezett kilátásba.
Az RMDSZ-t szidalmazó, obszcén feliratot valamikor 21.20 óra után festették a Fadrusz-alkotás talapzatára. László Attila az ügy kapcsán elmondta: kilenc óra után tíz perccel hagyta el a Főteret, amikor a tüntetők már hazafelé indultak. Kolozsvár alpolgármestere hangsúlyozta: alig pár perccel azután, hogy távozott, telefonon értesítették a történtekről.
A Főtéren tartózkodó csendőrök még aznap este azonosították a tetteseket, a négy személyt előállítottak, és átadták őket a rendőrségnek. Anca Purdea, a Kolozs megyei rendőrkapitányság szóvivője úgy nyilatkozott: a fiatalokat – Adriana M. (29 éves), Răzvan D. (22 éves), Ionuţ G. (23 éves), Raul T. (23 éves) – az 1-es számú rendőrőrsre szállították, közülük három személyt 200 lejre bírságoltak, egyiküket pedig szóbeli figyelmeztetésben részesítették. Sajtóhírek szerint a tettesek a kolozsvári U FC drukkerei. – Felelőtlennek tartom a fiatalok cselekedetét, annál is inkább, mivel az egyik elkövető újságíró – nyilatkozta László Attila, hozzátéve: nem a város szimbólumait kellett volna politikai üzenetének tolmácsolására használniuk. Reményét fejezte ki ugyanakkor, hogy a kolozsvári lakosság nem követi ezt a „mintát”.
RMDSZ–EMNP: Nincs helye a vandalizmusnak!
Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakciójának vezetője, a Kolozs megyei szervezet elnöke lapunknak tegnap reggel elmondta: mélységesen elítéli a történteket. – Egyetértek a békés tüntetéssel, ugyanis ez a demokrácia velejárója. Azt viszont a leghatározottabban elítélem, hogy a demonstráció nacionalista felhangú megnyilvánulássá fajult. El tudom fogadni, mi több, meg is értem, hogy a szociális vagy társadalmi problémák miatt a polgárok az utcára vonulnak és tüntetnek, de elfogadhatatlannak tartom a vandalizmust – nyilatkozta a politikus. Véleménye szerint a rendfenntartó erők képviselői nem láthatták, amikor a tettesek gyalázkodó szöveget mázoltak a szoborra, ugyanis egy molinó mögé rejtőzve hajtották végre az akciót.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke – az általuk képviselt szervezetekkel karöltve – úgyszintén elítélték a történteket. Közleményében az RMDSZ nyomatékosította: a tiltakozásnak, a tüntetésnek, amiként a politikusok és a politikai pártok ellen irányuló kritikának is helye van az országban, és kell is, hogy legyen egy demokratikusan működő társadalomban. „Nincs helye viszont annak, hogy felelőtlen emberek köztéri szobron, féltve őrzött műemléken töltsék ki bosszújúkat. Nincs helye annak, hogy egyesek békés tiltakozást használjanak fel arra, hogy megalázzanak egy egész nemzeti közösséget” – olvasható a szövetség közleményében. Kelemen Hunor arra is kitért, hogy tárgyalt Traian Igaşsal, arra kérve a belügyminisztert: büntessék meg a huligánokat.
Gergely Balázs az EMNP nevében kifejtette: felforgató jellegű provokációnak minősítik a szoborcsoportot meggyalázó akciót, amelynek célja csupán a figyelem elterelése az utóbbi napokban kirobbant kormányellenes tüntetésekről. „A román kormány megszorító intézkedéseiért nem Mátyás király, az egyik kormányzó párt tetteiért pedig nem az erdélyi magyarság a felelős!” – írták a közleményben. Elfogadhatatlannak minősítették ugyanakkor, hogy a kormányzattal szembeni elégedetlenségnek, valamint a kormány és az ellenzék között zajló állóháborúnak az erdélyi magyar közösség legyen a bűnbakja, „egyetemes értékű műemlékeink pedig csatamezővé váljanak”. A néppárt úgy gondolja, megalapozott a gyanú, miszerint a kormányellenes tüntetésen történt szoborgyalázás csakis a rendőrség és a csendőrség hallgatólagos hozzájárulásával történhetett meg, „hiszen a rendfenntartó erők rég nem látott jelenléttel »biztosították« a tüntetést”.
Bűnvádi feljelentést kezdeményezne Moisin
Elszigetelt incidensnek nevezte a felirat ügyét Radu Moisin megbízott polgármester. – A kolozsvári tüntetők bebizonyították, hogy civilizáltan tiltakoznak. Ez volt az egyedüli zavaró esemény. Négy személy követte el a vandál cselekedetet. A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal jogászai már dolgoznak a bűnvádi feljelentés szövegén, amelyet Kolozsvár megyei jogú város nevében személyesen nyújtok majd be. Annál is inkább, mivel a szobrot közpénzen restaurálták – hangsúlyozta a politikus azon a sajtótájékoztatón, amelyet szerdán délelőtt a városháza üvegtermében szervezett annak kapcsán, hogy elkészült Kolozsvár 2012-es költségvetés-tervezete. Az újságírók kérdés-özöne előtt azonban meghátrálni kényszerült, és kijelentette: a találkozó célja a város közigazgatásának tárgykörébe tartozik, ezért az újságíróknak azt tanácsolja, hogy a politikai kérdéseket a Demokrata-Liberális Párt székhelyén tegyék fel. Az újságírók véleménye ez volt: a Mátyás-szoborcsoport bemocskolása nem pusztán politikai kérdés.
– Kolozsváriként önök sem akarhatják, hogy ehhez hasonló incidensek megismétlődjenek. Ami történt, az nem kihágás, hanem bűncselekmény. Ezúton hívom fel a lakosság figyelmét, hogy véleménynyilvánításkor, tiltakozásképpen őrizzék meg nyugalmukat – figyelmeztetett Moisin. Mint kiderült, a megbízott polgármester egyelőre nem szándékszik semmilyen megrovásban részesíteni Ionuţ Ţene városházi alkalmazottat, amiért a tulajdonában lévő Napoca News hírportál egyik riportere is a négy elkövető között van. Ţene egyébként a román újságírók előtt is magyarellenessége folytán vált közismertté.
Újabb felirat a prefektúránál
Már tegnap délelőtt, a sajtó és a közvélemény nyomására a köztisztasági vállalat munkatársai eltávolították a feliratot a szoborról, a nap folyamán pedig László Attila alpolgármester folyamatosan egyeztetett az ügyben Marcel Bonţidean rendőrfőparancsnokkal. A délutáni órákban a prefektúra épülete mögött lévő egyik ingatlanon ugyanaz a sértő, RMDSZ-t gyalázó szöveg jelent meg, mint kedden éjjel a Mátyás-szoborcsoport talapzatán. Feltételezhető volt, hogy a tettesek is ugyanazok, ugyanis ezt is festékszóróval mázolták az épület falára.
Igazságot Mátyásnak! Élőláncot a műemlékeinknek! címmel tett közzé felhívást Talpas Botond, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) elnöke már kedden este a Facebookon, arra biztatva a kolozsváriakat, a szerdai villámcsődületen bizonyítsák: hajlandók kiállni a szoborcsoport ügyéért, nemet mondva a vandalizmusra. A meghirdetett időpontban, délután 4 órakor mintegy 150-en gyűltek össze – többnyire fiatalok –, akik élőlánccal vették körül a szoborcsoportot, egy-egy égő gyertyával vagy mécsessel a kezükben.
– Értesítettem a román diákszervezeteket is, és ők is elítélték ezt a fajta magatartást – magyarázta a Szabadságnak Talpas Botond, a villámcsődület kezdeményezője. Hozzáfűzte: kedden este „velünk azonos korosztálybeliek követték el a műemlékgyalázást, mi pedig meg akartuk mutatni, hogy többen vagyunk olyanok, akik másképpen képzelik el a közös együttlétet”.
Lapzártakor: mindegy 200 tüntető gyűlt össze ismét Kolozsvár főterén, akik kormány- és államfőellenes rigmusokat skandáltak. A Mátyás-szoborcsoportot ezúttal csendőrök és helyi rendőrök őrizték.
Szabadság (Kolozsvár)

Ismét meggyalázták Mátyást
Mondhatni, szinte már várható volt, hogy az egészségügyi törvénytervezet miatt múlt héten kirobbant megmozdulások előbb-utóbb nacionalista síkra terelődnek. Ezen megnyilvánulások helyszínéül a tettesek ismét Kolozsvárt, a kincses város Főterét és az itt pompázó, nemrég felújított Mátyás-szoborcsoportot szemelték ki. Valószínűleg nem véletlenül, hiszen azok, akik a kedd esti tüntetés alkalmával meggyalázták a műalkotást, és trágár szavakat („Muie UDMR”) festettek ennek talapzatára, nagyon is jól tudták, hogy ezáltal milyen reakciókat váltanak majd ki. Nagyon is tisztában voltak azzal, hogy Fadrusz János alkotása milyen jelentőséggel bír a magyar közösség számára, milyen szellemi értékeket képvisel, és milyen érzékenységeket fognak érinteni a műalkotás összemázolásával.
Teljesen természetes, hogy az országban napok óta tartó tiltakozáshullám – amely Bukarestben összecsapásokhoz is vezetett a tiltakozók egy része és a rendfenntartó erők között – az RMDSZ ellen is irányul, hiszen az érdekvédelmi szövetség a demokrata-liberális mellett fő kormányzati tényező. Nem beszélve arról, hogy az RMDSZ kezében van az egészségügyi tárca irányítása, így a szövetség hangsúlyozottan érintett az ügyben. Egyértelmű tehát, hogy a tiltakozók felháborodásától, elégedetlenségétől és ellenszenvétől az RMDSZ sem mentesül. Az viszont teljes mértékben elfogadhatatlan, hogy a tüntetők közül egyesek mindezt egy műemlék meggyalázása, összemázolása és lefestése által juttassák kifejezésre. Számos lehetőség létezik arra, hogy az emberek világgá kürtöljék követeléseiket, illetve az államelnökkel, a miniszterelnökkel és a kormányt alkotó pártokkal szembeni esetleges elégedetlenségüknek hangot adjanak. Ebből is világosan látszik, hogy a Mátyás-szoborcsoport ismételt meggyalázása – legutóbb tavaly ilyenkor a nyilvánosság számára máig ismeretlen tettesek műanyagot és gumidarabokat égettek el a műalkotás talapzatának Szent Mihály-templom felőli oldalán – tudatos cselekedet volt, szándékosan követték azt el, mi több: a tettesek provokációnak szánták a trágár szavak felfestését a talapzatra.
A történtek kapcsán ugyanakkor jogosan tevődik fel immár a kérdés, hogy ettől a pillanattól kezdve mennyire tekinthetők hitelesnek az esetleges további megmozdulások, pontosan mi ezeknek a célja, illetve kik állnak az utcára vonuló tömegek mögött, kik mozgatják, irányítják a háttérből az eseményeket. Félő, hogy a Raed Arafat melletti – egyébként teljesen jogos – kiállásként országszerte elterjedt tiltakozáshullám mára egészen más dimenziót kapott. Ezt bizonyítja a kedd esti kolozsvári eset is, és a Fadrusz-alkotás meggyalázása: valaki/valakik célja a megmozdulásokat szociális síkról nacionalista „utakra” terelni, és magyarellenes hangulatot kelteni. Természetesen találgatni lehetne az okokat, hogy mindez kinek, illetve miért lenne az érdeke, tény viszont az: tudatosan jártak el a tettesek, akikről időközben kiderült, hogy az U FC focicsapat – akik köztudottan híresek magyarellenességükről – drukkerei. Nem árnyalja a helyzetet az sem, hogy hasonló feliratot fedeztek fel a tegnapi nap folyamán a Kolozs megyei prefektúra épületén is. Ha kizárólag kormány- és nem magyarellenes megnyilvánulásról lenne szó, akkor a tettesek miért csak az UDMR feliratot mázolták fel a szobor talapzatára, illetve a kormány helyi képviseletének a székhelyére? Tudtommal a fő kormánypárt nem az érdekvédelmi szervezet, hanem a PD-L…
A négy tettest, akik közül három fiú és egy lány, a kedd esti tüntetésen jelenlévő csendőrök rövidesen a (bűn)cselekmény végrehajtása után előállították, és a rendőrőrsre szállították. A hírek szerint a vonatkozó jogszabályok értelmében 1000 és 500 lej közötti pénzbírsággal sújtották őket. Ezzel azonban még az alapvető probléma nem oldódott meg, ami a Mátyás-szoborcsoport jövőbeni védelmét illeti. Hiszen mi a garancia arra, hogy egy következő tüntetés alkalmával ugyanezen csoportosulások vagy más személyek nem követnek el hasonló vandál cselekedetet. Valamelyes megoldást talán a szoborcsoport bekerítése jelentene, amelynek lehetősége korábban már felvetődött, és talán a jelenleginél hangsúlyosabb védelmet biztosítana Mátyás királyunk és hadvezérei számára. Eljött tehát az ideje annak, hogy a helyi önkormányzat, a magyar érdekképviselet, illetve a kérdésben illetékes személyek megtegyék ennek érdekében a szükséges, konkrét intézkedéseket.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)

Évszázados alkotói örökségünk
A neves szerző két nagy fejezetben foglalja össze időrendben mindazt, amit több évtizedes kutatómunkája eredményeként korábban már könyvekben vagy tanulmányokban Erdély és azon belül Kolozsvár képzőművészetéről megírt és publikált.
Most megjelent szintézisében* a város 19–20. századi építészeti, festészeti, grafikai, iparművészeti és szobrászati alkotásairól olvashatunk, olyan nagy ívű áttekintéssel, amely az erdélyi magyar szellemi élet mindenkori központjához illik. A könyv alcímében a szerző alkotói örökségről beszél, ám ennek bemutatása és esetenként egy-egy műalkotás vagy művészi pálya avatott elemzése révén a befogadó közeg jellemzésére is sor kerül. A könyvben nem egyszer vetődik fel a kérdés: hogyan sáfárkodik a város lakossága az évszázados alkotói örökséggel? A kiadvány első részében a 19. század elejétől kísérhetjük végig az első világháború befejezéséig több generáció kiemelkedő mesterei, a legfontosabbnak tartott alkotók és képzőművészeti jelenségek számbavételét. Különálló fejezetekben foglalja össze a szerző az iskolákban, nyomdákban működő kőnyomatműhelyek tevékenységét, kiemelten tárgyalva Bara Gábor szerepét. Barabás Miklós és Szatmári Pap Károly jelentős kolozsvári szereplését követően több kismester, portré- és életképfestő életéről és munkásságáról kapunk rövid pályaképet. Jelentős helyet foglalt el a város képzőművészeti életében a 19. század végén az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtárának kialakulása és története, amelynek egyik fő szereplője Pósta Béla régész volt. Színvonalas építészeti, szobrászati és iparművészeti műalkotások gyarapodását látjuk ebben az időben, amelyben Pákéi Lajos építész vállalt vezető szerepet. Majd a millenniumi évek reprezentációs alkotásainak betetőzéseként állítják fel Fadrusz János Mátyás-király szobrát a Szent Mihály-templom közelében. Végül a háborús pusztítások tüntetnek el számos olyan szobrot és emlékművet, amelynek az avatóünnepségén elhelyezett virágcsokrok még nem hervadtak el. A két világháború közötti időszak első meghatározó intézményeként indul a román művészeti főiskola, amely a 30-as évekig működik Kolozsváron. Összerdélyi képzőművészeti kiállítást szerveznek 1919-ben, és a kiállítás katalógusában Emil Isac bevezetője román, magyar, német és francia nyelven jelenik meg. Eközben köztéri szobrok és emlékművek kerülnek le az eredeti helyükről és vándorolnak másodlagos elhelyezésre, néha a házsongárdi temetőbe. A könyv egyik alapgondolata, hogy mindezek ellenére Budapest elvesztése után Kolozsvár ekkor válik igazán az erdélyi magyar művészeti élet központjává. Az erdélyi román művészeti élet körképének megrajzolása szintén nagy érdeme a kötet szerzőjének. Különösen szép sorok szólnak Kós Károly, Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő heroikus művészetszervező munkásságáról, a Barabás Miklós Céh összetartó erejéről, a Műcsarnokban folyó lázas alkotómunkáról vagy László Gyula művészettörténészi és kritikusi közreműködéséről, a 40-es évek nagy, csoportos kiállításairól. A második világháborút követő évtizedek képzőművészeti folyamatainak egyik vonzó pillanata – a kis Firenze káprázata – bukkan fel a könyvben, amikor a Ion Andreescu-főiskolába csapatostul érkeznek tehetséges festő-, szobrász- és grafikusnövendékek. Azonban ez a szép ambíció a nemzetiségi intézményrendszer folyamatos leépítésével, majd teljes megszüntetésével párhuzamosan zajló szocreál térfoglalás nyomán gyorsan elillanó ábránd marad. Murádin Jenő Kolozsvár közel két évszázados képzőművészeti életét összefoglaló nagy munkája lényegében a 20. század 70-es–80-as éveinek – történelmi tapasztalatunkból érthetően – keserű számvetésével ér véget. Nem sóhajt fel megkönnyebbülten történész szerzőnk a ’89 utáni történéseket illetően sem. Bár az „átmeneti kor indulatainak lecsillapodása(?) után” némiképp reménykedve zárja a könyvét: „túl közel vagyunk a rálátásos ítélethez, de érezhető: dinamikusabb mozgásterekben kezd újraépülni az arculatot váltott művészeti élet. Kolozsvár éppen múltjából merít erőt kultúrája és művészete jövőjéhez”. *Murádin Jenő: Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból. ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2011.
Jánó Mihály. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szentek és kárhozottak
Néhány héttel ezelőtt, egy kora őszi, tikkasztó délutánon, amikor a kolozsvári flaszter koptatása közben is még a nyári, távolkeleti tájak árnyai és fényei között botorkál az ember, váratlan és szívesen látott vendégek jelentkeztek be hozzám, városlátogatni. Botcsinálta idegenvezető vagyok, ám a szakmát rutinos és hozzáértő napszámosoktól igyekszem ellesni már évek óta, tudom hát, hogy az élmény nem föltétlen a látnivalókban, hanem a hozzájuk kapcsolódó legendákban és a rejtett, első látásra fel sem tűnő értékekben lakozik, így a kolozsvári körsétánk alkalmával olyasmiket mutogattam, amiket csak a ráérőseknek szokás. Amilyen a város hajdani védműveinek egy-egy udvar mélyén szerénykedő, beépített falszakasza, vagy Pécsi Tölcséres János leánya, Kata mint amolyan Bethlen-utca házfalába vakolt alkalmi Kőműves Kelemenné 1585-ből. Netán a Filstich-Kemény ház udvarán árválkodó két reneszánsz ajtó, a minoriták templomának magyar szenteket mintázó, de felirataiktól megfosztott színes üvegablakai, a barátok templomában megbújó késő-gótikus Korniss-kereszt, amelynek ikertestvérét valahol egy bécsi templom féltett kincseként mutogatják a turistáknak, hatalmas korpuszára pedig mintha Laokoon kínjait faragta volna föl a mester… Végül pedig a Szent Mihály-templom toronyaljában Fadrusz János pályadíjas feszülete és a Schley-nig-kápolna festett falai. Ha valaha megkérdeznék tőlem – sosem fogják! –, hogy mit jelent számomra Erdély, lehet, hogy a levakart, elmeszelt, befalazott, megcsonkított, faragott és fes- tett szentek legendáit emlegetném erdélyi történetként, amelyben immár az együttélő vallások és népek egész tündérmeséje és kálváriája benne van.
Míg a vendégek azon elmélkedtek, hogy a vallásszabadság szülőföldjén hogyan sikerült a szenteket és hősöket ennyire összekaszabolnunk, az én gondolataim egészen más irányba kalandoztak el. Szent István idejében minden tíz falunak templomot kellett emelnie, hogy azokban imádják a magyarok immár megkeresztelt istenét és dicsérjék a Babba Márivá szelídült jóságos ősanyát. A nemes és kegyetlen középkor (v)iszonyai között vergődő, frissen keresztény magyaroknak példakép is kellett, kinek az erényeihez a maguk nyomorúságos életét a sárga föld helyett mérni lehetett. A templomok falára tehát a biblikus szörnyűségek és gyönyörűségek mellé kortárs magyarok legendáit festették, hiszen azok térben, időben és eszményeikben egyaránt közel álltak a néphez, amelyből vétettek és amely szép, színes szentekké, glóriás lovagokká csiszolta őket. Máig ható, modern művek, igazi képregények költöztek a falakra – tessék csak elmenni a Kárpát-medence keleti csücskébe, Gelencére művelődni, kedves vendégeim! –, és nem csak azért, mert a kor embere sem olvasni, sem írni nem nagyon tudott, hanem legfőképpen azért, mert a középkori képírók már akkoriban is tudták, amit a számítógépes ikonográfiák megalkotói modern elméletnek álcázva mantráznak: a kép ereje sokkal nagyobb, mint a megszentelt szövegeké.
Néhány utcával arrébb, a hajdani Heltai-, ma már Cipariu-téren a Szent Péter-bazilikára hajazó katedrálist építenek a görög katolikusok. Templomaikat itt-ott már nem is bitorolják, hanem elevenen fölfalatják bizánci mintára növesztett hatalmas hagymakupolákkal, ahogyan csak az ógörög legendákban nyelik el a titánok az elevenen szült isten-gyermekeket. Az évtizedek óta épülő betonkolosszus hivatalosan is a XX. századi Mártírok és Hitvallók Katedrálisa kíván lenni. Makovecz Imre tervezett csak ennél merészebb jelentéstartalmú, Szentek és Kárhozottak tiszteletére szánt nagytemplomot, amolyan magyar La Sagrada Familiát a maga sajátos és egyedi stílusában, amely, ha egyszer megépül a hálátlan Budapesten, csodájára járnak majd messzeföldről. Káromkodásból katedrális: vajon kiket festenénk a falaira, kortárs szenteket?
A XX. század magyar történelme szempontjából a 2012-es év egyértelműen a falakra festhető kortárs szentek és kárhozottak emlékéve volt. Az egyik ilyen szent és kárhozott Raoul Wallenberg, az ember az embertelenségben. A másik a 120 éve született bíboros, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik központi alakja, Mindszenty József, akit nemes egyszerűséggel csak a magyarok lelkiismereteként aposztrofál az utókor. Mindszenty mindkét embertelen és milliók életét követelő XX. századi diktatúrával szembeszállt – és mindkettő bebörtönözte őt. Így emelkedett a jelenkori magyar történelem és egyháztörténet egyik vezéralakjává olyanok társaságában, mint Apor Vilmos, Scheffler János vagy Márton Áron. Megalkuvást nem ismerő helytállása miatt a kényesen egyensúlyozó vatikáni diplomácia sem tudott vele életében mit kezdeni. Több, mint húsz esztendőnek kellett eltelnie hamvainak hazahozatala és a rendszerváltás után, hogy az igaz-ságszolgáltatás békeidőben és jogállami keretek között olykor túlságosan is lassan örlő malmai a végére járják Mindszenty bíboros teljes körű rehabilitációját. Kínzásának és kihallgatásának helyszínén, a hírhedt Andrássy út 60-ban jelenleg működő Terror Háza Múzeum egyik termében külön emlékhelyet alakítottak ki az üldöztetést szenvedő egyházi méltóságok tiszteletére. A terem központi kegytárgya a Mindszenty bíboros alakját idéző, egykor általa viselt liturgikus palást, a propaganda és a verbális agresszió szimbolikus kellékeként megjelenő tölcséres hangszórók ráirányított sokasága között. Aki valaha látta ezt az installációt, ugyanúgy megérti jelenkori történetünk egyik drámai epizódját, mint egy templomi freskótöredékről a Szent László-legenda lényegét.
Október 23-a van, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emléknapja. Remek alkalom, hogy megidézzük a XX. századi szentek és kárhozottak emlékét. Mindannyiunk lelkiismeretét!
Laczkó Vass Róbert
Szabadság (Kolozsvár),

Kós Károly szellemi örökségének újabb élesztése
Kántor Lajos: Kós Károly figyelmeztetései című írásában (Szabadság, 2013. február 9.) már második elismert írástudóként – s bizonyára nem utolsó hivatkozóként – megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” megírt monográfiámra utalt. Rendkívüli örömömre szolgált hozzászólása, mert a Kós-vitát egy politikai fogantatású, nem általam kezdeményezett polémia váltotta ki, de írásában legalább irodalmi jellegű érvek és források is elhangzottak. Mint a Korunk volt főszerkesztője, értő kézzel nyúlt az ügyben korábban megfogalmazott álláspontjához és az azt alátámasztó saját forrásához. Kós Károlynak Erdéllyel és a pesti közvéleménnyel kapcsolatos, 1912-ben megfogalmazott véleményét mára értendően, kissé talányos formában erősítette fel: „hát bizony, bizony…” Ezzel éppen az általa vizionált „kultúrharc” részévé téve. A rosszalló hümmögések ellenére megkockáztatom a válasz-hozzászólást, annak reményében, hogy ez nem minősül a belügynek – ez alatt nem a politikai fogalmat értem – tekintett témába való külső beavatkozásnak, s emiatt nem adok alapot újabb, ki tudja meddig fajulható, a láttatás-mód különbsége miatti belső kultúrdiplomáciai jegyzékváltáshoz.
Kántor Lajos hozzászólásának Kós Károly világrendjének, meggyőződésének, szellemiségének kiindulópontjait és azok lényegét kereső megállapításait tekintve, magam is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg. Ezek közül kiemelem, felerősítem élete legmeghatározóbb elemét, Erdélyhez való kötődésének kiinduló és nyugvópontját, az eléggé ki nem hangsúlyozható hűsége jelenlétét. Alátámasztva számomra egyik legszebb, nem saját idézetemmel: „Körömszakadtig hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könnyebbségért, kényelemért és – konjunktúráért, ami önmagunknak való ostoba hazugság.” (Kós Károly levele Babits Mihálynak. Sztána, 1938. szeptember 1.) Ennek az önvizsgálatra késztető, vagy egyenesen kényszerítő mondatnak a hatására adtam egyik munkámnak a Kós Károly, a hűség embere (életművázlat) címet (Bp., Lucidus Kiadó, 2008. Kisebbségkutatás könyvek sorozat). Ki kell térnem az életművel kapcsolatban már eddig többször alkalmazott egyik nem szabatos kifejezés használatára, amely visszaköszönt Kántor Lajos írásában: „hazatért”. Teljes szövegkörnyezetében: „Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért (kiemelés tőlem S. P.) Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával”. A kiemelt mondatrész megfogalmazása a mostani Bánffy-reneszánszban érthető, de nem találó. Kós András bácsi mindig erősen felindult, hogyha efféle kifejezést olvasott vagy hallott, majd édesapja sorsához igazítva, átfogalmazva, így használt: ő otthon maradt – ahogy 1919-ben, úgy 1944-ben is – teszem hozzá. Ilyen egyszerűen, magától értetődően, mint általában a nagy dolgok esetében.
Hozzászólása közben Kántor Lajos a témától eltérve, személyeskedve közli, hogy ő nem szeret „hozott anyagból” dolgozni, majd a Budapesti Hírlapban megjelent Kós Károly balázsfalvi levelére utalóan megjegyzi: „Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről.” Születésemet illetően – ahogy ma divatosan mondják – „rosszkor voltam rossz helyen”, ezért nem lehettem 1911-ben Balázsfalván, s a nagy esemény egyik átélője sem oszthatta meg velem élményeit. Emiatt én forrásnak tekintem levélforma nevű írása mellett azt is, amit szerzője Benkő Samunak elmesélt. Annak dacára, hogy Kántor Lajos „rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket” emlegetett. A velem kapcsolatos – honnan tudhatna önmagától Kóssal (nota bene Erdéllyel) kapcsolatos dolgokról – típusú felvetése nagyon hasonló ahhoz, amikor a pestiek az erdélyiek magyar nyelvtudását csodálják. Szívesen elárulom mindenkinek, gyermekkoromban Kós Károly nevét a középiskolában sem hallottam, az őt személyesen ismerők erőfeszítései ellenére, ahogy régebben, ma sem része a magyarországi irodalmi kánonnak. Nagymamám, a háromszéki eredetű pákei Dávid Erzsébet gimnazista koromban adta oda olvasmányul a Varjunemzetséget. A nem egyszeri élménynek az lett a következménye, hogy a – Romániában betiltott – Kós-centenárium alkalmából az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi magyar kiadói részlegének egykori szerkesztője, Keresztesi Éva javaslatára kiadhattam a Kányádi Sándor egyik halhatatlan verssorát kölcsönző „Kőből fából házat… igékből várat” című válogatáskötetet (Bp., Magvető, 1983), többek között a megjelenése után hosszú évtizedekig nem publikált Kiáltó szó röplap Kós-fogalmazta szövegrészével. Már három évtizede megpróbáltam minden írását elolvasni – így a pesti lapban megjelent ominózus balázsfalvi levelet is – a témának idővel egy erdélyi kiadvány lett a végeredménye: A politikus Kós Károly (Bánffyhunyad, Pro Kalotaszeg, 2002).
Kós Károlynak Erdélyben betöltött helyét, szerepét, jelentőségét – Kántor Lajos szerint – „nem most kellene kideríteni”. Ha kiderítették volna önmaguknak, most vita sem lenne. Amennyiben monográfiám láttatás-módja nem felel meg, személyeskedő kritizálás helyett másikat kellett volna írni a „demokrácia” utóbbi közel negyed évszázada alatt. Egyik barátom magyarázata szerint – lelkiismeret-furdalásuk van –, de ezért ne velem próbálják minduntalan eljátszatni Aesopus A farkas és a bárány című meséjéből az utóbbi szerepét. Erről most ennyit. A napi politika aktualitásaira való célzások helyett a magyar nemzet egészének Erdélyben élő tagjai számára kellene a publicista Kós Károly mondataiban a jövővel összefüggő utalásokra rámutatni. A különböző időszakokból származó idézetek között nem lenne ellentmondás, izzadtságszagú magyarázatkísérlet. Írásainak kiváltó okát meghatározta azok időpontja, a korabeli körülmények, melyeket nem lehet a mából, utólag megítélni. Lássuk néhány, egymást követő évtizedben leírt jellegzetes, emblematikus megfogalmazását.
„Régi kötelékek szakadtak el a közelmúltan: országok és országok között, népek és népek között, – de magyar és magyar között is. Régi kötelékek pattantak el nemzeti gondolat és nemzetfenntartó nép között, és a mai napig ezek az elszakadt kötelékek újra össze nem kötődtek még.” (Tanulságok, 1921)
„Intellektusok, képzőművészek és írók, a frissek, a fiatalok, azok, akik előre néztek és láttak és akartak, és akik nem csupán enni és kérőzni születtek, de akik építők voltak, akiket örök keresőknek, mindig előretörőknek, mindig utat mutatóknak rendelt az ő kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen sorsuk. Ezek mindnyájan keresték akkor azt, amit Ady Endre: azt a gondolatot, azt a pszichét, mely új életre ébreszti az ájulásra kárhozott magyar életet. És sokan ezek közül – tudom, hogy sokan, Erdélyben keresték akkor ezt a megváltó gondolatot.” (Erdélyi gondolat, 1930)
„Nem értem, miért kellene lemondania Erdély akármelyik népének nemzeti vágyairól, nemzete sorsának vállalásáról? Vagy talán lemondott-e egyetlen magyar is a magyarságáról, a magyar nemzettel való közösségi sorsvállalásról azért, mert erdélyinek mondta és vallotta magát és vállalta erdélyi sorsát is? S vajon Erdély fejedelmei nem tudatosan a közös magyar életet és jövendőt szolgálták-e akkor, amikor Erdélyország Magyarországtól külön, független állam volt?” (Válasz a Termés körkérdésére, 1943)
„Erdély letagadhatatlanul bizonyítéka a sors által ideparancsolt magyarság elhivatottságának. Bizonyítéka, mert európai civilizációt építeni és fejleszteni tudó nemzettársadalmat szervezett, és sajátosan magyar szellemű és jellegű európai keresztény kultúrát tudott teremteni a semmiből itt, tusakodó népek és kultúrák örök hadútjának kereszteződő pontján.” (Számadás, 1946)
„Az én szerény és talán naiv, de őszinte véleményem szerint: az írónak nemcsak néznie kell, de látnia is, szélesebben, részletesebben és mélyebben, mint másnak, nemcsak tapasztalnia kell, de éreznie is, erősebben, intenzívebben, mint másoknak, nemcsak keresnie kell, de találnia is, többet, értékesebbet, mint másoknak. És azt, amit látott, tapasztalt és talált, fel kell tudnia dolgozni és végül formába is önteni: történetté, dallá, színjátékká, a mesemondás, dalolás, drámaírás mesterségének alapos tudásával és egyetlen eszközével egyetlen anyagában: népe, nemzete nyelvével. Egyet kell még tudnia csak: ne hazudjon soha, és csak azt írja meg, amit ő maga is igaznak tud és hisz. Mert az írónak igaz embernek kell lennie.” (Válasz az Utunk körkérdésére, 1955)
„Szelíden süt a haldokló ősz napja, és a szőlőhegyek apró házacskái élesen villannak ki a kopasz gyümölcsfák közül. A templomdombra hatökrös szekér vontatja Fadrusz János Tuhutum-emlékoszlopának darabjait. A magyar legenda emléke most felmenekül a templom mellé, a fenyők alá, ahol ő is közelebb lesz a temetőhöz. És felpillantok búcsúzóul az öreg iskola homlokzatára, és olvasom az új felírást: „Református Wesselényi Kollégium – nyilvánossági jog nélkül…” (Ady Endre szülőföldjén, 1968)
A hozzászólásokat kiváltó, Kós Károly 1944 utáni szó- és írásbeli közszereplése előjelének milyensége eldöntésére a közvélekedést befolyásolni próbáló magyarázatok helyett legalkalmasabbnak saját szövegei szolgálnának. Annál is inkább, mert az eddigi vita lényegét tekintve nem a címében foglaltakról szólt. Én kifejezetten csak a többszörös személyes megszólíttatás okán és jogán ragadtam tollat. A valóban irodalmi jellegű, érdemi vita érdekében születésének 130. évfordulójára felajánlom kiadásra Kós Károly publicisztikai írásainak teljességre törekvő gyűjteményét. Az 1905 és 1974 között megjelent írások megjelentetése után teljes, összefüggő kép válna kialakíthatóvá a különböző évtizedekben és rendszerekben megjelent írások nézőpontjáról. Kiadó és támogató kerestetik…
Ha egyszer megjelenhetne publicisztikai írásainak gyűjteményes kötete, akkor annak összegző zárógondolatául 1973-ban elmondott beszédéből idéznék. Azoknak a tőle megszokott, érdek nélküli őszinte vallomások kései példájából, amelyben 90. születésnapjára a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától adományozott kitüntetését megköszönte: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, és élete munkájával szülőhazáját, és annak népét megbecsült hagyományai szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.”
Ezzel az önmaga által megfogalmazott, önmagára alkalmazott megállapítással talán még a Kós Károly életművének hovatartozását kereső vita is kielégítő állásponttal végződhetne, melyet mindenki, magát a magyar nemzet tagjának valló jobb- és baloldali egyaránt elfogadhatna, a maga életében lehetőségei függvényében alkalmazva. Kós Károly fényképfelvétellé merevült mutatóujja is mindenkit erre int.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Szabadság (Kolozsvár),

Mátyás király és az utódok
Kötelékek – kézfogások
Adventi este Kolozsvár Főterén. Mátyás biztosan ül a lován. Ha zavarja, ha nem: a virágágyások végképp eltűntek az így jóval nagyobbnak látszó előtérből (télidőben amúgy sem gyönyörködhetne szabadtéri virágokban, ezt a kitartó hagyományőrzőknek is be kell látniuk). Akkora a Cs. Szabó László által úgy hetven éve megcsodált, páratlannak mondott tér, hogy elfér rajta a hidegek érkeztén összekovácsolt korcsolyapálya, az itt újdonságnak számító körhinta (csak gyerekeknek, lovacskákkal), no meg az alkalmanként vissza-visszatérő sok bódé – karácsony közeledtén elsősorban édességeket, csecsebecséket kínálnak a vásárlóknak. Ha pedig nagy királyunk egy kicsit jobbra néz, tekintélyes fedett pódiumot lát; és hogy a füle se maradjon kielégítetlenül, a katonazenekar a Csendes éjt játssza. (Amikor épp nincs élő zene, szól a gépi, ugyancsak karácsonyi dalokkal.)
Mátyás király tehát nem unatkozik, nem csak a vezéreit nézheti – gyönyörködhet akár az óriás, fényben úszó karácsonyfában, akár a fénykapukban –, miközben szegény Mihai Viteazulnak, egy szerényebb téren, szobor-magányát csupán néhány kisebb vagy termetesebb, pirosba öltöztetett fenyő oldja. Nem hiába, hogy a két lovasszobrot annyi minden választja el egymástól, többek között az, ami az autentikus művészet, Fadrusz János évszázados telitalálata és a kései pótlék között tátong.
Szabadság (Kolozsvár)

Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Magyarellenes történelemhamisítás
A magyarellenes történelemhamisításnak a Kárpát-medencében komoly múltja van, története a Trianon előtti időkre nyúlik vissza. Trianon után nem meglepő módon a környező országok (melyek mindegyike jót harapott ki a történelmi Magyarországból) politikai elitje kiemelten fontos feladatának tekintette ideológiai síkon megteremteni a területrablás alapját és motivációs bázisát. A szláv államokban egyszerűen tagadják a Mohács előtti Magyarország magyar mivoltát és kontinuitását a mai Magyarországgal, a román történelemhamisításokat pedig jó lenne csokorba gyűjteni az államideológiává emelt dákoromán mítosztól, a magyar történelmi személyiségek kisajátításán keresztül, a magyar múlt elhazudásáig. (Ennek volt legutóbb egyik eklatáns példája a kolozsvári vasútállomáson kitett tábla, mely szerint az 1945 előtti állomásfőnökök „ismeretlenek”.)
Sajátos egyezést mutat a magát demokratikusnak nevező magyarországi álbaloldal történelemképe a kisantantbeli államok világszemléletével és értékrendjével. Emlékezhetünk, hogy a cigányok, a bűnözők, a drogosok és a homoszexuálisok esetében az emberi jogokra oly érzékeny SZDSZ és MSZP nem látott problémát a magyarság irányában származási alapon jogfosztó, ma is hatályban levő Beneš-dekrétumokban, sőt Orbán Viktort hibáztatták, mert azokat kifogásolni merte, de emlékezetes Kovács László azon kijelentése is, miszerint a Szabadság-szobor főalakja Nagy-Magyarországot szimbolizálja. (Miközben e szobor felállításakor nem is létezett Nagy-Magyarország, csak Magyarország.) Ez a torz történelemszemlélet ma is hódít e körökben, ez az ideológiai tábor jól tudja, a múlt azé, aki megműveli.
Ami viszont mellbeverő és döbbenetes, az az, hogy a Fidesz regnálásának ötödik esztendejében a Budapesti Történeti Múzeum budavári kiállításának kísérőszövege a „szeparatista nacionalizmus ikonikus alkotásának” nevezi Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobrát. Ez bizony még a sokat tapasztalt, az illúziókkal rég leszámolt magyarnak is sokkoló. „Szeparatista nacionalizmus”! Mintha legalábbis egy román ideológiai műhely ihlette volna ezt a megfogalmazást. Megérne egy belső vizsgálatot, hogy kinek az elmeszüleménye volt ez a kreténség…
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Apróka móka a kolozsvári Mátyás-ünnepen
Immár huszonharmadik alkalommal szervezi meg „a királyi születésnap tájékán” az 1993-ban alakult Amaryllis Társaság a Mátyás-napok címet viselő rendezvénysorozatot. A kezdeményezők által egykor meghirdetett cél: „szellemgyűrűt vonni mindazon emberi érték köré, melyet Fadrusz János főtéri szoborcsoportja hirdet és képvisel.” Az idei háromnapos Mátyás-ünnep is ezt az igényt tükrözte vissza, a szervezők ismét színvonalas műsorral várták a kolozsváriakat – és nem csak! A műsorból ezúttal sem maradtak ki a gyerekek, a Szabadság szombat délelőtt a ferences kolostor refektóriumában mókázó apróságok között járt, ahol Both József és Both Zsuzsa muzsikás gyermekjátékába kapcsolódhattak be kicsik és nagyok. A vidám zenét a Harmadik zenekar szolgáltatta.
Szabadság (Kolozsvár)

Mit szólna Dózsa György a névcseréhez?
A gyűlölet prédái 
Az egyik tévéadásban elborzadva láttam, hogy az iszlám nevében fanatikus dühvel törik-zúzzák az emberiség közös kincseit, évezredes műremekeit. Eszembe juttatják, hogy a román nacionalisták már a román uralom első pillanatától fogva fő feladatuknak tekintik a magyar műemlékek rombolását, az intézmények külső románosítását.
Erre rendszerint olyan településeken kerül sor, ahol fontosnak érzik a román jelenlét, jelleg hangsúlyozását. A román hadsereg már 1918 novemberétől megkezdi a magyar jelképek, a magyar történelemre, államiságra utaló emlékek tudatos pusztítását. Ez Trianon (1920) után is zajlik. Jelentős értékű műemlék templomok, kastélyok, várak, szobrok sora vált romhalmazzá. Nemrég omlott össze az alvinczi kastély, a bözödújfalusi templom tornya… 
Mivel a szobrok könnyebben pusztíthatók, a vandál gyűlölködők számára többnyire ezek válnak prédává. Az értékes szobrok közül példaként említem a marosvásárhelyi polgárok pénzén készült Kossuth-szobor sorsát, melyet 1919-ben döntenek le. A megsérült szobrot 1936-ban az akkor grasszáló Maros megyei prefektus olvasztatja be és öntet belőle román címeres sasokat, amelyek a román hatalmat szimbolizálják. Néhány szobor – köztük a kolozsvári Mátyás királyé, Fadrusz János 1902-ben felállított alkotása – megmaradását annak köszönheti, hogy a nacionalista történetírás Mátyás „román származását” hirdeti.
Dózsa György vagy Gheorghe Doja? 
Hihetetlen, paradoxon, de a történelmi hamisításnak köszönheti létét a székely Dózsa György monumentális dálnoki szobra is, mert „Gheorghe Doja” a román és magyar jobbágyparasztok vezére volt. Román honfitársaink nem hibásak, amiért azt tanították nekik az iskolában, hogy Dózsa román volt, akárcsak a törökverő magyar hadvezér, az 1479-es kenyérmezei csata hőse, Kinizsi Pál. Kinizsi a tankönyvekben Pavel Chinezuként jelenik meg. Ha e nevet magyarra fordítjuk, akkor a magyar olvasó rágódhat, gondolkodhat, mert soha nem fogja kitalálni, megtudni, ki az a Kínai Pál.  A közhiedelem úgy tartja, hogy Dózsa nevének románosítása szülőfaluja, Dálnok előnyére szolgált. Sokan úgy tudják, hogy Dálnok azért vált önálló községgé – bár lélekszáma nem éri el a megszabottat –, mert Bukarestben azt hitték, Gheorghe Doja román parasztvezér szülőfaluja. Hihetetlen, hogy a büszke székely nemesnek, a magyar történelem egyik legismertebb alakjának Ceauşescu parancsuralmi rendszere idején szobrot emelnek. Ennek megértésére felidéznék egy 1987-es apró, de szimbolikus jelenetet, melynek szem- és fültanúja voltam. Az említett évben a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban – az akkori 1-es számú Líceum névre silányított iskolában – tanítok történelmet egy vegyes nemzetiségű osztályban, a román tagozaton. Dózsa Györgyről tanulunk. Úgy gondoltam, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha Sepsiszentgyörgyön, a Mikóban a gyermekek ismerik Gheorghe Doja valódi nevét is. Mondom, gyerekek, Dózsa az alig húsz kilométer távolságra fekvő, ma is székely-magyar falu, Dálnok szülötte. Ha arra jártok, találtok egy hatalmas szobrot, illik nevét magyarul is ismerni. A számomra kedves osztályban, ahol mindig tisztelettel fogadtak, s jellemző volt a példás fegyelem, és ahová mindig szeretettel mentem be, hirtelen óriási zajongás, mozgolódás támadt. A hátsó sarokban egy B. nevű román tanuló elég hangosan, talán azért, hogy én is halljam, odasúgta padtársának: „Tovarăşul profesor minte!”, azaz „A tanár elvtárs hazudik!”. 
Megállapítottam, hogy az I–IV. osztályban tanultak alapján a román diákok számára elfogadhatatlan Dózsa György székely-magyarsága. Az említett gyermekek ma szülők, mit fognak mondani gyermekeiknek, ha a megyei rendőrségre mennek ügyes-bajos dolgaik intézésére, miközben találkoznak a közeli csendőr-felügyelőség megnevezésében a Gheorghe Doja névvel? Elmondják, hogy hajdani tanáruk a történelmet meghamisította? Ha Sepsiszentgyörgyön ez így áll – egy háromnegyed részt székely-magyar városban és megyében – mit várhatunk azoktól, akik teljes román közegben élnek?
Lesz-e magyar neve?
Talán a magyar gyermekekben tudatosult – ha magyar ajkú tanáruk volt –, hogy Dózsa György székely-magyar, tehát a neve is magyar. Azonban úgy tűnik, hogy román honfitársaink tudatában Gheorghe Doja mint román felkelővezér rögzült. Talán ezzel és nem a román nacionalizmussal függ össze, hogy a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség ma büszkén a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön is, mint annyi más erdélyi és székely településen, az elmúlt évtizedekben sértette szemünket a Gheorghe Doja utcanév. Ez a helyi névadó bizottságnak köszönhetően ma magyarul olvasható. Hasonlóképp a 2014. június 6-án avatott újabb dálnoki emléktáblán is. E táblaavatás alkalmával Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor megígérte, hogy levélben kéri a belügyminisztert a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség nevének kiigazítására. A névkiigazítás azóta sem történt meg. Nem tudjuk, hol akadhatott el a név helyreállítása. Gondoljuk, nem tolakodó vélekedésünk, miszerint a csendőrségnek – a magyar lakosság iránti tiszteletből – minden kérés nélkül Dózsa György nevét úgy illene használnia, ahogy a vezért születésekor keresztelték. A rend, a törvény védelmezőitől elvárjuk, hogy az igazság mellett álljanak, és ne engedjék, hogy  saját cégérük is történelemhamisítást szolgáljon. 
Természetesen, nemcsak a csendőr-felügyelőségnek, de a dálnoki polgármesteri hivatalnak is mozdulnia kellene, mivel szégyen, hogy a Kárpát-medence közismert magyar személyiségének neve a tiszteletére állított szobor talapzatán csak román nyelven olvasható!
Vajon mit szólna?
Ha 500 év után felébredne, és azt olvasná, hogy ő román jobbágyfelkelő vezér volt, nevét átkeresztelték, bizonyára Arany János ősz Toldijának módjára, aki az őt nem tisztelő királyi lakájokat buzogányával megfenyíté, Dózsa is szétverne a mai lakájok közt, akár magyarok, akár románok! Vajon mit mondana a szabadságára oly büszke székely nemes, az a lovas hadnagy, aki párviadalban legyőzi a szendrői török szpáhik parancsnokát, dicsőséget szerezve népének? Mit mondana az a Dózsa, aki hivatását komolyan veszi, vállalja a kegyetlen mártírhalált? Mit szólnának a seregébe beállt keresztesek, köztük szép számban a mezővárosok módos parasztpolgárai, a kis- és középnemesek, deákok, papok és szerzetesek, akik önként vállalják a haza védelmét, a törökellenes harcot? Azok, akik a főurak ellen fordulnak, mert Magyaroszágon is szeretnék megteremteni a székelyek szabad társadalmát. 
Vajon mit szólnának a keresztesek, ha látnák, hogy Dózsát szülőfalujában még annyira sem becsülik, hogy nevét anyanyelvén olvashassák?
Ismerjük-e őt?
A magyar emberek tudatát is áthatja a Dózsáról kialakított hamis ismeretanyag, melynek gyökerei a 19–20. századba vezetnek. Petőfi Sándor nagy hatású A nép nevében, Ady Endre Dózsa György unokája című verse, a történelmi regények, később a kommunista osztályharcos-szemlélet teremti meg a jobbágyfelkelő vezér alakját. A magyar emberek tekintélyes részének, ha Dózsáról esik szó, a kaszás-villás jobbágyparaszt és a német nyelvterületen kialakult 17. századi mese, a kitalált tüzes vastrónus jut eszébe. A románok többsége is úgy gondolja, hogy Gheorghe Doja a román és magyar jobbágyparasztok harcát vezeti a magyar nemesség kegyetlen elnyomása ellen. 
Ideje lenne, hogy ne pórlázadásról, ne jobbágyfelkelésről beszéljünk. 
A tavalyi Székely Vágtán (is) a méltán hírneves Honvéd Táncegyüttes – immár több éve – előadott táncjátékában Dózsa György mint jobbágyparaszt figura jelenik meg. Dózsa mártírhalálának fél évezredes évfordulója alkalom lehetett volna arra, hogy megismerjük az igazi Dózsát, a hadvezért, a büszke székely lófő nemest, a nándorfehérvári hőst, aki a vállalt feladatok melletti kitartás és a bátorság szimbóluma. 
A keresztes had társadalmi összetétele egyértelműen mutatja, hogy 1514-ben nem egy jobbágyhadsereg fordul szembe a főúri önzéssel. Dózsa, amikor rádöbben arra, hogy a főnemesség akadályozza a törökök elleni harc szervezését és visszaél hatalmával, megfenyíti a keresztesnek állt jobbágyokat, korlátozza a módos parasztok, parasztpolgárok, a kis- és középnemesség jogait, elhatározza, hogy megrendszabályozza a főurakat, majd – az egész ország népére támaszkodó hadseregével – kiveri a pogány törököket Európából. Teheti, mert időközben megérkezik a hír, hogy a szultáni hadak Perzsia ellen indulnak. A veszély elmúltával a főurak, akik nem távlatban, hanem pillanatnyi érdekeik alapján gondolkodnak, követelik a keresztes hadsereg felszámolását, amely kiváltja a keresztesek haragját, akik a főurak ellen fordulnak. Ez már polgárháború a javából. Ekkor már a nagybirtokosok ellen helyi lázadások is kitörnek. 
Az 1514-ben zajló események sokkal árnyaltabbak a köztudatban ismertnél. Sokkal közelebb áll a történelmi valósághoz, hogy Dózsa György egy jogaiért küzdő, feltörekvő társadalmi rétegekből verbuvált keresztes hadsereg vezetője. Tőle (nagyrészt) függetlenül kerül sor több helyi zavargásra, felkelésekre. Sajnos, sokan nem hallották hírét Dózsa Györgynek, a keresztes hadvezérnek, aki Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízásából vállalja a törökellenes keresztes had fővezéri szerepét. E hadsereget hirtelen kellett felállítani, megszervezni, mert híre jött, hogy a szultán hatalmas sereggel indul Magyarország ellen. Az önkéntes hadseregbe lépők felveszik a kereszt jelét, ezért őket kereszteseknek nevezik. A keresztesek jutalma a bűnbocsánat. 
Bakócz megbízásából a mozgósításban a ferencesek obszerváns rendje vállal óriási szerepet. Bár egy ilyen hadsereg vezetését – a kor szokásának megfelelően – főúrnak kellene vállalnia, ez nem volt lehetséges, mert megbontotta volna a bárói csoportok közti katonai egyensúlyt, ezért az érsek választása az országosan ismert hírneves lovas hadnagyra, Dózsára esik. Bakócz a nándorfehérvári hőst, az ünnepelt katonatisztet már korábbról ismeri, tudja, hogy rendelkezik megfelelő katonai képességekkel.
A megmaradás jelképe
1976-ban a sors érdekes játékaként Dálnok központjában, a templomtéren egy őszi novemberi napon tanúja voltam, amikor Dózsa szobrát déli 12 órakor, harangzúgás idején a mikóújfalusi kőfaragók által készített óriási faragott kőtömbökre, a talpazatra illesztették. A pillanat számomra jelképes, szimbolikus értelmet nyert. Úgy éreztem, a harangok azt üzenik a keresztesek vezérének, hogy szoborba öntve is elnyerte a keresztény világ áldását. Hisszük, hogy Dózsa György példakép mint a hit, az anyanyelv és a szülőföld védelmezője!
Szobotka András szobrászművész hattonnás szobra, a térdre könyöklő, gondolkodó Dózsa a jövőt, a jövőnket fürkészi. Azt sugallja, hogy ez a bátraké, azoké, akik kiállnak a közösség jogaiért. Népünknek ilyen elszánt vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik szembeszállnak az idegen elnyomással. Olyanokra, akik számára nem közömbös városaink, műemlékeink és közintézményeink átkeresztelése sem!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megrongálták a Mátyás-szobrot Kolozsváron
Barna festékkel öntöttek le ismeretlen tettesek a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport talapzatát. A feltételezhetően szerdára virradóra végrehajtott vandál akció elkövetői Fadrusz János alkotásának hátsó, a Szent Mihály-templom felé néző részét rongálták meg.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke a Krónikának elmondta, még nem sikerült azonosítani az elkövetőket, a városi rendőrség vizsgálja a biztonsági térfigyelő kamerák felvételeit. „Arra gyanakszunk, hogy az éjszaka folyamán történt a műemlékgyalázás, a városházának hivatalból feljelentést kell tennie ismeretlen tettes ellen” – nyilatkozta az RMDSZ-frakció vezetője.
Iulia Perşa, a városháza szóvivője kérdésünkre elmondta: elsősorban az okoz gondot a tettesek azonosításában, hogy a Főtéren felállított térfigyelő kamerák szemből filmezik a Mátyás-szoborcsoportot, így nincsenek olyan felvételek, amelyek az emlékmű hátsó részét mutatnák. Horváth Anna alpolgármester a Főtér portálnak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy amint tudomást szereztek a rongálásról, azonnal riasztották a városi és megyei rendőrséget. A helyi rendőrség elvégezte a helyszínelést, majd a kriminalisztikai osztály is kijött, hogy megvizsgálja a vandálok által használt festékanyagot. Az elöljáró azt is közölte, hogy a városháza műemlékvédő osztálya büntetőjogi feljelentést tesz az ügyben. „Egy A kategóriás műemlék megrongálásáról van szó, ez olyan bűncselekmény, amiért börtönbüntetés jár” – szögezte le Horváth Anna. Kifejtette: hacsak nem símaszkban követték el a bűncselekményt, a két térfigyelő kamera segíthet azonosításukban. Hozzáfűzte, ha a felvételek alapján mégsem sikerülne azonosítani a rongálókat, várják az esetleges szemtanúk jelentkezését, mindazokét, akik a szerdára virradó éjszaka a Főtéren jártak és valami gyanúsat észleltek.
A rongálás nyomait napokon belül eltakarítják, hangsúlyozta Horváth Anna. Mint mondta, Kolozsi Tibor szobrászművész, a szoborcsoport bronzrestaurátora csütörtök reggel ér vissza Kolozsvárra, és megígérte, megkeresi azt a hatóanyagot, amellyel a talapzatot maradandó károsulás nélkül meg lehet tisztítani a festéktől. Ez hasonló lehet ahhoz a szerhez, mellyel az aradi Szabadság-szobor piros-sárga-kék festékkel lefújt domborműveit tisztították meg pár hónappal ezelőtt.
Az RMDSZ tegnap közleményben követelte a vandalizmus elkövetőinek kézre kerítését, kifejtve, hogy a tettet a magyar kulturális örökség meggyalázásnak tekintik. Arra is emlékeztettek ugyanakkor, hogy a rendfenntartó szervek a két évvel ezelőtti rongálás elkövetőit sem állították elő. „Kolozsvár teljes közbiztonságára nézve is aggodalomra ad okot, hogy a város térfigyelő kamerákkal ellátott Főterén ilyen súlyos esetek megtörténhetnek anélkül, hogy a tettesek kilétére fény derülne, holott erre minden feltétel adott. Ismételten kérjük, hogy nemzeti szimbólumaink meggyalázását, rongálását tekintsék köztörvényes bűnözésnek, ennek megfelelően rójanak ki büntetést a tettesekre” - olvasható a Kelemen Hunor elnök által aláírt közleményben.
Mint arról beszámoltuk, nem a mostani az első alkalom, hogy vandálok rongálják meg Kolozsvár jelképét. Legutóbb 2013 áprilisában törték le ismeretlenek a szoborcsoport részét képező, földön fekvő zászló rúdját. Fadrusz János közismert alkotását 2010-2011-ben restaurálták a magyar és a román állam támogatásával.
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro

Állítsák elő a Mátyás-szoborcsoport meggyalázóit!
A magyar kulturális örökség meggyalázásnak tekintjük Fadrusz János alkotását, a kolozsvári Mátyás- szoborcsoportot érő újabb rongálást.
Megengedhetetlennek tartjuk, hogy Európa Ifjúsági Fővárosában, az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó Kolozsváron ma védtelen célpont lehet egy olyan érték, amelynek restaurálása a román és magyar állam közös ügye és munkája volt.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség ezért az illetékes hatóságok mielőbbi fellépését kéri az "ismeretlen tettesek" előállítása, cselekedetének számonkérése érdekében. A rendfenntartó szervek a két évvel korábbi hasonló tettek elkövetőit sem állították elő, bár akkor is nyomatékosan kértük az esetek kivizsgálását.
Kolozsvár teljes közbiztonságára nézve is aggodalomra ad okot, hogy a város térfigyelő kamerákkal ellátott Főterén ilyen súlyos esetek megtörténhetnek anélkül, hogy a tettesek kilétére fény derülne, holott erre minden feltétel adott.
Ismételten kérjük, hogy nemzeti szimbólumaink meggyalázását, rongálását tekintsék köztörvényes bűnözésnek, ennek megfelelően rójanak ki büntetést a tettesekre.
Továbbá követeljük, hogy a hatóságok tegyenek eleget hivatali kötelességeiknek, ezáltal pedig járuljanak hozzá a közösségek közötti békés együttéléshez.
KELEMEN HUNOR
a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Népújság (Marosvásárhely)

Térfigyelő
A múlt héten újra megrongálták a kolozsvári Mátyás szobrot. Erről szót ejteni a hivatalosságok előtt talán nem lesz hiábavaló. Erdély egyik legszebb és legtekintélyesebb köztéri szobra a vandálok játékszere. Nem először, és merem állítani, nem is utoljára.
A tettesek nyugodtan tehetik, mert eddig egyetlen egy elkövetőt sem tudtak, vagy nem is akartak a megfelelő rendfenntartó szervek előállítani. Pár évvel ezelőtt, a közvélemény- kutatás alkalmával a város lakossága Fadrusz János remekét, valamint a hajdani Hunyadi téri Színházat, amely ma Nemzeti Színház, választotta védjegyének, márkajegyének.
A bűnüldöző szervek ilyen esetekben, hihetetlen, de nem tudnak előrelépni. Mintha nem is lenne felszerelve a város Főterére 6 (hat) darab térfigyelő kamera, amely alapján a szakemberek megállapíthatják, kik is voltak a tettesek.
Egyszer csak szembe kellene nézni a valósággal, és a polgárok előtt vállalni azt, ami közös múltunk. Csak le kellene folytatni független bíróság előtt azt a pert, amit annak idején Javovics Jenő indított, melynek aktáit sikerült jó pár évtizeddel ezelőtt valahova elrejteni. A létező törvényeket szem előtt tartva, civilizáltan átbeszélni ezeket az állandóan felbukkanó atrocitásokat, tisztázván azokat a mélyben meghúzódó, nem éppen egészséges indulatokat, melyek még, minden térfigyelő ellenére, létre tudnak hozni kellemetlen eseménysorokat, melyek csak nagyon szűk csoportnak vagy egyénnek jelenthetnek bizonyos előnyöket, megelégedettséget. A XXI. század a közös tisztelet, a tolerancia, a megbecsülés és türelem százada kellene, legyen. A biztonságot kellene, érezzenek az emberek. A bizonytalanság a kedélyek felborzolására ad lehetőséget, melyet nagyon sok, önmagával kezdeni nem tudó politikus szívesen is vesz igénybe. Erre ma már bőven megvannak azok a média eszközök, melyek szakszerű felhasználásával tökéletesen elérik azokat az eredményeket, amiket sikeresen fel tudnak használni a maguk javára. Ennek is köszönhetőek azok a TV adások, melyek bizonyos gondolatsorokat a szó és kép erejével el tudnak hitetni hallgatóságukkal. Ahhoz, hogy egy gondolatsort a nézők befogadjanak, legalább 32.- szer kell ismételni. Ennek alapján nincs olyan gondolatsor, melyet ne lehetne bárkinek a fejébe „verni”. Érdemes megfigyelni, a média felkent urai milyen mesterien adják el azt az anyagot, amelyet a szubkultúrával rendelkező tömegeknek szánnak. Az már elgondolkoztatja a polgárokat is.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Ez nem kulturális főváros!
Egyesek számára már Isten háza, a templom sem szent és sérthetetlen. Milyen egyéb következtetés vonható le azok után, hogy valaki vagy valakik valósággal megszentségtelenítették Erdély egyik legősibb és legértékesebb építészeti remekművét, a Kolozsvár főterén pompázó Szent Mihály-templomot.
Minek másnak lehet nevezni az ilyen vandál cselekedetet, amely nem ismer se jóérzést, se határt, és amelyet mindenféle tiszteletet semmibe véve hajtanak végre? Alig néhány nap telt el azóta, hogy a szakembereknek sikerült letisztítaniuk a barna festékkel leöntött Mátyás-szoborcsoportot, most újabb „merényletet” követtek el az Erdély szellemi központjaként számon tartott Kolozsvár főtere ellen. Látszólag eleddig csak Fadrusz János híres, szimbolikus alkotása szúrt szemet egyeseknek, a legújabb történéseket figyelembe véve azonban úgy tűnik, hogy vannak, akiknek mindez kevés, nem elég. Bele kellett „kötni” az immár több évszázada a város központjának tartást, formát és tartalmat adó gótikus római katolikus templomba csak azért, hogy egyesek erejüket, fölényességüket és hatalmukat, de inkább mérhetetlen bunkó, primitív és xenofób voltukat fitogtassák. Ezért ott kellett hagyniuk kezük nyomát az ősrégi falakon, s hogy még inkább nyomatékot adjanak a véleményüknek, nem volt elég egyszer odamázolniuk a szignójukat, hanem a templom déli oldalán, azaz a Mátyás király szobra mögötti falrészen legalább tíz helyen – beleértve a déli kapuzatot - hagyták ott jelenlétük nyomát.
Természetesen az ügy még nagyon friss, ezért a részletekre, a tettes avagy a tettesek kilétére, illetve tényleges indítékaira sem derülhetett fény. Ezért csupán feltételezésekbe lehet bocsátkozni, vajon mi késztethet bizonyos személyeket arra, hogy ilyen és ehhez hasonló minősíthetetlen gaztettet elkövessenek. Ha két héttel ezelőtt nem történik a Mátyás-szoborcsoporttal az, ami végül bekövetkezett, akkor talán más megközelítésből is lehetne szemlélni a dolgokat, így azonban kevésbé hihető el az, hogy minderre véletlenül vagy szórakozásból került sor, netalán tán egyesek így próbálják kiélni rejtett művészi hajlamaikat. Egyre erősebb a gyanú, hogy a Mátyás-szoborcsoport festékkel való leöntése, újabban pedig a templom falának az összefirkálása igenis megfontoltan és tudatosan történik, és az egész kezd egyfajta láncreakció jelleget ölteni. Megjegyzendő, hogy nem ez az egyedüli firka, amely a templomon látható, korábbiak is vannak rajta, beleértve a Moarte ungurilor!, azaz Halál a magyarokra! feliratot is. Az is érdekes, hogy miért mindig csak a Szent Mihály-templom és Mátyás király szobra a célpont, a Bocskai-téren található ortodox katedrálisnak és Avram Iancu szobrának pedig soha semmilyen baja nem esik?!
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Mátyás, az igazságos
Nézegetem a sokadik merénylet áldozatává lett, bronzból készült kolozsvári Mátyás-szoborcsoportot, a már gyerekkoromtól csodált Fadrusz-művet. És mint mindig az utóbbi negyedszázadban, ahányszor napocai dákoromán hazafiak román táblákkal próbáltak változtatni a magyar emlékműszobrászat kiemelkedő alakja, az ösztöndíjjal Bécsben tanult egykori lakatosinas fő művén, keserűség és bánat kerít hatalmába.
Igen, ezt a sokszor megrongált, megalázott, hét évig készült szoborcsoportot tartja a szakma Fadrusz János fő művének, amely korának neobarokk pátoszát elkerülve, a főalak összefogott mintázásával erőt és monumentalitást fejez ki.
Nem tudjuk, ki volt a két évvel ezelőtti Mátyás-szoborrongálás elkövetője. Ki hajlította el a király bal sarkantyúját, vagy kik törték le az egyik bronzzászló rúdját. S mert az emlékműrongálók kilétét sosem derítik ki a rend őrei, nem szűnik elmémben a magányos tűnődés: milyen szüleik lehetnek, milyen az iskola, ahol tanultak, a baráti közösség, ahol, akik közt szórakoznak? Szidhatom ismeretlenül, hogy gyáva gazember, aki pénzért vagy hazafias érzelmektől vezérelve ilyent tesz? Napilapban megjelent fényképről figyelem Nagy Benjámin restaurátor mestert, aki minden szakmai tehetségét kamatoztatva próbálja megtisztítani nemcsak a talapzatot ért, lefolyó barna festéktől az emlékművet, szemcseszórásos technológiát alkalmazva. És szurkolok neki Székelyföldről, hogy kitűnő „sebészorvosként” tudja „meggyógyítani” az igazságos királyunkat ért sebeket. E gondolatok kíséretében emelem le a polcról mindhárom, Mátyásról szóló könyvemet, hátha valamelyikben említenének olyan emberi vagy uralkodói hibát, amiért gyűlölni kellene vagy haragudni rá. Nos, figyelmesen olvasva sem találtam bennük olyan utalásokat, „tévedéseket”, amelyeket Magyarország, a magyarság országa és nemzete kárára és ellenére tett. (Kiss Dénes: Így élt Mátyás király, Móra Kiadó, 1990; Fenyvesi László: Mátyás király fekete serege, Zrínyi Kiadó, 1990; Harsányi Zsolt: Mátyás király életregénye, Corvina Kiadó, 2014.) Elfogultságom bizonyítékaként idézek Kiss Dénes jól dokumentált kötetéből: „Szinte minden kérdést meg tudott oldani, amit a magyar királynak meg kellett oldania, kivéve egyet. Hogy méltó hitvest ültessen maga mellé a trónra. Ha valami tehát jóvátehetetlen s végérvényesen az, az a királyné végzetes személye...”
„Meghalt Mátyás király, oda az igazság!” De hát végül is mi volt Mátyás király igazsága? Mert igenis volt saját, külön, emberre-királyra szabott igazsága! Az életben, a hétköznapokban megfoghatatlanok az általános igazságok. Mátyás igazsága a tudás, a műveltsége volt. Ez pedig alighanem örök emberi igazság, hogy a tudás hatalom. Ezt felismerni Mátyás király életművében nem nehéz.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Főtér arcai
A Kolozsvári TV magyar adásának huszonötödik évfordulója alkalmával mutatták be Bardocz Sándor A Főtér arcai című dokumentumfilmjét kedd este a Tranzit Házban. A Kolozsvári Magyar Napok keretében sorra kerülő vetítést beszélgetés követte.
A Román Televízió Kolozsvári Stúdiójának munkatársa összeállításában a kolozsvári Főtér „arcait” szándékozott bemutatni az elmúlt 25 év társadalmi, politikai, kulturális folyamatainak tükrében. A negyedszázadnyi történelmet felidéző képeken pillanatokra megelevenedik a város szimbólumává vált terének hányatott története, különös figyelmet szentelve a rosszemlékű „kolozsvári bíró”, a várost tizenkét évig vezető szélsőséges nacionalista Gheorghe Funar polgármester magyarellenes hadjáratára, annak következményeire. A dokumentumfilm szerzője kiemelte azt a kolozsváriak számára mind a mai napig megrázó élményként ható pillanatot, amikor 1992-ben a Mátyás-szoborcsoportra felkerült a továbbra is eltávolíthatatlannak bizonyuló Iorga-tábla, illetve a kolozsvári polgároknak az 1994-ben elrendelt régészeti ásatások megakadályozására tett kísérleteit.
Az ezt követő időszak a Mátyás-szobor restaurálásáról, a régészeti leletek befedéséről, a Fadrusz János alkotása előtti „üvegkoporsó” létrejöttéről szól. Az öt évvel ezelőtti átalakítását követően a Főtér az egymást érő tömegrendezvények helyszíne. Ezek változatossága, hangulata már egy új, békésebbnek remélt korszaknak a szerves része, mindemellett szó esett ezeknek a fesztiváloknak a hátulütőiről, a közeli műemléképületekre gyakorolt negatív hatásairól is.
A vetítés után Horváth Anna RMDSZ-es alpolgármester és szociológus férje, Horváth István, Marius Tabacu, a Transilvania Filharmónia igazgatója, és Guttmann Szabolcs műépítész beszélgetett a témáról Bardocz Sándorral. A tévés azonnal rákérdezett Horváth Annára: 1992-ben, a Iorga-táblának a Mátyás-szobor talapzatára történő visszahelyezésekor hogyan érezte volna magát alpolgármesterként. Kitérő választ kapott – Azokban az években nem éltem Kolozsváron – mondta az alpolgármester.
Bőbeszédűbbnek bizonyult Marius Tabacu, aki bevallotta: az 1989-es forradalom után 1992-ben érezte azt, hogy fél. – Tudtam, hogy ebből nagy baj lehet – utalt a helyi lakosok ellenállására, a Mátyás-szoborcsoport körüli élő láncra, amelyet Kolozsvár magyarsága szervezett a műemlék megvédésére. (Erre akkor került sor, amikor a polgármester utasítására 1992. december 1-jén, a román nemzeti ünnep napján (ismét) elhelyezték az emlékmű talapzatán azt az 1932-ben már egyszer sértő szándékkal kifüggesztett, majd 1940-ben eltávolított táblát, amely Nicolae Iorgának a „saját nemzetére támadó, de legyőzött királyról” szóló szövegét tartalmazta – szerk. megj.) – Eszembe jutott az, ami 1990 márciusában Marosvásárhelyen történt. Féltem, mert tudtam, hogy kezelhetetlenné válható indulatok szabadulhatnak el – magyarázta.
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)

Porladó szobrok: a kolozsvári színjátszás kálváriája
A Kolozsvárra érkező turista érdeklődése – főleg, amióta Erdély kulturális fővárosa tranzitváros lett a Székelyföld irányába – többnyire kimerül a Mátyás-szoborcsoportnál. Pedig nagyrészt még megtalálhatók annak épített emlékei, hogy a kincses város a magyar színjátszás bölcsőjének számít.
Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket néhány évszázaddal ezelőtt. A New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, amely nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben. A magyar színjátszás története Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemben lévő – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt.
A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, az idősebbik báró Wesselényi Miklós pedig kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. Szerencsére öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József és báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és el is kezdődött az építkezés. A kérdés csak az volt, miből fejezik be, hiszen az építkezés nagymértékben a készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függött. Mivel azonban a begyűlt összeg elenyésző volt, 1807-ben le is állt az építkezés.
A korszerű kőszínház
Az 1810–1811-es évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el, a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, de született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte valamennyi magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban.
A Farkas utcai színház (képünkön) homlokzatán, annak ellenére, hogy csak 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. A magyarázat a következő: 1813-ra már minden külső kőművesmunka elkészült, és a belső ácsmunkák is készen álltak. Az állandó pénzhiány miatt mégis elhúzódott az építkezés 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város nyújtott kölcsönt.
A Farkas utcai színház – amelyet a bécsi theátrum mintájára rendeztek be – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne.
Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra született. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Amikor azonban 1821. március 12-én először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, mégis „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével.” Másnap, március 13-án lépett fel a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című „érzékeny játékával.” Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól.
Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán mégis elkísérte a kolozsvári színjátszást. A felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek a Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével, mivel közben felépült a Hunyadi téri új nemzeti épülete, a Farkas utcai színház befejezte pályafutását. Üresen, de állta még az idő sarát 1935-ig, amikor lebontották, helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok otthonául szolgál. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, a helyhatósággal vívott hosszas küzdelem után a jelenlegi épület falán sikerült emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt.
Megépül a Nemzeti
A Hunyadi (ma Avram Iancu) téren álló épület ma a román nemzeti színház társulatának otthona. Csakhogy – a Szamos-parti város annyi épületéhez hasonlóan – a románságnak semmi köze hozzá. A színház előtt két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Talán még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket.
Az 1904 és 1906 között épült új színház ügyében a városi elöljáróság ismételt kérésére a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873 és 1919 között valósággal uralta a közép-európai színházépítést. Negyvennyolc színház terve kapcsolódik a nevükhöz Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, majd jóváhagyta azt a belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, 1904 végére már elkészült az alapozás, 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok viszont majd egy évet igényeltek. A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 méter magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek munkája. Az alkotásokat 1919-ben távolították el.
Az építkezés 1906. augusztus 15-re fejeződött be, szeptember 8-án rendezték az avató ünnepségét és az első előadást. A színház építésének egyik irányítója, majd az intézmény igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt.
Szobrok a magasban
Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-i avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász ugyanis komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezett az esetre: „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben.” (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József):
Szeszák Ferenc szerint viszont neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását.” A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült.
Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett.
Kiűzetés a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe
Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október elsejei kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még december 2-án beköltözött az épületbe. Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el akarták tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” aszínház homlokzatán található két Szeszák-szobor ledöntése volt. A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak.
Janovics a magyar társulattal ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. A színház a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi-szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)